Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

2. Oguzok és szeldzsukok

2. Oguzok és szeldzsukok

A szeldzsukok az oguzok egy törzse volt. Az oguz névvel a türk és az ujgur történet során már sokszor találkoztunk. A Türk Birodalom északi részén élő hatalmas tokuz-oguz törzsszövetséggel a türkök nagy küzdelmet folytattak. Ebbe a törzsszövetségbe tartoztak az ujgurok is, akiket a 9–10. századi muszlim források joggal nevezhettek ezért tokuzguznak. A 10. századra az Aral-tótól északra levő területen egy erős oguz törzsszövetség alakult ki. Nyugati határánál, az Emba folyónál érintkeztek a későbbiekben bemutatásra kerülő kazárokkal. Délen Hvárezm (ekkor a Számánidák vazallus állama) és a számánida állam transzoxianai része határolta. Keleten a karlukokkal, északon a kimekekkel voltak határosak. Fővárosuk a Szir-darja felső folyása és az Aral-tó között levő Jangikent (’új város’, perzsa forrásokban Díh-i nau, arab forrásokban Madína al-dzsadída) volt, amelynek romjait a mai Dzsankentnél az S. P. Tolsztov vezette hvárezmi expedíció során ásták ki. De a fővároson kívül sok más oguz városról is tudunk, elég itt közülük a szeldzsuk történelem kezdetén nagy szerepet játszott Dzsandot megemlíteni. Az archeológiai leleteken kívül az írott források is megerősítik, hogy a nomád oguzok nagy tömegein kívül letelepedett, városlakó oguzok is voltak. A jabgu címet viselő uralkodó oguz törzsszövetsége honnan és mikor kerülhetett ide, az Aral vidékére?

A kérdésre a választ Ibn al-Athír arab történetíró adja a kezünkbe egy megjegyzésével, miszerint az oguzok a tokuz-oguzok közül váltak ki, és al-Mahdí kalifa idejében (775–785) települtek le Transzoxianába, ahol hamarosan áttértek az iszlámra. Hogyan tudjuk ezt a híradást egyéb ismereteinkkel összhangba hozni? Az oguz uralkodó jabgu címét feltehetőleg valamikor 744 táján, az Ujgur Birodalom születésekor kaphatta, akárcsak a karluk jabgu. Amikor a 760-as években a karlukok elfoglalták az egykori türges területeket, Balaszagunt és Tarazt, az idő tájt indulhattak az oguzok is nyugatra, a Szir-darja vidékére. Ez az időpont jól egybevág Ibn al-Athír fentebbi adatával. A 820-as évektől kezdve forrásaink már megbízható módon a Szir-darja felső folyásánál és az Aral-tónak a vidékén jelzik az oguzokat. A muszlim források egyszerűen guzznak nevezik őket, a tokuzguznak nevezett ujguroktól való megkülönböztetés végett. A 10. századtól az oguzok türkmen néven is szerepelnek forrásainkban, mely név nem más, mint a türk népnévnek a -man/-men kollektívumképzővel ellátott török alakja.

{113} Ezek azok az oguzok tehát, amelyek közül a szeldzsukok kiváltak. A szeldzsuk hagyomány szerint a szeldzsukok ősapja Tutak, s annak fia Szeldzsuk volt. A szeldzsuk népnév tehát éppolyan dinasztikus eredetű elnevezés, mint az oszmánok neve Oszmán nevű uralkodójukról. Szeldzsuk összeütközésbe került feljebbvalójával, az oguz jabguval, és ekkor már mint szübasi, azaz a hadsereg feje, felvette az iszlámot, elfoglalta Dzsand városát, ott letelepedett törzsével, s rögtön barátságos kapcsolatba lépett a környező muszlim hatalmakkal, a Számánidákkal, majd a Karahanidákkal. Szeldzsuk fia, Arszlan már ott harcolt a karahanida seregben 992-ben Buhara elfoglalásánál. 1025-ben Arszlan és unokaöccsei, Csagri és Togril a nyugati karahanida uralkodó, Ali-tigin szolgálatába állottak. Mikor Mahmúd Gazneví legyőzte Ali-tigint, az Arszlan vezetése alatt álló szeldzsukokat Mahmúd Horászánba telepítette le, Csagri és Togril viszont Hvárezmbe menekült, ahol a hvárezmi sah a Gaznevidáknak volt vazallusa. A horászáni oguzok avagy türkmenek sok bajt okoztak a civilizált gaznevida államnak rablásaikkal, így 1029-ben kitették szűrüket Horászánból. Az oguzok ekkor Azerbajdzsánba mentek, ahol a helyi fejedelmek használták fel őket egymás elleni harcaikban. Ezek az azerbajdzsáni oguzok a mai azeri törökök ősei. Ekkor a hvárezmi szeldzsukok vonultak Horászánba, az onnan Azerbajdzsánba távozott első oguz hullám helyére. Miután nem kaptak hivatalos bebocsátást és engedélyt a letelepedésre, Csagri és Togril erőszakkal szerzett érvényt akaratának. 1028–29-ben már Merv és Nisápúr, a két nagyváros hevert lábaiknál, majd Merv közelében, Dandanakánnál 1041-ben nagy csapást mértek Maszúd gaznevida seregére. Ezzel Horászán sorsa megpecsételődött: területe szeldzsuk kézre került, így a Gaznevidák visszaszorultak régi afganisztáni szállásterületeikre, illetve birtokaikra.

Ez időben Nyugat-Perzsiában a helyi perzsa eredetű Bujida-dinasztia volt uralmon (932–1055), akik bár siita muszlimok voltak, protektorátust gyakoroltak az ortodox szunnita bagdadi kalifátus fölött. Togril, a szeldzsuk uralkodó 1055-ben bevonult vér nélkül Bagdadba, s az egész kalifátus így ölébe hullott. Szinte hihetetlen, ahogy pár évtized alatt a hatalmas szeldzsuk impérium megszületett. A nomád hódítók mindig a legkedvezőbb történeti pillanatban léptek fel, s ez segítette őket a tüneményes történelmi sikerek útján. A 11. század közepén a bujida protektorátus már kellemetlenné vált a kalifátus számára, mivel nem tudta biztosítani a belső anarchia és az állandó nomád betörések felszámolását. Ily módon, ha vonakodva is, de beletörődtek, hogy valamilyen hatalom protektorátust gyakorol felettük, s most a nomád, de buzgó ortodox muszlim szeldzsukoktól a rend helyreállítását várták. 1058-ban a bagdadi kalifa a „Kelet és Nyugat Királya” címet ajándékozta Togrilnak, amely feljogosította őt, hogy az összes muszlim nép uralkodójának tekintse magát. Ezenkívül hivatalosan megkapta a szultán címet, melyet már eddig is viselt. Ez a pillanat volt tehát a Szeldzsuk Szultanátus hivatalos születése.

A Bujidák hadvezére, al-Baszászirí azonban nem nyugodott bele, hogy a kalifátusnak új urai vannak, s kapóra jött neki az ősi nomád széthúzás. Szövetkezett Togril unokatestvérével, Ibráhim ibn-Inallal, aki fellázadt Togril ellen. Visszafoglalták Bagdadot, letették a kalifát, s maga Ibráhim is siita lett, a bujida szövetség intencióinak megfelelően. {114} Ekkor Togril nagy uralkodóhoz méltó megfontoltsággal cselekedett. Megosztotta ellenfeleit, először Ibráhimot verte le, majd al-Baszászirít. 1060-ban diadalmasan vonult be Bagdadba, s visszahelyezte jogaiba a száműzött kalifát. Méltán tűnhetett Togril kortársai szemében a kalifátus megmentőjének, az ortodox iszlám, a szunna igaz bajnokának. Ezzel a történeti fordulóval tényleg a Szeldzsuk Szultanátus lépett a perzsa emirátus helyébe, ettől kezdve a perzsák helyett mindig muszlim török népek, a szeldzsukok, majd később az oszmán-törökök voltak a muszlim arab területeknek, és egyben az iszlám szent helyeinek őrei, egészen az első világháborúig.

A nagy birodalomalapító Togril (akinek neve a madárnév togrilból ered, amely szót a magyarok is átvették turul formában: e madár volt az Árpád-nemzetség totemállata) 1063-ban halt meg, utóda Csagri fia, Alp-Arszlan lett (1063–1072). Uralkodása alatt tovább növekedtek a szeldzsukok által meghódított területek. Miután Irak és Irán már a kezükben volt, Kis-Ázsia és Arménia irányában támadtak. Az Araxesz folyó és a Felső-Eufrátesz vidékét rabolták, pusztították támadásaikkal. E betöréseknél kétféle türkmen csoporttal kell számolnunk, bár szétválasztásuk nem mindig könnyű a források alapján. Egyik részük „legálisan”, azaz a szultán engedélyével rabol, pusztít, a másik részük azonban törzsi vezetőikkel az élen saját szakállára portyázik. A nomád türkmenek hódításainak egyedüli célja a rablás volt, s a szeldzsuk uralkodónak sem sikerült a nagyfokú önállósággal rendelkező nomád törzseket csak a „legális” rablások keretei közé szorítani. Vigyáznia is kellett jóindulatukra, hiszen a szeldzsuk hódítási sikerek egyedüli biztosítéka a nomád hadsereg volt.

1064-ben Ani, a régi örmény főváros került a szeldzsukok kezére, jóllehet már nem az örményektől, hanem a bizánciaktól, mivel nem sokkal azelőtt a bizánciak elfoglalták. Ily módon most már a nyugati nagyhatalom, Bizánc közvetlen közelébe került a terjeszkedő szeldzsuk állam. 1068-ban a grúzok ellen harcoltak, 1071-ben Szíria urát, az aleppói herceget kényszerítették behódolásra, aki siita s az egyiptomi Fátimida-dinasztia alattvalója volt.

Amikor Alp-Arszlan Egyiptomban volt, Rómanosz Diogenész bizánci császár elérkezettnek látta az időt, hogy Arménián át megtámadja a szeldzsukokat. A támadás hírére Alp-Arszlan gyorsan a helyszínre vonult, s 1071 augusztusában a bizánciak és a szeldzsukok megütköztek Manzikert vagy más néven Malazgird városánál. A kortárs szerzők leírásából érződik a parázs légkör, mintha ők is érezték volna, hogy itt valami nagy jelentőségű történeti csata folyik. A bizánci császár, a dicsőséges vaszilevsz abarbárok foglya lett. De Alp-Arszlan igazán nagylelkűen bánt fejedelmi foglyával, némi váltságdíj fejében szabadon engedte, de a határerődöket, melyeket a bizánciak az elmúlt ötven esztendő alatt foglaltak el, vissza kellett szolgáltatniuk a szeldzsukoknak. Alp-Arszlan előtt hevert Anatólia kulcsa. Ebben a történeti helyzetben megszállhatta volna Kis-Ázsia nagy részét, mely védtelenül lett volna kiszolgáltatva a nomád hódítóknak. De Alp-Arszlan nyilván mást akart, Egyiptomra és birodalma védelmére gondolt, az ölébe hullott lehetőséget nem használta ki. De később, mint majd látni fogjuk, úgyis egész Kis-Ázsia a szeldzsukok birtoka lett. A manzikerti csata történelmi jelentősége így is óriási. Bebizonyította a nomádok fölényét a területeit már összetartani {115} nem képes Bizánci Birodalom fölött, s ettől kezdve a türkmen rablócsapatok bármikor nyugodtan beléphettek Kis-Ázsia területére. Ezek után Alp-Arszlan keletre vonult, hadjáratot vezetett a Karahanidák ellen, de a manzikerti győző, az iszlám országok ura orgyilkos tőr által 1072-ben meghalt.

Alp-Arszlan utóda fia, Malik-sáh lett, aki trónra léptekor még kiskorú volt, s a tényleges hatalom bölcs minisztere, a perzsa Nizám al-Mulk kezében nyugodott. Neve, mely az arab malik ’király’ és a perzsa sáh ’uralkodó’ összetétele, mintegy szimbolizálja, hogy a nomád türkmenek hogyan váltak fokozatosan az arab–perzsa iszlám civilizáció részévé. Malik-sáh hosszú uralkodása (1072–1092) a belső konszolidáció ideje. Jelentős új hódítások már csak Szíriában és Arábiában történtek, s uralkodása idejére esett a szeldzsuk uralom kezdete Kis-Ázsiában. Malik-sáh unokatestvére, Szulejmán ibn-Kutulmis 1081-ben Iznikben (Nikaia, Nicaea) telepedett meg, s ez a város lett az anatóliai szeldzsukok központja. Bizánci hívásra jöttek be a szeldzsukok, s nomád szokás szerint a meghívást túl szívélyesen értelmezve ott is maradtak. 1097-től székhelyüket Konyába, az ókori és bizánci Ikónion (Iconium) városába tették át, s ettől fogva egészen 1302-ig urai voltak az ún. Iconiumi Szultanátusnak. 11. századi beköltözésük után, hosszú évszázadok alatt Anatólia teljesen eltörökösödött. A szeldzsukok után atöbb mint 600 esztendeig uralkodó Oszmán-dinasztia szervezte meg a török államot. A kis-ázsiai szeldzsuk és oszmán-török történelem azonban már külön tanulmány tárgya, ezen államok csak eredetükben kapcsolódnak Belső-Ázsiához.

A Szeldzsuk Szultanátus csúcspontját az 1090-es évekre érte el. Ekkor gyakorlatilag Ázsia összes muszlim területe, Indiától egészen Arábiáig az uralmuk alatt egy birodalomban egyesült. Ennél a pontnál álljunk meg egy percre, s nézzük meg, milyen volt ez a szeldzsuk állam, melyet nomád hódítók hoztak létre ősi kultúrterületeken, rátelepülve az elsősorban arab és perzsa népességre.

A nomád türkmenek nyájaikkal, törzsi társadalmukkal és szokásaikkal együtt jelentek meg az arab–perzsa világban. Felmerül először is, hogy mennyien lehettek. Erre nézve nincsenek pontos adataink, de az biztos, hogy nagy számban jöhettek, több hullámban, s nemcsak a katonasággal kell számolnunk, hanem a család és az állatállomány is velük jött, tehát tényleges, nagy népmozgásról volt szó. Ennek ellenére nagy tömegben mindössze egy helyen, Azerbajdzsán területén telepedtek meg az oguz-türkmen törzsek. Ez az a hely, ahol mind a mai napig jelentős török népességet találunk. Itt kell megjegyeznünk, hogy a történelmi Azerbajdzsán a mai Azerbajdzsán Köztársaságot és az iráni Azerbajdzsánt egyaránt magában foglalta. Máshol csak türkmen töredékek telepedtek meg, Irán és Mezopotámia száraz és meleg klímája nem túlságosan kedvezett az állattartásnak, s a nomádokat nem nagyon vonzotta. Mindössze Khuzisztán, Farsz, a kurd hegyek és Szíria vidékére vonultak türkmen csoportok, ezek közül több mind a mai napig létezik és beszéli oguz-török nyelvét. Ezen kívül természetesen a városokban mindenütt török katonaság állomásozott.

A török elemet elsősorban a dinasztia és a katonaság képviselte. Ez a török csoport telepedett rá a hagyományos arab és iráni helyi adminisztrációra, anélkül hogy lényegében megváltoztatta volna. Mindössze a szokások egy felszíni rétegében hatottak {116} a törökök, anélkül hogy a struktúra lényegét érintették volna. Sőt, ősi nomád szokáshoz híven, a civilizáció vonzerejébe került neofita nomád, minél hamarabb és teljesebben akart asszimilálódni az új közeghez. Akárcsak Kínában a nomád eredetű dinasztiák, úgy Iránban a szeldzsukok is mindenben a letelepedett civilizációhoz akartak hasonulni. Buzgó muszlimok voltak és a perzsa kultúra bajnokai. Hivatalos nyelvük természetesen a perzsa lett, még a kis-ázsiai szeldzsukoknak is. Mi az a pár dolog, amelyet mégis őriztek nomád hagyományaikból? Elsősorban nyelvüket, melyet csak fokozatosan veszítettek el, a török–perzsa kétnyelvűség még sokáig fennmaradt. Öltözködésükben és hajviseletükben is hosszabb ideig éltek a török hagyományok. Bizonyos ősi nomád szokások is érvényben maradtak, így például az, hogy az íj és anyíl a hitelesség, a hitelesítés jele maradt. Ezt fedezhetjük fel a szeldzsuk pecséteken, az ún. tugrákon, melyeket az oklevelekre tettek. A tugra szó eredete ismeretlen a szeldzsukoknál, de megfelel a többi török népnél közismert tamgának. A tamga eredetileg tulajdonjegy volt, mely felismerhetően utalt annak tulajdonosára. Később ezeket a tulajdonjegyeket, tamgákat az okiratokra írták vagy rajzolták rá, s ez szolgált a kibocsátó hitelességének megállapítására, függetlenül az aláírástól. A szeldzsuk tugrákon világosan felismerhető a nyíl és az íj. Ezekből a szeldzsuk tugrákból alakultak ki később az oszmán szultánok díszes, lepke alakú tugrái, melyek minden szultáni oklevelet ékesítettek.

A kezdetben egységes türkmen hadsereg, a nomád hagyományok legfőbb őre fokozatosan felhígult, újabb és újabb török hullámok révén török, de más nemzetiségű, iráni, örmény elemekkel is. A közigazgatás alapjául a gaznevida Horászán példája szolgált, a szeldzsuk közigazgatás nagy megszervezője Malik-sáh minisztere, Nizám al-Mulk volt. Végül is Irán és Mezopotámia területén a törökség mély gyökereket nem tudott ereszteni, csak töredék csoportokban maradt fenn a mai napig, Kis-Ázsiában azonban sikerült nekik az egész terület fokozatos eltörökösítése.

A Malik-sáh 1092-ben bekövetkezett halála utáni száz év az egyre növekvő anarchia és belső bomlás jegyében folyt le. A halálát követő trónvillongások után végül is a Szeldzsuk Szultanátus több területre esett szét. A tulajdonképpeni Perzsia Malik-sáh legidősebb fiának, Barkijaruknak a kezére jutott, de Horászánban legkisebb fia, Szandzsár lett a helytartó. A szíriai részeken Aleppó és Damaszkusz Barkijaruk unokatestvéreié, Tutus fiaié lettek, Kis-Ázsia pedig Szulejmán ibn-Kutulmis fiának, Kizil-Arszlannak az uralma alá került. Lényegében tehát az eredeti kulturális egységek, az arab, a perzsa és a kis-ázsiai görög különváltak a hódító Szeldzsuk-dinasztia képviselőinek a kezében. A 11. század végére a kalifátus újra megerősödött, és a számára terhessé vált szeldzsuk protektorátust le akarta rázni magáról. Barkijaruk halála után (1105) abelső anarchia és a külső támadások következtében az iráni szeldzsuk birtokok egyre szűkebb területre szorultak össze. Lényegében csak az ún. Irak Adzsamí, azaz Perzsa Irak (Irán nyugati része) maradt meg nekik, míg Irak Arabí, azaz Arab Irak (Mezopotámia) végleg a bagdadi kalifátusé lett. Azerbajdzsán, Moszul, Farsz és más peremterületek különböző nagyurak, az ún. atabekek uralma alá kerültek. A legyengült iráni szeldzsukoknak végül a Hvárezmi Birodalom adta meg a kegyelemdöfést: 1194-ben III. Togril {117} szeldzsuk uralkodót legyőzték, és országát a Hvárezmi Birodalomhoz csatolták. De nem sokáig örülhettek a hvárezmiek diadaluknak, mert már akkortájt születőben volt a félelmetes új belső-ázsiai nagyhatalom, a mongoloké, amely pár évtized alatt azután minden országot lesepert a Csendes-óceántól egészen a Kárpát-medencéig.

De mielőtt végleg búcsút mondanánk az iráni szeldzsukoknak, meg kell emlékeznünk Malik-sáh legkisebb fiának, Szandzsárnak az országáról, ahol a 12. század első felében sikerült valamit, ha csak rövid időre is, a régi szeldzsuk nagyságból helyreállítani. Országának, Horászánnak székhelye Merv városa volt. Ebből a központból indult hódításaira, amelyek pár évtizedre kitágították birodalma határait. 1102-ben sikerült atranszoxianai Karahanidákat hódolásra bírnia, majd 1117-ben az afganisztáni Gaznevidák is erre a sorsra jutottak. Hvárezm annektálása sem váratott magára sokáig. Hvárezm azonban nem sok örömet okozott Szandzsárnak, mert sahja minden alkalmat megragadott, hogy a szeldzsuk fennhatóságot lerázza magáról. 1141-ben az új keleti hódítók, a karakitajok foglalták el fegyverrel Transzoxianát, s ezt használta ki Atsziz hvárezmi sah, hogy fellázadjon Szandzsár ellen, betörjön Horászánba, és elfoglalja a védtelen Mervet és Nisápúrt. Szandzsár azonban visszatért, kiverte Horászánból a hívatlan vendéget, és újra maga alá gyűrte Atszizt. De nem sokáig pihenhetett babérjain Szandzsár. 1153-ban a nomád oguzok Balh környékén fellázadtak, s Horászánt fosztogatták. Mikor 1154-ben Szandzsár meghalt, birodalma lényegében a teljes felbomlás állapotában volt, a nomád türkmenek újabb inváziójának esett áldozatul, végül egész Horászánt Hvárezm kebelezte be. A szeldzsukok mindössze Kis-Ázsiában érték meg az eljövendő 13. századot, s csak 1302-ben váltotta fel őket az új, szintén oguz eredetű dinasztia, az Oszmán-ház uralma.

A szeldzsukok tehát nem tudták igazán tartós politikai egységgé szervezni a közel-keleti arab–perzsa világot. Mintegy 150 éves uralmuk (kb. 1050–1200) után e terület újra a teljes politikai anarchiába süllyedt vissza, s csak a mongol hódítás hozott majd újra vérrel szerzett rendet a Földnek ezen a táján. Ha meg kellene vonnunk a szeldzsuk uralom mérlegét, megállapíthatjuk, hogy sok-sok kultúrterület vált földművelésre alkalmatlan steppévé a gyakori nomád betörések miatt. Ugyanakkor a Közel-Kelet etnikai képe nagymértékben átformálódott. Azerbajdzsán és Kis-Ázsia eltörökösödésének folyamata elkezdődött, s az arab–iráni világ más helyein is kisebb-nagyobb török töredékek telepedtek meg. De ezen túlmenően jelentős oguz-türkmen elem olvadhatott bele a helyi arab, illetve perzsa lakosságba is. A szeldzsukok történeti útja a nomád hódítás tipikus példája a Közel-Keleten. A nomád meghódít egy ősi kultúrterületet, letelepszik, a régi közigazgatásra épülve megszervezi államát, beolvad, majd a letelepült nomádot saját sorsosai, az újabb nomádok döntik meg. A szeldzsukok uralmát is saját testvéreik, az oguzok döntötték meg. 1153 után nagy, masszív türkmen betelepülés történt az Amu-darjától délre, a mai Türkmenisztánba. Horászán rövidesen Hvárezm része lett, Turkesztán pedig a karakitajoké. A Dzsingisz felléptéig lévő mintegy fél évszázad alatt, a 12. század második felében e két hatalom osztozott Belső-Ázsia középső, hatalmas területén, s Dzsingisz kán mongoljai e két birodalommal találták magukat szemben nyugati terjeszkedésük során.

{118}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 287–290.

Az oguzokról a legfontosabb monográfia török nyelven: F. SÜMER, Oguzlar (Türkmenler). Ankara, 19722. – Hasznos bevezetések: O. PRITSAK, Der Untergang des Reiches des Oguzischen yabgu. In: Mélanges Fuad Köprülü. Istanbul 1953. 397–410; P. B. GOLDEN, The migrations of the Oguz. Archivum Ottomanicum 4(1972), 45–84.

A szeldzsukok előtti Iránra: B. SPULER, Iran in frühislamischer Zeit. Politik, Kultur, Verwaltung und öffentliches Leben zwischen der arabischen und der seldschukischen Eroberung 633 bis 1055. Mainz, 1952. – A szeldzsuk kori Iránra a legjobb összefoglaló munka: The Cambridge History of Iran. 5. The Saljuk and Mongol periods. Ed. by J. A. BOYLE. Cambridge, 1968.

A kis-ázsiai szeldzsukokra: V. GORDLEVSKIJ, Gosudarstvo sel’dzukidov Maloj Azii. Moskva–Leningrad, 1941; C. CAHEN, Pre-Ottoman Turkey. A general survey of the material and spiritual culture and history c. 1071–1330. London, 1968.

I. KAFESOGLU, Seljuks. In: A History of the Seljuks. Ibrahim Kafesoglu’s Interpretation and the Resulting Controversy. Ed. G. LEISER. Carbondale–Edwarsville, 1988. 21–136; S. G. AGADZANOV, Gosudarstvo sel’dzukidov i Srednaja Azii v 11–12 vv. Moskva, 1991.

The Art of the Seljuqs in Iran and Anatolia. Ed. R. HILLENBRAND. Costa Mesa, 1994.

O. PRITSAK, The Turcophone Peoples in the Area of the Caucasus from the Sixth to the Eleventh Century. In: Il Caucaso. Cerniera fra culture dal Mediterraneo alla Persia (Secoli 4–11) I. Spoleto, 1996. 223–245 (Settimane di studio del Centro Italiano di Studi sull’Alto Medioevo 43).

A. G. C. SAVVIDES, Byzantines and the Oghuzz (Ghuzz). In: Byzantinum and its Neighbours from the mid-9th till the 12th Centuries. Ed. VAVRINEK. Praga, 1993. 147–155 (Byzantinoslavica 54, 1).