Ugrás a tartalomhoz

Biológiai kislexikon

(2007)

Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

O-Ó

O-Ó

objektív (objective)

Az optikai műszeren keresztül vizsgált tárgyhoz legközelebb eső lencse vagy lencserendszer.

obligát anaerobok (obligate anaerobes)

Olyan szervezetek, amelyek légzésükhöz nem képesek szabad oxigént használni. Az oxigén gátolhatja az obligát anaerobok növekedését vagy elpusztítja őket. Lásd anaerob légzés.

óceáni zóna (oceanic zone)

A nyílt óceánnak a kontinentális alapzat szegélyén túli régiója, ahol a vízmélység már nagyobb mint 200 méter. Vö. neritikus zóna.

Odonata (szitakötők) (Odonata)

Az exopterigota rovarok egyik rendje, idetartoznak a szűkebb értelemben vett szitakötők, az acsák és a légivadászok, legtöbbjük trópusi vidékeken fordul elő. A kifejlett szitakötőknek egy pár, tekintélyes méretű összetett szemük van, vaskos torukon két pár, finoman erezett, hártyás szárny ered, potrohuk hosszú és karcsú. Kiváló repülők, elsősorban rovarokból álló zsákmányaikat akár röptükben is képesek elejteni. Petéiket víz közelébe vagy a vízbe teszik le, és a frissen kikelt nimfák (lárvák) vízi életmódot folytatnak. Külső megjelenésükben, beleértve csökevényes szárnyukat, a kifejlett egyedekre emlékeztetnek. Kopoltyúval lélegeznek, és apró víziállatokkal táplálkoznak. A nimfák utolsó vedlésük előtt elhagyják a vizet, és a szárazföldön alakulnak át imágóvá.

odontoblast (odontoblast)

Az a sejt, ami a gerincesek fogának dentinjét képzi. Az odontoblasztok a pulpaüreg belső felszínén találhatóak meg és nyúlványaik a dentinbe érnek.

Okazaki fragmens (Okazaki fragment)

Lásd szakaszos replikáció.

okulár (ocular)

Lásd szemlencse.

olaj (oil)

Általánosságban olajnak neveznek bármely viszkózus folyadékot, amely szobahőmérsékleten nem keveredik a vízzel. Az olajok tehát lipid természetűek. A természetes növényi és állati olajok lehetnek egyszerű észterek (például illóolaj) vagy terpének illékony keverékei vagy pedig telítetlen zsírsavak glicerinnel alkotott háromszoros észterei (gliceridek).

olajos (oleaginus)

Bármely olyan természetes szervezet, amely olajat termel vagy tartalmaz. Hagyományos olajos szervezetek az olajos magvakat termelő növények, amelyeknek magvaiban raktározott energiahordozóként növényi olajokat találhatunk. Ilyen például a napraforgó, a len, a repce, az oliva, mogyoró. Az olajos mikroorganizmusok normálisan tartalmazhatnak 20-25 % olajat is. Ezek a biotechnológia számára azért érdekesek, mert a hagyományos olajforrások alternatívái vagy új olajok lehetséges forrásai lehetnek. Az olajos eukarióta mikroorganizmusok által termelt olajok többsége hasonlít a növényi olajokhoz.

olajsav (oleinsav) (oleic acid)

A 18 szénatomos sztearinsav egy kettős kötést tartalmazó megfelelője, a cisz-9-oktadecénsav, CH3(CH2)7CH:CH(CH2)7COOH. Az állati és a növényi zsírokban és olajokban levő leggyakoribb zsírsav-összetevő, megtalálható a vaj zsírjában, a disznózsírban, a faggyúban, a földimogyoró és a szója olajában stb.

oldalgyökér (lateral root)

Lásd gyökér.

oldalszár (tiller)

Olyan hajtás, mely a növény szárának alapjánál fejlődik ki egy hónaljrügyből. Az oldalszárak gyakran a főszár sérülésére adott válaszként jönnek létre, a fa megnyesése után jelenik meg.

oldalvonal csatorna (lateral-line canal)

A halak és egyes kétéltűek mechanikai érzékszerve, amely a fejen kezdődő és a test mindkét oldalán végig húzódó árokból áll; az árokban érzékelő szőrsejtek találhatók. Ezek a vízáramlás keltette nyomás változásaira érzékenyek, és ezért az állat arra használja őket, hogy detektálja velük a vízáramlást keltő mozgó tárgyakat (például a ragadozót vagy éppen a zsákmányt), illetve monitorozza a vízben történő előrehaladását úszás közben. A csatornák és a bennük levő szőrsejtek együttesen alkotják az oldalvonal rendszert.

oldat (szolúció) (solution)

Egy folyadéknak (az oldószernek) homogén elegye egy gázzal vagy egy szilárd anyaggal (az oldott anyaggal). A valódi oldatban az oldott anyag molekulái teljességgel különállók és mindegyiküket az oldószer molekulái vesznek körül. Rendszerint fellép valamilyen kölcsönhatás az oldószer és az oldott anyag molekulái között. Például amikor a szilárd nátrium-klorid (NaCl) vízben oldódik, a Na+ és a Cl- ionok vonzzák a poláros vízmolekulákat, mégpedig úgy, hogy a Na+ a vízmolekula negatív részét fordítja maga felé, míg a Cl- ion meg a vízmolekula kissé pozitívabb részét vonzza magához. A poláros vízmolekula ezért jó oldószere az ionos kötésű és a poláros molekulákat tartalmazó anyagoknak. A kristályrácsból kilépő Na+ és Cl- ionokat tehát vízmolekulák veszik körül, és e kötött vízmolekulák együtt is mozognak az ionnal. Az oldott anyagnak a vízmolekulákkal való ilyen kölcsönhatását nevezik hidratációnak (általában az oldószerrel való hasonló kölcsönhatást hívják szolvatációnak).

oldószer (szolvens) (solvent)

Az a folyadék, amely felold egy másik anyagot vagy anyagokat (az oldott anyagokat) és ezzel velük oldatot képez. A poláros oldószerek (mint például a víz) olyan vegyületek, amelyekben a töltések valamilyen mértékű szétválása figyelhető meg a kémiai kötéseikben. Az ilyen oldószerek fel tudnak oldani ionos kötésű vegyületeket (például szervetlen sók kristályait), vagy olyan kovalens vegyületeket, amelyek az oldószer hatására ionizálódnak (elektrolitosan disszociálnak). Ha a poláros oldószer ráadásul még egyéb gyenge kölcsönhatást (például hidrogénkötést) is ki tud alakítani az oldott anyag molekuláival, akkor azokat is oldja, még ha az oldott anyag molekulái nem disszociálnak is ionjaikra. Ezért oldódnak a vízben jól a mono- és diszacharid cukrok. A nempoláros oldószerek (mint például a benzol) olyan vegyületek, amelyek nem oldanak fel ionos vegyületeket, viszont oldanak nempoláros kovalens kötésű vegyületeket (például lipideket).

oldott anyag (solute)

Egy oldószerben feloldott anyag; együtt alkotják az oldatot.

oldottanyag-potenciál (solute potential)

Jele: ψs. A vízpotenciálnak ama összetvője, ami az oldott anyag molekulák jelenlétének köszönhető. Mindig negatív értékű, mivel az oldott anyíag csökkenti a rendszer vízpotenciálját.

oligocén (Oligocene)

A harmadidőszak (tercier) harmadik geológiai korszaka. Az eocén időszakot követően, mintegy 38 millió évvel ezelőtt kezdődött, és kb. 13,5 millió évvel ezelőttig, a miocén kezdetéig tartott. Az oligocén kort az emlősök további felemelkedése jellemezte: először jelentek meg a sertések, az orrszarvúak, majd a tapírok ősei.

Oligochaeta (Oligochaeta)

Hermafrodita giliszta-szerű férgek egyik osztálya, melyek csupán néhány sertét viselnek. A kevéssertéjű férgek gyakoriak mind az édesvizekben, mind a szárazföldi élőhelyeken. Az osztály legismertebb képviselői a földigiliszták (Lumbricus) és a csővájó férgek (Tubifex).

oligonukleotid (oligonucleotide)

Ribo- vagy dezoxi-ribonukleotidok rövid (mintegy 15-25, néha több tagú) polimerjei. Lehetnek mesterségesen szintetizáltak, de lehetnek a sejtek által termeltek is. A jól megtervezett és mesterségesen szintetizált oligonukleotidokat mikroinjekcióval vagy génátvitellel (lásd génmérnökség, rekombináns DNS-technológia, genetikailag módosított szervezetek) bejuttatva a kórós genetikai működést végző sejtekbe, elérhető a kórós gén kifejeződésének megszűnése, ha az oligonukleotid komplementer a gén egyik DNS-szálával vagy a róla készült hírvivő RNS (mRNS) kritikus helyeivel; ekkor a molekuláris hibridizáció közöttük meggátolja a gén átírását, illetve az átirat működését. Lásd még génkiütés.

oligotróf (oligotrophic)

Egy víztest (például egy tó vagy egy folyó) akkor oligotróf, ha benne az élőlények (főleg a mikroorganizmusok) számára kevés tápanyag van és a szerves anyag is lassan képződik benne fotoszintézis útján. Ezért az élő szervezetek elszaporodása benne korlátozott. Vö. disztrófiás, eutrofikus, mezotróf.

Olló (Chela) (chela)

Az ízeltlábúak végtagjainak végső (terminális) íze, amely a megelőzővel szembehelyezhető, ahhoz egy olló egyik szárához hasonlóan zárható. Az ollók egyes fajokban így pl. bizonyos tízlábú rákokban (folyami rák, homár stb.)jelentpős méretűek lehetnek és fogóként is működhetnek. Azok a végtagok és függelékek, amelyekben ollók vannak ollóslábaknak nevezzük.

oltás (inokuláció) (inoculation)

1. Lásd védőoltás (vakcina).

2. Mikroorganizmusok vagy más típusú sejtek kis mintájának kihelyezése megfelelő tenyészközegbe úgy, hogy a sejtek ott növekedhetnek és osztódhatnak.

oltás, oltóanyag (vakcina) (vaccine)

Előkezeléssel megváltoztatott betegségokozó mikroorganizmusokat vagy vírust, vagy valamely termékeiket tartalmazó folyékony készítmény, amit arra használnak, hogy a szervezetbe juttatva immunválaszt serkentsen és ezzel a betegséggel szembeni ellenállást és védettséget hozzon létre (lásd immunizálás). A szervezetbe juttatás történhet szájon át (orálisan) vagy injekcióval (ez a szűkebb értelemben vett oltás, inokuláció). A vakcinában inaktív vírusok vagy elpusztított baktériumok lehetnek, amelyek azonban még antigéneket jelentenek a beoltott szervezet számára; de lehetnek a készítményben még élő, de legyengített (betegséget előidézni már alig képes) mikroorganizmusok (lásd attenuáció); lehetnek megfelelő speciális módon kezelt toxinok vagy a mikroorganizmusok, vírusok antigénkivonatai.

oltógyomor (abomasum) (abomasum)

A kérődzők összetett gyomrának negyedik, azaz utolsó ürege. Az előgyomrok felől, közvetlenül az omasumból telődik, tartalmát a vékonybélbe/középbélbe üríti. Az abomasum tekinthető a valódi gyomornak, a fehérjék savas közegben történő emésztése ui. itt megy végbe. Lásd kérődzők (Ruminantia)

oltott hibrid (graft hybrid)

A növényi kimérák egyik típusa, mely úgy jön létre, hogy egy növény egy részét (oltóág) egy ettől genetikailag eltérő másik növénybe (alany) oltják be. Az egyesítés helyéről kihajtó szárak mind az alany, mind az oltóvessző szöveteit tartalmazzák.

oltvány (stock)

lásd graft.

oltvány (inokulum) (inoculum)

Vírusokat, baktériumokat vagy más mikroorganizmusokat tartalmazó kis mennyiségű anyag, amit egy tenyészet (kultúra) elindításához használnak.

ondó (sperma, semen) (semen)

Hím emlősök (köztük a férfiak) ivarszervei és ivarjáratai által termelt enyhén alkalikus folyadék (pH = 7,2-7,6), amely tartalmazza a spermiumokat és különféle járulékos ivarmirigyek váladékait. Az összetevőinek termelődése különböző időket vesz igénybe; például az emberben a spermiumok érésének időtartama mintegy 70 nap. Nemi izgalom hatására a felmeredő hímvessző testén áthaladó húgycsövön át lövellődik ki, párosodáskor a nőstény hüvelyébe, a méh közelébe (lásd ejakuláció). A benne levő hímivarsejteket (spermatozoa, spermiumok) a herék kanyarulatos csatornái termelik, a váladék egyes komponenseit a prosztata, az ondóhólyag és a Cowper-mirigyek. Az ondó tartalmaz fruktózt a spermiumok energiaellátására, enzimeket is, amelyek a spermiumokat aktiválják az ondókilövellést követően.

onkogén (oncogene)

Olyan vegyület, szervezet vagy környezeti tényező, amely daganat (bizonyos esetekben rák) kifejlődését idézi elő. Egyes vírusok a gerincesek számára onkogének, mégpedig a retrovírusok (köztük a csirkék Rous-féle szarkómájának vírusa), egyesekről pedig gyanítják, hogy onkogének (például egyes adenovírusok és papovavírusok). E vírusok közül több is tartalmaz olyan géneket (az ún. onkogéneket), amelyek felelősek azért, hogy a megfertőzött sejt rákos sejtté alakul át (transzformálódik). Lásd még növekedési faktor.

onkotikus nyomás (oncotic pressure (colloid osmotic pressure))

Lásd kolloidozmotikus nyomás.

ontogenezis (ontogeny)

Egy szervezet egyedfejlődésének lefutása a szaporítósejttől egészen a kifejlett korig, majd az öregedésen át a halálig (lásd még egyedfejlődés). Ernst Haeckel német biológus vetette föl 1866 táján, hogy „az ontogenezis megismétli a filogenezist” (amit azután eli is nevezett „biogenetikai alaptörvény”-nek), azaz hogy az ontogenezis szakaszai, főleg az embrionálisak, a szóban forgó szervezet evolúciós fejlődését tükrözné (lásd rekapituláció). Ezt az elképzelést ma már nem tartják helyesnek. Szevercov orosz kutató szerint (1930-as évek) viszont éppen fordított a helyzet: a faj evolúciós fejlődése azért olyan, amilyen, mert az egyedfejlődés törvényszerűségei ezt tették lehetővé. Ma inkább azt az elképzelést támasztják alá az evolúciósan konzerválódott DNS-szekvenciák sokféle génben (pl. a szelvényeződést irányító Hox génekben is).

oocita (oocyte)

Lásd petesejt, oogenezis.

oogámia (oogamy)

Olyan ivaros folyamat (vagy megtermékenyítési forma), amelyben a nagy, rendszerint mozdulatlan (vagy csak passzívan mozgó) nőstény (női) ivarsejtet (az oocitát) egy kicsi, mozgékony hím ivarsejt (a spermium, spermatozoid) termékenyít meg, és e két nagyon különböző sejt olvad össze a zigóta létrehozásakor. A nőstény ivarsejt tápanyagokat is tartalmaz az embrió fejlődésének ellátására. Az oogámia gyakran társul belső megtermékenyítéssel, így az embrió gyakran az anya (vagy igen ritkán az apa) testében védve fejlődik.

oogenezis (oogenesis)

Lásd ovogenezis.

oogónium (t.sz. oogónia) (oogonium)

1. A moszatok (algák) és a gombák női ivarszerve (a női gametangiuma).

2. Az állatok petefészkében azok a petesejtképző diploid elősejtek, amelyek mitotikus osztódásokkal létrehozzák az elsődleges oocitákat (lásd ovogenezis).

Oomycota (Oomycota)

A Protoctisták egyik törzse, mely magába foglalja többek közt a halpenészeket, peronoszpórákat és a burgonyavészt (Phytophtora), korábban, mint a gombák egyik osztálya (Oomycetes) sorolták be. Soksejtmagvúak és sejtfalukat cellulóz építi fel. A törzs tagja vagy hulladékbontók vagy élősködők, táplálkozásuk során hifaszerű fonalakat eresztenek a táplálékforrásba vagy a gazdaszervezetbe. Ivartalan szaporodásuk ostoros zoospórákkal történik, melyek a sporangiumból szabadulnak ki. Az ivaros szaporodás alatt egy anterídium és egy oogónium olvad egybe, s ennek eredményeképp jön létre a zigóta. A zigóta vastag kitinfalat képes termelni és ellenálló oospóra válik belőle.

oospóra (oospore)

Bizonyos algákban és gombákban az oogámia során keletkezett zigóta. Tartalék tápanyagokat tartalmaz, egy külső védőburkot fejleszt ki és a csírázás előtt nyugvó állapotba kerül. Vö. zigospóra.

open reading frame (nyitott leolvasási keret) (open reading frame)

Lásd reading frame (leolvasási keret).

operon (operon)

A funkcionálisan integrált genetikai egység, mely a baktériumokban a génkifejeződés szabályozására szolgál, ahogyan azt a Jacob-Monod-hipotézisben javasolták. Jellemző módon, a fehérjét kódoló strukturális gének szorosan kapcsolt csoportja alkotja, valamint az ezek kifejeződését szabályozó szomszédos lókuszok – az operátor hely és a promoter hely. A strukturális gének többnyire adott biokémiai útvonalra vonatkozó enzimeket kódolnak. A represszor molekula operátor helyhez történő kötődése megakadályozza struktúrális gének transzkripcióját. Egy másik molekula, az inducer képes a represszor molekulához kötődni, így megakadályozza, hogy az az operátorhoz kötődjön, ily módon képes az RNS polimeráz enzim a promóter helyhez hozzákötődni, ezzel iniciálva a transzkripciót. A represszor molekulát egy regulátor gén kódolja, ami az operonhoz közel vagy távol helyezkedhet el. Néhány operonnak attenuátor régiója (lásd attenuáció) is van az első strukturális gén előtt, ahol a transzkripció megreked vagy tovább folytatódik, a sejtben lévő végtermék mennyiségének megfelelően. Lásd még lac operon.

opiát (opiate)

Az ópiumból (az éretlen mákgubó /Papaver somniferum/ kivonatából) kinyerhető vegyületek csoportjának bármelyike; jellemzőjük, hogy az idegi működéseket akár a működésbénulásig lenyomják (azaz narkotikus hatásuk van, kábulatot, bódulatot, érzéstelenséget idéznek elő). Az opiátok közé tartozik a morfin és a szintetikus származékai, mint például a heroin és a kodein. Az orvoslásban főként fájdalommegszüntetésre használják, de a morfin (és pláne a heroin) alkalmazását szigorúan ellenőrizni kell, meg drogtűrést (toleranciát) és drogfüggőséget (addikciót) idézhetnek elő. A gerinces szervezeteknek azon saját (endogén) vegyületeit, amelyek opiátszerű hatásokat fejtenek ki, opioidoknak nevezik.

opioid (opioid)

A morfinéhoz hasonló élettani (fuziológiai) és gyógyszertani (farmakológiai) hatásokat előidéző vegyületek közé tartozó saját endogén anyag a gerincesek szervezetében. Szerkezetileg nem feltétlenül hasonlók a morfinhoz és az opiátokhoz (hiszen ezek növényi alkaloidok), hanem többnyire peptidek vagy fehérjék. A hatásuk azért hasonlít az opiátokéhoz, mert az utóbbiak is ugyanazokhoz a sejtes receptorokhozkötődnek, mint az opioidok. Ám az opioidok rendszerint nem idéznek elő sem toleranciát, sem függőséget, részben azért, mert az idegrendszerben csak meghatározott helyen és meghatározott időben szabadulnak fel, részben pedig azért, mert a szervezeteknek gyors hatástalanító mechanizmusaik vannak az opioid peptidek lebontására (míg a növényi opiátok alig vagy nem bontódnak). Opioid peptidek az endorfinok és az enkefalinok.

opportunista (opportunistic)

Egy faj egyedeiről akkor mondják – ökológiai értelemben -, hogy opportunisták, ha képesek gyorsan kihasználni újonnan keletkezett forrásokat, még ha azok kissé különböznek is egymástól, és ezáltal gyorsan benépesítik az új élőhelyeket. Az ilyen faj jellemző módon r-szelekciót mutat.

opszin (opsin)

A recehártya fényérzékelő (fotoreceptor) csap- és pálcikasejtjeiben található látópigmentumok fehérje összetevője. Bár a hozzá kapcsolódó kromofór csoport (a retinál) lényegileg azonos a csap- és a pálcikasejtekben, az opszinok különbözősége miatt a pálcikasejtek rodopszinja és a csapsejtek jodopszinjai kissé más hullámhosszúságú látható fénysugarakat nyelnek el. Az opszinok nagy fehérje molekulája hétszer is áthalad a csap- és pálcikasejtek belső membránjain; rokonai a β típusú adrenoceptoroknak. A fényelnyeléskor bekövetkező térszerkezet-változásuk szintén G-fehérjét (a transzducint) aktivál.

opszonin (opsonin)

Lásd opszonizáció.

opszonizáció (opsonization)

Az a jelenség, hogy bizonyos, a testnedvekben található ellenanyagok a behatoló mikroorganizmusok felszínén található antigénekhez kapcsolódva elősegíti azok preferenciális fagocitózisát. Ezek az ellenanyagok az ún. opszoninok. A sejtfelszín antigénjeihez kapcsolódó opszoninok arra serkentik a makrofág sejteket, hogy az általuk megjelölt sejteket kebelezzék be. Lásd még komplement.

optikai aktivitás (optikai izoméria) (optical activity)

Bizonyos vegyületek molekuláinak az a képessége, hogy a síkban polarizált fény polarizációs (rezgési) síkját elforgassák, amint a síkban polarizált fény áthalad oldatukon, folyadékukon vagy kristályukon. Olyan anyagokban fordul elő, amelyeknek molekulái aszimmetrikusak: két különböző szerkezeti formában fordulhatnak elő, és mindegyikük a másik tükörképe. A két formát nevezik optikai izomernek vagy enantiomernek (lásd az ábrát). Az ilyen tükörképi formák létezését hívják még enantiomorfizmusnak is (a tükörképi struktúrák pedig az enantiomorfok). Az egyik forma a fénypolarizáció síkját az egyik irányba forgatja el, míg a másik forma ugyanilyen mértékben a másik irányba. Azért a két lehetséges enantiomert jobbra forgatónak (dextrorotációsnak) vagy balra forgatónak (levorotációsnak) nevezik a forgatási irány szerint, és a (+) vagy a (-) előjelet használják az izomer megjelölésére (a régebben használt d- és l- előjelet ma már nem alkalmazzák). Így például a borkősavnak két enantiomerje létezik: a (+)-borkősav és a (-)-borkősav. A két forma ekvimoláris (azonos mólnyi mennyiséget tartalmazó) keveréke optikailag nem aktív; az ilyen keveréket racém keveréknek (vagy racemátnak) hívják és a jelölése (±). Emellett bizonyos molekuláknak lehetnek mezo formáik is, amelyekben a molekulának csak egyik része tükörképe a másiknak. Az ilyen molekulák optikailag nem aktívak. Az optikai aktivitást mutató molekuláknak nincsen szimmetriasíkja. A szerves vegyületek esetében ennek legközönségesebb esete az, amikor a vegyületben egy vagy több szénatom négy különböző csoporttal van kovalensen összekapcsolva (aszimmetrikus szénatom). Az ilyen típusú atomot kiralitási központnak nevezik. Sok természetes előfordulású vegyület mutat optikai izomériát, és rendszerint a természetben csak az egyik izomer fordul elő. Például a glükóz a természetben (az élőkben) a (+) alakban fordul elő. A másik izomer, a (-)-glükóz, is szintetizálható a kémiai laboratóriumban, de az élő szervezetek nem tudják létrehozni.

optikai izomer (optical isomers)

Lásd optikai aktivitás.

optikai mikroszkóp (optical microscope)

Lásd mikroszkóp.

optikai szál (optical fibre)

Olyan üvegszál, amelyen keresztül a fény nagyon kevés oldalszivárgással továbbítható. A step-index rostokban a 6 – 250 mikrométeres átmérőjű tiszta üvegmagot kisebb törésmutatójú üveg vagy műanyag bevonat veszi körül. A bevonat vastagsága általában 10 és 150 mikrométer közé esik. A mag és a bevonat közötti határterület henger alakú tükörként viselkedik, melyen a továbbított fény teljes belső visszaverődése következik be. Ez a szerkezet lehetővé teszi, hogy a fénysugárnyaláb sok kilométernyi szálon keresztül haladjon. A graded index rostban, minden üvegrétegnek, a szál tengelyétől annak külső fala felé haladva, valamivel kisebb a törésmutatója, mint a belső rétegnek. Ez az elrendezés a fénytörés és a teljes belső visszaverődés kombinációjával szintén megakadályozza, hogy a fény a szálon keresztül elszökjön, és megoldható, hogy a különböző szögből érkező sugaraknak azonos tranzitidővel haladjanak.

A száloptika rendszerek esetében az optikai szálakat információ továbbítására használják, kódolt impulzusok vagy fragmentált képek formájában (szálak kötegeit használva), a forrástól a vevőberendezésig. Használják például orvosi műszerekben (endoszkópokban vagy fiberoszkópokban), a belső testüregek vizsgálatához, mint például a gyomoréhoz vagy a húgyhólyagéhoz.

optimális táplálékgyűjtés elmélete (optimal foraging theory)

1966-ban R.H. MacArthur és E.R. Pianka által felvetett elgondolás, amely azt állítja, hogy a természetes kiválogatódás azokat az állatokat részesíti előnyben, amelyeknek viselkedési stratégiái maximálják a nettó energiafelvételüket a táplálékgyűjtéssel eltöltött egységnyi idő alatt. A táplálékgyűjtési időbe bele kell számítani a táplálék felkeresését és a kezelését (például a megölését és elfogyasztását). Az elképzelést eredetileg annak értelmezésére találták ki, hogy a sokféle rendelkezésükre álló táplálék megléte esetén is az állatok miért korlátozzák magukat néhány kedvelt tápláléktípusra. A jóslat szerint az állatok két ellentétes stratégia között egyensúlyoznak: hosszú időt töltsenek (vagyis több energiát használjanak el) az igen „előnyös” tápláléktételek keresésére, vagy minimális időt szánjanak (kevesebb energiát felhasználva) a közönségesebb, de kevésbé „előnyös” tápláléktételek megszerzésére. Ezért az adott viszonyoknak megfelelő kevert stratégiát alkalmaznak, ami ideális esetben maximális nettó energiafelvételt biztosítana a táplálékszerzés egységnyi ideje alatt. Ám számos tényező hatására az állatok eltérhetnek az optimális táplálékszerzéstől. Például a zsákmányul esés (a prédáció) veszélye arra kényszerítheti az állatokat, hogy a kevésbé „profitábilis” táplálékokat válogassák ki a viszonylag biztonságos helyeken és időkben, és ne az energetikailag leghatékonyabb táplálkékszerzési stratégiát kövessék.

ordovicium (Ordovician)

A földtörténeti ókor (paleozoikum) második geológiai időszaka, a kambriumot követően; az ordovicium után viszont a szilur időszak következett. Az ordovicium mintegy 505 millió évvel ezelőtt kezdődött és mintegy 67 millió éven át tartott (438 millió évvel ezelőttig). Ezt az időszakot Charles Lapworth (1842 – 1920) brit geológus nevezte el 1879-ben. A korszak idején a mélyvízi üledékekben a graptoliták voltak a domináns fosszíliák. A megkövesedett maradványok között azonban találhatunk ebből az időszakból háromkaréjos ősrákokat (Trilobita), pörgekarúakat (Brachiopoda), mohaállatkákat (Ectoprocta), csigákat (Gastropoda), kagylókat (Bivalvia), tüskésbőrűeket (Echinodermata), tengeri liliomokat (Crinoidea), Nautilusszerű lábasfejűeket, és ekkor jelennek meg az első korallok (Corallia).

organizátor (induktor) (organizer)

Az állati embrió ama része, illetve a belőle felszabaduló olyan anyag, amelynek hatására az embrió szomszédos régiói bizonyos meghatározott módon fognak fejlődni az egyedfejlődés során. Az elsődleges organizátor a blasztopórus hátoldali (felső) ajka vagy az ősbélüreg teteje; ennek hatására fog a bélcsíra teljes szervezetté fejlődni. Később másodlagos, harmadlagos stb. organizátorok képződnek, amelyek hasonlóan indukálják különféle szervkezdemények létrejöttét és fejlődését. Például a gerinchúr (vagy chorda dorsalis) lemeze indukálja a gerincesekben a neuroektoderma és a velőlemez létrejöttét; a szemserlegnek a fölötte található ektodermával érintkezésére az utóbbiban indukálódik a szemlencse kialakulása a szemserleg organizátorainak hatására. Egyes esetekben az organizátor nem pozitívan serkenti valamely szervkezdemény kialakulását, hanem meggátolja másféle irányú elköteleződését, és így hoz létre meghatározott irányú fejlődést.

organotróf táplálkozás (organotrophic nutrition)

A táplálkozásnak az a típusa, amelyben az ilyen táplálkozású szervezet a tápanyagait és az energiáját szerves (organikus) anyagok felvételével, emésztésével és felszívódásával nyeri; a felvett anyagok rendszerint más fajok (növények vagy állatok, gombák) szövetei vagy telepei, de a kannibalizmusban a saját fajtárs elfogyasztásáról van szó. Az emésztés termékeinek lebontása a sejtekben szolgáltatja a szervezet számára szükséges szerves vegyületeket. Minden állat organotróf táplálkozású; amennyiben más fajú egyedek szöveteit fogyasztja, akkor heterotróf. Az elfogyasztott szerves anyag származhat még élő szervezetből (ekkor az organotróf szervezet biofág), de eredhet már elhalt, nem élő anyagokból is (ekkor az organotróf szervezet szaprofág). Az elsőre példák lehetnek a ragadozó emlősök, viszont szaprofágok a gombák. A törmelékevők - legalábbis részben - többnyire szintén szaprofágok. Lásd még táplálékfelvétel. Vö. autotróf táplálkozás.

orgazmus (orgasm)

A szexuális izgalom csúcspontja és kioldódása az emberben és talán a főemlősökben (de esetleg még más emlősökben is), amely intenzív kielégülés-élménnyel és élvezettel jár. Ez az izgalomfokozódás és –kisülés lényegileg a szexuális válaszciklus ama fázisa, amely megfelel a motivált viselkedések harmadik (konszummációs) szakaszának (lásd motiváció). A férfiakban (de valószínűleg a főemlős hímekben is) az orgazmus rendszerint együtt jelentkezik az ondó kilövellésével (az ejakulációval), jóllehet a két folyamat nem azonos; bizonyos körülmények között egymástól függetlenül is előfordulhatnak (orgazmus ejakuláció nélkül vagy fordítva: ejakuláció orgazmus nélkül). Az orgazmus központi idegrendszeri eseményei feltehetőleg a limbikus rendszer, a hipotalamusz és az agytörzs bizonyos neuronköreinek működésével függnek össze, sajátos működésváltozást előidézve az agykéregben is (míg az ejakulációt létrehozó neuronkörök az ágyéki gerincvelőben vannak).

óriás idegrost (giant fibre)

Nagyon nagy átmérőjű idegrost, amely megfigyelhető a gerinctelenek sok típusában (például a földigilisztákban és a tintahalakban). Tulajdonképpen egymással összeolvadt idegrostokból áll, ami a nagy átmérője miatt gyors idegimpulzus-tovaterjedést tesz lehetővé. Ez a gyors kisülésvezetés gyors menekülést enged meg szükséghelyzetben.

óriásnövés (gigantizmus) (gigantism)

Lásd növekedési hormon.

orientális faunaterület (Oriental region)

Lásd faunaterület.

ormány (proboscis)

Az elefántok orrának és a felső ajkának izmos és mozgékony nyúlványa. A végén fogóujj található, melynek segítségével az elefánt képes tárgyakat felcsippenteni és mozgatni, táplálékot gyűjteni, vizet felszívni stb.

ormányosok (Proboscidea) (Proboscidea)

Az elefántokat is magába foglaló emlősrend. Növényevők, ormányukat ivásra, fürdésre és táplálékgyűjtésre használják. Az agyar a folyamatosan növekedő felső metszőfogból alakult ki. Redőzött zápfogaik egész életük során folyamatosan képződnek és az újak a kopottak helyébe tolódnak. Az ormányosok rendje az eocén során alakult ki, és jóval nagyobb elterjedésű volt, mint napjainkban. Ide tartoztak a mára kipusztult mamutok is. A modern elefántoknak két faja él ma: az afrikai elefánt és az indiai elefánt.

ornitin (Orn) (ornithine (Orn))

Az egyik aminosav, szerkezeti képlete H2N(CH2)3CH(NH2)COOH. Nem építőköve fehérjéknek, szabadon fordul elő a sejtekben: az arginin szintézisének, meg a májban zajló karbamidciklusnak köztitermékeként fordul elő.

ornitinciklus (ornithine cycle)

A karbamidciklus másik elnevezése.

orr (nose)

Egyes gerincesek pofáján előrefelé kiemelkedő szerkezet, ami az orrnyílásokat hordozza és az orrüreg egy részét tartalmazza. A szaglórendszer része és a légzőrendszer nyílása a külvilág felé.

orrcimpák (nostrils)

Lásd orrnyílás.

orrnyílások (nares (nostrils))

A gerincesek orrüregének páros nyílásai. Minden gerincesnek vannak külső orrnyílásai, melyek a külvilágba nyílnak; egyes fajoknál ezek az orron helyezkednek el. A belső orrnyílások (choanae) csak a levegővel lélegző gerinceseknél (ideértve a tüdőshalakat is) alakulnak ki, ahol a szájüregbe nyílnak. Emlősöknél ezek hátrafelé nyílnak a másodlagos szájpad mögött.

orrüreg (nasal cavity)

A gerincesek fejében levő üreg, amely egy szaglórecptorokban dús hártyával borított. A külvilág felé a külső orrnyílásokkal kapcsolódik, míg a légzőrendszerhez (a levegővel lélegző gerincesek esetén) a belső orrnyílások segítségével.

orsócsont (radius (in anatomy))

A négylábú gerincesek mellső végtagjának alsó része két csontja közül a kisebbik. Az orsócsont néhány kéztőcsonttal és a singcsonttal ízesül a csuklónál; míg a felkarcsonttal a könyöknél. Az orsócsont e jellegzetes kapcsolódásai teszik képessé az embert (és néhány más állatot) a mellső végtag forgatására.

ország (regnum) (kingdom)

A hagyományos osztályozási rendszerekben a legmagasabb rendszertani kategória, amelyekbe a szervezeteket csoportosítani lehet. Eredetileg csak két élőlény-országot határoztak meg: a növényeket (Plantae; lásd növény) és az állatokat (Animalia; lásd állat). Később ezeket ki kellett egészíteni további országokkal, és ezért a modernebb osztályozási rendszerek többsége öt országot tart számon: baktériumok (Bacteria) vagy prokarióták (Prokaryotae; lásd baktériumok), egysejtűek (Protoctista, benne az állati egysejtűek és a moszatok), a gombák (Fungi, lásd gombák), a növények és az állatok. Ám az ősbaktériumok (lásd Archaea) felfedezése oda vezetett, hogy a rendszertanosok javasoltak egy fölérendelt kategóriát is az ország fölé a taxonomikus hierarchiában, a birodalmat (domíniumot).

Orthoptera (Orthoptera)

Az exopterigota rovarok egyik fajgazdag rendje, a szöcskék, tücskök és sáskák – valamint egyes osztályozási rendszerek szerint a csótányok csoportja. Közös jellemzőjük az ugrásra módosult erőteljes hátsó pár láb, a rágó szájszerv és ciripelésnek nevezett hangképzésük. A tücsköknek és szöcskéknek (pl. Gryllus, Tettagonia), hosszú, fonálszerű csápja van, és az első pár szárnyukon található, módosult erek összedörzsölésével ciripelnek. Hallószervük az első pár lábon található. Egyes szöcskéknek és a sáskáknak (pl. Chorthippus, Locusta) rövid a csápja és a ciripelést a hátsó lábaikon elhelyezkedő ciripelőpárkánnyal végzik, amit az első szárny egyik megkeményedett eréhez dörzsölnek hozzá. Hallószervük a potrohon található.

ortogenezis (orthogenesis)

Az evolúciós változás természetének egyik korai elképzelése, ami szerint a szervezetek az örökítőanyagukban található valamelyik tényező által előre meghatározott saját pályán haladva fejlődnek a megfigyelt végállapot felé. Azoknak a szelekciós nyomásoknak és más külső evolúciós tényezőknek, amelyekről kísérletesen kimutatták, hogy befolyásolják az élő szervezetek életbenmaradását és túlélését, újabb értelmezése alapján az ortogenezis által feltételezett saját egyenes pályák befutása szinte teljességgel valószínűtlen.

ortológ (orthologous)

Az olyan homológ gének ortológok, amelyek egy közös ősben található egyik egyedi gén leszármazottai. Amikor tehát egy leszármazási vonal két új fajra hasad szét (lásd klád), akármelyik gén két ortológot hoz létre, amelyek azután DNS-szekvenciájukban és működésükben egymástól eltérővé alakulhatnak. Vö. paralóg.

ortotropizmus (orthotropism)

Tropizmusra (a növény növekedési válasza) való hajlam, hogy a növény az adott inger irányában helyezkedjen el. Jó példa erre a fő hajtások és gyökerek hosszanti növekedése a gravitációra adott válaszként (ortogeotropizmus). Vö. plagiotropizmus.

Osteichthyes (Osteichthyes)

A gerinces állatoknak a csontos halakat magába foglaló osztálya. Lehetnek tengeri és édesvízi fajok is, névadó közös bélyegük az elcsontosodott belső váz. Mindegyikük rendelkezik kopoltyúval, melyet csontos fedő borít, valamint egymásra fekvő szarupikkelyekkel, melyek az egész testfelszínt beborítják. A csontos halaknak úszóhólyagjuk is van, mely hidrosztatikus szervként működve lehetővé teszi az állat számára, hogy lebegve tudjon maradni bármilyen mélységben. Némely faj esetében az úszóhólyag, mint tüdő funkcionál.

ostiole (ostiole)

Egyes gombák és algák termőtestén található nyílás, melyen keresztül a spórák vagy az ivarsejtek kiszabadulnak. Az ostiole megjelenik például a tömlősgombák peritéciumában (lásd ascocarpium) és a barnamoszatok konceptákulumában.

osztály (classis) (class)

A szervezetek osztályozásában (rendszerezésében) használt (rendszertani) kategória (taxon), amely a hasonló vagy közel rokon rendeket (ordo) foglalja magában. A hasonló osztályok egy törzsbe (phylum) csoportosíthatók. Az osztály példái: az emlősök (Mammalia), a madarak (Aves) vagy a kétszikűek (Dicotyledonae).

osztályozás (klasszifikáció, rendszerezés) (classification)

A különféle természeti tárgyak és jelenségek (a biológiában az élő szervezetek) elrendezése valamilyen kritériumok alapján felállított csoportokba (rendszertani kategóriákba, taxonokba); az osztályozási kritérium lehet valamilyen – fiziológiai, biokémiai, anatómiai vagy másmilyen - hasonlóság vagy viszony. A mesterséges osztályozás egy vagy néhány jelleg hasonlósága alapján történik az azonosítás megkönnyítése végett vagy valamilyen speciális célból. Például a madarakat gyakran osztályozzák valamely szokásuk vagy az élőhelyük alapján (tengeri madarak, énekesmadarak, ragadozó madarak stb.); a gombák lehetnek ehető vagy mérgező gombák; a virágos növények lehetnek akár gyümölcsök, zöldségek, rostnövények stb. (a társadalmi felhasználásuk szerint). Az ilyen mesterséges beosztások nem tükrözik az evolúciós leszármazási viszonyokat. A természetes osztályozás a hasonlóságon (lehetőleg genetikai rokonságon) és a hierarchikus elrendezésen alapszik, a lehetőség szerint a kládok evolúciós leszármazásán (lásd kladisztika). Az osztályozásban általánosan használt legkisebb csoport (egység vagy taxon) a faj (species). A hasonló (rokon) fajokat egy magasabb rangú taxonba, nembe(vagy nemzetségbe, genus) vonják össze. Az osztályozási hierarchia folytatódik felfelé: a hasonló (rokon) nemek családba (familia), hasonló (rokon) családok rendbe (ordo), a hasonló (rokon) rendek osztályba (classis), a hasonló (rokon) osztályok törzsbe (phylum) csoportosíthatók. Ezek az alapkategóriák Carl Linné svéd természettudóstól származnak (1735). A hasonló (rokon) törzseket szokták országba (regnum), egyes rendszerekben azokat pedig birodalomba (dominium) csoportosítani. Egyes rendszertani kategóriákon belül a bonyolult kladisztikus viszonyok miatt alkategóriákat is fel kellett állítani; így létezik egyes katagóriákon belül nemzetségcsoport (tribus), alcsalád, alrend, alosztály, altörzs stb. is. A növények osztályozásának hagyományos rendszereinek némelyikében a törzset még az osztag (divizió) helyettesítette. A hierarchiában egyre följebb haladva a csoporttagok közötti hasonlóság egyre kevesebb lesz. A jelenlegi természetes osztályozás megpróbál annyi tulajdonságot tekintetbe venni, amennyi csak lehetséges, és eközben megpróbálja reprezentálni az evolúciós leszármazási viszonyokat is. A természetes osztályozás egyben jósló is: ha egy szervezetet egy meghatározott nembe (genusba) helyeznek be, mert az adott nem bizonyos jellegzetes sajátosságait mutatja, akkor feltételezhető, hogy nagyon nagy valószínűséggel rendelkezik az adott nem (genus) legtöbb (ha ugyan nem az összes) egyéb tulajdonságaival is. Lásd még taxonómia; szisztematika.

osztódási orsó (spindle)

A sejtosztódás során a citoplazmában mikrotubulusokból létrejövő struktúra, mely a kromatidokat (lásd mitózis) vagy kromoszómákat (lásd meiózis) átmérő mentén mozgatja, és a sejt ellentétes sarkainál (pólusok) két csoportban gyűjti össze őket. Középen széles és a pólusok felé elkeskenyedik, a kialakulását a mikrotubulus szervező központ, a centroszóma irányítja. A sejtosztódás bevezető szakaszaiban a centroszóma kettéosztódik, és a két leánycentroszóma az ellenkező pólus felé vándorol. Mindegyik három mikrotubulus csoportot (vagy „magorsó fonalat”) szervez, az egyik az aszternek nevezett rostkötegből áll, melyek a sejt perifériája felé sugár alakban szétágaznak, a másik csoport a sejt központja felé nyúlik ki, és a kromatidokhoz vagy kromoszómákhoz tapad, a harmadik csoport szintén a központon nyúlik keresztül, hogy átfedésbe kerüljön az ellentétes pólusról származó párjával az osztódási orsónak a pólusoktól félúton lévő egyenlítői síkjában. A metafázisban teljesen kialakul az osztódási orsó, amikor a kromatidok a centromérájukkal a magorsó fonalakhoz tapadnak, és az osztódási orsó egyenlítői síkjában rendeződnek. Anafázis alatt a fonalköteg rövidül és a hozzátapadt kromatidokat a megfelelő sejtpólus felé húzza. Az egyenlítői síkban az egymást átfedő fonalak egymásba aktívan illeszkednek és elcsúsznak egymáson, hogy meghosszabbítsák a teljes osztódási orsót. Lásd még izomorsó.

osztódási orsó tapadása (spindle attachment)

Lásd centroméra.

ovális ablak (oval window (fenestra ovalis))

Egy membránnal fedett nyílás a közép- és a belsőfül (lásd fül) között, a kerek ablak felett. A dobhártya rezgései a középfülön át a hallócsontocskákon keresztül terjednek az ovális ablakon (amihez a harmadik hallócsontocska, a kengyel kapcsolódik) át a belső fülbe.

ovogenezis (oogenezis) (ovogenesis)

A petesejtek (ovumok, oociták) termelődésének és növekedésének, érésének folyamata a (nőstény) állat (vagy ember esetében a nő) petefészkében. Mivel a petesejtek az ivaros szaporodáshoz szükségesek, az ovogenezis az ivaros reprodukció előkészítő folyamata. A petefészken belül speciális diploid sejtek, az oogóniumok, ismételten osztódnak mitózissal, és így nagyon nagy számban hozzák létre a majdani petesejtek elődjeit, az elsődleges oocitákat. Ezek száma például a kislányok születésekor eléri a 400 ezret. Amikor ezek megérnek, akkor meiózison mennek át, ami a kromoszómák számát megfelezi az érett petesejtekben; ez érett petesejtek tehát haploidok. Az első meiotikus osztódás során egy poláris test és egy másodlagos oocita képződik. A második meiotikus osztódás során a másodlagos oocita létrehozza a petesejtet (ovum, ovocita) és egy második poláris testet. A születéskor a petefészekben megtalálható oociták jelenthetik az összes lehetséges termelt petesejt maximális számát.

ovoviviparitás (ovoviviparity)

Az a reprodukciós (szaporodási) mód, amelyben a megtermékenyített peték az anya petevezetékében fejlődnek és ott ki is kelnek, vagyis eleven újszülöttek kerülnek napvilágra az anya testéből. Ezt a módot láthatjuk sok gerinctelenben, egyes halakban és hüllőkben (például a viperákban). Vö. tojásrakás, elevenszülés.

ovuláció (ovulation)

A petesejt kilökődése a petefészek tüszőjéből; ez a kilökődés az emlősök zömében a luteinizáló hormon löketszerű elválasztásának következménye (de egyesekben magának a párzásnak a mechanikai hatására következik be). Az érés során a petesejt a tüszőn belül a petefészek felszíne közelébe vándorol; amikorra pedig megérik, akkor a Graaf-tüsző felreped, a petesejt (ovum) pedig a testüregbe jut, ahonnan azután normális viszonyok között a petevezetékbe kerül a petevezeték testüreg felé nyíló végén levő fimbriák mozgása és a petevezetékben levő csillók csapkodása keltette folyadékáramlással. (Ha véletlenül a testüregből nem tud a petevezetékbe kerülni és a hasüregben megtermékenyül és ott megtapad valamelyik nyálkahártyán, akkor jön létre a méhen kívüli terhesség.) A felrepedt tüsző sejtjei lipideket felhalmozva sárgatestté alakulnak át. Lásd még menstruációs ciklus, ösztruszciklus.

oxálecetsav (oxálacetát, oxo-borostyánkősav) (oxaloacetic acid)

HOOCCO-CH2COOH képletű oxo formájú szerves kétértékű sav, amelynek létezik enolos formája is: HOOCC(OH):CHCOOH. Uralkodóan az enol forma található (cisz izomerje a hidroxi-maleinsav, a transz izomerje a hidroxi-fumársav. A Szent-Györgyi-Krebs-ciklusban integráns tag. Bejuthat a citrátciklusba a piroszőlősav (piruvát) karboxilációjával is anaplerotikus reakció útján. Az oxálacetát reagál az acetil-koenzim-A acetilcsoportjával és így képződik a ciklusnak nevet adó citromsav. A cikluson belül az almasav oxidációjával keletkezik.

oxálsav (sóskasav, etándisav) (oxalic acid (ethanedioic acid))

(COOH)2 képletű, színtelen, szétmálló kristályos vegyület (dihidrát formájában), míg a kristályvízmentes oxálsav romboid kristályos. Vízben csak enyhén oldódik, vizes oldata erősen savas. Maga az oxálsav erősen mérgező, mert a Ca2+ ionokkal oldhatatlan kalcium-oxalát csapadékot képez. Előfordul bizonyos növényekben sók formájában; például a sóskákban, a cékla, a vörös répa levelében, de főleg sokat tartalmaz a rebarbara levele (már emberi halált is okozott).

oxidáció (oxidation)

Lásd oxidáció-redukció.

oxidáció-redukció (redoxi) (oxidation-reduction (redox))

Eredetileg az oxidációt egyszerűen az oxigénnel való kémiai reakciónak tekintették. A fordított folyamatot, vagyis az oxigén elvesztését nevezték redukciónak. A hidrogénnel történt reakciót is később redukciónak kezdték tekinteni. Még később az oxidációnak és a reukciónak általánosabb elméletét alakították ki, amelyben az oxidáció elektronvesztést jelent, míg a redukció elektronnyerést. Ez a szélesebb definíció érvényes az előbbi megfogalmazásra is, mert az oxigénnel való reakciókor a partnertől az oxigén részben elvesz elektront; ám alkalmazható olyan kémiai reakciókra is, amiben nem is szerepel az oxigén. Azonban csakis olyan reakciókra alkalmazható, amelyekben elektronátmenet történik, azaz ionok reakcióiban. Kovalens kötésű vegyületek közötti reakciókra úgy terjeszthető ki a fogalom, ha bevezetjük az oxidációs szám (vagy állapot) fogalmát. A tiszta elemben levő atomok oxidációs száma nulla (0). Ehhez képest az oxidáció akkor lép fel, ha a kovalens kötésben az elektronok az atomról a másik partner felé vannak eltolódva (annak nagyobb elektronaffinitása miatt, mintha az elvette volna az elektront a vizsgált atomtól); így az oxidációs szám növekszik. A 0 oxidációs állapothoz képest az atom oxidációs száma csökken, ha az elektron felé mozdul a kovalens kötésben (mintha nyert volna elektront a partnerétől). Az oxidációs szám tehát két részből áll: (1) az előjelből, ami azt mutatja, hogy az elektron feléje (negatív) vagy tőle el (pozitív) mozdult; (2) a konkrét értéke, amely megmutatja azon elektronok számát, amelyek elmozdultak a kötésben levő atomok között. Az elektronok elmozdítása lehet teljes átvitel (ionális vegyületekben) vagy részleges elvonás (a kovalens vegyületekben). Az oxidáció olyan reakció, amiben az oxidált atom oxidációs száma növekszik; a redukcióban pedig az vizsgált atom oxidációs száma csökken. Így például az alábbi reakcióban:

2 H2 + O2 → 2 H2O

az elemi hidrogénben (H2) és oxigénben (O2) az oxidációs számok 0 értékűek; a vízben (H2O) azonban a a H oxidációs száma +1, az oxigéné pedig -2. A reakció során tehát a hidrogén oxidálódik, az oxigén pedig redukálódik. Az a vegyület, amelynek atomjai könnyen redukálódnak, oxidáló ágens; míg azok a vegyületek, amelyek könnyen oxidálódnak, a redukáló ágensek.

oxidatív dekarboxiláció (oxidative decarboxylation)

Olyan biokémiai reakció (például a Szent-Györgyi-Krebs-ciklusban), amelyben két vízmolekulából származó oxigénatom használódik fel arra, hogy két vegyület két szénatomját két szén-dioxid molekulává (CO2) oxidáljon, így a vegyület oxidációja során CO2 szabadul fel. A citrátciklusban a két CO2 két szénatomja a citromsavból, illetve az alfa-ketoglutarátból ered, és így képződik a hat szénatomos citrátból a négy szénatomos fumársav (majd abból az oxálecetsav).

oxidatív dezaminálás (oxidative deamination)

Az aminosavak lebontása során szereplő egyik biokémiai reakció, aminek során az aminosav oxidálódik és az aminocsoportjából ammónia (NH3) szabadul fel, miközben a visszamaradó szénváz alfa-ketosavvá alakul át. A reakció lényege a következő:

RCH-NH2 RC=NH
> + NAD+→ > + NADH + H+,
COOH COOH
majd
RC=NH RC=O
> + HOH → > NH3
COOH COOH.

Oxidatív dezaminálással leggyakrabban a glutamátból szabadul fel az ammónia és belőle α-ketoglutarát képződik. Ezt a reakciót a mitokondriumokban található glutamát-dehidrogenáz enzim katalizálja. Az aminosavakból így felszabaduló ammónia az egyetlen bázis, amit az élő szervezetek az anyagcseréjük során termelni képesek. Az oxidatív dezaminálás megfordításának tűnik a reduktív aminálás, azonban ebben a hidrogéneket a NADPH + H+ szolgáltatja. (E látszólagos megfordíthatóság miatt mérgező az ammónia az élők számára, mert elvonhatja az alfa-ketoglutarátot a Szent-Györgyi-Krebs-ciklusból, leállítva annak anyagáramlását. Ezért az ammónia sürgősen eltávolítandó vagy átalakítandó olyan vegyületté, ami nem mérgező és kiválasztható; lásd ammonotéliás állat).

oxidatív foszforiláció (oxidative phosphorylation)

Az aerob vagy az anaerob légzés utolsó szakaszában, a terminális oxidáció során bekövetkező reakció, amikor is a mitokondrium belső membránján kívül felhalmozódott protonok az ATP-szintetáz enzim alkotta póruson keresztül beáramlanak a mitokondrium belső terébe, és eközben felszabaduló potenciális energia egy része arra fordítódik, hogy az ADP a szervetlen foszfáttal ATP-vé foszforilálódjék, a felszabadult energiának mintegy 50%-át az ATP utolsó foszforsavanhidrid kötésébe építve (lásd még kemiozmotikus elmélet). Az ADP foszforilációját azért nevezik ez esetben oxidatívnak, mert normálisan össze van kapcsolva az elektrontranszportlánccal, ami az elektronok elszállítását jelenti a tápanyag molekulákról a végső elektronfelfogó felé (vagyis a tápanyagok molekuláinak oxidációjával). Az oxidatív foszforiláció az eukarióta sejtek fő energiaraktározási mechanizmusa, amikor a felszabadult energia a tápanyagok oxidációjával képződik: a sejtekben előállított ATP nagyobb (akár 90) %-a is ezen az úton keletkezik. Lásd még foszforiláció; P/O arány.

oxidatív kirobbanás (oxidatív burst; ejtsd: börszt) (oxidative burst)

Különféle nagyon reaktív oxigénszármazék hirtelen létrehozása bizonyos sejtekben, mégpedig a gerincesek immunrendszerének makrofág sejtjeiben nagy mennyiségű oxigén (O2) elfogyasztását követően. Ezeket a mérgező oxigénvegyületeket és gyököket a makrofág sejt arra használja föl, hogy elpusztítsa velük a bekebelezett baktériumokat, vagy azért lövelli ki őkat, hogy velük megtámadja a sejten kívüli nagyobb élősködők sejtjeit. A NADPH-oxidáz nevű enzim katalizálja a szuperoxid anionok (O2-) , amelyek azután létrehozhatnak hidrogén-peroxidot (H2O2), szinglet oxigént (O.) és hidroxilgyököt (OH.). A fagocita egy másik enzimje, a mieloperoxidáz, katalizál egy reakciót a Cl- ionok és a hidrogén-peroxid között, ami hipoklórsavat (HOCl) eredményez, ami azután további hidrogén-peroxiddal reagálva több szinglet oxigént is szolgáltat. Termelődik még nitrogén-monoxid (NO.) és ennek peroxinitrit-származéka is. E toxikus koktél nettó hatása a célsejt tehetetlenné tétele a sejtje lényegi összetevőinek eloxidálásával.

oxidáz (oxidase)

Bármely olyan enzim, amely oxidációs-redukciós reakciókat katalizál, amelyekben elektronok szállítása történik a molekuláris oxigén(O2) felé.

oxidoreduktáz (oxidoreductase)

Azon enzimosztály akármelyik tagja, amely oxidációs-redukciós reakciókat katalizál, vagyis hidrogénatomoknak vagy elektronoknak molekulák közötti szállításában működnek közre. Az oxidoreduktázok közé tartoznak az oxidázok és a dehidrogenázok.

oxigén (vegyjele: O) (oxygen)

Színtelen és szagtalan gáz halmazállapotú elem. Elemi formában a légkörben található meg (O2), ahová zömmel a fotoszintézis juttatja (ehhez képest igen kicsiny mennyiségben képződik a vízgőz disszociációjával). Atomi formában eléggé reakcióképes, így inkább vegyületeiben )oxidok formájában) fordul elő. A folyékony víz (H2O) 88,8 %-át adja, a földkéreg anyagai között a leggyakoribb elem (49,2 tömegszázalékban fordul elő), míg a légkörben dioxigén (O2) formájában fordul elő legnagyobb mennyiségben (a tengerszinten 21 térfogatszázalékban), de sokkal kisebb mennyiségben ózon (O3) allotrop módosulatában. A légkörben található dioxigén (O2) életfontosságú azon élő szervezetek számára, amelyek aerob légzést végeznek: bennük az O2 a végső elektronfelfogó, és a tápanyagok oxidációja következtében feléje tartó elektronok néha belőle is reaktív oxigéngyököket (szuperoxid, hidrogén-peroxid, szinglet oxigén, hidroxilgyök) hoznak létre (ami a mitokondriumon és a sejten belüli molekulákat károsítja. A magaslégkörben a dioxigénből képződő ózon (O3) viszont elnyeli az élő szervezetekre káros ultraibolya sugarakat. Az élő szervezetek számára csak akkor vált lehetővé a szárazföld biztonságos meghódítása, amikor a légkörben már elég ózon képződött ahhoz, hogy az ultraibolya sugaraktól megvédje őket.

oxigénadósság (oxigénhiány) (oxygen debt)

Normálisan aerob légző állat szervezetében fellépő fiziológiás állapot, amikor az anyagcsere szükséglete számára nem áll rendelkezésre a sejtekben elegendő mennyiségű oxigén (például kimerítő fizikai aktivitás időszaka során). Az izomzat energiaigénye ugyanis rövid idő alatt sokszorosára növekedhet, ám ezzel nem tud klépést tartani a légzés és főleg a vérkeringés általi oxigénellátás. Az izmok fokozott energiaigényének kielégítésére a glikolízissel képződött piroszőlősav (piruvát) anaerob módon (azaz oxigén hiányában) alakul át tejsavvá ; a tejsav lebontása CO2-ra és vízre vagy glükózzá történő szintézise (lásd glükoneogenezis) viszont oxigénigényes, illetve többlet energiát igényel, ezért az oxigén hozzáférés helyreállása utánra halasztódik. Emiatt a tejsav felhalmozódik a szövetekben és a testnedvekben. Amikor az O2 ismét kell mértékben rendelkezésre áll (és az általa felszabadítható energia már nem az izommunkára kell), akkor a tejsav eloxidálódik, illetve glükózzá alakul a májban, és ezzel az oxigénadósság „visszafizetődik”.

oxigénciklus (oxygen cycle)

Az oxigén körforgalmi szállítódása vegyületeiben a természet élettelen és élő objektumai között a Földön (lásd bio-geokémiai ciklus). Az oxigénciklus viszonylag szoros kapcsolatban van a hidrológiai ciklussal (a víz körforgalmával) és a szénciklussal. Az aerob légzés folyamata során az élő szervezetek az oxigént (O2) felveszik a légkörből vagy a vízből (a vízben található O2 vagy a légkörből ered vagy a fotoszintézis termeli), és vizet hoznak létre belőle; viszont szén-dioxidot (CO2) lélegeznek ki; CO2-két jut a holt anyagokból is a szén egy része a külvilágba. A CO2 bekerülhet a szénciklusba, amikor a növények a fotoszintézisük számára felveszik. A fotolitotróf növények fotoszintézise során oxigén (O2) képződik a víz (H2O) kémiai hasításával, és visszajut a légkörbe. Az O2-t fogyasztja a szerves és szervetlen anyagok oxidációja (például az ásványi tüzelőanyagok égetése autókban és egyes üzemekben, a vulkáni anyagok reakciója is az oxigénnal), de ma a Földön a fő fogyasztók az aerob légző élőlények, a fő termelők pedig a fotolitotróf fotoszintézist végző növények. A felső légkörben ózon (O3) képződik az oxigénből és dissziociál is az oxigén felszabadulásával (lásd még ózonréteg).

oxigéncsökkenési görbe (oxygen sag curve)

Az a görbe, amit akkor kapunk, ha egy folyóban oldott oxigén (O2) koncentrációját ábrázoljuk annak a távolságnak a függvényében, amit egy szennyező anyagokat belebocsátó vezetéktől mérünk (lásd a rajzot). A görbe megrajzolásához vízmintákat vesznek és meghatározzák az oxigénkoncentrációikat a szennyező forrás fölötti és a szennyező forrás alatti folyószakaszokról több ponton is. A szerves hulladékanyagok jelenléte csökkenti a víz oxigéntartalmát és növeli a biokémiai oxigénigényt (mert a nedves közegben a szerves anyagok az oxigénnel oxidálódnak az ottani szaprotróf szervezetek közreműködésével, ami az oxigént elfogyasztja).

oxigén-hemoglobin disszociációs görbe (oxygen dissociation curve)

Az oxigén (O2) parciális nyomásának (pO2) függvényében a hemoglobin O2-telítettségének százalékos arányát feltöntető, nagyjából S alakú görbe (lásd az ábrát). Az O2 parciális nyomása (pO2) arányos a közeg O2-koncentrációjával, míg a hemoglobin O2-telítettsége azt jelenti, hogy mennyi O2-t képes megkötni e vérfesték: ha minden egyes hemoglobin molekula négy kötőhelyét elfoglalja négy oxigénmolekula, akkor a telítettség 100 %-os, ha viszont minden egyes hemoglobin csak három oxigénmolekulát tart megkötve, akkor a telítettség 75 %-os; természetesen az egyes hemoglobin molekulák akár különböző mennyiségű O2-t is tarthatnak megkötve, például egyesek 4-et, de egyesek csak 3-at). A disszociációs görbe meredek növekedése jelzi a hemoglobinnak az O2 iránti nagy affinitását, ekkor kis növekedés a pO2-ben élesen növeli a hemoglobin oxigénnel való telítettségét. A légzőszervben, ahol a pO2 magas érték (az ember léghólyagocskáiban megközelítően 100 Hgmm), a vér hemoglobinja gyorsan telítődik O2-nel. Viszont a görbe meredek szakaszán viszonylag kis pO2-csökkenés jelentősebn csökkenti a hemoglobin O2-telítettségét. Az O2-t nagy sebességfel felhasználó szövetekben a pO2 alacsonyabb értéke lenne, ezért az ilyen szövet hajszálereiben az O2 könnyen disszociál a hemoglobinról, és ezzel gátolja a pO2 nagyobb süllyedését. Ráadásul a görbe pozíciója több tényezőtől is függ: a közeg pH-jától, a CO2-tartalmától és a hőmérsékletétől is. Az aktív anyagcseréjű állati szövet nem csak az O2-t fogyasztja nagyobb sebességgel, hanem több CO2-ot is termel, ami miatt a szövetnedv CO2-tartalma nagyobb, a pH-ja alacsonyabb és a hőmérséklete kissé magasabb lesz. E hatások miatt az oxigén-hemoglobin disszociációs görbe kissé jobbra tolódik (lásd Bohr-effektus), ami azt jelenti, hogy az aktív anyagcseréjű szövet (néhány %-kal) még több O2-hez fog jutni, mint a kevésbé aktív anyagcseréjű szövet.

oxihemoglobin (oxyhaemoglobin)

Lásd hemoglobin.

oxitocin (rövidítése: OT) (oxytocin)

Kilenc aminosavból álló kis peptid hormon, amit a madarak és főleg az emlősök hipotalamikus idegsejtjei képesek előállítani. Az emlősökben a méh és a petevezeték simaizomzatának összehúzódását idézi elő szüléskor és a tej kiürülését az emlőmirigyből a szopás ideje alatt (a mirigy kivezető csöveit körülvevő mioepiteliális sejtek összehúzódását előidézve). (A terhesség idején a progeszteron alakadályozza meg, hogy az oxitocin vetélést válthasson ki.) Elősegíti a férfi ondóvezeték falának összehúzódásait is ejakulációkor. Az antidiuretikus hormonhoz hasinlóan az oxitocint is a hipotalamusz két idegmagvának neuroszekréciós idegsejtjei termelik (lásd neuroszekréció), de az agyalapi mirigy hátsó lebenyének sejtjeiben raktározódik és onnan ürül a vérbe (lásd még neurofizin, neurohemális szerv). A vérbe ürülését elősegíti az ivarszervek és az emlőbimbók mechanikai ingerlése és olyan pszichikai izgalom, ami a szexuális tevékenységgel kapcsolatos. Újabban derült ki, hogy az oxitocin hatása kapcsolatba hozható a pszichikai (főleg szexuális) kötődés létrejöttével is.

ozmium tetroxid (ozmium (IV) oxid) (osmium tetroxide (osmium(IV) oxide))

Sárga, szilárd, OsO4, melyet az ozmium levegőn történő melegítésével nyernek. Az eletronmikroszkópos vizsgálatoknál fixálóként használják.

ozmokonformer (osmoconformer)

Az olyan állat ozmokonformer, amelynek testfolyadékai ozmotikus egyensúlyban vannak a körülötte levő folyadék ozmotikus nyomásával. A legtöbb tengeri gerinctelen állatban a testnedveik ozmolaritása és ionkoncentrációi nagyjából hasonlóak a tengervízével, amiben élnek. Ezek az állatok a konformitással elkerülik, hogy az ozmoregulációhoz szükséges sok energiát be kelljen fektetniük az ozmózisszabályozásba. A sejtjeik térfogatát általában úgy szabályozzák, hogy megváltoztatják a sejten belüli ozmolitok koncentrációit. Vö. ozmoregulátor. Változó ozmolaritású közeghez csak a brakvízi és a tengerparti állati szervezeteknek kell alkalmazkodniuk.

ozmolit (ozmotikum) (osmolyte)

Bármely olyan vegyület, amely védi a sejtet a kiszáradástól (vízvesztéstől) azáltal, hogy magas sejten belüli ozmolalitást (ozmotikus koncentrációt) tart fenn. Az ozmolit olyan vegyület, amelyet a féligáteresztő (szemipermábilis) membrán nem enged át, vagy olyan vegyület, amelyet a sejt aktívan szállít a sejt belsejébe (és gátolja a kijutását diffúzióval). Az ozmotikumok aktív szállítása alapvető jelentőségű az ozmoregulációban; sokfelé használódnak a szervezetben, de különösképpen jelentősek a vesében, ahol a sejtek igen koncentrált folyadékoknak lehetnek kitéve. Természetes ozmotikumként ismert vegyületek között jelentősek a poliolok, egyes aminok (például a trimetil-amin és ennek oxidja), bizonyos aminosavak és kevésbé jó, de még kielégítő ozmolit lehet a karbamid. Az élő sejtek membránja általában nem engedi át a diszacharidokat (kivéve, ha a membránban diszacharidáz enzim van), így ezek is jó ozmolitok.

ozmoreceptor (osmoreceptor)

Olyan sejt lehet ozmoreceptor, amely különösen nagy térfogatváltozással (zsugorodással) reagál az extracelluláris folyadék ozmotikus koncentrációjának növekedésére, és amelynek e térfogatváltozását vagy transzmitter-felszabadulás kíséri vagy a térfogatváltozása a membránpotenciáljának megváltozásával is jár. Így ozmoreceptor sejt képződhet endo- vagy ektodermából, ha a membránpotenciálja is megváltozik, akkor többnyire idegsejt. Vannak ilyen ozmoreceptorok több szövetben is, például a hipotalamuszban, az agytörzsben és a májban. A hipotalamikus ozmoreceptor sejtek aktivitásfokozódása az antidiuretikus hormon (ADH) kiürüléséhez vezet, ami a vérárammal a vesébe jut; ott a gyűjtőcsatornácskák falának vízáteresztő képességét fokozza (az akvaporinok membránba épülését serkentve), ami a víz vérerekbe történő visszaszívódását és így a vízmegőrződést segíti elő. Így negatív visszacsatolással fékezi a testnedvek vizének vesztését. A hipotalamusz ozmoreceptor sejtjeinek aktivitásfokozódása kiváltja a szomjúság érzését is, ami normálisan a vízfelvétel (ivás) fokozódását is eredményezi. Ez pedig a testnedvek vizének pótlását mozdítja elő.

ozmoreguláció (osmoregulation)

Egy egysejtű vagy egy többsejtű állat szervezetében a víztartalom és az oldott anyagok koncentrációinak szabályozási képessége (lásd ozmoregulátor), amivel meg tudja gátolni, hogy a sejtjeinek a térfogata jelentősebben ingadozzék (a prokarióták, a gombák és a növények sejtjeit a membránnál szilárdabb tok vagy sejtfal veszi körül, ezért nem kell tartani a plazmamembrán sérüléseitől a túl sok víz báramlása esetén). Az édesvízi fajokban az ozmoregulációnak kell ellensúlyozni az állatba ozmózissal állandóan beáramló vízmennyiséget. A fölösleges víz kijuttatására számos módszer fejlődött ki az élővilág evolúciója során. Például az egysejtű állatokban kontraktilis vakuólák pumpálják ki az oldott anyagot alig tartalmazó folyadékukat a külső vízbe; az édesvízi halakban jól fejlett glomerulusokkal rendelkező nefronokkal bíró vesék gondoskodnak a fölös víz eltávolításáról. A tengeri gerinceseknek éppen elletétes irányú problémát kell megoldaniuk (mivel a testnedveikhez képest a tengervíz nagyobb ozmolaritású): a túlzott vízvesztést úgy gátolják meg, hogy a vese nefronjaiban csak kevés glomerulus van (egyes halakban egyáltalán nincs is) és a vesecsatornácskák sem túl hosszúak; a fölöslegesen bejutott sókat viszont többnyire csak járulékos sókiválasztó rendszerek (kopoltyúk vagy járulékos sókiválasztó mirigyek) működésének fokozott igénybevételével tudják eltávolítani (lásd még ionocita vagy kloridsejt). A szárazföldi gerincesek viszont inkább a kiszáradás veszélyével néznek szembe (minél szárazabb és melegebb vidéken élnek, annál inkább). Ezt a veszélyt úgy csökkentik, hogy a vese nefroncsatornácskáiban hosszú kanyarulatos szakaszok vannak (a madarakban és az emlősökben külön speciális koncentráló szakasz is van, a Henle-kacs), amelyek segaítségével fokozni képesek a víz és a sók visszaszívódását a vizeletből a vérerekbe.

ozmoregulátor (osmoregulator)

Az olyan állatot nevezik ozmoregulátornak, amely a testnedveinek ozmotikus koncentrációját szűk tartományban engedi csak ingadozni és stabilisan tartja a külső közeg ozmotikus változásai ellenére. A gerincesek és egyes vízi gerinctelenek (főleg az édesvízben élők) nem csekély energiát fordítanak ozmoregulációra, hogy megtartsák sejtjeik térfogatát és optimális viszonyokat teremtsenek az anyagcseréjük számára. Vö. ozmokonformer.

ozmotikus nyomás (ozmózsinyomás) (osmotic pressure)

Lásd ozmózis.

ozmotróf (osmotroph)

Bármely olyan organotróf (heterotróf) szervezet, amely a tápanyagait oldatban levő szerves anyagok felszívásával szerzi meg az őt körülvevő közegből. Vö. fagotróf.

ozmózis (osmosis)

Az oldószer (a biológiai rendszerekben a víz) nettó mozgása diffúzióval két folyadéktér között féligáteresztő membránon keresztül. Mivel a diffúzió hajtóereje a koncentrációkülönbség a két térben, a víz abba az irányba fog mozogni, amely irányban haladva a saját koncentrációja csökken. Ezért a víz (nettó) ozmózisos mozgása mindig a hígabb oldottanyag-tartalmú oldat felől a töményebb oldottanyag-tartalmú oldat felé mutat, ez utóbbi szívja magába a vizet a másik folyadéktérből. Az élő szervezetekben a víz megoszlása nagy mértékben függ az ozmózistól (de víz mozgatható nyomáskülönbséggel is, lásd szűrés /filtráció/), amikor a féligáteresztő hártyának a sejtek plazmamembránja felel meg. A sejtek állandóan vizet vennének föl (és ezért duzzadnának), mert a plazmamembránnal körülhatárolt folyadéktérben (a sejtben) mindig találhatók olyan nagyobb molekulájú vagy átalakított oldott anmyagok, amelyek nem tudnak kijutni a sejtből. A tiszta víznek egy oldott anyagokat is tartalmazó oldatba áramlásának meggátlásához szükséges hidrosztatikai nyomás ozmométerben megmérhető. Ebben egy féligáteresztő membránnal körülvett (például ilyen membrán alkotta zacskóba zárt) vizsgált oldat tiszta vízbe merül, és a víz beáramlása következtében a féigáteresztő membránban levő folyadék térfogata növekszik úgy, hogy egy csövön felfelé emelkedik a folyadékszint. Amikor a tiszta víz szintjéhez képest Δh magasságba emelkedett a csőben a folyadék szintje, akkor a víz beáramlása megáll, mert a γ.∆h hidrosztatikai nyomás (a γ a csőben emelkedő folyadék sűrűsége) éppen ellensúlyozza a féligáteresztő membránnal körülvett folyadék ozmózisnyomását (ezt π-vel jelölik). Ezért a vizsgált oldat ozmózisnyomása (ozmotikus nyomása) éppen megegyezik a γ.∆h hidrosztatikai nyomással. Az ozmózisnyomás az oldat jellemzője, mégpedig az oldott anyag részecskéinek számától (az adott térfogat esetén a részecskék koncentrációjától) függ. Egyetlen oldott anyag esetében – ha az oldott anyagot a membrán egyáltal nem engedi át (vagyis az tökéletes ozmolit) -, az oldatnak a tiszta vízhez képesti ozmózisnyomása π = RT.c, ahol R az egyetemes gázállandó, T az abszolút hőmérséklet (Ko-ban) és c az oldott anyag koncentrációja mol/liter értékben. Ha egy liter oldat éppen 6∙1023 darab (vagyis 1 mólnyi) oldott anyagot tartalmaz, akkor ozmózisnyomása 24 atm. Ha az oldott anyag molekuláit vagy részecskéit a membrán kissé átereszti, akkor tekintetbe kell venni az oldott részecskéknek a membránnal való kölcsönhatását leíró reflexiós együtthatót (σ) is (lásd féligáteresztő membrán), és ekkor π = σ.RT.c (vagyis a hatás kisebb, lévén ekkor π<1. Amennyiben egy oldat 1 litere éppen 24 atm ozmotikus nyomást fejti ki, akkor az oldat ozmotikus koncentrációja 1 ozmol (és benne 6∙1023 darab ozmotikusan ható részecske van). Az emberi vérplazma ozmotikus nyomása (a tiszta vízzel szemben mérve) kb. 8 atm, vagyis az ozmotikus koncentrációja mintegy 330 milliozmol (azaz 1 literében nagyjából 2.1023 ozmotikusan aktív részecske van). Ebből a makromolekulák által előidézett ozmotikus hatás csak elenyésző, mintegy 25 Hgmm ozmózisnyomást tesz ki (lásd kolloidozmotikus nyomás). A vérplazma ozmózisnyomásának túlnyomó része a Na+ és a Cl- ionoknak köszönhető. A vízpotenciál fogalmával is összefüggésben van az ozmózis: a víz a magas (kevésbé negatív) vízpotenciálú helyről mozog az alacsony (erősebben negatív) vízpotenciálú hely felé. Mind a vízpotenciál, mind az ozmózis fogalmával értelmezhető a víz szállítása a membránokon át; de azt javasolják, hogy a növényi vizsgálatokban csak a vízpotenciál fogalmait használjuk (lásd még plazmolízis, turgor). Az állatokban a testnedvek és az oldatok jellemzésére még az ozmózissal kapcsolatos fogalmakat használják (lásd hipertóniás oldat, hipotóniás oldat, izotóniás oldat). Az állatokban különféle mechanizmusok fejlődtek ki az evolúció során az ozmózis hatásainak ellensúlyozására az édesvizekbe jutás és a szárazföldre lépés után (lásd ozmoreguláció).

ózonképződés (ozonation)

Az ózon (O3) létrejötte a Föld légkörében. A Föld felszíne fölött mintegy 20-50 kilométernyi magasságban a sztratoszférában az oxigénmolekulák (O2) alkotó atomjaikra disszociálnak a 240 nm-nél rövidebb hullámhosszúságú ultraibolya sugárzás hatására. Ezek az oxigénatomok oxigénmolekulákkal egyesülnek és ózont hoznak létre (lásd ózonréteg). Ózon tud képződni a légkör alacsonyabb rétegeiben is nitrogén-oxidokból és más oxidatív szennyezőkből fotokémiai reakciókban (lásd fotokémiai szmog).

ózonlyuk (ozone hole)

Lásd ózonréteg.

ózonréteg (ozonoszféra) (ozone layer (ozonosphere))

A Föld légkörében az a réteg, amelyben az atmoszféra ózonjának legnagyobb része koncentrálódik. A földfelszín fölött 15-50 kilométernyi magassában található, és lényegileg megfelel a sztratoszférának. Ebben a rétegben a Nap ultraibolya sugárzásának zömét elnyelik az ózonmolekulák (O3), ami miatt a sztratoszféra hőmérséklete megnő, és ez meggátolja a függőleges keveredést, és ennélfogva a sztratoszféra stabilis réteget alkot. Azzal, hogy a Nap ultraibolya sugárzásának legnagyobb részét elnyeli, az ózonréteg védi a földön levő élő szervezeteket. Úgy vélik, hogy az a tény magyarázza a bőrrákok nagyobb előfordulási gyakoriságát az Egyenlítő közelében, hogy az ózonréteg az Egyenlítőnél a legvékonyabb, mert itt jobban ki vannak téve az emberek is az el nem nyelt ultraibolya sugárzásnak. Az 1980-as években fedezték fel, hogy az ózonréteg kimerülése figyelhető meg a sarkok fölött, ami ún. ózonlyukat hoz létre. Úgy gondolják, hogy ezt egy sor bonyolult fotokémiai reakció eredményezi, amelyekben közreműködnek repülőgépekből származó nitrogén-oxidok, de súlyosabban talán klór-fluór-karbonok (CFC) és halonok. A klórozott és fluorozott szénhidrogének (CFC) feljutnak a sztratoszférába, ahol az ultraibolya sugárzás hatására klóratomok szabadulnak föl belőlük. Ezek az erősen reakcióképes klóratomok katalizálják az ózon lebomlását. A klórozott-fluorozott szénhidrogének felhasználását ma már jelentős mértékben csökkentették azért, hogy visszafordítsák az ózonrétegnek ezt az ember által előidézett károsodását. Lásd még levegőszennyezés.