Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

VÁRINÉ SZILÁGYI IBOLYA

VÁRINÉ SZILÁGYI IBOLYA

AZ EMBER, A VILÁG ÉS AZ ÉRTÉKEK VILÁGA

KÍSÉRLET AZ ÉRTÉKEK FOGALMÁNAK BEHATÁROLÁSÁRA

AZ ÉRTÉKEK – ESZMEI OBJEKTIVÁCIÓK

A legújabb filozófiai értékirodalomban közmegegyezés alakult ki a tekintetben, hogy az értékek nem azonosak közvetlenül a dolgok (tárgyak, személyek, viszonyok, tevékenységek stb.) belső immanens tulajdonságaival, hanem olyan eszmei objektivációk, amelyek az ember által a dolgokban felismert, valamint nekik tulajdonított minőséget fejezik ki. Az értékek éppúgy eszmei objektivációk, mint ahogyan a pénz, az áru, a tőke, a használati érték, a munka stb. kategóriái azok; mindig valamilyen módon és arányban az objektíven létező valóságmozzanatok és a szubjektív emberi viszonyulás (tudatosítás, megfogalmazás, osztályozás, elfogadás, tagadás stb.) sajátos ötvözetei.

Az értékek azonban sajátos eszmei objektivációk, amelyekben a dolgoknak az emberi létben betöltött szerepére és jelentőségére vonatkozó emberi tapasztalatok és ismeretek, vágyak és érzelmek sűrűsödtek be valamiféle közmegegyezés eredményeként, közös tudás kikristályosodásaként. Sajátos vonás az is, hogy az értékek érzelmileg hangsúlyosak, szemben a racionális gondolkodás vagy a tudományos igényű megismerés objektivációival, amelyeket döntően a logikus gondolkodás alakított ki. Továbbá sajátos vonása az értékeknek, hogy az életfeltételek és -lehetőségek érzelmi-értelmi feldolgozásának különbözősége következtében jobban függnek az adott társadalom, kultúra domináns ideológiájától és általában az ideologikus mozzanatoktól. Ezért is tekinthetők társadalom-, illetve kultúrspecifikus eszmei objektivációknak.

Vannak, akik az értékszemlélet objektivitását féltik annak a ténynek az elismerésétől, hogy az értékekben szinte elválaszthatatlanul együtt vannak az objektív és szubjektív tartalmak.

Szerintük az értékek materialisztikus felfogása azt követelné, hogy ragaszkodjunk az értékek objektív természetéhez, hiszen például az emberi szemet gyönyörködtető táj esztétikai szépsége, esztétikai értéke nyilvánvalóan létezett az emberi figyelő tekintet előtt is; az élettelen és élő természet különféle, az emberi létet biztosító adottságai, “természetes értékei” (John Locke) ugyancsak léteztek az emberi szubjektum megjelenése előtt. Az értékek objektív természetét féltők elítélik az olyan megfogalmazásokat, amelyben az értéktárggyal kapcsolatban a szubjektív emberi viszonyulás is szerepel; szerintük ez az értékek relativizálásához vezet.

Az így gondolkodók azonban egybemossák e természetbeni potenciális értékmozzanatokat a valóságosan értékké vált mozzanatokkal, továbbá mellőzik az értékszerveződésnek azt az aspektusát, hogy nem minden értékképzet mögött mutatható fel objektív értéktartalom, még ha kialakulásuk objektív forrásai fel is fedezhetők (lásd például az istenképzet, a bálvány, a tabu, az aszketizmus stb. mint érték).

Megvilágító erejű lehet ezzel az értékek egyszerre objektív és szubjektív természetével kapcsolatban Marx példája a mágnesességről: “A mágnes tulajdonsága, hogy vonzza a vasat, csak akkor lett hasznossá, amikor segítségével felfedezték a mágneses polaritást. …a dolgok sokféle használati módjának felfedezése történelmi tett.”[36]

Az értékszerveződés magja valóban a dolgok számunkra való minőségének felfedezése, ezen belül a természeti tulajdonságok számunkra való gyakorlati hasznosságának és esztétikai minőségének a felfedezése. A “dolgok” azonban nem korlátozódnak a természeti jelenségek világára, a társadalmi élet adott és kívánatos jelenségei is beletartoznak. Ezt az értékszerveződést fejezik ki – tükrözik a hűség különböző fokán – az értékfogalmak, értékdimenziók, értékképzetek mint eszmei objektivációk. Tükrözik, de ez a tükrözés már önmagában is aktivitás, amely további aktivitásra, tevékenységre serkent, hiszen épp ebben áll az értékek mint eszmei objektivációk sajátossága, hogy további szabályrendszerek generálásával (a mindennapi életet átfonó szokásrendszertől kezdve az eszményekig, életelvekig) befolyásolják, szabályozzák az emberi cselekvést.

Az értékek megkülönböztetendők a szokásoktól, beállítódásoktól, ízléstől, divattól stb., bár a mindennapi lét és tudat szerkezetének, valamint az egyének, csoportok “élettörténetének” konkrét történeti elemzése ezekben is felmutathatja az értékképzés és értékérvényesítés eszközeit, ám nem minden szokás és beállítódás értékhordozó vagy értékrealizáló. A szokásokhoz való ragaszkodásnak számos egyéb oka is lehet – például merevség, félelem az újtól, a változástól –, nem csak értékek állhatnak a szokások mögött. Viszont minden értékrendszer, ha stabilizálódott, nemcsak a mindennapi tudat világlátásában, hanem a napi tevékenységekben is döntő, motiváló, energetizáló erővel bír, így kialakítja és elterjeszti az értékek realizálásához szükséges vagy azt szimbolizáló szokásjellegű cselekvéseket is. Ily módon az értékek – ideálisak és reálisak – cél-eszköz viszonyba kerülnek a velük összhangzó szokásokkal és beállítódásokkal. (A protestáns munkaerkölcsnek például ilyen jól felismerhető eszközjellegű megnyilvánulásai voltak a puritán életmód felhalmozó-tartalékoló, tartósságra és mértékletességre törekvő életviteli, öltözködési, szórakozási stb. szokásai.) Szokások és beállítódások mögött mint elvontabb, általánosabb, kultúrafüggőbb és nagy hatósugarú motivációs osztályok állanak az értékek.

AZ ÉRTÉKEK – A JELENTÉSSZERVEZŐDÉS SAJÁTOS FORMÁI

Az értékek olyan társadalom-, illetve kultúrspecifikus eszmei objektivációk, amelyekben az emberek szelektív és értékelő viszonya fejeződik ki meglevő világukhoz, társadalmi és természeti jelenségekhez, egymáshoz, tevékenységfajtákhoz és nem utolsósorban önmagukhoz. Az értékképződésben egy sajátos jelentéstulajdonítással van dolgunk.

Az értékképzet a jelentésszerveződés sajátos formája, amely pragmatikus, alapvetően az emberi életvezetéshez kapcsolódó és egy adott közösségre nézve normatív folyamat eredménye. Az értékekben, mint az ilyenfajta jelentésszerveződés sajátos formáiban, a dolgoknak, sőt a dolgok osztályainak az életvezetés, a tevékenység, a társadalmi hovatartozás és az önmeghatározás szempontjából felismert fontossága, jelentősége tükröződik és tárgyiasul különféle formákban (az értékek absztrakt fogalmaiban, eszményekben, elvekben és célképzetekben, a gyakorlati tevékenységben, az együttélési normákban, az alternatívák közötti választásokban, ítéletekben és döntésekben).

Az értékek létezésmódjának sokfélesége és az értékek heterogenitása nem fedheti el az értékszerveződés két, egymással szorosan összefüggő központi elemét: a normatív funkciót az egyén és csoport társadalmi alkalmazkodásának, illeszkedésének szabályozásában, valamint az értékek érzelmileg motivált cselekvésközpontúságát, vagyis hogy épp azt szabályozzák normatívaként, hogy mi szerint, miért és hogyan éljünk és tevékenykedjünk, mire törekedjünk s mire nem. Akárhogy is nézzük-forgatjuk, az értékek az élet értelmét bástyázzák körül egyének, csoportok, társadalmak, kultúrák számára.

Nem teljesen előzmény nélküli az a törekvés, hogy az értékképződést a jelentésszerveződéshez viszonyítsuk, az értékképzeteket a jelentések sajátos formájaként definiáljuk. Eduard Sapir a jelentések nem tudatos (tudattalan) rendszerét értette értékrendszer alatt, Clyde Kluckhohn pedig a jelentések centrális magját tekintette értéknek.[37]

Drobnyickij is hivatkozik arra, hogy az értékfogalom a múlt század hatvanas évei óta él a filozófiai lexikonokban, azzal a meghatározott értelemmel, hogy az érték “valaminek a jelentése, eltérően az objektum lététől vagy minőségi jellemzőitől”.

Minél centrálisabb egy-egy érték meghatározott személyek és csoportok gondolkodásában és életvitelében, annál valószínűbb, hogy azonosultak a szóban forgó értékekkel. A centralitás kritériumát tehát az énközeliség, éninvolváltság szolgáltatja szociálpszichológiai szempontból. Más – történeti, közgazdasági, kultúrantropológiai, szociológiai – nézőpontból természetesen további vizsgálódás tárgya lehet, hogy adott populációban miért éppen az adott értékek a centrális jelentőségűek. Ez már túlmegy a szűkebb értelemben vett szociálpszichológiai elemzésen. Ez utóbbi szempontjából viszont lényeges az, amire több kutató is, kivált Milton Rokeach mutatott rá: egy személy számtalan beállítódással (attitűddel) rendelkezhet, de személyes valóját, énazonosságát, identitását csak néhány centrális értékkel való azonosulása fejezheti ki. Ugyanez vonatkozik a társadalmi csoportokra, sőt népekre, nemzetekre is.

Az értékképzetek szerveződését mint jelentésszerveződést talán jobban megvilágíthatjuk, ha az emberi megismerés alapformájához, a racionális megismeréshez viszonyítjuk.

A RACIONÁLIS MEGISMERÉS ÉS AZ ÉRTÉKVEZÉRELT GONDOLKODÁS ELLENTÉTEI

Induljunk ki abból, hogy a mindennapos gondolkodásban mindenkoron elválaszthatatlanul, egymást átszőve érvényesülnek a racionális gondolkodás és az értékvezérelt megítélés mozzanatai.

A racionális gondolkodás a dolgok objektív tulajdonságait és összefüggéseit, valamint ezeknek az emberi gyakorlat számára való használhatóságát igyekszik fogalmak, ítéletek, következtetések, hipotézisek és bizonyítások formájában és ezek jelentéstartalmaiban rögzíteni. A racionális gondolkodás problémákat állít fel és old meg következtetéses úton vagy/és valószínűségi becslésekkel. Ezekkel szemben az értékvezérelt gondolkodás a mindennapi életben azt a plusz minőséget – jól-rosszul felismert minőségtöbbletet – képviseli, amelyet az adott történelmi korban élő egyének, csoportok és egész társadalmak a számukra elérhető dolgoknak, tevékenységeknek és állapotoknak tulajdonítanak. A mindennapi gondolkodáshoz tehát ez a kettősség: az objektív és szubjektív jelentéstartalom – szinte differenciálatlanul hozzátartozik.

Az életfeltételek s az általuk kínált lehetőségek és feladatok, a kulturáltság, a csoporthatások stb. természetesen hangsúlyeltolódásokat idéznek elő ebben az együttesben, ebből következik, hogy társadalmi, történelmi korszakoktól, helyzetektől függően a racionális és értékvezérelt gondolkodás különböző mértékű összhangjáról, illetve feszültségéről beszélhetünk.

A mindennapi gondolkodásból, pontosabban a racionális megismerésből valamikor történetileg fokozatosan kivált tudományos igényű megismerés már tudatosan más – intézményesen ellenőrzött – viszonyba került a köznapi gondolkodás fenti két – csak logikailag megkülönböztethető – összetevőjével: az egyiket önnön munkaeszközeként tudatosan pártolta és művelte, a másikkal pedig határozottan szembefordult, mint olyannal, amely zavaró és szubjektív mozzanatokat tartalmaz.

A tudományos megismerés fejlődése, valamint a tudományos ismeretek elterjedése során az a jelentés- vagy ismerettartalom gyarapodott, amelyet az emberiség a legáltalánosabb értelemben vett dolgok (természeti és társadalmi jelenségek, folyamatok s a tudományos megismerés tárgyául vett ember) objektív tulajdonságairól és összefüggéseiről halmozott fel. A tudományos fogalmak, elméletek ezt a kumulált jelentéstartalmat rögzítik a tárgyi hűség, a tárgynak való megfelelés különböző fokain. Ezekkel szemben értelmesen felvethető a tárgyi hűség, vagyis az igazság (mennyiben igazak a feltárt ismeretek), valamint az ismeretek igazolhatóságának a kérdése.

Az értékkategóriák – hasonlatosan a racionális gondolkodás kategóriáihoz – ugyancsak kognitív képződmények. Az értékkategóriákat spontán vagy tudatosan alkalmazó köznapi és ideológiai, művészi stb. értékelő megnyilvánulásokban azonban másfajta, szubjektív jelentéstartalommal van dolgunk. (A szubjektív kifejezés itt elsősorban nem a “téves” “esetleges”, hanem az “ember számára való”, az “emberhez kötött” értelemben szerepel.) Ez a jelentéstartalom azt fejezi ki, hogy az egyének, csoportok, társadalmak, kultúrák hogyan vonják be a meglevő társadalmi-természeti viszonyokat és feltételeket – köztük elődeik hagyományos normatív értékviszonyait – saját életvezetésükbe; milyen érzelmi-értelmi hangsúlyt és fontosságot tulajdonítanak ezeknek; mire törekednek, s hogyan látják céljaik elérését megvalósíthatónak. Valójában közmegegyezést is magában foglal arra vonatkozóan, hogy milyen utak és eszközök részesíthetők előnyben, illetve utasíthatók el, milyen normák szabályozzák a társas együttélést és előbbre jutást, a szélesebb értelemben vett társadalmi karriert.

A kétféle jelentéstartalom különbözősége más oldalról, a cselekvés oldaláról kiindulva is igazolható, ha a cselekvést indító gondolatot és motivációt vesszük figyelembe.

A racionális megismerés, kiváltképp a tudományos megismerés dezantropomorf jelentéstartalmak kialakítására törekszik, vagyis igyekszik kivonni az emberi szubjektivitást az ismeretekből. Ezzel szemben az értékszférában kivonhatatlan és nélkülözhetetlen az emberi szubjektivitás, az emberi lét és tevékenység miértje, értelme a fő viszonyítási keret. Ebben az ember sohasem lehet közömbös. Létszükséglete érzelmeinek mozgósítása a vallott értékek megvalósítása érdekében és a tagadott értékek ellenében.

A racionális megismerés természetszerűen vezet el az igazság – az ismeretek megközelítőleg hű tartalmának – kereséséhez, de az értékvezérelt gondolkodás esetében másról van szó. Itt legfeljebb az erkölcsi igazságosság és méltányosság kereshető, ha ezt a társadalom vagy valamely réteg, csoport értékrendje szorgalmazza, de ez egy más kérdés. Jogosult viszont mérlegelni a vélt-vállalt értékek reális vagy irreális voltát, illetve Habermas szerint helyességét, aszerint, hogy az adott kor életfeltételei és társadalmi mozgásai által behatárolt életlehetőségek mennyire teszik lehetővé megvalósulásukat.

A racionális megismerés többé-kevésbé kumulatív folyamat, még akkor is, ha legtisztább formájának, a tudományos megismerésnek szükséges és természetes velejárója a fogalmak és törvényszerűségek néha megdöbbentő jelentésváltozása. Ez épp a legújabb korban vált a tudomány működését átvilágító metateóriák és tudományelméleti viták tárgyává. Ezzel szemben az emberi társadalom értékváltozásaiban, értékfejlődésében jóval korlátozottabb az egyenes vonalú fejlődés tere. Eltekintve a gazdasági értéktermelő tevékenység, a tudomány és a technika fejlődésétől, amelyek lehetővé teszik az emberi alapszükségletek kielégítését, alig tudunk kijelölni hasonló kumulatív értéktermelő szférát. Ezt az ellentmondást fejezte ki egyebek között D. Keyes a Virágot Algernonnak című művében, a tudomány és a technika mindenhatóságával élesen állítva szembe az emberi érzelmi kiszolgáltatottságot és a “szubjektív kultúra” elmaradottságát.

Az értékforgalmak általánossága – az olyan fogalmaké, mint a jó-rossz, boldogság, béke, nyugalom, biztonság, hazaszeretet stb. – azt a benyomást kelti, hogy a legáltalánosabb értékkategóriák közösek, általános emberi értékek. Valójában, hogy mely korban és társadalomban mit értenek ezeken, az erősen eltérő. Az értékek mint életszervező elvek, ideálok és a gyakorlatban érvényesülő normatívák szükségképpen nyernek ily elvont, absztrakt formát, hiszen csakis így utalhatnak valamennyi partikuláris élethelyzet vagy konfliktus elvileg lehetséges és kívánatos megoldási módjára, irányára.

Az értékfogalmak elvontságával kapcsolatosan feltétlenül szólni kell ezek jelentéseinek kultúra- és korspecifikumáról is, szemben a tudományos fogalmak szándékolt egyetemességével. Hogy ez mit jelent az értékek esetében, azt ismét csak a racionális megismeréssel összehasonlítva lehet talán megvilágítani.

A racionális megismerés absztrakt fogalmainál személyes és intézményes ismeretátadással tanítható az a mód is, ahogyan az elvont fogalmak konkretizálhatók, konkrét fogalmakra, feladathelyzetekre alkalmazhatók. Gondoljunk csak arra, hogy bármely fajfogalom – például a fém, emlősállat, rovar stb. – ismérveinek birtokában mily könnyen begyakorolható szellemi teljesítmény e fogalomnak a konkrét jelenségekre való alkalmazása. Nehezebben adhatók át az értékek elvont fogalmai, amelyeket különböző korok, társadalmak, csoportok, rétegek más és más tartalommal telítenek. A haza, a nemzet és a nemzetbiztonság fogalmát például lehet fasiszta és demokratikus módon is értelmezni, ahogy erre Michel Billig és munkatársai is rámutattak a politikai értékekkel foglalkozó vizsgálatukban. Mindkét értelmezés eltérő vélemény- és viselkedésmintákkal jár együtt, melyek csak történetileg, időben foghatók fel. (Kialakulásuk, érvényesülésük, megértésük időben és térben kiterjedtebb. A megértés élettapasztalatot követel, az intézményes oktatás pedig épp élettapasztalatot nem “taníthat”, azt a való élet adja át, szelektálja, érleli, korrigálja stb.) Korok és kultúrák, egyének és csoportok másként konkretizálhatják és másként is érvényesítik tehát az olyan elvont értékfogalmakat, mint például a szabadság, az egyenlőség stb. Vagyis a kultúraspecifikusság lényegileg módosítja ezeknek az előző megközelítésben egyetemesnek tűnő értékeknek a tartalmát, értelmét és konkrét összefüggéseit. Az egyik legszebb és legjobb elemzés erre vonatkozóan A. Gurevicsnek az időfogalom és az idő mint érték történelmi változásairól írott tanulmányában található.

Az értékek a társadalmi átörökítés módjában is különböznek a racionális megismerés eredményeinek átadásától. Míg a racionális megismerés kumulatív eredményeinek átadására a társadalom felépítményében, szellemi szférájában elkülönült tudatforma és intézményrendszer alakult ki (a tudomány, az oktatási rendszer, az iskola stb.), addig az értékek átörökítésére a társadalom nem alakított ki ilyen önálló szellemi csatornákat és szakembergárdát, viszont valamennyi fennálló intézményén belül vannak rejtettebb vagy nyíltabb, egymást támogató vagy egymással ellentmondásban levő “értékközvetítő” csatornák, ilyenek a szokások, szerepek, sztereotípiák.

Ebből is adódik, hogy noha egy-egy társadalmi ideológia az elvont fogalmak szintjén képes megfogalmazni az értékek többé-kevésbé markáns rendszerét, mai szóhasználattal mintázatát, a valóságos életbeni értékválasztások mindig elmosódottabb karakterrel, mintázattal jellemezhetők. Így az a gondolkodó, aki az egyéni értékválasztások szabadságfoka felől közeledik az értékekhez, könnyedén fogadhatja el “tényként” azok relatív és szubjektivisztikus látszatát.

A primer módon racionális logikai gondolkodás és értékvezérelt gondolkodás, valamint a fentebb jelzett kétféle jelentéstartalom szembeállításának azonban megvannak a maga korlátai, hiszen szinte az élet minden területén át- meg áthatják egymást. Az értelem és a tudomány társadalmi rangját és hatékony működését értékítéletek szabályozzák. A “fény százada”, a francia felvilágosodás kora – ahol az értelem szerepe felmagasztosul – a túlzó igazságtalansággal, de nem egészen alaptalanul “sötét”-nek nevezett középkor után jön el.

Maga a tudományos megismerés sem tudja tisztán, önnön törvényei szerint érvényesíteni a racionalitást, működését egyúttal – váltakozó mértékben ugyan, de – értékek és érdekek is befolyásolják, noha a tudomány számára elvileg a legdöntőbb érték az igazi ismeretek kidolgozása, az igazság feltárása és alkalmazása. A befolyásolás terepe lehet a témaválasztás, az ismeretek levezetésének és igazolásának, a magyarázatnak kedvelt módja, a társadalmi gyakorlat igényeihez, valamint a fennálló politikai hatalomhoz való viszony. A tudomány művelése – tudományos iskolák, műhelyek működése – számos olyan helyzetet és mechanizmust rejt magában, amelyek nem tisztán racionális megfontolások, hanem rejtett értékvonzatok által szabályozottak. Korábban a tudósok és tudománytörténészek figyelme nem terjedt ki ezekre a jelenségekre, melyek feltárása különben is elég nehéz, a tudománytörténet mélyebb ismeretét és egyfajta történeti szemléletét igényli. Így ezek a rejtett értékmechanizmusok csupán a legutóbbi évtizedekben kerültek napvilágra a fenomenológiai szociológusok működése (mindenekelőtt Alfred Schütz) és Kuhn ismert könyve nyomán, a tudomány létéhez tartozó axiómák vagy annak tűnő paradigmák – elsődleges elméleti kiindulópontok, nézőpontok vagy elvek – létének és változásának átvilágításával, s a körülötte kibontakozott vitával kapcsolatban.

Az említett vita azt is felszínre hozta, hogy a tudomány művelésének is megvan a maga szociálpszichológiája (Gerard Peterson 1983), s azon belül működnek a rejtett értékdimenziók. Ezek az értékdimenziók egyúttal tudományos közösséget szervezők, s mint ilyenek, önmegerősítők és öncsalók is lehetnek egyben. “Eszerint bármely paradigmának szükségképpen mindig van egy »szociológiai« komponense, mely az adott tudományág művelői számára közösen vallott értékként és közösségformálóként, szakmai identitásuk szervezőjeként működik, és van egy másik, a probléma megfogalmazásának és megoldásának a modelljét, prototípusát nyújtó aspektusa. Következésképpen az ellentétes vagy más kiindulású, más paradigmán nyugvó problémamegfogalmazások és megoldások léte, kidolgozása és bizonyítása szintén olyan terület, ahol nem puszta racionális meggondolások élnek és hatnak. Ezért is oly nehéz sokszor egy-egy uralkodó álláspontot változtatni, módosítani, érvényességi körét megvonni.

Más oldalról: az értékek felől közeledve az értelem és az értékek egymást átható létéhez, tényként szögezhető le, hogy minden értékelsajátítás, minden egyes érték, még inkább értékrendszer ismerete feltételezi a racionális gondolkodás és a tágabb értelemben vett intellektus működését. A racionális gondolkodás műveletei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a gyermekek felfogják, azonosítsák és megértsék elsődleges és másodlagos csoportjaik (a család, a kortárscsoport stb.) által, valamint a más csatornákon (például tömegkommunikáción) át közvetített ideális és tényleges normákat, értékeket. Szavakban tanult értékeiket intellektusuk segítségével próbálják lefordítani a napi feladatokra, mások és maguk viselkedésére. Ugyancsak jelentős részben értelmük vezeti azokat az összehasonlításokat is, amelyek elengedhetetlenek különböző csoportokban szerzett tapasztalataik pszichikus feldolgozásához.

A racionális megismeréstől megkülönböztetendő a racionalizálás fogalma. A racionalizálás elsődleges értelme a modern társadalomtudományokban Max Webertől és Karl Mannheimtől ered, s voltaképpen az én racionalizálását, a viselkedés és az érzelmek szabályozását jelenti hosszabb távú ésszerű tervek elérése érdekében. Az énracionalizálás tipikus formája a protestáns munkaerkölcs és a vele kapcsolatos érzelem- és gondolatvilág, amely Weber hipotézise szerint az iparosítás legjobb mentális megfelelője, mert az olyan értékek hangsúlyozásával, mint az aszketizmus, a kemény munka, a szükségletek kielégítésének késleltetése, a gazdaságosság és takarékosság mintegy morális igazolást nyújt a vagyon felhalmozásához.

Weber (1922) szerint az ipari társadalom kialakulásakor az iparosítás és az énracionalizálás összetartozó folyamatok: az egyik előrehaladása szükségképpen az utóbbit váltja ki. Az ipari társadalomban a növekvő racionalizálás eredménye, hogy az iparosodási folyamat résztvevőiben növekszik a hajlandóság a kontrollálatlan érzelmi aktusok elnyomására, arra, hogy ezeket ésszerű elgondolásoknak, hosszabb távú terveknek vessék alá.

Mannheim (1935) hasonló módon gondolkodott az iparosodás és a racionalizálás ikerfolyamatáról: a magasan racionalizált társadalmakban élő emberek általában magasabb fokú önracionalizálást mutatnak, ami megnyilvánul ösztönös késztetéseik (drive-jaik) és fantáziájuk kontrollálásában, ésszerű szabályozásában.

A racionalizálás tehát nemcsak a termelés megszervezésére, ésszerű szabályozására vagy a gondolatok, elméletek felépítésére és igazolására vonatkoztatott, hanem az ipari termelőfolyamat résztvevőinek érzelmi-gondolati áthangolódására is. Ezt a gondolatot a pszichológiába jóval később D. A. McCelland (1961) vezette be, és a teljesítmény iránti szükségletnek, illetve teljesítménymotivációnak nevezte a protestáns munkaerkölcsre emlékeztető beállítottságot. A teljesítménymotivációt a pszichológián belül is különbözőképpen konceptualizálták: McCelland a teljesítménymotiváció pozitív vonásainak – a célkitűzésnek, az affektív neutralitásnak, az eszközök szervezett, hosszabb távú felhasználásának stb. – megjelenésére összpontosította vizsgáló eljárását a személy spontán képzeleti megnyilvánulásaiban (McCelland 1961), míg Theodore Newcomb elsősorban a teljesítményorientáció és a biztonságorientáció mentén vizsgálta a feladatmegoldásra való beállítódást (Newcomb 1963). A mai kritikákból úgy tűnik, hogy amit a pszichológusok a protestáns munkaerkölccsel azonosítanak és mérnek, nem ugyanazt a jelenségsort tartalmazza, amelyet Weber a modern racionalista ember beállítódásának tekintett. Megoszlanak a vélemények a tekintetben is, hogy egyáltalán mérhető-e a protestáns munkaerkölcs pszichológiai “papír-ceruza” tesztekkel (Adrian Furnham 1984). A műveletesítést, a jelenségkör másik empirikus kutatását Parsons fejlesztette ki. A racionalizáció nem kevésbé fontos értelme az egyéni pszichikum belső egyensúly-, konzisztenciaszükségletéhez kapcsolódik. Azt a gondolati beállítódást, illetve megnyilvánulást tartalmazza, amikor az egyén bizonyos cselekedeteit, véleményeit, elsősorban érzelmekből, előítéletekből fakadó tetteit, ítéleteit spontán módon, nem tudatosan igyekszik ésszerűnek vélhető fogalmi keretbe illeszteni, megmagyarázni (David Rapaport 1950). Természetes, hogy ez a késztetés növekszik a modern életben, de nem csak arra jellemző.

A képhez tartozik még, hogy Weber és Mannheim indusztrializációs hipotézise nyomán kialakult elsősorban a szociológusoknak és pszichológusoknak az a törekvése, hogy a modernizáció folyamatát egy úgynevezett énracionalizálási index kialakításával mérjék, amelynek vitatható voltára már többen rámutattak.

AZ ÉRTÉKEK – RENDSZERSZERŰEN SZERVEZŐDNEK

Az értékek sohasem egyedi, izolált formában léteznek, hanem rendszerszerűen. Dolgok, személyek, események, tevékenységek egész láncolata – beleértve a publikus, nyilvános szférát és a magánszférát is – fűződik fel az értékelések láncolatára s az értékekre mint kiérlelt láncszemekre, és közöttük a koherencia, az egymáshoz illeszkedés, megfelelés számos fokozata tapasztalható. Vonatkozik a rendszerszerűség mind a személyes értékek, mind a társadalmi vagy közösségi értékek szerveződésére. A rendszer létezésére akkor figyelhetünk csak fel, ha egyik vagy másik érték kiugró jelentőségű lesz életvezetésünkben, s ezáltal megváltoztatja minden más érték helyét. Egy-egy alapvető érték választása természetesen együtt jár számos más elutasításával. Az értékek tisztázása kezdődhet úgy, hogy előbb csak az világosodik meg, hogy mit nem akarunk, hogy határozottan tagadunk bizonyos ismert értékeket. Ez különösen a serdülőkorban gyakori. A serdülőkori személyiségfejlődés e lényeges mozzanatát negatív azonosulásnak nevezik, mely nemcsak személyekre, hanem azok értékeire is irányul. Az értékek rendszer jellegű szerveződéséből következik, hogy az egyes értékek, illetve értékképzetek tartalmát is döntően befolyásolja, hogy milyen más értékek környezetében helyezkednek el. Egészen másfajta az a hazafiság, amely más népek megbecsülésével társul, s megint más az, amely a fajelméletre és/vagy a gyakorlati életben és a politikában más népek megvetésére, korlátozására épül, noha mindkét esetben a hazaszeretetet állíthatják értékként előtérbe. Határozottabb, érettebb személyiség- és társadalomfejlődés esetén tehát megfigyelhető, hogy az értékek hierarchikus rendbe szerveződnek az értékek fontosságának, énközeliségének súlya és tisztázása eredményeként.

AZ ÉRTÉKEK – A MOTIVÁCIÓ SAJÁTOS FORMÁI

Az értékek végső soron a motivációk általános, kultúrafüggő osztályai. Mivel a személyes és csoportérdekek beállítódásszerűen rögzülnek és hatnak a cselekvésre, rájuk is vonatkoznak azok a funkciók, amelyeket Daniel Katz jó pár évtizeddel ezelőtt az attitűdöknek tulajdonított.[38] Így az értékek is betöltenek instrumentális funkciót – vagyis kiegyenlítő, a személyt a környezettel egyensúlyban tartó s számára valamilyen hasznot hajtó (utilitárius) funkciót. Az értékeknek is van énvédő funkciójuk, hasonlatosan az attitűdökhöz. Betöltenek továbbá önkifejező, önépítő és önmegvalósító funkciót, és rendelkeznek ismeretfunkcióval is, hiszen sajátos módon rendezik a társadalmi jelenségek világát, és a személy társadalmi orientációját szolgálják.

Ám az értékek úgy felelnek meg mindezen funkcióknak, hogy közben a funkciók sajátos módon átrendeződnek, mert bennük és általuk a személy/csoport szociális identitása – társadalmi hovatartozása és azonosságtudata – épül, stabilizálódik és hangsúlyozódik. Vagyis az értékeknél az önépítő-önmegvalósító funkció kerül előtérbe (de nem az izolált egyén, hanem az egyén mint társadalmi lény önépítő funkciója), s a többi ennek rendelődik alá, hacsak a személy pszichikus fejlődése, állapota valamilyen okból nem kívánja meg az adott értékek elsősorban az én védelme szempontjából történő hangsúlyozását. Ilyen torz működés figyelhető meg a szélsőségesen faji előítéletes személy esetében. Egy adott társadalmi helyzet előhívhatja elsősorban az értékek “ismeretfunkció”-ját. Ez utóbbi történik, ha túl sok a feldolgozatlan új élmény, tapasztalat, a személy vagy csoport elbizonytalanodik, és szüksége lesz főbb tájékozódási pontjai, értékei újbóli felvételére, megerősítésére.

Minthogy Katz annak idején még az attitűd kategóriája alá vonta az értékeket, nem elemezte külön ez utóbbiak funkcióit, de koncepciója tulajdonképpen nyitott, a jelzett funkcióátrendeződés gondolata eredendően nem idegen tőle.

Szociálpszichológiai szempontból az értékek léte az emberi lény intencionalitásával (tevékenysége szándékos, akaratlagos és tudatosítható voltával), valamint az életvitel társadalmi-társas természetével és a társ iránti szükséglettel áll szoros kapcsolatban. Az értékek keletkezése és léte nem az individuális tárgy (értéktárgy) és az elszigetelt egyén kapcsolatában keresendő, hanem az egymásrautaltsággal, az életvitel nyíltabb vagy rejtettebb közösségi jellegével, valamint a különféle embercsoportok, közösségek természetes vonatkozási rendszerként – tükörként, mértékként – való működésével függ szükségképpen össze. A hagyományos társadalmakban ez a közösségi kötöttség nyíltabban vagy határozottabban volt érzékelhető, a modern társadalmakban a hagyományos “természetes” közösségek felbomlásával, az atomizálódás és az elidegenedés jelenségeinek a szaporodásával egyidejűleg újfajta társadalmi módok és formák, újfajta értékorientációk és értékzavarok keletkeznek.

A modern társadalomtudományi irodalomban sokat hivatkoznak F. Tönnies német szociológus tipológiájára a kapitalizmus előtti és a rá jellemző emberi társulásokról. Tönnies egy alapvetően romantikus antikapitalista elméleten belül fontos dologra figyelt fel: az emberi kapcsolatok minőségét és az ezeket összetartó erőket, motivációkat próbálta elméletileg megragadni. Így jutott el oda, hogy az emberi társulások “kötőszövetét”, összetartó erejét tekintve éles különbséget fedezett fel a tradicionális és a modern ipari társadalmak között. Úgy vélte, hogy a hagyományokra orientált társadalmakban a spontán és természetes életközösségeket jelentő emberi társulás a Gemeinschaft, a közösség a domináns társulási forma, míg a modern polgári fejlődés során létrejött uralkodó társulási forma a Gesellschaft, a társadalom, amely a tagok érdekeinek és választott céljainak tudatos szolgálatába állított, e célokra orientált egyesülés. Míg az előbbit a közös sorshoz és hagyományokhoz fűződő érzelmi közösség kapcsolja elsősorban egybe, addig ez utóbbi alapja a közös érdekek érvényesítésére, közös célok elérésére irányuló társulás szükségességének racionális belátása, amelyet csak másodlagosan támogatnak meg az érzelmek. Ezt a megkülönböztetést fogadta el és vezette tovább Weber a célracionális és értékracionális tevékenység és szervezetek szétválasztásában. Tönniesszel együtt ő is úgy látta, hogy a kapitalizmusban az életviszonyok megváltozása abban az irányban haladt, hogy árulkodóvá váltak a Gesellschaft típusú szociális társulási-szerveződési módok.

Az egyén “Másik ember” felé fordulásának a gondolata, amelyet a szociálpszichológiában elsőként Cooley nyomán e tudományág egyik legkiválóbb képviselője, a szimbolikus interakcionizmus atyja, Georg H. Mead fogalmazott és világított meg sokoldalúan, a filozófiában végeredményben meglehetősen régtől fogva élt. Arisztotelésztől Hegelen, Sören Kierkegaardon keresztül Marxig újból és újból megfogalmazódott az a gondolat, hogy az embernek mindennél jobban szüksége van a Másik emberre mint támaszra, társra, szükségszerű és kikerülhetetlen viszonyítási pontra. Marx így írt erről: “…az ember először más emberben tükrözi magát vissza. Péternek, az embernek, először Pálra, az emberre mint önmagával egyenlőre kell magát vonatkoztatnia, hogy önmagára mint emberre vonatkoztassa magát. Ezzel együtt azonban, Pál szőröstül-bőröstül, páli testiségében az emberi genus (nem) megjelenési formájává lesz számára.”[39]

Az ember szükséglete a Másik ember, a társ iránt részben azonos, részben minőségileg más, mint az állat bioszociális társszükséglete. Azonos annyiban, hogy az állatoknál is, kivált a magasabb rendű állatoknál megfigyelhető a társ iránti szükséglet, és kielégítetlensége esetén az egyedüllét destruktív, romboló hatása. Más annyiban, hogy az embernél nem egyszerűen a biológiai társa, hanem a társadalmi viszonyok, a mindennapi lét és életvitel értelmezésében közös nyelvet, közös referenciapontokat értő társ, a Másik ember iránti szükségletről van szó. E szükséglet kielégítetlensége nem egyszerűen biológiai következményekkel, hanem a valóságértékelés és az önértékelés zavaraival jár, elidegenedéshez és öndestrukcióhoz vezet. Minden embernek szüksége van elfogadásra, méltánylásra, elismerésre, nem csak egyszerűen segítségre a fizikai fennmaradásban. Rom Harré ezt az emberi méltóság iránti szükségletnek nevezi, mely a személyközi kapcsolatokban s a tevékenységben nyilvánul meg. Tehát nem egyszerűen a társ léte, segítsége iránti, hanem a társ(ak) elismerése, méltánylása iránti szükséglet képezi az értékek – közöttük a morális értékek – kialakulásának egyik lényeges forrását. Erre épül(het) fel aztán bármely emberi csoportban a társas élet szabályozásának, valamilyen rend kialakításának a szükséglete. Rendet kiépíteni, méltányolni és értékelni valakit csak bizonyos, már kialakult vagy épp formálódó értékelő dimenziók és értéksémák szerint lehet.

Az egyének bármilyen viszonya ezekhez az értéktámpontokhoz végső soron mindig érinti a többi embert is. Így a személyes értékek kialakítása sohasem lehet teljesen magánügy. E viszony – az objektíve adott értékekhez való viszony tudatosítása és tisztázása – ugyanolyan hangsúlyos feladat és szükségszerű történéssor a társadalmi csoportok életében, mint az egyénekében. Mind a saját csoport (a “mi”-csoport), mind az idegen, más csoportok tudatát szervező ideológiákban fontos és sokoldalú szerepet kapnak az értékek. Nélkülük lehetetlen a saját arculatot, a saját én- vagy csoportazonosságot megformáló és élményszerűen képviselő tudat kialakítása. Az értékek szervezik és összetartják az adott társadalmi alakulatot. A fontosságukat alátámasztó érveknek és sztereotípiáknak agitatív és retorikai erejük van (legalábbis a saját csoport számára), kivált ha fejlődő csoportról van szó.

Ezzel eljutottunk az értékgenezis és az értékszféra létezésének további forrásához: a szociális kategorizáció pszichikus folyamatához és a szociális identitás (énazonosság) kidolgozásához. Ez utóbbinak fontos részét képezik a szociális összehasonlítás és kategorizáció mechanizmusai. Hogy létezik az énazonosság érzelmi-értelmi igénye, arra nézve épp az utóbbi évtizedekben egyre több a pszichológiai érv és bizonyíték. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez a szükséglet épp korunkban, a felgyorsult társadalmi változások közepette került a közgondolkodás előterébe. Hasonló a helyzet a szociális kategorizáció igényével, melyet alapvető pszichikus szükségletként minősített Henry Tajfel és műhelye.

Az emberek nem általában viszonyítják magukat másokhoz, hanem a társadalmi csoporttagozódáson belül adott és általuk is valamely oknál fogva elsősorban figyelembe vett vonatkoztatási csoportokhoz hasonlítják, mérik magukat és másokat. Ha figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi összehasonlítás és a szociális énazonosság a társadalmi életben perdöntő fontosságú szükségleteit és műveleteit, könnyen kialakulhat az a hiedelem, hogy az emberi értékek mintha közvetlenül az állati szükségletekből és adaptív mechanizmusokból volnának levezethetők. Pedig amint arról már korábban volt szó, az állati fejlődésben csupán az értéktanulás biológiai, szociobiológiai előfeltételei alakulnak ki (az orientáció, a bizonytalanság csökkentésének szükséglete a szelektív válaszkészség öröklött és tanult formáival), de a környezeti tényezőket és a hozzájuk való viszonyt absztrakt módon szimbolizáló eszközrendszerek – és mindenekelőtt a nyelv – híján nem alakulhat ki az egyedi élettörténet során szimbolikusan építkező szociális azonosságtudat.

Tartalmi szempontból a társadalmi értékek egyéni elsajátítása, a személyes értékek kimunkálása és érvényesítése az élettörténetileg determinált helyzethez kapcsolódó szociális identitás kiérlelésének, stabilizálásának a része, egyik legfontosabb szála, az egyén csoporthoz tartozását rögzítő, kifejező érzelmi-értelmi folyamat. Az elsajátított értékek domináns pszichológiai funkcióját voltaképpen az önkifejezés-önmegvalósítás vagy önmeghatározás terminusaival jelölhetnénk meg, erről van szó, akár hős vagy áruló, akár vezér vagy kisember szerepéhez tartozó értékek realizálódnak a megfigyelhető viselkedésben, tevékenységben. Az önmegvalósítás fogalma azonban a hazai köztudatban beszűkült – az individuális önérdek érvényesítésével egyértelmű konnotációt nyert. Félő, hogy ez a torzult értelem elzárhatja az utat annak megértése elől, hogy az önmeghatározás nemcsak az individualizáció útján lehetséges, hanem nagyon is sok formája van, amelyekről itt természetesen nem sok szót ejthetünk. Az önkifejezés-önmegvalósítás mindig társas mezőben, a hasonulás és elkülönülés, a konformizálódás és az önállósulás rendkívül összetett folyamatai közepette érvényesül, hiszen az értékek a társadalmi társas cselekvéssel, ennek normatíváival és céljaival összefüggő kognitív képződmények, s mint ilyenek, mindig is a közös tapasztalat és cselekvés, a társadalmi orientáció támpontjai.

Az értékek csoportformáló erejére s a sztereotípiák ilyen irányú közvetítő funkciójára leginkább Tajfel mutatott rá, sokoldalúan elemezve a társadalmi sztereotípiák individuális és társadalmi funkcióit. Így eszközül szolgálnak a személy értékeinek védelméhez és fenntartásához, és mint értékhangsúlyos kognitív elemek, messzemenően hozzájárulnak a csoportideológiák kreálásához és fenntartásához, valamint ahhoz, hogy megőrizzék a pozitívan értékelt különbözőséget a saját csoport és más csoportok között, azaz fenntartsák a saját csoport favorizálását.

Az értékek voltaképpen sajátos általános motívumosztályok, amelyek a “kell”, a “legyen” normatív minőségével és kívánatosságával rendelkeznek, miközben elkerülhetetlenül összekapcsolódtak a jó és rossz értékelő dimenziójával. Épp rejtett vagy nyílt normatív jellegükből következően elvileg standardként, illetve kritériumként szolgálnak a gondolat és cselekvés irányításához, a helyzetek, eszközök és célok megítéléséhez (Norman Feather 1979). Az értékek – mint elvont kognitív struktúrákban rögzülő, általános motívumosztályok – jelölik ki dolgok, események, helyzetek egész osztályainak fontosságát, s ezek ruházzák fel a mindenkori helyzet történéseit és szereplőit jelentőséggel (valenciával), vagy fosztják meg ezeket a lehetséges jelentőségtől. Ennyiben valóban részt vesznek a létezőként tudatosított társadalmi valóság sajátos konstruálásában (Peter Berger, Thomas Luckmann 1966), bár ez a mozzanat nem emelhető ki más, a valóság merőben szubjektivisztikus átértelmezését hosszú távon akadályozó folyamatok említése, sőt vizsgálata nélkül.

Az értékek természetesen nem végső egységek és parancsok (ultimátumok) az emberi életvitel, a tevékenység szabályozásában, hiszen a motivációk alapsora végső soron az ember biológiai és társadalmi szükségleteinek láncolata, és az ezekre jól-rosszul ráépült tényleges és vélt érdekeknek a sora. Az értékek viszonya mind a szükségletekhez, mind a tényleges és vélt érdekekhez sajátszerű, semmi esetre sem a primer szükségletek és érdekek puszta leképezése. Lehetnek az embereknek olyan értékeik, amelyek végső soron önnön érdekeikkel is szemben állnak, vagy azért, mert már elgyengültek azok az érdekszálak, amelyek kialakulásukhoz vezettek, és sem a társadalom, sem az egyén nem korrigálta még ezeket a kiüresedett értékeket (ilyen anomáliákat említ Losonczi Ágnes is az értékekről szóló könyvében az “úri középosztály” értékeinek 1945 utáni utóéletével kapcsolatban), vagy azért, mert valamilyen ideológiai hatásból és nyomásból következően önmaguk is szembefordultak létérdekeikkel (ez történt pár évvel ezelőtt az egyik vallási szekta által provokált tömeges öngyilkosság vagy bizonyos mohamedán szekták által végrehajtott kamikaze akciók esetében). Bizonyosra vehető azonban – legalábbis a történettudományok ismeretei erről tanúskodnak –, hogy az ilyen állapotok nem maradhatnak fenn tartósan, s mindaz a feszültség, amely a szükségletek, érdekek és az értékek közötti megbomlott viszonyból származik, előbb-utóbb társadalmi válsághoz vezethet, s ezen belül természetesen értékválságokat is termel (az események sorrendje, mint tudjuk, fordított is lehet).

Mindenesetre legalább annyi példa hozható fel arra, hogy az értékek megfelelnek bizonyos társadalmi kis- és nagycsoportok szükségleteinek, mint arra, hogy jelentős hányaduk eltér ezektől. Bizonyos korok és társadalmi mozgások jobban kedveznek a megfelelés kialakulásának, míg más történelmi korok inkább akadályozzák a felismert szükségletek és az értékek összhangba kerülését. Egyébként nyilván nem merő párhuzamosságról, sokkal inkább kölcsönös átmenetekről lehet szó. Az emberi boldogságigény, az individuális boldogság társadalmilag elismert és legitimizált szükségletté és érdekké a reneszánsz és az újkor hajnalán vált, s lett értékké a polgári ideológiában és etikában. Ugyanakkor a személyiség lényegéhez tartozó magasabb értékek – tudományos, politikai, ideológiai, művészi, etikai értékek – érvényesítése az önérvényesítés szükségleteként is működik. Visszatérve a szükségletek és az értékek közötti összhang kérdésére: a társadalom anomikus állapotai vagy társadalmak és mozgalmak hanyatló stádiumai jól példázzák az összhang megbomlását. Teljes összhangról voltaképpen sohasem beszélhetünk, minthogy az emberi szükségletek fejlődése, az érdekek, valamint az értékek változása sohasem teljesen párhuzamos láncolatok. A közöttük támadó feszültségek viszont nagyon is közrejátszanak az értékek újabb és újabb – minden generáció által egyszerűen létérdekből spontánul is végrehajtott – “minősítésében”, szelektív hangsúlyozásában és elfogadásában, a hozzájuk való alkalmazkodásban.

AZ ÉRTÉKEK – A TÁRSADALOM ÖNSZABÁLYOZÓ ESZKÖZEI

Az értékek a mindenkori társadalom önszabályozó eszközei közé tartoznak, hasonlatosan a nyelvhez, amelyet minimális objektivációs rendszernek tekinthetünk a mindennapi élet szerkezetében. Az értékek olyan szabálykomplexumot képeznek, amely nem valamely elkülönült tevékenységhez kapcsolódik, hiszen nincs például külön erkölcsi cselekvés, viszont a már kialakult tevékenységek és viszonyok mindegyike potenciális tárgya a társadalmi értékképződésnek.

Az értékrendszerek és maguk az egyes értékek – akár ösztönző példaként, akár korlátozó tilalomként hatnak – részei az egyéni és csoportos viselkedés társadalmi kontrolljának. Az értékrendszerek sajátos, kultúrafüggő objektivációs rendszerek, amelyek kialakulásukkal és megszilárdulásukkal párhuzamosan további szabályrendszereket építenek ki, ily módon jóformán az élet minden területére kisugároznak. Az erkölcsi értékek például, nyilván nem függetlenül egyéb anyagi és szellemi értékektől, kisugároznak a gyakorlati erkölcsre, az erkölcsi szokásokra, továbbá a politikai és jogi elvekre és a joggyakorlatra. Az a fajta szimbolikus és részben tudatos, de mindenképp tudatosítható értékelő viszony, amely az emberi értékekhez vezet, döntően a társadalmi léthez, a nyelvhez és a tudathoz, a valóság- és tevékenységszférák szimbolikus ábrázolásának a képességéhez kötött.

Ha valaki arra gondol, hogy hogyan szabályozza a társadalom önmagát az értékek segítségével, elsősorban az értékek konformizáló hatása, szerepe jut eszébe. Vagyis az a tény, hogy a mindenkori társadalom folyamatosságát, stabilitását az biztosítja, hogy értékeit átörökíti a következő generációkra. Pedig az értékképzés, értékváltozás éppúgy beleszövődött mindennapjainkba, mint az értékőrzés, értékstabilitás jelensége. A társadalmi-történelmi szituációktól függően természetesen az értékstabilitás és -változás aránya változó! Gyakori jelenség, hogy valami változott bennünk vagy a külső körülményekben, esetleg a Másik emberben. Ilyenkor az ember újból és újból kérdezni kényszerül, problémahelyzettel áll szemben. A helyzetek, a feladatok, az emberek ugyanis gyakorta mások, egyénibbek, mint a korábbi esetekből ismert s a mindennapi tudatban adott tipizálási és besorolási lehetőségek.

Ily módon érzelmi bizonytalanságok, feszültségek, cselekvéskényszerek, problémahelyzetek ékelődnek a mindennapok nyugalmába, időről időre szétfeszítik azt. Új erőfeszítéseket sürget a mindennapi létfenntartás adott szegmentuma tettekben és gondolatokban egyaránt. E kényszerekre válaszoló tetteiben az ember akarva-akaratlanul valamivel többre jut eszközben, technológiában, valóságismeretben. Jobban megmunkál egy követ, elindít egy új termelési technológiát, felfigyel egy növény gyógyerejére, felfedezi a mikroszkópot, a távcsövet, új szokásokat és kötelezettségeket intézményesít a családban, a munkában, a kereskedelemben és így tovább, anélkül hogy tudatában volna, nemcsak az élet adott kihívására válaszol, hanem a jelenben a jövőt is formálja. Hiszen az újítások elterjedése átlagos részévé válik egy következő kor, nemzedék már nem kis részben ezek hatására is átformálódott mindennapjainak.

Az emberi kíváncsiság, tudásvágy és a társ iránti igény, a méltánylás iránti igény ösztönösen is kifejleszti és társítja az előbbi motívumokhoz az újabbat, a hozzáértés (kompetencia) igényét, s a kellő helytállás esetén ennek időnként magas izzású, semmivel sem pótolható élményét. Hadd idézzem emlékezetükbe azt a hihetetlen nagy örömöt, azt a katartikus élményt, amit Tarkovszkij Rubljov című filmjében a harangöntő fiú érzett élete első harangjának megszólalásakor. Ugyancsak ebből a filmből emlékezhetünk arra a parasztra, aki legalább egy időre úgy repült, mint a madár, és boldogan ismételgette: repülök, repülök! S bár az ő öröme tragédiába torkollott, ott és akkor, repülés közben valami olyan csodaélményt élt át, amit ő idézett – a többiekkel együtt – elő. Újító volt, és boldog újító.

A változatosság, a tudás, a hozzáértés tipikusan olyan értékek, amelyek objektív tartalma nem vezethető le a “természetileg adott”-ból, csakis a kollektíve szervezett emberi viszonyulásból, a cselekvésben szerzett tapasztalásból és szociális összehasonlításból.

AZ ÉRTÉKEK TUDATOSSÁGA

Az értéktudatosság minimuma minden társadalomra, közösségre kötelező. A primitív társadalmakban is, ahol az etnológusok, kultúrantropológusok a szokások vezette életvitelt figyelhették meg, az értékelemek ezekbe a szokásokba, rítusokba és mítoszokba szövődtek bele, még ezekben is ki kellett hogy alakuljon egyfajta minimális értéktudatosság (magához a szokások fenntartásához való tudatos viszony), amely e társadalmakban bizonyos hagyományőrző szerepekhez kötődött. Ez az értéktudatosság a későbbi társadalmakban több oknál fogva – elsősorban a társadalomra, történelemre, az értékek heterogenitására vonatkozó ismeretek gyarapításánál fogva – csak növekedhetett, és növekedett is.

Vissza kell itt utalnunk arra, hogy mit jelentettek a szokások a primitív társadalmak életében. A szokások az adott közösségben vagy törzsi társadalomban szinte a természeti erők kötelező erejével, természet adta módon hatottak, még nem képezték tudatos meggondolás és választás tárgyát az egyének számára. A primitív társadalmakban a szokásokba beleszövődött értékelemek normatív funkciója még csak a csíráját képezi a későbbi normatív – kötelező elvárás, követendő mintakénti – működésnek. Ez a normatív funkció akkor erősödik fel, amikor a társadalmi feltételek változásával megindul az individualizáció folyamata, vagyis kiválnak olyan egyének, akik céljaikban és vágyaikban különböznek, a hagyományoktól eltérően viselkednek, tulajdonságaikban és életvezetésükben is különböznek, egyéniségekké válnak.[40]

A társadalmi érettség, a “felnőttség” mindenkori lényeges követelménye s egyúttal ismérve is az, hogy a felnőtt társadalomba lépő egyén, csoport többé-kevésbé tisztában legyen az adott társadalmi rétegek, csoportok, intézmények értékviszonyaival, vagy legalábbis tájékozódni tudjon ezekben. Az értékviszonyok a maguk totalitásában, társadalmi méretekben az egyén számára természetesen kortól, kultúrától függően különböző mértékben áttekinthetők, de az életmódját és élettapasztalatait közvetlenül befolyásoló elemeik felismerhetők. A tudatosság elemi minimuma nélkül nincsen értéktételező, értékvezérelt emberi magatartás.

A tudatosság tehát több értelemben is felmerül az értékekkel kapcsolatban: először talán úgy, mint az egyén számára objektíve adott, közvetített társadalmi értékek ismerete (a tudás róluk), másfelől mint saját spontán értékvonzásainak és a taszító értékeknek a tudatosulása, harmadrészt mint a saját identitás vagy a csoportidentitás élményét adó tudatos értékválasztás mozzanata, végül tudatosságról beszélhetünk kinek-kinek a személyes értékei tudatos képviseletével, vállalásával kapcsolatban is, kivált konfliktusszituációkban.

Az értéktudatosság, a határozott értéktudat kialakulása sohasem izolált folyamat, hanem olyan, amely kéz a kézben halad a személy önismereti és társadalomismereti igényének fejlődésével és ez igény kielégítésével. E tudatos reflexivitás része az is, hogy az ember igyekszik megismerni, milyen a viszony a társadalom (csoport, intézmény stb.) ideális értékei és a kialakult társadalmi gyakorlat között. A valóságos értékek mindig valamilyen függvényviszonyban, több tényező összjátékaként értelmezhetők. Ebben szerepet kapnak az egyén, a csoport értelmi-érzelmi azonosulásai révén választott magatartási ideálok, a személy (csoport) önismerete és realitásérzéke, beleértve saját szükségleteiről, érdekeiről, céljairól és ezek elérésének az eszközeiről kialakított elképzeléseit, továbbá ezek társadalmi elfogadottságára, a normákra vonatkozó nézeteit. Ezeknek a személyes és csoportértékeknek a tudata azonos is lehet mindazon értékek ismeretével, amelyeket a társadalom különböző intézményei (nevelési-oktatási rendszere, tömegkommunikációja, intézményesített szelekciós és büntetési mechanizmusai stb.) törvényesítenek, legitimálnak, sugalmaznak és védenek, de különbözhet is tőle. A mindenkori társadalom által képviselt értékek tudata – számos ideológiai és csoporthatás révén – a kívánatos, a “kell” (a “legyen”) normatív igényével fogalmazódik meg, és általában számos “csatorna” gondoskodik arról, hogy ez mind az uralkodó rétegek, mind más társadalmi rétegek számára könnyen hozzáférhető legyen. Az értéktudat azonban – akár legitim, akár illegitim értékek tudata – sohasem egyedül ható tényező. Az értéktudati elemeket, ideologikus értékhatásokat minden felnövekvő nemzedék egybevetheti és veti is saját mindennapi létének és környezetének a tapasztalataival, saját vágyaival, vélt vagy valós érdekeivel és szükségleteivel. Így az értékorientációnak nevezett személyes pszichikus viszonyba értéktudati és értéktapasztalati tényezők egyaránt belejátszanak.

Összefoglalva tehát az értékek meghatározására tett kísérletünket: az értékek olyan elvont, kultúrafüggő eszmei objektivációk, sőt objektivációs rendszerek, amelyekben a legszélesebb értelemben vett dolgok osztályainak az emberi tevékenység és életvitel szempontjából felismert vagy tulajdonított jelentősége tárgyiasult nyelvi és egyéb szimbolikus formában. Az értékek a társadalmi tájékozódás eredményei és további eszközei. Az értékek mindenképpen az emberi aktivitással kapcsolódnak össze, akár a tárgyi – munkajellegű – tevékenységről, akár a személyközi kapcsolatok szabályozásában szerepet játszó értékekről van szó. Az értékek létében szinte elválaszthatatlanul összefonódik az objektivitás és a szubjektivitás. Az értékek kialakulása és léte az emberi lény “nyitottságával”, intencionalitásával, tevékenységének tudatosíthatóságával és szándékos irányíthatóságával, valamint az ember társas lény mivoltával, egymás iránti szükségleteivel függ össze.

Pszichológiai szempontból az értékek általános motívumosztályok, amelyek a “kell”, a “legyen” normatív minőségével és kívánatosságával rendelkeznek. Rejtett vagy nyílt normatív jellegükből adódóan elvileg standardként szolgálnak a gondolat és cselekvés irányításához, helyzetek, eszközök és célok megítéléséhez.[41] Az értékek ilyen általános motívumosztályokként, melyek elvont kognitív struktúrákban rögzültek, jelölik ki a dolgok, események, helyzetek történéseit és szereplőit, ruházzák fel azt jelentőséggel (valenciával) vagy fosztják meg ezeket a lehetséges jelentőségüktől. Ezért is tekintettük az értékképzetek szerveződését pragmatikus, azaz a gyakorlati élettel és tevékenységgel kapcsolatos jelentésszerveződésnek és jelentéstanulásnak.

(…)

****



[36] Marx, K.: A Tőke. I. In MEM 23. Budapest, 1967, Kossuth, 41–42. p.

[37] Kluckhohn, C.: Values and value orientation in the theory of action. In T. Parsons – E. Shils (eds.): Toward a general theory of action. Cambridge (Mass.), 1951, Harvard Univ. Press, 395. p.

[38] Katz, D.: Az attitűdök funkciói. In Halász–Hunyady–Martonné (szerk.): Az attitűd pszichológiai vizsgálatának kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest.

[39] Marx, K.: A Tőke. I. In MEM 23. Budapest, 1967, Kossuth, 57. p.

[40] Heller Ágnes: Hipotézis egy marxista értékelmélet kidolgozásához. Magyar Filozófiai Szemle, 5.; Uő: A szándéktól a következményig. Budapest, Magvető. 46–54. p.

[41] Feather, N.: Expectations and Actions: Expectancy Value Models in Psychology. Hillsdale, 1982, Lawrance Erlbaum 86. p.