Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

4. fejezet - Az iszlám térhódítása Belső-Ázsiában

4. fejezet - Az iszlám térhódítása Belső-Ázsiában

1. Az első muszlim török dinasztia: a Karahanidák

A 751-es talaszi csata után, melyben az arabok karluk szövetségeseikkel győzelmet arattak a kínaiak felett, megszilárdult az arab uralom Transzoxianában, mely most már végleg az iszlám világ része lett. A bagdadi kalifa helytartói uralkodtak a két folyó közén, az egykori nyugati türk területeken, de a régi iráni, elsősorban szogd világ túlélte az iszlamizációt is, sőt az irániak fokozatosan vezető szerephez jutottak. A Számánidák dinasztiája például egy iráni eredetű uralkodóház volt, mely a Balh melletti Számán városáról kapta nevét, 875-től 999-ig volt Transzoxiana és Kelet-Irán, azaz Horászán ura. Ez a terület a bagdadi kalifátus részét alkotta, a bagdadi kalifát egy helytartó képviselte emíri rangban, s ennek székhelye először Szamarkandban, majd Buharában volt. A névleges függőség ellenére azonban a Számánida Emirátus gyakorlatilag önálló volt, s fennállásának rövid ideje alatt az iszlám mezbe bújtatott iráni nemzeti restauráció központja lett. A 10. század elején e Számánida Emirátus minisztere volt Buharában az a Dzsajhání, akinek elveszett, de más muszlim szerzők kivonataiból ismert és rekonstruálható földrajzi műve a kelet-európai népekre, így a magyarokra vonatkozó híradások gazdag tárháza. Az iszlamizált iráni világ Transzoxianában hamar szembe találta magát az ősi nomád ellenséggel, a törökkel, s a 10. század végén éppen két török eredetű dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida vetett véget a Számánida Emirátusnak. Ez időtől kezdődött el intenzíven Transzoxiana eltörökösödése, mely folyamat egészen napjainkig tart, hiszen az iráni elem a városokban mostanáig fennmaradt.

A Karahanida-dinasztia nevét az uralkodóinak címében levő kara han ’fekete kán’ titulusról kapta. Csak a 19. század 70-es évei óta nevezik így ezt az uralkodóházat V.V. Grigorjev orosz orientalista nyomán, addig a J. Deguignes használta „turkesztáni ujgur kánok” elnevezés volt használatban. A káni címben levő kara ’fekete’ szó különben ilyen esetekben ’nagy, fő’ jelentésben értelmezendő.

Előfordult a tudományos irodalomban az ilek-hán elnevezés is a Karahanida uralkodók megjelölésére, de ez nem különösen volt találó, mert az ilek/ilik/ilig méltóságnév csak a kán utáni második méltóságot jelölte a Karahanidáknál, s csak egy esetben fordult elő, hogy a kán az ilek címet is viselte. Ezenkívül az ilig (il + lig ’népes’, ’akinek népe van’) titulus igen sok török népnél megvolt, s nem különösen jellemző a Karahanidákra. {108} Feltehetően ez a szó rejlik például Attila egyik fiának, Ellaknak a nevében, s az ujguroknál és szeldzsukoknál is előfordul e cím. (Meglepődve fedezhetjük fel, hogy a honfoglaló Árpád vezér egyik fiát szintén így nevezték: Bíborbanszületett Konstantin császár átírása szerint Ielekhnek. Ezt a török nevet őrzi a Budapesttől nem messze lévő Üllő község neve is.)

Végezetül a korabeli, 10–13. századi muzulmán források sem így, sem úgy, hanem al-Háqáníya, al-Háníya néven emlegetik ezt a dinasztiát, mely arabul egyszerűen a ’kagáni, káni’ dinasztiát jelenti. A turkológiai szakirodalomban az utóbbi időben a karahanida terminus mellett gyakran használják a hákáni szót is a 11–13. századi török irodalmi nyelvre, amely a Karahanida Birodalom területén alakult ki a 11. században

Hova nyúlik vissza a Karahanidák eredete? Több vélemény is napvilágot látott erről, régebbi kutatók, mint J. Deguignes, Vámbéry Á., W. Radloff és J. Marquart ujgur eredetűnek gondolták őket. Valóban, időben száz év sem választja el őket az Ujgur Birodalom 840-es bukásától, s a kelet-turkesztáni ujgurok számításba is jöhetnek a Karahanida Birodalom népelemei között. W. Barthold a Karahanidák tokuz-oguz eredetére gondolt, azon az alapon, hogy a muszlim írók tokuzguznak nevezték a Tarim-medencei ujgurokat. Mindezen elméletek ellenére ma már többé-kevésbé bizonyítottnak látszik, hogy a Karahanidák a karlukok utódai. A karlukok többször szerepeltek az eddigiek során mint a keleti és nyugati türkök között élő török törzsszövetség, amelynek ősi központja valahol a Tarbagataj-hegység táján volt, s amely ügyes hintapolitikát folytatott a két Türk Birodalom között. A türk feliratok ücs karluk ’három karluk’ népének vezetője ajabgu címet viselte, s feltehetőleg rokoni szálak fűzték a türk kagáni dinasztiához, az Asina nemzetséghez. Későbbi forrásokból tudjuk, hogy a karlukok két legfontosabb törzse a csigil és jagma volt. Az ujgurokkal és baszmilokkal szövetségben tevékenyen részt vettek a Második Türk Kaganátus megdöntésében, majd 744 és 840 között az Ujgur Birodalom alattvalói voltak. 744 után azonban a karlukok nagy nyugatra tolódása következett be. Leverték a nyugati türkök utódait, a türgeseket, akiknek szállásterülete a Balhas-tótól délre, a Hétfolyam (Szemirecsje) vidékén volt. A két legfontosabb nyugati türk város, a Csu folyó melletti Szujáb (a későbbi Balaszagun) és a Talasz folyó menti Taraz is az ő birtokuk lett. 840-ben az Ujgur Birodalom felbomlása mérföldkő jelentőségű esemény volt Belső-Ázsia történetében. A hiungnu–zsuanzsuan–türk–ujgur birodalmi hagyomány ekkor megszűnt. E birodalmak mindegyike a mai Mongóliában helyezkedett el, központjuk az Orhon és Szelenga folyók vidéke volt, rituális központjuk pedig a Hangáj hegységbe lokalizálható Ötüken-hegység. Egész Belső-Ázsiát innen lehetett kézben tartani, a nagy nomád világbirodalmakat innen indulva szervezték meg. Az Ujgur Birodalom bukását követően mintegy 350 évre, az 1200-as évekig, Dzsingisz és mongoljainak felléptéig nagy belső-ázsiai világbirodalom nem születik Mongólia központtal. Ez azzal magyarázható, hogy az új hódítók, a kirgizek nem a türk hagyományú nomád népek sorába tartoztak (eredetileg nem is voltak törökök), s a kitajok megjelenése után, 920-ban vissza is tértek Felső-Jenyiszej vidéki hazájukba. A kelet-belső-ázsiai kitajok és dzsürcsik szintén nem a türk hagyomány folytatói, nem is hagytak mély nyomot Mongóliában. Az ujgurok pedig Kelet-Turkesztánba és Kanszuba vonultak, {109} gyakorlatilag teljesen kiürítették a birodalmi területet. Mongólia tehát háttérbe szorult ekkor a történelem színpadán, mintegy a csendben készülve Dzsingisz világtörténeti felléptére. A történelem ezen évszázadaiban (840–1200) a Mongóliától nyugatra levő területek, elsősorban Kelet- és Nyugat-Turkesztán léptek előtérbe, s éppen ezen évszázadok hatása alatt lett „Turkesztán”-ná, azaz a török népek hazájává.

Az ujgurok széttelepedése után tehát egyedül a karlukok maradtak a türk birodalmi hagyomány folytatói. Ez lehetett az az idő, amikor a karluk jabgu felvette a kagáni címet, azaz a később szereplő kara hákán/kara hán titulust. Székhelye a Balaszagunnál levő Kara-ordu vagy Kuz-ordu lett. A türk hagyománynak megfelelően a birodalom két részre oszlott, melyet két kagán kormányozott. A keleti félen volt a főkagán, Kara-ordu székhellyel, hivatalos címe Arszlan Kara-hákán volt, a nyugati rész uralkodója a Bugra Kara-hákán, Tarazban, majd Kásgárban székelt. Az e címekben szereplő két állatnév, az arszlan ’oroszlán’ (a magyar oroszlán szó honfoglalás előtti török jövevényszavunk) és a bugra ’hímteve’ totemisztikus eredetűek; feltehetően a két legfontosabb karluk törzs, a csigil (arszlan) és a jagma (bugra) totemállatai voltak.

A keleti főkánokról alig tudunk valamit a 10. század végéig, a nyugatiakról több értesüléssel rendelkezünk. A Karahanidák már a 9. században szembe találták magukat aTranszoxianában székelő Számánidákkal. A Számánida Iszmail emír 893-ban elfoglalta Tarazt a karahanida Ogulcsak Kadir Hántól, aki Kásgárba menekült, s attól kezdve Kásgár lett a nyugati Karahanidák székhelye. A 10. század elején Ogulcsak unokaöccse, Szatuk fölvette az iszlámot, majd nagybátyját harcban legyőzvén kánná választása után hivatalos vallássá tette az iszlámot a Karahanidák nyugati területein. Ez a nagy fontosságú esemény a muszlim Karahanida-dinasztia megszületésének az ideje. Az iszlám a 9. század végétől kezdve volt jelen Kásgáriában, nyugatról a Számánida Emirátusból érkezett ide muszlim kereskedők és hittérítők révén. A később legendás hírre szert tett Szatuk Bugra-hán, az első muszlim török uralkodó 955-ben halt meg. Fia és utóda, Bajtas legyőzte a keleti kagánt, s felvette az Arszlan-hán címet. Az ő uralkodása alatt, a 10. század második felében valósult meg a Karahanida Birodalom teljes iszlamizációja. Az iszlám hatalmas erőt adott a karahanida államnak, amely így megkezdhette nyugati hódításait.

992-ben elfoglalták Buharát, a számánida emír székhelyét, Transzoxiana központját. A Számánida Birodalmon való osztozkodásban egy másik török eredetű iráni dinasztia, a Gaznevidák is részt vettek. A 10. század közepén az afganisztáni Gazni városába törökök települtek be. A nomád jövevények fokozatosan maguk alá hajtották egész Afganisztánt. Hatalmuk különösen 977-től kezdve emelkedett, Szebük-tigin nevű vezetőjük alatt. A Számánida Emirátusban levő belső anarchia következménye volt, hogy az elégedetlenkedők egy része behívta 992-ben a karahanida uralkodót Balaszagunból Buharába. Ekkor a számánida uralkodó viszont Szebük-tigin Gaznevidáihoz fordult segítségért, akik gyorsan be is vonultak Horászánba. Pár évnek kellett csak elmúlnia, hogy 999-ben a Számánida Emirátus megszűnjék létezni a két török dinasztia nyomása alatt. Szebük-tigin fia és utóda, Mahmúd, a legnagyobb Gaznevida uralkodó legyőzte az utolsó számánida emírt, elűzte Horászánból, s még abban az évben a Karahanidák teljesen {110} megszállták Transzoxianát. A Számánida Emirátus megszűnt, s a Karahanidák és Gaznevidák az Amu-darjánál találkoztak. A Karahanidák állama döntően török népességre támaszkodott, a Gaznevidáknak csak dinasztiája török eredetű, s teljes eliranizálódásuk valószínűleg nagyon hamar megtörtént. Iráni és indiai területen játszódó későbbi történetük már kívül esik Belső-Ázsia történetének keretén. De ez időben, az ezredforduló táján, amikor Magyarországon István fejére teszik a királyi koronát, az Amu-darjánál két török dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida néz farkasszemet egymással. Mi lesz a további terjeszkedés sorsa?

Először természetesen, ősi szokás szerint, barátkozott a két dinasztia, 1001-ben Mahmúd Gazneví feleségül vette Naszr ibn-Ali karahanida uralkodó lányát. De a békesség nem tartott sokáig. Naszr az egész egykori számánida területet akarta, s míg Mahmúd Indiában volt hadjáraton, betört Horászánba, de ezúttal vereséget szenvedett. Ekkor kagántársával szövetkezett, akinek közben Hotán iszlamizálása is sikerült, de 1008-ban a balhi csatában az egyesített karahanida seregeket legyőzték Mahmúd csapatai. A csata leírói megemlékeznek arról, hogy a Gaznevidák győzelmében nem kis szerepet játszottak az indiai elefántok. A balhi csata után a Karahanidák feladták reményüket Horászán meghódítására, s így az Amu-darja továbbra is az iráni és a török világ közti válaszvonal maradt.

1026-ban Ali-tigin kagán Transzoxiana ura, s a Karahanida–Gaznevida ellenségeskedések folytatódtak. Mahmúd Gazneví utóda, Maszúd megtámadtatta vazallusával, ahvárezmi sahhal, Altun-tassal Alit. 1032-ben azonban Ali hatalmas győzelmet aratott Dábúszijánál, a hvárezmiek pedig alig tudták a saját irhájukat megmenteni. E harcban egy oguz törzs, a szeldzsukok aktívan támogatták Ali-tigint. Ali-tigin fia nem bánt jól szeldzsuk szövetségeseivel, megölette Inancs Pajgut, a szeldzsuk vezért, mire a szeldzsukok lázadásba törtek ki. Hvárezmbe menekültek, majd innen Horászánba, ahol 1041-ben a dandanakáni csatában a gaznevida Maszúd csapatain arattak nagy győzelmet. Ezzel vette kezdetét az új nomád nép, a szeldzsukok diadalmas hódítása, melynek során egész Perzsiát, a Közel-Keletet és Anatóliát is elfoglalták. De mielőtt a szeldzsukoknak a történetét nyomon követnénk, nézzük meg röviden a Karahanidák sorsának alakulását a mongol korig.

1041-ben az állandó belső dinasztikus harcok a Karahanida Birodalom végleges kettéválásához vezettek. A keleti rész Szemirecsjét, a Talasz folyó és Kásgár vidékét, valamint Fergana környékének nagy részét foglalta magába. Fővárosa Balaszagun volt, míg a másik kagán Kásgárban vagy Tarazban székelt. Kásgár volt már kezdettől fogva a vallási központ, innen indult az iszlám térítés, ide temetkeztek a karahanida uralkodók. A nyugati részt Transzoxiana és Fergana kisebbik fele alkotta. A keleti és a nyugati fél között nagyjából Hodzsendnél volt a határ, de a Szir-darja vidékének pontos hovatartozása állandóan vitás kérdés volt. A főkagán Özkendben, majd Szamarkandban székelt, míg a másik kagán Buharában trónolt.

A nyugati Karahanidák, a sok transzoxianai városállammal együtt a 11. század közepétől fogva a szeldzsukoktól függő viszonyba kerültek, bonyolult történetük, harcaik bemutatása túlnőne ezen ismertetés keretein. A keleti Karahanidáknak a három legfontosabb {111} várost, Kásgárt, Hotánt és Balaszagunt többször sikerült a 11. század folyamán egy kézben egyesíteni, utoljára Bugra hán Hárún alatt (megh. 1102). A 11. században alakult ki a sajátos karahanida török kultúra, elsősorban a birodalom keleti felében, Kásgárban és Balaszagunban. A karahanida az első muszlim török irodalmi nyelv, amelyen két alapvető munka maradt fenn e korból. Az egyik Mahmúd Kásgárínak, az első „turkológus”-nak hatalmas szótári műve, a Kitáb lugat at-türk ’A török nyelv könyve’, mely mindmáig az egyik legnagyobb török lexikográfiai munka, kimeríthetetlen forrása a török szókincsnek. A másik mű az első iszlám szellemű, török irodalmi alkotás. Címe Kutadgu Bilig ’A boldogságra vezető tudás’, nagy terjedelmű moralizáló tanköltemény. Szerzője, Júszuf Hássz Hádzsib Balaszagúní, a fent említett Bugra Hán Hárúnnak dedikálta művét. A karahanida török írásbeliség két alfabétumot használt. Egyrészt a kelet-turkesztáni ujgurok révén az ujgur írást vette át, másrészt az iszlám révén, először a török nyelvek történetében, az arab ábécét kezdte felhasználni török szövegek lejegyzésére. Kásgárí műve az első arab betűs török nyelvemlék.

A 12. század első felében új keleti ellenség jelent meg a Karahanidák határain: akarakitajok, azaz azok a kitajok, akik Kínában való leveretésük után nyugati vándorútra keltek. Az 1130-as években már az Emil folyónál voltak. II. Ibráhim Karahanida uralkodó behívta az új keleti szomszédokat, a karakitajokat, hogy a karlukok és kanglik elleni harcában segítségére legyenek. Meg is kapta a már ismert nomád segítséget: a karakitajok elfoglalták Balaszagunt, s a karakitaj uralkodó, a gürkán a Karahanida uralkodóból ilek-i türkmen-t csinált, azaz ’a türkmenek ilek’-jeként vazallusává degradálta. Karakitaj fennhatóság alatt éltek tovább a keleti Karahanidák egészen a mongol korig. A karakitajokról hamarosan részletesen fogunk beszélni. Most csak annyit, hogy mikor a najmanok, egy 12. században feltűnt mongol törzsszövetség uralkodója, Kücsülüg az utolsó karakitaj gürkánt elfogta, a Karahanida-vazallust Kásgárba küldte, hogy foglalja el trónját. De Kásgárban megölték, s rövidesen Kásgár is najman uralom alá került.

Miután nagy vonalakban végigkísértük a mongol korig az ágas-bogas karahanida história alakulását, visszatérhetünk a 11. század közepén Kelet-Iránban bekövetkezett világtörténeti jelentőségű eseményhez, a szeldzsukok megjelenéséhez. Honnan jött ez az addig ismeretlen török nép, mely nagy betűkkel írta be nevét a világtörténelembe?

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 286–287.

Máig alapvető munka, a történeti Turkesztán 11–13. századi történetére nélkülözhetetlen: W.BARTHOLD, Turkestan down to the Mongol invasion. London, 19282. (E. J. W. Gibb Memorial Series, N.S.V.) Ehhez P. Pelliot értékes megjegyzései: P. PELLIOT, Notes sur le „Turkestan” de M. W. Barthold. T’oung Pao 27(1930), 12–56.

A legjobb modern összefoglalások: O. PRITSAK, Die Karachaniden. Der Islam 31/1(1953), 17–68; O. PRITSAK, Karachanidische Streitfragen. Oriens 3(1950), 209–228. – A Karahanidák eredetéről Pritsaktól eltérő módon: CZEGLÉDY K., Kasgari földrajzi neveihez. In: Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Szerk. BENKŐ L. Budapest, 1963. 60–65 (Nyelvtudományi értekezések 40).

{112} A Gaznevidákról: C. E. BOSWORTH, The Ghaznavids, their empire in Afghanistan and eastern Iran 994–1040. Edinburgh, 1963; C. E. BOSWORTH, The Turks in the Islamic lands up to the mid-11th century. In: Philologiae Turcicae Fundamenta III. Second Part. Wiesbaden, 1970. 1–20.

Kásgárí művének legjobb új kiadása és fordítása: Mahmud al- Kasgari, Compendium of the Turkic dialects (Diwan lugat at-Turk) I–III. Ed. and transl. by R. DANKOFF–J. KELLY. Duxbury, Massachusetts, 1982–1985. – A Kutadgu Bilig kiadása, török fordítása, szótára: R. R. ARAT, Kutadgu Bilig I–III. Ankara, 19792. Modern angol fordítása: Wisdom of royal glory (Kutadgu Bilig). A Turco-Islamic mirror of princes. Transl., with an introduction and notes, by R. DANKOFF. Chicago–London, 1983.