Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Nép- és műzene

Nép- és műzene

Bylicki Ferencztől, fordította Katona Lajos

A Dumka allegoriája Stachiewicz Pétertől

A kis-orosz népzenének sajátszerű nemzeti jelleme úgy a világi, mint az egyházi énekekben határozottan nyilatkozik. Konstantinápoly, Bulgária és Szerbia felől, valamint egyebünnen jött hatások mutatkoznak ugyan benne, a nemzeti szellem eredeti találékonysága azonban annyira fölűlkerekedett ez idegen hatásokon, hogy bár átvette, de nem utánozta a külföldi mintákat. A kis-orosz gazdag érzelemvilága karöltve azzal az ösztönnel, hogy érzelmeinek hangot adjon, ezer meg ezer dalt termett, a melyekben a nép egész története benne van. A tatárjárás (1241) előtti időkből való by³ynák, rhapsodiák s mindenféle románczok, stb. csatatéren aratott diadalokról, a fejedelmek bölcseségéről s a fejedelemnők szépségéről énekelnek. A drámai és hősi elem bennük az uralkodó, de mellettük számtalan faja keletkezik a dalnak, a melyeket a nép hallásból csakhamar eltanúl és szájró-szájra ad, s a melyek nemcsak az egyén lyrai érzelmeit tolmácsolják, hanem a földmívesnek úgy szólván egész életét, minden munkáját is híven kisérik, jámbor érzűletét ápolják, jókedvét növelik, búját-baját feledtetik és a természetet a legélénkebb színekkel ecsetelik.

Majd jött a tatárdúlás szörnyű csapása s azzal együtt egy idegen barbár vándornép zsarnoki uralma, melytől a meghódoltak élete sem volt biztonságban; a gyászos függésnek e krában a színlelés és a vak engedelmesség nem szűlhetett vidám és hősi dalokat. A nép-énekesek éjszak felé vándoroltak, a kik pedig mégis honukban maradtak, csak népük nyomorát zengették. A kis-orosz dal jelleme teljesen megváltozott; az idők új jelenségei s az új állapotok új műalakokat és dallamokat teremtettek. Nem győztes hadjáratok és fényes csaták, hanem a kétségbeesett merészkedőknek az elnyomó hatalom elleni egyenlőtlen harcza lett tárgya a hőséneknek. A by³ynák helyébe az ú. n. dumák lépnek, melyekben borongó bánattal vegyűlt hősies hangúlat vázolja a kozák nép életét és szenvedéseit. Négyszáz esztendőnél tovább tartott a nyomasztó török és tatár uralom ellen a keserves küzdelem, a melynek hű képét látjuk e kor népdalaiban.

A rutén népdal a vándor nép-énekesek alkotása. A kalekek és slepecek, a rutén nép e troubadourjai, kiknek a czéhe oly régi, hogy azt a XI. században már teljesen szervezve találjuk, az ének, zene, költészet és táncz vándormesterei. Hangszerük a gêœl (hus³a) nevű gitráféle, melynek hosszú nyakra feszített három húrján vonó nélkűl játszottak, jobb kezükkel pengetvén a hangszer nyakán balkézzel lefogott húrokat. A XVI. században mind ritkábban találkozunk e hangszerrel, mely a vallásos énekek kiséretére is szolgált s a melyből a vonós hegedű fejlődött. A „hus³a” használata az összes szláv népeknél általánosan el volt terjedve. A vándorénekesek sajátszerű jellemző viseletükről mindenütt könnyen fölismerhetők valának. E viselet széles karimájú kalapból s bő köpönyegből állott, melyhez különös ismertetpő jelekűl még egy vagy több csengetyű, a kezükben zöld ág (vénaságuk jelvénye, mert a lantos rendesen valami testi fogyatkozásban szenvedett, többnyire béna volt vagy vak, innen a nevük is: „kaleki” és „slepcy”), továbbá egy tarisznya és a hangszerük járúlt. De azért mégsem voltak tulajdonképen koldúsok, sőt egészben véve jó dolguk volt. A hol csak megjelentek, mindenütt köréjük sereglett a nép örege-ifja, nem csupán a dalaik miatt, hanem egyáltalán újságvágyból; mert az ilyen lantos sokat tudott regélni a fejedelmek és főurak udvarairól; háborús és békés idők minden nevezetesebb eseményének ő volt az eleven krónikája, hírmondója; sőt tartós eső és szárazság, meg mindenféle nyavalya elleni ígéző énekek mondása is a mesterségéhez tartozott. Ezért az ilyen ezermesterek mindenkor nagyon szívesen látott vendégek valának, s az iszákjuk soha sem volt üres; e mellett vigan élték világukat, nem igen törődve a holnap gondjával, és köztiszteletnek örvendtek.

E lantosok első sorban a régmúl idők hőstetteit énekelgették, a miért is hősénekeiknek by³yny, vagyis a régen történt dolgok elbeszélése volt a nevük. Énekét a hegedős sokszor hangos zenével szakította félbe, hogy hallgatóinak a hangúlatát ébren tartsa vagy fokozza. Olykor pedig éneklése közben mesélgetni kezdett, s mint az apa gyermekeinek, magyarázgatta hallgatóinak az énekek értelmét. Dala és elbeszélése azonban rendesen híjával volt minden egyéni érzelmi vonásnak és színezésnek. Mestersége főkép három jelességen sarkallott: hangjának szép csengésén, zenélő ügyességén és kifejező előadásán. Ezt azonban bizonyos egyhangúság jellemezte, a mely kizárt minden hevesebb kitörést és magasabb szárnyalást; mindazonáltal ez előadás nem szűkölködött bizonyos méltóságban, változatosságot pedig csak az ütem változtatása kölcsönzött neki időnként. Ez énekekből csak kevés maradt fönn. Alább következik egy ily „by³yna” dallama, mely fölötte jellemző. Kezdő sorai elmondják, hogy „A hyres Czernigów városban élt egy özvegyasszony, a rendkívűl bölcs Zsófia”

Az énekes az ilyen dalt lassú, de lépő időmértékben énekelte, a fönt megjelölt hangsulyos szótagokat mindig kissé jobban megnyújtva, de ez a megnyújtás egyenlőtlen hosszúságú volt, s épen ebben állott a rhytmusnak szeszélyessége mellett a képzeletet ingerlő hatása. A kiséret pengetett akkordokból állott. A dallam a harmadik ütemben modulácziót mutat s az illető hangjegyre erősebb hangsuly esett. Ugyanilyen emelte ki az utolsó ütem G-jét, a mely után az énekes megint az eredeti hangnembe tért vissza s előadását folyton lassítva, a végső hangsulyos szótagon kissé ismét megpihent.

Az ilyen vándorénekesek nem cuspán hősdalokat költöttek, a melyek előadása csak a czéhbeli lantosok mestersége volt, hanem a szó tulajdonképeni értelmében vett népdalokat is. Mások meg tisztán vallásos énekek szerzésével foglalkoztak, melyek közűl igen sokat még ma is énekelnek, jó részük pedig a kereszténység első évszázadaiba ér vissza. A by³ynák ellenben már ma ritkaság számba mennek, minthogy 1241 után e műfaj teljesen kihalt. A tatár uralom alatt a vándorénekesek hajdani nevezetességükből egyáltalán alásülyedtek s lassanként valódi koldúsok fokára szálltak alá. Helyükbe az énekesek egy új rendje lépett, az ún. n. banduristák, kik tábori lantosokrúl kisérték csatáikba a kozákokat, béke idején pedig a jelesb vezérek hőstetteit dicsőítették.

A rutének legrégibb, szinte mondaivá lett nemzeti lantosa Bojan. Hihetőleg 1019 és 1079 közt élt s mint vándor lantos sok újítást tett. A régi czitera helyébe új, többhúrú hangszereket kezdett használni, egyebek közt az ú. n. bandurát. Ezzel a zenekiséret hangterjedelme nagyobb lett, a hangnem változtatása a hangszer újrahangolása nélkül is megtörténhetett, az átmeneti czifrázások enyhítették az egyik hangnemből a másikba való szökkenés érdességeit s egyáltalában nemesítették a dallamot. 1058 körűl élt I. Jaroszláv udvarán a híres Manuil zenemester, a kit számos egyházi és világi ének szerzőjéűl dicsérnek; 1108-ban pedig Przemyœlben Dymitri, ki dalaival és énekelőadásával szintén nagy hírre jutott. 1185 körűl II. Bojant emlegetik, mint számos hős-ének szerzőjét; egyebek közt az Igor hadairól szóló híres ének is ő tőle való. 1240-től 1249-ig élt halicsi Dániel udvarában Mitusa, ki fejedelmét a tatárok elleni hadjárataiban kisérte. Művészi pályája azonban gyászos véget ért, mert fejedelme azért, hogy világi dalokat elegyített az egyházi énekbe, mint szentségtörőt kivégeztette.

A XIII. századtól a XVIII-ig a népdal jelleme mind jobban megváltozott s mindinkább kifejlődött a helyi természetű népdal, valamint egyéb új műfajok is támadtak és a hangterjedelem kibővűlt.

A helyi természetű népdal egyrészt a más vidékkel való érintkezés hiányának, másrészt mélyebb hatású helyi eseményeknek köszönheti eredetét. Sok ilyenfajta dal csupán a szülőhelyén él; némelyek ellenben kiválóan kedves dallamuk miatt szélesebb körben is elterjedtek; így a „kozak”, a „ko³omyjka” és a „dumka” Lengyelországba is eljutott.

A rutén népdal legszebb és legérdekesebb faja a sokféle dallamú kozákének. E kozákdalok vagy ú. n. „duma”-k, melyek a kozák egész életét felöleik, vagy pedig tulajdonképeni katonadalok. Amazokat húros hangszer kiséretével adták elő az énekesek, emezek pedig sajátszerű alakjukkal tűnnek föl. Rendesen igen kecses, szabad ütemű dallammal kezdődnek, melyet nagyon élénk pattogó rhythmusú kardal követ. Hosszabb magán-ének után e kar gyakran egy neme a refrainnek. A szakoknak e módon való lezárása ősrégi és a többi szláv népeknél is szokásos volt. A magánrészletet természetesen egy-egy jó hangú énekesnek kellett előadnia, a ki a dallamot mindig az illető versszak értelméhez alkalmazkodva tudta színezni.

Rutén kintornás (lionita). Ajdukiewicz Zsigmondtól

A hangterjedelem csak lassanként bővűlt. Két diatonikus közű hangról egészen egy-nyolczadig és azon túl terjedt fokról-fokra e bővűlés, s ahhoz képest mind gyakoribbak lettek a czifrázások is. Valamennyi rutén dallal közös az, hogy soha sem kezdődik fölütéssel, valamint hogy közben-közben hirtelen egy-egy hang kitartásával akasztja meg a dallamot és hogy az időmérték ugyanazon dalban igen gyakran változik. Im itt egy ilyen dal példája a jellemző czifrázásokkal, Ba¿anski Porphir följegyzése szerint:

A „ko³omyjka” nevét a galicziai Ko³omea városától és vidékétől kapta. Dallama igen egyszerű s leginkább a sajátszerű czifrázások különböztetik meg, melyeket az ottaniak egészen különös módon énekelnek. Időmértéke gyorsabb és tánczszerű. Előbb álljon itt egy gyors időmértékű példa kevés czifrázással:

Ez pedig egy lassúbb menetű és több czifrázású ko³omyjka:

Igen jellemző az ú. n. „huculka”, mely az erős visszhangú hegyvidék szülötte. Az alább következő példa ¯abie környékéről való:

A tánczdallamok közűl a legismertebb és legelterjedtebb a „kozak”. Kétnegyedes gyors időmértéke azonban mégis különbözik a tánczok általános alakjától, mert igen rövid zenei motivumok követik benne egymást ellentétek és az időmérték legcsekélyebb változtatása nélkül, mint pl.:

Számos rutén dal egyáltalában nem osztható szabályos időmértékre, mint pl. a következő jellemző „dumka”:

Sok dal tizenegy s még több hangnyi terjedelmű és széles menetű dallamával tűnik ki, mint pl. a következő:

Az újabbkori nemzeti zene legjelesb művelője Szaidurow, kinek munkássága a XVI. század közepe tájára esik. Terjedelmes zeneelméletet is írt, melynek kézírata a szentpétervári könyvtárban van. Utódja e téren Mesenec Sándor (1663), kinek nagy munkája szintén nem jelent meg nyomtatásban, mert épen a hangjegyek vonalas írásának divatba jötte lőtt fejezte be művét. Az első, a ki vonalakra kezdte írni a hangjegyeket Tarnopoli Tódor volt (1652). A XVIII. század elején Német- és Olaszországból idegen zenészek kerűltek a rutén földre, a kik számos nemzeti dalt a maguk modorában földolgozva adtak ki. A zongora-irodalom egyáltalán igen gazdag ilyenféle átdolgozásokban, melyek azonban épen nem járúltak a rutén népzene mivoltának megértetéséhez. Itt ugyanis a dallamok többnyire csak változatok alaptételeiként szerepelnek és teljesen a zongorán való előadás természetéhez alkalmazvák. A rutén dalok legtöbb gyűjteményében is híját érezni valódi jellemük föltűntetésének. Sokat csak úgy vaktában szedtek össze és adtak ki. E számtalan gyűjtemény közűl Ba¿anski Porphyr (szül. 1836-ban a galicziai Œniatyn mellett) rutén tudósé érdemli meg az első helyet. Ba¿anski Lembergben theologiát tanűlt és 1865-ben pappá szentelték. Harmincz évnél többet fordított zenei tanúlmányokra és fáradhatatlan buzgalommal gyűjtötte a rutén dalokat; sok zeneirodalmi dolgozatot is írt; legnevezetesebb munkája azonban a rutén zene elmélete, fejtegetése és bírálata. Munkáit rutén nyelven írta, és így azok csak szűkebb körben ismeretesek. Fő érdeme, hogy igen dús tanulmányi anyagot közöl és hogy teljesen megőrzi a népzene jellemét.

A nemzeti hangszerek nagy száma, melyek a népnél és énekeseinél közkeletűek valának, a zenei érzék rendkívűli fejlettségére mutat. Az öt lyukú fuvola, a sopialka, rendes kisérője volt a ruténeknél a táncznak. Swiril vagy surla volt a neve 5–12 ilyen fuvola egybekötött sorának. A duda általános a Kárpátok vidékén és Pokutiában. A fakéregből vagy bádogból készűlt s néha egész három méternyi hosszú havasi kürt, a trembita, csakis a kisoroszoknál ismeretes ezen alakjában. A huculoknál mindenütt föltalálható. A ruténeknél az ének kiséretére is használják. Surmanak híttak egy ma már divatját múlt, óriási fúvó hangszert. Az eleinte három, utóbb öt–hét húrú kithara, mely régente a délszlávoknál nagyol el volt terjedve, lengyel földön a lantot pótolta, de nem sokáig maradt divatban, azonban a népnél egész a XVII. századon inneni időkig megtaláljuk. A bandura és a theorba csak nagyságra nézve különböztek egymástól. Amannak 13 húrja és mindenféle hangnemre hangolható mély húrjai, emennek 25–33 húrja is volt. A lyra a kisebbik oldalán forgattyúval pengették, miközben a húrokat a balkézzel lefogva, adatták velük a kívánt hangokat. Ezt a kintorna-féle hangszert még ma is mindenfelé használják, és főkép koldúló énekesek kisérik vele jámbor nótáikat. E „lyrniki”-neknevezett koldúsok a hajdani „kaleki” és „œlecpy” utódai, csakhogy sokkal csekélyebb becsűlésben részesűlnek. Mindazáltal bizonyos méltósággal gyakorolják a mesterségüket és mint sajátszerű népies alakok minden búcsún ott vannak. A nép seregestűl tódúl köréjük és szívesen ád nekik alamizsnát. A már említett hangszereken kivűl még a hegedű, bőgő, czimbalom és több fajta dob is szokásos a rutén népnél.

Kiváló gondozásban részesűlt itt mindenkor az egyházi zene. Az orosz templomi ének mindjárt a kereszténység fölvételével kezdődött és csakhamar rendkívűli fejlettségre jutott. Az énekek ugyan görög szöveggel kerűltek Konstantinápolyból az országba, a melyet azonban elég korán oroszra fordítottak. A fejedelmeknek az egyházi zene iránti meleg érdeklődése, melynek tanújeléűl maguk is együtt énekeltek a néppel az isteni tiszteleten, idegen zenetanítókat, többnyire bolgárokat és görögöket édesgetett a rutén földre. Már Nagy Vladimirnek is valának ilyen bolgár énekesei, kik az egyházi éneket vezették; ezeket domesticusoknak, didaskalosoknak vagy regenseknek vezeték. Nevezetes regens volt Lukács, ki 1053 körűl élt. I. Jaroszláv idejében a fejedelmi szolgálatban álló ének- és zenemesterek különféle iskolákban is tanítottak és oktatva járták be az országot. Az országnak I. Jaroszláv utódai alatt több ízben történt földarabolása sem gátolta a zene művelését, sőt a fejedelmek versengése még elősegítette a zenei termékek kölcsönös kicserélését. Csak a tatárok berohanása akasztotta meg e téren is a továbbfejlődést. Addig egyes buzgó papok is alapítottak énekiskolákat és bevándorlott diákokra bízták a templomi ének vezetését. Mindez tetemesen hozzájárúlt a népben amúgy is meglévő élénk zenei érzék fejlesztéséhez. Amaz a kitűnő halláson alapszik, mely valamennyi délszláv néppel közös és nemcsak a tiszta hangvételt teszi lehetővé, hanem azt is, hogy az énekes mindig eltalálja a dallam hangterjedelméhez és saját hangjához mérten a közepes hangfokot. A rhythmus sajátszerűsége pedig önként következett a nyelv természetéből. Szabatos ütemezés, időmérték és ennek alapján részarányos rhythmus teljesen hiányzik a kis-orosz zenéből, a mely csak a részaránytalan rhytmust ismeri, a hol egyetlen hangsuly esik körűlbelűl a zenei mondat közepére s egyúttal a vele járó szöveg legkiemelkedőbb szavának egyik szótagjára. E hangsuly néha már a második szótagon van, az elsőre azonban soha nem eshetik.

A görög egyházi éneket csakhamar kiszorította a nemzeti. Már I. Jaroszláv oroszra fordíttatta a görög szertartási könyveket, és az elnyújtott, szónokias éneklést nem sokára férfiasabb, tömörebb és élénkebb lüktetésű váltotta föl. Az énekiskolák nem követtek szigorúan valami eléjük szabott irányt. Egészen a XIV. századig az egyházi könyvekben a hangjegyeket csak egy, a vezérhang számára jegyezték föl, a kiséretet puszta hallás után kellett megtanúlni. A hangjegyeket az egyházi könyvekbe hivatásos templomi énekesek és énekszerzők írták be, a kik egészen a XVII. századig kimutatható jogukkal élve, nem igen mulasztották el szerzeményeikhez a nevüket is oda jegyezni, melyet az akkoriban általános szokás szerint többnyire a versfőkből tudhatni meg. A sok énekiskola és az ének iránti általános érdeklődés nagyon elősegítette a jó énekesek és tehetséges zeneszerzők kiképzését. Annak következtében pedig, hogy az egyházi énekek szerzői egyúttal világi dalokat is alkottak, számos új elem szűrödött át a templomi zenébe, mint egy, már a XI. századból (1074), II. János metropolitától eredő tilalom is bizonyítja, mely szerint minden ének csak az érseki hatóság megelőző szigorú vizsgálata alapján bocsátható egyházi használatra.

Már aránylag elég régi időben mutatkoznak a többszólamú ének nyomai. Az orosz és délszláv tudósok még máig sem tudtak a polyphon egyházi ének keletkezésének idejét illetőleg megegyezésre jutni. Ba¿anszki Porphyr szerint az már a XI. században ismeretes volt, a mit azzal a másik állítással támogat, hogy ugyanez időben már a világi dalok többszólamú előadása is járatos volt. E kérdést bajos eldönteni, minthogy az azon korbeli följegyzések, sőt az oly későbbi időkből is, a melyeket illetőleg a többszólamú ének ismerete már nem kétséges, soha sem tartalmaznak a dallamvivő hangon kivűl egyebet. Annyi azonban bizonyos, hogy Szaidurow, a XVI. század híres zeneelméletírója, a többszólamú énekről már mint igen régi keletű művészetről emlékezik.

A többszólamú ének tehát ósrégi, és a nép énekelte nemcsak a templomban, hanem egyéb ünnepélyeken, a tábori életben, meg a csaták előtt és után is. A Görögországból számrazott „Kyrie eleison” csakhamar nemzeti dallá lett, a melyet a lengyel „Bogarodzica”-hoz hasonlóan kivált ütközet előtt énekeltek. A XIII. században már az antiphona-éneklés is járta a templomokban, s a kettős karok váltakozása sem ritkaság.

Az egyházfejedelmek azon tilalma, a mely a húros és fúvó hangszereknek a templomokba bevitele ellen irányúlt a X. században, a kar-ének kifejlesztésének csak javára vált, mert a hangszerek helyett a tanúlt és hivatásos előéneklők vezették a templomban az éneket. A terczekben való kiséret igen korán divatos lett, s a rutén nép zenei tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy korántsem marad meg e mellett, hanem csakhamar egyéb hangközökre is bátorodik a modulácziókban. Igaz, hogy gyakran éktelen disszonancziák is fordúltak elő, minthogy az ötöd- és nyolczad-meneteken kivű le- és fölmenő másodhang-kiséret sem volt épen ritka. Legalább a XVI. században, Szaidurow idejében az ilyenektől egyáltalában nem irtóztak; de egyúttal a kiséretben egy harmadik hang is kezd szerepelni, s a háromszólamú ének csakhamar uralkodóvá lesz úgy az egyházban, mint a világi dalokban. E többszólamú éneklés azonban egészen más nyomokat követ, mint a nyugat-eruópai. A vezérdallam mindig a legfelső hangé, melyet a többiek homophonikusan kisérnek. Az egyes hangok ellenpontozati mozgékonysága s az ú. n. cantus firmus minden lehető változata ugyan újabb időben a rutén egyházi énekbe is behatolt, de soha sem tudott benne jobban meggyökeresedni s végre is megint csak eltértek tőle. Helyette a szabad canon egy nemével és szabad utánzással találkozunk.

A XVI. század folyamán az egyházi ének terén több, gyakran egymással ellentétes irány föltűntét látjuk. A figuralis éneknek is megvannak a pártolói és ellenzői; sőt a XVIII. században Szeptyeki Leó és Bielanski Péter lembergi püspökök zsoldjában is látunk zenekari kisérettel működő férfikarokat; a XIX-ben pedig a lembergi székesegyházban zenekari kiséretű vegyeskar énekel; de bár az újítások akkoriban egyes zeneértő körökban elég érdeklődést keltettek, mélyebb hatásuk akkoriban egyes zeneértő körökben elég érdeklődést keltettek, mélyebb hatásuk még sem lett. A kis-orosz dallamok egyszerűsége és könnyed folyása keresetlen összhangzatokat kiván, disszonáló, változó akkordok és chromaticus menetek nélkül. A rutén dallam, legyen bár egyházi vagy világi, az ötöd-hangnál magasb ugrást nem enged meg, s minden érzést egyszerű melegséggel, túlzó színpadias hatás keresése nélkül fejez ki. Eredetiségének bizonyos varázsa épen a tonáczió határozatlanságában van. Az egyházi ének időmértéke egyenlőtlen és változó. Az ú. n. „Jerosolimka” mértéke pl. folyton változik, a lassúra hirtelen élénkebb következik, és a háromszólamú kart magánének követi, melybe azonban csakhamar beleszól a második hang, hogy a dallam kifejező erejét növelje. A kis-orosz nemzeti dallam annyira az összhangzat uralma alatt áll, hogy minden zenei mesterkedés elöl makacsúl kitér. Épen ezért nem csoda, hogy alapos zenei műveltségű körökben a rutén egyházi énekek divatos átalakításának iránya nagy visszatetszéssel találkozik.

A háromszólamú ének szabályozása a XVI. század műve volt. Az ekkor alkotott szabályoktól azonban számos eltérést is látunk, melyeket a kis-orosz népjellem zenei rátermettsége magyaráz meg. A szerint, a mint egyik-másik pap, vagy, a mi szintén nem volt ritka eset, egy-egy magánember az egyházi ének fejlesztését tűztek ki föladatáúl: rögtön a kisebb mezővárosokban, sőt falvakban is emelkedett a nép zenei műveltsége. A XVI. század végén a háromszólamú mellett már a négy- és ötszólamú éneket is ismerték a rutének. Lemberg és Przemyœlből egész Galicziát meghódította. A XVII. századtól egészen a XVIII. első negyedén túlig egész Galicziában mindenütt ezt ápolták.

A vonalrendszer meghonosodásának (1604) eleintén nem mutatkozott semmi látható nyoma. Sokkal inkább hozzá voltak szokva Szaidurow és Mesenec jelölési módjához (fölűl és alúl fekete, középütt vörös hangjegyek). Kölni Franco rendszerét a rutén egyházban soha sem használták, s a helyett az énekes összesen vagy kilenczszáz különféle jegyen volt kénytelen eligazodni, míg később lassanként a vonalas írás lett mindinkább divatossá, mely szerint a vonalakra függőlegesen írták a négyszögű hangjegyeket. Csak 1678-ban írta át Korsakow az „Irmologion” czímű egyházi énekeskönyvet ötvonalat rendszerre, és ezt az átírást Skolski József 1700-ban nyomatta ki először. 1720 és 1750 közt lázas sietséggel látnak hozzá a régi hangjegyeknek az új vonalrendszer szerinti átírásához. Jeles zenészek mellett, mit Sitow, Diakowski, Zurawles, Szuszerin, kik behatoltak a rutén zene szellemébe, nagy számú idegen zeneíró a maga kedve és ízlése szerint erőszakolja rá rutén népzenére a tőle merőben idegen külföldi ütemeket és összhangzatokat, a mivel annak sajátszerű jellemét jórészt meghamisítják. Nem sokára azonban ismét visszatérnek a régi helyes útra. Tarnopolban, Œniatynban, Brodyban, Zbara¿ban, Przemyœlben és másutt megint belföldi mesterek veszik kezükbe az énektanítást. Przemyœlben, a hol szépen virágzott a régi egyházi ének, Lipiñski Károly, a híres hegedűművész és zeneszerző, lelkes tanúlményt írt róla, és csodálattal adózik neki Schwarzenberg bibornok is, a ki 1856. évi lembergben való tartózkodása alatt hallá ez éneket először a bernardinusok templomában, a Lewicki karmester vezetése alatt álló Stauropigia énekeseitől.

A lengyel népzene egészen sajátszerű jellemző, melynek különössége a rhythmus végtelen változatosságában, rövid zenei tételekben és élénk mozgékonyságban áll. Ez által fötűnően különbözik a keleti és déli szlávok népzenéjétől. A szélesen hullámzó dallamok és gyöngébben lüktető rhythmus, valamint a változó időmérték és ütem a lengyel népzenétől teljesen idegen. Másik nevezetes jellemvonása a lengyel népzenének a többszólamúság teljes hiánya, a mi egyfelől a tiszta hangvételre való gyönge hajlamban gyökerezik, más részt pedig abban, hogy a nép épen nem idegenkedik a középső hangok határain túlcsapongó dallamoktól. A lengyel nép mindig magasabban énekel az emberi hang természetes középterjedelménél, s főkép a nőktől igen jó néven veszik, ha a templomban lehetőleg magasan énekelnek.

A lengyel népzene termékeit két csoportba oszthatjuk: oly dalokra, melyek táncz-rhythmusokon alapúlnak, továbbá lágyabb lüktetésű dalokra. Az első csoport a gazdagabb és prdekesebb. E dalokban lovagias délczegség és előkelőség párosúl enyelgő jókedvvel. A bánat és sovárgó vágy nem szólal meg bennük; míg ellenkezőleg a kis-oroszoknak bármely nemű dalában mélabús hangúlat az uralkodó. A lengyel dalból vidám életkedv és erős önbizalom hangzik, s a szakokat a végükön kiharsanó kurjantás valósággal hetyke jelleműekké teszi. Míg a kis-orosz a lassú időmértéket kedveli, addig az igazi lengyel dal fő jellemvonása a gyors időmérték és a Dur-hangnem.

A népies egyházi ének a lengyeleknél soha sem jutott magasabb fokra. A nyugati egyház szertartása nem kívánt képzettebb magánénekeseket, sem karokat. Az orgonák használatával tudatlan és műveletlen orgonázók kezébe kerűlt a templomi ének vezetése, kiknek egész tudománya a rövid responsoriumok éneklésében, valamint a miseénekek és litániák orgonán való kiséretében állott. Képzettebb előénekesek, zeneszerzők, énektanítók és énekiskolák itt nem voltak. Lengyelországban az egyházi ének fejlődésének egyik gátja volt a műveltebb köröknek ez őgy iránt való teljes közönbössége is. Némely székesegyházakban ugyan már a XV. század folyamán találunk énekkarokat, melyek a művészibb éneket is ápolják; hatalmasabb főurak és a királyok udvaraiban pedig képzett karmesterek vezetése alatt álló zenekarok működtek; de a felsőbb köröknek e zenekedvelése oly magasan állott a nép átlagos zeneérzéke fölött, hogy a népies egyházi ének fejlesztésére jóformán semmi hatással sem volt.

Lengyel kobzos. Falat Gyulától

De az egyházi nép-ének ez elhanyagolása mellett is keletkezett egész sora az áhítatos énekeknek, melyeket a nép még ma is énekel. A legrégibb közűlök az ősrégi „Bogarodzica Dziewica” (Isten anyja, Szent Szűz), melyet a rutének „Kyrie eleison”-jához hasonlóan csata előtt énekeltek a lengyel hadak. Ez éneket, mely már a XI. században ismeretes volt, állítólag Szent Adalbert szerzette. Az egyházi ének virágkora a XV., XVI. és részben még a XVII. század, a melyek folyamán számos fönséges és nemes dallamú ének keletkezett, köztük kivált karácsonyi és gyászénekek. A legmagasztosabb a „Swiêty BoŸe” (Ó, szent Isten) és a legalázatosabb áhitatú a „Kto siê w opiekê”.

Ez énekek legtöbbje aligha régibb a XVI. századnál; nagy többségük pedig akkoriban keletkezett, a mikor a katholikus egyház minden erejét megfeszítette a reformáczió leküzdésére. Némely tudósok azt vélik, hogy a huszita háborúk alatt Csehországból számos világi és egyházi ének kerűlt és terjedt el a huszita hitvallás követőinek révén Kis-Lengyelországban. E nézet azonban csak a világi dalokat illetőleg helyes. Mert, ha Oleœnicki Zbigniew bibornoknak a világi huszita dalokra vonatkozó tilalma nem volt is foganatos, az egyházi énekekre nézve nem maradt eredménytelen.

A lengyel népzenének már említett fő jellemvonásánál fogva számos lengyel dal egyúttal tánczzenéűl is szolgálhat. A dalok e legszámosabb fajtája csupa tősgyökeres lengyel dal-typust foglal magába, melyekről határozottan mondható, hogy minden idegen hatás nélkül fejlődtek. Ezek sorába tartozik a krakowiak, a polonaise és a mazur. A krakowiak, a kis-lengyel népzene e jellemző alkotása, Krakó környékén és fensíkjának egy részén honos. Vidám kecses dallama, mely néha egy egész nyolczadnyi hangterjedelmű, kétnegyed ütemű rövid tételekben mozog. Az ütemek szokatlan helyein kiemelkedő erős hangsulyjai lágyabbakkal váltakoznak, a mi dallamának élénk fürgeségét meleg bensőséggel párosítja. Időmértéke mindig élénk, habár néha a szavak értelme kedveért meglassúl. A nép ugyanis énekli is, tánczolja is a krakowiakot; időről-időre egy-egy tánczos a tánczosnőjével sorjában a zenészek elé lép s egy rögtönzött kétsoros vagy teljes szakot énekel, a mit aztán a zene tovább játszik, és az egész társaság e szerint tánczolja a következő fordulót. A krakowiak a lengyel népnek minden érzését és hangúlatát, reményét és önbizalmát, fiatalos életkedvét s egész a hetykeségig fokozódó merész bátorságát híven tükrözi. A népzenében még ma is kiváló helye van s mostanában számos új motivummal gazdagodott. Noskowski, Paderewski, Zarembski, ¯eleñski és más jeles zeneszerzők a műzenei typusát is megalkották. A krakowiakon kivűl ugyanilyen ütem az alapja még sok népdalnak, melyeknek rhíthmusa azonban a polkához hasonlóbb.

A polonaise és a mazur háromnegyedes ütemű, a mely dalokban igen gyakori. Lassúbb időmérték és lágyabb hangsulyok, melyek kivált a mazurban mutatkoznak, e dalokat igen változatosakká teszik, a mi némely néprajzi írót annyira megtévesztett, hogy az egyes vidékek szerint más-más jellegű alfajokat különböztettek meg hibás fölosztásukban. Pedig e dalok mind ugyanegy nagy család tagjai, a melyen belűl az egyes csoportok csak az időmérték és a hangnyomaték tekintetében különböznek egymástól.

A polonaise és a mazur nemcsak Lengyelországban a legnépszerűbb tánczok, hanem műzenei tovább fejlesztett alakúlataik világszerte is a legkedveltebbek. Táncz minőségében a plonaise Lengyelországban a legelőbbkelő úri tánczok sorába tartozott. Terjengő dallama, nyugodt rhítmusa és méltóságos lassúsága már magában is igen előkelő színezetet adnak e táncznak. De e mellett fölötte tág teret nyit a zeneszerzőnek a dallam összes bájai kifejtésére; a tánczostól pedig a többnyire alkalmilag rögtönözendő számtalan figura a mozdúlatok legválasztékosabb előkelőségét kivánja meg. A polonaise-szerzők között számos jeles olasz, franczia és német mesterrel is találkozunk. Lengyelországban a XVIII. század folyamán főkép Ogiñski herczeg gazdagította e tánczot számos új dallammal, melyeknek sajátszerű varázsa a szelíd bánatosságban nyilvánúl. A polonaise legnagyobb mestere azonban, ki e műfajt a tökéletesség legmagasb fokára fejlesztette, Chopin.

Egy 1633-ból való hangjegy-állvány domborúmívű díszítése: orgona és húros hangszerek. A bieczi róm. kath. templomban lévő eredeti után, Siegl Károlytól.

A mazur és a vele rokon oberek vagy obertas igen lendűletes és csapongó táncz. Jellemzi nem csupán a változatos rhythmus, melynek nyomatékai ütemrészről ütemrészre szökdelnek, hanem sajátszerű czifrázatai és dallam-alakzatai is. Rhytmus, időmérték és dallamtétel a mazurban elválaszthatatlan egységgé olvad. S mind ennek teljesen nemzeti színezetűnek kell lennie, s épen ez az oka annak, hogy nem lengyel származású zeneszerző szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, midőn mazurt akar írni.

Ellenben már a lengyel zeneszerzők legjobbjai e téren számos igen sikerűlt alkotással dicsekedhetnek; de valamennyit fölűlmúlja Chopin, kinek nagy számú mazurkái egy maga alkotta zenei műfaj mintáiúl tekinthetők. A legnagyobb lengyel zeneköltő egyéni érzései szerencsére úgy át meg át voltak hatva a nemzetitől, hogy ennek következtében e fölűlmúlhatatlan zenei képek csodálandó hűséggel tükröztetik vissza a nemzeti lélek sajátságait. Mert korántsem a fájdalom az egyetlen hangúlat, mely ez alkotások egész során végigvonúl; sőt ellenkezőleg épen a hangúlat változatossága és a lengyel nemzetet annyira jellemző erős érzékenység a Chopin mazurkáinak legsajátabb vonása. A föllángulásra ellágyúlás, a merész önbizalomra hirtelen reménytelenség, a végtelen fájdalomra életkedv hangjai következnek.

Az oberek vagy obertas a mazurtól gyorsabb időmértéke, egyhangúbb rhythmusa és élénk alakzatai által különbözik. Mint dal igen elterjedt, mint tánczot pedig nemcsak a köznép, hanem az előkelőbb társaság is kedveli.

A lassúbb időmértékű dalok közűl a Kujawy környékéről elnevezett kujawiak a legérdekesebb. Szépsége szabadon csapongó dallamában van, mely némileg a kis-orosz czifrázatokhoz hasonlít. E kivétel nélkül rövid alakzatok azonban mind teljes hanggal éneklendők. Jellemzi továbbá az időmérték egyenlőtlensége. A kujawiak tulajdonképen a kapatos paraszt ember dala, kinek jó és rosz kedve, öröme és bánata, elégedettsége és vágyai tarka összevisszaságban szólalnak meg benne. Chopin lengyel dalokból szőtt ábrándjának a zárótételét egy igen jellemző ilyen kujawiak alakjában írta meg.

A Kárpát- és a Tátra-vidék lengyel népének dalai és tánczai mintegy átmenetek a lengyel és a rutén népzene között. Különféle hatások mellett szegényes lelemény mutatkozik bennük. A lengyel bányászok tánczait és néhány csinosabb dalát Paderewski dolgozta föl pompás négykezes zongoradarabokká. A lengyel dalok számos gyűjteménye közűl Kolberg Oszkáré a legjelesebb. E nem régiben elhalt lengyel tudósnak évek hosszú során át lankadatlan szorgalommal készűlt munkájából sok még kiadatlan. Hagyatékának kiadását a krakói cs. kir. akadémia vállalta magára.

Az egyházi műzene már a XV. században kiváló ápolásban részesűlt. A többszólamú éneknek a nyugati országokban való föllendűlése, és e kor nagy mestereinek művei a művelt lengyelség előtt nem maradtak ismeretlenek. Már a XV. században éltek Lengyelországban jeles mesterek, kik az ellenpontozattan minden titkában avatottak voltak. Fink Henrik, a hírneves zeneszerző, Krakóban Albert király udvarában volt karmester. Másod-unokaöccse, Fink Hermann, részletesen beszámol nagy nevű rokona tevékenységéről. „Practica Musica” czímű munkája előszavában mély hálával említi János Albert királynak és testvéreinek bátyja iránt sok éven át tanúsított jóvoltát. Fink Henrik tehát német létére is sok évig meg tudott maradni állásában.

Domborúmű egy 1633-ból való hangjegy-állványon: fuvóhangszerek. A bieczi róm. kath. templomban lévő eredeti után, Siegl Károlytól.

A krakói székesegyház levéltárának XV. századi kéziratai között egy ismeretlen szerzőnek egy 1489 tájáról való, többszólamú szerzeménye van, mely gyakorlott kézről tanúskodik. A XVI. század nemcsak az irodalomnak, hanem a zenének is aranykora Lengyelországban. E századnak már az első felében három hírneves zenész lép föl: Felsztyni Sebestyén és tanítványai, Lembergi Márton és Szamotulyi Venczel. Az életrajzíró Janocki szerint Felsztyñski volt a kraküi akadémia első zenetanára. „Opusculum musices” (1519) czímű munkájában részletesen értekezik a choral és az alakzatos zenéről. Hymnusai 1522-ben jelentek meg. Lembergi Márton, Zsigmond Ágost udvari orgonása, ötszólamú miséket és az egész évre szóló egyházi énekeket szerzett. Az említett három zenész közt legjelesebb Szamotulski Venczel (született 1529 táján), Zsigmond Ágost király udvari zenészeinek karmestere volt. Legkiválóbb szerzeményei Montana híres gyűjteményében vannak, a mi annak bizonyítéka, hogy Szamotulskit Németországban is ismerték és becsűlték.

I. Zsigmond és fia, Zsigmond Ágost, igen szerették a zenét, miért is nemcsak sok jeles zenész tartózkodott udvarukban, hanem az ő idejökben keletkezett az az intézet is, a mely a legtöbbel járúlt az egyházi zene kiműveléséhez. I. Zsigmond király alapította ugyanis 1543-ban a krakói királyi zene- és énekkar mellett a Rovate-énekesek collegiumát, melynek főnöke a székesegyház plebánosa volt s mely eleinte kilencz énekes káplánból állott. E testűletnek kötelessége volt a királyi énekkarban naponként „finom olasz módon” énekelni. Ez egészen a XVIII. századig fönnállot és tizenhét vezetője majd mind kitűnő zenész volt. A legjelesebbek: Szadek Tamás, Kicker kristóf, I. Zsigmond udvari orgonása, a jezsuita Brandt, kinek áhítatos énekei a nép közt is széltében elterjedtek, és Zieliñski Miklós, ki többszólamú énekeket és zenekari műveket szerzett. összes művei 1611-ben jelentek meg Velenczében. Munkájának egy példánya a krakói Czartoryski-féle múzeumban van.

A XVI. és XVII. század zeneszerzői közűl kétségkivűl Gomó³ka Miklós a legjelesb, kinek életéről azonban igen keveset tudunk. Csak meglehetős valószínűséggel állítható, hogy a galicziai Jas³owiecben született és hogy alighanem a hatalmas Jas³owieckiek udvari karmestere volt. Legnevezetesebb műve a Kochanowski zsoltárainak zenéje, mely 1580-ban jelent meg Krakóban. Kortársait fölűlmúlja önállóságban és szabadon szárnyaló képzelemben. Kerűlve a hangok nyugtalan és kifejezéstelen mozgékonyságát, mesterei kézzel tudja az egyszerű nemes dallamot dús összhangzattal jellemző kifejezésűvé tenni.

A XVII. század is gazdag volt honi tehetségekben. III. Zsigmond királynak és fiának, IV. Vladiszlávnak a zene iránti meleg érdeklődése hathatósan buzdította a törekvő zenészeket. A Rorate-énekesek közűl való utolsó zeneszerző, ki még a tiszta egyházi stílust művelte, Gorczycki Gergely, a krakói székesegyház karmestere és fő gyóntatója volt (meghalt 1734-ben).

A régi lengyel mesterek művei nagyrészt még kiadatlanok. Egynéhány a Lilius Vincze nevezetes munkájában (1604, Krakó) és külföldi gyűjteményekben jelent meg belőlük. Legnevezetesebb és legteljesebb e gyűjtemények közűl a Montanus János- és Neuber Ulrik-féle, melyet a XVI. században Nürnbergben adtak ki. Lengyel írók, kivált a Varsóban élt Poliñski, becses tanúlmányokat írtak a régi lengyel mesterekről és munkáikról. Eitner Róbert ismeretes zeneirodalmi munkája (Sammelwerke des XVI. und XVII. Jahrhunderts, Berlin) számos becses adatot tartalmaz róluk. Mindezzel azonban a lengyel zene történelmének nagy hézagai koránt sincsenek betöltve, mert a honi és külföldi irattárak dús forráskincse még csak részben van kiaknázva. A legutolsó évtizedben Surzyñski József, a poseni székesegyház papi rendű karmestere és orgonása, nagy buzgalommal és szakértelemmel látott a krakói székesegyház irattárában levő anyag átkutatásához. Eddig három füzetet adott ki „Monumenta musices sacrae in Polonia” czímű gyűjteményéből, mely becses életrajzi és történeti adatokon kivűl a XVI. és XVII. század lengyel mestereinek számos szerzeményét közli.

A lengyel királyok nemcsak az egyházi zenét fejlesztették, hanem udvarukban jó zenekar és jeles énekesek föntartásáról is gondoskodtak. Kiváló lantjátszóik voltak. Ezek közt leghíresebb Bakfark Greff Bálint, zsigmond Ágost királyi udvari lantosa. Mesteri játéka ép oly híressé tette őt, mint csúnya alakja. A nevét is sokfélekép elferdítették. Lengyelországban általánosan Bekwarknak hítták. 1515-ben született Erdélyben; ifjú korában sokat útazott és I. ferdinánd bécsi udvarában is hosszabb időt töltött. 1549-ben Zsigmond Ágost udvari lantosa („citharedus”) lett és „a többi királyi udvari lantosok”-éhoz hasonló fizetést kapott. Borbála királyné halála után különösen nélkülözhetetlen volt az udvarnál, mert a királyt csak a derék lantos játéka tudta vigasztalni. Azonban máig sincsen földerítve, mi bírhatta Bakfarkot e jövedelmező állás elhagyására és hogy miként vesztette el, vagy egyáltalán igaz-e, hogy elvesztette lithvániai jószágát. Bakfark innen Posenbe ment, aztán Bécsebe és végűl 1570 körűl II. Miksa császár udvarában kapott alkalmazást. Olaszországban halt meg. Első, „Harmonia musicae” czímű munkáját Krakóban nyomtatták. „Opus musicum”-ának, melyben saját, valamint más jeles mesterek lantra írt szerzeményeit egybegyűjtötte, csak az első kötete van meg a bolognai múzeumban, a második valószinűleg örökre elveszett. Ezeken kivűl még a „Premier livre de tabulatura de luth, contenant plusieurs fantaisies, motets, chansons français et madrigals” czímű munkája említendő.

De nemcsak a királyok, hanem a lengyel főnemesek is igyekeztek udvaraikban jó zenekarokat, kiváló énekeseket és lantosokat tartani. Azonban mentűl jobban emelkedik Lengyelországban a zenészet, annál több idegen névvel, különösen olaszszal és némettel találkozunk. Nem sokára királyi dalszínházról is hallunk, melynek virágzó kora azóta kezdődik, a mióta Varsó lett az ország fővárosává. Ez a kor főleg III. Zsigmond és IV. Vladiszláv idejére esik. Olaszországot ügynökök járták be, hogy a legjobb énekeseket és zenészeket összetoborzzák. IV. Vladiszláv nem riadt vissza semmi nehézségtől, hogy a legjobb énekeseket udvarába édesgesse, s habár kevésbé pazarúl költekezett, annál melegebb pártolásban részesítette énekeseit. Az udvarában megfordúlt külföldiek csodálattal emlékeznek meg kitűnő zenekaráról és énekeseiről. A műzene ilyen ápolása azonban nem kedvezett a nemzeti zene fejlődésének: sőt ellenkezőleg, a honi tehetségek érvényesűlését csaknem lehetetlenné tette az idegenek dédelgetése. Ezért a XVII. és XVIII. század a lengyel zene történetére nézve alig nyújt valami érdekeset. Míg Németországban, a hol pedig az olaszok szintén hatalmas pártolásban részesűltek, idő haladtával a belföldi tehetségek is útat tudtak maguknak törni: addig Lengyelországban ezekkel senki sem törődött, legfölebb egy-egy lengyel énekesnek vagy énekesnőnek jutott ki nagynéha az a ritka kegy, hogy az olasz személyzet között fölléphetett.

1765-ben Ponitowski Szaniszló Ágost, az utolsó lengyel király, állandó nemzeti színházat alapított Varsóban, a hol a honi tehetségek is tért találtak. Ez intézetnél néhány ügyes zeneszerző is működött, mint Weinert, Stefani, Kamieñski, Elsner (Chopin tanítója) és Kurpiñski.

A le¿aiski orgona. Siegl Károlytól

Csak a XIX században tettek szert a lengyelek zenei téren figyelemre méltóbb állásra. A lengyel zene legfényesebb csillaga, Chopin, az egész emberiségé ugyan, de mégis olyan zenész, a ki saját magából fejlődött. Minden alkotása ízről-ízre lengyel, de képzelete olyan isteni adomány volt, hogy mindazt, a mihez hozzányúlt, a költészet legfelső birodalmába emelte föl. Nem itt a helye, hogy e világszerte népszerű zeneszerző műveit behatón elemezzük; csak azt az egyet említjük, hogy –sajnos – Lengyelországban sokáig inkább csak csodálták, mint értették, és hogy a lengyelek Chopin mesterműveinek megértését és megértetését illetőleg semmi érdemet nem szereztek. Schumann volt az első, a ki lángelméje éleslátásával e zeneköltőnek már legelső műveiben észrevette tehetségének valódi mivoltát, és a művelt német közönséget figyelmeztetvén rá, önzetlen buzgalommal igyekezett neki elismerést szerezni. hasonló érdeme van Liszt Ferencznek is, a ki Chopin műveit úgy élőszóval, mint főleg mesteri játékával értelmezte. A világ legnagyobb zeneművésze nyújtott itt kezet a páratlan zeneköltőnek, kinek remek alkotásai csak az ő elbűvölő játékában nyerték meg igazi tolmácsukat. Liszt mellett még Rubinstein Antal is egyike a lengyel zeneszerző leghivatottabb magyarázóinak.

A nagy hírnév, melyre Chopin kevéssel Párisba költözte után jutott, honfitársaira legalább annyiban hatott buzdítólag, hogy őt utánozni törekedtek. Tehetségének egészen önmagából kifejlett mivolta azonban bámulóit arra a fonák következtetésre ragadta, hogy a legjobb iskola minden iskolának a kerülése, s ez úton Lengyelországban csakhamar gombamódra cseperedtek föl az eredeti tehetségek, a kik azonban ép oly hamar le is tűntek.

Az első, a ki alapos tanulmányhoz látott és csekély leleménye s eredetisége mellett is legalább mint tanító sokat tett a zenei érzék fejlesztéseért, Dobrzyñski Felix (szül. 1807). A klasszikus zene kedvelésére és formaérzékre vallanak összes szerzeményei, köztük előzenék, kamarazene-művek, symphoniák, dalok, sőt egy opera is („Die Flibustier”). Meg kell még említeni lengyel symphoniáját, melylyel egy bécsi pályázaton az első díjat nyerte el.

Ifjabb kortársa Moniuszko Szaniszló (szül. 1819 Lithvániában), a berlini Rungehagen tanítványa, a ki azonban nem tanúlt eleget arra, hogy az összes zenei műfajok mestere lehessen. De eredetisége, nemes dallamokban való kiapadhatatlan bősége, valamint a szó legjobb értelmében természetes alkotóereje mégis nagyon becsessé teszik kiváló tehetségét. Legjelesb Moniuszko a dalban, melyet tiszta lengyel szellemben művel. Hírnevét azonban „Halka” czímű operája alapította meg, mely először 1858-ban és azóta ötszáznál többször kerűlt színre Varsóban és számtalanszor Krakóban, valamint Lembergben. Orosz- és Német-, de kivált Csehroszágban szintén igen jól fogadták. Tartós sikere volt lengyel színpadokon még „Straszni dwór” (Szellemudvar) czímű víg operájának is. Egyéb operáiban, minők „A tutajosok”, „A grófnő”, „Paria”, „Verbum nobile” és Beate” szintén sok szép és sikerűlt részletet tartalmaznak. Cantaték, oratoriumok és egyházi zeneművek fajaiban is jeleset alkotott. Ide tartoznak „Widma”-ja, Mickiewicz Ádám”Dziady” cízmű nagy költeménye egy részletének, továbbá ugyancsak Michkiewicz „Krimi sonettjei”-nek zenéje, valamint Kraszewski egy lithván monda alapján írt költeményének zene- és énekkarra való feldolgozása.

A lengyel zene legújabb korszakát mindenoldalú zenei műveltségre való törekvés jellemzi. Előtérben kivált két, bár nem épen fiatal, de mégis a legújabb korba tartozó zenész áll, úgy mint ¯eleñski László és Noskowski Zsigmond.

¯eleñski László 1837-ben született, eleinte Krakóban Giermacz, a jeles zongoratanító, és Mirecki zeneszerző vezetése alatt tanúlt, aztán Prágában, főkép Krejcsi oldalán végezte a conservatoriumot, végűl Párisba ment, hol Damckenál járt iskolába. Három évvel utóbb már Varsóban látjuk őt, mint a conservatorium tanárát és a zenegyesűlet igazgatójat. 1882-ben Krakóba költözött s azóta itt működik, mint zongoratanító és a zeneiskola igazgatója. ¯eleñski a zene minden ágában megpróbálkozott és két operát is írt („Wallenrod Konrád” Mickiewicz, és „Goplana” Slowacki költeménye alapján). Szerzeményeiben különféle hatások mutatkoznak, melyeknek forrása a klasszikus és romantikus korszak nagy mesterei iránti hódolatában keresendő. Eredeti azonban dalaiban, melyek legjobb alkotásai közé tartoznak. Kamarazene-műveiben a szigorú, szabatos formák híve. Zenekarra írt tánczai, ú. m. mazurok és polonaisek, kivált az utóbbiak komoly méltóságukkal tűnnek ki.

Noskowski Zsigmond (szül. 1846) eleinte Varsóban tanúlt zongorát, hegedűt és éneket, egyúttal Moniuszko vezetése alatt is szorgalmasan dolgozván. Tulajdonképeni szélesebbkörű tanúlmányait azonban a hírneves berlini Kiel vezette. Ennek utána Constanzba kapott meghívást, a hol több éven át volt a zeneegyesűlet karmestere és zenetanító. 1881 óta Varsóban a conservatoriumon az ellenpontozattan és zeneszerzéstan tanára s a zeneegyesálet igazgatója. Ő is megkisérlette a zene minden ágában tehetségét. „Livia Quintilia” czímű operája legközelebb kerűl színre Varsóban. Népszínművekhez is írt zenét („Hit, remény és szeretet”, „A magányos kunyhó”). Igen gazdag leleményben, könnyen kezeli a különböző műfajokat, ismeri a hangszerelés titkait, jól értékesíti az egyes hangszerek és az emberi hang színét, de híjával van a szigorúbb itélőképességnek, a minek folytán műveiben sok szép részlet mellett néha értéktelen is akad.

A régibb iskolához tartozott Müncheimer, a derék varsói operaigazgató és zenetanító, kinek „Mazeppa” és „Otto der Schütz czímű operáit Varsóban tetszéssel fogadták; továbbá Hertz varsói zenetanító, a ki zongorára és énekhangra való szerzeményeket írt, nemkülönben Jarecki lembergi operaigazgató, kinek „Hedwig királynő” és „Mindowe” czímű operái említhetők.

Az ifjabb iskola tagjai: Maszyñski, Noskowski tanítványa, a varsói „Lutnia” énekegyesűlet igazgatója, kinek több sikerűlt zongoradarabot és jeles kiadású énekkönyveket köszönhetni; továbbá a krakói Gall János, kinek dalai, kivált a „Mädchen mit dem rothen Mündchen” kezdetű Németországban igen népszerű, valamint Niewiadomski és Berson Szeverin szintén Krakóból.

Ha a képzett zeneszerzők száma Lengyelországban eddig még nem valami nagy, annál nagyobb és igazán figyelmet keltő a zeneművészek folyton növekvő száma, kik közűl többen világhírre jutottak. E mű kerete azonban csak a mai Galicziából származó, vagy ott még ma is működő művészek számbavételét engedi meg.

A már elhúnyt zongoraművészek közül első helyen a Krakóban született Smietañski Emil említendő, ki haláláig (1888) Bécsben élt és működött. Az 1886-ban a művészet nagy kárára korán elhúnyt Zarembski Gyula, Liszt egyik tanítványa, halála előtt három éven át a brüsszeli conservatorium volt igazgatója, kivált 1867 és 1870 közt aratott nagy sikereket Németországban. Szerzeményei közűl a leghíresebb a concert-mazurka, melyet kivált Sarasate szeretett játszani hangversenyein.

Az élők sorában a legidősb Kontski, ki még a 48 előtti régi iskolához tartozik. Szerzeményei, köztük a „Reveil du lion” is, szerzőjükkel együtt feledésbe merűltek. Leszetycki Tódor, ki a galicziai £añcutban született, Czerny tanítványa, és nagy sikerekkel lépett föl Ausztriában, Német- és Oroszországban. Szent-Pétervárott Henselttel együtt, mint a császári zeneintézetek felügyelője, igen nagy érdemeket szerzett a zenei műveltség színtájának emelésével. 1880 óta Bécsben él, hol kivált mint zenetanár örvend nagy hírnek, melyet mindenekelőtt jeles tanítványa és utóbb neje, Essipoff Annette asszony szerzett meg neki számtalan diadalával. Iskolájában még számos kiváló tehetség nyerte kiképzését, kik közűl csak Paderewski Ignáczot és Sliwiñski Józsefet (mind a kettő varsói) említjűk. Továbbá nevesebb zongoraművészek még: Stojowski Zsigmond, a ki eleñskinél tanúlt Krakóban és azután Párisba ment, valamint Hoffmann József, a ki már nyolcz éves korában aratta első sikereit. Mind a kettő szép tehetségre valló szerzeményeivel is jeleskedett.

A hegedűművészek sorában Lipiñsku Károlyt említjük első helyen (született 1790-ben Radzynban, meghalt 1861-ben a Lemberg melletti urlówban), kinek híre egykor a Pagininiéval versenyzett. Németországban is nagy hatással volt a hegedűjáték technikájára. Szerzeményei közűl még ma is játszszák D-hegedűversenyét. 1834-ben a galicziai népdalok nagyobb gyűjteményét adta ki. Megemlítendők még a két Adamowski testvér (Timót és József), a bostoni conservatorium tanárai, amaz hegedűművész és a franczia iskola híve, emez gordonkás; továbbá Gregorowicz, Joachim tanítványa, ki Németországban lett ismeretessé, és Brodzki, a lipcsei conservatorium kitűnő hírű tanára.

Ámbátor jó énekiskola nincs az országban, és így a serdűlő tehetségeknek külföldön kell kiképzést keresniök, Galiczia a művészet ezen ágának is szép számú képviselőjével dicsekedhetik. Első helyen Kochañska (Sembrich) Marcella, az ünnepelt kamaraénekesnő említendő, ki 1858-ban született, eleinte Lembergben zongorát és hegedűt tanúlt, majd a milanói Lamperti iskolájában éneket és Athenben lépett Lucia szerepében a színpadra. Megnevezhetők még Myszuga Fülöp (lyrai tenor) Lembergben, Bandrowski Wagner-énekes (hőstenor) a frankfurti operánál. Floryañski a prágai cseh nemzeti színház tenoristája. Warmuth tenorista, Jeromin bassista, a krakói Beeth Lola, Abendroth Irene, Camillo asszony (koloratur-énekesnő), Arkel asszony, az amerikában hírneves Heller Mira, Klamrzyñska, Dowiakowska és Schlezygier asszony, s végűl a nagyhírű két Øeszke testvér (Ede és János), stb.

Az orgonajáték vajmi csekély gondozásban részesűl. Nem mintha nem volnának az országban derék orgonakészítők, minő a lembergi Sliwiñski, kinek munkái Galicziában, Sziléziában és Oroszországban hirdetik ügyességét, köztük a franczia rendszerű nagy orgona a krakói Ferencz-rendiek templomában. Az ország legnagyobb orgonája Le¿aiskban van a bernardinusok templomában, 1682-ben építette Glowiñski János Krakóban és nyolcz, szépen csoportosított síptagozatból áll; 64 teljes regisztere van négy kézi- és egy láb-billentyűsorral; legmélyebb hangjának sípja (a pedal-subcontrabass) 10 méter hosszú és a nagy C-nek 46 centimeter az átmérője. Pedálja a XVII. században páratlan a maga nemében, 12 fújtatója külön helyiségben van elhelyezve. Első javítását 1854-ben eszközölték, s jelenleg teljes újjáépítését tervezik.

Zongorákat is gyártanak Galicziában, így Krakóban és Przemyœlben.

Galiczia zeneiskolái közűl első helyen áll a lembergi conservatorium, melyet 1851-ben engedélyezett a kormány, de csak 1854-ben nyílt meg és még ma is a kormány, valamint a tartományi képviselet támogatásában részesűl. Az intézet azonban félig-meddig magánjellegű; régebben az 1838-ban alapított zenepártoló-egyesűlettel állott, ma pedig a galicziai zeneegyesűlettel áll szoros kapcsolatban. Krakóban már a lengyel köztársaság idején alakúlt egy zeneiskola Mirecki zeneszrző és énektanár vezetése alatt; halála után azonban az intézet hanyatlásnak indúlt és 1874-ben föloszlott. A jelenlegi krakói conservtorium az 1867-ben alapított zeneegyesűlet mellett áll fönn s régebben egyszerű zeneiskola volt, de 1886-ban mai nevét vette föl és szintén a kormány meg a tartományi képviselet támogatásában részesűl. Ez intézetek mellett még Stanislauban, Tarnówban és az ország más helyein is vannak zeneiskolák. Tarnówban orgonaiskola is van, melyet az egyházi zene ápolására alakúlt egyesűlet alapított.

A zeneegyesűletek száma Galicziában egyre gyarapodik. 1808-tól 1818-ig a nagy Mozartnak amadeus nevű fia állandóan Lembergben tartózkodott mint zongoratanító; 1818-ban Schuppanzighgal nagyobb hangverseny-körútra indúlt és visszatérte után 1826-ban megalapította Lembergben a Caecilia-egyesűletet. A legrégibb zeneegyesűlet a már említett lembergi, melynek 1842 és 1848 közé esik a féénykora; benne nem ritkán oly hangversenyeket is adtak, melyek karénekeiben 300 tag is vett részt. 1858-ban jött Mikuli Károly Czernowitzból Lembergbe, ki mint Chopin tanítványa mindjárt megnyerte a közönség szeretetét és csakhamar nagy tekintélyre emelkedett; sok éven át nemcsak a zeneegyesűlet, hanem a conservatorium élén is állt, és főkép Chopin műveit népszerűsítette, melyeknek kitűnő kritikai kiadása is tőle való. A zeneegyesűleteken kívűl „Lutnia” néven férfi-dalegyesűletek is alakúltak Galicziában, melyek a közönség mind nagyobb pártolásában részesűlnek.

Nowy Targ (Neumarkt) környéki falus zenész. Stachiewicz Pétertől