Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Irodalom.

Irodalom.

Hörmann Konstantintól, fordította Hodinka Antal.

A három utolsó évtized politikai forrongásai nagy hasznára és könnyebbségére voltak a déli szlávoknak; egyebek közt a külföld figyelmét is fölhívták ezekre a kevéssé kutatott tartományokra. A mit addig írtak róluk, az nagyobbára csak a vadregényes természetben, a lakóik szokásaiban és viseletében nyilatkozó külsőségekre vonatkozott. A lakosság lelkébe még a jóindulatú írók is csak ritkán hatoltak be, mert a nyelvét egyátalán nem, vagy csak törve beszélték.

Már pedig a művelt világnak tudnia kellene, micsoda éltető erő adott e népek önfentartási ösztönének erélyt és kitartást, minő remények óvták meg attól, hogy soha a legsulyosabb megpróbáltatások közepette sem vesztették el egy jobb jövőbe vetett reményüket. Tagadhatatlan sikerű alkotásaik rég ideje sejteni engedték, hogy e vad, semmiféle csapástól meg nem tört vitézség alatt nagy fogékonyság rejlik a művelődésre.

A mi azonban a déli szlávokról általában, ugyanaz fokozottabb mértékben áll a legkésőbben fölszabadúlt iker-tartományról, Bosznia és Herczegovináról. Csak az a sajnos, hogy a bosnyák-herezegovinai nép szellemi tevékenységének összes ágai közt épen az irodalmat érintették és érintik a legritkábban úgy, hogy a külföldön csaknem általános balhit, hogy ez a mező még teljesen parlagon hever ott. Még a törzs- és nyelvrokon szomszédok sem méltányolják érdemlegesen e tárgyat. De a ki kedvvel és szeretettel hatol bele, örvendetes meglepetéssel veszi észre, hogy ez egyszerű, sokat szenvedett és gyakran félreismert nép igazi, őserejű költészetének forrása soha sem apadt el egészen, sőt épen legmélyebb megaláztatása idején buzgott a legbőségesebben és a legtisztábban.

Bosznia török uralom alá jutásával (1463) a nyugati műveltségtől teljesen elszakadt; szellemileg és anyagilag tönkre ment. De bármily sulyos volt is az erőszakos idegen uralom igája, a keresztény rája soha sem volt egészen elnémítva. Az elnyomott néplélekből mindúntalan föl-fölfakadtak azok az ép oly megható, mint szépséges panaszos dalok, a melyek jóságos tündérektől tűzhelyről tűzhelyre hordva ébren tarták az elmúlt szép idők emlékét és a jobb jövő iránti hitet. Bosznia szláv mohamedánjai a szomszéd tartományokba tett gyakori hadjárataikat szintén megénekelték hősi dalokban, a melyek már össze vannak gyűjtve, sőt részben ki is adva. Ezek a kávéházak közönségének legkedvesebb olvasmányai. Mihelyt fölolvasó akad, a legkönnyelműbb ifjú is rendesen abba hagyja játékát, egy némely férfinak meg a csibukja is kialszik, a mi bizonyára a népdal szépségének nem csekély diadala.

A minden hangúlatból egy-egy édes dalt fakasztó lirai költészetet az összes hitvallások követőinél egyaránt megtaláljuk, bizonyságáúl annak, hogy a bosnyákok és a herczegovinaiak minden vallási torzsalkodás mellett is mindenkor érezték, hogy egy nemzetet alkotnak. Évszázados elzárkozottságuk következtében nyelvük megmaradt ugyan ősi tisztaságában, de hagyományos irodalmukat a külföld csak későn ismerte meg. Meg is volt lepetve teljességgel a művelt világ, a midőn Karadžiæ-Stefanoviæ Vuk útján e páratlanúl szép énekkincsnek első hírét vette. Karadžiætyal egyidejűleg és utána számos nyelvtudós és gyűjtő a népszellem megmérhetetlen kincseit tárta föl e tartományokban a nélkül, hogy a folyton frissen bugyogó forrást kiapasztotta volna.

Nem csekély mértékben járúlt e dalok lelkes fogadtatásához az a szerencsés véletlen is, hogy legtöbbnyire lángelméjű fordítókra találtak, s hogy az agg Goethe, a ki legszebb lirai költeményéit maga is a néplélektől leste el, lángoló buzgalommal terjesztette dicséretüket.

Jóval korábban és sokkal hatalmasabban hatott ez a költészet a szomszéd szlávokra, első sorban a dalmatákra s ő köztük is a raguzaiakra, kiknek fő kereskedelmi útvonaluk Bosznián és Herczegovinán vitt át. Legfőképen ennek az érintkezésnek tulajdonítható, hogy Dalmácziában az akkor Európa-szerte irányadó olasz műveltség mellett századokon át olyan virágzó szláv irodalom is fejlődhetett ki, hogy Gáj Lajos a mélyre sülyedt horvát irodalom újjászületésének a megindításakor egyenesen ehhez a fényes korszakhoz tért vissza. De Vraz Stanko, ez a nagy tehetségű költő és kritikus is, kinek éles látását nem kerűlte el, hogy a dalmát irodalomnak csak a nyelve szláv, a tartalma és az iránya idegen mintáktól kölcsönzött, már akkor hivatkozott a népköltészet e tiszta forrására. Az ő érdeme, hogy Horvátországnak szellemi újjászületése kezdet óta népies alapon történt, a mennyiben az újjá épűlt horvát irodalom első alapköveit a Karadžiæ Vuk gyűjtötte bosnyák-herczegovinai énekkincsből kölcsönözte. Igy nyert a szerb-horvát irodalom Boszniából és Herczegovinából közös vonást. De hogy a mellett külön bosnyák irodalom is volt és van, az alábbiakban bővebben kimutatjuk.

Tér szűke miatt kénytelenek vagyunk tárgyunkat három korra osztani s csak a nevezetesebb eseményeket veszszük élesebben szemügyre.

A legrégibb kor. – A ki azon nagy népek szellemi termékeivel szokott foglalkozni, a melyek történetük első hajnalodása óta saját lábukon jártak és szabadon fejlődhettek, talán csalódva fordúl el Boszniának nemzeti dynastiái és a török uralom korabeli irodalmi termékeitől. De a ki figyelembe veszi, mily nehézségekkel kellett egyes fölvilágosodott férfiak polgárosító törekvéseinek megküzdeni ezekben a vallási viszálykodásoktól és örökös háborúktól dúlt tartományokban, ezeket a csekély termékeket is tudni fogja érdemlegesen méltányolni.

Mint minden kezdetleges társadalomban, úgy itt is a papságra hárúlt a nép szellemi vezetése. A katholikus Ferencz-rendi barát szerény czellájában törte a fejét, hogy hívői számára néha-néha egy-egy könyvet írjon. A kézíratnak előbb Olaszországba kellett vándorolnia, a melynek könyvnyomdáiból a bosnyák nyelv nem ismerése miatt rútúl elrontott könyv alakjában kerűlt ugyan vissza; mindazáltal a néptömeg mohóbban olvasta, mint mi akár a legnagyobb lángelmék és tudósok műveit. A görög szerzetes ugyanakkor fáradhatatlanúl másolta az isteni tiszteletnél használt templomi könyveket. Csak a mohamedán elem, a mely minden eszményét a Keleten, és ott is mindenek előtt Konstantinápolyban látta megtestesítve, tartotta magát távol minden irodalmi mozgalomtól vagy ha tollat fogott is, az előtte ismeretlen, de vallási szempontból szentnek tartott török nyelven írt.

A szláv népek műveltségtörténetének kezdete összeesik apostolaik, Cyrill és Method föllépésével, vagyis a 863-ik esztendővel, a midőn Ratislav fejedelem kérelmére III. Mihály byzanczi császár a keresztény vallás hirdetésére Morvába küldte őket. Szent Cyrill a szlávok számára, kik addig tulajdonképen csak a runaírásnak egy faját ismerték, külön írást talált föl. A kettejük fordította első templomi könyveket már ezen új betűkkel írták és hozták forgalomba. A görög szövegből eszközölt fordításnál anyanyelvüket, a Szalonikiben és környékén beszélt szláv nyelvet használták, de kétségtelenűl sok szót kölcsönöztek a lelki gondjaikra bízott morvák nyelvjárásából is. Szent Method még megérte, hogy a pápa ezen írás használatát megengedte.

Kevéssel Szent Method halála után tanítványait kiűzték Morvából. A menekűlőket Boris fejedelem szívesen fogadta Bulgáriában, hol a szláv irodalom aranykorát élte, főleg nagy Simeon († 927) idejében. Számos templom és kolostor épűlt akkor, de a mellett a közgazdaság is virágzott. Simeon halála után a még új műveltség gyors hanyatlásnak indúlt ugyan, de az elvetett mag egyrészt Oroszországba, másrészt Szerbiába és a szomszédos horvát terűletekre is átterjedt.

A kicsirázó szláv irodalomnak roppant kárára vált a byzanczi műveltséggel való érintkezés, a mely hovatovább semmit mondó dagályba és üres szóvirágokba fúladt. Ezt a kárt még növelte Szent Szabbás az által, hogy a szerb műveltség székhelyét idegen földre, az Athosra helyezte át. E miatt az irodalom és a szerb nép törekvései és szükségletei közt minden összeköttetés megszűnt. Nem is csodálatos tehát, hogy maguk a szerb uralkodók életírásai is alig szólnak világi tetteikről, de annál többet egyházi alapítványaikról. Maga Szent Szabbás sem Nemanjának, az uralkodónak, hanem Simonnak, a barátnak, az életét írta meg. Nem a nép számára írtak akkor, hanem jámbor uralkodók dicsőségére és az egyház magasztalására. Dušánnak 1354-ben kiegészített törvénykönyve egyike e kor világi irodalma kevés becses emlékeinek. Horvátországban és különösen Dalmácziában a népnyelv sikerrel küzd nyilvános elismertetéséért. A templomi könyveket ugyan még mind ó-szláv nyelven írják, de csaknem az összes állami és magán ügyekben már az élő népnyelv uralkodik. E kornak számos nyelvemléke becses adalékúl szolgál az akkori, főként a szokásjogban visszatűkröződő szokások és erkölcsök ismeretéhez.

Tvrtko-féle oklevél.

A Kelet és Nyugat között természetes összekötő hídúl szolgáló Bosznián már igen korán két, egymástól lényegesen különböző műveltség áramlott át, a mi egész szellemi életére elhatározólag hatott. A még független Boszniának legrégibb írott oklevele a XII. századból való. 1189-ben tudniillik Kulin bán egész országában szabad kereskedést engedélyezett a raguzai köztársaságnak. Ez oklevél nyelve és helyesírása oly tiszta és szabatos, hogy meglehetős bizonyossággal tehető föl, hogy Boszniában már Kulin bán előtt is a hamisítatlan népnyelv általános használatban volt, sőt azt is állíthatni, hogy itten, és épen csak itten, a népnyelv kivívta természetes jogát a templomi nyelv fölött, a melyet, noha szláv volt, a nép már alig értett meg tökéletesen. Számos oklevélből továbbá az is kiderűl, hogy a bosnyák uralkodók már akkor állandó logotheteket tartottak kanczellárokúl, és hogy az ország nagy fiai kivétel nélkül írni és olvasni tudó emberek voltak.

A XI. században Boszniában föllép a bogumilok vagy patarénok szektája. Bosznia állami és magán életére gyakorolt hatásuk még ma sincs ugyan kellően tisztába hozva, de az már kétséget sem szenved, hogy gyakori polgárháború dúlt miattuk, s hogy ők adtak okot és alkalmat a szomszéd államoknak, legkivált Magyarországnak, hogy a bosnyák ügyekbe beavatkozzék. A pápák mindent elkövettek a kiirtásukra; a bogumilok viszont annyira mentek Róma elleni gyűlöletükben, hogy elvégre magát a törököt hívták segítségűl, s a mikor ez csakugyan megjelent, az ő működésüknek tulajdonítandó, hogy a természettől oly annyira védett Bosznia oly csúfosan, úgyszólva kardcsapás nélkül jutott oszmán uralom alá. De, mert az egyházuk tisztán nemzeti alapokra épűlt, és csupán a népnyelvet használták, igen nagy mértékben hozzájárúltak az ország műveltségi és irodalmi fejlődéséhez.

A bosnyák bogumilok igen élénk irodalmi tevékenységet fejtettek ki, hogy követőket szerezzenek. Világnézletüket még manapság is a nép ajkán élő számos monda, dal, mondás és népszokás visszhangozza, de apokryph írataik az oszmánok betörése után nagyrészt elpusztúltak. Hihetőleg ők maguk égették el régi könyveiket, miután nagy számban az iszlámra tértek át. Csak egyetlen egy írott emléke maradt e kornak, az, a melyet a patarén Hvál 1404-ben írt Hrvoja, Bosznia nagyvajdája és Spalato herczege számára. Ez a nyelvtudósok előtt végtelenűl becses, számos képpel díszített kézírat az ó- és új-szövetségi szent írásnak a szektától elismert majd minden részét tartalmazza. Ezen kivűl fönmaradt egy ugyanazon kéztől írott evangeliumos könyv is. Mind a két nyelvemléket Danièiæ György, a híres nyelvtudós, adta ki. A bogumiloknak tulajdonítják még az úgy nevezett bosanèica-t, a cyrill írásnak ezt az egyedűl Boszniában ismert fajtáját is. E föltevés mellett szól főleg az, hogy a bosnyák mohamedánok, az egykori patarénok utódai, egymás közt ma is ezt az írást használják.

Jóformán mindössze ennyit tudunk a legrégibb bosnyák irodalomról; de ez a kis mécses is kialudt, a mint az oszmánok az országot birtokukba vették. Ez a sorscsapás annyira megbénította a szellemeket, hogy csak jó kétszáz év múlva szedhették össze magukat. Divkoviæ Mátyással kezdődik Bosznia második irodalmi korszaka.

Második korszak. – Ismeretes dolog, hogy az ó-klasszikai tudományok újjáébredése oly virágzó olasz nemzeti irodalmat teremtett, hogy mély eszméiben, érzéseiben, valamint simúlékony alakjaiban egyetlen későbbi kor sem múlta fölűl. Ez az oly termékeny ihlettségű szellemi mozgalom a szomszéd Dalmácziában is föllépett. Míg a tulajdonképeni Horvátország az évenként ismétlődő török becsapások ellen védekezve elvérzett, s a miatt sem ideje nem maradt, sem kedve nem volt, hogy szellemi emelkedésén munkálkodjék: az alatt a horvát irodalom a gazdag és szabad Raguzában, ebben a horvát Athenében, valóságos aranykorát élte. Ez a föllendűlés a sokoldalú s még egyre növekedő nagyságú Gunduliæ Ivánban (1588–1638) érte el tetőpontját.

Ezen szellemi áramlatoktól a Dalmácziával tőszomszédos Bosznia nem maradhatott érintetlenűl, sőt épen ő vette ki Dalmáczia után a legnagyobb részt ebből az irodalmi munkából. De, mert írói csaknem kivétel nélkül Ferencz-rendű szerzetesek voltak, természetes, hogy Dalmáczia vallási költészetéből meríttettek. Nem is az volt a czéljuk, hogy mulattassanak, hanem hogy épűlésre szolgáljanak. Ez az irány aztán egészen a legújabb időkig uralkodó volt a bosnyák irodalomban.

Az írók kezdetben a Boszniában szokásos bosanèica írást használták; a latin betűs írás csak a XVII. és XVIII. században jött divatba. A bosanèicával írt műveknek, mint már említettük, csak ethikai becsük van, nem pedig eszthetikai is; mindamellett úgy a nyelvész, mint a műveltségbúvár előtt gazdag bányát nyitnak meg; a nyelvész előtt, mert kivétel nélkül tiszta, hamisítatlan népnyelven írvák; a műveltségbúvár előtt, mert az azon korban élt bosnyák nép hibáit ostorozzák, kivált a szent beszédek. Ezek a beszédek azonkivűl tele vannak többnyire a latin irodalomból kölcsönzött elbeszélésekkel és mondákkal, a melyeket a népszellem átvett és sajátosan földolgozott.

Ezen vallásos irodalmat belső érték és eszmei tartalom szerint lehetetlen osztályozni. Jóformán nem is áll egyébből fordításoknál és földolgozásoknál, a melyek a nép vallási szükségletét egyelőre teljesen kielégítették. Mindemellett e kor legkiválóbb írói azok, a kik a bosanèicát használták. Mi csak arra szorítkozunk, hogy e csoport legfőbb képviselőinek a neveit fölsoroljuk.

A bosnyák irodalom e második korát a visokói kerűlet Jelašci falujából való Divkoviæ Mátyás nyitja meg, a ki 1631-ben húnyt el. Számos művet írt, a melyek tudományról és szorgalomról tesznek tanúságot. Megemlítendő, hogy a kötött beszédet ő vitte be a bosnyák irodalomba.

Bosanèicával írtak továbbá: a glamoèi Posiloviæ Pál (Pavao), 1642–1664, scardonai püspők; a jajczai Makovac vagy Margitiæ István, a ki Divkoviæ után a legtermékenyebb s a kinek művei a népszokások és erkölcsök tanúlmányozása szempontjából fontosak; a szerajevói Vlastelinoviæ Ágoston. Az egyetlen, de gazdag ismeretekkel bíró világi költő, Beniæ Bono, 1708–1785, korának egyházi és politikai eseményeit krónikában dolgozta föl. Megemlítjük még, hogy Fra Karagiæ Lukács tartományi főnök 1737-iki körrendeletében a latin írás használatát úgy a nyilvános, mint a magáníratokban eltiltotta. De e tilalom hatástalan maradt; ezentúl csakis latin betűs könyveket nyomtattak.

Ezen (t. i. latin betűs) csoporthoz tartoznak: a skopljei (Dolnji Vakuf) Banduloviæ Iván, a kinek első ízben Velenczében 1613-ban nyomtatott fő műve, a „Levelek és evangeliumok”, 150 éven át volt használatban; a Županjac melletti Lipa faluból való Anèiæ Iván, meghalt 1685-ben; a ljubuskii Sitoviæ Lőrincz, a mohamedánból lett keresztény, a ki nagy sikerrel tanította a keresztény bölcsészetet Sebenicóban, a hol 1729-ben meg is halt. Ide tartoznak továbbá a mosztári Lekušiæ Marian; a rámai Filipoviæ Jeromos, meghalt 1765-ben; Dobretiæ Márk, 1773-tól 1784-ben történt haláláig bosnyák püspök; az 1718-ban Mosztárban született Vladimiroviæ Lukács; Lastriæ Fülöp, született 1700-ban, meghalt 1783-ban. Számos műve közűl legbecsesebb az „Epitome vetustatum Bosnensis provinciae, etc.” czímű, mert egyebek között ebben van az első bosnyák irodalomtörténeti kisérlet. Említendők továbbá: az 1813-ban elhúnyt Iliæ Gergely püspök Varešből és Miletiæ Ágoston Fojnicából, 1763–1831, az Olaszországban nagy csodálatot keltett egyházi szónok; Matiæ Ambrus, Barisiæ Rafo, Jakovljeviæ Marian, Èuiæ Mihovil, stb., s végűl a bosnyák Anacharsis, a bosnyák Krajinában 1617-ben született Križaniæ György. Miután Zágrábban, Bécsben és Bolognában elvégezte a theologiát, megjárta Rómát és Konstantinápolyt, 1659-ben orosz szolgálatba lépett, de ott utólérte végzete, mert már 1661-ben száműzték Szibériába, a hol 16 nyomorúságos és inséges esztendőt töltött a nélkül, hogy szellemi mozgékonyságát elvesztette volna, sőt épen ott írta legnevezetesebb művét, 1665-ben Tobolskban megjelent szláv nyelvtanát.

A latin nyelvű írók között jeleskedtek Dobretiæ György, Marijanoviæ István és Fra Josiæ Balázs. A legjelesebb közöttük Dobretiæ, ki Srebrenicában született. Gazdag nemes család sarja volt, de a berontó törökök elől 1463-ban kénytelen volt Olaszországba menekűlni, a hol a Szent Ferencz-rendbe lépett. Angolországban és Párisban tanult, majd Urbinóban és Florenczben nevelősködött, aztán Pisában metaphysikát és theologiát tanított. A Medici-k nagyra becsűlték mély tudományát; de, mert a dömés Savonarola Jeromos mellé állott, 1497-ben el kellett hagynia Florenczet. Ugyanebben az évben meglátogatta rokonait Srebrenicában s futólag tanárkodott is Raguzában. Meghalt 1520-ban Olaszországban, mint érsek. Dobretiæ, ki a kor szokása szerint Benignus-ra latinosította a nevét, alaposan ismerte a klasszikus nyelveket. Mint dialektikus és dogmatikus, kora legnagyobb tudósaival vetélkedett.

Régi bosanièicával írt népdal.

Bosznia és Herczegovina, már mint török tartományok, kitűnő nagy vezíreket, hadvezéreket, helytartókat szolgáltattak, a kik nemcsak a török császárság nagyságát és dicsőségét emelték, hanem mint igen jeles török költők is kitűntek. Csak a legnevezetesebbeket említjük föl.

Derviš pasa született 1566-ban Mosztárban. II. Szelim szultán alatt Konstantinápolyba kerűlt, a hol hadi pályára nevelték. Ez időben a Herczegovinából származott Sokoloviæ Mehmed pasa hatalma tetőpontján állott s ugyancsak rajta volt, hogy mennél több földijét szerezze be a tekintélyesebb állásokba. Derviš pasa már mint boszniai beglerbég jött csapataival Mohács alá s onnét Ibrahim és Sokoloviæ Mehmed pasákkal Budára, a hol földiei élén kitűntette magát. Kanizsa bevételénél ő vezette a török sereg egy részét, a melylyel elsőűl hatolt be a Ferdinánd főherczeg védelmezte sánczokba. 1604-ben Buda előtt hősi halált halt, mert a szégyenletes visszavonúlást nem tudta elviselni. 1592-ben szülő falujában mosét építtetett. Hadi tetteinél nagyobb hírnevet szereztek neki perzsa és török költeményei. III. Murat szultán megbízta, hogy egy neki különösen tetsző perzsa elbeszélést törökre fordítson, még pedig versben. Dervis pasa mesteri fordítást adott, melyet 1587-ben más költeményeivel együtt „Murad-name" (Murad könyve) czímen közzé is tett. Ezzel egy csapásra a legjelesebb török költők közé emelkedett. Fínom kifejezései és magasan szárnyaló gondolatai a legjobb török lirikusok egyikévé teszik őt. Hogy hazáját a távolban sem feledte el, bizonyítja Mosztárt dicsőítő költeménye, a melyben, mint a kard és toll híres bajnokainak fészkét, dicsőíti szülővárosát. Nehány kisebb arab nyelvű verse is maradt.

A török költészetnek századunk elején történt újjászületése előtt a mélységes és fenséges Neræesija volt a legünnepeltebb klasszikus költője; fő művéből, a „Hamsa”-ból, ma is egész fejezeteket olvasnak a török főiskolákon, mint a török irály remek példáit. 1591-ben született Szerajevóban, a hol atyja kadi volt. Felsőbb iskoláit Konstantinápolyban végezte; majd Gabela és Mosztár kadija volt. 1634-ben hadi történetíró lett, de lováról történt szerencsétlen leesése következtében virágzó korában elhalt. Számos művet hagyott hátra, a melyek között a „Hamsei Nertesi” áll első helyen. Ez a mulattató tanköltemény, a mely plasztikus leírásaival és szellemes szójátékaival tűnik ki, több kiadást ért, mint bármely más török munka.

Ha továbbá Husrev pasa nagyvezért, Hercegoviæ Ali béget, Derviš-Pašiæ Ahmed béget, a mosztári Zijai-t, Ljuboviæ Hilmi béget, Sudijá-t, Blagai Ahmed effendit és a török költészetnek még élő agg mesterét, Stoèeviæ (Rizvanbegoviæ) Arif béget említjük, még mindig nem merítettük ki Bosznia és Herczegovina azon férfiainak névsorát, a kiket a török költészet és tudomány díszökűl tekintenek.

Mielőtt a bosnyák irodalom harmadik korszakára térnénk, meg kell még emlékeznünk két keleti hitű férfiúról, a kik, mint költők és tudósok, Boszniának dicsőségére válnak. Milutinoviæ Simon (Sima) az egyik, Karano-Tvrtkoviæ Pál a másik. Bosznia kevés embert tud fölmutatni, a kinek változatosabb élete, eredményesebb és oly sokoldalú irodalmi működése volna, mint Sarajlija-Milutinoviæ Simának; született 1791-ben Szerajevóban. Két éves korában szüléi Szerajevóból, a hol a pestis dühöngött, Gradaèacba menekűltek. Hat évi ottlét után a család ugyanazon okból s mert időközben az osztrák-török háború is kitört, előbb Magyar-Bródba, majd Zimonyba s végűl Belgrádba költözött át; de, a hogy a háború befejezése után Belgrád visszakerűlt a törökök kezére, ismét csak Zimonyba tért vissza. Az ifjú Sima előbb Belgrádban tanúlt, majd Zimonyban, Szegeden és Karlóczán. Midőn a szerbek 1808-ban Belgrádot elfoglalták, írnokúl belépett a szenátus irodájába; de már 1813-ban, midőn a törökök visszafoglalták Belgrádot, kénytelen volt magyar terűletre menekűlni, hogy csakhamar egy, a Drina vidékén föltűnt szabad csapathoz csatlakozzék. Ettől kezdve elvesztette szüléi nyomát, a kik Besszarábiába vándoroltak ki. Megindító a bolyongása, melyet szüléi föltalálása érdekében tett, a kikkel csak 1819-ben Kisenevben találkozott. Közben, hogy föntartsa magát, volt kertész, írnok és tanító. Kertfölügyelő korában a szabad természettel társalogva jött tudatára költői tehetségének. 1825-ben Odesszán át Lipcsébe ment, hogy „Serbijanka" s más dalait kinyomattassa, s ott is maradt Németországban 1827-ig. Ez alatt Krug és Gerhard tanárok előadásait látogatta, és megismerkedett Herderrel, Grimmel, Uhlanddal, Taluj Amáliával és Goethével. Goethe azt írja első találkozásukról: „Szíves egyszerűség és becsűletesség, népének ez a sajátsága, jellemzik őt úgy, mint a költeményeit.” Taluj Amália és Gerhard főleg Sima útbaigazításának köszönhetik, hogy délszláv népköltészeti fordításaik oly kitűnően sikerűltek. Németországból Montenegróba ment s teljes öt évig időzött ottan. Megírta Montenegro történetét és „Obiliæ” czímű szomorújátékát, és egy népdalgyüjteményt állított össze, a mely a Karadžiæ gyűjteménye mellett a legjobb. Mint a későbbi vladika, II. Njegoš Petroviæ Péter, nevelőjének bizonyára nem csekély része volt abban, hogy ez a nagy tehetségű férfi költővé lett és gyönyörű „Gorski-Vienac”-át megírta. 1832-ben Sima visszatért Belgrádba, a hol Miloš fejedelem megbízásából megírta Szerbia történetét 1813–1815-ig, a mely 1837-ben a költő személyes felügyelete alatt jelent meg Németországban. Onnét 1838-ban visszaindúlt Belgrádba. Útközben Budán belészeretett a költészetén rajongva csüngő Popoviæ Máriába s az őt jellemző gyorsasággal oltárhoz is vezette szíve választottját. Kilencz évi házasság után, 1847-ben húnyt el Belgrádban, mint a vallásügyi miniszterium titkára. Különböző lapokban szétszórt számtalan czikken és költeményen kivűl 29 művet hagyott hátra és egy tragoediát a nagy Karagyorgyevicsről. Ezt tartotta legjobb művének, de sajnos, még kézíratban elveszett.

Milutinoviæ mellett Bosznia legnagyobb görög-keleti írója Karano-Tvrtkoviæ Pál. Fő műve a bosnyák uralkodók okleveleinek gyűjteménye 1189–1463-ig, a mely lehetővé tette Bosznia történetének első kritikai földolgozását. Ez a nagy fontosságú mű 1840-ben jelent meg Belgrádban.

Harmadik korszak. – E kor a Zárábban megindult és Gáj Lajostól vezetett lelkes illyr mozgalommal kezdődik, mely a délszlávok nemzeti újjászületését és általa a politikai jogoknak legalább Horvátország részére leendő visszavívását czélozta. Bosznia legtehetségesebb ifjai is csatlakoztak e mozgalomhoz, mert elnyomott hazájuk társadalmi és politikai helyzetének a javúlását remélték tőle. Ezen irodalmi mozgalom legkiválóbb képviselői Boszniában Sunjiæ Marian, Jukiæ Franjo (Ferencz) és Martiæ Grgo (Gergely).

Sunjiæ Marian 1798 január 7-én Travnik melletti Buèiæi faluban született s 1813-ban a Szent Ferencz-rendbe lépett, mely Sunjiæ rendkivűli tehetségét minden módjában álló eszközzel iparkodott fejleszteni. Mint a bécsi keleti akadémia növendéke, a főbb európai nyelveken kivűl a törököt, a perzsát és az arabot is annyira elsajátította, hogy tanára, Oberleitner, arab nyelvtanának a megírásánál fölhasználta az ő közreműködését. Midőn 1836-ban Boszniában éhinség tört ki, Sunjiæ, már mint lelkész, szétosztotta minden készletét, sőt hogy az éhezőkön segítsen, utolsó lovát is eladta, pedig lelkipásztori utazásainál nagy hasznát vette. IX. Pius pápa oly nagyra becsűlte jeles tulajdonaiért, hogy 1854-ben Bosznia püspökévé nevezte ki. Népének ez a nagy jóltevője és tanítója, fájdalom, már 1860-ban elhúnyt Bécsben, a hová gyógyúlást keresni ment gonosz láza ellen. Hivatásának emésztő kötelességei nem hagytak rá időt, hogy nagyobb irodalmi munkásságot fejthessen ki; mindamellett úgy hazája szomorú sorsa fölött kesergő elegiái, mint latin nyelven írt nyelvészeti tanúlmányai ritka képzettségéről tanúskodnak. Kétségtelenűl Bosznia legnagyobb fiainak egyike volt ő.

Jóval eredményesebben és több oldalúlag működött ifjabb kortársa és barátja, Jukiæ Franjo. Született 1818-ban Banjalukában, a hol atyja aranyműves volt. A Szent Ferencz-rendbe lépvén, magasabb kiképzés végett Zágrábba küldetett, a hol azonnal Gáj Lajoshoz csatlakozott. Latas Omer pasa 1850-ben elfogatta és bilincsekbe verve Szalonikibe és onnét Konstantinápolyba küldette, a hol kimondhatatlan kínzásoknak vetették alá. Végtére Strossmayer püspöknél talált menedéket, de már 1857-ben meghalt Bécsben, a hová orvosi segélyt keresni ment. Nagy becsű műve az 1850 óta Zágrábban megjelent „Bosznia földrajza és története” (Zemljopis i povjestnica Bosne). Ő alapította a „Bosanski prijatelj” czímű szemlét, a melynek, épen akkor történt száműzetése következtében, csak két füzete jelenhetett meg.

Jukiæ leghűségesebb barátja és czivilizátori törekvéseinek legbuzgóbb támogatója volt ifjabb kortársa és földije, Fra Martiæ Grgo, Bosznia legnagyobb költője.

Martiæ 1822 február 5-én született Posušjében, a ljubuški-i kerűlet egy kis falujában, Herczegovinában, a hol a népnyelv tudvalevőleg a legtisztábban maradt meg. A tehetséges fiút 1834-ben fölvették a kreševói ősrégi kolostorba, a hol az öt gymnasiumi osztályt kitűntetéssel végezte és szerzetesi fogadalmát letette. A 6-ik osztályt Pozsegában, a bölcseletet 1839 és 1840-ben Zágrábban hallgatta. Theologiai tanulmányait 1844-ben Székes-Fehérvárt végezte be.

Ez időbe esnek az illyr mozgalom szülte első irodalmi kisérletei. Midőn 1845-ben hazájába visszatért, Jukié és Sunjiè társaságában népdalokat kezdett gyűjteni. Az összeállított anyag megrostálásával Jukiæot bízták meg, de a gyűjtemény első kötete, a „Narodne pjesme bosanske i hercegovaèke” (Bosnyák és herczegovinai népdalok), csak Jukiæ halála után, 1858-ban jelent meg Eszéken. E becses könyv előszavát Ljubomir álnév alatt Martiæ irta és egy megható elégiát csatolt hozzá Jukiæ halálára. A „Kolo” czímű zágrábi szemle 2-ik kötetében tette közzé „Plaè Bosne” (Bosznia siralma) czímű megrázó gyászdalát. Az elnyomott emberiségnek már ez a fájdalmas följajdulása is mutatja népének későbbi vigasztalóját és a „Boszúlók” magasztos dalnokát.

1850-ben, Omer pasa viharos idejében, Martiæ szerajevói plebánossá lett. Omer pasa Ogulinban született, a hol Latas Mihálynak nevezték. Egy vétségének következményei elől Boszniába menekűlt s ott az iszlámra tért át. Lassan-lassan a török hadsereg fővezérévé küzdötte föl magát. Kezdetben nagyon is jóakarattal viseltetett a Ferencz-rendi szerzetesek és a keresztények iránt általán, sőt a makacskodó bosnyák mohamedánokat tekintet nélkül üldözni kezdte. Jukiæ és Martiæ a hitsorsosaiknak nyújtott kedvezményekért egy lelkes ódában neki ajánlották a „Bosanski prijatelj” 2-ik füzetét. De csakhamar aztán, hogy az engedetlen mohamedánokat a keresztények segítségével leverte, a keresztények ellen fordúlt, elszedette fegyvereiket és szétosztotta az oly kiméletlenűl leigázott törökök között. Már említettük, hogy Jukiæot Konstantinápolyba hurczoltatta. Martiæ futással menekűlt ugyane sors elől.

Miután Omer pasa 1852-ben visszahívatott, Martiæ is visszatért Szerajevóba elhagyott plebániájára, a honnét 1854-ben a ponijevói plebániára (Zepèe mellett) helyeztetett át. Egy év múlva püspöke, Sunjiæ, visszahívta a katholikusok és a rend képviselőjének. Tartományi főnöke kiküldetéssel bízta meg Bulgáriába, a melyet Oláhországgal együtt rögtönösen beútazott s élénk színekkel ecsetelte a „Katoliæki list”-ben e két tartomány, úgy szintén Bosznia és Herczegovina katholikus népségének állapotát. Kreševóban, a hová tanárúl nevezték ki, írta halhatatlan „Osvetnici” (A boszúlók) czímű költeménye első részét. 1860-ban a novi šeheri plebániára tették át. Ott végezte el „A boszúlók” másik két részét és horvátra fordította Racine Iphigeniáját, Chateaubriand Renéjét és Vergilius Aeneisét.

1863-tól 1878-ig ismét Szerajevóban találjuk Martiæot, a hol mint lelkész és a kerületi tanács tagja rendkivűli tevékenységet fejtett ki. Ez időben „A boszúlók” negyedik részén kivűl semmit sem írt, de nagy érdemet szerzett egy katholikus elemi iskola megalapításával, a mely, sajnos, 1879-ben lángok martaléka lett.

Martiæ ma is igen sajnálja elveszett „Osmanja” czímű hőskölteményét, a melyben Oszmán pasa tetteit énekelte meg. Midőn t. i. kegyvesztetté lett Oszmán pasánál s házkutatástól tartott, a költemény kézíratát a magtárban dugta el, a hol az egerek teljesen összerágták. E művet ékes nyelve és nemes eszméi állítólag összes munkáin felűl emelték, ezért a megsemmisűlése érzékeny veszteség a bosnyák irodalomra nézve.

Miután a Szerajevóba bevonúlt osztrák-magyar csapatok a rendet és békét helyreállították, Martiæ ezt a történeti eseményt lelkes ódában ünnepelte, mely a hivatalos „Bosansko-hercegovaèke novine” első számában jelent meg. Ugyanott jelent meg 1879-ben „a költő üdvözlőírata” a felséges uralkodó pár ezüst menyekzőjére. S ha még megemlítjük, hogy Paviæ Ármin zágrábi egyetemi tanár tanúlmánya alapján a rigómezei vereséget hőskölteményben énekelte meg, nagyjából kimerítettük Martiæ irodalmi munkásságát. Martiæ egyébként önfeláldozó hazafias tevékenységeért többször részesűlt megérdemelt elismerésben. Hat éven át volt a rend boszniai tartományának definitora, három éven át custosa, 1892-ben pedig (az akadémiai kitüntetés számba menő) lector jubilatus-szá választották s a pápa meg is erősítette a választást. Mellét két magasabb osztrák s ugyanannyi török érdemjel díszíti.

Kevéssel Bosznia megszállása után Martiæ a kreševói kolostorba vonúlt vissza, a hol az öt évvel az előtt 50 éves papságának emlékét ünnepelt férfiú már csak tanúlmányainak és költészetének él. Fő műve, mint említettük, az „Osvetnici” (A boszúlók), a mely mintegy 30.000 verssort tartalmazó hét énekből áll. Már a czíme mondja, hogy a költő azokat a hősöket énekli meg benne, a kik részint saját igazságtalan balsorsukért, részint hitsorsosaik szenvedéseiért boszút állottak az elnyomó törökön. Mint szemtanúnak és kortársnak elég alkalma volt a véres eseményeket látnia és a vezető személyeket ismernie. Ezért költeményei joggal megérdemlik egy hadikrónikának a hitelességét.

A „boszúlók”-ban mintegy húsz év eseményei vannak felölelve, s e miatt vázlatosan sem lehetséges adni a tartalmukat. Ezért és mert ez ördögi alakok természetének legmélyebb örvényeit festi s nemes gondolkodásának egész kincstárát, szenvedései folytán korán érett életbölcseségét és sugárzó eszméinek egész világát rakja le épen ebben a korszakot alkotó művében, szerény prózában majdnem lehetetlen merészen szárnyaló képzeletével csak távolról is lépést tartani. Mi azonban mindemellett is megkisértjük legalább mintaszerű alkotó és jellemző művészetét s e nagy hősköltemény egyes alakjait és eseményeit vázolni.

Az „Obrenov” czímű első eposz egy 1857-ben Herczegovinában lefolyt véres történetet zeng meg hat énekben; bevezetésében nehány hatalmas vonással megrajzolja a nagyszerű hegyvidék hű képét. Ebben a sziklafészekben büszke sólyomcsalád ütött tanyát s a vad magány mellett is, vagy talán épen ennek folytán szabad életet él, míg egy mérges kígyófajzat bele nem csúszik az odújába. A két ellenfél oly borzasztó gyilkolást visz véghez, hogy a sziklák is elszörnyűködnek. Ezzel a találó hasonlattal élénken festi a kereszt és a félhold harczát. A második énekben visszapillantást vet az eddigi harczokra; a harmadikban a basibozukok féktelen tetteit sorolja el. A Šahin aga vezette csapat az ősz Obren békés házában üt éjjeli tanyát s tobzódik, mi alatt az ártatlan háziak bilincsekbe verve künn az udvaron töltik a jéghideg éjszakát. Csak Obren ifju és szűzies mostoha leánya jár-kel szabadon, hogy a bandát kiszolgálja s végűl Šahin aga mohó élvvágyának esik áldozatúl. Féltékénységtől gyötört férjét, Radót, kinek az atyja nem tudja előadni kincseit, mert nincsenek is, Trebinjébe börtönbe hurczolják. A negyedik énekben meghatóan rajzolja a borzalmas börtönt, melynek kínjai fölűlmúlják Dante poklának iszonyatosságait. Végűl is az ég könyörűl a szörnyű kegyetlenség áldozatán. Tebinje fölött rettentő égiháború tör ki, villám üt bele az elhagyatott odúba s a nyomban kitört zavarban Rado szerencsésen megmenekűl. A házi szent ünnepének az ötödik énekben adott élénk leírása szinte jól esik annyi borzalmasságtól már csaknem remegő idegeinknek. Az ünnepet csak az a félelem zavarja, hogy a vérszomjas ellenség rajtuk üthet. Helyette a megszabadúlt Rado jelenik meg s lángoló szavakban boszúra ösztönzi a jelen levőket. A hatodik ének kedves kis idyllt tartalmaz. Egy dalló pásztorleányka ezüstcsengésű hangján versenyre kel a rohanó Piva zúgásával; de rögtön elhallgat, a mint látja, hogy egy vésztjósló hollócsapat a Velino falu fölött emelkedő vár falaira száll. Mily nagy az ellentét az ártatlan leányka és a Rado vezérlete alatt előbukkanó boszúállók között, a kik a sötétben a vár alá lopódznak, azt fölgyújtják s megboszúlják Šahin aga és rablóbandája gyilkos tetteit.

Most következik Martiæ legművészibb költeménye, a délszláv költészet igazi gyöngye, a körűlbelűl hat ezer verssort számláló „Vukaloviæ Luka és a grahovaci csata 1858-ban” czímű éposz. Minden más művénél világosabban mutatja ez, mily mélyen ismeri a költő a néplélek titkait s mennyire be van avatva a természet csodás működésébe. Képzeletének legélénkebb színeit, szívének legmegragadóbb hangjait használja föl, hogy a rabszolgává alacsonyított rája képviselőjének és előharczosának hősi alakját az önzetlen honszeretet és az igazi emberiség dicsfényével övezze körűl.

Vukaloviæ Luka a törökök önkényétől megundorodva és kiűzetve, hősi elhatározással elhagyja házát, otthonát, anyját és nejét, hogymint hajdú üldözze a jogtalanságot, segítségére legyen a gyöngének és az elnyómottnak. A csöndes erdei magányban folyó élete és a természettel való társalkodása utánozhatatlan művészettel van rajzolva. A trebinjei törökök, a kiknek önkényét korlátozzák a mindenütt ott termő hajdúk, hajtóvadászatot rendeznek rájuk; de, midőn Luka lelövi zászlótartójukat, hanyatt-homlok rohannak vissza a város falai mögé. Luka szülő falujába tér, hogy a rájákat a törökök előrelátható boszúló hadjáratára szervezze. A törökök csakugyan mindenfelől gyülekeznek s kevéssel utóbb Grahovac mellett gyilkos ütközet tör ki, a melyet Lukának és vitéz csapatjának idején való beleavatkozása a törökök hallatlanúl véres vereségévé tesz. A csatát követő zivataros éjen a halál borzalmas alakja suhan, el a rakásra hullt holttestek között. Luka búcsúja nejétől, gyónása és az iguman oktatása, élete az erdőben; de különösen a „Sírok” czímű megrázó végső ének a világirodalom legszebb darabjai közé tartoznak. A költő nyilván Mažuraniænak a horvát hőskölteményírónak „Èengiæ Aga” czímű époszát vette mintáúl. Mindkettőjük nyelve előkelő, a szerkesztésben is egyformák, Martiæ, a ki jobban ismeri a földet és a népet, a cselekvény színterének hívebb festésében és hőseinek tartalmasabb jellemzésében jóval fölűlmúlja Mažuraniæot.

„A boszúlók” harmadik részében a törökök és montenegróiak 1862-iki háborúját énekli meg, a negyedik „Kiko és Zeliæ” czímű rész pedig egy 1832-ben történt bosnyák eseményt. Végűl a három utolsó rész a bosnyák-herczegovinai fölkelést, a szerbek és montenegróiak harczait a törökökkel, Hadzsi Loja fölkelését és az osztrák-magyar hadak győzelmes bevonúlását tartalmazza.

Fra Martiæ a szó szoros értelmében igazi népköltő, a ki megérdemli, hogy a dalmát Kaèiæ-tyal egy sorba helyezzék. A népköltészeten föllelkesedett Kaèiæ az elődök hősi tetteit zengte, s hogy a horvátok nemzeti öntudatát fölébreszsze, hangoztatta a szláv kölcsönösség eszméjét; Martiæ pedig honfitársai szenvedéseit énekli meg, hogy szerencsésebb testvéreiket részvétre indítsa s egy jobb jövő reményét föntartsa bennük.

De Martiæ nagy költő is. Sok nyelvet beszél és több irodalmat ismer; ennek következtében széles látókörrel is bir; természetes tehát, hogy némely dolgokban felűlemelkedett a nép fölfogásán s különösen a világ gépezetének mozgását egészen más szemmel nézi. Más szóval Martiæ egyúttal öntudatos művész, a ki érti, hogyan kell szenvedő társai érdekében és javára a műveltebb társaságra is hatni. Igazolja ezt az országnak és lakóinak s a lakók véres háborúskodásának találó rajza; e mellett szól nagy alakító tehetsége, a mely lehetővé teszi, hogy a sok alakot és eseményt összhangzatos egészszé fűzze össze. Különös gonddal jellemzi a győzőket, de a mellett muzsáját az igazságosság vezeti, mert bár a szerencsétlen rája erényeit dicséri, az elnyomók durva vitézségét is elismeri, sőt magasztalja, a mint az epikai költészet tárgyilagossága meg is kivánja. Sőt több izben nyilvánítja azt a reményét, hogy a vallási rajongás következtében egymástól elszakadt testvérek a magasabb műveltség szelidítő hatása alatt ismét kibékűlnek, s hasztalanúl vesztegetett erejöket közös műveltségi czélokra egyesítik.

Ma is erről az eszményi magaslatról tekinti az ősz költő honfitársai torzsalkodásait; s ha műveit annyira fogják ismerni, a mennyire erkölcsi és művészeti becsüknél fogva megérdemlik: akkor majd egy dalmát kritikusnak azt a véleményét, hogy Fra Martiæ Grgo a XIX. század legnagyobb délszláv epikusa, általánosan is el fogják ismerni.

E mesterek mellett Fra Nediæ Márton és a herczegovinai Bakula mint költők, Fra Kneževiæ Antal, Batiniæ Mijo s mások mint történetírók működnek.

Abban a pillanatban, a melyben az osztrák-magyar birodalom védő szárnyait kiterjesztette Boszniára és Herczegovinára, a hősi korszak és költészete természetes befejezést nyert. Az oly tehetséges nép külső sorsában történt eme változás jótékony következményei, a művelődési törekvés és haladás minden téren mutatkozik, nem legkevésbbé a művészet és irodalom terén. Természetesen az irodalmi czélok ma egészen megváltoztak. Míg régebben az ingadozót bátorítani, a hőst kitartásra buzdítani, a vértanú halálát dicsőíteni kellett: addig a mai nemzedéket az áldott béke egymással való versenyre szólitja. A vallási ellentéteket elsimítani, a türelmet mennél tágabb körben kiterjeszteni, a szétszakadt testvéréket a műveltség zászlója és a nemzetiség eszméje alatt egyesíteni, nem csupán csak a közigazgatás föladata, hanem az újabb nemzeti irodalom eszménye is. Ezt az örvendetes fordúlatot énekli meg Stafiæ Osman bég, a tehetséges epikus, „A három fivér” czímű megkapó allegoriájában.

Az újabb bosnyák költő nemzedéknek legkiválóbb képviselője kétségtelenül Alaupoviæ Tugomir. Összes költeményeit szónoki hév és helyes gondolatmenet jellemzi. Verseinek összhangját néha egy-egy éles mellékhang zavarja meg, a minthogy dalain általán bántó pessimismus uralkodik, a mely miatt a dolgokat sötét színben látja, sőt olykor népe jövőjén is kétségbe esik. Jelenleg még mindig két lélek küzd egymással az ifjú költő bensejében; reméljük, rájön arra a meggyőződésre, hogy költészetével népét nem elbátortalanítani, hanem vigasztalnia és emelnie kell.

Alaupoviè, a ki 1871-ben Dolacon (Travnik mellett) született, tanúlmányait a bécsi egyetem bölcsészeti karán végezte, a hol Jagiæ tanárnak, a hírneves szlavistának volt kedvelt tanítványa; jelenleg tanár a szerajevói főgymnasiumban. Tanuló korában írta első szerelmi dalait, melyek, a mi az érzés gyöngédségét és az alakítás plasztikus voltát illeti, megérdemlik, hogy a legjobb szerelmi költemények közé soroztassanak. Legjobb művei kétségtelenűl „Nesugjernica” és „Naše rane” (Sebeink) czímű romantikus költeményei, melyek a lelki állapotok művészi elemzésével tűnnek ki. Mindkettőben az az óhajtás nyilvánúl, vajha a vallás által egymástól elszakított testvérek elvégre testvéri szeretetben találkoznának.

A keleti nyelveket és irodalmakat ismerő bosnyák mohamedánok sikerrel igyekeznek a délszláv költészet számára új tért hódítani, a mennyiben a legélénkebb képzelettel színekben gazdag nyelvet egyesítenek. Ez irányban a legtevékenyebb két tüzes lyrikus: Basagiæ-Redžepašiæ Safvet és Kapetanoviæ Riza bégek. Safvet bég 1870-ben Nevesinjeben született régi, nagy tekintélyű herczegovinai nemes családból. Épen most végzi keleti nyelvészeti tanúlmányait Bécsben. Már 1893-ban nehány perzsa dalnak hangzatos és szabatos fordításával örvendetes meglepetésben részesítette honfitársait. Azóta egy jókora vastagságú kötet költeményt adott ki („Trofanda”, Zágráb, 1896), melyek színbeli gazdagságuk mellett elfogúlatlan életbölcseséget árúlnak el.

Versenytársa, Kapetanoviæ bég, született 1868-ban családja ősi székhelyén, Vitinán, Ljubuški mellett. Jórészt szerelmi tartalmú, behízelgő lyrai versein némi búskomorság ömlik el, de ez a komolyság inkább a hangúlatából ered, semmint a külső körűlményekből, mert szerencsés vagyoni helyzete megengedi, hogy gondtalanúl éldelegjen múzsájának.

A bosnyák görög-keletiek is élénk részt vesznek az újabb irodalom föllendűlésében. Itt csak az egy Šantiæ Alekszát említjük föl, a ki mély érzésű, virágos nyelvű dalokat ír. Mint elbeszélők a görög-keleti Èoroviæ Szvetozár és a mohamedán Mulabdiæ Edhem és Hadžiæ Nuri Osman tűnnek ki. Az első kettő a népéletet tisztán művészi szempontból ábrázolja, Hadžiæ erélyesen hangoztatja hitsorsosai társadalmi fogyatkozásait, mindúntalan figyelmeztetve őket, hogy tanrendszerüket gyakorlati alapra fektessék s a létért való egyre nehezebb küzdelemre jobban készűljenek föl. Az öregek természetesen neheztelve csóválják fejüket erre a nyíltságra, de a műveltebb ifjúság készségesen csatlakozik reformátori törekvéseihez. Belföldiek egyengetik tehát az új eszmék útját az oly soká parlagon hevert Boszniában. De a népet, melynek költői lelkűlete ily fölvilágosúltsággal töri össze koporsója fedelét, az emberi haladás és műveltség birodalmának újonnan meghódított tartományaúl, erős, sajátságos és szépséges növekedéseűl kell üdvözölnünk.

Végűl szóljunk még a hírlapirodalomról. Szerajevóban most megjelenő lapok: a politikai és nemzetgazdasági „Bosnische Post”; a mohamedánok lapja, a „Bosnjak”; a görög-keleti papság lapja, az „Istoènik”; a katholikus érseki megye értesítője, a „Vrhbosna”; a Szent Ferencz-rend hírnöke, a „Franjevaèki Glasnik”; a tartományi múzeum szemléje, a „Glasnik zemaljskog muzeja”; a gazdagon illusztrált szépirodalmi „Nada”, a mely havonként kettős, latin és cyrill betűkkel nyomtatott kiadásban jelenik meg; a „Sarajevski list”, Bosznia hivatalos lapja; a „Školski Vjesnik”, tanügyi havi folyóírat; az ipar és kereskedelem közlönye, a „Trgovaèka knjižnica” és a szerb szépirodalmi „Bosanska Vila”. Mosztárban jelennek meg az „Osvit” és a „Srpski Vjesnik” politikai lapok és a szerb szépirodalmi „Zora”. Ez a 13 lap nem sok ugyan a nép számához képest, de elegendőképen mutatja, hogy a szellemi és anyagi fejlődéssel egyaránt az olvasás szükséglete is növekedett.

A bosnyák-herczegovinai tartományi múzeumnak 12 év óta évnegyedenként megjelenő „Glasnik zemajskog muzeja” czímű szemléjében az országnak gazdagon illusztrált lapja van Bosznia, Herczegovina és a többi Balkán-államok tudományos búvárlására. Munkatársai között a régészetnek és a természettudományoknak belföldi és az országban lakó más művelőin és barátain kivűl európai hírnevű tudósokat is találunk. Bosznia és Herczegovina irodalmi életében új kort jelent az 1895-ben megindúlt képes szépirodalmi „Nada”. Ez a lap azt tűzte ki föladatáúl, hogy olvasóinak egészséges, minden irányzatosságtól távol álló irodalmi táplálékot adjon, ízlésüket jó képekkel művelje és a délszláv szépirodalom tevékenységének tárháza legyen, hogy az által mintegy semleges, nemzeti és felekezeti surlódásoktól ment talajon jót műveljen.

Az ország alaposabb ismeretére nézve fontosak a bosnyák-herczegovinai tartományi kormány, illetőleg a szerajevói tartományi múzeum által kiadott következő művek: Das Eherecht, Familienrecht und Erbrecht nach hanefitischem Ritus, 1893. – Walter Brunótól, Beitrag zur Kenntniss der Erzlagerstätten Bosniens und der Hercegovina, 1887. – Stix Ödöntől, Das Bauwesen von Bosnien-Hercegovina, 1887. – Eichler Edétől, Das Justizwesen von Bosnien und der Hercegovina, 1890. – Sveto-Stefanski hrisovulj kralja Stefana Uroša II. Milutina, 1890 (cyrill betűkkel.) – Jagiæ V., Thallóczy L. és Wickhoff F.-től, a monumentalis Missale glagoliticum Hervojae ducis, 1891 (latin nyelven.) – Ortschafts- und Bevölkerüngs-Statistik, ferner Resultate der Viehzählung in Bosnien und der Hercegovina, 1895. Wissenschaftliche Mittheilungen aus Bosnien und der Hercegovina, szerkesztette Hoernes M., I. 1893, II. 1894, III. 1895, IV. 1896, V. 1897, VI. 1899. – Ballif és Patsch K.-tól, Römerstrassen in Bosnien und der Hercegovina, I. 1893. – Die neolithische Station von Butmir bei Sarajevo, I. Radimsky V.-től, 1895, II. Fiala F.-től, 1898 – Ornis balcanica. II. Bulgaria Kelet-Rumeliával együtt, Reiser O.-tól, 1894, IV. Montenegro, Reiser O. és Führer L-től, 1899. – Ballif F-től, Wasserbauten in Bosnien und der Hercegovina. I. 1896, II. 1899. – Radimsky V.-től, Prähistorische Fundstätten, 1891. – Jahrbuch des bosnisch-hercegovinisch Landesspitals in Sarajevo für 1894, 1895, 1896. – Die Landwirtschaft in Bosnien und der Hercegovina, 1899, és Das Veterinärwesen in Bosnien und der Hercegovina, 1899. – A népies irodalmi termékek közűl említendők: Kapetanoviæ Mehmed bégtől, Narodno Blago (1887-ben latin, 1888-ban cyrill betűkkel) pompás és érdekes gyűjteménye a Bosznia-Herczegovinában és a szomszéd tartományokban élő közmondásoknak, adomáknak és velős népmondásoknak; ugyanattól „Istoèno Blago”, I. 1896, II. 1897 és Hörmann Constantintól, „Narodne pjesme Muhamedovaca u Bosni i Hercegovini”, I. 1888, II. 1889.

Említenünk kellene még a Boszniát és Herczegovinát ismertető azon műveket, a melyek külföldi magánkiadóknál jelentek meg. Ezek közűl különösen kiemelendők: Hoernes M.-tól, Dinarische Wanderungen (Bécs, 1888); Asbóth J.-tól, Bosznia és Herczegovina (Budapest, 1887) és Bosnien und die Hercegovina (Bécs, 1887); Renner H.-tól, Durch Bosnien und die Hercegovina kreuz und quer (II. kiadás Berlin, 1897); Capus V.-tól, A travers la Bosnie et 1'Herzégovine (Paris, 1896); Munro R.-től, Rambles and Studies in Bosnia-Hercegovina and Dalmatia (Edinburg és London, 1895); stb.