Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Bukovina népe.

Bukovina népe.

A lakosság testalkotása. Kluczenko Vazultól, fordította Katona Lajos

Népszámlálási adatok. – Mikor Bukovina 1775-ben osztrák uralom alá kerűlt, Biedermann számlálása szerint 79.513 lakója volt. A népesség fokozatos szaporúlatát a következő táblázatbál láthatni:

A népesség szaporodása

Év

A lakosság száma

A legutóbbi számlálás óta eltelt évek száma

összes szám

az egész időre szóló %-ban

az egyévi átlagos emelkedés %-a

1775

1786

1805

1830

1840

1850

1869

1880

1890

79.513

171.731

212.653

282.668

334.088

456.920

513.404

571.671

646.591

-

12

20

25

l0

l0

19

11

10

-

92.218

41.122

70.015

51.420

122.832

56.484

58.267

74.920

-

125

23

32

18

36

12

11

13

-

10.4

l.15

1.2

1.8

3.6

0.7

1.0

1.3

Az első időszakra (1775–1786) eső 10.4 százaléknyi évi átlagos szaporúlatnak az a magyarázata, hogy Bukovinának Ausztriába történt bekebelezése utáni első években igen nagy volt a gyér lakosságú tartományba a bevándorlás.

Századunk négy első évtizedében Bukovina lakossága szabályszerű növekedést mutat s az évi átlagos szaporúlat ez időközben 1.15–1.8 százalék között ingadozik. Az 1840 és 1850 közötti évtizedben ismét nevezetesb emelkedést tapasztalunk s az évi átlag 3.6 százalékra szökik föl. Ez időközben tehát, a melyre a jobbágyságnak Ausztriában való megszűnése esik, megint tetemes bevándorlásnak kellett történnie, a mit az említett okkal kapcsolatos szabadabb költözködés lett lehetővé. Ellenben már az 1850-től 1869-ig terjedő időköz a szaporodásban tetemes hanyatlást és csak 0.7 százaléknyi évi átlagos emelkedést mutat, a minek okát az 1854., 1855. és főleg az 1866. évi kolera és hagymáz pusztításaiban, továbbá az ismétlődő sulyos inséges években és azoknak a népesség testi jóllétére gyakorolt káros hatásában kell keresnünk. Az imént feltűntetett két utolsó évtizedben a szaporodás ismét rendes mértékű, s az 1880 és 1890 közötti évtizedben csak 0.3 százalékkal nagyobb az évi átlagos szaporúlat, mint a megelőzőben.

Bukovina népessége a tartománynak Ausztriába való bekebelezése óta, a mi 1775-ben történt, 1890-ig kerekszámban 700 százaléknyival emelkedett, s az 1775. évi népesség száma az 1890. évihez úgy aránylik, mint 1 a 8-hoz. A legutóbbi népszámlálás alkalmával összeírt 646.591 jelenlévő lakos közűl 324.469 volt a férfi és 322.122 a nő; 1 000 férfira tehát 993 nő jut s így a nemi százalék 99.3.

Egy-egy négyszögkilométerre 1890-ben 62 lakos esett, az örökös tartományok átlagos 80-ával szemben. E szerint Bukovina Ausztriának gyérebb lakosságú tartományai közé sorolandó. Azonban a lakosság sűrűsége a megelőző időszakokhoz képest szintén tetemes emelkedést mutat, ha számba veszszük, hogy 1880-ban 55, 1869-ben 44 és 1775-ben csak 7.6 lakos jutott egy-egy négyszögkilométerre.

A mi Bukovina lakóinak a korát illeti, az 1890. évi népszámlálás adatai szerint a 14. életévig terjedő gyermekkorra a lakosságnak 38 százaléka, a kereső képességű 15 és 59 év közötti korra 58, a 60 éves és azon fölüli aggkorra pedig csak 4 százaléka esik. Bukovina lakói tehát igen korán halnak el és csak kevesen érnek közűlök 60 évesnél magasabb kort.

Családi állapot szerint Bukovinában a legutóbbi népszámlálás szerint 100 férfi lakos közűl 61 nőtlen, 37 házas és 2 özvegy, a nők közűl pedig 56 hajadon, 37 férjes 7 özvegy volt. Ezzel szemben az összes ausztriai tartományokban 63 nőtlen (2-vel több, mint Bukovinában), 34 házas (3-mal kevesebb, mint Bukovinában) és 3 özvegy férfi (1-gyel több, mint Bukovinában), 59 hajadon (3-mal több, mint Bukovinában), 33 férjes (4-gyel kevesebb, mint Bukovinában) és 8 özvegy nő volt (tehát 1-gyel több, mint Bukovinában). Ebből kitetszőleg Bukovinában nagyobb a lakosság családalapító kedve és szüksége, mint áltatán véve az összes osztrák tartományokban.

Román férfi és nő. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

A lakosság a felekezetek közt következőképen oszlik meg:

Összesen

l.000 lakosonként

Római katholikus . . . . . . . . . . . .

Görög . . . ". . . . . . . . .

Örmény . . ". . . . . . . . . .

Ó-katholikus . . . . . . . . . . . . . .

Görög-keleti . . . . . . . . . . . . . .

Örmény nem egyesült . . . . . . . . . .

Ág. hitv. evangelikus . . . . . . . . . . .

Helv. . . . . . . ". . . . .

Lippován . . . . . . . . . . . . . . . .

72.389

19.810

747

2

450.773

546

15.868

476

3.213

111.95

30.64

1.16

0.00

697.15

0.84

24.54

0.74

4.97

Zsidó . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mohamedán . . . . . . . . . . . . . . . .

Felekezetnélküli . . . . . . . . . . . . . .

82.717

3

47

127.93

0.01

0.07

E kimutatás szerint a lakosság legnagyobb része görög-keleti vallású; e felekezet mellett pedig feltűnően nagy a zsidók száma, mely fölűlmúlja a római katholikusokét. A 3.213 lippován egy sajátszerű ó-orosz felekezet híve.

A társalgási nyelvet illetőleg a legutóbbi népszámlálás adatai ezek:

Összesen

1.000 lakosonként

Rutén nyelvű . . . . . . . . . . . . . . .

Román . . ". . . . . . . . . . . . .

Német . . ". . . . . . . . . . . . .

Lengyel . ". . . . . . . . . . . . . .

Magyar . " . . . . . . . . . . . . .

Egyéb . . . ". . . . . . . . . . . . .

268.367

208.301

133.501

23.604

8.139

583

417.70

324.21

207.78

36.74

12.67

0.90

A lakosság legnagyobb része (74 százaléka) a rutén, vagy a román nyelvvel él. Ez a kettő a benszülött népesség nyelve. A kettő közűl azonban a rutén valamivel elterjedtebb, s minthogy a társalgási nyelv legalább általánosságban az illetők nemzetiségét is mutatja, kimondhatjuk, hogy a rutén nemzetiségűek száma Bukovinában valamivel nagyobb, mint a románoké.

Kotzman, WiŸnitz, Czernowitz környéke és Szereth közigazgatási kerűleteiben, tehát a tartomány éjszaki és nyugati részén a rutének vannak többségben; míg ellenben Gurahumora, Radautz, Suczawa, Kimpolung és StoroŸynetz kerűletekben, tehát a tartomány déli és keleti részén a románság kerekedik fölűl.

A rutén és román nyelven kivűl a német is igen el van terjedve a tartományban. Hogy a magasb néposztályok társas érintkezésében, majdnem minden középiskolában, a hivatalokban és a tartománygyűlésben a német a köznyelv, az oly több nyelvű tartományban, a minő Bukovina, egészen természetes. Különben sok bukovinai beszél még az alsóbb néposztályok soraiban is három-négy nyelvet elég folyékonyan, még pedig többnyire németűl, ruténúl, románúl és lengyelűl.

A lakosság műveltségét nézve az 1890 deczember 31-iki népszámlálás adatai azt mutatják, hogy 1.000 férfi közűl 798.8, 1.000 nőnemű lakos közűl pedig 861.7 volt az írni-olvasni nem tudó, míg az összes osztrák tartományokban 389.5, illetőleg 413.3. Ha e tekintetben az utóbbi évek folyamán némi javúlás mutatkozik is, bizony a vidéki lakosság Bukovinában tagadhatatlanúl igen alacsony műveltségi fokon áll.

A testi és szellemi fogyatkozások tekintetében a legutóbbi népszámlálás a következő adatokat szolgáltatta:

Összesen

1000 lakosonként

Bukovinában

Ausztriában

Mind a két szemére vak . . . . . . . . . .

Siketnéma . . . . . . . . . . . . . . . .

Elmebajos . . . . . . . . . . . . . . . .

Hülye . . . . . . . . . . . . . . . . . .

464

730

511

259

7.2

11.2

7.9

4.0

8.1

12.9

18.0

6.6

A hülyeség csupán a Moldava folyamvidékén terűlő Gurahumora és Kimpolung kerűletek néhány falvára szorítkozik s rendesen oly helyeken, a hol egyúttal golyvásság is mutatkozik a lakosság között.

A lakosság testi fejlettségéről és testalkatáról a sorozó bizottságok tapasztalatai nyújtanak áttekintést. Az 1895-ben katonaállítás alá kerűlt 100–100 ifjú közűl bevált:

Az újonczjutalékba

A póttartalékba

Összesen

Czernowitz városában . . . . . . . . . . .

Czernowitz környéke kerűletében . . . . . .

Gurahumora . . . . . ."

Kimpolung . . . . . . ."

Kotzman . . . . . . . . "

Radautz . . . . . . . . ."

Szereth . . . . . . . . . "

StoroŸynetz . . . . . ."

Suczawa . . . . . . . "

WiŸnitz . . . . . . . . "

Egész Bukovinában "

27.6

25.4

345

233

17.0

33.2

20.0

19.8

30.2

22.8

24.6

7.9

11.1

8.2

3.3

4.0

10.9

9.3

10.3

43

5.0

7.6

35.5

36.5

42.7

26.6

21.0

441

29.3

30.1

345

27.8

32.1

100 katonaköteles közűl az első korosztályban 32.7, a másodikban 21.5 és a harmadikban 42.6 százalék (ebből a póttartalékba 23.3 százalék) vált be. Az első korosztályból tehát körűlbelűl csak minden harmadik ember volt eléggé fejlett és erős a katonai szolgálatra.

Mint a fönti táblázatból látható, a tartományban sorozás alá kerűlteknek 24.6 százalékát sorozták az újonczjutalékba. Ez arányszám a tartomány egyes részei szerint Kotzman kerűlet 17 és Gurahumora kerűlet 34.5 százaléka között ingadozik.

A katonai szolgálatra való alkalmasságnak a testmagassághoz való arányát a következő táblázat mutatja:

Testmagasság centiméterekben

Alkalmasok százaléka

171–175

180 és több

176–180

166–170

161–165

155–160

153–154

37.5

36.1

35.6

35.5

33.6

27.6

8.4

Az alkalmatlanság okáúl az 1895-ben sorozás alá kerűltek 62 százalékánál testi gyöngeség, 3.8 százalékánál a lábak, 3.1 százalékánál a fej vagy törzs hiányos vagy korcs fejlődése, 2.5 százalékánál értágúlás, 2.3 százalékánál szembetegségek, 2.2 százalékánál golyva, végűl 1.8 százalékánál sérvek mutatkoztak.

A legtöbb szembajos Kotzman és Radautz kerűleteiből való; a golyvásoknak pedig majdnem egy harmada Kimpolung kerűletéből; értágúlás miatt leginkább a kotzmani és radautzi kerűlet katonakötelesei közűl kellett egyeseket alkalmatlanoknak itélni; a legtöbb sérv miatt alkalmatlan a kotzmani és a gurahumorai kerűletből való volt; a lábak korcs vagy hiányos fejlettsége miatt pedig a legszámosabban a suczawai és a szerethi kerűletből nem váltak be.

A be nem váltak közűl. 74.6 százalékot csak azon idő szerint alkalmatlannak, 23.6 százalékot fegyver alá nem valónak, 2.8 százalékot pedig egyáltalán alkalmatlannak kellett itélni.

A lakosság testalkotásának teljesebb képéhez további adatokat a népesség mozgalmának arányai nyújtanak.

Az 1889 és 1895 közötti évek átlagában 1.000 lakosra 8.37 házasságkötés esett. E szerint minden 120 lakosra jut egy-egy. Ennek az arányszámnak 1895-ben az egyes politikai kerűletek szerint Czernowitz városban 105 és WiŸnitz kerűletben 130 volt a két szélső határa.

A WiŸnitz kerűletben kötött házasságnak aránylag csekély száma abból magyarázható, hogy az ott nagy számban lakó orthodox zsidók (chassida felekezetűek) többnyire csupán rituális, de jogilag nem érvényes házasságot kötnek.

Az 1886 és 1895 közötti évtizedben 1.000 lakosra 45.8 születés esett. E szám 1895-ben a tartomány egyes részeiben a kotzmani kerűlet 55.5 és Czernowitz város 39.9 értékei között volt középarányos. Kotzman, Szereth és Czernowitz kör nyékének kerűletei, tehát a legnagyobb részt rutén lakosságú vidékek, 1894- és 1895-ben a születések arányszámával föléje emelkedtek a tartományi átlagnak. Hogy WiŸnitz kerűlete, melynek lakossága között szintén a rutének vannak többségben, a születések arányszámával utolsó előtti helyen áll, annak az a magyarázata, hogy az e kerűlet hegyvidékét lakó huculok nem igen szaporák.

Az 1881-től 1895-ig terjedő időközben 1.000 lakosra évenként átlag 31.0 haláleset jut, a mely halálozási arányszám az 1882. évbeli 40.0 és 1893-beli 28.0 közt ingadozott. Ha e halálozási százalékot a születések arányszámával vetjük egybe, átlag évi 1.3 százalékkal több a születéseké.

1890 és 1895 közt a születések évi átlagos többlete kerekszámban 8.200-at tett.

A tartomány egyes részeinek halálozási arányszámát nézve azt látjuk, hogy 1.000 lakosonként 1895-ben 23.9 esik a kimpolungi kerűletben, míg a kotzmaniban 39.5. Ennek föltűnően magas arányszámát részben a születéseknek szintén magas aránya, de részint e kerűlet sok községének egészségtelen földje is magyarázza.

A születések 1895-ben a kimpolungi, radautzi és gura humorai, tehát a legnagyobb részt román lakosságú kerűletekben voltak a legkedvezőbbek, ellenben Czernowitz városban, valamint a rutének lakta Czernowitz vidékén és Kotzman kerűletben a legkedvezőtlenebbek.

A születések nagy arányszámához képest nagy az egész tartományban az egy éven alúli gyermekek halandósága is, a mennyiben 100 újszülött közűl évenként átlag 22 hal meg életének első esztendejében. E halálesetek az összes halálozások számának 33 százalékát teszik.

A halandóságnak a korhoz való arányát tekintve az első 5 évközben elhalt gyermekek 1895-ben 59.5, az 5 és 15 év közt elhaltaké 9.5, a 15 és 30 év közöttieké 5, a 30 és 50 év közöttieké 8.4, az 50 és 70 év közöttieké 11.8 és a 70 éven fölűl elhalt egyéneké 5.7 százalékkal járúl a halálozások összes számához.

Rutén férfi. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

A 15 éves kort el nem érők óriási százalékát, mely az egésznek kétharmadánál is több, részint az első életévbeli nagy halandóság magyarázza meg, minthogy az első 15 évben elhaltak számának a fele erre a korra esik; de továbbá része van benne a kivált gyermekeket érő ragadós betegségek (vörheny, diphteria, szamárhurút) okozta igen nagy halandóságnak is, mely betegségek Bukovinában úgyszólván állandóan és járványszerűen pusztítanak. Az 50 és 70 év közt elhaltaknak aránylag nagy száma pedig arra vall, hogy ebben a korosztályban már rohamosan emelkedik, a mint különben már az előző korosztályban is kezd növekedni, a halálozási százalék, a mi csak megegyezik azzal a már imént kifejezett tapasztalattal, hogy Bukovinának csak aránylag igen kevés lakója ér magasabb kort.

Igen érdeles adatok kerűlnek ki a halálozási aránynak az elhaltak vallásával való egybevetéséből. 1.000 izraelita közűl az 1892. és 1893. évben átlag 19, ugyanannyi ág. hitv. evangelikus (többnyire német gyarmatos) közűl 22.7, 1.000 római katholikus (többnyire városi és mezővárosi) közűl 29.8, 1.000 görög-kath. (nagyobbrészt külvárosi lakó) közűl 30 és végűl 1.000 görög-keleti közűl, a kik többnyire benszülött falusiak, 35 halt el.

A benszülött törzsökös falusi lakosság nagy halálozási arányszáma, mely az említett két évben 1.000 lakóra átlag 48.9, részint a nagy születési arányból magyarázható. De nagy része van benne annak a rosz szokásnak is, hogy a falusi lakosság csak a legritkább esetben fordúl orvosi segítséghez és járványos betegségekben nem hajt az orvosi rendeletekre.

A halálesetek okait illetőleg 1890-ben 100.000 lakosonként a következő adatokat találjuk:

Ragadós betegségek

Bukovinában

Egész Ausztriában

Himlő . . . . . . . . . . . . . . . . . .

19

25

Kanyaró . . . . . . . . . . . . . . . . .

57

64

Vörheny . . . . . . . . . . . . . . . . .

111

51

Hagymáz . . . . . . . . . . . . . . . . .

113

47

Vérhas . . . . . . . . . . . . . . . . . .

168

46

Szamárhurút . . . . . . . . . . . . . . . .

265

115

Diphteria . . . . . . . . . . . . . . . . .

179

120

Veszettség . . . . . . . . . . . . . . . .

2

A fertőző betegségek okozta halálesetek összege

914

468

Hucul nő. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Továbbá:

Bukovinában

Egész Ausztriában

Született gyengeség (az egy éven alúliaknál) . .

647

388

A légzőszervek gyúladásos bántalmai . . . . .

235

348

Tüdősorvadás . . . . . . . . . . . . . .

361

394

Bélhurút . . . . . . . . . . . . . . . . .

94

194

Gutaütés . . . . . . . . . . . . . . . .

36

68

Rák . . . . . . . . . . . . . . . . . .

29

55

Végelgyengűlés . . . . . . . . . . . . . .

268

300

Egyéb betegségek . . . . . . . . . . . .

583

711

Erőszakos halál . . . . . . . . . . . . .

41

44

A halálesetek összege

3.208

2.923

Ebből a táblázatból is kitetszik, hogy Bukovinának az egész Ausztriáéhoz mérten nagy halálozási arányszámát egyrészt az egy éven alúliaknak tetemesen nagyobb halandósága, másrészt pedig a ragadós betegségekben elhaltaknak aránylag nagy mennyisége okozza.

A 100.000 lakosra eső halálozási arányszám 1890-ben a férfiaknál 3.362, a nőknél pedig 3.054 volt Bukovinában, míg egész Ausztriában 3.074, illetőleg 2.780.

A lakosság embertani leírása. – A test magasságáról a belföldi lakosságot illetőleg a 20 és 23 év közötti férfiakról némi adatokat nyújtanak a sorozások alkalmával eszközölt mérések; minthogy azonban ezen korbelieknél a növés a legtöbb esetben még nem ért véget, általában az alábbi számoknál valamivel magasabbnak kell a bukovinai férfi lakosság termetét vennünk.

Testmagasság centiméterekben

Gurahumora, Kimpolung, Radautz, Suczawa többnyire román lakosságú területek

Czernowitz környéke, Kotzman és WiŸnitz többnyire rutén lakosságú kerületek

Bukovina

Egész Ausztria

százalékokban

153-on alúl . . . .

2.2

3.6

3.0

3.4

153–160 . . . .

17.2

23.4

20.9

21.4

161–165 . . . .

28.2

31.3

28.6

27.6

166–170 . . . .

28.3

24.6

27.5

26.5

171–180 . . . .

22.1

16.4

18.9

19.9

181 és azon fölül .

1.3

0.7

0.5

1.2

165-ig . . . . . .

47.6

58.3

52.5

52.4

166 és azon fölűl .

52.4

41.7

47.5

47.6

Bukovina lakossága középtermetű. Nagyon alacsony és föltűnően magas termetűek itt ritkábbak, mint az osztrák tartományokban általán véve.

A románok általában magasabbak a ruténeknél, mert a jobbára román lakosságú kerűletekben csak 47.6 százalék volt a 166 centiméternél alacsonyabbak arányszáma, míg a többnyire rutének lakta kerűletekben az ilyenek százaléka 58.3. Továbbá a föltűnően magas termetűek is többen vannak a románok, mint a rutének között. Végűl a középtermetnél alacsonyabbak, vagyis a fejlődésben elmaradottak száma is ötszörte nagyobb a rutén kerűletekben, míg a román lakosságúakban csak kétszer akkora, mint a rendesnél jóval magasabbaké.

A románok e szerint korábban érik el testi kifejlettségüket, mint a rutének. A legtöbb alacsony termetűt a kotzmani kerűletben találni, ezután a wiŸnitziben, a magas termetűek legnagyobb számát pedig a gurahumorai és kimpolungi kerűletekben.

Himmel a bukovinai románok termetének átlagos magasságáúl 167.3 centimétert számít ki, a ruténekét pedig hasonló számítás alapján 167.0 centiméternyinek találja; a különbség tehát a románok javára csekély 3 milliméternyi. E dolgozat írójának és Himmelnek a számításai közti, látszólag igen nagy eltérés oka abban rejlik, hogy míg Himmel csupán a 41. gyalogezred katonáit vizsgálta meg, a melynek hadkiegészítő kerűletébe épen Kotzman és WiŸnitz közigazgatási kerűlet esik, a hol aránylag legtöbb az alacsony termetű, addig az író adatai egész Bukovinának sorozás alá kerűlt legénységére vonatkoznak.

Lippován férfi. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

A bukovinai lakosság hajának, szemének és bőrének színét illetőleg Schimmer érdekes adatai adnak tájékoztatást, a ki az 1880-ban az iskolás gyermekek testalkotási jellemvonásairól gyűjtött statisztikai följegyzéseket csoportosította és rendezte. 100 megvizsgált keresztény iskolás gyermek közűl:

Bukovinában

Ausztriában általában

kék szemű . . . . . .

30

34

szürke " . . . . .

32

33

világos ". . . . .

63

67

sötét . ." . . .

38

33

világos hajú

45

45

sötét . . ."

55

55

fehér bőrű . . . . . .

74

78

barna ". . . . . .

26

22

barna jellegű . . . . .

27

23

szőke . . ". . .

19

20

A sötét szeműek és barna bőrűek, tehát a határozottan barna jellegűek aránylagos száma Bukovinában nagyobb, mint az osztrák tartományokban általában.

A legtöbb kék szemű iskolás gyermek Czernowitz városában és a storoŸynetzi kerűletben találkozott (mind a két helyütt 36 százalék). StoroŸynetz kerűletében a kék szeműeknek ez aránylag nagy számát az az érdekes körűlmény okozza, hogy e kerűlet déli részének több községében, így Krasna, Czudyn, Suczaweni és Kupka falvakban felnőtteknél is gyakori a sötét haj mellett a sötétkék szem. Messziről e majdnem indigo-kék szemek sötét barnáknak tetszhetnek s csak közelebbről venni észre sajátszerűen szép színüket. A legkevesebb kék szemű iskolás gyermek Czernowitz vidékének kerűletében találkozott (24 százalék).

A legtöbb szürke szemű iskolás gyermeket (40 százaléknyit) a rutén lakosságú kotzmani kerűletben találni, a legkevesebbet pedig (26 százaléknyit) a román népességű kimpolungi kerűletben. A legtöbb világos szemű StoroŸynetz kerületében (72 százalék), a legkevesebb a huculok lakta wiŸnitzi kerűletben van (53 százalék). A legtöbb sötét szemű iskolás gyermek viszont a wiŸnitzi kerűletben (47 százalék) s utána a kimpolungi és suczawai román lakosságú kerűletekben akad; a legkevesebb pedig a storoŸynetzi (28 százalék) és utána a rutén népességű kotzmani ketűletben (31 százalék). A legtöbb határozottan szőke jellegű (melynek Virchow szerint kék szem, szőke haj és világos bőr az ismertetője) Czernowitz városában s utána StoroŸynetz és Suczawa kerűletében (mindenikben 21 százalék) találkozott; ellenben a barna jellegűek (sötét szem, sötét haj, Virchow-Guttstadt meghatározása szerint) a wiŸnitzi és a suczawai kerűletben voltak legnagyobb számmal (31, illetőleg 30 százalék).

A föntiekből kitetszőleg a románok és a hegylakó rutének (huculok) többnyire sötét szeműek, míg ellenben a síkföldi rutének többsége szürke szemű; továbbá az is kiviláglik ez adatokból, hogy a belföldi lakosságnál már a gyermekkorban is gyakoribb a barna, mint a szőke jelleg.

Tót férfi. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Behatóbb embertani vizsgálatnak a törzsökös bukovinai lakosságot eddigelé csak Himmel vetette alá, a ki 2–2 száz román és rutén katonát vizsgált meg alaposan a 41. gyalogezredből. Megfigyelései csupa teljes erőben lévő, 20–23 esztendős ifjakra szorítkoznak, S a mint már láttuk, e vizsgálat alá sem a kotzmani, sem a wiŸnitzi kerűlet lakói nem kerűltek. Himmel a belföldi románok és rutének testalkati vonásait illetőleg a következőket állapította meg vizsgálatának eredményeűl. Bukovina románjai középtermetűek, de úgy látszik, mégis valamivel magasabbak a magyarországi oláhoknál. Sulyuk is közepes és mérsékelten gyors az érverésük. Hajuk sokkal gyakrabban sötét (többnyire barna és sötétbarna), mint szőke, míg már a szemek színét illetőleg a sötétek nem haladják annyira túl a világosakat. A legtöbbnek barna és szürke a szeme. A tiszta barnák (41 százalék) sokkal többen vannak köztük, mint a tiszta szőkék (25 százalék), a nélkül azonban, hogy tetemesen fölűlmúlnák számra nézve a kevert typusúakat (34 százalék). De még ezeknél is a sötét hajúak vannak többségben. Jóllehet a románok többsége fehér bőrű, mégis tetemes számmal vannak köztük (44 százalék) a nem fehér bőrűek is. Ezek közt azonban sokkal több a sárgás (34 százalék), mint a barnás bőrű. Sajátszerű, hogy a sötét bőrű románok közt több a magasabb termetű, mint a többiek sorában. A megvizsgált románok 24.5 százalékának a fej-indexe alacsonyabb 82.9-nél, 23 százalékuknál 83.0–84.9, 52.5 százalékuknál pedig 85.0 és azon fölűl. Közepes nagyságú fejük igen széles, brachykephal, alapján közepes szélességű. Arczuk egészben, valamint egyes részleteiben is, főkép a homlokuk és az alsó arczuk föl- és lefelé keskenyedőbb, mint a ruténeknél. Orruk töve keskeny, orruk közepes hosszaság és magasság mellett keskeny, szájuk igen kicsiny, fülkagylójuk is kicsiny. Nyakuk közepes hosszaságú, vastag; közepes vállszélesség mellett meglehetősen széles és mély mellkasuk öblös; a mellkas benyílása igen csekély hajlású és rövid. Elég erős csípőjük miatt a derekuk lefelé kevéssé keskenyedő. Igen hajlott medenczéjük közepes nagyságú, keskeny, alacsony és csekély mélységű. Rövid karjaiknak erős, közepes hosszaságú a felkarja; vaskos, a kézcsukló felé kevéssé vékonyodó az alkarja és nem túlságosan széles a kezök feje. Középső újuk és a hüvelykük közepes hosszaságú. Meglehetősen hosszú lábaik hosszabbak a kezeiknél; a czombjuk rövid, vastag, lefelé kevéssé keskenyedő; térdük közepes erősségű, lábszáruk pedig hosszú, s lábikrájuk elég vastag. Lábuk feje közepes szélesség és hosszúság mellett magas és vastag.

Bukovina rutén lakói átlag szintén középtermetűek és testök közepes sulyú. Érverésük kevésbbé élénk, mint a románoké. Hajuk majdnem annyinál sötét, mint a hánynál világos, de jóval többnél világos, mint a románok között. A szemük sokkal több esetben világos, mint a hánynál sötét; s valamint a románoknál, ő náluk is legtöbbnyire barna és szürke. Egészben véve a románokkal ellentétben a rutének közt a tiszta szőke gyakoribb a sötétnél, azonban mind a kettőnél még gyakoribb a kevert typus. Bőrük többnyire világos (fehér), habár elég gyakran sárgás és barnás, de mégis ritkábban, mint a románoknál. A megvizsgáltak 38 százalékának a fej-indexe 82.9-en alóli, 23 százalékánál 83.0–84.4, 39 százalékánál 85.0 és több. Fejük közép-nagyságú, közepes hosszúság mellett kissé keskenyebb és így kevésbbé rövid szabású, mint a románoké, az alapján pedig széles. Egészben és egyes részleteiben is alacsony arczuk állkapcsai közepes magasságúak; továbbá az arczuk föl- és lefelé kevésbbé keskenyedő, mint a románoké, a melyhez különben a fejszélesség indexe tekintetében teljesen hasonló. Orruk a tövénél keskeny, nem nagyon hosszú és közepes magasságú. A szájuk közepes nagyságú, alsó állkapcsaik hosszúak és a füleik kicsinyek. Nyakuk hosszúsága és vastagsága közepes, mellkasuk benyílása csekély mélység mellett igen kevéssé hajlott; a mellüregök közepes vállszélesség mellett nagy, meglehetősen széles és mély (szélesebb, mint a románoké), aztán lejebb a törzs meglehetősen lapos (erősebb, mint a románoké), oldalvást nagyon kidomborodó. A közepes nagyságú törzs elég vaskos derék mellett lefelé csekély keskenyedésű. A meglehetős, de nem túlságosan nagy medencze nagyon hajlott és alacsony. A felső csípőcsont-tövisek távolsága kisebb, mint a románoknál. A rutének kezei egészben rövidek, felkarjuk azonban hosszú s közepes vastagságú, míg az alkar lefelé kevéssé keskenyedő s csak kevéssel rövidebb, mint a románoké. Elég hosszú lábuk czombja rövid, vastag, lefelé tetemesen keskenyedő, térdük közepes erősségű, lábszáruk igen hosszú, meglehetősen vastag, lábuk feje igen vastag s közepes hosszúságú és szélességű.

Örmény férfi Fénykép után, Hecht Vilmostól.

A mi már most a többi, részint elszórtan, részint sűrűbben együtt, egész községekben, vagy legalább község-részekben élő idegen származású, a tartományba csak betelepedett néptörzseket illeti, számra nézve a legtekintélyesebb és így első helyen említendő köztük a zsidóság. Bukovina minden helységében van, ha nem több, legalább néhány megtelepűlt zsidó család. WiŸinitz és Sadagóra községeiben pedig a zsidók a lakosság közt oly nagy többségben vannak, hogy amott a lakosságnak 90, emitt 76 százalékát teszik. Czernowitznak, a tartomány fővárosának is egy harmad részben zsidó a lakossága. A tartomány éjszaki részében lakó zsidók gyöngébb testalkatúak, mint a délvidékén honosak. A falvakban szétszórtan lakók többnyire korcsma- és vámbérlettel foglalkoznak; de, bár ritkábban, mezei vagy erdei gazdasággal is, és így kora ifjúságuktól fogva nagyobb testi erő kifejtésével járó munkához lévén edzve; ennek következtében erősebb testalkatúak. Himmel, a ki a 41. gyalogezrednek tényleges szolgálatban lévő legénységéből 100 zsidót tüzetesen megvizsgált, a következő embertani leírást adja róluk. A bukovinai zsidóknak a férfikor elején általán élénk az érverésük; átlag alacsonyabbak és csekélyebb testsulyúak; a legnagyobb részüknek sötét a haja, többnyire szürke vagy barna a szemük; azonban általában inkább világos, mint sötét, többnyire fehér, csak ritkán sárgás vagy barnás a bőrük. Köztük a sötét hajú és világos szemű keverék fajta a többit fölűlmúlja testmagasságban; míg a világos fajtájúak, valamint a világos hajú és sötét szemű keverékjellegűek a legalacsonyabb termetűek. A barnák a két szélsőség között vannak. Közepes nagyságú fejük középszerű hosszúságú és tetemes szélességű; az indexe 84, miért is a brachykephal alakúlathoz számítandó. Arczuk keskeny, homlokuk magas, orruk hosszú, igen magas; szájuk meglehetősen széles, fülük jó hosszú, nyakuk elég vékony; meglehetős mély, közepes keskenységű mellkasuk a vállak közt igen szűk; rövid törzsük derékban csekély kerűletű, medenczéjük közepes terjedelmű, kevéssé hajlott, csekély szélességű; a felső elűlső csípőcsont-tövisek egymástól messze elállók, a csípőcsont igen lapos, a csípők keskenyek; kezeik rövidek, a fel- és alkar vékony, a kezök feje rövid és széles; lábaik közepes hosszúságúak; a czombjuk rövid és vékony, a lábszáruk meglehetősen hosszú, a lábuk feje hosszú, magas és közepesen széles.

A Bukovina több községében nagyobb számban együtt lakó német, magyar és tót gyarmatosok, valamint a lippován oroszok, minthogy más törzsbeliekkel való vegyes házasságok e bevándorlottaknál jóformán soha sem fordúlnak elő, vagy legalább is szerfölött ritkák, fajrokonaik testalkati sajátságait mutatják. A lippovánok többnyire szőke hajúak és kék vagy szürke szeműek. Vallási okokból idegenkednek a himlőoltástól. A tótok többnyire magas termetűek és a legtöbbnek barna haja van, a mely elég gyakran vörösesbe játszó. Arczuk hosszú. Bukovina meglehetős számú örményeinél a barna faj az általános. Orruk rendesen igen magas és ívelt.

A tartomány számos czigánya között már gyakoribb eset a vegyes házasság, de még az ilyenből származó gyermekeknél is meglátszik a czigány vér a fekete szemekben, a sötét, sokszor göndör hajban és a bőr barnás színében, tehát csupa olyan vonásokban, a melyek a barna faj jellemzői. A belföldi czigányok lassanként beolvadnak a benszülött lakosságba, a mely előrelátható időn belűl teljesen föl fogja őket szívni.

A románok. Sbiera Jánostól és Marian S. Fl.-től, fordította Katona Lajos

Bukovinának osztrák tartományok közé való bekebelezése idején az ország lakossága majdnem teljesen románokból állott; csupán a Câmpullungului rusesc nevezetű kerűletet vagy vidéket (þinutul vagy oculul) lakta a huculok (huþani) rutén törzse. Az a néhány kereskedő örmény és zsidó család, mely akkoriban csak a városokban és mezővárosokban élt, meg sem látszott a román népesség között. E számbeli nagy többségüket azonban az oláhok nem tartották meg a mai napig. Némely vidékeknek német, tót, vagy magyar gyarmatosokkal. való betelepítése, nemkülönben galicziai rutén munkásoknak magán- vagy kolostori jószágokon való megtelepedése, valamint az ország hivatalainak galicziai és csehországi tisztviselőkkel történt betöltése, végűl számos idegennek magánszolgálatba való fogadása útján lassanként a románok számbéli nagy többsége mindinkább csökkent. Az oláh mesteremberek és kereskedők legnagyobb részt letűntek, minthogy az idegenekkel való versenyben nem tudtak helyt állani. A falukon pedig, a hol, kivált a Galicziával szomszédos vidékeken nagy számban telepedtek le a rutén mezei munkások, idő haladtával a román parasztság eltanúlta a rutén jövevények nyelvét, s már a második nemzedék a családi életben is ezt a nyelvet kezdte beszélni, úgy, hogy lassanként az oláh nyelv innen is sok helyütt kiszorúlt. Így történt aztán, hogy a román nyelv számos faluban kihalt, s a városokban és mezővárosokban is jóval szűkebb körre szorúlt.

Társadalmi osztályozás tekintetében a román nép valaha a következő rendekre tagolódott: papok és szerzetesek, bojárok (boieri), ruptasok (ruptasi), kurtanemesek (rezeºi) és mazilok (mazili vagyis nemesi rendű volt állami hivatalnokok), városi polgárok (târgoveþi, orãºeni) és jobbágyok (clãcaºi). A bojárok, ruptasok és kurtanemesek alkották a nemességet és a kolostorokkal, meg a városi lakókkal együtt a földbirtokos osztályt, a nemesi és kolostori jószágokon megtelepűlt jobbágyok (clãcaºi), vagy mezei munkások ellenben a földbirtok nélküli parasztságot. A bojárok egy vagy több jószág urai, a ruptasok és mazilok ellenben csak jószágrészek tulajdonosai, míg a kurtanemesek csak kisebb-nagyobb földbirtokok gazdái voltak. A kimpolungi kerűlet lakói szabad parasztok valának s a tartománynak Ausztriába történt bekebelezése előtt bizonyos hűbéri viszonyban álltak a moldvai vajdával. E társadalmi osztályok még ma is fönnállnak ugyan, de már mégis azzal a különbséggel, hogy a hajdani mezei munkásokból és jobbágyokból szabad földbirtokos parasztok lettek (þìrani), és hogy a kimpolungi kerűlet szabad harasztjai egy hosszas pör következtében egykori terűletükből sokat vesztettek.

Bukovina románjai nyílt eszű, nemes érzésű, vallásos nép, a melynek az isteni gondviselésbe vetett bizodalma a fatalizmussal határos. Ezt fejezi ki e közmondásuk is: „ce’mi-a fi scris, mi s’a ºí întìmplá!” (A mi rólam meg van írva, az be is fog rám következni). Őseitől örökölt vallását, a görögkeleti hitet isteni intézményként szereti és tiszteli a román, s a papjaiban nemcsak az Úr szolgáit és igéje hirdetőit, hanem egyúttal az emberek cselekedeteinek bíráit is látja, a kik korlátlan hatalommal vannak fölruházva, hogy lelkiekben üdvre vagy kárhozatra ítéljenek. Ép ezért a legmélyebb tisztelettel és lelki dolgokban szinte vak bizodalommal van irántuk. A románok szivósan ragaszkodnak őseik hitéhez és szokásaihoz, a melytől nem könnyi őket eltántorítani. Lelkiismeretességük példás és a becsűletszót a világon semmiért sem szegnék meg, még akkor sem, ha elhamarkodottan kötötték le. Azt tartják e részben, hogy: „pe unde ese cuvêntul, ese ºí sufletul!” (A mely úton a szó kiröppen, azon száll ki a lélek is). Az adott szót szentesítő kézadás olyan előttük, mint akár az eskü. E mellett igen érzékenyek és soha sem felejtik el, ha valaki sértőleg vagy igazságtalanúl bánt velük. Ellenben őszinte hálával és megbízhatósággal fizetnek a jó bánásmódért. Békeszeretők és készebbek inkább a jogukból engedni valamit, hogysem vitába, vagy veszekedésbe kezdjenek, mindig eszükbe tartván, hogy: „mai bine taiã’þi poala ºi fugi, decât sã te pui cu el in poarã, saù sã aibi cu dinsul in clin ºi in mânecã!” (Jobb, ha levágod és oda adod a köntösöd szélét, mint ha tovább pörlekedel vele). Ha azonban sulyosabb jogsérelmet szenvednek és abban támadja meg őket valaki, a mit szentnek és érinthetetlennek tartanak, akkor férfias bátorsággal védik az igazukat.

Román parasztok népviseletükben. Zuber Gyulától

Erkölcseik általában véve tiszták, és e részben némi sülyedés csak az oly vidékeken mutatkozik, a hol sok a csapszék. A román fölötte vendégszerető s mindenki iránt szíves és nyájas. Mindenkit, az idegent és a más vallásút is felebarátjának nézi és bármikor kész rajta segíteni, még akkor is, ha erre föl nem kérik is, és a segítségét ingyen nyújtja, mert azt tartja, hogy: „Dumnedeù ºtie ºi’mi va ajutá ºi mie!” (Az Úristen tudja s majd engem is megsegít). Általában véve a mélyebb érzések embere a román, a ki épen ezért másokat is ép oly őszintéknek és jóindúlatúaknak tart, a milyen ő maga, s ez bizony nem egy keserű csalódást szerez neki.

Minden tekintélynek nagy tisztelője, a melynek könnyen és szívesen aláveti magát még akkor is, ha érzi, hogy igazságtalanság esik rajta. Ilyenkor azzal a szilárd hitével vigasztalódik, hogy Isten végűl mégis csak győzelemre juttatja az igaz ügyet: „câ Dumnedeu ajutã la sânta dreptate” (az Úristen megsegíti a szent igazságot). Szentűl meg van győződve arról, hogy Istennek a földön a császár a helytartója, a kinek az a hivatása, hogy mindenki számára igazságot mérjen. Ezért tekinti a hatóságot és a törvényszéket is az Isten nevében rendelt intézményeknek, a melyek arra valók, hogy az emberek közt föntartsák a rendet és az elnyomottakat vagy a megcsaltakat jogukhoz segítsék. Abban, ha a népet a társadalmi és állami ügyek rendezésében való részvételre szólítják föl, Istennek az emberek közt testvéri és igazságos együtt élésre czélzó rendelését látja a román, mert szentűl hiszi, hogy csak Istennek tetsző dolog lehet az, a mikor az ő nevében mindenek, vagy legalább sokan gyűlnek össze és egyezkednek. A császárhoz törhetetlen hűséggel ragaszkodva, parancsát, bárhová rendeli az, engedelmesen követni és széles birodalmát, de a saját szűkebb honát és nemzetiségét is vitézűl védeni, s ebben, ha kell, akár az életét is föláldozni, Istentől reá rótt kötelességének ismeri, a mit a becsűlet is parancsol. Oly erény ez az ő szemében, a mely mindenek fölött áll s a melytől eltántorodni nemcsak e földön szégyen és gyalázat, hanem a másvilágon is kárhozatra juttat. A fönnálló rend elleni lázadásra a románt nagyon nehéz fölbújtatni; és csak ha a nemzetiségét látja veszélyben, akkor támad föl annak megvédésére. De még ebben az esetben sem a tekintély mint tekintély ellen támad, mert haragja nem ennek, hanem azoknak szól, a kikről azt hiszi, hogy e tekintélylyel a maguk önző czéljaira visszaélnek.

A román lelke legmélyén gyökerező szeretettel ragaszkodik a szülői házához, öröklött jószágához, valamint szülőföldjéhez és szűkebb hazájához. Ott szeret élni s halni, a hol a napvilágot megpillantotta. Épen ezért szülőhelyét csak nagy ritkán hagyja el házasság révén is egy-egy legény vagy leány. Egyébként pedig csak sulyos csapások késztik kivándorlásra, mikor már semmi más módja nincs a megélhetésre.

A fiú rendesen az apja mesterségét örökli, a mivel együtt jár az, hogy ki-ki mereven ragaszkodik a hagyomány útján nemzedékről nemzedékre átszálló fogásokhoz és nyakasan ellene szegűl minden újításnak, még az olyanoknak is, a melyeket nagyon is szükségesekké tett a haladó korral változó élet folyása. Ennek a jellemvonásának a román nép nem egy tekintetben sulyos kárát vallja. A nép hagyományos mesterségeiben ugyanis semmi haladást sem tanúsítván, az idegenekkel való versenyben természetesen vereséget szenvedett. Még a nagybirtokosok egy része is, hozzá lévén szokva, hogy gondtalanúl éljen birtokain, melyeket hajdan a rajtuk megtelepűlt jobbágyság mívelt, a változott körűlmények közt, még nagyobb műveltsége mellett sem volt arra való, hogy maga gazdálkodjék jószágain, hanem inkább bevándorlott idegeneknek adta el földjeit, mikor bizonyos kártérítésért a parasztságot az úrbér alól fölszabadították. Csak a mióta legújabban a népnevelés kissé jobban föllendűlt, azóta látni mind nagyobb számmal eseteket, a melyekben a fiúk saját hajlamukat, vagy szüléik tanácsát követve más pályát választanak, nem pedig az apjukét; kivált a paraszt fiúk közűl, a kik nem akarnak többé otthon gazdálkodni, mennek többen mesterségre, vagy más ipari foglalkozásra, avagy még örömestebb a papi, tanítói vagy hivatalnoki pályára.

Posztóványoló malom (piuã de lâneþe). Charlemont Húgótól

A román paraszt otthona egyszerű ugyan, de tiszta. Háza fából épűlt s ma már majdnem mindenütt zsindelylyel van födve; vannak azonban még ma is zsúppal (jupi) födött házak, minthogy ez a fajta háztető nemcsak igen tartós, hanem takarmány szűke esetén a marha etetésére is fölhasználható. A házat, melynek homlokzata mindig délnek néz, a pitvar (tindâ) két egyenlőtlen részre osztja. A pitvartól balra eső kisebb nyugati félen van egy konyhának és hálószobának berendezett két ablakos helyiség, melynek ablakai közűl az egyik a homlokfalon, a másik a nyugatin van. A ház ezen részének e rendesen egyetlen szobája mögött néhol még egy kis éléskamra (cãmarã) is található, melynek a pitvarból nyílik az ajtaja. A háznak a pitvartól jobbra, keletnek eső tágasabb felében van a vendégeknek föntartott és csak ünnepiesebb családi eseményeknél használt nagyobb szoba (casã mare), melynek a keleti falba vágott egyik ablaka fölött függnek a szentképek; két másik ablak a homlokzaton nyílik. Ebben a szobában tartják a becsesebb ruhafélét, a jobb ágyneműt és az eladó leányok kelengyéjét, részint az egyik gerendára (grindã) fölakgatva, részint ládába (ladã) zárva. Rendesen ugyanaz a láda ez, a melyben a gazdasszony a maga kelengyéjét vitte az ura házához, s többnyire csak a leány férjhez adása előtt cserélik ki az ennek szánt újabbal. Némely házban ennek a szobának az éjszak felé eső részén körűlbelűl egy negyedét deszka- vagy gerenda-fallal elkülönítve afféle öltözőszobának használják leginkább a nők, de néha hálóhelyiségnek is. E helyiségnek a szobából nyílik az ajtaja, s a keleti falon van egy igen kis ablaka. Ha gerendákból rótt közfala nem ér egész a mennyezetig, akkor rendesen ruhaneműt raknak rá.

A ház előtt, meg a nyugati oldalon, néha az éjszakin is nagyobb udvar terűl, s ebben van a gémes (cumpãnã), vagy csak merítő vödörrel (cârlig) ellátott kút. A ház keleti, de néha a déli oldalán is egy kis zöldséges és virágos kertet látunk, melyet sövény választ el az udvartól és a telek többi részétől. A ház mögött, annak nyugati oldalán vannak a gazdasági melléképűletek és az istálló, melyek mögött rendszerint még egy kis gyümölcsös következik. Szegényebbeknél a ház többnyire csak a pitvarból meg egy szobából áll, melynek csak a keleti és a homlokfalán van egy-egy ablaka. Az ilyeneknél a gazdasági melléképűletek is csak a legszükségesebbekre szorítkoznak, vagy teljesen hiányzanak. A falvak házai szétszórtan állanak s nem rendezkednek szabályosan fő- és mellékútczákba.

Bukovina románjai erős testalkatúak, a hegyi lakók többnyire magasabb, a síkföldiek pedig középtermetűek; többnyire barna arczbőrűek és szabályosak az arczvonásaik. Egészen görög és római arczélűek is akadnak közöttük.

Kivált a síkföldön, így a suczawai, radautzi, szerethi és storoŸinetzi kerűletekben lakók közt ritka szép emberek is akadnak.

A földmívelő román lakosság viselete a férfiaknál len- vagy kendervászonból varrott, széles újjú, hosszú fehér ing, melynek a mellen való nyílását csupán a nyakon lévő, többnyire bojtocskákban végződő két czérnamadzag (chiotori) tartja össze. Az ing alja a szintén len- vagy kendervászonból való gatyán egész térdig ér le s a derékhoz vagy hosszú, gyapjúból szőtt övvel (brâu), vagy rövid, de széles, sárgaréz csattos kettős szíjjal (cureá) van oda szorítva. A nyakukon némelyek fekete selyem kendőt viselnek. Lábbeliűl bocskor (opinci) szolgál, de itt-ott durva bakancs is (bocânci), és csak ünnepnap húznak bokában ránczos, hosszú szárú, patkós csizmát. A bocskort a hasítéka szélein lévő likakba fűzött, ló- vagy kecskeszőrből font hosszú zsineggel erősítik a lábukhoz, a mely aztán még a boka fölött 1–1 1/2 centiméternyire van részint díszűl, részint erősebb tartás kedveért körűlcsavargatva. A nők fehér gyapjú daróczból készűlt sajátszerű varrott botost (ciorapi) hordanak a lábszárukon, a férfiak pedig ugyanilyen daróczból készűlt nadrágot (berneveci vagy cioareci). Az ing fölött az időjárás szerint, vagy a mint épen kényelmesebb, hol rövidebb (peptãraº), hol hosszabb újjatlan ködmönt (peptar), vagy pedig újjas kozsokot (cojoc) viselnek. Mind a háromféle felöltő cserzett birkabőrből készűl külső borítás nélkül, minthogy a színe szép fehérre van kicserezve. Mind a három görény- vagy fekete bárány-prémmel van szegve (cu primuri) a nyak körűl és az alsó szélén, s e mellett néha még tarka selyem hímzéssel is díszes. A rövidebb újjatlan ködmön csak csípőig, a hosszabb egészen térdig, a teljes kozsok pedig ennél is alább ér. Elűl egész az öv körűli varrásig fehér báránybőrből készűlt, gombokra kapcsolható hurkokkal tartják össze. Télen e ködmön fölé, nyáron pedig a helyett csak magában még egy hosszú, derékszabás nélküli, de hátúl mindkét oldalt két ránczba húzott hosszú, szürke vagy fekete vastag gyapjúdaróczból készűlt kabátot öltenek; ezt, valamint azt a daróczot is, a melyből varrják, suman-nak hijják. Köpönyeget (mântá) is viselnek a férfiak, szintén durva szürke, fekete vagy fehér gyapjúdaróczból, a melynek rendesen csuklyája (gluglã) van és az egész sima, hosszú szabású. Jó bőnek is kell lennie, mivel gyakran az összes említett ruhák fölé veszik. Külön fajtája a köpönyegnek az ú. n. mânta de abá, a melynek keresztben való szabása van, újja nincs, a vállon elég szorosan simúl a testhez és szintén csuklyás; földig ér és alúl négy-hat méter kerűletű. Ezt mindig fínomabb fekete gyapjúdaróczból varrják és csak jobb módúak viselik főkép ünnepi alkalmakkor, lakodalmakon, stb. Ha lóháton ülve viselik, akkor a köpönyeg alját a lóra szétterítik; gyalog járva pedig a baloldali szélét átvetik a jobb vállon, úgy, hogy jobb kezök, melyben rendesen szép botot vagy pisztolyt is hordanak, mindig szabad maradjon.

Fejükön a férfiak nyáron széles karimájú fekete kalapot (pãlìrie), őszszel és télen pedig fekete vagy szürke, ritkábban fehér báránybőr sipkát (cuºmã) viselnek. Ha az ilyen kucsma 40–60 centiméter magas, akkor cuºmã þurcãneascã (török kucsma) a neve s rendesen csak ünnepi alkalommal és templomba menéskor viselik. Csikorgó hidegben és téli úton rövid, fültakarókkal ellátott (cuºmã cu urechi) sipkát viselnek, a melynek a széle néha rókaprémes (cuºmã cu vulpi). Ilyenkor a kucsma külseje kék, barna vagy piros posztóval van bevonva. Enyhébb időben a fültakarókat fölhajtják a kucsma tetejére s hátúl bőrszíjjal kötik össze.

A nők viselete igen festői. Háromféle ingük van, a melyek a rajtuk lévő hímzésekben különböznek egymástál és más-más rendeltetésűek. A hétköznapi díszítés nélküli ingnek cameºoi a neve; a rendes kimenőre valónak újjain és a mellén pontokból alakúlt minták vagy virágdíszítmények vannak hímezve (cãmeºi cu pui). E hímzések az ünneplő ingen sokkal dúsabbak, szebbek, és selyem vagy pamutszálakkal vannak kivarrva. Az ilyen ingeken az újjak a csuklóban záródnak s fölűl a vállakon keresztben húzódó hosszúkás hímzés van rajtuk, a melynek altitã cu increþiturã a neve, a miről az e fajta inget is cameºoi cu altiþe-nek híjják. Szoknyát háromfélét viselnek: a tarka gyapjú katrinczát (cãtrinþã) s ritkábban a vászon prejitoare nevűt, még ritkábban a selyem vagy pamut szövetű peºteman-t, a melyeket több méter hosszú, két-négy újjnyi széles tarka szalaggal (brâneþ, fânghie) öveznek a derekukra. Jobbmódú és éltesebb asszonyok e szoknyák helyett a mellen nyitott újjatlan köntöst (rochie) is viselnek, s e fölött egy zekefélét (scurteicã), avagy róka- vagy görényprémmel, esetleg posztóval is béllelt térdig ér ő kaczabajkát (caþaveicã). Viselik továbbá a nők is ép úgy, mint a férfiak, a peptar-t, a kozsokot és a suman-t.Lábbelijük a pãpuci és cirivici nevű czipők, fekete hosszú szárú csizma és a már említett bocskor. A sárga vagy piros szattyánbőrből készűlt csizma még ma is viselőjének a jobbmódját vagy előbbkelő voltát jelenti.

A férjes nők hajukat egy vagy két varkocsba (codi) fonva hordják, melyeket a fejök tetejére csavarva bojt nélküli fezzel (fes) födnek be. A fezre hosszú, fehér, igen fínom szövésű kendőt borítanak, melynek a kevésbé fínom fajtáját ºtergar-nak, a finomabbikat pedig mânãºtergurã-nak nevezik. A ºtergart ritkábban gyapjuból vagy pamutból szőtt tarka vagy virágmintás kendő (tulpan) helyettesíti. Serdűlő leányok a hajukat a homlokuk közepe fölött ketté választva s kétfelé ki varkocsokba (cosiþe) fonva viselik, melyek hátúl egyetlen nagyobb fonatba foglalva lógnak le. Az eladó leányok ellenben csak a tarkótól kezdve fonják egy varkocsba (coadã) a hajukat, a mely vagy szintén lelóg hátúl, vagy pedig a fejtetőn koszorúba van tekerve és gyöngyös szalagokkal díszítve, a mit ghîþã-nek hívnak. Az enyhébb évszakokban a leányok hajadon fővel járnak, s erről igen könnyű őket az asszonyoktól megkülönböztetni. Családi gyász esetén a leánynak hat hétig nem szabad a haját befonnia, hanem szabadon a vállára eresztve kell viselnie. Fülönfüggőt (cercei) mind az asszonyok, mind a leányok viselnek, nyakékűl pedig gyöngyöt (mãrgele), vagy gyöngyökből fűzött s még lefüggő ezüst- vagy aranypénzekkel is díszes salbã-t. Ez a nyakdísz kivált ünnepnap vagy tánczmulatságon igen dús és ízléses, s olykor, mivel viselőjének a vagyoni állapotával arányos, több száz forintnyi értékű.

Kalákába (clacã) dolgozó mezei munkások. Zuber Gyulától

A rónaság lakóinak nemzeti viselete rendszerint sokkal csinosabb és gazdagabb díszítésű, mint a hegyvidékieké, de koránsem azért, mintha emezek szegényebbek volnának, hanem inkább csak azért, mivel ritkábban van alkalmuk társas érintkezésre és így arra is, hogy egymással ízlésben, öltözetük csinjában versengjenek, avagy mert röstelnek drágább ékességgel hivalkodni.

A nemesség és általában az értelmiség ma már legtöbbnyire európai divat szerint öltözködik. Régebben azonban a nemesség, az egész értelmiség és a városi lakosság ruházata hoszszában csíkos, selyem vagy gyapjú szövetű, széles, bokáig érő köntösből (dobon) állott, mely szintén selyem, csíkos, több méter hosszú övvel (brâu) volt a derékhoz szorítva. Ebbe az övbe dugta ki-ki a kézi fegyverét, egy-két pisztolyt és tőrt. E köntös fölé majdnem ugyanolyan hosszú, kék vagy fekete posztóból készűlt, széles újjú, béllelt vagy bélleletten felöltő (giubeá) kerűlt, s erre megint rosz időben még egy hasonló, de fínom prémmel bélelt felső ruha (blanã, caþaveicã). Szigorúbb hidegben és úton rendesen vagy medve-, vagy farkas-bundát (ºubã) viseltek. A fejükön fínom, henger alakú, nem igen magas báránybőr süveget (cãciulã) hordtak, a melynek a teteje kivűl bársonynyal volt borítva. Lábbeliűl czipő (pãpuci) vagy útazó csizma (ciobote) szolgált. A kurtanemesek (rezeºi), kiknek életmódja ma a parasztokétól alig különbözik, azért még mindig méltóságukon alólinak tartanák, bármily szegények is különben, hogy közönséges parasztok módjára öltözzenek s a férfiak legalább egy mellénynyel (camedelcã) s felső nadrággal (nãdragi, pantaloni), a nők pedig a szoknya (fuºtã), zeke (scurteicã) vagy köpenyke (caþaveicã) felöltésével igyekeznek magukat a parasztoktól megkülönböztetni.

A ruhák szövete s majdnem az összes ruhanemű otthon a háznál készűl. A román asszony maga ruházza jófomán az egész háznépét. S ha egyik-másik sok egyéb munkája miatt nem győzi a kenderét, lenjét vagy gyapjúját mind megfonni, akkor fonó vagy tollfosztó kalákát (clacã de tors ºi de scãrmînat) rendeznek, hogy így szaporábban menjen a dolog.

A mezei munka a férfiak dolga; de azért bizony a nők is segítenek benne, kivált a szénahordásnál, kukoricza- vagy burgonyakapálásnál és szüretelésnél. Ha ilyenkor a gazdasszony csecsemőjére vagy apró gyermekeire is kénytelen még vigyázni, kicsinyeit kiviszi magával a mezőre s ott valahol az árnyékban ágyat vet nekik s mindaddig magukra hagyja őket, míg sirásukkal a munkától el nem szólítják.

Ha a gazda nem győzi a földjét egymaga és a rendes munkaerejével megmívelni, vagy a gazdagabb termést betakarítani: akkor erre is egy-egy fél- vagy negyednapos kalákát (clacã) rendez, a melyre a falu összes munkabíró embereit, a kiknek segítségére számíthatni, előtte való nap meghíjja. Ha, mint rendesen, fiatal legények és leányok is vannak a társaságban: akkor nem igen esik meg az ilyen munka muzsikaszó nélkül, a mi mellett annál szaporábban folyik a dolog, hogy még egy kis tánczra is jusson idő, amely aztán késő éjszakáig tart, jóllehet másnap már kora reggel megint munkához kell látni. E kalákáknál rendesen enni- és innivalót kapnak a meghivottak; ritkábban pedig, de rendesen csak akkor, ha legalább félnapig dolgoznak, valóságos lakoma fejezi be a munkát. A legérdekesebbek a kukoriczafosztó esti kalákák, (desfãcutul pãpuºoiului), minthogy ezeken mindenféle mesét (basme, poveºti), adomát (porogãnii), tréfát (ºcãghi), csufondárosságot (pãcãlituri), találós mesét (ºimilituri) és szójátékot (fránturi de limbã), közben-közben népdalokat (doine, cântece bãtrineºti) is hallani. Minthogy azonban az ily kalákában való munka nem mindig végződik a gazda teljes megelégedésére, ilyenféle szólásmódokra is adott alkalmat: lucru de clacã (silány munka), vorbã de clacã (haszontalan, szófia beszéd).

Míg a síkföld lakói leginkább a földmívelésből élnek s abból fizetik nem csekély adójukat: addig a hegyvidékiek jobbára baromtenyésztéssel, főleg juhászattal foglalkoznak. Tavasz kezdetével, többnyire Szent György-napkor választják el a bárányokat az anyajuhoktól. A bárányokat (miei) a többi nem fejhető birkákkal (mieoare, cârlani, stêrperi, berbeci) együtt külön havasi legelőre terelik egy külön juhász (cârlãnar) felügyelete alá, míg a fejésre alkalmas juhok más, kövérebb legelőjű hegyi tájon több juhász (ciobani) őrízete alatt állanak. E juhászok feje egy idősb, a juhtenyésztéshez és sajtkészítéshez jól értő juhászgazda (baci). A hegyi legelőn csupán a nyári időre havasi pásztorkunyhót (stânã, colibã) rendeznek be a tejgazdaság és sajtkészítés czéljára. Ez a kaliba faragatlan gerendákból embermagasságnyira van összeróva, s a homlokzatán nyitott elejű a teteje. A kunyhó két részre oszlik: egyik a cãmãrnic (kamara), mely a tej és a belőle készűlt túró, sajt, stb. elhelyezésére szolgál; a másikban van a földön középütt a tűzhely, ez tehát a konyha, de egyúttal a hálóhely is. A juhászgazda dolga nemcsak a bojtárok fölötti felügyelet, a nyáj és az egész tejgazdaság rendben és jó karban tartása, hanem a tejből való készítmények, különösen a sajt (facerea caºului ºi a laptelui) elosztása is a részes gazdák között, ha a nyáj több tulajdonosé. Munkájában rendesen egy bojtárgyerek (strungar) van mellette állandó segítségűl a ki egyebek közt a fejésre haza terelt juhokat az erre való karámba (þarc) gyűjti s aztán a sövény kerítéshez illesztett esztrengákon (strungã) át a fejő gazda keze alá hajtja.

A síkságon, a hol a parasztoknak egyenként csak kevés, vagy egyáltalán semmi legelőjük nincs, de azért mégis kénytelenek juhokat is tartani, hogy a saját házi használatukra való gyapjút, báránybőrt, sajtot és tejet megszerezzék, több gazda szövetkezik s együtt alkotnak akár otthon a falujokban, akár a hegységben egy tejgazdaságot. A tejben és sajtban való részesedést ilyenkor rendesen nem a juhok számához, hanem a tejelésük arányához mérik. Az ilyen szövetkezetek a részek kiosztása és a juhászok kifizetése után rendesen nyomban föloszlanak, a mi közönségesen augusztus hó végén vagy szeptember folyamán történik.

Míg a juhok a havasi legelőn vannak, a juhászoknak nem szabad semmiféle mulatságban, kivált tánczban részt venniök, mert a néphit azt tartja, hogy a juhok, melyeket szent állatoknak vélnek, ez által megrontatnak, elvesztik a tejüket s több el is pusztúlna közűlök.

A legeltetés ideje alatt a juhászok juhvajjal kenik a testüket és koromfekete vászonneműt hordanak, a melyet előbb vajba mártanak, aztán szénporral hintenek be, még pedig azért, hogy semmiféle férgek, kivált a kullancsok (chierchieliþe, cãpuºi) ne kínozzák őket annyira. Az ingüket az egész idő alatt nem is mossák. Fejésnél az ingújjat fölgyűrik s a vállon lévő sárgaréz gombhoz akasztják.

Mikor a juhászok nyájaikat a legelőre kihajtják, a pásztorbotján kivűl mindenik magával viszi a furulyáját (fluer) is, a melyen igen szép nótákat tudnak fújni. A juhokat napjában háromszor fejik, a mire a juhászgazda egy körűlbelűl két ölnyi hosszú, vékony, csak az alsó vége felé kiszélesedő havasi kürttel (bucium) híjja elő őket a legelőről. Ezek a hívó nóták igen csinosak, messze elhallatszók s a körűl lévő hegyeken hatalmas visszhangot keltenek. Az esti fejés után a juhokat rövid időre még egyszer mintegy megsétáltatják a legelőn (in pornealã), ennek utána pedig a karámba (târlã) terelik. Erre a juhászok megvacsorálnak, egy ideig még elbeszélgetnek, majd álomra hajtják fejüket, hogy aztán még napkelte előtt megint talpon lehessenek s korán reggel a legelőre hajtsák a juhokat. Az éjjeli őrködést kutyáik végzik.

Késő őszszel a hegylakók elhagyják havasi pásztorkunyhóikat s olyan helyekre szállnak le, a hol elegendő széna van gyűjtve a téli időre s a hol nekik maguknak egy szegényes házikóban (odaie), a juhok számára pedig egészen vagy félig-meddig födött akolban (þarc, ocol) van szállás készítve. A zordonabb őszi idő a szétszórtan szorgoskodó lakókat megint összetereli a házi tűzhely köré, a hol a közelgő télre minden szükségesről gondoskodnak. Lemennek a völgyekbe, ellátják házukat a kellő tüzelővel, fenyűfákat vágnak, a törzseket zsindelyekké fűrészelik vagy a fűrészmalmok számára nagyolják ki, a hol deszkákká, czölöpőkké és léczekké dolgozzák föl. A síkföld lakói pedig, miután a föld termését behordták s a csűrökbe (stodoalã), szérükre (arie) vagy pajtákba (stog) takarították, ott a gabonát kicséplik, utóbb pedig magtárakba, hambárokba (hîmbar, grânar) gyűjtik vagy vásárra viszik. A gabona kicséplése és az egész esztendőre való tűzifának az erdőből való haza szállítása a földmíves legfőbb téli foglalkozása, a mivel elkészűlvén, még mindig elég dolgot ád neki a marhája ellátása és a trágyahordás.

Az asszonyok télen át is szűntelen munkálkodnak. Mihelyt a férfiak mellett a mezei munkában való segédkezésük megszűnik, hozzálátnak a gyapjú mosásához és fésüléséhez, a kender és len áztatásához és tilólásához, ennek utána pedig a fonáshoz és szövéshez. A házi szövőszéken (stativ pentru þesut) otthon készűl mindenféle vászon- és posztónemű, a miből aztán a fehér és egyéb ruhát varrják a háznépnek. Azért tartja a közmondás: Femeea imbracã casa! (Az asszony ruházza a házat). Hogy a hosszú téli estéken a háznép munkakedve el ne lankadjon, az est beálltával a szomszédasszonyok fölváltva hol az egyiknek, hol a másiknak a házánál gyűlnek egybe, vagy néha erre a czélra kibérelt helyiségben is, a hová mindenik elviszi magával az arra az estére szánt földolgozni valót. Az ilyen esti összejöveteleken többnyire csak eladó leányok és fiatal asszonyok vesznek részt. Olykor a fiatal asszonyok férjei és a házasúlandó legények is ellátogatnak e társaságokba, mikor már a maguk dolgát rendben hagyták, s ők is hozzájárúlnak dalaikkal, meséikkel, tréfaszóval és találós mesékkel a mulatság élénkítéséhez. Ezek az esti összejövetelek rendesen csak karácsony tájáig tartanak.

Román havasi juhászkunyhó (stânã). Charlemont Húgótól

Mulþimea copiilor, bucuriea ºi averea Românului! (Sok gyerek a román öröme és vagyona) tartja, a közmondás. Ehhez képest valóban szerencsétlennek is érzi magát minden román asszony, ha nincs gyermeke. Annál nagyobb az öröme neki is, meg az urának is, ha áldott állapotba jut. Mind a ketten a legédesebb reménységgel eltelve gondolnak szűntelen a várható utódokra, kikben nemcsak nevük és vagyonuk örököseit látják, hanem aggkoruk hálás gyámolait és még a síron túl is örök üdvösségük áhítatos gondozóit, a kik majd értük imádkoznak. Ép azért a várandós asszony féltékeny gonddal őrizkedik mindattól, a mi magzatának árthatna, mert a torzszülöttet a legnagyobb szerencsétlenségnek, a halva született gyermeket pedig sulyos vétek büntetésének tartják.

Nehéz óráinak elérkezte előtt az asszony meggyónik és az oltári szentséghez járúl s miséket is mondat szerencsés szűléseért. Mindjárt a gyermek világra jötte s a gyerekágyas (lehuzã, nepoatã) legelső ápolása után a bába a földre teszi a kisdedet s aztán oda hívja az apát, a ki kalapját vagy sapkáját a fején tartva lép a szobába, aztán annak jeléűl, hogy a gyermeket a magáénak ismeri el, fölveszi a földről, megcsókolja s az anyjának adja át, kinek szintén megcsókolja a homlokát. Ha e közben a bába a férj fejéről leveszi a sapkát vagy kalapot, ez annak a jele, hogy az újszülött fiú, s ilyenkor annál nagyobb az apa öröme. Erre értesítik a falu papját, a ki oda megy s a gyermeket, valamint az egész házat meghinti szenteltvízzel, vagy ezt esetleg a bábával végezteti, hogy a gonosz lelkek hatalma és egyéb szerencsétlenség távul maradjon a gyermekágyastól és a kisdedtől. Mihelyt az asszony szomszédai, rokonai és barátnéi a szerencsés szűlés hírét meghallják, azonnal ellátogatnak a betegágyashoz mindenféle ajándékkal (rodin), a mi többnyire élelmi szerekből áll, s üdvözlik az új „vendég”-et (oaspe) meg az édes anyját. E látogatások és ajándékozások a keresztelőig tartanak, a melyet, ha a körűlmények másként nem kivánják, rendesen a születés után nyolczad napon szoktak megtartani.

Általánosan elterjedt hiedelem szerint a születés utáni három első nap alatt a sors-istennők (urditoarele, urditele) ellátogatnak az újszülötthöz és megállapítják az élete sorsát, nevezetesebb eseményeit. Azért mondja a felnőtt ember is, ha valami balsors éri az életben: Aºá mi-a fost urdita! (Így volt rólam elvégezve). E három első nap éjszakáin szűntelen ég a világító a szobában, melynek az ablakait azonban úgy befüggönyözik, hogy a világosság kinn az útczán észrevehető ne legyen, mert különben rosz asszonyok vagy boszorkányok könnyen elrabolhatnák a kisded álmát és folytonos sírás-rívásra készthetnék (sã capete plânsori).

A keresztelő után rendesen lakomát (cumãtrie) csapnak a komák (cumãtri, nãnaºi) és a meghívott vendégek, legközelebbi rokonok és szomszédok tiszteletére, mely alkalommal a keresztszülék egy-egy darab marhával vagy pénzzel ajándékozzák meg az újszülöttet. Valami ajándékot a többi vendégek is visznek. A fürdővizet (scãlduºcã), melyben a kisdedet a keresztelő után először megfürösztötték, a kert legszebb, legnagyobb és legtermőbb gyümölcsfájának a tövéhez öntik, hogy a gyermek ép oly szépen növekedjék és fejlődjék. Ebbe a fürdővízbe a bába számára néhány darab pénzt is vetnek. A következő fürösztéseknél pedig mindenféle illatos, tisztító és erősítő füvet tesznek a vízbe, hogy a kisded annál egészségesebb, erősebb s kivált a leány annál szebb legyen tőle.

Az apaság elismerése. Maximowicz Jenőtől

Mihelyt az anya annyira föllábadt, hogy ismét megkezdheti háziasszonyi tisztét, első kimenetele előtt a bölcsőre keresztben fekteti vagy hozzá támasztja a seprőt vagy szénvonót, hogy a gonosz szellemek a kisdedet el ne rútítsák, vagy épen valami más csúf és nyomorék gyermekkel ki ne cseréljék. A háztól azonban negyven nap letelte előtt nem szabad az asszonynak eltávoznia, még a szomszédságba sem, valamint a templomba is csak ez idő elteltével mehet. Ekkor a csecsemőjét is magával viszi az egyházba, de annak a kapuja előtt künn várakozik, míg a pap az ezen alkalomra való imádságokat elmondván, be nem bocsátja. Erre a gyermeket a pap a balkarjára véve, beviszi a templomba, meghajol vele az ikonostasis négy alsó legkiválóbb képe előtt, s ha fiúgyermek, még az oltár jobb oldalára megy vele és aztán visszaadja az anyjának, a ki a szent mise alatt az úrvacsorához viszi.

Ha az anya a csecsemővel emberek közé megy, mindig valami piros tárgyat köt annak a nyakára vagy a pólyáiba, hogy meg ne ígézzék (ca sã nu se dioachie). Épen ezért midenkinek, a ki a gyermeket megnézi, vagy róla beszél, hozzá kell tennie: ptiu, ptiu! sã nu fie de dioc = pfű, pfű, meg ne igézzenek! A román nő maga szoptatja a gyermekeit. Mikor a kisdedet a bölcsőben ringatják, gyakran altató danákat (cântece de leagãn) dúdolnak neki. A gyermeket rendesen egy vagy másfél évig szoptatják (laptare). Ha a kisdednek valami baja esik, a megréműlt anya mindenféle háziorvosságot próbál, a minőt az öregebb asszonyok tömérdeket tudnak ajánlani; ha pedig ezek nem használnak, szentűl hiszi, hogy a rosz lelkek rontották meg és azok gátolják a gyermek egészséges fejlődését. Ezek ellen vagy a paphoz, vagy varázsigékhez (descântece) folyamodik. Ha azok sem segítenek, akkor a gyermek keresztnevét valami mással, sokszor állat- vagy növénynévvel cserélik föl, minők pl. Lupul (Farkas), Ursul (Medve), Bujor (Bazsarózsa), Floarea (Virág), Garofiþa (Szegfű), stb., s ezt abban a szent hitben teszik, hogy ezzel a gyermek fölgyógyúlását elősegítik, a mi ha csakugyan bekövetkezik, akkor a gyermek egész életére megtartja az így kapott nevet.

Mihelyt a gyermek járni kezd, mindjárt mindenféle játékkal gyakorolja testi-lelki erejét. A mindkét nembeli gyermekek közös játékai a de-a mîþa oarbã (vak macska vagy szembekötősdi), a de-a puii gaii, vagy de-a puu a gaiea (csibék és kánya), de-a poarca (a malacznak vásárra hajtása). A fiúk legkedveltebb játékai a de-a mingea (labdajáték), de-a pãretele vagy de-a meta (kifutós vagy métás labdajáték), de-a trântã (birkozás), stb.

A de-a mingea nevű labdajátékot két vagy három pár fiú játszsza, kik közűl egy vagy két pár botokkal bizonyos távolban egymástál elhelyezkedik s egy kis lyukat vájván a földbe, a bot egyik végét folyton a lyukban tartják s arra ügyelnek, hogy a mögöttük álló két labdavető a labdát a lyukba ne dobhassa. Mialatt az egyik labdadobó társának igyekszik elkapásra dobni a labdát, azalatt az ellenfelek a labdát a botjaikkal elütni s a pálya közepén a botokat összeütni (dau þica) tőrekszenek, aztán pedig gyorsan a lyukakhoz futnak, hogy a botjuk végét beléjük tegyék, még mielőtt az ellenpárt a labdáját oda tehetné. Ha ez mégis megtörténik, akkor a védőkből támadók lesznek.

A kiverős labdajátéknál az egész játszó társaság két pártra oszlik, melyeket a választott vezéreik (tata, mama) sorolnak körűlbelűl egyenlő értékű páronként két csapatba úgy, hogy minden pár megválasztásaért sorsot vetnek. Utoljára még azt is sorsvetés vagy sorshúzás dönti el, hogy melyik párt kerűl először ütésre. Ezután az ütők álláshelyétől az ütésnek kedvező irányba meglehetős nagy távolságban métát (pãrete, metã) jelölnek, a mely mögött a labdafogók állnak föl szétszórtan, jó messze egymástól, a labdaütők ellenben a pálya felső végén sorakoznak sűrű csoportban. Mindenikük háromszor üti ki a labdát, s vagy minden egyes, vagy csak a harmadik ütés után, mikor egy másik épen jó messzire kiütötte a labdát, oda s vissza végig futja a pályát. Ha e közben valamelyik ellenfél az elfogott labdával a futót megüti, vagy ha a labdát röptében elkapja az ellenfél, akkor a labdalesőkre kerűl az ütés sora. Így foly a játék a pártok váltakozásával tetszés szerinti ideig.

A birkozásnál (trântã) a testi erő gyakorlásán kivűl a leleményesség és a fortély is szerepel. Kivált három fajtáját játszszák; az egyik a trântã dreaptã (rendes, szabályszerű birkázás), a másik a voiniceascã (bajnoki) és a harmadik a tãlhãreascã vagy hoþascã (zsiványos birkózás). Az elsőnél a birkozók vállon keresztűl igyekeznek egymást ölre kapni, a másiknál derékon vagy övnél, a harmadiknál pedig tetszés szerinti átkarolással mindenféle fogás meg van engedve, hogy a birkózó az ellenfelét földre teperhesse. A ki három menetben többször vágja a másikat a földhöz, az a győztes.

E játékok főkép az enyhébb évszakokban, kivált a vasárnapokon és ünnepeken folynak, de hétköznap is, a marha legeltetése közben, a hol a játszóknak elég szabad terük van.

A tánczokban már csak az érettebb, házasúlandó ifjúság vesz részt. A különféle tánczok közűl emlitendők a Hora vagy Moldoveneasca (körtáncz), az Arcanul vagy Arcanaua, a Corabieasca, az Oleandra, a Ciocârlanul, a De-a piperiul, az Ardeleana vagy Ardeleanca, az Ungurearaca vagy Ungurencuþa, a Rusasca és a Sêrbeasca.

A Hora (vagy Moldoveneasca) táncznál a párok zárt körbe állnak s magukat és kezeiket ringó mozgással himbálva, a szerint, a mint a kört tágítani vagy szűkíteni akarják, parancsszóra hol előre, hol hátra tesznek egy-két lépést, a középen aztán jobb lábukkal hármat dobbantanak, megismétlik a kör ezen összébbre vagy tágabbra vonását, vagy pedig két-három lépést tesznek balra, majd egy-kettőt jobbra s mindig az előtánczos vezérlete szerint változtatják a mozgásokat a zene ütemére, mely e táncnál a kör közepén játszik mindaddig, a míg a vezértánczosnak tetszik.

Az Arcanaùa vagy Arcanul és a De-a piperiul füzértánczok; amannál csak legények, ennél leányok is részt vesznek a tánczban. Az Arcanulnál a legények egymást az övüknél fogják és a vezértánczos parancsszavára különféle kanyarúlatokban mozognak a zenészek körűl, hol előre, hol hátra, hol leguggolva, hol meg felszökve mindenféle változatos mozdúlatot tesznek. A vezértánczos a jobb kezében tartott bottal vezényli az egészet. A De-a piperiulnál a tánczolók egymás vállára teszik a kezöket és az előttük járó vezértánczos jeladására különböző mozgásokban lejtenek balfelé, majd pedig egy részük hol itt, hol ott töri át a másik rész által alkotott lánczot akként, hogy a körbe fogodzók fölemelt karjai alatt átbújnak.

A többi említett táncz csupa körtáncz s mindig párosával lejtik a zene illető dallama szerint. Csupán a Ciocârlanulnáltesznek a párok négy lépést előre és ugyanannyit hátra, aztán dobbantanak a lábukkal s mindezt még egyszer ismétlik, erre pedig vagy az egyik, vagy a másik oldal felé fordúlnak. Az Ardeleancanál kettőnél több tánczos is egybe fogódzik egy-egy kisebb körbe, s így kerűlik meg, közben-közben egyet fordúlva, a nagyobb kört. Az Oleandra-táncz a Hora egy neme, s rendesen a menyasszony kelengyéjének a szülői házból való kivitelénél és a kocsira való fölrakásánál járják. Még az egyes darabok kihordása közben is folyton tánczolnak azok vivői (joacã destrea).

A Hora-tánczok közben a tánczolók úgy nevezett Hora-dalokat énekelnek. Rendesen azonban nem az összes tánczosok, hanem csak egy-két elmésebb legény szavalja inkább, mint énekli, a zene ütemére a többnyire csipkedő tartalmú két-, hat- vagy nyolczsoros tánczversikéket, a melyek az egész társaságot állandó derűltségben tartják. Ezek a strigãturi vagy chiuituri nevű tánczszók nemcsak a két nem hibáit ostorozzák, s a szerelmi élet rózsáit és töviseit emlegetik rendesen maró gúnynyal hanem olykor egyesek jelesb testi vagy lelki tulajdonait is megdicsérik.

Az általános tánczmulatságokat rendesen a vasárnap és ünnep délutáni hittanítás után tartják a templom előtt, vagy a községháza avagy a korcsma előtti téren, olykor a falu kútja körűl is, ha elég tágas térség van és árnyékos fák állanak körötte, minthogy e tánczok nézésére az idősbek, sőt az aggok is szeretnek oda gyülekezni. Míg az ifjak tánczolnak, az alatt az éltesebb nézők a fiatalság mulatságában gyönyörködve, többnyire a gazdaság dolgairól beszélgetnek, közben-közben vidám élményeiket emlegetik, vagy házasságterveket szőnek. Sok helyütt a táncztéren hinta is van, a melyen a tánczra még nem érett s csupán néző szerepre itélt serdűlő ifjúság egy része mulat.

A vőlegény fogadtatása a menyasszony házánál. Zuber Gyulától

A házasúlandó legényeknek (altei, holtei, flãcãu) és az eladó leányoknak (fatã mare) csak akkor szabad a tánczmulatságokon részt venniök, ha a colãceri vagy coloceri (latin colloquarii)nevű lakodalomrendezőktől tánczolni megtanúltak. E táncztanítás erre alkalmas házaknál karácsony és vízkereszt között történik. Az ilyen összejöveteleknek vergel (hajadonok czéczója) vagy bere, berean (eszem-iszom) a neve. A legények kiséret nélkül, a leányok ellenben mindig az anyjuk, vagy a férjes nénjük, vagy valamely más idősb nőrokonuk (merg la vergel, la bere, berean) kiséretében jelennek meg e mulatságokon. Rendesen elől megy a leány, utána pedig a kisérője, egy kalácsot víve a karján. Beléptükkor valamelyik colocer fogadja, üdvözli őket s ugyanaz veszi át tőlük a magukkal vitt ajándékot is, a melyet az asztalra tesz. Az italokról (bere, beuturã) a legények gondoskodnak. Ha elegendő számban gyűltek egybe a résztvevők, megkezdődik a tánczmulatság, melynél a társalgás mellékes; fő dolog a különféle tánczok begyakorlása. Az oly szülők, a kiknek több eladó leányuk van, az ifjabbat addig nem eresztik tánczmulatságba, mig az idősb férjhez nem ment; legfölebb csak akkor, ha ennek valami testi vagy lelki fogyatkozása miatt úgy sincs kilátása arra, hogy férjhez menjen. Épen ezért igen ritka eset is az, hogy valahol az ifjabb leány menjen férjhez az idősb előtt.

A fétjhezmenés ideje a leányoknál a 15-ik és 20-ik év között van. Az olyan leányt, a ki 25-ik évét pártában érte meg, fatã stãtuta vagy fatã in pìr (ülve maradt vagy bemohosúlt leány) névvel illetik, s az ilyen már csak nagy ritkán kap férjet. A legények nősűlési kora régebben a 18-ik és 25-ik év közé esett. A mely férfi 30 éves korában még nem nős, ficior vagy flãcãu tomnatic (őszi legény) nevet kap, az olyan pedig a ki egyáltalán nem nősűl meg, burlac vagy burdac (agglegény, a kinek nincs saját tűzhelye és asztala).

Ha valamely legény a saját hajlamából vagy szüléi választása szerint nősűlni akar s már választott, a miben a szüléknek mindig döntő beleszólásuk van: akkor két tekintélyesebb férfirokonát elküldi háztűznézőbe és a leány megkérésére (se duc în peþite, in stãrostie, merg pe vedere). Ha a leány szüléi nem hajlandók a kérésnek eleget tenni, akkor sem utasítják el kereken a vendégeket (peþitori, stãroºti, hanem mindenféle ürügygyel, mentséggel hozakodnak elő. Ha ellenben a legény családjával való atyafiságot (incuscrire) óhajtják és szívesen látják, akkor a legmelegebb fogadtatás és megvendégelés vár a kérőkre. Ez alkalommal kerűl szóba a leány hozománya (destre) és a vőlegény vagyoni állapota is. Néhány nap vagy hét múlva a kérők (peþitori) megint elmennek a leány szüléihez, de már ekkor a vőlegénynyel és annak szüléivel együtt. Mi alatt az ifjú pár a szoba egyik sarkába félre vonúlva, vagy akár odakünn is értekezik, a mindkét részről való szülék a hozományról tanakodnak, s ha e tekintetben megegyezésre jutottak, megkérdik a fiatalokat is, hogy mi e részben a véleményük. Ha ezeknek nincs ellenvetésük, a mit különben, ha volna is, csak a legritkább esetben mernek tenni: akkor szemérmes hangon a saját tapasztalatlanságukra hivatkozva adják beleegyezésüket és a többire nézve szüléik jóakaratába vetett bizodalmukat nyilvánítják. Erre aztán tudtúl adják a fiataloknak, hogy mindenik mit várhat. A szülék kölcsönös szerencse- és áldás-kivánás közben kezet nyújtanak egymásnak, a jegyesek pedig hálálkodva és könyhúllatással kezet csókolnak nekik. Ezzel az eljegyzés megtörtént (au fãcut legãtura ºi încredinþarea), s az után mindjárt kitűzik az esküvő napját is. Ez időtől fogva a jegyesek vőlegény (mire) és menyasszony (mireasã) nevet viselnek.

Ezzel mindjárt megkezdődnek a lakodalomra való előkészületek is. Legelőbb is a menyasszony kelengyéje számára szép festett ládát (ladã) vásárolnak, melybe különösen a fehérneműjét rakják. Aztán a menyasszony előkészíti a menyekzői ajándékokat (daruri): a vőlegénynek egy teljes öltözet fehér neműt (schimburi), a vőlegény szüléinek egy-egy inget (cãmeaºã de soacrã ºi de socru), a legközelebbi rokonainak és a kérőknek törülközőket (mânãºterguri, ºtergari) és a vőfélyek (vãtrãjei) meg a nyoszolyóleányok (druºte) számára zsebkendőket (nãframi). Mindezt a jegybenjárás ideje alatt varrja a menyasszony nagy szorgalommal és a barátnői segítségével s az egyes darabokat pamut- és selyemhímzéssel szépen fölékesíti. A vőlegény pedig takaros czipőt vagy csizmát, harisnyát, egy tükröt, meg egy fejre való nagy pamut- vagy selyemkendőt (balþ, hobot) vásárol a menyasszonyának, melyet ez a menyekző alkalmával visel s a melylyel a nászlakomán is letakarják (ºe îmbãlþeazã, se inhobotã). Erre vőfélyeknek (vãtãjei) és nyoszolyóleányoknak (druºte) kiválasztanak két-két házasúlandó legényt és eladó leányt a vőlegény barátjai és a menyasszony barátnői vagy legközelebbi rokonai közűl és megfogadják a zenészeket is. A vőfélyek ünneplő ruhában, az ajándékba kapott kendőket botjukra tűzve, mindenik egy-egy összelapított golyó alakú, csinosan faragott fa palaczkot (ploscã) tartva a kezében, egy-két héttel a menyekző előtt házról-házra járnak meghíni a vendégeket a készűlő lakodalomra. A meghívást verses mondókában adják elő s a meghivottakat a náluk levő palaczkokból egy-egy korty itallal kinálják meg. Ezek részint már a lakodalom előtti napon, részint csak annak a napján elmennek a menyasszony és a vőlegény szüléihez és szerencsét kivánnak nekik gyermekeik egybekeléséhez; de nem üres kézzel mennek, hanem mindenik visz valami ennivalót, baromfit, tojást, vajat, sajtot, lisztet, aszalt gyümölcsöt vagy egyebet a lakomához.

A lakodalmat rendesen vasárnap, ritkábban csütörtökön tartják. Előtte való este előbb a vőlegény elküldi vőfélyeivel a menyasszonynak a nászajándékait (daruri). A vőfélyeket egy-két legény és két-három zenész kiséri, a kik útközben indúlókat és dalokat játszanak, míg az ajándékvivők folyton rikkantgatnak (chiue). A mint a menyasszony házánál az érkezőket megpillantják, a menyasszony a nyoszolyóleányok kőzött helyet foglal az asztalnál s így várja a vendégeket. Ezeket kinn a kapunál a menyasszony vőfélyei zeneszóval fogadják és bekisérik a szobába. Ott az első vőfély átadja az ajándékokat. Az e közben szokásos mondóka hagyományos és körűlbelűl mindig majdnem szórúl-szóra ugyanaz. A vőlegényt és a menyasszonyt császárnak (imperat) és császárnénak (imperãteasã) czímezik benne. A menyasszony fölkel a helyéről, átveszi az ajándékokat, teli pohárral köszönti a vendégeket, de nem iszik belőle, hanem a pohár tartalmát a feje fölött hátra önti s aztán újra megtöltve oda adja a szószóló vőfélynek. Ez a menyasszony szüléire, azok meg a vendégekre köszöntik a serleget. Rövid lakoma után, mely alatt a zene szól, az ifjúság a menyasszonynyal együtt Hora-tánczra kerekedik, s egymást kézen fogva, háromszor körűljárják előbb az asztalt, azután pedig az udvarra mennek a tánczot folytatni. Ott a vőlegény küldöttei kis idő múlva elbúcsúznak és távoznak. Nem sokára a menyasszony is hasonló módon küldi el ajándékait (schimburi) a vőlegényhez, a kinek azokat ugyanoly szertartással adják át, mint a hogy előbb az övéit a menyasszonynak. Az átvétel is egészen úgy történik. A lakomát ott is táncz követi.

Az esküvő napján, a mint a szent szertartás kezdetét jelző harangszó megkondúl, a menyasszony és a vőlegény, mindenik a saját házából s a maga vendégeivel és zenekisérettel elindúl a templom felé. A vőlegény rendesen lóháton, a menyasszony pedig lovas vagy négy-ökrös szekéren. Csupán a hegyvidéken megy a menyasszony is lóháton. A templomban végig hallgatják a misét, mely után a násznagyok (nunii mari) az oltár előtti asztalhoz vezetik a jegyespárt. A vőlegény a menyasszonynyal az asztal elé terített szőnyegre áll, mely alá néhány pénzdarabot tesznek az egyházfi számára. Most a pap előbb az egyházi eljegyzés (logodna), vagyis gyűrűváltás (schimbarea inelelor) szertartását végzi, azután az esketés (cununie) következik, melynél a mátkapár fejére fölteszik a menyekzői koronát (cununi). Végűl az egyik násznagy az egyik kezével a pap stóláját (epitrafir), a másikkal a vőlegény kezét, ez meg a menyasszonyét, a menyasszony pedig a nászasszonyét fogja meg s így körűljárják az oltárt, mi közben a pap és a kántor az „Isaiea dãnþueºte” kezdetű éneket zendítik rá. Ezalatt a vőfélyek diót, mogyorót és czukorkákat hintenek az új párra és a jelenlévő vendégekre annak jeléűl, hogy immár vége az új házasok ifjúkori örömeinek; kezdődnek a családi élet komoly gondjai, de egyúttal azzal az óhajtással is, hogy házasságuk boldog megelégedéssel áraszsza el őket. Rosz előjelnek tartják, ha az esketésnél valamelyik gyűrű, vagy körjárat közben valamelyiknek a koronája leesik.

A menyekző után az új párt a vőfélyek és a nyoszolyóleányok közre fogják és kimennek velük a czinterembe, a hol rövid Hora-tánczot lejtenek. Erre a vőlegény és a menyasszony azon módon, a mint jöttek, megint vissza térnek szüléik házába. Ott mindeniket sóval és kenyérrel üdvözlik a saját szüléi és legközelebbi rokonai, s ez után egy kis falatozás következik. Erre a vőlegény és vőfélyei (vãtãjei) megint lóra ülnek s a rokonaik, vendégeik és a zenészek kiséretében, pisztoly- és mozsárdurrogás, meg hangos újjongás, rikoltozás közben a menyasszonyos házba mennek.

A mint a menyasszony vőfélyei megtudják a vőlegény és kisérői közeledtét, kisietnek és elzárják a kaput. A vőlegény csapatának vezetői ugyan megkisérlik a behatolást, de a menyasszony vőfélyei útjokat állják s megkérdik tőlük, hogy kicsodák és mi járatban vannak. Hosszabb rímes párbeszéd következik a két fél között, a melyben a kérdezettek elmondják, hogy ők vadászok, a kik egy szép deli termetű, fürge őzet üldöztek idáig; kérik tehát, engedtessék meg nekik azt benn a házban keresniök. A menyasszony csapatának első vőfélye ezt eleinte megtagadja, kétségbe vonván az őzikéről szóló egész mesét; utóbb azonban megengedi, hogy lehet valami a dologban s végűl a kaput is kinyitja. A mint az érkezettek az udvarba bevonúlnak, eléjök megy a háziasszony vagy valamely idősb nőrokon s egy nagy kalácsot meg egy kanna friss vizet visz eléjök, a mibe egy kis szenteltvíz is van és egy kis bazsalikom-bokréta (busuioc). E vízzel meghinti a belépőket, a kik közűl egy elkapja a kalácsot, botot tűz bele s egy társának nyújtja a bot másik végét. Most úgy tartják föl a botot a közepén fölfűzött kalácscsal, hogy a vőlegény a kapun benyargalva alatta háromszor átmehessen. A harmadik átmenetel után a vőlegény a ház ajtajának küszöbe előtt leszáll a lováról s fogadja a menyasszony szüléinek üdvözlését. Ez alatt a mindkét részről való vőfélyek szétkapkodják a darabokba tört kalácsot (frâng colacul) s a darabkáit mindenfelé szétszórják annak jeléűl, hogy az új párnak mindenütt jól menjen a dolga s békében éljenek egymással. Most az asztalnál ülő társaság is fölkerekedik és Hora-tánczot járva kimegy a menyasszonynyal az ajtó elé, a hol a tánczot a vőlegénynek és kiséretének részvételével folytatják, ennek utána pedig meghíjják a vőlegényt és házas rokonait a fő lakomához. Ebben a menyasszony házas rokonai is résztvesznek, s asztalfőn a vőlegény mint imperat (császár) ül, süvegét fönn tartva a fején.

A lakoma vége felé a vőlegény parancsára a menyasszonyt a vőfélyek kiragadják a tánczolók közűl, beviszik a szobába és a vőlegény mellé ültetik balról az asztalhoz. Nem sokára megint bemennek a vőlegény vőfélyei, leveszik a menyasszonyról a fátyolkendőt (balþ), mely addig a nyakán volt, s a kezükben tartva, rövid ideig a menyasszony mögött tánczolnak vele, majd pedig a menyasszonyt lefátyolozzák vele (imbãlþeazã, inhobotã) annak a jeléűl, hogy attól kezdve már csak az uráé. A násznagyok felköszöntői után véget ér a lakoma s utána az egész násznép kimegy az udvarra a „nagy” Horát tánczolni (danþul cel mare). A mint a vőlegény a küszöbre lép, a menyasszony legifjabb öcscse vagy valamely más fiatalabb firokona pisztolyt szegez a vőlegény mellének s váltságdíjat követel tőle a menyasszonyért. Míg a vendégek az udvarban a Horát járják, a vőfélyek nagy újjongással kihordják a szobából a menyasszony hozományát s az udvaron egy négylovas vagy négyökrös szekérre rakják föl. A mint a ládára kerűl a sor, a menyasszony szüléi rá ülnek s legközelebbi és idősebb rokonaik körűlveszik őket, ezután pedig az új pár a násznagyok, a vőlegény szüléi és rokonai kiséretében bemennek a szobába, hogy elbúcsúzzanak tőlük (sã ia iertaciune). Ez igen megható jelenet. A vőlegény és a menyasszony az örömszülék elé leterített szőnyegen lévő vánkosra térdel s a szószóló (colocer) meglehetősen hosszú, rimes mondókában köszönetet mond a szüléknek gyermekeik nevében a jó nevelésért, melyben őket részesítették, valamint a hozományért és azután áldásukat kéri, mire a búcsúztatás következik. Ennél alig marad egy szem is szárazon; de legjobban sír a menyasszony és az anyja, a kik úgy keseregnek, mintha soha sem látnák többé egymást az életben. A beszéd végeztével az új pár fölkel, kezet csókol a menyasszony szüléinek és rokonainak s a láda után menve, eltávoznak a szobából.

A vőlegény a hozománynyal megrakott szekérre emeli menyasszonyát, a ki mellé a nászasszony és a vőlegény nőtestvérei vagy más nőrokonai is fölszedelőzködnek, s aztán az új férj feleségének a vállára néhányszor gyöngén ráüt annak jeléűl, hogy ezentúl már csak az ő hatalmában van és engedelmességgel tartozik neki. A kocsi a mellette nyargaló vőlegény és vőfélyek kiséretében s a rokonság áldásai között megindúl a vőlegény láza felé. Ha a vőlegény nem ugyanabban a faluban lakik: akkor az udvarból való kimenetnél a legények föltartóztatják és addig nem eresztik tovább a menetet, míg a vőlegény jókora pénzbeli jutalmat (plata vulpii) nem ád nekik azért, hogy a lakodalomban a menyasszonyt megtánczoltatták. Ezt a „róka bőre fizetségé”-nek hívják és ezt le kell szúrnia, ha útközben ment akar maradni minden zaklatástól.

A vőlegény házánál a mulatság újra kezdődik s még egy ideig tart, a míg t. i. az új párt a hálószobájukba nem kisérik. Másnap reggel először a legközelebbi nőrokonok jelennek meg egy kis barátságos beszélgetésre, melyet némi falatozás, az ú. n. uncrop (forróvíz-próba) követ. Erre a menyasszony is megjelenik, de már nem hajadon fővel, hanem a fiatal menyecskéknek (nevestã tinìrã) az illető faluban szokásos fejdíszében. Ez rendesen egy sajátszerű alakú piros fezből s e köré csavart, szépen összehajtogatott selyem vagy gyapot kendőcskéből (testemel) áll, a mely megint egy nagyobb, díszes mintázattal szőtt fehér kendővel vagy virágos, színes keszkenővel van különös mádon körűl csavargatva úgy, hogy e kendő a nyak köré is kanyarodik.

Nem sokkal ezután a vőfélyek újabb meghivására megint, de már csak házas vendégek gyűlnek egybe nagyobb lakomára (masã mare, pripoi), melynél minden vendéget külön felköszöntővel és édes itallal (pahar dulce) tisztelnek meg. A vendégek mindenike a maga és a felesége nevében pénzbeli ajándékot tesz a megkinálásnál a fölszolgáló tányérra. Az így egybegyűlt pénzt részint a lakodalom költségeire, részint az új háztartás berendezésére fordítják. Néhány nap múlva az új házasok az asszony szüléihez mennek látogatóba (cale primarã), a hol tiszteletükre lakomát tartanak s erre a vőlegény szüléit és a násznagyokat is meghíjják. Ezzel a lakodalmi szertartások véget érnek.

Ha a vőlegény a maga, vagy a saját szüléi házába viszi a menyasszonyát, akkor azt mondják róla, hogy „megházasodott” (cã s’a insurat); ha ellenben ő költözik a menyasszony háznépéhez, akkor cã s’a mãritat, vagyis „megházasították”. Az új házasok egy ideig rendesen a férj szüléinél laknak, vagy legalább ugyanegy telken velük, a míg t. i. valahol a szomszédságban saját hajlékot nem építenek maguknak, a mi azonban csak akkor szokott történni, ha több fitestvér van a háznál. Az együtt lakás ideje alatt a fiatal asszony az anyósával osztozik a háztartás dolgában, de a házintézés mindig az anyós kezében marad.

Minden új házat előbb fölszentelnek, mielőtt bele költöznének Üres kézzel az ilyen új házba egy rokon vagy jó ismerős sem köszönt be először. Ha a tulajdonosnak az új hajlékban jól megy a dolga, akkor a helyet, a melyen áll, tisztának és a házat szerencsésnek mondják. Meg is marad aztán ugyanazon a helyen nemzedékről-nemzedékre, s legfölebb ki-kitatarozzák, meg-megújítják időnként a házat; már az is ritka eset, ha egy-egy szárnynyal kibővítik, minthogy teljesen új építkezés esetén, azt tartják, hogy a lakók valamelyike meghalna. Azt is hiszik, hogy a ház alapjában lakik annak őrszelleme kígyó alakjában, a mely olykor elő is jő, de a házhoz tartozókat nem bántja, s ezért őt sem szabad bántani, különben mindenféle szerencsétlenség érhetné a ház lakóit.

Ha valaki sulyosan megbetegszik, azonnal meggyónik és megáldozik. Mikor pedig elközeleg a végórája (trage de moarte), égő szentelt gyertyát adnák a kezébe, a melyet mindaddig tart, míg ki nem múlik. Erre egy hosszú viasztekercset (toiag) gyújtanak meg a halott feje mellett, melynek mindaddig ott kell égnie, míg el nem temetik. A halottat megmossák, az óhajtása szerinti ruhákba öltőztetik s aztán a nagyobb szobának a homlokfal mentén álló hosszú padjára (laitã) fejjel keletnek kiterítik. A hozzátartozói siratóénekeket zengenek, melyek az elköltözött halálán érzett fájdalmukat tolmácsolják (bocesc). E bocituri nevű siratókat a temetésig napjában háromszor reggel, délben és este tartják. Megrázók kivált a fiatal nők, anyák és leányok siratói, mikor a halottat a szobából és a házból kiviszik. Némely helyütt különben fogadott siratóasszonyok is vannak (bocitoare).

A rokonok, ismerősök és szomszédok „Dumnedeu sã ‘l iþerte” (Isten nyugosztalja!) fölsóhajtással búcsúznak a halottól s vigasztalják a gyászoló családot, mely alkalommal egy-egy sárga viaszgyertyát visz a házba mindenik s azt a halott mellett égetik, kivált az éjjeli virasztás (privegh) alatt. Éjjel mindig nagyobb társaság viraszt a halott mellett a szobában, ájtatosan hallgatva a zsoltárok és az apostolok cselekedeteinek fölolvasását. Ezt mesemondás váltja föl, az ifjabbak pedig, hogy az álmot szemükről elűzzék, különféle ú. n. halottjátékokat is rendeznek. Harmadnap koporsóba teszik a halottat és a pap rövid imája után kiviszik a szobából, mi közben a családtagok kinyitják az ablakokat, hogy a lelke kitaláljon, ha még esetleg a szobában volna s nem a holttest körűl. A koporsónak a fejtől való részén vagy valamelyik oldalán mindig nyílás van, hogy a lélek azon keresztűl, mikor a koporsót a sírgödörbe bocsátják, kiröppenhessen, azt tartják ugyanis, hogy csak ilyenkor válik el a lélek a testtől.

A temetési menetben a pap és a koporsó előtt rendesen egy rostában (ciur) vagy sütőteknőben (covatã) sajátszerű alakú kalácsokat visznek, melyek közűl a legalsóba egy gyümölcscsel és mézeskalácscsal teleaggatott gyümölcsfa-ág van tűzve; továbbá egy nagy tálban mézben főtt búzát (colivã vagy colibã) s egy borral vagy mézes vízzel telt kis palaczkot (paus), melyen halotti gyertya (toiag) van. Mindez a halott útravalója (merinde) a nagy útazásra. A koporsónak az udvarból való kivitele alkalmával, valamint általútnál, vagy ha esetleg hídon kell átkelni, ott is hosszú törűlköző kendőket terítenek ki a halottvivők, s azokat aztán a szegények fölszedhetik és megtarthatják maguknak. Minden ilyen megállásnál (stare) az evangelium egy-egy fejezetét olvassa a pap és aprópénzt osztanak a menetet kisérő szegény gyermekeknek.

A halott síratása (bocirea) a házból való kivitelkor. Zuber Gyulától

Egy pénzt meg egy kis sárga viasz keresztet tesznek a halottnak is vagy a kezébe, vagy kereszt nélkül a nyelve alá. Mindez azért történik, hogy a halott lelke a paradicsomba vezető hosszú útján a kendőket hídakúl (punþi, poduri) használhassa, ha vizen kell átkelnie, a pénzzel az ördögök által szedett vámot (vãmi) megfizethesse és a viasz kereszttel, meg az evangeliumokkal, melyeket a megállóknál (stãri) olvasnak, a vámsorompót (stâlp) fölemelhesse.

Szívszakgató a halottnak a templomi beszentelés után való elbúcsúztatása és az utolsó búcsúcsók (sãrutarea cea de pe urmã), valamint a sírba tételnél fölhangzó végső siratás. A pap előbb az ásóval keresztet vet a sír (mormênt) négy szegletére, s azután az összes jelenlévők egy-egy marék földet dobnak a koporsóra e szókkal: sã’i fie þìrna uºoarã ºi Dumnedeu sã’l ierte! (Legyen neki könnyű a föld és az Úristen bocsásson meg neki!)

Temetés után azok, a kik a halottat végső útján kikisérték, lehetőleg más úton térnek vissza, mint a melyen a temetőbe kimentek. Haza érkezvén, mindenki megmossa a kezét, s aztán egy kis tort tartanak (comând, pradnic), melynek végén minden résztvevő egy kis kalácsot kap egy-egy belé szúrt égő gyertyácskával (colac ºi luminã) részint az elhúnytnak, részint a család régibb halottainak a lelkéről való megemlékezés végett (de sufletul morþilor). Innen a közmondás: „dã’i colac ºi luminã” (adj érte gyertyás kalácsot), a mit akkor mondanak, mikor valami úgy elveszett, hogy soha sem kerűl meg többé. Azt tartják, hogy azok a jó cselekedetek, melyeket a megholtak rokonai az ő nevükben tesznek, az Istennél az elhúnytak érdemei gyanánt számítódnak be. Ezért tartják a halottakért való gyakori emlékünnepeket (dilele morþilor), a melyeken a megholtak nevében mindig ajándékokat osztogatnak.

Most pedig lássunk még néhány oly néphitbeli és népszokási vonást, a melyekben még az ősi pogánykor vallási fölfogásának emlékei élnek a későbbi keresztény lepel alatt.

A karácsonyt megelőző négyheti bőjt (advent) idején, a hosszú téli estéken, a többnyire a nép alsóbb osztályához tartozó suhanczok összegyülekeznek, hogy a hagyományos régi karácsonyi, csillag- és újévi énekeket betanúlják. Ez énekek nevei: corinde vagy colinde de crãciun ºi de anul nou és cântece de steá. A karácsonyi énekek (corindele vagy colindele de crãciun) részint világi, részint vallási tartalmúak. Amazok a házigazdát és a gazdasszonyt meg családjukat, kivált szép hajadon leányaikat dicsérik; emezek pedig Krisztus születését ünnepelik. Zene-, többnyire hegedű-kisérettel, vagy a nélkül mondják ez énekeket a házak ablakai alatt, karácsonyestétől kezdve három estén át éjfélig. Ezek az énekesek (corindãtori vagy colindãtori) néhol egy hosszúkás templom alakú és három toronynyal ellátott ú. n. bethlehemet (Vifliem) is visznek magukkal, melynek a belseje ki van világítva, benne egy jászol s abban a kis Jézus, mellette Mária, József, meg az evangeliumban említett istállóbeli állatok, ökrök, lovak, juhok láthatók kis alakocskákban vagy csak papirosból kinyirkálva.

Karácsony első napjától kezdve a csillaggal járók is (cu steaua, cu luceafìrul) megkezdik körútjukat. Ezek rendesen hárman, az ú. n. Herodes éneklők (Irodii) pedig hatan vannak, s nem csupán házról-házra, hanem faluról-falura is járnak nemcsak este, hanem nappal is, és Krisztus születéséről, a világ teremtéséről, a bűnbeesésről, a halálról, a paradicsomi boldogságról és a pokoli kárhozatról szóló énekeket mondanak. Három- vagy hatágú kivilágított csillagot visznek magukkal, mely vagy egy álló pózna tetejére van mozgathatólag erősítve (steá), vagy pedig vízszintes forgattyúra, a melylyel az ilyen csillagot (luceafìr) a szobában levő szentképek előtt csóválják éneklés közben. A Herodes-éneklők afféle kezdetleges vándorszínész-csapat, a melyben egyik Herodest, hárman a három napkeleti királyt, egy a főpapot ábrázolja, az utolsó pedig egy roskatag öreget, a ki a csillagot viszi, s valamennyien szerepükhöz illően vannak kiöltözködve. Két hétig járnak így, deczember 25-étől január 6-áig vagy 7-éig s a darabjukat a falu módosabb házaiban játszszák el.

Karácsonyi csillaghordozás. Maximowicz Jenőtől

Új-év előtti este minden helységben több csapat gyermek vagy suhancz csoportosúl, a kik ekével (arat, plug, pluguºor, buhai) járnak házról-házra s a gazdák ablakai alatt a kenyér keletkezéséről szóló éneket mondják el, a mely a gabona elvetésétől kezdve egészen az új kenyér asztalra kerűltéig elsorolja a legbecsesb mezei termék történetét. Ennek utána pedig jó szerencsét kivánnak a ház urának az új esztendőben minden dolgához. Az énekesek egyike egy hordócskát tart a kezében, melynek az egyik feneke helyére bőr van feszítve, ezen keresztűl lószőr-köteg húzódik, a melyet egy másik úgy rángat, hogy a megfeszűlt bőr ez által búgó hangot ád, a mely a szántásnál bőgő ökrök hangját utánozza. A többiek közűl kettő-három ostort pattogtat. Az előénekesnek e szavaira: „mênaþi ficiori” vagy „mênaþi”, a többiek mind „hãi! hãi!” kiáltással felelnek. Ez estén a kisebb gyermekek dióval játszanak és nyalánkságokat (turtã dulce) meg gyümölcsöt kapnak. A gazda megolvassa a pénzét és néhány krajczárt oda ád a gyermekeinek, hogy játszszanak vele. A leányok meg az anyjuk vagy valami más öregebb nő útmutatása mellett olvasztott álmot öntenek egy vízzel telt nagy tálba; vagy üres dióhéjekba viaszgyertyácskákat illesztenek s azokat egy tál vízben megúsztatják, és az öntött ólom alakúlataiból vagy a gyertyák mozgásából a jövendőt igyekeznek kiolvasni. Azt is megteszik ugyanily czélból, hogy kimennek a baromfi-udvarra (þarc, ocol), annak bejáratánál bekötik a szemüket, aztán a kerítésben valamelyik czölöpnél elkezdve kilencz további czölöpöt (par) olvasnak meg, s annak a magassága és vastagsága, többé-kevésbbé kérges és görcsös volta szerint ítélik meg, milyen lesz a jövendőbelijük nagy-e avagy kicsiny; gazdag-e vagy szegény; öreg-e vagy fiatal; ép-e avagy hibás testalkatú.

A ház legtapasztaltabb férfija ugyanekkor készíti el az egész következő év időjárási naptárát, még pedig ekképen: ketté szel egy vöröshagymát, abból lehámoz tizenkét, körűlbelűl egyenlő héjlevelet, azokat egyenlő mennyiségű sóval tölti meg s aztán mindeniket a tizenkét hónap valamelyikéről elnevezve, ezeknek sorjában, keletről nyugatnak haladó irányban fölrakja a tűzhelyre. A szerint, a mint a só az egyes héjakban az éjszaka folyamán egészen vagy csak részben, alúl, fölűl vagy a közepe felé olvad el, lesz az illető hónap is az elején, a végén vagy a közepén, illetőleg egészen száraz vagy nedves. Azt is hiszik, hogy ez éjszakán az ég megnyílik, és hogy az állatok egymással a házbeliek jövő évbeli sorsáról beszélgetnek; s hogy az ember mindezt meg is láthatja és hallhatja, csakhogy az életével lakol, a kit a kiváncsisága arra ösztökél, hogy e csodás titkok tanúja legyen. Új-év napján, korán reggel megint megjelennek a colinde-énekesek, hogy a ház lakóit búzával meghintsék (cu sìmênatul) és rímes felköszöntővel üdvözöljék (ureazã), a miért némi csekély pénzbeli ajándékot kapnak vagy kalácsot és egyéb süteményt (plãcintã).

A Jordán-ünnep. Zuber Gyulától

A karácsony és a vízkereszt vagy Jordán-ünnep előtti nap szigorú bőjt ideje. Amannak ajunul crãciunului (karácsony bőjtje), emennek ajunul bobotezii (vízkereszt bőjtje) a neve. A háznépből senki sem merészel a mindenféle bőjti eledellel, különösen hallal, babbal, aszalt szilvával és mézben főtt búzával dúsan megrakott asztalról időnek előtte csak egy falatot sem megízlelni, még a kis gyermekek sem. De főkép a serdűltebb ifjak és leányok őrizkednek e tilalom megszegésétől, mivel azt hiszik, hogy ettől függ a jövendőbelijüknek nemcsak az egészsége és a testi épsége, hanem a szépsége is, kivált a szemöldökeinek szép tömött és kereken hajló íve. Az egész család csak estefelé telepszik az asztalhoz, miután előbb a falu papja az asztalt megáldotta. Karácsony bőjtjén az Úr születését ábrázoló képpel (cu icoana), vízkereszt előtti napon pedig egy kis kézi kereszttel (cu crucea) és szenteltvízzel (cu aghiasma) jár a pap házról-házra s előtte nagy csapat gyerek halad, a kik folyton „chiralesa” (χυριε ελεισον) kiáltást hallatnak. A ház gazdája rendesen égő viaszgyertyával várja a papot, a ki a szertartásos zsolozsmák eléneklése után megcsókoltatja a háznéppel a képet vagy a keresztet és azután nemcsak a ház lakóit, hanem a házat és a terített asztalt is meghinti szenteltvízzel, végűl pedig valamennyinek jó szerencsét kiván, hogylétükről tudakozódik és megízleli az eléje tett ételeket.

Asztalhoz ülvén, a házigazda karácsony bőjtjén babot szór szét a szobában, hogy a barmai az egész éven át jó egészségben maradjanak és szépen tenyészszenek; vízkereszt bőjtjén pedig egy kanál búzát dob föl a szoba mennyezetére, hogy a méhei szaporodjanak és szorgalmasan gyüjtsék a mézet. Ha a földobott búzából jó sok tapad meg, azt jó jelnek tekintik. Termékeny évet remélnek, ha e napon a gyümölcsfák galyai jó deresek.

A vízkereszt vagy Jordán-ünnep kiválóan nagy és szent nap. A ki csak teheti, nem marad el a templomból, a honnan mise után körmenet indúl a helységbeli folyóvízhez, vagy ennek híján legalább a falu kútjához; csak ritkán tartják a vízszentelést a temetőben. E szertartás alatt mozsár- és pisztolydurrogás mellett háromszor belemártja a pap a keresztet a vízbe. Azt tartják, hogy ezzel az egész esztendőre megtisztúl mindenféle víz akármiféle ártó hatástól, a mit netán gonosz indúlatú emberek valami rontással belé varázsolhatnának. Minthogy a vizet kivált a szentelés pillanatában teljesen tisztának és fölötte üdvös hatásúnak hiszik, természetes, hogy ki-ki igyekszik belőle egy kis edényben egy-egy kevéskét haza vinni, s ebből aztán az ebéd előtt sorba hörpentenek egy-egy kicsit. A többit egy palaczkban eltéve megőrzik és a képekkel tele aggatott fal előtt tartogatják mindenféle baj ellen való orvosságúl. E szenteltvizet évről-évre megújítják e napon.

A Jordán-ünneptől farsang végeig, vagyis a húsvét előtti nagybőjt kezdetéig tartják a legtöbb lakodalmat. A melyeket pedig egy s más okból ezen idő alatt nem lehetett megtartani, azok őszre, az advent előtti hat hétre maradnak.; nyáron át azonban csak nagy ritkán van egy-egy lakodalom.

Alig van olyan román ember, a ki a baba Dochiea-ról ne tudna valamit regélni. E részben ősi mythikus, részben keresztény egyházi szokásokban gyökerező alak a tél személyesítője. Vén asszonynak képzelik, a ki a Kárpátok legmagasb csúcsain lakik s több kozsokot visel egymás fölött. Mikor elérkezik az ünnepe, a mely az egyház naptára szerint márczius 1./13.-ára -esik, lejön a hegyekről, de már 3, 6, 12, 24 vagy 36 nappal előbb elkezdi magáról a szerint, a mint több vagy kevesebb kozsok van rajta, ezeket egyenként levetni. Ettől támad ilyenkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején a sok szélvész és hózivatar. A néphit szerint a tél-anyó ünnepét ugyanannyi zimankós nap követi, a mennyi megelőzte. E napokat dilele babei Dochiei (a baba Dochiea napjai) néven tartják számon.

Az eke megáldása tavaszszal. Zuber Gyulától

A tavasz Szent Elek (márczius 17./29.) napjával kezdődik. Azt tartják, hogy e napon a földkéreg likacsai kitágúlnak, hogy kimászhasson rajtuk az a sok mindenféle állat, a mely a telet a földben töltötte. Ilyenkor megvizsgálják a méhkasokat s ha az időjárás engedi, ki is viszik a szabadba; továbbá megteszik a föld megmunkálásához való előkészűleteket. Kiváló ünnepiességgel történik az ekének első kivontatása. A ház udvarán álló eke elé négy ökröt fognak. Az első pár ökör szarvai köré vetett kötél végét egy kis fiú fogja. A béres a második pár baloldalára áll, az eketartó pedig hátúl az egyik kezében az ekeszarvát (cornul plugului), a másikban meg az ösztökét tartja. Erre kilép a házból a gazdasszony s a kezében lévő serpenyőn izzó parazsat visz, a melyre tömjént hintenek, a serpenyő szélén pedig kenyérdarabkák vannak. Utána megy az ura, az egyik kezében egy korsó vizet tartva, a melybe szenteltvizet kevertek, a korsó tetején pedig kalács van; a másik kezében bazsalikom-bokrétát látunk. Míg az asszony az indúlásra készen álló ekét háromszor körűljárja, addig azt az ura a korsóban lévő vízzel meghinti. Végűl a serpenyőn lévő kenyérdarabokat megetetik az ökrökkel, a kalácsot pedig a szolgalegények közt osztják el, azzal a jámbor óhajtással téve mindezt, hogy az Isten bő aratást adjon.

A húsvét előtti hét heti bőjtöt (ajunul vagy postul cel mare, ajunul paresimei, nagybőjt, negyven napi bőjt), valamint a Szűz Mária két hetes bőjtjét (ajunul vagy postul Sântã-Mariei), meg a hat heti adventi bőjtöt karácsony előtt (ajunul vagy postul Crãciunului) apraja-nagyja szigorún megtartja. Még betegség esetén és papi engedély mellett sem igen mer idősebb férfi vagy nő egyáltalában húst, tejes vagy vajas eledelt enni. De már azt a változó hosszúságú bőjtöt, a mely Péter és Pál napját előzi meg, valamivel kevésbbé szigorúan tartják.

Bőjt közepén (miedul paresei, vagy paresimei, vagy pãreþii) megolvassák a gazdasszonyok a tojásokat s elkülőnítik a költésre alkalmasakat az alkalmatlanoktól s aztán megültetik a tyúkokat. E naptól kezdve a következő vasárnapokon és ünnepeken egész nagypéntekig néhány tojásra viasztollal (chiºiþã) mindenféle virágot vagy egyéb díszítményt festenek. E czifrázatok neve impistrituri, maga a tojásfestés pedig se impistresc. Míg a férfiak húsvét előtt a kerítések, sövények javításával, a gazdasági eszközök és épűletek kitatarozásával vannak elfoglalva és a földeket kezdik munkálni, addig a nők otthon fehérneműt szabnak és varrnak, a házat tisztogatják és meszelik, meg a konyhakertet gondozzák, mert a föltámadás nagy ünnepére minden efféle munkával el akar mindenki készűlni.

Virágvasárnapján a család tagjai közűl legalább egynek, lehetőleg azonban az apának és anyának el kell mennie a templomba, hogy onnan szentelt barkát (miþiºoare vagy mãrþiºoare) vigyen haza pálmagaly (stâlpare) gyanánt, a melylyel a család minden egyes tagjának megveregetik a fejét, vállát és a lapoczkáját, hogy az egész esztendőben a virúló természettel együtt üdűljenek, gyarapodjanak. Némelyek egy-egy barkát le is nyelnek, hogy a belső részeiknek is használjon az áldás. A kinek bőrkiütésekre hajló természete van, vagy a ki egyáltalában azt óhajtja, hogy egész esztendőn át ép és egészséges legyen, az virágvasárnap hajnalban megfürdik a folyóvízben s ezt az egész nagyhéten át (septìmâna patimilor) húsvét utánig megmegismétli.

A nagyhét három utolsó napján a húsvéti eledeleket készítik az asszonyok, a mi annál több dolgot ád, mivel a három húsvéti napon sem főzni, sem sütni nem szabad. Nagycsütörtökön a már megmintázott tojásokat (oaue impistrite) s néhány rajz nélkülit is (meriºoare) különféle színűre festenek s a legtöbbet meg is főzik. Szombaton sütik a pecsenyét és a húsvéti kalácsokat, melyek közűl legalább egyen rajta kell lennie a húsvéti keresztnek. A kalácsok tésztájába vert tojások héjait folyóvízbe dobják, hadd úszszanak a hullámok hátán a rocmani nevezetű népekhez, a melyek papok híján a húsvét ünnepének nem tudnák különben az idejét; így azonban a hozzájuk leúszó tojáshéjakról megtudhatják. A húsvéti eledelek közt a húsvéti kalács és a tojások. a legnevezetesebbek. Néhányat egy darab szalonnával együtt a templomba is elvisznek megszenteltetni. A föltámadást mindjárt éjfél után tartják, s utána következik a hosszú húsvéti szertartás, a mely reggeli 6–8 óráig is eltart. A szentelt eledelekből egy-egy darab a papé, a többit pedig haza viszik. A rokonok és jó ismerősök a templomban, az otthon maradottak pedig a háznál, a mint a húsvéti harangszót vagy kelepelést (toacã) meghallják, e szókkal köszöntik egymást: Hristos a inviat! (Krisztus föltámadt!) Erre az a válasz, hogy: Adevìrat cã a inviat (Valósággal föltámadt). Ez üdvözlés közben két-két tojást összeütnek (ciocnesc), hogy a rügyek s bimbók kinyíljanak, a földön új élet fakadjon és minden fölvirúljon, a háznép pedig az egész éven át jókedvű, vidám maradjon. Az összeütött tojások közűl az eltöröttet az kapja, a kinek a tojása erősebb és ép maradt. Az említett üdvözléssel köszöntik az emberek egymást húsvét után is áldozó csütörtökig.

Húsvét vasárnapján és hétfőjén a házas gyermekek, a keresztfiak és keresztleányok, meg a nászgyermekek (finii) ellátogatnak a szüléikhez, illetőleg a keresztszüléikhez vagy nászszüléikhez. Ki-ki három húsvéti kalácsot és hat tojást visz magával és cserébe két kalácsot, meg négy tojást kap ajándékúl. Hasonlóképen meglátogatják egymást e napokon a jó barátok és ismerősök is, és e látogatások alkalmával is gyakorolják a tojás-összeütögetést.

Hogy az ünnepi öröm a lehető legáltalánosabb legyen, a családfő a megholt atyafiakról is megemlékszik. Azt tartják ugyanis, hogy a tisztítótűzre itélt lelkek közűl némelyeket, a kikért az egyház imádkozott, húsvét vasárnapján Krisztus kiszabadítja bűnhödésük helyéről azoknak a jócselekedeteknek fejében, a melyeket hozzátartozóik az ő nevükben tettek. Ezért minden családfő a húsvét előtti nagybőjt idején a hat első szombaton (sâmbetele morþilor = halottak szombatjai) és nagycsütörtökön a mise alatt imákat mondat a család halottaiért. Azt is hiszik, hogy az egész húsvét hetében (septìmâna luminatã) nyitva van az ég és a paradicsom, és hogy mindazok, a kik e hét folyamán, kivált az első három napon múlnak ki, egyenest az égbe szállnak föl.

Az asszonyok némely napon semmiféle munkába sem mernek belefogni; ilyen nap kivált a péntek (sânta Vinere), melynek már az előestéjétől kezdve nem szabad sem mosásba, sem fonásba vagy varrásba kezdeni. Ugyanúgy tartózkodnak a férfiak a húsvét és pünkösd közötti csütörtök napokon (sânta Joie, sântele Joi) mindenféle mezei munkától, mert azt hiszik, hogy ha e napokon ilyenbe fognának, az eső megdöntené, vagy a jég elverné a vetéseket. Ugyanez idő alatt attól is óvakodnak, hogy künn a szabadban, kivált a puszta földön hálva, ártó női szellemek rontásának ki ne tegyék magukat, minők a Sãvãtina (a ki a veszettség okozója), a Mãrgãlina (ideglankasztó) és a Rujãlina (a ki a Szent Antal tüzét okozza). E rosz szellemeknek Iele közös nevük is van s a kit meglátogatnak, annak elrabolják az eszét, a hallását, a látását, vagy megbénítják valamely tagját. Főkép fiatal emberekre nézve igen veszedelmesek.

Szent György a tavasz szentje és főkép a vad állatok elleni küzdelemben nyújt óltalmat. Napjának előestején a kapubálványokra, a sövényre és a házak tetejére gyepdarabokat raknak s azok mindenikébe zöldelő fűzfagalyat dugnak a mi szintén a gonosz szellemek és a boszorkányok elleni védekezés akar lenni. Ugyane czélra némely falukban mocsaras helyeken és a helység határában lévő hídak mellett, vagy magában a községben is tüzeket gyújtanak és e máglyákat több órán át égni hagyják.

Pünkösd (Dumineca mare, Rusalii) előtti szombaton ünneplik a halottak és családi ősök emlékét, a miért is e nap neve Sâmbãta moºilor, a morþilor, ősök vagy halottak szombatja), avagy röviden csak Moºi (ősök). E napon mindenféle ételneműt, de kivált lepényeket (plãcinte) és kalácsot visznek a templomba, azt ott megszenteltetik és a földíszített síroknál a szegények közt kiosztják. A jelenlévő gyermekeknek pedig a megholtak lelki üdveért bögréket (ulcele), poharakat (sticle), csészéket (cofiþe), tálacskákat (strachini), tányérokat (talgere), kancsókat (cane, cãnuþe) adnak, melyek virággal díszítvék s tejjel, czukros vagy tiszta vízzel töltvék és egy kis égő sárga viaszgyertya van bennük. Mindenik külön-külön ennek vagy annak a megholtnak (de sufletul morþilor) van szentelve. Haza is küldenek a távollévők ilyen megemlékezést, a minek a âmblá cu moºii a neve. Az ajándék elfogadója annak átvételekor így szól: Dumnedìu sã’l ierte (Isten nyugtassa). Este a házak kirúgó ereszét, ablakait, szentképeit és az ágyakat hársfagalyakkal és levelekkel díszítik föl. Azt is tartják, hogy ezen a napon másféle nőnemű gonosz szellemek, a Rusalii vagy Rosalii nevűek járnak-kelnek, a kiknek abban telik a kedvük, hogy az emberek jó étvágyát és kedvét elrontják; a mi ellen csak úgy védekezhetni, ha ürmöt hord az ember a keblében vagy azt szór az ágyába.

Sâdzeni-ünnep Suczawában; körmenet Új Szent János (Ion cel nou) ereklyéivel. Zuber Gyulától

Csak lassanként és fokozatosan emelkedett egy másik ünnep, a Sândzeninap, Bukovina összes görög-keleti vallású lakóinál mai nagy nevezetességére. Alkalmat az adott rá, hogy Jó Sándor moldvai fejedelem (1401–1433) a ki a XIV. században a törökországi Czetatea Alba (Akierman) városban a törököktől halálra kinzott Trapezunti János kereskedő ereklyéit Suczawába vitette, e szentnek tiszteletére (június 2./14-ére) ünnepet rendelt. Három héttel utóbb (június 24-én) üli a görög-keleti egyház Keresztelő Szent János születése napját. E két szent ünnepeit a XV. és XVI. században akkor általános nagy búzgóságból, kivált a kolostorokban úgy elnyújtották, hogy a két nap ünneplése, főleg a vele járó nagy lakmározás egyfolytában tartott. Minthogy a János név az előtte álló „szent” jelzővel románúl régebben sânt Jian-nak hangzott (míg utóbb Ion, Ioan lett belőle), e napoknak és a két szentnek is neve a többes számú alakkal sânþi Jiani vagy Jieni lett. A sânþi Jieni-ből lett aztán összevonás útján Sândeni Suczawai János ma különben Bukovinának az országos védőszentje. Ünnepén (június 2./14.), de a másik János-napon (június 24./július 6.) még inkább, ezer meg ezer búcsús zarándokol Suczawába a szomszédos országokból is, még pedig nem csupán görög-keleti hitvallásúak, hanem kivált Galicziából görög-katholikus rutének is. E napon a szentnek ereklyéit körmenetben végig viszik a városon annak egy nagyobb teréig, a hol a papok vízkeresztelést tartanak és szentbeszédet hallgat a hívők sokasága. A körmenet előtt három napon át a szentnek ereklyéit őrző templom körűli útczákon és tereken mindenféle búcsús holmit, főkép keresztzsinórokat, szentképeket, gyertyákat, fejkendőket, stb. árúlnak.

Két jó illatú mezei virág, a gallium mollugo és a gallium verum, melyek épen e szent ünnepe táján virágzanak, a néphit szerint szintén e szentről kapta sândanã (többesben sândene) nevét. Némely román tudósok azonban azt hiszik, hogy e virágokat nem e szentről, hanem még az ősi római Diana istennőről híjják így, a kinek állítólag e virágok szentelve valának. Szerintük ez istennő régi román neve sânta Dana lévén, ebből alakúlhatott a sândana elnevezés. E virágból a leányok és legények az ünnep előestéjén koszorút fonnak, a melyet a háztető keleti oldalára tesznek, hogy a kelő nap első sugarai másnap e koszorúra essenek. Ha már most reggelre kelve e koszorúban valamiféle állatnak a szőréből néhány szálat találnak, akkor azt tartják, hogy épen az illető állat tenyésztésében lesz abban az évben szerencséjök. Ha ellenben emberi hajszálakat lelnek a koszorúban, akkor dús gyermekáldást jósolnak belőle.

Nyaratszaka kivált három olyan nap van, a melyen a földmíves semmiféle nagyobb házi vagy mezei munkát nem mer végezni; nevezetesen Szent Foka (július 23. ó-naptár szerint), hogy csűreit és termését a tűz, kivált a villám tüze el ne emészsze; továbbá Szent Marina napján (július 17./29.), hogy a gyermekei fürdés közben a vízbe ne fúljanak; s végűl Szent Paliea napján (július 21. ó-naptár szerint), hogy szarvasmarhája és juhai minden betegségtől és a kártékony vadaktól óva maradjanak.

A szent kereszt fölmagasztaltatásának ünnepén (diua crucii, szeptember 14./26.) nemcsak a javas vénasszonyok, hanem egyáltalában majdnem minden asszony gyógyító erejű fűveket szedeget kertben, mezőn és erdőn, s ezeket aztán megszárogatva, elteszik az egész évre mindenféle betegség ellen való házi orvosságnak. E czélra nem csupán azért választják épen ezt a napot, mivel annak az ideje táján már a legtöbb ilyenféle fű teljes érése szakában van, hanem azért is, mivel hitük szerint a mint a Megváltó a kereszten szenvedett halálával pecsételte meg szent tanítását: úgy a kereszt fölmagasztaltatásának ünnepe az kiváltképen, a mely a fűvek gyógyító erejét az emberiség üdvére különösen megszenteli.

Említsük meg még végűl Szent András (Sânt-Ândrea, sântul Andrei) és Szent Miklós (Sân-Nicoarã, sântul Niculai) előestéit. Amazon (november 29. ó-naptár szerint), mihelyt a nap lemegy és beesteledik, fokhagymával dörzsölik be az ajtófeleket és a házak, meg a gazdasági épűletek párkányait, valamint az istállók, ólak, aklok és a majorság udvarának kapuit. Azt tartják ugyanis, hogy a fokhagyma szaga nemcsak a tisztátalan és rosz szellemeket, minők a Strigele, Strigoii, Mororii, meg a boszorkányokat, hanem a farkasokat is távol tartja a háztál, a mely körűl azok ilyen idő tájban ólálkodni szoktak.

Szent Miklóst, a kinek napját deczember 6./18-án ülik, a szorgalmas és jó magaviseletű gyermekek és kivált az árvák oltalmazójáúl tisztelik. Ünnepének éjszakáján a gyermekek hiedelme szerint a szent az ablakon át ajándékokat dob a szobába, szegény és jó erkölcsű hajadonoknak pedig olykor még hozományt is ajándékoz. Azt is tartja róla a szokásmondás, hogy ha híd nélkül találja a folyóvizeket (vagyis be nem fagyva), akkor megrázza a szakállát s fagyot, havat, zúzmarát rázva ki belőle. befagyasztja a vizeket; ha ellenbe áthidalva (vagyis befagyva) éri őket, akkor elrontja a hidakat, vagyis elolvasztja a jeget: Sântul Niculai îsi scuturã barba ºi face punti, când nu le gãseºte, ºi le stricã când le aflã.

A rutének. Manastyrski Sándortól, fordította Katona Lajos

A rútének Bukovina éjszaki részét lakják. Számuk (a körűlbelűl 30.000 hucult beszámitva) 268.000. Két, egymással rokon, de mégis jellemző sajátságokban különböző csoportra oszthatók: a síkföldi ruténekre, kik magukat rusznyákoknak (ruœnaké) nevezik s kiket mi az alábbiakban a rutén nevezettel különösen jelölni kivánunk; továbbá a hegylakókra, az ú. n. huculokra.

A síkföldi ruténeknek egységes és jóformán osztatlan zöme a Pruth és a Dnieszter vidékét meg a Czeremosz alsó mentét lakja. Életük tele van sok érdekes és följegyzésre érdemes vonással; dalaik forrása még dúsan csörgedez, jelképes értelmű szokásaik pedig még számos őskori maradványt őriznek. Leirásunkban az emberi élet szakainak rendjét követjük; kezdjük tehát a születésen.

A rutén gyermek (dityna). Az apa örvendő várakozással néz a gyermek születésének eléje. Mentűl inkább közeledik a várva-várt esemény, annál kiméletesebben és gyöngédebben bánik a férj a feleségével és szívesen teljesíti az asszonynak áldott állapotával járó rendkivűlibb kivánságait (jak sja zabahne), ha pl. valami különösebb ételt, gyümölcsöt kiván meg. Néhány nappal a szűlés várható ideje előtt már elhíjják a bábát (mosza, baba vagy powytucha), hogy tegye meg a háznál a kellő készűleteket. Ezek sorában nem felejti cl az asszony vánkosa alá fokhagymát s egy kést, vagy egyéb vasdarabot tenni, hogy a gyermekágyas (poliŸnyca) minden gonosz ártalom ellen védve legyen. A mint a gyermek a világra jött, rögtön megfürösztik, s mikor a bába a fürdővízből kiveszi, háromszor köp, hogy a kisdedet a szemmel való megigézéstől megótalmazza. Azután az újszülöttnek ágyat vetnek a sütőteknőbe, ezzel pótolván a bölcsőt. A ki csak kimegy a házból, néhány szál szőrt tép ki a bundájából, hogy azt a gyermek fekvőhelyére dobva, annak jó álmát biztosítsa. A kicsike kezeire piros pamutot s a függönyre is, a melyet a gyermekágyas nyoszolyája elé vonnak, hasonlag piros szalagot kötnek, a mi szintén a szemmel való verés ellen van. A csecsemőt teknőből rögtönzött bölcsőjében altató danával ringatja el az, a ki épen ápolja, leginkább természetesen az édes anyja, mihelyt föllábad:

Álom, álom térj be, Az ablakon férj be; Sövény mellett áll az álom, A szendertől kérdi halkkal: Hol hálunk az éjjel? Kis meleg kunyhóba’, Hol szép kis fiúcska. Csicsi, baba, aludj

A zöld körtefa alatt; Körtefa majd kivirágzik, A kis N. majd felnő; Körtefa gyümölcsöt terem, A kis N. meg lábra kel; A körték majd lepotyognak, Majd a kis N. szedi fel.

Míg a gyermek nincs megkeresztelve, addig éjente mindig világot égetnek mellette, különben a gonosz szellemek hozzá férkőzhetnének és megronthatnák. Épen ezért nem is késnek sokáig a keresztelővel s többnyire már a születés utáni napon, de legkésőbb nyolczad napra megkereszteltetik: a kisdedet. Mint a gyermek születése napján, úgy a keresztelőn is ellátogatnak a házhoz a legközelebbi rokonok, jó barátok és szomszédok s mindenik valami ennivalót, csirkét, lisztet, babot, stb. visz ajándékúl. A keresztszüléket, a rokonság vagy az ismerősök legtekintélyesebbjei közűl már jóeleve kiszemelték. Mihelyt a vendégsereg egybegyülekezett, ünnepélyes menetben megindúl az egész társaság a templom felé. Elűl, a kezükben gyertyát tartva, mennek a keresztszülék. Ezeknek megválasztásánál azonban nagyon ügyelnek arra, hogy anyós és a veje vagy a menye együtt, továbbá hogy házaspár vagy viselős asszony ne tartsa a gyermeket keresztvízre, mert ezt a néphit bűnnek tartja. A keresztségben az újszülött rendesen valamelyik rokonnak vagy a család valamely barátjának a nevét kapja, de megholtét a világért sem, mert ez esetben a gyermek is nem sokára meghalna. A keresztelő után nagy vígalommal térnek mind a boldog szülők házába, a hol a szertartást lakoma követi, melyen csirke és sertés-pecsenyét esznek, marhahúst azonban majdnem soha, mivel egyáltalán bűnös dolognak tartják az olyan állatok húsát megenni, a melyek a földmívest mezei munkájában segítik és éltetik.

A paszita közben ilyenféle dalokat hallani:

Hej, komám, jó a kend pálinkája, Hétfőig iszszuk egy folytába, Hétfő ha elmúlt, kedden folytatjuk, A jó gugyicskát biz’ itt nem hagyjuk. Méz sincs benne s mégis oly édes; – Szerda sem űzi el a vendéget. Csütörtök reggel még mind itt lebzsel, És szopogatja megújúlt kedvvel. Hej, koma, most jön még a czifrája! Péntek a bandát még itt találja. Szombat is eljött, a hétnek vége, S még mindig szomjas, száraz a gége.

Egy hete immár, hogy iddogálunk, Hát, koma, mondd meg, most mit csináljunk? „Hivassuk el az asszonynépet, Lássanak ők is valami szépet!” Még ki sem mondta, adta komája, Jön be csoszogva élete párja „Adj’ Isten”, – úgy mond, – „drága uracskám! Haza jöhetnél végre talántán? Kend is, komám, biz szégyenszemmel Kotródhatna, hogy rég nem ment el!”

A Dnieszter vidékén meg így évődik a gazda a vendégsereggel:

Vendégeim, jó barátim, Mit adjak én nektek? Ha csak azt a verebet nem, Mely a kertbe repked?

A bordája kocsonyába, Feje jó lesz sülve, Früstök, ebéd, vacsora is Kitelik belűle.

Ha a gyermek halva születik vagy keresztelenűl hal meg, a néphit azt kivánja, hogy hét éven át szenteltvízzel öntözgessék a sírját, s csak ennek az időnek az elmúltával szabad a szegény kis lelkecskének éjfél tájban a sírjából kikelve, az alvók ablakán kopogtatnia és megkereszteléseért esedeznie. „Krestá, krestá” (keresztséget, keresztséget), – így kiált a szenvedő lélek, s a ki e szózatot hallja, vessen keresztet, mondja el a keresztelésnél szokásos ígéket, és a megtörtént keresztelés látható jeléűl (kreŸma) dobjon ki az ablakon egy darabka vásznat. Nagyon érdemes és Istennek tetsző cselekedetnek tartja a nép azt is, ha valaki ilyen módon titokban egy-egy zsidó gyermeket szenteltvízzel hint meg és megkeresztel. Jaj azonban az oly anyának, a ki vétkes mulasztásával vagy cselekedetével a gyermeke halálát okozza. A másvilágon az ilyen anyának az lesz a bűnhödése, hogy minden szombaton újra született magzatát örökké újra meg újra föl kell falnia.

Végtelen gyöngédséggel ápolgatja kisdedét az anya, kinek hű gondozása mellett a kis rutén csemete rendesen elég korán, többnyire már az első év elmúltával elkezdi azokat a szüléknek oly édesen hangzó gyermekszókat gagyogni, melyek közűl ide iktatunk néhányat: a mi szép, az czicza; a csúnya ellenben kaka; az ehető vagy ennivaló papa; az ijesztő wowa; a kutya ciucia; aludni liuliu; a bölcső liulia; Isten és a szentképek bozia; az apának a neve vidékenként djedia (így a Czeremosz mentén), vagy nenio, tato (a Pruth és a Dnieszter vidékén); az anyáé nenia vagy mama; az öregebb ember badika vagy wujko; öregebb nő wujna vagy teta; a pénz dziñ; ugrani hopa, stb.

Czeremosz-vidéki népviselet. Zuber Gyulától

Az anyatejnek a gyermek életére való üdvös hatásáról a nép olyan mélyen meg van győződve, hogy a meghalt csecsemő mellé is tesznek a koporsóba egy viasz csészikébe valamicske anyatejet, abban a hitben, hogy az a kicsikének a másvilágon majd táplálékúl szolgál. De mihelyt a gyermekek kissé fölcseperednek, már jóval kevesebb gondot fordítanak rájuk a szülők. A mint a bölcsőből kikerűlnek, rendesen idősebb testvéreikre bízzák s azokkal együtt, vagy néha egészen magukra hagyva, bezárják őket odahaza, mikor a szülék kimennek a mezei munkára. Ha pedig otthon vannak a szülék, akkor az apróság rendesen szintén minden felügyelet nélkül csúszkál-mászkál szennyes ingecskéjében künn az udvaron. Hogy baja ne essék, az őrangyal gondja, mert a közmondás szerint: Jak dityna pade, to anhel poduszku k³ade (ha a gyermek elesik, az angyal vánkost tart alája). Ellenben arra már van gondja az anyának, hogy ha csak lehet, a gyermekével későn este ne legyen házon kivűl, mert ilyenkor a gonoszok könnyen kicserélhetnék a kicsikét. Azt sem engedi meg, hogy minden látogató megnézze a gyermekét, mert nagyon félti a „rosz szem”-től; hogy pedig akaratlanúl is meg ne ígézze valaki a gyermeket, a ki megnézi, háromszor köp, a mi mellé az aggódó anya ezt mondja: Cur paskudnym oczam! (jaj a rosz szemnek!) A gyermeket akár embernek, akár állatnak átlépni nem jó, mert ez a kicsikét a növésben hátráltatja. Ha a viselős asszony többször találkozik olyannal, a ki három kanna vizet visz, kettős vagy hármas ikreket fog szűlni.

A rutén gyermek rendesen már az ötödik évében elkezd némi kis segítségére lenni a szüléinek, kivált a nyájőrzésben. Künn a réten az ilyen kis gyermekek többnyire csapatosan tanyáznak és mindenféle játékkal mulatnak. Ilyen a bújósdi (Ÿmurki), a labdajáték (py³ka), a hintázás (hojdatysja), a „tépd le a farkát” (urwyfist), a botokkal való czélba dobás (dziubki vagy gutki), stb. Nagyon kedvelt a lovasdi játék is (konika hraty), a melynél az egyik gyermek a másiknak a hátán nyargal s e közben ilyen versikét mond:

Elűl nyargal ím egy úr, Jól üli a nyerget; Parasztember utána, Az is lóra termett.

Paraszt után a zsidó, Ez már lóra nem való; A kölykei nyomába , Mindnek csupasz a lába.

Iskolába bizony vajmi rendetlenűl járnak a gyermekek, a minek azonban kevésbbé ők maguk, mint inkább a szüléik az okai, a kik azért nem valami nagy barátjai az iskolának, mert az megfosztja őket az ingyen bojtártól és a könnyebb házi munkákban való legolcsóbb segítségüktől. Mostanában e tekintetben mégis mintha némi javúlás mutatkoznék, kivált a mióta egy húsz esztendős parasztlegény, az úgy nevezett „mahalai próféta”,[166]* a népnek a pálinkától való tartózkodást, a falusi ifjúságnak pedig a népiskola szorgalmas látogatását prédikálja. Ennek olyan hatása van, hogy mai napság a Pruth vidékén a népiskolák már szinte zsúfoltak.

Ha a gyermekek a mezőn játszva csigát találnak, ezzel a versikével csalogatják ki a héjából:

Csiga-biga, Palkó, Dugd ki szarvacskádat; Krajczárt adok derelyére, Neked kettőt, nekem kettőt, Osztozzunk meg rajta szépen.

Legény és leány (parubok, diwka). A mint a fiúgyermek suhanczczá, majd legénykorba serdűlt, a leányka is felnőtt, mind szüléik mellé állnak segíteni nekik azon munkákban, a melyek nagyobb testi erőt és fejlettebb értelmet kivánnak. De micsoda deli, szép alakokat is látni e suhanczok és hajadonok között, kivált mikor társasjátékra vagy tánczmulatságra nagyobb csapatokban gyűlnek össze! A szem alig győz betelni velük és tarka, színes viseletükkel. Az alsó Czeremosz-völgyben a parasztlegény nyáron magas szalmakalapot tesz a fejére s a kalapját páva- meg kakastollal, pántlikával vagy gyöngysorral (giordaný) díszíti. Télen prémes sipkát (kuczma, szapka, kapuca) visel. Bő ránczos ingére tarka kivarrású újjatlan prémes mellényt (keptar) húz s erre ölti a serdak nevű, rendesen fekete, Millie és Zamostie falvakban ellenben fehér, gyapjú köpenyeget. A nadrágja nyáron hófehér vászonból, télen pedig fehér, fekete vagy vörös gyapjúdaróczból készűl és haczi a neve. Télen hosszú szárú csizmát (czoboty), vagy fűzős topánt (czereweki), nyáron pedig bocskort (posto³y) húz a lábára. A dereka körűl sárgaréz gombokkal díszes széles bőrövet hord. A kotzmani kerűletben színes gyapjú övet viselnek. Ugyane ruhaneműeket viselik a szabás és díszítés csekély különbségeivel a Pruth és a Dnieszter vidékén is, csakhogy a kalap erre felé alacsony, gömbölyded tetejű és fekete posztóból készűl.

A leányok bokáig érő, hófehér gyolcs inget viselnek, a mely a mellén vagy újjain tarka pamuttal van szépen kihímezve. E fölé öltik a tarka kivarrású, prémes mellénykét, a mely vidékenként hol hosszabb, hol rövidebb. Elég gyakran igen takaros fejecskéjüket szalagokkal átfont dús hajfonat díszíti, a melyre a Pruth és a Dnieszter mentén még alacsonyabb vagy magasabb fej-éket (kóda) is tűznek. A nyakukon és mellükön gyöngy-, kláris- és pénzfűzéreket viselnek (salba, zgarda). Hétköznap fekete gyapjúposztó szoknyát (horbotka), ünnepeken pedig violaszín gyapjú alsó ruhát (fota, rikla) öltenek, a két csipőjükön meg hoszszában rételt színes kendők csüngnek alá. A lábukra bőrczipőt vagy fekete, piros, sárga bőrből varrt czizmácskákat húznak. Nagyobb hidegben a prémes mellényke fölé természetesen ők is felöltik a serdak-ot, vagy a hosszú báránybőr bundát. Télen a leány is tarka vagy fehér kendőt köt a fejére.

Játékok (ihraszki). A fölserdűlt falusi ifjúságnak különféle társas játékai közűl egyik a Dnieszter vidékén honos fűzfa palló-játék (werbowaja doszczeszka), a melynél a leányok körbe fognak egy legényt s egy dalt énekelnek, a melyben a fűzfa-pallón sétáló büszke szép Nastiáról van szó. Nastiának a szeretője Kossowban készűlt szép czipőket visz ajándékba. A dal végeztével a leányok mindegyike arra törekszik, hogy a körben álló legényt átkarolja, s a kinek ez legelőször sikerűl, az kapja meg a díjúl kitűzött piros tojásokat.

A Pruth és a Czeremosz vidékén húsvétkor különösen kedvelik a tojáskocczantás (czokanje) játékát. A kinek a tojása az összekocczantásnál eltörik, az a vesztes; a kié pedig ép marad, az a nyertes, és övé az ellenfél tojása. Ezért a legkeresettebb e játékhoz a gyöngytyúk-tojás, a melynek igen kemény a héja, s ezt ép ezért húsvét táján a többinél jóval drágábban fizetik. A Pruth mellékén meg egy másféle húsvéti játék szokásos; ennél a húsvéti tojásokat egy deszkákból készített csatornácskán gurítják le, s a kinek a tojása gurúltában a legtöbb tojást érinti, az nyeri meg az összes megérintett tojásokat. Ez a kiczkaty játék.

E játékok mind a szabadban történnek. De vannak más, kevésbbé zajosak is, a melyek közűl különösen a halottvirasztásnál szokásosak említendők. Ha a faluban valaki meghal, a legények és leányok este összegyülekeznek a halottas háznál, a hol a virasztás unalmát mesék mondásával, találós kérdések föladásával és társasjátékokkal űzik el. A találós kérdések közűl ime néhány példa: Mély patakmederből kiszállott egy szarka. Mi ez? – A lövés. Erdő mögött, őserdő mögött vörös borjú bőg. Mi ez? – A hegedű. Iczi-piczi fekete, kisasszonyt fölkeltette. Mi ez? – A bolha. Piros szoknyás asszonyt a ki vetkőzteti, sír. – Vörös hagyma. Hegy mered, hegyen erdő, erdőben szakadék, benne fehér emberek? – A fő, haj, száj és fogak.

Lássunk továbbá még néhány társasjátékot. Egy legény egy másiknak a lábai közt kidugja a fejét, s akkor a többi legény mind sorban húz egyet a hátára; ha kitalálja, ki ütötte meg, akkor az illető megy a helyébe. A gyűrűsdi vagy „szem, szem gyűrű” játéknál (perstinczek) a leányok és legények körbe ülnek s egy fonálon lévő gyűrűt tologatnak sebesen körös-körül. A középen álló legénynek el kell találnia, kinél van a gyűrű, s a kinél eltalálja, az váltja őt föl a találgatásban. A gyertyácska (swiczeczka) játéknál égő fenyűszilánkot adnak kézről-kézre, s a kinél kialszik, annak az összes játszótársait sorba kell csókolnia.

Tánczok. Vasárnap és ünnepen, a mint a hegedű (skrypka), czimbalom (cembaly), vagy a csörgős dob (wuzkalo, reszeto) megszólal, legény és leány mind teljes ünnepi díszben a korcsmába, nyáron pedig ki a rétre siet, hogy ott táncz (danec) és énekszó mellett mulasson. A táncz rendesen délután két órakor kezdődik s napnyugtáig tart. A legények előbb magukban kezdik s ezalatt a leányok félre állva nézelődnek. Csak a legény-táncz (rozwodyty danec) után hívja elő mindenik suhancz a maga kedvesét, s csakhamar vigan forog az egész társaság a kör közepén ülő zenészek körűl. A legszokottabb táncz a kolomejka, már ritkább a serbyn és az arkan, a melyet csak a legények járnak. Ez több részből áll s hozzá ilyenféle tánczdalokat énekelnek:

Talpra fiúk, tropota, Ez a munka, hajaha! Ördög vigye el a vargát, Ne kiméld a csizmád sarkát!

A Czeremosz vidékén a tánczot a következő dalokkal kezdik el:

Rajta, kezdjük el a tánczot, Úristen nevébe’; Mulatságunk’ görbe szemmel a vénség ne nézze. Rajta, perdűljünk a tánczra vidám nóta mellett, Rátartós lány a legénynek soh’se tetszett, kellett. Nowisilki muzsikusok, álljatok a körbe, Hadd járom jó régi módra, a kedvem’ kitöltve. „Tánczolj, járjad, a míg győzöd, de ne simúlj hozzám.” ,Pedig a táncz nem is ízlik, ha rám nem dőlsz, rózsám’

A tánczhelyen önti ki epéjét a legény gúnydalokban, hogy valamely lányon vagy vetélytárson boszút álljon.

De a vasárnapi és ünnepi tánczokon kivűl a kaláka (klaka vagy toloká), vagyis az egymást kölcsönösen kisegítő társas mezei munka alkalmával, melyet a rutének többnyire a kisebb ünnepeken végeznek ingyen, csupán viszontszolgálat fejében, szintén tánczol és dalol a munka befejeztével a jókedvű ifjúság. Így pl. a tengeri kapálásánál ezt a nótát éneklik:

A tengeri kapálatlan, a tengeri zöldel; Szeretőmért fáj a szívem, érte bánat tölt el. Kapálva a kukoricza, meg is nőtt a szára; Kedvesemért fáj a szívem, bele van ő zárva. Úgy hígyj leány a legénynek, mint a sunyi ebnek Elrabolja koszorúdat s mézes szóval ejt meg. Kaján kutya, hogyha megmar, írt találsz sebedre; De ha szeretőd cserbe hágy, nincs ír szégyenedre.

Kukoriczafosztáskor pedig ezt

Ha kiárad a folyóvíz, ág-bog úszik rajta; Kukoriczánk nem sokára egész le lesz hántva. Hej! a ruta nem itt nyílik, hanem otthon nálunk; Menjünk haza gyorsan, fürgén, mert még pórúl járunk Szedjük össze s vigyük innen hamar sátorfánkat, Üregeink odahaza türelmetlen várnak. Kérdezik a szomszédságot, nem láttak-e vajjon? „Gyerekeink tánczba mentek s még sincsenek itthon.”

Hasonló módon mulat a felnőtt ifjúság a fonóban is (na weczernycach) a hosszú téli estéken. E fonóházi összejöveteleket rendesen valamely olyan özvegyasszonynál tartják, a kinek eladó leányai vannak. A leányok szorgalmasan fonogatnak, a legények tréfálkoznak, dalolnak, mesélnek, találós kérdéseket adnak föl egymásnak.

A rutén népdalok száma igen nagy, mert Bukovina ruténjei minden alkalommal énekelnek: az anya a bölcsőnél dallal csitítja el kisdedét; a keresztelő, akármiféle vendégség, tánczmulatság, mezei munka nem eshetik meg dalolás nélkül; s otthon, avagy szülőföldjétől távol, jó vagy rosz napjaiban örömét vagy bánatát mindig és mindenütt dalba önti e nép s dalban mondja el.

Szerelem és jóslás. Az említett társas összejövetelek alkalmával, táncz, nóta és játék közben a két nembeli ifjúság hamar lángra lobban egymás iránt s a szerelem édes fájó érzelme belopódzik leány, legény szívébe. Azonban csak ritkán történik, hogy a rutén parasztok közt igaz szerelem fűzzön az egész életre szóló köteléket. Bukovinában a parasztnép mezőgazdaságból és baromtenyésztésből élvén, kivált a módosabbja lehetőleg vagyonos legényt keres és szemel ki eladó leánya számára. Így aztán a leánykérésnél rendesen a szülék akarata a döntő, nem pedig a leány vagy a legény szerelme. Valamivel mégis szabadabb a legény a választásban, mint a leány, mert emez többnyire egészen a szüléi határozatának kénytelen magát alávetni.

Épen ezért a rutén hajadon nem puszta kiváncsiságból folyamodik mindenféle szerelmi varázshoz és jóslához, javas asszonyok és bűbájosok tanácsához, hanem azért is, mert ezeknek a jóslásában a sors döntését látja, a melyben sokszor teljes megadással megnyugszik. A legtöbb falusi leány első kérdése természetesen az: lesz-e és hány kérője? Ennek a megtudása végett Szent András napja előtti estén a fás kamarában kendermagot szór szét s az alsó ruháját (horbotka) a kiszórt magvakon végighúzva, így szól:

András, András, neked szólok, Kendermagot hintek, szórok Mondd meg nekem izibe’, A fejem ki köti be?

A hány mag tapad a ruhája széléhez, annyi kérője lesz a következő évben. Ha a leány arra kiváncsi, hogy a falunak melyik végéről megy majd érte a kérője, András előtti este a csizmáját átdobja a kaliba tetején, s a merre esik a csizma nyílása, arról jön a kérő. Ez este minden leány két galuskát készít: egyet kenyérből, a mely őt magát, s egy másikat vajból, a mely meg a kedvesét jelenti; aztán leteszi mind a kettőt s beereszti a macskát a szobába; a melyik galuskát a macska előbb kapja be, kettejük közűl az lép előbb házasságra. Vagy leányok többen egy sütőteknőbe teszik s aztán jól összerázzák színes gyapjúöveiket (bajurki, pojasy). A melyiknek az öve a rázogatásnál legelőször kiesik, az megy legelőször férjhez. Ólmot is öntenek s az öntött ólomdarabok különös alakúlataiból is jósolgatják jövendőjüket. Így, ha az öntvény keresztalakú, akkor a leány meghal; ha ellenben virághoz hasonló, akkor férjhez megy. Az ablakok alatti hallgatódzás is szokásos. Ha ilyenkor véletlenűl épen a „menj” szót hallja meg a leány, akkor főkötő alá kerűl; ha ellenben „maradj” vagy „ülj” az elkapott szó, akkor bizony még otthon marad. Hogy az ura gazdag avagy szegény lesz-e, azt úgy véli a leány megtudhatni, hogy behúnyt szemmel oda megy a búzakazalhoz s kihúz belőle egy szálat; ha annak a kalásza szép teljes, akkor gazdag lesz a férje; ha ellenben üres, akkor szegény. A kerítés karóit is végig olvassák éjjel egészen a kilenczedikig, így szólván: „Nem az első, nem is a második” és így tovább, a kilenczediknél aztán így kiált a leány: „Ez az enyém”, s azt aztán fonállal körűlköti. Másnap reggel megnézik az így megjelölt karót, s ha kérges, akkor gazdag lesz a leány jövendőbelije, ha kopasz, akkor szegény. A hajadon a fésűt, a melylyel Szent András előtti este megfésűlködött, egy gombolyag nyers fonálba göngyöli be s aztán a párnája alá dugja, hogy álmában föltárúljon előtte a jövője. Ha pedig a leány pontban éjfélkor anyaszűlt meztelen oda áll a tűkör elé, meglátja benne a vőlegényét. Még egy ilyenféle jóslás érdemel említést. Az asztalra egy keresztet, egy koszorút, meg egy bábut tesznek s aztán mind a hármat befödik egy-egy tányérral. A leány, a ki ez alatt nem volt benn a szobában, most belép s találomra fölemeli az egyik tányért. Ha a kereszt fölöttit emeli föl, akkor a jövő esztendőben meghal, a koszorú pedig házasságot, a bábu anyai örömöket jósol, illetőleg a leány szégyenét jelenti, ha időnek előtte következik be, a mire czéloz. Karácsony estején a leányok az ünnepi vacsoránál használt s az asztalról letakarított kanalakkal kimennek az udvarba s összecsörgetik a kanalakat. A mely irányból erre kutyaugatás vagy kakaskukorékolás hallatszik, arról várhatják a kérőjüket.

E jóslásokon kivűl a rutén leányzó még több varázslást is tud, a mivel a legényt maga iránt szerelemre gyúlaszthatni vagy már föllobbant szerelmét állandóan ébren tarthatni véle. Soha sem jár a nélkül, hogy az övében a liubestok (Levisticum offic.) vagy liuby mene (szeress engem) nevű fűvecskét ne viselné, mivel erről azt tartják, hogy magához vonja a leány kedvesét. Viszontszerelem gerjesztése végett nagycsütörtökön sebesen folyó víz partjára megy a rutén paraszt leány s ez igéket mondja:

Jó vizecske, Jordán vize, Mossad a két partot, mossad; Harmadikúl a szigetet, Negyediknek moss engemet, Engem, szegény bánatosat. Asszonyboszú, férfiboszú,

Legényboszú, leányboszú Ellen moss meg engem. Jó vizecske, folyó vize, Hozd ide a rózsám; Éte, nyugta, álma veszszen, Míg el nem jön hozzám!

Boszorkányság hírében álló javasasszonyokhoz is elég gyakran folyamodik a hajadon tanácsért. Ime egyik a szokottabb varázsszerek közűl: A javasasszony (czariwnyca) szentelt vizet önt egy tálba s abba mártott bazsalikomfűvel (Ocymum basilicum, ruténúl: zwassyliok) lemosogatja a szobában lévő szentképeket. A leány derékig meztelenre vetkőzve áll előtte, s erre a javas a szenteltvízzel megmossa őt, mi közben ezeket a varázsigéket mondja: „Én (a leány neve) a templomba mentem, a jobb kezemben keresztet, a bal kezemben bazsalikomot vittem. Találkozott velem három bűbájos asszony, három nagy rágalmazó; ők leköptek, leköpdöstek (pfű, pfű, pfű) s azzal odább mentek. Én ott álltam, mint a víz közepén és könyörögtem az édes Jézushoz, az Isten-anyjához és Szent Miklóshoz. Akkor ezek arra jöttek és elmondtam nekik a bajomat. Erre ők lemostak engem a Boldogságos Szűz a mellemig (itt a javasaszszony a leány mellét mossa), Szent Miklós a hónam aljáig, Jézus egész az övemig. Ennekutána bementem a templomba, a hol a szentek és az emberek mind az én szépségemet csodálták. Azt kérdezték egymástól: Ki ez a szépség, a ki itt jön; grófné avagy papné (popadja)? Nem, hanem a (itt a leány nevét mondja).” Ezzel véget ér a lemosogatás, a leány a patakba önti a megmaradt vizet és azzal a szent meggyőződéssel megy haza, hogy immár a falu valamennyi legénye mind érte fog bolondúlni. Kedvelt bájoló szer a denevér is, a melylyel így bánnak el: Megfogják, vászonba göngyölgetik, a melyen apró likacsok vannak. Aztán az így begöngyölt denevért az erdőben hangyabolyba rejtett bögrébe teszik, s ott hagyják, míg a hangyák az állat összes lágy részeit föl nem emésztik. A denevér csontvázából a leány kikeres két kis csontocskát, a melyeknek az egyike villaalakú, a másik meg olyanforma, mint az embernek a behajlított kezefeje. Ha a leány azt akarja, hogy valamely legény őt megszeresse, emezzel a csontocskával titkon magához húzza; ha pedig nem szívesen látja valamely legény udvarlását, akkor a másik csontocskával ellöki magától.

Pruth-vidéki rutének. Zuber Gyulától

Leánykérés, eljegyzés (swátanje, zarúczyny). A szülék beleegyezése nélkül, mint már említettük, a rutén nép ifjai nem igen köthetnek házasságot, még pedig már csak azért sem, mivel a szülék adják az új pár- önálló gazdálkodásához alapúl szolgáló hozományt (wíno). Bukovinában a legény szabály szerint nem igen házasodik 24-ik évének betöltése előtt; a leányt azonban már 17 esztendős, sőt a Dnieszter vidékén olykor már 14 éves korában férjhez adják. Ifjabb leány a nénje előtt soha sem mehet férjhez, ifjabb legény a bátyja előtt nem nősűlhet; de öcs a nénje és húg a bátyja előtt igen. Hülyék és nyomorékok nem jönnek számba.

„Anyjuk, meg szeretném házasítani (oŸenyty, zakútaty) a fiunkat”, – mondja az apa a feleségének, s mihelyt a szülék a házasúlandók sorába lépett legénynek (parubok, ³egin) hozzá illő leányt szemeltek ki, családi tanácsba hívják össze a rokonságot és a szomszédokat, a kiknek sorából kiválasztják a kérő násznagyot (stárosta). Ez rendesen a legény valamely közeli rokona, éltesebb bátyja vagy sógora; ritkább eset, hogy maga az apja vállalja el a kérő tisztét. Egy második, nem egészen helyesen szintén stárostá-nak nevezett „tanú” csatlakozik az előbbihez és így mennek el együtt a kiszemelt leány szüléinek a házához. Ott azonban nem állanak elő mindjárt a menetelük czéljával, hanem előbb hosszú és kacskaringós bevezetést kezdenek az időjárásról, a várható aratásról, stb., s legfölebb távolról czélozgatnak arra, hogy „milyen szép egy pár lenne a kendtek leányából meg a mi fiunkból”. A leány apja erre néhány napi gondolkodási időt kér s ennek utána ismét meghívja magához a háztűznézőket. Ez már jó jel és azt következtetik belőle, hogy az ajánlat szíves fogadtatásra talált. A gondolkodási idő elteltével megint megjelennek a kérők, hogy a várható hozomány felől „nézelődjenek” (na obzoryny), s most már határozottan megkérik a leányt, mire rendesen kedvező választ kapnak, s erre a leányt is megkérdik formaság kedveért, vajon beleegyezik-e a szüléi szándékába, s minthogy e kérdést a mellékszobában rendesen az anyának jó szóval történő, de olykor fenyegetéssel is támogatott rábeszélése előzte meg, a leány közönségesen nem is vonakodik beleegyezni.

Pár nap múlva a kérőkkel együtt már a legény szüléi is elmennek a lányos házhoz, a hol ekkor megtartják a s³owo-t, vagyis a „szóadás” áldomását, a melyet a nép már valóságos eljegyzésnek tekint. Ott állapítják meg a hozományt és a jegyesek mindkét részről való rokonai közt kiosztandó ajándékokat, továbbá hogy mind a két részről egy-egy zenészbandát fogadnak, meg hogy ki-ki mennyi vendéget hí meg. Ha végűl a menyekző napját is kitűzik, akkor az eljegyzés fölbonthatatlannak tekintendő. Egyoldalú, önkényes fölbontása ez eljegyzésnek sulyos következményekkel járhat, nemcsak azért, mert a hibás félt a falu bírája kártérítésre itélheti, hanem azért is, mert az ilyen féllel aztán mások nagyon őrizkednek hasonló alkuba bocsátkozni.

A következő három-öt hét alatt, a míg az egyházi kihirdetések megtörténnek, folynak a lakodalomra való több rendbeli előkészűletek. A vőlegényes és a menyasszonyos házat kitatarozzák s kimeszelik, ajándékokat vásárolnak, a sok enni-innivalót beszerzik, a minek a gondját egy tapasztaltabb nőrokonra vagy ismerősre bízzák, kinek „szakácsnő” (kucharka, zapiczna babka) a neve. Mikor már a muzsikusokat is megfogadták külön-külön mind a vőlegény, mind a menyasszony háza számára, akkor a különféle menyekzői tisztségek betöltésére kerűl a sor. A már említett stárostán és annak tanúján kívűl még egy násznagyot (batko) és nászasszonyt (matka) is választanak az atyafiság legtekintélyesebb tagjai közűl. A kotzmani kerűletben és a Dnieszter vidékén a batkó-t a vőlegény, a matká-ta menyasszony választja; a wiŸnitzi kerűletben pedig épen ellenkezőleg; sőt igen ritkán az is előfordúl, hogy csak két férfi- vagy két nőrokon az esküvő tanúja. Vőfélyekűl (druŸba) a vőlegény a jó pajtásai közűl szemel ki kettőt; a menyasszony meg két legjobb barátnőjét választja nyoszolyóleányoknak (druŸki). A lakodalom alatt a mulatság élénkítéséről ú. n. jókedvű menyecskék (swaszki) gondoskodnak, a kiknek különösen a dalolásba nem szabad belefáradniok. Egy kis leányt gyertyavivőnek (œwitewka), egy kis fiút pedig kodasznak tesznek meg, a kinek az a tiszte, hogy a menyasszonyos házba való bevonúlásnál a menetet bezárja. A menyasszonyt és a vőlegényt kisérő nyalka ifjakat bojároknak nevezik.

A lakodalom (wesiljé) rendesen három-négy napig tart a ruténeknél, s 1. az ú. n. előnapból (zawódeny), 2. a tulajdonképeni menyekző (sljub) napjából, 3. az utó áldomásból (propij) és 4. a nevető vidámság (œmijíny) napjából áll.

Az előnapon (zawódeny) állítják egybe ünnepi szertartásos módon a menyasszony és a vőlegény házánál a mátkapár menyekzői díszét. A menyasszony számára aranyozott télizöld-levelekből (Vinca minor) fejszalagot varrnak s azt a kalpakjára tűzik; vagy mint a Czeremosz vidékén, a hol kalpakot nem viselnek, télizöldből, aranypitykékből és szalagokból, ezüstpénzekből és fokhagymából korona alakú fejdíszt készítenek neki, a mely alá ruta-leveleket tesznek. Két olyan asszony varrja e fejdíszt, a ki még az első urával él, s e munka közben ezt éneklik:

Isten áldja apád, anyád veled együtt, Hogy menyasszony-koszorúdat megköthessük. Jó anyuska, adj tűt, selymet, hogy hadd öltsek Leányodnak nászfüzérbe télizöldet. – Télizöldes koszorú, A városba’ vettelek, Ládikámba tettelek; De ott tovább nem hagyhatlak, Téged búsan elsiratlak. – Erdő, virúlj mindig újra, Hisz te adtad koszorúba E három szál télizöldet. Tél hidege, nyár melege, Meg ne árts a télizöldnek. Tél haván zölden virúljon, Kikeletkor kéken nyiljon! Húzzátok rá, jó zenészek, Koszorúnk is mindjárt kész lesz.

A vőlegény számára aranyozott télizöld-levelekből rózsát fűznek össze, a melybe szintén ezüst pénzeket és minden rontás, ártó bűbáj ellen fokhagymagerezdeket tüzdelnek keresztben. E kokárdát a prémes kucsmája jobb oldalára tűzi, mert akár télen, akár nyáron van az esküvő, ez alkalommal mindig kucsmát tesz a vőlegény a fejére. Ezt a rózsát vagy kokárdát is olyan asszonynak kell varrnia, a ki még az első urával él. Összetüzködése közben ezt dalolják:

Vörös tenger föl nem zúdúl, Ha nem fürdik a nap benne; Menyasszonyért a vőlegény Majd elég, úgy eped, szegény.

Két himpáva toporzékol, Két fitestvér a városba Selymet venni megy sebesen, Koszorúba kell a selyem.

Két gácsér is tipeg-topog; Városba ért a két legény, Hozott selymet, aranyfüstöt, Koszorúba szép ezüstöt.

A mint a két fejdísz elkészűlt, fölteszik a koszorút a menyasszony, a kokárdát a vőlegény fejére, de előbb a szüléik háromszor sóval és kenyérrel érintik a mátkapár fejét. Erre egy imitt-amott fehér, piros és sárga tollakkal ékesített fenyűfácskát állítanak az asztalra, a melyről azt tartják, hogy az ősszülők bűnbeesését példázza; ennekutána pedig a vőlegény és a menyasszony elmennek a faluba, hogy ki-ki a maga vendégeit meghíjja a lakodalomra.

A menyasszonyt ez útjára a két nyoszolyóleánya is elkiséri, kik a Dnieszter vidékén az egyik kezükben lenbokrétát visznek, a másikat pedig vászonkendőbe (szereñka) bugyolálják. A vőlegényt is kiséri egy vagy két vőfély s ezek egyike (a Pruth vidékén) kendőn lógó kalácsot (ko³acz), a másik pedig vászonkendőcskével körűlfont botot visz. A meghívás akként történik, hogy a vőlegény, illetőleg a menyasszony a meghivandónak egy kalácsot nyújtva át, így szól: „Kérik kendteket az édes apám, meg az édes anyám, és én is kérem kendteket, jőjjenek szívesen a lakodalmamra, egy kis kalács-evésre”. Ehhez a nyoszolyóleány, illetőleg a vőfély ezt teszi hozzá: „Bácsi és a felesége, a menyasszony (illetőleg a vőlegény), meg én is arra kérem kendteket, stb.” Ha pedig árvagyermek a meghívó, akkor a meghívás így szól: „Kérik kendteket a bátyáim és nénéim, nagybátyáim és nagynénéim, stb.”

Dnieszter-vidéki rutének. Zuber Gyulától

A meghívások elvégeztével a meghívók haza térnek, s ott este felé a falusi ifjúság zeneszó és a jegyespártól adta pálinka mellett mulat. Utóbb párosával bemennek a nagy szobába (chata). Ennek a bevonúlásnak zawodeny (a házba való bevezetés), vagy zaczynajnycia (a kezdet). a neve. A menyasszonytól a legények búcsúzóúl csillagokká összevarrt és aranyfüsttel bevont télizöld-leveleket kapnak, hogy azokat kokárdáúl föltűzzék. Ezen az estén választja ki a menyasszony és a vőlegény a maga díszkiséretét, úgy nevezett „bojár”-jait s ezeknek a kalapjait is aranyozott télizöld-levelekkel ékesítik föl. A két lakodalmas ház közt azonban ez estén csak annyi érintkezés van, hogy a swaszki néven már említett víg menyecskék énekszóval elviszik a vőlegény házába a hímzett inget és a keszkenőt (szerenka), melyet a menyasszony a vőlegényének nászajándékúl adni köteles. Viszont a vőlegénytől más asszonyok a menyasszonyhoz viszik a sárga csizmát és a szokásos darab fínom gyolcsot (rantuch vagy pokrywa³o).

A tulajdonképeni menyekző (sljud) napján reggel a vőlegény és a menyasszony a templomba menetre készűlődik. Mind a két háznál egybegyűlnek a bat’ko, a matka és a többi vendégek, kik közűl a férfiak két-két kalácsot, fél oka pálinkát vagy egy kevés sót, a nők egy-egy tyúkot visznek ajándékba. Utóbbi időben azonban a Bukovinában mind jobban terjedő mértékletességi mozgalom következtében a lakodalmakat már majdnem mindenütt pálinkaivás nélkül tartják. A szoba közepére falóczát állítanak, a melyen a szülék foglalnak helyet s kezükben sót és kenyeret tartanak. Lábuknál egy zsúp szalma van kiterítve, arra pedig daróczot borítanak, melyre egy vánkost tesznek. Erre térdel a menyasszony, illetőleg a másik háznál a vőlegény, mire a legtekintélyesebb nászvendég a következő búcsúztatóba kezd: „Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, Amen. Ez a gyermek itt letérdelt és meghajtja fejét az atyai szék előtt, az Úristen előtt, a legtisztább Szűz, a fényes világ, a szép atyafiság, a tisztes asztal, az Isten adományai előtt; apja és anyja, bátyjai és nénjei, a násznagy és nászasszony, nagybátyjai és nagynénjei, összes rokonai, minden szomszédai előtt és ti előttetek, tisztes keresztények; meghajol előttetek, mint a viaszgyertya a templomi szentképek előtt. A szövétnek világít és lobog és leveri az ellenséget lángjával. Ez a gyermek pedig bocsánatot kér: legelőbb is az Úristentől, aztán meghajol előttetek és bocsánatot, áldást kér tőletek; áldjátok meg mindnyájan, jámbor keresztények, boldogsággal és egészséggel, hosszú élettel és jólléttel; kisérjétek szerencsés órában életének hosszú útjára. Ime, másodszor is kéri e gyermek bocsánatotokat és áldástokat; harmadszor is kéri,” stb. Mindenik kérésre ezt felelik a jelenlévők: „Isten bocsásson meg neked, Isten áldjon meg!”

Mielőtt a menyasszony és a vőlegény a szülei házból távoznék, hogy külön-külön mindenik a maga kiséretével a templomba menjen, búzával hintik meg őket. Útján a menyasszonyt a két nyoszolyóleány, a nászasszony, az egyik swaszka és bojárjai, a vőlegényt pedig a vőfélyek, a násznagy, a œwitewka és díszőrsége (bojárjai) kisérik. Mind a két menet elején a bojárok haladnak, az utánuk menő kocsik elsején pedig a fenyűfácskát viszik. A templomba menés közben zenekiséret mellett ezt éneklik:

Hová leszen útunk má’ ma? Erdő, berek vadonába? Erdőn, berken ma nem leszünk, A templomba igyekezünk. Tenger habját nem csapkodja, Menyasszonyunk sír zokogva;

Apját kéri keseregve Apám, édes, drága lelkem, E tengerből ments ki engem! „Lányom, ha ezt megtehetném! Másé vagy már, nem az enyém, Urad, a ki elvesz, nem én.”

A templom előtt mind a két menet találkozik. Benn az oltár előtt történik az esküvő, a melynél előbb gyűrűt cserélnek, aztán a menyasszony és a vőlegény fejére fölteszik a koszorúkat, mialatt künn pisztolyokat sütnek el, benn pedig erre az oltár körűljárása következik, miközben az új pár fejére czukordarabkákat és mogyorót szórnak. Az esketés hivatalos tanúi az első násznagy és a nászanya. Mikor a jegyespár az oltár elé áll, egyik a másiknak a lábára igyekszik lépni, mert azt hiszik, hogy a melyik a másiknak a lábára hág, az fog a másikon a házaséletben uralkodni.

Mikor a menyasszony már a kapu felé közeledik, a bojárok ezt a dalt hangoztatják:

Édes anyám, jőjj előmbe Szépen fonott kalácsokkal, Jőjj előmbe jó szándokkal. Vagy nem akarsz köszönteni, Honnan jöttünk, megkérdeni?

Honnan jöttünk, mit csináltunk, Közel-e, vagy messze jártunk? Pedig szerencsével jártam, Mindjárt férjet is találtam.

A szülői házba való bevonúlásnál a menyasszonyt is, a vőlegényt is kalácscsal és sóval fogadja az anyja. A násznép az elől vitt fácska után párosával megy be a házba, előbb azonban a menet elején haladó vőfély a botjával keresztet vet az ajtófélfára, mi közben ezt éneklik:

„Hoza, hoza, hoza-sza”, El ne vesztsük a „kodasz”-t Vessünk neki pár garast,

Vegyünk neki paripát; Megérdemli a kis legény, Hogy ne járjon gyalog szegény.

Ez alatt a kodasz, vagyis a menet végén sereghajtóúl szereplő kis fiú, egy kendőbe burkolt kővel keményen ütögeti az ajtófélfát.

A mint a menyasszony a szobában az asztal mögé kerül, a vendégek a búcsúztató nótát dalolják, a mely így szól:

Most jön menyasszonyunk Esküvőről vissza, Asztal előtt magát Meghajtja nagy sirva: Asztal, édes asztalom, El kell válnunk, el bizony!

Jó anyámtúl el kell válnom, – Bánat ül a bárving-ágon. Labdarózsát ne bántsátok, Édes apja, édes anyja, Most lesz tőle búcsúzástok.

Erre, mint a vőlegény házában, itt is lakomához telepednek a vendégek. Az asztalnál a menyasszonytól jobbról-halra a nyoszolyóleányok ülnek. A lakoma után ezek a menyasszony fitestvéréhez fordúlnak, a ki a mulatság rendezője, s e versikével nógatják a táncz megkezdésére:

Vőfély, galambom, Ha már ide hoztál Ebbe a jó házba,

Vezess ki, de mindjárt, E ház udvarára, Hadd perdüljünk tánczra.

S így vidám mulatozással töltik az időt a vőlegény érkeztéig, a ki, míg a saját vendégei eszem-iszommal vigadnak, megteszi a menyasszony hazavitelére a kellő készűleteket. A menyasszonyért rendesen este felé indúl az ünnepélyes menet, a melynek elején a vőlegény megy barátai és a zene kiséretében. Mögöttük néhány kocsi következik; az elsőn a nászasszony, a œwitewka és a swaszkák ülnek. Utánok következnek a többi vendégek, a kiket már a s³owo-ivás alkalmával elrendeztek, még pedig úgy, hogy egy-egy kocsin mindig páratlan számban üljenek, a mi a menyasszonynyal való visszatérésnél párossá kerekedik ki. A mint a menyasszonyos ház elé érnek; a vőlegényt sóval és kenyérrel üdvözli az anyása.

Egyelőre azonban a vőlegény még a kapu előtt marad kisérőivel együtt s maga helyett a kérő násznagyot és a vőfélyt küldi be a házba alkudozni. Amaz a vőlegény nevében egy aranyfüsttel fölczifrázott kalácsot ád a menyasszonynak, kit a nyoszolyóleányoktól pénzen vált ki. A menyasszony átveszi a kalácsot, keresztet vet magára s aztán a kalács közepén lévő lyukon keresztűl a négy világtáj felé tekint, majd pedig ő is hasonló kalácsot küld ki a vőlegénynek viszonzásúl.

A mint a vőfélyek belépnek, a vendégek e dalba kezdenek:

Bánat ül a bárving-szálon, Messze földről sólyom szállong. Sólyom száll a messzeségből; Fecskék innen elszálljatok, Sólymok elől tágítsatok!

Az asztalnál ülő nyoszolyóleányok azonban a vőfélyekkel ingerkedve ezt, éneklik:

Bánatos a bárving szála, Szépen ragyog a hold rája; Vőfélyek itt sürgölődnek, A zsebükben pénzt csörgetnek, Véle minket vesztegetnek.

S ez alatt a vőfélyeknek mindaddig aprópénzt kell egy tányérba dobniok, míg a nyoszolyóleányok a váltságdíjat meg nem eléglik. Ennek jeléűl fölkelnek a menyasszony melletti helyeikről.

Most a vőlegény a ház ajtaja elé megy vendégeivel. Elől a kérő násznagy a fácskával és az egyik vőfély. A küszöbön a menyasszony atyja, a swat, a kezében pálinkás palaczkot tartva várja a vendégeket. „Jó napot, swat”, mondja neki a stárosta, a mire ez a felelet: „Adjon Isten kendteknek jó egészséget!” Erre a násznagy: „Merre vezet az út a kendtek házába?” Ekkor a gazda előbb nem a kellő irányba mutat, s csak a kérdés harmadik ismétlése után, mikor már valamennyi vendégét megkinálta pálinkával s azok már a ház előtt tánczra kerekedtek, akkor vonúlhat be a vőlegény a házba. (Ez a szokás kivált a Czeremosz völgyében). A vendégek párosával kézenfogva és énekszóval mennek be. A stárosta, kinek ez alkalommal a köpenyét tarka kendő éhesíti, vagy fehér kendő van a dereka köré övezve, az asztalról leveszi a menyasszonynak tollakkal díszített életfácskáját és a vőlegényét teszi helyébe. Azután a vendégektől nyomon követve háromszor körűljárja az asztalt. Ez alatt a menyasszony az előtte lévő kalácsokra hajtja fejét s könyhullatással búcsúzik a szülői háztál. A vőlegény a háromszori körjárat közben, valahányszor elmegy mellette, mintegy vigasztalásúl, a kezében lévő keszkenővel fölemeli a fejét. A hármas körjárat után a vőlegény a menyasszony bal felén lévő díszhelyre ül s e közben abban mesterkedik, hogy a mátkája ködmönének a csücskét maga alá kerítse s így magának a házaséletben a fölötte való uralmat biztosítsa. A vőlegénytől balra a vőfély ül, a ki most már három kendővel ékeskedik, melyek egyikét a menyasszonytól, a másik kettőt pedig a nyoszolyóleányoktól kapta. A vőfély mellett van a kiadó násznagynak meg a nászasszonynak a helye, a kik szintén egy-egy kendőt kapnak ajándékba a menyasszonytól. Az új pár mögött áll a œwitewka s azt a két égő gyertyát tartja a kezében, melyekkel a vőlegény és a menyasszony az oltár előtt állottak. Tovább jobbra-balra a többi vendégek helyezkednek el tekintély és kor szerinti rendben és sorban. A lakoma után a kiadó násznagy azt a darab finom gyolcsot, a melyet előtte való napon küldött volt a vőlegény, előveszi és átadja a menyasszony bátyjának, a kitől a vőlegénynek szintén meg kell előbb vennie a mátkáját legalább egy zsebkéssel. A menyasszony bátyja a rantuch vagy pokrywa³o nevű kendőt két pálczikára tűzve fölemeli s aztán a menyasszony fejére ereszti le s ezzel asszonynyá avatja A kotzmani kerűletben e szertartás után következik a vőlegény rokonainak megajándékozása.

Erre még egy kis tánczmulatság következik, a mely után végre az elmenetelre kerűl a sor. A menyasszony ingóságaival töltött nagy ládát (skrynia) fölteszik arra a kocsira, a melyen a œwitewka és a swaszkák ülnek. A vőlegény az indúlás előtt még hármat suhint egy vesszővel a menyasszonynak párnával födött hátára annak jeléűl, hogy ezentúl ő az ura, aztán felül vele a kocsira s azzal haza hajtatnak az egész násznéppel együtt, mely az úton alkalmi dalokat énekel. Azonban más úton mennek, mint a melyen jöttek, hogy a menyasszony, ha netán meg akarna az urától szökni, haza ne találjon a szüléihez, – így tartja a szokásmondás. A mint a menet a vőlegény házához ér, a kapu előtt ezt danolják:

Hej nász uram, nyiss ablakot, Bocsásd be a fényes napot; Nászasszony a kaput tárja, Deli menyét alig várja; Félre azzal a závárral, Jövünk az új házaspárral.

A bojárok leszedik a szekérről a menyasszony ládáját, ágyneműjét és egyéb holmiját s behordják a házba, a mi után a vendégek, a menyasszony nászfácskáját vivő stárosta vezetése alatt egymást kézen fogva énekszóval bevonúlnak az új házasok otthonába, a hol az örömszülék sóval és kenyérrel üdvözlik gyermekeiket. Az új pár a díszhelyre ül, a mely a ház keleti falánál van, hogy nyugatnak nézzenek. A vőlegény mellett balról az első vőfély s utána érdem szerinti sorban a többi vendégek következnek. A Czeremosz vidékén a menyasszony csak ilyenkor osztja ki a vőlegény családja tagjai és a cselédek közt a nekik szánt ajándékokat, többnyire a háziipar s a maga keze munkája termékeit. Erre megint lakoma és táncz kezdődik, mélynek végeztével a nászasszony az új párt a kamarába kiséri, mire a vendégek is haza mennek.

Másnap a vendégek az új férj házában még egyszer összegyülekeznek az úgy nevezett propij (utóivás) lakomájára, melyben már az új menyecske rokonai is részt vesznek. A násznagyot és nászasszonyt e lakomára a vőfélyek és a swaszkák ünnepélyes követsége híjja meg egy-egy kalács átnyújtása mellett, és ép oly ünnepélyesen s énekszóval történik az átkisérésük is. A mint e díszvendégek megérkeztek, a többiek az asztalhoz telepednek, miközben ezt éneklik: „Minden jól és rendben volna, csak az ifjú pár itt volna.” Erre a vőfély az új házasokért megy, a kik az asztalhoz ülnek s most már az ifjú menyecske kinálja a vendégeket pálinkával, a miért a férfiaktól pénz ajándékot, a nőktől pedig keszkenőket s más efféléket kap. A vendégek azonban sokszori kinálást várnak; a nélkül nem is akarnak enni. Búcsúzásúl hálaadó dalt énekelnek. A Pruth vidékén e nap estéjén póznákra tűzött szalmacsutakokat gyújtanak meg.

A menyekző negyedik napjának a „nevető vidámság” (œmijiny) a neve, de ezt ma már csak nagy ritkán tartják meg. E napon az ifjú pár a férj rokonaival meglátogatja az asszony szüléit, kiknél megint eszem-iszom van, a melylyel a lakodalmi ünnepek végre befejeződnek.

Férj és nő. A házasok (férj = czo³owik, muŸ; = Ÿinka, gazdynia) sokkal egyszerűbb ruhában járnak, mint a nőtlenek és hajadonok. A férjes nő a fejét hófehér kendővel (rucznyk, peremitka) födi be, melynek a tetejére kócz-gombolyagból egy kis dudorodást (kerpa) csinál. Odahaza színes kendőt, vagy (mint pl. a kotzmani kerűlet néhány községében) piros fezt is visel.

Az asszonynak bizony nem valami irigylésre méltó sorsa van. Azzal a három jelképes csapással, a melyet a szülői ház elhagyása előtt a menyasszony hátára mér a vőlegény, csakugyan alárendelt helyzetbe kerűl az asszony a férje irányában. Erre czéloz, még pedig elég gyöngédtelenűl a rutén közmondás is, a mely azt tartja, hogy a „veretlen asszony olyan, mint az életlen kasza” (Ÿinka nebyta, jak kosá neklepana). Sőt a Czeremosz vidékén a férj a feleségét olykor nem is nevezi a nevén, hanem csak ceszja (ez), vagy czeliadýna (a cselédséghez tartozó) szókkal illeti. Ugyane tájon a paraszt rendesen úgy szólítja a Feleségét, hogy a keresztneve elé oda teszi a nia szócskát, melylyel az állatokat szokás biztatni. A tánczos is olykor csak egy füttyentéssel szólítja föl a párját. A rutén asszony elhalálozását az ura a papnak néhol e szókkal jelenti be: „A cselédségemhez tartozó elpatkólt.” A rutén nő, sajnos, még ma is abban a rabszolgai helyzetben van a népnél, mint ezredévvel ezelőtt. Erre czéloznak az ilyenféle közmondások is: „Hosszú haj, rövid ész.” „Magasabb a kucsma, mint a konty” (tulajdonképen a kóczból való kerpa). Ez azonban még sem az egész rutén népnél van így.

A rutén asszony, úgy látszik, soha sem gondol a válásra; a férj olykor maga biráskodik, s ha az asszonynyal egyáltalában nincs megelégedve, el is kergeti a háztól. Ha azonban kiderűl, hogy az asszony nem volt hibás, a falu birája a férjet bezáratja. A mely férj a feleségét igaz ok nélkül bántalmazta, fájdalom- és hallgatásdíjjal megvásárolhatja az asszonytól, hogy ne menjen panaszra. A hűtlen asszonyt rendesen mindjárt a vétke kitudódása után jól helybenhagyja az ura. A csábitóra pedig a férj és barátai jókora fütykösökkel fölfegyverkezve mindaddig leskelődnek, míg egyszer jól el nem páholhatják, sőt sokszor vérbe-fagyva hagyják.

A háztartás és a gazdaság gondja a két hitves között megoszlik. Eleinte, míg az új házasok a férj szüléinél laknak, az ifjú pár, de különösen a fiatal asszony teljesen alá van rendelve az öregeknek. Egyetlen kis szobácskában (chatczena) húzódnak meg, és ha külön háztartásuk van is, egészen a szülék felügyelete alatt állnak s mindent az ő tanácsaik szerint kell tenniök. Csak mikor a fiatal férj a szüléitől kapott telken a saját kunyhóját fölépítette, akkor kezd a maga kezére gazdálkodni, a mit úgy mondanak, hogy „elvált” vagy „elszakadt” (win widdi³ywsja, widohromywsja). Ebbe az új otthonába viszi az új gazda a szüléitől kapott gazdasági fölszerelést és a barmokat is, mikor aztán teljesen önállóvá lesz, ő az úr a maga házában és a gazdaságában is, a hol mindenki engedelmességgel tartozik neki.

A rutén nép általában igen jámbor és vallásos. Soha sem mulasztja el a reggeli vagy az esti imádságát s elalvás előtt a vánkosára keresztet vetve így szól:

Dicső kereszt a fejemnél, | Tisztaságos hely alattam,

Lábamnál az Úr hiatalma, | Fölöttem az Úr oltalma.

A parasztok sokat bőjtölnek, mert az egyházi bőjtökön kívűl önkénteseket is fogadnak és tartanak; így pl. betegség esetén, vagy „az ellenség fejére” (t. i. kárára), ha pörösködnek valakivel, hogy az igazságtalan vádat (napast) magukról elhárítsák s más efféle okokból. Talizmán gyanánt a rutén ember olykor a húsvéti kenyérrel együtt egy darabka szentélt fát (klokiczka) hordoz magával. Falubelijei iránt általában igen szíves és nyájas. Sőt még a beszédében is fölötte tisztességtudó, pl. az ilyen szókat, mint ing, gatya, disznó, kutya, soha sem mondja ki a nélkül, hogy egyben hozzá ne tegye „Megkövetem a szentképeket, a napot és kendet, szíves jó uram”. Egyívású emberek így szólítják egymást: Moj! vagy Moj-ty-mo (enyém, te enyém, t. i, én barátom). A napot a rutén a három étkezési idő szerint osztja szakokra. A délelőtt 9–10 óráig tartó napszaka az obid, a déli idő a poludenok, az estve pedig a weczerja. Ha étkezése közben megy vendége, az érkező ezt kérdi: czas do obidu? (ebéd ideje?). A mire a felelet: „Annak az ideje, kérjük kendet is”. A déli és az éjféli időt szerencsétlennek tartják. De különben is, ha valamely napon szerencsétlenség történik, a rutén paraszt mindjárt megjegyzi, hogy: se foralna dnyna (ez szerencsétlen nap). Vannak a nép hite szerint olyan órák is, a melyekben minden átok vagy áldás beteljesedik. A páratlan számokat szerencsétleneknek tartják és a hol csak lehet, kerűlik. Munkakezdéskor a rutén a markába köp, mert azt hiszi, hogy az erőt ád neki. A hónapok nevei közűl általánosabban csak a következő három ismeretesebb mart vagy marot (márczius), berezeñ (nyírfa-hó, vagyis április) és trawen (szénahó, vagyis május). Ha beszéd közben az ördögről esik szó, mindig hozzá teszi: szczaz-by (pusztúljon el), vagy ne snyw-by-se (róla ne álmodjam). Ha bölcsőbeli gyermek jelenlétében kerűl szóba a farkas, rendesen ezt mondják utána: „Forró kő a foga alá s az este a tenger mögött”. Ha valaki a kis gyermek jó színét dicséri, a rutén rögtön utána veti: niwroku (rosz szem ne érje), vagy „cur (pfúj) a gonosz szemeknek!”

Rutén parasztház Lenkoutz helységben a Pruth vidéken. Russ Róberttől

A bukovinai rutének fő tápláléka a kukoriczalisztből készűlt ku³esza vagy mamalega nevű polenta, mely semmiféle eledel mellől sem hiányozhatik. Továbbá a borszcz nevű savanyú leves, a pyrohy (derelye), ma³aj (kukoriczamálé), borsó, bab, paszuly, uborka, árpadarával töltött káposzta (ha³uszki), burgonya, és csak nagy ritkán sertés- vagy csirkehús.

A férfi a ház körűl és künn a mezei gazdaságban szorgoskodik, az asszony pedig a háztartásban sürgölődik és a veteményes kertet míveli. Mindent szép rendben igyekszik tartani; minden este tisztára söpri a két szobát, a nagyobbat (chata) és a kisebbet (chatczena), hogy az angyalok éjjel bátran ellátogathassanak a ház lakóihoz. Süt, főz, kenyeret dagaszt, feji a teheneket, vajat köpűl, mos és súrol, tisztogat, sző és fon s egyáltalán végzi mindazt a munkát, a mi gazdasszonyi tisztéhez tartozik. Köpűlés közben a rutén asszony ezt mondogatja:

„Koldúsok verekedtek, Borsót öntöttek el, Én (N. N.) arra mentem és fölszedtem.

Vajat köpűltem, Állj össze vaj, állj össze vaj, Össze, össze, össze vaj!”

Kenyérdagasztásnál, mikor a kovászt (kese³yca) csinálja, ez a mondókája:

„Öreg ember ment a jégen, Elvesztette borát, sörét,

Bora, söre mind beömlött, Mind be a mi kovászunkba (kwasza).”

Mikor azután a kenyerét a sütőkemenczébe hányja, az első kenyérre a kezével keresztet vet. Ugyanígy tesz a kenyér megszelésekor a kés hegyével.

A vagyont rendesen közösen kezelik a férj és a felesége, de a rendelkezés joga többnyire pusztán a férfié. Csupán a hozományúl kapott ruháját és fehérneműjét tekintik az asszony érinthetetlen személyes tulajdonának. Ha az asszony rövid házasélet után gyermektelenűl hal el, ingóságait a szüléi visszakapják.

Ház és háztáj (chata, podwirje, obystje). Ha az ifjú férj önálló gazdálkodást akar kezdeni, első dolga, hogy hajlékot épít magának, a mihez sokszor kalákába (k³aka vagy to³oká) híjja meg a rokonait és szomszédait, vagyis ingyen munkára kéri föl őket, csupán az enni- és innivalójukról gondoskodik. Az építő anyag is ilyen közös munkával készűl s vidékenként más-más, hol kő és fa vegyest, hol csupán fa, vesszőfonat, stb. A háztetőt szalmával, náddal vagy zsindelylyel fedik. A ház falainak fölépítését azzal kezdik, hogy a gazda két gerenda közé sót, ladanumot (szagos füstölő gyantát) és néhány darabka szentelt húsvéti kenyeret tesz és e helyet szenteltvízzel hinti meg. Az épűlet elkészűltével több helyütt a háznak egyházi megáldása is kiséri az áldomást. De még gyakoribb a következő szokás. A gazda egy-két nappal az új házba való beköltözködése előtt egy fekete kutyát vagy kakast dob a szobába, a mely állatra előbb rá átkozzák mindazt a betegséget és bajt, a mi a ház lakóit érhetné.

A rutén parasztház átlagos hoszsza 8–10 méternyi, a szélessége pedig mintegy 5 méter. A hosszanti oldala, melyen a kapu nyílik, többnyire délnek néz. A bejáró ajtó a pitvarba vezet (siny vagy chorómy), a melyből egy-egy ajtó jobbra a nagy szobába (chata), balra pedig a kis szobába (chatczena) nyílik. Amannak a déli és a keleti fala mentén hosszú és széles lóczák (lawy) állanak. A keleti oldali pad előtt áll az asztal, s a mellette levő falon szentképek függnek, a melyek mentűl régibbek és füstösebbel, annál hathatósabb erejűek. Ha a szomszéd ház kigyúlad, a veszélyben forgó szomszéd kivisz a háza elé egy-egy szentképet, egy darab sót és két kenyeret, és ezzel védve hiszi a hajlékát minden szerencsétlenségtől. A rutének házaiban leggyakoribb szentképek: Krisztus keresztre feszítése, a Boldogságos Szűz, Szent Miklós, Szent Borbála, Szent György, stb., melyek rendesen különféle virágokkal díszítvék. A szentképekkel egy sorban függnek a császár és császárné s az uralkodóház más tagjainak az arczképei is. Az éjszaki falon van a ruhafogas (Ÿerdka), ott áll az ágy is (postil), mely előtt a ruhás láda (skrynia) van. A nyugati falhoz támaszkodik a kemencze (picz) és a pohárszék (zamyœnyk). A kis szoba főkép téli lakásúl szolgál. Ennek a déli falánál egy pad húzódik, a keletinél pedig a pohárszék áll, melyen ko³omeai tálakat, bögréket és kancsókat látni. Az éjszaki falnál áll a sütőkemencze és ennek a padkáján a téli meleg hálóhely (horn), a nyugati fal előtt pedig az asztal.

A rutén házzal egybe van építve s vele egy födél alatt áll az istálló. Mellette az udvaron egyéb gazdasági épűletek állanak: a házzal szemközt a kamara (komora) melyben az élelmiszereket és a gabonát tartják, e mellett a kukoricza-góré (kosznyca), a marha nyári istállója (kolésznia), a borjak számára való karám, továbbá a sertések és a baromfi álja (karmnyk és kurnyk). Többnyire kút, (kernyca) is van az udvaron, melynek egyszerű s nyitott a kávája. Ugyancsak az udvarból nyílik a pincze (piwnyca, potajnik) is. Az udvar vagy a ház mögött terűl el a veteményes kert, esetleg a gyümölcsös is, melyben meggy-, szilva-, alma- és körtefák a leggyakoribbak. Itt-ott kis virágoskert is díszlik, s benne bazsalikom, szegfű, mályva, őszirózsa, pünkösdi rózsa, levestyik (Levisticum) a legkedveltebb virágok.

A rutén falu (se³o). A rutén paraszt ritkán él a szomszédjaival jó egyetértésben. A közmondás is azt tartja, hogy „a ki házat akar magának építeni, előbb keressen jó szomszédot”. A két szomszéd telket elválasztó sövény, a föld mesgyéjén nőtt fa, a tyúk, a mely esetleg a szomszéd udvarában talál tojni, s más efféle sokszor elég ok a legnagyobb pörpatvarra és ellenségeskedésre. Az ilyen viszálkodó szomszédokról mondják aztán, hogy „veszekednek, marakodnak, mint a kutyák innen s túl a sövényen”. A melyik szomszédnak összenőtt szemöldöke van, azt rosz szeműnek tartják. Ellenben a szeplős arczú jóravaló, dolgos és igaz ember hírében áll. A gyújtogatóknak, azt hiszik, nincsen árnyékuk, míg a ki hosszú árnyékot vet, az derék s jó ember. A nem sokra becsűlt szomszédról mondják, hogy: „Kakas is úr a maga szemetjén”. Az olyanról meg, a ki nagyon is visszaél a szomszédjai jóságával és segítségével, az a szokás-mondás járja, hogy „szomszéd csépjével akár a tüskebokrot is könnyű kicsépelni”.

Az egymás mellé sorakozó házakat sövények, a telkeket mesgyék (meŸi), földhányások vagy gödrök (kipci, kopanké) választják el egymástól. A falu határát általában hotari, hranyci néven hívják, ha pedig dombok jelölik az ilyen határt, ezeknek mohy³y a nevük. A határjelet elmozdítani nagy bűnnek tartják; azért a nép azt hiszi és vallja, hogy az olyanok, a kik e földön határvillongásban éltek, a másvilágon egy mesgyén a hajuknál fogva ránczigálják egymást örökké. Közös tulajdonai az egyfalubelieknek: a falu határában lévő folyók és patakok halastúl együtt, a községi legelő, a templom, a temető és a benne termő gyümölcsfák, az útak, a mezei kútak, a hídak, a folyamparti kavics, az erdei száraz galy, aratás után a szántóföldeken maradt kalászok, a gomba, a földi eper és szeder, végűl az erdei vad is.

A falu első embere a földesúr és a pap után a bíró (dwirnek, naczalnek vagy predstojetel); utána következnek az esküdtek (prysiaŸñi) vagy dŸuraty).

Ha a bíró nem népszerű, azt mondják róla, hogy „csapása az egész falunak”. Ha pedig gyámoltalan ember, akkor azt mondják rá, hogy „igazgatni akar mindent, pedig egy árat se tudna kihegyesíteni”. A falu bírája mellett, kivált ha közkedveltségű, a plébános (panotec) igen tekintélyes ember a községben. Ö az egész helység tanácsadója pörös ügyekben, mindenféle bajban és betegségben, házasságkötéseknél és a házasfelek egyenetlenkedéseiben, s a czivódó felek igen gyakran készségesen alávetik magukat az ő ítéletének. Már kevésbbé tekintélyes a tanító (uczytel), a kiben a nép az épen nem kedvelt iskola fönnállásának az okát látja, s mivel az iskolát nem szeretik, a tanítót sem jó szemmel nézik. E tekintetben ugyan mostanában javúlt valamicskét a helyzet. Kiválóbb és fontosabb személyiségek még a faluban a jegyző (pysar) és a kántor (djak vagy daska³), nemkülönben a módosabb és többnyire pergő nyelvű korcsmáros, meg a vén obsitos.

Vasárnap és ünnepen a falubeliek a korcsmában vagy a mezőn gyülekeznek össze; a hol pedig olvasókör (czytalnia) van, ott annak a helyiségében mulatnak és tanácskoznak. A rutén paraszt igen vendégszerető s kedves vendégét már a kapunál fogadja kenyérrel és sóval. Ha pedig a vendég távozik, a házbeliek enni-inni valókkal egészen a kapuig kisérik (wirjadŸajut), sőt olykor egész a falu végeig.

Jogi vélekedések. A nép meggyőződése szerint a részegségben elkövetett gyilkosság nem valami sulyos vétség s a nem szándékolt emberölést egyáltalán nem is kellene büntetni. A házsártos asszony és a zsidó megölését is igen enyhén ítélik meg, a miből eléggé kitetszik, minő alacsony e nép szemében a nőnek és a zsidónak az értéke. Ellenben a kereszt megszentségtelenítése, templomrablás és papgyilkolás a lehető legsulyosabb bűnök előtte. Nem kevésbbé szent a rutén népnél a szülék személye. Az olyan gyermeknek, a ki apjára vagy anyjára merte emelni a kezét, e vétkes tagja a néphit szerint elsorvad, vagy az ily magáról megfeledkezett gyermek megőrűl. A legégbekiáltóbb bűn tehát a szülegyilkosság, vagy az áldott állapotú nő megölése. A halott megrablását, vagy egy szegény özvegyasszony tulajdonának az elidegenítését is igen szigorúan ítélik meg. Sajátszerű, hogy a méhek eltolvajlását is igen nagy véteknek tekintik. Útálattal fordúl el továbbá a nép az öngyilkosoktól, a kiket a temetőnek csak bizonyos félreeső helyén enged eltakarítani. De már Dowbusz, a hírhedt rablóvezér, kit 1745-ben lőttek agyon, a nép szemében, jóllehet rabolt és gyilkolt, koránsem közönséges gonosztévő, hanem valóságos hős, a kiről egyebek közt azt is regélik, hogy magát az ördögöt is agyonlőtte, a miért is angyal jelent meg neki és Isten óriási erővel ruházta föl. Dowbusz és czimborái a nép vélekedése szerint nem holmi közönséges rablók (rabiwnyki) valának, hanem gavallér betyárok (opryszki, hajdamachi), a kik a nép elnyomói ellen harczoltak és a nép emberei közűl csak árúlóikat üldözték.

Az ügyvédről azt tartják, hogy „csak ír, ír, de mindig a te bőrödre.” Épen ezért a falusi ember, ha csak teheti, a pörös ügyeit lehetőleg a felsőbb törvényszék elkerűlésével a község bírája vagy más békebíró előtt szereti eligazítani. Az esküszegő vagy hamisan esküvő lelke a néphit szerint az ördögé; de a ki hamis esküje közben követ rejt a hóna alá, annak nem árt a hamis eskü, mert a büntetés így a követ és nem az esküvőt éri.

Jó szomszédnak vételnél elsőbbsége van, ha ugyanannyit igér, mint más idegen. A ló vagy a szarvasmarha eladásánál a vételárba rendesen a kötőfék is bele van értve. Ha az alkut megkötötték, az elárúsító „szerencsepénzt” (na szczistje) dob a földre; ha ez a czímeres felével esik, akkor a vevőnek szerencséje lesz a megvásárolt állattal. Az eladó, mikor az állatot a kötőfékkel együtt új gazdájának átadja, így szól: „Adjon Isten kendnek szerencsét az állathoz, nekem pedig a pénzhez!” Erre azután áldomás-ivás (mohoricz) következik. Talált jószág visszaadásáért a ruténeknél jutalmat szokás adni, a melynek nagyságát azonban teljesen a tulajdonos tetszése szabja meg. A paraszt, ha telkére szállott méhrajt fog, azt sajátjának tekinti, ha a tulajdonosa nem keresi.

Földmívelés, baromtenyésztés. A rutén paraszt szentnek tartja az anyaföldet (œwjata zemlyca), melyhez, mint táplálójához, imádkozik is és a mikor térdet hajt (pok³ony), megcsókolja. Földjébe veti minden reménységét; nem csoda tehát, ha mindenféle titkos bűbájjal és varázslással igyekszik magának jó és bő termést biztosítani. A búza elvetésénél a gazda a jobb kezét húsvétkor szentelt szalonnával keni meg és az első marék gabonát behúnyt szemmel veti a barázdába. Szólnia sem szabad e munka közben, ha valaki megszólítja, mert különben a verebek megdézsmálják kalászéréskor a gabonát. Nagyon fél a jég- és viharfelhőktől, a melyek ellen ígézéshez is folyamodik s azt hiszi, hogy ezzel el lehet hárítani a jégesőt. Vannak ilyesmiben kiválóan jártas ígézők, a kiknek a paraszt gabonával és liszttel adózik. Hogy az uborka szépen és dúsan teremjen, az asszonyok a meddő uborkavirágokat általútakra szórják és ott megostorozzák.

Marháját a rutén paraszt úgy védi a szemmel való rontás ellen, hogy udvara sövényére állatkoponyákat tűz föl, a szebb teheneinek és borjainak pedig piros szalagot köt a nyakukra. Különösen veszedelmesek a tehenekre nézve a boszorkányok. Szent György napján hajtják ki a teheneket először a legelőre. Ez ünnep előtti éjfélen az összes boszorkányok gyűlést tartanak a határhegyeken és azon tanakodnak, hogyan lehessen a tehenek tejét apasztani, a mi ellen a parasztnép mindenféle varázslattal él.

Az év ünnepei. Számos az évkör ünnepe, melyeket a parasztság bőjttel, imádsággal, munkaszünettel és mindenféle, részben még pogánykori emlékeket őrző szokással ül meg. Az év ünnepeinek sorát a karácsony (rizdwo, deczember 25–27, illetőleg új naptár szerint január 6–8.) nyitja meg. A szent estén (œwjatej weczer) mindenek előtt ladanummal (szagos gyantával) kifüstölik a nagy szobát, azután a bethlehemi jászol emlékére az asztal alá szalmát, az asztalra pedig az abrosz alá szénát terítenek, a melybe kendermagot, fokhagymát és egy lakatot tesznek óvószerűl minden ártó bűbáj ellen. Erre a háznép az asztal köré telepedik, melyre a hosszú és szigorú bőjt (pe³epiwka) után most dús lakoma kerűl. Kalács (knyszí), savanyú leves (borszcz), árpakásával töltött káposzta (haluszki vagy ho³ubci), friss és aszalt gyümölcs (suszenýci), mindenek fölött pedig a hagyományos mézben főtt búza (pszenyca vagy kutja) az ünnepi eledelek. Mielőtt a mézes kását megízlelnék, a gazda egy kanálnyit a szoba mennyezetére dob föl belőle; a mennyi szem búza tapad meg a mennyezeten, annyi raj méhe lesz a következő nyáron a gazdának. Rokonok, szomszédok és jó barátok ez estén a bőjti eledelekből küldözgetnek egymásnak, a mely szép szokás a szláv népek hajdani házközösségének az emlékeűl él még ma is „vacsoravitel” (weczerju nesty) neve alatt. Ezalatt a falu suhanczai előre meghatározott helyen összegyülekeznek; az egyik legény öregnek (did), a másik kecskének (kozá) öltözik. Aztán az énekesek (koliadnyki) kiséretében házról-házra mennek, s az ablakok alatt mindenütt elzengik karácsonyi éneküket (koliada), mindenféle nyers tréfával fűszerezve mondókájukat, a miért a gazdák néhány darab rézpénzt s kenyeret vagy kukoriczát ajándékoznak nekik. E karácsonyi dalok kettője im itt következik; az első a Dnieszter, a másik a Pruth vidékéről való:

Világ teremtése előtti időben, hej, adja Isten! Mikor ég s föld volt még csak keletkezőben, hej, adja Isten! Kékellő tengernél egyéb még nem látszott, hej, adja Isten! Annak közepébe zöld jávo[167]* állott, hej, adja Isten! Három galamb szállt a jávor tetejére, hej, adja Isten! Tanácsot tartának, imigyen beszélve: hej, adja Isten! „Testvérek, világot hogyan teremthetnénk? hej, adja Isten! Talán a tengernek fenekére mennénk, hej, adja Isten! A csőrünkben onnan arany-fövényt hoznánk; hej, adja Isten! Arányos homokból világot alkotnánk; hej, adja Isten! Előbb szelíd holdat sarló formájára, hej, adja Isten! A mely világítson sötét éjszakába, hej, adja Isten! Nappali világnak fénylő napot aztán, hej, adja Isten! S ezer kis csillagot az ég boltozatján hej, adja Isten! Testvérek, merűljünk tenger fenekére, hej, adja Isten! Arany-fövenyt hozzon ki-ki a csőrébe. hej, adja Isten! ”

A másiknak kevés az értelme; szószerinti fordítása ez:

Búsúltak a hegyek, völgyek,[168]* hej adja Isten! Ettek, ittak a zöld indákról, Hogy rozsot, búzát nem termettek; De teremtek zöld indákat, Zöld indák fölfelé kúsztak, Galambszürkén virágzottak, Virágoztak; dús termést hoztak, Ezt őrizte N. N. kisasszony, A mint őrzé, varrt mellette, S varrás közben elaludt mélyen.

Oda szálltak paradicsomi madarak, Ettek, ittak, szárnyukkal csattogtak, Felköltötték N. N. kisasszonyt, A mint fölébredt, elhajtá őket karjával; Hess innen, hess! mennyei madarak, Ne egyétek a zöld indákat; Van egy bátyám, még nem házas, Magam is nagyon ifjú vagyok még.

Hasonlóképen ünneplik a következő három napot is, a mikor a „templomi testvériség” is bejárja a falut és az egyház számára kéreget. Karácsonynapján vétek a csibéket a szokásos cip, cip, cip! szóval hivogatni, mert ha így szólítják őket, nem fognak majd tojni. Nem szabad továbbá a prémeskucsmát az asztalra tenni, mert attól a vakondok feltúrja a földet. Beszéd közben ilyenkor kerűlni kell a mák említését, mert attól nagyon elszaporodik a bolha; ép így a babot sem szabad emlegetni, mert az meg a nyakmirigyek megdagadását (torokgyulladást) okozza.

Új-év (nowej rik, január 1. ó- és 13. új naptár szerint). Ez ünnep előtti este némely vidéken csak a falu kisebb fiúgyermekeinek szabad koledálva házalniok. Énekük így szól:

Fecskemadár jött repülve, Szállt s az ablakívre ült le, Ott elkezde énekelni: Gazda, nézz körűl a házban;

Nézz körül az istállóban; Teheneid megellettek, Csupa kis tinót ellettek, Aranyszarvú tinócskákat,

Örömére a gazdának! Megellettek a kanczák is, Mindnek kesely a csikója, A homlokán mindnek csillag, Örömére a gazdának!

Báránya lett minden juhnak, Mindeniknek kosbáránya, Csupa görbeszarvú kis kos, Örömére a gazdának!

Új-év előtti éjszaka alig alszik valaki a faluban. A házról-házra járó fiúk sorsot is húzatnak a magukkal vitt jelekből, a melyek templomot, keresztet, napot, szerencsét, sírt, öreget, legényt, leányt, stb. ábrázolnak, s a kihúzott jegyből jósolnak az illetőnek. Éjfélkor a néphit szerint megnyilik az ég, s ugyanakkor a háziállatok is emberi nyelven beszélnek; de jaj annak, a ki kihallgatja őket, mert az halál fia. E varázsos éjszakán a földbe rejtett kincsek a föld színére vetődve égnek. Új-év reggelén szerencsekivánók mennek a házhoz, búzát szórnak a lakókra és ezt a mondókát szavalják:

Vetlek, hogy nőjj, rozs és búza, Takarmányt is vetek bőven, Kender, érj le egesz földig,

Földig érjen az ing széle, Térdig érjen a len szála, S kendteknek sohse fájjon a feje.

A Dnieszter vidékén a falusi fiúk új-év előtti este ezt a jó kivánságot rikkantják be a házak ablakain:

Hej, hej, a te ökreid, az én ökreim, Hej, hej, a te ekéd, az én ekém, Hej, hej, a hány czölöp a kerítésben, annyi ökre legyen a gazdának!

Hej, hej, a mennyi lyuk a szitában, annyi juha legyen a gazdának! Hej, hej, a hány lába a lóczának, annyi fiúgyermek sütkérezzék a gazda pestje mellett!

Új-év napján sem pörlekedni, sem valakinek pénzt kölcsönözni nem szabad, mert azt teszi majd az egész esztendőn át. Azt a vizet, a melylyel e napon az edényt elmosogatják, egy palaczkban elteszik, hogy vele majd a rajzáskor elszállni készűlő méhek kasát meghinthessék.

Vízkereszt ünnepe (widorszi, Jordan, január 6. ó- és 18. új naptár szerint). E nap előtti este egy legény néhány énekes kiséretében „Ma³anka”-nak öltözve járja be a falut és mindenféle mókával a ház körűl sürgölődő gazdasszony cselekedeteit utánozza. („Ma³anka” a Szent Melania népies neve, kinek e napra esik az ünnepe). E játék mellé ezt a nótát éneklik:

Gazda, édes gazda uram, Csak bocsásd be a Ma³ankát, Mert Ma³ankánk jó gazdasszony, Tud meszelni, jól tud mosni; Tálak ott a lóczák alatt, Már a fű benőtte őket, A bögrékkel sincs különben, Azokat is gyom veré föl. A mi Ma³ankánk kacsákat őrzött, Hét pár csizmát koptatott el, Míg megitatta mind valamennyit, Hét pár csizmát szakgatott el; Míg behajtotta mind valamennyit, Hét pár csizmát tépett szélylyel. Ma³ankánk a Dniesztertől való, Dniesztervizet ivott mindig, Egy kövön a lábát mosta, Közben nedves lett a köténye. Szellő, szellő, fújj erősen, Szárítsd meg a szép kötényit; Szellö, fújj az útczán végig, Fújj a szegény Ma³ankára; Fújj csak szellő és ne bánjad, Szárítsd a kötényt, mint a mákot, Fújj, te szellő, Za³uczéből, Szárítsd a kötényt, mint a kapczát.

A Jordán-ünnep előtti este ugyanúgy terítik meg a háznép asztalát, mint karácsonyestején, s előbb nem fognak a vacsorához, míg mindenki egy korty szenteltvizet nem ivott. A mint besötétedik, érkeznek az énekes fiúk s ezt az alkalmi nótát fújják:

Szép jó estét e szent estén! Itthon-e a ház gazdája? Béres mondja, nincsen itthon, De én tudom, hogy itthon van, Ott ül fönn az asztalfőnél, Bundájába burkolódzva; De a bundán zseb is vagyon,

És a zsebbe’ aranycsikók, Ennek s annak ád belőle; Nekünk, fiúknak, egy-egy kenyeret, Nektek, lányok, egy-egy koszorút, Nektek, aggok, egy-egy kalácsot, Nektek, anyókák, egy-egy vesszőt, És most Isten áldjon, gazdánk!

Magán az ünnep napján folyóvíz partján történik a vízszentelés, melynél a nép taplót gyujtogat, s minden család egy az alsó végén bazsalikommal töltött és kendőcskébe csavart vastag viaszgyertyát (trijca) szenteltet a maga számára. A mint a pap a szertartást befejezte, az egész nép „jordan woda, gerelejsom” (Jordán vize, Uram irgalmazz!)kiáltásban tör ki. Az így megszentelt folyóvízben és a patakokban az ünneptől számítva tizennégy napon át nem szabad ruhát mosni.

Gyertyaszentelő (stritenje, február 2. ó- és 14. új naptár szerint). E napon a jámbor hit szerint a Boldogságos Szűz bemutatta szent fiát a templomban és ott tisztúlásáért hálaadó imádságot mondott. Ugyanekkor találkozik a tél a nyárral. Ekkor viszik haza a templomból a vízkeresztkor szentelt gyertyákat (trijcy), melyek addig ott voltak, s ettől fogva a házban őrzik őket, hogy alkalomadtán égiháború elleni oltalmúl meggyújthassák. A fülfájósakat e napon szárított marhatrágyával szokás füstölgetni.

Gyümölcsoltó Boldogasszony (b³ahowiszczenje, márczius 25. ó- és április 6. új naptár szerint). E napon égetik el azt a szalmát, a melylyel karácsony estején a bethlehemi jászol emlékére a szoba padlóját beterítették, s a melyet utóbb a fagy és a hernyók elleni oltalmúl a gyümölcsfák köré csavartak. Az elégetés után megmaradt hulladékait folyóvízbe dobják. A szokásmondás azt tartja, hogy „a minő ezen a napon az idő, olyan lesz húsvét vasárnapján is.” A ki e napon ülteti meg a kotlóst, annak kétfejű csibéi kelnek ki a tojásokból.

Fehér hét (bi³ej tyŸdeñ vagy masnyca) és húsvéti bőjt (howinje vagy we³ykej pist). A húsvéti nagy bőjt előtti hétnek „fehér hét” a neve s ezen már nem esznek húst, de tejet és sajtot még igen, a miért „kövér hét”-nek (masnyca) is nevezik. Ezen és a nagy bőjt következő hetén nem szabad fonni és szőni, mert különben a tej és a sajt megnyüvesedik. A bőjt első hetében pedig még azért sem szabad fonni, mert „Szent Tódor ott áll a szögletben.” Ugyanezért e hét folyamán a háznak minden szögletét tisztára söprik és takarítják.

A nagyhét (we³ykej vagy styastnyj tyŸdeñ). Nagyhét szerdáján, melyet a nép „fekete szerdá”-nak is nevez, senki sem költözködik be új házba, mert ezt szerencsétlen napnak tartják. Zöld csütörtökön (Ÿywnej czetwerj) a patakokban fürödnek, hogy bőrbetegségek ellen védve legyenek. „Zywernej”-nek azért hívják e csütörtököt, mert a mikor Krisztus meghalt, a veréb „Ÿyw! Ÿyw!” szót hallatott. Nagyszombaton a húsvéti kenyérhez használt tojások héjait a patakokba és folyókba szórják, hogy valamely távoli országban leúszván, az ott lakó rachmanoknak (e félig ember-, félig haltestű bölcseknek) az ünnepről hírt vigyenek. Mikorra e tojáshéjak oda leérnek, ismét ép tojásokká változnak s minden egyes tojáson 12–12 rachman osztozik. Ez évenként a húsvét utáni negyedik hét szerdáján történik, miért is e napnak a népnél rachmanskej Welykdeñ (rachmanok húsvétja) a neve. Nagyszombaton vagy zöld csütörtökön égetik el a „Did”-et, vagyis azt a zsúp szalmát, a mely az immár tehetetlenné vált s a bevonuló tavasz elől pusztúló telet jelképezi.

Húsvét (Welyk deñ). Az ünnepek ez ünnepén kora reggel megszentelik a húsvéti kenyeret (paski), kolbászt, sajtot, húst, szalonnát, tormát, fokhagymát, hámozott tojásokat és a festett húsvéti tojásokat (pesanki). Isteni tisztelet után mindenki siet haza, hogy a szenteltből (dorá, œwjaczene) ehessék. Legelsőben a tojást ízlelik meg, mert azt tartják, hogy ez jó a gyomorgörcs ellen; aztán a tormából esznek egy keveset, hogy olyan egészségesek, majd a szalonnából, hogy olyan kövérek legyenek, mint az, s végűl a sajtból, hogy hidegleléstől mentek maradjanak. Ekkor megszólal a templom tornyában a húsvéti harangszó, a mely innentől kezdve három napon át majdnem szünet nélkül tart, s apraja-nagyja a templom terére siet, hogy ott a húsvéti játékokban részt vegyen. E napokban a szokásos köszöntés helyett „Christos woskres – woistenno woskres” (Krisztus föltámadt, – valóban föltámadt) szavakkal üdvözlik az emberek egymást. A templom körűl a leányok énekelgetnek is. Húsvét hétfőjén a rutén leányzót a szeretője és annak pajtásai megöntözik, a miért viszonzásúl hímes tojásokat kapnak, melyeken olykor igen szép hagyományos czifrázatok láthatók. Húsvét keddjén viszont a leányok öntözik meg a legényeket. Ha valaki szerencsével akar halászni, az húsvét vasárnapján, mikor a pap először hirdeti ki, hogy „Krisztus föltámadt”, erre ne a szokásos „valóban föltámadt”, hanem a „ja ³owju rybu” (halat fogok) szókkal feleljen. Az a leány, a ki húsvét vasárnap először húzza meg a harangot, nem sokára férjhez megy. Húsvét vasárnapján senki se vegyen sót a kezébe, de legkivált leány ne, mert izzadós lesz tőle a tenyere.

Szent György napja (deñ œw. Jurija, április 23. ó- és május 5. új naptár szerint). Szent György a marhának és a szántóföldeknek oltalmazója a boszorkányok rontása és a farkasok kártétele ellen. Napjának előestején a rutének négyszegletű vagy kerek gyepdarabkákat ásnak föl s azokat a kapu tetejére teszik a boszorkányok elleni védekezésűl. A tehénistállók ajtajára kátránynyal kereszteket mázolnak, továbbá kifelé fordított boronával torlaszolják el a bejárást, hogy a boszorkányok a tehenek tejét el ne vehessék. Szent György napján napfölkelte előtt hajtják ki a csordát a legelőre, hogy a marha a kora hajnali harmattól annál kövérebb legyen.

Szent Márk napja (deñ sw. Marka). E napon a nép, ha maga dolgozik is és nem ünnepel, de mint „ökrök ünnepén” (wolowe œwjato) a szarvasmarhával nem dolgoztat, mert azt tartja, hogy ha e tilalmat megszegné, a barmainak árthatna.

Pünkösd (œwjata nedilja, ze³eñi œwjata). Pünkösd szombatján az udvart zöld lombbal, az ablakokat pedig levestyik-levelekkel díszítik föl, miért is „zöld ünnepek”-nek hívják e napokat. Ez ünnepen a temetőbe is kimennek s a sírokra étel- és italáldozatot (kalácsot, tejet, sót, stb.) téve, a halottakért imákat (prówody) mondanak. Pünkösd hétfőjén, vagy ha e napon esős az idő, a legközelebbi vasárnapon járják be körmenetben a földeket s megszentelik a vetéseket és kútakat (po³e œwjatyty). Pünkösd napjáig nem szadad fürödni, mert az embert a Niauki nevű vízitündérek könnyen a víz alá ránthatnák. E tündérek a felhőket is „el tudják zárni” s így megfoszthatják a földet az esőtől.

Szent Prokop napja (œw. Pvokípija, július 8. ó- és 20. új naptár szerint). A nép e napot a „tűz ünnepe” (wohnowe œwjato) néven üli s azzal szenteli meg, hogy a házakban nem gyújt tűzet; dolgozni sem szoktak ekkor, jóllehet az egyház nem tiltja a munkát. – Szent Illés (œw. Iljí, július 20. ó- és augusztus 1. új naptár szerint), valamint Gábor (Hawrii³a, július 13/25.) és Phokas (Foki, augusztus 12/24.) napja a „mennydörgés ünnepei” (hromowe œwjato). Illés napja után már nem lesz több égi háború. Jellemzi e napot az a legenda, a mely szerint mikor az Úristen a világot s a többi közt a villámot és mennykövet teremtette, az ördögre bízta őket, a ki azonban visszaélt velük. Erre az Isten az összes vizeket 24 ölnyi mélységig befagyasztotta s az ördögöt ez alá a vastag jég alá zárta. Most aztán megparancsolá Szent Illésnek, hogy lopja el az alvó ördögtől a villámot és a mennykövet, a mit kemény küzdelemmel meg is tett. Ezóta Szent Illés szekerével kalácsot vive robog végig az égen, mikor mennydörög. A néphit szerint a méhek is csak Illés napjáig rajzanak, utána már nem. – Mária oltalmának napján (Pokrowa, október 1/13.) a férjhez menni vágyó leányok ezt a versikét mondogatják:

Boldogságos Szűzanyám, Takard be a koponyám Akárminő kendővel, Csak ne legyek lányfővel.

Szent Dömötör (Dmytria, október 26. ó- és november 7. új-naptár szerint). Ehhez a szenthez, de még inkább Szent Miklóshoz (Nykolaja, deczember 6/18.) folyamodnak, a kik sulyos betegségben szenvednek s tőlük remélnek segítséget. – A Szent András napját (œw. Andreje, november 29. ó- és deczember 11. új-naptár szerint) megelőző estén szokásos babonákat már említettük; itt csak azzal toldjuk meg, hogy e napot a nép leányok ünnepének (diwocze œwjato) is nevezi.

Ördögök és kisértetek (czorty i duchi). Az ördögöt a nép emberi alakban, de feketének, a fején szarvakat, hátúl farkat viselőnek képzeli, a ki ballábára, mely kecskelábhoz hasonló, sántít. Az ördög nevei: ditko (öregecske), czort (a fekete), neczystej (a tisztátalan), sczaz-bý vagy sczaznyk (pusztúljon vagy tűnjék el, vagy az eltűnő), duch œwjatyj pry nas (a Szentlélek legyen velünk). Kisérői és társai a pokolban a kisértetek, haza járó lelkek, varázslók, boszorkányok és kurúzslók. A poklot a nép a föld közepébe képzeli, hol az ördög az örök tüzet szítja és a forró szurkot kavarja, a melyben az elkárhozottakat irgalom nélkül gyötrik. A pokol bejáratát senki sem ismeri, de azt tartják róla, hogy valahol szörnyű mélyen van. Ha bolygótűz vagy lidérczfény jelenik meg mocsaras, morotvás terűleten, azt a nép hite szerint az ördög gyújtja föl, a ki az embereket veszedelembe akarja vele csalni. Az ilyen helyeken, továbbá régi elhagyott malmokban és a szántóföldek barázdáiban szeret tartózkodni és a legkülönbözőbb alakokban jelenik meg az emberek előtt: majd mint fekete borjú vagy macska, és az ördögnek ezt az alakváltoztatását a nép perekedatysjanak nevezi. Ha mennydörög, a paraszt nem mer a földje mesgyéjén ülni, mer t ott szeret az ördög lappangni s nem tűr meg maga mellett senkit sem. A jégesőt is az ördög szerzi, a ki ilyenkor fehér lovon nyargal; s a mikor a vihar nagyon tombol az erdőn és félelmesen süvölt a szélvész, akkor is a „fekete” szágúld a levegőn át. Ha az ilyen ítélet-idő két-három napig is eltart, akkor azt mondják, hogy valaki fölakasztotta magát, annak a lelkét viszi az ördög a pokolba.

Mikor valaki lidércznyomást érez, akkor az ördög ül a mellén s az fojtja el a lélekzetét. A ki megméreti magát, azzal az ördög is leméreti magát látatlanúl. Zsidók és zsugori emberek az ördögöt házi szellemként mindig készen tartják a szolgálatukra a kéményben s tőle kapják a gazdagságukat. Ha valaki elveszt valamit; fonalat köt az asztal lábára s így szól: „Ördög, ördög, ne bomolj velem, add vissza, a mit elvesztettem!” A ki a kisújja (mizennej pa³ec) vérébe mártott tollal éjfélkor kötelezvényt ír a saját lelkéről az ördögnek, az élte fogytáig minden vágya teljesedtét megnyerheti s kincset, vagyont kapat a sátántól, de halála után az ördögé lesz az eladott lelke.

Az ördögön kivűl erősen hisz a rutén nép a vampyrokban (opyà). Ezek mindig hímneműek s ilyenekké válnak holtuk után rendesen a javasok, varázslók, öngyilkosok, vesztőhelyen kivégzettek, valamint a megcsalt szeretők is. Az olyan opyà, ki életében farkat viselt, holta után föltűnő piros arczáról ismerhető meg. Temetése után a sírban nem tud nyugtot lelni, hanem éjjel kisért s éjféltől kezdve a földön bolyong, a gyermekek és fiatal leányok vérét szíjja s olykor meg is fojtja őket. A mint azonban a kakas éjfél után elsőt kukorékol, a vampyrnak megint vissza kell térnie sírjába, a mely rendesen a behorpadt sírgödörről és a benne lévő lyukról ismerszik föl. E vampyrok jégesőt és zivatart is tudnak támasztani; a ki erről meg akar győződni, az csak nyissa föl egy ilyen vampyr sírját s majd meglátja, hogy a vampyr szája jégdarabkákkal és hóval van tele. Épen ezért a vampyrt arczával lefelé kell a koporsójába fektetni s a szívét karóval át kell szűrni, akkor aztán többé nem kél ki sírjából. Mintegy 20 esztendővel ezelőtt csakugyan megtörtént LuŸan faluban, hogy a parasztok egy öngyilkost, a kinek még holta után is piros volt az arcza, éjszakának idején kiástak a sírjából és bedobták a Pruth folyóba, s mindezt azért, hogy a vampyrnak hitt halott jégesőt és zivatart ne támaszthasson a határukban.

Varázslás (czarzivnyctwo). A legfélelmesebb varázslónők a rutén nép szemében a boszorkányok (widmý), a kik bűbájosságaik gyakorlása közben és társas összejöveteleiben kibontott hajjal járnak-kelnek, a jobb kezükben lapátot (³opata) vagy seprőt (mit³á), a baljukban pedig tejes sajtárt (dijnyca) visznek, a mely tele van a megrontott tehenek tejével. Szent György nap előtti éjfélkor a boszorkányok tizenkettenként összegyülekeznek a határdombokon (mohy³y) s ott tánczolnak és tüzet raknak. A ki a teheneit e gonosz bűbájosok rontása ellen meg akarja védeni, Szent György napja előtti este hintsen a tehene köré mákot vagy lisztet és mondja el ezt az igézést: „Csak ha előbb ezt a lisztet (vagy mákot) mind egy szemig fölszedted, akkor vehesd el te N. N., a tehenem tejét”. Ha a tehén e mellett meg lenne babonázva, még pedig vagy úgy, hogy a tölgye vérfoltos, vagy úgy, hogy a teje elapad: akkor a parasztasszony egy kötelet von végig Szent György nap hajnalán a harmatos fűben. Aztán a kötelet apró darabokra vagdalva és sóval keverve a tehén takarmányába heveri és megeteti vele. A mint a tehén ebből evett, a varázslatnak vége.

Varázslónők (czariwnýci) a szó szorosabb értelmében az olyan fiatal asszonyok vagy leányok is, a kik a legényeket tüzes szemük pillantásával, mindenféle fűvekkel és bájitalokkal tudják magukhoz bilincselni és sokszor kétségbeesésbe vagy halálba is kergetik szerencsétlen áldozataikat. Ilyen esetre mutat az az ismert fonóházi dal, a mely így kezdődik: „Ne menj, Hryciu, a fonóba!”

Javasok és javasasszonyok (prymiwnek, prymiwnyca) az olyan férfiak és nők, a kik titokzatos eszközeikkel, kivált ígézésükkel az embereket és állatokat mindenféle bajtól, betegségtől meg tudják szabadítani. A betegségek elleni ráolvasásokat azonban igen nehéz tőlük megtudni. E sorok írójának mégis sikerűlt néhányat megszerezni. Ime két példa:

Gyomorgörcs ellen kilencz napig ezt mormolja a javasasszony:

Beléd horgaszkodott a görcs Újhold idején Olyan fájón olyan szúrón, A véredet is kiszívón, Reggel, estve, Délben, éjfélkor. Görcsök, innen vissza ígézlek, Visszahívlak benneteket Hetvenhétszer. Itt ne legyen maradástok, Hogy e testet megrontsátok, Hogy a vérét kiszíjjátok; De pusztúljatok a sötét hegyekbe, A tengernek fenekére, A sárga futóhomokba, Mocsárba és morotvába! De ezt a megtisztúltat, Az Úrnak e megkeresztelt szolgáját, N. N.-t, Hagyjátok egészségesen, Épségben!

A tehén tölgyének daganata ellen ezt mondják kilenczszer:

Daganat, beste lelke, Olyan lettél, mint az alma, Almányiból diónyira, Diónyiból babnyi nagyra, Babnyi nagyról borsónyira, Borsónyiról mákszemnyire, Mákszemnyiből semmivé fogyj. Így enyészsz el te is, daganat, Mint a hab a víznek színén, Mint a harmat a fűszálon, Mint a viasz a tűzlángban, Úgy enyészsz el!

Jóslónők (woroŸké) rendesen az olyan tapasztalt vénasszonyok, a kik szerelmi bájitalok készítésével foglalkoznak s bűbájos szereiket pénzért vagy pénzt érőért bocsátják árúba; varázsígéikkel egymáshoz fűzik a szerelmeseket (ilyen a kedvesnek a kéményen át való idézése); magtalan asszonyoknak tanácsokat adnak, hogy gyermekre tehessenek szert; a tolvajnak nyomára segítik a károsúltat, álmokat fejtenek, kártyavetésből, bab- vagy kukoriczaszemekből jósolnak. Kiváló hírnévnek örvendett nem régiben két ilyen jóslónő: az egyik Boroutz faluban (Kotzman kerűlete), a másik Czartoriában (StoroŸynetz kerűlete). A babszemekkel való jóslás így történik: A jóslónő 41 szem magot vagy babot vesz elő, aztán három csoportba osztván őket, így szól: „Negyven babszem és még egy, mondjatok igazat, akár egy.” A három rakáska babszemből aztán addig szed el négyet-négyet, míg a helyükben csak 4, 3, 2, vagy egy sem marad. Ugyanezt még kétszer megismétli és az így kapott három sorozatban lévő szemek számából és állásából jövendől.

Ha valaki gyűlölt ellenfelét meg akarja rontani, régi fazékba hajat, egy seprődarabkát és bizonyos füveket tesz és aztán e fazekat olyan útra teszi. a melyen az ellensége gyakran jár. Ha ez a „rontás”-t átlépi, megőrűl vagy sorvasztó betegségbe esik. A bűvölésnek ezt a nemét „valaki alá öntés”-nek (kohoœ pidsypaty) híjják. Tolvajok emberi lábszárcsontot szereznek, abból kiszedik a velőt és a csont lyukján át gyertyát öntenek. Ennek a gyertyának állítólag olyan tulajdonsága van, hogy a mely házat vele háromszor megkerűlnek, annak a lakói halálhoz hasonló mély álomba merűlnek, s azalatt a tolvajok bátran ellophatnak mindent a nélkül, hogy rajta érnék őket.

Álommagyarázás és egyéb jósjelek. A rutének nagyon sokat adnak az álomra; de az álomfejtés nehéz dolog, a mihez csak a falu némely öregebb, erre kiválóan hivatott emberei értenek. Azt hiszik, hogy a jó álmok az Istentől, a roszak ellenben az ördögtől jönnek.

De vannak jó jelek is (dobri vagy zli znaké), melyekből szintén megtudható a jövő. Ilyen jelek, melyekre főleg idős emberek sokat adnak, igen számosak. Ime néhány példa: Ha légy esik a tejbe, ajándékot kap az ember. Üres kannát vivővel találkozni rosz jel; tele kanna szerencsét jelent. A ki zsidóval találkozik, az szerencsével fog járni; ellenben pappal találkozni szerencsétlenség; ettől csak úgy óvakodhatni, ha az ember titokban követ vagy szalmaszálat dob a pap után. Hétfőn nem szabad pénzt váltani, mert különben az egész héten át költekeznie kell az embernek. A ki pénteken nevet, annak vasárnap sírnia kell és viszont. A ki nagyon (csontig-velőig) átfázik (moroz ti³om ide), azt nem sokára valami baleset vagy betegség éri. A ki előtt az úton nyúl szalad keresztűl, az ne reméljen jártában jó sikert, stb.

Kuruzslás (liké, znachárstwo). Jóllehet a rutén paraszt általában többnyire jó egészségnek örvend, betegségektől sem marad megkimélve. Ezek ellen a falu orvosláshoz értő emberei vagy asszonyai olyan szereket használnak, a melyek közűl a legtöbb sokkal inkább a betegnek irántuk való erős hiténél fogva, mintsem igazi gyógyító erejével hat. A nép orvosságai leginkább bizonyos füvek, gyökerek és virágok, a melyeket esős időben, tavaszszal hóolvadás után, újholdkor, vagy bizonyos ünnepeket megelőző éjszakákon kell szedni; ezek mellé sajátszerű virázsígék és cselekedetek járúlnak, a melyekről a föld népe azt hiszi, hogy csalhatatlan gyógyító erejűek. Azonban nehéz dolog a javasoktól az ilyen varázsígéket megtudni, mert azokat az egyes családok mindig a legnagyobb gonddal titkolják és apáról fiúra örökítik át. A néphit szerint valamely házaspárnak a legutolsó fiú szülötte (mizynok) kiváló gyógyító erővel jön a világra. De nőknek is van ilyen kurúzsló tehetségük, s az ilyenek mindig el is vannak látva mindenféle, embernek és állatnak a baja ellen való orvossággal és egész vidékükön nagy a tekintélyük. A nép nagy számú orvosságai közűl csak a legközönségesebbeket soroljuk el:

Ijedés ellen (wid strachú) napfölkelte előtt három napon ezt kell a beteg fölött elmondani, a ki ezalatt kést tart a fogai közt:

A berekben jártomban vad tehénre akadtam; segítségért kiabáltam, hangosan fölkiáltottam, Szent Szűzhöz folyamodtam Szentséges Szűzanyám, Kérlek, hallgas reám! Kezdé tőlem kérdeni: Mivel segíthetek rajtad? Az Atyának és Fiúnak nevében ez ijedtség tőled menten távozzék; menjen el a hegyekbe, hasadozott szirtekbe; olvadó hó mossa el, téged tovább ne kínozzon; folyó víz sodorja el, menjen követ görgetni, szűnjék téged gyötörni, a véredet ne igya, csontodat ne sorvaszsza; tűnjék, mint levél a vízen, tova tőled, megkeresztelt, megtisztúlt s az Isten anyját jámborúl tisztelő N. N.

A hályogot (bilmó) úgy gyógyítják, hogy a betegnek szemét első gyermekét szoptató asszony tejével kenik meg. Avagy még gyakrabban törött czukrot vagy porrá tort szegfűszöget fújnak a hályogos szembe és ehhez naponkint háromszor mormolja a javas a következő mondást:

Fehér hegyről jött egy leányzó, fehér a keze, fehér a lába, fehér a válla. Hozzá szegődött az Isten anyja: Eredj, fehér lány, a megtisztúlt, megkeresztelt N. N.-hez, Isten szolgájához, és a hályogját az ásóddal ássad ki, gereblyéddel tisztítsd ki, lapátoddal hajítsd ki, a söprőddel söpörd ki. Olyan tiszta legyen a szeme, mint az arany vagy a nap fénye.

Hideglelés (frebra, triasawyca, teta) ellen denevérrel vagy sündisznóval füstölik meg a beteget. Azt is tanácsolják neki, hogy fölfordított kanna fenekére öntsön vizet s azt a szoba küszöbén igya le.

Kelések (czeraké) ellen egy darab fába annyi rovást rónak, a hány kelése van a betegnek s aztán a fát kidobják az útra. A ki megtalálja, arra mennek át a kelések, a beteg pedig megtisztúl tőlük.

A kis gyermekek ideggörcse (frass vagy skusa) ellen a templomból elcsent kefesöprővel háromszor kell a gyermek arczát meglegyinteni s ezt mondani: „Jakej hist, takej ko³acz” (a milyen a vendég, olyan a kalács).

A ki rühes (korósta), napfölkelte előtt meztelenűl fusson végig a harmatos kenderföldön, s attól meggyógyúl. Szemölcsöket (borodawki) a békák váladéknedvével kell bekenni, hogy elmúljanak. Gyomornyomás (bil’zo³otnyká) ellen az úgy nevezett „fazékforgatás”-t (hornje perewertaty) használják, vagyis a betegnek a köldökére szájjal lefelé egy kis bögrét tesznek, a mely alatt kócz ég. Az iszákost (pijak) úgy gyógyítják, hogy olyan pálinkát itatnak vele, a melyben előbb tökvirágot áztattak.

Égitestek és természeti tünemények: Azt hiszik, hogy minden csillag egy-egy ember életével áll kapcsolatban. A fényesen ragyogó csillagok az igazak lelkei, a halványan pislogók a bűnösökéi. Ha csillaghúllás van (padúcza zwizdá), valahol egy emberélet aludt ki. A csillagképek közűl csak a következők ismeretesek a nép előtt: a gönczölszekér (kuraszka), a rák (rak) és a bak (czepeha). Mikor a tejút (doróha) nagyon fényes, jó időt várhatni. Fölötte nagy dolog egy-egy üstökös (wichá) megjelenése; ha vörös a fénye, háborút jelent; ha pedig fehér, éhséget vagy döghalált. A nap- és holdfogyatkozások (zatminje sonca, misiæa) azért történnek, mivel az asszonyok szombat este vagy vasárnap reggel varrják föl az ingek gallérjára a kötőszalagokat (zászczinki), a mi nagy vétek. Újhold (nowej misiaæ`) a legalkalmasabb ideje bizonyos gyógyító vagy varázserejű füvek szedésének.

A villámot (b³yskáwyca) és mennydörgést (hrim) az Isten teremtette ugyan egyéb dolgokkal együtt, és az ördögnek adta át, ettől azonban, mint már említettük, Szent Illés visszavette. Ha a villám valahová beüt és tüzet támaszt, azt csak kecsketejjel lehet eloltani. A mennykőütött embert némelyek igazlelkűnek tartják, mások ellenben Isten bűntetésének tekintik az ilyen hirtelen halált. Innen van ez az átok: Hrim-by tebé tris (üssön meg a mennykő).

A jégeső (hrad, túcza) az ördög műve. De vannak olyan emberek, a kik el tudják ígézni, vagy oda irányozni, a hová akarják. Az ilyen jégesővarázslónak hradowej (jégeső-ember) a neve és ekként végzi a varázslását: Mihelyt a sárgás-szürke jégeső-felhő közeledik és a levegőben való zúgása már hallható, a varázsló vagy egészen meztelenre, vagy egy ingre vetkezik, aztán az egyik kezébe egy ócska kalapot, a másikba kaszát kap s azzal négyszer keresztet vet a közelítő felhőre, mondván: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, amen (négyszer); Seminte, Binte, Hegi[169]*, Éliás, te verő!, vidd el e felhőket az erdőkre, a sziklákra, oda, a hol sem szántóföld, sem gyümölcsfák nincsenek; ha ezt nem tennéd, te léssz Isten előtt a bűnös.” Erre még rövid imádságok következnek. Más módja a vetés jégveréstől való megóvásának az, hogy a szántóföld négy szélén szentelt húsvéti kenyeret (ártos) ásnak el. Közeledő zivatar elé különben a harangokat is meg szokás húzni, továbbá egy lapátot, meg söprűt vetnek keresztben a ház ajtaja elé. Az eső után rendesen szivárvány (duhá, wesélka) támad, mely a nép hite szerint fölszíjja az esőt a felhőkbe, mire szép időnek kell lennie.

A rutének számos időjóslásai közűl is ide iktatunk egynéhányat: Nagy hófúvások jó termésű évet jelentenek. – Ha a leölt disznó lépe hosszú, sokáig fog tartani a tél; ha ellenben rövid, hamar kitavaszodik. – Ha a hollók rajokban s nyugtalanúl röpdösnek idestova, az az évszak szerint havat vagy esőt jelent. – Ha a sertések szalmát hordanak az almukba, eső lesz. – Ha sok a cserebogár, bő kukoriczatermés várható.

Halál és temetés. Ha bagoly (sowá) huhog a ház fölött, vagy ha a kakuk (zazulia) gyorsan egymás után kilenczszer vagy tizenegyszer kiált a ház táján, a rutén azt hiszi, hogy a házban, vagy legalább a szomszédságban nem sokára meghal valaki. A halottat, mihelyt a lelkét kiadta, megmossák, éltében viselt ruháiba öltöztetik s aztán a ház déli falánál álló széles lóczán kiterítik. Kis gyermekek holttestét az asztalra is szokás kiteríteni. A férfi és felnőtt ifjú fejére kucsmát tesznek, az asszony fejére fehér kendőt csavarnak, a leányokét egy, a Pruth vidékén karabuli-nak nevezett kerek fej-ékkel, virággal és szalagokkal díszítik, a kis gyermekeknek pedig télizöldből font koszorút tesznek a halántékukra. Ezután a holttestet föl egész a nyakáig fehér vászon lepedővel (rantuch, a mely szó a német Randtuch-ból ered) terítik le; a kezeit keresztbe kulcsolják s az újjai közé azt a gyertyát illesztik, a melynek világánál kiszenvedett. A megholtnak a lelke (duszá) azonban a nép vélekedése szerint csak nagy nehezen szakad el a testétől s egészen a temetésig annak közelében tartózkodik, sőt a temetés után is visszatér a szobába. Ezért igen gyakran egy négyszögű lyukat (ú. n. „ablakocská”-t, wikonce) fűrészelnek ki a koporsó alsó végén, hogy a léleknek a testtel való közlekedését megkönnyítsék. A halott fejénél gyertyatartó állvány van, melyre a látogatók mindenike oda tűzi a maga gyertyáját, s e gyertyák éjjel-nappal ott lobognak az elhúnytnak lelki üdveért. A halott fehér tokú párnákon fekszik, a melyek mellé ki vannak terítve megmaradt ruhái, s ezeket aztán a temetéskor a ház előtt a koporsó fölött a rokonság vagy a falu szegényei közt kiosztják. Ez különösen a kotzmani kerűletben szokás és akkor történik, mikor a halottat a ház elé kiviszik.

Mindaddig, a míg a holttest a házban fekszik, annak férfi lakói hajadon fővel, a leányok pedig kibontott hajjal járnak-kelnek. Este, mint már mondottuk, a falu felnőtt ifjúsága elmegy a halott mellett virasztani (lubok = szeretet-szolgálat, vagy prevetje, a román priveghierea-ból = virasztás) s ott társasjátékokkal mulatnak, de természetesen éneklés nélkül.

Mikor a koporsót fölemelik, hogy a házból előbb a templomba, onnan pedig a temetőbe vigyék, előbb háromszor leeresztik a ház minden küszöbe fölött, mintegy elbúcsúztatva a halottat hajlékától. A családtagok e közben a szobában maradnak s hamar becsukják az ajtót és ablakot, hogy a halott valakit maga után ne híjjon, és csak némi idő múlva jönnek ki, hogy a temetést kövessék. Útközben a halott hozzátartozói, de fogadott siratónők is az alkalomhoz illő siratóénekeket zengenek, mint példáúl: „Ej, hogy is hagyhattál itt bennünket, jó anyuskánk? Ki fog most már nekünk enni adni, bennünket ápolni és fésűlgetni? – Ó, édes drága anyám, milyen egyedűl fogsz most itt feküdni!” így és hasonló szókkal siratják a leányok az anyjukat. Az anya pedig így kesereg a fia halálán: „ó, fiacskám, fiacskám, milyen kicsi kunyhócskát építettél magadnak! Ki fog téged már most ölelni, csókolni; s milyen hideg lesz neked odalenn a földben; ki fog téged táplálni és fésűlni?” A felnőttekkel régebben egy kalácsot, sőt olykor sült csibét vagy egy palaczk pálinkát is tettek a koporsóba; de ez a szokás már mindenütt megszűnt. Egy-két krajczárt azonban még mindig kap a halott, s azt, mint a régiek az obolost, vagy a mellére teszik, vagy a koporsója után dobják.

A koporsó előtt nagy kenyeret visznek, a melybe öt-kilencz pálczika van szúrva rajtuk függő mézeskalácscsal, szilvával és almával. Ennek parastas[170]*vagy derewcé a neve s bizonynyal ősrégi halotti áldozat maradványa. A sírásónak a sír fölött fekete tollú eleven tyúkot szokás adni szomorú tiszte jutalmáúl, továbbá szokás a halott után a sírba pénzt vagy földgöröngyöket dobni.

A halottért szolgáltatott istenitiszteletnek, a gyászmisének is parastas a neve. Ezzel tor is jár, s rendesen heted, kilenczed, tizennegyed, negyvened nap, vagy egy év múlva megismétlik a mise utáni torral együtt, melyen főtt búzát (ko³ewo) s egyéb eledeleket esznek és a vendégek között viaszgyertyás kalácsokat és vízzel telt kis bögréket osztanak ki. A kalács és a bögrék átadása közben mindig megemlítik a halott nevét, a kinek lelki üdveért (za duszu N.) ez ajándékot adják. A saját lelki üdveért is szokott a ház gazdája bögrét adni e szókkal: „A lelkemért előre” (na wpered moji duszí). Ezután a megholt kedvelt ételeit osztják ki a jelenlévők között. Midőn ez alkalommal isznak, előbb mindig a földre loccsantanak pár csöppet az italból halotti áldozatúl (libatio).

Pünkösd szombatján (subota pomerszych, prowidyná) a sírkereszteket koszorúkkal díszítik és a sírokon gyertyákat gyújtanak, a pap pedig a temetőt bejárva minden sír fölött imádkozik a megholtakért.

Kedves halottjukot rendesen egy egész évig, a kotzmani kerűletben pedig legalább hat hétig gyászolják. Ha a leány e hat hét letelte után tánczolni akar, „megváltja magát a gyásztál” (wikupjujesja), vagyis nehány darab aprópénzt dob a tánczhely padlójára.

A világ végét (konec œwita) következőleg képzelik el a rutének: Legelőbb is sok véres háború (wojny) fog dúlni, majd éhinség (hó³od) és sáskajárás (saranczá) látogatja meg a földet; utóbb vascsőrű madarak jelennek meg és minden élő teremtménynek kivágják a szemét; ezeket egy óriás bölény (bujwo³) követi, mely az összes folyók és tavak vizét kiiszsza és minden földet, mezőt lelegel. Erre a föld hét ölnyi mélységben égni kezd és az egész világon akkora szélvész fog végig fújni, hogy három dombot söpör össze a Jozafát völgyébe. Ezen a három halmon lesz az utolsó ítélet, a melyre ekkor Krisztus megjelenik. A míg azonban a gonoszok fölött ítélkezik, a Boldogságos Szűz mély álomba lesz merűlve, hogy buzgó könyörgésével az örök Igazság szigorú ítéletét meg ne másíthassa.

A huculok. Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos

A szorosabb értelemben vett ruténeknek, vagy a mint magukat nevezik, rusznyákoknak közel rokonai a huculok. Közel atyafiságban állnak egymással nyelvükben és szokásaikban egyaránt, miért is a hatóságok a tágabb értelemben vett ruténséghez számítják őket, melynek a köréhez rajtuk és az imént leírt rusznyákokon kívűl tudvalévőleg még egyéb, egymással szintén nagyon közel rokon törzsek is tartoznak. A galicziai huculoktól a bukovinaiakat a Czeremosz, a Fehér-Czeremosz, meg a Perkala patak völgyei választják el; de azért igen hasonlók egymáshoz. A legnagyobb különbség az közöttük, hogy más-más felekezethez tartoznak; a galicziai huculok ugyanis görögkatholikusok, a bukovinaiak ellenben majdnem egytől-egyig a görög-keleti egyház hívei. Kisebb különbségek mindazonáltal a szokásaikban, a viseletükben és a nyelvükben is találhatók. Így a galicziai hucul nők nemzeti szoknyája két kötényből áll, a bukovinaiak ellenben csupán csak egy szélesebb kötényt kötnek szoknyáúl a derekukra. A galicziai érdekes női köpönyeg, a guglia sem látható Bukovinában; itt a közönséges köpönyeget viselik helyette. A mi a nyelvet illeti, megjegyzendő, hogy a bukovinai huculoké gazdagabb román elemekben, mint a galicziaiaké, a mi azoknak oláh szomszédaikkal való sűrűbb érintkezéséből magyarázható. A huculok ugyanis az említett nyugati határvonaltól egészen a nagy Szereth-völgyig lakják Bukovina hegyvidékét, a hol a rónaságon a velük törzsrokon rusznyákokkal szomszédos a terűletük. Továbbá egész Frassinig lakják a felső Suczawa-völgyet, a hol a cs. kir. méntelep határolja el őket a völgy alsó részén lakó románoktól. Lejebb délnek telepeik határvonala az oláhság felé a Brodina patak balpartján húzódik. Jellemző, hogy míg e pataknak egy jobboldali mellékvize, a Kis-Brodina, a romános hangzású Brodinoara nevet viseli, addig egy másik, balfelől beléömlő patakot már tiszta szláv névvel Czorny potoknak hívnak. A Brodina balpartja és a Suczawa folyó közötti zugban emelkedő Heppa hegyen a hucul lakosságnak már ugyanazok a hagyományai és szokásai, mint a hegység többi részeiben. Tovább délre a huculok a Brodina vízválasztóján túl a Moldavitza völgyében Ardzelt és Russ-Moldavitzát lakják, a Suczawa felső forráspatakainak vízválasztóján innen pedig a Moldava-völgyben egész Briazáig, végűl délnyugaton egész Kirlibabáig terjed terűletük a Bistritza-völgyben. Tözsrokonaiktól elszakadozottan laknak még a huculok a Suchának, a Moldava egy mellékfolyójának völgyében is.

A Moldava felső völgyebeli huculok. Ehrmanns Tivadartól

A bukovinai huculok e szerint csupa hegyvidéken laknak; kelet és dél felé a románság határolja őket a síkság irányában. Épen ezért a zárkózottabb hegyvidékek lakóinak minden jellemző tulajdonságai megtalálhatók náluk. A mennyiben a mértéktelen pálinkaivás vagy kicsapongó élet káros hatásaitól mentek, annyiban általán véve erősebb testalkatúak és öntudatosabb, önérzetesebb jelleműek, mint a síkföld lakói. Ősi erkölcseikhez és szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak, így pl. még világos nyomai találhatók náluk a szlávok hajdani házközösségének. Babonáik sokasága, regéik és mondáik, valamint találós meséik és közmondásaik dús kincse élénk képzeletükről tanúskodik; s habár az éneklésre nem mutatnak valami kiváló hajlamot, kisebb dalaik mégis elég leleményre vallanak; a fúvó hangszerek, kivált pedig a trembita nevű hosszú havasi kürt fúvásában pedig nem csekély ügyességűek. Hegyvidéki életük több, egészen sajátszerű és érdekes szokást és hagyományos intézményt is fejlesztett ki és tartott fönn náluk, a melyek jellemzőleg megkülönböztetik őket a szomszédos dombvidéken lakó törzsrokonaiktól.

E jellemző vonások közűl elsőűl említjük rendkivűl nagy vendégszeretetüket, melylyel házuk minden látogatóját fogadják. E fő erényük mellett azonban nyomban meg kell említenünk kissé laza erkölcsi fölfogásukat is, a mely szintén a hegyvidéki élet sajátos körűlményeinek a következménye. Az is, hogy a huculok a dombvidéken lakó rusznyákoktól eltérőleg inkább lóháton járnak, mint kocsin, és hogy igen jól megülik a lovat, szintén lakóhelyeik természetével függ össze. Nagy útakat kellvén tenniök, hogy olykor csak a legközelebbi városba, vagy csak a szomszéd faluba, templomba vagy törvényszékhez eljussanak, ez gyors járásra-kelésre kényszeríti őket; ámde szekérrel igen sok völgy még ma sem járható, mert még nem is oly régen általában igen kevés szekérút volt ebben a hegyes-völgyes országrészben. Tehát csak a helyi körűlményeknek és a föld alakúlatának tulajdonítható, hogy a huculok nemi és korbeli különbség nélkül valamennyien jó lovasok és a lovat sokra becsűlik. Apró, de edzett és kitartó mokány lovacskáik, melyeket szintén huculoknak hínak, szűkebb hazájuk határain túl is eléggé ismeretesek és jó hírűek. Jellemző az a közmondásuk, a mely a lovat majdnem az emberrel állítja egy rangba. A hucul ugyanis ezt a nemzetközi közmondást: „Tévedni emberi dolog”, így fejezi ki: „A lónak négy lába van, mégis megbotlik; hát az ember, a kinek csak kettő van, hogyne botlanék?” A hegyvidéki élettel járó szokások között a legérdekesebbek egyike az ú. n. hodowanci intézmény. Ez abban áll, hogy elaggott s többnyire családtalan huculok gyakran önálló s jómódú gazdákat örökbe fogadnak oly föltétellel, hogy ezek aztán holtuk napjáig tartsák és ápolják s végűl tisztességesen el is temessék őket, s ezért rájuk hagyják a vagyonukat. Ilyen örökbe fogadott fiaknak nem ritkán zsidókat is választanak a huculok, mert fölteszik róluk, hogy már a saját érdekükben is pontosan teljesítik az elvállalt kötelezettségeket; ellenben vérbeli rokonokkal csak ritkán kötnek ilyen szerződést, minthogy azokról, mint amúgy is öröklésre jogosúltakról nem teszik föl, hogy megtartanák az egyezséget. Természetes azonban, hogy az ilyen örökbe fogadott gyermekek és örökbe fogadó szülőik közt a viszony épen a fordítottja annak, a mit hasonló czímen a mi rendes fölfogásunkhoz képest látni szoktunk. Ugyanis a fogadott fiú tartja el az örökbe fogadóját s tulajdonképen ez az ő ápoltja és gyámoltja. Mindazonáltal az ilyen névleges örökbe fogadottak mégis „atyuská”-nak és „anyuská”-nak szólítják a gyámoltjaikat, emezek pedig „fiacskám”-nak az ápolóikat. Olykor két ilyen hodowanyc is kerűl egyűvé, még pedig egy hucul, meg egy zsidó. Az is megtörténik, hogy az örökbe fogadó szülők fogadott gyermeküknek már életükben átengedik a jószáguk haszonélvezetét. Az efféle viszony alapjáúl szolgáló szerződést rendesen írásban kötik meg, csak ritkábban pusztán szóval tanúk jelenlétében. Ha a hodowanyc nem tartja meg az elvállalt kötelezettségét, a szerződés föl is bontható. E sajátszerű intézmény keletkezése könnyen megmagyarázható a hegylakók különleges életkörűlményeiből, a melyek kivált magános öregekre nézve szinte elviselhetetlenekké tennék az aggsággal járó nehézségeket. Az eddig oly nagy elzárkózottság azonban hovatovább élénkűlő forgalomnak ad ma már e vidékeken is helyet, és a mint ezzel az általános életföltételek a haladó műveltség irányában változnak, úgy emelkedik egyre a földbirtok értéke is, a mivel együtt jár, hogy napjainkban már ez az ősi intézmény is kiveszőfélben van némely tájakon.

Huculok hétköznapi nyári viseletben. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Önként érthető, hogy a hegyvidéken való lakás e népesség egyéb életkörűlményeire, kivált pedig a ruházatára és foglalkozására is nagy és több rendbeli hatással van. A mi a huculok viseletét a dombvidék lakóiétól a legszembetűnőbben megkülönbözteti, az újjatlan ködmönük és ennek fölébe öltött subájuk rövidebb szabása, a mi kétségtelenűl a helyi körűlményekhez alkalmazkodik. Csak ritkább ünnepi alkalmakkor, így példáúl lakodalomba menetkor, továbbá tartós esős időben és szigorú téli hidegben vesznek a rövidebb subájuk fölé még egy hosszabbat, minthogy a hegyvidéken jóval zordabb időjárás a melegebb öltözködést elkerűlhetetlenné teszi. Ugyane szükség készti a nőket arra, hogy a rusznyákoknál és románoknál is általános kötényszoknya alatt télen gyapjú alsónadrágot viseljenek, a melynek a két szára két külön darabból áll. A dombvidék lakóinál ezt sehol sem találni. Egyebekben a huculok viselete hasonlít a szomszédaikéhoz, csakhogy általában élénkebb színezetű, dúsabb és festőibb. Házi iparuk valósággal remekel gyönyörű hímzéseikben és bámúlatos ügyességgel készűlt táskáikban, melyek részint bőrből és fémből, részint talmi arany és ezüst fonalakkal átszőtt szövetből vannak; továbbá ne feledjük el megemlíteni fémmel és csonttal kirakott szép díszítésű kézi botjaikat, a melyeknek náluk három különböző alakját láthatni. Különben a subától a pipaszurkálóig és a nők orsójáig minden ruhanemű és használati eszköz mind megannyi tanújele e népecske ügyességének és díszítő kedvének. A kereskedő ugyancsak keveset szállít a huculok házi fölszerelésének és ruházatának kellékeihez. Mindezeknek sok időbe kerűlő elkészítésére e hegylakóknál azért ér rá különösen az asszonynép, mivel a nők háztartási és ház körűli munkája nem valami sok. A kert- és mezőgazdaságot igen szűk korlátok közé szorítják a föld és éghajlat sajátosságai; a mi pedig a belső háztartási teendőket, így különösen a főzést illeti, az igen kevés időbe kerűl; a baromtenyésztés meg egészen a férfiak dolga, így a fehérnép bőven rá ér a házi ipari munkára. Csak a szénakaszálás idején gyűlik meg mindenkinek a dolga. De a férfiak is több ágát mívelik a házi iparnak. Így kivált. szűcsök, takácsok, fémművesek; kádárok és különösen rendkivűl ügyes faragók akadnak közöttük. Régebben a vadászat és halászat is hajtott egy-egy kis hasznot; manapság pedig a favágás és tutajozás, a melyben a huculok ritkítják pátjukat, tartoznak a jövedelmezőbb keresetágak közé.

Mindenek előtt azonban és legfökép baromtenyésztéssel foglalkoznak. Vagyonuk legfontosabb része is a marhaállomány. Birtokukat szarvasmarháik, lovaik és juhaik, kecskéik és sertéseik száma szerint becsűlik; ellenben a földbirtok terjedelmét e tekintetből nem igen veszik számba, minthogy a föld aránylag csekély értékű. Így mikor a községi választmányok az egyesekre eső adóösszeget kirójják, akkor sem a földbirtokot, hanem a marhaállományt veszik az adózás alapjáúl. A kinek marhája kevés, vagy épen nincs is, az szegény. A gazda marhaállományának évenkénti szaporúlatából csak annyit ad el évről-évre, a mennyinek eltartására a takarmány és legelő már nem lenne elégséges. 1895 nyarán az történt, hogy a Suczawa melletti Szipot Kamerale környékén emelkedő Jarowitza havason egy hucul gazda öngyilkossá lett azon való elkeseredésében, hogy a marhái számára nem volt elég takarmánya. Ez öngyilkosság oka valóban jellemzi a hucul gazdát. Ugyanúgy jellemzik a huculnak a baromtenyésztéssel teljesen összeforrott életét a közmondásai is, a melyek mindúntalan a kedves háziállatait emlegetik. Egy ilyen szokás-mondást az imént már említettünk; itt is elsorolunk még egynéhányat. Ha azt akarják mondani, hogy valaki egészen úgy cselekszik, a mint jellemének előzetes ismerete alapján következtetni lehetett, akkor így szólnak „A hogy megszokta, úgy bömböl a bika”. Ennek a közmondásnak: „Hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon”, a hucul párja így hangzik: „A kecske is ép, meg a farkas sem éhes”. A gazdagról, a kinek minden vállalata csodálatos módon sikerűl, azt mondják, hogy „még a kakasa is tojik, még a bikája is borjazik”. Azt akarván kifejezni, hogy a foglalkozása, a keresete, szokott munkája után megy az ember, ekként szólnak: „Azért kapar a tyúk, hogy valamit kikaparjon”. Az asszonyok csökönyösségéről ez a közmondás járja: „Könnyebb az elapadt tejű tehenet megfejni, mint egy boszorkától az igazat kicsikarni”. Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy hasonló, a nők iránt kevés becsűlésre valló közmondásuk a huculoknak igen sok van, a mint hogy a nőnek náluk valóban igen alárendelt a helyzete.

A baromtenyésztés e hegyvidéki lakóknál valóságos nomádgazdaság. A marhát csak júniusban hajtják föl a havasi legelőre, minthogy előbb nem igen olvad el a hó. A szegényebbek a maguk pár darab marháját a módosabbak őrizetére és gondjára bízzák; a dombvidéken lakók is így tesznek csordáikkal. A havasi tejgazdaság egyedűl a férfiak dolga. A havasi pásztor nagy juhászkutyája és mokány lovacskája kiséretében, mely a kellő gazdasági eszközöket és egy zsákban a kulesza nevű vastag kukoricza-péphez szükséges lisztet czipeli a hátán, övéinek jókivánataival indúl útnak S föltereli nyáját a hegyi legelőre. Magával viszi hosszú havasi kürtjét, a trembitát is, melynek vontatott hangjaival üdvözli már messziről a tanyája felé közeledő vándort. A mint a pásztorok a havasra megérkeznek, első dolguk, hogy ú. n. „élő” tüzet gyújtsanak. E czélra egy darab fának az egyik, behasított végébe taplót illesztenek, ezt egy másik fához dörzsölik s így élesztenek tüzet a pásztorkunyhóban. Ennek a tűznek mindaddig, a míg a nyájakat megint le nem terelik, szűntelen égnie kell, mert ha kialszik, azt rosz jelnek tartják a havas gazdájára nézve. Az így élesztett tűz hamuján pedig keresztűl hajtják a marhát, hogy a gonoszok hatalma és minden ártó bűbáj ellen védve legyen. Különösen a roszakaratú, irígy emberek ígéző vagy „rosz” szemétől féltik nagyon a marhát, s hogy ez a szemmel való ígézés meg ne ártson, kivált a szebb állatoknak piros pántlikát kötnek a nyakukra és a farkukra. Ha valamely gazda vagy pásztor azt hiszi magáról, hogy „rosz szeme” van, a háznépe valamelyik tagjának meghagyja, hogy titokban ördögnek vagy zsiványnak szidja őt, mikor a marhák felé közeledik, mert azt tartják, hogy ez elejét veszi a rosz szem ártalmának. Sok kárt tesznek továbbá a tehenekben a boszorkányok, a kik kivált ahhoz értenek, mint kell különféle módon a mások tehenének a tejét elvenni s maguknak eltulajdonítani. Az ilyen boszorkányok zacskót hordanak magukkal s abba gyűjtik a szemükkel megígézett tehenek tejét. A zacskó száját aztán varázserejű zsinórral kötik be s így teljesen elapasztják a megrontott tehenek tejét, mely állandóan az ő hasznukra fordúl. Más módja a tej elvételének az, hogy a boszorkány ott, a hol a teheneket rendesen fejni szokták, fából tehenet farag s az ehhez használt kést azon helyütt a földbe szúrja. Erre a teheneknek, „mintha csak késsel vágták volna el”, úgy elapad a tejük, mely mind a boszorkány fából faragott tehenére hárúl át. A boszorkányok különben sok egyéb más mesterkedéseik mellett ajtófélfából, lóczából, olajprésből is tudnak tejet fejni. A marhák fölötti hatalmuk kivált az évnek bizonyos napjain igen nagy. Ezek a veszedelmes napok, melyeken más gonosz erők is nagyobb mértékben ártalmasok, alább mindjárt szóba kerűlnek a huculok ünnepi naptára során. Itt még csak azt említjük meg, hogy a huculok külön ünnepeket ülnek a végből, hogy nyájaik iránt a ragadozó állatokat, kivált a farkasokat és a mérgeseknek tartott menyéteket jóindúlatúakká engeszteljék.

Huculok csoportja, köztük egy havasi kürtös. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Az évkör ünnepeihez fűződnek a hucul nép hagyományainak legfontosabb és legérdekesebb elemei. Kiválóan gazdag ősrégi hagyományos szokásokban a karácsony, a természetélet titokzatos újjászületésének ez ősi ünnepe. A karácsonyi asztal terítője alá szórt szalmát, a melyet Did (az Öreg) néven harmadnapra a ház előtt elégetnek, a gonosz tél jelképének tekintik. Ennek uralma az év legrövidebb napja után megtörik, s a visszatérő nappal, a mely ettől fogva napról-napra magasabban jár az égen, a jobb és szebb idők reménye is beköltözik a szívekbe. Ennek az újjászülető napnak legszebb jelképe az „élő tűz”, a melyet karácsonyestején ugyanoly módon élesztenek, mint a havasi legelőn, s aztán legalább az egész szent éjszakán át, de néhol egész vízkeresztnapig is égni hagyják. S a mint e szent idő, melyre az egyház oly mély jelentőséggel tette a Megváltó születése napját, minden élet forrásának titokzatos megújhodása: épen úgy telve van másrészt titkos sejtelemmel, s ezért egy időszak sem oly alkalmas, mint ez, a jövő titkainak kifürkészésére. Karácsonyestején tehát a ház gazdája jósjeleket próbál, a melyekből megtudni igyekszik, milyen sikerű lesz a következő év gazdálkodása. Így példáúl egy kanálnyi búzakását dob a szoba mennyezetére s a gerendákra tapadt szemek számából következtet a méhkasainak szaporaságára. Hogy a jég a következő nyáron a vetéseket el ne verje; a megszemélyesített Jégverést sajátszerű ígézéssel meghíjják a karácsonyesti lakomára. A leányok is mindenféle kalandos módon kutatják ez éjjel a jövőjüket. E szent éjszakán a jó és a gonosz hatalmak csodálatos harczra kelnek egymás ellen. Éjfélkor a kútak borral telnek meg, de ugyanekkor tele van a világ gonosz szellemekkel is, a melyek embernek, állatnak ártani törekszenek. A ki varázserejű fokhagymát nem tűzött az istállók ajtainak záraira, vagy nem kente be fokhagymával a barmai hátgerinczét, annak a házába bizony belopódzik a Gonosz és úgy megnyargal, úgy megugrál az állatain, hogy azok a nagy fáradtságtól még azon éjszaka megdöglenek, vagy legalább nagyon lesoványodnak. De nem kevésbbé gazdagok jelentős szokásokban a karácsonyt követő napok is. Több napig eltart ugyanis, a míg az égen járó nap ívei észrevehetőleg nagyobbodnak, s így a nap visszatérésének szent ünnepe is tizenkét napi időre, vagyis karácsonytól vízkeresztig tart. Már említettük, hogy némely vidéken az élő tüzet ezen egész időn át égetik. Másrészt az a szokás, hogy karácsonytól vízkeresztig nem szabad a házon kivűl enni, különben az egerek elpusztítják a vetést és a gabonakészletben is kárt tesznek. Kiváltképen tele van csodákkal ez időszakon belűl az újesztendő éjszakája, a melyen, mint karácsony éjjelén, az állatok megszólalnak; csakhogy a beszédüket nem szabad kihallgatni, mert a ki ezt tenné, az halál fia. Ez éjszakán a földbe rejtett kincsek a fölszínre vetődnek és égnek, mi által, a mint mondják, tisztúlnak. Azon a helyen, a hol az ilyen égő kincs lángja föllobban, czöveket kell a földbe verni, hogy aztán kikeletkor a kincset ki lehessen ásni. A jövendőt is szokás e napon mindenféle módon tudakolni. Hogy pl. megtudja valaki, életben lesz-e még egy esztendő múlva, vagy ki fog addigra meghalni: egy tálat megtöltenek hamuval s azon széles és mély barázdát vonnak. Ettől jobbra, balra két szilánkot tűznek a hamuba, melyek egyike a papot, másika a kántort jelzi. Továbbá minden jelenlévőért egy-egy szilánkot tűznek a barázda egyik szélére, a mely a sírgödröt jelenti. E szálkákat azután meggyújtják s arra vigyáznak, hová esik az elszenesedett pálczikák hamuja. Ha a barázdába esik, akkor az illető, a kié a pálczika, a következő újévig meghal; ha tőle oldalvást, akkor életben marad. Háromkirályok napján, mint a leleti keresztényeknél másutt is, ünnepélyes vízszentelés van. Ennek következtében e naptól két héten át minden víz szent, és ez idő alatt a folyók és patakok vizében nem szabad mosni. Minthogy a föld is megszentelődik, az ünnepet követő éjszakán minden a földben lakó gonosz lélek, nemkülönben a vízbe fúltak lelkei is a földón bolyongnak és kisértenek; ép úgy a kereszteletlenűl elhalt kisdedek lelkei is a levegőben röpködnek ez éjjel és keresztelésért rimánkodnak.

E szokások és babonák a téli napfordúlat ősi ünnepére vonatkoznak; ellenben a következő hónapoknak egész húsvétig sorakozó ünnepei, valamint e nagy nap maga is, továbbá még néhány húsvét utáni ünnep is a hajdani pogány tavaszi napéj-egyenlőség ünnepének emlékeit őrzi. Említsük meg pl., hogy Gyertyaszentelő napján (ó-naptár szerint február 2., új szerint 14.), a mint a néphit véli, a Nyár és a Tél találkoznak egymással. Ha e napon enyhe az idő, akkor a medve kijő barlangjából, de csak azért, hogy azt még jobban eltorlaszolja, mert a tél még jó sokáig fog tartani. Ha ellenben csikorgó hideg és hózivatar van, akkor a medve nem mozdúl ki odújából, a mi azonban jó jel, mert annál előbb beáll az enyhébb időjárás. Márczius második felére esnek a Baba Jeudocha (Eudoxia) napjai, kiről a huculok ép annyit tudnak regélni, mint a rusznyákok és a románok. Ez alak kétségkivűl a tél megszemélyesítője. A mint ez lassacskán oda lesz, úgy fagy meg, avagy dermed kővé az „öreg” Jeudocha is. Eredetileg a húsvét is a tavasznak a gonosz télen aratott diadalát ünnepelte. A mint karácsony után elégetik az „(reg”-et s márcziusban az „Öreg anyó” pusztúl el: nagycsütörtökön is tűzre teszik az „Öreg”-et. Csakhogy ezt a nagyheti szokást a huculok egyenesen a Judás (vagyis az ördög) elégetésének mondják, a mi szintén arra vall, hogy ekkor eredetileg a tél istenségének elégetése történt. Nagycsütörtökön reggel a leányok folyóvízben fürödnek, hogy szépek és egészségesek legyenek. Ugyane szándékkal történik a leányok és legények öntözködése is húsvét hétfőjén és keddjén, mivel a békóiból fölszabadúlt húsvéti víznek a néphit csodálatos erőt tulajdonít. Mint karácsony táján, úgy húsvétkor is mindenféle jóslás járja. Húsvét vasárnapján mindenki versenyt fut, hogy előbb elérje a harang kötelét, mert a ki legelőször húzza meg, annak az egész következő évben nem fog a munkában a keze megfájúlni, továbbá úgy fog rá a szerencse áradni, mint a hogy a harangból a hangok szétáradnak. Ezért hallani a húsvéti napokban majdnem szűntelen a harangokat. Sőt ez a húsvéti harangozás már annyira összeforrott a nép lelkében ez ünneppel, hogy ilyenkor még a rég elpusztúlt templomok helyén is hallani vélik a harangszót. Így azt regélik a huculok, hogy húsvét vasárnapján annak a kolostortemplomnak a harangjai is szólnak, a mely valaha Ploska és SerdŸie községek határán azon a helyen állott, a hol a Lostun patak a Putilljukába szakad. E kolostort, minthogy szerzetesei erkölcstelen életet éltek, föloszlatták és a mellette épűlt templomot lebontották. Harangjainak egyikét ott ásták el a kolostor helyén, s ez a harang azóta is minden húsvétvasárnapon megkondúl. Húsvét után huszonötöd napra, vagyis a húsvét utáni negyedik hét szerdáján van a „rachmánok húsvétja” nevű érdekes ünnep, melyet a rusznyákok és az oláhok is megülnek. A huculok ez ünnepről azt regélik, hogy a kikről nevezik, azok a messze tengerparton lakó olyan kicsiny törpék, a minőkből tizenkettő elcsépelhetne egy sütőkemenczében. E lyüki emberkék igen jámborok, és a többiek csak példát vehetnének róluk. De nem tudják szegények a húsvét idejét. Ezért hát az emberek elhatározták, hogy valamiképen hírt adnak nekik az ünnepről. E czélra a húsvétkor elköltött tojások héját mind a patakok és folyók vizébe szórják, hogy ezek hírt vigyenek ama törpécskéknek a húsvétról. Mikor aztán e héjak leúsznak hozzájuk, akkor tartják a rachmánok a föltámadás ünnepét. Így van ez esztendőről-esztendőre, s évenként velük ünnepelik a többi emberek is e napot.

A tavasz első napjának Szent György napját (új naptár szerint május 5.) tekintik a huculok. Ennek előestején az udvarokban nagy tüzet raknak. Mindenekelőtt azonban arra kell ez estén ügyelni, hogy a mint csak lehet, távol tartsák a háztál és környékétől, kivált a barmoktól a boszorkányokat. Ezért a kapubálványokra és az istállók ajtai fölé gyepdarabokat raknak, a melyekbe virágvasárnapon szentelt barkát vagy rezgőnyárfa-ágakat dugdosnak. Kátránynyal kereszteket is szoktak a kapukra mázolni. A teheneket agyaggal hintik meg és tömjénnel vagy kígyóbőrrel füstölik. Szent György előtti este tartják a boszorkányok nagy gyűlésüket, melyre a kürtőn át szénvonón vagy seprőn nyargalnak. Ez útjokban szikráknak, vagy szálló csillagoknak látszanak. Mikor aztán énekelni kezdenek, olyan zúgás támad, mintha szélvész üvöltene végig a levegőn s az erdőkön; még a föld is megrendűl belé.

A nyári napéj-egyenlőség ideje táján, mikor leggyakoribb az égiháború, vannak a villám és a tűz ünnepei. Ezeket leginkább július és augusztus hóban tartják. E napokon a hucul a világért sem dolgoznék, mert szentűl meg van győződve, hogy különben a házát elpusztítaná a tűz, vagy belé csapna a villám. Kivált a Szent Illés napja (augusztus 1.) nevezetes ez ünnepek között. Öt tartják ugyanis az égiháború urának, a ki örökös harczban él az ördöggel s ezt villámaival agyonsújtani törekszik. A hová a villám beüt, oda is az ördög nyomába dobta azt Szent Illés.

Az őszi ünnepek közűl a Szent András napja érdemel leginkább említést, mint a melyen a hucul leányok is sokféle módon igyekeznek megtudni, mi sors vár rájuk a szerelem és házasság révén.

A lippovánok. Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos

Bukovinába még az osztrák császársághoz való csatoltatása előtt vándorolt be Moldvából és Besszarábiából az orosz orthodox egyháztól elszakadtak egy része, kiket az oroszok raszkolnikoknak, vagyis eretnekeknek neveztek. Maguk azonban e beköltözöttek lippovánoknak nevezik magukat, mely név állítólag valami Fülöptől ered; erről nevezték el őket a szomszédaik is Philippovánoknak, vagy rövidebben lippovánoknak.

Bukovina lippovánjai eleitől kezdve két vallásfelekezeti táborra oszolnak. Az egyiknek nincsenek papjai, minthogy szerintük az igazi papi rend a földről már eltűnt. Ezeknek hitközsége a bezpopowsèina (pap nélküliek), a mely szélső pártállású felekezet mindössze csak 400 lelket számlál. A bezpopowcok Klimoutz és a Lukawetz melletti Mechindra egy részét lakják, a hol az ellenpárttól czasownia-nak nevezett templomaikban kántorok vezetik az istenitiszteletet. E kántorokat azonban ők maguk a tekintélyesb nastawniki (előljárók) névvel tisztelik meg.

A papot tartó s popowsèina nevű másik felekezet mintegy 2.400 lelket számlál és fő fészkében, Bia³a-Krinitzában vagy Fântâna-albã-ban temploma, meg egy barát- és apáczakolostora, Sokolintze vagy Mitokul-Lippoweny (ma Lippoweny), Lukawetz és Klimoutz falvakban pedig egy-egy plebániatemploma van. E felekezetnek a feje ma Makurow Athanáz főpásztor, a ki elég hangzatosan Bia³a-Krinitza érsekének és minden ó-hitű lippovánok metropolitájának nevezi magát. Ennek társa bizonyos Alimpie nevű fölszentelt püspök, a ki namestnik (helyettes) czímmel a romániai Tulczeában lakik.

Az utóbbi években a klimoutzi bezpopowcok közűl mintegy 200 a görög-keleti vallásra tért át. Klimoutzban van egy kis templomuk és egy maguk közűl választott papjuk.

A lippovánok az uralkodó különös kegyéből többrendbeli kiváltságot élveznek; így többek azt is, hogy ifjaikat a katonaságnál csak az egészségügyi csapatokba sorozzák. Különben minden katonai szolgálat alól szeretnék magukat kivonni, állítólag, mivel a fegyverviselést vallásuk tiltja; de azt már nem ellenzi, hogy a vadorzás mesterségét szorgalmasan gyakorolják a vadbirtokosok rovására.

Lippován kolostor Biala-Krinitzában. Russ Róberttől

A lippovánok szálas, erős testalkatú, világos szőke, többnyire szép arczú emberek, de az arcza igen soknak himlőhelyes, a mi onnan van, hogy irtóznak a himlőoltástól. A szemük színe rendesen kék vagy szürke, orruk arányos, szájuk közepes nagyságú, fogaik épek és fehérek, hajuk és szakálluk szőke.

Ruházatukban nagyon kedvelik a tarka-barka szöveteket. Ingük többnyire vörös vagy tarka, ha pedig fehér, akkor is pirossal van az újja és alja beszegve és mindig a bal vállon gombolódik. Az asszonyok és leányok inge ellenben elűl a mellen nyílik. A férfiak ingüket a nadrágon kivűl viselik és tarka, szűk gyapjúövvel szorítják a derekukra. Bő, tarka nadrágjukat hosszú szárú csizmákba gyűrik. A férfiak felöltői hosszúk és orosz szabás szerint testhez állók; az újjaik szűkek és jó hosszúk; a kabát derékon alúli része pedig sűrű ránczokban, harang alakúlag tágúlva eláll a testtől. E felöltőket férfiak és nők számára egyaránt manchester-, plüss- vagy sötétkék gyapjúszövetből készítik, s a téli időre valót még hosszabbra szabják, elől a szélein rókamállal szegik és bárány- vagy birkabőrrel béllelik. A mellük oltamazásár a a kabát jobboldali kihajtóját a balodalra hajtják át s ott a nyaktól egész le az övig érő apró, gömbölyű, szürke czink- vagy posztógombokkal gombolják le. A férfiak a derekukra felöltőjük fölé keskeny gyapjú- vagy bőrövet csatolnak. Férfiak, nők és gyermekek egyaránt zsinóron függő érczkeresttet viselnek talizmánúl az ingük alatt a csupasz mellükön. A férfiak nyáron közönséges nemezkalapot, télen pedig fekete vagy szürke báránybőr kucsmát hordanak, melyet nagyobb hidegben mélyen a fülükre húznak. Férfiak, legények télen-nyáron orosz bagariából készűlt, hosszú szárú ránczos csizmát viselnek.

Az asszonyok és hajadonok kivált a lakodalmakon széles manchester kabátjuk fölé még tarka kendőt vesznek, melyet háromszögben vetnek a vállukra. A kezükben piros zsebkendőt tartanak, füleiket nagy érczfüggők díszítítik. Az asszonyok tarka selyem- vagy gyapjúkendőt kötnek a fejükre, mely alatt hajból és vászondarabkákból álló, obrucznik vagy kiczka nevű abroncsot viselnek a hajadonoktól való megkülönböztetésűl. Régebben a leányok ünnepi fejdísze a magas, koronaszerű pereweska volt, melyet azonban ma már csak a menyasszony tesz föl. E díszes pártát elűl tarka kövekkel, gyöngygyel, aranypitykével, gombokkal, stb. ékítik, hátúl pedig selyem- vagy gyapjúkendő lebeg rajta. Hátukon lelógó hajfonatuk végébe piros szalagot kötnek. Bokáig érő, sűrű ránczú, tarka, csak az idősebb nőknél kevésbbé élénk színű felső szoknyáikat a lippován nők pántokkal a vállukra függesztik s mindjárt a mellük alatt csak lazán kötik egybe. A nők nyáron kordován vagy lakk topánt, télen csizmát viselnek.

Az asszonyok és hajadonok egyaránt tarka kötényt hordanak, melyet azonban templomba menetkor le kell oldaniok. A városokban lakó jómódú lippovánok ruházatukban igen fényűzők s már divatosan is öltözködnek, jóllehet vallásuk parancsai állítólag tiltják a ruházatban való újításokat. Ünnepen és vasárnap a férfiakat már egészen divat szerint öltözve, asszonyaikat pedig selyemben és bársonyban pompázva láthatni.

Lippován érsek teljes díszben. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A férfiak a hajukat rövidre nyirják; ellenben a szakállukat vallásuk szigorúan tiltja nyirni vagy borotválni, s e miatt olykor elég bozontosak.

Ellene vannak az anyakönyvvezetésnek, a színházlátogatásnak, a kávéivásnak és kivált a dohányzásnak. A dohányt az ördög véréből termett növénynek tartják, miért is nemcsak ők maguk nem dohányoznak, hanem másokat sem engednek házaikban dohányozni. Nincs is a falvaikban dohányos bolt. Esküt tenniök soha semmi körűlmények közt nem szabad, még törvényszék előtt sem, a hol vallomásukat csupán ezzel a kijelentéssel erősítik meg „Ej; ej, ja istinu pravdu kazal!” (Igazán, valóban a tiszta igazságot mondottam!). De mostanában már engednek olykor e tekintetben s vagy hazulról vitt, vagy a törvényszéknél lévő keresztre is esküsznek. Azelőtt a marhaállományuk megszámlálása és beégetett vagy egyéb bélyeggel való jelölése ellen is nagyon tiltakoztak, minthogy vallásos meggyőződésükkel ellenkezőnek vallották. Még most is azt hallani egyesektől, hogy a számba vett tehén teje elapad, a megbélyegezetté pedig elromlik.

Említésre méltó sajátságuk, hogy a városokban megbetegedett hitsorsosaikat azonnal haza viszik a falujokba, a mivel sokszor fertőző betegségeket hurczolnak be lakóhelyeikre. Orvosi tanácshoz a legsulyosabb betegségben sem folyamodnak, mivel hitük szerint úgyis csak az Isten gyógyít meg minden betegséget. Kártyavetés, ígézés, ráolvasás stb. nagy bűn előttük. A kutyát tartják a legtisztátalanabb állatnak, miért is be nem bocsátják a házukba, habár a házaik körűl és gyümölcsöseikben, mint azoknak éber őrét, ők is használják.

A lippovánok óvatosan elkülönzik magukat a más hitűektől, a kiket, tisztátalanoknak tartanak, s a velük való érintkezést csupán a legeslegszükségesebb ügyekre korlátozzák. Azonban elég különös, hogy szerintük a házas ember elhagyhatja vagy elűzheti a feleségét egy zsidónőért, ha az ő érte a keresztény hitre tér. Hogy más hitűek látogatása által be ne szennyeződjenek, ezek számára külön szőnyegeket tartanak készen, s a másvallásúaknak kínált padot azokkal terítik be. Ha netán mégis a puszta padra ülne az illető, akkor a padot a látogató távoztával gondosan lesúrolják.

Soha sem esznek vagy imádkoznak más hitűekkel együtt, valamint igen ritkán isznak más vallásúnak a poharából, a miért is útra némelyek mindig a saját poharukat viszik magukkal. Ivás előtt keresztet vetnek s aztán rendesen egy hajtásra iszszák ki az egész poharat. Papjaiknak evés-ivás előtt az étkeket és italokat meg kell áldaniok. Keresztet a mutató- és a nagyújjukkal vetnek, eltérően a többi oroszoktól és ó-hitűektől, a kik a hűvelyk-, mutató- és nagyújjukkal vetnek keresztet. Papjaik is a leírt módon osztják az áldást. A lippován kereszt ilyen alakú ‡, tehát négy ága és nyolcz sarka van. Templomaikon csak fakereszteket láthatni, melyek fehér bádog foglalatban vannak; az érczkeresztet azért nem alkalmazzák, mert az Üdvözitő fakereszten, nem pedig érczből valón halt meg.

Lippovánok. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Könyv nélkül elmondott prédikáczióra nem sokat adnak, minthogy az így előadott beszédben a pap könnyen tévedhet; e helyett templomaikban inkább a régi egyházi atyák nyomtatott prédikáczióit olvassák föl. A lippován papok az áldozásnál nem egy diskost (lemezt) használnak, mint a görögkeletiek, hanem hármat. Az elsőre teszik a Krisztus részecskéjét, a másodikra a Boldogságos Szűzét, a harmadikra pedig a szentek, az élők és megholtak számára kihúzott részecskéket.

Vallásuk tiltja a tánczot, zenét és a szeszes italok ivását. Igaz, hogy az italok és a táncz elleni tilalmat nem veszik valami nagyon komolyan, a miért is vásári napokon a városi korcsmákban becsipett állapotban tánczoló, daloló, lármázó lippovánokat is lehet látni. De dicséretükre legyen mondva, Bia³a-Krinitza nevű községükben csakugyan nincs egy csapszék sem.

Oly helységekben, a hol más vallásúakkal vegyest laknak, házaikat és kertjeiket magas sövénynyel szokták elkeríteni, hogy a kiváncsi idegen tekintetek elől védekezzenek s a jószágukat is jobban mególtalmazzák. E magas kerítések lakaiknak valami sajátszerűen titokzatos színt kölcsönöznek. A mily közlékenyek a saját hitsorsosaik iránt, ép oly bizalmatlanok és zárkozottak idegenek iránt, miért is igen keveset lehet társas életükről, ha ugyan társas életről náluk szó lehet, megtudni.

Ünnepeiket és lakodalmaikat csupán kissé egyhangú egyházi énekeik és világi szerelmi dalaik teszik némileg változatossá. A legénynek, hogy megnősűlhessen, ha már háza s földje nincs, legalább kocsijának és lovának kell lennie. Hozományúl a leány rendesen tehenet és egy darab földet kap. Az új házasok rendesen a férj szüléinél laknak egy-két évig, a míg a saját hajlékuk fölépűl. A pap nélküliek (bezpopowcok) házasságai tulajdonképen csak vadházasságok, míg a popowcok az ilyen együttéléstől nagyon irtóznak; törvényük a vadházasságban élőt hét éven át eltiltja a kútvíztől, az útczára lépéstől és a templomlátogatástól.

A lippovánok közönséges tápláléka leginkább növényi és főleg hűvelyes veteményekből, meg gyümölcsből áll. Húst csak télen s kivált farsangban esznek, a barátok és apáczák azonban soha sem. A konyhájuk igen egyszerű. Ételeiket agyagfazekakban a nagyon forróvá fűtött kemenczébe állítják párolás végett. Erre a kemencze száját félkör alakú deszkával vagy kőlappal (zas³onka) zárják el, hogy a levegő belé ne hatoljon. Evés idejére aztán kiveszik a megfőtt ételeket és föltálalják. Ezzel az eljárással melegen tartják az ételeket esetleg a rendes étkezés idején túl is. De azért a tűzhelyen is főznek. Bőjtjeik igen szigorúak és évente 186 böjti napot tartanak.

Kibitkán menő lippován nők. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A lippovánok nagy többsége korszerű magasb iskolázásról hallani sem akar, tudván, hogy az ennek útján terjedő műveltség vallási nézeteiket fölforgatná. Mostanában azonban mintha ő náluk is mutatkoznék már a haladás szellemével való megbarátkozásnak némi jele, mert már a középiskolákba is kezdik járatnia fiaikat, kik közűl kettő már érettségit is tett és ezek egyike, névszerint Balanowicz Epiphanias, a cs. és kir. hadseregben tiszti rangot nyert, míg a testvére, Eutychie, Szent-Pétervárott görög-keleti plebános. Balanowicz Epiphanias, a ki a bécsi egyetemen három éven át orvosi tanúlmányokat folytatott, de aztán tanúlását szegénysége miatt abba kellett hagynia, most a klimoutzi nyilvános iskola tanítója, a hol sikeresen működik a lippován gyermekek kiképzésén és számukra külön elemi olvasókönyveket is adott ki. Ilyen példák azonban ma még csak szórványosak a lippovánok közt. Megjegyzendő ellenben, hogy majdnem minden lippován, férfi és nő, örege és ifja egyaránt el tudja olvasni a saját ó-orosz vallási szerkönyveit. Nem ritkán láthatni egy-egy lippován árús férfit vagy nőt a városokban is, a ki piaczi asztala mellett ülve valamely épűletes könyvet olvas.

A szétszórtan élő lippovánok is a saját felekezeti temetőikbe szállítják a halottaikat. Temetés előtt a halottat csak a hozzátartozói siratják el, siratóasszonyokat nem fogadnak. A halottnak kezébe a paptól kiállított czédulát, afféle útlevelet adnak, melynek rukopisanie (kézírás) a neve s az van benne megírva, hogy az elhúnyt megállhat Isten színe előtt.

A lippovánok saját anyanyelvükön, a nagy-orosz nyelven kivűl elég gyakran és meglehetős folyékonyan beszélik a románt is. A nagy világon bárhol elszórt hitsorsosaik jólléte mindig nagyon a szívükön fekszik, s velük követeik által számos útjokban álló akadály mellett is folytonos érintkezésben állanak. Szükséget szenvedő fajrokonaikat valamennyien készségesen támogatják. Nagy tiszteletben tartják az idősbjeiket, a kik előtt mindig megemelik a süvegüket; idősb rokonuk előtt pedig üdvözléskor mindig térdet hajtanak (poklon). E térdhajtásnál oly mélyen meghajolnak, hogy a homlokuk majdnem a földet érinti. Kezet csak a papjaiknak csókolnak.

Házaik csupa fából épűlnek, rendesen zsindelylyel födvék és a pitvar által két részre osztvák. A pitvarból jobbra nyílik a lakószoba, balra pedig a konyha. A konyhától balra, vele egy födél alatt van az istálló és kocsiszín. A lakószoba egyik elűlső sarkában vannak a szentképek s előttük olajmécs ég. A szoba nyugati falánál áll a házaspár fenyűfa ágya, melyet kiváncsi szemek elől vörös függönyök rejtenek el. Az éjszaki és a keleti fal hoszszában fa lóczák állnak s etőttük a néha be is festett fenyűfa asztal. A konyhában mindjárt az ajtó mellett van a tűzhely és a kemencze, mely télen hálóhelyűl is szolgál s ezért szintén vörös függönynyel van elzárva.

A lippován pap, a kinek ismeretei különben rendesen az anyanyelve írásán és olvasásán kivűl csak az egyházi szertartásokban való jártasságra tetjednek, ha özvegységre jut, többé nem maradhat hivatalában, hanem kolostorba tartozik vonúlni. De oly eset is fordúlt elő, hogy az ilyen pap új házasságra lépett. A lippován barátok talán még a többi papoknál is alacsonyabb fokán állanak a műveltségnek, mert a legtöbbjük csak épen hogy olvasni tudja az egyházi könyveit, de már az írás mesterségéhez nem ért. Egyik szerzetesük különben, valami Czerniszew Miklós nevezetű, néhány évvel ezelőtt „Staroobrjadec” czímű folyóíratot adott ki a galicziai Ko³omeában, a melyben a lippovánoknak megtámadott vallási tanait igyekezett védeni. Ugyane czélra törekszik ma a szintén Czerniszew kiadásában ugyanott megjelenő „Drewnija Russ” czímű folyóírat is. A zsidó vallásról lippován hitre tért Karlowicz Michailo is adott ki néhány évvel ezelőtt három könyvet, melyeknek egyike Szent-Pétervárott, másik ketteje pedig Czernowitzban jelent meg, s ezekben szintén a lippován vallás tanainak igazolását kisérli meg, de nem valami sok szerencsével.

Fântâna-albãi lippován barátok. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A lippován barátok ruhája fekete csuha, melynek piros vagy kék szegésű s derékig érő csuklyás gallérja van. A fejükön fekete bársony, kupak alakú sapkát viselnek, melyre templomba menetelkor rá húzzák a fekete csuklyájukat. Az apáczák alacsony, karimátlan bársony vagy nemez sapkácskát viselnek, mely fölé kimenetkor ritka gyapjúszövetű fekete fátyolt borítanak. E fátyol elűl szívalakban födi a mellüket, hátúl pedig szabadon lóg le. Kezükben mind a barátok, mind az apáczák sajátságos, bőrből készűlt olvasót (lestowke) tartanak. Foglalkozásuk e férfi- és nőszerzeteseknek legnagyobbrészt a szigorú kolostori szabályzat pontos megtartásából áll, a mely naponként tizennégy órai imádságot szab eléjük; e mellett némi föld-, kivált kertmíveléssel töltik az idejüket. Az apáczák olvasókat, ágyneműt, ruhát, stb. is készítenek. A szerzetbe lépni óhajtónak tizenhetedik évét be kellett töltenie. Az apáczákon kivűl Bia³a-Krinitzában remetenők (skiteanke) is vannak, a kik az élelmüket földmiveléssel vagy koldúlással szerzik meg.

Az összes lippován egyházi személyzet a következő: egy érsek, egy érsekhelyettes (fölszentelt püspök), négy presbyter, két diakon, harmincz barát, harmincz szerzetesnövendék, negyven apácza, húsz apáczanövendék, harmincz remetenő, meg egy-egy plebános Bia³a-Krinitzában, Lippowenyben, Klimoutzban és Lukawetzben.

Szokásos térdhajtásaiknál mind a szerzetesek, mind a világiak tarka gyapjú vagy selyemsávokból varrt kis vánkoskákra (podruèniki) támasztják a kezüket. E vánkoskák egyúttal szobáik falainak díszéűl is szolgálnak. Ha épen ilyen vánkos nincs az illetőnél, mikor földre borúl, legalább a zsebkendőjét kell maga elé terítenie, hogy arra támaszthassa a kezét.

A lippovánok becsűletes, szorgalmas és igen serény üzletemberek, kik a falukon földmíveléssel és baromtenyésztéssel is, főkép azonban kerti gazdasággal, de legkivált gyümölcstermesztéssel és itt-ott méhészettel is foglalkoznak. Majdnem minden nagyobb gyümölcsöskertet és szőlőt ők bérelnek; sokszor olyanokat is, melyek több mérföldre feküsznek a lakhelyüktöl. Őszszel a gyümölcsöt a legmagasb fákról is, magas létrán állva, mindig a kézzel szedik le, s e gyümölcsöt Bukovina minden városában található bérelt pinczéikben halmozzák föl. Lassanként az egész ország minden gyümölcstermése az ő kezükbe gyűlik össze, s így a tartomány gyümölcspiaczán ők uralkodnak, sőt ők szabják meg a szomszéd országokban is a gyümölcsök árát. Kis kocsijaikon mindenféle gyümölcsöt, meggyet, cseresznyét, kajszin-baraczkot, almát, körtét, szilvát, diót, szőlőt, görög-dinnyét, továbbá mézet, viaszt, olajat, tökmagot, lent, kendert s egyéb terményeket szállítanak el mindenfelé; sőt ma már e czikkekből egész vonatokkal küldenek ki a külföldre is.

Míg a munkabíró férfiak üzleti dolgaikban járnak-kelnek, vagy kertjeikben őrzik és szedik a gyümölcsöt, azalatt a nők és az elaggott férfiak is pinczéik előtt álló asztalokon árúlgatják a friss és aszalt gyümölcsöt és gyümölcsbort. Mert a lippovánok kitűnően értenek a gyümölcs-aszaláshoz, az almabor-készítéshez és a gyümölcsök befőzéséhez.

Ezenkivűl azonban a szekereiket és szánjaikat is ők maguk csinálják, valamint vászonszövéssel és kötélveréssel is foglalkoznak. Különféle földmunkáknál, így tavak, gátak, csatornák, sánczok készítésénél, alapok ásásnál és a kiásott föld elfuvarozásánál is igen jóravaló, ügyes és kitartó munkások, főkép a lukawetziek, a kik egyedűl földmunkákból élnek.

Lippován apácza. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ökröt a lippovánok alig tartanak; lova és szekere azonban még a legszegényebbnek is van. A szegényebbek rendesen csak egylovas szekeren járnak; csupán a módosabbak fognak nagyobb terhek szállításánál két lovat a szekerükbe. Fatengelyű szekerüknek két rúdja van; hársfából csinált, lőcs nélküli oldalait belűl hársfa-kéreggel borítják. A szánkóikat is hársfából faragják s ugyancsak hársfa-kéreggel vonják be. A lovat a két rúd közé fogják, s az a rudaknál fogva húzza a kisafa nélküli kocsit. A ló igáját erős szíjakkal kötözik a rudak fölé borúló magas, és a ló nyaka fölött állá, patkó alakú vaskos abroncshoz, akként, hogy az állat testétől a két rúd egyenlő távolságban maradjon. Minden szekérnek két nyújtója van, melyek közűl az alsó az első tengely alatt áll és egy kötél egyenlő magasságban tartja a felsővel. A lónak a zablát soha sem teszik a szájába, a minek következtében, kivált lejtőn lefelé, vagy jeges úton való hajtásnál a szekér könnyen oda csapódik a ló hátsó lábaihoz, mitől aztán az állat nekivadúl s elragadja a szekeret.

Utóbbi időben a lippovánoknál a nők valamivel számosabbak a férfiaknál, mivel a legények a katonai szolgálattól való idegenkedés miatt kivándorolnak és a külföldön állandón meg is telepednek. Bukovina egyes községeiben a lippovánok a következőkép oszolnak meg: Bia³a-Krinitzában van 972, Klimoutzban 1.223, Lippowenyben 469, Suczawában 53, Lukawetzben 294.

A németek. Polek Jánostól, fordította Katona Lajos

Német iparosok a mai Bukovinában, nevezetesen Szereth és Suczawa városaiban már a XIV. század vége felé emlitvék. Erdélyből vándoroltak ide és élénk összeköttetésben maradtak anyaországukkal. Az idegen törzsű lakosság közepette azonban, talán aránylag csekély számuknál fogva nem tarthatták fönn nemzetiségüket. Mikor az osztrák csapatok Bukovinába bevonúltak, e hajdani német gyarmatokról már csak templomaik romjai beszéltek. Azoknak a német posztókészítőknek, a kiket Kallimachi János Tódor moldvai fejedelem engedelmével az utolsó lengyel király atyja, Poniatowski Ágost gróf telepített le 1760-ban Prelipczében vagy Philippenyben a Dnieszter jobb partján, Zaleszczykivel átellenben, akkor már szintén nyomuk veszett. Ugyanez a sors fenyegette a néhány évvel későbbi sadagórai német telepítvényt is. Itt a Keleti-tenger vidékéről való Gartenberg (oroszosan Sadagórski) Péter báró 1770-ben orosz pénzverőt állított, a melynek munkásait honfitársai közűl toborzotta, kikhez kevéssel utóbb egyéb német mesteremberek és kereskedők is járúltak, köztük egyes zsidók is. Ezek a bevándorlók a pénzverőnek 1774-ben történt megszűntetése után is az országban maradtak, s itt további boldogúlásukat csak azon kiváltságos oltalomnak köszönhették, melyben őket a bukovinai osztrák katonai közigazgatás részesítette. Mai napság Sadagóra mezővárosa már körűlbelűl 5.000 lakost számlál.

Azon jó szolgálatokért, melyeket a sadagórai lakosság nemcsak a tartomány közeli fővárosának, hanem egyéb, távolabb fekvő bukovinai helységeknek is tett, Splényi báró annak idején melegen pártolta a német gyarmatokat. Utódja, Enzenberg tábornok, szintén igen becsűlte a németséget, mint e tartományban a magasabb mívelődés terjesztőjét. Kivált a földmívelés fejlesztése czéljára látta jónak, ha a „szorgalmas német muskáskezek” száma ez országban szaporodik. De azért sem az egyik, sem a másik kormányzó nem létesített egy ilyen német gyarmatot sem; sőt Enzenberg egy német gyarmat szervezésére kinálkozó kitűnő alkalmat épenséggel elszalasztott, a minek egyrészt az volt az oka, hogy a német bevándorlók többnyire igen szegények lévén, állami segítségre szorúltak volna; másfelől pedig az, hogy a míg Bukovina földjének legnagyobb része a szerzetes papság kezében volt, a telepítéshez kellő hely is hiányzott. Elég zavart okozott Enzenberg tábornoknak már az a mainzi választófejedelemségből és Mannheimból ide költözött 22 család is, a mely, miután előbb a volt temesi bánságban hosszabb ideig hiába várta, hogy valahol megtelepedhessék, egyszerre csak 1782-ben minden előleges bejelentkezés nélkül Bukovinában termett. Nagy nehezen sikerűlt közűlök 13 családot Mo³odiában letelepíteni, míg a többi kénytelen volt az országban szétszóródni és csak azért nem pusztúlt el, mert a kormány a marha és gazdasági eszközök bevásárlására szükséges pénzt előlegezte, s ezenfelűl még egy évnél tovább életföntartási járúlékot is adott nekik.

Csak a polgári kormányzat kezdetével létesűlt bizonyos számú német földmíves-gyarmat. Azok a nagy kedvezmények ugyanis, a melyeket II. József császár 1781. szeptember 17-ki pátense a Galicziában megtelepedő idegeneknek igért, 1783 óta a német birodalomból, nevezetesen sváb és frank földről, meg a Rajna mellékéről annyi kivándorlót csábítottak ki, hogy egyhamar nem lehetett valamennyit elhelyezni, a mi az államnak nagy költséget okozott, minthogy a hajléktalanok ellátásáról a kormánynak kellett gondoskodnia. Császári parancsra tehát 1787-ben 75 családot Bukovinába küldöttek, a hol a következő évben az állami jószágok kormányzósága a nyolcz katholikus családot St. Onufryban, a többi protestánsokat pedig szétosztva Arbora (8), Badeutz vagy Milleszoutz (8), Fratautz (16), Iliszestie (12), Satulmare (8), Tereblestie (7) községekben és az egyenesen e czélra alapított Új-Itzkanyban telepítette le. Minden gyarmatos egy szobából, kamarából és pitvarból álld házat és körűlbelűl 30 hold földet kapott örökbéri birtokúl, a mely után az állami adón kivűl némi csekély bérösszeget tartozott fizetni.

A földmívelésnél jobban kedvezett a német gyarmatok keletkezésének a tartománynak lassanként fölvirúló ipara. A bányászat erdélyi és felső-magyarországi (többnyire szepességi) németeket vonzott a tartományba, kik Jakobeny (1784–1796), Kirlibaba (1797), Luisenthal és PoŸoritta (1805), Eisenau (1808) és Ruspe Boul vagy Freudenthal (1809) helységeket alapították. Alt- és Neuhütte (amaz 1793, emez 1815), Karlsberg (1797) és Fürstenthal (1803) cseh német telepek pedig az üvegipar meghonosításának köszönik keletkezésüket. Az említett községekben is házat és egy kis kerttelket kaptak a bevándorlók; szántóföldet azonban, még pedig 6–6 holdnyit, csak az üveghuták körűl foglalatoskodó favágók kaptak.

Az üveghuták által kezdett a bukovinai rengeteg erdőségek egy része értékesűlni. Erre a czélra, de egyúttal a Gurahumorából Mardzinán át Duboutzba és innen Œniatynba vezető úgy nevezett födött út mentén a közbiztonság föntartására is szolgált Bori (1835), Lichtenberg, (1836), Pojana Mikuli vagy Buchenhain (1838) és Schwarzthal (1838) gyarmatok alapítása a 30-as években, Iliszestie és Solka vallásalapi jószágok terűletén. E gyarmatok lakói mindnyájan Csehország éjszakkeleti részéről valók s minden hatósági biztositék nélkül, csupán már Bukovinában megtelepedett rokonaik biztatására költöztek be, s eleinte bizony vajmi sanyarú körűlményekkel kellett küzködniök. Elég legyen csak annyit említenünk, hogy mindössze hat-hat holdnyi s még hozzá irtásra váró erdőterűlet volt az, a mit kaptak. Még roszabbúl jártak azok a nagy számú bevándorlók, a kik őket nyomon követték. Ezeket jó sokáig idestova vándoroltatták az országban, míg valamennyire türhető otthonra lelhettek.

A vallásalaphoz tartozó jószágok kormányzóságának példájára most már egyes magánbirtokosok is kezdtek német telepítvényeseket befogadni, hogy általuk uradalmaik jövedelmét gyarapítsák. Így 1850-ben Moldva-Banilla akkori birtokosnője, Theodorowicz Petronella, részint Csehországból (Klattau és Budweis környékéről), részint Alsó-Ausztriából származó 20 családot telepített le az említett helység környékén s ezzel alapját vetette meg Augustendorf, 1887 óta önálló községnek. A 60-as években két német gyarmat keletkezett a Wassilko-Serecki bárói család Szereth melletti Berhomet nevű jószágán, név szerint Alexandersdorf (1863) és Katharinendorf (1869). Mind a kettő egészen puszta s akkoriban értéktelen terűleten szállott meg. A letelepedő svábok, a kik Iliszestiéből és Tereblestiéből, meg a galicziai német Brigidau gyarmatról kerűltek ide, csupán bérlői a kezük munkájával mívelhetővé tett földeknek. Magánbirtokon alakúlt Bukovina legújabb német gyarmata, a Szereth melletti Zadowa is, melynek földjeit 1885-ben Kranz Dávidtól és kevéssel utóbb Baloszeskul János és Gojan Sándor lovag osztályos birtokosoktól vásárolták meg a telepűlők.

Jakobenyi német bányászok (a kimpolungi kerületből). Zuber Gyulától

A német gyarmatok lakosságának gyorsan haladó természetes szaporodása folytán a nekik eredetileg kiosztott földterűlet csakhamar szűkké lett, minek következtében minden irányban terjeszkedni igyekeztek. Így történt, hogy a német gyarmatok környékén (példáúl a Sadagóra melletti RohoŸna, az Új-Itzkany melletti Mitoka-Dragomirna, a Lichtenberg melletti Glitt, a Bori és Pojana Mikuli melletti Klosterhumora, Negrileassa, a Schwarzthal melletti Ostra és Stulpikany községekben s egyebütt) a németség mind jobban erősbödik. Azonban Bukovinának egészen félreeső vidékeire is elvezette a német telepeseket a létért való küzdelmük. A gyarmatosok e terjeszkedése, valamint az, hogy az osztrák császárság kötelékébe tartozás révén amúgy is folyton költöznek be a tartományba német katonák, hivatalnokok, iparosok és kereskedők, a kik aztán gyakran állandóan is megtelepednek ott: e két körűlmény az oka annak, hogy ma már csak kevés (mindössze 15) olyan községe van Bukovinának, a hol németek egyáltalán nem laknak. Kiválóan számos a német lakosság a nagyobb városokban és néhány mezővárosban; Czernowitzban az összes lakosságnak 50, Kimpolungban 33.8, Radautzban 66.15, Szerethben 60.70 és Suczawában 58.33, továbbá Gurahumorában 78.9, Alsó-Stanestiében 36.54, StoroŸynetzben 40.07, WiŸnitzben 90.06 százalékára rúg. Az egész tartományban 1890 deczember 31-én 133.501 volt a németek száma, a mi az összes lakosság 20.65 százalékával egyenlő.

A németséget Bukovinában közönségesen a „svábok” neve alá foglalják, a mely elnevezés azonban csak a protestáns gyarmatok, tudniillik Ó-Fratautz, Arbora, Badeutz, Iliszestie, Új-Itzkany, Satulmare és Tereblestie, továbbá Alexandersdorf és Katharinendorf, meg Zadowa lakóit illeti meg némiképen. A többi gyarmatok közűl a bányatelepek lakói ugyanis kizárólag erdélyi szászok vagy szepességiek; a többieké pedig néhány bajor családot kivéve csupa csehországi német.

A svábok és a csehországi németek, – emezek az egykori üveghutamunkások kivételével, a kik ma többnyire faiparral foglalkoznak, – földmívelésből és baromtenyésztésből élnek, vagy mint kőmívesek és ácsok keresik a kenyerüket Bukovinában és Romániában; a szászok és szepesiek ellenben, mióta a legtöbb bányában megszűnt a munka, részint tutajozásból, részint fuvarozásból élnek. Legbiztosabb keresetük azoknak a gyarmatosoknak van, a kik a nagyobb városok és mezővárosok közelében laknak, mert ezeket majdnem pusztán ők látják el gazdasági termesztményekkel. Czernowitzba reggelenként egész rajokban látni a „sváb” asszonyokat bevonúlni, a mint

fejükön viszik a teli tejes kannákat vagy zöldséges kosarakat, míg a könnyebb tárgyakat a két kezükben czipelik. S e szorgalmas fehér népet nincs az a rosz út és mostoha idő, a mely visszatartsa; még az ólmos úttól és hófúvásoktól sem riadnak vissza.

Vásárról hazatérő német parasztasszonyok Czernowitz Rosch nevű külvárosából. Zuber Gyulától

A bukovinai németek, jóllehet ilyen távolra szakadtak egykori hazájukból és most merőben idegen, más vallású és más nyelvű népesség közepette élnek, azért mégis híven megőrizték tősgyökeres jellemvonásaikat. Igaz és nyiltszívű, jóindúlatú és emberszerető, türelmes és nemzetiségi gyűlölködést nem ismerő e németség, a melynek szomszédaival való békés, sőt barátságos érintkezését tetemesen megkönnyíti már az is, hogy jó eleve igyekeztek az országban honos különféle nyelveket elsajátítani. E többféle nyelv keverése azzal a sajnálatos rosz következéssel is jár, hogy a saját nyelvüket, melynek tájszólási zománczát amúgy is nagyon pusztítja az egyház és iskola, meg a közigazgatás, hovatovább mind több idegenszerű szólásmód és kifejezés tarkítja.

A falusi német lakosság ruházata meglehetősen egyféle szabású. Csak a szepesieknek van még a hétköznapi viseletükben is bizonyos feltűnőbb sajátszerűségük. Míg ugyanis a svábok és a csehországi németek sapkát, dolmányt, bő posztó nadrágot és hosszú szárú csizmát viselnek, ha munkájukra mennek, addig a szepesiek keskeny karimájú kerek nemez kalapot, fölűl szíjjal fűzött, szürkésfehér, szűk gyapjú nadrágot és bocskort hordanak. Az ünneplő ruha mindenütt fekete vagy sötétkék posztó kabátból, szürke nadrágból, félselyem mellényből és fekete posztó sapkából áll. Télen e sapka helyett kerek, ellenző nélküli prémes kucsmát tesznek a fejükre, a dolmány helyett pedig sötétszürke, közepes hosszúságú bundát öltenek. Az asszonyok és leányok nyáron rövid, sűrű ránczú, sötétkék vagy vörös, mindig pettyes perkál szoknyát viselnek. A leányok vagy hajadonfővel járnak, vagy ők is, mint az asszonyok, virágos kendőt kötnek a fejükre úgy, hogy az hátúl két jókora csokorban végződik. Télen ők is gyapjú szövetekben járnak, mint a férfiak. A rátartós legény vasárnap kilógatja tarka keszkenője csücskét a zsebéből, a leány pedig bokrétát tart a kezében.

A bukovinai németség ugyan épen nem mulatni vágyó, de azért neki is megvannak a maga társas örömei és szórakozásai, a melyeken legalább vasárnap és ünnepen kimulatja magát. Ilyenek első sorban a rokonok és ismerősök kölcsönös látogatásai, a korcsmában és az előtt való gyülekezések, a hol a fiatalság többnyire harmonikaszó mellett járja a tánczot. A népdalt is ápolják, mert majdnem minden legénynek van, legalább a csehországi németek és svábok között daloskönyve, a melyben világi dalok mellett egyházi énekek is vannak. Olyan német népdalt azonban, a mely Bukovinában termett volna, eddig nem ismerünk.

Itzkanyi német. Zuber Gyulától

A legnevezetesebb családi ünnepük a lakodalom, melynek rendes ideje az ősz vagy a farsang s a mely két-három napig is eltart. Zeneszó nélkül egyáltalán nem eshetik meg. Épen a zene miatt választják oly helységekben, a hol egyszerre több lakodalom is van, a vasárnapot, keddet és csütörtököt; csupán Boriban szeretik inkább a hétfőt, mint szerencsés napot. A lakodalomra való meghivást sokszor csak előtte való nap végzi vagy maga a jegyespár, vagy négy-hat erre kiválasztott legény. Némely gyarmaton, így példáúl Fürstenthalban, a hagyományos szokás erre külön „hivogató” vőfélyt rendel, a ki szalagokkal gazdagon fölczifrázott bottal megy a kijelölt házakba és vagy maga kigondolta, vagy az ősöktől öröklött rímes mondókával hívja meg a vendégeket „egy csöpp levesre, egy csipet húsra meg főzelékre, egy ital borra meg egy fordúlóra” . Minden házban egy pohárka pálinkával kinálják meg a hivogatót s egy újabb szalaggal díszítik a botját. A lakodalmi vendégek a menyasszony szüléinél gyülekeznek, a hol a vőlegény a násznagyok és vőfélyek („Junggesellen”) kiséretében jelenik meg. Szokás, hogy a menyasszony és vőlegény, mielőtt az esküvőre mennének, bocsánatot kérnek a szüléiktől és az összes vendégektől a netalán valamikor ellenük elkövetett vétségekért. Némely helyütt már a templomba menet közben zsinórt vonnak vagy botot tesznek a lakodalmas nép útjába a legények, hogy a menyasszonyvivőket megvámolják; másutt ezt csak visszajövet teszik. A „vám”, melyet a vőlegénynek fizetnie kell, 20 krajczártól egészen egy forintig emelkedhetik. Odahaza a menyasszony anyja kenyérrel és sóval (Jakobenyben süteménynyel és borral) fogadja az új házasokat. Az ekkor következő nászlakomán, melyet a menyasszony házánál tartanak s csak akkor a vőlegény szüléinél vagy másutt, ha amott nincs elég hely, – nevezetes szerep jut az „asztalnok”-nak, a kit Roschban (Czernowitz német külvárosa) „Plampatsch”-nak, Jakobenyben és Kirlibabában pedig „hosszú keszkenős”-nek hívnak. Ez nemcsak az ételeket hordja föl, hanem a vendégek mulattatásáról is neki kell gondoskodnia. Ehhez járúl részéről Fürstenthalban és Boriban, hogy egyebet ne is említsünk, mindjárt az is, hogy az első tálat, a mely rendesen csak tojáshéjakkal van tele, a vendégsereg harsogó kaczagása közben a szoba közepén a padlóra ejti. A lakoma vége felé a násznagyok és a vőfélyek (Jakobenyben és Kirlibabában az ú. n. „hosszú keszkenős”-ök) egy tányérral, a melyen két borral töltött pohár áll, körűljárják az asztalt s minden vendéget megkinálva, ajándékokat gyűjtenek tőlük. Rendesen a menyasszony köszöni meg ez ajándékokat; csupán a protestáns, tehát tulajdonképeni „sváb” gyarmatokon végzi e tisztet helyette a vőlegény. Végűl a szakácsné és a zenészek valamelyike is kéreget; amaz rendesen azzal a tréfás ürügygyel, hogy főzés közben elégette a kötényét; emez pedig azzal, hogy a zenélés közben eltörött a flótájának a szopókája. Némely faluban, így pl. Boriban az a szokás, hogy a szakácsné körútja előtt suttyomban az asztal alá lopódzik s lekapja a menyasszony lábáról a czipőt, melyért aztán a vőfélytől váltságdíjat kiván. Éjfélkor, mely idő tájban a lakoma véget ér, a menyasszonyt a két nászasszony és a többi asszonyok a szomszéd szobába vezetik, a hol leveszik fejéről a menyasszonyi koszorút és leszedik az ünnepi ruhát s hétköznapiba öltöztetik, a fejére főkötőt tesznek s kötényt kötnek elébe, a mely két dolog a nászasszonyok ajándéka. Erre az asszonyok, a kiknek mindegyike égő gyertyát visz a kezében, visszakisérik az ebédlőbe, hol ezalatt már félre takarították az asztalokat s minden előkészűletet megtettek a tánczhoz. Legelőször csak egymagában tánczol a menyasszony, aztán sorban a vőlegénynyel, a násznagyokkal, a nászasszonyokkal, a vőfélyekkel, a nyoszolyóleányokkal („Brautmascheln”) és a többi vendégekkel lejt egy-egy fordúlót. Ez a menyasszony-táncz vagy „vad” táncz, a melynél a jelenlévő legények a menyasszonyt, mikor előbbi tánczosát egy újabbal készűl fölcserélni, „elragadni” igyekszenek, hogy a vőlegényt váltságdíj fizetésére kényszerítsék. A szepességieknél és néhány csehországi német telepen (így Boriban és Fürstenthalban) a menyasszonynak háziasszonyi tisztébe való beiktatása, az ú. n. „fejkötő-föltétel” csak másnap történik. A lakodalom záradéka a hozomány átvitele (ágynemű-szállítás) és a „szalmazsák elégetése”. Ez abban áll, hogy a szakácsné vagy más valamely nőszemély egy marék szalmát vagy szénát, a melyet a menyasszony ágyából elcsent, az asztal alatt meggyújt.

Az „apostolok” karácsonyi színjátéka. Zuber Gyulától

A bukovinai németek családjai rendesen nem szegények gyermekáldásban. Az újszülött gyermeket, mihelyt megfürösztötték, legelőbb az anyjának, majd az atyjának s aztán a többi jelenlévőknek mutatják be. Valamennyien sorra csókolják és keresztet vetnek rá. A bányásztelepeken ezenkivűl még egy-egy Miatyánkot is mondanak a szájába (így Jakobenyben), vagy a fülébe (így Kirlibabában). A keresztszülői tisztet rendesen kölcsönösen vállalják el az ismerős családok, s azt visszautasítani nagy bűn volna. Keresztelő-ajándékúl pénzt (egy-két forintot) és két méter perkált szokás adni, a melyből az anya a gyermeknek első vagy a második éve betöltésekor ruhácskát varr. Mikor a föllábadt gyermekágyás először megy a templomba, a ki csak találkozik vele, mindenki e szókkal üdvözli: „Áldott legyen a kimenetele. Szerencsét kivánok a kegyelmed herczegéhez (vagy herczegnőjéhez); Isten tartsa meg őt, s nevelje föl kegyelmed Isten dicsőségére, hogy Istennek és a világnak kedve teljék benne.” (Jakobeny.)

Mint a világba léptekor, úgy abból való távoztakor is mindenkit a Mindenható kegyelmébe ajánlanak. A mint ugyanis a család valamely tagjának elérkezett a végórája, összegyülekeznek nála az atyjafiai és barátai, s ha épen vasárnap van, a község más tagjai is, hogy egy-egy Miatyánk elmondásával megkönnyítsék a haldokló kimúlását. A míg a holttest a házban van, éjjel a rokonok és ismerősök virasztanak mellette közös imádkozással.

Az év nagy ünnepei között legfőbb a karácsony. A katholikusoknál, tehát a csehországi németeknél és a szepességiek többségénél karácsony estején megjelenik fehérruhás nő alakjában a kis Jézus. Kisérője egy ijesztően álorczázott férfi, a ki az egyik kezében vesszőt visz a rosz gyermekek, a másikban pedig asztalkendőbe kötve almát, diót a jó gyermekek számára. A protestáns sváboknál ilyenkor a „Pelznickel”, vagyis a bundás Mikulás és két, hozzá hasonlóan kifordított bundát viselő kisérője jár házról-házra. De még valóságos karácsonyi színjátékok is szokásosak Bukovinában. A bányásztelepeken egy pásztorjátékot, a csehországi német gyarmatokon pedig egy háromkirály-játékot adnak elő, a melynek másik neve „a Herodesek”. Czernowitz Rosch nevű külvárosának csehországi német lakói továbbá még egy ilyen karácsonyi játékot ismernek, az „apostolok” vagy „a keresztény apostolok” játékát. Ebben az Üdvözítő, Szent Péter, Márton, Miklós, Tamás, Mózes, két angyal és két ú. n. „Ruperus” (Ruprecht, afféle Krampusz) társaságában az emberek, de kivált a gyermekek fölött törvényt lát. Vádlókként Péter, Miklós, Márton és Mózes lépnek föl, s a mit vádként előadnak, az oly terhelő, hogy a Krampuszok egyike már ugyancsak készűl a jelenlévő gyermekek elvitelére. Ekkor azonban közbeveti magát Szent Tamás és kegyelemért könyörög. A két angyal és a két Ruperus szerepét leányok, a többi személyét férfiak játszszák. Az összes szereplők fehér inget viselnek, melyet színes papirból készűlt öv szorít a derekukhoz. A fejüket papirkorona ékíti. Krisztus kormánypálczát tart a kezében, Péter nagy fa kulcsot. Mózes két kőtáblát, Miklós és Tamás pásztorbotot (püspökpálczát), Márton szelenczét, a nagyobbik angyal fa kardot, a kisebbik csengetyűt, a két Krampusz lánczokat. Így járnak az „apostolok” házról-házra, hogy mindenütt, a hol bebocsátják őket, egy kis jutalomért, melyet Márton kéreget össze, a szobában vagy a pitvarban előadják játékukat.

A mellékelt rajz e játék végső jelenetét ábrázolja, mikor az összes szereplők egy karácsonyi éneket zengenek.

Jóllehet Bukovina németjei általában magasabb értelmiségűek a tartomány többi népfajainál, azért nekik is megvannak a maguk babonái. Általánosan elterjedt ő náluk is az András-napi álomöntés, meg a czipődobás. A leányok e napon még az ismeretes gombóczfőzés és karóölelés által is igyekeznek megtudni, hogy mi lesz a jövőjük. Amahhoz rendesen kilencz leány gyülekezik egybe. Mindenikük egy-egy gombóczot főz s jól megjegyzi magának annak alakját és nagyságát. A gombóczokat, mikor megfőttek, egy jól táplált kutya elé teszik. A melyik leánynak a gombóczát a kutya legelőször befalja, az megy legelsőbb férjhez. A karókból való jóslás pedig úgy történik, hogy a leányok éjfélkor a legközelebbi sövény karóit megolvasván, a tizenkettediknél megállanak, s a minő aztán ez a tizenkettedik kard, olyan lesz a leány vőlegénye; ha szép egyenes, akkor a jövendőbeli deli termetű lesz; ha pedig görbe, akkor púpos.

A gazdának a karácsonyeste jósjel. Derűlt karácsonyéjből világos, vagyis üres, borúsból sötét, vagyis teli csűrre következtet. Hogy megtudja, milyen termény fog a következő esztendőben jól és melyik roszúl fizetni, egy deszkára bizonyos számú izzó parázsdarabot tesz, melyeket előbb egyenként a különböző terményekről nevezett el. Most aztán arra ügyel, hogy melyik parázs hamvad el teljesen és melyik alszik ki csakhamar, mielőtt elhamvadt volna. Amazok lesznek a bőven termők, emezek a roszúl fizetők. Újév előtti éjszakán az ismeretes hagyma-naptárral próbálja megtudni, az újévnek mely hónapjai lesznek szárazak és melyek esőben bővelkedők. Jégeső ellen azzal véli a vetéseit megótalmazhatni, hogy szentelt húsvéti tojások elégetett héjának a hamvát hinti a bevetett földekre, és hogy a nyírfácskákat, melyek az úrnapi oltárok mellett állottak, a vetése közé ülteti. Természetes, hogy a bukovinai németség hiedelmei sorában nagy szerep jut a boszorkányoknak is, kiknek ártó hatása embert és állatot egyaránt ér. A barmokat úgy védik meg ellenük, hogy a takarmányukba az úrnapi körmenet alkalmával szentelt virágokból kevernek egy-egy kicsit.

A lengyelek. Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos

Több mint egy fél évezred óta ismételten bele nyúltak a lengyelek Bukovina sorsának intézésébe, és e tartomány történetének nem egy lapja szoros kapcsolatban áll a lengyel nemzet nevével. Ugyanakkor, a midőn a moldvai fejedelemség Bukovina déli részén épen keletkezőben volt, a tartománynak éjszaki fele a lengyelek főnhatósága alá kerűlt, a kik ez idő tájt foglalták el III. vagy Nagy Kázmér alatt Galicziát. Mint már azelőtt a halicsi fejedelmek, a kiknek hódítási tervei dél felé elég messzire kalandoztak: úgy később örököseik, a lengyel királyok is mindenha arra törekedtek, hogy a Pruth és Dnieszter irányában délnek mentűl messzibbre nyomúljanak. Kázmér valóban el is foglalta nemcsak a mai Bukovinának a Pruth és Dnieszter közötti éjszaki részét, hanem a Pruthtól délre fekvő nyugati dombvidékét is hatalmába kerítette, sőt a Czeremosz mellékét is országához csatolta. Ez országrészek védelmére, mint az 1448. évi lengyel országgyűlés kijelenti, Kázmér a szomszéd országban egyéb megerősített helyek mellett a cecinai várat építtette. Ennek omladékai még mai is ott merednek a hasonnevű hegy ormán, a mely Czernowitztól nyugatra 539 méternyi magasan emelkedik, mint a Czeremosz és a Pruth közötti dombvidék egyik legkimagaslóbb pontja.

További előnyomúlásukban az újonnan szervezett moldvai fejedelemség állta útját a lengyeleknek. A két állam közt szükségképen összeütközésre kerűlt a dolog. I. István és I. Péter moldvai vajdák trónvillongása rég lesett alkalmat adott I. Kázmérnak arra, hogy az ország belügyeibe avatkozzék. István fölszólítására Kázmér 1359-ben be is vonúlt seregével Bukovinába, de a Hliboka melletti Fekete havason a lengyel lovagság virága teljes vereséget szenvedett. A hagyomány szerint Péter harczosai az útszélen álló fákat mind átfűrészelték és az átvonúló lengyel seregre döntötték. Számos lengyel pusztúlt el így, még több pedig fogságba kerűlt, továbbá három királyi és kilencz nemesi zászló jutott tömérdek egyéb zsákmányon kivűl a moldvaiak kezébe.

Barátságosabbá lett a két állam érintkezése utóbb, a mint II. Jagie³³lo Ulászló kerűlt a lengyel trónra. A törökök hódító előnyomúlásától való félelmében ugyanis II. (I.) Péter vajda 1387 szeptember 26-án ünnepélyesen letette a hűbéri esküt a lengyel király kezébe. Hogy Pétert, a ki a király egyik húgát vette nőűl, még szorosabban fűzze Lengyelországhoz, zálogba vagy hűbérbe adta neki Ulászló a Pruth és Dnieszter közötti terűletet. Ezzel már egyengetve volt az útja annak, hogy ez az országrész idővel egészen Bukovinához kerűljön, a mi a XV. század közepe táján meg is történt. Akkoriban határúl Œniatyn felé a Ko³oczyna patakot jelölték ki, a mi a Pruth és Dnieszter közötti mai nyugati határ vonalával egyezik meg. Az időben Bukovina éjszaki részét Szepinnek hítták, kétségkivűl e vidék főhelyétől, a mai Szipenitztől, a mely újabban kiásott őskori leletek tanúsága szerint ősrégi telep és már a moldvai vajdaság első két évszázadában is elég nevezetes lehetett. Jellemző, hogy Béna Péter vajda, a ki 1579-ben e helynek, mint a lembergi kereskedőkkel való forgalom piaczának vásárjogot ad, határozottan kijelenti, hogy ezzel csak egy régibb keletű jogot erősít meg, illetőleg újít föl. Említést érdemel az is, hogy 1519-ben a moldvai fejedelemség ezen éjszaki részei számára VI. (V.) István vajda és a lengyelek közös megállapodással egészen sajátszerű törvénykezési eljárást léptettek életbe. Minthogy ugyanis e határszéleken nemcsak barmok és egyéb jószág eltulajdonítása, hanem nőrablások miatt is igen gyakori panaszok merűltek föl, moldvaiakból és lengyelekből összeállított közös biróságot alkottak, a mely az ilyen határszéli bűntettek fölött ítéljen. A törvényszék fölváltva majd az egyik, majd a másik ország egy-egy helyén ült össze.

Szepin megszerzésével a Cecina vár uralma alá eső s a Pruthtól délre fekvő vidék is Moldvához kapcsolódott. De a Czeremosz melléke egészen a XV. század vége tájáig még Lengyelország birtokában maradt. Csak azon szörnyű vereség folytán, a melyet János Albert király (1497) bukovinai hadjáratában Lenkoutznál a Pruth mellett szenvedett s a melynek emlékét még ma is őrzik az ottani földsánczok, engedték át (1499) a lengyelek a moldvaiaknak Orosz-Kimpolung (a Czeremosz melletti Dolhopole), Putilla, Rostoki, WiŸnitz, Ispas, Millie, Willautz, Karapcziu, Zamostie, Woloka (Stanestie mellett) és a Czeremosz melletti Waszkoutz vidékét. Csak e kikerekítéssel kapta meg a moldvai vajdaság és vele Bukovina is a Pruthtól dél felé mai nyugati határait. Hogy a monda e hadjárattal fűzi egybe azon bükkerdők ültetését is, a melyektől a tartomány nevét nyerte, azt már említettük, bár a Bukovina név oklevelekben már 1392-ben előfordúl.

A lengyelek és moldvaiak véres összetűzései a következő évtizedek folyamán sem szűntek meg. A XVII. század vége felé Sobieski János, a hatalmas törökverő; vonúlt át Bukovinán, mely akkor már az egész Moldvával együtt Törökország hűbéres tartományává sülyedt alá. Az egész tartományt elpusztították és Suczawai Szent János tetemeit is Galicziába vitték a lengyelek, a honnan azok csak száz esztendő múlva kerűltek vissza Suczawába. Azok az erődítések, melyeket Sobieski a Szent Axentius temploma körűl Suczawában emeltetett, nemkülönben a „Zamka” név, a mint az említett templomot és környékét ma is általában nevezik, szintén ez idők emléke, valamint a wolokai Sobieski-kút mondája is. Még 1870-ben olvashatók voltak a suczawai György- és Dömötör-templom falán egyes bekarczolt lengyel nevek s köztük az egyik mellett az 1698 évszám és e megjegyzés: „kivonúláskor”. Említésre méltó az az okírat is, melylyel Sobieski János király 1691 deczember 20-án nemes Holubowski Istvánnak katonai érdemei jutalmáúl a Pruth mentén fekvő Pjedykoutz puszta környékét oda ajándékozza azzal a föltétellel, hogy azon a vidéken a hídak jó karban tartásáról gondoskodni köteles.

De nem csupán hadjáratok vezették a lengyeleket Bukovinába; elég kor án fejlődtek a két ország között egyéb természetű érintkezések is. Minthogy a szerethi római katholikus püspökséget, a mely 1371-től 1401-ig állott fönn, Flórián krakói érsek alapította, csak természetes, hogy ez egyházmegye püspökei és papjai sorában lengyelek is voltak. Így nevezetesen II. András, a ki 1385-től 1387-ig ült a serethi püspöki székben, a Jastrzebiec lengyel nemesi család sarjadéka volt. Az is könnyen érthető továbbá, hogy ezek a lengyel papok, állandó összeköttetésben maradtak honfitársaikkal. Mikor a serethi dömés kolostor pater janitora (kapusa) a szent sírról egy leplet hozott magával zarándok-útjáról, annak egy darabját Kamieniecbe, egy másikát pedig Lembergbe küldte. Mikor pedig ez érintkezések a püspökségnek Szerethből Bakauba való áttételekor megszűntek, csakhamar másféle, még élénkebb kölcsönhatások kezdődtek a lembergi kereskedők bukovinai űzleti összeköttetései révén. Ezeknek alapját az az okírat vetette meg, a melyet jó Sándor moldvai fejedelem állíttatott ki 1407 október 8-án „az ő urának, a lengyel királynak tiszteletére” a lembergi kereskedők számára, s a melyet utóbb több ízben megerősítettek a moldvai vajdák. Ebben megszabott vámtételek vannak, a melyek a kereskedőket minden jogtalan követelés ellen biztosítják, s ezen okírat alapján élénk kereskedelmi forgalom támadt Lembergből Czernowitzon és Szerethen át Suczawába és innen a világ minden tájai felé. Minthogy e forgalomnak Suczawa volt a góczpontja, ugyanott volt az árúk fő lerakóhelye és a fő vámállomás is. A lembergi kereskedők jogot nyertek arra, hogy Suczawában szállóházat állítsanak maguknak, a melyben azonban korcsmát nyitni, sört vagy mézsört főzni, mészárszéket tartani, vagy kenyeret árúlni csak úgy volt szabad, ha mindezekért a városi fogyasztási adót megfizetik. Joggal föltehető, hogy ezzel az engedménynyel számos kereskedő élt is, és hogy ennek következtében Bukovinába az örmény kalmárokon kivűl számos lengyel kereskedő is betelepedett. Ezek javára Zsigmond lengyel király 1521-ben és utóbb VI. (V.) vagy Béna Péter moldvai vajda 1579-ben a zsidó kalmárok ellen rendeleteket adott ki. Szintén ez a moldvai fejedelem tette a Pruthtól éjszakra fekvő Szipenitzet a lembergi kereskedőkkel való forgalom vásárhelyévé.

Mindez elég élénk összeköttetésekre vall Bukovina és a lengyel királyság vele határos részének fővárosa között. De a kereskedelmen kivűl ily összeköttetésekre gyakran még egyéb alkalmak is kínálkoztak. Minő hatalmas vonzóereje volt példáúl a lengyel nemesség virágára a Lupul Vazul moldvai vajda gyönyörű szép leányának, a kit a lengyel regék Domna Rosanda néven még ma is ünnepelnek. E regék a bájos moldvai vajdaleány kérőiűl egy Potocki Istvánt, Wisznowiecki Korybut herczeget, Radziwi³³ Albert lithvániai főkanczellárt és még másokat emlegetnek. A sokszoros érintkezések Lengyelország és Bukovina között a moldvai, de különösen a bukovinai intézmények fejlődésére is voltak némi hatással. Így példáúl míg a Moldva egyéb részeiben a kerűletek élén úgy nevezett porkolábok vagyis várnagyok állottak, addig a czernowitzi kerűlet elűljárója a lengyel „starosta” (legöregebb) czímet viselte. Ez a különbség már Bukovina első osztrák katonai kormányzójának, Splényi bárónak is föltűnt és 1775-ben kelt emlékíratában meg is kisérli annak a magyarázatát. Itt ugyanis azt olvassuk, hogy a czernowitzi kerűlet főnökét „lengyel módra” starostának híjják, a mivel neki „a szomszédos lengyelek szemében nagyobb tekintélyt akarnak adni.”

Mikoriban Ausztria Bukovina bekebelezéséhez látott, e tartományban még nem felejtették el, hogy annak egyes részei valaha Lengyelországhoz tartoztak. Így az 1773-ban ide kiküldött Mieg kapitánynak a parasztok elmondták, hogy a lengyel határ egykor azon a Bukovina nevű hegyháton húzódott végig, a mely a Dnieszter melletti Chotintól Czernowitz felé nyúlik. Ottani zsidók pedig e domblánczolaton, a Dobronoutz és Czernawka közötti úton mutattak neki egy határkövet. Végűl egyes bojárok állítása szerint valamikor nemcsak a czernowitzi, hanem a suczawai kerűlet is Lengyelországhoz tartozott, s ennek bizonyítékáúl egyikük előmutatta azt az okíratot, a melyet az imént említettünk, mikor arról volt szó, hogy a lengyel Holubowski bukovinai jószágokat kapott királyától hűbérbe. S tudvalevőleg Törökországtól is azon a czímen követelte vissza Bukovinát Ausztria, hogy az, mint Galicziának egykori tartozéka, ezzel együtt a császári ház jogos birtokává lett.

Midőn Bukovina az osztrák örökös tartományok kapcsolatába kerűlt, már aligha voltak benne lengyelek. A török uralom utolsó évtizedeinek zavaros állapotai riaszthatták el őket. De már Splényi tábornok kiséretében látunk néhány lengyelt is beszállingózni. Ha a czernowitzi rámai katholikus plebánia krónikájának hihetünk, a mely szerint az első latin szertartású hívek egyike e városban a Splényivel érkezett nemes Woicikiewicz Tamás határbiztos volt: akkor alighanem őt kell az első lengyelek egyikének is tartanunk, a kik ez időben a tartományba betelepedtek. Számuk ez idő óta az utánuk bevándorlott hivatalnokok, papok, kézművesek és katonák, főként pedig cselédek révén mindegyre gyarapodott. Bukovinának 1786-ban ideiglenesen Galicziához történt csatolása csak kedvezett a bevándorlásnak. E kapcsolat pedig csak századunk közepe táján szűnt meg, a mikor is még igen sok lengyelt találunk itt, kivált a hivatalnoki karban. Még ebből az időből maradt fönn egész máig az is, hogy a bukovinai helynevek írásában a lengyel helyesírás az uralkodó. A rámai katholikus lelkészek is többnyire lengyel származásúak valának még a német községekben is, a hol híveiknek a nyelvét nem is értették. Mindazonáltal a tartományban állandón megtelepedett lengyelek száma mégis csak csekély. Akkoriban, mikor Bukovina Galicziával való egyűvé tartozásának hatvan esztendeje után tőle elvált s önálló tartománynyá lett, csak mintegy 4.000-re rúgott benne a lengyelek száma, a mi csak valamivel több az akkori összes lakosság egy százalékánál. Azóta is meglehetősen ugyanaz maradt a bukovinai lengyelek átlagos száma, noha a tartomány összes lakosságáé ez idő alatt gyorsan emelkedett. Ha már most 1880-ban 18.000-nél több és tíz évvel utóbb majdnem 24.000 lengyelt mutatott ki a népszámlálás, ennek az az oka, hogy ez összeírásoknál nem a származás, hanem a társalgási nyelv döntötte el az illetők nemzetiségét; már pedig a lengyel nyelv elterjedtségének köre Bukovinában jóval túl terjed a tulajdonképeni lengyeleken.

A bukovinai lengyelek a többi országokban lévő fajrokonaikhoz hasonlag szintén valamennyien a római katholikus egyház kebelébe tartoznak. Innen van, hogy a tartományban, jóllehet a lengyel nyelvűek az összes katholikusoknak csak körűlbelűl egy harmadát teszik, mégis „lengyel” vallásnak szokás itt a római katholikust nevezni, épen úgy, a mint a nép gyakran görög-keleti vagy nem egyesűlt helyett „román”-t, görög-katholikus vagy egyesűlt helyett pedig „rutén”-t szokott mondani. Nem lehetetlen különben, hogy ebben az elnevezésben, legalább a „lengyel”-t illetőleg, annak is része van, hogy mint régebben, ma is többnyire lengyelek a tartomány római katholikus papjai.

A lengyelek általában buzgó hívei vallásuknak. Az ünnepek illő megülésére sokat adnak, és e részben gyakorlott hagyományos szokásaik közűl többet a bukovinai római katholikus németek is átvettek. Így példáúl kétségtelenűl lengyel eredetű az a szokás, a mely szerint karácsony estején az ünnepi vacsora előtt az összes háznép közösen elkölt egy ostyát és valamennyien kölcsönösen üdvözlik egymást. A városi, kivált a czernowitzi karácsonyénekesek énekei és bethlehemei is szembeszökően lengyel jellegűek. Az „Anio³ pasterzom mówi³” és a „WŸlobie leŸy” kezdetű szép énekek karácsony idején Bukovinában is fölzendűlnek, még pedig elég gyakran nem csupán lengyel házakban is. A kis bethlehemes-játékok (wertepa) szövegei, melyeket a karácsony-éneklők házról-házra járva előadnak, mind lengyelek. E bábszínházacskákban a másutt is jászolban fekvő kisded Jézust, Máriát, Józsefet, ökröt, szamarat láttató kis színpad alatt akkora térség van, hogy a kétfenekű színtér e hézagába kényelmesen beférhessenek a játék előadójának kezei, melyek a jelenet szereplőit a felső padló nyílásain keresztűl igazgatják. A szöveg, melyet a bábjátékos a személyek nevében énekel vagy mond, helyenként elég nyers tréfákkal van fűszerezve, melyek különösen az ördög és a zsidó rovására kaczagtatják a közönséget. Különben a karácsony-énekesek között is van mindig egy zsidónak öltözött, a ki az egész társaság bohócza és bűnbakja is egyúttal. Közte és az énekesek egy másika között rendesen élénk párbeszéd foly. Egy másik karácsonyi játékban meg a királyoknak és lovagoknak, stb. öltözött énekesek hangos veszekedés közben fegyverrel fenyegetik egymást.

Kiváló ünnepséggel ülik meg a húsvétot is. Csodálatos, hogy mennyi mindenféle ételt-italt készítenek ez ünnepre. Minthogy mindez ételeket megszenteltetik, valamennyit együttvéve œwiêcone-nak (szenteltnek) nevezik. E nevet sok helyütt a németeknél is hallani, kik e szokást lengyel hitfeleiktől vették át. Főkép az a szokás igen elterjedt, a mely szerint ilyen „szentelt” ételek kóstolására (na œwiêcone) kölcsönösen meglátogatják egymást. E házról-házra járás húsvét vasárnapján délelőtt kezdődik, s mindenütt esznek a vendégek egy-egy kicsit a szentelt eledekből, sonkából, kolbászból, tojásból, stb., és isznak egy-egy kortyot rá a kinált különféle italokból. Néhol e látogatások, kivált ha húsvét hétfőjén és keddjén is tartanak, elégszer ízetlenkedéssé és valóságos kellemetlen hajszává fajúlnak.

Említsük meg még végűl ez ünnepi szokások során, hogy mint egyebütt, Bukovina lengyeleinél is sokféle jóslás történik Szent András éjszakáján. Mint másutt, itt is álmot öntenek a leányok e nap előtti estén, és a vízben megkeményedett ólom alakúlataiból találgatják jövendő sorsukat. E módon tudja meg a leány nemcsak azt, hogy férjhez megy-e, avagy pártában marad, hanem azt is, hogy miféle lesz az ura. Szokás továbbá szűk útczák és kapubejáratok elé zsineget húzni s aztán megfigyelni, hogy kik botlanak bele ha házas ember botlik a zsinegbe, akkor a leány nem megy férjhez; ha ellenben legény vagy özvegy, akkor férjhez megy; még pedig az első esetben legényhez, a másodikban özvegy emberhez. Azt is megteszik ilyenkor a hajadonok, hogy András napja előtt egy kutyát vagy macskát három napon át koplaltatnak; ez idő elteltével aztán az együttlévő leányok mindenike egy-egy jó zsiros gombóczot tesz a padlóra az előhivott állat elébe. A kinek a gombóczát a kikoplaltatott eb vagy macska legelőször bekapja, az megy leghamarább férjhez. A többi hasonló jóslások nagy számából még csak egyet. Egy asztalra gyűrűt, mirtusz-ágat és gyöngyös zsinórt tesznek, aztán mind a hármat befödik egy-egy tányérral. A leány, a ki meg akarja tudni a jövendőjét s e készűletek közben nem volt benn a szobában, most belép és találomra fölemeli valamelyik tányért. Ha gyűrűt talál alatta, a következő évben eljegyzi valaki; a mirtusz-ág közeli lakodalmát jelenti; ellenben, ha a gyöngysor jut neki, akkor még jó sokáig várhat, a míg férjhez megy, vagy épen kolostorba vonúlhat.

A lengyel nyelv a tulajdonképeni lengyelek körénél jóval szélesebb elterjedésű, minek oka leginkább az, hogy a cselédséggel és a mesteremberekkel, a kik többnyire lengyelek, ki-ki lehetőleg meg akarván magát értetni, annak a kedveért úgy, a hogy, megtanúlja a nyelvüket. Minthogy a legtöbb nőcseléd, a dajkák, stb. nagyobb részt lengyelek, kivált a gyermekek közt nagyon elterjedt a lengyel nyelv, s jóllehet később sokan elfelejtik, legalább zsengébb éveikben elég jól beszélik. Nagyon kedvelik a lengyel nyelvet főleg a zsidó családokban, a hol a gyermekeket állítólag azért is szorítják a lengyel beszédre, mivel úgy vélik, hogy az által mintegy előkészítik őket a német irodalmi kiejtésre. Lengyel gyermekjáték, gyermekversike és csúfolódó verses mondóka igen nagy számban járatos Bukovinában, még pedig nem csupán a lengyel gyermekek körében. Példa gyanánt azon játékok közűl, a melyeket mindenütt lengyelűl játszanak, csak az ú. n. „színek” játékát említjük. Ennél előbb a résztvevők közűl egyet „ördög”-nek, egyet „angyal”-nak sorsolnak ki, aztán a többi gyermekek mindegyike egy-egy színnek a nevét kapja. Az ördög és az angyal félrevonúl, a színek pedig kövekre vagy a földre ülnek. Most előbb az angyal lép elő s a csengetyű hangját utánozza, mire a színek egyike ezt kérdi: „Ki van itt?” „Az angyal”, szól a felelet. „Mit akar?” „Egy színt”, mond az angyal s megnevezi az óhajtott színt. Ha a játszók valamelyikének a színét eltalálta, akkor annak követnie kell az angyalt. Erre az ördög következik s így kiált: „Kutkuduk!” Miután előbb háromszor bejelentkezett, mint előbb az angyal, ő is valamely színt választ s ha eltalálta, az illetőt magával viszi. Ha így az ördög és az angyal már az összes színeket elvitték, akkor mindegyikük kiszáll a maga kiséretével a játszótérre és megvívnak egymással. A viadal úgy történik, hogy egy hosszú póznát fog meg az ördög pártja az egyik, az angyalé a másik végén, s mind a két félen addig húzzák erre meg arra, míg az egyik fél a másikat magával nem rántja. A mely párt a másikat elhúzza, az a győztes. – A gyermekszobákban hallható lengyel versikék egyike, még pedig a legkedveltebbek közűl való, fordításban így hangzik:

Mese, mese, mesét mondok: Egy kutya pipára gyújtott, Hosszú volt a pipa szára, Elégett a fülczimpája.

Az anyjához futott véle, A ki jól leszidta érte. Erre az apjához futott, Tőle egy aranyat kapott.

E versikék közűl sokat bizonyára még régi hazájukból hoztak ide magukkal a lengyelek; így a kis krakóiról szólót, a ki hét lovacskával ment a háborúba s úgy tért vissza, hogy még csak ki se vonta a kardját. Más ilyen versikék meg annak a tanújelei, milyen szoros ölelkezésbe kerűl bennük a lengyel nyelv a némettel. Nem ritkák ugyanis az olyan tréfás és csúfolódó mondókák, a melyek felemás, félig német, félig lengyel nyelvűek. Az iskolás gyermekek fűzeteiben példáúl igen gyakori ez a versike, a mely a középkori másolóknak a kézíratok végére függesztett bejegyzéseihez hasonlít: Ende, Ende, Ende – Pisaæ júŸ nie bêdê (Vége, vége, vége – többet már nem írok). Ugyancsak az iskolás gyermekek között igen gyakran hallani az ilyenféle évődést, hogy a német Was? kérdésre ezzel felelnek: Kapusta mit Kwas (Micsoda? – Savanyú káposzta). Kivált Czernowitzban találkozhatni sűrűbben az érintkező nyelvek kölcsönhatásainak ilyen jelenségeivel. Sőt húsvét táján a templom előtt gyülekező ifjúság még olyan tősgyökeres rutén dalokat is, a minők a Selman-félék, lengyeles szóalakokkal tarkítva énekel.

A lengyelek nemzeti öntudata igen élénk. Ennek is természetesen a tartomány fővárosában van a fő fészke. Ott van mindenek előtt a különféle lengyel egyesűletek székhelye. Kiválóbb említést érdemel közűlök az 1869-ben alapított Towarzystwo Polskie bratniej pomocy, mely segítségre szorúlók támogatását tűzte ki czéljáúl. A „Lengyel olvasókör” pedig nemcsak könyvtárával terjeszti a közművelődést, hanem a helyiségeiben tartani szokott színi előadások és fölolvasások, szavalatok útján is. Az utóbbi években az említettekhez járúlt még a Ko³o polskie nevű lengyel politikai kör, továbbá a Ko³o pañ na Bukowinie (bukovinai lengyel nőegyesűlet) és a Sokó³ nevű tornaegyesűlet. Nevezetes nemzeti emléknapok évfordúlóit rendesen isteni tisztelettel és az olvasókörben rendezett ünnepélyekkel ülik meg. Hasonló kegyelettel ünneplik a jelesb lengyel hazafiak és más hírneves emberek emlékét is. Ez ünnepeken a daliás lengyel nemzeti viselet is hozzájárúl a kép élénkítéséhez. Nemzeti viseletüket különben a lengyelek más alkalmakkor is szeretik felölteni. Ilyenek a különféle népünnepek és látványosságok, a minő volt pár évvel ezelőtt a Czernowitz melletti kedvelt kirándúlóhelyen, Horeczában rendezett krakói lakodalom; vagy a czernowitzi színházegyesűlet által 1894-ben a „népkert”-ben rendezett ünnepélyek egyik legfőbb vonzóereje, a lengyel csárda, mely tarka vendégseregével és deli tánczosaival, tánczosnőivel általános figyelmet és érdeklődést keltett.

A magyarok. Polek Jánostól, fordította Katona Lajos

A bukovinai magyarok (vagy a mint magukat nevezik: székelyek) nagyrészt Erdélyből származnak. De nem egyenesen innen vándoroltak be, hanem előbb az Al-Duna-menti fejedelemségekben tartózkodtak, a hová részint a II. Rákóczi Ferencz fölkelésének elfojtása után, részint pedig a székely határőrvidék szervezése idején menekűltek. Teljes kegyelem biztosíttatván számukra, 1776/77 telén száz család költözött Moldvából Bukovinába, hol Tzibeny és Jakobestie falvakban telepedett meg, melyeknek Istengesíts és Fogadjisten magyar neveket adtak. 1784-ben II. József császár rendeletére a Moldva- és Oláhországban tartózkodó többi magyar menekűltet is kinyomozták és egy részüket katonai fedezet alatt Bukovinába kisérték. Ezek építették 1785-ben és 1786-ban András-, Hadik- és Józseffalvát.

Hadikfalvai magyar jegyespár. Zuber Gyulától

1880 végén a bukovinai magyarok összes száma 9.887 volt. Kevéssel utóbb azonban e szám tetemesen megapadt. Magyarországról kapott biztatásra ugyanis 1883-ban ezernél több család (Istensegítsről 353, Andrásfalváról 336 Hadikfalváról 262) vándorolt be az Al-Duna mellékére. Pár év múlva ugyan sokan megint visszaköltöztek Bukovinába, de azért ott 1890 deczember 31-én mégis csak 8.139, tehát 1.748-czal, vagyis 17.68 százaléknyival kevesebb volt a számuk, mint 1880-ban.

A bukovinai magyarok földmívelők és baromtenyésztők. E mellett a kertgazdaságra is nagy gondot fordítanak. Czernowitz, Radautz, Szereth és Suczawa lakosságát őszszel jórészt ők látják el a télre való burgonyával, hagymával és kelkáposztával. Viselet és életmód tekintetében alig különböznek az anyaországban élő testvéreiktől. Élelmüket illetőleg megjegyzendő, hogy télen napjában csak kétszer, még pedig délelőtt 9 és 10 óra közt és délután 3–4 óra tájban esznek, de legalább egyszer napjában húst gulyás vagy húsleves alakjában, a melyet kelkáposztával, babbal vagy burgonyával főznek. Nyáron e kettőhöz még harmadik, rendesen levesből álló étkezés járúl.

Vidám lelkületük nagyon kedveli a zenét és tánczot. A nélkül náluk sem az év, sem a családi élet nagyobb ünnepei meg nem eshetnek. Amazokon, ideértve a karácsonyt is, a legények zeneszóval járnak házról-házra; de főkép az olyan házakhoz látogatnak el, a hol eladó leányok vannak. Mindenütt zenéltetnek és tánczolnak egy-egy ideig, ezért minden leánytól egy kalácsot és egy palaczk pálinkát kapnak, a mit aztán másnap megint zeneszó mellett és táncz közben költenek el közösen.

A családi ünnepek közűl kivált a keresztelőkön és lakodalmakon ereszkedik ki e nép széles kedve. A keresztelőre az egész szomszédságból meghíjják az ifjakat, rendesen 15–20 párt. Természetes, hogy itt is kell lenni muzsikusoknak. Még nagyobb vigalommal ülik meg a lakodalmakat, a melyek két-három napig tartanak. A vendégek részint a menyasszony, részint a vőlegény házánál gyülekeznek, s mind a két csapat külön megy zeneszóval és pisztolydurrogással a templomba. Esküvő után a templom előtt egy-két fordúlót tánczolnak, a miben a meghivott vendégeken kivűl a nézők is részt vehetnek. Aztán mind a két csapat külön-külön, tehát a vőlegény is, a menyasszony is ki-ki a maga házába tér vissza, a hol a menyekzői lakoma következik, és csak annak végeztével megy a vőlegény a mátkájáért; kendőkkel fölczifrázott lovon nyargal, szintén lóháton kisérik a legény barátai, míg a többi vendégek szekereken követik. A menyasszony háza elé érkezve, annak kapuját zárva találják, a mire hosszú húza-vona kezdődik a bebocsáttatásért; de végűl mégis csak. a vőlegény a győztes, miután a követelt áldomásra valót lefizette. Erre megint zeneszóval és pisztolydurrogatás közben vonúl a menet az egész falun végig és utóljára a vőlegény házához, a hol ismét lakmározás és táncz következik. Másnap a vendégseregből a férjes asszonyok ellátogatnak az új menyecskéhez és különféle szertartásokkal fölteszik a fejére a főkötőt, asszonyi méltósága jelvényét. Nem sokára beállítanak a többi vendégek is, mire a czéczó újra kezdődik.

Istensegítsi magyar parasztszoba. Charlemont Húgótól

Olykor szinte kicsapongó jókedve mellett is igen vallásos a bukovinai magyarság. Minden munkáját „Isten segíts!”-sel kezdi, és nagy bűnnek tartja a vasárnapi isteni tisztelet elmulasztását. E mély vallásos érzűletnek egyik jele az is, hogy a halottat mindig a pap jelenlétében teszik koporsójába. Megemlíthetjük még, hogy a magyarok kevésbbé babonások, mint román és német szomszédaik.

A tótok. Polek Jánostól, fordította Katona Lajos

Az első tótok a múlt század végén kerűltek Bukovinába, mint a krasnai üveghutához szegődött favágók, és a mai Althütte nevű helységben telepedtek meg. 1820 táján 30 újabb család telepedett le Hlibokában. A fajukat jellemző szaporaság folytán az a kevés telek, a mit beköltözésükkor kaptak, csakhamar nem volt már elég föntartásukra. Ezért a harminczas évek közepe táján, mikor az ú. n. „födött út” védelmére a solkai és iliszestiei vallásalapítványi jószágokon új községeket létesítettek, nemcsak az összes hlibokai, hanem a legtöbb krasnai tót is telkekért folyamodott. Így keletkeztek Új-Solonetz, Plesz és Pojana Mikuli tót gyarmatok. Egy évtized óta azonban már ezek is túlságig benépesedtek. A fölös népesség egy része Moldva-Banillába (StoroŸynetz járása), másika pedig Amerikába vándorolt ki.

Minthogy papjaik és tanítóik kivétel nélkül lengyelek, a templom és az iskola hatása következtében a bukovinai tótok rég elfelejtették már az anyanyelvüket, s ma már a legöregebbjeik is csupán lengyelűl beszélnek. Így tehát az 1890. év deczember 31-én tartott népszámlálás alkalmával valamennyit a lengyelekhez számították. De nemzetiségük ezen elvesztése mellett is híven megtartották ősi erkölcseiket és hagyományos szokásaikat; sőt a viseletük sem változott. Ez a magyarokéhoz hasonló; csak abban különbözik tőle, hogy az asszonyok nem főkötőt, hanem kendőt viselnek.

Mint a magyarok, a tótok is nagyon szeretik a zenét és tánczot. De csak ritkán van efféle mulatságra alkalmuk, mivel férfiak, legények egyaránt többnyire erdei favágással keresik a kenyerüket s ebben a munkában, kivált ha messzebb fekvő erdőkben dolgoznak, sokszor hetekig is el vannak hazúlról. Nagyon kedvelt gazdasági szokás náluk is a kalákába való, kölcsönös kisegítő munkálás, főkép a földmívelés dolgaiban. Ezt rendesen tánczmulatság fejezi be. Különben a legtöbb mulatság farsangban van, a mely hamvazószerdán az ú. n. Jurawski eltemetésével ér véget. Ez egy lepedővel letakart fahasáb, melyet a falu legényei ravatalon kivisznek a helységből s nagy sírás-rívással a hóba temetnek. A lakodalmakat is többnyire farsangban tartják. Ezeknek sajátszerű szokásai közűl hadd említsük meg a legnevezetesebbeket.

Az eljegyzést éjfélkor tartják. Esti 10 és 11 óra között a házasúlandó legény két barátjával elmegy választottja szüléinek a házába és borral, sörrel vagy pálinkával kinálja meg őket. Ha az italt nem utasítják vissza, akkor szívesen látják vejüknek a legényt. Erre a leányt is felköltik álmából. Ha ő is iszik a kérő kinálta italból, akkor az egyezség meg van kötve. Most még előhívják a vőlegény szüléit és rokonait is, s az ő jelenlétükben megállapítják a hozományt és a lakodalom napját.

Pojana-mikulii tótok. Zuber Gyulától

Ezt rendesen vasárnap vagy kedden tartják. Ünnepségei az előtte való estén, a menyasszonyi koszorú fonásával kezdődnek, a melyre a falu összes leányai elmennek a menyasszonyhoz. Velük mennek ugyanoda a vőlegényt kivéve az összes legények is, mert a koszorú elkészűlte után tánczra perdűlnek a párok. Éjfélkor a vőfélyek és a többi legények elmennek a vőlegényhez, hogy aztán a násznagyokat vele együtt meghíjják és elkisérjék az ő házához. Oda gyülekeznek még az éjszaka folytán a többi vendégek is. Pitymallatkor a vőlegény elbúcsúzik a szülőitől, bocsánatot kérve tőlük és megcsókolván a lábukat, a mi közben a szülők sót és kenyeret tartanak a fiuk feje fölé. Erre a menet a menyasszony háza elé vonúl, a hol zárt kaput találnak. Csak hosszas tárgyalásra nyílik meg a kapu, mi alatt a zene szól és a legények pisztolyokat durrogtatnak. A bebocsáttatásnál a menyasszony szülői a vőlegénynek kenyeret és sót nyújtanak. Esküvő után a násznép olyan házba tér be, a hol elég hely van a tánczhoz. A lakomát csak este felé tartják, még pedig a menyasszony szülőinél. Utána a vőfélyek a kelengyét és hozományt a már készen álló szekerekre rakják, mi közben az új házasok javára mentűl többet igyekeznek az öregek házából elemelni. Búcsúzáskor a vőlegény köszönetet mond mátkájáért a leány szülőinek, a kiknek ez alkalommal megcsókolja a kezöket és lábukat. A vőlegény házánál is hosszabb párbeszéd után, szintén só és kenyér átnyújtása mellett történik az új pár befogadása. Itt újabb lakoma következik, a mely éjfél utánig tart. De másnap azért már mégis kora reggel beállítanak a vendégseregből a férjes asszonyok, hogy a menyasszonyt hétköznapi ruháiba öltöztessék és a fejét kendővel bekössék, a mi nélkül ezután már nyilvánosan nem szabad többé megjelennie. Ennekutána az ifjú pár látogatóba megy a szülőihez, a kik e látogatást még az nap este viszonozzák. Itt is, amott is dúsan terített asztal várja a vendégeket. Az új házasoknál a lakoma végén egy pohár mézes pálinkát (pohar dulce) isznak.

A tótok igen vallásosak, de egyúttal nagyon babonások is. A babonás szokások gyakorlásának fő ideje karácsony tájára esik. Karácsonybőjtjén az ünnepi vacsorának tizenkétféle ételből kell állania. A szegényebbek e számot legalább úgy igyekeznek elérni, hogy ugyanazt az ételt édesen is, savanyún is elkészítik. Semmikép sem hiányozhatik azonban ilyenkor az asztalról a kutja nevű mézes-mákos búzakása. A vacsora záradéka dió és alma. Az alma fölmetszésénél nagyon ügyelnek a gyümölcs belsejére, mert ha a magburok rothadt, azt sulyos betegség előjelének tartják. Minden almát meg kell valamely jelenlévővel felezni, a mit abban a hitben cselekszenek, hogy ha esetleg az ember valamikor az úton eltéved, rögtön rá talál a helyes útra, mihelyt eszébe jut annak a neve, a kivel karácsonyestején az almát megosztotta. Legények és leányok mindenik ételből eltesznek egy kicsit a fél keztyűjökbe s ezt aztán haza menvén, lefekvéskor a párnájuk alá dugják, hogy a jövendőbelijökről álmodjanak. A gazda meg azt tartja, hogy a karácsonyi asztalról vett mézes ostya egy darab kenyérbe téve csalhatatlan varázs-szer a jégeső ellen.

Az örmények. Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos

Minthogy Örményországot mindúntalan rablónépek beütései zaklatták, ez számos gazdag örmény családot arra indított, hogy szorongatott hazájukat elhagyják és a távol nyugatra vándoroljanak. Így kerűltek Bukovinába is, a hol 1418 körűl telepedtek le. Ma a tartományban mindenfelé találni őket szétszórtan; nagyobb számban élnek Suczawa városában, a hol régtől fogva négy szép kőtemplomuk van; továbbá Gurahumora mezővárosban, hol néhány évvel ezelőtt szintén csinos kőegyházat építettek.

Suczawa a bukovinai örménység egyházi és nemzeti életének a fő fészke. Ott székel nemzeti gyűlésükön három évre választott tizenkét tagú egyháztanácsuk, a hoka partzutiun. Ez vezeti az elnöke útján a hitközség összes egyházi és nemzeti ügyeit; fegyelmi hatóság is egyúttal a papok, meg a többi egyházi és iskolai személyzet fölött; kijelöli a hitközségnek a papságra választandókat és az így megválasztottakat a püspöknek fölterjeszti fölszentelés végett. Saját püspökük különben a bukovinai örmény-keletieknek nincsen, minthogy a számuk ma már 600-ra olvadt le; hanem lelkiekben a felejthetetlen II. József császár nagylelkű kegye folytán a konstantinápolyi örmény patriarcha és ezzel együtt az etsmiadzini katholikos alatt állanak, a mely kiváltságuknak egész Ausztriában nincsen párja.

Suczawai örmény templom. Russ Róberttől

A katholikus egyházzal egyesűlt többi 900 bukovinai örménynek pedig Czernowitzban van egy Péter és Pál apostolok nevét viselő szép kőtemploma, s ezek egyházi ügyeikben a czernowitzi plebános és a suczawai administrator alatt, ezeknek útján pedig a lembergi örmény-katholikus érsek fönhatósága alatt állanak.

Ezek az utóbb említett örmények már jórészt elvesztették eredeti jellemvonásaikat és nemzeti szokásaikat, valamint a nyelvüket is a lengyellel cserélték föl. De azért „örmény-lengyelek” nevén mégis külön nemzetiségi csoportot alkotnak, jóllehet ma már csak az örmény nyelvű miséjük mutatja egykori örmény voltukat. Azonban már nem messze van az idő, mikor a teljes ellengyelesedésnek örmény miséjük is áldozatúl fog esni.

Az örmény-keleti papok istentiszteleti és azon kivűli ruhája hasonló a görög-keletiekéhez, csupán abban különbözik tőle, hogy a miséző papjaik felöltik a tizenkét apostol képét viselő, vagasz nevű érczgallért, levetik a lábbelijöket és harisnyában végzik a szertartást. Papjaik, sőt a diakonjaik is süveget viselnek a mise alatt s ezt az evangelium olvasása közben sem teszik le. Püspökeik jelvénye pedig a tiara és a pásztorbot. Hajdan a papok a reggeli ájtatosságnál fekete, a főpapok pedig sötét cseresznyepiros fezt viseltek.

Az örmény papoknak a karban csak a philon nevű, hosszú ránczos köpönyegben szabad énekelniök, mely rendesen fekete; csak érdemesebb papok kapnak az érsektől kitűntetésképen kék színűt. Még magasb egyházi kitűntetés az arany lánczon viselt arany kereszt, a legmagasb pedig a thasszag nevű, violaszínű bársony sapka.

Az örmény-keletiek templomai mindenben hasonlók a görög-keletiekéihez, csak abban különböznek, hogy náluk az oltárt a templom többi részétől nem ikonostas, hanem nagy kárpit választja el.

A suczawai örmények évenként két templomi búcsút ünnepelnek; az egyiket deczember 29. (január 9-én, vagyis Szent Jakab napján), a másikat pedig augusztus 12/24. és 18/30. közötti vasárnapon, vagyis Mária halála napján. E búcsúkat azonban náluk soha sem követi zenével, tánczczal és énekszóval járó vigalom. Ősrégi pogány eredetű szokásuk, a melyet még ma is gyakorolnak, a madach, vagyis hogy az év bizonyos ünnepein ökröket és juhokat vágatnak le, s a húst a szegények között kiosztják. Ez állatoknak leölésük előtt a pap egy kis szentelt sót ad a szájukba. E szokás még abból a korból származik, a mely az örményeknek a keresztény hitre térését megelőzte, s a pogány Anahid istennőnek bemutatott áldozatok emléke, a melyet emberséges járúléka miatt a keresztény papság is megtűrt annál is inkább, minthogy a leölt állatok zsiradéka és bőre a papoknak jutott. Az áldozati állatokat gyűjtés útján beszedett közköltségen vásárolják, vagy pedig egyes gazdag hívek ajándékozzák.

Az örmények ünnepei egybe esnek a görög-keletiekéivel, csakhogy Krisztus születését és bemutatását ugyanazon a napon, január 6/18. ünneplik. Továbbá Gyertyaszentelő és Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, valamint Mária fölajánlása és a Szent Annának történt kijelentés (Boldogasszony fogantatása) ünnepét 12 nappal a görög keletiek előtt tartják, húsvét utáni hetedik vasárnap pedig egy második pálmaünnepet ülnek. Bőjtjeik olyanok, mint az óhitűekéi, csakhogy a heti bőjtök rendesen péntek este végződnek.

Haczkadar búcsújáró-templom Suczawa mellett. Russ Róberttől

Az örmény néphit szerint Krisztus mennybemenetele előtti szerdáról csütörtökre viradó éjjel megnyílik az ég. A ki ez éjszakát bűntől tisztán virasztja át, annak az Isten megjelenik és teljesíti minden kivánságát. Krisztus mennybemenetele előtti este az asszonyok és leányok zálogosdi-félét játszanak, hogy megtudják, melyiküknek az óhajtása fog teljesűlni. E játék abból áll, hogy a leányok mindegyike egy-egy gyűrűt, függőt, stb. tesz egy mély tányérba, melyet aztán vízzel töltenek meg s virágokat hintenek belé, végűl pedig tiszta kendővel takarnak le, s így hagyják a tányért másnapig. Úr mennybemenetele napján megint egybegyűlnek az asszonyok s leányok, és miután ki-ki valamely kivánságát nyilvánította, egy bekötött szemű leány belenyúl a tányérba és találomra kihúz belőle egy zálogtárgyat, melyet előmutatván, a tulajdonosának jelentkeznie kell. A szerencsést, kit a sors ér, a többiek üdvözlik és mind szentűl hiszik, hogy kimondott óhajtása teljesűlni fog.

Az örmények mondai ősük Haik után hái-nak nevezik magukat. Átlag középtermetűek és erős testalkatúak. Fejük közepes nagyságú, hajuk és szakálluk fekete. Fekete körszakállú vagy simára borotvált arczuk sajátos jellegét nagy sötét szemeik és sasorruk egészíti ki. Arczszínük inkább halvány, mint sötét, de akadnak – igaz, csak ritkán – szőkék is közöttük. Említésre méltó, hogy himlőhelyes egyáltalán nem találkozik náluk.

Életmódjuk egyszerű, erkölcseik tiszták és józanságuk közmondásos. Családi életük patriarchális; és a leggazdagabbjaik is atyafiságos jóindúlattal viseltetnek szegényebb fajrokonaik iránt, a kik egész bizalmasan érintkeznek velük. Készségesen alávetik magukat az egyháztanács rendeleteinek és határozatainak, a mely a szegényeket a hitközségnek nem épen bőséges vagyonából látja el. Alamizsnát kérni nagy szégyennek tartják, a miért is örmény koldúst sehol sem látni. A hitközség tartja fönn a plebánia-templom udvarán lévő négy osztályú nemzeti iskolát, a melyben a népiskolák tantárgyait egy igazgató és két altanító tanítja örmény nyelven, de e mellett a német és román nyelvet és az örmény egyházi éneket is.

Nagyra becsűlik az örmények a vendégszeretetet, de a nagy vendégeskedésnek és társas mulatozásnak nem barátai. Más nemzetbeliekkel való érintkezésükben igen szívesek és készségesek; és meglehetősen kifejlett nemzeti büszkeségük mellett is elő-előfordúl mostanában, hogy más nemzetbeliekkel és más vallásúakkal is összeházasodnak.

Az újszülöttnek mindjárt világrajötte után egy kis sót hintenek a hátára abban a hitben, hogy ez a vérét tisztítja és hogy az izzadságának nem lesz olyan kellemetlen a szaga. Tapasztaltabb bábák e sóhoz, a mint mondják, különféle illatszereket is kevernek és bizonyos imákat mormolnak a behintés alkalmával. A kisdedet rendesen csak születése után nyolczad napra keresztelik meg, még pedig többnyire a templomban, kivéve ha a gyermek beteg. A keresztelésnél a keresztszülők mindenike mind a két kezében egy-egy égő gyertyát tart. A keresztelést a pap akként végzi, hogy a gyermeket vízszintes fektében háromszor bemártja a vízzel telt, kád alakú keresztelő-medenczébe, ezután pedig piros és fehér selymet kötnek a kisded derekára, az Üdvözítő oldalából folyt vér és víz emlékezetére.

A házasságkötést megelőző alkudozásokat rendesen a vőlegény anyja kezdi meg, s általában arra néznek, hogy a kiszemelt hajadon jó családból való, jó gazdasszony és szép, de még jobban arra, hogy gazdag legyen. Egész az újabb időkig még az a keleti szokás élt az örményeknél, hogy a hajadonoknak csak újév napján és virágvasárnapon, továbbá Krisztus bemutatása és mennybemenetele napján volt szabad a templomba menniök, hogy abba a hírbe ne keveredjenek, mintha nagyon is a világ szeme elé akarnák vinni a szülék a leányaikat.

Örmény-keleti istentisztelet. Zuber Gyulától

Az esketés szertartása az örményeknél szintén a görög-keletiekéhez hasonlít. De a házasság szentségét csak az év bizonyos vasárnapjain szabad kiszolgáltatni. A mátkapár fejére az esketés alatt virág- vagy érczkoronát tesznek. Régebben piros vagy zöld selyem zsinórt kötöttek a nyakukra, melyet a pap három nappal, vagy esetleg mindjárt másnap az esküvő után imádságok közben oldott le róluk, a mivel föloldotta őket az önmegtartóztatástól. Hajdan a vőlegénynek, a kit előbb khacs ichpaierk nevű ifjak (vőfélyek) öltöztettek föl a menyekzőre, kardot adtak a kezébe annak a jeléűl, hogy teljes hatalmat nyer az életepárja fölött. E kard egyúttal annak a jele is volt, hogy a vőlegény három napon át nem kisebb úr a császárnál. Innen az örmény férjeket jellemző, bár nem a leghízelgőbb közmondás: „Három napig császár, negyven évig cseléd!”

Az elválás igen ritka az örményeknél, kiknek vallási tőrvényei is tiltják a házasság fölbontását. Utolsó kenetben csak a papok részesűlnek, míg a világiaknál ily alkalommal csupán a szokásos imádságokat mondják el. Férjét az özvegy nő egy egész esztendeig gyászolja. Halottaiknak az örmények viasz keresztet vagy ezüst pénzt adnak a kezébe. A temetéseket nagy egyházi pompával szeretik rendezni. Hétfőn csak nagy ritkán temetkeznek, mert azt hiszik, hogy ha így tennének, akkor a hét minden napján el kellene majd hozzá tartozóik egyikét vagy másikát temetniök.

Az örmények üzleti szelleme nagyon kifejlett, s megvan nekik a hozzá való éles elméjük, szükséges furfangjuk és a kellő rábeszélő tehetségük. Csodálatos azonban, hogy Bukovinában egyetlen mezei munkás sem akad közöttük, kézmíves is csak igen kevés, de annál több a jogvégzett ember. Kereskednek gabonával és egyéb magneműekkel, borral, bőr árúkkal, gyapjúval, lópokróczczal, festett ládákkal; foglalkoznak továbbá mezőgazdasággal, marhahizlalással és marhakereskedéssel, kivált hizómarha Bécsbe szállításával, szarvasmarha- és sertéshús-árúlással, végűl szappanos-mesterséggel és sajtkészítéssel. Mostanában azonban mindinkább a magán- és vallásalapítványi jószágok bérlésére és mívelésére vállalkoznak. Az összes magán nagybirtoknak majdnem egyharmada az ő kezükben van.

Valamikor ők eszközölték Kelet és Nyugat között az egész kereskedelmet, és akkor még valóságos keleti karavánokban útaztak a kalmáraik. Az ily karavánok részesei hónapokon át készűlődtek az útjokra. Mikor már mindenük rendben volt: derekukra övezték a széles, ép szélű aranyokkal jól megtöltött tüszőt, a kimir-t; kezükbe vették a rövid nyelű fonott szíjostort és fölpattantak a lovukra. Pénzük, árúik és életük védelmére az övükben éles tőröket és a nyeregkápában töltött pisztolyokat vittek magukkal. A fekete szattyánbőrrel bevont, párnaszerű nyereg mögött volt fölcsatolva a kettős bőrzsák, melybe az árúik, fehérneműjök és az élelmiszereik mellé még egy esőköpenyeg volt csomagolva. Így naponként több mérföldnyi útakat tevén meg pihenő nélkül, estve éjjeli szállásra tértek be s dúsan terített közös asztalnál lakomáztak kedvükre.

Suczawai örmény keleti viseletben. Zuber Gyulától

Alku közben az örmény kereskedő egyik kezével a vevő jobbját szorongatja szinte erőszakkal, másik kezével pedig a tenyerébe csapkod, mintegy csábítva annak a vásárló kedvét. Ha megvan kötve az alku, akkor előbb magasra emeli a vevő kezét, aztán megrázza s e szókkal: „Isten adjon szerencsét!” elereszti.

Az örmény házaknak magas, hegyes ormú a tetejük, melynek rendesen a keleti oldalán két padláslyuk van kémények helyett. A tető díszítésére annak a gerincze két sarkára két villámhárítóhoz hasonló, méternyi magas, esztergályozott póznát tűznek föl. Négyszögű, meglehetősen magas házaik és a házakat környező téres udvarok, valamint az útczáik is tiszták. A több lakóhelyiségből álló házak szobáiban hosszú keleti divánokat látunk, melyek ülő- és hálóhelyűl is szolgálnak egyúttal; de látunk divatos izlésű butorokat is, a minőkkel lakásaik sokszor nagyon is fényűzőleg, bár nem zsúfoltan vannak fölszerelve.

Házaik körűl rendesen tornácz fut végig, vagy legalább egy fa- vagy köroszlopokon nyugvó veranda. E házak építésmódját különben a románoktól vették át. A körűlfutó folyosó vagy az előtornácz árnyékában ül meleg nyári délutánokon az itt-ott még bő, ránczos keleti köntösét viselő gazda. Ott szijja borostyán szopókás meggyfaszárú csibukjából a jóféle török dohányt, melyet szivarkává sodorva a nők sem vetnek meg. Időről-időre török módra főtt fekete kávét is szürcsölget a verendán apró csészékből; közben-közben egy-egy szófukar megjegyzést ejt, de néha elég heves szóváltást is folytat a házbeliekkel vagy a szomszédokkal; legtöbbnyire azonban igazi keleti módra félálomban elmereng és átszunyókálja a nap legmelegebb óráit.

A társas élet ápolására a suczawai örményeknek néhány év óta egy Aní nevű nemzeti kaszinójuk és saját kávéházuk is van.

A divatos európai mellett még igazi keleti, nemzeti konyhát tartanak. Nagyon szeretik kivált a különféle szárított és füstölt halakat, melyeknek mesteri elkészítésére a sok ellenséges zaklatás taníthatta meg őket, a mit őshazájukban kellett szenvedniök. Különféle füstölt kolbászokat (salami, sugiuk, potcoave, örményűl giudem) is készítenek marha-, birka- és lúdhúsból, vagy egész darabokat tesznek ugyanilyenekből füstre ízes, fűszeres falatokúl. Amúgy is nagy szerepe van konyhájukban a sok erős fűszernek. Nagyon szeretik a sáfrányos, jó illatú mézeskalácsnak egy fajtáját, melynek hatlamá vagy gogoszcsa a neve; továbbá a pörkölt s mézbe főtt törött dióból és mákból kevert, dalauszi nevű csemegét. Sült marhahúst faedényben akként szoktak hosszabb időre is eltenni, hogy többször leöntik a saját zsírjával s ebben a kocsonyában hagyják elállni. Télen aztán e chaurmá nevű hús-konzervet fölmelegítik s úgy adják asztalra. A levesbe churut-ot kevernek, a mitől zöldes lesz a színe, továbbá aludttejjel savanyítják és petrezselyem-levelekkel. Nagyon kedvelt eledelük a sáfránynyal és burekiza nevű hús-gombóczkákkal főtt makaróni-leves is. A pecsenyét koriandrommal (czigány-petrezselyem) és rizskásával készítik. Pachlava nevű rétesféle tésztájuk mézzel töltött száz levélből áll. Igen szeretik a vagdalt húsból és tojássárgájából álló muzaká-t is. Szamszali nevű húsos derelyéiket zsirban sütik ki. Marhahús-levesbe gyakran főznek jufka nevű, apróra vagdalt metéltet. Téához és kávéhoz a vajas, élesztős, tojásos és tejes lochum nevű süteményt kedvelik. Gorgot a neve egy előbb levesbe főtt, aztán vajjal leöntött búza-kásának, melyet savanyú juh-tejfellel adnak föl. Ha valakinek az ostobaságát akarják jellemezni, azt mondják: „Gorgot-ot főzzenek be előtted, azt sem veszed észre!” Korabia nevű, sok czukorral és vajjal készűlt süteményüket a kemenczében sütik. Nem sodrott, hanem rétegekbe rakott rétesüket, a baghbacs-ot, almával, sajttal és hússal töltik. Újév napján tészta-, mák-, méz- és egy felső dió-rétegből álló sütemény, a los kerűl asztalokra. Gyakran főzik a mazsolából és rizsből készűlt pilafot is, melyhez előbb húslevesben főzik meg, aztán vajjal és mazsolaszőlővel párolják a rizst, végűl pedig, hogy el ne lágyúljon, asztalkendőbe burkolják. Nagy kedvelői különben a mindenféle keleti édességeknek, így a czukorba főtt gyümölcsöknek és virágoknak (dulcseátze), a rohat nevű csemegének és a különböző serbeteknek meg halváknak (dakahalvá).

Az örmények ruházata egyszerű és ma már majdnem általánosan a divat szerint igazodó európai viselet; csak itt-ott látni még elvétve egy-egy hosszú, keleti köntösben járó örményt. Régebben a férfiak salvári nevű, bő posztó nadrágot, télen pedig báránybőr nadrágot (meszini) viseltek. Kabátjuk a fehér vagy vörös csíkos, gyakran selyemből varrt s fölálló gallérú antereu vagy zobon volt, melynek jobbról balra gombolódó szárnyait drága virágos török sálkendővel övezték a derekukra. E kabát mellfodraiba nagy, színes, többnyire selyem zsebkendőt tűztek. Nagy, fehér és előre álló, de nem keményített inggallérjuknak a mellükre lelógó fekete selyemkendővel adtak feszesebb tartást. Kabátjuk újjain alúl gombok voltak, a melyeket azonban nyáron nem igen szoktak begombolni, úgy, hogy ilyenkor az ingújjuk rendesen kilátszott alóla.

E köntös fölött nyáron övig érő, cseresznyepiros, bő újjú fél-köpenyeget viseltek, a melynek fermenea vagy szkurteika volt a neve; télen pedig ugyanilyen szabásút, csakhogy ez zöldes gyapjúszövetből készűlt és drága prémmel volt béllelve. A fermenea fölött minden időben még egy térdig érő, becses prémmel szegett, bő újjú gyapjú köpenyeget hordtak, a kaczavejkát. Kimenőre pedig még mindezek fölé egy hosszú és bő, lábfejig érő, nyáron selyemmel, télen drága prémmel béllelt, dzsubea nevű posztó köntös kerűlt. A férfiak a fejükön vörös fezt viseltek, a mely köré kimenőre csalma nevű török kendőt csavartak. Újabban magas, fölűl bársony betétű hódprém sipkát kezdtek helyette hordani; a szegényebbek pedig még ma is magas báránybőr kucsmát viselnek.

A nők egész testüket végig beborító, egybe szabott, bokáig érő, újjatlan bő ruhát öltöttek, a mely többnyire tarka selyemből készűlt s elűl a nyakon nyitott és arany zsinórzatú volt. E ruhát ékkövekkel kirakott nagy ezüst vagy arany csatos övvel szorították a derekukhoz. Föléje takaros fermenea és erre még a bársonyból, selyemből vagy posztóból varrt dulama kerűlt, a mely rókamállal vagy bárányprémmel volt szegve, s a minőt az örmény nők legalább odahaza még ma is viselnek.

A nők fehér fezt tettek a fejükre, a mely fölé rangjukhoz vagy módjukhoz képest selyem vagy gyapjú kendőt borítottak akként, hogy e kendő egyik csücske háromszög alakban lelógott a hátukon.

Férfiak s nők egyaránt sárga szattyán czizmát vagy hegyes orrú, sárga török félczipőt (iminei vagy busmakei) húztak a lábukra.

Mind a két nembeliek elterjedt szokása, hogy míg törökösen maguk alá szedett lábaikon guggolva pihennek a divánon, az alatt időtöltésűl borostyánkő szemekből fűzött olvasót (pathor) morzsolgatnak a kezükben. Ez az olvasó-morzsolgatás, valamint a törökös ülésmód még ma is megrögzött szokásuk az örményeknek.

A czigányok. Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos

Belső háborúk, ellenséges beütések és Manu embertelen törvényei arra késztették a hindosztáni eredetű czigány népet, a mely magát roma vagy romaniczei néven nevezi, hogy őshazáját, a napsugaras Keletet mindenkorra elhagyva, vándorútra keljen s elszóródjék a nagy világban a nélkül, hogy valahol a föld rögéhez tudna tapadni. A czigányok világjáró útjukon 1400 táján, de tán már korábban is eljutottak Bukovina földére. Itt akkoriban rabszolgáknak nyilvánították őket, a mikké sokan önként is lettek közűlök, s azok is maradtak, a míg 1783-ban a nemes szívű II. József császár szabad emberekké nem tette őket.

Wulewai czigány család. Zuber Gyulától

Ez évig Bukovina számos kolostora és a nagybirtokosok száz meg száz ilyen czigány rabszolga urai voltak. El lehetett őket adni s cserélni, akár az élettelen tárgyat vagy a barmot. Kemény szívű felügyelők, a kik ugyancsak gyakran suhogtatták a hátukon a „falanga” nevű ostort, hajtották őket a nagy kolostori és magán jószágokon mezei munkára; különben a ház és majorság körűl, avagy a konyhában teljesítettek szolgálatot. Valamely földesúr vagy kolostor gazdagságát akkoriban a czigányainak a számával mérték. A valamivel szabadabb, csupán bizonyos adó fizetésére kötelezett muzsikus czigányok pedig zenéjükkel, dalaikkal és bohóskodásaikkal járúltak az urasági lakok mulatságához. Jóllehet keresztények voltak és hitsorsosaik ugyancsak kizsákmányolták a testi-lelki erejüket, annyira megvetették őket, hogy halottaikat nem a közös sírkertbe temették, hanem külön helyen földelték el.

Régente a czigányoknak különféle foglalkozásuk szerint a következő osztályait különböztették meg: 1. kanálfaragók, lingurari; 2. medvetánczoltatók, ursari; 3. aranymosók, rudari vagy aurari; 4. vándorczigányok, lãieºi és 5. megtelepedettek, vãtraºi. Ma már csak ilyen telepes vagy állandó tűzhelyű és kanálfaragó czigányok vannak Bukovinában, de csavargó sátoros czigány nincs többé. Azonban még mindig él bennük a régi vándorkedv, a mely arra készti őket, hogy legalább az egyik faluból mindúntalan másikba költözzenek. Az aranymosók száma is nagyon megapadt; medvetánczoltatók pedig már csak Erdélyből és Romániából kerűlnek mai napság Bukovinába.

A czigányok általában középtermetűek, gyönge testalkatúak és soványok; fejük azonban arányos, arczuk alacsony, széles és bronz-színű. Orruk magasabb állású, mint a tartomány többi lakóié. Szájuk kissé nagy, nyakuk erős, karjaik rövidek. Rendesen hosszúra növesztett, fésületlen, kóczos hajuk göndör, koromfekete és fényes; szemeik feketék és fénylők, fogaik hófehérek és épek.

Ritkán mosott, mindig rongyos ingüket sok sárga vagy fehér érczgombbal díszített széles bőr-öv szorítja derekukra, s az övről sárga vagy szürke lánczon függ a bicskájuk. Fényes gombokkal, lánczocskával és keresztlékkel czifrázott bőr-tarisznyát szeretnek hordani. Általában nagyon kedvelik a fényes holmit, akár csak a szarkák. Gyakran a férfiak is viselnek fülönfüggőket, részint hogy a szemmel való megígézés ellen védekezzenek, részint hogy jobb legyen a hallásuk. Oly családokban, a hol több leány mellett csak egy fiú van, ennek azért is akasztanak függőt a fülébe, hogy az istenek leánynak tartsák és életben hagyják.

Ingük fölé, ha hosszabb útra kelnek, rongyos sukmánt vagy köpönyeget öltenek. Ha esetleg új vagy jó a felöltőjük, akár fogadni lehetne rá, hogy az, ha nem lopott, legalább is kölcsön kért jászág. Nyáron az efféle felső ruhát nem tartván szükségesnek, inkább zálogba adják pálinkáért a zsidónak. Fején a czigány télen-nyáron kalapot vagy báránybór süveget visel. De ez is rendesen olyan rongyos, hogy közmondásossá lett. A czigány büszkébben jár, – szokták mondani, – ha a haja kikandikál a kalapja vagy kucsmája lyukain.

Teknőt árúló czigány. Zuber Gyulától

A zsenge ifjú korukban olykor igen szép czigánynők, ha jobbmódúak, elég ízléssel öltözködnek, de mindig nagyon kedvelik a rikító színeket. Fejüket kaczkiásan sárga, vagy még inkább tulipiros gyapjúkendővel kötik be, és csak igen ritkán, legnagyobb inség idején, a tartományban általánosan viselt fehér pamutkendővel. Ingük vállát és mellét tarka selyem- vagy gyapjú fonállal és arany-pitykékkel varrják ki. Ruhájuk a gyakran aranyszálakkal átszőtt „katrincza”, vagy pedig gyakrabban a városban vett, rikító színű gyapjúszövet szoknya. Különben a katrinczáikat és itt-ott már az ingre való vásznat is készen vásárolják és nem maguk szövik. Felső ruhájuk rendesen térden alúl érő báránybőr ködmön vagy sukmán. Leányok és fiatal asszonyok a nyakukon becses régi ezüst, sőt olykor aranypénzekből fűzött salbá-t viselnek ékszerűl.

Lábbeliűl a jobbmódú férfiak bocskort, czipőt vagy csizmát hordanak, a szegényebbek mezitláb, a nők többnyire czipőben járnak. A gyermekeik ruházásával nem sokat törődnek, s legtöbbnyire egész pőrén látni őket, a mint az országút porában henteregnek, vagy az arra menő kocsikat és gyalog útasokat czigánykereket hányva jó messzire elkisérik, hogy, mutatváriyaikkal pár krajczárt koldúljanak tőlük.

Említésre méltó, hogy a czigányok öregje-ifja, apraja-nagyja s a férfi- és asszonynép egyaránt, sőt már a csecsemő is rendkivűl szereti a dohányzást. Még éjjel is szipákolják többnyire üres pipájukat.

A városi czigányok külön czigánysoron vagy útczákban laknak. A falusiak pedig a számukra kijelölt legelőn; a falvakon kivűl sátrakban (setre) tanyáznak. Néhol földbe vájt putrikat vagy nyomorúságos viskókat tákolnak maguknak, a melyek rendesen sokkal roszabbúl épűltek és piszkosabbak is, mint a helység többi lakóinak házai. E kunyhók belső beosztása és berendezése azonban a többi falubeliekéihez hasonló.

A hol a czigányok nagyobb számban laknak egy községben, ott maguk közűl választott külön bírájuk van; a ki azonban alattvalóival együtt az illető helység közigazgatási hatóságának van alárendelve.

Czigány ház nem igen lehet el kovács-műhely, fujtató és egyéb kezdetleges kovács-szerszámok nélkül, minthogy a kovácsolás a czigánynak legkedvesebb mestersége. Sokra ugyan ebben sem viszi, de azért elég ügyesen foltoz üstöket, igazít és élesít kapát, kést, kaszát, patkól jármos ökröt, készít vasmacskát, csípővasat, szeget, tűt, stb., sőt egyesek kolompöntéssel is foglalkoznak.

A famunkát is szereti a czigány; készít lapátot, rokkát, orsót, merőkanalat, tányért, teknőt, vékát, továbbá bőrfenekű szitát is, stb. Mindezen készítményeit a közeli vásárokra viszi eladni, vagy házról-házra járva árúlja, sokszor pedig sokat zaklatott feleségére bízza az elárúsítást. Meszelőt is csinál, vagy kőmíves munkára is elszegődik, sőt a mezőgazdaságban is beáll napszámosnak; a hol pedig alkalma kinálkozik, ott a lólopástól sem irtózik. A mennyiben a háza táján legalább egy-egy sovány malaczka és rosz gebe, meg a kikoplalt kuvasz jóformán soha sem hiányzik, annyiban állattenyésztőnek is mondható.

Tenyérből jósló czigányasszony. Zuber Gyulától

A semmittevés mellett legnagyobb kedvtelése a zenélés. Ebben hangjegyismeret nélkül olykor igazán sokra is viszi. Csodálatos rátermettséggel játszik bármiféle hangszeren. Ha pedig hangszere nincs, legalább azzal mulatja magát, hogy a fűben hanyatt fekve, ajkai közé illesztett falevélen fütyörész olykor egész nótákat. Akármikor kész a maga vagy mások mulattatására játszani, de a nótái többnyire alkalmazkodnak a lelkiállapotához. Ha szomorú, bánatos vagy éhes, a mi nem épen ritka dolog nála, akkor meghatóan siralmas dallamokba önti búját; ha ellenben jókedvű; a minő leginkább valamely sikerült tolvajlás vagy bőséges lakoma után szokott lenni, akkor szilaj, tüzes táncznótát zendít rá.

A vénebb czigányasszonyok nagyon jól értenek a kártyavetés és mindenféle más jóslás, így bab- és kukoriczaszemekből, tenyérből, stb. való jövendőmondás mesterségéhez, a mi néha elég jól fizet. A babonás parasztasszonyok továbbá ijedés és betegségek elleni ráolvasásokért is folyamodnak hozzájuk. A szerelmes és ilyenkor annál hiszékenyebb falusi leányoknak pedig, sőt nem egy városi kisasszonykának is pénzért s ennivalóért ártatlan szerelmi bájitalokkal szolgálnak. Gyorsan elhadart s ezért többnyire érthetetlen jövendőmondó ígéjük rendesen így szól: „Szerencséd van és sok-sok lábas állatkáid lesznek. A szerencse a sarkadban van, mint a nyúl a kutya nyomában!”

De a koldúlást is kitűnően érti akár ifjú, akár vén czigányasszony, és ebben fülűlmúlhatatlan a szivós kitartása és tolakodó bőbeszédősége. Koldúlásban és lopásban, valamint a férjük készítette vas- és faárúk eladásában való nagy ügyességük, továbbá már említett jövendőmondó és kurúzsló mesterségük tartja el jórészt a nagy számú rajkókat és a dádét (dada), vagyis a lusta családfőt. Jaj is lenne a szegény czigányasszonynak, ha estére szalonna és liszt nélkül térne haza urához és parancsolójához, a ki különben olykor a menyecskét még így is jól ellazsnakolja, miután előbb jóllakott. Ezzel azonban csak azt tanúsítja, hogy szereti, s így az asszony nem is fölöttébb búsúl miatta.

A görög-keletiek húsvétja utáni harmadik csütörtökön a fiatal czigánynők fölkoszorúzva és piros szalagokkal, pénzfűzérrel díszítve házról-házra járnak s egy idősb társnőjük éneklése mellett tánczolnak. Erre a ház gazdasszonya egy fazék vízzel leönti őket, hogy nyárban bőven essék az eső, azután pedig pénzt, lisztet, vagy ócska ruhaneműt ajándékoz nekik.

A bukovinai czigányok majdnem kivétel nélkül a görög-keleti egyház hívei, de nem a legjobb keresztények. Vallási ismereteik legfölebb annyira terjednek, hogy úgy, a hogy, keresztet tudnak vetni, de többnyire még a kereszt értelmével sincsenek tisztában és a legközönségesebb imádságokat sem igén tudják. Templomban igen ritkán látni őket, miért is közmondássá lett róluk, hogy templomba nem járnak, csak keresztelésre és temetési beszentelésre viszik oda őket. A gyónást kerűlik, vagy ha a többi falusi lakót utánozva oda járúlnak is a gyóntatószékhez, sulyosabb bűneiket óvatosan elhallgatják. Templomukról sokat évődnek velük az oláhok. Ugyanis azt mondják róluk, hogy valamikor a czigányok is akartak maguknak külön templomot emelni s építettek is balmoº-ból, vagyis juhtúróval és vajjal kevert kukoricza-pépből, a tornyába pedig harangok helyett disznófejeket akgattak nyelvestűl. De midőn aztán egyszer nagyon megéheztek, fölfalták a templomukat harangostúl, s azóta nincsen saját egyházuk.

A czigányasszonyok varázsígékkel hárítják el gyermekeikről a szemmel való verést, az ijedést, stb., de csak ha már egy évesek. Korábban tenni ezt nagy bűn lenne. Fölcseperedő gyermekeikre igen kevés, vagy semmi gondot nem viselnek, hanem magukra hagyják őket. A czigányleányok Szent János napján denevéreket fogdosnak, 9 vagy 7 lyukkal áttört fazekakba zárják s aztán hangyabolyra teszik, mire gyorsan elfutnak, hogy a hangyáktól megtámadott denevér sikoltását ne hallják, mert attól megsiketűlnének. Miután a hangyák teljesen lerágták a denevér csontjairól a húst, a csontokat porrá törik és e port ételbe vagy italba keverve a kedvesüknek beadják, azt hivén, hogy az illető aztán elveszi őket. A férfiak szerelmének megnyerése végett még a ruhájuk rongyát és néhány szál hajukat szokták elégetni s ezek hamvából is kevernek az italukhoz, hogy maguk iránt, a mint vélik, heves szerelemre gyúlaszszák őket.

A czigány jegyesek néhány nappal vagy héttel az esküvőjük előtt megtudakolják a sorstól, lesz-e gyermekük. E végből valamely folyóvíz partján két égő gyertyát tűznek a földbe s vigyáznak, égve maradnak-e, avagy kialusznak-e mindjárt. Ha a gyertyák égve maradnak, lesz gyermekük, ha pedig a szél elfújja őket, gyermektelenek maradnak. Hogy azonban mégis legyen magzatuk, tojást és almát dobálnak a vízbe.

Mikor a czigány menyasszony esküvőre megy, a bal lába bokáját fonatlan kenderrel göngyöli be, hogy a házasságban szükséget ne szenvedjen. Esketés alatt a vőlegény és menyasszony egy-egy pénzdarabot szorongat a hóna alatt, hagy életükben minden balsorstól védve maradjanak. A templomból kilépve, e pénzdarabot messze elhajítják maguktól. A ki megtalálja, jaj neki, ha fölveszi, mert hét esztendőn át üldözni fogja a balsors. A házasság egyházi megáldására nem sokat adnak a czigányok; többre becsűlik azt a rövid szertartást, melynek kiséretében egy tölgyfa alatt áldja meg valamelyik törzsbelijük a kötött frigyet. Különben is a legtöbben csak vadházasságban élnek és hitvesi hűségükről, valamint erkölcseikről egyébként is igen kevés jót mondhatni.

Az enyém s tied fogalmát meglehetősen egynek veszik; ezért éjjel-nappal, bármikor készek a máséhoz nyúlni. De, az ilyen ebűl szerzett vagyon nem igen marad meg náluk, mert csakhamar eliszszák és elprédálják. A víg dáridónak ugyanis nagy kedvelői, s ez soha sem eshetik meg táncz és zene nélkül. Forró vérükben van a léha gondatlanság és a könnyelmű vidámság.

Ha keresztelőre, lakodalomra vagy búcsúra mennek, a vendégségben röstellnek sokat enni, mert nem akarnak abba a gyanúba keveredni, hogy odahaza talán szükséget szenvedtek s már régóta nem laktak jól. De annál többet isznak, a mi úgyis heves természetüket annyira föltüzeli, hogy az efféle czéczó alig eshetik meg czivakodás, sőt verekedés nélkül. Különben is nagyon hamar fölfortyannak; ezen tulajdonságukról való az a közmondás, hogy: olyan czivakodó, mint egy czigány. Verekedés előtt egy pillanat alatt lehántják magukról a rongyos ruháikat és rendesen mezítelenűl dulakodnak, mert azt tartják, hogy amúgy is szakadozott ruháikat kimélni kell; a megsérűlt bőr ugyanis, mint mondják, megint összenő, az eltépett ruha azonban nem. Szűkös ruházatuk miatt irtóznak a téltől s annak örömeitől. Hogy télen milyen fogyatkozást látnak ruhában, mutatja a czigány és fogvaczogva didergő fia közti következő párbeszéd: „Dádé, fázom, mert egészen csupasz vagyok!” „Tedd föl a kalapomat!” „De még így is fázom!” „Kösd a derekadra a tüszőmet!”

A czigányok egyes gonosz, elvadúlt ficzkók kivételével, általában szelíd, sőt jóindúlatú népség. Igaz, hogy sok bennük a hetykeség, elbizakodottság; úrhatnámság, boszúvágy; de épen úgy tulajdonaik a nagy mértékű butaság, a gondolkodásra való restség; a vakhit, babona, élhetetlenség és gyávaság is. Szomszédaik leginkább a restségük és ostobaságul miatt gúnyolják őket. Kivált az oláh szereti a czigányt mindenféle csúfnévvel illetni. A legszokottabb ezek sorában a „csóka”, s ettől a czigány annyira irtózik, hogy a csóka madarat a világért sem nevezné a maga nevén, nehogy ezzel önmagát csúfolja. Az „alkudozás” szót sokszor „czigánykodás”-nak mondják. Az ugorkafára fölkapaszkodottnak sértésűl ezt vágják az arczához: „Pénze a czigánynak is van, de nincs embersége!” Ha valamely házban nagy a rendetlenség és piszok, azt mondják róla: „Ez czigány-fészek!” A rendetlen emberről azt mondják, hogy rondább a czigánynál is.

A czigány tehát szégyenli a nevét és származását. Ha kérdik tőle, hogy micsoda nemzetbeli; azt feleli: „Román vagyok”, és ezt azzal erősíti, hogy „már az apám is az volt” A románokhoz egyáltalán bizonyos rokoni indúlattal vonzódik, pedig ezek ugyancsak megvetik a czigányt, a ki mégis kevésbbé szereti a rutént.

Utóbbi időben, noha nem valami szívesen, de már mégis elküldik gyermekeiket az iskolába, s néhány közűlök már magasabb műveltségre és a társadalomban tisztelt állásra is emelkedett.

A bukovinai czigányság pontos statisztikáját lehetetlen összeállítani, mivel a népszámlálásnál és egyéb számbavételnél mindig románoknak vallják magukat. Számukat mégis úgy körűlbelűl 2.000-re tehetni.

Tekintve azt a vonzódást, a melylyel a románokhoz húznak, rövid idő múlva, úgy látszik, teljesen ebbe a nemzetiségbe fognak beleolvadni.

Helységek és házak. Romstorfer Károly A.-tól, fordította Katona Lajos és Semeyer Vilibald

Négy faluszerű városon kivűl Bukovinának 1775-ben 273 lakott helysége és 55 tanyája volt. A tartomány lakossága ez idő; óta körűlbelűl a nyolczszorosára szaporodott, és a helységek száma, valamint terjedelme is megnövekedett. Jelenleg Bukovinának kerekszámmal 330 községe 700-nál több helységből áll, de az osztrák állami átlagnak még ez a szám is jóval alatta marad a tartomány terűletéhez képest; e szerint Bukovina helységekben szegény. A falvak azonban aránylag nagyok, még pedig mind lakosaik számát, mind pedig különösen kiterjedésüket tekintve. Ugyanis mintegy 80 község, tehát az osztrák állam összes községeinek majdnem 4.1/2 százaléka 2.000-nél több lakost számlál, holott a tartomány terűlete csak alig 3.1/2 százaléka a birodalmi tanácsban képviselt országok egész terűletének. Bukovinában átlag egy-egy községre kerekszámmal 170 ház és 900 lakos jut; így tehát egy-egy házra alig esik több 5 személynél, a mi egyéb tartományokhoz képest kevés, s e szám még a tartomány fővárosában sem emelkedik magasbra 10-nél, minthogy ennek is égészen falusiasak a külvárosai.

A helységek a rónaságon és a dombvidéken lehetőleg a déli lejtőkön, vagy a patakok s folyók gyakran mély völgyeinek oldalain, a hegységben pedig a fő- és mellékvölgyekben épűltek. A telepek szaporodtával sok újabb majorság természetesen kedvezőtlenebb időjárású helyre is, szorúlt, főleg az egyenlőtlenebb talajú vidékeken. A tartomány hegyvidékén némely major, főkép a legelőterűletek fölhasználhatása miatt, továbbá egyes távol eső havasi kunyhók, nemkülönben a favágók és szénégetők lakai a völgyektől jó messze a magasb lejtőkön és benn az erdők mélyén is rejtőznek. Hajdan még biztonság szempontjából is kedvelték az ilyen kevéssé hozzáférhető, szakadékok ölén meghúzódó lakóhelyeket.

Az újabb keletű gyarmatokat kivéve, a többi falvak házai és majorjai általában mozaikhoz vagy a méhkas sejtjeihez hasonlóan csoportosúlnak egymás mellé akként, hogy az egyes telkek körűl, vagy legalább azok több oldalán a falu egy-egy útja húzódik. Csak egészen sík terűleten van az egyes telepeknek legalább nagyjában négyszögű alakjuk, míg lejtős és kivált nem ritkán csuszamlós talajon egészen szabálytalan, sokszögű alakúak, minthogy alkalmazkodni kellett a talaj alakúlatán kivűl nevezetesen annak különböző jóságához is. Mívelésre kevésbbé alkalmas terűletek legelőűl közhasználatra maradnak, ép így a szabálytalanúl kanyargó falusi útak összeszögelléseiben és kiszélesedéseiben burjánzó fű is. Mindenkép van azonban a községnek egy, valamikor terűletén kivűl feküdt, de ma már sokszor házakkal szegélyezett s ez által megszűkűlt legelője, melyet rendesen árok és sáncz vesz körűl. Kút, a mely többnyire közös használatra való, rendesen csak egy-kettő van egy-egy helységben.

A hegység szűkebb völgyeiben a csoportos elhelyezésű falu imént leírt alakja nagyjában ugyanolyan, mint a dombos és sík vidéken, csakhogy valamivel hosszabb, a nélkül azonban, hogy az ilyen ú. n. hosszúkás falu még a völgyfenéken húzódó részében is két ház-soros faluvá lenne. Ilyen elrendezés csak az új telepeken látható, részben pedig a régibb helységeknek régi útvonalak mentén keletkezett újabb toldalékainál.

A háztelkek kiterjedése a sík földön egy és két hektárnyi közt váltakozik, de néha kisebb is, és a beépített terűleten, meg az udvaron kivűl konyhakertet, a körűlményekhez képest gyümölcsöst és rendesen egy-egy darab földet is foglal magába. Sokszor e telekből áll az illető tulajdonosnak egész birtoka, melyhez ilyenkor többnyire kisebb első- vagy másodrendű bérletek csatlakoznak. Gyakran azonban a háztelekhez még a helységnek egy vagy több dűlőjében, vagy a falu határán kivűl is fekvő szántóföldek tartoznak, a mikor aztán a kis parasztbirtok tíz hektárnyira is, de ennél többre nem igen rúg. A dombvidéken a háztelek rendesen nagyobb, de a rajta kivűl lévő fekvőségek többnyire annál kisebbek, úgy, hogy itt a parasztjószágok többnyire kikerekítvék. Így van ez a hegységben is, kivált azoknál a telkeknél, a melyek nem lenn a völgyben feküsznek; de még ezeknél sem ritkák a teljesen kikerekítettek. A nagyobb birtokoknak azonban gyakran terjedelmes erdő- vagy legelőrészeik is vannak, s az ilyeneknél az egész jószág mintegy 30, vagy még több hektárnyira tejed.

Minthogy az egyes háztelkek általában jó nagyok, a falvak, nevezetesen a domb- és hegyvidéken már csak azért is jókora kiterjedésűek, mivel más részt, mint már említettük, nagyon népesek is egyúttal. A sík földön példáúl Mahala és Buda együtt körűlbelűl három, Rarañcze négynél több, Toporoutz hét négyszögkilométernyi terűleten áll; a hegyes-völgyes terűleten épűlt Burla öt, a Czeremosz melletti Karapcziu mintegy tizenhat, Kuczurmare húsznál több négyszögkilométernyi tért foglal el; a hegységben pedig a már nevével eléggé jellemzett Kimpolung (Câmpul-lung = Hosszúmező) nyolcz kilométernyi vonalban húzódik. A hegység előtti dombvidéken is sűrűn lakottak a szélesebb völgyek, s elég gyakran már egészen összenőttek az egymással szomszédos helységek. Így Straza, Felső-Wikow, Bilka, Fratautz és Andrásfalva együtt 35 kilométernél hoszszabb vonalba sorakoznak. Istensegíts magyar gyarmat, a mely a német Badeutz, Deutsch-Satulimare, Fürstenthal, Lichtenberg, stb. és a lippován Fântâna albã telepekhez hasonlóan útczasoros falu, csupán egy négyszögkilométernyi terűletű, minthogy jóformán csak hoszszában terjed. Míg tehát Toporoutzban, a melynek kerekszámmal 900 háztelke van, egy-egy négyszögkilométerre körűlbelűl 130 ház esik: addig az 1.800 háztelkű Kuczurmaréban ugyanakkora terűletre már csak 90, ellenben Istensegítsen már majdnem 450 lakóház jut; az egész tartomány terűletéhez arányítva pedig a házak számát, egy-egy négyszögkilométerre átlag 11 ház esik.

Az alacsony lakóházak és gazdasági épűletek majdnem mindenütt gyümölcsösökkel, vagy legalább fűzesekkel és egyéb fák berkeivel lévén körűlvéve, az egyes helységek messziről, legalább nyáron kis erdőcskéknek látszanak, a melyekből csak a templom kupolája emelkedik ki ott, a hol van.

Abban az időben, a mikor Bukovina osztrák kormányzat alá kerűlt, bizony rendesebb lakóházakat és gazdasági épűleteket még alig lehetett látni falvaiban, a melyeknek nyomorúságos viskói, mint egykorú szemtanúk, Splényi Gábor báró és Enzenberg Ferencz báró tábornokok, Balschs Vazul bojár és Budinszky János térképfölvételi igazgató tanúsítják, igen szánalmasok voltak. A házak többnyire csak parányi pitvarból és egyetlen szűk szobából állottak, a melyhez csak nagy ritkán járúlt még egy kamra. Silányúl s többnyire csak vesszőfonatos, agyagvakolatú falakkal épűltek, helyenként pedig csak földbe vájt üregek voltak. Kéményük egyáltalán nem volt, valamint istállójuk sem, miért is a családdal gyakran a malaczok, borjúk, meg a baromfiak is együtt tanyáztak a fülledt levegőjű és nedves lakásban. A többi marha még a legcsikorgóbb hidegben is künn a szabadban volt. Csűröknek még kevésbé lehetett a nyomát látni, s csupán a termesztett vagy vásárolt kukoriczának az eltartására, mely a háziállatok húsa mellett a lakosság fő tápláléka volt, használtak – mint még ma is – nagy fonott górékat. A háztelkek csak ritkán voltak bekerítve. Épített útak és hídak a tartományban nem lévén, csak némileg is kedvezőtlen időjáráskor az emberek az egymással való közlekedéstől teljesen meg valának fosztva.

Ezt a hajdani kezdetleges építkezést csak valamicskével javított kiadásban még ma is láthatni a szegényebb parasztnépnek, kivált a hegyvidékinek lakóházain. De földbe vájt kunyhót vagy putrit (ú. n. bordei-t) már csak keveset találni a tartományban. Csupán a czigányság éri be még velük, szintén már pusztúlófélben levő néhány telepén, a minők egyebek közt a Stupka és Ropcze mellettiek. E putrik körűlbelűl egy méternyi mélyre a földbe ásott, álig két méter széles és három méter hosszú gödrök, melyeknek sarkain faragatlan, felső végükön rendesen villaalakúlag elágazó oszlopok vannak beverve. Ezekre két erős hosszanti gerenda, emezekre pedig két keresztgerenda támaszkodik, melyek a mestergerendát tartják. A tető léczekre rakott fakéregből, rőzséből s más efféléből áll, a mely fölé még földréteg kerűl. A falak vázát kissé ferdén beásott és alúl a talpfákra támaszkodó léczek vagy deszkák alkotják, melyek szintén földréteggel vannak bevonva, úgy, hogy kivűlről az ilyen kezdetleges viskó dombhoz hasonlít. Az egy méternél alig magasabb bejárat a putri délnek vagy keletnek néző keskenyebb oldalán van, míg a széltől védett hosszanti falon egy alig emberfejnyi nagyságú ablakocska látható. Az átellenben lévő hosszanti oldalon, a mely a másiktól csekély távolságban húzódik, vesszőből font és agyaggal betapasztott, alúl kissé vaskosabb, fölűl a tetőn át mindjárt kéménynyé szűkűlő kemencze áll. Ennek három oldalát a téli hálóhelyűl szolgáló keskeny padka veszi körűl, alatta pedig egy sütőkemenczének használt kis boltozat van. A hátsó és az ablakos fal mentén gyalúlatlan deszkákból ácsolt vaczkok állanak, a gyakran fehérre meszelt falakon pedig a főzőedények s más holmi számára való polczok láthatók. Az ilyen putri előtt rendesen még vesszőfonatos falú kis pitvar is van, a melyben egy kis rekeszben a malaczka, vagy a hűséges házőrző eb húzódik meg. Ha pedig az ilyen nyomorúságos viskó gazdájának még egy tehénkéje is van, annak a ház melletti, szintén fonott falú kis istállóban a helye. Bekerített kis káposztáskert egészíti ki a számos tagból álló czigány család otthonát, a melynek építését, mint ők maguk vallják, őseiktől tanúlták.

A parasztház természetes fejlődése csak ott lehetséges, a hol tulajdonosa teljesen független és biztosan megvetheti a lábát a maga kis telkén. A rajta tett nevezetes javítások különösen Bukovinában mutathatók ki jól, a hol a czélszerűen alkotott és a sajátszerű körűlményekhez igen jól alkalmazkodó lakóházak és gazdasági épűletek ma már meglehetősen általánosak.

Czigány putrik Ropcze mellett. Charlemont Húgótól

A gazdasági építkezés haladását nagyon elősegítették azok a mintaépűletek, a melyeket a kormány a telepítvényesek számára hivatalból emeltetett, vagy a melyeket a kormány a telepítvényesek számára hivatalból emeltetett, vagy a melyeknek a kész szabását ezek már magukkal hozták. Ép ezen a földön látszik meg a maga egész valóságában, hogy valamely építésmód kialakúlása mennyire függ az éghajlattól és egyéb helyi körűlményektől; míg az egyes népfajok hagyományai és szokásai inkább csak az építkezés kevésbé fontos részleteiben nyilvánúlnak. Igaz ugyan, hogy a rutén, román és hucul parasztházak között nagy különbséget látunk; de e különbségek oka, mint már említettük, nem annyira e népek saját izlésében, mint inkább a más-más helyi körűlményekben keresendő. Az olyan vidékeken ugyanis, a hol több népfaj lakik együtt, ezeknek építkezése hasonló; jóllehet egyebekben elég szívósan ragaszkodnak saját szokásaikhoz és erkölcseikhez. Jóformán meg nem változtathatónak és olyannak, a mi valamely ország első betelepítése körűlményeiről még késő évszázadok múlva is fölvilágosítást nyújthat, csak a telekelrendezést, a falu elhelyezkedését és a dűlőbeosztást tekinthetjük. E három közűl csupán az utolsónak határait tologatja el és cseréli föl újakkal a tagosítás, a mely azonban fejlődöttebb országokban is csak vajmi lassan és csak az újabb időkben halad előre.

Ha a telepítvényesek építkezését egyelőre figyelmen kivűl hagyjuk, akkor szabályként mondhatjuk ki, hogy a bukovinai földmíves lakóháza a tél zordonsága miatt mindenkor nap iránt fekszik, vagyis a homlokzata pontosan délnek néz; továbbá hogy – legalább a tartomány déli részein – a ház mellső részéhez a nyári hőség elleni védekezés czéljából oszlopokon nyugvó, messzire kiszögellő féltető illeszkedik. Ez alatt magasbított tornácz húzódik végig, mely azonban itt-ott csupán a bejáró előtti lugassá zsugorodik össze. A lakóház általában nem a telek végén, hanem valamivel belebb áll. A nagy kapu rendesen a telek déli oldalán van s csak nagy ritkán más oldalon; t. i. olyankor, ha a háztelket a falunak már korábban kiszabott útczája mentén hasítják ki, a mikor is a lakóház az út irányára rendesen ferdén áll, sőt megesik, hogy épen a hátsó falával fordúl az útczának.

Egyrészt a zord éghajlat, másfelől meg az országnak fában való bővölködése Bukovina minden részén faházak építésére indították a lakosságot. A nagy hideg miatt még a fában szűkölködő kotzmani és zastawnai kerűletben is, melyek – közbevetőleg mondva – Bukovina magtárai, legalább a lakóház fölépítésére mindig fát használnak, jóllehet mérföldekről szekereken kénytelenek azt szállítani, a mi az anyagot tetemesen megdrágítja. Épen ezért e vidéken akárhány gazda, mint a rónaság kevésbé módos lakói is általában, főleg vesszőfonadékból készíti a házikóját.

Az időjárás ellen való különös védelműl az istállókat vagy pajtákat a lakóház éjszaki és nyugati oldalához toldják, keleti oldalán pedig a tűzifát halmozzák rakásra, a mint pl. a zordon Cseherdőben és az Alpesekben is láthatni. Ha fájuk nincs, azt kukoriczaszárral, náddal vagy szárított trágyával pótolják.

A fa-falak rendesen csak néhány, az épűlet sarkain és több közbenső ponton rétegesen rakott kőlábakon nyugszanak, csak ritkán igazi alapfalazaton. A folyógerendák, kivált a déli és keleti homlokzaton néha fél méternyire is kiállanak a fal vonalából. A kiálló gerendafejekre pad alakban vízszintes szárfák fektetvék. Az ilyen padolat csak akkor marad el, ha a háznak emeltebb tornácza van. A pad, valamint a falak alatti közök betapasztására is gyakran csak tiprott sarat, agyagot használnak. Ugyanebből áll az a talaj fölé 1–4 deciméternyire fölhordott földes vagy vert padló is, melyet ezelőtt csak nagy ritkán deszkáztak ki.

A hegyvidéki ház falai rendesen boronafalak, melyek igen gondosan összeillesztett rönkökből épűlnek. A réseket mohával tömik be. A falnak a belső felét, ha be nem tapasztják, a mi elég gyakori eset, simára színelik. Boronafalakat egyébiránt a síkság lakói is raknak, csakhogy ott olcsóbb és aránylag gyengébb nyers rönköket használnak, és a fal belső oldalát a rönkökbe rézsútosan vert faszögekre tapadó polyvás sárral tapasztják be. A falak összeszögellése helyén az alsó gerendák rendesen csak kevéssé állanak ki, míg a felső, a tetőt tartó gerendák fejei lépcsőzetesen mind kiebb állanak.

Ruspe-bouli hucul ház. Charlemont Húgótól

Újabban jobbfajta házak számára – ú. n. ácsolt építkezéssel – a fát négyszögletűre faragják s a gerenda-végek nem állnak ki. A polyvás sarat a gerendákra szögezett léczekre tapasztják. A tapasztásba benyomkodott kő- vagy tégladarabok is erősítik az esetleg meszes vakolatot. Az ilyen épűlet teljesen olyannak látszik, mintha kőből volna.

A síkságon a falak készítésének olcsó és különösen melléképűleteknél használt módja az ú. n. favázas építkezés, az egyes szárfák közé illesztett, helyenként léczpalánk néven ismert betoldásokkal, melyeket aztán a szárfákkal és hevederekkel együtt betapasztanak. Gazdasági és melléképűletek falai gyakran vesszőfonásból készűlnek, melyet a gerendavázba függőlegesen berótt rúdfák közé foglalnak. Lakóházakon a vesszőfonatos falat mindig mind a két oldalán agyaggal tapasztják be. Egészen apró melléképűleteket, minő a kukoriczagóré, a sertésól és a baromfi-ketrecz, erősebb fák alkalmazása nélkül, tojásdad vagy kerek kosár alakban fonnak. A kukoriczagórét soha sem tapasztják be; a kerekre font ólakat ellenben gyakran kitapasztják és bemeszelik. Sokszor pedig félgömb alakú tetőiket ereszformára kiszögellő széllel látják el, a mi (rendkivűl kicsire szabott ajtócskáikat nem tekintve) igen hasonlókká teszi őket azokhoz a méhköpűszerű szalma- vagy nádkunyhókhoz, a milyenek a római Antoninus- és Marcus Aurelius-féle oszlopokon levő barbár házak archaistikus ábrázolásai. A Czernowitz melletti Szipenitzben ezelőtt nehány évvel folyt ásatások alkalmával különben alighanem egészen hasonló falazatú lakóházaknak neolith-korbeli vakolatdarabjai kerűltek napvilágra. Egyes faloldalaknak burkolása vagy bezsindelyezése csak újabb kori jobbfajta házakon fordúl elő.

A padlás nyílt eleje, mely alatt a gazdasági eszközök vagy a kukoriczacsövek felakgatására szolgáló rudak láthatók, többnyire jó nagy és a már említett kinyúló folyógerendákra támaszkodik. Az épűletek csekély mélysége folytán a födélszék rendkivűl egyszerűen szerkeszthető s rendesen csak rudakból áll. A hegységben található régibb, lapos háztetők kivételével, melyek két oldalon oromban végződnek, a tetők elűl-hátúl sátorvégűek, meglehetősen meredekek és zsúppal, náddal, néha kukoriczával, hosszú léczekkel (draniczával), újabban néhol hornyolt zsindelylyel födvék. A lapos tetők ellenben deszkákkal vagy zsindelylyel vannak födve. Ezeket a szélvihar ellen akként biztosítják, hogy kövekkel lenyomtatott rudakat raknak rájuk, melyeket gúzszsal szorítanak a kiugró szelemenfákhoz.

A kisgazda háza rendszerint keskeny pitvarból s ettől jobbra, tehát délkeletnek eső szobából, többnyire pedig balkéz felől még egy szűk kis kamarából áll. A szoba gyakran alig ötödfél méternyi hosszú és ugyanolyan széles, a kamra pedig csak mintegy két méternyi szélességű. Mind a kettőnek alig harmadfél méternyi a belső magassága; deszka mennyezetük a mestergerendán nyugszik és fönt a padláson polyvás sárral van betapasztva. A pitvar ellenben vagy egészen, vagy legalább részben mennyezet nélküli. Mind a szobában, a mely télen át konyháúl is szolgál, mind a kamrában, a hol (ha csak az udvarban e czélra külön kis fakaliba nincsen) nyáron át főznek, egy-egy majdnem két méter hosszú és ugyanolyan széles kemencze áll. Mindenikben egy sütő-üreg van, a mely rendszerint agyaggal kitapasztott favázból, vagy vesszőfonadékból áll. A füst a falazat hézagain át a pitvarba jut, onnan pedig vagy a tető résein, vagy a padlás szelelő lyukain keresztűl a szabadba. Kéménye csak nagy ritkán van a háznak, s ha van, akkor agyaggal betapasztott deszkákból vagy fonadékból készűl.

Alsó-horodniki román parasztház. Charlemont Húgótól

A szoba délkeleti sarkában feszűlet és néhány durván fára vagy üvegre mázolt kép lóg, melyek előtt az asztal áll. A déli és keleti oldal hoszszában közönséges lóczák nyujtóznak; az éjszaki oldalon pedig a sokszor egy méternél szélesebb, padszerű nyoszolya látható, melyen kivűl hálóhelyűl különben még a kemencze mögött s a sütő fölött kinálkozó kuczkó is szolgál. A család legdrágább holmija a legalkalmasabb helyen a falra függesztett polczokon áll. Ilyenek a kisebb-nagyobb számú s otthoni fonálból készűlt házi szőttes, ú. m. szőnyegek, pokróczok és vászonneműek, a melyeket azonban faragványos díszítésű vagy újabban tarka festésű ládákban is szoktak tartani. A szobaajtó melletti falon egy polczon vagy edénytartón a tányérok, fakanalak, sótartó, stb. állanak; a kemenczét pedig a fehérnemű felakgatására való rudak veszik körűl. Más bútorzatot, példáúl órát vagy egyebet hiába keresünk; legfölebb még egy szövőszék és néhány durván faragott szék, meg a falba erősített tűkörcserép látható a szobában. Az ilyen szobaberendezés nagyjában, a nyoszolya elhelyezésén kivűl, a frank módra elrendezett parasztszoba belsejéhez hasonlít.

A kamra, mely általában éléstárúl, néha teljes kamráúl is szolgál, egyébként teljesen ugyanolyan berendezésű, mint a lakószoba. A pitvarban a padlásra vivő rövid létra van a falhoz támasztva; ugyanott helyezik el a már gerebenezett kendert és lent, a gyapjút és egy ládát a liszt és más efféle számára, nemkülönben a hordókat és kannákat, a kukoriczaőrlésre való kézimalmot, néha a kendertilót és egyéb házieszközöket. A padláson néhol a gyümölcs aszalására és eltartására való kasok és gyékények, továbbá a kecske- vagy juhhús füstölésére alkalmas készűlékek láthatók.

Mint már említettük, a lakóház nyugati falához istállónak vagy színnek használt helyiség csatlakozik, mely néha a déli homlokzatra is átnyúlik. Az éjszaki oldalt gyakran szintén félfödelű, tehenek, ökrök és kecskék vagy juhok, ritkábban a lovak számára való istállóépűlet foglalja el. Az istállóépűletből egy kis ajtó nyílik a pitvarba. Néhol a kisgazdának az ilyen istállóhelyiségen kivűl még egy másik, a lehető legegyszerűbb szerkezetű, külön udvarban álló baromistállója is van. Egy többnyire kasfonású szűk disznóól, melynek kifutó ajtócskái az udvarra, a falu útczájára vagy a legelő felé nyílnak; néha egy hasonló szerkezetű kecske- vagy juhakol, rendesen még egy vesszőfonatos kicsinyke tyúkól és a soha sem hiányzó, sőt néha több kukoriczagóré egészíti ki a háztáj melléképűleteit. A szél ellenében gyámfákkal biztosított, zsúppal vagy más effélével födött, hosszúkás alakú góré mellett rendesen még egy kis kutyaól is van az udvaron. Pincze csak nagy ritkán található a háznál.

A lakóház bejáratáúl keskeny és alacsony, rendesen závár nélküli ajtó szolgál, melyet csupán a belső felére illesztett fa tolóreteszszel zárnak el. Kivűlről e tolókat a falon az ajtó mellett levő nyíláson benyúlva mozdítják előre vagy hátra; ez a nyílás akkora, hogy egy felnőtt ember karja kényelmesen átférjen rajta. A hegységben, kivált a huculoknál az ajtót rendkivűl elmés, teljesen fából szerkesztett lakattal zárják el, a mely szintén fából készűlt, összehajtható toló-kulcscsal nyílik. Hasonló lakatokat találhatni a pinzgaui havasi kunyhókon is. Az ajtó sarokpántjai nem ritkán csak gúzsból vagy bőrből vannak. Az ablak egyetlen kis üvegezett ráma, mely mozdíthatatlanúl van a falba illesztve. Benn a hegységben még ma is akárhány lakóház van, a melyen legkisebb darabka vasrészt sem találhatni.

A kerítés fában bővelkedő vidékeken karámszerűen, zegzugosan dűlő, hasított fákból áll, melyek két-két földbe ásott és felső végeiken vesszőgúzsból font gyűrűkkel egybekötött köz-szárfa közé vannak foglalva. Néhol azonban rönkökből alkotott, vagy olyan vesszőkerítés is látható, a milyen Salzburg vidékén szokásos, és ez kecskebakszerűen a földbe vert czövekekből áll, melyekre a hosszú hasogatott fát rézsútosan fektetik. A síkságon hasogatott fákat czövekelnek szorosan egymás mellett a földbe, azután fölűl vesszőfonással foglalják össze, vagy pedig – s ez a leggyakoribb eset – fonott kerítést készítenek s azt egyes szárfákra, vagy esetleg élő fűzfatörzsekre erősítik; a sövény fölfelé keskeny, gyeppel vagy mohával borított tetővé szélesedik. Deszka- vagy léczkerítést csak legújabban készítenek a Dnieszter-menti, fában szűkölködő vidéken, a hol tüzelőfa híjján kukoriczaszárral és náddal, – mely a vesszőkkel egyetemben néha még az útak javítására is szolgál, – sokszor pedig a ház déli falán vagy a kerítések oldalán szárított trágyával is kénytelenek tüzelni. Minthogy azonban ugyanitt az építőkőnek bővében vannak, kerítésűl kőfalat is emelnek, és csak ritkán érik be e czélra a napraforgó erős kóróival. Sánczolásból és ezen belűl árokból álló kerítések szintén nem épen ritkák a síkságon.

Az udvar, a marhajáró és az esetleges előudvar a falu fő útczája, a szomszéd telke, a kert vagy a szántók irányában szintén be van kerítve. A kerítéseket a szekerek és a marhák kijáratánál egyszerű fonatos vagy léczkapuk kötik össze, míg a gyalogjárók a kerítés fél magasságáig leérő, ajtó szélességnyi bevágáson járnak ki s be, melyhez a bevágás elé fektetett kődarabok vagy fatuskók szolgálnak kezdetleges lépcsőűl. A kapunál, ha vízárok húzódik előtte, híd építése válik szükségessé, melyet a leginkább kéznél lévő anyagból, kőből, gerendákból, de néha fonadékból vagy egy-egy kivájt fél fatörzsből tákolnak össze. Úgyszintén szokás a kútakat is ilyen kivájt fatörzsekkel vagy fonadékkal bekeríteni. Az udvaron még a köcsögök számára való ágast említhetjük meg, a mely többnyire egy-egy kiszáradt s lecsonkolt fenyűfácska szokott lenni. Ugyanott láthatni a jó nagy kendertilót is; a színben pedig a szekereket, mezőgazdasági eszközöket és a többi szerszámokat, s mellettük olykor halászó kasokat és szákokat is.

Nagyban és egészben véve, különösen a számos ünnepek alkalmával, melyeket a nép a legnagyobb szigorúsággal ül meg, a háztájon mindenütt a legnagyobb rend és tisztaság látható. Kivált a lakóházat tartják mindig szép tisztán, s az asszony évenként legalább kétszer kijavítja a tapasztást és be is meszeli a falakat. A be nem tapasztott lakóházakon a gerendafejeket mázolják be gyakran mésztejjel, továbbá a gerendák közötti réseket, különösen az ajtók és ablakok körűl lévőket.

Díszítést is találni még a legszegényebb parasztházon is, habár csak igen keveset és egyszerűt. Így főkép a hucul, a ki a fával nagyon ügyesen tud bánni s erre nem kevéssé büszke is, lépcsősre vagy egyéb alakra faragja ki a tető alatt kiálló gerendafejeket. Az alföldi rutén nagy gonddal rakja meg magas zsúpfödelét, melynek egyes szakaszait élesen metszett lépcsőzettel iparkodik elhelyezni. A ház déli oldalán e mellett még díszítő alakzatokat, leggyakrabban keresztet is rak ki a zsúpból; és különös gondot fordít kivált a tetőgerinczre, melyen a szalmát csaptatókkal erősíti meg. A falak tövében lévő agyagpadot földszínűre festik, a fölébe emelkedő aljazatot, valamint elég gyakran az ablakkereteket is és a ház más hasonló föltűnőbb részeit pedig rendesen kékre mázolják és zegzugos körvonalakkal díszítik. A Bukovina déli részén lakó románság a tornácz oszlopait élesen kirójja és a tetőgerincz végeit faragott oszlopocskákkal ékíti. Magát a gerinczet a kiálló zsindelyek kifaragásával igyekszik díszesebbé tenni; néhol pedig a gerinczcsúcsokat a magyarok példájára kereszttel helyettesíti. A kapubálványok kifaragása is elég gyakori, és nagyobb telken nem ritkán ékrovásokkal díszített, tetős kaput is látni, melyhez esetleg a gyalogjárók számára való kiskapu is járúl. Jóllehet egészben véve tehát ez építésmód, mint láttuk, igen egyszerű, nagyjában mégis jó hatást tesz, épen nem rideg és festői is kivált ott, a hol az örökszép természet is hozzájárúl a kép vonzóbbá tételéhez.

A benszülőtt népesség nagyobb parasztgazdaságai a kisebbektől alig különböznek. Csak a lakóház terjedelme nagyobb valamivel; különösen a nyugatnak eső kamara tágabb kissé, míg a nyugati és éjszaki oldalon lévő melléképűleteket itt már főképen éléskamrákúl, a kendermag- vagy napraforgóolaj sajtólásához kellő présházakúl és más efféle czélokra használják. Nem épen nagyon gyakran, de találni itt-ott még a szobától és a kamrától hátra felé más kisebb helyiségeket is. Egy vagy két ilyen lakószoba esetleg a gyermekeik által eltartott öreg gazdák lakásáúl is szolgál, a kik részére azonban olykor az udvaron külön házikót is építenek.

A barmok, különösen a lovak, továbbá a gazdasági eszközök elhelyezésére az ilyen nagyobb telkeken már többé-kevésbé terjedelmes külön épűletek állanak, a melyek ott, a hol olcsó szerfa nincsen, rendesen fonott, vagy pedig, mint a Dnieszter vidékén, kőből rakott falazatúak. A gabnatermő vidékeken külön magtárak is vannak, melyekben az életet fonott szalmakasokban tartják; ugyanitt az udvarokon is gabonaasztagok és szalmakazlak láthatók. Különben Bukovinaszerte a föl- és letolható tetővel ellátott hollandi szénatartó is elég gyakori.

A II. József korabeli nagyobb telepítések a közigazgatási hatóságokra sokszor rendkivűl nehéz föladatokat róttak, minthogy sok egyéb mellett az akkortájt meglehetősen rideg és kevéssé bátorságos vidékeken a szükséges építkezésekről is kellett gondoskodniok. Természetes, hogy itt egyfelől a telepítvényesek szükségleteivel és hagyományos szokásaival, másrészt pedig és kiváltképen a található épűletanyaggal és a többi helyi körűlményekkel kellett számolniok. Így aztán könnyen érthető, hogy a német gyarmatosok házait jobbára az ú. n. frank parasztház mintájára szabták, melynek ősképe Ausztriában, részint már az Ennsen innen is, főkép azonban a Cseherdőben és az Érczhegységben látható, de többek közt a magyarországi palóczságnál és a Spree-erdőben lakó vendeknél is honos. Egy ilyen kisebb bukovinai telepítvényes-háznak Budinszky Jánostól való rajza abból az időből még ma is megvan.

Mitokai német parasztház. Charlemont Húgótól

A német telepítvényesek régibb házai boronás falúak; csak újabban építik a házaikat itt-ott kőből; többnyire azonban még most is favázas, beékelt léczes házakat emelnek s ezeknek a falait bevakolják. A bukovinai német parasztház, melyhez rendesen 10–15 hektárnyi földbirtok is tartozik, a keskenyebb oldalával a falu fő útczájára néz, a melytől egy kis virágos és zöldséges kert választja el. A kiskapu a háznak jobbára dél vagy kelet felé eső hosszanti oldalán van, és a gyakran egyúttal konyháúl is használt pitvarba nyílik, melynek a hátúljában a füstfogó fal alatt az itt-ott még nyitott és füstölő-készűlékkel ellátott tűzhely áll. A pitvart a tűzhelytől néha fal választja el. Amabból az útczára néző, aránylag elég téres és többnyire művakolatú szobába lépünk, melynek az útczára két, az udvarra pedig egy ablaka szolgál. A szoba mellett rendesen még egy kamra van, s ennek egyetlen ablaka szintén az útczára néz. Ilyenkor a pitvar mögött külön konyhát találunk, melyet főkép nyáron át használnak. A ház hátsó falán e konyhából szintén nyílik egy ablak a gyümölcsös kertre vagy a szomszéd telkére. Itt, ebben a nyári konyhában van a sütőkemencze és a mosó üst. A szoba és az útczára néző kamra közös kemenczével vagy tűzhelylyel fűlik. A lakószoba belseje a régibb házakban teljesen frank módra van berendezve; t. i. a sarokablakok közt, az ú. n. „szent sarok”-ban (Herrgottswinkel), a minőt már a bennszülött lakosság házainál is láttunk az imént, áll az asztal a lóczák előtt és a falon függő feszűlet alatt. Újabb házakban azonban az asztal már rendszerint a két főablak között áll, a szobának az asztaltól jobbra és balra eső sarkaiban egy-egy ágy foglal helyet, melyeken jó magasra tornyosúl az ágynemű. A pitvarból vagy a nyári konyhából a padlásra, valamint az egyik kamra alatt levő s csapóajtóval elzárt pinczébe juthatni. Egy vagy két további szoba, avagy kamra az udvari oldalon a pitvar mellett az öregek lakásáúl, esetleg magtárnak vagy takarmánykamráúl is szolgál. Ezeknek folytatásaúl következik a lóistálló. A lakóházzal egyközűen, a teleknek átelleni vége mentén vannak a tulajdonképeni istállóépűletek s mellettük a takarmánykamra; ezek közelében van külön, vagy velük egybeépítve a sertésól, az árnyékszék és a kutyaól. A telek hátsó részét a keresztben álló, régebben sövényfalú, ma már azonban rendszerint deszkából álló pajta zárja el. A lakóház és a pajta közötti tér a barmok kijáró útja, de néha még egy nyitott félszer is áll rajta, ha az istállóépűlet végéhez nincs ilyen bódé ragasztva. Az udvar valamely alkalmas helyén még kukoriczagórét is látunk, melylyel a gyarmatosok alighanem csak itt ismerkedtek meg, de ők ezt már nem fonott fallal, hanem léczekből készítik. A házakat azelőtt zsúppal födték, ma azonban már majdnem kivétel nélkül bezsindelyezik. A háznak az útczára néző homlokzata régebben oromzatos volt, mostanában az ormot mindenfelé a kontyos födél szorította ki. A telek jókora részét a trágyadomb foglalja el, mely a sertésól mellett van. Az útcza és a lakóház, vagy az útcza és az istálló között többnyire kis virágos kertet találunk, továbbá kútat, melyből a vizet kampós rúddal, kerekes szerkezettel, vagy pedig hosszú kútostorral húzzák föl; a kút előtt van az itató vályú. A német parasztháznak továbbá, mint a magyarnak, keresztboltozattal fedett kéménye is van, melyre rendesen ki van írva a ház építésének vagy javításának, átalakításának az éve. Az útcza felőli palánk előtt mindig van a kapu közelében egy lócza.

Lippován parasztház Lippowenyben. Charlemont Húgótól

A bukovinai magyar telepítvényesek háza csak alig különbözik a németekétől. A már említett kéményen kivűl még csak azok az apró keresztek jellemzik, melyek a tetőgerincz végeit, továbbá a szelelőlyukakat díszítik. A ház rendesen egyszersmind konyháúl is szolgáló pitvarból, egy tágasabb szobából és a pitvar ellenkező oldalán nyíló kisebb szobából áll, s jellemző különössége csupán az a keskeny, folyosószerű kamra, mely némileg az eresz alatt, a szomszédos telek felé az épűlet egész hoszszában végig húzódik. Bejárása a pitvarból nyílik és egyetlen kis ablakocskája az útczára néz. Az istálló rendesen az udvar hátsó részét keresztben elrekesztő pajtával van egy födél alatt.

Vessünk még egy pillantást a lippován házra, mely terjedelmét és szerkezetét tekintve egyaránt egyszerűbb valamivel, és az imént leírt belföldi, meg a német gyarmatos lakosság házai között középhelyen állónak mondható. Zsúppal vagy hosszú léczekkel (draniczával) van födve; egy kis szobából, széles, fölfelé keskenyedő fakéménynyel ellátott pitvarból, a gyümölcs és más termesztmények eltartására szolgáló egy vagy több kamrából, a házhoz csatlakozó nyitott színből és istállóból áll. A szobában azonnal szembetűnik a nagy feszűlet, melynek két vízszintes keresztlécze alatt egy harmadik, rézsútos ág látható és fémbetéttel van díszítve; továbbá az orosz, triptychonszerűen elzárható, fémbe préselt számos szentkép, a gyertyatartók, stb., melyek mind szalagokkal és tarka kendőkkel vannak díszítve. Az istállóban együtt tanyáz a tehénnel, vagy egynéhány birkával a ló, melyet a lippován mindig orosz módra két rúd közé fog a hámba.

A korunkban egyre növekedő forgalom, a gazdasági haladás és a fönnálló tűzrendőri szabályzatok is nagyon hozzájárúlnak ma már ahhoz, hogy hovatovább mind jobban tűnedezik a parasztházak építésmódjában a régi hagyományos és sajátszerűen jellemző színezet. Okozója ennek Bukovinában az is, hogy különféle népfajok egymás mellett laknak s kölcsönösen tanúlnak egymástól. Így példáúl az egészen egybeépített Fratautz és Andrásfalva községekben német, román és magyar gazdák élnek együtt; e falvak tőszomszédságában pedig Klimoutz és Fântâna albã (Bia³a-Krinitza) községekben lippovánok laknak. Ugyanígy az egymáshoz közel álló Német- és Oláh-Badeutzban, meg a legrégibb bukovinai székely telepen, Istensegíts falvában; míg a Badeutzczal kapcsolatos Mileszoutzot nagyrészt rutének lakják. De némely, ősidőkből származó részletek a házberendezés dolgában azért még mindig szívósan tartják magukat az egyes néptörzseknél, legyenek azok akár bennszülöttek, akár bevándorlottak; egy része ennek a hagyományos elemnek itt-ott, így pl. a hucoloknál, babonás vélekedéseken is alapúl.

A bukovinai nagybirtokosság lakai, melyek csak ritkán emeletesek, általában kicsinyek és gyakran még ma is fából épűltek. Csak kevés urasági laknak van, mint pl. a budenitzinek, kastélyszerű külseje. Az istállók és a gazdasági épűletek a magán- és állami birtokokon egyaránt a lehető legegyszerűbbek; minden tekintetben mintaszerűek a görög-keleti vallásalap jószágain látható építkezések. Egyszerűek a falusi plebánosok lakóházai is, valamint az azokkal rendesen kapcsolatos gazdasági épűletek is.

Bukovina megszállásának idején az egyes útak mentén állott korcsmák ép olyan nyomorúságos állapotban valának, mint az útak. Sokszor bizony nem voltak egyebek földbe vájt putriknál, a melyekben legfölebb pálinkát lehetett kapni, egyebet alig. Csakhamar azonban rendes műútak épűltek a tartományban, a melyek tetemesen javították és fokozták a közlekedést, s ezzel együtt alkalmas és nagy, rendes szállóházak is keletkeztek az útak mentén. Alaprajzuk e vendéglőknek rendesen derékszögű négyszög, melynek keskenyebb oldalán többnyire vaskos oszlopokon nyugvó, oromzatos előépítmény van. Az épűleten hoszszában széles bejárat megy keresztűl, melytől jobbra, balra elűl a vendégszobák, ivók és mellékhelyiségek, hátúl pedig a lóistállók, kocsiszínek, stb. vannak. A lemberg-jassyi vasútvonal megnyílta óta az országútak fontossága csökkenvén, azokkal együtt ez útszéli vendéglők forgalma is tetemesen alább szállott.

Házi ipar. Kolbenheyer Erichtől, fordította Pasteiner Gyula

A házi ipar az osztrák tartományok egyikében sem oly általános elterjedtségű, mint a monarchia keleti szélén fekvő Bukovinában. A merre tekintünk, a tartomány legéjszakibb részétől, a hol a Dnieszter lomha hullámai hömpölyögnek, a legdélibb vidékig, a hol az Aranyos-Bisztricza és a Dorna gyönyörű zöldes vize csörgedez a völgy felé, a hucul magános kunyhójában, a Tomnatik lejtőin, keleten, a román határon a suczawai kerűletnek óriási kertekhez hasonlító falvaiban: mindenütt és minden népfajnál, legyen az rutén, román, hucul, magyar, német, lippován vagy tót, egyaránt megtaláljuk a házi ipart, mely valamennyinek közös sajátja, s melyet valamennyien egyenlő szeretettel, egyenlő szorgalommal ápolnak és művelnek.

A szokások, a viselet, az erkölcsök és a műveltségi állapotok szerint azonban más-más a házi ipar gyakorlata, nemkülönben a házi ipari termékek használata is.

Az úgy nevezett hazai népek, a románok és a rutének, összes ruházatukat egészen otthon készítik, ingeiket, fejkendőjüket eredeti mustrájú tarka hímzéssel gazdagon díszítik, kenderből vagy gyapjúból közönséges használatra, vagy pedig ünnepi alkalomra szolgáló pokróczot és szőnyeget szőnek: a bevándorolt németek házi ipara csupán a vászon szövésére, a magyaroké pedig a saját készítésű asztalterítőknek és ágyneműeknek hímzéssel való díszítésére szorítkozik.

Önként értendő, hogy a föld minősége és a földmívelésnek ahhoz alkalmazkodó módja is nagy hatással van a házi iparra. A sík vidéken a földmíves a saját szükségletét meghaladó mennyiségben termeszt kendert és lent, ellenben a gyapjút kénytelen a hegyi lakóktól vásárolni. Emezek a lent és kendert vásárolják amazoktól, s ennek fejében átengedik nekik saját házi iparuk termékeinek egy részét, jelesűl a fából és bőrből készűlt használati tárgyakat. Egy felől a nyers termények, más felől a házi ipari készítmények eladása és vevése majdnem egyedűl az évi és a heti vásárokon történik, a milyenek Czernowitzban, Szerethben, Suczawában, Radautzban, Kimpolungban, Wi¿nitzben és az ország többi nagyobb helységeiben tartanak; Radautz, Kimpolung és Wi¿nitz pusztán a hegyi lakók találkozó helyei. Érdekes képe van Czernowitznak a hetivásár reggelén. A falusiak hemzsegnek az országútakon és sűrű csoportokban özönlenek a város felé; az asszonyok övébe guzsaly van tűzve, melyről jobb kezükkel szaporán sodorják a fonalat, a mellett hangosan beszélgetve tárgyalják a falubeli kisebb-nagyobb eseményeket. A vállukra akasztott szatyorban viszik eladásra szánt árúikat: nehány rőf saját szövésű vásznat, két-három törűlközőt, s ha a szükség úgy kivánja, egy-egy szőnyeget vagy gyapjúból szőtt övet, sőt gyakran egy-egy tyúkot, vagy nehány tojást. Kárba menő fáradozás volna, ha valaki a parasztasszonyt rá akarná beszélni, hogy otthon adja el e tárgyakat talán drágábban, mint a mennyit a városban kaphat értök. Hisz az a nap, melyet a városban tölt, szórakozást és üdűlést szerez neki; ott találkozik ismerőseivel; a vásártéri bódé látványossága neki színház, a sípláda pedig hangverseny. Semmi áron le nem mondana erről a megszokott útról, annál kevésbé, mivel úgy sem tudna mit csinálni otthon, mikor a fél falu üres. Radautzban még eredetibb és élénkebb a vásári élet; ott leginkább gyapjút és mindenféle bőrneműt, faárút, kender- és lenfonalat s agyagedényt adnak és vesznek. A huculok a több mérföldnyire eső hegyvidékről gyapjúval, hordókkal, kannákkal, tálakkal és efféle készítményekkel megrakott szekereken, vagy pedig lóháton mennek a radautzi vásárra. Érdekes a kép az ilyen karaván: a hegyi lovak lépésben haladnak egymás mögött, az asszonyok és a leányok is férfiak módjára ülnek a lovon; ruházatuk rikító vörös, nyakukban szatyor lóg, rövid szárú fa pipából dohányoznak és a közben szaporán fonnak. Valóban festői látvány ez, melynek szembe szökő ellentétei megragadják figyelmüket és mélyen bevésődnek emlékünkbe. A vásáron ezrével állanak a legkülönfélébb szekerek és köztük huculok, románok, lippovánok, magyarok és németek tarka sokasága tolong; nem hiányzik a czigány sem, a ki saját keze faragta kanalat kinálgat megvételre. Sokféle nyelven foly az alku és nagy tarkaságot mutat a sokféle viselet és typus. Ámbár rendkivűl élénk a házi ipari készítményekkel és a nyers terményekkel való kereskedelem és ennek megfelelően az árúkat nagy tömegben viszik a vásárra, mindazáltal a házi ipar általában nem eladásra, hanem majdnem egyedűl saját szükségletre dolgozik, a szükségletet meghaladó készítményeket pedig, mint a tulajdonos gazdaságának bizonyítékait, a szobában polczokra rakják ki. Egyébként pedig e készítmények kiváló részét teszik az eladó leányok hozományának, s miként mindenütt, itt is megfelelő fontossága van annak, hogy több vagy kevesebb-e a hozomány.

Házi szövő szék (stativã, krosna). Charlemont Húgótól

Ha új házat építenek, vagy a régit átalakítják, ha az istállót megnagyobbítják, ha marhát vásárolnak, ha rosz a termés, vagy fogytán van a vetőmag, ha adót kell fizetni: akkor rendszerint eladásra kerűl az otthon tartogatott efféle kincsek egy része. Csak kevesen, s pedig többnyire a legszegényebbek, a kik kis darab földjükből nem képesek megélni, űzik a házi ipart eladásra számítva, s rendszerint úgy, hogy vagyonosabb szomszédnéjuktól kapják a lent, a kendert vagy a gyapjút, azt megfonják vagy megszövik és a készítményt bizonyos munkabérért visszaszolgáltatják. Hogy e tárgyak, névszerint a szőnyegek készítésénél mennyire nem számítanak az eladásra, legjobban bizonyítja az, hogy maga a parasztasszony a legritkább esetben tudja annak az értékét meghatározni, a rá fordított munka és idő megítélésére meg épenséggel nem képes; ha a szükség úgy kivánja, készítményeit olyan nevetséges áron adja el, hogy azzal a nyers anyag is alig van megfizetve, míg más esetben a legnagyobb árat is csekélynek tartja.

A házi iparnak legelterjedtebb ága a szövés. Ezt többé vagy kevésbé űzi a tartománynak minden népfaja, s bármely falunak majdnem minden házában van szövőszék (románúl stativã, ruténűl krosna). Miután a tengerit behordták, a tököt pinczébe rakták és a ház el van látva téli élelemmel, akkor a szövőszéket, mely nyáron át a pitvartól balra eső kamrában, vagy pedig valamely félszerben volt, beállítják a fűtött szobába és az asszony vagy a leány, a mint ki-ki ráér, szorgosan veti a fonalat, míg a kikelet ismét a kerti vagy a mezei munkához nem szólítja. Ekkor a szövőszék megint a kamrába kerűl, de nyáron sem pihen, mihelyt a föld be van vetve, vagy ha a mezei munka mellett akad egy-egy üres óra. A szövőszék egészen kezdetleges, ős idők óta változatlanúl maradt; a régihez, ősi szokásaihoz csökönyösen ragaszkodó paraszt e tekintetben is nehezen hajlítható; idegenkedik minden újítástól még akkor is, ha annak haszna szembe szökő. Valóban csodálatos, hogy e mellett gyapjú- és lenszöveteik milyen kitűnőek, s hogy a parasztasszony kezéből gyakran szinte klasszikus szépségű mustrák kerűlnek ki.

A szövőszéken előállított készítmények a következők: fínomabb és durvább vászon (pânzã, polotno), törűlköző és fejre való kendő (stergar, rucznyk), zsebkendő (nãframã, szerenka) durva pokrócz (þol, wereta), szőnyeg (lãicer, kowerec), tarisznya (traistã, taistra), keskenyebb és szélesebb öv (frânghie, brâu; okrajka, pojas), továbbá barna vagy fekete színű, néha aranynyal átszőtt, vörös szegélyű katrincza (cãtrinþã, horbotka), végűl barna vagy fehér színű durva posztó (postav de sumane, sukno), melyből a férfiak és asszonyok felöltője, zekéje és nadrágja (mantã, suman, iþari; manta, serdak, haczi) készűl. A durva posztót, miután lekerűl a szövőszékről, a tartományban sokfelé található kallók (pinã, stupa) valamelyikébe viszik, a hol 24 órán át kallják, a mitől tömöttebbé és bolyhossá válik. Különösen említésre méltó a szőnyegszövés; noha el kell ismerni, hogy mióta a tartomány megközelíthetőbb s a festett fonál és gyapjú bevitele megkönnyebbűlt, azóta e készítmények jósága megcsökkent, a színek szép összhangja kiveszett, s ha e hanyatlásnak hathatós módon útját nem állják, a bukovinai házi ipar ezen szép ágának teljes elpusztúlása rövid idő alatt bekövetkezik.

A házi szövőipar termékei. Charlemont Húgótól

A mostanában készített szőnyegek, a többnyire keskeny szövőszékekhez mérten, majdnem kivétel nélkül 60–100 centiméter szélességű futószőnyegek. Az előtt, mikor a papi és az úri házaknál is űzték a szövést, készűltek szélesebb szőnyegek is, a mint a radautzi és a kimpolungi kerűletben a vagyonosabb parasztok házánál ma is találkoznak szélesebb szövőszékek; de ez nagy ritkaság.

Szélesebb szőnyegeket mostanság majdnem egyedűl csak az úgy nevezett szőnyeges zsidók készítenek, a kik az egész tartományban ismeretesek és egyik fő helyük a Czeremosz folyó melletti Waszkoutz. Ezek a szőnyeges zsidók 4 méter széles szőnyeget is szőnek, a földbirtokosok megrendelésére dolgoznak, s rendszerint a megrendelőtől kapják a szövéshez való anyagot.

Ámbár nem szövött kelme, de ugyanazon czélra szolgál, mint a szőnyeg, a nemeztakaró egy faja (pâslã), melyet 1 méter szélességű és 2 vagy 2.5 méter hosszúságú darabokban készítenek. Alkalmas nagyságú vászonlepedőre mintegy 20 centiméter magasságú rétegben kiterítik a laza gyapjút, azután vízzel folyton fecskendezve mind szorosabban begöngyölik, míg a gyapjú úgy össze nem áll, hogy a kész takaró 2 vagy 3 centiméter vastagságúvá lohad. E takaró sötét barna alapját egyszerű fehér mustra díszíti, a mit fehér gyapjú rárakásával állítanak elő.

Azonban a házi foglalkozás nem szorítkozik egyedűl a kész fonálnak a szövőszéken való földolgozására, hanem a fonalat is mindenütt maguk fonják. A paraszt jobbára tengerivel bevetett földjéből egy kis részt, nehány négyzetméternyi terűletet kihasít és abba lent (in, len), vagy kendert (cânepã, konopli) vet. A kendert, mikor elvirágzott és a lent, mikor közel van az éréshez, kinyövik, kévékbe kötik és a kévéket száradás végett sátoralakban fölállongatják. Azután következik az áztatás, a mi vagy a közeli patakban, vagy e czélra ásott sekély gödörben történik. Az áztatás után, a mi öt–nyolcz napig tart, az így kikészített kendert vagy lent a földön kiteregetik, hogy a nap jól kiszárítsa; majd összeszedik, megtilólják és gerebenezik. A tilólás kivétel nélkül közönséges nagyobb vagy kisebb kézi tilón történik (melitoi, batalia; melitã, terlyca). A gerebenezést is előbb öreg (railã, derhiwka), majd fínomabb (peptene, hrebinky) gerebennel végezik. Ugyanekkor a rostszálakat hosszúságuk szerint gondosan osztályozzák, s belőle a szerint fínomabb vagy durvább fonalat, a hulladék csepűből pedig vastagabb fonalat fonnak. A fonáshoz kivétel nélkül vagy fonópálczát (furcã, kuziwka), vagy kézi orsót (fus, wereteno) használnak. A rokka Bukovinában majdnem teljesen ismeretlen. A fonalat arra szolgáló eszközökkel matringba vagy csévébe gombolyítják a szerint, a mint a szövőszéken szálas vagy bélfonálnak alkalmazzák. A kész vásznat a legközelebbi patak mellett a gyöpre kiteregetve fehérítik, azután összegöngyölgetik és vagy a ládába teszik a többi efféle készlethez, vagy pedig, ha a szükség úgy kivánja, mindjárt ruhát varrnak belőle.

A sokféle népfaj zagyva keveréke mellett a házi foglalkozásnak most vázolt ága, t. i. a len a kender termesztése és földolgozása az, mely Bukovinának olyan egységes jelleget kölcsönöz, a milyennel egyebütt nem igen találkozunk. Minden udvarból hallatszik a tilónak a zaja, itt gerebeneznek és fonnak, a kunyhóban a szövőszék vetélője surran szaporán jobbról balra és vissza; a legelőn és a patak partján asszonyok és leányok rövidre fölakasztott ingben sürögnek, öntözgetik és teregetik a maguk szőtte vásznat, hogy az a nap sugarainak fényénél megfehéredjék.

A parasztasszonyok közt általánosan el van terjedve a hímzés, de legkivált a tartomány két fő népfaja, a románok és a rutének közt űzik ezt nagy kedvvel, a mire a népviselet bő alkalmat nyújt.

Házi ipar: Fonatok, fa- és agyagárúk. Charlemont Húgótól

E viselet magában véve a lehető legegyszerűbb, s tulajdonképen két ruhadarabból áll: az egyik a térden alúl érő, hosszú vászon ing és e fölött a gyapjúból szőtt katrincza, ruténűl horbotka, a melyet szintén gyapjúból szőtt s többször körűlcsavart öv szorít a derékhoz. Kivált az inget sajátos gazdag hímzés díszíti. Az ing újjának legfölső részét merőleges irányú egyes ékítmények sora három-négy rendben futja körűl, ennek a neve altiþã, pleczyky; alatta jobbára sárga, de esetleg kék, zöld vagy fekete színű geometriai vonalas mustra (increþealã, morszynka) fut körűl, a melyhez aztán egészen az újj szegélyeig érő szalagos ékítmény csatlakozik. Azonkivűl az ing mellét és hátát több sorban kisebb vagy nagyobb, jobbára rózsaformájú mustra díszíti. A sík vidék egyes helyein, így példáúl a huculoknál a férfiak ingét is kihímezik.

A legkülönfélébb és legszebb motivumok rendkivűli gazdagsága jellemzi e hímzéseket és egyben meggyőző bizonyságáúl szolgál e nép természetes művészi érzékének. A motivumok részben hagyományúl szállnak anyáról leányra, részben pedig a képzelő tehetség új alkotásai; a formák gazdagsága és a színek meglepő harmoniája a keleti művészet legjobb termékeihez hasonlít és ezek, miként ott, itt is a legkezdetlegesebb eszközökkel, vezetés és előkép nélkül keletkeznek. A fiatal leány, alig hogy fölserdűl, fogja a tűt és a fonalat és a gondjaira bizott libák és birkák őrizése mellett künn a legelőn teszi az első kisérletet e házi művészet gyakorlásában.

Majdnem minden falunak megvannak a maga mustrái, megkülönböztető sajátosságai és ismertető jelei, a melyekhez hűségesen ragaszkodik; az ing és katrincza hímzése után majdnem biztosan meg lehet mondani, hogy mely asszony mely vidékről való. Fölötte érdekes, hogy úgy a hímzett, mint a szövött ékítmények legtöbbje névvel megjelölt utánzata a népet környező tárgyaknak, valamint az állatoknak és növényeknek, ilyenek: a petrezselyem, a rózsa, a csirke, a rák, a ló, a gereblye, a borona, stb.

A hímzésnél és a szövésnél használt színek: a fekete, a vörös, a czitrom- és narancssárga, a kék, a zöld. De most már nem mindenütt találjuk e színeket, mert, sajnos, az anilin festésű gyapjú itt is mindjobban terjed. Az említett színeket több helyen, kivált az öreg asszonyok őrizték meg, a kik ragaszkodnak a régi eljáráshoz, melylyel a festéket növényekből állítják elő. A sárga festék a vadalmafa vagy a rekettye kérgéből, a vörös festék a pakóczából, a barna és a fekete festék a nyírfa, az égerfa, a tölgyfa, a szilvafa, a diófa kérgéből készül. A bodzafából, a sáfrányból, a kutyatejből, a gólyahírből, székfűből, a farkas-boroszlánból és egyéb növényből is állítanak elő szájhagyomány útján fönmaradt eljárás szerint festéket.

Kiváló ügyességgel és izléssel űzik továbbá a gyöngygyel való hímzés többféle nemét; különösen említésre méltó a gyöngyből font, sgardite, giordane nevű keskenyebb vagy szélesebb szalag, melyet a leányok a nyakukon hordanak, vagy hajékűl (ghîþã, coda) használnak, midőn vasárnap templomba vagy tánczra mennek. Ilyen szalaggal ajándékozza meg a leány kedvesét, a ki azzal a kalapját díszíti.

A bundából való ruhát (cojoc, pieptar, bondiþã, kožuch kyptar) is szokás hímzéssel díszíteni; de ezt csak férfiak űzik, s vannak, a kik ebben bizonyos művészeti tökéletességet érnek el, egész éven át faluról falura járnak és értékesítik képességüket.

A festék előállításáról és használatáról mondottakkal kapcsolatban megemlítjük, hogy az egész tartományban divatozik a húsvéti tojások festése, s különösen figyelemre méltó a tojásokat díszítő rajzok sokfélesége és szabatossága.

Bukovina déli és délnyugati részének hegyes és erdőben gazdag vidékein van leginkább elterjedve a fa földolgozásával foglalkozó házi ipar. Az e vidékeken lakó román és hucul a mint maga építi kunyhóját és istállóját, azonképen maga készíti a gazdaságában használt szerszámokat és egyéb tárgyakat is. E hegyi lakók hordót, vödröt, kannát, teknőt, tálat, tányért, sajtos és vajas bödönt, kisebb pálinkás hordót, szénvonót, taligát, gereblyét, szénavillát, pipát, sípot, orsót, botot és számos más tárgyat faragnak fából és e készítményeik számára kész vevőket találnak a heti vásárokon. A diszítésben való kedvtelés a faragványokon is mutatkozik; igaz, hogy megelégszik a legkezdetlegesebb módon beégetett egyszerű vonalas ékítménynyel. A botot (toporaº, toporec), a kis hordót, a dobozt, a fából vagy szaruból való puskaportartót, a fegyvert sodronyfonatokkal, bevert fémlemezekkel, vésetekkel, stb., valamint a bőrből való övet, tarisznyát, zacskót, ostort szintén fémlemezekkel, kapcsokkal, gombokkal szeretik czifrázni.

Részben házi iparilag, részben azonban már kézművesi foglalkozásszerűleg űzik a fazekasságot, nemkülönben a kőfaragást is; így készűlnek a Dnieszter kőben gazdag vidékén, valamint Suczawitza mellett a sírkeresztek, továbbá hasonló módon készítik Radautzban, Suczawában, Gurahumorában, Kimpolungban és Wižnitzben a nép által viselt bundát, kalapot és lábbelit.

A Czeremosz, Pruth és Szereth folyóknak mélyebben fekvő és fűzfában gazdag környékén űzik a kosárfonást; az éjszaki és az éjszaknyugati vidéknek, Bukovina magtárának lakosai maguk készítette lapos vagy magas tetejű szalmakalapot hordanak; készítnek szalmafonatokat, kaptárt és gyümölcsös kosarat; saját maga kötötte hálóval halászik a paraszt, hogy szert tegyen kedvelt eledelére, a barszcz-ra. Szóval a bukovinai paraszt szorgalmasan munkálkodik, nem teszi kezét az ölébe, hanem leleményesen földolgozza mindazt az anyagot, melyet az anyatermészet ad neki; a mely vidék iránt a természet mostohább volt, ott a szegényebb lakosság így munkálkodva tengeti életét, az áldottabb vidék lakossága ellenben díszessé teszi otthonát, megalapítja, előmozdítja és föntartja anyagi jóllétét.

Zene. Worobkiewicz Izidortól, fordította Sztankó Béla

Egyházi zene .

A szép és kies Bukovinának mai népességében a románok és rutének a lakosok ős törzsei. Mindkét nép a görög-keleti egyház híve, a melyben a hangszeres zene nem honos, az ének azonban fontos részévé vált az isteni tiszteletnek. Mint valami illatozó virágkoszorú, úgy fonja át az ének-zene a keleti szertartásokat és az összes isteni tiszteleti cselekvényeket s hűséges kisérő társa az a görög-keleti kereszténynek bölcsőjétől egészen sírjáig. Egyházi énekük háromféle: 1. magánének, 2. egyszólamú váltóének (antifona) és 3. összhangzatos, többszólamú karének.

A kereszténység, mely a vallásos érzések kifejezésének egyik eszközéűl mindig a szót s az éneket választotta, számtalan költői és zenei terméket hozott létre, ilyenek: a himnuszok, a dicsőítő és magasztaló, vasárnapi és ünnepi énekek, melyek a római császároknak minden irtó dühöngése mellett is fönmaradtak s a hitnek leronthatatlan erősségei valának. Ily módon több mint két század folyamán hihetetlenűl fölszaporodtak az ének-szövegek és a dallamok a keleti egyházban. János, ki elébb a damaskusi kalifa minisztere volt, később pedig a Szent Száva kolostorában szerzetes (meghalt 776-ban), a szövegeket és dallamokat rendszerbe szedte, az egész anyagot nyolcz fő hangnem szerint csoportosította s ezen művét „Oktoichos”-nak nevezte. Az egyszólamú egyházi énekre nézve az Oktoichos szolgál mind máig változatlan szabványúl. Azt, hogy ünnep- és vasárnapokon a szövegek melyik fő dallamra, melyik contusfirmus szerint éneklendők, a „Tipikon-könyv” mutatja. A dallamok följegyzésére a görög abc betűit használta, melyeket a szöveg fölé írt.

A XII. század vége felé Kukuzelos János, ki elébb demestikos didaskalos, vagyis a konstántinápolyi Aja-Sophia császári énekeseinek karmestere volt, később pedig szerzetes egyik athosi kolostorban, a görög egyházi magánének hangjelzésére sajátszerű, czikornyás hangírási módot talált föl; a görög neuma-írás ez, mely a konstántinápolyi pátriárkhai egyházban, s részben Románia egyházaiban mai napig is használatban van, bár a psaltikiának ez a hangjelzése nagyon elősegítette a görög egyházi magánének hanyatlását, mivel azt még képzett zenészek sem értik. Az énektanítók vagy protopsalták jelenleg a görög semiotika (hangjelzés) azonos jegyeinek öt egészen különböző faját használják, melyek Forkel szerint 990 jegyet foglalnak magukban. E vonalzat nélküli, bonyolúlt, zavaros hangjegyzési rendszer használata oly nehéz, hogy a dallamok csak sokszori előénekelés útján, gépiesen tanúlhatók el s így aztán az ének az énekesnek önkényes változtatgatása, toldogatása által ősi dallamát és eredetiségét teljesen elveszti.

Lapusznean Sándor, Moldva fejedelme, a konstántinápolyi pátriárkha példájára országában énekiskolákat alapított (1558), melyekben az egyszólamú templomi éneket görög és bolgár szláv dallam és szöveg szerint tanították. Később az egyházi énekek görög és szláv szövegeit román nyelvre fordították s úgy énekelték a görög dallam szerint.

Abban az időben, mikor Bukovinát Ausztriához csatolták, az egyszólamú templomi ének mindazon kolostorokban s plebánia-templomokban, a hol román nyelven tartották az isteni tiszteletet, a régi görög dallamokkal zengett. Ez a dünnyögő, zsoltározó éneklésmód mai napig fönmaradt. Sok ilyen dallam hatalmas, magasztos jellegű; ezekben a cantus firmus bizonyos meghatározott alaphangra támaszkodik ugyan, mindazonáltal rendesen ki-kitér átmenetileg idegen hangkörökbe is, a nélkül, hogy szabályos összhangosítással volna ellátható. Az úgy nevezett „ison”, egyedűl megengedhető összhangzati kisérete e dallamoknak, az alaphangból s annak ötödik hangjából áll, mely éneklés közben megszakítás nélkül s kevés változatossággal együtt zeng azzal, nem törődve a dallam menetével. Azokban a kolostorokban és templomokban, melyekben az isteni tisztelet nyelve az egyházi szláv volt, az énekeket abban az időben ó-orosz és bolgár dallamok szerint énekelték. Úgy az ilyen, mint az amolyan egyházi éneklést a papok, a szerzetesek s a templomi énekesek részint az érthetetlenné vált görög hangjelzésű könyvekből, részint menzuralis jegyekkel írt régi orosz könyvekből, vagy pedig mnemotechnikai begyakorlás útján tanúlták. E nehéz énektanúlási módszernek dr. Morariu-Andrievici Szilveszter, Bukovina érseke könyve 1879-ben mai hangjegyzéssel s ütembeosztással nyomtatva jelent meg és román szöveggel ellátottan magában foglalja az Oktoichos görög dallamait és más egyházi énekeket. E dallamok sajátszerűsége azonban sokban összeütközik a mai hangjelzés törvényeivel. Az egyházi szláv nyelvű énekeknek ez ideig nem voltak efféle gyűjteményeik, s attól lehetett tartani, hogy a csekély számú egyházi énekesek kihaltával végkép feledésbe merűlnek. Egy nyomtatott gyűjtemény 1879-ben jelent meg Worobkiewicz Eugen Emmanueltől.

Az egyházi karéneklés az itteni szemináriumban csak az 1840. év körűl kezd észrevehetőbben mutatkozni. Egy Patraszewszky nevű bevándorlott kántor tanítgatta a szemináriumi kart az egyszerű karénekekre, és pedig csak gyakori előéneklés segítségével, mivel a mai hangjegyek úgy a tanítóra, mint az énekesekre nézve érthetetlen jelek voltak. E tanítás eredménye azonban nem elégíté ki az akkori püspöknek, Hakman Eugennak, várakozását, s azért szakértő zenészeket hivott meg, a milyenek voltak: Prohaska, Zwoniczyk, König, Konopassek, Pauer, s ezekre bízta a görög-orthodox egyházi karének ügyének föllendítését és előmozdítását. S ezzel nagy lépés történt az elébbmenetelre; mert a hangjegyek ismerete s részben a hangjegyek szerint való éneklés meghonosúlt s némileg szabályosabbá lett maga az éneklés is. Minthogy azonban az énektanítók sem a román, sem az egyházi szláv nyelvet nem tudták, s így rájuk nézve a görög-keleti isteni tisztelet idegen volt, ezenfelűl alkalmas egyházi zeneszerzemények sem voltak: a chorál-ének nem fejlődhetett sikeresen. Ez ügynek helyes mederbe való terelése azzal kezdődött, hogy Worobkiewicz Izidor görög-keleti lelkész, ki arravalóságának s zenei tehetségének nyomtatásban is megjelent liturgikus énekszerzeményeivel már elébb tanújelét adta, kiképzés végett 1868-ban a bécsi konzervatoriumba küldetett s a sikeresen kiállott vizsgálatok után a czernowitzi összes iskolák görög-keleti ifjúságának énektanítójává neveztetett ki.

A szemináriumi kar zenei képzettsége ma már kiváló; előadásainak programmjában nemcsak homophon, hanem nehéz polyphon (ellenpontozatos) stilű egyházi énekművek is vannak, melyeket illetőleg 1880-ban Bukovinában tett látogatása alkalmával maga Ő Felsége, valamint 1887-ben boldog emlékű Rudolf trónörökös is dicsérőleg nyilatkoztak. Az ide való zenészek, kik a görög-keleti egyház karénekeinek szellemét fölfogván, liturgiai karénekek, zsoltárok, himnuszok, stb. szerzésében kitűntek: Miculi Károly, Mandiczewszky Eusebius, Worobkiewicz Izidor és Porumbesku Cziprián. Az egyházi szónoklat és zene ápolására alakúlt Academia ortodoxa czímű egyesűlet, nemkülönben az Armonia nevű román énektársúlat, valamint az állami főgymnasium vegyes kara s a Lumina nevű egyesűlet is derekasan közreműködtek abban, hogy a mindeneknek Ura magasztos énekek összhangzataival dicsértessék és magasztaltassék.

Az 1882. évben egyesűlet alakúlt Czernowitzban a római katholikus egyházi zene ápolására és fejlesztésére. Ez egyesűletnek czélja a valódi egyházi zenének fejlesztése általában, s a valóban becses egyházi zeneműveknek a lehető legtökéletesebb előadása az egyház ünnepnapjain.

A huculok ko³omyjka-táncza. Zuber Gyulától

Az evangélikus egyházi karének művelését a közelebb alapított Czernowitzi evangelikus egyházi énekegyesűlet tette föladatává s ezt dicséretesen teljesíti is.

A görög-katholikus vallású oroszok templomaiban az istentiszteleti cselekvényeknél lélekemelő karének hangzik föl, mely a férfi és női hangok egyesítése folytán immár valódi egyházi népénekké lőn.

A czernowitzi izraelita templom vegyes karának éneke szintén méltó a megemlítésre. Szombatonként a szokott szertartási énekeket énekelik, míg nagyobb ünnepeiken figyelemre méltó műének-szerzeményeket adnak elő teljes szabatossággal.

A románok zenéje .

A költészet és zene iránt való szeretet mély gyökeret vert minden román szívében. Dal nélkül, ének nélkül olyan volna az ő élete, mint a virágé napfény nélkül, melengető napsugár nélkül. A román népdalok táncznóták dallamain, az álmodozó néplélek ez őszinte, hamisítatlan ömledezésein, nyugtalan búsongás, a lélek mélyébe vágó, keserű panaszhang rezeg végig. Ezen jellemző tulajdonságnak zenei kifejezői a lágy hanglétra hatodik lépcsője és a vezérhangot alkotó hetedik lépcső közötti bővített másod s a negyedik lépcső fölemelése. A románok népdalai között az első helyet a búsongó, merengő, balladaszerű doina foglalja el. Ide tartoznak a doina de jale (szomorú doina), a doina haiduceascã, doina voiniceascã (hajdú doina, hős doina), a doina ciobaneascã, doina de la munte (pásztordoina), a doina de amor (szerelmi doina), stb. Ezekhez járúlnak azok a dalok, melyekben a katonasorozást, a fiaik elválásán kesergő anyák fájdalmait, a katonai szolgálatot, a harczos hősies halálát, stb. éneklik meg; vannak bölcső- és altató-dalaik, továbbá sirató-énekeik (bocituri), melyeket temetéseknél a sirató-asszonyok (bocitoare) zokognak el. Ha a hegyek között tekintélyesebb pásztor hal meg, azt úgy a románoknál, mint a huculoknál a bucium (oroszúl trembita) nevű, 3–3 méter hosszú havasi kürtnek hegyet-völgyet átható, mélabús hangjai mellett, valamint az országszerte szokásos hosszú nádsíp (fluer) zenéje mellett helyezik örök nyugalomra.

A lélek emelkedett hangúlata, az áradozó életkedv és öröm azonban a románoknál nemcsak énekben, hanem tánczban is nyilatkozik. Tánczuknak igen eredeti a zenéje. A legelső és legkedveltebb nemzeti táncz a hora. A mikor a czigányok (scripcari, lautari) a táncz-dallamot játszák, a legények táncz közben – jobbára rögtönözve – igen tréfás versekre alkalmazott négysoros tánczdalokat énekelnek. A hora, melynek zenei szerkezetében rendesen három szakaszt lehet megkülönböztetni, soros körtáncz, mely később párokká bomlik szét. A nyolcztól tizenhat ütemig terjedhető szakaszokat sajátságos dallamok alkotják; zenei rhythmusukban leggyakoribb a hat-nyolczados, vagy három-nyolczados üteny, míg a két-negyedes már ritkábban fordúl elő. Ime, itt egy doina s egy hora dallama hangjegyekben:

A románok tánczaihoz számíthatók még az úgy nevezett Moldoveneascã (moldvai táncz), az Arcanul, a Brâul, a Sêrba-táncz, a Corabiascã (hajós táncz), a Rusascã (orosz táncz), a Cãluºerul, stb. E tánczok mindenikének sajátlagos dallama, s igen élénk rhythmusa van. Némely helységben, különösen azokban, a melyek német telepítvényekkel szomszédosak, Strauss Jánosnak pezsgő dallamait is nagyon megkedvelték s elég kifogástalanúl tudják rakni a „Szépen kékelő Dunánál …” kezdetű három-negyedes keringőt. A többszólamú bordalok éneklése, valamint általában a dalok hármoniás énekkisérete csak mostanában kezd némileg tért hódítani a falusi népnél.

A román népdalok harmadik csoportja azon énekek tartoznak, melyeket karácsony táján (colinde, cântece de stea, colinde cu Vifliemul), újévkor (colinde de anul nou) és vízkereszt napján (Jordán ünnep, colinde de botez) szoktak énekelni. Húsvétkor gyermekjáték-dalok (colinde de paºti) is hallhatók. Ezek tartalma és dallama helységek szerint különböző, de jellemző tulajdonságuk a komolyság és jámborság.

Román lakodalmakban azok fő mozzanatainál a vőfélyek szívből jövő, érzésben és humorban gazdag, elmés népköltési mondókákat szavalnak éneklőleg.

A bukovinai románok leghasználtabb hangszerei a hegedűn, czimbalmon és bőgőn kivűl a fluer nevű egyszerű nádsíp, a naierul, egy pánsíp-forma hangszer, melynek nádból készűlt egyes sípjai félhangonként emelkedő hangot adnak; a cobza vagy lauta nevű lantforma húros hangszeren a dallamokat tollszárral (plectron) pengetik ki; ritkábban hallható már a duda – cimpoi – és a tamburinforma ciurul, melyen csörgők és csengők is vannak.

Az úgy nevezett lautarok közűl, kik csupán maguktól tanúltak hegedűlni s a hangjegyeket még csak nem is ismerik, sokan híresekké lettek, mint czigánybandák gyakorlott vezérhegedűsei. Legnevezetesebb lautar, a suczawai Mosz Nikulai érzéssel teljes játéka folytán. Ő mellette említést érdemelnek Angel és a suczawai Grigori. Ezek a barna vándor zenészek élénkítették játékukkal a nemesség, a papság és a nép társaséletét. Hírnevűk elhatott a tartomány határán túlra is, búsongó doinájuk, vagy gyújtó tánczzenéjük gyakaran fölzendűlt a szomszédos Moldvában, Erdélyben, Galicziában s Besszarabiában is, a hol jártukban-keltükben sok szép aranyat zsebre raktak. Szívhez szóló lakodalmi dalaikat, búsongó népies doináikat, bánatos, de mégis tüzes hóráikat ma már csak itt-ott hallhatni; de egykori tüzöknek s varázsuknak már nyoma sincs. Ezen zenészek gyarló utódainak inkább csak az ez idő szerinti útczai danák iránt van érzékük, mintsem a szép édesbús népdalok iránt. Mostanában Szerethen, Sadagorában, Wi¿nitzen és egyebütt zsidó zenekarok szorítják háttérbe a barna zenészek működését.

A csak zsidó zenekaroknál használt faharmonika fából való ütőhangszer, mely féllépcsőnként emelkedő hangok szerint hangolt s lazán felkötözött fenyűfadarabkákból áll s melyet egy szalmaszálakkal beterített asztalkára helyezve, két kis fakalapácscsal ütögetnek.

A román dalok, szalondarabok és a tánczzene terén a már föntebb említetteken kivűl legkiválóbb hazai zeneszerzők: Petrinói Aleko, Nosiewitz István tanár, Flondor Tudor lovag, Buchenthal Constantin lovag, Høimaly Adalbert, stb. Az Armonia, az Academiaortodoxã és Lumina czímű egyesűletek részint a régi román népdalok, részint újabb magán- és karénekek művelésével szereznek érdemeket. Mostanában a népiskolák is bár szerény, de meghitt otthonává lettek a bukovinai népdaloknak.

A rutének zenéje. – Költészet és zene vérében van a ruténnek; az élet minden mozzanatára, örömre és fájdalomra megvannak neki a maga dalai. Ezek rhythmusa hol vontatott, hol megint gyorsabb, tele gondtalan életörömmel. A dallamok egyszerűek és könnyen kisérhetők összhangzatokkal.

Mosz Nikulai lautar Suczawából. Schiller Frigyestől

A rutének népdalai között az első helyet a duma és dumka foglalja el. A duma voltaképen epikus férfiének, melynek fordúlatai és kifejezései igen hasonlók a skót népballadákéihoz. Dallama panaszos, visszhangja valami elszenvedett gyalázatnak, bánatos visszaemlékezés az eltűrt nyomorra és megaláztatásra, e mellett zokogó panaszhang s haldokló sóhajtás. Ilyenek a szerelmi dalok, az özvegyek és árvák panaszdalai mind. Másik nagy csoportját teszik a rutén népdaloknak a huculok (keleti Ausztria tirolijainak) tánczdalai és tréfás dalok. A tulajdonképeni hucul táncz a kolomyjka. E rohamos menetű tánczdalok két-negyedes üteműek, rendesen 8–16 ütemből állanak s dallamukra nézve igen sajátszerűek. A kolomyjkáról, melyet huculkának is neveznek, Haquet (Nürnberg 1794.) az éjszaki Kárpátokban tett útazásáról szóló útirajzaiban ekként ír: „Legnevezetesebb ennél a táncznál az, hogy a tánczoló csaknem a földig leguggol, s tánczosnőjével mint valami béka, körűl ugrándozik, miközben fejszéjét (toporec), melyet nyele végénél fogva tart a kezében, ölnyi magasra föl-fölhajítja és ismét megkapja.” A tánczczal benső kapcsolatban van a dal, mely rendesen 4–8 sorból áll Ilyen dal ezer számmal van. A szumka humoros és szatirikus tartalmú vidám dal. Az alábbi példákban egy dumkát s egy ko³omyjkát mutatunk be:

A nemzeti tánczokhoz számítják még a legények félkör tánczát, az oláh és szerb eredetű arkan és hajduk tánczot; a kozaczok (kozák táncz) nevű tánczot, melyet párokban lejtenek, és a woloska-t (oláh körtáncz), stb. A Pruth és Dnieszter melléki alföld ruténjeinek tánczaiban nincs annyi hév, mint a Kárpátok vidékén lakóéiban, hiányzik belőlük a könnyed mozgékonyság, a kellő lendűlet, a csapongó, gondűző életkedv. E dalokon és tánczokon kivűl a bukovinai ruténeknek ünnepekhez kötött énekeik is vannak, ilyenek: a koljady (karácsonyi énekek), szczedriwky (vízkereszti énekek), pisni na malanku (ó-esztendő estéjére való énekek), hajiwky (húsvéti, tavaszi énekek), rusalky (pünkösdi énekek). Vannak továbbá bölcső-, keresztelő-, leánykérő-, lakodalmi, sirató-, arató-, fonó- és játékdalaik is.

A rutén nép zenészei a kobza és a nair kivételével ugyanazon hangszereket használják, mint a románok. A nép között igen el van terjedve a dremba, vagyis a doromb; de a duda és tamburin csak itt-ott fordúl elő. A lyrwa a vak koldúsok (lyrwakok) hangszere, hosszúkás szekrényben kifeszített két húrból áll, melyeket egy fogantyúval hajtott gyantás kerekecske érintget. E népénekesek dalai énekbeszéd-szerű szavalatok; énekük szövegének forrásait a mondák, hagyományok, a legendák s a pogány kor emlékei teszik. Keresztútaknál, búcsúkon, vásárokon az ő egyhangú énekeiket hallani mindenfelé.

A táncz-zenével náluk eddig pusztán czigányok foglalkoztak; egy idő óta akad egy-egy zenész a nép köréből is. A duda és tamburin itt is csak szórványosan fordúl elő.

A társas énekeket, a bordalokat, az arató s egyéb énekeket a rutén nép gyakran több szólamúlag énekeli s valóban csodálatos, mily ösztönszerűleg eltalálják a helyes összhangzatokat. Egy ily népies karéneket, melyet az egész tartományban, sőt Galicziában is mindenfelé énekelnek, itt közlünk:

(Magyarúl: Óh, te kakas, szakadj meg, Álmom korán szakadt meg; Rövid az én éjjelem, Magam ki se’ pihenem!)

A Sojuz és a Bukowyna nevű akadémiai egyesűletek, meg a Czitalnia miszczanska czímű rutén polgári egyesűlet buzgalommal és sikerrel ápolják a rutén világi karéneket.

Az 1862. évben Wexler Károly cs. kir. jegyző buzgó és fáradhatatlan serénykedése folytán a zeneművészet fejlesztését czélzó egyesűlet alakúlt Bukovinában, mely tizenöt évvel később a tartomány fővárosában (a Rudolf-téren) már saját házat emelt magának. A zenei élet nagy föllendűlése azonban az 1874. évvel kezdődik, midőn az egyesűlet művészi vezetését Høinaly Albert zeneigazgató vette kezeibe, ki a művészet ezen templomának kapuit megnyitotta a komoly, klasszikus zene és a világhírű mesterek zeneművei előtt, s ki fáradságot nem ismerő buzgalmával termékenyítőleg tud hatni a magasabb művészi irányzatok fejlődésére és ápolására is. Az 1859. évben alakúlt Czernowitzi Ének-egyesűlet 1862-ben beleolvadt a zeneegyesűletbe. Később, az 1872. évben újra alakúlt egy énekegyesűlet „Czernowitzi Férfikarének Egyesűlet” néven, mely nemcsak a karéneket ápolja buzgalommal, hanem kiváló sikerrel működik közre a zeneegyesűletnek nagyszabású énekhangversenyein is. A suczawai ének- és zeneegyesűlet, a „Buchenland” nevű dalkör, a czernowitzi Sokol nevű lengyel énekegyesűlet, valamint a radautzi és suczawai énekegyesűletek mind tanúságai annak a növekedő érdeklődésnek, melylyel a bukovinaiak a zene művelése iránt viseltetnek.

Hazai zeneszerző a rutének között igen kevés van. Worobkiewicz Izidor azok közé tartozik, kiknek dalai immár a nép tulajdonává váltak.

Vajha az összhangzatok csodás ereje az itt élő különböző nyelvű népeket együttérző népcsaláddá forrasztaná össze, s valóra válnék a czernowitzi énekegyesűlet jeligéje: „A szabad szellemű dal erős köteléke egyesítsen bennünket Bukovinában!”

Tömlős duda, hegedű, mandolin és Pan-síp Bernt Rudolftól



[166] Mahala falu Czernowitzhoz közel.

[167] Jawir (Platanus orientalis).

[168] Karácsonyi ének a Pruth mellékén.

[169] Érthetetlen varázsszavak.

[170] Görög παραστας, a „mellette álló”, mivel az így földíszített kenyér a halottas házban is, a templomban is a holttest mellett szokott állani. A halottért mondott záró imádság után a parastas-t háromszor fölemelik, meg leeresztik.