Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Irodalom.

Irodalom.

Hurmuzaki György, Hurmuzaki Sándor, Jarovici Vaszilee, Pumnul Áron, Andrievici Szilveszter. Charlemont Húgótól

A román irodalom és nyelv. Sbiera Jánostól, fordította Katona Lajos

Irodalom .

Mint egész szellemi életük tekintetében, úgy irodalmukat illetőleg is osztoztak Bukovina románjai egy századdal ezelőtt moldvai testvéreik sorsában. A fejedelmek és püspökök székvárosain és néhány nevezetesebb kolostoron kivűl egyéb ápoló helye nem volt sem ott, sem emitt a szellemi munkásságnak. Csupán ezeken a helyeken élesztgették aggódó gonddal, a tartomány bizonytalan közállapotai között szűntelen remegéssel a szellemi világosság szent és éltető tüzét, hogy a sulyos viszontagságok szakadatlan küzdelmeiben vigasztaló fényt hintsen a nemzet útjaira. Ily körűlmények között természetes, hogy a románok szellemi útjaira. Ily körűlmények között természetes, hogy a románok szellemi munkássága inkább idegen termékek átvételére szorítkozhatott, mint eredetiek alkotására.

A szellemi művelődés említett fészkei közűl azon időtájt, mikor Bukovinát az osztrák államba kebelezték, csak Suczawa, a hajdani fejedelmi székváros, Radautz püspöki székhely és a putnai kolostor valának nevezetesebbek. Az ország többi városainak és kolostorainak sorában, úgy látszik, csupán a woronetzi kolostor vitt kiválóbb szerepet a XV. és XVI. században, valószinűleg azon nagy tisztelet miatt, melyben Dániel remete, kinek buzdítására Nagy István fejedelem (1457–1504) e kolostort alapította, a monda szerint is állott. A román nyelvnek eddig ismertté lett legrégibb írott emléke, az ú. n. woronetzi codex is onnan kerűlt elő. E kis nyolczadrétű kézírat-töredék, mely a XV. század végéről, vagy a következőnek elejéről való, az Apostolok cselekedeteinek 18. és 19. fejezetéből néhány versen kivűl a 20-tól a 28-ig terjedő fejezeteket teljesen, valamint Jakab apostol (ú. n. katholikus) levelét és Péter apostol első levelét szintén teljesen tartalmazza, továbbá még Péter apostol második levele 1. és 2. fejezetéből néhány verset. A kéziratot a bukaresti román tudományos akadémia költségén annak tagja, Sbiera J. G. adta ki 1885-ben Czernowitzban. 1892-ben Marian S. Fl. suczawai gymnasiumi hittanár egy lippován parasztnál a woronetzi codexszel egykorú román zsoltárfordítás töredékét fedezte föl, a mely valaha szintén a woronetzi kolostoré volt. E nyelvemléket Sturdza D. A., a román akadémia titkára vásárolta meg. E leletek azt tanúsítják, hogy a woronetzi kolostorban oly idő tájt, a mikor a románság egyházaiban még majdnem mindenütt az ó-szláv nyelv volt az uralkodó, már román nyelvű vallási könyveket is írtak és használtak. Nevezetes bizonyítékai ezek egyúttal annak a kiváló szerepnek, melyet e kolostor valaha a román nemzeti művelődés munkájában vitt.

Bukovinának Ausztriához csatolása idején az egész tartományban csak két nyilvános iskola állt a püspök fő felügyelete alatt: az egyik Radautz püspöki székhelyen, a másik a putnai kolostorban. Mind a kettőnek föntartására a papok és diakonusok fejenként évi egy-egy arany adót tartoztak fizetni. A radautzit Ghika Gergely moldvai fejedelem 1747 deczember 25-én kelt iskolaügyi rendeletében újabb adománynyal gyarapította, a putnait pedig Kalimach János Tivadar fejedelem 1759-ben a magániskolák elszaporodása ellen kiadott rendeletével addigi szervezetében és hatáskörében meghagyja és megerősíti. Emez csakhamar nemcsak az egyházi, hanem a világi pályákra készűlő tanúlóknak is főiskolájává emelkedett, legkivált irodalmi munkásságával is érdemesűlt jeles tanárának, Mazareanul Bertalan későbbi archimandritának fáradozása folytán. Míg a többi iskolákban a jassyi akadémia kivételével akkoriban a világiak oktatása többnyire csak az írásra és olvasásra, a horologiumra, a zsoltárokra és az újszövetségre szorítkozott, a mihez a papnövendékek számára még a katechismus, egyházi ének és szertartástan járúlt: addig a putnai kolostori iskolában ezeken kivűl még ágazatos hittant, a keleti és nyugati egyház tanításának eltérő pontjait (Piatra scandelei), az egyháztörténelmet a firenzei zsinatig, Bouffier földrajzát Amfilochiu püspök román fordításában, továbbá nyelvtant, fogalmazást és szónoklattant is adtak elő. Ez az iskola azonban, a tartományban az egyetlen, a melyből esetleg írói munkásságra is készűlt férfiak kerűlhettek volna ki, említett jeles tanárának 1780 körűl Moldvába költözése miatt áldásos működését csakhamar megszűntette.

E két iskolán kivűl a tartománynak Ausztriába való bekebelezése idején, a nagyobb városok és mezővárosok néhány magániskolája mellett, minők Suczawában, Szerethen, Czernowitzban és Kimpolungban, valamint a tartomány számos kolostora közűl egy-kettőben állottak fönn, voltak még afféle vándortanítók, a kik itt-ott a falvakban a módosabb szülők gyermekeit csekély díjért oktatták, s a kik később, még a rendszeres iskolázás idején is, egészen az ötvenes évekig működnek.

Ily körűlmények között azon időkben Bukovina románjainál élénkebb szellemi mozgalomról és az irodalom felvirúlásáról szó sem lehetett. Minden szellemi munkáságnak megvannak ugyanis a maga elengedhetetlen föltételei, a melyek híján nem fejlődhetik ki. Már pedig Bukovinában akkor ezek a föltételek jóformán teljesen hiányzottak. Csupán a tartománynak Mária Terézia és II. József dicsőséges uralkodása alatt szervezett új közigazgatás tűzte ki komolyan czéljáúl, hogy az állam új alattvalói megkapják azokat a művelődési alapföltételeket, a melyekkel saját nemzeti egyéniségük megtartása mellett a szellemi haladás útján annyira mehessenek, hogy magasb műveltségű nyugati német polgártársaik mellé sorakozhassanak.

A katonai kormányzat (1774–1786) áldásos szervező és a művelődést előmozdító munkásságának felejthetetlen emlékeit hagyta a tartományban. E kormányzat át lévén hatva attól a nemes szándéktól, a melylyel II. József császár birodalma minden népét egyenlő szeretettel és gonddal ölelte keblére, szűntelen a tartomány anyagi jóllétének és szellemi művelődésének fejlesztésére törekedett. E czélra Erdélyből és Magyarországból is híttak a tartomány több új iskolájába román tanítókat. 1780-ban már nyolcz iskola állott fönn, hat román, egy latin és egy görög nyelvű, a melyekhez 1781-ben már egy német is járúl. 1783-ban a román és német nyelv számára egy-egy mintaiskolát állítottak Czernowitzban és Suczawában, valamivel később egyet csupán a román nyelv számára Szerethen; 1786-ban nyílt meg Suczawában a papnevelő-intézet, melyet 1789-ben Czernowitzba helyeztek át. 1786-ban még három minta-főelemi iskolát állítottak a román nyelv számára Zastawnában, Kimpolungban és Waszkoutzban, továbbá több elemi iskolát létesítettek a nagyobb plebániák mellett. Ezeknek a száma 1792-ig 32-re emelkedett. Az iskolaügy ezen örvendetes föllendűlését a katonai kormányzat csak úgy eszközölhette, hogy az 1784 január 10-én kelt leírat értelmében „minden rendelkezését a püspök és az egyházmegyei főtanács felügyelete alatt, illetőleg előzetes tudomásával” tette meg, nemkülönben pedig azzal, hogy a maga részéről a görög-keleti püspöki hivatal is szűntelen azon fáradozott, hogy a lakosságnak a kormány becsületes jó szándékai iránt táplált bizalmatlanságát leküzdje és eloszlassa.

A woronetzi kolostor. Russ Róberttől

A nemzeti művelődés e szépen megindúlt fejlődését azonban megakasztotta Bukovinának 1786-ban Galicziába, e tartomány egyik kerűlete gyanánt történt bekebelezése. Az iskolák ezzel a lembergi tanügyi főhatóság alá kerűltek, a mely egészen másféle czélokat tartott szem előtt, mint a II. József korabeli és az ő szellemétől áthatott katonai kormányzat. E lépés helytelenségét már II. Lipót is határozottan elismerte 1790. évi szeptember 29-én kelt pátensében; mindazonáltal csak félrendszabályokkal akartak a bajon segíteni, melyek a lakosság által várt sikert nem hozták meg, minthogy az iskolákat továbbra is a lembergi tanügyi főhatóság felügyelete alatt hagyták, ez pedig 1793-ban megszűntette a kötelező iskolázást, a nem-katholikus vallású tanítókat a katholikus hitre igyekezett téríteni, a kik pedig közűlök áttérni vonakodtak, azokat rögtön elbocsátotta és helyeiket románúl nem tudó katholikus tanítókkal töltötte be. Ez a térítő irány annyira elriasztotta a görög-keleti lakosságot az iskolába járástól, hogy az 1792-ben fönnállott 32 iskola száma 1804-ig 14-e olvadt le. Kevéssel utóbb szívós küzdelem támadt a görög-keleti iskoláknak a lembergi főhatóság és vezetés alóli fölszabadításáért, a mely végre a bukovinai egyháztanácsnak 1837 szeptember 3–7-én kelt jelentése és az erre 1844 május 18-án bekövetkezett legfelsőbb elhatározás, valamint az 1844 július 7-én kelt kormányrendelet alapján akként nyert elintézést, hogy ezentúl Bukovina összes nemzeti népiskolái kivétettek a lembergi római katholikus egyháztanács főfelügyelete alól és a czernowitzi görög-keleti consistorium főhatósága alá helyeztettek. Az említett legfelsőbb elhatározásban kifejezett szándék azonban csak hosszas tollharcz után kerűlt az 1850 február 23-ki miniszteri rendelet alapján végrehajtásra, a mi által véglegesen a czernowitzi görög-keleti egyháztanácsra ruháztatott át a bukovinai nemzeti népiskolák vezetése és a rájok való főfelügyelet, s egyúttal a népiskolai tanítás alapos újjászervezése is megindúlt. A vezetés tényleges átvétele azonban csak öt esztendővel később történt. Ez időben az egész tartomány terűletén valamennyi felekezet és nemzetiség számára mindössze csak 50 iskola állott fönn. Ettől fogva azonban a bukovinai görög-keleti lakosság iskoláinak fejlesztése igen örvendetesen haladt előre; mert a midőn az 1869 májusi országos népoktatási törvény értelmében 1870-ben a görög-keleti népiskolák fölötti felügyelet az ekkor szervezett országos tanügyi tanácsra hárúlt át, ez új tanügyi hatóság a régitől 108 rendszeresített és 104 keletkezőben lévő népiskolát vett át. A cs. kir. tanügyi tanács vezetése alatt a bukovinai népiskolák száma 1891-ig 299-re emelkedett, a mely évben 219 egy, 45 két, 11 három, 16 négy, 2 öt és 6 hat osztályú elemi iskolája volt a tartománynak. E népiskolák közűl csak 96-ban volt a tanítás nyelve tisztán román, míg 54-ben a tartomány más nemzetiségeinek nyelveivel osztozott.

A bukovinai románságnak nemzeti szellemben haladó művelődésére igen kedvező hatású volt az a legfelsőbb elhatározás, a mely 1848 deczember 20-án az akkori czernowitzi bölcseleti főiskolán a román nyelv és irodalom számára tanszék fölállítását rendeli el. E tanszéket 1849 február 28-án az erdélyi román származású Pumnul Áron foglalta el. Később e tanszék a czernowitzi főgymnasiumhoz kerűlt, s a román nemzeti művelődés ügyének vele együtt nem csekély szolgálatot tettek a később szervezett középiskolák és az egyetem hasonló kathedrái. Ezeknek fölállításával, főképen pedig a czernowitzi Ferencz József-egyetem létesítésével Bukovina románjai is megnyerték azokat a föltételeket, a melyek saját nemzeti szellemű magasb művelődésüket és irodalmi életük fejlődését is biztosítják.

Az 1848. évvel kezdődik a román irodalom minden terén az a fölpezsdűlő élet, a melytől a bukovinai románság nemzeti irodalma fejlődésének új korszakát számíthatni. A mondott évig azonban csak vajmi csekély román nyelvű irodalmi termékről szólhatunk. A mi megjelent, az is jórészt az állami kormányzat kezdeményezésére látott napvilágot és részint oktató, részint törvényhozási természetű volt. A rendszeresebb általános népoktatás útjának egyengetésére a kormány a régi, 1757-ben második kiadást ért ABC-és könyv („Bucvar, sau începere de învetãþurã celor ce vor sa înveþe carte cu slove sloveneºti”) mellé több más román nyelvű tankönyvet íratott vagy fordíttatott románra és nyomatott ki. A törvényismeret terjesztése érdekében továbbá románúl is kiadták a törvények szövegét. A bukovinai román irodalom ez első korszakának írói közűl azonban némi nevezetességre csak az erdélyi származású Budai Deleanul János emelkedett, a ki századunk elején cs. kir. országos tanácsosi ranggal a lembergi kormányzóság bukovinai osztályában hivataloskodott mint román fordító. Czéljáúl mindenekelőtt azt tűzte ki, hogy a román irodalomnak egyáltalán, de különösen a bukovinainak az alapjait megvesse több rendbeli román, latin és német nyelvű, történelmi, nyelvtudományi és szépirodalmi munkáival. E munkák közűl különösen említendők: egy román-német és német-román szótár 1805-ből, egy román-latin-német-franczia szótár, a román nyelvnek egy román és egy latin nyelvű nyelvtana 1812-ből, továbbá két román nyelvű értekezés a román nylevnek latin betűkkel való írásáról, valamint a német nyleven írott „rövid megjegyzések Bukovináról”. Deleanulnak mindezen munkái nemcsak bukovinai törzsrokonai szellemi művelődése iránti meleg érdeklődését, hanem azt is tanúsítják, milyen irányba óhajtotta ő e művelődést terelni. Ámde úgy ezen dolgozatai, mint egyéb művei, bármily kiválók voltak is korukhoz képest, az akkori körűlmények nyomasztó hatása alatt csak kézíratban maradtak és nem láthattak napvilágot. E kézíratokat 1868-ban fedezte föl Lembergben Asaki György jassyi tudós, a romániai közoktatásügyi miniszterium pedig megvásárolta és a bukaresti állami könyvtárban helyezte el. Deleanul munkái közűl csak kettő jelent meg legújabban: a „Þiganiada” czímű, tizenkét énekből álló tréfás-gúnyos hősköltemény, a melyben a szerzú csípősen ostorozza a román politika és népélet számos fonákságát; továbbá a „Menegnii sau Fraþii gemeni” (Ikrek) czímű színdarab. Nem sokkal szerencsésebb volt irodalmi törekvéseivel Racocea Tódor sem, ki szintén fordító volt a lembergi kormányzóságnál 1816 körűl. 1817-ben Budai Deleanul Jánossal együtt előfizetőket és munkatársakat toborzó fölhívást bocsátott ki, hogy egy irodalmi folyóiratot indíthassanak meg, de ennek csak 1820-ban jelent meg Czernowitzban egyetlen, 195 lapnyi fűzete e czímmel: „Chrestomaticul românescu”.

Egyéb irodalmi mozgalomról és a szellemi élet nemzeti irányú más jelenségeiről a tartománynak Ausztriához csatolása után eltelt első hetven esztendő alatt nem igen szólhatunk. Tzintila Vazul ugyan már tanúló korában a czernowitzi papnevelő-intézetben irogatott néhány diákos dévajságú költeményt 1802-ben („Stihuri de glume frumoase din minte slobodã scoase, cîntece de rîsuri date, multe feliuri adunate”), pap korában pedig 1814-ben Czernowitzban egy százéves naptárt adott ki („Tabelarnic vecinic calindariu pe o sutã de ani”), utóbb azonban buzdítás és pártolás híján abbahagyta irodalmi munkásságát. Profir Péter szerzetes is csak saját ösztönéből készített egy román etymologiai szótárt, a mely kiadatlan maradt. 1826-ban kisérletet tett a cyrilli írás helyett a latin betűknek a román nyelvre való alkalmazására, 1837-ben pedig ő rá és Hakman János Hilárionra bízta a görög-keleti egyháztanács a román nép számára való családi naptár szerkesztését, mely „Calendariu de casã pentru Bucovina pe anul 1839” czímmel el is készűlt, de csak 1841-re kerűlt ki a sajtó alól s azóta többször változott szerkesztésben (az egyháztanácséban, majd a Sotietatea pentru cultura ºi literatura romînã, utóbb az Academiea ortodocsã kiadványai közt) évről-évre megjelenik.

Latin, illetőleg német nyelven e korban Bendella Aristides 1838-ban és Schessan János 1845-ben adott ki egy-egy orvostudori értekezést, Blajevici Teoktist, a későbbi metropolita és akkori seminariumi lelkiatya pedig a dako-román nyelvnek egy elméleti és gyakorlati nyelvtanát tette közzé 1844-ben Czernowitzban. A később szintén metropolitává lett Bendella Teofil, akkori seminariumi igazgató „Die Bukowina im Königreiche Galizien” czímű földrajzi munkát adott ki 1845-ben Bécsben. Az 1826-ban fölállított hittudományi intézet tanárai közűl Tomiuc János, idősb Popovici Konstantin, Hakman Miklós, Calinciuc János, Janovici Vazul és Hakman János Hilárion előbb latin nyelven dolgozták ki saját tudományszakuknak egy-egy vezérfonalát, melyeket 1848 után román nyelvre írták át, de mindezek csak kézírati másolatokban kerűltek forgalomba.

Örvendetesebb lendűletet a bukovinai románság irodalmi életében csak az 1848 utáni korszakban látunk, kivált pedig az 1862-ben alakúlt irodalmi egyesűlet és még inkább a cs. kir. Ferencz József-egyetemnek 1875-en történt megnyílta óta.

E korszak első fecskéje a Hurmuzaki testvérek, György (1817–1882) és Sándor (1823–1871) szerkesztésében 1848 október 4/16-án megindúlt „Bucovina, gazetã romãneascã pentru politicã, religie ºi literaturã” czímű, román és német nyelvű folyóírat, mely azonban már 1850 szeptember havában megszűnt. Állandó dolgozótársai sorában látjuk a történelmi és politikai irodalom terén kiváló hírnevű Hurmuzaki Eudoxiust is (1812–1874), valamint a már említet Pumnul Áron gymnasiumi tanárt. Az említett Hurmuzaki testvérek a XVI. század folyamán Chios szigetéről Moldvába vándorlott családnak a sarjai voltak, a mely a Movilestiek fejedelmi nemzetségével is rokonságba kerűlt. Halhatatlan érdemeket szereztek Bukovina szellemi életének történetében azzal, hogy e tartomány minden irodalmi és politikai mozgalmában buzdító vezérekűl szerepeltek.

A woronetzi codex (a XV. század végéről, vagy a XVI-nak elejéről) egy lapjának hasonmása. Az eredetiről készített fénynyomat után.

Ez időtől fogva az irodalom minden ágában élénk fölpezsdűlés tapasztalható, mely mindenekelőtt a régi mulasztások pótlására irányúl. Igaz, hogy sok is volt a pótlandó. Első sorban a népoktatáshoz kellő könyvek megírása mutatkozott szükségesnek, és így egész kis tankönyv-irodalom támadt rövid idő alatt. Azon férfiak közűl, a kik ilyen népoktatási könyvek megírásában buzgólkodtak, különösen Janovici Vazul (1806–1866) theologiai tanár és Andrievici Sámuel czahori plebános említendő, a ki később dr. Morariu-Andrievici Szilveszter néven (1818–1895) érsek és metropolita lett. Ő velük egy időben munkálkodtak ugyane téren Tarnovietzki István hittanár és Blajevici Teoktist seminariumi lelkiatya, későbbi metropolita-érsek. Az ő nyomdokaikon haladtak aztán Drogli János és Matiasievici Crisant tanítók és Isopeskul Demeter, Sbiera J. G., meg Lutza Illie tanárok. Legközelebb főkép Jeremievici-Dubau Miklós gyakorlóiskolai tanító szerzett magának egész sor derék népiskolai tankönyv írásával megérdemelt jó hírnevet.

A román nyelvnek a középiskolai fokon való tanításához Pumnul Áron gymnasiumi tanár írta az első, hat kötetes olvasókönyvet és egy német nyelvű román nyelvtant s ezeken kivűl még több kisebb munkát. Pumnul az erdélyi Kuczulata helységben született, Bécsben tanúlt theologiát s 1847-ben tanárrá lett Balázsfalván. 1848-ban tanúsított politikai magatartása miatt a magyar kormány halálra ítélte, de sikerűlt neki Oláhországon át Moldvába, majd onnan Bukovinába menekűlnie, a hol épen akkor telepedett le, mikor a Hurmuzaki-féle „Bucovina” czímű újság megindúlt s Ausztriában az első román nyelvi és irodalmi tanszéket a czernowitzi bölcseleti főiskolánál fölállították. Pumnul Áron tizenkét esztendőn át töltötte be ez állást, míg 1861-ben sulyosan meg nem betegedett; 1866 január 24-én bekövetkezett haláláig tanítványa és később utódja, Sbiera J. G. helyettesítette.

Pumnul kitűnően értett hozzá, mint kell növendékeiben az anyanyelv iránti szeretet fölkelteni és ápolni, s ezzel Bukovina románjainak szívében örök emléket állított magának. Korában heves irodalmi vita támadt azon kérdés fölött, hogy miként kelljen a román nyelvet latin betűkkel írni. Az erdélyi románok, s köztük első sorban Cipariu Timoteus, az etymologiai írásmód lelkes hívei valának. Kezdetben Pumnul is e mellé szegődött; de csakhamar belátván annak czélszerűtlenségét, tisztán hangtani írást igyekezett alkotni úgy, hogy azon hangok számára, a melyeknek jelölésére a latin betűk száma elégtelen, önálló jegyeket javasolt. Így lett a tisztán hangtani elvet védők iskolájának vezérévé, a mely ma már az összes románoknál diadalt aratott, habár nem épen azon a módon és értelemben, mint Pumnul óhajtotta. Az ő hatásának tulajdonítható, hogy a bukovinai románság olyan könnyen elfogadta a latin írást. Munkásságát méltató hazai nyilatkozatokból egész gyűjteményt közölt tanítványa, Sbiera J. G. ily czímmel: „Aron Pumnul. Voci asupra vieþii ºi însãmnãtãþii lui” 1889.

Pumnul Áron után középiskolai román olvasókönyveket még Stefureac István (1845–1893) és Bumbac János J. gymnasiumi tanárok szerkesztettek. A középiskolák más tantárgyai számára csak a suczawai görög-keleti gymnasium román nyelvű párvonalas osztályainak 1881-ben történt megnyílta óta kezdtek román tankönyveket írni, illetőleg fordítani és átdolgozni. E téren Isopeskul V. Sámuel, Cosovici Konstantin, Procopovici Konstantin és dr. Daºchievici Animpodist tanárok buzgólkodtak leginkább. A középiskolai vallástanítás számára Andrievici-Morariu Sámuel és Konstantin (1835–1875), Stefanelli Juvenál J. és Coca Kalistrat írtak kézikönyveket. A czernowitzi bábaképző intézet részére annak igazgatója, dr. Volcinski J. lovag írt román nyelvű tankönyvet. A nevezett tanárok munkássága immár lehetővé tette a bukovinai román középiskolákon az összes tantárgyaknak román nyelven való tanítását.

A bukovinai románságnak ezen nemzeti művelősésre irányúló törekvéseivel karöltve jár és azt mintegy kiegészíti a román hírlapírás föllendűlése. Eleinte ugyan e téren vajmi csekély számmal voltak a hivatott erők, de azért már az 1862-ben Sbiera J. G. és Pumnul már tanítványai által megalapított és Hurmuzaki Sándor vezetése alatt megalakúlt olvasókör („Reuniune de lepturã”), a mely kevéssel utóbb a („Soþietatea pentru cultura ºi literatura romînã în Bucovina”) (bukovinai irodalmi és közművelődési társaság) czímet vette föl, kisérletet tett egy társúlati folyóírat megindításával. Ez 1865-től kezdve, eleinte (18 hónapon át) dr. Dimitrovitza Ambrus (meghalt 1866), majd utóbb 1869-ig Sbiera J. G. szerkesztésében jelent meg „Foaiea Soþietãtii” czímmel. Tizenkét esztendei szűnet után 1881-től 1884-ig újra föléledt „Aurora Romînã, revista lunarã, ºþiinþificã ºi literarã” néven és Bumbae J. János gymnasiumi tanár szerkesztésében. Széles körben olvasott néplap volt a Czernowitz melletti corovieai plebánosnak, Cobilanski Simeonnak jelesűl szerkesztett kétheti folyóirata, a „Steluþã” 1883-ban és 1884-ben; nemkülönben a „Deºteptarea”, melyet szintén kétszer havonként, Dimitrovici Illés felelős szerkesztése mellett Bucevski Dömötör könyvnyomdája ad ki 1893 óta. Ezek mellé sorakozik 1882 óta a „Candela” czímű egyházi havi folyórat, a melyet eleinte dr. Mitrofanovici Vazul egyetemi tanár, később Berariu Artemiu czahori plebános, majd utóbb román nyelvű részében dr. Voiutzki Emilián, rutén nyelvű részében pedig Worobkiewicz Izidor énektanár szerkeszt. Végűl még megemlítjük e helyen a „Concordia” politikai egyesűlet „Revista politicã” czímű folyóiratát, mely 1886-ban indúlt meg dr. Lupul Máté ügyvéd szerkesztésében s kéthetenként jelent meg 1891-ig, a mikor megszűnt, de pár hónap múlva újra föltámadt „Gazeta Bucovinei” czímen. Eleinte az 1893-ban elhúnyt Piposz Pompiliu, aztán Bogdan-Duica G., majd Stefanelli Özséb, végűl Teliman Mihály és Bucevski Dömötör szerkesztette e havonként kétszer megjelenő folyóiratot.

Áttérve már most a bukovinai románok egyéb irodalmi ágakban mutatkozó szellemi munkásságára, élénkebb mozgalmat tapasztalunk elsőben is a hittudományi irodalom terén, a mely csak a román nyelvnek a már régebben fönnállott theologiai főiskolán 1848-ban tanítási nyelvvé emelésével lép a nyilvánosság elé. Az első lépést ez irányban a kiváló tehetségű Janovici Vazul (1806–1866) theologiai tanár tette meg, a ki a mondott intézetnél 1836-tól egész haláláig lankadatlan buzgalommal működött. Családi neve Arnautul volt, minthogy ősei, más bukovinai román családokhoz, így példáúl a Bendellákhoz hasonlón macedon-román terűletről vándorolt be. Több becses hittudományi munkát írt, a melyek közűl azonban életében csak az „Istoricliterarã tîlcuire a cãrþilor noului Testament” czímű öt köteles kommentár jelent meg Czernowitzban 1856-tól 1861-ig. Többi munkái közűl, melyeket mind nyomtatásra készen hagyott hátra, ú. m. az „Ermeneutica biblicã generalã”, a „Critica testului cãrþilor testamentului nou” és a „Crestomatiea limbei greceºti a sfinþilor pãrinþi” czíműek közűl csupán a két elsőt adta ki halála után a boldogúltnak unokaöcscse és utódja, Onciul Izidor lovag egyetemi tanár.

E bátor és sikeres első lépések nyomában a régibb theologiai főiskola, majd egyetemi hittudományi kar tanárai dicséretes irodalmi tevékenységre buzdúltak, nemcsak számos tudományos czikket közölvén a már említett „Candela” czímű egyházi folyóiratban, hanem több, szakjukba vágó, kisebb-nagyobb munkát is írván, minők az 1888-an elhúnyt dr. Mitrofanovici homiletikája (1878, szertartástana kiadásra készen maradt hátra kézíratban), Onciul Izidor (meghalt 1897 márczius 2-án) bibliai régiségtana (1884) és az ó-testamentomhoz való bevezetése; még élő tanároktól említendők Stefanelli J. Juvenál katechetikája (1879) és katechesisei (1879–1881), Popovici Özsébnek az első bukovinai egyházi congressusra vonatkozó tanúlmánya (1880), dr. Voiutzki Emilnek Joel prófétáról (1882), Popovici Konstantinnak az egyházjog forrásairól szóló munkája (1886) és ugyanő tőle a „Canoanete apostolice” (1896) czímű tanúlmány az apostoli kánonokról; Repta V. Vladimir a lélektannak a vallásos életet fejlesztő hatásáról írt (1888), dr. Tarnovski Tódor pedig a hagyományos görög-keleti templomépítésről és a templom berendezéséről (1894), valamint a keresztség és bérmálás szentségének szertartásáról (1895). Comoroszan Elek tanár (meghalt 1881) dogmatikáját halála után veje és utódja, dr. Voiutzki Emil adta ki (1887–1889). Más, e körbe tartozó munkák, mint Onciul Izidor tanár héber nyelvtana, Popovici E. tanár egyetemes egyháztörténelme, egyházi statisztikája, az alaphittan négy első fejezete és ugyanő tőle a dogmatika rendszerének történelme és irodalma, Repta V. Vladimirtól egy bevezetés az új-testamentom szentkönyveihez és e könyvek kánonjának története, dr. Voiutzki E. tanár általános és különös vallási erkölcstana, dr. Tarnavski Tódor helyettes tanár lelkipásztorkodás-tana és szertartás-tana, ifj. Popovici Konstantin tanár görög-keleti egyházjoga és Dracinski Mihály papnevelőintézeti igazgató két részből álló ritualéja (Ritualul és Docsologiile ºi sînþirile) ugyan sajtó alá rendezett kézíratokban várnak közlésre, de eddig a korlátolt elterjedés miatt, a melyre a helyi körűlmények között számíthatnak, csak kőnyomatú másolatokban forognak a hittudományi kar hallgatóinak kezén.

A nevezetteken kivűl azonban más papok is sikerrel léptek az irodalmi munkásság terére. Első helyen említendő köztük dr. Morariu-Andrievici Szilveszter (1818–1895) érsek-metropolita, ki nemcsak a népnevelés ügyében szerzett, mint már az imént láttuk, egész sor jeles tankönyv írásával kiváló érdemeket, hanem a hittudományi irodalom terén is tiszteltté tette nevét szentbeszédeivel (1860), „Psaltichie” (1879) és „Typikon” czímű munkáival és egyéb alkalmi irataival. Dicsérő említésre méltó továbbá Berariu János (meghalt 1895), Bendevski Mihály, Coca Kalistrat, Morariu Konstantin, dr. Saghin István, dr. Popeskul Orestes, Dan Demeter, Vorobkievici Eugén és dr. Paszcan J. V. irodalmi munkássága is, a kik Berariu kivételével már mind a czernowitzi Ferencz József-egyetem végzett tanítványai.

Az értekező próza egyéb ágaiban is örvendetes élénkség tapasztalható e korban, a mely azonban egyelőre inkább a közhasznú ismereteknek a honi közönség körében való terjesztésére, mint a tudomány önálló művelésére irányúl. Amarra törekedtek legkivált a „Soþietatea pentru cultura ºi literatura romînã” kiadványai és az általa rendezett nyilvános előadások. Ugyane czélra törekszenek Halip G. tanító gyümölcskertészeti (1883) és a gyümölcsbor készítéséről szóló munkája (1891), valamint dr. Onciul A. és dr. Lupul Fl. „Repertoriu pentru secretarii comunali” és „Dicþionariu juridic politic” (1894) czímű gyakorlati kézikönyvei. De már tudományos czélokra szolgálnak egyrészt Sbiera J. G., Isopeskul D., Stefanoviciu C., de Repta St., Isopeskul D. A. V., Isopeskul S. V., Nimigean J., Muntean J., Ilnitzki L., Stefureac I., Cosovici C., Mandicevski C., Bumbac V. J., dr. Onciul D. és Carausz J. íróknak 1867-től 1887-ig német nyelven megjelent értekezései; másrészt pedig német és latin nyelvű kisebb-nagyobb irodalomtörténeti dolgozatok, mint Sbiera J. G. tanúlmánya Urechie G. krónikaíróról (1884), a woronetzi codexről (1885) és „Miºcãri culturale ºi literare la Romînii din stînga Dunãrii în rìstîmpul dela 1504–1714” czímű dolgozata (1897), továbbá Bumbac J. J. értekezése a román irodalomtörténetről (1889) és Morariu C. tanúlmánya a bukovinai románok irodalmáról és műveltségéről (1893–1894). Ugyanitt említendők a honi és nemzeti történelemre vonatkozó érdemes buvárlatok is, a melyekkel dr. Onciul a románok, Dan D. plebános a bukovinai lippovánok, őrmények és czigányok múltját igyekezett földeríteni. Prelici J. tanár Szereth városának leírását adta, dr. Verenca D. pedig egész Bukovina történetét és földrajzát írta meg. A honi jogtörténelem körébe vágnak dr. Popovici E. György értekezései a románok régi jogszokásairól, a Vitéz Mihály korabeli szabad parasztokról, a Runc szó értelméről és a XII. századbeli osztrák jogéletről. A nyelvtudományi írások sorából megemlítjük Stefureac Istvánnak a román ragokról szóló dolgozatát, végre a természettudományiak közűl báró Hurmuzaki Konstantinnak a bukovinai pikkelyszárnyúakról és Procopean-Procopovici A.-nak Suczawa környéke növényvilágáról írt értekezését.

Kiváló érdemű a nemzeti történetírás terén báró Hurmuzaki Eudoxius (1812–1874), ki évek hosszabb során át dolgozott a bécsi állami levéltárban és dús anyagot gyűjtött a románok múltjának ismeretéhez. Belefogott ez anyagnak a földolgozásába is, német nyelven akarván megírni a nagy közönség számára a románok történetét, 1185-ben önálló népűl való föllépésük idejétől egész a jelenkorig, de nem fejezhette be munkáját, melynek kézíratát egyéb irodalmi hagyatékával együtt halála után örökösei a bukaresti román tudományos akadémiának ajándékozták. Ez ki is adta a Hurmuzaki által gyűjtötte okírati anyagot sok egyébbel együtt egy nagyszabású munka, a „Documente privitoare la istoriea Romînilor” eddig megjelent 25 kötetében; a szerzőnek német nyelvű töredékes történelmi művét pedig „Fragmente zur Geschichte der Rumänen, 1. bis 5. Band, Bukarest, 1878 bis 1886” czímmel rendezte sajtó alá. (Román fordítása „Fragmente din istoriea Romînilor”, 1. kötet, Bukarest 1879.)

Szépirodalmi téren a kisérletezők sorát a szép tehetségű Porumbesku Heraklius (1823–1896) papnövendék nyitja meg, a ki 1849 óta különféle folyóíratokban költeményeket tett közzé, melyek közűl némelyek, így az „Eu sîmt fatã de Romîn”, az „Aratrul s. plugul”, az „Audiþi colo un bucium resunã” a nép ajkán még ma is élnek. Írt több prózai elbeszélést is. Termékenyebb ő nála Bumbac Vazul J. suczawai gymnasiumi tanár, ki már tanúló korában ismertté tette nevét. 1861 óta folyóíratokban és röpíveken közölt különféle költeményekkel, melyek nagyrészt hazafias nemzeti tárgyúak. Megemlítjük közűlök különösen a tizenkét énekből álló (befejezetlen) „Dragoºida” czímű hőskölteményt, melyben a moldvai fejedelemségnek Dragosz alatti megalapítását akarta megénekelni; továbbá a „Piatra Cãþelei” czímű nyolcz énekes, a „Trei fraþi” czímű húsz énekes és a „Mioara” czímű négy énekes elbeszélő költeményeket. Vergilius Aeneisét és Horatius ódáit is lefordította román nyelvre eredeti versmértékeikben. Testvére, Bumbac J. János is ismert nevű költője Bukovinának. Számos költeménye közől e helyütt „Florinta” czímű öt énekes elbeszélő költeményét és az „Arborele Habsburgilor” czímű ódát említjük. (Megjelent a Sbiera J. G. írta „Rudolf, principele nostru ereditariu, Cernãuþ 1881” czímű életrajzi vázlatban). Rendkivűli költői tehetséggel volt megáldva a korán elhúnyt Petrino Dömötör (1846–1878), kit „Flori de mormînt” (1867) czímű költeményeiben meghatóan elsiratott nejének halála sötét, búskomor világnézet tolmácsává tett. Ez nyilatkozik „Lumini ºi umbre” (1870) czímű költeményfűzérében is. Olvasásra méltók még „Raul” (1875) és „La gura sobei” (1876) czímű epikai művei is. Költeményei lendűlet, mélység és kifejezésbeli szépség tekintetében a bukovinai román lyra legszebb virágai közé sorolandók. Költői léleknek vallják Berariu J. plebánost is (1846–1895) „O noapte pe ruinile Sucevei”, „Stîlpul lui Vodã”, „Lupta de la Smîrdan” czímű költeményei, valamint „Dochiea”, „Ochiul boului”, stb. czímű elbeszélései. Vonzó elbeszéléseket és humoros rajzokat írt Stefanelli Tódor törvényszéki tanácsos; ilyenek: „Georgiu Fulgerul”, „Dascãlul Þîntila”, „Comoara lui Pintea”, „Hasan cãlugãrul”, „Moara dracului”, stb. Az irodalom ez ágában egy-két írónőt is említhetünk, így Stefanovici C. Zsófia és Voronca Z. Ilona asszonyt.

Már az ifjú czernowitzi egyetem hallgatói közűl is kivált néhány ugyane téren. Így mindenek előtt a korán elhúnyt Porumbesku Cyprián (1854–1883), ki diák-dalaival és zeneszerzeményeivel egyaránt kitűnt; továbbá a más irodalmi ágakban is jeleskedő Morariu Konstantin plebános-helyettes, ki egyebek közt Goethe „Hermann und Dorothea”-ját (1884) fordította román nyelvre; nemkülönben Bocancea Temisztokles és az álnevű T. Robean. Amaz a „Dile negre” (1892), emez pedig a „Novelã de castel” (1894) czímű, igen művészi verselésű költői elbeszélés szerzője; végűl Berariu Konstantin és Isopeskul Konstantin (álnéven Verde), kik különféle folyóiratokban közlik költői műveiket.

A román népköltés, mint egyebütt, Bukovinában is igen termékeny és változatos. Már Hurmuzaki folyóírata, a „Bucovina” közölt róla annak idején néhány tanúlmányt és mutatványokúl balladákat, Hora-dalokat. Későbbi folyóíratokban és egyes naptárakban is jelent meg efféle. Népmesék (1886) és karácsonyi énekek (1888) gyűjteményét Sbiera J. G. tanár adott ki. Kiváló érdemeket azonban e téren főkép Marian Simon Fl., a suczawai gymnasium hittanára szerzett, ki balladák (1873), doinák és Hora-dalok (1875), népies hagyományok (1878 és 1895), varázsoldó igék (1886), lakodalmi (1890), keresztelői (1892) és temetési szokások (1892), varázsigék és ráolvasások (1893) és népies gúnyversek (1893) gyűjteményeinek közlésén kivűl egy tanúlmányt írt a román chromatikáról (182), melyet a bukaresti román akadémiában olvasott föl székfoglalóúl, továbbá egy jeles értekezsét a román népies madártanról (1883).

A zeneirodalom köréből említendő Worobkiewicz Izidor esperesnek és kiváló érdemű zenetanárának összhangzattani kézikönyve (1869), melynek a román népzenei stilust illető részében Sbiera J. G. is közremunkált.

A nyelv .

Bukovina románjai ugyanazt a nyelvet beszélik, a melyet magyarországi, romániai és bessarabiai testvéreik, s kivált az irodalmi nyelvük közös a többi románságéval; mindazonáltal az írott műveken nagyon megérzik azoknak az idegen nyelveknek a hatása, a melyeken az írók tudományos képzettségüket elsajátították. Kiváltképen elmondható ez a legelső irodalmi kisérletek nyelvéről. A vidéki s főkép a falusi lakosságnál azonban, bár itt sem minden egyesnél, némely szóknak és hangoknak sajátszerű, az általános irodalmitól eltérő kiejtésével találkozunk. Régesrégóta megvan ugyanis a román nyelv kiejtésében az arra való hajlam, hogy némely magánhangzók i és ie (gyakran csak e-vel írva) előtt meglágyúljanak, sőt egészen másfélékre változzanak. Így történik ez rendesen p, b, f, v és m előtt. A népies kiejtésben tehát 1. a p-ből pch, ch (=k) vagy pc, c (=cs) lesz; pl. a cãpiá (megveszni) helyett a cãpchié, a cãchié vagy a cãpcié; lupi (farkasok) helyett lupchi, luchi vagy lupci; se topeºte (olvad) helyett se topchieºte, se tochieºte vagy se topceºte, stb.; 2. b-ből bgh, gh(=g) vagy bg, g (=ds) lesz; pl. albinã (méh) helyett gyakran albghinã, alghinã vagy albginã hallható; sorbeºte (szürcsöl) helyett sorbghieºte, sorghieºte, sorbgeºte, stb.; 3. az f hang h-vá vagy º-sé (magyar s) változik, pl. a fi (lenni) helyett a hi vagy a ºi; fier (vas) helyett hier vagy ºier; fere és fiere (epe) helyett hiere vagy ºiere, stb.; 4. a v hang helyébe j (=magyar zs) vagy ii vagy h lép, pl. avidoma (egészen egyenlő) helyett ajidoma és aidoma; David helyett Dajid vagy Daiid, vierme (féreg) helyett jerme és ierme; se bolnãveºte (megbetegszik) helyett se bolnãjeºte és se bolnãieºte; vulpe helyett hulpe; meduvã helyett meduhã; 5. m-ből mn, n (=magyar ny) lesz; pl. luminã (világosság) helyett lumninã, luninã; miere (méz) helyett mnere, nere; smeurã (málna) helyett smneurã, sneurã, stb.

Az ilyen, még ma is hallható átmeneti alakoknak, mint lupki, lupci, mnere, párja az nr, mely r mellett a legrégibb nyelvemlékekben két magánhangzó közötti latin n helyében található. Példáúl a woronetzi codexben rendesen bunru és buru (jó), cinre (ki, a ki), luminrã és lumirã (világosság), stb. olvasható bunu, cine, luminã helyett.

A c (magyar cs) és g (=ds) hangokat is lágyabban ejtik sok helyütt, még pedig a c-t (ce, ci kapcsolatban) igen lágy º-nek (=magyar s), a g-t pedig (ge, gi kapcsolatban) mint a magyar zs-t; példáúl cine (a ki) helyett ºine; coace (süt) helyett coaºe; lege helyet lezse; lungime (hosszúság) helyett lunszime, stb.

Az e hang kiejtése is eltérő némikép a műveltek és műveletlenek beszédében. A parasztság a szóvégi hangsulytalan e-t, de néha a szóközépit is majdnem mindig i-nek ejti; pl. carti e helyett carte (könyv); fuge (fut) helyett fugi; ºoarece (egér) helyett ºoarici; întunerec (sötétség) helyett întuneric, stb.

Továbbá a falusi lakosság kiejtésében igen gyakran elmarad a szóvégi hímnemű articulus (l), helyette azonban hangsulyt kap az előtte álló u, így pl. domnul (úr) helyett domnu, ursul (medve) helyett ursu, stb. A beolvasztott névmások használatában is eltér itt-ott a parasztság beszéde a műveltekétől; pl. némelyek így mondják ’l am vedutu’l e helyett ’l am vedut (láttam őt). Az a és au segédigét a nép rendesen o-nak ejti; pl. o scris e helyett a vagy au scris (ő vagy ők írtak).

A román nyelvnek két lágy sziszegő hangja van; az egyik úgy hangzik, mint a magyar z, a másik pedig úgy, mint a magyar dz. E két hangot a régibb, ú. n. cyrilli írás két jegygyel különböztette meg egymástól, amazt ∋-vel, emezt s-szel jelölvén. A XVIII., de kivált a XIX. század folyamán azonban, míg ez írásmódot használták, e megkülönböztetést elhanyagolták és mind a két sziszegő hangot egyaránt ∋-vel jelölték, minek következtében a műveltek kiejtésében lassanként a köztük eredetileg megvolt különbség teljesen elmosódott. A mai román helyesírásban, mely már a latin betűkkel él, e kétféle hang jelölésére a z és d betűket használják, de nem annyira a kétféle hang megkülönböztetésére, mint inkább szószármazási tekintetből. Pedig czélszerű lenne e részben híven követni a nép kiejtését, és az első hangot (a z-félét) mindig z-vel, a másodikat (a dz-félét) meg következetesen d-vel jelölni. A legtöbb esetben ez úgy is megfelelne a szószármazásnak is, minthogy az első, a z-féle hang, úgyis legtöbbnyire latin s-re, a másik, a dz-féle pedig majdnem mindig latin de, di szótagbeli d-re megy vissza; pl. zobon = sabanum, zar = sera, di = dies, prând = prandium.

A románban továbbá két h-féle hang van, egy lágyabb és egy keményebb (a német ch-hoz hasonló). Az írás azonban mind a kettőt egyaránt χ-val jelölte régebben, ma pedig h-val. A műveltek kiejtésében ennélfogva sok helyütt e két hang sem igen különböztethető meg, s igen gyakran h-t hallani ott is, a hol a nép ch-t ejt és viszont. Itt is szükséges lenne tehát a nép kiejtésében még világosan meglévő különbséget az írásban következetesen föltűntetni. Az erre irányúló kisérlet azonban, mely az első hang jelölésére a h-t, a másodikéra pedig a ch-t foglalja le, annyiban nem mondható valami szerencsésnek, a mennyiben a ch jegy e és i előtt k hang jelölésére szolgál.

De nemcsak hangtani, hanem szókészletbeli különbségek is mutatkoznak a bukovinai románok beszédében a foglalkozás és életmód, valamint azon vidék különféleségéhez képest, a melyen laknak. A szellemi műveltség még koránsem valamennyi néposztálynak közkincse. Így tehát a művelődésben való egyenlőtlen haladás folytán, valamint azon törekvés következtében, mely a nyelvnek idegen elemektől való megtisztítására és tisztán tartására irányúl, mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben különbség van a műveltek és a műveletlenek szókészlete közt a románoknál is, mint más népeknél. E különbség azonban hovatovább csökken a szerint, a mint a közművelődés mind jobban terjed a nép alsóbb osztályai között is. Ezenfölűl az idegen népelemek betelepedése is hatással volt a románok szókészletére annyiban, hogy az ő révükön elég nagy számú idegen szó szivárgott a nép nyelvébe, minők pl. hutã (üveghuta) steclãrie helyett, ºurþ (kötény) opreagã helyett, þuruc (vissza, a német zurück) înapoi helyett, comirnic (lakó) chiriaº vagy conlocuitor helyett, stb. Főkép a román városi lakosság alsóbb rétegeinek nyelve mutat nagyobb mértékű keveredést, s itt is leginkább a mesteremberek nyelve, a kik szerszámaik és bizonyos ipari míveleteik jelölésére gyakran élnek idegen szóval. Általában azt mondhatjuk, hogy a hegylakók tisztábban beszélnek, mint a síkföld népessége; emezek közt megint azok tisztább nyelvűek, a kik távolabb laknak a városoktól és vásárhelyektől, meg a kik nem gyakorolnak idegenektől eltanúlt mesterségeket.

A rutén nyelv és irodalom. Ku³užniacki Emiltől, fordította Katona Lajos

A bukovinai rutének nyelvében világosan két nyelvjárást, egy éjszakit és egy délit lehet megkülönböztetni. A kettő közötti határvonal Nepo³okoutztól Czartorián, a Czeremosz melletti Wolokán, Felső- és Alsó-Stanestién át Sadowáig s onnan keletnek fordúlva Korczestién, Milleszoutzon és St. Ilién át Ipotestieig húzódik. E vonaltól éjszakkeletre van az éjszaki, délnyugatra pedig a déli nyelvjárás terűlete, de a határvonal mentén említett helységek még az éjszakihoz tartoznak. Valamint azonban a bukovinai ruténség szorosan véve csak a határos galicziai, vagy szabatosabban szólva pokutiai rutének keleti elágazása: úgy tájszólásaik vidékei is csak a galicziai rutén nyelvjárások terűleteinek, az éjszaki nyelvjárásé az éjszak-pokutiainak, a délié pedig a dél-pokutiainak a folytatása. Ennyiben a Bukovina éjszakkeleti részén beszélt nyelvjárást teljes joggal éjszak-pokutiainak, a délnyugatin honosat pedig dél-pokutiainak, vagy mivel e vidéknek, mint a Pokutia déli részének is jobbára huculok a lakói, hucul nyelvjárásnak is nevezhetnők.

Ennek a megállapításával azonban a dolog még nincsen elintézve, mert még mindig kérdés, vajon a pokutiai nyelvjárásoknak Bukovinába nyúló elágazásai teljesen megegyeznek-e galicziai törzsükkel, avagy eltérnek-e tőlük egyben-másban. A déli nyelvjárást illetőleg bátran állítható, hogy annak galicziai és bukovinai tájszólása között ily eltérés nincsen, s az egyezés a dél-pokutiai és a vele összefüggő bukovinai déli nyelvjárás közt nemcsak a szókészletre, hanem a nyelvtani sajátságokra nézve is teljes. Azonban valamivel másként van a dolog az éjszaki nyelvjárást illetőleg, mely a bukovinai részen ott, a hol a galicziai testvér-nyelvjárással érintkezik, még nem mutat ugyan észrevehető különbségeket; a mint azonban e határterűlettől délkelet felé távolodunk, a távolság arányában szaporodnak az eltérések a galicziai és a bukovinai tájszólás között. Leglényegesebb különbözések a következők: 1. Az i és e fölcserélése. 2. A è, š és ž hangoknak fölötte lágy ejtése. 3. Az i-vel képzett igetövek jelenidejű egyes számú harmadik személyében a t végződés elesése, minek folytán a rendes robyt, ljubyt, chodyt alakok helyett roby, ljuby, chody, sőt az 1. alatt említett hangtani sajátság miatt gyakran robe, ljube, chode is hallható. 4. Ugyancsak a t végződés eleste ugyane fajtájú igék jelen idejének többes számú harmadik személyében is, mi által a rendes robjat, ljubjat, chodjat alakok helyett robja, ljubja, chodja keletkeznek.

Immár a bukovinai rutének irodalmára tévén át, mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy az a régibb korban egyáltalán semmi sajátszerűen bukovinai jellegű termékkel sem dicsekedhetik, s az újabb korban is csak kevés ilyest mutathat föl; továbbá még megemlítendő, hogy a régi kort illetőleg ez irodalom csak az egyetemes orosz és délszláv, az újabb kort nézve pedig a kis-orosz irodalommal kapcsolatban gondolható és tárgyalható.

Már a mi a régibb, a kereszténységnek körűlbelűl a XI. század elején történt fölvételétől a jelen század első évtizedeiig terjedő korszakot illeti, annak nyelve az egyházi szláv, tartalma pedig jobbára egyházi. Épenséggel nem lehetetlen ugyan, hogy azon a terűleten, mely oklevélileg kimutathatólag már a XIV. században a Bukovina nevet viselte, azonban a külön moldvai fejedelemség megalakúlásaig, tehát körűlbelűl 1350-ig előbb az egyetemes ó-orosz birodalomhoz, azután pedig Halics-Lodomériához tartozott, hogy – mondjuk – e terűleten a tisztán egyházi és szertartási könyveken kivűl szintén ne lehettek volna olyanféle világi irodalmi termékek másolatai is forgalomban, a milyen példáúl az Igor hadjáratáról való hős-ének s más egyéb; de ilyeneknek egykori megvoltát bizonyítani egyelőre nem lehet. Sőt még az oly emlékekből is, a melyek az istenitisztelethez tartozásuknál fogva okvetetlenűl megvoltak valaha, csak vajmi kevés, vagy jóformán semmi sem maradt fönn. Egyetlen kivételűl legfölebb azt az evangelium-codexet említhetjük, mely jelenleg az 1459 óta emlegetett putnai kolostorban őriztetvén, Evangeliarum Putnanum néven ismeretes. Igaz, hogy még ezt a nyelvemléket illetőleg sem igazolható teljes bizonyossággal annak bukovinai eredete, de a valószinűség mégis mellette szól inkább, mint ellene. Annyi azonban kétségtelen, hogy e nyelvemléket mind betűi, mind helyesírása még a XIII. századból valónak vallják; de ezenkivűl még azért is kiváló érdekű a szláv nyelvek tudományára nézve, mivel azon nem épen számos egyházi szláv, szabatosabban ó-szlovén kézíratok sorába tartozik, a melyek a déli vagy kis-orosz nyelvjárás hatását árúlják el.

Az Evangeliarium Putnanum (XIII. század) egy lapjának hasonmása. A „Monumenta linguae palaeo slovenicae”-ben Ka³užniackj Emiltől közölt hasonmás után.

A XIV. század közepe táján a mai Bukovina politikai helyzete annyiban megváltozott, hogy ez időben e tartomány végleg kiszakadt az ó-orosz birodalom kötelékéből és a vele kelet felé határos terűletekkel egyetemben az újonnan keletkezett moldvai fejedelemség részévé lett. Bármily fontos volt is azonban e változás politikai tekintetben, a tartomány irodalmi életére egyelőre semmi hatása sem lett. Minthogy a tartomány új urai is a hivataloskodásban és az egyházban, de kivált emitt eleinte még az egyházi szláv nyelvvel éltek; mivel továbbá egész világnézetükkel is sokkal inkább a görög-szláv Kelethez szitottak, mint a római-germán Nyugathoz: az irodalom is a régi hagyományos csapáson haladt tovább. Ha mi változás e részben mégis történt, csak abban állott, hogy egyrészt a lakosság, másfelől kivált a kolostorok számának gyarapodtával, melyek e korban még a művelődés s az irodalmi munkásság fő ápolóhelyei valának, írásművek és a tudomány iránti érdeklődés ez idő óta jóval nagyobb kezdett lenni, mint annakelőtte. S valóban, ha a még meglévő kolostori könyvtárakban kutatunk s e mellett az ilyenek szétszórt maradványait részint Bukovinában, részint egyebütt is, így Lembergben, Przemyœlben és Bécsben, de másfelé is fölkeressük: azt fogjuk látni, hogy iménti állításunk nem alaptalan. Bukovina hajdan igen gazdag könyvkincseinek e ma már szétszórt és nagyon megfogyott maradványai között is megtalálhatók számos szertartási könyvön kivűl majdnem az összes kiválóbb keleti egyházatyák íratai; továbbá az akkoriban közkézen forgott egyházjogi munkák, mindenféle elbeszélő művek, még pedig nemcsak az egyház részéről engedélyezetek, hanem az apokryph könyvek is, a régibb vitázó irodalom termékei, történelmi, földrajzi és természetrajzi értekezések, kérdések és feleletek, jövendőmondó könyvek s más effélék. Szóval, mint a görög-szláv Kelet többi országaiban, úgy itt is ismeretesek valának az akkori byzanczi irodalom legnevezetesebb termékei és számos egyházi szláv, de görög nyelvű másolatokban is el voltak terjedve. Azonban nemcsak az honosúlt meg és terjedt el a mai Bukovinában, a mit a régibb byzanczi irodalom alkotott s a mit egyházi szlávra lefordítottak, hanem a nevezetesebb délszláv írók önálló művei is. Így még az imént említett szétszórt maradványok között is meglelhetők Euthymius bolgár patriarcha (1375–1393) és Tzamblak Gergely (meghalt mint Oroszország érseke 1419-ben) némely íratai, melyek közűl emennek a Suczawában eltemetett Novi Szent János életrajzát előadó munkája még ma is kelendő olvasmány Bukovinában. Daniel szerb panegyrikus történetírónak (meghalt 1338) a szerb királyok és érsekek életírásait tartalmazó munkájából is Bukovinán át jutott, a benne lévő bejegyzések tanúsága szerint, a lembergi egyetemi könyvtárba egy példány; ugyanígy az a nyelvtani értekezés is, a mely a XV. század első felében élt Kostenetzi Konstantin délszláv tudós nagy munkájából való kivonat, s a melyet Jagiæ V. a Codex Slovenicus rerum grammaticarum kiadásánál értékesített.

Már a XIII. században megtörtént az első s a XV-ben következett a második, komolyabb kisérlet a görög-keleti és a római katholikus egyházak egyesítésére, ez azonban tudvalévőleg egyelőre sikertelen maradt. Hanem az eszméről nem tettek le, s az a XVI. század folyamán jóval kedvezőbb körűlmények között, a nyugati orosz egyház szűkebb terűletére szorítkozva meg kezdett testesűlni. De egészen simán és az illetékes felek kemény ellentállása nélkül ekkor sem ment a dolog. Előbb heves egyházi küzdelem tört ki, mely mindkét részről nagy tűzzel folyt; de bármily sajnálatos is e harcz más szempontból, irodalomtörténeti tekintetből mindenesetre megvolt az az üdvös hatása, hogy fölserkentette a lelkeket s hogy a régibb orosz irodalomnak legalább részben időszerű, a jelenből merített és a meglévő egyházi s nemzeti ellentéteket feszegető tartalmat adott. Azon élénk kereskedelmi, politikai és szellemi közlekedés mellett, a mely az akkori Moldva és a hajdani lengyel-lithván birodalom nyugati-orosz részei között fönnállott, nem maradhatott el az itt dúló egyházi harcznak és az azt kisérő irodalomnak a moldvai részekben sem a visszhangja. Az akkori Moldva írástudó köreiben szorgalmasan olvasgatták és magyarázgatták a vallási egyesűlés melletti, de még inkább az ellene szóló értekezéseket és könyveket, s mivel az ország fejedelme és lakói a görög hitvallás hívei valának, természetesen az egyesűlés ellen küzdők pártjára állottak. S míg a moldvai hoszpodárok és az ország nagyjai a lengyel földön élő hitsorsosaikat templomaik, szerzetesrendjeik és nyomdáik föntartására tetemes pénzadományokkal, a hoszpodárok pedig ezenfölűl még a lengyel királyoknál és senatoroknál ismételt kérelmekkel és fölfolyamodásokkal is istápolták: addig a moldvai kolostorok a maguk részéről szintén hathatós erkölcsi támogatásban részesítették őket. A moldvai, főleg pedig a mai Bukovina terűletén állott kolostorokban keresték s nem ritkán meg is találták a kellő irodalmi segédeszközöket az orthodox álláspont védői. Így példáúl kétségtelen, hogy ez álláspont egyik legkiválóbb, de mindenesetre legtudósabb és legtárgyilagosabb védője, az ismert nevű Kopystenski Zakariás fő munkája, a Palinodia számára, melyet 1621 és 1622 közt fejezett be, az anyag egy részét a mai Bukovinában lévő putnai kolostorban gyűjtötte. Ő maga is megvallja ezt, midőn a Johanna papissa ismeretes mendemondájának említésénél határozottan megjegyzi, hogy erről egyebek közt a putnai kolostorban értesűlt Warlaam calabriai archimandritának e helyütt egyházi szláv fordításban megvolt dialogusa egy példányából. „Mikor – így hangzanak Kopystenski saját szavai – a fölötte híres Putna nevezetű moldvai kolostorban tartózkodtam, ott olvastam az említett könyvet és benne a Johanna papissa történetét.”

Egyébként azonban a mai Bukovina irodalma e korban is hű maradt addigi hagyományos jelleméhez és az itteni írástúdók fő munkássága továbbra is majdnem pusztán kész bolgár, szerb és orosz-szlovén munkák másolásában állott. E munkásságukat még nagyobb buzgalommal folytathatták, mióta Krimkowicz vagy Krimka Anasztáz radautzi püspök és később suczawai metropolita, 1589-től 1631-ig csekély megszakítással viselt magas egyházi méltóságainak dús jövedelmeiből bőkezű támogatást nyújtott nekik, s e jövedelmeket részint a Suczawa melletti Dragomirna kolostor fölépítésére, részint kézíratok vásárlására fordította. De nemcsak a könyveknek és az irodalmi munkásságnak általában, hanem kiváltképen a szép és díszes külsejű könyveknek lévén barátja, nagy gondot fordított a saját pénzén vásárolt kézíratoknak pompás képekkel és díszbetűkkel való ékítésére, melyek kirajzolásában és festésében főleg valami Suczawai István ügyességének vette jó hasznát. Szép tanújelei e műpártolásnak a lembergi egyetemi könyvtár evangelium-codexe és az 1610-ből való Apostolarium, mely ma a bécsi udvari könyvtár tulajdona.

De ugyanakkor, midőn a mai Bukovina irodalmi és közéletében az egyházi szláv nyelv uralma úgy szólván tetőpontjára ért, egyúttal már annak a jelei is mutatkoztak, hogy ez uralom kevés idő múlva menthetetlenűl véget fog érni. A közelgő hanyatlás okai pedig, melyekre e jelek mutattak, 1. az, hogy a délszláv forrásokból addig szűntelen áradó új meg új irodalmi termékek lassnként megfogyatkoztak, a minek meg abban kell keresnünk az okát, hogy a bolgár és szerb nyelvű országokban a török hódítás óta az irodalom pangásnak indúlt; 2. az, hogy az egyházi szláv nyelvnek és irodalomnak a mai Bukovinával határos nyugati és déli orosz terűleteken is mindinkább tért kellett vesztenie az egyre erősbödő lengyel hatás következtében; 3. a román irodalom keletkezése is ez okok egyike, a melylyel együtt járt a román nyelvnek a hivatalos és egyházi életbe való bevitele a mai Bukovinában. És ez a harmadik ok volt valamennyi közűl a legnyomósabb és tulajdonképen döntő. Minthogy ugyanis időközben a mai Bukovina akkori lakóinak nagy többsége eloláhosodott, a román nyelvnek a hivatalos és egyházi életbe való bevitele könnyen és minden nagyobb akadály nélkül ment annál is inkább, mivel kivált Lupul Vazul vajda (1634–1654) ez irányban különös buzgóságot tanúsított.

Az egyházi szláv nyelv a mai bukovinának csak éjszakkeleti részén, az ottani kolostorokban és templomokban tengette tovább úgy, a hogy, életét, a nélkül azonban, hogy a feltörekvő román nyelvvel és irodalommal a fönforgó körűlmények között sikeres versenyre kelhetett volna. De hogy e változást valamiképen félre ne értsük, meg kell említenünk, hogy ez az újonnan támadt román irodalom csak a nyelvében különbözött a kiszorított egyházi szláv irodalomtól, irányát és tartalmát tekintve azonban annak egyenes folytatása volt. Néhány terméke kivételével ugyanis, a melyek lengyel hatás szülötteinek tekinthetők, csupa görög, vagy még gyakrabban egyházi szláv nyelvű munkák fordításaiból állott.

Krimkowicz Anasztáz suczawai metropolita Apostolariumának (1610) egy díszfestésű lapja. A bécsi udvari könyvtárban levő eredeti után.

Ilyenek valának a mai Bukovina irodalmi állapotai 1775 körűl, mikor a tartomány Ausztriához kerűlt s ezzel mintegy a német műveltségtől függő helyzetbe jutott. Igaz, hogy ez a függés eleinte csak igen lassan lett érezhetővé s az első évtizedekben nem valami mélyre ható módon nyilvánúlt. Tanúltak ugyan a tartományban németűl, német könyveket kezdettek olvasni, de azért a hazai két irodalomban jó ideig még a régi hagyományok uralkodtak. A legbeszédesebb bizonyítékai ennek Ferlejewicz Vazul (1783–1851) vallási énekei, melyek Piœni, psalmy, stb. czímen 1844- és 1845-ben jelentek meg először, azután pedig 1849-ben bővített kiadásban, a czernowitzi Eckhardt-czég sajtóján. Ez énekek nyelve, rímelése és versszakai egészen a régibb, XVII. és XVIII. századból való nyugati orosz egyházi énekek mintájára vannak szabva, csakhogy Ferlejewicz énekei mindezek tekintetében még jóval esetlenebbek, mint példaképei. További bizonyítékai föntebbi állításunknak a Prodan testvérek, Gábor (1816–1844) és Vazul (1809–1880) ódái, a melyek nyelvüket és előadásmódjukat nézve szintén a régi hagyományos dicsőítő költészet visszhangjai s az ódának, e műfaj jelesb mintáit tartván szem előtt, csak a nevét viselik. De azért a Prodan testvérek mégis tisztes helyre érdemesűltek a bukovinai rutén irodalom történetében, a mit azonban inkább annak az élénken lüktető nemzeti érzésnek köszönhetnek, mely náluk hamarabb kezd buzogni, mint a többi bukovinai ruténeknél, s a melynek kivált a két testvér idősbje, ki azonban az ifjabbnál jóval tovább élt, gyakorlati téren is dicséretes hévvel igyekezet érvényt szerezni. Prodan Vazul volt évek hosszú során át a bukovinai ruténség elismert vezére, s egyebek közt az is az ő érdeme, hogy az osztrák uralom alatt számban emelkedett rutén népnek, a mely ma a tartomány lakossága között viszonylagos többségben van, 1868-ban végre irodalmi egyesűlete alakúlt: a még ma is fönnálló Ruska Besida.

Mialatt azonban a bukovinai rutének irodalmi munkássága még mindig a régi hagyományok csapásán maradt, addig galicziai testvéreiknél főkép a lengyel és dél-orosz, vagy ukrainai hatások a világrészünk nyugati országaiban megindúlt nagy nemzeti, politikai és társadalmi mozgalmak visszhangját keltették föl. E nevezetes fordúlat a harminczas évek elején történt s legszembeötlőbb jelensége a népiesnek tárgyban és alakban való keresése és utánzása. Ezt a népies felé fordúlt irodalmi irányt, mely az 1848. évi eseményekből csak új erőt merített, Bukovinába leginkább egyes ott élő galicziai tanítók és hivatalnokok ültették át. A régi hagyomány ugyan a szokás hatalmánál fogva még tovább is élődött egy ideig, de már sokáig nem tudott fönmaradni s végre egészen elenyészett. S habár még ma is van úgy a bukovinai rutén írók, mint a galicziaiak között egy s más kérdésben eltérés, mint példáúl a helyesírás ügye, vagy a kis-orosz nyelvnek az orosz nyelvtörzs többi ágaihoz való viszonya: abban az egyben mégis valamennyien egyetértenek, hogy az irodalomnak ma már nem lehet föladata a régi elemek örökös ismételgetése, a melyeket a műveltségbeli haladás már amúgy is teljesen lejáratott, hanem hogy a való élet érdekeinek és kivánalmainak művészi kifejezését kell czéljáúl kitűznie.

Azon bukovinai írók sorában, kik ez újabb, népiesebb irány hívei közé szegődtek, az elsők egyike Feïkowicz Osip (1834–1888). Ifjúságában csak igen hiányos, az elemi ismereteket alig meghaladó iskolázásban részesűlt, melynek hézagait azonban Rothkähl Rudolf festővel való érintkezése, kivel a moldvai Neamtz nevű városkában ismerkedett meg, továbbá katonai előljáróinak, kivált a művelt és jó lelkű Appel századosnak hatása kipótolta. Megtanúlván a német nyelvet, annyira megismerkedett az újabb német irodalommal, hogy maga is egészen csinos német verseket írt. Nevet azonban nem a német költők között, hanem anyanyelvének irodalmában vívott ki magának. Midőn 1859-ben az olasz hadjárat végével Czernowitzba kerűlt s Neubauer E. R. fölszólítására épen a rutén népdalok német fordításához akart látni, két, véletlenűl ugyanott időzött fiatal galicziai íróval, névszerint Kobylanski Antallal és Horbal Konstantinnal ismerkedett meg, kik rá vették, hogy inkább a rutén irodalom javára gyümölcsöztesse tehetségét. A szép siker, melyet első rutén költeményeivel inkább a galicziai ruténeknél, mint saját honfitársainál aratott, arra ösztönözte, hogy újabb irodalmi föladatokat tűzzön maga elé, s ez úton csakhamar a legismertebb és legkedveltebb rutén írók sorába küzdötte föl magát. Természetes, hogy az, a mit Feïkowicz az 1859-től 1888-ig terjedő elég hosszú időközben írt, nem mind egyenlő értékű; sőt egész világosan meg lehet irodalmi munkásságában legalább is két korszakot különböztetni. Az elsőben, az 1859 és 1867 közöttiben áll alkotóerejének delelőjén, s ebben az időszakban írott költeményei és elbeszélései, kivált pedig emezek maradandó díszére válnak a rutén irodalomnak. Tárgyainak ugyan nem valami széles a köre. Nagyobbrészt a katonaéletből és a heves vérű hucul hegylakók sorsából veszi rajzait, a melyeknek egyszerű tárgyaiért bőven kárpótol a soha sem terjengős, hanem mindig szabatos rövidségre törekvő író művészi alakító ereje, tőrűlmetszett eredeti fölfogása és érzésének üde természetessége. E tekintetben munkássága első korszakának termékei páratlanúl állanak a rutén irodalomban, s a bennük rejlő mély költőiség miatt, a melyet hozzá méltó keretbe foglal a nyelv tájszólási zamata és a leírások megkapó hűsége, még hosszú időn át bízvást meg fogják tartani vonzóerejüket. Már egészen másneműek Feïkowicz második korszakának, az 1867 és 1888 közöttinek termékei, a melyek ugyan gondolatbeli gazdagságuk és változatos alakjuk miatt első tekintetre talán megvesztegetőbbek, mint az előbbiek; de ha jobban szemügyre veszszük őket, meglátszik rajtuk, hogy nem a költő saját tapasztalatainak és érzéseinek forrásából merítvék, hanem idegen művek, nevezetesen Szewczenko alkotásainak utánzatai. Sőt még a melyek nem mutatják is Szewczenko s más dél-orosz és idegen írók hatását, azokban sem tud többé Feïkowicz arra a magaslatra emelkedni, a hol régebben állott. Szárnyainak röptét oly körűlmények bénították meg, a melyeket jobb nem bolygatni, s ezek folytán most már csak vagy olyan egészen elhibázott műveket írt, minő a „Dowbusz”, vagy a saját régibb költeményei és elbeszélései újabb változataival és körűlírásával bíbelődött, mint a „Dnieszter forgói”, a „Lelija sírja” czíműekben és másokban. Csupán vallási énekei, milyeket nagyobb számmal írt e korszakban, mutatták a régi mestert, habár egészen másképen, mint annak előtte. A legalanyibb rutén költő ezekben mindjárt a lgtárgyilagosabbak egyikének is mutatkozik, s egyúttal azt is megtanúlhatni tőle, milyeneknek kell az ilyenfajta énekeknek lenniök, hogy a szó valódi értelmében költemények és ne puszta verses prózák legyenek. Az alak szorosan hozzásimúl a tartalomhoz azon versek legtöbbjében is, a melyeket Feïkowicz 1887-ben kis gyermekek számára adott ki, a mi pedig annál nagyobb érdem, mert talán alig nehezebb valahol, mint épen itt, a kellő hangot és kifejezést eltalálni. S arra sem valami sok példát találunk, hogy egy vénűlő, magával és a világgal meghasonlott, egyébként is balútra kerűlt költő a tiszta gyermeklélek hamvas üdeségét olyan megindító szeretettel és bensőséggel tudja ellesni és közölni, mint a hogy Feïkowicz tette gyermekverseiben.

Feïkowicz Osip. Hecht Vilmostól

A másik bukovinai rutén író, ki némi nevezetességre jutott, Worobkiewicz Izidor, 1836-ban született. Az iskola, melyben nevekedett, őt is, mint Feïkowiczot, előbb a német irodalom vonzókörébe ragadta, s ő is csak utóbb tért át a rutén irodalom művelésére, mikor annak némely termékeivel megismerkedett. Első kisérletei az a tizenhárom költemény, a melyek Didyckij Bohdan kiadványában, a Halyczanyn czmű almanachban, Dany³o Mlaka álnévvel jelentek meg 1863-ban. Ezeket fáradhatatlan szorgalma gyümölcseiűl számos lyrai és elbeszélő költemény (köztük több történeti ének és valóságos eposz is) követte, valamint prózai elbeszélések, drámék, operette-szövegek, de prédikácziók és népszerű tudományos értekezések is. Bármilyen csinos is azonban lyrai költeményeinek legtöbbje, Worobkiewicz írói tehetségének igazi ereje mégsem ezekben, hanem elbeszélő műveiben tűnik ki. Első sorban alakító tehetsége, mely a lelki élet rejtettebb bonyodalmainak elemzésével kevesebbet törődik, mint a külső események elmondásával és a helyzetek rajzával, írónkat leginkább a legendai és történelmi tárgyak földolgozására serkenti, a melyekben sokkal otthonosabb, mint bárhol egyebütt, s itt legfölebb a bőbeszédű és szónokias hevű elmélkedésre való nagy hajlandósága rontja olykor a tiszta művészi hatást. Kisebb elbeszélő költeményei (balladái, történeti énekei, stb.) azonban jóval sikerűltebbek, mint azok a nagyobb elbeszélő művek, a melyekben, mint példáúl a Kleopatra, Nero császár és Rettenetes Iván czíműekben, valóságos eposzokkal óhajtotta gazdagítani a rutén irodalmat. Bármily dicséretes volt is e szándéka, annak megvalósítása nem mondható egészben sikerűltnek, s egyes szebb részleteken kivűl, a melyekben a szó festői ereje és a leírások kidomborodó elevensége nem tagadható, e művek sem szerkezetük, sem kidolgozásuk tekintetében nem ütik meg a magasabb irodalmi mértéket. Prózában írt elbeszélései közűl csak a „Makowejka” és legfölebb még a „Ksenia apácza” czímű emelkednek a költőnek jobb elbeszélő költeményeivel egy sorba, míg a többi már csak középszerű. Eddig még nyomtatásban meg nem jelent drámai a színpadról már ismeretesek, és az minden esetre dicséri őket, hogy valamikor igen gyakran adták e darabokat s még ma sem tűntek le teljesen a rutén nemzeti színpad műsoráról. Keletkezésük korában igazán hézagpótlók voltak s még ma is ilyenek legalább részben, a mi kétségtelenűl tisztes helyet biztosít számukra a rutén drámairodalom történetében. Worobkiewicz a személyek jellemzése és a helyzetek megalkotása tekintetében is bátran megállja helyét a többi kis-orosz színműírók mellett. Gondolati tartalmuk azonban, jóllehet a szerző egy-egy darabjában, mint a „Bidna Marta” és „Hnat Pryb³uda” czíműben a társadalmi ügyeket is feszegetni próbálja, elég szegényesnek mondható, s a mi a szerkezetüket illeti, legalább azon alakban, a mint előttünk vannak, bizony hiányzik belőlük a hatásos színmű legfőbb kelléke: a drámai élettől lüktető cselekvény és az ennek indító okait tisztán láttató, következetesen megalkotott drámai összeütközés.

Feïkowiczon és Worobkiewicz Izidoron, a bukovinai rutén irodalom e két legkiválóbb képviselőjén kivűl még mások is igyekeztek annak gyarapítására, de, sajnos, nem valami kiváló sikerrel. Bármily tiszteletreméltó ugyanis törekvésük egyéb szempontból: tisztán annak a czélnak a tekintetéből, a mely felé a szépirodalomnak első sorban törekednie kell, próbálkozásaik alig mondhatók egyebeknek szerény igyekezetnél, a melyben sokkal több része van a jóakaratnak, mint az igazi írói hivatottságnak. Említést még csak az a kevés számú költemény érdemel, a melyeket Worobkiewicz Gergely, Izidor öcscse (1838–1884) írt Naum Szram álnéven; továbbá némi föntartással még Jaroszynski Eugénia (szül. 1868-ban) elbeszélései és vázlatai, melyek ugyan szép jövőt látszanak igérni, de hogy e reményt az írónő be is váltja-e, azt majd csak a következő évek mutatják meg, valamint azt is, hogy van-e a legújabban föltűnt bukovinai rutén írók sorában egy-egy kiválóbb tehetség.

A német irodalom. Wolkan Rudolftól, fordította Katona Lajos

Bukovina németjeinek e tartomány vegyes népességéhez képest is csekély számából könnyen érthető, hogy nem járúlhatnak valami nevezetes mértékben a nagy német irodalom gyarapításához. A tulajdonképeni megtelepűlt s alig egy század óta itt lakó német nép földmívelő levén, természetesen lehetőleg a gazdálkodásra igyekezett fogni a fiait, de különben sem érzi szükségét, sem ideje és ereje nem volt eddig arra, hogy a saját kebeléből olyan német középosztályt teremtsen, a melytől egyedűl volna várható, hogy a német irodalmi munkásságban nagyobb részt vehessen. Régi hazájukból örökségűl magukkal hozott népdalaikat, karácsonyi és húsvéti játékaikat ugyan hűségesen megőrízték új honukban is, de újabbakkal alig gyarapították. Így irodalmi munkásság egyebütt, mint a tartomány fővárosában, Czernowitzban, eleitől fogva alig volt várható. Czernowitzban ugyanis a németség számbeli kisebbsége mellett is vezérszerepet visz; de különben is ott van az egész tartomány szellemi életének természetes fészke. Csakhogy másrészt épen az ottani németség jórészt hullámzó, folyton ki- és beáramló elemekből, nevezetesen hivatalnokokból áll, a kik a birodalom nyugati részeiből többnyire csak hosszabb, vagy rövidebb időre kerűlnek ide, és csak ritkán maradnak itt életfogytiglan. S mégis, az a csekélység is, amit az itteni német irodalom czímén feljegyezhetünk, majdnem pusztán német hivatalnokok műve, a kiknek bölcsője idegenben, a messze Nyugaton ringott s ifjúkori műveltségük is ott gyökeredzik; így valódi, a szó szorosabb értelmében bukovinai eredetű német irodalomról nem is beszélhetünk, ha csak mindazt az éretlen és kezdetleges próbálkozást, a mi itt-ott napilapokban és részint önállóan is napvilágra kerűl, számba venni nem akarjuk. De még az a kevéske is, a mi szóra érdemes, egyedűl a jelen század terméke, vagy még pontosabban szólva, a legutóbbi félszázadé. Igaz ugyan, hogy már a jelen évszáz elején is volt Czernowitznak könyvsajtója, s nem lehetetlen, hogy már akkoriban is termett itt egy s más irodalmi dolgozat, csakhogy azokat senki sem vette figyelembe és számba, senki sem gyűjtötte össze. Csupán a tartományi könyvtár fölállítása óta van a honi szépirodalmi termékek ily egybegyűjtése számára kellő hely; mert annak a hatósági rendeletnek, a mely a czernowitzi egyetem fölállítása előtt a köteles példányok beszedésére a czernowitzi gymnasiumot jogosította föl, kevés foganatja volt, úgy, hogy régibb időből semmi sem maradt fönn. Azonban a veszteség, a mely ilyenformán támadt, legalább a művek számát nézve alig lehet valami tetemes.

A legrégibb fönmaradt lyrai termékek 1850-ből valók, s ezek Staufe-Simiginowicz Lajos Adolf Hymnusai. Költőjük még utóbb is több izben lépett verseivel a nyilvánosság elé s könnyed, tetszetős formaérzékéről tett bennük tanúságot. Ezeken kivűl írt elbeszéléseket is, melyek közűl sok bukovinai színtéren játszik. Fő érdeme azonban mégsem a saját költői alkotásaiban, hanem inkább abban van, hogy fordításaival a művelt Nyugat felé útat egyengetett hona és a vele határos országok román és rutén költészetének („Rumänische Poeten” 1865 és „Kleinrussische Volkslieder” 1888). Némiképen rokon e téren vele a tiroli származású Obrist J. G., kinek részben még bukovinai tartózkodása idején írt költeményei („Georginen” 1870) sorában a rutén lyra egyes mutatványai is olvashatók. Ezeket újabbak és jobbak követték a „Buchenblätter” czímű évkönyv második kötetében. Egészen Bukovina földjéből fakadtak Neubauer Ernő Rudolf „Lieder aus der Bukovina” (1855) czímű költeményei. Szerzőjük igen sokoldalú, de kissé elsietve dolgozik, s övé egyebek közt a tartomány első német újsága megteremtésének az érdeme is. Mind a három említett író a bukovinai gymnasium tanára volt s műveltségük egészen nyugati eredetű. Abban is sok közös vonást találunk náluk, hogy miként igyekeznek a bukovinai német irodalom föllendítésére. Önállóan csak kevés iratuk látott napvilágot, hanem a legtöbb az akkori idők napilapjaiban, melyeket részben ők maguk szerkesztettek, vagy a melyeknek legalább dolgozó társai valának, továbbá sok a bukovinai családi naptárnak szintén ő nekik köszönhető irodalmi mellékletében szétszórtan jelent meg. Ily módon igyekeztek valamennyien a honi irodalom számára folyóiratot teremteni, de rövid pár év múlva mindannyian belátták, hogy fáradozásuk hiábavaló. Hasonló kiábrándúlással végződtek a többi hasonló irányú kisérletek is, melyek mind azt a tanúlságot érlelték meg, hogy Bukovina kevéssé alkalmas talaj az irodalmi törekvések számára. Igaz ugyan, hogy e folyóiratok kérész-életének jórészt közleményeik középszerűségében is rejlett az oka, legalább is ugyanoly részben, mint a közönség részvétlenségében, a melynek szánva voltak.

Honi költőknek szélesebb körben való megismertetésére csak Capilleri Vilmosnak 1864-ben „Buchenblätter” czímmel megindúlt almanachja nyújtott alkalmat, a melyben, mint láttuk, Neubauer és Staufe is közöltek egyet-mást. Érdekes és jellemző azonban, hogy e kis kötet tartalmának a legjava része két román költőtől, Lupul Jankótól és Tódortól való, kik közűl kivált az előbbi kétségtelenűl nagy tehetségű lyrikus volt, habár Lenau hatása érzik versein. Kár, hogy további fejlődésének útját szegte korai halála. Néhány évvel utóbb Capilleri kisérletét, mely Bukovina költőinek közös gyűjteményben való egyesítésére irányúlt, egy ifjú ember ismételte meg, a ki csak akkoriban kerűlt ki a czernowitzi gymnasiumból s a kiből később Bukovina legjelesb költője lett. Ez Franzos Károly Emil volt, kinek ugyancsak „Buchenblätter” czímű gyűjteménye derék, előretörő ifjú tehetségek első kisérleteit közölte; teljes megérlelődésükre azonban, sajnos, szintén nem voltak elég kedvezők a körűlmények. Hasonlót mondhatunk a „Buchenblätter” második évfolyamáról is, melyet Obrist J. G. adott ki, közölvén benne Staufe legsikerűltebb dalait. Új lendűletnek látszott eredni a bukovinai lyra 1875-ben, mely év a tartománynak egyetemet adott. Amster és Staufe maguk köré gyűjték a lantosokat s az új főiskolának egy költői emlékkönyvvel hódoltak, mely több derék honi költői alkotást foglal magában. Az ifjabb tehetségek közűl legyen elég csak Katz P.-t, a világtalan Kaufmann Jánost, ki egy önálló kötet verset id adott ki („Nachtviolen”), Kunz J.-t, stb. említeni, kik mellé Jaksch János és főleg a szép tehetségű Strele R. sorakoznak. E két utóbbi azonban csak rövid ideig tartózkodott Bukovinában.

Az említett gyűjteménynek valódi gyöngyei azonban magától Franzos Károly Emiltől valók. Ő sem bukovinai születésű ugyan, de szellemi fejlődése és szíve szerint megis fia e tartománynak, melyről maga is így énekel „Gruss aus Ost” czímű költeményében:

Bölcsőmet bár nem ringatták Völgyeid ölén, Boldog álmú ifjúságom Innen int felém,

Csillagidnak bűvös fénye Vonja szívemet, S bárhová hajt szilaj vágya, Téged nem feled.

Írói tehetségének legjavát azokban a műveltségtörténelmi rajzokban ragyogtatta, melyek „Halb-Asien” czímmel egybegyűjtve hat kötetet töltenek meg s melyekkel legelőször vonta a birodalom keleti részére: Galicziára és Bukovinára szélesebb körök figyelmét. Fínom érzés és hű ábrázolás párosúl bennük mindenütt, akár a magános pusztaságnak rekkenő forróságú nyári napját, akár a barnowi vásárt írja le. A mit pedig a kis-orosz népdalról írt, annál jobbat e tárgyról senki sem adott még német nyelven. A ghetto életének rajzában valamennyi elődjét fölűlmúlja, s föléjük emelkedik a lelki küzdelmek elmélyedő elemzésében is. „Kampf ums Recht” és „Judith Trachtenberg” czímű elbeszélései is fényes tanújelei nagy tehetségének. Meleg szeretettel s atyjától öröklött hűséggel ragaszkodik zsidó hitsorsosaihoz, de nem vak a zsidóság árnyoldalai iránt sem és becsűletes meggyőződéssel küzd a felekezeti vakbuzgóság ellen, mely itt a monarchia keleti szélén annyi gátat emel a művelődés minden haladása elé.

Franzos tehetsége mellett természetesen Obrist, Staufe, Reichell, Kunz és mások, kik szintén a novella terére léptek, nagyon háttérbe szorúlnak már csak azért is, mivel műveik vagy csak hevenyében, a pillanat hatása alatt születtek, vagy ha kissé kidolgozottabbak is, mind tartalom, mind alak tekintetében kevésbé érdekesek.

Az egyetem megalapítása óta mintha szűnet állt volna be a bukovinai német szépirodalom terén. Az öregebb írók lassanként elhallgatnak, az ifjabb nemzedék pedig eddig még alig alkot csak alakilag is számbavehetőt. Annál inkább megélénkűlt azonban a munkásság a tudományok mezején, s valóban igazságtalanok lennénk, ha legalább futólagos pillantásra nem méltatnók azon férfiak fáradozását, kik a tartomány földje és népe múltjának és jelenének tudományos leírására szentelték legjobb erejüket. Ez irányban már is érezhetők az egyetem fölállításának szép eredményei. De hálás is a talaj az ily irányú kutatások számára, mert példáúl néprajzi tekintetben az osztrák birodalomnak egyik tartománya sem olyan érdekes, mint a kis Bukovina az ő tarka népkeverékével. És e sokféle fajú népességnek csaknem mindenik törzse megtalálta már a maga kutatóját és leíróját. A ruténekről és huculokról Kaindl, a lippovánokról és zsidókról Polek, a czigányokról Ficker írt s valamennyijök munkálatait Staufe foglalta áttekinthető képbe, a ki bukovinai mondákat is gyűjtött. Még élénkebb a munkásság a történetírás terén, kivált a tartománynak Ausztriához csatoltatása óta eltelt éveit illetőleg. A történetbúvárok sorát időrendben a lankadatlan Wickenhauser nyitja meg, s mellette nem kevésbé érdemesűl említhető Polek, ki előadta a bukovinai iskolázás kezdődését és megírta a protestantizmusnak ugyanottani történetét is. Ezekkel egy sorban áll Zieglauer és nyomdokaikon halad Kaindl. Történelmi kutatások számára lassanként gyűjtő góczczá szervezkedik a bukovinai tartományi múzeum évkönyve, mely főkép a fáradhatatlan buzgalmú Romstofer igyekezetének köszöni létrejöttét, ki a tartomány népies építkezéséről is közölt alapos tanúlmányokat. Ugyancsak Bukovina behatóbb ismeretére szolgálnak a tartományi statisztikai hivatal közleményei, melyeket Mischler indított meg.