Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

2. fejezet - II. RÉSZ A KUTATÁS MÓDSZERTANA

2. fejezet - II. RÉSZ A KUTATÁS MÓDSZERTANA

WALTER BUNGARD

A PROSZOCIÁLIS MAGATARTÁS EMPIRIKUS KUTATÁSÁNAK MÓDSZERTANI PROBLÉMÁI

Ellentétben az agresszív reakciók elemzésével, a proszociális vagy altruista magatartásmódok meghatározóinak empirikus vizsgálata erősen elhanyagolt terület. Mindmáig csaknem teljesen hiányzik a témakör kielégítő elméleti megfogalmazása (vö. Krebs 1970). Éppen ezért az eddigi eredmények jelentékeny ellentmondásokat tartalmaznak, s sok esetben erősen kételkednünk kell a vizsgálatok megbízhatóságában és validitásában. Ha meggondoljuk, hogy a tanulmányok tetemes százaléka olyan adatgyűjtési technikákon alapul, mint a kikérdezés és a laboratóriumi megfigyelés, akkor az ellentmondásokat részben az eredmények esetleges “műtermék” volta indokolhatja, ami ezeket a kutatásokat legalábbis potenciálisan mindig fenyegeti. Éppen a proszociális magatartásmódok elemzései során adódhatnak ugyanis nemkívánatos reagálások (a fogalomnak Campbell [1967] szerinti értelmében), s ezekben eltorzulnak a szociális magatartásnak ama szabályszerűségei, amelyeket a kutató vizsgálni szándékozott.

A segítségnyújtás a mi társadalmunkban nagyon kívánatos, pozitívan értékelt magatartás. Az empirikus kutatásnak ezen a területen sajátos nehézségei vannak, mivel a vizsgált kapcsolatok rendszerint olyan interakciós viszonyokként jelennek meg, amelyekre – mint a mindennapi életre – az érvényes normák hatnak. Emiatt gyakran számítani kell bizonyos torzításra, amely abból származik, hogy az emberek olyannak mutatják önmagukat, s úgy nyilvánulnak meg, hogy az megfeleljen a társadalmilag kívánatos normáknak (vö. Bickmann és Henschy 1972, 7. p.).

A kutatás művi termékeinek vizsgálata egyre népszerűbbé válik a tudomány legkülönbözőbb területein. Az amerikai szociálpszichológiában mintegy 15 éve létezik ez a kísérletek szociálpszichológiai aspektusait rendszeresen elemző kutatási irányzat. Másfelől meglepő, hogy a műtermékkutatás eredményeit mindeddig egyáltalán nem vagy kritikátlanul vették tudomásul (vö. Esser 1975; Atteslander et al. 1975), pedig a kutatási gyakorlat szempontjából kézenfekvő megállapításai vannak. A jelen tanulmány kérdésfeltevései is ezzel vannak összefüggésben: milyen mértékben kell számolnunk a proszociális magatartás eddigi empirikus kutatásának egy részénél az eredmények torzulásával? Milyen tanulságokkal szolgálhat ez a jövőbeni kutatás számára? Mi a jelentősége azoknak az alternatív vizsgálati technikáknak, amelyeket mindeddig ritkán alkalmaztak?

A következő fejtegetések szerkezeti megformálásában nem lenne ésszerű az egyes tartalmi problémakörökből (mint például a tanúk magatartása, az adakozó magatartás stb.) kiindulni. Ehelyett a vizsgálatokat a különböző kutatási technikák szerint rendszerezzük, hogy ebből kiindulva határozhassuk meg a vizsgálatok értékét érvényességük szempontjából.

A PROSZOCIÁLIS MAGATARTÁS ELEMZÉSE CÉLJÁBÓL ALKALMAZOTT KIKÉRDEZÉS PROBLÉMÁI

Brown és Gilmartin (1969) összegezése szerint a szociológia területén az adatoknak mintegy 90%-át az interjútechnika és az írásos kikérdezés segítségével nyerik. “A gyakorlati társadalomkutatás királyi útja” (König 1965) a proszociális magatartás vizsgálatában is nagy jelentőségre tett szert, jóllehet az empirikus társadalomkutatás módszertani arzenáljában ezt az előszeretetet nem igazolják kielégítő eredmények.

Wiendick (1972) például egyik vizsgálatában az életkor és a segítőkészség közötti összefüggést akarta megállapítani, ezért páros összehasonlítás formájában 192 személyt kérdezett ki. Megállapította, hogy a kísérleti személyek túlnyomó többsége inkább egy idősebb embernek segítene a különböző, de mindenkor összehasonlítható helyzetekben. Egy ellenőrző vizsgálatban (ugyancsak Wiendick 1972) ugyanerre a kérdésfeltevésre a névtelen, írásos kikérdezés módszerét alkalmazta. Az előbbivel pontosan ellentétes eredményeket kapott, amelyek egyébként más megfigyelésekkel is egybehangzottak.

Ez az első példa, a további fejtegetések kiindulópontja már utal arra, hogy a szóbeli interjú “szociális körülményei” nyilvánvalóan befolyásolják a megkérdezettek olyan reakcióit, amelyek nem egyeznek a feltételezett adathordozó modellel az adatgyűjtési eljárás személyiségre irányuló módszerének keretei között. Az általános lélektanban az elméletképzés szintjén hosszú időn át volt mértékadó az embernek aszociális individuummá váló lealacsonyítása, s ez az elképzelés a módszertan területén máig változatlanul megmaradt.

Legalábbis Lewin (1951) óta azonban a társadalomtudományok metaelméleti alapigazságai közé tartozik – ahogyan ezt Irle (1969) kifejezte – az a felismerés, hogy egy személy magatartása a személynek és környezetének funkciója. Ilyen értelemben a szóbeli interjú segítségével nyert adatok gyakran szabályszerű hibát mutatnak (Atteslander et al. 1975, 20. p.), s ez a hiba a vizsgálati terület szerint különböző mértékű lehet. A kérdőív által nyújtott ingerekre adott szóbeli reakciókat a szociális interakciós helyzet alapján magyarázhatjuk (vö. Erbslöh 1973).

Az ilyen jellegű megállapításokat az empirikus adatok alig áttekinthető tömege bizonyítja (vö. Bungard–Lück 1974; Bouchard 1967). A szakirodalom legnagyobb része például a kérdező nemkívánatos befolyását elemzi. A megkérdezettek kiválasztása, a jegyzőkönyv torzításai és a kérdések megváltoztatása mindenekelőtt az interakciós hatásokat állítja előtérbe. Így például alig van olyan demográfiai változó, amely a kérdezett reakciójára ne gyakorolna kimutatható, rendszeres befolyást. Alaposan tárgyalták és vizsgálták a kérdező beállítódásának és elvárásainak hatásait is. Rice már 1929-ben kimutatta egy 2000 személyt érintő kikérdezéssel kapcsolatban, hogy az interjú készítőjének beállítódása az alkoholtilalommal szemben befolyásolja az e kérdésre adott válaszokat. Ilyen beállítódások átvitelére szolgáló stratégiák és mechanizmusok a szóbeli befolyásolási technikák, paralingvisztikus változtatások és a nem szóbeli kommunikációs folyamatok.

A kérdező személye mellett nagy szerepet játszik az a sajátos helyzet is, amelyben a kikérdezés történik. Egy harmadik személy jelenléte a válasz megváltoztatásához vezethet (vö. Scheuch 1967). A megkérdezettek másképpen reagálnak ugyanarra a kérdésre otthon és másképpen a munkahelyükön (Phillips 1971).

Az eddig felsorolt szempontok és tényezők mégsem teremtik meg sem a szükséges, sem az elégséges feltételeket a művi termékek létrehozására. A döntő mindenekelőtt a megkérdezett személy, illetve annak szubjektív észlelései és motivációs szerkezete. Rosnow és Aiken (1973) szemléletes modellben kísérelték meg bemutatni, hogy a kísérleti személy valamilyen magatartását – minden lehetséges torzító tényező jelenléte mellett – mindenkor csak az észlelés, egy sajátos motiváció és a megfelelő képességek egyik funkciójaként lehet értelmezni. Tehát például csak akkor jön létre kutatási műtermék, ha a kérdezett felismeri a kérdező elvárásait, egyidejűleg motivált és képes is arra, hogy ezeknek az elvárásoknak megfelelően reagáljon.

Nagy jelentősége ellenére az interjúalanyról szóló elmélet nem eléggé fejlett, motívumaikkal kapcsolatban például mindmáig gyakran találgatásokra vagyunk utalva. Az interjú alatt lezajló kommunikációs folyamatokról eddig végzett vizsgálatok alapján gyakran megállapíthatjuk a kérdezettről, hogy azt fogja mondani, ami szociális szerepével – a beszélgetőpartnert tekintetbe véve – összeegyeztethető. A kísérleti személy esetleg tetszeni akar a kérdezőnek (Rosenberg 1969), ezért igyekszik elkerülni az ellentmondásokat (konzisztenciahatás, vö. Anger 1969), és a feleletek társadalmi kívánatosságát tartja szem előtt (Crowne–Marlowe 1964). A konkrét interjúhelyzet emellett mozgósíthatja a kérdezett különböző vonatkoztatási rendszereit a társadalmi normákkal kapcsolatban.

Atteslander és munkatársai (1975) empirikus vizsgálataiknál a következő sémát állították fel: az interjúban a kérdezett reakciói három különböző belső, az adaptív emlékezetben tárolt vonatkoztatási rendszertől függenek. Az össztársadalmi, belsővé vált normák mellett hatnak csoportspecifikus és interjúspecifikus normák is, s a normáknak ez az együttese különböző síkokon találkozhat egymással. “A kérdezett megkísérli meghatározni azt a csoportot, amely érdeklődik válaszai iránt, és a kérdezőt mint a csoport képviselőjét érzékeli” (Atteslander–Kneubühler 1975, 59. p.).

Meghatározott kérdéscsoportoknál és konkrét vizsgálati helyzetekben mindig külön kell felbecsülni, hogyan csapódnak le ezek a normák a válaszmagatartásban. E tanulmány keretei között a továbbiakban az a kérdés vetődik fel, milyen megállapításokat és előrejelzéseket tehetünk például a segítségnyújtásra vonatkozó kikérdezések alapján. Alig van ugyanis olyan kérdéskör, amelyben ennél nyilvánvalóbbak lennének a torzítás veszélyei.

A közvélemény-kutató intézetek reprezentatív kikérdezései és hasonló vizsgálatok a szülők, a tanárok, a tanulók beállítódásairól világosan megmutatják, hogy a segítőkészség a becsületesség és az önállóság mellett általában a legfontosabb nevelési célok közé tartozik (Middlebrook 1974, 329. p.). Az altruista magatartást tehát társadalmilag rendkívül kívánatos tulajdonságnak tekinthetjük (vö. például Manz 1968. 168. p.). Ezért nem meglepő, hogy a nemzetek önmagukat majdnem mindig “altruistábbnak tekintik, mint a külföldiek őket” (vö. Hofstätter 1956, 80. p.).

Valamennyi interjúhelyzetben egészen biztosan aktualizálódik az az erősen ható norma, hogy legtöbbször nem szabadna az interakciós partnerek között véleménykülönbségnek lennie, mivel az össztársadalmi és a csoportnormák azonosak. A kérdezőnek a kérdezett által gyanított elvárásai egyértelműek, s a kérdezettnek az sem jelent problémát, hogy olyan választ adjon, amelyet a magas fokú segítőkészség kifejeződéseként lehet értelmezni. Döntő mindenekelőtt az a tény, hogy a megkérdezett különböző alternatív motivációi között nincsen ellentmondás. Vajon a kérdező elvárásainak és az aktualizált csoportspecifikus normáknak megfelelően akar reagálni? Vagy elsősorban a pozitív önértékelésre törekszik? Mindkét esetre az a tendencia jellemző, hogy önmagát segítőkésznek mutassa be.

Mindebből levonható az a következtetés, hogy többé vagy kevésbé használhatatlan minden olyan kikérdezés, amely az altruista magatartás normatív szempontjainak megfogalmazását tűzi ki célul. Ezek valójában semmiféle előrejelzést nem tesznek lehetővé a jövőbeli vagy a tényleges magatartásról. Tipikus példa erre a nemi különbségeket tárgyaló nagyszámú elemzés. Már Hartshorne és May (1928), később Sugarman (1970) és más szerzők is arra az eredményre jutottak, hogy a nők segítőkészebbnek jellemezték önmagukat, mint a férfiak. A megfelelő magatartásvizsgálatok azonban – ezekről a továbbiakban még lesz szó – egyáltalán nem mutatnak ilyen összefüggést, vagy éppen ezzel ellentétes eredményre jutnak, ahogyan azt Gergen, Gergen és Meter (1972) irodalomelemzésükben bizonyítják.

Ha annak a 406 gyermeknek és serdülőnek hiszünk, akiket Harris (1967) kérdezett meg, akkor a növekedő életkorral fokozódik a segítőkészség (vö. Durkin 1961 és Shure 1968 hasonló eredményei). Az összehasonlítható megfigyelések nem egységesek. A modellek hatásának elemzései és más tanulmányok nem ismertetnek életkorra jellemző különbségeket (vö. Floyd 1964; Midlarsky–Bryan 1967; Aronfreed–Paskal 1970). Az életkori különbözőség tehát kevéssé határozza meg a ténylegesen megnyilvánuló segítőkész magatartást. Sokkal inkább mutatja annak a képességnek növekedését, amivel interjúhelyzetben jobban sikerül reprodukálni a belsővé vált normákat.

Ezek a megfontolások különösen érvényesek a személyiségkülönbségeket mérő skálák és tesztek alkalmazására, amint azt igen korán, már Sander (1920), Murray és munkatársai (1928) kifejtették.

Az ilyen technikák alkalmazása mögött az az elképzelés áll, hogy megfelelő eszközök segítségével megragadhatók azok a személyiségvonások, amelyeket például a sajátos nevelési stílusok által szociálisan közvetített tulajdonságokként lehet értelmezni (vö. Krebs 1970). Egyetlen pillantás az irodalomban vitatott dimenziók sokaságára megmutatja (vö. Lichtenberg 1974), hogy a legtöbb eszköz elméletileg nem igazolt, és alkalmazása legalábbis kérdésesnek látszik. E tanulmány előterében azonban a tartalmi problematika mellett a módszertani kérdések állnak: a szociális felelősséget (vö. Berkowitz–Daniels 1964); az együttérzést (Wispé 1971) stb. mérő standardizált skálák ismétlődő vonásai a legtöbb megkérdezettnek lehetővé teszik reakcióik tudatos irányítását a társadalmilag kívánatos magatartásmódok felé (vö. Lück 1973). Eltekintve a tartalomtól független igent mondási effektustól vagy az egyéb “response-set” hatásoktól, az egyes kérdések a helyzeteknek olyan leírását adják, amelyben közvetlenül jelenik meg egy normatívan előírt segítségnyújtás. Így például felteszik a kérdést: “Ha látnám, hogy az utcán valaki megsérült, megállnék-e, hogy segítsek neki?” Az efféle megfogalmazásokat figyelembe véve, valószínűleg csak azoknak az alaposabb megfigyelése lenne érdekes, akik például ilyenkor nem akarnának segíteni. Ezt a reakciót azonban inkább a “reaktancia” fogalmával kellene megjelölni, a tartalmi értelmezés kockázatosnak tűnik.

Empirikusan is igazolható az az állítás; hogy a skálák értékét csökkentik a társadalmilag kívánatos önjellemzés torzító tendenciái. Lichtenberg például több mint 200 diáknál alkalmazta a következő skálákat: gondoskodás (Murray), együttérzés (Wispé), felelősség (Berkowitz–Daniels), bizalom (Rotter), külsőségesség-belsőségesség (Rotter) és a Crowne– Marlowe-féle “társadalmikívánatosság-skála” Lück és Timaeus (1969) által német viszonyokra alkalmazott formában. Ez az utóbbi ellenőrző skála a vizsgált személyeknél azt a tendenciát méri, hogy mennyire hajlamosak önmagukat társadalmilag kívánatos módon bemutatni. Az egyes skálák megbízhatósága igen magasnak látszik ugyan, de a kontrollskálával való korrelációjuk is szignifikáns volt. A felelősségskála mutatói és a “társadalmikívánatosság-skála” egymással r = 0,69 (p# 0,01) szinten korreláltak. Stone (1965) vizsgálatainál szintén r = 0,65 korrelációs együtthatóval számolt. Többen megkísérelték, hogy a Berkowitz és Daniels által kifejlesztett felelősségskálát különösen jól használható eszköznek tekintsék a társadalmilag kívánt reakciók megismerésében, és eszerint is nevezzék el.

Így aztán már nem is meglepő, hogy a skálák külső validálása nem hozott kielégítő eredményeket. Gergen, Gergen és Meter (1972) például 72 diák skálaértékeinek korrelációit közölték. Összesen 10 vizsgálatot végeztek speciális skálákkal a különböző helyzetekben mutatott segítőkész magatartást illetően, és meglehetősen kismértékű összefüggést tudtak kimutatni. Hasonló eredményekről számol be Krebs (1970, 284. p.) is.

A proszociális személyiségvonásokat – feltételezve, hogy ilyenek egyáltalán léteznek – tesztek vagy skálák segítségével nyilvánvalóan igen nehéz megragadni. Ennek okaként mindenekelőtt a módszertani hiányosságra kell hivatkoznunk, ha eltekintünk attól, hogy egy ilyen kísérletnek szükségszerűen el kell hanyagolnia fontos változókat – például a helyzetspecifikus tényezőket –, így aligha tudja előre jelezni a magatartást. A kérdésfeltevés társadalmi meghatározottsága és a normatív elvárások uralkodó volta szűkíti a kísérleti személyek magatartásának játékterét. Éppen az olyan szociális interakciós helyzetekben, mint amilyenekről például a vizsgálatokban is szó van, aktualizálódnak ezek a normák, és keverednek a vizsgálatban közrejátszó, független változókkal. Hasonló nehézségek vannak egyébként akkor is, amikor a véleményskálát nem magának a vizsgált személynek kell kitöltenie, hanem a barátoknak vagy más, vele kapcsolatban álló személyeknek. A pozitív vélemények túlságosan magas arányának veszélye mellett jelentős “haloeffektus” is feltételezhető (vö. Krebs 1970, 283. p.); az adatok inkább a skálát kitöltő személy normatív irányultságára engednek következtetni, mint a tényleges magatartására.

A kikérdezéses technika egyeduralmának korszaka kétségtelenül a végéhez közelít, állapítja meg Atteslander (1975, 94. p.) vizsgálódásainak lezárásaképpen. Ez a kijelentés különösen a proszociális magatartás vizsgálatára bizonyulhat helytállónak.

KÍSÉRLETEK A LABORATÓRIUMBAN

Az úgynevezett “context of justification”-ban a laboratóriumi kísérlet a többi módszerrel összehasonlítva kiemelkedő szerepet játszik a törvényszerűségekre vonatkozó hipotézisek felülvizsgálatában. A kísérletnek azért tulajdonítanak különleges, központi szerepet, mert lehetővé teszi a független változók rendszerezett változtatását ellenőrzött feltételek között. A laboratóriumi kísérlet állítólag a legpontosabb tudományos eljárás.

A következőkben mégis azt mutatják ki, hogy a laboratóriumi kísérlet szintén szociális interakciós helyzetet jelent, és hogy bizonyos szociálpszichológiai változók rendszerint közrejátszanak a kísérleti folyamatban. Annak a sok segítségnyújtási vizsgálatnak, amelyet a laboratóriumi helyzet ellenőrzött feltételei között végeztek, belső és külső validitását ezért szintén kritikusan kell elemezni. Különösen érdekes e tekintetben az ökológiai validitás kérdése, illetve az eredmények általános érvényűsége, mivel sok esetben ezeket a mindennapi helyzetekre is átvitték.

“A kísérlet szociálpszichológiája” elnevezéssel összefoglalható vizsgálatok az utóbbi években újra és újra felfedték az interakciós és kommunikatív folyamatok művi termékeket eredményező hatását a kísérletek lefolyásában.

Az elemzések előterében mindenekelőtt a kísérletvezetők metakommunikációs tevékenysége állott. Rosenthal és munkatársai (1963) megfelelő kísérletekkel bizonyították, hogy a kísérletvezető elvárásai befolyásolhatják a kísérleti személy reakcióit. Az interjúhoz hasonlóan a szóbeli befolyásoló technikák, az utasítás paralingvisztikus megváltoztatása mellett nem szóbeli kommunikációs stratégiákat alkalmaznak. Barber és Silver (1968) ebben az összefüggésben beszélnek a lehetséges kódolási, illetve jegyzőkönyvezési hibákról, a kiváltott elvárási magatartások értelmében.

Orne (1962, 1970) az úgynevezett “demand characteristics” (felszólító jelleg) megfogalmazása során rámutat további befolyásolási folyamatokra is, amelyek nem egyeznek meg a feltételezett ideáltipológiai szempontokkal. A kísérleti személyek a kísérlet előtt és alatt megpróbálnak olyan tájékoztató jelet találni, melynek segítségével kikövetkeztethetnék a vizsgálat hipotéziseit. A kísérletnek ezekhez a tájékoztató jeleihez, a “demand characteristics”-hez tartoznak az utasítások, a kísérlet felépítése, az ülésrend, a híresztelések a vizsgálat céljáról, a kísérletvezető tevékenysége, a segítők viselkedése stb. E kognitív irányultsági pontok összessége határozza meg a tulajdonképpeni kísérleti változókkal együtt a kísérleti személyek magatartását. Tehát teljesen motiválatlan kísérleti személy nagyon ritkán képzelhető el. Ellenkezőleg: egy kísérlet résztvevői a helyzetet rendszerint olyan problémamegoldó feladatként határozzák meg, amelyben hipotézist alkothatnak a kísérlet céljáról.

Az egész helyzetnek ez a kognitív feldolgozása azonban a művi termékek létrejöttének csak az előzetes feltételeit jelenti. A kísérleti személyek sajátos magatartásmódjait meghatározó legfontosabb tényezők az egyéni motivációs struktúrán át jelennek meg. Rosnow és Aiken (1973) terminológiáját felhasználva ez a következő módon írható le. A kísérleti felszólító inger megfelelő felfogása esetében az ezeknek a tájékoztató jeleknek megfelelő magatartás (complient vagy counter-complient behavior), a specifikus képességek mellett, három motivációs formától függ: a felszólító ingerek szerinti, azokkal ellentétes vagy az azoktól független reagálás szándékától. Hogy mikor melyik motiváció hat, azt sajnos gyakran csak utólag állapíthatjuk meg, de egészen biztosan függ a kísérlet sajátos feltételeitől és a kísérleti személy megelőző tapasztalataitól. Orne (1962) még főleg a “jó kísérleti személy’’ motivációiról beszélt, arról a kívánságról, hogy a tudományt támogassa. Rosenberg (1962) elméletében a súlyt már inkább a kísérleti személyek önjellemzésének szempontjára helyezte: a kísérleti személyek ugyanis saját értékelésükről gondoskodnak.

Ha már feltételezhetően kitalálták a hipotézist, akkor megpróbálnak magatartásukkal pozitív önbemutatást elérni. Ez a helyzettől függően a felszólító ingerrel konform vagy éppen nonkonform magatartást eredményezhet. Ha például egy kísérletben a kísérleti személy cselekvési alternatívái nagyon szűkek, akkor a reaktanciaelmélet (Brehm 1972) értelmében megpróbálhatja játékterét visszanyerni (Grabitz–Gniech–Zeisel 1974), s így negativista kísérleti személlyé válik (Cook et al. 1970): a kísérlet “bumerángeffektushoz” (Silverman 1965) vezet.

Összefoglalva a fentieket megállapíthatjuk: az eddigi motivációelemzések arra utalnak, hogy egy kísérleti személynél feltételezhető ugyan a “jó kísérleti személy” motiváció, de az önmagát a lehető legkedvezőbb világításba helyezés szükséglete az uralkodó (vö. például Sigall, Aronson és Van Hoose kísérlete, 1970). Más szóval abban az esetben, ha a tájékoztató jelek a kétféle motiváció összeegyeztethetetlenségét mutatják, előnyben részesül a vizsgálatvezetővel együttműködő magatartáson keresztül megvalósuló pozitív önbemutatás (vö. a döntési kísérletek áttekintése Mertensnél, 1975).

Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a tényekből a segítségnyújtással kapcsolatos laboratóriumi kísérletek számára? Sok kutatási területen vizsgálták és erősítették meg empirikusan is a kísérleti helyzetek felszólító jellegének érvényességét és a kísérleti személyek motivációinak problémáját. Ezek közül a legismertebb a beállítódáskutatás (beállítódásváltozás), a tanulási kísérletek (különösen a verbális kondicionálás), a hipnózis és a szenzoros depriváció kutatása stb. A segítségnyújtás kutatásában összehasonlítható elemzések jelenleg még nincsenek, mert az ilyen empirikus vizsgálatok csak 1968 körül lendültek fel (vö. Lück 1975, 10. p.). A következőkben ezért csak feltételezéseket alakíthatunk ki, az ezeket alátámasztó adatok még hiányoznak.

Kezdjük fejtegetésünket Darley és Latané (1968) talán legismertebb laboratóriumi vizsgálatával. Egyetemi hallgatók különböző nagyságú csoportokban (független változó) vettek részt a hallgatók problémáiról folytatott eszmecserében. A résztvevők névtelenségének állítólagos megóvása érdekében mindegyiküket külön helyiségbe vezették be. Az érintkezés mikrofonok és hangszórók segítségével történt. A résztvevők nem sokkal később egy megrendezett epilepsziás roham tanúi lettek. A kísérlet függő változója az egyéni segítőkészség mértéke volt. A hipotézis igazolódott: a tanúk növekvő számával csökken a segítségnyújtás készsége. Latané ezt a hatást a felelősség áthárítására (diffusion of responsibility) vezeti vissza, azaz arra, hogy a csoport minden egyes tagja áthárítja az egyéni felelősséget a többiekre.

Ennek az elgondolásnak implicit feltételezése az, hogy a már leírt, zavart okozó változók nem keverednek a kísérleti ingerrel. Más metakísérletek analógiájára azonban ésszerűnek tűnik, hogy feltételezzük a kísérleti személyeknél a hipotézisalkotás folyamatát. A szokatlan kísérleti rend – a csoport minden résztvevőjét külön fülkében szigetelik el – különösen felkeltheti a kíváncsiságot a kísérlet célkitűzései iránt. Ha egy kísérleti személy azt hiszi, hogy ő az egyetlen tanú, akkor nem lehet kizárni, hogy feltételezi: a vizsgálat hipotézise az ő egyéni segítségnyújtásának mértékére vonatkozik. Spontánul segíteni fog (vö. Bickman 1971 is), mert ez a reakció összeegyeztethető azzal a motivációval, hogy a kísérletvezetővel együttműködjön, s mindenekelőtt, hogy önmagát pozitívan mutassa be az általánosan érvényes társadalmi normáknak megfelelően. A vélt tanúk növekvő számával a helyzet strukturálása és az egyéni hipotézisképzés folyamata összetettebbé és kevésbé egységessé válik. A meglepett kísérleti személy esetleg a vizsgálat másféle hipotézisét hozza kapcsolatba a csoport tagjainak magatartásával. Talán arra az eredményre jut, hogy a spontán segítségnyújtást több tanú jelenlétében mint túlbuzgóságot, negatívan ítélik meg. A válsághelyzetet ilyen körülmények között nem lehet egyértelműen felismerni stb. Az egyéni hipotézisalkotás késleltetésével a kísérleti személy reakciója sok esetben biztosan késni fog, azaz elmarad a segítségnyújtás. A végeredmény azonban a különböző érvelési módok ellenére ugyanaz: a csoporttagok növekvő számával egyre ritkábban figyelhető meg a kísérleti személynél altruista magatartás.

Ebből a szempontból rendkívül érdekesek azok az adatok, amelyeket Clark és Word (1972,1974) ismertettek tanulmányaikban. Ha a válsághelyzet egyértelmű volt, akkor nem volt kimutatható összefüggés a csoportnagyság és az egyéni segítségnyújtás között. Csak nem egyértelmű, homályos válsághelyzetekben mutatkozott meg a feltételezett ártalmas csoporthatás. Továbbá az a tény is fontos, hogy az úgynevezett csoporthelyzetben semmilyen tényleges interakció nem lehetett. Ezeknél a kísérleteknél senki nem kapott visszajelzést a többi tanú reakcióiról, ami erősítette az általános bizonytalanságot. Darley, Teger, Lewis (1973) és később Misavage és Richardson (1974) is gyakoribb segítségnyújtást állapítottak meg a valódi interakciós csoportoknál, mint az álcsoportban. Itt a tagok összetartozásának mértéke bizonyult lényeges tényezőnek (vö. Allen 1972).

Schwartz és Clausen (1970) vizsgálatukban egy bizonyos feltétel befolyását elemezték: azt az eljárást, amelyet egy felszólító inger önkéntelen manipulálásaként is lehet értelmezni. Darley és Latané (1968) említett kísérletének alkalmazásában az “epileptikus” csoporttag előzetesen megemlítette, roham esetén hogyan lehet rajta legjobban segíteni. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy a kísérleti személyek átlagos segítségnyújtása fokozódott. Ugyanebben a vizsgálatban a kísérleti személyek egy része megtudta, hogy a csoport egyik tagja orvosi ismeretekkel rendelkezik. A “roham” során a kísérleti személyeknek ekkor csak csekély hányada segített.

A laboratóriumi kísérletek előbb bemutatott módszertani bírálatára támaszkodva, a kísérleti személyek magatartását ismét másképpen értelmezhetjük, mint e tanulmány szerzői tették. A segítségnyújtás nemcsak azért csökkenhet, mert más csoporttagok illetékesebbnek tűnnek, hanem mert a kísérleti személyek hipotézisalkotását esetleg közvetlenül is érintik valamilyen módon. Felismerik és értelmezik a kísérleti helyzet manipulálását, és saját reakcióik szabályozása az elvárt vagy a kísérleti személy által pozitívan értékelt magatartásról alkotott többé vagy kevésbé zavaros elképzelés vagy visszacsatolás alapján történik.

Latané eredményeinek ilyen értelmezésével szemben azt az ellenvetést lehet felhozni, hogy a vizsgálatot laboratóriumban végezték ugyan, de a roham természetes válsághelyzetet utánozott, így a mérés torzulása a lehetőségek keretei között jelentősen csökkent. A kísérleti személyeket tehát alaposan becsapták, de a kísérlet utáni felvilágosítás az erkölcsi dilemmát és mindenekelőtt a módszertani problémákat nem szünteti meg. Így például ritkán vizsgálják egy csalás hatékonyságát (vö. Stricker 1967; Wuebben 1968). Emellett a kísérleti eljárások (beleértve a csalási technikákat) növekvő irodalma állandóan csökkenti a valóban naiv kísérleti szentélyek körét. Seeman (1969) nem alaptalanul vélekedik úgy, hogy ma már inkább naiv kísérletvezetőket találunk, mint naiv kísérleti személyeket.

Továbbá azok a kísérleti személyek, akiket egy korábbi vizsgálatban már becsaptak, különösen hajlanak arra, hogy magukat kedvező világításban mutassák be, aránytalanul gyakran kitalálják a kísérlet hipotézisét (vö. Silvermann–Shulman–Wiesenthal 1970), és általános bizalmatlanságot fejlesztenek ki magukban. Nehéz felbecsülni például, hogy az epileptikus rohamot milyen mértékben sikerült ténylegesen hihető válsághelyzetként szuggerálni. Korte (1971) arról számol be, hogy egy segítségnyújtási kísérletben a kísérleti személyek 20%-a kételkedett egy asztmás roham valódiságában. Túlságosan magas arány ez ahhoz, hogy egy hipotézis vizsgálatánál statisztikailag megbízható eredményeket kaphassunk.

A laboratóriumi kísérleteket tehát – attól függően, hogy a csalásokat milyen finoman sikerült megvalósítani – állandóan terheli a művi termék gyanúja. Ez a veszély különösen akkor szembetűnő, ha a vizsgálatvezető, illetve a laboratóriumi kísérlet célja az elterelő manőverekről lemondás miatt nyilvánvalóvá válik. Csak néhányat emelünk ki a lehetséges példák közül (arra a sok kísérletre gondolunk, amelynek célja a segítségnyújtással kapcsolatos beállítódások közvetlen megváltoztatása szerepjátékok, viták, filmbemutatások segítségével). Berkowitz és Daniels (1963) egy laboratóriumi kísérlettel meg akarták állapítani, függ-e a segítségnyújtás attól, hogy a segítségre szoruló megtudja, ki támogatja őt. Az derült ki, hogy a kísérleti személyek többsége az úgynevezett anonimitási feltételek között is azonos segítőkész reakciót mutatott.

Itt is kételkednünk kell abban, hogy a vizsgálat eredeti kérdésfeltevését megfelelő módon operacionalizálták-e, és hogy átvihetők-e az eredmények a mindennapi helyzetekre. A kísérletvezető jelenlétét és mindenekelőtt a kísérleti személyeknek a kísérletvezető normatív és a hipotézisnek megfelelő elvárásaira vonatkozó találgatásait semmiképpen nem zárhatjuk ki ebben a kísérletben. A kísérleti személyek motivációitól függően ugyanis az altruista magatartás kinyilvánításának célszemélye a kísérletvezető lehet. A kísérletileg manipulált független változók ebben az összefüggésben talán teljesen jelentéktelenek a kísérleti személy magatartása szempontjából.

Egy másik kísérlet a különböző érzelmi állapotoknak a segítségnyújtásra gyakorolt hatását vizsgálta. Aderman (1972) ebből a célból a kísérleti személyekkel 50 olyan mondatot olvastatott el, amelyeknek szomorú vagy vidám állapotokat kellett kiváltaniuk. Végül arra kérte őket, hogy vegyenek részt egy kísérletben, amelynek során két órát kell ülniük egy túlságosan meleg szobában. Ahogyan feltételezték, a “depresszíven hangolt” főiskolások ritkábban segítettek, mint a többiek. Attól a problémától eltekintve, hogy értelmezhető-e segítségnyújtásként egy kísérletben való részvétel, ismét alternatív magyarázatokat tartunk lehetségesnek. A független változók manipulálásán keresztül – érzelemkiváltó mondatok olvasása – létrejövő felszólítás szinte kényszeríti a kísérleti személyt, hogy a kísérlet tulajdonképpeni értelmén gondolkozzék. A depresszíven hangolt kísérleti személyek reakciójában – a kísérletvezető kérésének elutasításában – nyilván a “jó kísérleti személy” motiváció jelentkezik.

Végezetül álljon itt egy harmadik példa. Laboratóriumi kísérletek állítólag kimutatják, hogy az emberek annak segítenek elsősorban, akinek egy korábbi helyzetben kárt okoztak (vö. például Carlsmith–Gross 1969; Rawlings 1970; Regan 1971; Bierhoff–Osselmann 1975). A kísérleti eljárás legtöbbször a következő: az időközben klasszikussá vált Milgram (1963) által felhasznált tanulási elv alapján a kísérleti személyek egy másik embert – a valóságban a kísérletvezető által irányított segítőt – minden hibájáért egy áramütéssel büntetnek. A kontrollcsoportban ezzel szemben hangjelzést alkalmaznak. Ennek az első szakasznak a végén az áramütött, illetve megbüntetett személy egy szívességet kér a kísérleti személyektől (például: intézzenek el neki egy telefonbeszélgetést stb.). Az eredmény: a kísérleti személyek gyakrabban segítenek, ha a szívességet kérőknél előzőleg áramütést alkalmaztak, mint a kontrollcsoportban az ártalmatlan hangjelzést felhasználók.

Ezzel azonban még nincs bizonyítva az “injury-helping-effects” (vö. Middlebroock 1974) általános érvényessége. A többi példához hasonló módon itt is számításba kell venni a kísérleti személyek műtermékeket eredményező hipotézisalkotását. Más személyeket árammal megütni általában nem tartozik a mindennapi magatartásmódok közé. Így a kísérleti eljárás megerősíti a kísérleti személy érzékenységét a felszólító jelleg, a kísérletvezető elvárásai stb. iránt. A mérés nagy valószínűséggel “reaktív”.

Milyen következtetést vonhatunk le a szociálpszichológiai befolyásoló tényezők megtárgyalásából, és melyek a módszertani tanulságok?

A laboratóriumi kísérletek validitásának és a kikérdezéses technikáknak a bírálata felvetette a torzító jelenségek problémakörét. Szemügyre kellene még vennünk egyéb, Campbell és Stanley (1963) tárgyalta, zavart okozó változókat is: a szúrópróbák kérdését, a megelőző próbák és a kísérlet közötti összefüggéseket, az eltorzult kiválasztás és a kísérleti folyamat közötti kölcsönhatást stb. Mindezeket a megfontolásokat abban a megingathatatlan tényben foglalhatjuk össze, hogy a mindennapi szociális cselekvések összetettségét – ilyen a segítségnyújtás is – a laboratóriumi kísérletekben csak nagyon nehezen és torzan lehet leképezni. Mertens (1975, 167. p.) a következőképpen fogalmaz: “A kísérleti személy–kísérletvezető viszony standardizálása és az abból következő kommunikációs és interakciós sajátosságok miatt nem szavatolható a valóság objektív megragadása a helyzettől való függetlenség kritériumának értelmében. Sokkal inkább abból kell kiindulni, hogy a kísérlet segítségével nyert adatok nagymértékben függenek a vizsgálati helyzettől.” A laboratóriumi kísérleti eljárások ezért ténylegesen immunizáló stratégiákként szolgálnak, a látszólagos pontosság érdekében háttérbe szorul a vizsgált változók jelentősége.

A legtöbb laboratóriumi kísérlet további gyengesége végül abból a módból adódik, ahogyan a kísérleti személyeket kiválasztják. A helyzet által determinált kiválasztás befolyásolja a kísérlet külső validitását, és lehetetlenné teszi az eredmények általánosíthatóságát. Ugyanis a kísérleti személyeknek mintegy 80%-a önként jelentkező főiskolás, akik viszont a lakosságnak csak 3%-át képviselik (vö. Schultz 1969; Smart 1966), s teljesen atipikus tulajdonságokkal és beállítódásokkal rendelkeznek.

De melyek lennének a módszertani alternatívák? Milyen adatgyűjtési technikával lehet az altruista magatartás meghatározóiról érvényesebb megállapításokat tenni? Nem véletlen, hogy éppen a segítségnyújtás elemzésében terjedtek el már viszonylag korán újabb kutatási stratégiák, tekintettel a hagyományos eljárásokkal nyert, nem kielégítő eredményekre. Ezeknek a technikáknak a legfontosabb konstrukciós kritériuma a csökkent vagy teljesen megszüntetett interakció a kísérleti személy és a kísérletvezető között. Ezekhez az úgynevezett nem reaktív eljárásokhoz – amelyeknél az adatokat nem feltűnően nyerik (vö. Webb et al. 1966, németül 1975; Bungard és Lück 1974) – sorolható elsősorban a terepkísérlet (vö. Bickman–Henchy 1972).

A TEREPKÍSÉRLETI ELJÁRÁS

Terepkísérletet rendszerint a kísérleti személyek lakóhelyi környezetében végeznek. Minthogy az érintettek nem tudják, hogy reakcióikat tudományos elemzés céljából figyelik, rendszerint kiesnek a torzító, reaktív tendenciák, a kísérlet előtti diszpozíciók jelentéktelenek, és nem váltódik ki a hipotézisképzés folyamata.

A terepkísérletek hagyományosan bírált pontja az állítólag csekély belső validitás: a függő változókat rendszerint több független változó befolyásolja, és lehetetlen e változók differenciált és specifikus elemzése. Nehezen ellenőrizhető és manipulálható az a konkrét helyzet is, amelyben egy meghatározott történést figyelnek meg. Ezzel szemben a laboratóriumban – azt hiszik – megközelítően teljesíteni lehet az “izolált rendszer” feltételét. Az efféle ellentétbe állítás a műtermékkutatás eredményeinek következtében – legalábbis ebben a formában – nem tartható fenn. A laboratóriumban – ahogyan az előbbi fejezetben kimutattuk – a független változók tulajdonképpen számos, nem mindig azonosítható, illetve nem mindig ellenőrizhető motivációs és kognitív folyamattal vegyülnek össze. Ugyanezt a fő érvet nem lehet egyoldalúan a terepkísérletekre vonatkoztatni. A torzítástól mentes mérés előnye a terepkísérleti eljárásmódok mellett szól – különösen a műtermékveszélyes kutatási területeken (McGuire 1969) –, amint azt a következőkben az altruista magatartás példáján bemutatjuk.

Első példaként a már tárgyalt “bystander-effektusra” utalunk. Latané és munkatársai laboratóriumi kísérleteik alapján megállapítják “a felelősség áthárítását” a csoporthelyzetekben. Érdekes módon, de a már tárgyalt problémákra tekintettel egyáltalán nem meglepően, a terepvizsgálatok során végzett hasonló megfigyelések részben ellentétes eredményeket mutatnak (vö. Bryan–Test 1967; Allen 1972). Piliavin, Rodin és Piliavin (1969) terepkísérletükben válsághelyzetet játszottak le a New York-i földalattin. Egy fiatalember a földre esik, és mozdulatlanul ott marad. Az esetek 95%-ában a tanúk számától függetlenül segítettek. Ha alkoholszagot éreztek rajta, akkor a segítségnyújtás mértéke összességében csökkent, kimutathatók voltak nemi és rasszkülönbségek is.

A különböző helyzetek közötti összehasonlítás egy fontos módosító változóra utal: minél jobban kiismerik magukat a tanúk a pillanatnyi helyzetben, annál gyakrabban segítenek. Darley és Latané (1970) egy terepkísérletben azt figyelte meg, hogy egy rokkant szimulált elájulása esetében a járókelők kétszer olyan gyorsan segítenek a földalattin, mint a repülőtéren, ami a tanúk számára viszonylag ismeretlen környezetet jelent.

Ebből a többi között olyan lehetőség is adódhat, hogy a laboratóriumi eredményeket átértelmezzük, és új összefüggésekbe ágyazzuk. A laboratóriumi kísérletekben a segítségnyújtás többek között talán azért is olyan csekély mértékű, mert a legtöbb kísérleti személy számára ez a helyzet szokatlan, és ezzel összefüggésben a többértelműség foka különösen magas.

Az ingerhelyzet egyértelműsége mellett egy ember segítségadásra vonatkozó döntésében nagy szerepet játszanak az egyénileg észlelt, illetve várt következmények is. A konkrét napi helyzetekben az ember félhet beavatkozni azért, mert maga is az erőszak áldozata lehet. Ezzel magyarázhatók azok a statisztikailag szignifikáns különbségek, amelyeket nagyvárosokban és a kisebb településeken mutattak ki a segítségnyújtó magatartás mértékében (Altman et al. 1969). Ezt az összefüggést a laboratóriumi helyzetbe nehéz belevetíteni, és ezért csak megfelelő terepkísérletekkel volt empirikusan bizonyítható. Ebben az összefüggésben utalnak Clark és Word (1974) munkájukban – az igen jellemző “Where is the apathetic Bystander?” címmel – a segítségnyújtás úgynevezett beavatkozási költségére: minél magasabb az egyénileg becsült költség, annál kevésbé valószínű a segítségnyújtás az egyébként azonos körülmények között. Egy vérző áldozatnak ritkábban segítenek, mint egy nem vérzőnek (Piliavin–Piliavin 1972) stb.

A mindennapi helyzetekben fontos szerepe lehet a nemi különbségekből adódó tényezőknek vagy tényezőcsoportoknak is. Lerner és Frank (1974) 80 főiskolással végzett laboratóriumi kísérletében a már korábban idézett kikérdezésekhez hasonlóan arra az eredményre jutott, hogy a nők általában segítőkészebbek a férfiaknál, és éppígy szignifikánsan gyakrabban kapnak segítséget, ha ők az áldozatok. Számos terepvizsgálat vezetett éppen ellenkező eredményre. Wispé és Freshley (1971) például egy áruház kijáratánál a következő helyzetet figyelte meg: az áruház egyik erre betanított alkalmazottjának szétszakad a bevásárlószatyra, és a tartalma a földre hullik. Az arra járó férfiak minden esetben szignifikánsan gyakrabban segítettek, mint a nők (vö. Wubberhorst–Gradford–Willis 1971; Piliavin et al. 1969; Gaertner–Bickman 1971; Ferche 1973; West–Whitney– Schnedler 1975 hasonló eredményei). Az ellentmondás okát ismét abban találjuk, hogy a konkrét mindennapi helyzetekben az általános normák (például a segítségnyújtás) mellett egy ember sajátos normái is aktualizálódnak, és együttesen szabályozzák a magatartást (vö. Lerner–Lichtman 1968; Krebs 1970; Horowitz 1971).

Ezeket a vonatkozásokat olyan kérdésfeltevésnél is szem előtt kell tartani, mint például, hogy miért veszik fel az autósok a stoposokat. Itt bizonyára az egymást kölcsönösen meghatározó tényezők egész sora játszik szerepet. A másokon való segítés indítéka mellett másfajta motívumok is befolyást gyakorolnak. Hogy egy ilyen összetett jelenséget empirikusan megragadjunk, terepkísérleteket kell tervezni. A laboratóriumban ezt a sajátos helyzetet nem lehet lejátszani, a kérdőíves technikával társadalmilag kívánatos válaszokat kapunk, amelyek jelentősen eltérhetnek a konkrét magatartástól. Crassweller, Gordon és Tedford (1972) például pontos empirikus eljárásukkal bemutatták, hogy terepen is lehet – ellenőrzött feltételek között – egyes változókat manipulálni, és másokat állandónak tartani. Az adatok faktoranalízise azt mutatta, hogy a stopost gyorsabban felveszik, ha jól öltözött, ha a városnak egy úgynevezett “jobb” negyedében áll, ha egyedül van, ha az autóvezetőnek nincs utasa, és ha az autóvezető férfi. Nagyon fontos emellett a kölcsönös tekintetváltás az autóvezető és a stopos között.

Snyder, Grether és Keller (1974) a következő terepkísérletről számol be: egyébként azonos feltételek mellett a stopos egyik esetben állandóan az autóvezetőt nézte, máskor az autó közeledésekor egy másik irányba nézett. Az első esetben szignifikánsan gyakrabban álltak meg az autók, valószínűleg azért, mert ezzel a kontaktussal aktualizálódtak vagy megerősödtek a segítségnyújtás normái, és a kérés elutasítását az autóvezető kínosnak tartotta. Különösen hatásos volt a pillantással való kapcsolat a női stoposoknál.

Az eddigi példák már mutatják, hogy az altruista magatartásnak a laboratóriumban elemzett meghatározói a konkrét terephelyzetben többé vagy kevésbé megváltozott hatásösszefüggésbe ágyazódnak. A csoportnagyságot, a csoport összetételét, az észlelt illetékességet, a modellek hatását stb. felül kell vizsgálni a mindennapi helyzetekben gyakorolt befolyásuk szempontjából.

A legfontosabb közrejátszó változók – amelyeket szintén csak a konkrét, mindennapi helyzetekben lehet megragadni – a helyzetre jellemző normák és a helyzet többértelműsége mellett az egyéni interpretációk és mindenekelőtt az okok ismerete. A tanúk megkérdezik például önmaguktól, hogy ki a felelős az áldozat helyzetéért. A segítőkészség nagymértékben függ az ok lokalizálásától: ha az áldozat nyilvánvalóan önmaga felelős helyzetéért, ritkábban segítenek. Ez az okfeltáró mechanizmus különösen tartósan érvényesül azokban az esetekben, amikor a potenciális segítő maga is hozzájárult az áldozat helyzetéhez. Az előző fejezetben már tárgyalt laboratóriumi kísérletben (Carlsmith–Gross 1969) e feltétel esetén az áldozattal szembeni segítőkészség fokozódását tapasztalták. A terepkísérletekben ezzel szemben a bűntudat viszonylag kevéssé hatott, viszont a rokonszenv mint közrejátszó változó lényegesen jelentősebbnek látszott (Konecni 1972). Néhány szerző ezt az ellentmondást egy úgynevezett “injury justification effect”-re vezeti vissza (Middlebrook 1974). Fiatalkorú tettesek például agresszív magatartásukat az áldozatra tett becsmérlő megjegyzéseikkel igazolták (Sykes és Matza 1957), és a tulajdonképpeni bűnt az áldozatra hárították. Ezek a kognitív átstrukturálások létrehozhatnak a vétkesség kiváltotta, de más személyekre vonatkoztatott jóvátételi reakciókat is (Walster–Piliavin 1972).

ÖSSZEGEZÉS

“A módszer az emberre még egyszer ráadja azt, amit az elmélet már odaadott.” Mertensnek (1975, 174. p.) ez az ironikus megjegyzése Horn (1973) megállapításának átalakításából keletkezett, és minden bizonnyal érvényes az altruizmus kutatására is. A proszociális magatartás jelenlegi elmélete még a kezdeteknél tart (vö. Lück 1975, 104. p.), más területekről vett elméleteket anélkül kapcsolnak össze, hogy összefüggő rendszer keletkezne. Ezek az elégtelenségek következetesen hatnak az empirikus kutatási tevékenységre is, ahol az elméleti vonatkoztatási keretek hiánya miatt gyakran nem tárgyalják megfelelően a zavart okozó tényezőket. A jelen munka célkitűzése az volt, hogy e kutatási terület szociális meghatározottságából kiindulva megmutassa a módszertani következményeket. A segítségnyújtás ugyanis társadalmilag erősen kívánatos magatartási mód, és éppen ebből a körülményből következnek az empirikus elemzésnél a belső torzítás veszélyei.

Ami a kikérdezést illeti, sok olyan problémát lehetne felsorolni, amelynél ez a technika ésszerűen alkalmazható. Ha például a segítségnyújtás normáit mérjük, a vizsgált személyek szóbeli megnyilvánulásai az interjúhelyzetben teljesen megbízhatóak és validak. Ilyen jellegű adatokból azonban nem vezethető le a konkrét helyzetben mutatott tényleges magatartás előrejelzése.

Ugyanez érvényes azonban az állítólag pontos és ellenőrzött laboratóriumi kísérletekre is. Ezekben a helyzetekben közvetlenül megfigyelhető ugyan a kísérleti személy magatartása, a független változókat, mint az altruista magatartásmódok meghatározóit változtatni lehet stb., mégis kétséges az eredmények belső és külső validitása. Sok esetben túlságosan valóságidegen a laboratóriumi helyzet mint töredékes feltételegyüttes, úgyhogy csak a “laboratóriumspecifikus” segítségnyújtás vizsgálható a többé vagy kevésbé érvénytelen befolyásoló tényezők rövid távú hatása alatt. Másrészt alapvetően minden eredményt a műtermék gyanúja terhel a kísérleti személyek egyéni hipotézisalkotása és motívumszerkezete miatt. A már tárgyalt vizsgálatok mellett gondoljunk a modellek hatásáról, a megerősítések befolyásáról stb. végzett kísérletekre, amelyekben különösen szembetűnőek a kísérletvezető elvárásainak hatásai (vö. Krebs 1970, 277. p.). Az összehasonlítható terepkísérletek eltérő megfigyelései megerősítik ezt az általános szkepszist az altruizmuskutatás területén végzett laboratóriumi kísérletekkel szemben. A torzító jelenségeknek a kísérleti személy–kísérletvezető interakció csökkentésével elért visszaszorítása mellett a terepkísérletben rendszerint az egyéb hátrányok (műviség, rövid időtartam stb.) sincsenek jelen.

A másik oldalon viszont a “terepen” csak sajátos változó együttesben mérhetők az interakciós hatások; egyetlen, elszigetelt, a helyzettől független tényező befolyását nem lehet megmérni. Szigorúan véve ez a korlátozottság a laboratóriumi kísérletre is érvényes. A proszociális magatartás jövőbeni vizsgálatánál kívánatos lenne további terepkísérletek alkalmazása. A kikérdezési folyamatban vagy a laboratóriumi kísérletben nem sikerült még a nemkívánatos befolyásoló tényezők ellenőrzése és tekintetbevétele, s ez komoly tudományelméleti problémákhoz vezet (Dick 1972). A legutóbbi időben terjedő akciókutatással kapcsolatban (Klüver–Krüger 1972) is vannak nehézségek, úgyhogy a terepkísérletek alternatívájaként talán még csak az egyéb, nem torzító mérőmódszerek megújítását lehet fontolóra venni. Mindenesetre ezek a módszerek tartalmilag erősen korlátozottnak és megbízhatatlannak látszanak, mint ahogyan az ún. “elveszített levél” technikájával kapcsolatos tapasztalatok mutatják (Milgram 1969; Ohlenforst 1973).

A segítségnyújtás vizsgálatánál ezért azt a régi követelményt kellene megszívlelni, amelyet még Campbell és Fiske (1959) támasztott a vizsgálati eljárásokkal szemben a konvergáló és diszkrimináló validitásra vonatkozó fejtegetéseiben: a különböző módszerek alkalmazását ugyanannak a tárgynak ismételt vizsgálatára (heteromethod replication). Csak ha az eredmények mindig ugyanabba az irányba mutatnak, akkor jön létre kielégítő empirikus alap a kérdéskör további elméleti tárgyalására; csak akkor lesz képes az elmélet hozzájárulni az altruizmuskutatás módszertani céljainak eléréséhez.

Fordította: FORRAY R. KATALIN