Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

10. fejezet - REGÉNYES PRÓZAI TÖRTÉNETEK

10. fejezet - REGÉNYES PRÓZAI TÖRTÉNETEK

A 16. század hetvenes évtizedében íródik két világi témájú, regényes prózai történet: a Poncianus históriája és a Nagy Sándor históriája.

Poncianus története más-más fordításban Kolozsvárott Heltai Gáspár műhelyében (Poncianus császár históriája, 1572 körül) és Bécsben Blasius Eberus nyomdájában (Poncianus históriája, 1573) is megjelent. Egyik mű fordítóját sem ismerjük. A bécsi változat latin eredetiből készült, a kolozsvári németből, az utóbbi fordítójának a szakirodalom többnyire Heltai Gáspárt tartja, nem különösebben megalapozott érvek alapján.

Az ősforrás a Hét bölcs mester (és még számos egyéb) címen ismert, már a középkorban is népszerű, keleti eredetű keretes elbeszélésgyűjtemény, amely a keresztes hadjáratok idején kerül Európába. Ezeket az ind, perzsa, arab, zsidó közvetítéssel elterjedt meséket a 16. század közepéig a legtöbb európai nyelvre lefordították. Mélyebb elemzés nélkül is megállapíthatjuk, hogy a történetek nem a keresztény erkölcs talaján állnak, s legfőbb céljuk nem a didaktikus példálózás, hanem a szórakoztatás.

Nagy Sándor életrajzát egységes elbeszélésfüzérré a késő antik Pseudo-Callisthenes kompilálta, számos ókori előzményre támaszkodva. Az ő művét felhasználva készítette el Leó nápolyi esperes a 10. században Historia de preliis címmel a maga mesés, regényes történetét, amely csakhamar a lovagkor kedvelt olvasmányává vált. A latin nyelvű szöveg a 16. század elején Európa-szerte nyomtatásban is megjelent. Ebből készültek a nemzeti nyelvű fordítások, többek közt az első magyar is, amelyet Kolozsvárott, 1572 körül adott ki a Heltai-nyomda; erről egy 1583-as könyvárusi jegyzék tudósít, amely a teljes címleírást is tartalmazza. E kiadásból egyetlen töredékes példány maradt fenn, a szöveghiányok az 1627-es lőcsei kiadásból egészíthetők ki. Fordítóját nem ismerjük. Néhány részlete (mint például a Nagy Sándort égbe emelő griffek) olyannyira hatott olvasói képzeletére, hogy a jelenetet erdélyi templomok famennyezetén is megfestették. A Nagy Sándor-történet Haller János Hármas istóriájának (Kolozsvár, 1695) is része, ám ott a csonka forrás miatt teljességgel hiányzik a Nagy Sándort nemző egyiptomi varázslóról szóló rész. Szövegkiadásunk alapja: Magyar elbeszélők 16–18. század, Bp., 1986, s. a. rend. S. Sárdi Margit.

Ezek a történetek sokkal inkább egy középkori hagyomány folytatói, mintsem a reneszánsz próza remekei, mégsem tekinthetők, mondjuk, prózában írt históriás énekeknek. Szemben azokkal, nem olvasásra is, hanem kizárólag olvasásra szánták őket, feltételezve egy világi érdeklődésű, aránylag művelt értelmiséget. Témájuk, bonyolultabb meseszövésük, a hétköznapi nyelvhasználatból vett stílusfordulataik, a keretes szerkesztés – mindez meghaladta a hagyományos, rímes és énekelt epika lehetőségeit.

Az ígéretes kezdeteket azonban sokáig nem követte folytatás. Míg a vallásos, elmélkedő próza terén a 17. század egészen kiemelkedőt alkot, a világi, regényes próza (szándékosan kerüljük a regény mint műfaj szóhasználatot) a 17. század végén, sőt még a 18. század első felében sem fejlettebb, modernebb, regényszerűbb, mint 16. századi előfutárai.

Ismeretlen: Poncianus históriája

(1573 előtt)

Kezdetik hét bölcsnek cselekedetik, szép példabeszédekkel és hasonlatosságokkal egybeszerköszteték

Poncianus uralkodék Rómának városában, ki bölcs vala, és vövé őmagának feleségül római császárnak igen szép és embereknek kellemetes leányát, mely őnéki nagy szeretetiben vala, és szüle neki egy igen szép fiat, kinek lőn neve Diocletianus. Nevelkedett az gyermek, és emberektől igen szerettetik vala. Mikoron kedig immár az gyermek hétesztendős volna, halálra megbetegedék az ő anyja. Látván, az halált hogy el nem távoztathatnája, hozzá hívatá az császárt, és monda néki:

– Én uram, miérthogy az betegséget el nem távoztathatom halál nélkül, annakokaért csak egy kisded kérést tőled kérek halálomnak előtte.

Monda az császár őnéki:

– Kérjed éntőlem, és valamit kérendesz, ha lehetséges, megadom tenéked.

Monda az asszony:

– Miérthogy érzem az én halálomat, kérlek azon, hogy ha más feleséget veendesz az én halálom után, ne légyen annak hatalma az én fiamon, de neveltessék távol az én fiam őtőle, hogy tanulhasson bölcsességet, mely dolog használatos lészen az én fiamnak életinek megtartására. Mert ha őnéki az én fiamon hatalma leend, halállal hal meg az én fiam.

Monda az császár:

– Asszony, az te kérésednek engedek!

Ezeket megmondván, az császárné azonnal az fal felé fordula, és az ő lelkét kibocsátá. Ez halált az császár nagy sok napiglan siratá, és őtet tisztességgel eltemeté.

Immár az halálnak utána az császár igen szomorú vala, és nagy sok ideiglen nem akara megházasulni. Mikoron egyszer az ágyban fekünnéjék, gondolá azt az ő fiáról (miérthogy őnéki csak az egy volna, gyermek is volna), hogy immár őtet tanúságra adni jó volna, kivel az ő halála után országát bírhatnája. Reggel, hogy az ágyból felkele, hozzája hívatá az ő tanácsit, és az ő fiának tanításáról tanácsot kérde, kik mondának:

– Urunk, Rómában vagyon hét bölcs, kiknek bölcsessége ez világon minden embereket meghaladnak. Hívják ide egyiket, és az gyermek adassék annak nevelésre és tanításra!

Hogy az császár meghallá, legottan az hét bölcsnek levelet írata, hogy semmi késedelem nélkül jöjjönek őhozzája. Kik hogy eljöttek volna, és őket nagy jókedvvel fogadta volna, monda őnekik az császár:

– Tudjátok-é, szerelmes atyámfiai, mire hívattalak titeket?

Mondának, hogy nem. Monda az császár:

– Egyetlenegy fiam vagyon, azmint tudjátok. Én őtet tinéktek adom felnevelésre és tanításra, hogy az ti bölcsességteknek általa az én halálomnak utána használatossággal bírhassa az én országomat.

Monda az mester, kinek neve Bancillas:

– Uram, engedd nékem az te fiadat tanítani, és hét esztendeig úgy tanítom meg, hogy fog annyit tudni, azmennyit én és mind az én társaim is.

Monda az másik mester, kinek neve Lentulus:

– Uram, sok időtől fogva szolgáltam tenéked, és még semmi hasznát nem kérék, csak hogy az te fiadat tanításra nékem ádjad, és hat esztendeiglen teszem olyan bölccsé, mint én vagyok, és mint az én társaim.

Monda az harmadik mester, kinek neve Cato:

– Uram, nyilván vagyon nálad, mennyi veszedelemben voltam teéretted, és mind eddiglen is semminemű jutalmam nem volt. Azért semmit jutalmamért nem kérek egyebet, csak hogy az te fiadat ádd nékem nevelésre és tanításra, és öt esztendeiglen teszem őtet olyan tudóssá, mint én vagyok, és mint az én társaim is.

Felkele az negyedik mester, kinek neve Malkiorak, ki testében igen aszú vala, és monda:

– Uram, megemlékezzél róla, én és mind az én eleim tenéked mi módon szolgáltanak, és semminémű jutalmat nem vettünk érette. Azért nem kérek egyebet, csak az te fiadat nevelésre és tanításra ádd nékem, és azt teszem, hogy négy esztendeig tud annyit, mennyit én és mind az én társaim tudonk.

Monda az ötödik mester, kinek neve Josephus:

– Uram, vén vagyok, és az te tanácsidba gyakorta hívattatom. Minémű tanácsokat ádtam légyen, nyilván vagyon te bölcsességednek, mely hatalmasságot vettél légyen ebből, tudják azt mind az te tanácsid, de még semmi hasznot nem vöttem. Nem kérek egyebet azért, csak az te fiadnak tanítását, és teszem három esztendeig olyan tudóssá, mint én és az én társaim.

Felkele az hatodik mester is, kinek neve Cleophas, és monda:

– Uram, immár vén vagyok, és mind eleitől fogva az te szolgálatodban voltam és munkálódtam, semmi hasznot még nem vöttem. Annakokaért az munkámért kérem az te fiadat tanításra és nevelésre, és két esztendeig teszem olyan bölccsé, mint én és társaim.

Előálla az hetedik mester is, kinek neve Joachim, és monda:

– Uram, hallgass meg engem! Mindeneknél nyilván vagyon azmennyi veszedelmekben tevéled voltam, és csak fél részént való jutalmat mindeddig sem vöttem. Azért nem kívánok egyebet az te fiad tanításánál, és azt fogadom, hogy egy esztendeiglen úgy tanítom meg, hogy lészen olyan, mint én és mind az én társaim.

Itt mi módon adta az császár az hét bölcsnek az ő fiát tanítani

Ezek meglévén, monda az császár:

– Szerelmes atyámfiai, igen köszönöm tinéktek, hogy mindentek kívánja tanítani az én fiamat, de ha csak egyiteknek adnám őtet tanítani, és az többiteknek nem, esmérem, nem mindenitek elégednék meg rajta. Annakokaért ádom tinéktek mindnyájatoknak az én fiamat nevelésre és tanításra.

Ezt az bölcsek meghallván, fejeket hajtván néki, hálát ádának, és vévén az gyermeket, vivék Rómába. Az úton hogy mennének, monda az Cato mester az ő társainak:

– Jó uraim, hallgassátok, és vegyétek eszetekbe az én tanácsomat: ha az ifjat Rómába viszendjük tanítani, ott az köznép ránk kezd futni, és az gyermeket az ő tanúságában kezdik megbántani. De Rómának kíüle két mélyfölden egy kertben, kit Szent Mártonénak mondnak, csináltassunk ott kőből egy kamarát, kiben az gyermeket felnevelhessük és taníthassuk. Az többiek ez tanácsot jóváhagyják, és legottan kőmíveseket hozának, csinátatának [egy kamarát], és az közepin az ifjuknak ágyat csinálának, és az falon körös-körül az hétféle tudománt megírák, úgyhogy az gyermek korosként látnája az ő tanulását, miképpen ha az könyvbe nézné. És az mesterek mindennap szüntelen és nagy szorgalmatossággal taníták az gyermeket hét esztendőiglen, és az hét esztendő bételvén, mondának őközöttök:

– Bizony, jó volna megkísértenünk az mi tanítványunkat, ha használt valamit az mi bölcsességünkben?

Monda Bancillas:

– Mi módon kísérthetjük meg?

Monda Cato:

– Mikoron ő elaluszik, tegyünk az nyoszolyának mindenik szegletibe egy-egy borostyánágat, és álljunk mindnyájan az ágy előtt, míg az álomból felserkendend.

Dicsérék mindnyájan az Cato tanácsát, és hogy elaludt volna, az nyoszolyának minden szegeletibe egy-egy borostyánágat tőnek. Mikoron felserkent volna, csodamódon tekint vala szemeivel az kamara padlására. A mesterek ezt meglátván mondának:

– Uram, mire szemlélsz ilyen módon az padlásra?

Monda az ifjú:

– Nem csoda, ha felnézek, mert avagy az kamarának teteje lehajlott ez földre, avagy az ágy felemelkedett énalattam.

Az mesterek azt meghallván, őközöttök mondának:

– Ha az gyermek élhetend, nagy elméjű lészen!

Ennekutána menének az bölcsek császárhoz, és mondának őnéki:

– Uram, csak egy fiad vagyon, és azért lehető dolog, hogy meghalhat. Jó volna néked megházasulnod, és ha harminc fiad volna is, őket mind nagy urakká tehetnéd!

Kiknek monda az császár:

– Miérthogy ez így vagyon, keressetek énnékem egy szép leánt, nemes nemzetet, kedvest és eszest, és őtet feleségül elveszem.

Eljárának az bölcsek minden országokat és udvarokat. Végre találának egy Castella nevű királynak igen szép leányát, kit azonnal az császárhoz vínek. Az császár, hogy az leánt megtekinté, legottan annyira megszereté, hogy az előbbi feleségének haláláról ingyen sem emlékezik vala. És immár nagy szeretettel élnek vala egynéhány esztendeig. De az császárné asszony, miérthogy nem fogadhat vala magzatot, igen bánkódik vala. De hogy hallotta volna az császárnak egy fiát, hogy őtőle távol tartatnéjék hét bölcs mestertől, ő magában gondolja vala, hogy ha az meghalna, hát úgy lenne az ő magzatja az országnak bírásában részes. És aznaptól fogva gondolkodik vala, az ő mustohafiát mi módon ölhetnéje meg.

Itt kéri azon császárt az császárné, hogy küldene az ő fiáért, és igen hamar hozatná őhozzája, hadd látná meg

Történék, hogy egy éjjel, mikoron az császár az ágyban fekünnéjék, monda:

– Én szerelmes feleségem, ím, én megmondom az én titkaimat. Mert nincs oly állat e földön, kit tenáladnál feljebb szeretnék.

Nem várá az asszony, hogy többet szólana, monda:

– Uram, ha ez így vagyon, egy kis kérést kérek tőled.

Monda az császár:

– Ha lehető dolog lészen, bételjesítem.

Elkezdé az asszony, és monda:

– Uram, minekokaért hogy még magzattal az szerencse nem ajándékozott engemet, hallottam, hogy egy fiadat tanítja valahol hét bölcs mester. Kérlek azon, hogy hozasd ide, örüljek addig rajta, míg énnekem is magzatom lészen.

Monda az császár:

– Immár hét esztendeje, hogy őtet nem láttam, azért megszerzem az te kérésedet.

Azonnal parancsolá az császár levél által az mestereknek, hogy egyebet benne ne mernének tenni, hanem pünkösd napjára az ő fiát néki meghoznáják, mert ha el nem hoznáják, mind fejeket szedetnéje. Az posta vivé el az levelet, és hogy az mesterekhez jutott volna, őtet nagy jókedvvel fogadák. És hogy az levélből megértették volna császár parancsolatját, hajnal hasadásakoron megláták az égnek forgását, hogy ha használatos volna az ifjút császárhoz vinni, vagy nem. Kik nyilván megláták az csillagokban, hogy ha ők az ifjút az hagyott napra hazavinnéjék, mihelt egyet szólna az gyermek, azonnal hertelen halállal meghalna ugyan az atyja előtt. A mesterek ezt látván igen megszomorodának, és mikoron mélyebben megnézték volna, nyilván megláták, hogy ha az hagyott napra megvinnéjék, mind fejeket vennék ő magoknak is.

Monda Cleophas mester:

– Két nyilvánvaló gonosz közül mindenkor az kisebbik gonoszt kell választani. Jobb minekünk mindnyájan meghalnunk, hogynemmint ez ifjúnak. Azért lássátok, én azt mondom, hogy az életét az ifjúnak tartsuk!

Mikoron penig ígyen megszomorodván állnának, kijöve a kamarából az ifjú, és mi volna az doktorok bánatjoknak oka, megkérdé. Mondának az mesterek:

– Uram, az te atyádnak követe jött mihozzánk levéllel, hogy téged néki pünkösd napjára hazavinnénk. Meglátók nyilván az égben, hogy ha azkorra hazavinnénk, első szólásodon szörnyű halállal kellenék meghalnod.

Monda az ifjú:

– Meg akarom az eget az csillagokkal látni!

És mikoron meglátta volna, nyilván ő is meglátá, hogy az ő mesteri igazat mondtak volna. De mikoron nyilvábban nézte volna, látá egy kis csillagban, hogy ha hét napiglan egyet sem szólna, hát az halált eltávoztathatnája, jóllehet minden napon az akasztófára vitetnéjék, és mindenszer elszabadulna. Hogy ezt meglátta volna, az ő mesterit őhozzá hívá, és monda nékik:

– Jó mesterim, ímé, látjátok ez kisded csillagból, hogy ha hét napiglan minden beszédtől az én számat megtarthatandom, hát az halált nehezen eltávoztathatom. Azért heten vadtok, mind elég bölcsek, engem igen könnyen mindenitek megszabadíthat egy-egy napon bölcsességével. Én is nyolcadnapon megszabadítlak mindnyájan titeket haláltól.

Az mesterek, hogy az csillagot megnézték volna, megláták, hogy az ifjú igazat mondott volna, és mondának:

– Áldott légyen az nagy Isten az mi tanítványunknak bölcsességiről, mert lám, az miénket is mindenestül fogva felyülmúlja.

Monda Bancillas mester:

– Uram, az én holtomra kötöm magamat, hogy egy napon megszabadítlak haláltól!

Monda Cato:

– Én második napon!

És mind ezen módon fogadának. Ezek meglévén, felöltözteték az ifjat aranyas bársonyruhába, és lovakra ülvén és az ifjút körülvévén viszik vala az császárhoz. Az császár hogy jőni hallotta volna az ő fiát, nagy szép szerrel eleibe méne, és hogy ezt az bölcsek megérték, hogy jőne az császár, mondának az ifjúnak:

– Uram, mi elmegyünk, és ezenközben gondot viselünk az te életedre, hogy mindenikünk egy-egy napon haláltól megmentsen!

Monda az ifjú:

– Jó mesterim, ezt én igen szeretem, de kérlek, emlékezzetek meg énrólam az én szükségemnek idején.

Az mesterek fejeket hajtván, menének egy városba. Az ifjúnak kediglen elég nagy udvara vala anélkül is. Az császár, hogy elközelgetne az ő fiához, megölelé őtet, és megcsókolá, és monda néki:

– Szerelmes fiam, mint élhetsz? Sok ideje immár, hogy nem láttalak!

Az ifjú fejét lehajtá, semmit nem szóla. Az császár igen csodálja vala, hogy nem szólna: gondolá, hogy talán az ő mesteri tanították volna, hogy ne szóljon az lóháton az atyjával. Mikoron immár az udvarba jutottak volna, az lóról leszállának, és az császár fiának kezét fogá, és hogy el-bevitte volna az palotába, császári székibe melléje ülteté. Igen megnézé őtet az császár, és monda neki:

– Mondd meg énnekem, édes fiam, ha szereted az te mesteridet?

Az ifjú fejét lehajtván semmit néki nem szóla. Elcsodálkozék az császár, monda neki:

– Mi dolog ez, fiam, hogy énnékem nem szólasz?

Az császárné hogy meghallotta volna az ő mustohafiának megjövését, és hogy egyet sem szólna, igen megörüle, és monda:

– Elmegyek, meglátom őtet!

Felöltözett vala penig annakelőtte, és mind udvarával nagy öltözve kiméne, és őtet az császár az ő fia mellé ülteté. És monda az asszony:

– Ez-é az te fiad, azkit az hét bölcs tanított?

Monda az császár:

– Én fiam, de nem szól.

Monda az asszony:

– Engedd énnekem, uram, hadd beszéljek ővéle, és ha soha nem szólt volna is, majdan megszólaltatom.

Monda az császár:

– Vidd el bátor!

Az asszony fogá az ifjúnak az ő kezét, és az ifjú elrántá az kezét. Monda az atyja:

– Kelj fel, és menjél véle!

Az ifjú fejet hajta és elméne, mintha mondanája: „Kész vagyok, atyám, az te parancsolatodnak engednem.”

Az császárné kedig bevivé őtet egyik házába, és mindent kikülde onnajt, és az ifjat az ágyra melléje ülteté, és monda néki:

– Szerelmes ifjú, az te szépségedről sokat hallottam, de immár ugyan látom, és úgy szeretlek, mint a lelkemet. De jó Diocletianus, azért szorgalmaztattam az te atyádat, hogy hazahozna nékem, hogy örülnék az te esméreteden. Azért kétség nélkül mondom ezt, hogy az te szerelmedért mind ez mai napig szűzen megtartottam magamat tenéked. Szólj azért énnékem, és egyetemben feküdjünk le, és aludjunk el!

Az ifjú nem felele néki csak egy szót is. Ezt látván az asszony monda:

– Oh, jó Diocletianus, én lelkemnek fél része, nem szólasz énnekem? Sem vigasságnak, sem szerelemnek jegyét nem mutatod? Mit akarsz, hogy tégyek tenéked? Mondd meg énnekem, kész vagyok mindazt cselekedni, azmit kívánsz, csak éljek az te szerelmeddel, mert ha különben lészen, meghalok!

Ezt mondván megölelé az ifjat, és meg akarja vala csókolni, de az ifjú az ő orcáját elfordítván nem akara néki engedni. Monda az asszony:

– Oh, te bolond, miért téssz ígyen? Ím, senki nem lát minket, aludjunk el ketten, és bizony megérzed, hogy az én szüzességemet az te szerelmedért megőriztem!

Az ifjú fejét őtőle elfordítá. Az asszony penig kiveté az ő mellyét és csöcsit, és mondá:

– Ihon, én szeretőm, minemű szép testtel kénállak téged! Élj bátor ezzel az te akaratod szerént! Ha nem engedendesz, meg kell halnom!

Nem mutatá az ifjú semminemű szerelemnek jegyét, de azmennyire lehete, tőle magát elvoná. Hogy ezt látta volna az asszony, monda néki:

– Oh, szerelmes fiam, ha énnékem engedni nem akarsz, talántán valami okosságos észből nem engedtetik, hogy énnékem szólj. Ímé, az papiros és az ténta, ha nem akarsz szólni, írd meg énnékem, ha kell bíznom az te szerelmedben vagy nem?

Vevé az ifjú az papirosat, és ezt írá:

– Távol légyen éntűlem, hogy én megrútítanám az én atyámnak gyümölcsöskertit! Ha őtet megrútítanám, nem tudom, minémű gyümölcsöm lenne innen. Tudom azt, hogy Isten ellen igen vétkezném, és atyámnak átkába esném. Annakokaért éngem ilyen nagy gonosz dologra ne szorgalmaztass!

Itt az császárné elszaggatja az ő ruháját és haragjában magát veri és az császár fia fogva vitettetik

Mikoron az császárné elolvasta volna az ifjú írását, megbúsula, és az levelet fogával elharapdálá. Az ő ruháját mind köldökig alászakasztá, orcáját körmével megkörömzélé, és minden ékes öltözetét leveté, és ezt nagy felszóval üvölté:

– Ne hagyjatok éngem, Istenért, ez gonosz embernek megölni!

De az császár mikoron volt volna az palotában, és az üvöltést meghallotta volna, nagy hamar az kamarába futamék, és őutána az vitézek. Monda az császár:

– Oh, jó asszony, mit üvöltesz? Mi történék tenéked?

Monda az asszony:

– Oh, jó uram, könyörülj énrajtam, mert ez nem te fiad, hanem valami gonosz ördögé! Merthogy őtet behozám ide, mint jól tudod okát, ez vala, hogy valami módon őtet megszólíthatnám, és mikoron őtet kérem vala, hogy szóljon, szorgalmaztatni kezde ő éngem, hogy én őnéki engednék; és hogy néki nem engedék, meg akar vala ölni. De az mennyire ellene állhaték, hogy csak ilyen nagy, szertelen szemtelenség oda ki ne hallatnéjék, azért nem üvöltök vala. Ím, látod, orcámat elfaggatá, mindvégiglen ruhámat el szaggatá, és fejem ékességét teljességgel levoná, és immár ha hamar be nem jőtök vala, az ő rút akaratját megteszi vala!

Az császár mikoron látta volna véres orcáját és leszaggatott ruháját, és az ő bosszonkodását hallotta volna, megdühövék, és hagyá az udvarlóknak ragadni őtet, és felakasztásra vinni. Az vitézek ezt hallván mondának:

– Csak egy fiad vagyon, nem jó őtet ilyen könnyen megölni, az törvént az bűnösökért szerzették. Annakokaért ha immár meg kell halni, haljon törvénnyel meg, ne mondják azt, ímé, az császár az ő fiát egy hertelen haragjában törvéntelen megölé!

Hogy ezt hallotta volna az császár, hagyá az tömlöcben tartani, mígnem őreá törvént szolgáltatna. De az császárné hogy hallotta volna, hogy az ifjú mégis élne, kezde annyira sírnia, hogy senki meg nem kérleltetheti vala. Mikoron immár estve volna, beméne az császár az ágyasházba, és az asszont hogy sírva találá, monda:

– Mit sírsz, én szeretőm, és mire kesereg [a te lelked?

Monda az asszony:

– Van-é szó jegyzeni, hogy] ígyen az te átkozott fiad mint szaggatá el az én orcámat? Azt mondtad vala, hogy megölnéd, és ím, mégis él!

Monda az császár:

– Holnap meg kell éretted halni, de törvénnyel alkolmatosb lészen mind teéretted s mind énérettem.

Monda az asszony:

– Uram, ha ő sokat élend, úgyan történik tenéked dolgod ővéle, mint történt volt az lucfenyőfának és az ő fiataljának.

Monda az császár:

– Kérlek, beszéld meg énnékem az példát.

Monda az asszony:

– Ím, elmondom, és hallgasd meg!

Ezt mondván így kezde el beszéleni:

Első hasonlatossága az császárnénak az fáról, mellyel igyekezik vala az császárnak fiát megöletni

Vala Rómában egy ember, ki Burg nevű városból jött vala oda lakni. Ennek vala egy nemes lucfenyőfája, ki minden esztendőben oly hasznos gyümölcsöt hoz vala, hogy valamely beteg őbenne eszik vala (köszvényestől megválván), minden meggyógyul vala. Történék, hogy egy napon bémenne az ember az kertbe, megnézé mind körül az lucfenyőfát és lát[ja], az fa alatt felnevekedett egy kisded más lucfenyőfácska, igen szép. Odahívá az kertészt, és monda:

– Jó atyámfia, kiváltképpen gondot viselj imez kisded fára, mert azt hiszem, hogy szebb is, jobb is lészen ebben, hogynem az nagyobbik fában.

Monda az kertész:

– Azt teszem, azmit parancsolsz.

Másnapon béméne az kertbe. Látván az fát, odahívá az kertészt, és monda néki:

– Jó atyámfia, énnekem úgy tetszik, hogy az kisebbik fa nem nő úgyan, mint kellene.

Monda az kertész:

– Uram, nem csoda, merthogy az fácska ilyen magas, és az ő ágaival ilyen hosszú, hogy ingyen nem éri az ég az fácskát.

Monda az ura:

– Jó atyámfia, metéld el mindenestül fogva az ő ágait, hogy az ég őtet szabadon érhesse!

Mikoron ez meglött volna, az kis fácska teljességgel mezítelen marada. Egy Burg nevű ember egynéhány nap után béméne ismét az kertbe, és hogy látá az fácskát, odahívá az kertészt, s monda:

– Jó atyámfia, mitől vagyon ez, hogy az kisebbik fa nem nevekedik úgy, azmint én kívánom?

Monda az kertész:

– Uram, nem csoda, mert az másik, öreg fának az árnyéka megfogja az napot és az esőt, és az kisebbik fa azért nem nevekedhetik fel.

Monda az ura:

– Mindenestül fogva levágjad az öreg fát, és hiszem, hogy az kicsin fa jobban gyümölcsöz jövendőre, hogynem az nagy.

Levágá teljességgel az kertész az fát, és ennekutána az kisded fa is megasza, és semmi gyümölcsöt nem hoza. Ennekutána az szegények és betegek, kik ennek az gyümölcsétől meggyógyulnak vala, megátkozzák még azt is, azki tanácsával ez fa levágaték. Annakokaért érted-e, miről mondom ezt?

Monda az császár:

– Jól értem.

Monda az asszony:

– Ím, megmagyarázom immár, miről mondtam. Ez nemes lucfenyőfa az te személyed, melyen betegek és vakok vesznek tanácsot. Az kisded lucfenyőfa az te fiad, ki immáron tudományon kezdett menekedni, és az te hatalmasságodnak igáit le kezdette metélni, hogy eget, azaz emberi hírt és dicséretet vehessen, mivel az te személyedet elronthassa, és hogy az te halálodnak utána uralkodhassék; ha ez lészen, netalán történhetik, bizonyára mondom, hogy az szegények és betegek megátkozzák azokat, azkik mostan az te átkozott fiadat meg nem ölik, és megölhetnéjék. Tanácsul adom azért ezt mostan tenéked, hogy ím, most megölhetnéjék, mert bűne vagyon reá, míg egészségben vagy. Én azt mondom, ne essél az szegényeknek átkaiba!

Monda az császár:

– Jó tanácsot adál énnékem, holnapi napon szörnyű halállal öletem meg őtet!

Első kivitele az ifjú Diocletianusnak, holott az ő első mestere, Bancillas ez beszéddel menti meg haláltól

Mikoron az nap eljött volna, széket üle [a császár], és hagyá az vitézeknek, hogy [fiát] az akasztófára vinnéjék trombitaszóval, kik legottan fogadák az császár parancsolatját, és mikoron az város által vinnéjék, ímé, az köznépnek nagy üvöltéssel mondják vala, hogy az császárnak csak egy fia volna, azt is halálra vinnéjék. Mikoron kedig őtet vinnéjék, ímé, az első mestere, Bancillas, egy poroszkán ülvén az néphez közelget vala. És az ifjú, hogy az mesterét meglátta volna, fejet hajta, mintha azt mondanája: „Emlékezzél meg énrólam az én atyám előtt, mert ím, akasztani visznek!” Monda az mester azokhoz, azkik viszik vala:

– Szerelmes atyámfiai, ne siessetek véle, mert hiszem én Istent, hogy ma őtet megmentem haláltól!

Monda az köznép:

– Oh, te jó mester, siess menni az palotába, és mentsd meg az te tanítványodat!

Az mester lovát megsarkantyúzza, juta az palotához, és térdet hajtván köszöne az császárnak. Monda az császár:

– Soha néked jól ne légyen semmi dolgod!

Monda az mester:

– Uram, egyéb köszönést érdemlek vala tőled!

Monda az császár:

– Hazudsz, mert ádám az én fiamat tenéked és az te társaidnak nevelésre és tanításra, és ímé, némává lött. Előbb szól vala; és mely dolog ennél is gonoszb, az én feleségemet erővel akarja volt megölni, mely bűnért ma meg kell halni, és titeket is mind szörnyű halállal megöletlek!

Monda az mester:

– Hogy őtet némának mondod, nem mi bűnünk, mert az tegnap is miköztünk szépen szólt. Miért most nem szól, azt tudja Isten, ki meg nem csalatik; és igaz hittel mondom, hogy hamis az, hogy feleségedet meg akarta ölni, mert miközöttünk jó erkölcsben volt. Sőt inkább, tisztelendő uram, egyet mondok tenéked: hogyha az te fiadat megöleted, úgyan történik dolgod, mint azmely vitéz egy szép ebet öle meg az ő felesége beszédeért, mely eb az ő fiát megszabadította vala.

Monda az császár:

– Mondd meg nékem az példát, ha tetszik néked!

Monda az mester:

– Uram, nem mondom, oka vagyon: mert netalántán míg elvégezném, addig az te fiadat felakasztanáják, és ezen módon mit használna az én beszédem? Ha azt akarod, hogy ez példát elmondjam, hívasd haza az ifjút, és vessék ismét ezennel az tömlöcbe, és mikoron az én beszédemet meghallandod, ha néked nem tetszik, ha akarod, elszabadíthatod az ifjút, vagy ha kelletik, ismét kivihetik akasztani.

Az császár hogy ezt hallá, legottan hagyá az ifjat hátrahínia és az tömlöcbe vetni, míg az mester az ő beszédét elmondanája. És a’ meglévén, az ő mestere elkezdé az beszédet ilyen módon:

Az első mesternek, kinek neve Bancillas, hasonlatossága az kígyóról

Vala egy erős vitéz, kinek csak egy fia vala, mint néked vagyon. Az gyermek oly kicsin vala, hogy még nem szólhat vala. Oly igen szereti vala őtet, hogy három dajkákat tart vala neki őrzeni: az első hogy őtet éltetné és nevelnéje, az második hogy csak feresztenéje, az harmadik hogy csak rengetnéje és alutnája. Az gyermek nélkül vala még két lelkes állatja, kiket igen szeret vala, tudniillik egy ebe és egy sólyma. Az eb, valamennyiszer más ebre fut vala, mindannyiszor megtartja vala az prédát addig, mígnem az ő ura odajőne és meglátnája. És mikoron az ura hadba akar vala menni, az eb mindenkoron előtte forgolódik vala, és mikoron az eb egy természeti szerént való eszességből látja vala, hogy az ő ura hadhoz való lovára felülne, megesméri vala, és feláll vala az ő két utó lábára, és nagy szökdöcséssel kíséri vala ki az kapun, mintha biztatnája az ő urát, hogy az hadban jó szerencséje lenne. Mikoron kedig esmérte az eb, hogy ő urának gonoszul lenne dolga, ahová menne, akkor megfogja vala vagy megharapja vala az eb az ő ura lovának farkát, és nagy ordítást, rívást tészen vala, és ez két jegyen megesméri vala mindenkoron, mint járna, azhova indula. Egy sólymot is igen szeret vala, mert valamennyiszer ővéle madarászni mégyen vala, az ő urát madárral mindenestül fogva megterheli vala, annyit fog vala, és mikoron elvetötte az ura, soha el nem lábbott. Ez vitéz az harcolást és egyéb tusakodást mikoron igen szeretné, megkiáltatná, hogy azki magát biztatnája, jőne az ő vára alá harcolni és tusakodásokat kísérteni; mely udvarra nagy sokan gyűlének. A vitéz nagy szépen szokott fegyverébe öltözvén és lovára ülvén kijöve, és felesége őutána mind háza népével az várból kijövének. Hagyák ott benn az házban csak az dajkákat, hogy az gyermeket rengetnék, úgyhogy senki az palotában nem marada több az bölcsős gyermeknél, és az eb az fal mellett feküvén, és az sólyom az rúdon vala. Vala penig egy kígyó az várnak egyik falában nevekedvén, senki nem tudtára. Ki mikoron megérzette volna az népnek az várból kizúdulását, kitolja az ő fejét az likon, látá, hogy az palotában senki nem volna egyéb az bölcsős gyermeknél. Kijöve az likból, és felfordítá az bölcsőt, hogy az gyermeket megenné. Az sólyom ezt látván, néz vala az ebre, ki mikoron látta volna, hogy az eb alunnéjék, az ő szárnyával nagyot zördíte, mintha azt mondanája: „Kelj fel, és segélj, ne hagyjuk az kígyónak az gyermeket megenni! Az eb, mikoron az cserdülésben felserkent volna, látá az kígyót, hogy az bölcső felé csúszna, és az gyermeket akarná megmarni. Megharaguvék, és az kígyót megfutamá. Legottan ketten nagy sokáig vínának, az kígyó azért, hogy az gyermeket megölnéje, és az eb, hogy az gyermeket megszabadítanája. Mikoron ezen módon viaskodnának, az kígyó az ebet megmará annyira, hogy az ő vére mind az bölcső körül elfolya. Mikoron érzette volna az eb, hogy ígyen megsebesedett volna, oly nagy sebességgel ugordék az kígyóra, hogy őközöttök az bölcső aláborula. De mire hogy az bölcsőnek nagy hosszú fogatói valának, megtartá az gyermeket, hogy az ő orcája az földbe meg nem törék. Végre az eb megölé az kígyót, mely dolog meglévén, ismét az fal felé feküvék, és az ő sebét nyalogatja vala. Hamar ennekutána az harcolás is végezteték, és először bejövének az dajkák. Láták az bölcsőt, hogy lefordult volna, és körül az föld véres volna. Mondának:

– Jaj, bizony meg ölte az eb az gyermeket!

Nyavalyások nem tudák meglátni az gyermeket az bölcsőben, ha mi kár lött volna, mondának:

– Jertek, fussunk el, ne öljön minket meg az mi urunk az gyermekért!

Mikoron volnának az futásban, elöltalálá őket az ő asszonyok, és monda nékik:

– Hova mentek, én jó híveim?

Mondának az dajkák:

– Oh, asszonyom, jaj minékünk és tenéked is! Azmely ebet uram tart és szeret, nyakát szakasztotta az gyermeknek, és megölte, és megelégedvén az gyermek vérével lefeküdt az bölcső mellett, és az bölcső környéke mind azon vér az gyermek vérétől!

Mikoron azt hallotta volna az asszony, nagy sírással, jajgatással az ágyasházba méne, mondván:

– Jaj énnekem, mit tégyek immár? Megfosztattam az egy fiamtól!

Az vitéz megjövén az játékból, bemene az üvöltésre, és okát az sírásnak kezdé kérdeni. Monda az asszony:

– Oh, uram, jaj minekünk! Ím, az te átkozott ebed, akit igen szeretsz, megölte az gyermeket, és megrakodott az gyermeknek vérével, ám az fal mellett fekszik utána!

Az vitéz megharaguván beméne az palotába, és az eb, hogy látta volna, felugordék, és szökdécsel vala előtte, örülvén az ő megjövésének. Kirántá az tőrt az vitéz, egy csapással elvágá az ebnek nyakát, és meglévén, méne az bölcsőhöz, és hogy felfordítá, hát az gyermek benne vagyon, nincs semmi dolga. Az bölcső mellett kedig látá az holt kígyót elnyúlván, azmely jegyből megesméré, hogy az eb az kígyót, oltalmazván az gyermeket, ölte volna meg. Ez meglévén legottan nagy üvöltéssel, haját szaggatván, ruháját választván nagy sírással kezdé ezt üvölteni:

– Jaj énnékem, jaj énnékem, ki az én feleségemnek szavára az én ebemet megölém, ki az én fiamat haláltól megmentette, és az kígyót megölte! Jaj énnékem, jaj bizony, én magamnak poenitenciát vészek!

Ezt mondván eltöré haragjában az ő tőrét, és ruháját magáról leszaggatván mezítlábbal a földre, ki mondatik Szentföldnek, kiméne, és ott míg lenne, nagy szent életet éle.

Monda az mester az császárnak:

– Uram, hallád-é, mit mondék?

Monda az császár:

– Jól hallám.

Monda az mester:

– Annakokaért mondom tenéked, császár, hogy ha az asszony szavára megöleted az te egy magzatodat, sokkal gonoszban történik dolgod, hogynemmint az vitéznek az ebbel.

Monda az császár:

– Jó példát ádál énnékem, kétség nélkül ma meg nem hal az én gyermekem.

Monda az mester:

– Ha így teendsz, jól cselekedel, és bölcsen. Hálát adok ezért tenéked, hogy énérettem az te fiadat meg nem öletéd, és ezért téged Istennek ajánllak mindenkoron.

De mikoron az asszony meghallotta volna, hogy az ifjú mégis élne, sírnia kezde, és hamuba kezde ülni, és az ő szemeit nem akarja vala csak felemelnie is. Hogy ezt hallotta volna az császár, béméne az ágyasházba, és monda:

– Oh, én szerelmes feleségem, mire kínzod ilyen igen az te szívedet, és mire hánysz én szememre ilyeneket?

Monda az asszony:

– Nem tudod-é, uram, mely nagy szégyent szenvedék én az te átkozott fiadtól? Azt fogadád énnékem, hogy megöleted őtet, ím, mégis él...

[...]

Heted példabeszéde az császárnénak egy királyról, kinek vala egy bizodalmasb vitéze, kit igen szeret vala, és ki az ő feleségét magának hozta vala

Vala egy király, ki az ő feleségét annyira szereti vala, hogy egy toronba rekeszti vala, és az kulcsát önnönmaga hordozza vala. Ennekokaért az asszony igen bánkódik vala. Messze egy tartománban vala egy nemes vitéz és igen erős, kinek álmában jelenék meg egy királné asszony, igen szép, kit oly igen megszerete és kívána, mintha testi szemeivel látná, és úgyan tetszik vala néki, ha jól esmérné. Viszontag az királné asszony igaz olyan álmot láta az vitéz felől, kinek úgyan tetszik vala, ha jól esmérné; és elvégezé az ő szívében, hogy az vitézt meg akarná látni, és az ő álmát megbizonyítani. Az vitéz meg azonképpen fogadást tőn, hogy az ő lába addig meg nem nyugodnék, mígnem az királné asszont megkeresné. Felüle egy lovára, és mind eljára kastélyokat és különb-különb országbeli városokat, mígnem az városba jöve, ahol az asszony az toronban vala, és kezde ott lakni. Egy napon béméne az vitéz az várba, és nem tudja vala, hogy az királné asszony ott volna, azkit keresne. Hogy ott a vár piacán morálna, meglátá az asszony, hogy az torony ablakáról kinéz vala, az vitézt, és megesméré az álomból, hogy az volna az vitéz. Feltekinte történet szerént az vitéz is, és meglátá az asszont, legottan megesméré, hogy az volna az királné asszony, kiről az álmot látta volna. Kezde nagy szép éneket az szerelemről, és ezen módon egymás szemébe nagy gyakorta néznek vala. És az vitéz mindennap eljárja vala az várat, nézi vala, hogy honnat juthatna az királné asszonyhoz, és véle szólhatna. Az asszony hogy eszébe vette volna az jegyekből, hogy véle akarna szólani az vitéz, egy kis levelecskét íra, és kihagyítá az ablakon az vitéznek. Az vitéz penig hogy elolvasta volna az levelet, igen megörüle, és örömében kezde nagy harcolásokat szerzetni és gyakorlani, kinek az ő vitézi híre az császár fülébe akada. És mikoron az császár hozzáhívatta volna, monda neki:

– Édes atyámfia, sok jót hallok felőled. Azért, ha tetszik, maradj meg énnálam!

Monda az vitéz:

Uram, tetszenék nékem ez dolog, hogyha egy házat hadnál rakatnom az várnak fala mellett, mert ha éjjel kelletnék felségedhez mennem, annyival hamarébb és könnyebben hozzád mehetnék.

Monda az császár:

– Bátor, örömest engedem!

Az vitéz mindjárást kőmíveseket fogada, és kezdé az házat rakatni, úgy, hogy az háznak egyik része az kőfalon volna csinálva az toronyhoz ragasztván. Azonközben meg-szörződék az fő kőmívessel, hogy valami bölcs okossággal vágna oly ajtót avagy likat az tornyon, hogy az királné asszonyhoz szabadon járna. Az kőmíves hogy az likat megvágta volna, azonnal őtet az vitéz megölé, hogy őrajta ne lenne titkoknak nyilatkozása. Béméne azután az királné asszonyhoz, és nagy tisztességgel köszöne néki. És hogy látta volna őtet az asszony, elcsodálkozék, és monda:

– Mi módon jöttél te ide hozzám, jelesül hogy csak én magam vagyok?

Monda az vitéz:

– Az te nagy szerelmed tötte ezt, hogy én ide egy likat csináltattam, és arról jöttem tehozzád. Azért véled akarok hálnom, mert te vagy az, kiről én álmot láttam.

Monda az asszony:

– Ne légyen az, hogy az én királyom alatt ilyen nagy bűnt tennék.

Monda az vitéz:

Ha énnékem nem engedsz, általütlek ezennel az én tőrömmel és megöllek!

Az asszony hogy ezt hallá, kételen lőn véle hálni, és engede néki, mely dolog meglévén, az vitéz dolgára mene. Az királné asszony gondolja vala szívében, mond: „Ha ezt az én uramnak megmondandom, ezzel én magamat nagy szégyenbe hozom, és az én uramat ezzel igen megbúsítanám, és az vitéznek örök halált szörzenék. Azért nyilván nem akarok ilyen bolondságba keteleznem. Ezután az vitéz valamennyiszer akarja, az asszonyhoz mehet vala az likon, és kedvét, akaratját teheti vala. Egykoron őnéki az asszony egy igen gazdag gyűrűt ádott vala, kit az császár még először jegygyűrűben adott vala néki. Ez vitéz minden harcolásban és öklelésben hatalmasb vala, honnat oly igen megszereté őtet [a császár], hogy ország hopmesterévé tévé őtet.

Történék, hogy egy napon az király nyulászni méne, és megizené az hopmesternek, hogy mind készen lennének, mert király nyulászni menne. Az hopmester ezt igen örülé, és mikor mind az egész napon nyulásznának, jutának egy szurdokba, és ott leülének. Az vitéz lefeküvék az király mellett, és kezde nagy hortyogással alunni, és az gyűrűs kezét szinte az király mellé nyútotta vala, mely gyűrűt mikor az király meglátott volna, azonnal megesméré, hogy az volna az gyűrű, melyet az ő feleségének jegybe adott vala. Az vitéz hogy felserkene, megesméré, hogy az király meglátta volna az gyűrűt ujjában. Tetteté, hogy beteg volna, és monda:

– Uram, ím, egy hertelen betegség esék reám, azért el-hazamegyek!

Monda az király:

– Menjél bátor!

Nagyon megsarkantyúzza az ő lovát, és mikoron nagy titkon az királné asszonyhoz ment volna, monda néki:

– Nesze, Isten ne[vé]ben az gyűrű! Tedd ujjodba, mert meglátá az király az én ujjomban, és hiszem, hogy mihelt megjő, ottan megkérdi az gyűrűt, és azért sietek, hogy meg ne esnénk beszédünkben!

Ezt mondván elméne, és egy kevés várva megjuta az király, és az királné asszonhoz méne, és monda néki:

– Asszony, mondd meg nékem, hol vagyon mostan az mi jegygyűrűnk, kit szeret temben néked adtam vala? Mutasd meg nékem!

Monda az asszony:

– Mit akarnál látni az gyűrűben?

Monda az király:

– Ha meg nem látom, meg kell ezennel halnod.

Az asszony megnyitá az ő skatuláját, és megmutatá neki az gyűrűt. És mikoron az király látta volna az gyűrűt, monda:

– Ím, mely igen hasonlatos az gyűrű, az vitézéhez, kit ujjában láték, azt tudám, hogy ez volna az. Azért ebben bűnössé hagyom magamat, mert igen megbúsultam vala az gonosz vélekedésből, és nem gondolom volt azt, hogy több embernek is lehet ilyen gyűrűje.

Monda az asszony:

– Édes uram, nem csoda, hogy egyik gyűrű másikhoz hasonlatos, mint az mi gyűrűnk az vitézéhez. De mire hogy gonoszul haragudtál volt énreám, Isten bocsássa meg néked!

Ennekutána csakhamar az vitéz nagy vendégséget szerze, és méne az királyhoz, monda neki:

– Felséges uram, ím, idejött földemből az én jegyesem és szerető mátkám, kire való örömömben szerzek egy lakodalmat. Azért kérem felségedet, hogy ott légyen felséged is mindvégig az én szeretőmmel, és ez én tisztességem lészen.

Monda az király:

– Örömest, atyámfia, ebben mutatom meg az én szerelmemet tehozzád, hogy ott lészek.

Az vitéz hogy ezt hallá, nagy örömmel béméne az asszonyhoz, és monda néki:

– Hamar ezennel valamint szebben öltözhetel, öltözzél fel, mert ma királlyal eszel ez én asztalomnál!

Monda az asszony:

– Bátor, úgy légyen, mint akarod!

Mikoron előjött volna az ebédnek ideje és órája, az királné asszony alájöve az likon az vitéz házába, kit mikoron látott volna az király távol, monda az vitéznek:

– Kicsoda, Istenért, az szép és nemes menyasszony?

Monda az vitéz:

– Felséges uram, ez az én feleségem. Azért üljön felséged mellé!

Az asszony hogy oda mellé ült volna, az király kezdé szemlélni mind testét, mind termetét, és szívében mondja vala: „Oh, mely hasonlatos ez az én feleségemhez!” (Bizony az toronnak erőssége csalta vala talán meg őtet, hogy inkább hiszen vala az vitéz beszédének, hogynem az ő maga szemeinek.) Az királné asszony kezde szólani az királynak, és mondani:

– Felséges uram, vígan lakozzék felséged azzal, azmit ide Isten az asztalra adott!

Mikoron hallotta volna szólását az asszonnak, monda ő magában: „Sancta Maria, mely hasonlatos ez asszonyállat az én asszonyemberemhez! Isten tudja, mind szava, mind kezejárása olyan, mint az én feleségemnek, vagy bizonyára az toronnak erőssége csalt meg engemet.” Soha nem meri vala azt kérdeni, ha az ő felesége vagy nem, hanem hozzáhívá nagy hamar az vitézt, és megsúgá, hogy nagy hamar vetetné fel az abroszt, hogy ő mehetne bé az várba. Gondolja vala: „De bizony meglátom, ha ott benn vagyon az én király-feleségem, vagy nincs.” Monda az vitéz:

– Felséges uram, meg ne utálj, ha valami kedved ellen esött volna!

Monda az király:

–Valami dolgom vagyon az várban. Lakjál vígan azért te, míg én odamégyek!

Monda az királné asszony:

– Hadd vigadjon, bátor, az királné asszony is az ő palotájában!

Monda az király:

– Vitesd el az abroszt, mert többet itt nem ülhetek!

Az vitéz felveteté az abroszt, és az király elbúcsúzék. Azonközben míg az király útban volna, addig az vitéz bebútatá az királné asszont az likon az toronba, és míg az király hosszú úton elérkezék, addig az királné asszony más ruhát vén őreá, és más módon öltözék. Az király hogy az toronba bément volna, meglátá az asszont, és hogy megcsókolta volna, monda neki:

– Édes szerelmes feleségem, immár meg másodszor vétkeztem teellened!

Monda az asszony:

– Uram, mi módon?

Monda az király:

– Ma az én vitézemmel és az ő feleségével ebéllém, és bizony soha életemben hasonlatosb állatot nem láttam hozzád, mint az én vitézemnek felesége, ki mind szólásában, mind teste-járásában olyan, mint te vagy. Annyira, hogy ott nem lakhatám, hanem meg kelle téged látnom.

Monda az asszony:

– Bizony nagy bűnt töttél, édes uram! Nem látod-é, hogy az toron oly erős vár, hogy senki belé nem jöhet, és ki nem mehet, hanem csak az ajtón? Hiszen az okosság is mutatja azt, hogy egy ember hasonlatos az másikhoz, miképpen hogy tegnapon megláttad az gyűrűt, ki hasonlatos lőn az vitéz gyűrűjéhez.

Monda az király:

– Igaz az.

Ezután csakhamar jöve az vitéz az királyhoz, és monda néki:

– Kegyelmes uram, tudod, mely szeretettel szolgáltalak. Immár ideje volna egyszer meglátnom az én hazámat, és mind az én szolgálatomért csak egyet kérek.

Monda az király:

– Mondd meg, mit kérsz!

Monda az vitéz:

– Felséges uram, még az én mátkámmal meg nem esküdtem. Azért tégy énvélem oly tisztességet, hogy az egyházban mindenek láttára ugyan az te kezeddel ádjad nékem az én jegyesemet, mely dolog énnékem nagyobb tisztességemre lészen!

Monda az király:

– Örömest, jó fiam, az szolgálatodért azt tészem.

Napot hagya az vitéz az esküvésnek, és mikoron eljött volna az nap, az vitéz felöltözteté az királné asszont, és az likon kibútatá, és az egyházhoz menének, és az oltárhoz menvén az király kezét fogá az asszonnak, és az pap előtt megállának.

Monda az pap:

– Ki ádja ez asszont az vitéznek?

Monda az király:

– Én ádom az én vitézemnek feleségül. Azért, édes leányom, miérthogy hasonlatos vagy termettel az én feleségemhez, téged kiváltképpen szeretlek, és ádlak téged az papnak előtte feleségül az én szolgámnak és vitézemnek.

Ezt mondván az asszony kezét ádá az vitéz kezébe, és azután az pap öszveszentelé őket, és azután monda az vitéz az királnak:

– Felséges uram, kész az én hajóm, kérlek, jöjj el énvelem az hajóba, és ott tanítsd meg az én feleségemet, hogy engemet mindeneknek felötte szeressen!

(És míg ez sok dolog lött volna, addig az toronnak likáról mind az hajóra hordotta vala az vitéz az asszonnak minden drága kincsét.) Monda az király:

– Örömest megteszem ezt is, jó fiam.

Ezután elkíséré az király mind az hajóig őket, és nagy sok számtalan nép vala véle, mert az köznép igen szereti vala az vitézt, és az ő elmenését igen bánják vala. Mikoron az hajóra jutottak volna, monda az király az asszonnak:

– Szerető leányom, halld meg az én tanácsomat, és jól lészen néked dolgod. Ihol az te férjed, kit tartozol mindennél feljebb szeretned, és Isten igazsága szerént igen szeressed őtet! Féljed, tiszteljed, és engedelmes légy néki minden tisztességgel!

Ezt mondván ádá őtet az vitéznek, és monda:

– Menjetek el immár Isten áldomásával, és Isten tartson minden jóval!

Az vitéz az asszonnyal fejeket hajták, és az hajómester felemelé az vitorlát, és kezde nagy sebességgel menni és evezni nagy messze. A király mindaddig néze, álla az parton, míg az hajót nem látná. Ennekutána felméne az toronba, és mikoron látta volna, hogy az asszony nincsen, sem morhája, sem ő maga, mennyi vér vala benne, úgy tetszék vala néki, mintha mind megaludt volna benne. Kezdé kerengeni az tornyot, mind kívöl, mind belöl, és végre megtalálá az likat, kit az vitéz az ő házában vágatott vala ki, és király kezde igen sírni, ezt mondván:

– Jaj, uram, Istenem, hogy veszék! Ím, az vitéz, kinek (én bolond lévén) többet hiszek vala, csak szavának is, hogynemmint az én fejemnek!

Monda az császárné az császárnak:

– Uram, érted-é, mit mondanék?

Monda az császár:

– Jól értem.

Monda az asszony:

– Ihol, mint jára az király az ő szolgájával, kinek igen hiszen vala! Igaz ígyen jársz te az hét bölcsekkel, kik azon cselekednek, hogy engem megrútítsanak, mert többet hiszesz az ő beszédinek, hogynemmint az te szemednek. Szemeddel látád, hogy énnékem orcámat elszaggatá az te lator magzatod, és látod naponként, mint éltetik az te lator mesterid őtet, de azért nem hiszed. De bizony félek rajta, hogy úgy ne járj, mint az az király járt volt, azkit beszélék!

Monda az császár:

– Bizony inkább hiszek az én szememnek, hogynemmint őnékik. Annakokaért holnap nyilván felakasztatom!

Heted kivitele az ifjúnak az akasztófára, kit az ő heted mestere, Joachim az haláltól megmentett volt

Az ifjat immár hogy vinnék akasztani, ímé, az köznép kezdé nagy üvöltéssel mondani:

– Ímé, ismét az császárnak egyetlenegy fiát akasztani viszik!

És hogy vinnék, elöltalálák az ifjúnak heted mesterét, kinek neve Joachim vala, kit az gyermek mikor látott volna, fejet hajta néki, mintha mondanája: „Jó mesterem, kérlek, emlékezzél meg énrólam atyám előtt!” Az mester kéri vala az népet, hogy ne sietnének, mert meg akarná aznap haláltól menteni.

Mondá vala az község:

– Jó mester, menj hamar, kérünk, az császárhoz, és mentsd meg az te tanítványodat haláltól, és ím, mindvégig megvárunk!

Az mester nagy sietve beméne az császárhoz, és neki nagy tisztességgel köszöne, kinek monda az császár:

– Soha Isten tenéked jót ne adjon!

Monda az mester:

– Uram, mit töttem én tenéked, hogy ígyen átkozsz?

Monda az császár:

– Mit nem töttél inkább, ha fiamat némává töttétek, és az én feleségemet erővel akarta megnyomni?

Azért meg kell néki halni, és néktek is mindnyájan.

Monda az mester:

– Felséges uram, császár, hol azt mondod, hogy néma, fejemre kötöm magamat, hogy holnap szólani hallod az te fiadat nagy örömmel hét órakoron, ha őtet addig meg nem öleted.

Monda az császár:

– Ha azt látnám és hallanám, megelégedném vele.

Monda az mester:

– Többet ne éljek, ha önnön nyelvével meg nem mondja holnap az őreá való hazugságot és az hamis bűnt, kit az te feleséged hamisan őreá mondott! Bizony mondom, hogy ha az ő beszédére megöleted fiadat, félek rajta, hogy úgy ne légyen dolgod, mint az egy vitéznek, ki meghal vala az ő feleségének csak egy csepp véréért!

Monda az császár:

– Kérlek téged, jó mester, mondd meg nékem azt, mi volt.

Monda az mester:

– Hívasd meg hát az ifjút!

Monda az császár:

– Örömest meghívatom csak azért is, hogy azt mondod, hogy holnap néki szólását hallanám.

Meghozák az ifjút, és nem tevék az tömlöcbe, hanem őrizni hagyák egy szép ház ban. Az mester penig elkezdé az beszédet.

Heted mesternek beszéde egy vitézről, ki egy kisded vérnek látása miatt, melyet az ö feleségén látott vala, meghal vala érette

Vala egy vitéz, kinek vala egy szép felesége, kit feljebb szeret vala, hogynemmint illik vala, annyira, hogy soha nem akar vala megfogyatkozni az ő látásától. Történék, hogy egyszer labdát játszanának ketten, és az vitéz tart vala egy kis kést az ő kezében, kibe történet szerént az felesége beleüté az kezét, és kis vér kezde kijőni belőle. Mikoron az vitéz látta volna az vért, hanyatt-homlok esék az földre, és az felesége hogy hideg vízzel öntezné, megélede, és monda:

– Hamar papot hozzatok, mert ím, meghalok az én feleségemnek véreért!

Az vitézek hogy ezt hallották volna, nagy hamar egymás után papért futamának. De míg az pap eljuta, addig nagy bánatjában meghala, kinek halálán mind az egész város sír vala. Az asszony penig felette igen siratja vala, és sírtában ezt mondja vala:

– Jaj énnekem, jaj énnekem, mit tégyek immár? Úgy élek, mint egy girlice madár, férfi nélkül!

Az vitéznek testét nagy ceremóniával eltemeték. Az asszony az temetés után az koporsóra hanyatt-homlok leesék, és azt fogadá, hogy soha onnat az helyről el nem mégyen, de az ő ura halálaért meg akarna halni, kinek mondának az ő baráti:

– Jó asszony, mit használ az te urad lelkének, hogy itt az helyen akarsz maradni?

– Jobb volna őérette alamizsnát osztanod, hogynemmint itt az helyen maradnod!

Monda az asszony:

– Oh, gonoszoknak gonosz tanácsa! Ne ádja Isten, hogy én innét halálig elmenjek az ő szerelmeért!

Ezt hogy láták az ő baráti, csinálának nagy hamar az koporsó felett egy kis házacskát, kivel minden szükségével és morhájával berekeszték, és ott-hagyák.

Vala penig azkor ott az országban oly törvény, hogy ha valakit felakasztnak vala, hát az viceispánnak személ szerént ott kellene egy éjjel az akasztófánál őrizni. Ha penig az akasztott embert ellopnák vagy elvinnék, fején és jószágán maradna, és csak király tehetne jól vele irgalmasságából. Történék, hogy ugyanazon napon, mely nap az temetés vala, akasztának egy embert fel, és az viceispán felfegyverkezék, és lova hátán az akasztófához méne. Mikoron éjjel nagy sokat verrasztana, oly igen megfázék az hidegen, hogy néki úgy tetszik vala, hogy meghalna, ha szénhez nem juthatna. Tekinte az városra, és látá, hát az asszony kis kutyácskájában tetszik vala egy kis szén égni. Az vitéz nagy gyorsan odaszágulda, és hogy az ajtóra ment volna, monda az asszony:

– Ki vagy ilyen késén?

Monda az viceispán:

– Jó asszonyom, ím, én vagyok, de oly nagy hidegséget szenvedek, hogy ha az szénhez nem bocsátandasz, meg kell halnom.

Monda az asszony:

– Bizony félek, hogy ha bebocsátandlak, valami gonosz beszédet szólasz énelőttem.

Monda az viceispán:

– Jó asszonyom, azt fogadom, hogy nem szólok semmi gonosz beszédet, mert én jól tudom, mely szent asszony vagy te, és az te uradnak szerelmeért nem akarsz elmenni innen!

Bébocsátta az asszony, és mikoron az ott szemben terpeszkedett volna, és megfűtözött volna, monda:

– Édes asszonyom, kérlek, ne végyed gonosz névön, hadd szóljak egynéhány beszédet!

Monda az asszony:

– Ím, meghallom, és osztán megfelelek.

Monda az ispán:

– Asszonyom, te igen szép vagy, és jó nemzet vagy, dicséretes; ifjú és gazdag vagy. Jobb volna néked az te házadnál laknod, és bű alamizsnát az te urad lelkéért adnod, hogy nemmint itt nagy keserűséggel életedet vesztened.

Monda az asszony:

– Vaj, vaj, te ember, bizony ha tudtam volna, hogy te ilyeneket szólsz, bizony nem jüttél volna ide be énhozzám! Ím, néked is azt mondom, mit egyebeknek mondottam: jól tudod azt, hogy az én vitéz uram csak egy kevés véremért holt meg, és nem mernék-é én itt őérette meghalnom?

Az vitéz ezt hallván felüle lovára, és elbúcsúzván az asszontól, elméne az akasztófához. És mikoron látta volna, hogy az akasztott embert ellopták volna, igen megbúsula, és kezdé ő magában ezt mondani:

– Oh, Uramisten, hogy veszék! Ím, mind fejemet, mind jószágomat elvesztém! De bizony tudom, mit kelljen mívelnem! Egy szent asszonyállat vagyon az cinteremben, kinél megfűtözém. Ezennel hozzá mégyek, és tanácsot kérdek tőle.

Elindula lován igen hamar, és hogy az asszonyhoz juta, monda néki:

– Asszonyom, én vagyok az viceispán, ki először is idejöttem vala. Nyisd meg, jó asszonyom, az ajtót, és ím, egy nagy titkomat mondom meg néked. Kérlek Istenért is, bocsáss be hozzád, hadd kérdjek tanácsot tőled!

Hogy bebocsátta volna, monda az vitéz:

– Jó asszonyom, szokás ez az országban, hogy ha embert akasztanak fel, hát az viceispán tartozik egy éjjel őrizni. Ha penig ellopják az akasztott embert, fejét, jószágát elveszti, és királtól lehet kegyelme. Ím, míg én itt fűtöztem, addig az latrot ellopták az akasztófáról. Azért Istenért kérlek, ádj jó tanácsot, mert elvesztettem mind magamat, mind jószágomat!

Monda az asszony:

– Bizony én is szánlak, hogy mindenedet elvesztetted, és az te életed csak királnak kegyelmességén áll, de tedd az én tanácsomat, és semmit az te jószágodban el nem vesz-tesz, sem haláltól ne félj!

Monda az vitéz:

– Jó asszonyom, hiszen ugyanis azért jöttem, hogy tanácsot ádj, mi módon menekedhetem meg haláltól.

Monda az asszony:

– Akarj engem feleségül magadnak venni!

Monda az ispán:

– Sőt igen örülém, hogy csak azt nevezed is. Nagy könyörületesség ez tőled, hogy ilyen nyavalyást nem utálsz magadnak választanod!

Monda az asszony:

– Ím, engedek tenéked, de bizony sem látja, sem hallja valaki, hogy én szót is adnék egyébnek.

Monda az vitéz:

– Ím, én is felfogadom, hogy míg élek, többnek hitemet nem ádom náladnál.

Monda az asszony:

– Jól tudod, hogy az én uram csak tegnap hala meg. Vegyük ki, és kössük az akasz tófára az ember helyére!

Monda az vitéz:

– Édes asszonyom, légyen bátor az te akaratod szerént!

Megnyiták azért az koporsót, és kivonják belőle az testet, és monda az vitéz:

– Jó asszonyom, igen félek, hogy meg ne esmernék, mert az akasztott embernek nem vala elöl két foga, mert mikor megfogták vala, kiütötték vala neki két fogát elöl.

Monda az asszony:

– Végy egy követ, és verd ki neki az két első fogát!

Monda az vitéz:

– Ne, Istenért, jó asszonyom, mert énnékem jó barátom vala szegény, míg éle, és nagy kegyetlenség volna éntőlem, ha immár holtában ezt tenném rajta.

Monda az asszony:

– Ha te ezt nem tészed, ím, én az te nagy szerelmedért megcselekszem!

Vőn egy követ, és ő maga, mennyi foga vala elöl, mind kirontá, és ezután mondá:

– Vidd el immár, akaszd fel!

Monda az vitéz:

– Bizony mégis igen félek, hogy meg ne esmernék, mert az latornak, azkit felakasztottak vala, nagy seb vala az fején hátul nagy hosszan, és az két füle elszakadott vala, és ha ezt meglátják ezen módon, ottan megesmérik, hogy nem ez volt az akasztófán.

Monda az asszony:

– Vond ki kardodat, és vágd úgy, hogy szakadjon el az két füle!

Monda az vitéz:

– Jó asszonyom, tudod, éltében mely igen szeretem vala. Távol legyen az éntőlem, hogy én eleven vitéz lévén holtat vagdalnék!

Monda az asszony:

– Adhatsza nékem az kardot, és az te szerelmedért én elvágom!

Vevé az asszony a kardot, és nagy sebet tőn a fején, és mindkét fülét elvágá, és monda:

– Vedd fel immár, és vidd akasztani!

Monda az vitéz:

– Mégis félek, édes asszonyom, hogy meg ne esmérnék, mert az latornak, azki az akasztófán vala, elmetszették volt az ő szemérmes testét, és ha így találnák, nagy veszélünk indulna.

Monda az asszony:

– Bizony ilyen féléken embert soha nem láttam! Nincs jobb soha, légy bátor szív vel, még élsz! Mesd el mindjárást, és akaszd fel hamar!

Monda az vitéz:

– De édes asszonyom, kérlek, ments meg engem ennyi munkától, mert jól tudod, hogy férfiember semmirekellő efféle test nélkül! Ha én ezektől megfosztanám, nagy szégyen volna ez éntőlem!

Monda az asszony:

– Adj egy kést csak, ezt is megmívelem én az te szerelmedért, úgy szeretlek én tégedet, édes galambom!

Ezt hogy mondá, elmetszé urának testét, és elhagyítá, hogy megennék az ebek. És monda azután:

– Ihol immár, ím, elég rútol bánám véle, elég éktelen immár, vedd fel, és akaszd fel!

Monda az vitéz:

– Elég immár, elviszem, felakasztom.

Elvivék, és felakaszták ketten. És az vitéz így szabadula meg az haláltól.

Hogy ez meglött volna, monda az asszony az vitéznek:

– Jó uram, immár megmentettelek veszéltől. Jó volna immár nekünk mindenek láttára az egyháznál megeskünnünk, és menyegző után elhálnunk.

Monda az vitéz:

– Fogadást fogadék, hogy életemben egyébbel nem laknám náladnál. De óh, te, nyavalyásb asszony minden asszonyoknál, ki venne téged feleségül hozzája? Ím, az te vitéz urad egy kis véredért bánatjában megholt, és ím, ezzel fizeted meg nékie, hogy fogait kirontád szájából, fejét megvágád, füleit elmetszéd, testét az ebeknek vetéd! Ördög volna az, azki tégedet ilyen dologért feleségül venne magának. De soha, felelek, te ezt nem míveled!

Kirántá tőrit, és fejét elvágá az asszonnak.

Hogy ezt elvégezé az mester, monda az császárnak:

– Uram, érted-é, mit mondék?

Monda az császár:

– Jól, és bizony mondom, ha asszonyok közül hallottam valami ilyet, gonoszt, hát ez volt mindazoknál gonoszb. Azért, édes mesterem, ha az én fiamat hallanám csak egyszer szólni, ha mindjárást meghalnék is, nem gondolnék véle.

Monda az mester:

– Hagyja meg felséged, hogy holnapra gyűljenek be minden fő-fő szolgáid, mert azt hiszem, hogy meghallja felséged, minemű vétek vagyon feleségedtől felségednek házasságában.

Az mester jó éjt vén tőle, és el-hazaméne.

Ott öszvegyűlének mind az hét mesterek, és tanácskozának arról, hogy mely órában kellene szólni az ifjúnak, és kérdik vala az ifjút, ha alkolmatos immár nyolcadnapra szólni, és monda az ifjú:

– Ideje immár, hogy szóljak, és ma megmentem mind enmagamat, mind titeket haláltól. Ezről penig nem szükség tanácskoznotok, mit szóljak és mi módon.

Az mesterek felöltözteték őtet bársonba és bíborba. Kettei az mester[ek]nek előtte mégyen vala, és kettei kétfelől őmellette, és az hárma utánok mennek vala. Az trombitások mindezek előtt különb-különb zöngésekkel szépen trombitálnak vala.

Mikoron az császár az trombitaszót hallotta volna, megkérdé, mi dolog volna. Mondának:

– Felséges urunk, az te fiad jő hozzád, ki ma szólni akar mindennek hallására.

Monda az császár:

– Hála Istennek!

Mikoron az ifjú bejött volna az palotába, nagy szép udvart állának az ő atyja előtt. Megálla, és először ezt mondá:

– Köszönék néked, felséges atyám!

És mikor az atyja ezt hallotta volna, örömében az földre leborula. És hogy felemelték volna az urak, az ifjú ismét akar vala szólni, de az sok népnek zergésétöl nem hallatik vala az szólás. Hogy ezt látta volna az császár, hagyá, hogy az vár piacán aranyat és ezüstöt hintenének el, hogy csak az köznép arra gyűlne, és az ő fia szabadon szólhatna ővele, míg azt az község kapdosnája. Az köznép penig oly igen szereti vala hallani az ifjúnak beszédét, hogy senki az arannak és ezüstnek kapdosására nem menne, és ki-ki az ő helyét el nem hagyja. Megbúsula ezen az császár, és megkiáltatá, hogy valaki csak egyet szólana, ottan fejét vennék. Legottan mind hallgatni kezdének, és monda az ifjú az császárnak:

– Felséges atyám, minekelőtte valamit beszéljek, kérlek azon, hívasd ide az császárné asszont mind az ő asszonnépével és leányokkal, légyen itt felséged előtt és országod fejedelmi előtt!

Parancsolá legottan az császár, hogy mind háza népével odajőne. Az császárné, szegény bolond, eljöve nagy bánattal, és az császár fia, az ifjú, hagyá, hogy mind renddel állanának, hogy szabadon nézhetnék mind az körül álló népek is. Monda azután az ifjú az császárnak:

– Uram, nyisd fel az te szemeidet, és nézeld mind meg az szüzeidet, azkik itt állanak, jelesül amazt, azki zöld szoknyában vagyon, és mindeneknél gazdagban öltözött!

Monda az császár:

– Jól látom, és annál inkább egyet sem szeret az én feleségem, és énnekem igen dicséri, hogy jó leány.

Monda az ifjú:

– Uram atyám, parancsold, hogy ezennel vetkőztessék le, és ezen helyen nyilván lészen mindeneknek az császárné asszony szentsége, minémű leánt nevelt az ő ágyas házában!

Az császár hogy ezt hallá, elcsodálkozék rajta, és monda:

– Édes fiam, mi nem kevés szégyen volna ez tőlünk, egy leánzót ennyi nép előtt megmezíteleníteni!

Monda az ifjú:

– Parancsold, uram, hogy vonják le róla az ruhát, mert majdan én magam levetkőztetem!

Az császár legottan hagyá, hogy ruháját levonnák az szűz leánnak, és mikoron levonták volna ruháját, láták: hát férfi, kit nagyon kezdének csodálni. Monda az császár fia:

– Uram atyám, ez ifjú nagy sok időtől fogva az császárnéval lakott. Nem csoda, ha ezt inkább szerette az többinél, mert többször hált véle, hogynemmint véled!

Az császár hogy ezt látta volna, mintha megbolondult volna. Hagyá, hogy az asszont megégetnék mind az ő paráznájával öszve. Monda az fia:

– Uram, ne ádj addig szentenciát őreá, míg az énrám mondott bűnről légyen törvény, és vagy érve légyen reám, avagy tagadja meg, hogy nem jól mondta!

Monda az császár:

– Édes fiam, ez ítéletben téged hadlak bíróvá, mert esmérem, hogy Isten nagyobb bölcsességet ádott tebeléd, hogynemmint egyebekbe.

Monda az fia:

– Sem nékem, sem néked, de csak az igazságnak ítéletire hagyattatik, ha én megbizonyítom nyelve válaszával, hogy hazudott. Azért, szerető atyám, mikoron énérettem küldtél vala az ő igazgatásából, megnézék az én mesterim az eget. Én is megnézém, holott nyilván meglátók, hogy ha hetednapiglan avagy néked, avagy másnak csak egyet szólok, azonnal meg kell halnom. És ez volt az oka, miért néma voltam. Ez kedig, mikoron ő azt mondja, hogy én őtet erővel akartam lenyomni, abban nem igazat mond, mert azmennyire tuda, engem mind az bűnre igyekezik vala hajtani, és hogy látta volna, hogy nem akarok engednem, haragjában szaggatta el ő maga mind ruháját, mind orcáját.

Monda az császár, hogy ezt hallotta volna, nagy harag szemmel az asszonyra tekintvén:

– Oh, átkozott telhetetlen! Nem elég volt-é, hogy éntőlem és az te paráznádtól esmértettél, hanem még fiamat is bűnre hajtod volt?

Az asszony az földre leesék, és irgalmasságot kér vala az császártól. Monda az császár neki:

– Oh, te átkozott asszonyállat, nem egy halált érdemlesz, hanem hármat! Elsőt azért, hogy énalattam paráznaságban leledzettél, másodot, hogy fiamat bűnre hajtod volt, harmadikat, hogy őtet bűntelen elárultad volt, és negyedet, hogy engem készerítesz vala megöletni fiamat!

Monda az asszony:

– Kérlek, irgalmazz!

Monda az császár:

– Az törvény megválasztja, minemű az te irgalmasságod.

Monda az fia:

– Uram, jól tudod, hogy mely bűnt ő énreám mondott, melyért e héten mindennap egyszer-egyszer vittek akasztani, de Isten engem az én mesterim által mindennap megszabadított, és ez mai napon én is megszabadítom mind magamat, mind őket. Először vessük ezt elő, hogy ha Istennek ez volt volna akaratja, hogy éltedben én uralkodnám az birodalomban, mégis nem cselekedném én aztot, hogy tégedet megnyomorítanálak, mint az asszony hamisan ezzel akart büntetni, hanem nagyobb nyugodalomban és kedvedre tartanálak, és feljebb mindenkoron én magamnál. Az te akaratodat tehetted volna kedved szerént, munka nélkül, és tetőled tanultam volna mind éjjel-nappal ez országnak bírására. Ha penig ez országnak birodalmát teljességgel nekem bocsáttad volna is, mégis kedved szerént lött volna minden, valamit akartál volna...

A császár fia, Diocletianus, hogy ez beszédet elvégezé, monda:

– Uram, érted-é, mit mondék?

Monda az császár, Poncianus:

– Jól értem.

Monda az császár fia:

– Jóllehet, bátor, Isten nagyobb bölcsességet és tudománt adott énnékem, hogynemmint egyébnek, de mindazáltal is én téged, én szerető atyám, birodalmadtól meg nem fosztottalak volna, és nem kevésb tisztességgel tartottalak volna, mint az király tartotta az ő szüleit, kiktől ő az tengerbe vettetett volt, és ezután az ő fiokkal nagy békével lakoztanak mind holtig.

Monda az császár:

– Édes fiam, ím, elég szép beszédet mondál énnékem. És miérthogy immár én vén vagyok, ím, ez mái napon kezedbe ádom mind az én birodalmamat, és míg élek, véled akarok maradnom és laknom.

Monda az császár fia:

– Végezzük el immár az törvént az császárnéról!

Parancsolá az császár, hogy az bírák és az fogolyt ítélő urak kimondanák az szentenciát, kik mondának:

– Felséges uram, mi szükség erre ítéletet tenni, mikor önnön maga bizonyságot előhozza, hogy asszony-ruhában férfiat találunk? Azonnal kötteté az császárnét egy ló farkára, és vontaták az akasztófára, és felfüggeszték, és hogy felakasztották volna, levevék és megégeték; és az ő paráznáját azonképpen sokféle kínok után megégeték.

És míg az jámbor Diocletianus ifjú éle, az ő atyját nagy nyugodalomban tartja és táplálja vala mind utolsó óráiglan. Ez ennek, atyámfiai, az beszédnek és históriának derék summája ez, és értelme.

Ismeretlen: Ponciánus császár históriája

(1572 körül)

Miképpen az ő fiának, Diocleciánusnak hét bölcs és tudós mestereket fogada, kik azt tanítanák az hét és nemes tudományokra.

És minekutána az mostohaanyja megcsalta volna az császárt, hogy hétszer az ő fiát, az Dioclecianust kivitette volna felakasztásra:

Miképpen mind az hét úttal az bölcs mesterek megszabadíták azt az ő bölcs beszédekkel, hogy annakutána az ő atyja helyébe római császár lőn

A FOGVA TARTOTT KIRÁLYNÉ

Tizenharmadik novella. A császárné hetedik és utolsó története

Vala egyszer egy gazdag király, ki igen szép feleséget vőn magának. És azt oly igen félté, hogy udvarában a kapu mellett egy szép tágas tornyot csináltata, és abba rekeszté szép feleségét, és az toronynak kolcsait mindenkoron az zsebbe viseli vala. Az asszony pedig ezen igen bánkódik vala. Nappal pedig az ablakon kinéz vala az utcára az városban, és az ablakban ülvén, ott varrogat vala.

Jöve pedig az király udvarába egy széptermetű jeles vitéz, szolgálatot keresvén. És mikoron az torony mellett elmenne szolgáival, meglátá őtet a királyné asszony, és meggerjede az ő szűve szeretettel az vitézhöz; és kehénteni kezde az ablakban. Az vitéz hallván az kehentést, feltekénte az ablakra, és látá ott a királyné asszonyt. És felette igen csudálkozék az ő szépségén, és az ő szűve gerjedni kezde szeretettel őhozzája. És süveget vetvén és térdet hajtván néki, elméne onnét. Bémenvén ezokaért az vitéz az királyhoz, kínálá az királyt szolgálatjával. Mondá az király őmagában: „Jeles termetű ember ez; bizony üdővel hasznát vehetem ennek!”

És szörzé az vitézt huszonöt lóra. És nagy frisen viselé magát, és szorgalmatos lőn a királynak kedve keresésében. De mindenkoron az toronynak ablaka alá mégyen vala mórálni. Az királyné asszony pedig csaknem hal vala meg érette. De semmiképpen szömbe nem férének egymással. Egyszer tehát, hogy ott jár vala az ablak alatt, az királyné asszon az bal csöcsét megmutatá néki, és egy cédulácskát vete néki az ablakról. Abban pedig megtanítá az vitézt, mit cselekedjék, hogy szembe juthatnának egymással.

Egyszer a király hértelen kiméne vadászni. És nem lőn senki, ki kiment volna véle, hanem csak az udvarbéli inasak. Mondá az király az úton:

– Nem tudom, hol járnak az uraim, hogy nem mégyen senki vélünk. Az én vitézem is nincsen itt.

Azonközbe elérközék az vitéz. Mondá az király:

– Későre jöttek utánam!

Mondá az vitéz:

– Felséges uram! Nem mi bűnünk, hanem a hopmesteré, ki nem tette hírré minékünk, hogy felséged ki akár jőni vadászni. Bizony; ő dolga volna, hogy ugyan az udvarban laknék, és szüntetlen vigyázna felségedre, és üdején jelentené az vitézeknek a te felségednek akaratját. Úgy tudnának hozzákészülni, hogy mindenkoron alkolmas üdőben jelen volnának.

Mondá az király:

– Semmirekellő az hopmester. Ezokaért innét tová te légy hopmesterem. Ám, csináltass magadnak házat az udvarban, valahol szereted!

Mikoron ezokaért hazamentenek volna, az vitéz, az új hopmester, mindjárást elhívatá az kőműveseket és az ácsokat, és meghagyja nékik, hogy az kapu mellett való torony mellett építenének házat őnéki; mint a királyné asszony az cédulában azelőtt megtanította vala őtet. És mikoron építeni kezdenének, eljöve az király és mondá:

– Igen hitvány helyre építed az házat.

Felelé az vitéz, az új hopmester:

– Felséges uram, igen jó helyen lészen itt, mert szinte az kapuba, és az egész udvarba vigyázhatok innét, és mindenkoron eszembe vehetem, ki bé- és kimegyen.

Mondá az király:

– Ez is jó.

Megépítteté ezokaért a házat a torony mellett, hogy az toronynak az egyik fala az ő házának az egyik hosszú fala lőn. És mikoron megkészült volna az ház, elbocsátá mind a kőműveseket, egytől megválva, kit behíva az végső boltba, és mondá néki:

– Szerelmes barátom! Egy dolgom volna, melyet reád kellene bíznom, ha hited volna és veszteg akarnál hallgatni. Én pedig nagy ajándékot adnék tenéked.

Felelé az kőműves:

– Vagyon hitem.

És megesküvék az hopmesternek, hogy veszteg akarna hallgatni. És mondá:

– Látod-é; ezen lyukaszd által a falt, hogy egy ember bé- és kibúhassék rajta.

És a kőműves mindjárást általlyukasztá. Az hopmester áda egy gíra aranyat a kőművesnek, és avval elbocsátá. És az hopmester bébúvék a toronyba az királyné asszonyhoz. És ott erősen ölelgeték egymást és játszadozának egymással. És mikoron megelégedtenek volna, az kiálynéasszony áda egy aranygyűrőt az hopmesternek ajándékba, hogy az lönne az ő szeretetinek az jele. És az hopmester esmét kibúvék a toronyból az ő házába. És a királyné asszony egy nagy szőnyeget függeszte az lyuk elejbe. És ezt e gyönyerűséges játékot űzik vala gyakorta egymással, az hopmester a királynéasszonnyal.

Történék egyszer, hogy az király kiméne vadászni. És mikoron sokáig vadásztanak volna az hévségben, leszállának a lovakról egy erdő mellett. És mikoron ott az árnyékban nyugodnának, elaluvék a hopmester az fűben a király mellett. És mikoron a karját kinyújtotta volna, meglátta az király az hopmester ujján a gyűrőt, és megesméré az gyűrőt, hogy az volna, melyet ő az királyné asszonynak adott volna az első elháláskort. És mondá az hopmesternek:

– Hol vetted ezt e gyűrőt? Énnékem is egyszer szinte olyan gyűrőm vala!

Felelé az hopmester:

– Egy húgom ádta ajándékba énnékem örök emléközetre.

Mikoron tovább vadásztanak volna, mondá az hopmester az ő szolgáinak:

– Ha az király megkérd, hová mentem, mondjátok néki, hogy az álom után a hideg kezdett borzongatni, azért mentem haza.

És mindjárást béméne házába és bébúvék a toronyba az királyné asszonyhoz, és mondá:

– Szerelmes szűvem, az király meglátta az gyűrőt az ujjamban, és megkérdé, hol vettem. És mondá, hogy őnéki is szinte olyan gyűrője volt egyszer. Félék, hogy hazajővén, még kezdi tőled a gyűrőt előkérni. Nesze ezokaért, és tödd el.

És a királyné asszony eltévé az gyűrőt egy ládába. Mikoron a király hazajött volna és a sarkantyút levetette volna, mindjárást felméne a toronyba, és megnyitván az ajtókat, mondá az királyné asszonynak:

– Szerető feleségem, hozd elő ez gyűrőt, melyet az első elháláskor néked ádtam vala, hogy az én tehozzád való jóakaratomnak örökké való jele lönne.

Mondá az királyné asszony:

– Metszen felséged véle?

Felelé az király:

– Öremest meglátnám.

És a királyné asszony elméne az ládához, és megnyitván azt, kivévé az gyűrőt, és ádá azt a királynak. Látván a király az gyűrőt, mondá:

– Bezzeg szinte olyan gyűrőt láték ma az hopmester ujjában; és azt tudtam, hogy ez gyűrő volna, és kétségbe estem vala hozzád. Igenis haragudtam vala reád, de kérlek, bocsásd meg!

És kiméne az toronyból. Annakutána jövének valami jeles népek a hopmesternek hazájából hozzá, és azoknak jeles ebédet készíte. És kéré az királyné asszonyt, hogy ő is ott lönne az vendégekkel, és vigadna vélek. És mikoron az vendégek eljöttenek volna, eljöve az királyné asszony is, szép ruhákban felöltezvén, és együtt kezde vigadni az vendégekkel. Mikoron hallotta volna az király az sípszókat, megkérdé szolgáitól, mi dolog volna? Mondának az királynak:

– Jeles emberek jöttenek a hopmesterhöz az ő hazájából, azokkal vígadik mostan.

Mondá az király:

– No, én is odamégyek, és vigadok vélek.

És mindjárást odaindula. És mikoron béjött volna az házba, felszekellék az hopmes ter, és leülteté az királyt az vendégek mellé. És az királynéasszany vén egy kappant az tálból, és tévé azt a király eleibe, és mondá:

– Felséges urunk! Felséged egyék, és vigadjon vélünk.

Reátekénte, és elcsudálkozik vala az ő szépségén és gondolá, bizony ez szép asszony, szinte olyan, mint az én feleségem.

– Kicsoda ez az asszony?

Felelé az hopmester:

– Felséges uram, én szeretőm és galambom.

És nem győze eleget reánézni. Mikoron elkölt volna az ebéd, mindjárast felkéle az király. És könyörge az hopmester a királynak, hogy tovább akarna mulatni; de az király mondá:

– Nem lehet, mert jeles dolgom vagyon.

Mikoron a grádicson lassan alá kezdene menni, az királyné asszony béméne az boltba, és a toronyba búvék a lyukon által. És ruháit leveté, és az heti ruhákba öltezék mindjárást. És az ablakba üle, és varrani kezde. Azonközbe felérkezék a király az toronyba, és igen megnézegeté az závárokat, és mind épen találá őket. És bémenvén az toronyba, megtalálá ott az királyné asszonyt, hogy az ablakban varrana. És ölelgetni kezdé őtet, és mondá:

– Szerelmes feleségem, megbocsáss, mert kétséges löttem vala hozzád. Mert ma az hopmesternél voltam ebéden, ez az ő szeretőjét is hozta vala oda. Éltembe soha nem láttam, hogy egy asszonyállat oly hasonló volt volna az másikhoz, mint az vala tehozzád. Úgy kelék fel, hogy feljöjjek, és meglássam, ha mégis itt vagy. Kérlek, hogy megbocsáss.

És mondá az királyné asszony:

– Nem nagy csuda ez, mert egy ember a másikhoz hasonló.

Mikoron ezt az játékot egynéhány esztendeig űzte volna az hopmester az királyné asszonnyal, egybetanácskozának, hogy egymással el akarnának menni az hopmesternek hazájába. És a hopmester béméne az királyhoz, és mondá néki:

– Felséges uram! Immár egynéhány esztendeje vagyon, hogy híven szolgáltam tefelségedet: könyörgök tefelségednek, hogy immár felséged elbocsásson haza, mert örökségemhöz és nemzetségemhöz kell látnom.

Mondá az király:

– Maradj itt, ím, jószágot ádok, és jargalásod lészen!

Felelé az hopmester:

– Felséged eleget ádott énnékem. Csak egy dolgot kérek felségedtől.

Mondá az király:

– Megádom, valamit kérsz.

Mondá az hopmester:

– Felséged ádjon levelet, hogy az én szeretőmet, kit felséged látott házamban, szabadon elvihessem vélem haza.

– Mondá az király:

– Vidd el szabadon!

És a hopmester eltakarítá az királyné asszony kéncsét, mind az ő maga gyűjtött kéncsét a hajóra. Annakutána elbúcsúzván a királytól, elvivé véle az királyné asszonyt a hajóba, és elindítván a hajót, menten menének. Reggelre kélvén a király felméne az toronyba, hogy ott múlatna az ő szép királyné asszonyával. És mikoron megnyitotta volna az tornyot, tehát csak az helye vagyon. És mikoron az toronyban széllyel keresködnék, és a szőnyeget felemelte volna, látá az nagy lyukot, melyben be- és kijártanak vala. És mindjárást sírni és jajgatni kezde és az hopmestert átkozni: de hejába.

Ismeretlen: Nagy Sándornak históriája

(1572 körül)

Az égyiptusbéli tudós bölcsek, mikoron tudnák az földnek, tengernek és egyéb vizeknek mérésének módját, és az égnek állapatját megismerték volna, azaz az csillagoknak járását és egeknek forgását: ez széles világnak kinyilatkoztatták az ő bölcs tudományjok által.

Mondják penig Anactanabus felől, az ő királyok felől, hogy az égnek forgásáról való tudományban és elmélkedésben jó elméjű, eszes és igen bölcs volt. Egynémely nap, mikoron megmondották volna néki, hogy az Artaxerxes, az perzsiabélieknek királya nagy erővel őreá jőne, semmi hadat nem indíta, sereget sem gyűjte, hanem bémenvén az ő királyi házának egyik kamarájába, és kezébe vévé ércből csinált csészéjét, mely esővízzel vala tele, és ekképpen nagy bölcs vrázslások által az ördögöket híja vala öszve, és efféle vrázslásoknak általa isméri vala ez csészéből, az ellenségnek vízi ereje miképpen és mely nagy hatalommal jőne őreája.

Annakutána az Anactanabus király az ő fő-fő vitézinek országának őrzését elosztogatta vala. Az Perzsia felől való részét is azonképpen. Eljöve azonban egy főember az Perzsia felől való őrállók közül, és monda néki:

– Hatalmas király, Anactanabe, ellened feltámadott az Artaxerxes, az perzsiabéli király, az te ellenségidnek mondhatatlan nagy sokaságával és különb-különbféle nemzetségekkel. Mert vadnak ővéle az partiabéliek, mediabéliek, szíriabéliek, mezopotámiabéliek, az drapesek, pharesek, argivusok, kaldeusok, bachirusok, confrusek az hircaniabéliekkel és agiophiabéliekkel egyetemben, és ezek kívül naptámadat felől sok számtalan nemzetek!

Mikoron ezeket hallotta volna az Anactanabus, felfohászkodván monda az ő szolgáinak:

– Az te helyedet, azhol téged őrállóul hadtalak, híven megőrizzed! Az hadnak ereje nem áll az népeknek sokaságában. Nem tudod-é, hogy egy oroszlány sok szarvasokat megfutamtat és megkerget?

És mikoron ezeket megmondotta volna, béméne az ő rejtekkamarájába, és mindjárást ruháját elváltoztatván, haját és szakállát elnyíreté; és azmennyi aranyat elvihet vala, és azmelyek szükségesek valának az égi forgásnak isméretihez és annak tudományjához és mindenféle vrázslásihoz, felvévén, elméne Égyiptusból Pelusium felé; és búdosván juta Szerecsenországba, holott felöltözék vászonruhába, mint egy égyiptusbéli jövendölő; és innét méne bé Macedóniába.

Az égyiptusbéliek kedig, minekutána eszekbe vötték volna, hogy az Anactanabus, az ő királyok nem találtatnék meg Égyiptusban, menének az ő Serapis nevű főistenekhez, és kérék őtet, hogy igazán megfelelne őnékik az ő királyok felől. Az Serapis felelvén őnékik, monda:

– Az Anactanabus, az ti királytok, elment Egyiptusból az Artaxerxestől való féltében, mely Artaxerxes titöket az ő birodalma alá hajt. De egy kevés idő múlva ismét megjő tihozzátok, elvetvén, ím, ezt a rabságot, és bosszút áll az ő ellenségin!

És az feleletet hallván legottan egy királyi oszlopot állatának fel ott az helyen piros márványkőből az Anactanabus királynak tisztességére, és az oszlopnak lábai alá írák ezt az feleletet jövendő időkre emlékezetül. Az Anactanabus kedig Macedóniában lévén senkitől meg nem ismerteték.

Miképpen Anactanabus felment légyen az Olimpia királyné asszonyhoz

Azonközben Philep, az macedóniai király, hadba méne, Anactanabus kedig felméne az király házába, hogy Olimpia királyné asszonyt meglátná, és annak szépségét megnézegetné. És mikoron látta volna az királyné asszonyt, felgerjede az ő szíve gonosz kívánság ra. Köszöne kedig őnékie úgy, mint macedóniai királyné asszonynak, és monda:

– Idvöz légy, Macedóniának királyné asszonya!

Mert szégyenlé őtet asszonyának mondani. A királyné asszony fogadván köszönetit leülteté őtet tisztességgel. És mikoron leültette volna, monda néki:

– Igaz-é, hogy te égyiptusbéli vagy?

Felele Anactanabus:

– Igazán találod mondani, és szép szót szólál, mikoron az égyiptusbélieket nevezéd. Mert az égyiptusbéliek bölcsek, kik álmokat magyaráznak, jegyeket mutatnak, az madaraknak szavát megértik, titkokat megnyilatkoztatnak, és embereknek jövendő szerencséjeket megismérik. Én kedig ezekben, mint egy jövendőmondó, mindenekben tudós vagyok.

És mikor ezeket mondaná, az ő szíve gerjedez vala gonosz kívánságnak miatta.

Mikoron látta volna kedig az királyné asszony, hogy igen nézne reája, monda:

– Mester, micsoda gondolatokat forgatsz az te szívedben, hogy olyan igen nézsz énreám?

Felele Anactanabus:

– Az isteneknek sok feleleteket forgatom eszemben. Mert ők mondották énnékem, hogy tégedet jól megnéznélek.

Monda Olimpia:

– Mester, ha akarod, hogy higgyek tenéked, mondd meg énnékem, micsoda következik énreám az én urammal, Philep királlyal, azaz mint lészen dolgom véle? Mert ezt mondják az népek, hogy mikoron megjövend az Philep király az hadból, engemet elvet tőle, és más feleséget vészen magának.

Felele Anactanabus:

– Sok hamisat szólnak az emberek. De mindazonáltal nem sok idő múlván, azmelyeket mondál, megteljesednek. De ismét Philep király tégedet hozzája vészen feleségül.

Monda annakutána az királyné asszony:

– Kérlek, jó mester, hogy ez dolog felől mindent igazán és nyilván mondj meg énnékem!

Monda az Anactanabus:

– Egy az hatalmas istenek közül tevéled közösül, és mind jó s mind gonosz szerencséd ben megsegit tégedet.

Felele az Olimpia:

– Kérlek, jó mester, mondd meg énnékem, minemű ábrázatú az az isten?

Anactanabus monda:

– Sem ifjú, sem vén, hanem őszibe elegyedett. Hogyha pedig kedvednek kell, figyelmezz énhozzám, és én tenéked megjelentem.

És monda:

– Éjjel meglátod. Még álmodban közösül veled.

Az királyné asszony monda:

– Ha ezeket látandom, nem úgy, mint egy jövendőmondót, hanem mint istent tisztelem.

Anactanabus monda:

– Légy békességben, királyné asszony!

Ezeknekutána az Anactanabus a király házából lejövén, kiméne a városon kővül egy pusztába, és ott füveket szaggatván és megtörvén őket, vizeket vészi vala. És vrázslások és ördögi mesterségek által művelé ezt, hogy az Olimpia azon éjjel látná álmában, hogy az Hammon isten ővéle közösülne, ki ezt mondaná néki: „Asszonyi állat, a te oltalmazódat méhedbe fogadtad.”

Mikor pedig reggel felserkent volna álmából Olimpia, hívatá Anactanabust, és az álmot, melyet látott vala, őnéki megbeszélé. Anactanabus monda:

– Ha énnékem a király házában helyet adsz, azt az istent színről színre meglátod én általam. Mert az az isten sárkány képében jő el tehozzád, és azután emberi ábrázatot reája vévén az én képemben tetszik meg tenéked!

Felele ezekre az Olimpia:

– Mester, amint szinte mondád, válassz helyt magadnak; és ha ezt igaznak lönni megbizonyíthatod, tégedet úgy, mint az gyermek atyját tartlak!

És ezekután Anactanabus az király házában magának egy kamorát csináltata. Mintegy első tikszókort pedig az Anactanabus sok vrázslások és ördögségek által kezde az sárkány képébe elváltozni, és az Olimpiának kamorája felé repülni. Bémenvén pedig az Olimpia kamorájába közösüle véle, és azután mond:

– Ez e magzat erős, bosszúálló lészen, és embertől semmiképpen meg nem győzettötik.

Reggel az Anactanabus az királyi házból alájövén, az királyné asszony immár terhös vala. És mikor a királyné asszonnak méhe neveködni kezdett volna, hívatá Anactanabust, és monda néki:

– Kévánom tőled, hogy énnékem mondjad, mit cseleködik énvélem az én uram, az Philep király, ha megjövend az hadból.

Anactanabus felelé, és monda:

– Ne félj, mert az Hammon isten megsegít téged.

Azon éjjel Philep király az házban hogy volna, álmot láta, hogy az Hammon isten az ő feleségével, az Olimpiával közösült volna, és az ő méhét egy aranygyűrűvel bépecsételte volna. Az aranygyűrűnek az fejében egy kő vala, mely kövön ki vala metszve egy oroszlánfő, az Napnak szekere és egy éles tőr. És monda néki: „Asszonyi állat, ez magzat lészen az te oltalmazód.”

Felserkenvén azonban Philep király álmából, hívatá az ő jövendölőjét az álomra, melyet ő látott vala, hogy néki megbeszélje. És az jövendőmondó felelé:

– Hatalmas Philep király, az te feleséged nem embertől, hanem istentől fogadott magzatot. Mert az oroszlánfő, az Napnak szekere és az éles fegyver azt jelentik. Mert azkinek őtőle kell születtetni, annak birodalma kiterjed mind napkelet- és mind napnyugotig. Az éles fegyver kedig azt jelenti, hogy minden nemzetségek annak engedelmesek lésznek.

Miképpen Anactanabus sárkány képiben az harcon Philep király előtt forgott és az győzedelemben jelen volt

Azonközben Philep király az ő ellenségével szembeszállván megütközék véle, és Philep király meggyőzé az görögöket, kik ő ellenségi valának. És ott az harcon láta Philep király egy sárkányt, mely mindenütt az harcon őelőtte forog vala, és ellenségit erősen vészti vala. Minekutána hazatért volna Macedóniába Philep király, eleibe méne az Olimpia, és örvendezvén őnéki megapolgatja vala őtet. Az király kedig reátekintvén az Olimpiára, látá, hogy terhes volna, és monda néki:

– Olimpia, énkívülem kinek adtad magadat? Vétkeztél, nem is vétkeztél, mert isten cselekedett erős hatalmat rajtad. Én kedig mindazokat, azmelyek terajtad löttenek az istentől, álmomban megláttam. Annakokaért mind éntőlem, mind egyéb emberektől fegyhetetlennek találtattál lenni.

Miképpen Anactanabus sárkány képiben ment Philep királyhoz az lakodalomba

Egynémely napon Philep király udvart tétetvén az ő vitézinek, lakozik vala az ő fő-fő népeivel és az Olimpia asszonnyal. Azonközben az Anactanabus az ő vrázslási által sárkány képibe tűnék, és az ott lakozó vendégek között általmenvén, rettenetesen sív vala, annyéra, hogy az vendégök mind elijedének. És az Olimpiához közelgötvén a fejét ölébe lehajtá, és apolja vala őtet. Látván ezeket Philep király, monda Olimpiának:

– Igazán mondom tenéked és mindeneknek, hogy ezt e sárkányt ott láttam az harcon, mikoron ellenségimet megvertem!

Ezek elmúlván, egynyihány nap után Philep király ül vala egy nyári palotában, és látá, hogy egy kis madárka az ő kebelébe röpüle bé, és mindjárást kebelébe tojék egyet. És midőn e madármony kiesett volna Philep király kebeléből az padimontomra, kétfelé hasad, és legottan egy kicsin kégyó kezde kitekeredni belőle. És megtekerülvén, mikor bé akarna menni az madármonynak az héjába, mindjárást meghala. Ezt látván Philep király igen megháborodék rajta, és hívá hozzá az jövendőmondót, és a csudát, melyet látott vala, néki megmutatá. Felelé néki az jövendölő:

– Hatalmas Philep király, tenéked egy fiúmagzat születtetik, ki a te halálod után uralkodik. E széles világnak kerekségét mind béjárja, és mindenféle nemzetségöket az ő birodalma alá hajt. De minekelőtte megtérne az ő földébe, hertelen halállal meghal.

Mikoron pedig elközelgötne az Olimpiának szülésének napja, kezde keseregni, és gyötrődik vala, és hívá hozzá az jövendölőt, az Anactanabust, és monda néki:

– Mester, én igen-igen nagy keserűségben és gyötrelemben vagyok.

Felelé Anactanabus:

– Emelítsed magadat egy kevéssé a te királyi székedből, mert ez órában a csillagok az Naptól megháboríttatának.

És a királyné asszony felemelködék, és megszűnnék az ő fájdalmának nagy volta. Egy kevés idő múlván ismét monda Olimpiának az Anactanabus:

– Ülj le a te széködben!

És leülvén mindjárt szülé az magzatot. És mikoron az gyermek a földre leesett volna, nagy mennydörgések és villámások lőnek. Ezt látván a Philep király megrémüle, és béméne az Olimpiához, és monda néki:

– Ezt gondoltam magamban, hogy ez gyermeket mi semmiképpen el ne tartsuk, mert nem éntőlem való, hanem az istentől teremtöttnek lenni ismérem. Mert látom, hogy a csillagok is ennek az ő születésének idején mind megváltoztanak. Avagy pedig neveljük fel őtet emléközetre, és az én fiamnak, ki a más feleségemtől való volt, helyében szálljon. A gyermeken pedig sem az atyjának, sem az anyjának ábrázatja nem vala. Az ő haja, mint az oroszlánnak ő szöri, kemény vala. Szömei, mint a csillagok, villagók valának. Fogai szertelen hegyesek valának, és őbenne mindenképpen a szőresség, mint az oroszlánban, vala. És nevezteték a gyermek az ő szüléitől Alexandernek, azaz Sándornak.

Az oskolába mikoron járna, mind az tanolásban való serénséggel és mind ékösen való szólásával egyebeket., hozzá hasonlókat, mind felyülhalad vala. Mikoron osztán tizenkét esztendőre jutott volna a Sándor, bajvívásra és egyébféle viadalokra tanyíttatik vala, és mindenekben hamar elővészi vala magát. Midőn pedig az ő serénségét látta volna Philep király, dicsíri vala őtet.

És egyszer monda Sándornak a király:

– Fiam, Sándor, a te serénségödet és a te elmédnek gyors és éles voltát szeretem. De az én szüvem megháborodik rajta, hogy a te ábrázatod ilyen rút és mind különb-különbféle.

Ezeket mikor meghallotta volna az Olimpia, megfélemlék, és hívá hozzá az Anactanabust, és monda:

– Mester, érts meg most éntőlem, mit gondol énfelőlem az király! Mert azt mondja vala az Sándornak: „Szeretem, fiam, a te serénségödet és a te eszes voltodat, de bánom, hogy a te ábrázatod semmiben nem hasonlatos énhozzám.”

Anactanabus kezde gondolkodni, és monda:

– Semmit nem árt az ő gondolatja.

És az ő szokása szerént az égbe a csillagoknak az ő járásokat nézi vala, és mind a többi felett pedig egy csillagot igen nézi vala. Mikoron Sándor látta volna, hogy az Anactanabus ekképpen nézné a csillagot, azt is, magában beszélene felőle, monda az Anactanabusnak:

– A csillag, amelyet nézsz, az égben vagyon-é?

Anactanabus felelvén monda:

– Ott vagyon, fiam.

Monda Sándor:

– Megmutathatnád-é énnékem?

Anactanabus felelé, és monda:

– Éjjel jöjj el énvélem, és megmutatom.

Sándor monda:

– Elmégyek, mert örömest akarnám azt megismérnem.

Azonban monda az Anactanabus:

– Bizonnyal tudom, hogy énnékem az én fiam miatt és azáltal kell meghalnom!

Hogy ezeket mondá, kezde a király házából alájőni. És estve késén az város kővül méne Sándorral egyetemben. És mikor a városnak magos árka hátán járnának ketten, monda Anactanabus:

– Fiam, Sándor, nézzed a csillagokat! Látod-é, az Hercules csillaga meghomályosodott? Az Mercurius csillaga pedig nagy fénességgel villag. Az Jupiter csillagát is látom, mely igen ragyog. Mindezek pedig az én halálomat, melyet az én fiamtól kell szenvednem, közel lönni jelentik.

És mikor ekképpen néznék a csillagokat, Sándor kezel járula az Anactanabushoz, és nagy hertelenséggel taszítá őtet az árokba, és ezt monda néki:

– Szegény ember, ilyen halál kell néked, hogy avval meghalj. Hogyha e földi dologban bölcs vagy, miért, hogy a mennyei dolgokban is hamisan bölccsé tötted magadat, mindenekről hamisan jövendölvén?

Felele Anactanabus:

– Megismertem vala én, hogy efféle halállal kell énnékem meghalnom. Lám, tenéked is megmondám, hogy az én fiam öl meg éngemet.

Sándor monda:

– Hát én te fiad volnék, úgy?

Anactanabus felelé:

– Bizonyára én nemzettelek tégödet, és én fiam vagy!

És mikoron ezeket mondotta volna, kiszakada ottan a lélek belőle.

Az Sándor pedig fiúi kegyességből felindíttatván felvövé az Anactanabusnak testét vállára, és felvivé a királyi házba. És mikor látta volna az Olimpia, monda Sándornak:

– Fiam, Sándor, micsoda testet hozsz?

Sándor felele:

– Az Anactanabus teste ez.

Monda Olimpia:

– Az Anactanabus te atyád volt!

Felelé Sándor és monda:

– Valamint szinte a te bolondságodból cseleködtél, szinte úgy lött.

És parancsolá, hogy eltemetnék Anactanabusnak testét.

Miképpen a Cappadociának fejedelme vitte Philep királyhoz az Bucefalust, azaz a Bucefant nevű lovat

Az üdőben a Cappadocia országnak fejedelme vűn az Philep királyhoz egy Bucifant nevű lovat, mely igen fene vala. Nagy derekú és szép módú ló vala, melyet mindenfelől vasláncokkal megkötöztenek vala, és úgy hordozzák vala. Ennek e lónak szépségét és fene voltát mikoron látta volna Philep király, parancsola szolgáinak, és monda:

– Csináljatok vasrostélyból egy kamorát, hogy abba kössék ezt e lovat, hogy amely gonosztévő embereknek törvén szerént meg kell halniok, mindnyájan ölettessenek meg tőle!

Azonközben üdő beforogván Philep királynak ez megjelenék álmában, hogy az ő halála után annak kellene az ő országában uralkodni, aki ezt e fene lovat kedve szerént megjargalhatná. Mikor Sándor immár tizenkét esztendős volna, kemény erejében, merész, bátor szívű, bölcs, eszes vala, mert az hét tudományokat megtanolta vala az ő mesterétől, az bölcs Aristotelestől.

Egy nap azonközben, mikoron azon előmenne, azhol az kalitkában áll vala az fene ló, tére oda, hogy nézné meg ő is az lovat az rostély által. Mindjárást Sándor nyújtá bé az ő kezét az rostélyon, és az ló kinyújtván az nyakát kezdé Sándornak az kezét nyalni. És azután lefeküvék, és az lábait öszverakván, az fejét felütvén kezde erősképpen nézni az Sándorra. Sándor kedig eszében vévén az lónak akaratját, megnyitá az vaskalitkának ajtaját, és bémenvén kezdé az lónak az hátát törölgetni. És az ló mindjárást nagy szelidséget mutata az Sándorhoz, és miképpen látjuk, hogy az eb az ő ura előtt hízelkedik, azonképpen az ló mindenben enged vala az Sándornak. Végezetre az Sándor hátára ülvén kihozá az kalitkából, és kezdé őtet erősen jargalnia.

Mikoron ezt látta volna Philep király, monda az Sándornak:

– Fiam, Sándor, az isteneknek minden feleletek bételjesedtenek tefelőled. Mert az én halálom után az én országomban te fogsz uralkodnia.

Sándor szólván az atyjának, Philep királynak, monda:

– Atyám, Philep király, ha lehetségest kérek tőled, ádd meg énnékem, és engedjed meg énnékem, hogy hadd üljek én az te királyi székedben!

Philep király felelé, és azt mondá:

– Örömest megengedem, fiam, ezeket én tenéked. Végy fel melléd válogatott száz lovaglegényeket és hetvenezer tiszta aranyforintokat az te útiköltségedre, és menj el szép készülettel és erős legényekkel!

Ezeket hallván az Sándor azonképpen minden módon felkészüle. Elindula ezokaért Sándor az ő barátjával, az ephesusbéli bölcs filozófussal és az ő tizenkét apródival, kiket magának választott vala, és az több népekkel, vévén őmellé drága ékességeket és sok kincset. És parancsolá Sándor az ő szolgáinak, hogy az lovakra szorgalmatos gondot viselnének.

És mikor Sándor menne Peloponesum felé, találkozék szembe véle ugyanazon tartománynak királya, Miklós király az ő seregével, hogy szemben megvína az Sándorral. És közelgetvén őhozzája monda néki:

– Ki vagy te? Mondd meg énnékem!

Kinek felele Sándor:

– Én vagyok az Sándor, az Philep királynak fia.

Monda Miklós király:

– Kinek vélsz éngemet lenni?

Sándor felelé és monda:

– Te vagy az médusoknak királya; mindazáltal fel ne fuvalkodjál kevélységre ebből, hogy én tenéked királyi tisztességet tők! Nem tudod-é, hogy azki magosan felhág, nagyot esik alá is, és gyakorta az alázatos mind az égig fel szokott magasztaltatni?

Miklós király felelé és monda:

– Igazat szólál, de tekintsd meg te magadat!

– Sándor monda néki:

– Menj el éntőlem, mert nem töttem én semmit teellened, miképpen te sem töttél énellenem. Azért ingyen sem illik beszéddel egymást megrútolnunk és rágalmaznunk.

Ezt ezokoért hallván az Miklós király igen megharaguvék, és monda Sándornak:

– Nézz énreám, Sándor, és halld meg, azmit szólok: az én atyám úgy éljen, hogy ha egyszer arcul pöklek, meg nem állhatod, hanem meg kell halnod!

És mikoron ezeket mondotta volna, arcul pöké Sándort, és monda néki:

– Vedd el, és tűrd el, te hitvány kölyök, azmit érdemlettél, és pironkodjál!

Sándor kedig az ő értelmes és bölcs volta szerént monda néki:

– Miklós király, miérthogy az én kicsinységemet megutáltad és alázatosságomat, esküszöm néked az én atyámnak egészségére és az én anyámnak, kinek méhében fogantattam, egészségére, hogy meglátod, hogy én haddal jövek a te országodra, és a te országodat az én birodalmam alá hajtom.

Miklós király pedig ezen megnémula. És napot tőnek a viadalnak, és úgy válának el egymástól.

[...]

Miképpen emeltette fel magát Sándor az ég alá az griffmadarakkal

Innét elindítván seregét Sándor, az Oceanus tenger mellett méne észak felé. És járván negyven napig, menének az Veres-tenger mellé, és ott táborát leszállítá. És vala ott egy igen nagy, magas hegy, melyre mikor felment volna Sándor, látszik vala néki, hogy az éget kezével ugyan megérhetné. Akkoron gondolá szüvében, hogy miképpen emelhetnék fel őtet az griffmadarak az ég alá. És mindjárást az hegyről alájövén az ácsmestereket mindjárt hozzáhívatá, és monda nékiek, hogy őnéki csináljanak erős fákból és nagy mesterséggel egy szekeret, és vasláncokkal erősen megkötöznék, hogy ő abban bízvást ülhetne.

A szekeret az ácsok hamar megkészíték. És azután hozata Sándor griffmadarakat, és erős láncokkal őket az szekérhöz kötezé, és az szekér tetejére csináltatá az ő eledeleket. És ekképpen az étel után felröpülvén a madarak annyira felmenének, hogy Sándornak tetszik vala e széles világ kereksége, mint egy szűrű, ahol csépelnek, lönni; és a tenger tetszik vala, mint egy sárkány tekeredett volna környüle. Azonban az Isten elvövé a griffmadaraknak szömek fényét, és mikor vélnék, hogy mind felmennének, azonban a földre egy mezőben leszállának, messze, úgymint tizenöted napi járóföldön az tábortól. És ekképpen Sándor nagy nyavalyával méne az táborra.

Miképpen ereszkedett Sándor az tengerbe

Azoknakutána gondolá Sándor az ő szűvében, hogy az tengernek mélységét megtudná, és halaknak mindenféle nemét ismérhetné. És legottan hívatá eleibe az üveges mestereket, és parancsolá nékiek, hogy szép tiszta üvegből csinálnának egy kádat, hogy az üveg által mindent nyilván megláthatnának. És ezenképpen megcsinálák az kádat nagy szép, tiszta kristálból.

Azután parancsolá, hogy körös-környül vasláncokkal megkötöznék, és az tartására erős legények választanának. Ő maga pedig Sándor béméne az üvegbe, és az üvegnek ajtaját fenyűviasszal erősen bécsinálák, hogy víz soholt bé nem mehet vala. Ekképpen alá ereszteté magát az tengerbe Sándor. Láta azért Sándor az tengerben az üveg által sok különb-különbféle halakat, kiknek színek és ábrázatjok különb-különb vala, mint az földi vadaknak. Az tengerbéli vadak látván az üvegnek szépségét, mind hozzámennek vala, és ismét elfutnak vala. Az üdő pedig, melyet az vitézeknek megmondott vala, míg hadnák őtet lönni a tengerben, tudniillik egy nap estig való tizenkét óráig, elközelgett vala, és felvonák őtet az ő vitézi az vízből az partra.

Onnat elindítván seregét Sándor, és előmenvén az Veres-tengernek partján együtt táborát leszállítá, holott sok vadakat találnak vala, kiknek fejekből egy-egy fűrész módú csont hegyesen kiáll vala; egyfelől pedig éles vala, mint egy szablya, mellyel az Sándor vitézit sértegötik vala, és az ő pajzsit általfurdalják vala. És hívattatnak vala unikornisoknak. Mindazáltal megölének bennek nyolcezert, ötszázat és ötvent.

Miképpen holt meg az Bucefalus, az Sándor lova

Elindítván onnat Sándor táborát, jutának egy nagy völgybe, egy széles mezőre. És táborát ott leszállítván egynéhány napot mulata ott, mert az ő Bucifánt lova beteg vala, mely betegségben ugyanott meghala. És mikor látta volna Sándor, hogy az ő lova meg holt volna, keservesen sír vala, mert az a ló őtet sok veszedelmekből szabadította vala meg. És őnéki mindjárást egy igen nagy töltést csináltata, és ott az helyen egy várost csináltatat, melyet az lónak emlékezetire Bucifalának neveztete. Ismét elindítván táborát, méne az Xerxesnek, az perzsiabéliek királyoknak házába, holott sok különb-különbféle ékes házakat találának. Valának kedig ott szép, fejér madarak, melyek az beteg emberről itíletet tésznek vala, hogy ha megéledne avagy meghalna. Mert ha az madarak az betegnek orcájára néznek vala, tehát meggyógyulásnak jele vala. Ha reá nem akarnak vala nézni, kétség nélkül meghalnak vala az betegek.

Onnat elindítván táborát, méne Babilóniába, melyet birodalma alá hajta. Megölvén az babilóniai királyt, egy fő szolgáját ott fejedelemmé tévé, és holta napjáig békességben, hét egész hólnapig ott lakék, és ott hala meg. És onnat íra levelet az ő anyjának, az Olimpia asszonynak, és Aristotelesnek, az ő mesterének az ő hadakozásiról és sok nyavalyáiról, melyeket Indiában szenvedett, és sokféle viadaliról. Aristoteles kedig ekképpen írt vala néki feleletet levelében:

Minden királyok királyának és uraknak urának, a nagy Sándornak Aristoteles köszönetit írja, és szolgálatját ajánlja.

Mikor megértettem volna az levélből a te sok hadakozásidot, elcsudálkozám rajta. Ebből gondolám azért, és vőm eszembe, hogy volna tebenned az istenségnek valami része. Mert olyakot láttál és kísírtettél meg, melyeket testi ember meg nem mert kísírtenie. Annakokaért nagy hálákat adok ez világnak teremtőjének, hogy mindeneket meggyőztél, és senki ellene nem állhatott az te felséged hatalmasságának. Bódogok azért az fejedelmek is, kik téged ennyi sok veszedelmekben megsegítettenek és el nem hadtanak.

Ezenközben csináltata Sándor Babilóniában egy császári széket tiszta aranyból, mely hez hasonlatos egész ez világon nem vala. Mert annyi aranyat hoztak vala az görögök Indiából és Perzsiából, hogy iszanyúság vala. Az széknek magosságát hagyatá tizen két singnire, és tizenkét grádicson kell vala felmenni beléje. És nagy mesterséggel vala csináltatván tizenkét oszlopra, melyek aranyból valának, és az széket az oszlopok csak kezeken tartják vala. És az oszlopokra fel vala írván az Sándor tizenkét fejedelminek nevek. És az királyi székben az ülőhely tiszta smaragdból vala, és oldali, avagy falai szép topazius kőből. És grádicsok mindenféle drágakövekkel meg valának ékesíttetvén, Az széknek tetején vala egy szép, veres kő, mely éjjel és nappal egyaránt fénlik vala. És az székben valának sok különb-különbféle képek ékesen kimetszettetvén, kikre felírták vala görög és deák versekkel mind az országoknak és tartományoknak, melyek Sándornak szolgálnak vala, neveket.

Azután csináltata egy szép aranykoronát, melyet mindenféle drágakövekkel és gyöngyökkel megrakatott vala, és reáíratá görög és deák igíkkel ez titulust:

NAPKELET ÉS ÉSZAK, MIND NAPNYUGOT S DÉL NÉKEM SZOLGÁL.

Mikor Sándor Babilóniában volna, ott egy asszonyi állat szüle egy csuda magzatot. Az fejétől fogván mind az köldökéig emberi ábrázatú vala, és az fejétől fogva mind a köldökéig megholt vala. Az köldökétől fogva kedig az lábáig különb-különbféle vadaknak ábrázatit mutatja vala, és eleven vala. Az asszonyi állat mindjárást béfedé az gyermeket, és titkon vivé az Sándorhoz, és eleibe tévé, melyet mikor meglátott volna Sándor, igen csudálkozék, és mindjárt hivatá hozzá az jövendölőt, kinek ezt megmutatá. Az jövendölő kedig mikor meglátta volna ez nagy iszanyú csudát, nagy fohászkodással és keserűséggel ezt mondá:

– Hatalmas fejedelem, az testnek fele, melynek emberi ábrázatja vagyon, azmelyet láttál, tégedet jelent, mert tenéked hamar meg kell halnod. Az más fele kedig, mely hasonlatos különb-különbféle vadakhoz, és elevenen vagyon, az teutánad való királyokat jelenti. És ekképpen semmik lésznek, hasonlíttatván az te felségednek hatalmasságához és dicsőségéhez.

Ezeket hallván Sándor igen megszomorodék, és keservesen sírván ezt mondá:

– Hatalmas Jupiter, miért, hogy az én életemnek napját ilyen rövid időre szabtad? Mert illik vala nékem többet élnem, hogy elvégezhetném az nagyságos dolgokat, melyeket az én szüvemben elgondoltam vala. De miérthogy néked nem tetszett, hogy én azokat elvégezném, hadd járjanak, csak ezen kérlek tégedet, hogy végy bé engemet a te oltalmad alá!

Az üdőben pedig Macedóniában vala egy ember, kinek Antipater vala neve, Iasonnak fia. Ez mikor sok üdőtől fogva sok emberekkel árultatást szörzett volna Sándor ellen, hogy őtet megölnék, de hozzá ő magok nem férkezhettek volna, gondolá ez Antipater, miképpen ölhetné meg Sándort méreggel.

Miképpen vötte meg Antipater a mérget és küldte az ő fiának Roboasnak, hogy avval Sándort megölje

Elméne azért Antipater egy igen bölcs doktorhoz, és vőn ötőle igen mérges italt, melyet semmi edény meg nem tarthat vala. De végre csinálák egy vasedénybe, és ádá az ő fiának, Cassandernek, és elküldé őtet az Sándorhoz, hogy szolgálna nékie. És meghagyá néki, miképpen szóljon az Roboasnak, hogy gondolkodnának, miképpen ölhetnék meg Sándort az méreggel. Ez Roboas pedig egy ifjú vala, kit az Sándor igen szeret vala. Történék egykorban, hogy az Sándor őtet agyonüté igen kevés bűneért. Ezen az Roboas igen megháborodék, és Sándornak halálára ő is elszándékozék.

Azonban Sándor nagy országos udvart tétete Babilóniában, és minden fejedelmeket minden országokból el-béhívata az lakodalomba. És mikor Sándor az végezett napon az lakodalomban ülne az ő fejedelmivel együtt, nagy víg kedvvel lakozik vala. Azonban Roboas, ki Sándor előtt nagy gonosz kedvvel szolgál vala, az ő atyjafiától, az Cassandertől előkéré a mérget, hogy Sándort elvesztené. És a mérget az ő hivelykének körme alá tévé, melyet osztán az borba béelegyíte.

Sándor pedig, mikor mind jobb kedvet venne, és örvendezne, italt kére. Roboas ez okaért egy aranypohárt, melybe az mérget elegyítötte vala, ada Sándor kezébe, melyből mikor itta volna Sándor az méreggel elegyített bort, mindjárást nagyon felkiálta, mondván:

– Ne hagyjatok, ne hagyjatok, segítsetek!

És jobb kéz felé hajolván tetszik vala néki, hogy a máját szablyával vernék által. Monda mégis az vendégöknek:

– Kérlek tüteket, hogy egyetek és igyatok és vigadjatok. Az vendégek pedig mindnyájan megháborodának, és felkelének az asztaltól, és környüle állának, hogy meglátnák, mint lenne dolga.

Sándor pedig igen megháborodván méne bé egy kamarájába, és kére egy tollú szárat, hogy az torkába bocsátván az mérget kivehetné. Az Cassander pedig, ki mind az egész gonoszságnak oka és feje vala, áda őnéki egy tollat, melyet azonképpen méreggel megkent vala. Sándor azért bocsátá torkába, hogy okádhatnék, de annál inkább kezdé őtet az méreg kétfelől gyötreni.

Az Roxona pedig, az ő felesége, kezde őrajta esedezni, és nagy keserűséggel sírván ezt mondja vala:

– Én uram, én uram, hatalmas Sándor, miért hagysz el éngemet, szegény nyavalyást?

És csókolgatván őtet monda:

– Hogyha eljött az te életednek vége, és meg kell halnod, rendelj el először mindeneket miközöttünk, minekelőtte meghalnál!

És mindjárt Sándor hívatá az ő nótáriusát, az Simont, és felviteté magát az vacsorálóerkélybe, és minden fejedelmit öszvegyűjtvén, testámentomát ilyenképpen íratá meg:

Sándornak testámentoma

Kérlek tégedet, én szerelmes mesterem, Aristoteles, hogy az én királyi kincsemből az égyiptusbéli papoknak, kik az templumokban szolgálnak, adj mindeniknek ezer-ezer talentom aranyat.

És miérthogy gondolkodtam rajta még éltemben, kire szállana az birodalom az én holtom után, az én testamentumomnak őrizője és az ti gondviselőtök Ptolomeus légyen. És az én testamentumom mindenkor szemetek előtt légyen.

Ezt is mondom tinéktek, hogy ha az Roxona fiúmagzatot szülend, felnevekedvén arra szálljon az én birodalmom. És valami nevet szerettek, azt adjátok nékie. Hogyha leánymagzatja lészen, az macedóniabéliek válasszanak királyt magoknak, és az légyen király, és az Roxonának leánya királyné-asszony.

Az én feleségem pedig uralkodjék az én tulajdon örökségimen.

Ptolomeus bírja az Égyiptust. És a Cleopatrát, melyet az én atyám hozzávött vala, végye magának feleségül, és mind egész napkelet felé való fejedelmeknek ura légyen. Mind egész Bactriáig légyen az ő birodalma, és az Perzsiának országán is uralkodjék.

Az Cleother az Szerecsenországot bírja.

Antiochus Szíriának fejedelme légyen mind az Góg és Mágog meneteléiglen.

Arrideus Peloponesust bírja.

Artistus Indiát bírja és Hellespontust.

Lysimachus az erős Magyarországnak ura légyen.

Haulus Arméniát bírja.

Liochus Dalmáciát és Siciliát bírja.

Simon, az én nótáriusom, Cappadociának és Pelagoniának parancsoljon.

Cassander és Roboas az folyóvízig, mely Solnak mondatik, bírja.

Antipater, az ő atyjok, Ciliciának ura légyen.

Mikor ez testamentumot Sándor előtt írnák, egész zsidóságban elhírhedék az Sándor nak halála. Azonban az macedóniabéliek menének az Sándor palotájának ajtajára, és kezdének kiáltani, ezt mondván:

– Tudjátok, hogy ha nem mutatjátok meg nékünk az mi urunkat, az Sándor császárt, titöket mind fegyverre hányunk!

Hallván azt Sándor, az népnek rohanását, monda:

– Mi dolog ez?

Az fejedelmek mondának:

– Mind az macedóniabéliek öszvegyűltek fegyveres kézzel, és azt mondják, hogy ha felségedet nem láthatják, mi mind fegyverrel vészünk el kezek miatt!

Mikor ezt hallotta volna Sándor, parancsolá az ő vitézinek, hogy felemelvén, tennék őtet az székbe. És mikor odatötték volna őtet, megnyiták az háznak minden ajtait és ablakit, és parancsolá, hogy az macedóniabéliek eleibe gyűlnének.

Az macedóniabéliek pedig kiáltának Sándorra, mondván:

– Hatalmas császár, Sándor, rendeld el, kicsoda parancsoljon minékünk az te halálod után!

Sándor felelé:

– Atyámfiai, macedóniabéli férfiak, valakit akartok királyotokká tenni, én is úgyan hagyom.

Azok felelének, mondván:

– Egyenlő akarattal kívánjuk az proconsult, Perdicast.

És hívatá eleibe Sándor az Perdicast, és őnéki ajánlá az egész Macedóniának birodalmát, és az ő oltalma alá adá az Roxonát, az ő feleségét, és minden vitézit ő kezébe bízá. És hagyá, hogy holta után az ő testét megkennék mirhával. Azután parancsolá Ptolomeusnak, hogy Alexandriában őnéki aranyból kazdag koporsót csináltatna.

Ezeket kedig szólván mindenek láttára kiszakada a lélek belőle. És mikor megholt volna Sándor, az fejedelmek az ő testét felvévék, és szép, drága ruhákba felöltözteték, és fejébe tévén az ő királyi koronáját, feltévék őtet az ő császári szekerében, és vivék az fejedelmek Alexandriába. Az Ptolomeus pedig, mind az több fejedelmeknek ura, nagy felszóval és keserű sírással ezt mondja vala:

– Jaj immár énnékem, óh, erős férfiú, Sándor!

Az több vitézek is keservesen sírván követik vala az Sándor testét mind Alexandriáig, és ott eltemeték az Sándort nagy, magos, és szép mesterséggel csinált koporsóban...

Jegyzetek

adhatdsza – nosza adhatod

agyonüt – fejbevág

állat – lény

alutnája – altatná

aszú – száraz, sovány

bátor – bizonnyal

cinterem – temető

ebéllém – ebédeltem

elfaggat – összeszaggat, széttép

élhetend – ha majd bekerül az életbe

elkölt – véget ért, odaveszett

fiatal – fiatal fa

fogad (magzatot) – fogan

frisen – díszesen

gíra – nemesfémek súlymértéke

grádics – lépcső

ha – vajon

használatosság – hasznosság

hopmester – udvarmester

ingyen sem – egyáltalán nem

jargalás – hópénz, zsold

játszadozik – szerelmeskedik

keteleznem – gabalyodnom

kevés várva – kisvártatva

kiront – kiüt, kiver

koporsó – szarkofág, sírkő

madármony – madártojás

megasza – kiszáradt

megbúsul – megdühödik

megfűtözik – megmelegszik

megháborodik – felbolydul

megkörömzél – megkarmol

megválva – eltekintve

mélyföld – mérföld

metszen – mit tészen, mit csinál

mindjárást – mindjárt

morál – téblábol

morha – marha: vagyontárgy

naptámadat – kelet

őbenne eszik – belőle eszik

padimontom – kövezet, padlózat

poenitencia – bűnhődés

poroszka – szabályosan lépdelő, ügető hátasió

ránk kezd futni – felfigyel ránk

Sancta Mária – Szűz Mária

sententia – 1. büntetés 2. ítélet

sing – hosszmérték (kb. 60 centiméter)

sív – sivalkodik, sivít

soha el nem lábbott – egyáltalán nem bánta

széket ül – bíráskodik

szén – parázs, eleven tűz

Szerecsenország – Etiópia

tollú – toll

történet szerint – véletlenül

udvarlók – udvari szolgák

unikornis – egyszarvú

viceispán – alispán

villámás – villámlás

vöm – vettem

vrázslás – varázslás

zavar – zárszerkezet