A természet és a lélek
Pléh Csaba
Osiris Kiadó
A szabályok és a kettős disszociációs elv a nyelv agyi reprezentációjában[6]
A szabály köznapi nyelvi tudatosságunk egyik alapvető szervező gondolata. Úgy érezzük, van a nyelvnek egy nyelvtani magja, melyet a szabályok körvonalaznak. A szabályok meglehetősen nagy halmazokra érvényesek, s a feltételek megléte esetén önműködően alkalmazhatóak. Vannak azonban kivételek is, a ló például nem úgy ragozódik, mint a vasaló, s egy nyelv tudásához ezt is tudnunk kell. A művelt ember, mondaná nagymama, nem keveri a szezont a fazonnal, tudja, hogy kenyeret és tenyeret, de azt is tudja, hogy tányért, s nem tányeret, pincért, s nem pinceret. Sőt ez a köznapi kép azt is megengedi, hogy a kivételek mintegy sorsukat befolyásoló címkéket hordozzanak magukon, ami megadná, hogy rájuk nem lehet alkalmazni a szabályt.
Ennek a köznapi képnek kialakult a maga nyelvészeti modellje is, mely ugyanakkor a kivétel és elem kérdését egyre finomabb, kisebb halmazokra érvényes alszabályokkal egészítette ki. A magyar irodalomban például MacWhinney (1978) azt mutatta ki, hogy míg a szabályos töveknél (szék, óra) 2.5 éves korban is 89 és 79 százalékos a helyes tőhasználat (széket, órát), s ez 100 százalékra nő hétéves korra, addig a kenyér, tükör, ló töveknél az értékek 12, 0, és 7 százalékról indulva érik el hétéveseknél a 75, 60, 80 százalékot. MacWhinney (1978) ennek megfelelően az egyik legrészletesebb hierarchikus szabályelsajátítási modellt dolgozta ki, ahol a gyermek először egy ősszabályt emelne ki: például, hogy a -t mindig a tárgyrag. Ezt követné a statisztikailag átfogó részszabály megjelenése (nyújtsd meg a magánhangzót, ha a szó rövid magánhangzóra végződik), majd a kötőhangos szabály kialakulása s így tovább. Az elsajátítás menete a szabályok érvényességi körének felelne meg: először a több elemre érvényes szabályok stabilizálódnának. Réger Zita (1975) lovári-magyar kétnyelvű cigány gyermekek toldalékolási eredményeit értelmezte hasonló keretben, Pléh, Palotás és Lőrik (1994) pedig egy kiterjedt tesztfelvételben azt mutatta ki, hogy míg az egyszerű töveket már a négyéves gyermekek is könnyedén kezelik, a -v-betoldó vagy a hangejtő töveknél a túláltalánosítás csak nyolcéves korra tűnik el.
Mindez már a 20. század elejétől, a Stern házaspár (Stern és Stern 1907) munkájától fogva kiegészült egy jellegzetes fejlődési gondolatmenettel a legkorábbi életkorokra nézve is, elsősorban a germán nyelvek erős (go-went) és gyenge (learn-learned) múlt idejének elsajátítási mintázata alapján. Eszerint a gyermeknél a gyakori (többnyire rendhagyó és a legfontosabb cselekvési területeteket jelölő) alakok jelennek meg előbb, a gyermek eleinte a gyakoriság alapján elemeket tanul, majd áttér a szabályalkotásra, először átfogó, majd egyre finomabb szabályokat emel ki. A szabálykiemelés kritikus korszaka a 4–6 éves életkor, mint az 1. ábra érzékelteti Ervin (1964), valamint Bybee és Slobin (1982) nyomán.
Az utóbbi két évtizedben újra megkérdőjeleződtek a szabályok. Nem egyszerűen azok részletei, nem is ontológiai státusuk, mint Wittgensteinnél (Nyíri 1989b), hanem egyáltalában való létezésük. Radikális asszociatív felfogások jelentek meg a nyelvről (Rumelhart és McClelland 1986 párhuzamos megosztott feldolgozási asszociatív modellje), melyek – miközben az asszociációt ismét pozitív magyarázó fogalommá teszik, akárcsak a klasszikus ismeretelméleti hagyomány (lásd Pléh 1992a, 2000e) – eliminálják a szabály alapú értelmezést. E felfogás szerint a szabálykövetés csak látszólagos, nincsen az 1. ábrán látható stratégiaváltás, a gyermekek valójában sok egyedi példa alapján asszociálnak, s nem a szabályt követik. A szabályosság csak a nyelvtanírók fejében van meg, a viselkedésnek magának csak regularitásai lennének.
Erre a szimulációkkal is alátámasztott s nagy vitát kavaró felfogásra adott strukturalista reakcióként alakult ki Steven Pinker (1991, 1999; Pinker és Prince 1994) kettős modellje, mely saját pszicholingvisztikai kutatásainkat is irányítja. Ez a gondolatmenet az asszociatív, statisztikus és kategorikus, szabálykövető reprezentációk kettősségét John Locke óta hirdető modellek nagy hagyományába illeszkedik. Ennek a kettős törekvésnek átfogó, a fogalomszerveződés egészére érvényes modelljét képviseli Sloman (1996); kissé kritikusabb, a strukturális, felülről lefelé működő mozzanatok jelentőségét kiemelő, s érdekes történeti bemutatását is adó értelmezését pedig Keil és munkatársai (1998) szolgáltatják.
Pinker – a többi kettős modellhez hasonlóan – kétféle mentális feldolgozási módot és leképezést, vagyis mentális disszociációt hirdet, s ezt megfelelteti a klinikai és neurológiai kettős disszociációnak. A nyelvi teljesítményeket két rendszer valósítja meg: az egyik a grammatikának és a szabály alapú szerveződésnek felel meg, idegtudományilag pedig az elülsőbb agyrészeknek (Broca-terület); a másik viszont a szokásokhoz és az asszociatív tároláshoz kapcsolható, és a hátsóbb agyi területek felelősek érte (a temporális lebeny asszociatív rendszere). Ugyanakkor ez a felfogás két tekintetben is szakít a hagyományos szabálykoncepcióval. Nem tételez fejlődési váltást az elemről a szabályra. A gyermekkori túláltalánosítást úgy értelmezi (Pinker és Prince 1994), hogy az elemtároló, asszociatív rendszerből kiinduló, emlékezeti alapú blokkolás (Erre ne alkalmazd a szabályt!) még gyenge, s a tanulás valójában nem a két rendszer váltakozását, hanem erőviszonyaik beállását eredményezné. A másik új mozzanat – ez már a nyelvészet belső világát érintő technikai kérdés –, hogy Pinker modellje egyetlen főszabályt állít szembe a szokásrendszerrel, nem tételez fel sok kis szabályt (Pinker és Prince 1994). Az 1. táblázat mutatja, hogy milyen sokrétű viselkedési és patológiás kettősségeknek feleltethetőek meg Pinker és követői (Clahsen 1999; Marcus 1998) értelmezésében ezek a feldolgozási kettősségek. A kettős felfogásnak természetesen számos belső technikai problémája van, s erősen vitáznak is vele a monolitikus asszociatív modellek. Ezek összevetését a nyelvre vonatkozóan jól bemutatja a Lima és munkatársai (1994) szerkesztette kötet.
3-3-1. táblázat - A Pinker (1991, 1999) javasolta kettős rendszer viselkedéses oldalai
Adattípus | Szabály alapú rendszer | Asszociatív elemtároló rendszer |
Szógyakorisági hatás a felismerésben | learn függ a learn, learned, learning alakok összgyakoriságától | went csak a went alak gyakoriságától függ, a go-tól nem |
Produkció | learn → learned produkciója független a gyakoriságtól | go → went gyakoriságfüggő |
Előfeszítés | learned → learn facilitál | went → go nincsen facilitáció |
Kivételes alakokra hasonlító műszavak ragozása | NÉV és ÁTVÉTEL kontextusban főszabály szerint | GYÖK kontextusban egyedi mintázat szerint |
Idiómák | Szabályos, változtatható: feldobták a talpukat | Kivételes, nem változtatható: lovakat adott alá |
Afázia | Nehéz a szuffixálás | “Könnyebb”: véletlenszerű |
Nyelvfejlődési zavar (SLI) | Nehéz | “Könnyebb”: véletlenszerű |
Williams-szindróma | Könnyebb a szabály | Nehezebb a kivétel |
A magyar adatok ebben a gondolatmenetben két mozzanat révén kitüntetett érdekességűek: a változatosabb tőtípusok felvetik annak kérdését, hogy mennyire abszolút az elválás a szabály- és elemtároláson alapuló megoldások között, másrészt, mivel az itemgyakoriság és a paradigma telítettsége nem felelnek meg egymásnak (az angolban a kivételek gyakori itemek), ezért a két tényező hatása külön is vizsgálható.
Egyszerű képek alapján végzett ragozási feladatban mutatott teljesítmények, éppen a magyar tőosztályok gazdagsága és eltérő telítettsége miatt, komplex fejlődést mutatnak, mint az a 2. ábrán látható. A vizsgálatban három produktív, szabályos (oroszlán, hal, róka) és három improduktív, kivételes tőtípusba tartozó főnevet (madár, víziló, majom) használtunk.
A fejlődési kép azt sugallja, hogy nincsen egyetlen egységes elvágópont, amely elválasztaná egymástól a szabályos és a szabálytalan alakokat (ennek a felső és alsó három között kellene lennie), amint az Pinker (1991) kiinduló elképzelése alapján várható lenne.
A magyar alaktan elsajátítása lépcsőzetesebb viszonyt sugall a szabály versus szokás vitában, illetve azt, hogy tétel- és típusgyakorisági hatások kölcsönhatása fontos befolyásoló lehet itt. A nem produktív rövidülő tő, a madár típus nem marad el annyira a produktív alakoktól, mint a másik két rendhagyó típus. Ennek egyszerű a magyarázata: a paradigma mint típus gyakorisága. Rövidülő tő 222 van, míg hangejtő (majom-majmot) csak 104, -v-vel bővülő pedig egy tucatnál kevesebb. E kép alapján mintha a gyermekek a nagy típusgyakoriságú kivételeket alszabálynak megfelelően kezelnék. Hasonló mozzanat ez, mint ami mellett Ullmann (1999) érvel: a kettős modellen belül számos egyedi esetben a kivételek működésileg átkerülnek a szabályrendszer hatálya alá, abban az értelemben, hogy nem az egyedi elemeket tároló, hanem az eljárási, procedurális rendszer működéséhez tartoznak.
Előfeszítési kísérleteink (Lukács 1999; Lukács és Pléh 1999) szintén a puszta dichotómiánál komplexebb képet támasztanak alá. Ebben a helyzetben a személy egy szuffixumos szót hall (havat), s utána rögtön ki kell olvasnia a szótövet (hó). A ragozott és a tőalak összetartozásának mutatója a facilitáció a kontrollhelyzethez képest. Mint a 3. ábra mutatja, az előfeszítés általánosságban a Pinker-modellnek megfelelően gyengébb volt a rendhagyó, nem produktív példáknál, mint a szabályosaknál.
Ugyanakkor az ábra alsó felén látható rendhagyó alakok jó részénél is szignifikánsan jelen volt az előfeszítési hatás. Ennek az lehet az oka (Lukács 2001), hogy fonológiailag sokkal transzparensebb alakokkal találkozunk a kivételes többes számok esetében, mint az angol nyelvben (gondoljunk a go-went típusra); a rag – és ez a kivételeknél is ugyanaz a rag, mint a szabályosaknál – egyértelműen felismerhető és elkülöníthető (tenyerek-tenyér). Ennek jelentőségére már Pinker és Prince (1994) is rámutattak, mikor hangsúlyozzák, hogy a szuffixumos forma általában a kivételes alakoknál is részben őrzi a tövet. A van-lesz vagy sok-több típus ritka, míg a ló-lovat jellegzetes. Ennek köszönhetően a kivételes alakoknál is van azonossági előfeszítés is, ami persze jóval erősebb, mint a kontrollhelyzetben, a puszta fonetikai átfedésnél. Ugyanakkor a nem produktív tőosztályokon belül (az ábra alsó fele) az előfeszítési hatások a gyermeknyelvi adatoktól eltérően nem mutatnak a típusgyakoriságnak megfeleltethető fokozatokat.
Az alaktani folyamatok pszichológiai tanulmányozásának klasszikus eljárása Jean Berko (1958) nevezetes Wug-próbája óta mesterséges szóalakok használata (gyermekek műszavakra is képesek alkalmazni például az angol többes szám morfológiai szabályait, olyanokat mondva, mint wug-wugs egy ismeretlen játéktárgyra). A mesterséges alakok alkalmazásának nagy előnye, hogy a gyakoriság- s kontingensmozzanatok ellenőrzés alatt tarthatók, illetve szisztematikusan variálhatók. Marcus és munkatársainak (1995) a németben bevezetett eljárásait és kutatási logikáját használva arra voltunk kíváncsiak (Lukács 2001), hogy vajon a szabály-kivétel szembeállítás érvényes lesz-e az egyes tőtípusoknál akkor is, ha azok olyan kontextusokban jelennek meg, amelyek eltérő mértékű integráltságot mutatnak a magyar nyelvhez (lásd 4. ábra).
Egyszerű tő Gyakran előfordul, hogy egy jó nosár megírásához sajátos technikákat kell alkalmaznunk. Az sem ritka, hogy a ………………………. készítő újságíró közvetlen életveszélybe kerül. Név nosár heves szentimentalizmusa a lovaglás iránti szenvedélyében is tetten érhető. Az utolsó éveiben gyakran látták ………………………………. az ügetőn: az egész család vagyonát lóversenyen játszotta el. Átvétel A nosár a koreai autógyárak mérnökeinek találmánya. A gyújtáskapcsoló először működésbe hozza a ……………………. ahol a kis áramerősségű egyenáram mágneses erőteret kelt. |
3-3-4. ábra. Három eltérő kontextus a nosár műszó ragozására
Az 5. ábra a 120 felnőtt adatai alapján kapott eredményeket mutatja. A szabálytalan, kivételes, szűkebb osztályokba tartozó elemekre megjelenik a főszabály általánosítása. A gyök kontextusban jellegzetes hatása volt a szabályosságnak: a szabálytalan töveket 64, a szabályosakat 95 százalékban a standard mintának megfelelően ragozták a személyek. Vagyis a hasonlóság, mint Pinker és Prince (1994) felvetik, de már évtizedekkel ezelőtt MacWhinney (1975) is hangsúlyozta, alapvető meghatározó. A konkrét létező formákkal való analógia (denyér-kenyér, derem-verem) felfüggeszti az általános szabály használatát. Ha azonban a szóalak úgy kerül bemutatásra, mint ami nem része a nyelvi rendszernek (idegen szó vagy név), akkor teljes egészében az általános szabály érvényesül.
3-3-5. ábra - A tőtípus és a szabályhasználat összefüggése mesterséges szavaknál (a főszabály alkalmazása)
Ugyanakkor ez az általánosítás láthatóan gyakoriságfüggő. Elvégeztük a túláltalánosítási kísérletet olyan szabálytalan szavakkal is, amelyek egy létező ritka szóra (nocsár) vagy éppen egy létező gyakori szóra (denyér) hasonlítanak. Mint a 6. ábra mutatja, a név kontextusban ekkor is nagyobb a túláltalánosítás. A gyök kontextusban azonban a túláltalánosítás gyakoriságfüggő: akkor jelenik meg, ha a mintaszó ritka.
Pinker és követőinek modellje, mint már utaltunk rá, egy idegtudományi és neuropatológiai disszociatív elképzeléssel is összekapcsolódik. A szabályos és szabálytalan alakok közt kettős diszszociációs elv érvényesülne. A 2. táblázat foglalja össze ezeket az adatokat.
Pinker (1991, 1999) és követőinek elképzelése szerint a szabályos alakok feldolgozása analitikus, míg a szabálytalanoké egészleges. Ullmann (1999) újabb megfogalmazásában a szabályos alakok a grammatikai folyamatok általános elveinek megfelelően a procedurális rendszer szerveződéséhez tartoznak mentálisan és idegrendszerileg is, a szabálytalan alakok viszont a mentális szótár és a deklaratív memória közti bensőséges kapcsolatot mutatnák a nyelvi teljesítményben.
3-3-2. táblázat - A Pinker és Clahsen javasolta kettős szisztéma idegrendszeri megfelelői
Adattípus | Szabály alapú rendszer | Asszociatív elemtároló rendszer | Szerzők |
Kiváltott potenciál | Roca-terület aktivitása | Eltérési negativitások | Clahsen 1999 |
PET-vizsgálatok | Broca-terület Pesszilviánus aktivitás | Temporális, orbitofrontális Egész kéregre kiterjed | Jaeger et al. 1996 Pulvermüller 1999 |
Afázia | Broca: nehéz a szuffixálás Wernicke: könnyebb Broca: nehéz, hátsó sérült: könnyebb | „Könnyebb”: véletlenszerű Nehéz Hátsó sérült: nehezebb a kivétel | Marslen-Wilson és Tyler 1997; Ullman et al. 1999; Hagiwara et al. 1999 |
Emlékezeti zavar | Parkinson-kóros: szabály a nehéz Alzheimer-kóros: könnyebb | Parkinson-kóros könnyebb Alzheimer-kóros: nehezebb | Ullman et al. 1999 |
Nyelvfejlődési zavar (SLI) | Nehéz | „Könnyebb”: véletlenszerű | Gopnik és Crago 1991 |
Williams-szindróma | Könnyebb a szabály, könnyebb a mondattan és az alaktan | Nehézségek a szókincsben, nehezebb a kivétel | Pinker 1991; Clahsen és Almazan 1998; Karmiloff-Smith et al. 1997 |
Clahsen (1999) kiváltott potenciállal kapcsolatos eredményei szabályos és szabálytalan alakok sértésekor, a megszokotthoz képest furcsa alak észlelésekor kapott mintázatok elemzésén alapulnak. A szabálytalan alak sértésekor, vagyis a túlszabályozáskor (hót) eltérési negativitás figyelhető meg az elülső agyrészek felett, míg a szabályelhagyást (almat) úgy értelmezzük, mint új, meglepő szót, ami nagy N400-as aktivitást eredményez. A szabályok idegrendszeri leképezésére nézve azonban Jaeger és munkatársainak (1996) PET-vizsgálatai a legtanulságosabbak. Szabályos és szabálytalan múlt idejű alakokkal, valamint műszavakkal vizsgálták angol anyanyelvű egészséges személyeknél a múlt idejű alakok képzését. Azt találták, hogy a Broca-terület mindig aktív, akár a go-went, akár a learn-learned képzésről van szó. Vannak azonban területek, amelyek csak szabálytalan alakoknál aktívak. Ilyenek a medioemporális és az orbitofrontális területek. Az eredmény a kettős rendszer hipotézisét támasztja alá. Szabálytalan alakoknál emlékezeti előhívásra van szükség (ez lenne a temporális területek fokozott aktivitásának értelmezése), és ezzel együtt a szabályos képzés legátlására, amit a frontális aktivitás mutatna, míg szabályos alakoknál pusztán a nyelvtanért felelős Broca-terület lenne aktív. A dolgozat, akárcsak Clahsen (1999) eredményei, számos vitát eredményezett. Seidenberg és Hoeefner (1996) felvetik például azt, hogy a különbségeket egyszerűen az is okozhatja, hogy szabálytalan alakoknál “nagyobb mennyiségű” aktivitásra van szükség. Vagyis a Broca-terület és a lexikai emlékezetért felelősnek tartott területek együttes aktivációja talán aspecifikus gazdagabb hálózati aktivációt tükröz, s nem sajátosan a szabállyal szembeállított nagyobb lexikai aktiválást. Az orbitofrontális területek aktiválódása szabálytalan alakoknál, amit Jaeger és munkatársai a szabályos ragozás gátlásának jeleként értelmeznek, valójában egy egységes konnekcionista hálózat mellett szóló érvként is interpretálható. Hiszen a gátlás szabálytalan alakoknál arra is mutathat, hogy egy olyan szónál, mint például a hó, le kell gátolnunk a hó-hót “szabályos képzésű” alakot, hogy eljussunk a havat alakhoz.
Pulvermüller (1999) egyenesen azt hirdeti, hogy szabályos alakoknál a ragozott szó feldolgozásáért periszilviánus területek felelősek, míg a szabálytalanok mögött egy jóval megosztottabb hálózat áll, éppen azért, mert csak szemantikai viszonyok révén kapcsolódik egymáshoz például a go és a went.
Afáziák és emlékezeti zavarok
Elülső sérült afáziásoknak jellegzetes nehézségeik vannak szabályos alakok létrehozásával, nem mutatnak azonban különösebb nehézségeket szabálytalan alakoknál, mert a feltevés szerint ezeket egyszerűen emlékezetükben tárolnák. Marslen-Wilson és Tyler (1997) agrammatikus afáziásoknál mutatta ki, hogy náluk az előfeszítési hatás szabályos alakoknál (jumped-jump) nincs jelen, míg szabálytalanoknál megvan. A kivételes alakokat (found-find) ép lexikai (hátsó) rendszerükkel tárolják. Hagiwara és munkatársai (1999) japán nyelven szóképzésben is kimutatták ezt az aszimmetriát. Egyetemistáknál igazolták, hogy az olyan két szuffixum, mint a magyar -ság/-ség (melegség, kedvesség), valóban eltér produktivitásában: a -sa produktív, a másik, a -mi lexikai jellegű és nem produktív új melléknév → főnév képzéseknél. Ezután kimutatták, hogy Broca-afázisásoknak ennek megfelelően problémáik voltak az új képzésekkel, a hátsó sérülés okozta afáziáknál viszont az asszociatív folyamat, a tárolt szó előhívása ütközött nehézségekbe.
Ez a disszociáció kiterjed a deklaratív, explicit és a készség alapú emlékezeti rendszerek sérülésére is. Ullmann és munkatársai (1999) kimutatták, hogy a szabályos alakok képzése motoros afáziások mellett Parkinson-kóros betegeknél is sérült, míg a szabálytalanoké Alzheimer-kórosoknál és hátsó sérülés okozta, szókeresési zavarokat mutató afáziásoknál is. Ez szerintük alátámasztja, hogy a valódi disszociáció itt a deklaratív memória (ennek része a mentális szótár is) és a procedurális rendszer között van, s a nyelvtani szabályok az utóbbinak a részei.
Nyelvfejlődési zavarok
Pinker (1991; Pinker és Prince 1994) elképzelése fejlődési disszociációkat is hangsúlyoz. Eszerint a specifikus nyelvfejlődési zavarban szenvedő (SLI) gyermekeknél a szabályok kibontakoztatása sérül, ezért ők a szabályos alakokat is pusztán asszociatív tanulás révén tudják elsajátítani. Ugyanakkora esélyük van arra, hogy jól mondják azt, hogy went, mint azt, hogy learned. Ennek jellegzetes túlkompenzációs eljárások felelnek meg, a nehézségeket okozó alakok kerülése, illetve grammatikailag nehéz helyzetekben a lexikonra támaszkodás.
Williams-szindrómás gyermekek nyelvi viselkedésének magyarázatára többféle disszociációt javasoltak. Ezek a szembeállítások (felvetőik eredeti szándékán túllépve) úgy is tekinthetők, mint amelyek egymást kiegészítik, mintegy hierarchiát alkotnak.
Nyelvi elmaradás – Williams-szindrómás
Lexikon – Nyelvtan
Kivételek – Szabályok
Jó nyelvi képességek a vizuális megismerés gyengeségével szemben.
Nyelven belül: jó nyelvtan, rosszabb szókincs.
Nyelvtanon belül: általános szabályok.
A minket érdeklő szabálykérdés tekintetében ez azt jelenti, hogy a hátsó kérgi részek fejlődési zavarának megfelelően az asszociatív emlékezeti rendszer sérülne. Számukra nem jelent problémát a szabályos alakok elsajátítása, s megjelenik a túláltalánosítás a szabályos alakok képzési elveiből kiindulva a szabálytalanokra is.
Karmiloff-Smith és munkatársai (1997) viszont egyenesen azt hirdetik, hogy Willams-szindrómások alapvetően sérültek nyelvi folyamataikban is: valójában nyelvi teljesítményeik csak másodlagos, lassú (metareprezentációs) helyzetekben bizonyulnak érintetlennek, gyors, menet közbeni mércék szerint reprezentációik inkább a második nyelv elsajátítására jellemzőek. Bellugi és munkatársainak (1998; Rossen et al. 1996) összefoglalója szintén ebbe az irányba mutat: Williams-szindrómásoknál grammatikai kifejezésekre kisebb a bal féltekei specificitás, mint tipikus fejlődésű személyeknél, ami talán arra utal, hogy náluk nagyobb a jobb félteke szerepe a nyelv leképezésében, ugyanakkor szemantikai sértések felismerésére a Williams-szindrómásoknál nagyobb kései, N400-negativitás jelenik meg a bal temporális lebeny felett.
Magyar Williams-szindrómás kutatásainkban 15 hat és húsz év közötti személynél egyebek mellett alaktani hibázásokat is vizsgáltunk (Lukács et al. 2001). A 32 kép alapján történő ragozási feladatban a szabályosságot és a gyakoriságot egyaránt variáltuk. Szerepeltek gyakori és szabályos formák (kutya → kutyát) mellett ritka és szabályos alakok (teve → tevét), valamint gyakori és kivételes (majom → majmot) formák mellett ritka kivételesek is (bagoly → baglyot).
A 7. ábra szerint az irodalmi elvárásoknak megfelelően jóval több a hibázás a kivételes tőtípusoknál a magyar Williams-szindrómás csoportban is. A hibázás azonban, akárcsak az analógiateremtés a műszavakkal, gyakoriságfüggő: olyan ritka típusoknál (kivétel) jelenik meg leginkább, amelyek ritka példányok is (pl. bagoly).
3-3-7. ábra - Hibázások előfordulása a szabályos és kivételes tőtípusok esetén Williams-szindrómásoknál
A 8. ábra azt mutatja, hogy az egyes kivételes altípusokon belül nem volt egyenletes a megoszlás. Valójában csak az alacsony telítettségű paradigmáknál, a -v tövűeknél és a hangejtőknél van hatása a gyakoriságnak. Vagyis a Williams-szindrómás személyek érzékenyek a gyakoriságra: túláltalánosítás akkor jelenik meg náluk, ha semmi statisztikai támpontjuk nincsen, ha az alacsony típusgyakoriság együtt jár az alacsony itemgyakorisággal.
Az életkor mintegy kiegyenlíti ezt a gyakorisági hatást. Mint a 9. ábra mutatja, az idősebb (10 év feletti) gyermekeknél a nyelvi tapasztalat hatására a túláltalánosítás megszűnik.
Ez a mozzanat érdekes módon mutat rá arra, hogy azokban az esetekben, amikor a hátsó agyrészek s a lexikai rendszer hiányosságai miatt a szabály túláltalánosításra kerül, ez nem jelent teljes érzéketlenséget a gyakoriságra. Úgy tűnik, elemek átemelése az elemtároló rendszerbe a Williams-szindrómás gyermeknél is végbemegy, ehhez azonban több tapasztalatra van szüksége.
Ezt mutatja egy további megfigyelésünk. Az alaktani hibázások száma ezen a népességen belül összefügg a felidézett számokkal mért emlékezeti terjedelemmel (lásd 10. ábra). A munkaemlékezet befolyásolja azt, hogy mennyire képes a gyermek átemelni az elemtároló rendszerbe (kivétellé tenni) az egyes szavakat.
Vagyis a disszociált rendszer két eleme között világos kölcsönhatás van, s a szigorúnak tűnő disszociáció (jó nyelvtan – rossz szókincs, jó készség – rossz emlékezet) olyan keretben jön létre, ahol a gyakorisági, asszociatív hálózati hatások érvényesüléséhez több bemenetre van szükség. Van tehát kettős rendszer, de ezek szembenállása mégsem olyan áthidalhatatlan. Együtt oldják meg ugyanis azt a feladatot, hogy a nyelvre vonatkozóan egyedi és átfogó információkat is tároljanak.
Procedurális és deklaratív tudás kettősségének feltételezése a nyelvben elvezet a tudni mit és tudni hogyan jellegű tudások régi filozófiai megkülönböztetéséhez. A mai emlékezetkutatásban számos olyan javaslat van, melyek szerint tudni hogyan jellegű tudásunk inkább az elülső agyi területekhez kapcsolódna, míg a tudni mit jellegű tudásunk inkább a hátsó, temporális és fali lebenyi területekhez. Lehet, hogy a kettős disszociációs elméletekben talált eltérések grammatikai, szabály alapú és lexikai folyamatok között valójában a tudni hogyan jellegű és a tudni mit jellegű tudások eltérésének feleltethetők meg. Az ügyes ember eljárásokat ismer, a művelt meg tényeket, hangzik nagymama klasszikus szembeállítása. Az ötvenes évekre Ryle (1999) és Polányi (1992, 1994) adtak filozófiai vértezetet ennek a szembeállításnak. Náluk ez mint tudni mit és hogyan, illetve mint az explicit és a hallgatólagos tudás kettőssége jelenik meg. Ezek paradoxona, hogy a tudatos hozzáférés általában csak az explicit, tudni mit jellegű tudásokhoz lehetséges, a kivételek, s nem a szabályok világához. A 3. táblázat megmutatja, hogyan is lehet párhuzamot találni Ryle és a mai kettős modellek között.
3-3-3. táblázat - Ryle mai aktualizációja
Tudni mit | Tudni hogyan |
Deklaratív tudás | Készségszerű tudás |
Explicit | Implicit |
Egyedi és kategorikus | Eljárások függvényszerűen |
Tudatos | Nem tudatos |
Mindez azt jelenti, hogy a nyelvpatológia sajátos kis technikai kérdései érintkeznek a tudásfajták filozófiai és idegtudományi érdekességű központi kérdéseivel. A nyelvvel kapcsolatban mindezek a dilemmák úgy jelennek meg, hogy ami a legsajátosabban emberinek tűnik számos vonatkozásban, a halmazfüggő készségszerű szabályhasználat, az áll messzebb a tudatosságtól, míg a kivételes egyedi információk általában könnyebben tudatosíthatóak, s éppen a rájuk vonatkozó, gátlás alapú kontroll (Ne használd rá a főszabályt!) révén tudatosabbak is. Általában igaz az, még a mentalisztikus nyelvészet zászlóbontója, Chomsky szerint is, hogy “Tökéletes tudásunk az általunk beszélt nyelvről nem biztosít számunkra hozzáférést ezekhez az elvekhez; nem is remélhetjük, hogy introspekció vagy reflexió segítségével mintegy »belülről« meghatározhatjuk őket.” (Chomsky 1980, 231.) Vagy pszichológiaibb megfogalmazásban: “A fokális tudat csak az eredményt ismeri, a maga által végzett bonyolult »számítások« nem hozzáférhetőek számára.” (Pléh 1997, 56.)
[6] Lukács Ágnessel közösen. Itt ismertetett kutatásainkat a T 029514, valamint a T 034814 (témavezető Pléh Csaba) számon nyilvántartott OTKA-pályázat, valamint a 4-27569 sz. McDonnell Foundation Grant (témavezetők Thomas Papathomas és Kovács Ilona, Rutgers Egyetem) támogatta. Az ismertetett Williams-szindrómás vizsgálatokat Pogány Gábor és Scheiber Dóra, valamint a SOTE II. Sz. Gyermekklinikája közvetítésével a Magyar Williams-szindróma Társaság tette lehetővé.