Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–), Szentmártoni Szabó Géza (1950–)

Balassi Kiadó

MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRGYÚ HISTÓRIÁS ÉNEKEK

MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRGYÚ HISTÓRIÁS ÉNEKEK

A magyar történelem eseményeit tárgyaló históriás énekek döntő többsége a 16. század utolsó évtizedeiben íródott, részeként a magyarországi irodalom általános (és időleges) elvilágiasodási folyamatának. Semmiképpen sem a humanista értelemben vett történetírás műfajába tartoznak, legfőbb céljuk az olvasó figyelmének lekötése, a szórakoztatás.

A nevezetesebb szerzők közé tartozott Valkai András (Valkó, 1540–Valkó, 1586), a protestáns hitre áttért erdélyi kancelláriai jegyző, majd fejedelmi ítélőtáblai bíró. Történeti vonatkozású munkái – az elveszett Magyar krónika, A magyar királyoknak eredetekről és nemzetségekről (1567) című genealógiai éneke – mellett regényes meseszövésű históriákat szerzett, mint a Hariadenus tengeri tolvaj históriája (1571), a Károly császár hada Afrikában (1573), a János pap-császár birodalma (1573), illetve az Albuinus és Rosimunda históriája (1579). Ezek az írásai divatos európai témákat dolgoztak fel; a honi olvasókat Valkai egzotikus indiai, afrikai helyszínekkel, nálunk szokatlan történésekkel ismertette meg. Történeti tárgyú énekei írásakor többnyire Paulus Jovius olasz humanista munkáira és Bonfini latin nyelvű történeti műveire támaszkodott, ez utóbbi alapján készült a kor egyik legnépszerűbb olvasmányává lett Bánk bán históriája (1567) is, a szerelem és a bosszú örök témájának első magyar nyelvű irodalmi feldolgozása.

1574-ben Debrecenben hagyta el a sajtót, s még ugyanazon évben Heltai Gáspár felvette Cancionaléjába. Közlésünk alapja: RMKT IX.

A Perényi család szolgálatában – talán tanítóként – tevékenykedő Ilosvai Péter (1520 körül–1580 körül) a világi témájú verses históriáknak volt termékeny szerzője. Számos műve veszhetett el. Legismertebb munkája: Az híres-neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história (1574). Az ének előzménye a szájhagyományban élő, a Toldi-ereklyékhez fűződő monda lehetett, melynek egyes elemei talán már korábban bekerültek az írásbeliségbe. Elég valószínűtlen, hogy a Toldi-história lovagi típusú epikus műre volna visszavezethető; hihetőbb, hogy a laza struktúrájú művet a rendelkezésére álló elemekből Ilosvai szerkesztette össze. Fő érdeme, hogy megmentette és átörökítette a középkori Toldi-mondát, s trilógiájának megírására ihlette Arany Jánost. 16. századi népszerűségét bizonyítja, hogy Balassi két verset is írt a dallamára.

A 16. században csak egyszer, a 17–19. században azonban többször is kiadták. Legkorábbi ismert megjelenése: Lőcse, 1629. Közlésünk alapja: RMKT IV.

A História Zsigmond császár fogságáról Tinódi „történetnépszerűsítő” (Horváth János kifejezése) jellegű művei közé tartozik. A szerzőt Zsigmond császár élete kétszer is megihlette: 1552-ben egy nagy terjedelmű históriás éneket írt, s valószínűleg hamarosan egy rövidebbet. Egyik sem került be a Cronicába, sőt Heltai Cancionaléjából is kimaradtak. A közölt vers egy hely- és időmegjelölés nélküli 16. századi nyomtatványban maradt fenn. Közlésünk alapja: RMKT III.

A nagyszombati protestáns tanító vagy lelkész Nagybáncsai Mátyás (1540?–1575) neve több alakban (Bányai, Nagybányai, Nagybánkai) is előfordul.Írt bibliai históriát (Jákob pátriárka fiáról, Józsefről, Nagyszombat, 1556), magyar történeti históriát (História az vitéz Hunyadi János vajdáról, Nagyszombat, 1560), és fennmaradt két lírai verse is. Hunyadi János életét és hadi tetteit megörökítő négysarkú, 19-es sorokban írt verses históriáját Thuróczy és Bonfini latin nyelvű történeti munkája és Székely István protestáns szemléletű Világkrónikája alapján alkotta meg, a végvári vitézek buzdítására. Műve 1574-ben Debrecenben jelent meg. Heltai Gáspár az ugyancsak 1574-es Cancionaléja számára 44 strófányi gyenge verselésű betétet iktatott a históriába Zsigmond király és a Morzsinai lány szerelméről (Krónikájában Heltai prózában is elmeséli az esetet, lásd kötetünkben), hogy Hunyadi királyi származását igazolja.

Közlésünk alapja: RMKT IV.

Noha Mátyás király és általában a Hunyadiak kultuszát már Bonfini megalapozta, közismertté a Hunyadi-mondakör csak akkor vált, amikor a történetek már magyar nyelven is olvashatók voltak. Elsőként Görcsöni Ambrus (?–1574?), Homonnai Drugeth Gáspár lantos deákja írt históriát Mátyás királyról (Ungvár, 1567–1568), tovább ápolva ezzel a Nagybáncsai Mátyás kezdeményezte magyar nyelvű Hunyadi-kultuszt. Vezérfonalként Thuróczy krónikáját használta, de merített más, orális és írott forrásból is. Mátyás életét 1485-ig követte nyomon, műve itt megszakadt. A gyorsan népszerűvé vált négy részhez a folytatást előbb Ilosvai Péter készítette el a Szamos mentén, 1575-ben (csak 1978-ban vált ismertté), majd egy év múlva az antitrinitárius versszerző, Bogáti Fazakas Miklós írta meg (Tordán) a saját verzióját, Mátyás király haláláig (1490) folytatva a történetet. Helyenként belejavított Görcsöni döcögős szövegébe is. Később Görcsöni és Bogáti szövege általában együtt jelent meg.

Görcsöni művét 1570–1573 között Debrecenben adták ki először, Heltai Gáspár 1574-ben felvette Kolozsvárott kiadott Cancionaléjába, majd Bogáti Fazakas Miklós kiegészítésével szintén Kolozsvárott, 1577-ben látott nyomdafestéket. Közlésünk alapja: RMKT IX.

Valkai András: Bánk bán históriája

(1567)


1   Sok szép dolgok vannak nekünk megírván,
     Históriákban szépen béfoglalván
     Vannak nékünk szépen megírattatván,
     Szép dolgokval krónikák vadnak rakván.

2   Egy régi dologrúl most néktek szólok,
     Kérlek, hogy fejenként rá hallgassatok,
     Tiszta életről szép példát hallotok,
     Kit netalám sohasem hallottatok.

3   Másod András, harmad Béla fiárúl
     És feleségérűl, német Gertrúdrúl
     Szólok mostan az jó vitéz Bánk bánrúl,
     Királné asszonnyal történt dolgárúl.

4   Mikor András volna az királságban,
     Zendülés lőn az keresztyén országban,
     Sok királyok lőnek oly jó szándékban,
     Pogán ellen hogy indulnának hadban.

5   Mind egyenlő akarattal választák
     András királt az szent had előtt hagyák,
     Az had dolgát András királyra bízák,
     Hallgatnia mindennek őtet hagyák.

6   Ennyi esztendőben megváltás után,
     Ezerkétszázegy esztendők elmúlván,
     Az hideg tél jó üdőre fordulván,
     Minden felől az hadak elindulván.

7   András király ez dolgon megerüle,
     Kazdagon szép magyar haddal készüle,
     Akar lenni pogánok üldözője,
     Kristus neve káromlók kergetője.

8   Ország gondját bízá egy szolgájára,
     Feleségét, gyermekét egy főúrra,
     Nemzetségbűl az jó vitéz Bánk bánra,
     Bánk bánt hagyá országa oltalmára.

9   Igazságot hagya szolgáltatnia,
     Meg ne hagyja országát romlania,
     Gonoszságot megbüntetnie hagyá,
     Kípében hagyá országát bírnia.

10   Bánk bán jámbor, vitéz úrfiú vala,
       Ezen ű szűében örvendöz vala,
       Bátorsággal tisztit fölvette vala,
       Magát arra elégnek tudja vala.

11   Szándékozik, tisztiben jámborságát
       Megmutassa királynak szolgálatját,
       Ország népével szerettesse magát,
       Király után feljebb vigye ű dolgát.

12   Bátorsága nagy vala az Bánk bánnak,
       Tökéletös jámborsága az úrnak,
       Vitézsége, jó erkölcse úrfinak,
       Örül vala azért ű ez dolognak.

13   De a szerencsének ű állapatját
       Nem tudhatja meg senki annak dolgát,
       Mely gyorsan más felé fordítja magát,
       Csudaképpen forgatja ű hajóját.

14   Kopasz, neki csak egy fürt haja vagyon,
       Mint tükörnek, oly tündöklése vagyon,
       Az ű járása forgószélen vagyon,
       Természeti, hogy mindenkor forogjon.

15   Nem köll hinni azért ű forgásának,
       Mint az forgószélnek ű zúgásának,
       Mert hamar változása lészen annak,
       Mint megmutatja példája Bánk bánnak.

16   Mert mikor az király el nem ment volna,
       Asszonyhoz egy atyjafia jütt volna,
       Ki egy ember gyermeke vele volna,
       Nénjét vigasztalná, hozzá jütt volna.

17   Nénjét kéri, hogy semmit ne bánkódjék
       És ű keseríségétűl megszűnjék,
       Szomorúságátúl hogy eltávozzék,
       Sírás, ohajtasrúl elfeledközzék.

18   Mint szerelmes atyjafiát, úgy kéri,
       Ezökrűl feledközzék, azon inti,
       Kesergését vigasságra téríti,
       Szerelmes nénjét mert szűből szereti.

19   Bánk bán feleségét akkor ott tartja,
       Hogy királné asszont ő is szolgálja,
       Király távollétében vigasztalja,
       Szolgálatját azzal is ő mutatja.

20   Ékes termete szép vala asszonnak,
       Sokan csudálkoznak szépségén annak,
       Tökéletes vala jámborsága annak,
       Jó hírek, nevek asszonyhoz valának.

21   Atyjafia az királné asszonnak
       Szerelmére gerjede Bánk bánnénak
       És megjelenék királné asszonnak,
       Szerelmében lőn vakulása annak.

22   Semmiképpen mert azt nem titkolhatja,
       Sántaságot mint el nem titkolhatja,
       Az szerelmet úgyan nem titkolhatja,
       Mert az üdő azt kinyilatkoztatja.

23   Megbolondul ember szerelem miatt,
       Azki annak fekszik vak tüze alatt,
       Búkat, bánatokat sokakat vallhat,
       Végre poklot is miatta találhat.

24   De térek már az elkezdett dologra,
       Királné asszonnak nagy vakságára,
       Miképpen gondola atyjafiára,
       Ki őneki hamar lőn halálára.

25   Látják Bánk bánné tekéletességét,
       Nem elégítheti meg azzal öccsét,
       Nem ronthatják meg szemérmetességét,
       Nem teheti azbúl öccsének kedvét.

26   Jóllehet forgódik királné asszony,
       Öccsének ha teheti kedvét asszony,
       De tökéletes az Bánk bánné asszony,
       Tőle meg nem csalattatik az asszony.

27   Királné asszony szóla az öccsével,
       Rejtekházban lenne ő csendességgel,
       Mindaddég forgódnék mesterségével,
       Hozzá viszi Bánk bánnét beszédével.

28   Bánk bánnét hordozza ű házaiban,
       Beszélget ővéle nagy nyájasságban,
       De az Bánk bánné semmit nem ért abban,
       Királné asszony volna mi szándékban.

29   Öccse rejtve vala meghagyott házban,
       Asszony az Bánk bánnét vivé az házban,
       Jámborsága megromla virágában,
       Megtöreték az ő tisztaságában.

30   Szégyenségét az asszony nem titkolá,
       Nem sok üdőre urának megmondá,
       Mikor ura megölelé, csókolá,
       Sírva vitéz urának ez szót mondá:

31   „Vitéz uram, nem vagyok míltó arra,
       Te csókolásod meg ölelésedre,
       Sőt én méltóbb vagyok megölésedre,
       Hogynem élni ily nagy szégyenségedre.

32   Mert megromlottam én tisztaságomban
       És megszégyenültem jámborságomban,
       Szolgálatunkért estem gyalázatban,
       Nem akarok élni én ez világban.

33   Az te ágyad immáron megszeplősült,
       Tisztaságátúl mert társod megürült,
       Jámborságának hajója elmerült,
       Énmiattam orcádra szégyen terült.

34   Nem volt nékem soha ez akaratom,
       Mindenkor volt ebben ártatlanságom,
       De ezt mívelte rajtam az asszonyom,
       Öccse miatt romla meg tisztaságom.

35   Nem kívánom immár én életemet,
       Ím, kezedben hoztam az én fejemet,
       Fegyvereddel, uram, ölj meg engemet,
       Ez szégyennel ne egyem kenyeremet.

36   Ölj meg, vitéz uram, kérlek tégedet,
       Mert elvesztettem híredet, nevedet,
       Kisebbítettem te tisztességedet;
       Rútítottam te királi kípedet.

37   Ölj meg azért engemet, vitéz uram,
       Az szégyent magamon hogy ne láthassam,
       Tisztességedet ne fogyatkoztassam,
       Életemmel nevedet ne gyalázzam.”

38   Igen megharagvék ezen az Bánk bán,
       Szomorúságát nem jelenti az bán,
       Kéri feleségét, hogy sírásában
       Megszűnjék, ne légyen nagy bánatjában:

39   „Hozzám való nagy szerelmedért kérlek,
       Bánatodtúl megszűnjél, arra intlek,
       Ártatlannak téged ebben ismérlek,
       Meghal az királné asszony teérted.”

40   Semmiként nem vehet jókedvet asszony,
       Noha úrtúl vigasztaltatik asszony,
       Mert erősen bánkódik vala asszony,
       Rajta esett küsebbség undokságon.

41   Másod nap felesége szava után
       Tőrit oldalára kötte az Bánk bán,
       Erősen fúl mérgében az vitéz bán,
       Nem tarthatja meg mírgét ő magában.

42   Mikoron udvarhoz ő béindula,
       Királné asszonnyal szemben hogy juta,
       Tőrit asszonyához mindjárást rántá,
       Királné asszont legottan levágá.

43   Azután házból Bánk bán kiindula,
       Az víres tőrt kezében tartja vala,
       Az udvar népének az tőrt mutatja,
       Csendesz beszéddel nékiek ezt mondja:

44   „Kírlek tütöket, hogy veszteg légyetek,
       Semmi háborúságot ne kezdjetek,
       Vétek nélkül töttnek ezt ne véljétek,
       Asszonyom jutalmának ítéljétek,

45   Mert semmit nem cselekedtem ok nélkül,
       Asszonyomon nem lött ez vítek nélkül,
       Nem akarék lenni halála nélkül,
       Mert ezelőtt íltem én vítek nélkül.

46   Ez mi asszonyunk én házastársomat,
       Megfertéztette öccsével ágyamat,
       Hírem, nevem veszté tisztaságomat,
       Életemben rontotta virágomat.

47   Ez vilagon, azt mérem mondania,
       Minden halált kész vagyok szenvednie,
       Az halálra mérem fejemet vetni,
       Társomért akartam bosszút állani.

48   Ím, jó regvel király után indulok,
       Törvént fejemre uramtúl kévánok,
       Írdemem szerént büntetést kévánok,
       Igaz az én uram, őhozzá futok.

49   Nem félek, mert bízom igazságomban,
       Tudom, hogy írem uramat útában,
       Törvént várok én tőle ez dologban,
       Megmondom ezt, bízván igazságamban.”

50   Ez szót hallván, udvarnép csendeszedék,
       Ez dologért háború nem kezdeték,
       De Bánk bánnak ott békesség adaték,
       Bánk bán dolga mert helyen találtaték.

51   Hogy juta Bánk bán Konstantinápolyban,
       Királt ott éré Bánk bán az városban,
       Görög császárnak lakóvárosában,
       Bánk bán megmondá dolgát bátorságban:

52   „Íljen felséged sokat ez világban,
       Jó szerencsés légy minden dolgaidban,
       Ki bíztál engem gubernátorságban,
       Feleséged megöltem országodban.

53   Mert feleséged, én asszonyom, Gertrúd,
       Kit én véltem olyannak, mint az szent Rút,
       Oly dolgot mívelt, ki megmondásra rút,
       Ki ő halálára volt választott út.

54   Németországbúl öccsét béhívatta,
       Társomat véle egy házban zárlotta,
       Erő szerént öccsével megrontotta,
       Azért ez lőn ő halálának oka.

55   Nem akartam én előled elfutni,
       Sohova felséged előtt búdosni,
       Kegyelmességedhez szoktam folyamni,
       Mert tudtalak téged igaznak lenni.

56   Ím, hozzád jöttem nagy bizodalmamban,
       Ítélj meg engemet igazságodban,
       Mert törvényem vagyon akaratodban,
       Életem-halálom vagyon markodban.

57   Bízom magam én te igazságodra,
       Igaz törvény szerént meglátásodra,
       Az én fejemet hoztam ide arra,
       Ha vítkeztem, bátor vitess halálra.

58   Náladnál más bírót én nem kévánok,
       Jóllehet én néked peresed vagyok,
       Ez dologban néked ellened vagyok,
       Noha szegény szolgád én néked vagyok.

59   Ha bűnesnek lelsz engem törvényöddel,
       Rám bátor ne tekénts kegyelmességgel,
       Ha mentsége lehetsz fejemnek ezzel,
       Végy elöl engem kegyelmességeddel.

60   Azért igaztételt tetűled várok,
       Ha nincs vétköm, szabadulást kívánok,
       Ha vétköztem, én az halálnak állok,
       Fejem idehoztam, előtted állok.

61   Ha azt lelöd, hogy asszonyom vétkejért
       Tűlem megöletött az ű bűnejért,
       Míveld, uram, jó híredért, nevedért,
       Meg ne ölettessem én ez dologért.

62   Mert mindenkor bíztam te jóvoltodban,
       Mert mindent cseleködtem igazságban,
       Minden dolog volt az egy állapatban,
       Törvént várok tűled az te utadban.”

63   Csoda, írják, hogy király ű szűvében
       Meg nem háborodott ő elméjében,
       Semmi változás nem lött ő szűnében,
       Király bánnak szólt tökéletösségben:

64   „Ím, jól látom az te emberségedet,
       Bízván való tökéletességedet,
       Cikkölönként megértém beszédidet,
       Látom bíztodban hozzám jövésödet.

65   Ne félj semmit azért az te szívedben,
       Ha így vagyon, mint szólál kérésödben,
       Meglásd, hogy különbség ne légyön ebben,
       Igaz törvént tészök néked ezökben.

66   Térj haza azért mostan országomban,
       Ismét gubernátor légy uraságban,
       Járj híven és igazán dolgaidban,
       Fogyatkozás semmi ne essék abban.

67   Isten szent felsége hogy hazaviszen,
       Telepedésem, nyugodalmam lészen,
       Igaz törvényöd néked abból lészen,
       Ha nincs vétked, dolgod mind helén lészen.

68   Egyéb választ én tenéked nem adok,
       Siess haza, látod, utamban vagyok,
       Ugyan előbbi András király vagyok,
       Igazat látni mindenkor akarok.”

69   Dicséretes hadát viseli vala,
       Idő múlván hogy országába juta,
       Bánk bán nem feledközék, vigyáz arra,
       Hogy királytúl törvént kérjön fejére.

70   Egykor király feleségét emlété,
       Ottan Bánk bán ő magát elő veté,
       Mondá: „Uram, király, országodban vagy,
       Tudom ezt, hogy igaz fejedelem vagy.

71   Én öltem meg az te feleségedet,
       Ím, kezedben hoztam az én tőrömet,
       Azkivel megöltem feleségedet,
       Ölj bátor ezen tőrrel meg engemet.

72   Bíztam magam te törvénytételedre,
       Törvényedet vártam az én fejemre,
       Tégy törvént azért mostan én fejemre,
       Hagytam én azt, király, te személyedre.”

73   Az Bánk bánnak király igaz törvént tőn,
       Kiszabadulására Bánk bánnak lőn,
       Híre, neve érte királnak jó lőn,
       Mert igaz András király ű neve lőn.

74   Szoltán király ellen ő hadakozott,
       Vitézekkel sok nyereséget hozott,
       Sok szent tetemeket onnét elhozott,
       Magyaroknak jó hírt és nevet hozott.

75   Magyarok, ez dolgot vegyük eszünkben,
       Tisztességet kövessünk életünkben,
       Mi eleink dolgát végyük eszünkben,
       Őket kövessük jámbor életükben.

76   Tisztán tartsuk magunkat Istenünknek,
       Hívek légyünk az mi fejedelmünknek,
       És mi igazak légyünk mindeneknek,
       Úgy lehetünk kedvében Istenünknek.

77   Könyeregjönk az mi fejedelmünkért,
       Mi előnkben adatott királyunkért,
       Tartsa meg az Isten ű szent fiáért,
       Az megváltó és úr Jésus Kristusért.

78   Éljen ű nagy sokáig ez világban,
       Minden jókat az Isten néki ádjon,
       Birodalmot végig kezében ádjon,
       És minden magyar errűl áment mondjon.

79   Ki bűebben ezt érteni akarja,
       Bonfinius könyvében megtalálja,
       Másik írásában meg olvashatja,
       Mert hetedik részében el-béírta.

80   Azki szerzette ezt magyar versekben,
       Nem jelenté meg nevét ő ezekben,
       Sem penig nem írta az versfejekben,
       Valkón megtalálják Kalotaszegben.

81   Születet után ennyi esztendőben,
       Ezerötszázban és az hatvanhétben,
       Az hé hónak Szent Jakab ünnepében,
       Tisztességre intessünk mi ezekben.

Ilosvai Péter: Toldi Miklós históriája

Insignia duella et res gestae fortissimi athletae Nicolai Tholdi de Nagyfalu

(1574 előtt)

Nota: „Oly búval, bánattal az Aeneas király”


1   Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
     Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról,
     Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
     Csuda, hogy mindeddig sem emlékeztünk erről.

2   Az örök Istennek nagy sok ajándéka,
     Kivel mind ez világ körös-környül rakva,
     Az erősség sem utolsó áldomása,
     Kivel Toldi Miklóst régen ő megáldotta.

3   Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
     Keveset olvasok róla krónikában,
     Maga méltó volna írni ezt is abban,
     Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

4   No, azért dolgait szép renddel megértsük,
     Isten ajándékát benne megtekéntsük,
     Az jó vitézeknek például jelentsük,
     Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.

5   Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
     Toldi Miklós hogy születék Nagyfaluban,
     Velencei Károly vala királyságban.
     Erős, vastag gyermek Toldi kicsin korában.

6   Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala,
     Az öregbik fia jó Toldi György vala,
     Károly udvarában György ám felment vala,
     Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.

7   Idő telvén Toldi György megházasodék,
     Miklós húsz esztendős vala, hogy ez esék,
     Az jó Károly király világból kimúlék,
     Akkor Magyarország siralomba hozaték.

8   Károly fiát, Lajost királlyá választák,
     Urak az királynak nagy híven szolgálnak,
     Laczfi András neve az nádorispánnak,
     Nagy urak Budában az királynak szolgálnak.

9   Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával,
     Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
     Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
     Nagy malomköveket emelget egy karjával.

10   De hogy Budából Toldi György megjő vala,
       Vitézlő szolgái rudat hánnak vala,
       Toldi Miklós ott köztök forgódik vala,
       Vissza kétannyira az rudat veti vala.

11   Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
       Azt is sokkal messzébb visszaveti vala,
       Bátyjának az dolog mind hírével vala,
       Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.

12   Magában Toldi György úgy búskodik vala,
       Miklósra, öccsére nagy haragja vala,
       Szerető szolgáját mert megölte vala,
       Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.

13   Igen keserüli Miklóst az ő anyja,
       Titkon azért őtet éléssel táplálja,
       Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
       Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

14   Nemsokára Laczfi András jó Budára
       Erdélyből indula Lajos udvarába,
       Az úton mentében Váradot haladá,
       Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

15   Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
       Véletlenül útát elvesztette vala,
       Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
       Toldi Miklós kezében nyomtatórúd vala.

16   Sok szóval az utat tőle kérdik vala,
       Toldi Miklós ezen igen búsult vala,
       Nyomórudat fél kezével kapta vala,
       Buda felé utat azzal mutogat vala.

17   Történék, hogy ismég esék gyilkosságba,
       Melyért következék néki búdosása,
       Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
       Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.

18   Aláfüggesztette fejét nagy bánatban,
       Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában,
       Tehénvágó-hídhoz mégyen koplalásban,
       Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.

19   Pokol fene bika szarvon kötve vala,
       Kit akkor mészáros vágni akar vala,
       Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
       Toldi Miklós látá, bika után fut vala.

20   Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
       Az farkánál fogva mészárszékhez voná,
       Ki ez dolgot látá, felette csudálá,
       Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.

21   Azután Budára hogy általment vala,
       Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
       Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
       Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.

22   Nem sok napra méne király konyhájára,
       Nem vala udvarnál Toldi György, az bátyja,
       Csak étéjért az szakácsokat szolgálja,
       Étel után szennyes fazakokat mos vala.

23   Onnét az Dunára vízért küldik vala,
       Két jó öreg kondért hamar ragad vala,
       Két kezében vízzel teli hozza vala,
       Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.

24   De mikor vitézek rudat hánnak vala,
       Ifjú Lajos király sokszor nézi vala,
       Miklós is konyháról odaballag vala,
       Kétannyira veti, király csudálja vala.

25   Egyszer király kérdé: honnan való volna?
       Toldi Györgynek, mondják, atyjafia volna,
       Gyilkosságért hazúl elbúdosott volna,
       Toldinak az király megkegyelmezett vala.

26   Parancsolá király, levelét megírnák,
       Toldi Györgynek írá mint hű szolgájának:
       Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak,
       Ne tartaná Miklóst otthon – írá – nagy kárnak.

27   Érté az levelet Toldi György s olvasá,
       Öccsét igen feddé, erősen dorgálá,
       Miklósnak két lóra akkor szert tött vala,
       Szolgálatra menne, őt kénszeríti vala.

28   Rágondolván magát, két lóval indula,
       Anyja Toldi Györgynek Miklóst szánja vala,
       Száz aranyat rozstésztába csenált vala,
       Hütös szolgája csak ez dolgot tudja vala.

29   Anyja Toldi Györgynek szolgát azon kéré:
       Jó Toldi Miklósnak ha lészen szüksége,
       Akkor rozskenyeret eleibe tégye,
       Rozskenyér bélivel Toldi szükségét tégye.

30   No, mikor feljuta Toldi jó Budába,
       Lajosnak akkoron vala új udvara,
       Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala,
       Mindent öklelésben vitéz elejtett vala.

31   Csak két vitéz fiát egy özvegyasszonynak
       Cseh megölte vala az özvegyasszonynak,
       Vala nagy siralma azért az asszonynak,
       Toldi Miklós érté meg okát siralmának.

32   Oly igen megszáná az asszony siralmát,
       Mondá, hogy megállja nékie bosszúját,
       Hamar cseh vitéznek küldé ottan tollát,
       Mert ővéle akar késérteni szerencsát.

33   Mind egy akarattal ketten indulának,
       Két csolnokon Duna-szigetbe jutának,
       Számtalan sok népek Duna-parton állnak,
       Nézik az két vitézt az szigetben, mint járnak.

34   Ímé, mihelt Toldi az porondra juta,
       És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
       Ottan ő csolnokját vízen elbocsátá,
       Az cseh vitéz kérdi: „mi légyen annak oka?”

35   „Tudod, vitéz – mondá –, elég egy embernek
       Vizen egy csolnokban járni egy személynek,
       Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek,
       Nem szükség a hajó, tudod, megholt embernek.”

36   Ímé, Toldi szíből Úristent említé,
       Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,
       Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
       Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.

37   Csudálatos vala Toldi erőssége,
       Keze között csehnek elolvada teste,
       Cseh vitéz hogy látá, ottan elijede,
       Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.

38   Oly igen szabódván cseh vitéz így szóla:
       „Fiam, kérlek, de ne siess halálomra,
       Tizenkét vitéznek minden sok marhája
       Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága.”

39   Meg sem hajla szíve jó Toldi Miklósnak,
       Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
       Fejét és marháját adá az asszonynak,
       Így állá bosszúját meg siralmas asszonynak.

40   Ímé, az királynak ebben hír lött vala,
       Toldi vitézségét, erejét csudálá,
       Király azért őtet fejéhez választá
       És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

41   Több dolgai között jó Toldi Miklósnak
       Még ifjú voltáról ilyeneket írnak:
       Szolgáló leánya királyné asszonynak
       Egykoron meghala, mondják herceg leányának.

42   Az idő akkoron szép folyással vala,
       Az bálványimádás akkor regnál vala,
       Leányt nagy gazdagon eltemették vala,
       Lélek üdvösségét mert abból várják vala.

43   Tisztessége megadassék mindeneknek!
       Budában halála lőn egy főembernek,
       Ifjú felesége megmarada ennek,
       Toldi szerelmére igen gerjedez ennek.

44   Vala okossága az tisztes asszonynak,
       Izenetit eluná Toldi Miklósnak,
       Egy gazdag vacsorát készíte Toldinak,
       Vígan akar véle múlatni – írá annak.

45   Sőt minden házait asszony felcifrázá,
       Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
       Az egyik ablakra mely kárpitot vona,
       Azon egy oroszlány arannyal írva vala.

46   Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,
       Az asszony kénálja hízelkedő szóval,
       Toldi csak ingében vetkezék azonnal,
       Kezde ott ugrálni nagy magamutatással.

47   „Gyakorta hallottam – asszony néki monda –,
       Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,
       Az én szerelmemért amaz oroszlányra,
       Kérlek, ugordjál fel az én kévánságomra.”

48   Ottan Toldi Miklós hátrairamodék,
       Az asszony kedveért egyet-kettőt ugrék,
       Fene oroszlányra hamar felugordék,
       Buda piacára Toldi csöndülést ugrék.

49   Csak nyaka nem szegék, igen bosszonkodék,
       Toldi egy imegben ott künn pironkodék,
       Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
       Az lakatgyártónak ezekrűl panaszkodék.

50   Ez lakatgyártóval éjjel elindula,
       Álkulccsal béméne az kis kápolnába,
       Gazdagsággal való rakott sírt felbonta,
       Sírbe hogy bészálla, gazdagságot kiadá.

51   Nagy hamar lakatos az követ mozdítá,
       Az kő Toldi Miklóst oda bészorítá,
       Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta,
       Ott vesződik Toldi, azonban megvirrada.

52   Sok vesződés után vállát erősíté,
       Az nagy bálványkövet el-felemelíté,
       Ijedtében sírbúl magát el-kiveté,
       Lakatosruhában ő szállására méne.

53   Ifjúságabéli több sok dolgairól
       Én mostan nem szólok semmit az többiről,
       Szólok vénséginek csuda dolgairól,
       Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.

54   Sok nap után levél juta az királynak,
       Nagy parancsolatja cseh király-császárnak,
       Adóját kívánja jó Magyarországnak,
       És személyét látni ifjú Lajos királnak.

55   Parancsol az császár, ezt írja királnak:
       „Jöttön-jöjj! hozd ide adóját országnak, 
       Tizenegy királyok mostan nálam vannak, 
       Azok is tégedet mind látnia kívánnak!”

56   Ezt hogy hallá király, rajta megbúsula, 
       Jó fő-fő tanácsit hamar béhívatá, 
       Császár kívánságát, levelét mutatá. 
       Ott Lajos királnak Laczfi András így szóla:

57   „Tefelséged ezen semmit ne búsuljon, 
       Fő-fő vitézivel sőt el-felkészüljön, 
       Toldi tőrhordozód és inasod légyen, 
       Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.

58   Rettenetes haddal ezentől induljunk, 
       Prágában császárral hamar szemben légyünk;
       Mi kívül az haddal bátor megmaradjunk, 
       Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.”

59   Vagyon Lajos király oly nagy készületben, 
       Sok erős vitézek vannak seregében, 
       Az nagy urak véle indulnak örömben, 
       Megmondom uraknak neveket én versemben.

60   Sőt nádorispán Hédervári Kont Miklós, 
       Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós, 
       Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós, 
       Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.

61   Jó Lőkös Bertalan, az Giléthi Miklós,
       Kanizsai Lőrinc vala, jó Tót Miklós,
       Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,
       Jó Czudar György vala, és vitéz Toldi Miklós.

62   Lajos király hamar ezekkel indula, 
       Morva felé mozog lassan az ő hada, 
       Trincsént meghaladá, Csehországba hata, 
       Prága városához nagy hadával eljuta.

63   Ott az város körül táborát jártatá, 
       Vitéz magyarokat minden nép csudálja, 
       Lajos királt Laczfi András úgy oktatja, 
       Károly császár előtt félelmét ne mutassa.

64   „Semmit ne félj, király, kérd meg a császártól: 
       Mi okáért fáraszt minket országunkból, 
       Prága kapuját mi megvesszük csehektől;
       Isten lészen velünk, ne félj semmit császártól.”

65   Vannak az császárnál tizenegy királyok, 
       Lajos király mégyen, urak véle vannak, 
       Vitéz Toldi Miklós inasa királnak, 
       Király el-belépék eleiben császárnak.

66   Az király oly igen megijedett vala, 
       Ijedtében szólni egyet sem tud vala;
       Sarkát Toldi Miklós úgy nyomódja vala, 
       Sarkából királnak az vér el-kifoly vala.

67   Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok 
       Prága kapujára ottan rohanának, 
       Csehektől az kaput megvövék magyarok, 
       Városban boltokat csakhamar felrontának.

68   Vagyon nagy kiáltás széllel az városban, 
       Császár semmit nem tud ebben a dologban:
       Egy követ eljuta, hogy hírt tegyen abban, 
       Toldinak buzgánya vagyon köntös ujjában.

69   Sőt az köntösujjal követet úgy csapá,
       Ottan ez világból kimúlék, meghala,
       Csakhamar más követ azt kiáltja vala:
       Prágát az magyarok régen megvötték vala.

70   Sisakkal magyarok az pénzt mérik vala,
       Skárlát, gránátnak singi kópia vala;
       Toldi Miklós királt taszigálja vala,
       Lajos király azért császárnak így szól vala:

71   „Értsem okát, császár, mire most hivattál,
       Messzől országomból ide fárasztottál,
       Talám csak próbádnak engem alítottál,
       Hogy tőlem, uradtól, adót venni kévántál?”

72   Rövid szóval mondá császár az Lajosnak:
       „Nincsen helye nálad valami tréfának,
       Fiam, Lajos, békét hagyj most haragodnak,
       Izenj magyaroknak, hogy ne kóboroljanak.

73   Végyed, fiam, Lajos, atyafiságomat,
       Ezeket ismérjed mint te barátidat,
       Városomból küldd ki kóborló hadadat,
       Örök békességet szerezzünk mi hit alatt.”

74   Ímé, Toldi botját rántá, s mondá nékik:
       „Meghiggyétek tü ezt, tizenegy királyok,
       Agyatokban rontom aranykoronátok,
       Uratokat, Lajost ha jól nem szolgáljátok!”

75   Császárral egyemben, hidd igaz dolognak,
       Tizenegy királyok talpokra állának.
       Jó Lajos királnak mind fejet hajtának,
       Úgy rettegnek vala nagy botjától Miklósnak.

76   Ilteté le mellé császár Lajos királt,
       Nagy vígan vendéglé ott az királyokat.
       Lajos kiszólítá az magyar urakat,
       Budába megtére, vendéglé az urakat.

77   Toldira királnak egyszer lőn haragja,
       Bizonyt nem írhatok, mi volt annak oka,
       Három esztendeig nem ment bé udvarba,
       Új udvart hirdete Németújhely várába.

78   Új udvarba sok nemzetségek gyűlének,
       Jeles öklelések akkor ott levének,
       Szép pálya-futások, győzködések lőnek,
       Egy olasz vitéztől de mind elejtetének.

79   Tőn emlékezetet az király Toldiról,
       Ez dolgot baráti megírák Újhelyből:
       Egy olasz az címert elvötte magyartól;
       Az vén Toldi Miklós gondolkodik magáról.

80   Egy cseppet sem késék, Pesten általméne,
       Klastromban gárgyántól barátruhát vöve,
       Kurta pejlovára mint egy barát üle,
       Újhely vára felé hamar el-kiléptete.

81   Mikoron Újhelyben lovon el-béjuta,
       Újhely piacára szépen bényomtata,
       Oktalan őnéki nagy öklelőfája,
       Piacon hogy nyargal, szikrázik ló patkója.

82   Nagy öklelőfáját hogy felhányja vala,
       Nyakában csuklyája úgy lógdogál vala,
       Derekán kápája hogy rengdegél vala,
       Lajos király kérdi: vallyon s kicsoda volna?

83   Nagy felszóval öklelő társot kér vala,
       Az olasz vitéznek hírré adták vala,
       Hamar jó lovára olasz felült vala,
       Gyorson vén baráttal ő kópiát tört vala.

84   Egyberoppanának, nézik sok ezeren,
       Olasz az nyeregből esék messze földen,
       Az barát akarja fejét venni menten,
       Király azt kiáltja: „Kegyelem néki légyen!”

85   Lőn ezen öröme jó Lajos királynak,
       Címere megmaradt jó Magyarországnak,
       Dicséreti, tisztessége lőn barátnak,
       Így kegyelmeze meg király Toldi Miklósnak.

86   Ezeknek utána hogy megvénhüdt vala,
       Haja és szakálla megfehérült vala,
       Lajos király Budán egy gyűlést tött vala,
       Az vén Toldi Miklóst oda hívatta vala.

87   Lám, akkoron szintén Kassa városában
       Toldi Miklós vala egy szép palotában,
       Széllel vigyáz vala világos ablakban,
       Ígyen dörgölődik, feddődik ő magában:

88   „Óh, én vén szakállom, hívatlan vendégem!
       Budára hívatott mostan király éngem,
       Az ifjú vitézek megcsúfolnak éngem,
       Király parancsolta, fel kell mennem énnékem.

89   De ha megállandod ott az te bosszúdat,
       És megtanítandod most serdült ifjakat,
       Gyönggyel megfűzetlek mint jó szakállomat,
       De ha nagy szégyenbe hozod ténnenmagadat:

90   Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
       Város piacára, szemétre kihánlak;
       De ha megmutatod magad az ifjaknak,
       Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak.”

91   Mikoron feljuta Toldi jó Budára,
       Jó Lajos királynak fényes udvarába,
       Ifjak tekintének ő vén szakállára,
       Egyik az másiknak csúfságba így szól vala:

92   „Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,
       És az liszteszsákot fejéhez verték volt.”
       Másik vitéz monda: „Bezzeg nem molnár volt!
       Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?

93   Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,
       Halaknak teteme állán kiütött volt.”
       Toldit az harmadik megszólította volt:
       „Hallád-e te, bátya! – Toldinak azt mondja volt –

94   Malacot királynak elébb hoztak vala,
       Látom, ludat hoztál, az is kedves nála.”
       Az vén Toldi Miklós ezt hallgatja vala,
       Mondhatatlan igen ezen megbúsult vala.

95   Héttollú buzgánya köntösujjban vala,
       Köntösujjal kiket azhol érhet vala,
       Ottan ez világból az kimúlik vala,
       Még királyhoz juta, addig hárma meghala.

96   Jó Lajos királynak ezt bémondták vala:
       Toldi vitézekben hármat megölt vala.
       Azonban Miklós is királyhoz béjuta,
       Király kérdi okát, miért mívelte volna?

97   „Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
       Majd fejedhez verném héttollú botomat;
       Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
       Meg nem csúfolnáják vitézi vén fejemet.”

98   Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,
       Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
       Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
       Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.

99   Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,
       Szertelen temérdek agya-kaponyája,
       Még most is ott vagyon nagy öklelőfája,
       Híres ez világban szíve nagy bátorsága.

100   Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,
         Minden reménsége boritalban vala,
         Ő nagy erejének nem sok hasznát látá,
         Semmiben marháját meg nem szaporíthatá.

101   Azki ez dolgokat szerzé bé versekben,
         Az régi dolgokról lőn emlékezetben,
         Neve versszerzőnek vagyon versfejekben,
         Az ezerötszázban hetvennégy esztendőben.

Tinódi Sebestyén: História Zsigmond császárnak fogságáról és szabadulásáról, Magyarországban törtínt dolgáról

(1552)

Ad notam: Ne hagyj elesnem, felséges Isten etc.

PRIMA PARS


1   Zsigmond királnak mondom fogságát, nagy nyomorúságát
     És az fogságból szabadulását, Budában lakását,
     Nikápol alatt miként elveszte sok magyar urakat.

2   Jőni nem merte az Zsigmond király is Magyarországba,
     Mert magyaroktúl igen fél vala, hogy ott vesztek vala,
     Xerxes királynak szerencséjétől oly igen fél vala.

3   Görögországban igyét az Xerxes elvesztötte vala,
     Sok jó vitézit az viadalban elvesztötte vala,
     Maradékitől végre az Xerxes megöletött vala.

4   Méne evezve az Zsigmond király Konstantinápolyba,
     Onnat az Ródba, onnat evezve az Dalmáciába,
     Horvátországnak el-béeveze az ő határába.

5   Ott véle vala az esztergemi, az jó János érsök,
     Kanizsai István ott véle vala, érsök atyjafia,
     Követi által magyar uraknak dolgát szerzi vala.

6   Nám, az nagy urak Magyarországban vannak nagy haragban,
     Az Laczfi István kazdag úr vala, erdéli vajda vala,
     Simontornyából más István vala, ez is nagy úr vala.

7   Több nagy urakkal az király ellen ők tanácskozának,
     Hogy soha többé az Zsigmond királyt bé ne bocsátanák,
     András királynak egy unokáját Apoliából hoznák.

8   Királynak fia, kit megölének, László király vala,
     Apuliából jó ifjú vala és fő király vala,
     Követek által az magyar urak ezt hívaták vala.

9   Ímé, nagy hamar megkoronáznák, azt fogadják vala,
     De László király atyja halálát meggondolja vala,
     Igen fél vala, az királyságra jűni nem mer vala.

10   Rágondolának urak, hogy értek jűni nem akarna,
       Kérék az királyt, levelét, pecsétit küldené és adná,
       Mit cselekedett Magyarországnak, érte ne bántaná.

11   Adá meg király, urak örülnek, eljárnak dolgokban,
       Az hitlenségben nemös jobb részét ráhajtották vala,
       Kit az nemesség megmaradéki most siratnak vala.

12   Lám, Zsigmond király jól érti vala, ebben üdő tölt vala,
       Másfél esztendeig szomszéd országban ő múlatott vala.
       János érsöknek, Kanizsai Istvánnak, Maróti János bánnak

13   Nagy hívségökben az Zsigmond király igen bízik vala, 
       Kik erejekkel az királyságban Budába jött vala,
       Két István úrnak ő hitlen dolgát mind jól érti vala.

14   Az térés után harmadfél esztendőt uralkodik vala,
       Az üdőközben az hitlen pártok sokasultak vala,
       Mind egész ország azért jobb része reá bosszús vala.

15   Király ellenek az magyarokat indította vala,
       Ott lőn először harminckét úrnak nagy szörnyű halála,
       És Nikápolnál sok magyar úrnak elveszte, megholta.

16   Főképpen reá mind egész ország bosszonkodik vala,
       Mert hatalmával ő hadaiban sok pártot gyűjt vala,
       De mindezökért az Zsigmond királyt fogni akarják vala.

17   Ott az nagy urak kincses Budában egy gyűlést tevének,
       Király házában el-bégyűlének, hogy ott végeznének,
       Királt közikbe ott béhívatták, hogy beszélenének.

18   Gyűlésben király közikbe méne, jó kedvvel fogadák,
       Nagy szidalommal bűnét királynak mind szömébe hányák,
       Rátámadának, királyt ragadák és űtet megfogák.

19   Sőt az királynak akkor baráti ott nem voltak volna,
       Az Zsigmond királyt magyari urak ott megölték volna,
       Garai házában Soklyós várába űtet vitték vala.

20   Atyjoknak neve Garai Miklós nádorispán vala,
       Kit királné asszony mellett régenten megöltenek vala,
       Egyiknek neve Garai János, másik Miklós vala.

21   Gondot adának az magyar urak az ifjú uraknak,
       Fogva az királyt kezekbe adák, hogy fogva tartanák,
       Soklyós várában atyjok halálát rajta megtorlanák.

SECONDA PARS

De liberatione regis Sigismundi


1   Az Zsigmond király Soklyós várába viteték fogságba,
     Urak, kik hozzá előbb valának gonosz akaratban,
     Elrejtett gonoszt ők kijelönték nagy bosszúállásban.

2   Rettenetesen haddal gyűlének, kevélyen járának,
     Az országszerte zászlóját hordozák az László királynak,
     Minden városban papok, barátok processiót járnak.

3   Oly igen vonsszák az harangokat, mert csak félnek vala,
     Ezt ezönközben László királynak hírré adták vala,
     Hamar sietne az királyságban – igen kérik vala.

4   László király is Zsigmond fogságát hogy hallotta vala,
     Az ő hívei hatalmasságval föltámadtak vala,
     Apuliából király népével magyarrá indula.

5   Ez üdőközben az Zsigmond király tömlöcben ül vala,
     Ő szemeiből nagy sírás miatt sok könyvet ejt vala,
     Királi mellyét gyakor könnyhullás megázlalta vala.

6   Sok óhajtását és sok sírását gyakran hallják vala,
     Azt feljöl mind ott két szép ifjúnak anyja hallja vala,
     Az tisztes asszony, Garai Miklósné keserödett vala.

7   Szomorúságán, nyomorúságán, sírásán embernek
     Asszonyállatok az férfiaknál inkább keserülnek.
     Az tisztes asszony elejbe méne két szép gyermekének.

8   Azt mondja vala az tisztes asszony két szép fiainak:
     „Mire löttetek ily nagyobb oka király fogságának?
     Lám, az több urak magokat mentik, hogy fogva tartjátok.

9   Bolondság néktek ti uratokat fogságban tartani,
     Hallottuk régen ti atyátoktúl gyakran azt mondani:
     „Koronás királyt, ki lött törvényből, híven kell szolgálni,

10   Az baromhoz ha hasonlatnék is, lönni kell mellette.”
       Ha király felől urak készülnek gonoszt szerzenie,
       Akarnám, néktek részetök abban hogy semmi ne lönne.

11   De ha az királyt, mint urak alítják, itt ti elvesztitek,
       Megmaradéktokkal királyvér-ontók mindörökké lésztek,
       Az krónikákban kik beírattok, utálatosok lésztek.

12   Urak, kik vagytok, gyakran örültök ti az új királynak,
       Utálatosok lesztök, fiaim, ti az új királynak,
       Alejtjátok-é, mely nagy bűn vérét ontani királynak?

13   Lám, az nagy gonosz átkozott bűnnel kezetök förtőzik,
       Mi méltósággal maradéktokat – vélitök – illetik?
       Számkivetettök lésztök, mint latrok, mert mind elhírhesztek.

14   Az Zsigmond király nagy sok ideje hogy koronás király,
       Kit akartok hozni, nem mi királyunk, egy idegön király,
       Kérlek, fiaim, meg ne ölessék tűletök az király!

15   Soklyósnak várát ily gonosz névvel meg ne rútítsátok,
       Lám, az királyért kegyetlenül holt meg az ti atyátok,
       Megholt Károlynak fiát béhozzák, tudom, jól tudjátok.

16   Az ti atyátok nagy oka vala Károly halálának,
       Fia rajtatok kezdi torlani halálát atyjának,
       De ha ez fogoly királya lészen ismét az országnak,

17   Reágondolván, ezt fogadjátok, ti nyertesek lesztök,
       Zsigmond királynak szeretetiben, méltóságban lesztök,
       Atyátok halála feledve nem lészen, nagy jutalmat vesztök!”

18   Ott ezt az ifjak hallák anyjoktól, nagy gondba esének,
       Nagy sok dolgokról ketten szólának és törekedének,
       Asszony azonban méne királyhoz, fenekére tömlöcnek.

19   Lám, ott az asszony megszomorodék, monda az királynak:
       „Jó Zsigmond király, te ellenségid ám új királyt hoznak,
       Téged megölnek ez fogságodban, ők mind azon vannak!

20   Sok könnyhullásid, gyakor sírásid szívem szomoríták,
       Ifjúságodnak keserűségi johomat indíták,
       Csak én könyörgök, király, érötted, hogy szabadítsanak.

21   Erről de vagyon nagy gondolatom, rettent, vonszon engem,
       Félök azon, ha megszabadítlak, elfelejtesz engem,
       Hálaádatlan te hátra veted én két szép gyermekem.

22   Budában míg léssz az királyságban, ha most felfogadod,
       Híven mihozzánk mindenben lészen nagy jóakaratod,
       Minket el nem hagysz, megszabadítlak, azt bizony meglátod!”

23   Ezt Zsigmond hallá, asszony lábánál az földre borula,
       Lábát apolja, könyvét hullatja, sírva mondja vala:
       „Én jó asszonyom, én édes anyám, járj el ez dologban!

24   Segítségöddel ha bémehetek én királyságomba,
       Ha tirólatok lészök éltemben háládatlanságban,
       Isten veszessen engemet ennél nagyobb nyomorúságban.

25   Tégedet itt ma hittel fogadlak én hites anyámmá,
       Vitéz fiaidat, Jánost és Miklóst, hites atyámfiává,
       Hitöm tenéked nagy igaz lészen, mindentek meglátja!”

26   Ímé, hogy hallá az tisztes asszony, fiaihoz méne,
       Királyt megnyeré, tömlöc-fenékről hamar felviteté,
       Morkolábságban titkon Morvába iktatá, viteté.

TERTIA PARS

De reditu regis Sigismundi in Ungariam


1   Ebben hírek lőn hitlen uraknak, igen rettenének,
     Az ő hívei, szabadulását hallák, örülének,
     Nyomorúságban kik élnek vala, haddal készülének.

2   Nagy haragjokban hitlen uraknak jószágit pusztíták,
     Két fél magyarok viadalokban sokan meghalának,
     Zsigmond királlyal az Buda felé sokan indulának.

3   Derék táborral, csehhel, magyarral, jó Budába szálla,
     Mert Buda várát sok végházakkal azkik tartják vala,
     Hívek valának, az király mellől el nem hajlottak vala.

4   Ez időközben az olasz király benn Apuliában
     Haddal készüle az királyságra jó Magyarországban,
     Mert magyar urak szüntelen hívák az birodalomban.

5   Az király méne Dalmáciába, ott egy új hírt mondnak,
     Csehek, magyarok Zsigmond királlyal Budában vigadnak:
     Nagy gondba esék, ő békét hagya jó Magyarországnak.

6   Kárával siet visszatérnie atyja országába,
     Levelet íra Zsigmond királynak jó Buda várába,
     Nagy szeretettel kéré az királyt nagy bosszúságában.

7   Kik magyarok közt új királt hozni örülnek, vigadnak,
     Ő nagy bűnökről megbüntessenek és levágassanak –
     Kik király miatt, üdő bételvén, veszének, romlának.

Nagybáncsai Mátyás: História az vitéz Hunyadi János vajdáról

(1560)


1   Néktök emléközöm – ha meghallgatjátok – jó Hunyadi Jánosról,
     Nagy jámborságárúl, hív szolgálatjáról, erős viadaljáról,
     Az ő idejében két László királyról, Amurátes császárról,
     Nándorfejírvárrúl, Jankula vajdának utólszor haláláról.

2   Írnak vala akkor ezernégyszáz és az negyven jó esztendőben,
     Ifjú Albert király mikor regnál vala Magyarország földében,
     Az király meghala, felesége kedig megmarada teröhben,
     Jó Hunyadi János akkor vajda vala az Erdélnek földében.

3   Az királné asszony mikor látta volna, hogy ő elég nem volna
     Jó Magyarországnak gondviselésére, végházak ótalmára,
     Jó akaratjából király az uraknak megparancsolta vala:
     „Válasszatok királyt – úgymond – magatoknak az ország oltalmára.”

4   Lengyel Kaszmír király atyjafiát, László hercegöt ők választák,
     Kiért Litvaságban követökkel népet az urak bocsátának,
     Míg odajárának, addig jó Budában a királné asszonnak
     Lőn fiú magzatja, hogy kit nevezének körösztséggel Lászlónak.

5   Látván ezt az urak, sokan őközölök az asszonyhoz hajlának,
     Nem sok idő múlván az kis királyfiat ők Fejérvárban hozák,
     Ott nagy tisztességgel királlyá választák, őtet megkoronázák,
     Onnat Misegrádban mind anyjával öszve koronástul felhozák.

6   Ott királné asszony azért az koronát esmét helyére nem tövé,
     De ugyan mentében felső ruha alatt előkötőben tevé,
     Az tokát peniglen mind az urak előtt az ládában bétevé,
     De az asszony dolgát senki urak közül csak eszében sem vevé.

7   Nem sok idő múlván mind fiával öszve méne Németországba,
     Friderik császárnak mint atyjafiának az gyermököt ajánlá,
     Mind az koronával gyermök László királyt néki tartani hagyá,
     Őmaga megtére, oly nagy sietséggel jöve Magyarországba.

8   Várak és várasok, kik királné asszony pártján akkor valának,
     Néppel és éléssel királné asszontól oly igen takartatnak,
     Azonközben penig az László herceggel urak hazajutának,
     Székesfejérvárban vivék tisztességgel, hogy űt megkoronáznák.

9   Az koronát urak hogy helyén nem lelék, igen megbúsolának,
     De rágondolának, az Szent István testét igen hamar felásák,
     Az fejében való koronát kivövék, az testet bécsinálák,
     Az László herceget ezzel tisztességgel urak megkoronázák.

10   Mikoron székiben Lengyel László királ jó Budában ült vala,
       Öt jeles férfiú az asszony pártjáról ottan királhoz hajla;
       Jó Rozgoni Simon, Iregy Miklós vajda, Hunyadi János vajda,
       Dienes gardinál, Garai László bán, ki misegrádi vala.

11   Rövid időn esék nagy gondja királnak az királné asszonnyal,
       Mert nagy gondja vagyon az pártos urakkal cikardi monostornál,
       Kit megérte király, ottan népet áda jó Hunyadi Jánossal,
       Hogy szemben megvíjon, mint ellenségével, ott az pártos urakkal.

12   Ottan elindula királ seregével Hunyadi János vajda,
       Cikardi mezőken az pártos urakkal vajda ott szembenszálla,
       Csuda bölcsessége az hadakozásban és bátor szíve vala,
       Seregeket szerze, népét bátorítá, viadalhoz oktatá.

13   Jó Hunyadi Jánost sereg előtt mikor pártos urak megláták,
       Mind elrettenének, mert fejenként tudják vajda jó vitéz voltát,
       Jóllehet hogy szemben véle megvívának, de elfutamodának,
       Számtalan nagy sokan köztök elhullának, kik földre vágatának.

14   Mikoron ez dolgot az királné asszon ott megértette volna,
       Népét, Zólyom várát az Iszkra Jánosnak ottan kezébe adá.
       Az cseh Iszkra János az többivel öszve nagy sok kastélt csinála,
       Erős klastromokat, nagy sok templomokat mind kastélnak alkota.

15   Ezekben mind csehek, lengyelek és egyéb nemzetségek valának,
       Az egész Felföldet kik erősen dúlják, égetik és rabolják,
       László király pártját valahol foghatják, fogják és földre vágják.
       Mikor ezenközben jó Magyarországban egymást igen rontanák:

16   Azonközben török Amurátes császár hogy ez dolgot meghallá,
       Jó Magyarországban ilyen visszavonás az urak között volna,
       Minden erejével Nándorfejérvárat Amurátes megszállá,
       Hét egész holnapig éjjel-nappal császár lőteté, ostromlatá.

17   Jó vitéz Szováti János bán tisztiben akkoron Fejérvárban
       Az vitézek között forgódik mindönött, vagyon nagy biztatásban,
       Szíve bátorságban, bölcs hadakozásban, jeles minden dolgában,
       Vitézekkel tészen Szováti János bán nagy kárt császár hadában.

18   Mikor látta volna Amurátes császár népének veszedelmét,
       Bánat és félelem, csuda nagy rettegés foglalá császár szívét,
       Szégyenvallására megtéríté azért esmét földébe népét,
       Kiért Fejírvárban oly igen dicsérék az Úristennek nevét.

19   Ez lött dolgok után Fejírvárat adák jó Hunyadi Jánosnak,
       Mint jámbor vitéznek és Magyarországnak hívséges szolgájának,
       Azért hírré tövék ezt az Szenderőben akkor Izsák vajdának,
       Nándorfejírvári bánságot hogy adták jó Hunyadi Jánosnak.

20   Izsák vajda akkor nagy néppel indula, készöle elrablani,
       Nándorfejérvárnak vidékét kezdé ő égetni és rablani,
       Hunyadi Jánosnak hogyha bátor szíve volna, akarná látni,
       Az útban ővéle jó Hunyadi János szemben meg mérne víni.

21   Jó Hunyadi János bán mikor ez dolgot Fejérvárban meghallá,
       Fejérváron belöl az császár halmánál vajda elejben szálla,
       Mert az Izsák vajda akkor az rablásból immár visszatért vala,
       Kazdag nyereséggel, számtalan sok rabbal Izsák vajda jő vala.

22   Viadalhoz népét jó Hunyadi János igen hamar készíté,
       Szép szóval oktatá, tanítá, biztatá, szép seregeket szerzé,
       Izsák vajdát azért jó Hunyadi János vitézekkel megveré,
       Mind Szenderőiglen Izsák vajdát űzé, népét igen öleté.

23   Kazdag nyereséggel jó Hunyadi János vitézekkel megtére,
       Azonban másfelől az Meczet bék jöve nagy néppel Erdélségbe,
       Nagy rablást, égetést tőn Meczet bék akkor az Erdölnek földében,
       Kit Hunyadi János megértvén, siete népével Erdélségben.

24   Gyulafejérvárhoz nem messze Meczet bék az megtérésben vala,
       Jó Hunyadi Janos az megfáradt néppel ott eleit megálla,
       De mikoron látá, hogy a Meczet béknek népe igen sok volna,
       Elálla előle, meg nem víva véle, mert csak kevesen vala.

25   Oly nagy sietséggel több népet támaszta, az bék után indula,
       Mert számtalan sok nép az törökkel vala, kiket vajda szán vala,
       Nagy szíve-szakadva jó Hunyadi János utánok mégyen vala,
       Isten úgy akará, az pogánt eléré, véle ott szembeszálla.

26   Jó Hunyadi János igen hamar népét viadalhoz készíté,
       Jésust kiáltata minden népeivel, az pogánt ott megveré,
       Két vitéz fiával az Meczet bék akkor viadalban elvésze,
       Népének jobb része azért az Meczetnek akkoron ott elvésze.

27   Sírnak térden állva ott az szegén rabok, az Istenhez kiáltnak,
       Szüzek, szép leányok, férfiak, asszonyok ezképpen imádkoznak:
       „Menybéli Úristen, kérönk, adj szerencsét az szegén magyaroknak,
       És adj diadalmot az pogánok ellen jó Hunyadi Jánosnak!”

28   Az viadal után vala nagy öröme jó Hunyadi Jánosnak,
       Sietnek vitézek lovokról szökdesni, az rabokat ódozzák,
       Menbéli Istennek kegyelmességéről mindnyájan hálát adnak,
       Sok jó nyereséggel űk felrakodának, el-hazaindulának.

29   Ez dolgot megérté moldovai vajda és havasali vajda,
       Hunyadi Jánosnak nagy hatalmasságát félik, rettegik vala,
       Mert török császárhoz hajlottanak vala, adót fizetnek vala,
       Jó akaratjából azért mind a kettő László királyhoz hajla.

30   Vala nagy haragja az török császárnak azért az két vajdára,
       Ottan béhívatá nagy Musztafa basát, néki megparancsolá:
       Moldovát s Havasalföldét elrabolja, az vajdákat megfogja:
       Nyolcvanezer embert Musztafa basának akkor az császár ada.

31   Az Kisnikápolnál Duna vizén basa népével általkéle,
       Havaselföldében nagy rablást tétete, Erdélben jöve,
       Nagy sok rablás után az Erdélországból az basa hazatére.
       Jó Hunyadi János utánasiete, Vaskapunál eléré.

32   Jó Hunyadi János ott az Vaskapunál basával szembeszálla,
       Seregeket szerze, népét bátorítá, az basával megvíva,
       Isten úgy akará, a basát megveré, népét földre vágatá,
       Kiért minden nép közt jó Hunyadi János nagy tisztességben vala.

33   Azonközben László király jó Budában zászlóit kitéteté,
       Zsoldot kiáltata, kire mindenfelől sok jó vitéz nép gyűle,
       Hunyadi Jánosnak az király izené, hogy népével kijőne,
       Mert ű az Alföldre török ellen akar hadakozni mennie.

34   Népét elindítá jó Hunyadi János, az királyhoz ha juta,
       László király akkor Hunyadi Jánossal nagy haddal elindula,
       Az Alföldre méne, Dunát általkelé, Rácországba ha juta,
       Mind az egész hadat jó Hunyadi János ott kétfelé szakasztá.

35   Ott Hunyadi János az népnek felével László királt meghagyá,
       Űmaga, Hunyadi, az felével penig rablani elindula, 
       Mind az törököket erősen rabolja és szertelen vágatja,
       Holott ötször ízben az török rágyűle, véle szembe megvíva.

36   Mind az ötször ízben jó Hunyadi János az töröket megveré.
       Igen megbúsula Amurátes császár, ez dolgot hogy megérté,
       Nagy néppel az császár natúlai basát vajda után ereszté,
       Megtérvén, útában jó Hunyadi Jánost az basa ott eléré.

37   Az császár hadának mikor sokaságát Hunyadi János látá,
       Igen megijede, de semmi félelmet népének nem mutata,
       Sőt igen biztatja, seregeket szerze, viadalhoz állata,
       Itt hatodszor veré meg az császár hadát, és az basát megfogá.

38   Számtalan sok rabbal, kazdag nyereséggel vajda királhoz jöve,
       Natúlai basát jó László királnak ott ajándékon vivé,
       Amurátes császár ez dolgot megérté, oly igen megrettene,
       Ű nagy félelmében tíz esztendőiglen frigyet királtól kére.

39   Király megengedé, de ilyen ok alatt, azmit király kévána,
       Hogy Szenderő várát egész Rácországgal despotnak visszaádja,
       Natúlai basát ajándékon ű is császárnak elbocsátja,
       Nagy erős hitlevél az fejedelmek közt ez dologról költ vala.

40   Eugenius pápa, Julianus nevű gardinált kiereszté,
       Ki által az királt pápa arra inté, hogy az törökre menne,
       Minden kéntől, bűntől királt megódozná, hogyha hütit megszegné,
       Sok hízelkedéssel az János gárdinál László királyt meggyőzé.

41   László király akkor Hunyadi Jánossal nagy haddal indulának,
       Nagy sok várasokat, várakat megvőnek, kiknek népét levágák,
       Végezetre mikor űk az tenger mellé Varanához jutának,
       Holott az Varanót és Galatát akkor királnak hódoltaták.

42   Azonközben penig Amurátes császár nagy haddal odajuta,
       Mint hitiszegettel, a László királlyal császár ottan megvíva,
       Ott az László király János gardinállal viadalban meghala,
       Jó Hunyadi János egyedül akkoron csak onnat elszalada.

43   Jóllehet, hogy az ügy végezetre álla Amurátes császárnak,
       De az törökökben magyaroknál többen nagy sokan meghalának,
       Jó Magyarországból az vitézlő népnek színe ott maradának,
       Eugenius pápa ez nagy veszedelmet szerzé László királnak.

44   Jó Hunyadi János hegyekben, völgyekben, erdőn búdosik vala,
       Történék azonban, hogy Havasalföldben jó Hunyadi talála
       Az Dragul vajdára, ki Havasalföldét akkoron bírja vala:
       Érté, hogy Hunyadi János ott bologna, őtet ottan megfogá.

45   Nem sok üdő múlván jó Hunyadi Jánost az vajda elereszté,
       Megajándékozá, népet áda néki Erdélben késérteté.
       Magyari uraknak az megmaradéka az Rákosra felgyűle,
       Hunyadi János is az kéncses Erdölből urak közé lejöve.

46   Mind egy akarattal az magyari urak János vajdát választák,
       Jó magyarországi gubernátorságot azért őnéki adák,
       Mert hűv szolgálatját, jámbor vitéz voltát mind fejenként jól tudták.
       Azért hallgassátok: miképpen viseli ő gubernátorságát.

47   Írnak vala akkor ezernégyszáznegyvenötödik esztendőben,
       Hunyadi Jánosnak az havasalföldi fogság juta eszében,
       Nagy néppel indola az Dragul vajdára Havasalnak földében,
       Megveré az vajdát, holott egy fiával akada ű kezében.

48   Az Dragul vajdának mind fiával öszve akkor fejét véteté,
       Onnét elindula Friderik császárra, Németországba méne:
       Koronával öszve gyermek László királt az császártól kéreté,
       De sem az koronát, sem az királfiat császár néki nem küldé.

49   Jó Hunyadi János gubernátor ezen oly igen megbúsula,
       Az Németországban egész Karintiát haragjában elrablá,
       Ezzel egyetemben nemes Karniólát és Styriát elrablá:
       De Friderik császár ez három országot kevés kárnak alítá.

50   Népével megtére jó Hunyadi János vígan Németországból,
       Ott megemlékezék az űrajtok esett romlásról, bosszúságról,
       Az László királról, magyari urakról, vitézek haláláról,
       Ki űrajtok esék az Galatán belöl Amurátes császártól.

51   Nagy néppel indula jó Hunyadi János Amurátes császárra,
       Szerémnél az Dunán népét költözteté, Rigómezőre szálla,
       De ott az szerencse Hunyadi Jánosnak nagy gonoszol szolgála,
       Mert az elvégezett, hüttel erősített frigy még ki nem tölt vala.

52   Az Rigó mezején Amurátes császár véle szemben érközék,
       Két egész nap estig az viadal tarta, az nép meg sem futamék,
       De az frigytörésért jó Hunyadi János tőle megveretteték:
       Népe veszedelmét gubernátor látá, ottan megfutamodék.

53   Futtában Hunyadi két török kezében, történék, hogy akada,
       Mind a kettő gyalog, lováról leszálla, szabláját el-lehányá,
       Kazdag öltözetit Hunyadi Jánosnak az két török levoná,
       De az osztozásban, Isten úgy akará, hogy egybenvesztek vala.

54   Egyik a másikat igen kezdék kézzel ott arcol csapdosnia,
       Gunernátor látá, az egyik szabláját igen hamar ragadá,
       Az egyik töröket csakhamar levágá, a másik elszalada,
       Lovára fordula, futtában egy rácra gubernátor talála.

55   Az rác mikor látá jó Hunyadi Jánost, legottan megesméré,
       Hitire fogadá, Nándorfejírvárban hogy Hunyadit kísérné,
       De megcsalá őtöt, mert az rác despotnak Szenderőben bévivé.
       Egyik fiát akkor feje váltságaért az rác despotnak küldé.

56   Despot fogságából jó Hunyadi János mikor hazajött volna,
       Igen bosszonkodik az ű fogságaért és fiaért despotra,
       Esmét felkészöle, nagy néppel indula, a rác királ despotra,
       Szenderő vidékét mind elégetteté, népét elrablattatá.

57   Mikoron ez dolgot Szenderő várában az rác despot meghallá,
       Igen megrettene, Hunyadi Jánostól ő hamar frigyet kére,
       Gubernátor fiát despot tisztességgel az atyjának kivivé.
       Despot felfogadá, hogy Magyarországnak mindholtaig hűv lenne.

58   Onnét hogy megtére, jó Hunyadi János a csehekre indula,
       Mert Cseh Iszkra János nagy sok kastélokat mindenött csináltata,
       Melyből dúlásokat az csehek, lengyelek nagyot tésznek vala.
       Ezekben nagy sokat gubernátor megvőn, népet mind levágatá.

59   Losoncnál Szent Márton kastélyát magyarok Hunyadival hogy vívák,
       Az cseh Iszkrának az János gubernátort az urak elárolák,
       Az ő népe előtt való hadnagyoknak titkon megparancsolák,
       Hogyha az cseh Iszkrát látjátok, mindnyájan ottan elfutamjatok.

60   Azért a cseh Iszkra urak tanácsából János vajdára jöve,
       Az áruló urak népe őmellőle mindegyiglen elfuta,
       Gubernátor látá, népével ő ottan elméne őelőle.
       De az árulóknak, Isten úgy akará, nagyobb része ottvesze.

61   Hédervári László, egy az urak közöl, ki egri pispek vala,
       Cseh Iszkra Jánosnak kezében az pispek akkoron ott akada,
       Feje váltságaért az cseh Iszkrának ő Egret ígérte vala,
       De a két porkoláb hazugságban hagyá, Egret oda nem adá.

62   Jó Hunyadi János ottan béhívatá az alföldi hőseket,
       Kikkel egyetemben kezdé kergetnie cseheket, lengyeleket,
       Azon esztendőben megvőn az csehektől nagy sok erősségeket,
       Kiket elhányata és mind levágatá az benne való népet.

63   Végezetre oztán jó Hunyadi János Zólyom várát megszállá,
       Kiben Iszkra János minden népeivel akkoron szorult vala,
       Ott egy kastélyt Zólyom vára ellenében Hunyadi csináltata,
       Kit az Iszkra János mikor látott volna, könyörgésre indula.

64   Azonközben hallá Amurátes császár az alföldi hőseket,
       Hogy hon nem volnának, de ők az Felföldön vínak erősségeket,
       Ottan felhívatá császár eleibe akkoron a Fricz béket,
       Megtanítá őtet, hogy mit cselekedjék, áda véle sok népet.

65   Meghagyá az béknek, hogy elrontott Krusóc várát megcsináltassa,
       Kiből Rácországot császár mindenkoron szabadon rabolhassa.
       Despot, hogy ezt érté, Hunyadi Jánosnak igen hamar megírá,
       Jó Hunyadi János ottan minden dolgát csehekkel hátrahagyá.

66   Nagy néppel indula Fricz bék az elrontott Krusóc építésére,
       Jó Hunyadi János alföldi hősökkel igen hamar megtére;
       Mind éjjel és nappal János gubernátor az Alföldre siete,
       Mikor Krusóc alá jó Hunyadi János vitézekkel elére.

67   Fritcz békkel magyarok az Krusóc mezején ottan szembeszállának,
       De mihelt Hunyadit az törökök láták, ottan elfutamának,
       Mind setét estvéig az magyarok űzék, őket oly igen vágák,
       Meg annak felette Fritcz béket magyarok ott futtában megfogák.

68   Jó Hunyadi János onnét magyarokkal Bolgárországba méne,
       Bidujót megvövé ott az bolgároktól és mind elégetteté.
       Kazdag nyereséggel jó Hunyadi János magyarokkal megtére.
       Akkor írnak vala ezernégyszázötvenötödik esztendőben.

69   Azon esztendőben magyari urakkal Celling ispán indula,
       Németújhel várát Friderik császárra magyarokkal megszállá,
       Mert az ifjú László király koronástol akkor császárnál vala,
       Kire Magyarország mint király fiára törvén szerént néz vala.

70   Végezetre császár ott készerítteték, uraknak megígéré,
       Mind a koronával ifjú László királt hogy ő Bécsbe vitetné,
       Nem sok idő múlván császár László királt akkoron Bécsbe küldé.
       Jó Hunyadi János királhoz magyari urakkal Bécsbe méne.

71   Engedelmességet mutatnak hűséggel urak László királnak,
       Jó Hunyadi János gubernátorságát ott letövé királnak,
       Királ megköszöné nagy hű szolgálatját jó Hunyadi Jánosnak,
       Különb-különb-féle szép ajándékokat adata Hunyadinak.

72   Egy fekete holló Hunyadi Jánosnak paizsán írva vala,
       Hogy ki az orrában nagy szép arany gyűrét nagy ékesen tart vala,
       Királ, szerelmében, Hunyadi Jánosnak ezt ott címeröl adá,
       Amellett egy vértben egy verhenyő színű oroszlánt királ ada.

73   Az egyik lábával egy koronát penig ez elragadott vala,
       Kinek titok-dolgát mind az urak előtt királ megmagyarázá:
       „Az erős oroszlán: hogy Hunyadi Jánost önnönmagát példázná,
       Ki az pogán vértől sok viadaljában megveresedett vala.

74   Az oroszlán lába, hogy ki a koronát körmével elragadta,
       Az az te fiadat, jó Hunyadi Mátyást bizonyával példázza,
       Mert ez a koronát az én holtom után mindjárást elragadja.”
       Hét esztendő múlván ám bételjesedék királ próféciája.

75   Bécsből László királ magyari urakat mind házokhoz bocsátá,
       Hunyadi Jánossal Capistranus János alájöve Budára,
       Hogy keresztes hadat mindenött támasszon az Mahumet császárra,
       Miképpen az Miklós pápa ezt őnéki megparancsolta vala.

76   Nem sok üdő múlván az László királ is Bécsből el-alájöve,
       Mint koronás király jó kéncses Budában király székiben üle,
       Azon esztendőben Konstántinápolra az nagy Mahumet jöve,
       Frigyet hátravete, sok viadal után az várast ő megvevé.

77   Ott az görög császárt az vitézlő néppel, urakkal levágatá,
       A császárné asszont néggyé vágattatá, az várast megdúlatá,
       A szegén községet pénzen eladatá, szüzeket megrontatá,
       Szent Zsófia asszon templomát magának áldozatra választá.

78   Igen öről vala kazdag nyereségnek az Konstántinápolban,
       Elbízá űmagát, el-felfuvalkodék nagy hatalmasságában,
       Alítá űmagát bölcs Alexandernak hadakozás dolgában,
       Nándorfejírvárat kezdé forgatnia császár gyakran magában.

79   Akkor írnak vala ezernégyszázötvenötödik esztendőben,
       Az Mahumet császár mind földön, mind vízen vala nagy készöletben,
       Négyszázezer néppel császár elindula ű nagy kevélségében,
       Nándorfejírvárat mind földön és vízen megszállá merészségben.

80   Kezdé lőtetnie tornyait, kőfalát jó Nándorfejírvárnak.
       Ez dolgokat mikor megmondották volna ifjú László királnak,
       Egy német úr adá tanácsól királnak, hogy ők elindulnának;
       Ugyanazon éjjel jó Buda várából szökve mind kifutának.

81   Tizenötöd napig Budának kapuja őrizet nélkül álla,
       Semmit ez országnak akkor ótalmára a királ nem gondola.
       Mikor János vajda az kéncses Erdélben ezt meghallotta vala,
       Hogy a nagy Mahumet Nándorfejírvárat nagy erősen vítatná.

82   Jóllehet immár a gubernátorságot vajda letötte vala,
       De mindazonáltal holtiglan akara hazájának szolgálni,
       Nagy hamar siete, mint tőle lehete, sok szép hadat támaszta;
       Capistranus János a keresztesekkel vajda mellé indula.

83   Éjjel-nappal siet jó Hunyadi János, az Alföldre ha juta,
       Nagy sok naszádokban, sajkákban, hajókban vajda népet állata,
       Eveztet erősen, siet vitézekkel Fejírvár ótalmára:
       Mahumet császárnak vízi ereivel vajda ha szembenszálla.

84   Csuda bátor szíve Hunyadi Jánosnak, népét igen biztatja,
       Naszádit, hajóit erős viadalhoz rendeli és állatja,
       Az úr Jésus Kristust segítséggel hívja, népével kiáltatja,
       Mint sebes menydörgő, nagy hertelenséggel az törökre rohana.

85   Vala nagy kiáltás, rettenetes lövés, ropogás űközöttek,
       A vitéz magyarok igen serénkednek, török hajókba szöknek,
       Nagy erős vérontást, csuda nagy viadalt az pogánok közt tésznek:
       Mennybéli Istentől ott az diadalom Hunyadinak adaték.

86   A császár hajóit és vízi erejét magyarok megégeték,
       Nándorfejírvárba Hunyadi Jánossal mindnyájan bémenének,
       Jó Hunyadi Jánost Nándorfejírvárban láták, megörölének,
       Mennybéli Istennek háláádásokkal dicsíretet tövének.

87   Az megrettent népet kezdé János vajda ily szóval biztatnia:
       „Szereté fiaim, miért ijedtetek? – nékiek mondja vala –
       Tudjátok, ezeknek nyakokon jártatok az én hadnagyságomban,
       És az tü fegyvertek nem volt erőtelen őellenek az hadban.

88   Ezokaért mostan, szerelmes fiaim, bízzatok az Kristusban,
       Ki az ő szent vérét az magas keresztfán miérettünk kiontá,
       És ígéretiben nékünk azt fogadta, hogy minket meghallgatna,
       Ha hozzá folyamonk, minden nyavalyánkból ő kiszabadítana.

89   Azért ne féljetek, bízzatok fejenként Kristus ígéretiben,
       Bizon vélünk lészen, ígéreti szerint, mostani nagy igyünkben,
       Erőt és fegyvert ád az pogán nép ellen az Úristen kezönkben,
       És őket megrontja azmi kezönk által ő nagy kevélségekben.

90   Mert ezek Kristusnak olyan ellenségi, miként szinte minékünk,
       Azért ne féljetek, mert az Kristus lészen az hadban miközöttünk,
       És ő viaskodik a fertelmes néppel, meghiggyétek, érettönk,
       Azért nem kell félnünk, mert Kristus hadnagyonk, ki állhat miellenünk?”

91   Mikoron ezeket az megrettent népnek vajda megmondta volna,
       Ottan minden népét erős viadalhoz Fejírvárban állatá,
       Jeles hadnagyokat kezöttük támaszta, az vártákat elosztá,
       Hunyadi forgódik, az népet biztatja, viadalhoz oktatá.

92   Érté meg az császár, hogy vízi erejét a magyarok megverték,
       És minden hajóit, eszközit az Dunán magyarok megégették,
       Hunyadi Jánossal Nándorfejírvárba segítségre bémenték,
       Császár megbúsula, szakállát megfogá, erősen megeskövék.

93   Szóla az basáknak: „Az kárt, kisebbséget bizon el nem szenvedem,
       Tizenötöd napig vagy én itt meghalok, vagy az várat megveszem.
       Ha minden népemet alatta elvesztem, mégis enyimmé tészem,
       Mert jobb itt meghalnom, hogynem szégyenemre annákul hazamennem.

94   Kemén kőfalait Nándorfejírvárnak császár igen rontatá,
       Az tizenötöd nap mikoron eljöve, az basákat hívatá,
       Piros hajnalkorban ottan minden népét az ostromhoz indítá,
       Aznap mind estvélig nagy erős viadalt az ostromon ott tarta.

95   Oly nagy erős harcok mind egész napestig őközöttök tartának,
       Sokszor az törésről szegén magyarokat az pogánok megtolják,
       Az várasban őket mind az piaciglan verék és visszavágák,
       Fejérvár kőfalán az császár zászlóit törökök lobogtatják.

96   Az vitéz magyarok Hunyadi Jánossal esmét „Jésust” kiáltnak,
       Esmét az városból az Mahumet császár hadát ők visszavágák,
       Az császár zászlóit mind zászlótartóstul kőfalról visszahányák.
       Szintén estvefelé, mikor az törökök az ostromon volnának.

97   Forgódik Hunyadi, az népet biztatja, elindula előttek.
       Törésről az pogánt az vitéz magyarok ott csakhamar elverék,
       Mind az táboriglan hátokon menének, nagy vérontást tevének,
       Mahumet császárnak mellében egy nyilat az magyarok lövének.

98   Császár megszédüle, az basák megfogák, igen hamar ragadák,
       Sietvén az basák császárral Zsarnóba azon éjjel jutának.
       Ottan minden hada táborból kifuta az Mahumet császárnak, 
       Egy éjfelikoron esze hogy megjöve Zsarnóban az császárnak.

99   Császár, mint szólhata, mondá az basáknak: „Vallyon hol vagyok mostan?”
       Az basák mondának: „Tefelséged vagyon most Vég-Zsarnó várában.”
       Császár esmét kérdé: „Vallyon az én népem mint vadnak az táborban,
       És az én álgyóim, kik Fejírvár alatt valának az sáncokban?”

100   Szólának az basák: „Az magyarok vélönk ez estve megvívának,
         Igen megverének, és mind az táborig kegyetlenöl vágának;
         Azért felségeddel ez éjjel mindnyájan az táborból kifutánk,
         Azért az szép álgyúk mind Fejírvár alatt a sáncokban maradtak!”

101   Hallván ezt az császár, akará űmagát hertelen megölnie,
         Az basák nem hagyák, hogy szörnyő halállal űmagát megölnéje,
         Akkor császár hagyá minden népe között ez dolgot hirdetnie:
         Hogy soha előtte Nándorfejírvárat senki meg ne említse.

102   Vala nagy örömök Hunyadi Jánossal az sok jámbor vitéznek,
         Szép dicséreteket, háláádásokkal tésznek az Úristennek,
         Ki nagy kevélségét, hatalmas ereit megrontá Mahumetnek,
         És nagy győzedelmet áda Fejírvárban szegén keresztyéneknek.

103   Egy üstökös csillag láttaték az égben akkor Magyarországban,
         Mikor írnak vala ezernégyszázban és az ötvenhatodikban;
         Jó Hunyadi János betegedék akkor halálra Fejérvárban,
         Szemlénben az vízen hozák János vajdát magyarok egy sajkában.

104   Meghala Szemlinben, testét az magyarok nagy sírással felvivék
         Az kéncses Erdölbe, Gyulafejérvárban tisztességgel temeték,
         Kinek ő halálát Erdöl, Magyarország sok ideig kesergék,
         Mert a két országnak és az végházaknak fő oltalma elesék.

105   Nagy szép közép ember, és temérdek nyakó Hunyadi János vala,
         Haja nagy, szép fodor és gesztenye színő, vitézi feje vala,
         Nagy öreg szemei, kegyes tekinteti kegyelmességgel vala,
         Fejedelemséghez illendő erkölcse néki mindenben vala.

106   Két szép vitéz fia: László és az Mátyás, vajdának maradának,
         Kik nagy siralommal és keserves gyásszal az atyjokat gyászolják,
         Kinek az kisebbik nagyokat szolgála végre Magyarországnak.
         Támasszon az Isten ilyen hadnagyokat az nyomorult országnak!

107   Mikoron írnának ezerben ötszázban és az felett hatvanban,
         Hunyadi Jánosnak sok viadaljáról gyakran gondolatjában,
         Nagybáncsai Mátyás rendelé versekben, Nagyszombat várasában,
         Az vitézlő népnek ajánlá, kik vadnak környül az végházakban.

Görcsöni Ambrus–Bogáti Fazakas Miklós: Mátyás király históriája

(1567 körül)

PRIMA PARS


1   Árpád vala fő az kapitánságban,
     Mikor magyar szálla bé ez országban,
     De Kund vala bölcs az hadakozásban,
     Kinek tanácsával éltek hadakban.

2   Megemlítök egynéhány királyokat,
     Kik bírták jámborul mi országunkat,
     Kikről szörzettek sok szép krónikákat,
     Emléközetre számlálom azokat.

3   Bészálla magyar nép Pannoniában,
     Négyszázegy esztendőnek forgásában,
     Azután hogy írtanak huszonnyolcban,
     Atillát választák az királyságban.

4   Röndét ez országnak jól hadta vala,
     Mindholtáig jámborul szolgált vala.
     Négyszáznegyvenötben hogy írnak vala,
     Attila Scambriában megholt vala.

5   Oztán István, kit szent királynak mondnak,
     Kilencszázhatvankilencben írának,
     Királyságra kit megkoronázának,
     Jól forgódott, mint krónikákban írják.

6   Sőt harminchét esztendőt uralkodék,
     Úr születése után mikor esék,
     Ezerharmincnyolc esztendő bételék,
     Nagyboldogasszony napján eltemeték.

7   Ismeg írtak ezer és hetvenhatban,
     Szent Lászlót emelék az méltóságban,
     Ezerháromszáz és negyvenkettőben
     Lajos király lőn ez ország földében.

8   Vitézködék sokat vendég földekben,
     Sok országok hajlának meg féltökben,
     Ezerháromszáz és nyolcvankettőben
     Halálát sírván ohajták földünkben.

9   Zsigmond királt hozák Buda várában
     Ezerháromszáz és az nyolcvanhatban,
     Snaimban meghala az ő útában
     Ezernégyszázharminchét esztendőben.

10   Lám, hallátok ti mind az királyokat,
       Országunkban nagy hatalmasságokat,
       Nem csuda, hogy jól bírták őmagokat,
       Születésben lelték gazdagságokat.

11   Ímé, csudám ezön nékem nagy vagyon,
       Királyoknak mely krónikájok vagyon,
       Énekökben hadok írván megvagyon,
       Nevök, dicsíretök nálunk nagy vagyon.

12   Tartoznánk mi annak több dicsírettel,
       Kinek élünk Isten után nevével,
       Dicsökedünk mi jó fejedelmünkkel,
       János vajdával, fiával, Mátyással.

13   Én nem hallok oly jó énekszerzőket,
       Kik előhoznák mi jó fejedelmünket,
       Mátyás királt, régi jó vezérünket,
       Elfelejtjük mi jótött emberünket.

14   Rend szerént megmondom ő eredetit,
       Nemzetit, fundámentomát és kezdetit,
       Nagy szegénségből kimöneködetit,
       Mátyás királynak megmondom dolgait.

15   Az ezerháromszázkilencvenkettőben
       Két atyafi Havaselnek földében,
       Az egyik Dán, másik Mircse nevében,
       Meghasonlottanak az ő földökben.

16   Török császárhoz az Dán vajda külde,
       Segítségért öccse ellen elkülde.
       Amurates hamar nagy erőt külde,
       Mircse Havaselből el-kirekede.

17   Vajda méne hamar Zsigmond királyhoz,
       Esedözék az király tanácsihoz,
       Hamar lásson Havasel országához,
       Mert Dán kötte magát török császárhoz.

18   Sőt az király csakhamar hogy megtudá,
       Mircse vajdát eleiben hívatá,
       Minden dolgát kitől király megtudá,
       Mircse mellé király haddal támada.

19   Derékhadát király elindíttatá,
       Havasel földében népét szállítá,
       Törököt, oláhot igen vágatá,
       Kisnikápolt töreté és rontatá.

20   Elindula hada Magyarországban,
       Első szállása egy oláh faluban.
       Egy bojérnak szálla király házában,
       Szép leánya bojérnak emberkorban.

21   Gonosz ne adassék semmi jámbornak,
       Éjjel leánt vivék ott az királynak.
       Leány sírván könyörög az Zsigmondnak,
       Nagy ohajtván így szól Zsigmond királnak:

22   „Elesése inkább légyen fejemnek,
       Hogynem kisebbsége jó nemzetimnek.
       Isten úgy légyen jó te felségödnek
       Ne légy oka, király, az nagy vétöknek.”

23   Reggel királnak az asszony felele,
       Miként maradhasson az ő földébe,
       Mert királtól esett volna terhébe,
       Megküsebbült ő nagy emberségébe.

24   Csudaképpen király megkeserülé,
       Ujjából szép aranygyűrőjét kivövé,
       Az leánnak ujjában király tövé,
       Az asszonnak király, ím, ezt felelé:

25   „Jegyül ádom néked az én gyűrőmet,
       Ha világra hozod én gyermekömet.
       Gyermekömmel öszve hozd meg gyűrőmet,
       Nagy asszon léssz, hidd meg az én hitömet.”

26   Ez mellett szép költséget néki áda,
       Ha gyermeke lenne mivel táplálná.
       Nagy szépen király az asszont tanítá,
       Mint gyermekét néki Budára hozná.

27   Nem sok várván már jelensége vala,
       Ő édes szüléi szégyenlik vala.
       Várandósnak mindönök mondják vala,
       Egy szép fiat az asszony hozott vala.

28   Írtak akkor esztendő forgásában,
       Ezerháromszáz és kilencvenháromban,
       Fiát tartja ő anyjának házában,
       Asszonnak egy bátyja csak szomszédságban.

29   Nagy sírván bátyjának titkon ő szóla,
       Nagy dolga volna, néki megmondaná,
       Ha hitire ő néki felfogadná,
       Hogy senkinek világon ne mondaná.

30   De az bátyja ő húgának felele,
       Hogy senkinek az tudtára nem lenne,
       Mit kévánna tőle, az mind meglenne,
       Asszon bátyja szaván igen örüle.

31   „Jól tudom – az asszony mondá bátyjának –,
       Szégyen lészen atyámnak és anyámnak,
       Ne véljétek szabad akaratomnak,
       De királnak nagy hatalmasságának.

32   Csak tebenned Isten után én bízom,
       Vélem eljöjj, ott is viseljed gondom.
       Mert énnékem Budára kell indulnom,
       Buda mely felé vagyon, én nem tudom.

33   Jegyül adá király nékem gyűrőjét,
       Ha világra hozom ő szép gyermekét.
       Gyermekével megvigyem ő gyűrőjét,
       Asszony lészek, király úgy mondá hütét.

34   Társul azért jer el vélem utamban,
       Király fiát vigyük ő udvarában.
       Hogyha megáll király fogadásában,
       Részetlenné nem léssz ő adta jókban.”

35   Csendességben hajnalkor indulának,
       Sietvén ménének, megfáradának,
       Brassó havasára mikor jutának,
       Egy forrásnál fáradva megszállának.

36   Rútsága ha történt asszony fiának,
       Mosogatja rútságát magzatjának.
       Bátyja nyugszik árnyékában egy fának,
       Gyűrőjét letötte asszony királynak.

37   Ott egy holló egy faágon ül vala,
       Szilígy, úgy tetszik, ha tartották volna.
       Gyűrő bölcsőn az ruhán fénlik vala,
       Az holló az gyűrőt elkapta vala.

38   Nem múlata, az bölcsőhöz ment vala,
       Az gyűrőt hol hadta, ott nem találá.
       Ki elvitte, senkit ő nem láthata,
       Fiát letéve, sírván, így szól vala:

39   „Isten, bátor, fiam, azt adta volna,
       Hogy világra se szülhettelek volna.
       Véled együtt szüléskor hóltam volna,
       Hogynem ily szegénységre juttál volna.

40   Csordapásztor lészen király magzatjában,
       Fiam, hozálak gonosz szerencsában.
       Hogyha viszlek királynak udvarában,
       Kétös lészen benned, édes fiában.”

41   Az bátyja felugrék húga szózatján,
       Vitéz módra tegze vagyon oldalán.
       Két nyilat vete idegben csak gyorsan,
       Mintha ellenséggel volna vívásban.

42   Megérté az gyűrőnek elveszését,
       Hamar béfutá környül az hegyeket.
       Ha láthatna valami embereket,
       Kik elvitték volna ő gyűrőjöket.

43   Alátére húga felé egy völgyben,
       Hát egy holló egy fának tetejében.
       Fészket rakott fának sűrőségében,
       Gyűrő fénlik az hollónak körmében.

44   Fohászkodék az mennybéli Istenhöz,
       Hollót találhatná, jutna gyűrőhöz.
       Szűve szerént oláh löve hollóhoz,
       Sok ágitúl nyíl nem juta madárhoz.

45   Oldalát nyíl hollónak alég éré,
       Megijede az holló felröppene.
       Havas felé nagy kákogva elméne,
       Az gyűrőt elvivé madár körmébe.

46   Nincsen már reménsége az bojérnak,
       Hogy az gyűrőt soha többé láthatnák.
       Nagy suhajtván néz tetejére havasnak,
       Ismét szavát hallá oláh hollónak.

47   De lásd, az Istennek mely nagy hatalma,
       Azkinek mit akar, mind megadhatja.
       Holló szálla azon fának ágára,
       Oláh az Istennek nagy hálát áda.

48   Az nyilat veté bé gyorsan idegben,
       Úgy lövé bé az hollónak mellyében.
       Nyílvas általméne holló szűvében,
       Mind gyűrőstöl esék le eleiben.

49   Mind gyűrőstöl az madarat felvövé,
       Istennek hálát áda örömébe.
       Gyorsan vivé húgának eleibe,
       Megköszöné bátyjának örömébe.

50   Elindulván fáradságot vallának,
       Egyesztendős kora az Jankulának,
       Kit vállokon Budára ők hozának,
       Sok napig királyhoz nem juthatának.

51   Nagy ohajtván naponként asszony vala,
       Bátyja véle, gyermek ölében vala.
       Immár a sovány dél is elmúlt vala,
       Mégis szerencsét udvarban vár vala.

52   Tulajdonsága ez minden udvarnak,
       Ebéd után udvarból kioszlának.
       Ölébe gyermekét láták asszonnak,
       Mondják, talán hozta Zsigmond királnak.

53   Órát király nem gyakran véti vala,
       Ebéd után vár piacán jár vala.
       Száz lépésnek udvarnál híják vala,
       Ezerre is néha rátelik vala.

54   Ebéd után király spaciál vala,
       Az asszony kis gyermökkel ott áll vala.
       Gyűrőt az királynak mutatja vala,
       Csak ő maga király véle szól vala.

55   Tövé király ő gyűrőjét ujjában,
       Szállásokat megkérdé az várasban.
       Hagyá, másnap jönnének udvarában,
       Franc bánnal lőn király erről tanácsban.

56   Ott hit alatt király dolgát beszélé,
       Franc bán hogy senkinek ne jelentené.
       Mindenestöl király csak azzal közlé,
       Gyermekét mint tartaná, elvégezé.

57   Rövid szóval király mind elvégezé,
       Az gyermeket mint tartaná, nevelné.
       Táplálását asszonnak elrendelé,
       Bátyját ajándékkal hazaereszté.

58   Jámbor Franc bán hű lőn ura dolgában,
       Gyermeket tartatá Pest várasában.
       Juta gyermek ötesztendős korában,
       Gyermekéről király vagyon nagy gondban.

59   Gyermek felől szóla király Franc bánnak,
       Megmondaná, parancsolá asszonnak,
       Kisfiát ne mondaná királyénak,
       Franc bán végye gyermeket önmagának.

60   Igen szépen Franc bán kezdé tartani,
       Bán Jankulát soholt nem tágítani,
       Minden ember az gyermeket szereti,
       Király udvarában minden dicséri.

61   Nem sokáig bánnál gyermek lött vala,
       Zsigmond király tőle elvitte vala.
       Tányéráról gyermeket tartja vala,
       Gondviselőt gyermekhöz hagyott vala.

62   Emberkorban már az gyermek ért vala,
       Anyja Pest várasában megholt vala,
       Nagy szép tisztességgel temették vala,
       Kis Jankula igen kesergi vala.

63   Igen gondolkodik király magában,
       Mint részössé tehesse országában.
       Egy ebéden király lakodalmában
       Hunyadot adá néki Erdélyországban.

64   Oklevelét, címerét is kiadá,
       Hollót gyűrővel őnéki megadá,
       Kit címeröl néki megadott vala,
       Arannyal oklevélben írták vala.

65   Hadai az királynak gyakorta voltak,
       Hunyadinak jó vitézségét látták,
       Vitézségért vajdaságra választák,
       Jámborságát mindenek magasztalák.

66   Az szerencse kerekének forgása,
       Szerencsének, hogy írják, változása
       Nem egyéb, de Istennek akaratja,
       Kit akar, feljebb-feljebb magasztalja.

67   Nám, Zsigmond ötvenegy esztendeiglen
       Uralkodék Magyarország földében.
       Írtak ezernégyszáz és harminchétben,
       Albert herceget hagyá ő helyében.

68   Nám, egy szép leánya maradott vala,
       Albertnak jegyesül azt adta vala.
       Leány után hogy lenne királyságban,
       Albertot béhozák Buda várában.

       [...]