Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

6. Besenyők és úzok

6. Besenyők és úzok

Először a 7. század első feléből ismerünk adatot a besenyőkre, akiknek a neve már a magyar őstörténet ismertetése során feltűnt. Egy kínai forrás (Szuj su) egy Taskent vidéki tielö törzset pejzsunak nevez. A 8. században a már többször emlegetett tibeti nyelvű ujgur követjelentés beszél a be-csa-nag törzsről, s ez a forma már tökéletes visszaadása a később több forrásból ismert pecseneg/becseneg névnek, mely a besenyők saját elnevezése volt. A szó maga török eredetű, a ’sógor’ jelentésű rokonságnévből alakult. A magyar besenyő név egy török becseneg alak teljesen szabályos, 9–10. századi magyar átvétele.

Bár a besenyők neve kétségtelenül török eredetű, s pár szórvány feljegyzésből és az utánuk Kelet-Európában maradt helynévanyagból ítélve török nyelvűek voltak, etnogenezisük a törökön kívül más összetevőkre is utal. Emlékezhetünk, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár a besenyőkről írva megjegyzi, hogy „a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, Javdiertimét, Küercsicsurét és Kabuksinjuláét, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés”. A Konsztantinosznál különben név szerint feljegyzett nyolc besenyő törzs közül három kangar eredetű volt, s így a besenyő etnogenezisben egy kangar nevű nép is részt vett, amelyet a besenyők meghódítottak, majd a törzsszövetségükbe olvasztottak. A meghódolt népeket előre állították, akárcsak a magyarok a kavarokat. A kangarok már 6. századi szír forrásokban előfordulnak a Kaukázusban, a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen. A türk feliratokban szerepel a kengeresz nép, mely ellen nyugaton harcolnak a türk kagánok. Ez a név a kangar és az asz népnevet foglalja magában, mely utóbbi az iráni nyelvű alánok neve. Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették. Mindezen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kangarok eredeti lakóhelye az Aral-tó és a Szir-darja középső folyása között, a mai Taskent vidékén lehetett, s hogy a kangarok valószínűleg iráni népesség voltak. Helyzetüknél fogva fontos közvetítő szerepet játszhattak a transzkontinentális kereskedelemben, az 5–6. században lehettek telepeik Transzkaukáziában is (l. a szír adatokat a kangarokról).

A 8. század a nagy népmozgások kora Belső-Ázsiában. 744-ben történik az ujgur hatalomátvétel a türköktől, s e század utolsó harmadában vándorolnak el Délnyugat-Mongóliából azok az oguz törzsek, amelyek nemsokára az Aral-tó vidékén tűnnek fel. Ily módon az oguzok/úzok közvetlen szomszédai lesznek az itt élő kangaroknak/besenyőknek. Hogy a kangar–besenyő összeolvadás mikor történhetett, nem tudjuk, de a 8. században a kangarokra már rátelepedhettek a török nyelvű besenyők, mert a 9. századi vándorlásaikban már együtt vettek részt.

A 9. század első felében következik be a besenyők első nagy vándorlása. Az Aral-vidéki oguzok a karlukokkal és kimekekkel szövetkezve legyőzik a besenyőket. A karlukok vagy keletről, a Talasz és Csu folyók vidékéről, vagy délről, Transzoxianából támadhatták meg a besenyőket, a kimekek törzse pedig északról, az Irtis középső folyásának vidékéről. A besenyőknek nem maradt más hátra, mint a nyugatra menekülés. {152} Az Emba, Urál és Volga folyók vidékére húzódtak, az Urál hegység déli előterébe. A besenyők egy része visszamaradt az oguzoknál, ezek az oguz törzsek későbbi vándorlásaiban részt vettek, s még később Kis-Ázsiában is találunk pecseneg nevű törzset.

Nem sokáig lehettek új hazájukban a besenyők, ugyanis 894-ben került sor második nagy vándorlásukra, melynek során a magyarok is eljutottak a Kárpát-medencébe. Az úzok, szövetségben a kazárokkal, megtámadták a besenyőket, akik előtt most is csak anyugatra menekülés útja állott. Északon ugyanis a volgai bolgár állam, délen a kazárok, a délorosz steppe vidékén, a továbbvonulás egyetlen lehetséges útján pedig a magyarok törzsszövetsége tanyázott. A magyarok ekkor jöttek be besenyő nyomásra a Kárpát-medencébe, a besenyők pedig mintegy másfél száz évig egészen az Al-Dunáig a délorosz steppe urai lesznek.

A besenyők országát keletről az úzok, délkeletről a kazárok, északkeletről a volgai bolgárok, északról az oroszok, nyugatról pedig a magyarok országa határolta. A besenyő gazdaság alapja a nomád állattartás volt, melyre a délorosz steppe folyóban, vízben és legelőben gazdag területe ideális lehetőséget biztosított. Az állattenyésztésen kívül a kereskedelem játszott fontos szerepet gazdasági életükben. Elsősorban az oroszokkal, és délen a fekete-tengeri kikötőkben a bizánciakkal kereskedtek. A besenyők gazdag állatállományáról, általános jómódjáról a források egyértelműen vallanak. Különösen sokat szólnak a besenyők fejlett fémművességéről, arany- és ezüsttárgyakban való bővelkedésükről. Ez utóbbiban nyilván nagy szerepet játszott az iráni nyelvű kangarok régi fémműves hagyománya. A kereskedelmi utak biroklásáért sokszor folytattak éles harcot, így például 985-ben a volgai bolgárok szövetségesei az oroszok és az úzok ellen. A besenyők a 10. században szervezetileg nyolc törzsre oszlottak, melyeknek neve, akárcsak vezetőiké, pontosan ismert. A törzsek meghatározott területeket tartottak megszállva, ezek elhelyezkedését is egészen pontosan megadja Bíborbanszületett Konstantin. A törzsek élén főnökök vagy fejedelmek állottak, nincs tudomásunk róla, hogy egy főfejedelmük, kagánjuk lett volna.

Törzsneveik és egyéb nyelvi szórványadatok alapján a besenyőket kétségtelen török nyelvű népként határozhatjuk meg, mégpedig nagy valószínűséggel a török nyelveknek ún. kipcsak vagy nyugati ágába tartoztak (ma a kazak, karakalpak, kazáni tatár, baskír stb. ilyen nyelv). A besenyő ez esetben az első történetileg ismert kipcsak-török nyelvet beszélő nép a történelemben. Nyilvánvaló, hogy a kangarok iráni nyelve is fennmaradt közöttük még egy ideig, de adatok híján erre pontos választ adni nem tudunk.

Az 1040-es években erősödik a besenyőkre gyakorolt úz nyomás, akiket viszont keletről egy eddig ismeretlen törzsszövetség, a kipcsak vagy kun törzsek szorítanak nyugat felé. Mindennek eredményeképpen az 1050–1060-as években egy nagyarányú besenyő exodus kezdődik a Balkán-félszigetre. A 11. században a Balkánt elárasztó besenyő törzsek óriási veszélyt jelentettek a bizánci államra, s a beözönlő rabló besenyőket végül is csak egy új nomád nép, a kun segítségével sikerült Bizáncnak pacifikálnia 1091-ben. A 11. és 12. században tehát a Balkánt elözönlötték a besenyők, s közben nagy számban települtek be a Magyar Királyság területére is. Orosz forrásban utoljára 1169-ben történt róluk említés. Dél-Oroszországban maradt részeiket az úzok (torkok), illetve {153} kunok olvasztották magukba, ami figyelembe véve a nyelvi és kulturális közelséget, nem mehetett különösen nehezen.

A besenyők tehát felszívódtak Dél-Oroszország, Balkán és Magyarország etnikumaiban, emléküket csak a helynevek őrzik. Okleveles adatok és a helynevek alapján elég pontosan megrajzolhatjuk, hogy a 11–12. században hol voltak besenyő telepek Magyarországon. A Dunántúlon a Fertő- és Rába-vidéken volt területük, valamint Tolna és Fejér megyében a Sárvidéken, de a Balaton déli részén és a Duna–Száva-vidéken is találunk elszórt besenyő telepeket. Biharban, a Körös-vidéken és a középső Tisza-vidéken volt még összefüggő besenyő terület. Az utóbbinál említi meg Anonymus Gestája, hogy itt már Géza király idejében nagy besenyő betelepülés zajlott le: „Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tonuzoba volt: Ürkünd apja, kitől a Tomaj nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abád-rév van. Ez a Tonuzoba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Ürkünd, mint keresztény, Krisztussal él mindörökké.” Íme a betelepült nomád sorsa, aki az első nemzedékben még ellenáll, de Tonuzoba fia már keresztény és magyar volt. Több elszórt besenyő nyom van még Buda vidékén, a Felvidék nyugati részén, a Maros-vidéken és Erdélyben is. Érdekes, hogy legtöbb esetben a besenyők vizenyős, rétben és legelőben gazdag területeket foglaltak el, amelyek nomád életmódjuknak a legjobban megfeleltek, s melyekre a letelepült magyarság nem tartott igényt.

A 10. században tehát a besenyők voltak a délorosz steppevidék főszereplői, de már ekkor egyre sűrűbben tűnnek fel az oguz törzsek is a Volgától nyugatra, az oroszoktól délre. Az oguz törzsek alakulásáról már szóltunk a szeldzsuk történelem tárgyalásánál; ott láthattuk, hogy az oguz törzsek jelentős része a déli vándorutat választotta, a szeldzsukok, oszmán-törökök, türkmenek és azerbajdzsánok (vagy azerik) mind e déli oguz vándorlások útján jutottak el későbbi lakhelyeikre. De a Szir-darja középső folyásától és az Aral-tótól északra elhelyezkedő nomád oguz törzseknek más történelmi sorsa volt. Ezeket az arab–perzsa források guzznak, a bizánciak uznak, az oroszok pedig torknak nevezik. Az utóbbi nyilván az oguzok/úzok türk nevéből származik, mint ahogyan láttuk, hogy az oguzokat sokszor türkmennek is nevezik. Az úz törzsek hatalmas nomadizálási területét, mely a Szir-darja középső folyásától nyugaton egészen a Volgáig, északon pedig az Irtis, Tobol, Isim folyók középső folyásának vidékéig ért, a muszlim források a 10. században Oguz-steppének nevezték. Nagyrészt a mai Kazak-steppe területe ez. Az úzoktól északra helyezkedtek el azok a török törzsszövetségek, amelyek a 11. században az úzokat és a besenyőket továbbvándorlásra késztették, s egy új nagy nomád törzsszövetség létrehozói lettek: a kimekekről és a kipcsakokról van szó.

{154}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 290–291.

Összefoglaló művek: P. GOLUBOVSKIJ, Pecenegi, torki i polovcy do nasestvija tatar. Kiev, 1884; S. A. PLETNEVA, Pecenegi, torki i polovcy v juznorusskih stepjah. In: Materialy i issledovanija po arheologii SSSR 62. Moskva, 1958. 151–226.

További összegzések: O. PRITSAK, The Pesenegs. AEMAe 1(1975), 211–235; SENGA Toru, A besenyők a 8. században. Századok 1993, 503–516 (részletes irodalomjegyzékkel).

A magyarországi besenyőkről: GYÖRFFY Gy., Besenyők és magyarok. KCsA I. kieg. kötet (1935–1939), 397–500.

Az újabb, gazdag szakirodalomból:

PÁLÓCZI HORVÁTH A., Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989; GYÖRFFY Gy., A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990; S. A. PLETNEVA, Pecenegi, i guzi na Nisnem Donu. Moskva, 1990; V. SPINEI, Marile migratii din estul si sud-estul Europei in secolele 9–13. Iasi, 1999; Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön. Szerk. HAVASSY P. Gyula, 1996; ZIMONYI I., A besenyők nyugatra vándorlásának okai. AUSz 106(1998), 129–144; GALAMB Gy., Megjegyzések Querfurti Brúnó besenyők közötti térítési kísérletéhez. In: A Kárpát-medence és a steppe. Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 181–185 (MŐK 14).