Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

2. Türk–bizánci kapcsolatok és az avar-kérdés

2. Türk–bizánci kapcsolatok és az avar-kérdés

A heftalita birodalom megdöntésével 557-ben a türkök közvetlen Perzsiával kerültek szomszédságba, és Bizánc felé is nyitva állt a közvetlen kapcsolatteremtés lehetősége. Aselyemkereskedés ügye volt az, ami az elkövetkezendő évtizedekben a három nagyhatalom gazdasági és politikai kapcsolatait megszabta. A kínai selyem legnagyobb felvásárlói a perzsák és a bizánciak voltak. Már a Han-korban kialakult a selyem útja, az abelső-ázsiai kereskedelmi útvonal, melyen a selyem Kínából az antik Rómába is eljutott. E karavánút leglényegesebb szakasza Belső-Ázsián vezetett át, s a selyemkereskedés közvetítését kezdettől fogva egy élelmes kelet-iráni kereskedő nép, a szogdok bonyolították le. Ősi szállásterületeik az Amu-darja és Szir-darja között voltak, nagy vonalakban a Zarafsán folyó mentén a mai Buhara és Szamarkand közötti részen. Ezt a területet nevezhetjük a történelmi Szogdiának. A szogd városállamoknak változatos történeti sorsa volt, gyakrabban voltak idegen hatalmak alattvalói, mint önállóak, a környező nagyhatalmak mindig meghódították Szogdiát is. Láthattuk, hogy Kangkü állama bekebelezte, s a 350-es baktriai nomád betörés után a hjónok, majd dinasztiájuk, a heftaliták fennhatósága alá kerültek. Mindezek a történelmi sorsfordulók nem nagyon zavarták őket kereskedői tevékenységükben, s most is, hogy régi uraikat, a heftalitákat a türkök váltották fel, igyekeztek továbbra is megőrizni hegemón szerepüket a selyemkereskedelem közvetítésében. Istemi, az első nyugati türk uralkodó nevében egy Maniakh nevű szogd vezetésével követség ment a perzsákhoz, hogy ott a szogdok számára engedélyt szerezzenek a selyem árusítására. A perzsa király húzta-halasztotta a válaszadást, majd kereken megtagadta az engedélyt. A szogdoknál lévő selyemkészletet megvásárolta, és egy heftalita tanácsadójának sugallatára, aki a türköket, országa eltipróit gyűlölte, aselymet nyilvánosan elégettette. A nem túl barátságos fogadtatás ellenére Istemi még egy küldöttséggel próbálkozott, de ez alkalommal a perzsák megmérgezték a követség néhány tagját, s elterjesztették a hírt, hogy anehéz perzsa klíma végzett a követekkel. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a Bizánc felé irányuló selyemkereskedelem közvetítésének a hasznát a perzsák egyedül szeretnék lefölözni, és semmiféle szogd–türk közvetítést nem látnának szívesen. Ettől kezdve atürk–perzsa ellenségeskedés nyílttá vált. A türkök most már megpróbáltak közvetlenül kapcsolatba lépni Bizánccal, s a szogd Maniakh elindult „Új Róma” felé. A Kaukázuson észak felől átkelve érkezett meg Bizáncba 567-ben. II. Jusztinosz császár fogadta őket, meghallgatta a perzsák elleni politikai szövetségkötés tervét, és úgy döntött, hogy viszontkövetséggel válaszol a türköknek. A türk követeket meglepetésként érhette, hogy Bizáncban nemcsak selyem volt bőségben, hanem a selyemhernyó-tenyésztés titkát is ismerték már. Egyes hírek szerint Jusztinianosz császár idejében indiai papok hozták el a selyemhernyót Bizáncba, más értesülések szerint egy perzsa botjába rejtve csempészett ki selyemhernyógubókat Kínából. Mindenesetre az előállítás ismerete nem tette még lehetővé, hogy nagy mennyiségben és jó minőségű selymet állítsanak elő, s ne szorulnának rá a kínai selyemre. A bizánci követséget a kilikiai Zemarkhosz vezette a császár megbízásából. Az ő követjárásának, majd a későbbi, 576-os Valentinosz-féle követségnek a leírását Menandrosz bizánci történetíró művének töredékei őrizték meg számunkra.

{70} A követség először a szogdok földjére érkezett. Itt vassal kereskedő türkök tűntek fel, majd pogány ördögűzők jelentek meg, akik tüzet gyújtottak, a követek összes holmiját átvitték a tűz fölött, végül magát Zemarkhoszt is. (Hasonló tisztítási szokást jegyez fel a mongoloknál a 13. században Plano Carpini is.) Ezután a bizánciakat erre kijelölt emberek vitték a türk uralkodó székhelyére, amely az Ektag-hegy egyik völgyében volt. Menandrosz megjegyzi, hogy az Ektag görögül ’aranyhegy’-et jelent. Sok fejtörést okozott már, hogy hol lehetett ez az Arany-hegy, a kínaiak Arany-hegye, a Kin-san ugyanis az Altajt jelöli. Egyesek meg is próbáltak az Ektagból Altajt csinálni, de merőben valószínűtlen, hogy a nyugati türkök uralkodójának székhelye ennyire keleten, a keleti türköknél legyen. A legvalószínűbb feltevés szerint valahol Kucsától északra lehetett ez a hegy.

Istemi díszes sátrában fogadta Zemarkhoszt, s udvarias beszédekkel köszöntötték egymást. A türk fejedelem egy kétkerekű aranyszéken ült. A protokollt a lakoma követte. Másnap „egy másik sátorban jöttek össze, amely ugyanúgy selyemszövetekkel volt borítva és tarkítva, és ahol különböző alakú szobrok álltak. Szilzibulosz [azaz Istemi] egy teljesen aranyból készített kereveten ült. A helyiség közepén aranykannák, korsók, sőt aranyhordók is voltak. Miután ismét lakmároztak, és ivás közben elmondták és meghallgatták mindazt, amit kellett, eltávoztak. A következő napon egy másik helyiségben voltak, ahol arannyal bevont faoszlopok, továbbá arannyal bevont kerevet volt, melyet négy aranypáva tartott. A helyiség előtt hosszú sorban kocsik álltak, amelyeken nagy tömeg ezüstholmi volt, tálak és kosarak, s azonkívül még sok állatfigura, szintén ezüstből készítve, melyek semmiképpen sem maradtak el a mieink mögött. Ilyen fényűzés van a türkök fejedelménél” – fejezi be áradozásait a türkök gazdagságáról Menandrosz (Moravcsik Gy. ford.). Zemarkhoszt gazdag ajándékokkal bocsátotta el a türk uralkodó, még egy kirgiz rabszolganőt is kapott az otthontól való távollét kínjainak enyhítésére. (A kirgiz népnévnek különben ez az első európai lejegyzése.)

A nyugati türkök fejedelme úgy határozott ekkor, hogy Zemarkhosz pár emberével együtt kísérje őt el a perzsák elleni hadjáratra, míg a követség többi tagja várja be Zemarkhoszékat a kholiaták földjén. Az utóbbiak a Szir-darja középső folyásától északra élő iráni nyelvű nép voltak. A Talasz folyónál találkoztak a perzsa követtel, majd a tárgyalások a türköknél elengedhetetlen lakoma keretében folytak. Istemi megkülönböztetett tisztelettel bánt Zemarkhosszal, s a perzsa követnek állandóan szemrehányásokat tett, mire az megszegvén a türköknél kötelező evés alatti hallgatást, merészen védekezett atürk uralkodó előtt. Végül is Istemi elbocsátotta a görögöket, s maga a perzsák ellen indult. Mivel Maniakh közben meghalt, a bizánci követség mellé vezetőnek egy Tagma-tarkhan nevű embert és Maniakh kiskorú fiát nevezte ki, aki örökölte apja rangját és akagán bizalmát. A görögök elindultak hazafelé. Több folyón keltek át, így az Ikh, Daikh és Attélasz folyókon. Ezek közül az első név valószínűleg az Emba, míg a másik kettő biztosan a Jajik (Urál) és Etil (Volga) folyót fedi. Ezután az ogurokhoz értek, akik tehát a Volgától nyugatra tanyáztak. Az ogurokról később majd részletesen lesz szó, most csak annyit, hogy fontos Menandrosz megjegyzése, miszerint az ogur fejedelem Istemi nevében gyakorolja a hatalmat, a türkök hatalma tehát egészen a Pontosz vidékéig {71} ért. Az ogurok figyelmeztették Zemarkhoszt, hogy vigyázzon, mert a perzsák csapata a Kóphén (Kuma) folyónál áll lesben és életükre tör. Végül Alánián át jutottak haza Bizáncba.

A türk és bizánci barátkozás nem szűnt meg, sőt újabb követségek jelezték a politikai szövetség erősödését. 576-ban bizánci követség indult a türkökhöz Tibériosz cézár megbízásából, Valentinosznak a vezetésével. Megint csak népes türk kísérettel indult el a csapat, ami bizonyítja a bizánci–türk követségjárások folytonosságát. Maga Valentinosz már ez előtt az út előtt kétszer járt a türköknél. A követség hajóval indult Konstantinápolyból, először a Fekete-tenger déli részén lévő Szinópé (ma Sinop, Törökország) kikötőjét érintették, majd a krími Kherszónba érkeztek. Ezután mocsaras síkságokon át, hosszú utazás után értek el Turxanthoszhoz, aki a nyugati türkök egyik fejedelme volt. Menandrosz szerint a nyugati türkök területe nyolc részre van osztva, melyen különböző fejedelmek uralkodnak, a legidősebb közülük Arszilasz. Őt nem ismerjük más forrásból, neve nyilvánvalóan török eredetű (Arszil). Az sem világos, hogy mit takar a nyolcas felosztás, mivel a nyugati türköknek csak tízes felosztásáról tudunk a kínai és türk források alapján (l. feljebb). Mindenesetre az a tény, hogy Turxanthosz fogadta a bizánci követeket, tárgyalt velük, mutatja, hogy a nyugati türk konföderáció sohasem lehetett a keleti türkhöz hasonló erős monarchia, csupán törzsek és népek közötti laza szövetség. Maga Turxanthosz neve arra látszik mutatni, hogy a görögök itt is a türk fejedelem méltóságnevét jegyezték le, akárcsak Istemi esetében, akit Szilzibulosznak neveznek, s mint láttuk fentebb, e név második részében a jabgu méltóságnév nyugati türk dzsebu kiejtése rejtőzik. A Turxanthosz név feltehetőleg a Türk sad méltóságnevet adja vissza, s ez esetben azt láthatjuk, hogy a főfejedelmen kívül, aki a jabgu címet viselte, a többiek kisebb címeket viseltek, így az egyébként jól ismert türk sad méltóságnevet.

Valentinosz tolmácsolta a bizánci császár jókívánságait, és kifejezte azt a reményét, hogy a Jusztinosz és Istemi közötti béke és fegyverszövetség megerősítést nyer, sőt a türkök fegyveresen segítenek a bizánciaknak a perzsák elleni harcukban. De a bizánciaknak nagy meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a felbőszült türk fejedelem minden átkát rájuk szórja, mivel a birodalmuk befogadta a türkök menekült szolgáit, az avarokat. Valentinosznak sikerült valahogy lecsillapítania a dühöngő türköt, aki ekkor közölte, hogy nemrég halt meg apja, Szilzibulosz (= Istemi), s éppen a legnagyobb gyászban van. Mikor felszólította a követséget, hogy türk szokás szerint hasítsák meg arcukat a gyász jeléül, azok rögtön eleget tettnek kérésének, mielőtt újabb dühkitörés következett volna. A követek végigélték Istemi temetésének gyásznapjait, s látták azt a barbár szokást, mikor négy rabot Istemi lovaival együtt a türkök leöltek, hogy azok hozzá távozzanak a túlvilágra szolgálni. Ezek után Valentinoszék továbbmentek kelet felé Turxanthosz testvéréhez, aki az Ektel-hegynél lakik. Ez az Ektel azonos azzal az Ektaggal, mely Istemi székhelye volt Zemarkhosz látogatása idején. Míg a bizánci követek a türköknél jártak, Turxanthosz megtámadta és elfoglalta Boszporosz városát (ma Kercs, Ukrajna) a Krím félszigeten. Ettől fogva nyilvánvaló lett, hogy a bizánci–türk békekorszak véget ért, elkezdődtek a nyílt háborúskodások. Itt időzzünk el egy kissé Turxanthosz kirohanásával kapcsolatban az avar-kérdésnél, mely Belső-Ázsia etnikai történetének egyik legfogasabb {72} kérdése. Az avarokról s kelet-európai sorsukról ugyan később szólunk, de etnogenezisük kérdése itt kívánkozik megtárgyalásra.

Az avar népnév először Priszkosz rhétornál jelent meg a 463 körüli népmozgással kapcsolatban (l. az avarokról szóló részben). Ezután egészen a Türk Birodalom alapításának idejéig nem hallunk az avarokról. Azok az európai források, amelyek az avarokról tudósítanak, Menandrosz és Theophülaktosz Szimokattész bizánci történetírók művei. Az előbbi, amikor a Valentinosz-féle küldöttségről tájékoztat, leírja a türk fejedelem haragját amiatt, hogy a bizánciak befogadták a türkök menekült alattvalóit, az uarkhonitákat, vagy más néven avarokat. Theophülaktosz leírása sokkal részletesebb, ő ugyanis a türk uralkodónak 598-ban Maurikiosz császárhoz küldött leveléből szerezte értesüléseit. Ebben a levélben az uralkodó beszámol arról, hogy milyen körülmények között történt a birodalom megalapítása, és milyen harcok és események követték azt. Theophülaktosz tudósításában nyilván több nemzedéknyi történés van összesűrítve, skronológiailag is sok hiba található benne, de kellő kritikával olyan alapvető történeti tényeket tudunk kihámozni belőle, amelyeket semmilyen más forrásból nem ismernénk. A birodalom alapítása után a türkök először az abdeleket vagy más néven heftalitákat győzik le, majd az avarokat, de nem azokat az avarokat – teszi hozzá Theophülaktosz –, akik 557-ben jelennek meg Bizáncban és Európában, s akiket Theophülaktosz álavaroknak (pszeudoavaroi) tart. Az igazi avarok egy része, miután a türkök leverték őket, Taugasztba (Észak-Kína türk Tabgacs elnevezésének valamilyen torzított formája) menekült, másik részük pedig Mukriba húzódott (a türk feliratok Bükli országa, l. fentebb). Az álavarok, akik Európában jelentek meg, nem ezektől, hanem az oguroktól származnak, s nevüket csak azért vették fel, hogy a környező népeket megtévesztve félelmet ébresszenek bennük. Ugyanakkor azt is megmondja Theophülaktosz, hogy az avarok egy részét uarnak, másik részüket pedig khunninak hívják. Még sok más népnevet és földrajzi nevet közöl Theophülaktosz, ez a Belső-Ázsia szempontjából oly fontos forrásunk, de ezek most az avar-kérdés szempontjából nem lényegesek.

Először is le kell szögeznünk, hogy az egész álavar probléma, melyet Theophülaktosz vetett fel, és mely oly sokáig gúzsba kötötte a kutatást, csak álprobléma. Álavarok ugyanis nem léteznek, s ma már bizonyosan tudjuk, hogy ez esetben a bizánci szerző antik mintákat követett az álavarok történetének megkonstruálásával. Egy olyan antik elbeszélést alkalmaz itt az avarokra, melyet már Tacitus is felhasznált Germaniájában. Ezek szerint az álavar-kérdést ki kell iktatnunk a vizsgálatunkból. Legvalószínűbb, hogy a bizánci forrásokban avarnak, illetve uarkhonitának nevezett népet azonosítanunk lehet a kínai források zsuanzsuanjaival, s ezt, akárcsak a hiungnu–hun azonosítást, először J. Deguignes vetette fel több mint kétszáz évvel ezelőtt. A zsuanzsuan–avar azonosítás végeláthatatlan viták forrása lett, és sem pro, sem kontra nincsen a kérdés véglegesen eldöntve. Anélkül, hogy megnyugtató választ tudnánk adni, csak pár szempontra szeretném a figyelmet felhívni. Láttuk már a hiungnu–hun azonosítás esetében, hogy bár bizonyos a két név nyelvi azonossága, ez még nem jelent biztos támpontot a kérdés eldöntéséhez, mert a népnév története nem azonos a nép történetével, mégha sok mindent el is árul róla. Ugyanígy most is leszögezhetjük azt a kétségtelen tényt, hogy a heftalitáknak {73} két törzscsoportját, akárcsak az Európában megjelenő avarok két fő részét, uar, ill. hun néven illették. Ugyanakkor nyomós érvek szólnak az ellen, hogy az európai avarokat a heftalitáktól származtassuk. Theophülaktosznál a heftaliták és az uarkhoniták teljesen külön népként vannak leírva, lehetetlen, hogy egy kortárs nem tudott volna róla, ha az avarok vagy uarkhoniták a heftalitáktól menekültek volna. Ugyanakkor kronológiailag nagyon erőlködnünk kell, hogy az 557–561-ben megdöntött heftaliták menekültjeit keressük az 557-ben már a Kaukázus előterében levő avarokban. Harmadsorban, az európai avaroknak a középavar kortól kezdve a régészeti anyagból is kimutatható jellemző hajviseletük a copf volt, míg a heftaliták, kínai leírások szerint, körben vágták hajukat. Ez utóbbi érv természetesen nem döntő, mindenesetre a zsuanzsuanoknál ugyanazt a copfviseletet találjuk, mint az avaroknál.

A zsuanzsuan–avar azonosítás ellen is szól pár érv. A kínai források nem tudnak arról, hogy zsuanzsuan csoportok nyugatra menekültek volna, s megmagyarázatlan marad az is, hogy miért pont az uarnak megfelelő avar név vált volna az uarkhoniták népnevévé. Zavaró az a körülmény is, hogy a türk feliratok szerint egy apar nevű nép is részt vett Kül-tegin temetésén, s ez esetben nem gondolhatunk arra, hogy ezek az aparok a zsuanzsuanok maradványai.

Azt mondhatjuk végezetül, hogy az avarok heftalita eredete erősen valószínűtlen, sa közvetlen zsuanzsuan eredet szintén. Egy biztos: Priszkosz rhétor 463 körüli avarjai és az Európában 557-ben megjelenő avarok azonos etnikum. Ez esetben viszont azavarok semmiképpen sem lehetnek azonosak azokkal a zsuanzsuanokkal, akiket 552-ben győztek le a türkök.

BIBLIOGRÁFIA

A bizánci követségekről: CHAVANNES, Documents 233–242. Menandrosz töredékének fordítása: Magy. előd. 76–83. Az idézett hely: 77–78.

Turxanthosz nevére: MARQUART, Komanen 71–72 és UŐ, UJ 9(1929), 81.

Theophülaktosz Szimokattészról: CZEGLÉDY, Nomád népek 101–102.

Az álavarokhoz: E. NORDEN, Die germanische Urgeschichte in Tacitus Germania. Leipzig–Berlin, 1920. 422–434.

Az avar-kérdésről: CZEGLÉDY, Nomád népek 101–117; H. W. HAUSSIG, Die Quellen über die zentral-asiatische Herkunft der europaischen Awaren. CAJ 2(1956), 21–43.

HARMATTA J., Bizánc és a türkök kapcsolatainak kezdetei. Antik Tanulmányok 9(1962), 39–53; DOBROVITS M., Az avar kérdés és az apar népnév az orhoni feliratokon. In: A Kárpát-medence és a steppe. Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 86–105 (MŐK 14); VÉKONY G., Az ál-avarok. In: Szlavisztikai Tanulmányok. Szerk. GREGOR F.–NYOMÁRKAI I. Budapest, 1987. 394–413.

{74}