Ugrás a tartalomhoz

Túl a Dunatájon

Éder Zoltán

Mundus Kiadó

Vályi András, a magyar nyelv tanára

Vályi András, a magyar nyelv tanára[145]

 

„Amiről élesztő reménységet nyújtottunk vólt, hogy t.i. a’ Magyar Nyelvnek és a Stílusnak közönséges taníttatása minden órán el fog kezdődni a’ Pesti Universitásban: immár bé tellyesedett. E’ folyó hónapnak 7-dikén iktattatott bé, az e’ végre ki rendelt Tanító N. Vályi András Úr hivatalába, kinek hazafiúi tüzétől, s esmeretes szép tehettségeitől sokat várhatunk. – A’ bé iktattatás’ tzeremóniája, következendőképpen ment véghez: Az Universitás’ Palotájában, mellyben a’ Királyi Professzorokon kívül Hazánk’ szerető Fijainak nagy számú Serege jelent vala meg, fel olvastatott az Universitás’ Rectora által azon Királyi Végzés, melyben jelentetett, hogy említett Ns. Vályi András Urat Ő Felsége, a’ Magyar Nyelvnek és Stílusnak Tanítójává nevezte légyen a’ Pesti Universitásban, s akarja kegyelmessen, hogy a’ Kir. Akadémiákba is hasonló Tanítók vitessenek bé. – Ekkor meg szóllalt az új Professzor Úr, s ébresztő és meg győző Magyar Beszédet mondott, a’ Magyar Nyelv mivelésének hasznos, és szükséges voltáról. – Nagy érzékenységgel írt hozzánk ezen jeles Beszédről egy derék Tanítványa az új Professzor Úrnak.”

 
 -- Hadi és Más Nevezetes Történetek Bécs, 1791. június 14.

A’ magyar nyelvnek, és a’ nemzeti nyelvbéli literaturának oktatója, Pesten, a’ királyi tudományok fő oskolájában

Vályi Andrásnak a fent idézett sorokban hírül adott, a pesti egyetemen a magyar nyelv tanítójává való kinevezése és beiktatása – mint ismetes – az 1790-1791-i országgyűlés nyelvtörvényének eredményeképpen történt. Az 1791. március 12-én kelt, 1791:XVI. törvénycikk így szólt:

„Ő szent felsége biztosítja a hű karokat és rendeket, hogy semmiféle ügyre nézve nem fogja idegen nyelv használatát behozni: hogy azonban a magyar anyanyelv inkább elterjedjen és kiműveltessék, a gimnáziumokban, az akadémiákban és a magyar egyetemen a magyar nyelv és stílus számára külön tanárt fognak kinevezni, hogy azoknak, akik ezt a nyelvet nem tudják, és meg akarják tanulni, vagy pedig ezt a nyelvet valamennyire már ismerik, és magukat benne tökéletesíteni akarják, alkalmuk legyen bármely irányban kívánságuk teljesedésére, a kormányszéki ügyeket azonban még latin nyelven kell tárgyalni.”[146]

Ha belegondolunk, meglepőnek tarthatjuk hogy államiságunk és művelődésünk ezer éves történetében mindössze két évszázada született olyan törvény, amely a magyar nyelv intézményes tanításáról rendelkezik. S még ez a törvény is meglehetősen hézagos, mert az az elhibázott, ósdi felfogás jut kifejezésre benne, amely szerint az anyanyelvet nem kell tanítani, tanulni, mert azt úgyis mindenki tudja. A törvénycikk a magyar nyelv terjesztését tűzi ki célul, és azok számára biztosítja tanítását, akik ezt a nyelvet nem tudják, vagy pedig csupán valamennyire ismerik. Valójában tehát, napjaink terminológiájával élve, elsősorban a magyar mint idegen nyelv – legfeljebb a magyar mint környezetnyelv – tanítását rendeli el, méghozzá alap- és közép- (haladó) fokon.

A rendelet végrehajtásában is ez a szemlélet érvényesül. A pesti egyetemen és az öt (jórészt nemzetiségi területeken fekvő) pozsonyi, nagyváradi, zágrábi, pécsi és kassai akadémián létesített magyar nyelvi tanszékek mellett ugyanis a helytartótanács csak azokban a gimnáziumokban tartja szükségesnek a magyar nyelv tanításának bevezetését, amelyek nem magyar nyelvű vidékeken fekszenek. Ezért úgy rendelkezik, hogy a harminc állami gimnázium közül a következőkben legyen magyar katedra: Buda, Kassa, Körmöcbánya, Eszék, Fiume, Győr, Lőcse, Újvidék, Besztercebánya, Pozsega, Pozsony, Rózsnyó, Zsolna, Sopron, Nagyszombat, Ungvár, Varasd, Zágráb, de még ezek közül is, ahol a gimnázium mellett akadémia is van (Pozsony, Kassa, Zágráb), a gimnáziumi magyar tanszéket ne töltsék be.[147]

Mindennek megfelelően a pesti egyetemen is a magyar nyelvet és stílust kezdő és középhaladó fokon kellett tanítani. Ennek a feladatnak az ellátására kiválóan alkalmas volt Vályi András. Hogy ki volt ő, és hogyan nyerte el elsőként a magyar katedrát, azt ma sem tudjuk jobban összefoglalni, mint ahogy Kemény György tette. Azért most őt idézem:

„Ki is volt tulajdonképpen Vályi András? Kazinczy Magyar Pantheónjában nem éppen kedvező képet festett róla, s az ő ítélete átment a köztudatba. Pedig Vályi nem volt átlagember. 1764-ben született Miskolcon. Iskoláit szülővárosában és Lőcsén végezte, s a legkiválóbb tanulók közé tartozott. Nagy nyelvismeretét különösen Lőcsének köszönhette, ahol akkoriban a német egyetemekről hazakerült tanárok a humanisztikus tárgyakon kívül a természettudományokat, gazdasági ismereteket s a nyugat-európai nyelveket nagy sikerrel tanították. Vályi tanulmányai befejeztével a nyelvtanulásban olyan haladást tett, hogy anyanyelvén kívül latinul, németül, tótul, franciául és olaszul is beszélt. Tanárai Lőcséről nem is engedték el, hanenm 1784-ben az ottani nemzeti iskolához neveztették ki tanítónak. Kazinczy is Lőcsén ismerte meg Vályit, s mivel Osterlamm igazgató különösen is dicsérte tehetséges és művelt tanítóját, Kazinczy a Kassáról eltávozott Sikur András helyére őt neveztette ki a kassai nemzeti iskolához tanítónak.

Vályi ismereteinek bővítésére, társadalmi és irodalmi szereplésre Kassán bőséges alkalmat talált. Bekerült Kazinczy irodalmi körébe, megismerkedett Batsányival, Baróti Szabó Dáviddal, Szirmai Antallal, gróf Török Lajossal és másokkal, s – Kazinczy szavaival élve – nemsokára az irodalomnak is proselytája lett. Lefordította Wielandnak Empfindungen eines Christen című művét Egy keresztyén érzékenységei címen, az Orpheusban verset és egy németből fordított tanulmányt tett közzé a népesítésről, lefordította Holberg Geschäftige című három felvonásos vígjátékát, azonkívül francia és olasz fordításokkal is próbálkozott. Mint pedagógus Norma és levélíró című könyvet írt a nemzeti iskolákról, s egy kis magyar nyelvtant is szerkesztett. Kazinczy tehát csak Vályi tudását és tehetségét, pedagógiai képzettségét értékelte, midőn a huszonöt éves tanítót 1789-ben 600 forint fizetéssel és főszolgabírói ranggal a borsodi tankerület iskoláinak vizitátorává, tanfelügyelőjévé neveztette ki. Tanfelügyelői tevékenységéért többször részesült királyi dicséretben, s Pethő Jakab helytartótanácsi referens, a budai gimnázium igazgatója, őt a legkiválóbb tanerők közé sorozta.

Midőn II. József halála után protestáns vallása miatt állását elvesztette, s majdnem egy éven át barátai és ismerősei támogatták, éppen Pethő Jakab tanácsára nyújtotta be pályázatát az egyetemi magyar tanszékért. Pethő Jakab ismertette meg Szerdahelyi kanonokkal, a hercegprímás udvari papjaival, Kurbélyi titkárral, Jordánszky Elek levéltárossal, Wilt és Draveczky kanonokkal és később magával Batthyány hercegprímással is. Elhagyatottságában és később betegségében anyagilag és erkölcsileg új barátai támogatták, s valószínű, hogy azok biztatták a katolizálásra is, amelynek megtevésével az érvényesülés útja újra megnyílt előtte. Lehet, hogy a hercegprímás jóindulata is sokat jelentett kinevezésénél, de a hivatalos iratok között nyoma sincs annak, hogy Vályi érdekében bárki is közbenjárt volna a Kancellárián, illetőleg a Helytartótanácsnál. Sőt e két kormányszék kifogást is emelt a nyilvános pályázat mellőzése miatt, de midőn a tudományegyetem tanácsának ismeretes (notorie aptissimus) előterjesztése az udvarhoz került, a Bécsből távollévő II. Lipót helyett Ferenc trónörökös habozás nélkül írta alá Vályi tanári kinevezését.”[148]

Vályi az 1791. április 24-én történt kinevezése után nyomban nagy lendülettel fogott hozzá az oktatás feltételeinek megteremtéséhez. Beiktatásakor A’ Magyar Nyelvnek hathatóságáról mondott beszéd-ében a magyar nyelv tanításának elvi alapjait vázolta föl, s tanulmányértékű írását 1791-ben közzé is tette. Ugyancsak ebben az évben jelentette meg Beszéd a’ nemzeti nevelésről című előadását. 1792-ben kiadott röpiratában A’ Felséges Magyar Hazához, vagyis az országgyűléshez fordult A’ Magyar tanító székek hathatósabb előmeneteléért, amelyben azt sürgette, hogy a magyar nyelv a rendes tárgyak között foglaljon helyet és kötelező legyen azok számára, akik hivatalokat akarnak betölteni. Kérését tömör, de határozott érveléssel támasztotta alá: „Egyébként, [értsd: ha kérését nem teljesítik] Felséges Haza! kénteleníttetem meg vallani, hogy a’ nyelvbéli előmenetelek reménysége tsaló füst, ‘s a’ Magyar tanító székek felállíttatása jobb ugyan mint semmi, de valóban tsak külső színt mutató szem bekötés lessz.”

Vályi kezdeményezése nem volt hiábavaló, mert az l792: VII. törvénycikk a magyar nyelvet rendes és kötelező tantárggyá tette azzal a céllal, hogy „ily módon bizonyos időszakon belül az országban közhivatalt fokozatosan csak olyanok nyerhessenek, akik egyéb szabályszerűen elvégzett tanulmányaik mellett tanáraik bizonyítványával a hazai nyelv ismeretét is igazolták.”[149]

Vályit kinevezési okmánya „előadási tervezeté”-nek, vagyis tantervének elkészítésére is felszólította, mégpedig a Helytartótanácstól kapott szóbeli utasítás szerint a tananyagot úgy kellett összeállítania, hogy „az nemcsak az egyetemi, de az akadémiai és gimnáziumi nyelvtanításnak is zsinórmértéke legyen”.[150] Vályi eredeti összeállítása nem maradt fenn, a felkért bílálók észrevételei alapján átdolgozott „Systema praelectionum linguae et literaturae hungaricae” című változatot pedig csupán Kemény rövid összefoglalásából ismerjük, az átdolgozott tantervből azonban nem állapítható meg egyértelműen, hogy belőle mennyi Vályi munkája, és mennyi része van benne a bírálóknak. Ezért számunkra többet mondanak azok a kiadványok, amelyeket Vályi a nyelvoktatás céljaira állított össze. Mivel akik a magyar nyelvet el akarják sajátítani, – beiktatásakor mondott szavai szerint – „két tsapatokra osztódhatik fel azoknak száma, úgymint Kezdőkre és Gyarapodókra”, ennek megfelelően készítette az előbbiek számára a Fundamenta, illetve Grundlinien című, az utóbbiak részére pedig A’ Magyar Nyelvnek megtanúlására vezető rövid ösvény című könyvet.

„A magyar nyelv gyakorlati tanításának és tanulásának alapvonalai erre a célra készített táblázattal”

A Fundamenta lingvam ungaricam practice docendi, et discendi, cum tabella in hunc finem praeparata (Pestini, Typis Mathiae Trattner, 1972), illetőleg a Grundlinien die ungarische Sprache praktisch zu lehren, und zu lernen: nebst einer hiezu, eingerichteten Hilfstabelle (hely és nyomda nélkül, 1792) bár mindegyik külön címlappal (és külön lapszámozással) jelent meg, egyazon munka latin, illetőleg német nyelven, szövegükben helyenként a lényeget nem érintő, csekély eltérésekkel (a továbbiakban: Alapvonalak). A kiadás adatai csak a latin nyelvű változat címlapján teljesek, a német nyelvű változat címlapján csupán az évszám szerepel. Ám nyilvánvaló, hogy ez utóbbi is a pesti Trattner Mátyás nyomdájából került ki, s valószínűleg együtt hozták forgalomba (illetőleg árusították) a két nyomtatványt, annál is inkább, mert a címben megelölt tabella-Hilfstabelle mindkét változathoz egyetlen mellékletként csatlakozik.

A két kis kötet névtelenül jelent meg. Szinnyei József[151] nem is tünteti föl Vályi munkái között, Batizi László[152] sem tud róla. Petrik Géza viszont Vályi munkái között tartja számon őket[153], de a Fundamenta, illetőleg a Grundlinien címek alatt írja le adataikat, a mellékletet ennélfogva az utóbbi tartozékaként tüntetve fel.

A nyelvészeti irodalomban Sági István[154] könyvészete mindkettőt mint Vályi munkáját jegyzi. Ugyancsak Vályi munkáiként veszi föl forrásai közé monográfiájában Benkő Loránd.[155] Tudtommal ő az egyetlen, aki kijelöli helyüket, mégpedig a korabeli nyelvtanok között „a kifejezetten iskolai használatra írt, pusztán didaktikai célokat szolgáló, viszonylag rövid terjedelmű nyelvkönyvek” csoportjában, és azt állapítja meg, hogy Vályi összefoglalása „annyira rövid, hogy szabályaiból ítélni igen kevéssé lehet, a hozzá fűzött szövegek azonban az akkori irodalmi-nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői.” Mészáros István[156] „két rövid nyelvtankönyv”-nek nevezi a két kötetet, amely szerinte „a főbb magyar nyelvtényeket a latin grammatika szerkezeti keretei közt tárgyalja”. Ám mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy e kettős munka nem egyszerű nyelvtan(könyv).

A munka mibenlétéről ugyanis már címe is egyértelműen és kellőképpen tájákoztat. Nevezetesen arról, hogy nem a magyar nyelv alapjait, hanem a magyar nyelv tanításának, mégpedig gyakorlati tanításának és tanulásának az alapvonalait taglalja. A magyarnyelv-oktatás módszertani kézikönyve tehát, s e nemben az első, amely annál becsesebb, mert abból a korból többnyire csupán közvetett, a magyar grammatikák és nyelvkönyvek anyagából kikövetkeztethető ismereteink vannak arról, hogyan tanították vagy akarták tanítani a magyar nyelvet. Az Alapvonalakból viszont közvetlen formában kapunk tájékoztatást arról, hogy milyen elgondolás alapján, milyen módszerekkel és milyen szemléltető eszközzel tanította a pesti egyetem első magyarnyelv-tanára, a magyart (mint idegen nyelvet) kezdőknek. Innen van az, hogy a tanítási-tanulási módszer bemutatására, nevezetesen a nyelvtani anyag feldolgozásának módjára a nyelvtannak csupán egy részét adja elő. Ugyanakkor e könyvecske átmenetileg tankönyvül is szolgált, addig tudniillik, amíg szándéka szerint a szerző az alaposabb nyelvismeret elsajátítására kidolgozottabb tankönyveket – nevezetesen bővebb nyelvtant, az ifjúság számára készített szótárt, a fordítás gyakorlására való szöveggyűjteményt – nem tud a tanulók kezébe adni: „Addig, amíg ezek a segédeszközök elkészülnek, a jelen Alapvonalak szolgáljanak kezdeti útmutatásul mindazoknak, akik a magyar nyelvet tanítani vagy tanulni akarják.”

Ezzel az idézettel egyszersmind a könyvecske Bevezetésének elemzésébe fogtunk. Ez a bevezető rész arról szól, hogy a magyar nyelvtanulás kiindulópontja „a jó, helyes és pontos kiejtés” elsajátítása. Annak fejtegetésében azután, hogyan kell a helyes magyar kiejtést elsajátítani – eltérően a korábbi (és későbbi) grammatikák szerzőitől, akik az egyes hangok részletekbe menő kiejtési szabályait sorolják fel – Vályi olyan általános érvényű tanácsokat ad, amelyek jól megfontolt és bizonyára gyakorlati tapasztalatokból táplálkozó módszertani elveken alapulnak.

Aki a magyar nyelvet el akarja sajátítani – így kezdi fejtegetését –, annak kiváltképpen azokra a hangokra kell gondot fordítani, amelyek „egyedül a magyar nyelv sajátjai”. Ilyenek szerinte a magánhangzók közül az ö és ü, a mássalhangzók közül pedig a gy, ly, sz, cs, ty, c, s, sz, zs, z hangok. Kiejtési szabályaikat azonban teljesen mellőzi, mert úgy tartja, hogy e hangokat sokkal könnyebben és érthetőbben lehet született magyarok ajkáról, semmint írásbeli közlés útján megtanulni. Ezzel a kijelentésével Vályi azt az elvet képviseli, amelyet manapság úgy fejezünk ki, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatásában magyar nyelvterületen a magyar mint célnyelv, vegyes lakosságú, nemzetiségi vidékeken pedig a magyar mint környezetnyelv kínálta lehetőségeket-előnyöket ki kell aknázni.

A szerző azonban még tovább is megy, s egy másik – mai nézeteink szerint is igen fontos – elvet körvonalaz, amikor azt hangsúlyozza, hogy a szóban forgó hangokat nem egyenként, elszigetelve, hanem mondatokban, mégpedig könnyű és a mindennapi életben előforduló szólásmódokban kell gyakorolni. Példaként mindjárt közöl is egy párbeszédes szöveget, amelyben a gyakorlandó hangok nyomdatechnikailag is ki vannak emelve. Majd azt teszi hozza, hogy az ehhez hasonló gyakorlatok számát az ifjak képességei és körülményei szerint lehet szaporítani: „Talis exercitii exempla secundum capacitatem Juvenum praeparantur, et augentur”. Illetőleg: „Dergleichen Uibungsbeyspiele können nach Fähigkeit, und Umstände, vehermehret, und eingerichtet werden.” Ezzel pedig csírájában egy harmadik, napjainkban egyre nagyobb teret nyerő törekvést, a tanuló szempontjainak és szükségleteinek érvényesítését fogalmazza meg.

Első olvasásra talán megmosolyogtató a szerzőnek az a további kijelentése, hogy aki az egyes hangokat és mondatokat helyesen tudja kiejteni, az némi gyakorlással hamarosan olvasni is megtanul, minthogy a magyarban az írás teljesen a kiejtésen alapul. Ám itt ismét egy pedagógiai szándék – ha tetszik: fogás – munkál, ti. kedvet ébreszteni a tanulóban azzal, hogy a magyar nyelv nem oly nehéz, mint hírlik. Az előbbi érvelés éppen ebbe a következtetésbe torkollik: „Következésképpen az olvasás a magyarban egyáltalában nem oly nehéz, mint ahogy azt egyesek tudni vélve állítják.” A szerzőnek ez a törekvése végigvonul a könyvecske lapjain. Ezért mondja összefoglalóan a főnévragozásról, hogy a szabályok alóli kivételek könnyűek és csekély számúak. Miként az igeragozáshoz fűzött jegyzetben is azt emeli ki, hogy a rendhagyó igék száma más nyelvekkel összevetve kevés. Az igeragozást bevezető soraiban pedig a kétféle igeragozásnak nem a nehézségeit említi, hanem mint a magyar nyelv egyik szép sajátságát jellemzi. Hogy azután az előadottak tanulságát ekképp summázza:

„ A fő szabályoknak ezekből a lehetőségig röviden vázolt alapvonalaiból tehát látható, mily egyszerű és könnyű, és milyen szép sajátságokkal és kiváló tulajdonságokkal bír a magyar nyelv.”

A Bevezetés utolsó szakaszában – gondolatmenete folytatásaképpen – arról ejt szót még, hogy aki megtanulta a helyes kiejtést és olvasást, azon kell munkálkodnia, hogy „mások beszédét és írását minél előbb és minél könnyebben megértse”. Ennek a célnak az elérésére és a munka megkönnyítésére, valamint a minden nyelvtanulás kezdetén jelentkező nehézségek elhárítására állította össze ezeket az Alapvonalakat a csatolt szemléltető táblával. Továbbá annak megmutatására, hogy „mily egyszerű a magyar nyelv, s ezért könnyű az elsajátítása is, ha a kellő szorgalom és gyakorlás kíséri (amely nélkül egyetlen nyelvet sem lehet megtanulni)”.

Vályi a Bevezetés után azokat a „fő szabályokat” (regulae generales – Haputregeln) adja elő, amelyek nézete szerint a kezdőt – akár nyilvános, akár magántanuló – a nyelvtan alkalmazásában és a nehézségek leküzdésében segíti. Nevezetesen a főnév- és a melléknévragozás, a birtokos személyragozás és az igeragozás ismeretébe, tanításának-elsajátításának módjaiba vezeti be a magyarul tanulót.

Az egyes nyelvtani egységek tanítását négy mozzanatra építi fel. Kiindulópontja egy olyan szöveg, amely a nyelvtani anyagot tartalmazza. Utána a szöveg megértésének előmozdítására annak latin, illetőleg német fordítását nyújtja. Majd a nyelvtani anyagot fejti ki latin, illetőleg német nyelven. A nyelvtani anyag szemléltetésére és bevésésére pedig a táblázatokat alkalmazza.

A szerző a kiejtés tanításában is hangsúlyozta, hogy a hangokat nem önmagukban, hanem együttesükben, mondatban kell gyakorolni. A soron következő nyelvtani anyagot pedig – napjaink nézeteivel teljes összhangban – először mindig egy szövegen mutatja be: „Ast praemittamus prius breve quoddam exercitii exemplum, in quo nostrae generales Regulae applicari possint”. – „Erstens aber kurzes Beyspiel einer Uibung worauf die folgenden Haupt, und Anfangsregel angewendet werden können.” Az ilyenfajta – didaktikai célú – szövegek összeállításában nemcsak a grammatikai helyességre, hanem a szituáció megfelelőségére is tekintettel van, illetőleg a tanulók érdeklődésére, helyzetére is gondot fordít. Az igeragozás szabályait bemutató, A’ Tanúlásról című kétrészes szöveghez ugyanis azt a megjegyzést fűzi, hogy amikor az ehhez hasonló, minden időt, személyt és számot tartalmazó szövegek szárazzá és unalmassá válnak, nem elég szórakoztatóak, a mintákat „a körülményeknek megfelelően”, „az események és személyek megváltoztatásával” át lehet alakítani úgy, hogy a szabályok alkalmazását szórakoztatva adjuk elő, s így azután a tananyag nem lesz sem unalmas, sem pedig fárasztó. Hogy miként gondolta a szöveg „körülményeknek megfelelő” átalakítását, egyértelműen kiviláglik e jegyzetéhez csatolt újabb példából, amely párbeszédes formában foglalja magában az új nyelvtani anyagot. Mintaszövegei amellett, hogy a korabeli „irodalmi nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői”, egyben életszerűek, témájukat a mindennapi élet köréből veszik, és a tanulók életkori sajátságaihoz igazodnak. Elgondolásai és eljárásai Vályit tapasztalt és tudatos nyelvtanárként állítják elénk.

Ugyancsak a tapasztalat alapján és tudatosan jár el a nyelvtani anyag kiválasztásában és összeállításában. A korabeli (illetőleg korát megelőző) grammatikák túlzsúfolt anyagából, komplikált szabályaiból és még komplikáltabb rendhagyóságaiból határozott kézzel választja ki a kezdők számára legszükségesebb nyelvi tényeket. Célratörő előadásban egyszerű szabályokat nyújt, lehetőleg kerüli a rendhagyóságokat, és minimálisra csökkenti a kivételeket. Innen van az, hogy a tudományos megfigyelés számára – mint Benkő Loránd megjegyezte „összefoglalása annyira rövid, hogy szabályaiból ítélni kevéssé lehet”, ami azonban a tudományos vizsgálódás számára esetleg hiány, az a nyelvoktatás számára erény. Milyen tömören foglalja szabályokba például a főnévragozás eseteit! Önként adódik ebből, hogy súlypontozza az anyagot. A főnévragozás egyes eseteinek mindössze egy vagy két, pár soros bekezdést szentel, viszont kiemeli közülük a tárgyesetet, ez ugyanis „a legnagyobb figyelmet érdemel, mert ebből alakítjuk a birtokos személyragozást”, és ezért szabályait öt pontban foglalva ismerteti. Éppen fontosságára való tekintettel külön fejezetet kap a birtokos személyragozás, külön az egyes és külön a többes szám. A kivételek részletezésébe azonban itt sem merül el, az egyes szám 1.a pontja végén azt mondja, hogy az egyéb kevés kivétel megtalálható a grammatikákban vagy pedig az órán kerül terítékre.

Vályi tehát egy olyan nyelvtan fölvázolását kísérelte meg, amelyet manapság pedagógiai grammatikának nevez a szakirodalom.[157] Vagyis fölismerte, hogy a nyelvtanulónak – kiváltképpen a kezdőnek – és a nyelvtanárnak nem tudományos nyelvtanra van szüksége, hanem olyan grammatikára, amely a tudományos nyelvtanból a nyelvi tényeket a tanuló céljainak, helyzetének és szükségleteinek megfelelően válogatja ki, és amely arra irányul, hogy elsajátítható legyen, és ezáltal a tanuló a nyelv gyakorlati használatának birtokába jusson.

A magyar nyelv gyakorlati tanítása-tanulása hangsúlyosan szerepel munkája címében, s ennek a célnak az elérésére eszközként a mellékelt táblázatokat jelöli meg. A táblázatok alcímében pedig azt igéri, hogy segítségükkel „a magyar nyelv alapjait könnyen és igen rövid idő alatt elsajátíthatni”. Annyi bizonyos, hogy a táblázatok szerves részét alkotják módszerének. Többféle szerepet töltenek be. Részben szemléltetéssel elősegítik az előadott szabályok megértését, részben gyakorlásra szolgálnak, részben kiegészítik a helyenként túlságosan tömör szabályokat, részben pedig összefoglalásra valók.

A táblázatok legnagyobb részben természetesen a nyelvtani alakok szemléltetésére és egyben gyakorlására szolgálnak. Az igeragozás egészére vonatkozik például a főszövegben ez a bevezető megjegyzés: „Valamennyi egyszerű igeidőt a kijelentő mód jelen idejű egyes szám harmadik személyű alakjából képezzük úgy, hogy hozzáfűzzük azokat a szótagokat, amelyek mindkét ragozásban a személyek és számok változásának megfelelően a táblázatban fel vannak tüntetve.”

Több esetben a táblázatok a szöveg nyelvtani anyagát valamilyen vonatkozásban kiegészítik. A főnévragozásnál a kétfajta, mély- és magashangú deklináció szűkszavú megfogalmazása után azt olvashatjuk, hogy az i tőhangzót tartalmazó szavak esetében az I. vagy II. ragozáshoz való tartozást illetőleg a táblázat igazít el. Az igeragozás köréből a konjunktívusz tárgyalásánál a szerző a táblázathoz irányítja a tanulót tekintettel arra, hogy egyfelől az a jelen időben fölöttébb hasonló az imperatívusz ragozásához, másfelől pedig a többi igeidőt „a táblázat segítségével minden kezdő maga is egész könnyen képes ragozni”, ezért a konjunktívusz egyes igeidőinek hosszadalmas leírását elhagyja, s csupán a jelen idő ragozásában mutatkozó egyes nehézségekre tér ki. A szenvedő igeragozást sem részletezi, mert ezt is úgy kell képezni, hogy az ige jelen idejű egyes szám harmadik személyű alakjához „a táblázatban megadott végződéseket az egyes személyeknek és igeidőknek megfelelően hosszátesszük”.

A táblázatok egyes nyelvi jelenségekről, köztük az egyik kulcsjelenségnek tekintett birtokos személyragozásról, külön összefoglalást is nyújtanak. A birtokos személyragozás képzésének a főszövegben előadott szabályát előbb egy rövid mondatban összegezi: „Az affixumokat az egyes számú akkuzatívusz végződéséből képezzük, pl. háza, házat; ebből házam, házad, háza; elme, elmét, elmém, elméd, elméje.” Majd táblázatszerűen tünteti föl az I. és a II. deklináció személyragjait, s végül ezek egyikéhez-másikához még egy-egy kiegészítő jegyzetet is fűz.

Vályi András törekvésében nagyra kell értékelnünk, hogy a magyar nyelv gyakorlati oktatását-tanulását tűzte ki célul. Továbbá és nem kevésbé azt, hogy tapasztalatokból kiindulva határozott elgondolás alapján sajátos módszert alakított ki, amely egységes keretbe állította a szöveget, a nyelvtant és a nyelvi szabályok gyakorlati alkalmazását.

A második táblázatban, a ható, műveltető és gyakorító igeragozás bemutatása után következő Observatio cím alatt azt olvashatjuk, hogy „Formatio verborum, Mandativorum, Potentialium, et Frequentativorum in Methodo edocetur”, vagyis hogy a műveltető, a ható és a gyakorító igék képzése a Methodusban adatik elő. Márpedig a Methodus ekkor – Pápai Páriz szótára tanúsága szerint – ‘A’ tanításban-való jó rend’-et jelenti. Íme itt és így nevezi meg munkájának műfaját maga a szerző.

A magyar nyelvnek az iskolai oktatásba történt intézményes bevezetése új fejezetet nyitott mind a nyelvtanítás, mind a nyelvtanírás hazai történetében. Megalapozásában fontos szerep jutott az egyetem első magyarnyelv-tanárának, Vályi Andrásnak, aki képzettsége és rátermettsége folytán megfelelt a ráháruló feladatnak. Szem előtt tartva ugyanis a képzés célját, a nyelvelsajátítást, fölvázolta a gyakorlati nyelvtanítás módszertani alapvonalait, és egyben irányt mutatott egy pedagógiai grammatika megalkotására.

Ezek a kezdeményezések általánosan jelentkező igényeknek feleltek meg, s alig néhány év elteltével szavakban is kifejezésre jutottak. A Minéműnek kell egy jó Nyelv-mesternek lenni című, 1796-ban megjelent tanulmányra gondolok, amelyben a szerző – minden bizonnyal Aranka György – egy ilyen elemi ismereteket nyújtó nyelvtan szükségességét fejtegeti és kritériumait adja elő. Egyebek között ezt írja:

„3. A’miben pedig csekélly vélekedésem szerént immár ennyi sok szép próbák és tudós Munkák után a’ Nemzetnek, és Hazámnak szüksége vagyon közelébb, a’ nem egy Nyelv-mester: hanem a’ Magyar Nyelvnek Elei, röviden, tisztán fundamentumosan, és a’ szerint a’ Beszéd Módja (Dialectus) szerént írva, melly szebbnek, ‘s jobbnak tartatik a’ két Hazában, mind a’ Nemzeti Ifjúságnak, mind az Idegeneknek segittségekre és nevezetesen a’ Nemzeti Oskolák számára. Mellyben a’ Nyelv természetéből, a’ nyelvnek és annak Mesterségének Elei minél rövidebben, az Írás módja pedig, és forma példák, az úgy nevezett Paradigmák egészszen jól, és szükséges Jegyzésekkel adatnának-elő.

4. Ebből, az Alsó Nemzeti Iskolákban, a’kik Déák, vagy Felső Oskolákra igyekeznek, ne tanulnának Könyv nélkül egyebet semmit, csak a’ forma példákat: a’ többit ha mire még szükséges lenne a’ Tanító Mesterek, az Olvasás, és írásbéli gyakorlások alkalmatosságával szóval adják elejekbe, és csepegtetnék beléjek.

5. A’kik felsőbb Oskolákra mennek, azoknak se kellene Könyv nélkül többet tanulniok: de a’ Könyvet által-kellene számokra egészszen magyarázni. Így a’ Mesterségbéli szóknak értelmekkel, minémüek: vezető szócska Articulus, Magán, és Mássalérthető Substantivum és Adjectivum, ‘s a’t. megesmerkedvén: a’ felsőbb Oskolákban könnyebben haladnának. De ezt az esmerkedést, nem úgy nevezett Definitiok által kivánnám nékiek meg-szerezni, mert ez éppen haszontalan és azért káros dolog, hanem csak példák és világosittások által. A’ Régulák, és forma példák alá téjendő jegyzések, és kivételek, csak a’ Tanitó Mesterek számára valók: hogy a’ dolgot jobban, és fundamentomosabban meg-értvén, és a’ ki-vételeket-is tudván, azoknak elébb a’ Magyarázat rendében, ezután az írás és olvasásbéli Gyakorlások alkalmatosságával illő hasznokat vehessék.”[158]

Mint utaltam rá, Vályi az Alapvonalakban a nyelvismeret elmélyítésére egy bővebb nyelvtan megírását is kilátásba helyezte. A mű 1798-ban el is készült, s bár jeles bírálók kezén is átment, sajnos kéziratban maradt. A bírálók közül a kiváló nyelvészeti képzettségű és szigorú ítéletű Rájnis József összefoglalóan így értékelte a munkát:

„Egyáltaljában szóllván imez új Grammatikáról meg vallom, hogy a’ Magyar Grammatikák közűl, a’mellyeket olvastam, egy sints, a’melly e’hez fogható vólna. Ditséretre méltó ebben a’ tiszta Magyarság, az illő el-rendelés, a’ világos tanítás, a’ kellemetes rövidség, melly mindazonáltal a’ Magyar Nyelvnek többire minden kintseit magába foglalja. A’ helyes Mesterszók, ‘s a’ tanításhoz alkalmaztatott szép és hasznos gyakorlások ezt a’ munkát mint szinte annyi gyöngyök ékesítik. Megmutatta Vályi Profeszszor Úr, hogy Ő nem tsak az Annya’ tejével szopta a’ Magyar nyelvet, hanem valóban tudós, és felette igen szorglamatos Magyar.”[159]

A dicsérethez mi is csatlakozhatunk. Az első egyetemi magyar nyelvi katedrára való kinevezése és beiktatása kétszázados fordulóján Vályi András személyében a képzett és tapasztalt nyelvtanárt, az első magyar nyelvdidaktikai munka és az első pedagógiai grammatika szerzőjét ünnepelhetjük.



[145] Vályi András, a magyar nyelv első tanára a pesti egyetemen címmel megjelent: Magyar Nyelv 1992, 148-157. old.

[146] Dokumentumok a magyar nevelés történetéből 1100-1849, szerkesztette Ravasz János, Budapest, 1966, 256. old.

[147] Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848, Budapest, 1926, 235. old.; Kosáry Domokos: Az oktatásügy a haladó törekvések hullámvölgye idején (1790-1830), A magyar nevelés története, I. köt., szerkesztette Horváth Márton és Köte Sándor, Budapest, 1988. 211-215. old.

[148] Kemény György: Vályi András egyetemi előadásainak plánuma, Magyar Nyelv 1935, 222-230. old.

[149] Dokumentumok 1966, 256. old.

[150] Kemény 1935, 224. old.

[151] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, XIV. köt., Budapest, 1914, 809-811. hasáb.

[152] Batizi László: Vályi András élete és munkái, Budapest, 1935.

[153] Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712-1860, III. köt., Budapest, 1891, 143. old., illetőleg I. köt., Budapest, 1888, 839., 944. old.

[154] Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete, Budapest, 1922, 43. és 71. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 18. sz.)

[155] Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 324. old.

[156] Mészáros István: Iskolai nyelvművelő módszerek a XVIII. század végén, Magyar Nyelvőr 1976, 117-184. old.

[157] Stern, H. H.: Fundamental Concepts of Language Teaching, Oxford, 1983, 175-177. old.

[158] A’ Magyar Nyelv-mivelő Társaság’ Munkáinak első darabja, Szebenben, 1796, 123-124. old.

[159] Vályi András Magyar Grammatikája felől iratott hivatalos vélemények és ezekre adatott feleletek, Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Fol. Hung. 607, 36a old.