Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

JANUS PANNONIUS GALEOTTO MARZIÓNAK

JANUS PANNONIUS GALEOTTO MARZIÓNAK

[1460. június 13.]

Johannes Pannonius üdvözletét küldi a narni Galeotto Marziónak.

Midőn kezembe került Homérosz néhány énekének, a harmadiknak, negyediknek és ötödiknek a fordítása,[288] nem akartam vaktában ítélkezni róla, mielőtt ugyanezen a „versenypályán” próbára nem tettem a magam képességeit is. Ezt annál is szívesebben tettem, mert ezáltal hosszú szünet után mind görög tanulmányaimhoz, mind a versfaragáshoz visszatérhettem. Kora ifjúságomtól fogva, mint tudod, mind a kettővel sokat foglalkoztam,[289] de már jó ideje fölhagytam velük, részben mert más feladatok kötöttek le, részben mert barbár földünkön sem elégséges könyv nem volt, sem hallgatóm, ki tapsával ösztönözne erre a munkára.[290]

Most sem estem azonban neki vakmerően a teljes Íliásznak, akkora kötetet kerekítve ki, amit olvasói megunnának, a szatíraírók meg kinevetnének; hanem gyakorlásul csak egy kis részletet emeltem ki a nagy mű hatodik énekéből, mely javarészt Bellerophón történetét tartalmazza.[291] Erre a szemelvényre pedig elsősorban azért esett választásom, mert régóta tudom, hogy e hős neve közismert volt a latinoknál is, úgy láttam azonban, származását, tetteit és halálát már általában nem ismerik.[292] Ám van ebben a költeményben egyéb is, amit érdemes megismerni és elmondani. Mindjárt az elbeszélés elejére be van szőve annak a Lükurgosznak a története, akiről sok költőnk megénekelte már, bacchusi őrületében mint vágta át térdinait;[293] az egész szemelvény pedig Diomédész és Glaukosz híres fegyvercseréjével zárul,[294] amiről Martialis így tréfálkozik a maga módján:


Ily hülye még te se voltál, Glaukosz – gondolom – egykor,
bár rézért az arany fegyvered adtad oda![295]

Ám – legalábbis véleményem szerint – semmi sem oly gyönyörű, mint az a magasrendű ironizálás a nemesi származással, melyben a nemzetségfa hanyatlásnak indult életereje oly találóan fejeződik ki az erdei lombhullás hasonlatában, hogy méltán fölhagynak barbár gőgjükben őseik dicső tetteivel kérkedni a halandók, ha meggondolják, mily igen hasonlatos törzsökük a tavasz derekán kizöldellő, de az ősz beköszöntével hullásnak induló falevelekhez![296] És van még egy sereg figyelemre méltó részlet, amit olvasás közben magad is észreveszel.

De hogy mindent világosabban érts, röviden közlöm veled a költemény tartalmát.[297]

Amikor a görögök a csatatéren már felülkerekednek a trójaiakkal szemben, Helenosz jós arra inti Aineiaszt és Hektórt, hogy hadsoraikat mentül hamarább rendezvén, egyikük, vagyis Hektór, térjen vissza a városba, és próbálja imádsággal meg áldozattal engesztelni Athénét, mert az ő támogatásának köszönhették véres győzelmüket Diomédész meg a többi görög vezérek. Hektór tehát – miután megállította övéinek futását, új lendületet adott a küzdelemnek, és a görögöket hátrálásra kényszerítette – eltávozott.[298] Közben a két sereg közti térségen, mintegy párviadalra készen, előlép egyfelől Diomédész, másfelől Glaukosz[299] a lükiaiak vezére, akit az aitól – minthogy eladdig nem ismerte – alaposan kifaggat származásáról, egyrészt amúgy katonásan gúnyolódván ellenfele közönséges eredetén, másrészt azonban kellő óvatossággal: meg ne ismétlődjék az, amit kevéssel ezelőtt Aphroditéval s Arésszal tett,[300] hogy tudatlanságból ugyan, mégis szentségtörőként emeli kezét valamely ember képébe rejtőzött istenre. Glaukosz viszont szabadkozik előbb, de végül is elmeséli, hogy Korinthosz királyaitól, Sziszüphosztól s Bellerophóntól származik bár, most mégis Tróját segíteni jött Lükiából. – Ezek hallatára Diomédész tüstént felismeri benne vendégbarátját, majd különféle ajándékokat cserélvén, megerősítik barátságukat. Ezt követőleg – hogy visszatérjek az alábbi szemelvény közvetlen előzményeihez – Hektór övéinek buzdítása közepette tér vissza Ílionba, Glaukosz, a Hippolokhosz-fi pedig most[301]

(Boronkai Iván fordítása)



[288] Az említett fordítás valószínűleg Niccolo della Valle munkája. Az alig 21-22 évesen elhunyt (1473) csodagyerek már Janus 1465-ös követjárása idején híres költő volt. Homéroszon kívül más görög költőket, így Hésziodoszt is fordított. Janus másik Iliász-fordításrészletének (Il. 6,299–330) a Sevillai-kódexben való fölfedezése óta tudjuk, hogy e levél 1460. jún. 13-án kelt.

[289] Janus ferrarai diákévei alatt több verset is lefordított az Anthologia Palatinából. Az 1450-es évek végén rövidebb Plutarkhosz-művek latinra fordításával foglalatoskodott, de lévén ezek prózai művek, számára másfajta értéket képviseltek, hiszen – szerinte – a prózai fordítás lényegesen kisebb mesterségbeli tudást igényelt.

[290] E gondolatok Ovidius száműzetésben írott verseinek hangulatát idézik, a hasonló életérzést Janus nyelvi kölcsönzésekkel is érzékelteti (trist. 3,10,4: Me sciat in media vivere barbaria1 3,14,37–38: Non hic librorum, per quos inviter alarque, / Copia: pro libris arcus et arma sonant; Pont. 4,2,35–36: Excitat auditor studium, laudataque virtus / Crescit, et inmensum gloria calcar habet; 3,1,5: An mihi barbaria vivendum semper in ista).

[291] Janus az Iliász VI. énekének 119–236. sorait fordította latinra. A levélhez csatolt fordítás (TELEKI, I. 231–238) vázlatos tartalmi ismertetése Janusnak alkalmat ad arra, hogy Gellius modorában csillogtassa antik irodalmi jártasságát. Bellerophón története a 155–205. sorokban olvasható.

[292] Cicerónál e hosszabb részletből két sor (Il. 6,201–202) fordítását találjuk (Tusc. 3,63): ut ait Homerus de Bellerophonte / Qui miser in campis maerens errabat Aleis / Ipse suum cor edens, hominum vestigia vitans. Ugyanez a két sor Janusnál: Arva pererrabat comitatus Aleia nullo, / Ipse suum cor edens, hominum vestigia vitans. Látható, hogy Janus ismerte Cicero Homérosz-fordításait, és mintegy versenyre is kelt velük. Talán nem véletlen, hogy a Vaticinium Calchantis de excidio Troiae címmel lefordított Iliász-részlet (6,299–330) Cicerónál is megtalálható (Cic. de div. 2,30,63).

[293] Vö. Il. 6,130–140. Lükurgosz a görög mitológiában a trákiai edonok királya. A Dionüszosz-kultusz ellenfeleként elűzte az isten dajkáit, őt magát pedig a tengerbe kergette. Az istentől rábocsátott őrületben elpusztította a családját, a szőlők kivágása miatt pedig a szőlőmetsző késsel a saját lábát vágta le. (Vö. Ov. fast. 3,722: Inque tuum furiis acte, Lycurge, genu; Hor. carm. 2,19,15–16; Hygin. fab. 132,2; Serv. Aen. 3,14.)

[294] Il. 6,230–236.

[295] Vö. Mart. 9,94,3–4: Tam stupidus numquam nec tu, puto, Glauce, fuisti, / donanti qui dederas.

[296] A hasonlat: Il. 6,145–149. Ez a magvas gondolatokat metaforikusan megfogalmazó részlet Guarino egyik levelében is feltűnik (Epist. I. 25,161–165: Quid genus aut stirpem Tydide o maxime quaeris? Tale viris genus est, quale alta ex arbore frondi. Namque aliae ad terram vento spirante feruntur, silva virens alias sub vernam parturit horam: Sic hominum stirps una perit, simul altera frondet).

[297] Janus a 73. sortól kezdve röviden felvázolja az Iliász VI. énekének tartalmát. Helenosz jós intelme Aineiaszhoz és Hektórhoz a 77. sorban kezdődik és a 101. sorig tart.

[298] Il. 102–118.

[299] Az aitóliai Diomédész és a lükiai Glaukosz összecsapása a 119. sorban kezdődik. Innen kezdve Janus főbb vonalakban elmeséli a Galeottóhoz küldött fordításrészlet tartalmát is. Talán azért, hogy Diomédészről néhány újabb Iliász-beli adalékot mondhasson el.

[300] Diomédész az Iliász V. éneke szerint megsebezte Aphrodité kezét (5,336), amikor az fiát, a megsebesített Aineiaszt kiragadta előle a harcból. A harcba bekapcsolódó Arész sem járt jobban, hiszen annak meg (Pallasz Athéné segítségével) érckelevézével ágyékán ütött sebet (Il. 5,858).

[301] A VI. ének 110–115. soraira utal a fordítás elejéhez (6,119) visszakanyarodó mondat.