Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

4. A Második Türk Birodalom

4. A Második Türk Birodalom

Mikor Kutlug magát Elteris kagánnak nyilvánította 687-ben, jelezte, hogy önálló birodalom uralkodójának tartja magát. A türk uralkodók ugyanis, mint később az ujgurok és más népek is, trónnév felvételével jelezték uralkodásuk kezdetét. Kutlug uralkodói neve, az Elteris beszédesen ’a népgyűjtő’ jelentést viselte. De hátra volt még a nagy feladat: a türk népet a kínai határvidékről az ősök otthonába, az Ötüken-hegységbe elvezetni, mely a Hangáj hegység keleti részével azonosítható. A régi hazába azonban nehéz volt eljutni, mivel ott az oguzok kilenc törzsből álló törzsszövetsége, az ún. tokuz-oguzok tanyáztak. Az oguzokkal, a türkkel rokon nyelvet beszélő, de politikailag különálló török törzsszövetséggel még sokat foglalkozunk a következő, ujgurokat tárgyaló részben. Most csak annyit, hogy a türköknek ezek az ősellenségei mindig is küzdöttek a türk alávetettség ellen. Kutlug-Elteris türk népe erőltetett menetben haladt át a Góbi sivatagon északnyugati irányban, a kiszáradt Kök-Öng (ma Ongin-gol) folyó mentén, s gyorsan érkezett meg a Tola és az Orhon folyók vidékére. A tokuz-oguzok leverésével a türk függetlenség egyik fő akadálya is megszűnt.

Kutlug-Elteris kagán, a pusztai exodus vezetője, a Türk Birodalom helyreállítója nem sokkal a függetlenség kivívása után, 691-ben meghalt. Mivel Kutlug fiai még kiskorúak voltak, utóda a kagáni trónon testvére, Kapgan lett. Kapgan kagán nevét a kínai források Mocso alakban írták le, mely egy türk Begcsor nevet ad vissza, a név mindkét eleme ismert türk méltóságnév. Kapgan hosszú uralkodása (691–716) a Második Türk Birodalom igazi fénykorát hozta el. Kapgan erélyes, határozott politikát folytatott, a birodalmi nagyságot negyed századon át fenn tudta tartani, minden irányban jelentős katonai sikereket könyvelhetett el. Természetesen az egyik legfontosabb kapcsolata minden kelet-belső-ázsiai birodalomnak a kínai volt. Kapgan ügyes politikája lehetővé tette, hogy még Kína belügyeibe is beleszóljon: aktívan részt vett a kínai belső trónharcokban a legitim Tang-dinasztia képviselőjét támogatva. Persze az ilyen nomád segítségnek ára volt mindig. Kapgan szerette a fizetséget selyemben, fegyverben és más földi javakban megkapni, s ha ez nem mindig sikerült, kész volt rablóhadjáratban elvinni azt, amit békésen nem kapott meg. Így nem meglepő, hogy a kínai barátság ellenére akaratát gyakran katonai erővel kényszerítette a kínaiakra. Hogy ez lehetséges volt, a türkök erejét és a kínaiak akkori gyengeségét mutatja.

Kapgan uralkodása szakadatlan harcok története közeli és távoli népekkel, birodalmakkal. Teljességre törekednünk itt lehetetlen, mindössze a hadjáratok főbb irányait és kimenetelüket jelezzük. 696–697-ben a kitajokat verte le kínai segítséggel, 699-ben az egykori nyugati türk törzseket. Ekkor ugyan pár évig az Első Türk Birodalom nagysága állt helyre, de Nyugat-Turkesztán területén tartós sikereket Kapgan nem könyvelhetett el. Ez az egykori nyugati türk terület a Kapgan hódítását követő évet leszámítva a politikai szétszórtság állapotában volt, s az egykori nyugati türk egység sohasem állt helyre. A legerősebb egykori nyugati türk törzset, a türgest is csak rövid időre tudta Kapgan újból maga alá vetni 711–712-ben. 706–707-ben a bajirku népet, az egyik legjelentősebb oguz törzset győzték le a türkök a Kerülen folyó felső folyásánál, majd 709-ben a csik {79} és az áz népet Tuvában. Még ugyanebben az évben nagy hadjáratot vezettek a kirgizek ellen a Felső-Jenyiszej vidékére. A kirgiz hadjáratról, s abban Kül-tegin, Kapgan unokaöccse hőstetteiről így számol be Kül-tegin sírfelirata: „Utat törtünk magunknak a lándzsa magasságú hóban, átkeltünk a Kögmen [= Szaján] erdőségen, álmában rajtaütöttünk a kirgiz népen, s megütköztünk kagánjával a Szonga erdőségben. Kül-tegin Bajirku fehér ménjére szállva indult rohamra. Egy embert eltalált nyilával, két embert egymás után átszúrt lándzsájával. Ebben az ütközetben eltörte Bajirku fehér ménjének combcsontját. A kirgiz kagánt megöltük, birodalmát elvettük.” 712–713-ban újból átkeltek a türk seregek a Szir-darján. Tartós sikereket azonban nem értek el Szogdiában, s a terjeszkedő arab hódításnak sem tudtak gátat vetni. A 7–8. század fordulója a nagy iszlám terjeszkedés kora. A 7. században az arabok egész Iránt elfoglalták már, és átkelvén az Amu-darján, a két nagy folyó közében is harcoltak. A türköknek nem sikerült tartósan feltartaniuk az új hódítókat, így Kapgan seregei lényegében dolgavégezetlenül távoztak Szogdiából. A 8. század elejétől kezdve az iszlám egyre feltartóztathatatlanabbul terjedt az Amu-darja és Szir-darja közti iráni és török nyelvű lakosság körében, s rövidesen egyeduralkodó vallásukká lett.

714-től kezdve a környező meghódított népek közül egyre többen lázadoztak a türk uralom ellen, s Kapgan kagán halála 716-ban csak újabb ösztönzést adhatott az elszakadási kísérleteknek. De rövid átmeneti gyengülés után a Türk Birodalom ismét virulens lett, hála a birodalomalapító Kutlug két fiának, Bilgének és Kül-teginnek. A két Kutlug-fi már nagybátyjuk, Kapgan kagán országlása alatt is fontos katonai-vezető szerepeket töltött be, s most Kapgan halála után Kül-tegin vette kezébe a dolgok irányítását. Kutlug fiai lettek volna a jogos örökösök, de Kapgan már régóta készítette elő az utat a saját fiai számára. Nagyobbik fiát, Fuküt már 699-ben kiskagánná nevezte ki a birodalom keleti részeinek kormányzására, másik fiát, Inelt is később ezzel a címmel ruházta fel. Kül-tegin azonban résen volt, s nem sokkal azután, hogy Fukü apja trónjára lépett, Kül-tegin Fuküt és annak egész családját megölette. De nem ő maga foglalta el a trónt, hanem bátyját tette meg uralkodónak, akit a kínai források Mokiliennek, a türk feliratok pedig trónnevén Bilge kagánnak, azaz ’bölcs’ kagánnak neveztek. A régi politikai garnitúrából csak Tonjukuknak kegyelmezett meg Kül-tegin, mivel Tonjukuk lánya Bilge kagán felesége volt. Bilge hosszú uralma is még a virágzás jegyében telt, sikerült a birodalom határait megtartani. A korszak sűrű háborúskodásairól a türk feliratok és a kínai források alapján plasztikus képet lehet rajzolni. A kínaiakkal a szokásos békés kereskedelem vagy háború alternatívájában folyt a kapcsolat, s a birodalom alávetett nomád népeit is többé-kevésbé sikerült türk fennhatóság alatt megtartani. Különösen fontos volt ez a türkök legerősebb nomád ellenfele, a tőlük északra lakó tokuz-oguz törzsszövetség esetében. Kül-tegin, aki bátyjának végig jobbkeze volt a hadakozásokban, 731-ben halt meg, majd rá pár évre, 734-ben Bilge kagán is elhunyt, jobban mondva megmérgezték. A halálát követő anarchiát a lázongó alávetett népek kihasználták, s az utolsó türk kagánt, Ozmist a baszmilok törzse 744-ben megölte. A következő évben, 745-ben pedig megtörtént az ujgur hatalomátvétel: egy addig alávetett török nép ragadta meg a nagy nomád birodalom feletti hatalmat.

{80} A türkök két évszázados hegemóniája meghatározó jelentőségű volt Belső-Ázsia történetében, s ennek elsősorban nem az az oka, hogy jóval bővebb és sokrétűbb forrásanyag segítségével rajzolhatjuk meg történetüket. Fontosságukat két dolog határozza meg. Az egyik az, hogy a 6–8. század Bizánctól Kínáig nagy események tanúja. Az iszlám keletkezése, majd elterjedése, a tibeti királyság felemelkedése (l. a 10. szakaszt), Kína kivirágzása a Tang-dinasztia alatt – mind világtörténeti súlyú események, melyek önmagukban is rangot kölcsönöznek a velük egykorú belső-ázsiai eseményeknek. De a türkök nem passzív szemlélői voltak koruknak: az iszlám elleni harcaikkal Közép-Ázsiában, a tibetiekkel és kínaiakkal való kapcsolataik révén a világtörténet aktív formálói voltak ezekben a századokban. A másik dolog, mely döntően megkülönbözteti a türköket az előző nomád birodalmaktól, az az, hogy a türkök a társadalmi és az állami fejlődésnek egy, a korábbi belső-ázsiai nomádokénál magasabb szintjére jutottak el. A törzsek nagyobb fokú integrációja az állami hatalom erősödéséhez vezetett, s ez fejeződött ki az írásbeliség megjelenésében is. A türkök megtették azt a lépést, amely a nomád törzsszövetségtől a szilárd államig vezetett el. De a meghódított népeket és akultúrákat nem tudták igazán magukba olvasztani, s így megfelelő, a törzsit túllépő állami ideológia és a törzsi szervezet meghaladása híján birodalmuk sorsa éppúgy aszétesés volt, mint elődjeiké. Azt a teljes állami integrációt, amely egy birodalmat hosszan fenntart, csak Dzsingisz kánnak és mongol utódainak sikerült megteremteniük a 13. században.

A türk történet rövid áttekintése után időzzünk el még kis ideig a türköket nomád elődeik fölé emelő kulturális vívmányuknál, a türk rovásírásnál, majd vessünk egy pillantást szokásaikra, életmódjukra és vallásos elképzeléseikre. A türk írás keletkezésének időpontja a mai napig vita tárgya, ugyanis semmilyen adatunk sincsen, amely nyíltan utalna a türk írás keletkezésére. A legnagyobb terjedelmű rovásírásos emlékek, a Kül-tegin-, a Bilge kagán- és a Tonjukuk-feliratok, mind a Második Türk Kaganátus idején, a 730-as években keletkeztek. A többi rovásírásos emléknek nincs megbízható datálása, így azok a feltételezések, amelyek szerint a türk írás már az első kaganátus idején létrejött, csak közvetett bizonyítékokon alapulnak. Régebben a Tuva területén talált, feltehetően a kirgizekkel összefüggésbe hozható türk feliratokat szokás volt korábbiaknak tartani a többinél, de a későbbi kutatás tisztázta, hogy ezen feliratok írásbeli primitívsége elsősorban a türk feliratokhoz képest periferiális helyzetükből fakadt, s nem időbeli elsőbbséget takar. Mindennek ellenére valószínű, hogy a türk írást az Első Türk Birodalom igényei hívták életre. Mindenek felett szakrális célokra, sírfeliratok készítésére használták, így érthető, hogy a türk írást merev, egyenes vagy enyhén hajlított vonalai alapján a 19. században rúnaírásnak vagy más néven rovásírásnak nevezték el. 18–19. századi előzmények után a 19. század végén fedezték fel azokat a nagy terjedelmű feliratokat, amelyek alapján Vilhelm Thomsen dán tudós 1893-ban megfejthette a teljesen elfeledett türk írást. A türk ábécé, mint oly sok más alfabétum, elő-ázsiai eredetű. Végső soron az arameus ábécére megy vissza, szogd közvetítéssel. Többször láthattuk azt a jelentős szerepet, amelyet a szogdok játszottak a türkök politikai, kereskedelmi és kulturális életében, így teljesen érthető, hogy a türk írás egyik fő forrása a szogd írás volt. {81} De ami lényeges: a türk írást kifejezetten a türk nyelv lejegyzésére hozták létre, így igen sok, a szogd írást alapjában megváltoztató elvet vezettek be. Jelenleg ismert formájában a türk írás egy nagy önállósággal készült, elsősorban a szogd írás egy helyi változatára felépített betűírás. Emlékei mindazokról a területekről előkerültek, ahol atürkök uralma vagy legalábbis kulturális hatása kimutatható, így van egy csoport a mai Mongóliában, a türkök központi területén, melyet orhoni feliratoknak nevezünk. Tuvában maradtak fenn az ún. jenyiszeji feliratok. Ismerünk még altaji feliratokat, talaszi feliratokat (az egykori nyugati türk területen), valamint Kelet-Turkesztán területéről és Tunhuangból előkerült, papírra írt emlékeket. A türk rovásírásos emlékek a török népek múltjának felbecsülhetetlen értékű nyelvi, irodalmi és történelmi ereklyéi. A turkológiai kutatások az írás megfejtése óta megkülönböztetett figyelemben részesítik őket.

A türkök életmódjának és szokásainak jellemzésére a kínai források felsorolják az általános nomád jellemzőket: nemezsátorban laktak, állattenyésztéssel és vadászattal foglalkoztak, legelőről legelőre vándoroltak stb. Ezek a vonások bármely nomád népre jellemzőek, s maga az egyik kínai forrás jegyzi meg, hogy „mindez a hiungnukra emlékeztet”. De ezeken túlmenően a kínaiak néhány érdekes, csak a türkökre vonatkozó szokást is lejegyeztek. Ilyen például a kagán beiktatási szertartás. Az új uralkodót a magas tisztségviselők egy nemeztakaróban kilencszer forgatták meg a Nap irányát követve, s minden egyes forgásnál az alattvalók meghajoltak előtte. Mindezek után az uralkodót lóra ültették és meglovagoltatták. Nehéz eldönteni a kínai szöveg alapján, hogy a Napnak milyen szerepe lehetett ebben a szertartásban, a Nap irányának követése sem világos meghatározás. Mindenesetre tudjuk, hogy a türkök tisztelték a Napot, a kagán sátra kelet felé nyílt, s a türkök alapvető tájékozódási iránya is a kelet volt. A kagánavatás következő lépcsőjeként az új kagánt selyemkendővel kezdték el fojtogatni, s közben megkérdezték tőle, hogy hány évig lesz kagán. Mivel ő a fojtogatástól nem tudott érthető választ adni, csak elmormogott szavaiból következtettek uralkodása időtartamára.

Igen részletesen tájékoztatnak a kínaiak a türkök temetési szokásairól, és ez a kép összhangban van azzal, amit a türk feliratokból tudunk meg. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a most ismertetendő temetési szertartást csak a főrendű türköknél hajtották végre teljes egészében. A halottat a sátorban ravatalozták fel. A halott gyermekei, rokonai juhokat és lovakat vágtak le, és a sátor előtt rakták le az állatokat. Ezután hétszer körüllovagolták a sátrat, s minden alkalommal, amikor a sátor bejáratához érkeztek, feltépték arcukat késsel, s úgy zokogtak, hogy a könny és vér összekeveredett arcukon. Egy másik napon a halottat lovával, ruhájával és használati tárgyaival együtt elégették. Összegyűjtötték a hamut, hogy eltemessék. Ha valaki tavasszal vagy nyáron halt meg, megvárták, amíg a fű és a fák megsárgulnak, ha valaki ősszel vagy télen halt meg, megvárták, míg a természet kivirul, s akkor temették el a hamvakat. Temetéskor a hamvakat elásták, ugyanolyan szertartás keretében, mint amilyen a ravatalozáskor volt. Temetés után köveket raktak a sírra, mégpedig annyit, ahány embert a halott életében megölt. A sírt ezután emlékoszloppal jelölték meg. Ilyen emlékoszlop maga a Kül-tegin-, a Bilge kagán- és a Tonjukuk-felirat is, a Jenyiszej-vidéki sok feliratos kőemlék, legtöbbször azonban csak egy kővel jelölték meg a sír helyét. Csupán a {82} legelőkelőbbeknek jutott díszes, sőt feliratos síremlék. A sírra szórt kövek lehettek azok a balbalok, amelyekről a türk feliratok is megemlékeznek. Például Bilge kagán említi, hogy apjuknak, Kutlug kagánnak a temetésén először az oguz kagán balbalját helyezték el; Kutlug ugyanis csatában ölte meg az oguzok kagánját. Az apa vagy az apa testvérének halála után a fiak, testvérek, unokaöccsök elvették feleségül mostohaanyjukat, nagynénjüket vagy sógornőjüket.

A türkök vallása egyfajta egyszerű monoteizmus volt, amelyet tengrizmusnak nevezhetünk a legfőbb lény türk tengri neve után. A mindennapi életben azonban inkább a mindenséget benépesítő különböző szellemi lények uralma volt a jellemző. Nevezik gyakran ezt a vallást samanizmusnak is, de ez a szó túl sok fajta vallásos jelenséget takar, semhogy egyértelműen használhatnánk a türkök vallásának leírására. A türkök világképében a világ rétegekre oszlik. A felső réteg az ég, a világosság birodalma, míg az alsó réteg az alvilág, a sötétség birodalma. A kettő között van a föld, ahol az emberek élnek. Szépen fejezi ki ezt a Kül-tegin-felirat: „Amikor fent a kék ég (kök tengri) s lent a barna föld megteremtetett, a kettő közé az ember fiai teremtettek.” Az a legfelsőbb lény, aki a mindenséget teremtette, a legfelső régióban, az ég legmagasabb részében él. Nem véletlen, hogy az ég és az isten neve ugyanaz a türkök nyelvében: tengri. Az ég rétegeit különböző jóságos lények népesítik be. Ezek közül név szerint is ismerjük Umaj istennő nevét, akinek személye egyes altaji népeknél ma is ismert. Elsősorban agyermekekről és az emberek lelkéről gondoskodik haláluk után. A Kül-tegin-feliratban Bilge kagán anyjukat Umajhoz hasonló nagyasszonynak (katun) nevezi. A föld alatti rétegek a gonosz szellemek lakóhelyei, ide kerülnek a rossz emberek is haláluk után. Végül magát a földet is jóindulatú szellemek lakják, akiket összefoglaló nevükön a feliratok jer-szubnak, azaz ’föld-víz’-nek neveznek. Ezek a különböző természeti jelenségek megszemélyesített formái, főleg elhagyott magas hegyekben és forrásoknál tanyáznak. Ezeket a helyeket gyakran az iduk ’szent’ jelzővel illették. A hely szellemének, agenius locinak áldozatot kellett bemutatni kegyének elnyerése céljából. De az áldozatadás az egész életen átvonult, az élet minden fordulópontján áldozattal kedveskedtek a szellemeknek. Évente egyszer a türkök összes vezetője az atyák barlangjába vonult, hogy ott áldozatot mutasson be. Az éghez közvetlenül nem fordulhat az ember, csak a megboldogultak lelkén keresztül. De a szellemek világával sem akárki, csak az erre kiválasztott, különleges képességgel megáldott emberek, a sámánok tudtak kapcsolatba lépni.

BIBLIOGRÁFIA

A politikai történetre l. LIU Mau-tsai és CHAVANNES forráskiadásait és a türk feliratok idézett kiadásait.

A Kül-tegin-felirat idézett helye: Magy. előd. 65–66.

Az arab terjeszkedésre Ázsiában: H. A. R. GIBB, The Arab Conquests in Central Asia. London, 1923.

{83} A fejlett türk államiságot mutató gazdag türk titulatúráról sok részletes cikk van, összefoglalóan csak pár: Masao MORI, An introduction to the studies of the official titles of the Eastern Türküt, – „on qaghan” of the „First Türküt Empire”. Toyo Gakuho 37(1954), 1–51, 132 (japánul, angol kivonattal); H. ECSEDY, Old Turkic titles of Chinese origin. AOH 18(1965), 83–91.

A türk társadalomról l. H. ECSEDY, Tribe and tribal society in the 6th century Turk Empire. AOH 25(1972), 245–262; VÁSÁRY I., Nép és ország a türköknél. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk. TŐKEI F. Budapest, 1983. 189–213.

A türk írás eredetéről: G. CLAUSON, The origin of the Turkish „runic” alphabet. Acta Orientalia 32 (København, 1970), 51–76; V. A. LIVSIC, O proishozdenii drevnetjurkskoj runiceskoj pis’mennosti. ST 1978/4, 84–98; A. RÓNA-TAS, On the development and origin of the East Turkic „Runic” Script. AOH 41(1987), 7–14 (a szogdok közvetlen szerepét kétli az írás létrejöttében, csak arameus eredetről beszél).

Az altaji népek, köztük a türkök vallási képzeteire vonatkozó bibliográfiát l. SINOR 349–351. A türkök világképéről és vallásáról: Jean-Paul ROUX, Tangri. Essai sur le ciel-dieu des peuples altaiques. Revue de l’histoire des religions 149(1956), 49–82, 197–230, 150(1957), 27–54, 173–212; J.-P. ROUX, La religion des Turcs et des Mongols. Paris, 1984.

HARMATTA J., Nyugati türk uralom Kelet-Iránban (Kr. u. 650–750). Antik Tanulmányok 38 (1994), 149–164; ECSEDY I., Nyugati türkök Észak-Kínában a VII. század közepén. In: Kína és szomszédai. Budapest, 1997. 29–39.

MÁRTON A., A katonai kíséret és az ótörök bujruk tisztségnév viszonya a kora-középkori steppén. AUSz 106(1998), 39–44; DOBROVITS M., Buyruq. Egy ótörök tisztségnév anatómiája. AUSz 112(2002), 49–62.

U. JOHANSEN, el und bodun. In: Memoriae Minusculum. Gedenkschrift für Annemarie von Gabain. Wiesbaden, 1994. 74–84. (Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica.)

A türkök vallásához: K. URAY-KŐHALMI, Böge und beki: Schamanentum und Ahnekult bei den früheren Mongolen. In: Varia Eurasiatica. Festschrift für Professor András Róna-Tas. Szeged, 1991. 229–238.

V. RYBATZKY, Die Toñuquq-Inschrift. Szeged, 1997. (Studia Uralo-Altaica 40.)