Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

7. Kunok

7. Kunok

A kimekek az Irtis középső folyásánál helyezkedtek el. A 8. századtól kezdve van hírünk erről a török törzsszövetségről, melynek két nagy törzscsoportja volt, az imek és a kipcsak. Joseph Marquart szellemes feltevése szerint maga a kimek név is innen venné eredetét, tudniillik az iki imek ’két imek’ jelzős összetételből alakult volna ki. Akárhogy is legyen, a kipcsakok a Tobol és Isim folyók középső folyásának vidékén laktak, nyugatabbra az irtisi kimekektől. A kimek–kipcsak törzsek nomadizálásuk során rendszeresen átkeltek az Urálon, s egészen a Káma alsó folyásáig és a Volgáig jutottak el. A 10. századra vonatkozóan megbízható értesüléseink vannak erről, így például Isztahrí arab írónál. A 10. század közepén a kimek név eltűnik a forrásokból, Kásgárí például a 11. század közepén csak a kipcsakokat és imekeket említi, s a kipcsakokat jelöli meg vezető törzsként.

Mielőtt a 11. század első felében lezajlott nagy belső-ázsiai népmozgásra térnénk, melynek a központjában éppen a kipcsakok álltak, fontos hangsúlyoznunk, hogy a különböző néphullámok nemcsak a Káspi-tótól északra és az Urál hegységtől délre elhelyezkedő viszonylag keskeny steppei sávon keresztül vonultak át. A steppesáv északi részén élő népek, mint ahogyan az előbb láttuk a kimekek–kipcsakok esetében, gyakran Délnyugat-Szibériából egyszerűen nyugat felé húzódtak, átkelvén az Urál hegységen. Nemsokára a Bjelaja és Káma vidékére értek, de egészen a Don és Donyec vidékére is eljuthattak. Így válik érthetővé, hogy a volgai bolgárokhoz esetleg már igen korán, a 8–9. században kipcsak hullámok juthattak el, vagy a 10. században a volgai {155} bolgárok és a kijevi fejedelmek az úzokat (orosz nevükön a torkokat) segédcsapatokként használhatták fel. A rosztov–szuzdali orosz területen levő sok tork és berendej (egy kipcsak törzs neve) elemet tartalmazó helynév a nomádoknak egy ilyen északibb irányú mozgásával magyarázható.

Miután Szvjatoszláv a kazárokra 965-ben olyan vereséget mért, amelyet a Kazár Birodalom már nem tudott kiheverni, az úzok egyre akadálytalanabbul kelhettek át a Donon, sőt azon túl is. Az állandó úz hullámok feltehetően a kipcsakok nyomására indultak el, a kipcsakok pedig szintén kényszerből mozdultak ki északibb lakóhelyeikről. Mindezeknek a népmozgásoknak a hátterében a kitajok északnyugati terjeszkedése lehetett. Az 1030-as évekre már a kipcsakok lettek az egész Kazak-steppe urai, az úzokat ez időre végleg nyugatabbra űzték. Ebben a században váltja fel a Kazak-steppe addigi „Oguz-steppe” elnevezését a „Kipcsak-steppe” terminus (Dast-i Kipcsak a perzsa nyelvű forrásokban). Ekkor indult el az a nagy népeltolódás, amelynek kapcsán a kipcsak törzsszövetség a délorosz pusztának is urává lett egészen az 1200-as évekig, a mongolok ottani megjelenéséig. Erről a nagy népmozgásról 1120 körül Marvazí perzsa történetíró jegyzett fel becses adatokat arab nyelvű munkájában. Idézzük Marvazí szövegét: „Közülük [ti. a törökök közül] valók a kunok; ezek a kitajok országából jöttek, mivel féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, s azért vándoroltak el erről a területről, mert a legelők szűkében voltak [ez a nomádokra vonatkozó sztereotípia itt ellentétben áll az előbb mondottakkal]. Közülük való volt Ekindzsi ibn Kocskar, hvárezmi sah. A kunokat a kájok űzték, akik többen voltak és erősebbek, ezért kiűzték őket ezekről a legelőkről. Ekkor azok a sárik területére mentek tovább, a sárik a türkmenekhez vonultak, akik viszont az oguzok országának keleti részére húzódtak. Az oguz törökök ekkor a besenyők területére mentek, az Örmény-tenger [azaz a Fekete-tenger] mellé.” Lényegében ugyanezt az eseményt mondja el Edesszai Máté örmény történetíró is (1050–1051), aki szerint a kígyók népe űzte el a fakókat (örményül xartesk’), akik viszont az úzokat és besenyőket késztették továbbhaladásra. Az események számunkra most legfontosabb résztvevője az a csoport, amely kun néven szerepel Marvazínál, és hartes, azaz ’fakó’ jelentésben az örmény forrásban. A 11–13. század folyamán a bizánci görög és európai latin forrásokban sokszor szerepel ez a nép koman/kuman néven, a korabeli orosz forrásokban pedig mint polovec. Az orosz szónak a jelentése, akárcsak az örményé ’fakó’. A kutatás tisztázta, hogy a koman/kuman népnév is ’fakó, halvány sárgás’ jelentésű a törökben, s valószínűleg a kun népnév is ugyanannak az alapszónak a származéka, amelyből a kuman szót képezték. Mindent összevéve tehát egy ’fakó’ jelentésű török népnév áll előttünk, mely különböző nyelvű forrásokban mint kun, koman/kuman, hartes és polovec jelenik meg. Az egyszerűség kedvéért a következőkben a magyarban meghonosodott kun nevet fogjuk használni. Ez a kun nép a Huangho nagy kanyarjától keletre élhetett, több más nesztoriánus török nép társaságában, mint amilyen például az öngüt volt. A kitajok a 10. század végén ezekre a területekre is kiterjesztették a hatalmukat, s ez indíthatott egy sor népet, így a kunokat is arra, hogy valamikor a 11. század elején nyugati vándorútra keljen. A kunok nyugat felé először a sári népet lökték tovább. Ez a népnév, melyet valószínűleg szárinak kell olvasnunk, hosszú ideig talányosnak {156} tűnt, míg 1942, Marvazí szövegének kiadása óta világossá vált, hogy a szari ujgurokról van itt szó, akik a Nan-san vidékén éltek. A ’sárga’ jelző nevükben a 11. századtól kezdve kimutatható a kínai forrásokban. A kunok és a ’sárgá’-k, azaz az ujgurok egy része nyugati vándorlásaik során juthattak el a kipcsak törzsszövetség területére, Délnyugat-Szibériába. Itt történhetett meg az az egyesülés, nyelvi és kulturális kiegyenlítődés akipcsak és a jövevény ujgur és kun törzsek között, amelynek következménye, hogy a11. századtól kezdve a kipcsak és a kun nevek (s ez utóbbinak különböző nyelvű fordításai) ugyanazt a nagy nyugat-ázsiai, kelet-európai törzsszövetséget jelölik. A 11–13. században már nem tudjuk megkülönböztetni e nagy törzsszövetségen belül az eredeti elemeket, akármelyik néven is szerepeljenek a forrásokban. A kipcsak, a kun, a polovec stb. neveket tehát egyenértékűként használhatjuk a 11. század közepétől egészen az 1220-as évekig, az Araltól az Al-Dunáig terjedő hatalmas törzsszövetség jelölésére, jóllehet eredetileg a törzsszövetség különböző eredetű alkotóelemeit jelölték e nevek.

A kun–kipcsak törzsszövetség óriási területen élt, de ez a terület sohasem állt egységes, központi vezetés alatt. Egységes kun birodalomról nem is beszélhetünk, csak különböző kun csoportokról. Az oroszok például csak a Volga és Dnyeper közötti kun csoportokat ismerték jól, a muszlim források pedig a Kazak-steppén élőket. Területük, a Dast-i Kipcsak vagy orosz nevén a Pole Poloveckoje (’Kun-puszta’) csak a 13. századi mongol hódítás után lett teljes egészében ismert. Durván öt nagyobb egységre oszthatjuk a kun–kipcsak törzseket. A legkeletibb rész az Irtis és a Jajik (Urál) folyó közötti részen, a Kazak-steppe hatalmas füves térségein nomadizált, nyári szállásaik alkalmasint az Urál hegységen túlra, a Káma folyóig is átnyúltak. A Jajik (Urál) és Volga folyók között volt egy másik csoport, majd a donyec–doni csoport következett. Ez utóbbi volt politikailag a legerősebb szövetség, szállásterületeik a Volga és a Dnyeper között húzódtak. Északkeleten a volgai bolgárokkal érintkeztek: körülbelül a mai Szaratovnál volt a kun és a bolgár érdekterület határa. Északnyugati irányban egészen a Pronja, Alsó-Cna és Középső-Moksa vidékéig húzódtak nyári szállásaik. Ezeken arészeken az oroszokon kívül a finnugor mordvinokkal, tőlük délebbre pedig a feltehetően kevert etnikumú, finnugor és iráni elemeket magukba olvasztó burtaszokkal érintkeztek. Délen a Krím félsziget északkeleti része teljesen az övék volt, de a krími városokat is ellenőrizték. A Volga torkolatvidéke, az egykori kazár központ is a kunok fennhatósága alatt állt. A Dnyeper jobb parti csoport a Dnyeper és a Dnyeszter között helyezkedett el, végül a Dnyeszter és az Al-Duna között volt a dunai csoport.

A 11. és 13. században, nagyjából az 1050 és 1220 közötti majdnem két évszázadban a különböző kun–kipcsak csoportok aktívan beleszóltak a környező, elsősorban az orosz, a bizánci és a kaukázusi területek politikai életébe. A kijevi Oroszország történetének szerves részét képezi a kunokkal való hol baráti, hol ellenséges kapcsolat. Fontos hangsúlyoznunk az elsőt is, mivel az egyes orosz részfejedelemségek gyakran használtak fel kun szövetséges csapatokat egymás közti harcaikban. A kun és orosz előkelők gyakran házassági kötelékkel erősítették meg politikai szövetségeiket. Egy helyi orosz–kun összecsapás emlékét őrzi a híres orosz Igor-ének a 12. század végéről.

{157} A 13. század elején, a közelítő mongol hadak hírére hiába fogtak össze az oroszok és kunok, a Kalka menti csatában 1223-ban a mongolok nagy vereséget mértek rájuk. A kunok tömegesen menekültek nyugati irányban, a Dnyeszteren túlra. Ez a terület, akésőbbi Besszarábia és Moldva, ekkor Cumania néven a Magyar Királyság keleti érdekszférájába tartozott. A kunok megtérítésére külön kun püspökséget hoztak létre a mai Moldvában Milkó központtal, s a politikai harapófogóba került kunok egy része fel is vette a keresztséget. A mongolok elől menekülő kunok jelentős része Kötöny vezérük vezetésével 1239-ben telepedett be IV. Béla király Magyarországára. Szerepük az 1241-es magyar tatárjárásban, majd későbbi történetük Magyarországon már nem e könyv lapjaira tartozik. Tény, hogy a mongol vihar után a kunok jelentős része szétszóródott Kelet- és Közép-Európa különböző részein, míg többi részük, új török és mongol etnikumokkal keveredve részt vett a mongol kor utáni török népek, a kazáni és krími tatárok, a nogájok, a kazakok stb. etnogenezisében. Magyarországon pár évszázad alatt elmagyarosodtak, de a Kis- és Nagykunság magyar nyelve, e területek földrajzi és személynevei, valamint embertani képe máig őrzi az egykori kun ősök emlékét.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 291–293.

Az alapvető, de sok tekintetben konfúzus monográfia ma is: J. MARQUART, Über das Volkstum der Komanen. Berlin, 1914. A róla írt két recenzió-cikk fontos kiegészítése: P. PELLIOT, À propos des Comans. JA 15/1(1920), 125–185; V. BARTOL’D, Novyj trud o polovcah. In: Socinenija V. Moskva 1968. 392–408.

A legjobb modern összefoglalás: D. A. RASOVSKIJ, Polovcy. Seminarium Kondakovianum 7(1935), 246–262; 8(1936), 161–182; 9(1937), 71–85; 10(1938), 155–178; 11(1939), 95–128.

Az eredetkérdésről: CZEGLÉDY K., A kunok eredetéről. MNy 45(1949), 43–50. – A népnévről: GYÖRFFY Gy., A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez. Antiquitas Hungarica 2(1948), 158–176.

A kun–orosz kapcsolatokról: O. PRITSAK, The Polovcians and Rus’. AEMAe 2(1982), 321–380.

A magyaroszági kunokra fontos forrásgyűjtemény: GYÁRFÁS J., A jász-kunok története I–IV. Kecskemét–Budapest, 1870–1885 (az értekező részei teljesen elavultak). Tanulmány: PÁLÓCZI-HORVÁTH A., A kunok megtelepedése Magyarországon. Archaeologiai Értesítő 101(1974), 244–259.

Újabb monográfiák és cikkek:

S. M. AHINZANOV, Kipcaki v istorii srednevekovogo Kazahstana. Alma-Ata, 1989.

SELMECZI L., Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen, 1992; PÁLÓCZI HORVÁTH A., Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag, 1993; HORVÁTH F., A csengelei kunok ura és népe. Budapest, 2001.

V. SPINEI, Moldova in secolele 11–14. Chisinau, 1994; V. SPINEI, Moldavia in the 11th–14th centuries. Bucuresti, 1996; V. SPINEI, Marile migratii din estul si sud-estul Europei in secolele 9–13. Iasi, 1999.

P. B. GOLDEN, The ’Polovci Dikii’. HUS 34(1979–1980), 269–309; P. B. GOLDEN, Cumanica I. The Qipcaqs in Georgia. AEMAe 4(1984), 45–87; P. B. GOLDEN, Cumanica II. {158} The Ölberli (Ölperli): The Fortunes and Misfortunes of an Inner Asian Nomadic Clan. AEMAe 6(1986), 5–30; P. B. GOLDEN, Cumanica IV. The Tribes of the Cuman-Qipcaqs. AEMAe 9(1995–97), 99–122.

SENGA T., Megjegyzések a kimekek törzsszövetségének kialakulásához. Antik Tanulmányok 41(1997), 175–193; Sz. KLJASTORNIJ, Kipcsak és szír. A kipcsakok őstörténetéhez. Keletkutatás 1986 ősz, 22–31.

VÁSÁRY I., Népnév és néptörténet (kun/kuman, kipcsak, kangli, tatár). In: A Kárpát-medence és a steppe. Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 186–195. (MŐK 14); KELLER L., Qipcaq, kuman, kun. Megjegyzések a polovecek önelnevezéséhez. In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Szerk. FELFÖLDI Sz.–SINKOVICS B. Budapest, 2001. 138–147 (MŐK 15).

{159}