Ugrás a tartalomhoz

Zöldségtermesztők kézikönyve

dr. Balázs Sándor

Mezőgazda Kiadó

Étkezési répák

Étkezési répák

Két, egymáshoz nagyon hasonló növény, a turnip (Brassica napus var. rapifera) és a rutabaga (Brassica campestris var. rapifera) tartozik e fogalomkörbe. Nálunk alig ismert zöldségfélék, így a hazai szakirodalomban sem rendszertani besorolásuk, sem magyar megnevezésük nem egyértelmű.

A turnip (e.: tönip) lapított gömb alakú répatestet fejlesztő típusait a Dunántúl nyugati, csapadékos részein – elsősorban másodterményként korán lekerülő gabonafélék után – régóta termesztik és ott tarlórépa, illetve kerekrépa néven ismerik. Megnyúlt, hengeres és retekhez hasonlóan fogyasztható típusait pedig vajrépa néven vezette be a hazai szakirodalomba honosítója (CSERNI, 1986).

A rutabaga (e.: rjutebege) nálunk mind ez ideig teljesen ismeretlen.

A két növény íze némileg hasonló (bár a turnipé inkább a retek, – a rutabagaé pedig a karalábé ízére emlékeztet), lombozatuk jellege és répatestük mérete, színe eltérő.

A turnip levelei – a legújabb, legkorszerűbb fajták kivételével – szőrözöttek, a rutabagaé sima. A rutabaga répateste általában nagyobb, mint a turnipé, nyaki része duzzadt és körkörösen ráncolt.

A turnip répatestének belső része fehér, a rutabagaéra pedig a sárga szín a jellemző. A rutabagában ezért viszonylag sok karotin található, míg a turnipban esetenként csak nyomokban fordul elő.

A rutabaga szárazanyag- és rosttartalma nagyobb, ezért sokkal hosszabb ideig tárolható.

Kromoszómaszámuk eltérő. A rutabaga kromoszómaszáma 2n = 38, a turnipé 2n = 20.

A kromoszómaszám alapján ezért többen arra következtetnek, hogy a rutabaga valamelyik káposztaféle és a turnip kereszteződése révén jöhetett létre. A káposztafélék kromoszómaszáma ugyanis 2n = 18, a turnipé 2n = 20, a rutabagáé pedig 2n = 38 (PEIRCE, 1987).

Mindkét növény hidegtűrő, a rutabaga azonban bizonyos mértékig tolerálja a magasabb hőmérsékletet, sőt a szárazságot is.

A rutabaga tenyészideje mintegy 4–6 héttel hosszabb, mint a turnipé.

Az étkezési répák a keresztesvirágúak (Brassicaceaee) családjába tartozó, általában kétéves növények. Fogyasztásra kerülő részük botanikai értelemben véve megvastagodott szár. Termésük becő, magjuk apró, vörös, vörösesbarna színű, ezermagtömegük 1,3–2,2 g. Csírázóképességüket 3–5 évig megőrzik.

Mindkét növénynek elsősorban megvastagodott szárrészét (répatestét) fogyasztják, de zsenge leveleik friss zöld köretként is elkészíthetők. Az étkezési répák egyrészt változatosabbá teszik, másrészt értékes tápanyagokkal gazdagítják étrendünket. További előnyük, hogy olyan időszakban állnak rendelkezésre, amikor a legrosszabb az ellátottság, legszegényesebb a választék.

A turnip és a rutabaga fogyasztásra kerülő részeinek táplálóanyag-tartalmáról (kémiai összetételéről) a 140. táblázatban közölt adatok adnak tájékoztatást.

140. táblázat - Az étkezési répák táplálóanyag-tartalma (100 g ehető részben)

Tápanyagnövény

Turnip (vajrépa)

Rutabaga

zöld rész

éretlen gyökér

érett gyökér

Energia (kJ)

30,0

40,0

40,0

65,0

Száranyag (g)

9,0

8,0

8,0

10,0

Összes cukor (g)

1,3

1,7

3,8

5,0

Fehérje (g)

1,5

1,8

0,9

1,2

Olaj (g)

0,3

0,2

0,1

0,2

B1-vitamin (tiamin) (mg)

0,07

0,05

0,04

0,09

B2-vitamin (riboflavin) (mg)

0,10

0,07

0,03

0,04

PP-vitamin (niacin) (mg)

0,6

0,5

0,4

0,7

C-vitamin (aszkorbinsav) (mg)

60,0

70,0

21,0

33,0

Kalcium (mg)

190,0

125,0

30,0

31,0

Magnézium (mg)

31,0

45,0

11,0

19,0

Foszfor (mg)

42,0

45,0

27,0

41,0

Kálium (mg)

250,0

250,0

170,0

220,0

Nátrium (mg)

40,0

40,0

40,0

20,0

Vas (mg)

1,1

1,5

0,3

0,4


HILLS (1975) e két növény összetételében meglévő különbségeket úgy foglalja össze, hogy a rutabagában a szénhidrát-, a rost-, a fehérje-, a vas, a kalcium-, a foszfor- és a réztartalom nagyobb, míg a turnipnak nagyobb a nedvességtartalma.

THOMPSON és KELLY (1957) hangsúlyozzák, hogy a beltartalmi értékek alakulása nagymértékben függ a környezettől, mindenekelőtt a fényviszonyoktól. A nagy fényintenzitás elsősorban a gyökerek aszkorbinsav-tartalmát és a levelek karotintartalmát növeli. Fogyasztásuk – különösen a vajrépáé – élénkítő, vizelet- és hashajtó hatású.

YAMAGUCHI (1983) a hűvös körülményeket kedvelő, 10–35 °C szélső értékek között csírázók csoportjába sorolja mindkét növényt. Vízigényükkel kapcsolatban pedig hangsúlyozza, hogy e tekintetben a szárrész megvastagodásának kezdetétől a betakarításig tartó időszak a kritikus.

BURENIN (1980) szerint a vajrépa csírázási optimuma 18–20 °C, az rutabagáé pedig 15–18 °C.

Biológiai igényeik miatt hazánkban egyik növény sem termeszthető nyáron. Ilyenkor nemcsak a magas hőmérséklet nem felel meg számukra, hanem vízfogyasztásuk is jelentős mértékben megnő, amelyet csak szinte naponkénti öntözéssel lehetne kielégíteni. További nehézség, hogy ilyen körülmények között a földibolhák is jelentős mértékben károsítják. Az igényeinél magasabb hőmérsékleten és szárazabb körülmények között termesztett étkezési répák megkeményednek, ízük fanyarrá, illatuk pedig jellegzetesen kellemetlenné válik, ezért csak tavaszi, illetve őszi termesztésük sikeres nálunk. A kora tavaszi vetésű, teljes érettségét még el nem érő turnip és rutabaga friss fogyasztásra, a nyár végi vetésből származó ugyanebben az állapotban felszedve ugyancsak friss fogyasztásra, teljes érésben betakarítva pedig téli tárolásra használható fel.

Mindkét növény számára a középkötött, humuszban gazdag, jó víztartó képességű, közömbös kémhatású, 6,6–7,0 pH-jú talajok az ideálisak.

A monokultúrás termesztést egyik növény sem bírja, ugyanazon a területen csak legalább 3–4 év kihagyással termeszthetők.

Erősen talajzsaroló, tápanyagigényes növények, a makroelemeket (nitrogén, foszfor, kálium) megközelítően azonos arányban igénylik, összesen mintegy 140–150 kg/ha vegyes tiszta hatóanyag mennyiségben. BURENIN (1980) adatai szerint nitrogénre elsősorban a fejlődés kezdetén, foszforra a megvastagodott szárrészben a cukorképződés megindulásakor, illetve magtermesztés esetén a magvak fejlődésekor, káliumra pedig az egész tenyészidőszak alatt szükségük van.

A répatest (megvastagodott szár) alakja, színe, továbbá a tenyészidő hossza tekintetében – mindkét növény, de különösen a vajrépa esetében – óriási a fajtaválaszték.

A turnip tenyészideje általában (vetéstől a fogyasztásra érett állapot eléréséig) 35–70 nap, a rutabagaé pedig 45–50-től 90–120 napig változó.

Turnip (vajrépa)

(Brassica napus var. rapifera METZG.)

Nyugat-Ázsiából származó, ősidők óta termesztett növény. A hűvös, csapadékos nyarú termőhelyeken, így Európa északi és északnyugati részein, továbbá Szibériában és az északnyugati területeken, valamint Kelet-Ázsia északi részein (mindenekelőtt Japánban) nagy felületen termesztik.

Az Amerikai Egyesült Államokban és Európa délnyugati részén is egyre jobban terjedő tavaszi, illetve őszi zöldségféle.

Durva, érdes leveleinek alakja változatos, ép szélű és erősen szabdalt levéltípus is előfordul.

Lapos fürtvirágzata van. A virágok szárvégeken ülők, hímnősek, idegentermékenyülők (idegenbeporzók), bár öntermékenyülés is előfordulhat (ez esetben a magtermés gyenge). Színük a répatest színétől függően változó. A fehér húsúaké citromsárga, a sárga húsúaké narancssárga.

A répatest belső hússzíne fehér vagy sárga, a külső héj színe lehet fehér, zöldes-, illetve lilásfehér, sárga, piros, bíborpiros vagy fekete. A répatest alakja és talajbeli elhelyezkedése tekintetében nagy a változatosság, három típus: gömbölyű, lapított gömbölyű és megnyúlt hengeres forma különíthető el. A megvastagodott szár alakja és a tenyészidő hossza között általában összefüggés van. A kisebb, kerek szárrészű fajták a legrövidebb tenyészidejűek, a középhosszúak közepes, a nagy, lapított gömb alakúak pedig hosszú tenyészidejűek.

A nálunk Nyugat-Dunántúlon termesztett hagyományos fajták lapított gömbölyűek, középhosszú, hosszú tenyészidejűek.

A világ legismertebb, legelterjedtebb fajtái az Early Purple, a Top Strap Leaf, Just Right (a levele is fogyasztható), a White Milan (Milánói fehér), a japán Shogoin (a levele is fogyasztható). Oroszországban a Petrovszkaja 1. és a Szoloveckaja fajtákat termesztik.

Nálunk CSERNI (1986) a Navet de Vertus és a Navet demi-long de Croissy fajták honosítását, illetve termesztését ajánlja.

A szakirodalomban fellelhető adatok és a honosítását célzó kísérletek eredményei szerint a vajrépa tavaszi vetésének ideje nálunk március–április, a sortávolság 30–40 cm, a vetésmélység 1,5–2,0 cm. A növényeket 3–4 leveles korban 10–15 cm-re kell egyelni. A vetés után fontos a talaj tömörítése. Ha a vetés mélységében legalább 5–6 °C a hőmérséklet, a magok 3–5 nap múlva kikelnek. A továbbiakban a gyommentes állapot és a folyamatos, egyenletes vízellátás a legfontosabb.

A vajrépa akkor válik fogyasztásra éretté, betakaríthatóvá, amikor a megvastagodott szárrész átmérője eléri a 6–8 cm-t. Ez a vetés után – a fajtától függően – 45–60 nap múlva várható.

Őszi termesztése. Friss fogyasztásra augusztus elejétől szeptember elejéig vethető, ez esetben októberben fogyasztható.

Téli tárolásra június végétől július közepéig vetik, ugyanis ez esetben a szedés ideje október vége, november eleje, amikor a szár teljes vastagodása már befejeződött.

A várható átlagtermés 15–25 t/ha.

A vajrépa kétéves növény, de korán vetve már az első évben magszárba megy, a vetőmagot azonban nem az első évben felmagzó növényekről kell fogni.

A magtermesztéssel kapcsolatos munkák már az első évben, a répa felszedésekor megkezdődnek. Ekkor kell kiválasztani a magtermesztésre legalkalmasabbakat. Erre a célra az egészséges, közepes méretűek a legmegfelelőbbek. A felszedett répa leveleit 1–2 cm-es csonkra vágják vissza, a prizmában, 0–6 °C hőmérsékleten átteleltetik.

A jól áttelelt, egészséges répát kora tavasszal, március második felében ültetik ki 60×50 cm sor- és tőtávolságra. A mag június elején egyenetlenül érik, ezért szakaszos betakarítást igényel. A mag érésének jele a becő világossárgára színeződése. Ekkor már érett, vörös színű benne a mag is.

A várható átlagos magtermés 650–850 kg/ha.

Rutabaga

(Brassica campestris var. rapifera METZG.)

Egyes feltételezések szerint Csehországban jött létre. Angliában a 15. században VIII. Henrik idején már megemlékeznek róla mint olyan táplálékról, amelyet „nyersen vagy inkább főzve, főleg a szegények fogyasztanak”.

Mielőtt Angliában termeszteni kezdték volna, Franciaországban és Dél-Európában már ismert volt.

Az amerikai kontinensre a 19. században került. Jelenlegi legfontosabb termőhelyei Kanada, Észak-Európa (Skandinávia, Oroszország északi részei), Ázsia északi részei, de termesztik és fogyasztják Írországban, Nagy-Britanniában is. A rutabaga angol nyelvterületen jelenleg is használt szinonim nevei: swede, swedish turnip, lapland turnip, turnip rooted cabbage. Az orosz neve: brjukva.

Étkezési célra és takarmányozásra egyaránt termesztik. Humán fogyasztásra párolják vagy pürét készítenek belőle. Eredetileg fehér és sárga hússzínű típusa volt, de ma már a sárga típus vált uralkodóvá. A hús színe (és konzisztenciája) főzés után is megmarad.

A rutabaga extenzív művelésű. Elsősorban jó víztartó képességű, termékeny vályogtalajokon és bő csapadékellátottságú termőhelyeken termeszthető. Csak az ilyen körülmények között előállított répa lesz húsos és könnyen főzhető. Általában a 6,5 pH érték feletti talajokat kedveli, az 5,5 pH érték alatti talajokat meszezni kell. Kifejezetten nagy a foszfor- és káliumigénye. Érzékeny a bór hiányára, ilyenkor a húsa megbarnul. Angliában március elején, közepén vetik, 38 cm-es sortávolságra. A 17 növény/m2 sűrűséget tartják ideálisnak.

Betakarítására augusztustól kerül sor. Értékesítése csomózva (max. 15 cm átmérőig), illetve ömlesztve, zsákokban történik. Októbertől tárolják, hagyományos szalma-, és földtakarással (HARDY és WATSON, 1982). Tárolására optimális a 0 °C körüli hőmérséklet és a 90% relatív páratartalom (NONNECKE, 1989).

THOMPSON és KELLY (1957) a miénkhez hasonló éghajlatú termőhelyeken június végétől kezdődő vetését és októberi–novemberi betakarítását ajánlják.

BURENIN (1980) Oroszországban a tervezett szedés előtt 90–120 nappal ajánlja a magvetést 45–70 cm-es sortávolságra, 1,0–1,5 cm mélyen, 1,5–2,0 kg/ha vetőmag felhasználásával. Ugyanitt javasolja palánta nevelését is tavasszal 40–50 napos, nyáron 30–35 napos időtartammal. Ebben az esetben 6–7 cm-es sortávolságra 2–3 g/m2 magot kell elvetni 1–2 cm mélyen. Így 1 m2-en 400–500 db palánta nevelhető fel.

A rutabaga legkorábban akkor szedhető fel, amikor a megvastagodott szárrész átmérője eléri a 8–12 cm-t. Tárolásra a növekedésüket már teljesen befejezett gyökereket szedik fel, amelyek 0–1 °C hőmérsékleten, 90–95%-os relatív levegő-páratartalom mellett 2–4 hónapig tárolhatók (SPITTSTOESSER, 1979).

A fajták tenyészideje erősen eltérő. A koraiak 30–35, a középkoraiak 45–50, a középkéseiek 60–80, a késeiek 90–120 nap alatt érik el a betakarításra érett állapotot. A világon legismertebb, legelterjedtebb fajták az American Purple Top, a Purple Top Yellow és a Kanadában legnagyobb felületen termesztett Laurentian. Oroszországban főként a régi orosz Krasznoszejszkaja és az ehhez hasonló Zgoltenüje obolu fajtákat termesztik. A rutabagát csak téli tárolásra érdemes teljesen beérett állapotban felszedni. Friss fogyasztásra akkor a legjobb, ha a gyökér még növekedésben van.