Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Galiczia népe

Galiczia népe

Krakó-vidéki paraszt család. Stachiewicz Pétertől

A lakosság testalkotása. Majer Józseftől, fordította Katona Lajos

aliczia lakosságához a tulajdonképeni benszülötteken, a lengyeleken és ruténeken kivűl a zsidókat is hozzá kell számítani, a kik itt századok folyamán úgy elszaporodtak, hogy az 1890. évi népszámlálás szerint 42.26 rutén, 45.36 lengyel, és 0,69 más nemzetiségű mellett az egész lakosságnak 11.69 százalékát teszik. A benszülöttek, nevezetesen a lengyelek átlagos életideje az akadémiai anthropologiai bizottság által hatósági és egyházi anyakönyvek alapján az 1869–71. években végzett számítások szerint, a születéstől számítva Krakóban, valamint néhány ugyanakkor számba vett kisebb városban és faluban 29–30 év; ellenben, ha a 6 éven alóli gyermekeket számításon kivűl hagyjuk, 49-re emelkedik. Dr. Buszek városi főorvos 22 évre vonatkozó számításai szerint Krakóra nézve e szám az átlagnál valamivel alacsonyabb. Az 1890. évi halandósági kimutatás szerint egész Galicziában elhalt minden korú és mindkét nemű 1000 egyén közűl 344 haladta meg a 60-ik évet, még pedig 153 férfi és 191 nő.

Ez arány kétségtelenűl sokkal kedvezőbb lenne, ha a 6 éven alóli gyermekeket levonnók az elhaltak számából. Ily módon a szerzőnek a legutóbbi 15 év alatt egész Galicziából gyűjtött adatai szerint 1000 mindkét nemű elhaltra 718 olyan esik, a ki a 60-ik életévet meghaladta, még pedig 376 férfi és 342 nő.

Ha egy év (1862) kimutatásaiból következtetést lehetne vonni: akkor az olyan emberek közűl, a kik a 100 évet meghaladták, egész Galicziában minden 9.231-re esnék egy; Krakóban ellenben ez arányszám tíz éves időközre (1859–1868) 1: 1230.

Az alábbiakban mind a három imént említett nemzetiséget külön fogjuk tárgyalni, már a mennyire az anthropologiai bizottság ez irányú vizsgálatai engedik. Az első ily vizsgálatot 1875-ben tartották a katonaállítás alkalmával; a másikat 1884-ban a járási, kórházi és fegyintézeti orvosok közreműködésével. Az első sorozat tehát csak 20–23, kivételesen 25 éves férfiakra, a második ellenben mindkét nemű s egészen az 50-ik évig terjedő korú egyénekre vonatkozott.

E vizsgálatok eredménye a következő:

Testmagasság: a lengyelek átlagos magassága 20-ik életévükben 160.9, a 25-ikben 164.2 centiméter. Ez életévben a növés körűlbelűl bevégződik, mert ettől egészen a 30-ik évig vagy egyáltalában nem, vagy csak néhány milliméterrel emelkedik. A korábbi (1872–1873) számításoknál a nemzetiségeket nem vették eléggé tekintetbe; mert nemcsak hogy a zsidókat nem választották külön, hanem a vegyes lakosságú vidékeken a lengyeleket és ruténeket sem különítették el egymástól; csak a mint az illető vidéken az egyik vagy másik nemzetiség volt többségben, ahhoz számították az összes adófizetőket.

Az anthropologiai bizottságnak a lengyel lakosságra vonatkozó számításai szerint a testmagasság alapján való osztályozásban 1000-ből a legnagyobb szám, még pedig 329.31 a 160–165 centiméteresekre esik. A maradék ez átlagosnál kisebb vagy nagyobb számokra oszlik, még pedig úgy, hogy a 20-ik életévben az alacsonyabbak száma fölűlmúlja a magasabbakét, a 21–23-ik években e különbség majdnem teljesen elenyészik, a 25-ik évben pedig az átlagosnál magasabbak száma az alacsonyabbakéhoz úgy aránylik, mint 100: 95.

Már a mi az egyes kerűletek átlagát illeti, a legalacsonyabb termetűek (152.6–159.3 centiméter) Saybusch, Bochnia és Kolbuszowa, a legmagasabbak (165.5–170 centiméter) közé pedig Kamionka strumi³owa, Brody és Új-Sandec tartoznak.

Krakói férfi és nő Pochwalski Kázmértól

A mi a goralokat (hegyi lakókat) illeti, ezeknek a sík és alföld lakóihoz, az úgy nevezett lachokhoz arányított átlagos magassága a 20-ik életévben tetemesen alacsonyabb, mint a lachoké, a 22-ik éven túl azonban oly hirtelen emelkedik, hogy a 25-ik évben már túlszárnyalja emezekét, még pedig a következő arány szerint: 164.5: 163.1. Ez különben a növekvés azon általános törvényével is egyezik, a mely szerint mennél alacsonyabb a testmagasság a 20-ik évben rendes körűlmények közt: annál nagyobb a későbbi évekre eső növekedés. A ruténok átlagos testmagassága nagyobb, mint a lengyeleké úgy a 20–25-ik évek mindenikében, mint általában bármely életkorban. A különbség körűlbelűl két centiméter. Az átlagos (162–165 centiméteres) egyének száma 1000-ből 312, tehát valamivel kevesebb, mint a lengyeleknél. Ellenben az átlagos magasságot meghaladók száma tetemesen nagyobb az azon alúl maradókénál; arányuk t. i. az átlagosnál alacsonyabbakhoz a növés megállapodása után 206:100.

Az átlagot illetőleg a legalacsonyabb számokat (155–160) Gorlice, Bohorodczany, Drohobycz kerűletek, a legmagasabbakat pedig (167–168) Brody és Kamionka kerűletek mutatják, melyek Galiczia éjszak-keleti részében, a Bug és a Styr mentén feküsznek. E vidék lakossága testmagasságával felűlmúlja Galiczia összes többi népességét.

A zsidók méretei nagyon egyeznek a lengyelekéivel, úgy a korral haladó fokozatos növekvés, mint a korra való tekintet nélkűli átlagos mértéket illetőleg, minthogy a különbözet egyik vagy másik irányban csak 1–6 milliméter között ingadozik. A lengyelekével egyező határok kzt levő átlagos mértékre 1000-ből 291 esik. Az átlagnál nagyobbaknak az ennél kisebbekhez való aránya pedig 100: 99.

Mindig csak a férfi lakosságot véve tekintetben, azt látjuk tehát, hogy a lengyeleknél az átlagos magasságot meghaladó egyének száma nagyon közel jár az annál kisebbekéhez, a zsidóknál pedig majdnem teljesen egyezik ezekével, míg a ruténeknél kétszer akkora azoknak a száma, a kik az átlagnál magasabbak, mint azoké, a kik azon alúl maradnak.

Már a mi a nőket illeti, a nem épen számos mérésekből, melyek mindössze 347 egyénen történtek, az tűnik ki, hogy a lengyel nők átlagos magassága csak mintegy 11 centiméterrel kisebb a férfiakénál. A rutén nők átlagos magassága 7–8 milliméterrel nagyobb a lengyel nőkénél, de 12 centiméterrel kisebb a rutén férfiakénál. A zsidó férfiak és nők egymáshoz viszonyított magassági aránya a lengyelekével egyenlő.

A haj, szem és bőr színe. – 1880-ban az osztrák birodalom terűletén az iskolába járó gyermekek hajának, szemének és bőrének színét illetőleg statisztikai följegyzések történtek. E följegyzések azonban, minthogy csak gyermekekre és félig felnőttekre vonatkoznak, nem adnak fogalmat arról, hogy minők e tulajdonok a lakosság felnőtt részénél, tehát oly korban, midőn e színek már megállapodtak. E korosztályra vonatkoznak azok a tapasztalatok, melyeket az anthropologiai bizottság gyűjtött.

Krakói férfi és nő Pochwalski Kázmértól

Ha egyelőre a fínomabb árnyalatok kizárásával, úgy szemek, mint a haj és a bőr színét csupán világosra és sötétre osztályozzuk, azután egy csoportba foglaljuk mindazon eseteket, melyekben mind a háromnak világos a színe (haj: szőke, szem: kék vagy szürke, bőr: fehér), a második csoportba pedig azokat a kiknél mind a három sötét (haj: barna vagy fekete, szem: barna vagy fekete, bőr: barnás); ha végűl egy harmadik osztályba a vegyes színű egyéneket sorozzuk (pl. fekete haj kék szemekkel, szőke haj fekete szemekkel és barnás bőrrel, stb.): akkor a következő három typus mutatkozik: világos, sötét és vegyes. A lakosság e három typus és a három nemzetiség szerint osztályozva, 1000 egyénenként a következő arányokat mutatja:

lengyelek:

világos typus 354,

sötét typus 194,

vegyes typus 452;

rutének:

világos typus 240,

sötét typus 262,

vegyes typus 498;

zsidók:

világos typus 143,

sötét typus 247,

vegyes typus 610.

E szerint a sötét typusú egyének minden százára 182 lengyel, 91 rutén és 58 zsidó esik a világos typusúak közűl. A világos typus aránya 1000 egyénenként a különböző kerűletekben a lengyeleknél magasabbnak mutatkozik az imént föltűntetett átlagos aránynál, kivált Bircza, Grodek és Rohatyn kerűleteiben, és a legmagasabbnak (771) Bochnia kerűletében; ellenben alacsonyabbnak Jas³o, Limanowa, Nowytarg (Neumarkt), Ska³at kerűleteiben és különösen Lisko kerűletében (91). A goraloknál a világos typusúak száma tetemesen csökken; mindazonáltal a sötét typus nincs nagy többségben, minthogy a vegyes a legtöbb.

Úgy a lengyeleknél, mint a ruténoknál mindenütt, a hol sík földön laknak, a hegyi lakókkal ellentétben a világos typusúak többsége tapasztalható. A bohorodczanyi huzuloknál egyetlen világos typusú sem találkozott. A brodyi és a bohorodczanyi kerűletek zsidóságánál ugyanazon arányszám mutatkozik a világos typusúak és a sötét jellegűek között, mint egész Galiczia zsidó lakosságánál, t. i. 143. A bochniai kerűletben ez az arány tetemesen emelkedik és a birczaiban már eléri az ottani zsidó lakosság felét. E kerűletekben azonban a lakóhelyét kereskedelmi érdekekből gyakran változtató zsidóságnál e följegyzések nagyon bizonytalan értékűek.

Azonban az összes nemzetiségeknél leggyakoribb typus mégis a vegyes, melynek alkotó elemeiből a lengyeleknél és ruténeknél a világos szemmel járó sötét haj, a zsidóknál ellenben a világos bőrrel járó sötét szem és haj a leggyakoribb. Figyelemre méltó a zsidók vörös haja, a mely bármily ritka is mindenütt, az itteni zsidóknál mégis körűlbelűl négyszer oly gyakori, mint a lengyeleknél és ruténeknél együttvéve.

Míg a lengyeleknél és ruténeknél a világos typustól való eltéréshez, ha ugyan az valaha általános volt, leginkább a sötét haj járúlt hozzá: addig a zsidók eredeti sötét színük megtartásában igen szívósaknak mutatkoztak; ellenben amazoknál a szem és a bőr mutatkozik igen szívósnak a világos szín megtartásában, míg emezeknél sötétből világossá változott és mint ilyen, igen feltűnő a vegyes typus alkotó elemei közt. Ez azonban a szemeket illetőleg mégis jóval kevésbbé tapasztalható, mint a bőrre nézve, úgy, hogy ezeket külön véve, a világosak még nem érik el a sötétek számát. A nők közt a színek aránya a férfiakéhoz hasonlónak látszik, de mégis azzal a csekély különbséggel, hogy a világos bőrszín a sötéthez képest, valamint a sötét bőr- és hajszín a világoshoz képest náluk még gyakoribb, mint amazoknál.

Zakopanei goralok (a Magas Tátra lakói). Pochwalski Kázmértól

A koponya és arcz jellemzése. – Mind a három nemzetiségnél alapvető koponyaalkati jelleg a kerek fejűség (brachycephalia), mely azonban nem egyforma fok- és méretarányban áll a hosszú fejű (dolichocephal) typushoz. Ha a fejek általános alakját a kopnya 100 egységgel kifejezett hosszúságához arányló szélességével jelezzük: akkor annak átlagos méretei az összes galicziai lakosságnál 100: 83.3. A szélességnek a hosszúsághoz való ezen aránya a koponya úgy nevezett fő indexe, úgy, hogy mennél alacsonyabb e mutató, a koponya annál inkább közeledik a hosszú fejű typushoz. Ha tehát a hosszú koponyák jelzékeűl olyan indexet veszünk, a mely 75-nél alacsonyabb, a 85-nél magasabb indexűeket pedig kerek fejűeknek tekintjük: akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a három nemzetiség közűl egyik sem mutatkozik átlagában sem igazi hosszú fejű, sem valódi kerek fejű typusúnak, hanem e kettő közt különböző fokban ingadozó jelleget mutat. Ilyen formán minden nemzetiségnél 100 egyénenként esik:

kerek fejű (brachycephal) (85 és magasabb indexű): lengyel 323, rutén 361, zsidó 192; keredked fejű (subbrachycephal) (81–84 indexű): lengyel 391, rutén 412, zsidó 421; közepes fejű (mesocephal) (78–80 indexű): lengyel 210, rutén 160, zsidó 220; hosszas fejű (subdolichocephal) (75–77 indexű): lengyel 60, rutén 52, zsidó 61; hosszú fejű (dolichocephal) (75-ön alóli indexű): lengyel 16, rutén 15, zsidó 106.

Minden nemzetiségben tehát a legnagyobb százalék a kerekded vagy a félkerekded fejűekre esik, ez azonban a szerint csökken, a mint a fejalkat a hosszú felé közeledik, kivéve a zsidókat, a kiknél a hosszú fejű typus jókora többségben van.

Így tehát Galiczia népessége úgy a test magassága és a színezet, mint a koponyaalkat tekintetében keverék faj. Vajon valaha másminő volt-e? Erre a kérdésre nehéz megfelelni. Bizonyos csak az, hogy mint mindenütt, úgy a kőkorbeli sírokban itt is a hosszú koponyák a számosabbak, a melyek mellett azonban kerek, nevezetesen azonban kerekded koponyák is találkoznak, de mégis körűlbelűl ugyanazon arány szerinti kisebbségben, a minőben ma viszont a hosszú koponyák mutatkoznak jóformán kivételképen a kerekdedekhez képest. A lengyelek koponyái a ruténekével egyenlő szélességűek a közepükön, de a homlokuk és a tarkójuk keskenyebb. A zsidóké ellenben egyáltalán keskenyebb a többiekénél, s ehhez képest aránylag is keskenyebb homlokú és tarkójú. Szőkék és barnák, a zsidókat sem véve ki, semmiképen sem különböznek egymástól koponyaalkatuk tekintetében. Ép így a test magassága és a koponyahosszúság között sincs megállapított kapcsolat, úgy, hogy azon kerületekben, a melyekben a test átlagos magassága ugyanaz, a koponyaméretek átlagos mutatója tetemesen ingadozik.

Az arczra vonakozólag az anthropologiai bizottság mérései alapján annyit egész határozottan mondhatni, hogy a rövid arczok jóval többségben vannak a hosszúak fölött. Kivált a lengyeleknél még sokkalta általánosabb a kerek széles arcz, mint a ruténeknél és zsidóknál. Az orr szabása mindnyájuknál jobbára egyenes; a zsidóknál a horgas orr gyakoribb, mint a többi nemzetiségeknél.

Az egyes országrészek különböző talajalakúlatához viszonyítva az embertani jelzékeket, azt látjuk, hogy a lengyel goraloknál (a Beszkidek és a Podhale lakóinál) sokkal általánosabb a 84–86 indexű kerek fejek typusa, mint a hegyek aljában, a síkságokon és alföldeken lakó úgy nevezett lachoknál, a kiknek indexe 83–84. A goraloknál ugyanis a hosszú és hosszúkás fejek négyszerte ritkábbak, sőt még a közepesek százaléka is kétszerte kisebb, mint a lachoknál.

A rutén goraloknál, valamint a lengyeleknél is sokkal határozottabban és állandóbban mutatkozik a kerekfejű typus 84.8–85 index-szel, mint a síkföldön lakóknál, a kik 82.9 indexűek. Amazok arcza kerekebb és szélesebb, mint emezeké, az orrok azonban semmi különbséget sem mutatnak.

Podhalánok. Pochwalski Kázmértól

A nők koponyája a férfiakéhoz arányítva a lengyelek és rutének nőinél 5–6 milliméterrel rövidebb és 6–7 milliméterrel szélesebb. A zsidóknál azonban e különbség a hosszúságot illetőleg 8, a szélességet nézve pedig 9 milliméterre emelkedik. Ennélfogva a nők koponyája általában kisebb, mint a férfiaké. A lengyel nők közt a lach nők a goralokéinál valamicskével, azonban legfölebb 2 milliméterrel hosszabb és szélesebb fejűek. A rutén nők közt a kerekfejűek typusa 12 százalékkal ritkább, mint a férfiaknál.

A két nem koponyaalkatában a zsidóknál mutatkozik a legnagyobb különbség. Itt ugyanis a hosszú fejű typus kétszer oly gyakori a nőknél, mint a férfiaknál, egyébként azonban mindenik koponyaalkat tetemes százalékban fordúl elő náluk, úgy, hogy ennélfogva bajos eldönteni, melyikbe kell őket tulajdonképen sorozni. A homlok és a tarkó alakját tekintve csupán a ruténeknél látható feltűnőbb különbség; ezeknél ugyanis a nők közt a keskeny homlok kétszer, a keskeny tarkó pedig háromszor oly gyakori, mint a férfiaknál. A lengyel nők arcza átlag 13, a zsidóké 10, a ruténeké ellenben alig 2 milliméterrel rövidebb, mint az illető nemzetiségű férfiaké. Az arcz szélessége átlag 7–9 milliméterrel kisebb, mint a férfiaké.

Ha már most a galicziai nép testi sajátságait nem annyira a rajta végzett mérések pontos számadatai, mint inkább a szemlélet keltette hatás szerint ítéljük meg: akkor azt mondhatjuk, hogy úgy a lengyelek, mint a rutének termete közepes –a ruténeknél a közepesnél valamivel magasabb – növése mellett arányos, a síkföld lakóinál a hegyvidékiekéhez s még inkább a zsidókéhoz képest széles vállú, izomzatuk erős, munkabirásuk kitartó, a lachok, főkép a krakó-vidékiek mozgása élénk, a ruténeké valamivel lasúbb, a goraloknál ellenben épenséggel fürge. A bajuszuk többnyire lelógó, de a zsidókkal ellentétben soha sem viselnek körszakállt. Arczuk általában kellemes tekintetű, azonban a két nemet egybehasonlítva, a férfiaké gyakrabban szép, mint a nőké. Ez kiváltképen a goral nőket illeti, kiknek nagy többsége épen nem mondható szépnek, a mi a goral férfiaknak többnyire szép arcza mellett annál feltűnőbben szembeszökő.

A galicziai lakosság testi sajátságainak ez általános jellemzésével ellentétben természetesen, habár szerencsére igen ritkán, feltűnő kivételek is tapasztalhatók. Némely vidékeken bizony egészen hülye egyének is találkoznak, a kiket az ottani nép kar³akoknak (törpéknek) nevez.

Huzulok. Pochwalski Kázmértól

Ezeknek vizsgálatával 50 évvel ezelőtt Kozubowski, a Jage³³o-egyetem tanára foglalkozott, s az ő leírása tökéletesen igazoltnak tűnteti föl azt, hogy a kar³akokat hülyéknek tekintsük, habár nem épen a legnagyobb fokúaknak. Példaképűl a myœlenici kerűlet Pcim falvából való egy ilyen kar³ak leírása szolgálhat. Magassága életének 17-ik évében 112 centiméter volt, alacsony homloka ferdén hátra hanyatló, melyen a bőr, kivált nevetés közben, erősen ránczolódott; nagy és négyszögletes fejének kerűlete a hajjal együtt 55 centimétert tett; arcza rövid, széles, duzzadt, csaknem halotthalvány és hülye tekintetű; ajkai vastagok, álla nagyon előreálló, fogai ritkák és ferde állásúak, nyelve vastag, orra széles és a tövénél nagyon bemélyedt; hallása tompa, beszéde értelmetlen, elmebeli tehetségei oly gyöngék valának, hogy még a háznépe sem tudta magát vele megértetni. Golyvája nem volt, azonban más hülyéknél a golyva is gyakori.

Az 1890. évi népszámlálás szerint, a melynél a hülyéket is számbavették, minden 10.000 lakosra 4.3 hülye esett. Majdnem ugyanezt a számot, t. i. 10.000 lélekre 4.5-öt találjuk Kitznél is (Österreichische Statistik, 5. kötet). Mint rendesen, itt is többnyire a hegyvidékeken, vagy a hegyek lábánál elterűlő és havasi természetű tájakon találni őket. Legnagyobb az absolut számuk 22.8, Grybów kerűleteiben, az átlagos szám (4.3) Sniatyn, Nadworna, Ropczyce, Turka, Bochnia, Dolina, Mielec és Lemberg kerűleteire esik; legkisebb, mert csupán tizedes törtekben kifejezhető számban pedig Buczacz, Kolbuszowa, Sambor, T³umacz és Z³oczów kerűleteiben fordúlnak elő. Úgy látszik tehát, hogy ama vidékeken, a hol a rutén lakosság fölűlmúlja a lengyelt, ritkábbak. E következtetést azonban, a mely a vidékekre vonatkozik, nem lehet egyúttal azok lakóinak nemzetiségével is kapcsolatban állónak tekinteni, minthogy az ország nyugati vagyis lengyel részében vannak rutén telepek, melyek a hegységben egészen a sandeci kerűletbe, föl a Poprádig érnek; ellenben a keleti félen, melyet főkép rutének laknak, nemcsak a nagyobb és kisebb városokban, hanem a falvakban is sok a lengyel. Az említett népszámlálásnál pedig minden megkülönböztetés nélkül vették számba a tompaelméjűeket. Általában azonban a hülyék, mint már a fönti arány (4.3: 10.000) mutatja, Galicziában fölöttébb ritka kivételek.

Krakó városi és környékebeli zsidók Pochwalski Kázmértól

A lengyel nép élete. Matusiak Simontól, fordította Katona Lajos

Népjellem. – A spanyolokat kivéve talán alig van nép a föld kerekségén, a melynél a nemzetiség a katholikus valással oly szoros és benső kapcsolatban állana, mint a lengyeleknél. Történetük a hitetlenek ellen vívott véres harczok szakadatlan lánczolata; az irodalomban is az illeti meg legmélyebben a lengyel nép lelkét, a mi a nemzeti érzést legbensőbben egybeforrasztja a vallásos érzülettel. A lengyel lovagságot a törökkel és tatárral ellentétben, a melylyel évszázadokon át harczban állt, „wiara”-nak (hit, a hit lovagja) nevezték, s a lengyel köznépnél a katholikus vallásnak még ma is lengyel vallás a neve. Katholikus és lengyel neki egy és ugyanaz; sőt a vallásos érzűlet a népnél még a nemzetinél is erősebb. A lengyel paraszt nyakán mindig vagy kereszt, vagy érmecske, olvasó vagy skapuláre függ. Házában ott van valamelyik ablakon a Pasyjka („Kis Passió”, Krisztus kínszenvedésének kis képecskékben való ábrázolása), a falak pedig tele vannak szentképekkel. Minden mezei és dűlő-úton szentképek, szobrok vagy kápolnácskák állanak. Ha a paraszt útra indúl, előbb a lovak előtt ostorával keresztjelet ró a földre; vándor vagy munkásember előtt soha sem halad el a nélkül, hogy valami alkalomszerű jámbor mondással ne köszöntené; ha beszéd közben valamely elhunytról emlékezik, soha sem mulasztja el hozzátenni: „Isten ragyogtassa rá mennyei királyságát!”

E mély vallásos érzűletből a lengyel népnek számos igen becses tulajdonsága fakad. Családi élete szeplőtlen; hamis eskü szinte hallatlan nála, nagyobb bűnök és vétségek a nép alacsony fokú műveltsége mellett is föltűnően ritkák. Hűséges becsületesség, kötelességtudás mélyen begyökerezvék a nép lelkébe. Még a halál sem valami borzalmas a lengyel nép szemében. Isten akarata, úgy mond, és teljes nyugalommal készűl el reá. Hiszen a síron túl új élet van, csakhogy a földinél sokkal szebb, mert bú és gond nélküli; aztán meg a másvilágon viszontlátja mindazokat, akiket itt alant szeretett s velük együtt fog a mennyei dicsőségnek örvendeni. Innen van ismeretes bátorsága is, melyet Ausztriának az utóbbi száz év alatt viselt összes háborúiban bebizonyított. Az ifjúság ugyan szereti az életet, de ha a kötelesség hívja, félretesz minden félelmet, s ha egyszer kell, így tartja a közmondás, akkor hiába minden „Uram, segíts!” sajátságos bölcselkedéssel segít magán ilyen esetekben a lengyel paraszt. „Nehéz ugyan, – úgy mond, – de hát az ember egyszer születik, egyszer meg is kell halnia”. Vagy pedig ugyanez még jellemzőbb rövidséggel kifejezve: „Egyszer meg kell a kecskének döglenie”. A lengyel paraszt tehát kitűnő katona; annál kitűnőbb, mivel vakon engedelmeskedik, vezetőihez hűségesen ragaszkodik s minden fáradságban, szenvedésben bámúltos kitartású.

Szereti az éneket és zenét, de nem annyira, mint a cseh, hanem csak amúgy katonaként, a ki dob- vagy trombitaszó nélkül nem tud gyalogolni; szabad idejét fütyölés, ének, táncz, zene és verekedés nélkül nem igen tudja eltölteni. Mindig kell valaminek a fülében csengenie; ha más nem, legalább emberi beszéd vagy cselekvés zaja legyen. „A lengyeleket elnémítani, – mondá egyszer a legnagyobb költők egyike, – annyi lenne, mint elnémetesíteni”. Ilyenformán a táncznak és zenének sem volna e népnél semmi értelme, ha egyúttal nem dalolna is hozzá. A zenésznek azt a nótát kell játszania, a melyet ő eléje énekel, és csak erre a nótára tánczol. Táncz közben pedig mindúntalan akkorákat dobbant, hogy a padló csakúgy reng; e dobogás nélkül nem volna teljes a mulatsága, nem is lenne lengyel a táncza. Dala rövid és mesterkéletlen, dallama igen egyszerű, de mind a kettő magvas, férfias erejű. Ha az ifjak dalolnak, tánczolnak és dobogtatják a padlót, az öregek is lármásan mulatnak. Ez a lárma igazán jellemző lengyel dolog s körűlbelűl egy tábor zsivajához hasonlítható.

A mély vallásosság és az abból fakadó lelki egészség kapcsolatban a katonai bátorsággal, a szív üde ifjúságával és az őszinte zajos vígadozással, a harsogó kaczagással: ez a lengyel nemzeti szellem virága, mely annál szebb és becsesebb, mivel semmi természetietlen sincs benne s az egészet mégis bizonyos komoly méltóság jellemzi, mely tekintetben a lengyel nép még leginkább a némethez hasonlít. Munkásságán, gazdasági ismeretein és fölvilágosúltságán kivűl épen ez a komolysága az, a mi a németben a lengyel parasztnak leginkább tetszik, mert e tulajdonság mintegy az ő saját természetének a visszatürköződése. Rokon vonás közöttük még a nagy becsűletesség is, mert mind a kettő esküdt ellensége a hazugságnak és a csalásnak. Épen azért a lengyel paraszt egy csöppet sem elfogúlt a német földmíves iránt már csak azért sem, mert mind a ketten egy valláson vannak. A lengyel minden írigység nélkül elismeri a németnek némelyekben való kiválóbb voltát; csak attól ments’ Isten, hogy a német ezért aztán őt lenézze, mert akkor vége a barátsgának, s rögtön megszűnik a másik fél egyrangúságának érzete, minthogy még a legszegényebb és legműveletlenebb lengyelben is igen élénk a saját méltóságának a tudata, mely ennélfogva nagyon könnyen meg is sérthető. Megcsalni, rászedni könnyű a lengyel parasztot, mert gyanútlan és senkiben sem tesz föl rosz akaratot; a saját maga szántából azonban soha sem fog valami könnyelmű, léha dologba. E tekintetben még a nemzet fölvilágosúltabb rétegeinél is különb. Ebből a tulajdonságából magyarázható meg mindenekelőtt a lengyel földmíves osztálynak fegyveres fölkelésekben való csekély részvétele is; a nép ezeket mindig kalandos vállalatoknak tekintette. A paraszt józan esze valósággal közmondásossá is lett a lengyeleknél. Véralkatának heves volta miatt azonban czivakodás közben könnyen kizökken a béketűréséből, s ha dühbe jön, bizony hamar önbíráskodásra is ragadtatja magát és az öklével szerez magának elégtételt. Ily esetekben aztán nagyon meggondolatlan és félelmesen vad is tud lenni; tomboló haragja azonban hamar lecsillapúl s nyomába megbánás és az elkövetett bántalom jóvátételének forró vágya következik. Gyűlölködés vagy hosszú időn át táplált boszúszomj szokatlan e népnél. A sértéseket hamar és könnyen megbocsátja; ellenben híven és sokáig megőrzi emlékét mind annak a jónak, a melyben valaha valakitől részesűlt.

Az uralkodóház a lengyel földmívelő szívének egész hevével és lelkének egész mélyéből ragaszkodik. A régibb uralkodók közűl főkép Mária Terézia nemes alakja él a nép hálás emlékezetében és hagyományában. Neve épenséggel közmondásossá lett; mert ha a lengyel paraszt azt akarja mondani, hogy valami Galicziában mr nagyon régi időben történt, akkor így szól; ez még Mária Terézia korában volt. A mi pedig a népnek jelenleg kegyesen uralkodó fejedelmünkhöz való szeretetét illeti, bátran állíthatni, hogy törzsökös nemzeti lengyel királynak sem lehetnének hívebb és készségesebb alattvalói. Számos elbeszélés dicséri jámborságát, irgalmas jó szívét és nemes lovagiasságát, a mely erények még a legegyszerűbb lengyel lelkében is élénk visszhangot keltenek. Épen azért a szeretett uralkodó minden újabb látogatása nagy örömet okoz és azon vágyat tartja folyton ébren, vajha mennél gyakrabban láthatnák. Az „osztrák” szó itt korántsem kelt semmiféle idegenkedést; Galicziában mindig csak „a mi császárunk”, „a mi monarchiánk” kifejezések járják, a melyek mély meggyőződésből fakadnak. E loyális érzűletnek különben fényes tanújeleit adta nemcsak szavakban, hanem tettekben is a galicziai szlachta (nemesség); már pedig a „szlachta” mögött tudvalevőleg óriási néptömeg áll, a mely ugyanezen érzűlettel van eltelve.

A katonai szolgálat ugyan a földmívesnek mindig nehezére esik, mert elvonja őt megszokott munkájától; s ez Galicziában sincs másként. De a lengyel parasztnak, mint az egész lengyel népnek is már vérében van a katonás szellem; így tehát könnyen belé is szokik a szolgálatba s azt csakhamar meg is szereti. A népdal is azt tartja, hogy: „A háborúban nincs is az embernek olyan rosz dolga, mint gondolják”. Vagy pedig: „A ki szorgalmasan imádkozik, annak a csatában semmi baja sem esik; a katona lő, de a golyót Isten keze irányítja.”

A katonai szolgálat különben a nép szemében nem csekély tisztesség, s mint egy más népdal vallja, a férfiember nevelésének mintegy a betetőzése.

Határozottabb politikai meggyőződése a galicziai lengyel népnek nincs, de vannak egészséges politikai ösztönei. Lelke mélyén conservativabb, mint talán a föld bármely más népe; családi és egyéb életkörűlményeiben aristokrata. E mellett szilárd monarchikus érzelmű, esküdt ellensége minden köztársasági kormányzatnak, mert azt tartja, hogy: „a hol hat szakács főz, ott nincs mit enni”.

Krakó vidéki lengyel népviseletek. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A lengyel paraszt rendesen középtermetű, erős és izmos, széles vállú; megnyerő, sőt gyakran igazán szép arczvonásai és kiváló értelmi tehetségei vannak. Lassú ugyan az eszejárása, de az oly dolgokban, a melyekhez ért, helyes az ítélete. Fölvilágosúltság és gazdasági haladottság tekintetében ugyan még hátrább van Ausztria boldogabb tartományainak lakosságánál, de az alkotmányos korszak óta itt is szemmellátható, sőt tetemes haladás mutatkozik. A felsőbb iskolákat látogató paraszt fiúk legnagyobb része a papi pályára lép, mert a szülők ezt szeretik legjobban. De azért más szakokban is találkozunk paraszt családokból származó magasb műveltségű férfiakkal, így az államszolgálat minden ágában, az alsóbbaktól föl a legmagasb rangfokozatokig. Azok, a kik a népislolával befejezik tanúlásukat és földmívesek maradnak, a gazdasági egyesűletek könyvtáraiból kölcsönzött könyvekből és folyóíratokból merítenek további okúlást. A szorgalmas munkás legfőbb vágya, hogy földet szerezhessen, és szívósan ragazskodik szülőföldjéhez. Kenyérkeresés végett ugyan némelyik amerikába is kimegy, de mihelyt néhány garast összekuporgatott, megint csak visszatér szeretett hazájába. A régi jó idők, mikor a holnappal nem igen kellett törődnie, elmúltak.

A lengyel nép lelkűletének árnyoldala az, hogy meglehetős bizalmatlansággal viseltetik a nemzet műveltebb osztályai iránt. E bizalmatlanság némikép a falun lakó nemességre is vonatkozik, de legkivált a városi lakók ellen irányúl. Ezeknek lanyhább vallásossága, lazáb erkölcsei, fenhéjázásuk és mások kizsákmányolására való törekvésük fölötte visszatetsző az egyszerű paraszt nép előtt. A városi népséget olyannak tekinti, mint az útszéli futóhomokot, melyet a szél kénye-kedve szerint szór ide s tova, s mely lagymatag, fáradalmakban nem kitartó, csak a szájával hősködő, de minden komoly vészre megrettenő elem.

A vendégszeretet, melyet a közmondás oly kitűnően fejez ki e szavakban: „Vendég a házban, Isten a házban”, – a lengyel népnek is sajátja, csakhogy, mint hajdan a falusi nemességnél, ő nála is hosszan tartó mulatozássá fajúlt, kivált a házi ünnepélyek, úgy mint lakodalmak, keresztelők, valamint vásárok és egyéb sokadalmak alkalmával, a mi mind idő- és pénzpazarlással jár. S ez különösen az alkotmányos korszak előtti időkben igen kártékony szokás volt, mert miatta az iszákosság nagyon elharapódzott.

Valamint a lengyel nemzetnek legjellemzőbb képviselője a lengyel nemesember: úgy a lengyel köznép typusa a krakói parasztban testesűl meg. A mi ebben a legmagasb fokra fejlődött, azt kisebb-nagyobb mértékben az összes lengyelségben megtaláljuk. A goral, a ki kenyereért messze földre is elvándorol, zárkózottabb, ügyesebb, gyakorlatibb; a rutének közé ékelődött mazur búskomorságra hajlandó, szelíd és lassú természetű, bizalmatlan s kevésbé fürge és vállalkozó.

Népviselet. – A galicziai viseleteknek három fő typusa van, melyek mindjárt az első tekintetre könnyen fölismerszenek és megkülönböztethetők; a krakói, a goral (hegyvidéki) és a mazur. De mindeniknek száz meg száz változata van. Majd minden faluban látni valami különbözést a színekben, a szabásban, az egészhez tartozó részletek nagyobb vagy kisebb számában, sőt néha még egyazon ruhadarab különféle viselési módjában is.

Az egyik typustól a másikhoz való átmenet szinte alig észrevehető, a mi csak szaporítja az amúgy is igen nagy változatosságot. Végűl az is előfordúl, hogy valamelyik viselet területén valami egészen elütő részlet tűnik föl, a mi a fő typusok egyikéhez sem tartozik, és jóllehet lengyel, de kisvárosi és nem falus, avagy idegen bevándorlott gyarmatosoktól származó elem. E tekintetben kivált a mazur terület nagyon figyelemre méltó. Végűl még a szövet is, a miből a viselet készűl, tetemesen hozzájárúl a változatosság növeléséhez. E dúsgazdag sokféleség azonban épen nem afféle értelmetlen zagyvalék, hanem bizonyos rendszer és szabályszerűség van benne; legalább is világosan látható, mint fejlődött az egyik typus a másikból; s ha az ember a legföltűnőbb különbségek okait kutatja, csakhamar kiviláglik, miért van valami így és nem másképen.

A hegyes vidékeken a gyapjú az uralkodó szövet, minthogy ott zordabb az éghajlat; ellenben a melegebb sík földön, a hol a kender és len könnyebben megterem, a vászonféle a gyakoribb. A rónák lakói a hosszú, ránczos ruhát kedvelik, míg a goralok a rövidebb, feszesebb viseletet.

Azonban a sík földön is változók lehetnek az életkörűlmények, a melyekhez a viseletnek alkalmazkodnia kell. Erdős vidéki népviselet szükségkép a hegylalkókéhoz hasonlít, és valóban érdekes e tekintetből a kárpáti goralokat a lasowiakokkal (erdővidékiek), vagy a homokos földön lakó mazurokkal egybehasonlítani. A lasowiak felöltője ugyan hosszabb, mint a goralé, de rövidebb, mint a nyilt síkságon lakóké. Télen a nagy hó, nyáron a mezei harmat, a nagy fű, sokféle bozót, lehullott galyak, kidőlt fatörzsek tennék a hosszú ruhát alkalmatlanná. Az erdővidékiek viselete tehát alig ér térdig, míg a sík földön lakóké szinte a földet söpri. A hegyvidéken szabadon kell maradnia a kéznek és lábnak, azért a hegylakó nem is ölti föl a felső ruháját, csak panyókára veti. Ugyanez lehet az oka annak is, hogy a goral nem hagyja kint az inge alját a nadrágja fölött, mint a sík föld s az erdős vidékek lakói. A hegy- és az erdővidéki nem viselhet nehéz és neki alkalmatlan csizmát, épen azért e tájakon már mintegy a természet parancsolja rá a „chodak” nevű bocskort, melyet a paraszt maga varr kicserzetlen bőrből. (A háncsból font könnyebb bocskornak „kurpie” a neve.) A chodakhoz emitt is, amott is szűk nadrágot viselnek. Nagyobb városok közelében mindig drágábban és dúsabban öltözködik a nép; viszont, mennél távolabb esik a vidék a művelődés főbb helyeitől, vagy, mint mondani szokás, mennél inkább az Isten háta mögött” van: annál egyszerűbb és szerényebb a nép ruházata.

Krakói parasztok és goralok. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Kétségkivűl legtakarékosabb és legízlésesebb a krakói köznép viselete. Fejüket a híres krakuska takarja, melynek még rogatywka vagy rogatka (csücskös sipka) neve is van, minthogy lapos tetejének a négy szögletén csücskök vannak. Aló részét fekete báránybőr prémezet borítja, a felső része pedig karminvörös posztóval van bevonva s rendesen pávatollakkal díszítve. Nem kevésbé jellemző a Krakó-vidékieknél divatozó alúl bő, fölfelé szűkűlő, keskeny karimájú fekete nemez kalap, melyet szintén tarka dísz és kivált pávatollak ékítenek, mint a sapkát. A krakuskát a mazurok is viselik, de némileg különböző alakban és színben. A Krakó-vidékiekéhez hasonló kalapot azonban sehol egyebütt nem viselnek. A Krakó-vidékiek felső ruhája fehér posztóból való hosszú köntös (sukman), melyet piros hímzés, meg ugyanolyan bojtok díszítenek; a gallérja fölálló és elől rendsen nyitott, E sukman alatt, de néha sukman nélkül is granátszín posztóból varrott, vörös béllésű, újjatlan és térdig érő kaftánt viselnek, melyen apró gombok, hímzések, bojtok és rojtok, valamint többnyire vörös színű, apró gyapjúpamacsok láthatók. A kaftánt többnyire, a sukmant ellenben csak ritkán övezik körűl bőrtüszővel, mely hol keskenyebb, hol szélesebb, de rendesen fehér bádogpitykékkel, szegecskékkel, apró pénzekkel van kiverve és csörgő sárgaréz karikákkal teleaggatva. E kaftán alatt van a fehér vászon ing, melynek a keskeny gallérja gyakran hímzéses és elűl gombostűvel, piros szalaggal, vagy kis kokárdával van összefoglalva. Az ing újjain is vannak fehér hímzéses hajtókák, melyek azonban gombokkal záródnak. Nyakkendőt a krakói, valamint a lengyel paraszt egyáltalában soha sem visel. Nadrágja többnyire világos, vagy fehér alapon vörös, kék vagy violaszín csíkos perkálból van. Hosszú szárú bagaria csizmái térdig érnek, s a sarkuk jó magasan meg van patkolva; azért reng a kocsma padlója, sőt még a fala is, mikor táncz közben nagyokat dobbant. Télen, nagyobb hidegben a sukman helyett felsőűl posztóval borított báránybőr ködmönt visel, melynek a szabása és díszítése egészen olyan, mint a sukmané.

A mint Krakó vidékéről a Kárpátok felé haladunk, azt látjuk, hogy a sukman szabása mindegyre rövidűl, a krakói kaftán és kalap is eltűnik, és helyüket rövid mellény, meg alacsony, kerek, de szintén nemezből készűlt kalap foglalja el. A nadrág, mely krakó környékén bő szabású, erre felé mind jobban szűkűl; lassanként eltűnnek a szép krakói csizmák és a volágosabb színek. Ha végűl a podhalánok vidékére érünk, ezeknél már egészen más népviseletet látunk. A goral legfölebb csak templomba menéskor, vagy más valami ünnepi alkalomra húz csizmát. E csizmák azonban korántsem mérkőzhetnek sem szépség, sem szabás tekintetében a krakóiakkal. A goral mindennapi lábbelije a chodak, melyet tót kölcsönszóval kierpce-nek nevez, a mi a lengyel kurpievel egy. A nadrágja melegebb, mint a krakóié, fehér posztóból van és szorosan testhez áll, a varrásai hoszszában piros zsinórral vannak díszítve. A nadrágba bekötött rövid inge rendesen durva vászonból való, s a gallérje nagy sárgaréz tűvel van összetűzve. A dereka körűl széles és a krakóihoz hasonló durva kemény bőrtüszőt visel, a mely elől hosszú sor sárgaréz csattal záródik. Ebben a tüszőben hordja a pénzét, dohányát, tűzszerszámát s egyéb apró holmiját. Az ing fölé a goral rövid, alig övig érő posztó mellényt, nagy hidegben pedig ugyanilyen újjatlan bekecset ölt. A felső ruhája fehér vagy barna posztóból készűlt rövid sukman, melynek itt gunia a neve; ezt azonban csak esős vagy fagyos időben öltik föl egészen, különben rendesen csak panyókára vetve hordják s elől a nyakon zsinórral kötik össze. A goral kicsiny, kerek, keskeny karimájú kalapot visel, mely köré apró tengeri kagylókkal díszes zsinór, vagy némely vidékeken aránytalanúl széles szalag símúl. Öltözetének szinte elválaszthatatlan kiegészítő része a szépen díszített fokos, a ciupaga.

A Rabától kezdve kelet felé eltűnik a fehér krakói sukman, és helyét a sötétberna foglalja el. Ilyent viselnek az összes mazurok; ez a legbiztosabb jele, hogy az ő vidékükön vagyunk. De ha már a krakói és a goral viseletek számos eltérő változatot mutatnak: a mazurok ruházatában meg épen se szeri, se száma a sok változatnak. E dús tarkaságban mégis négy fő typus különböztethető meg. Az első a lengyel királyságban, a Visztulán túl, Szkalmierz, Proszów és Sandomir lakóinál honos. E viselet sokban hasonlít a krakóiakéhoz. A felöltő, akár vászonból való, akár posztó sukman vagy ködmön, ép oly hosszú, mint a krakóiaké, és szabásában sem igen különbözik attól. A gallérja is rendesen fölálló, de némely vidékeken a ködmön és a sukman gallérja eresztékekkel van ellátva és mélyen a vállra esik. A krakóiak kaftánja helyében itt többnyire övig érő, rövid, kék posztó mellényt viselnek. A tűsző majdnem olyan, mint a krakóiaké, sőt a sárgaréz karikák is megvannak rajta, csakhogy a felső ruha fölött viselik. A csücskös sapka sem ritkaság e tájon, de a csücskei nagyobbak, és néha ez a sapka is kék posztóból készűl. A magas krakói kalapot itt nyaranta alacsony, széles karimájú és lapos tetejű szalmakalap helyettesíti, melyet színes szalag és nem ritkán pávtollak díszítenek. A rendesen fehér kendervászonból való nadrág nem olyan bő, mint a krakói, és ha posztóból van, többnyire kék, s meglehetős széles vörös sujtás látható a zsebei körűl; mindig a csizmaszárba húzva hordják. A csizmasarkak itt is meg vannak patkolva. Hímzések és különféle kivarrások, szegések e viseleten is gyakoriak; de a krakói viselet bojtocskái és pamacsai hiányzanak róla. E viselet legkülönfélébb változataiban a Rabától kelet felé Tarnówon át egész Sêdziszów vidékeig nagy terűleten honos a Károly Lajos-vasút mentén, a visztula hoszszában Baranów környékéig a tarnobrzegi kerűletben, és keleten a Visztulától mélyen beterjed a soko³ówi kerűletbe.

A második mazur typus a tarnobrzegi kerűlet parasztjainak viselete, mely Baranów környékén, a Visztula partján kezdődik és Sandomorig terjed. A sukman természetesen itt is sötétberna, minthogy mazur földön vagyunk, de rövidebb, mint az előbbi vidéken és más szabású, egészen olyan, mint az úgy nevezett lengyel czamara, a lengyel városi lakók vagy nemesek zsinóros kabátja. A közepes nagyságú lehajló gallért szalagokkal vagy zsinórokkal kötik össze, hátúl pedig e kabát ránczokba van szedve. Szegései, szalagjai vagy zsinórjai mind feketék. majdnem egészen ilyen szabású a téli ködmön és a vászon sukman is. A szintén lehajló gallérú inget a nyakon rendesen fényes tűvel tűzik össze. A tüsző közepes szélességű, fekete és fényes. Fejükön fehér báránybőr sapkát viselnek, melynek sadlak vagy magierka a neve. Ez a krakói vidéken sem épen ismeretlen, csakhogy itt szebb az alakja. A nadrág itt is fehér vászonból, vagy valami sötét posztóból készűl, és itt is a czizmába húzva hordják. A csizmák itt is megvannak patkolva, de szebbek, mint a Krakó-vidékiek.

Nem egészen egy fél mérfölddel odább keletre a Visztula-menti lakóktól, a San felé kezdődik a lasowiakok vidéke, melyet a sandomiri vadonnak hajdan rengeteg, s még ma is jó nagy terűleteket elfoglaló erdőségeiről neveznek így. A lasowiak viseletében ép úgy, mint egyéb tekintetekben, igen erősen kifejezi mazur jellegét. Mint a goralt és a krakói parasztot, úgy a lasowiakat is rögtön meg lehet a viseletéről ismerni. Először is sehol a világon nem viselnek az övéhez hasonló sapkát. Ennek magierka vagy wêgierka, tehát „magyarka” a neve, mert a XVI. században a magyart lengyelűl még magier-nak hívták. Bátorówká-nak is nevezik az ilyen sapkát, a mi arra mutat, hogy az Báthory István lengyel király (1576–1586), előbb erdélyi fejedelem idejében kerűlt az országba. Ez a sapka sötétbarna durva posztóból készűl, a milyenből a mazurok sukmánja. Meglehetős magas és lapos, fölfelé az egyik oldalán kiszélesedik és fölűl vörös zsinór van rá varrva. A kiszélesedő oldalán alúlról fölfelé négy újjnyi széles díszítés, az úgy nevezett „virágocska” vagy „kukoricza” látható, mely kifésűlt vörös zsinór szálaiból áll és itt-ott néhány himző-öltéssel van a sapkára varrva. Némely vidéken a magierka kerek, és a „kukoricza” helyett néhány kék virágocska van itt-ott a köréje varrt zsinórra föltűzdelve. A maguk készítette szalmakalap kevéssé különbözik az imént leírt két viseletétől. A sukman sötétbarna durva posztóból készűl és olyan szabású, a milyen már I. Miecislav vagy Bátor Boleslav idejében lehetett. A gallér álló, igen keskeny, fölűl és alúl kék zsinórzatú; elűl és hátúl látható kék zsinórzatán, továbbá újjainak kék hajtókáin kivűl semmi dísz sincs rajta. Oldalzsebei nincsenek; lefelé a csipőktől kiindúló eresztékek által szélesedik, de alig ér térdig. A ködmön és a vászon sukman szintén egészen őskori szabásúak és minden dísz nélküliek; a ködmön fehér, cserzett bőrrel van beszegve, a gallérja pedig csak a vászon sukmannak van kék posztóval bevonva. A tüsző fehér, a gyermekeknél ellenben vörös cserzséű bőr, de minden díszítés nélkül. A keskeny álló gallérú inget a nyakon zsinórral vagy színes szalaggal, néha fényes tűvel foglalják össze. A nadrág, mely alúl össze van kötve, vagy fehér és kender- avagy lenvászonból készűl, mint az ing, vagy pedig az egyébként egészen az előbbihez hasonló viselet mellett kék posztóból való, és a zsebei körűl piros posztóval van kivarrva. Lábbelinek hajdan a goralokéhoz hasonló bőr chodakot, nyáron hársfa háncsából készűlt kurpiét viseltek. Manapság a hosszú szárú csizma az általános, a mely ugyan nem olyan szép, mint a Visztula mentén vagy Krakó vidékén, de szintén meg van patkolva.

A lasowiakok viseletének természetesen sok változata van. A grêbowiakok példáúl ünnepnap nem régen még bőrtüsző helyett vörös gyapjúövet viseltek úgy csavarva a derekukra, mint a lengyel nemesi díszruhán látni. A Krakó-vidéki vörös szarvas-sipkát is kedvelik. A San mentén a lasowiakok e viselete egész Rzeszówig honos, a hol a mazur viseletek negyedik typusa kezdődik, melyet rzeszówinak nevezhetni. Ezt is számos változatban látjuk Nyugati-Galiczia azon nagy kiterjedésű vidékén, a mely Rzeszówtól éjszaknak, keletnek és nyugatnak egészen a hegyvidékig ér. Színekben gazdag és szép viselet ez. A fekete nemez kalap széles karimájú és gömbölyű, vagy lapos tetejű; 2–3 centiméter széles bársony szalaggal van körítve és művirágbokrétával vagy pávatollal díszítve. Nyáron épen ilyen fehér nemez- vagy szalmakalapot viselnek. A sukman, melyet itt „fekete ruhá”-nak is hívnak, sötétbarna durva posztóból készűl, mint a mazuroknál általában. A gallérja magas és fölálló, s három sor kicsipkézett, hullámvonalú, vörös vagy halványsárga szalag van köréje varrva. ugyanilyen szegély fut a gallér alatt a nyakkivágás körűl, áthúzódik a vállakon s leér a mellen a sukman mindkét oldalán egészen az övig, s ezenfölűl még három sor vörös és sárga gyapjúból kötött apró gombbal van díszítve. A sukmant rendesen kapcsokkal foglalják össze. A vászon sukman és a ködmön hasonló szabású és csak a díszítésben mutat különbséget. Alatta posztó mellényt viselnek, melynek a szabása majdnem, a színe pedig teljesen olyan, mint az osztrák dzsidások dolmánya. A hoszsza is majdnem akkora, s hol újjal, hol újjatlanúl viselik, de mindig gallér nélkűl; a nyaktól le az övig kapcsokkal záródik s mint a dzsidások dolmánya, három sor fényes érczpitykével van díszítve, melyek keresztben piros zsinórokkal kötvék egybe, s minden gombnál egy-egy bojtocska lóg le a külső oldalon. Kétoldalt leffentyűs zsebek vannak, a melyeknek a leffentyűi piros zsinórral és gombocskákkal díszítvék. Hasonló zsinórzata van a mellény szárnyainak is. A bélése vörös posztóból van. E mellény, mely a krakói kaftán párja, néha csak övig ér s ugyanolyan gomb-, zsinór- és bojtdíszű, mint az előbbi. A tüsző keskeny, kis gombokkal és karikákkal van kiverve, s joggal hívják krakói tüszőnek, mert egészen krakói szabású. A nadrág ugyanolyan posztóból van, mint a mellény, a zsebei körűl piros posztó sujtással van kivarrva, s mint a lengyel parasztoknál általában, a csizma szárába húzzák. A csizmák itt sem kevésbé szépek, mint Krakó vidékén s itt is patkósak. A krakói viselet után kétségkivűl ez a legszebb. Ugyane mazur terűleten honos még a g³uchoniemcy-k viselete is. Ez idő haladtával lengyelessé vált idegen ruházat, s a mi eredeti van még rajta, az Szujski véleménye szerint az erdélyi szászokéhoz hasonlít. A Beszkidek és Pioninok lakóinak viseletei a goralokénak változatai.

A női viseletek sem kevésbé változatosak a férfiakéinál, a melyekkel különben mindig szoros kapcsolatban állanak; mert a nők felső ruhájának a szabása csak igen kevésben tér el a férfiakétól. Ez a női felső ruha általában a gornica vagy plotnianka, a ¿upan és a ködmön. A gornica a férfiak felöltőjéhez hasonlag fehér kender- vagy lenvászonból készűl, s nyaranta ünnep- és hétköznap egyaránt viselik. A ¿upan a sukman helyét pótolja s az egyes vidékek szerint más-más színű posztóból készől, legtöbbnyire azonban granátszínű vagy kék, e színeknek hol világosabb, hol sötétebb árnyalataiban. Míg a férfiak bundái rendesen fehérre, ritkábban sárgára cserzett báránybőrből készűlnek: addig a nőkéi, bár ugyancsak báránybőrből, de fiatalabb állatok bőréből valók, feketék és posztóval vannak borítva, a mely a ¿upan színével egyező. Természetes, hogy e felső ruhán nem hiányzik a díszítés. A mellény helyett a nők különféle díszítésű és színű kabátkákat, pruszlikokat és fűződerekakat viselnek. Mindig újjas ingök díszesebb, mint a férfiaké s ettől különböző szabású. Kivált a vállán és a szegésein van gazdagon kivarrva. A gallérja vagy lehajló vagy fölálló az egyes vidékek szerint. A nyakukon a nők több sor gyöngyöt, kivált pedig klárist és borostyángyöngyöket viselnek. Szoknyáik és kisebb-nagyobb kötényeik vagy maguk szőtte vászonból vagy perkál, barchent, mousseline és batiszt szövetekből valók és a legkülönfélébb színűek. Csizmát viselnek, a mely ugyan csinosabb szabású, mint a férfiaké, de szintén patkós. Néhol kamáslit is hordanak. A hol a férfiak chodakban járnak, mint pl. a goraloknál, ott a nők is ezt viselik. A fejükre igen különféle szövetű és színű kendőket kötnek. A leányok hajukat rendesen egy üstökbe fonják, az asszonyok ellenben némely vidéken akként nyírják, hogy könnyen a főkötőjük alá szoríthassák. E főkötöknek sokféle változata van a legközönségesebbektől és legszegényesebbektől a legszebbekig és legdúsabban díszítettekig. A felső ruha fölé rendesen még fehér vagy más színű nagy kendőt is kötnek. A leányoknak nagy örömük telik a különféle színű szalagokban, csokrokban és egyéb efféle czifraságban. Esküvőre a menyasszony koszorús fővel és leeresztett hajjal megy, a mely tarka szalagokkal dúsan át meg át van fonva. Ez alkalomra egyáltalán az illető vidék legdíszesebb viseletét öltik föl. A női viseletek általában föltűnnek egyszerűségükkel és mégis igen változatos színeikkel; azonban valamennyi között legszebb a Krakó-vidéki.

De nagyon itt az ideje, hogy Galiczia népviseleteinek beható vizsgálata, leírása és színes ábrázolatokban való megörökítése sorra kerűljön, mert a mindent egyenlősítő és elszíntelenítő nemzetközi divat már itt is mindinkább kiszorítja a népiest. Már is vannak vidékek, a hol a nép, valamint a nemesség, már csak rendkivűli ünnepi alkalmakkor ölti föl nemzeti ruházatát. Ez előtt még nem sokkal a galicziai kisvárosok viseletei is érdekes néprajzi tanúlmány-tárgyakúl szolgálhattak. Csakhogy akkoriban még senki sem foglalkozott ilyesmivel; ma pedig már alig él az emlékük is.

Helységeik, lakóházak, foglalkozások. – A lengyel falvak nevei vagy a földbirtokos udvarházának, avagy kastélyának a nevétől származtak, vagy egykori tulajdonosuknak, vagy annak a nemzetségnek a nevét viselik, a mely valaha bennük lakott, vagy a falu tájrajzi sajátszerűségét jellemzik, vagy pedig az illető telep rendeltetésére vonatkoznak, vagy arra czéloznak, honnan kerűlt a helységet megalapító gyarmat, vagy minő föltételek és körűlmények közt keletkeztek.

A lengyel falu külseje egészben véve igen tetszetős, neveztesen ott, a hol urasági lak vagy plebánia-épület van benne. Távolról az ilyen helység zöldelő ligetnek látszik, melynek lombjai közűl fehéren villognak ki a nemesi udvarház és a szerényebb parasztházikók falai, föléjük pedig magasan emelkedik a templom tornya, vagy egy-egy nagyobb épület teteje. Köröskörűl szántóföldek és mezők változatos színei gyönyörködtetik a szemet; ezek között pedig valami folyócska vagy patak kígyódzik, s az országút és gyalogösvények kanyarognak, mintegy megszentelve a rajtuk álló keresztektől és kápolnáktól; az egész kép pedig a közeli erdős dombok vagy hegyek sötétlő hátterén csak annál mosolygóbban emelkedik ki. A nemesi udvarház falai rendesen fehérre meszelvék. A krakóiak különösen kedvelik e színt, s még a legszegényebb is ragyogó fehérre meszeli a házikóját. A mazur, ha már a házát nem meszeli is egészen fehérre, legalább az ablakait köríti fehérrel, vagy egy-két fehér foltot mázol köréjük. Csak a lasowiak sajnálja a meszet a házak külső falától, melyek itt különben rendesen fenyűfából vannak s idővel a napfény hatása alatt vöröses színt kapnak.

A podhalánok viseletei. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Mindenekelőtt a templom és a plebánia, meg a mellettük levő iskola vonja magára figyelmünket. A templom rendesen dombon áll, s jókora bekerített füves tér, az úgy nevezett „temető” veszi körűl. Terebélyes nyárfák, vagy itt-ott nyírfák és egyéb lombos fák dús árnyékot vetnek rá s egyúttal védik az Istenházát nagyobb szélvészek és viharok ellen. Az ódon templomocska, ha fából épűlt, többnyire vörösfenyűből van ácsolva, s mind a teteje, mind a falai egészen be vannak zsindelyezve. A tető ormán tornyocska áll, s abban kis harang függ, a hegyén pedig kereszt emelkedik. Egészen külön áll a templomudvaron a négyszögletes toronyalakú harangláb, mely majdnem oly magas, mint a templom; szintén fából van ácsolva és a tetejétől egész az aljáig be van zsindelyezve. A templom belseje egyszerű, de csinos, tele aranyozott oltárokkal és képekkel, a melyek ugyan nem mindig vallanak mesterkézre, sőt rendesen honi, kisvárosi művészek alkotásai, a kik a szentek arczát és viseletét is nem ritkán egészen helyi, lengyel jelleggel ruházzák föl. Az iskola, ha nem egyszerű parasztház, a világszerte ismeretes általános szabású, nemkülönben az urasági lak is, a melynek azonban mégis van olykor valami sajátszerűen lengyel színezete, kivált ha régibb időből való és belföldi építőmester tervezte. Ilyenkor nem nehéz számos rokon vonást találni közötte és a parasztházak között, melyeknek az ilyen úrilak csak tökéletesebb, fejlettebb kiadása. A nemesi udvarházhoz, mely rendesen némi távolságban áll a falutól, két oldalán nagy hársak, vagy magas jegenyék szegte út vezet; az úrilak maga pedig, valamint az egész falu, szinte elvész kertjének és környékének lombos hárs- és jegenyefái között.

A falu alakja teljesen a helytől függ, a melyen épűlt. Hegyes vidéken a parasztházak szétszórtan, sík földön szorosan egymás mellett állanak; azonban itt is, amott is az egész falu igen keskeny a hoszszához képest. Afféle körtér imitt-amott csupa véletlenségből keletkezett, talán a hely alakúlata, vagy egyéb körűlmények következtében, melyek a tér szabadon hagyását követelték. Rendesen az egész falu egy útcza hoszszában húzódik. Nagyobb falukban a fő útczával egyközűleg egy vagy több mellékútcza is halad, melyek megint kisebb kereszt-útczákkal vannak egybekötve. Az útczáknak nincsen nevük; rendesen csak útaknak hívják; itt-ott azonban él még a nagyon régi gaæ elnevezés is. Az út mentén álló házak vagy kerítések sorának po³aæ a neve; az út mentén tehát jobbra is, balra is egy-egy po³aæ húzódik.

Goral férfi és goral nő a Szczawnica melletti Szlachtowából. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Minden háztelek sövénynyel van a másiktól elkerítve és obyœcie (telek), vagy a német „Platz” a neve. A tulajdonos vagyonosságához képest a kerítés vagy deszkából, vagy léczezetből áll, vagy pedig egyszerű fonott sövény. A homlokzat és egyúttal a kapu oldalán e kerítés jobb állapotban van, mint onnan távolabb. A házat a szomszédságban támadható tűz ellen a kerítés egyik vagy másik oldalán is fák védik. Rendesen véggel néznek a házak az útczára, és csak ritkán a hosszanti homlokzatukkal, avagy épen a hátukkal. Az egy vagy két ablakos házvég előtt kis virágoskert, a másik félen pedig a kerttel szemközt gémes, vagy kerekes kút van. A ház előtt többnyire szabad térség, az udvar (podwórze) terűl. Erre következik az obora, a hol a stajnia (lóistálló), a chléw (szarvasmarha-istálló), és a chléwek (sertésól), valamint a kocsiszín, a gazdasági eszközök félszere, meg a natonie (fafélszer) áll, tele rakva a tűzifa hasogatására szolgáló törzsökkel s az építési vagy egyéb czélokra szolgáló fával. Az obora mögött van a gumno (szín), meg a komora (külső kamara), melyben a gabnaneműeket, a szemes főzeléket, a füstölt húst, nemkülönben ládákban a viselő és ünneplő ruhákat, értékes apróságaikat, sőt pénzöket is tartják. Még odább van a széna- és szalma-padlás, s mindezen épületektől jó távol, elejével az útcza felé fordúlva a stodola, vagyis a csűr, mely az udvarnak majdnem az egész szélességét elfoglalja, és annak a belső végét bezárja. A telek egy része takarékosabb gazdáknál konyhakertűl szolgál. Vannak faluk, a hol minden háztelek mögött nyomban következnek a tulajdonos szántóföldjeinek hosszú sávjai. Rendesen azonban a község határában kisebb-nagyobb tagokba szétdaraboltan szokott lenni az egyes gazdák földbirtoka.

A lakóház neve közönségesen dom (ház), de chalupa vagy chata (kunyhó) is. A ház mindig csak földszíntes. A többi épületekkel együtt vágól, még pedig rendesen ácsolt gerendákból, de itt-ott faragatlan szálfákból is épül; téglából csak a legújabb időkben építenek itt-ott. A gerendák közeit mohával, vagy gyakran sárral tömik be, melyet sok helyütt bemeszelnek, a minek következtében a falak hoszszában ugyanannyi fehér sávolt látni, a hány sor gerendából állanak. Mint már említettük, nagyon szeretik a ház egész külső falát is bemeszelni; az ilyen meszelt fal aztán egészen olyan, mintha kőből vagy téglából volna; kivált a krakóiak, de a mazurok és goralok is kedvelik a meszelést, mely csak a lasowiakoknál és a legmagasb fekvésű vidékeken lakó goraloknál, mint pl. A podhalanoknál tűnik el egészen. Kő alapépítmény csak ritkán látható. A legalsó gerenda, melynek przycieœ, vagy legar (talpfa) a neve, tölgyfa tuskókra, vagy kövekre támaszkodik, és rendesen a földdel egyszínt van; a legfelső gerendának pedig platwia (tetőgerenda) a neve. Ezen nyugszanak a tető szarufái és keresztgerendái, melyek az egyik faltól a másikig érnek, és a melyekre megint a szobának széldeszkákból álló tetőzete van erősítve. A szarufákra szegezik a léczeket, és ezzel kész az egész tetőváz. A ház tetejét a síkföldön szalmával födik, melyet kévékben kellőkép előkészítve, vagy egészen simán, vagy lépcsőzetesen erősítenek a léczekre. Ezt a munkát poszycie-nek (bevarrásnak), az ilyen födelet pedig strzecha-nak (szalmafödélnek) hívják. Néhol az eresz (okap) zsindelyből van. A goralok zsindelylyel, vagy keskenyre hasogatott, de nem fürészelt deszkákkal födk a házaikat. Az is előfordúl, hogy a tető felső része van zsindelylyel födve, az alsó ellenben hasogatott deszkákkal. A tetőnek mindkét fő oldalán néha nyílásokat hagynak, melyek az eső és hó ellen fölűl födvék és dymniki (füstlyukak) nevet viselnek. A tető ormának neve kalenica, a legalsó részeé pedig, mely épen a falak fölé nyúlik, az okap (eresz). Hogy alúlról hideg ne hatoljon a szobába, földhányás (przyzba) van a falak körűl, mely egész az első gerendáig, a talpfáig, sőt azon fölűl is ér, s kivűl egy kis deszkakerítéssel, a hegységben pedig kövekkel van védve. A lasowiakoknál az ilyen bástyázatnak szép költői neve mies¹czka (holdvilágocska), a mi a szentek fejét körítő dicsfényre vonatkozik; ennek a régi lengyel neve ugyanis miesi¹czek.

A ház belső beosztása nem nagy változatosságot mutat; e tekintetben csak két fő typust lehet megkülönböztetni. Az egyiknél a bejárat a közepén van, s ezen át a pitvarba jutunk, mely az egész házat két egyenlő félre osztja. Ettől két oldalt egy-egy lakószoba van. A másik typus az olyan ház, melynek csak egy lakószobája és ritkán még egy erkélyszobácskája van; ezek foglalják el a ház nagyobb részét, míg a kisebb a pitvarra esik. Ez esetben a bejárat szintén a pitvarra nyílik s innen jutni a lakószobába; a pitvar azonban itt a homlokzatnak nem a közepén van. Amaz a typus a hegyvidéken, emez pedig a síkföldön általános.

A hegyi lakók házaiban a pitvar egyik oldalán van a fekete, a másikán a fehér szoba, és e mellett a kamra, melyben a ruhaneműt, élelmiszereket és némely kisebb gazdasági eszközöket tartják. A fekete szobában főznek és végzik a különféle házi munkákat. Ebbe szabad bejárásuk van a borjúknak, malaczoknak, főkép pedig a kis bárányoknak, hogy a téli hideg ellen oltalomra leljenek. A fehér szobában vannak a hálóhelyek, ott áll a szövőszék is. A szoba falai simára vannak gyalúlva és egészen tele aggatvák szent képekkel, mint az már a lengyel paraszt házában mindenütt szokás. A falak bizonyos magasságában köröskörűl szépen kifaragott szélű polcz fut, melyen tarka mázos tálak, tányérok, gyakran igen eredeti alakú köcsögök és korsók állanak. A hol ilyen polcz nincs, ott ugyanezen czélra üvegablakos kis pohárszékek állanak a szekrényeken. A fali óra a hegyvidéki házakban nem oly nagy ritkaság, mint a síkföldön. Az ablakos falhoz van illesztve, még pedig az ablakok közé a lócza, és előtte áll a tükörsimára gyalúlt iharfa asztal. A lóczán kivűl még néhány ide s tova elhelyezhető padocska vagy székforma zsámoly is van a szobában. A néha igen szép, de mindig jó téres ágy és mellette a rendesen hófehérre meszelt kemencze foglalják el a szoba többi területét. Az ágy fölött, mint a síkföld lakóinál is, a tetőzeten alkalmasan megerősített rúdon függnek a bundák, posztó felöltők és egyéb ruhafélék. Az ünneplő ruhát, nevezetesen a nőkét, rendesen ládákban tartják, melyek a honi ipar művei s eredeti népies díszítéssel tarkára vannak festve. E ládák a kamarában állanak. A szobák magasak, világosak és majdnem mindig padlózottak, a mi a síkföldön már ritkaság számba megy. A goralok házain rendesen nincs kémény, s a füst a tetőnyíláson át a padlásra, s onnan a füstlyukakon keresztűl, vagy ha azok nincsenek, akkor a tető hasadékain át jut a szabadba.

Mint már említettük, a síkföldi ház két részból, a lakószobából és a pitvarból áll. A szoba belső berendezése olyan, mint a hegyi lakók fekete szobájáé. E szoba mellett van néhol egy másik kisebb, melynek alkierz (erkélyszoba) a neve. A hol a pitvar ketté osztja a házat, ott az egyik szoba fehér, a másik pedig fekete szobája a goralnak. Csak a berendezése más, mint a hogy már az egész ház és annak lakói is egészen más néprajzi jellegűek.

Harmincz évvel ezelőtt még a síkföld házainak sem volt a tetőből kimagasló kéményök, mint a hogy a goralok házainak még ma sincsen. A goral még ma sem látja szükségesnek, hogy ezen valamit változtasson, minthogy neki a füst nem oly alkalmatlan, mint a síkföld lakójának. Ennél a füst különben már csak azért sem mehet a kályhából egyszerűn a tetőnyílásokon át a szabadba, minthogy a szalmafödél mellett az ilyen berendezés tűzveszélyes lenne; itt tehát kémény híján a füst csak az ajtón át mehetett ki, minek folytán az egész szoba tele lett füsttel, s az ajtónak mindaddig tárva kellett lennie, míg a tűz égett; már pedig ez téli időben ugyancsak kényelmetlen állapot lehetett.

A falusi lakosság részint ház- és telektulajdonosokból, vagy földes gazdákból (gospodarz, a hegyvidéken gazda), részint saját házacskával bírókból (chalupniki), zsellérlakókból (komorniki) és napszámosokból (wyrobniki) áll. A telkes gazdák 100 holdon alóli, legtöbbnyire azonban csak úgy 5–10 hold föld tulajdonosai. A saját házikójú gazdának is van egy kis földecskéje. Az ilyenekkel körűlbelűl egy sorsú a zsellér vagy napszámos is, jóllehet ezek, mint a nevük mutatja, másnak a házában laknak, a napszámos pedig csupán a két keze munkájából él. A kinek sem háza, sem földje nincs, az valami mesterséghez lát, a nemesi udvarházakban keres szolgálatot, vagy a városokba és gyárakba szegődik munkásnak. Olyanok, a kik másoknál bérben laknak s valami foglalkozást űznek, falun csak igen kevesen vannak. mezei napszámosok az olyanok, a kiknek a kis házikójukon kivűl csak igen csekély földjük van. Ezek a maguk házigazdaságán kivűl még valami8 kézművességet űznek, pl. vargák, szabók, takácsok, bodnárok, ácsok, kovácsok; vagy pedig családostól mezei munkába szegődnek az urasághoz vagy valamely módosabb gazdához. A míg vasútak nem voltak, addig a Visztula-menti lakosságnak igen jövedelmező foglalkozása volt a tutajozás. A föld különféle termékeit ugyanis, főleg pedig a fát és a gabonát tutajon (tratwy) és ú. n. gályákon (galary) úsztatták le egész Danczigig. Jóllehet ma már a tutajozás jövedelmezősége tetemesen csökkent, azért még mindig gyakorolják, és kétségtelen, hogy e foglalkozás a földmíves egyhangú életéhez képest kalandosabb változatosságánál fogva is bizonyos vonzóerővel bír. A tutajokon is ugyancsak keményen kell dolgozni; de mégis mennyivel kelemesebbé teszi e munkát a mindennapi élet egyformaságától annyira elütő volta, a sok új meg új vidék, város és falu látása! aztán meg partra szálláskor is akad egy s más mulatság. A tutajosok közűl némelyik valami hangszeren is tud játszani, így zene- és énekszóval is szórakoznak. A legközelebbi városban és faluban is kinálkozik egy-egy kis mulatozás. A tutajosok keresete azonban nem mindig egyenlő. Más a fizetése a közönséges evezősnek (oryl), más a kalauznak (retman), vagyis annak a tapasztaltabb hajósnak, a ki egymaga egy csónakon jóval a tutajok vagy gályák egész sora előtt haladva, mutatja a biztos, veszélytelen útat. Útjáról a tutajos a rubeleken kivűl rendesen azon messzeföldön híres csizmákból is visz haza egy-egy párt, a melyek a lengyel királyságban készűlnek; a szeretőjét pedig, vagy valamelyik nőrokonát danczigi borostyángyöngyökkel örvendezteti meg. Aztán meg mesélni valója is van elég.

A telkes gazdák földjeik mívelésével és a házuk tájának, meg fölszerelésének rendbentartásával foglalkoznak. Ehhez számítandók a szarvasmarha, a lovak, juhok és a baromfiak is. A szarvasmarha, a mely általában honi fajta, főkép a síkföldön nagy gond tárgya; ilyen továbbá a sertés is, mint az egész gazdaság és háztartás egyik fontos tényezője. Kiváló szeretettel ápolja azonban a lengyel gazda a lovait, melyeknek honi fajtáját szűntelen javítani törekszik. Lovakkal míveli a saját földjeit és segít a másokéit is mívelni; azokkal szeret járni vásárokra, vagy ünnepnapokon a templomba, ha a saját falujában nincs templom. Ilyen esetekben természetesen keresztelő és lakodalom sem eshetik meg fogatok nélkűl. Nagy kedve telik benne a lengyel parasztnak, ha kocsijába, vagy szánjába fogott lovai gyorsaságát, meg a hajtásban való saját ügyességét fitogtathatja.

A Tátra-vidék goraljai leginkább juhtenyésztéssel foglalkoznak. Juhaik a szarvasmarhával vegyest a rövid nyári időben a hegyvidék magasan fekvő havasi legelőin tanyáznak, a melyeknek hale a nevük. Őszszel azonban, nevezetesen augusztus közepe tájától fogva, a mélyebb fekvésű lekaszált réteken legelnek. A halékon folyó juhászgazdaság és pásztorélet egészen sajátszerű valami. Még a Tátrától három-négy mérföldnyire fekvő helységeknek is vannak a hegységben ilyen havasi legelőik. Mikor a tehenek és a juhok kihajtásának az ideje elérkezik, a község egy teljesen megbízható gazdát választ s átadja neki az egész nyájat. Az ilyen gazdának bác (a magyar bács) a neve. A bác a havasi legelők, vagy polanák gazdáival egyességre lép s azután bojtárokat, ú. n. juhasokat választ, a mi nem más, mint a magyar „juhász” szó kölcsönvétele.

Egy és ugyanazon a napon valamennyi gazda ugyanarra a térségre hajtja a nyájait, ott a bác-czal együtt rendre megolvassák és átadják neki a marhát. A bác szentelt vízzel hinti meg az egész nyájat (kierdel, a német „Herde” szóból) és keresztet vet az útra, s akkor aztán megindúl vele a hegyek felé. A szarvasmarha bőgése, a juhok bégetése, csengők és kolompok csilingelése, kutyaugatás és a juhászok dudálása, vagy hegedűszó mellett vonúl föl az egész nyáj a köves útakon, sötét erdőkön, hegycsúcsról hegycsúcsra, szakadékokon és patakokon át, mindig fölebb-fölebb egészen a havasi kolibákig. Elől a bárányok fehér nyája megy, melyet közben-közben a kosok fekete foltjai tarkítanak; aztán a szarvasmarhák következnek nagy rézcsengőikkel; lovak czipelik a hátukon a különféle házi és fejőeszközöket. Az egész karaván mögött halad a hosszú kondorhajú bác, kinek derekát vállfűző szélességű, gombokkal és sárgaréz csatokkal kivert tüsző övezi; mellette megy fehér bozontos juhászkutyája; utána haladnak a fekete, zsiros ingű juhászok, kiknek a kalapjuk is szinte ragyog a sok zsírtól és piszoktól. Az esőtől, széltől meg a pásztortűzek füstjétől vörösbarna a zekéjök (cuha). Ruhájukat sárga, szűk nadrágjuk egészíti ki, az oldalukon pedig hosszú rojtos, nagy gyapjú-tarisznya lóg. A juhászleányok (juháski) narancssárga fejkendőt, testhez álló, újjatlan, rövid posztó vagy prémes mellényt (serdak) és granátszínű szoknyát, a lábukon pedig, a bácokhoz és a juhászokhoz hasonlag, maguk varrta posztó bocskorokat, kierpcéket viselnek.

Visztula-menti viseletek. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A bekerített nyári tanya közepén áll a koliba, egy czölöpükből összerótt, ablak, padló és padozat nélküli, deszkafödelű, alacosny kunyhó, melynek a tetejére nagy köveket raknak, hogy a szél el ne hordja. Ez a koliba két részből áll. A nagyobbikban a nagy kőlappal védett fal közelében szűntelen égő tűz lobog. E fölött lóg a savós üst; a tűz körűl puszta földön alusznak a juhászok, mert a kunyhóban lévő lóczákon alig férne el kettő is. A kisebb helyiségben tartjék a tejes és vajas edényeket, s ott száradnak polczokon sajtok. A tehenek és juhok naphosszat a nyilt legelőn tartózkodnak a juhászok és a nagy fehér kutyák őrizete alatt. A bácnak nem tiszte az őrzés. Éjjel még a legborzasztóbb, zivatarban is a szabad ég alatt vannak a juhok; csakhogy ilyenkor (a magyar kos szótól származó) koszary (karám) nevű bekerített helyekre hajtják őket. A kutyákra már a nyájak körűl olykor ólálkodó farkasok miatt is szükségük van a juhászoknak. A teheneket éjszakára és rosz időben a többnyire nyomorúságos istállókba terelik, melyek rendesen csak sövényfonatból, vörös fenyűfából, vagy néha egymásra rakott kövekből hevenyészvék és mohával vannak összetákolva. A nyájat nyáron át egyik legelőről a másikra terelgetik, és így trágyázódik fölváltva az egész havasi rétség, a polana. Nyár elején, mikor még kövér a legelő, napjában háromszor, később csak reggel és este fejik a juhokat. A frissen fejt juhtejet putrákba, vagyis fa sajtárokba öntik, melyeket maga a bác készít. (A putra szó helyett egész Lengyelországban a putnia szó járatos, és alighanem a német „Butte” szó kölcsönvétele). A putrában levő tejbe némi oltót, vagyis vízben áztatott borjúgyomor savát tesznek, a mitől a tej zsírja kiválik a savóból. Ezt a folyadékot ugyan csak akkor híjják tulajdonképen savónak, mikor már felfőtt. Heteken át savó, zabkása, savanyú leves és tej a bác és a juhászok tápláléka. A juhsajt egy részét a bác a juhok gazdáinak szolgáltatja be és a nekik jutó részt a következőképen határozzák meg: Kevéssel a nyáj fölhajtása után fölmennek a gazdák a szállásra; mindenik megfeji a juhait és egy pálczikával megméri a fejőedényekben a tej magasságát. Azután kiöntik a sajtárakból a tejet, és ugyanannyi vizet öntenek beléjök, mire megmérik e víz sulyját. A víz sulyja szolgál mértékegységűl a sajt méréséhez, és ez egységnek szintén „víz” a neve. A bác tehát annyi font sajtot szolgáltat be, a mennyi ilyen vízegységet tesz a megállapított mennyiség. Ha a nyár korán kezdődik, jó meleg és a legelő kövér, akkor a bác 10–11 vízegységnyit, ha ellenben borús és a legelő silány, alig nyolczat szolgáltat be. A kialkudott mennyiségű sajton fölűl maradó rész a bácé, a kivel a juhászok is osztoznak. Fáradságos és keserves élet ugyan e havasi pásztoroké, de ennek is megvannak a maga szépségei és örömei.

Mesék, mondák és legendák. – A lengyel irodalomnak meglehetősen bő népmese- és mondagyűjteményei vannak, de azért még korán sincs a népköltés e termékeinek forrása kimerítve, minthogy a lengyel nép még mindig abban a tündérvilágban él, a melyben az örök igazságok megtestesűlt alakokban járnak-kelnek, az eszmék természet fölötti jelenségekben nyilvánúlnak, és az álom szorosan összeszövődik a valósággal. A felhőket, melyek a szivárványon át fölszívják a tenger, a folyók és tavak vizét, valami óriások húzzák maguk után kötélen; a mennydörgés ugyanilyen nevű ember rettenetes lövöldözése, a ki örökkön a titokzatos éji madárra (Latawiec) vadász, de soh’sem tudja lelőni. A nap olyan csodálatos teremtés, a ki Szentháromság vasárnapján keleten háromszor meghajtja magát az Úristen előtt. A holdban egy gonosz paraszt lakik, a ki karácson napján kitakarította az istállóját, de e közben a szeméthányó villájára szúrta föl magát, és azon fönnakadva bűnhödik a holdban. A csillagok az emberek sorsának hű kisérői; mikor valaki meghal, mindig egy-egy csillag hull le az égről. A mennybéli Atyát a nép végtelenűl bölcs, szent és jóságos családapának képzeli, a ki valami csodálatosan ragyogó palotában lakik. E palota kapui néha éjjel megnyílnak, és emberi szemeknek elviselhetetlen fényesség árad ki belőlük. Mikor Sobieski János lengyel király Bécs felé közeledett, hogy a kereszténységet a török ostroma alól fölmentese, egész serege látta e csodát, sőt azt is, a mi az ég megnyilt kapuja mögött történt. Valahányszor egy török járúlt a kapu elé, nyomban a pokolba taszították; ha ellenben keresztény lovag közeledett, az angyalok zeneszóval kisérték be a mennyországba. Ha valamely meghalt ember lelkét az Úr örök kárhozatra ítéli, a szerencsétlen a pokol küszöbén megáll, s attól megrettenve így kiált föl: „Jézus, Mária, Szent József!” A mint az ördög e neki tűrhetetlen szent neveket meghallja, rögtön visszalöki a lelket a földre, s a halott megint föltámad. Az ilyen aztán tömérdek csodadolgot tud a másvilágról beszélni. Erdők, mezők, rétek, folyók és források, hegyek és völgyek mind, mind telvék csodálatos szellemekkel és erőkkel, melyek vagy jóindulatúak az ember iránt, vagy ártalmára törnek; az embernek a természethez való ezen viszonyaiban gyökeredzik a babona, valamint a varázslásban s a mesékben és mondákban való hiedelem. Mindehhez még igen sok szép legenda járúl a szent család, az Üdvözítő és az apostolok, a Szűzanya és a szentek, nevezetesen a lengyel nemzeti szentek életéből, úgy szintén számos monda és rege, melyek mythikus, vagy történelmi személyekre és helyekre vonatkoznak. Mindezekből legalább némi fogalmat alkothatunk a lengyel nép képzelme alkotásainak pazar bőségéről.

E kincsnek némelyike még talán az őskor homályából származik; mások kétségtelenűl idegen népektől kerűlt kölcsönvételek; a többi azonban honi keletkezésű. Hanem az idegenből összehordott kölcsönvételek is egészen lengyel színezetet és alakot öltöttek idővel úgy, hogy többnyire lehetetlen őket a honi eredetű mondáktól megkülönböztetni. Jámbor lelkület, erkölcsi tisztaság és humor szövődik át aranyfonalként az összes lengyel hitregéken, meséken és mondákon.

Ha a lengyel mythosokat, meséket és mondákat forrásaik tekintetéből vizsgáljuk, azt látjuk, hogy mindenekelőtt a természet és a természeti tünemények szolgáltattak bő anyagot a nép képzeletének alkotásaihoz. Honnan lett ez, vagy amaz, miért van ez és nem más valami, mi okból történik ez, vagy amaz így meg úgy, holott az ember azt hihetné, hogy egészen másként kellene történnie: ilyenfélék azok a kérdések, a melyekre a nép képzelme különféle mondákkal próbál felelni. Ha távolból a réteken alá s föl sétálgató gólyákat lát az ember, úgy tetszik, mintha ingújjra vetközött, arató lengyel parasztokat látna. Aztán meg a gólya mindig a falusi házak környékén szeret tartózkodni, és tudvalevőleg békákkal, meg egyéb útálatos férgekkel táplálkozik. S mit jelent ez? azt, hogy mikor az a világot és benne az összes állatokat megteremtette, azt vette észre, hogy a sok csúszó-mászó féreg, a mi az embernek alkalmatlan lehet, túlságosan elszaporodott. Hogy ezen a bajon kissé enyhítsen, megparancsolta a békáknak, gyíkoknak, kígyóknak és mindenféle csúszó-mászó állatoknak, hogy bújjanak be egy nyitott zsákba. Mikor a zsák már jól tele volt velük, a Teremtő bekötötte, előhívott egy parasztot és így szólt hozzá: „Nesze, vedd e zsákot a hátadra, vidd a vízhez és dobd bele. De jól megértsd, hogy a zsákot valahogy ki ne oldd!” A paraszt vállára veszi a zsákot és viszi, de a kiváncsiság nem hágy neki békét. „Ugyan mi lehet benne?” gondolja magában. „Mégis csak megnézem”. Egyszer-kétszer körűlnéz s megnyugszik, hogy az Úristen nem látja. Azzal egy bokor mögé húzódik s ott kioldja a zsákot. Ekkor azonban: zsipsz-szupsz, czup, czup, czup! –s egy szempillantás alatt minden állat szétszaladt. A paraszt csak ámúlt-bámúlt, de e pillanatban az úr gólyává változtatta, s azóta ítélet napjáig egyre vadásznia kell a világ minden csúszó-mászó férgét.

Még a gólyánál is kedvesebb barátja a szántó-vető embernek a pacsírta, mely a feje fölött magasan lebegve oly gyönyörűen dalol, hogy szinte imádságnak tetszik az éneke. Ennek a madárnak is megvan a maga története. Mikor ősapánk elvesztette a paradicsomot, kénytelen lett a kemény földet mívelni, hogy magát és övéit annak gyümölcsiből eltarthassa. E miatt igen szomorkodott. Mikor egyszer így nagy búsan áll s bűnein és azok büntetésén tünődött, oda lépett hozzá a Teremtő és így szólt: „Nos, Ádám, hogy s mint vagy?” „Roszúl, Uram!” – felelé, – nehezemre esik büntetésedet elviselnem, meg az is nagyon szomorít, hogy senki sincs többé fölöttem.” Ekkor megszánta az Úr, fölkapott egy rögöt és a levegőbe dobta. Ebből a rögből egy földszürke madárka lett, a mely nyomban a szárnyait csattogtatva, az Ádám feje fölött kerengett és dalolni kezdett. Mikor az Üdvözítő a földön járt és tanított, akkor a Boldogságos Szűznek a pacsírta mindennap hírt vitt szent fiáról, hogy nyugodt legyen. Ha a Szűzanya bánatában kesergett, kertecskéjében a pacsírta vigasztalta dalával, s nap-nap után lélekszakadva repűlt hozzá a hírrel, hogy a Megváltó már befejezte tanítását, s a kedves madárka így csicsergett: „Úrnőm, szárítsd föl könyeidet; szent fiad mindjárt haza tér.” Mikor pedig a Golgotha hegyén megrendűlt a föld a keresztre feszített üdvözítő halála pillnatában, a pacsírta ott röpdösött szent halántéka körűl és csőrével ki-kihúzott egyet a töviskorona tüskéi közűl, hogy legalább egy csöppel kevesebb vér húlljon a sebeiből. „Azután Krisztus feje fölött siránkozott, hogy töviskoronát kell viselnie, hogy tövist is nyomtak a halántékába ugyanazok a kezek, a melyek a keresztre szögezték; később az Istenanyja, a kicsinyek oltalmazója, magával vitte az Úr kínszenvedésének piczinyke tanúját az égbe, a hol azóta a szeplőtelen Szűz énekese”: Az ő trónja előtt énekli minden reggel és este az angyali üdvözletet, s mikor már a földi harangok elnémúlnak, az ő kis szivecskéjéből még mindig árad a dal, a melybe oly végtelen gyönyörűséggel tud elmerűlni, mintha csak az éneklésben volna az élete. Az Istenanyja pedig álmodozva figyel dalára, s azon tünődik, hogyan segíthetne az emberek földi nyomorúságán. de jaj annak, a ki kedves madárkáját a földön bántja, mert az ilyent az Úr keményen megbünteti.

A lasowiakok (erdővidékiek) viseletei. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Verebek is akadnak mindenütt a földmíves közelében; de ezek már kártékony ficzkók, s néha annyira elszaporodnak, hogy tönkre juttatnák a szegény parasztot, ha valamiképen meg nem tizedelődnének. Simon és Judás apostolok napján, október 28-án, a verebek nem mernek a szántóföldeken mutatkozni, mert e napon az ördög egy óriási vékába fogdossa és a pokolba viszi őket. Csak annyit hagy belőlük a földön, a mennyi a véka lefölözése után lepotyog.

Mint minden madárnak, úgy minden fának is megvan a maga története.

Mikor krisztus Urunk Szent Péterrel a földön járt, élt egy Kalina nevezetű nagyon szép asszony. Olyan volt, mint a nyíló rózsa; de nagyon bánkódott, hogy nincsenek gyermekei, s így nem lesznek a nevének örökösei. Ekkor az Úr Jézus megszánta s egy bokrot teremtett, a melyen épen olyan szép piros bogyók termettek, mint a szép asszony arcza. És ez a bokor mind mai napig a „kalina” (borbolya- vagy sóskabokor, Berberis vulgaris) nevet viseli.

Nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjjel az erdő összes fái tompa zúgással gyászolják Krisztus kínszenvedését; a galagonya azonban emberi hangon jajgat és sír. Ennek az oka pedig a következő: Mikor krisztus föl akarták feszíteni, katonákat küldtek az erdőbe, hogy készítsék el a kínzó eszközöket. A fejszés harczosok láttára a fák mindjárt kitalálták, hogy mit akarnak. Szörnyű fájdalom fogta el őket, mert egyikök sem akart teremtőjének kínzóeszközévé lenni. Az egész erdő elkezdett, mintha szélvész rázta volna, rettenetesen inogni és zúgni. A katonák e közben az erdő szélén álldogáltak. A mint szemlélődni kezdtek, hogy mit vágjanak le, a fáknak most már épenséggel még a neszök is elállott a nagy rettegéstől. A közelben egy mohos vén tölgy állott, az erdő királya. Ez nem türtőztethette tovább fájdalmát s így kiáltott: „Emberek, emberek! milyen kőszívűek lehettek, hogy megváltótokat s alkotótokat keresztre akarjátok feszíteni!” „Ebből lesz a keresztfa!” szóltak a katonák s elkezdték kivágni. „Istenem, Istenem! – jajdúlt föl a tölgyfa, – könyörűlj rajtam!” „Velem kell jönnöd! – szólt az égből egy hang, – s ezért nagy erőt és hosszú életet adok neked.” „Én Uram, Istenem! könyörűlj rajtam!” „Velem kell jönnöd, hogy teljesűljenek a próféta szavai, s hogy a világ megváltassék.” „Irgalmazz, Uram, mert én nem vagyok méltó, hogy szent testedet magamon tartsam!” „Kifürkészhetetlen, de megváltozhatatlan is az isteni akarat végzése.” „Uram, Uram! ne az én akaratom, hanem a te szent akaratod legyen meg!” szólt a tölgyfa és nagyot sóhajtva a földre zuhant. Épen mellette egy nyárfa állott. Az is megtetszett a katonáknak, mert olyan volt, mint valami úri asszony a többi parasztosabb fák közt. A nyárfa minden tagjában reszketett, és alig tudott csak ennyit suttogni: „Szentséges Szűzanya, ments meg!” A Boldogságos Szűz meg is szánta. „Ennek nagyon puha a fája”, mondák a katonák és odább mentek. A szegény nyárfa azonban úgy megréműlt, hogy azóta szűntelen reszket, és a levelei akkor is rezegnek, mikor szél sem mozdúl. A nyárfa mellett egy karcsú mogyoróbokor állt, mint leány az anyja mellett. Ez is egészen megrázkódott, a mint hallá, hogy mit akarnak, és nagy, nehéz könyeket hullatott. A katonák levágták és királyi pálczát faragtak belőle Jézus számára. Hiába sírt-rítt szegény, az Úr akaratának meg kellett történnie. Ájtatos könnyei emlékére azóta termi Isten intézéséből gyümölcsét, a mogyorót. Innen nem messzire egy karcsú, magas bükkfa állott fehéres mezben, mint valami vászon köntösű földmíves. Mikor a katonák a tölgyfa kivágásához kezdtek, a bükkfa erőnek erejével ki akarta magát szakítani a földből, hogy rájok dőlve, vaskos törzsével és kemény ágaival agyontiporja őket. De nem tudott a földtől szabadúlni; erre majdnem elállt a szívverése, elsáppadt és megnémúlt. Csak, mikor a katonák már a fiatal mogyoróbokrot kezdték vágni, akkor sikoltott föl: „Gazemberek! hát még ezt a szegény jószágot sem kimélitek!” Erre őt is megpillantották a katonák. „Ez épen jó lesz czövekeknek, a mikkel a keresztet megtámaszszuk”, mondák, és neki estek, hogy kivágják. „Jézus, Mária, Szent József!” kiáltott a bükkfa és a fejszecsapásoktól lezuhant a földre. Mellette egy parasztos külsejű nyírfa állt. Ez egy szót sem tudott szólni, csak magához vonta az ágait, mintha a sírba akarna lépni és egyre így zokogott, így suttogott: „Ó, Szent Szűz! könyörűlj, könyörűlj rajtam! Hálából majd megvesszőzgetem a gyermekeket, valahányszor a te egyetlen fiacskád szenvedéseiről és tanításairól megfeledkeznek.” A Boldogságos Szűz meg is szánta, és a katonák elhaladtak mellette. A nyírfa mögött állt a galagonya, tele tövisekkel, büszkén és elbizakodottan, s így szólt magában: „Mi félni valóm van nekem; mire használhatnának engem?” „Nézzetek csak! – szólt e pillanatban egyik katona, – milyen pompás töviskoronának való bokor!” Azzal levágták, koronát fontak a töviseiből, a fájából pedig nyelet faragtak ahhoz a korbácshoz, melylyel az üdvözítő szent testét meg akarták ütlegelni. Ezért jajgat és siránkozik nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjjel a galagonya emberi hangon, míg a többi fa csak tompa zúgással tanúsítja fájdalmát.

Sok ember töri a fejét, hogy miképen lehetne a világon a nyomorúságot megszűntetni; ez azonban hiábavaló törekvés, mert a szegénység örök. Ennek pedig ez az oka: Mikor Szent Péter a földön járt és a Megváltó tanításainak megerősítésére csodákat tett, történt, hogy útjában egyszer rá esteledett és éji szállást kellett kérnie. Bekopogtatott hát egy szegény kunyhósgazdához, a kinek Szegénység volt a neve. Szegénység már sokat hallott Szent Péterről, és nagyon megzavarodott, mikor meglátta. „Mivel vendégeljelek meg, édes uram? – mondá, – mikor nekem csak ez a kis agyagkunyhóm van, s benne csak egy kórhadt szalmaágygyal, fekete kenyérrel meg vízzel szolgálhatok.” – „Ez elég is lesz, jó ember; csak tarts magadnál éjszakára, én ennyivel is beérem.” – Másnap reggel Szent Péter útra kelt, de búcsúzáskor így szólott: „Isten fizesse meg a vendégszeretetedet, jó barátom; aranyom és ezüstöm nincsen; de kérj tőlem valamit, és jószivűséged jutalmáúl kivánságod teljesülni fog.” – „Ha már valamit kérnem kell, – mondá szegénység, – akkor csak egyet kérek. Itt a házam előtt ez a körtefa, mely minden évben ízes gyümölcsöt terem számomra; ez a gyümölcs az én egyetlen csemegém és minden örömem nehéz munkám mellett; de mit ér, ha éjjel-nappal akárki szakíthat belőle. Ha tehát megtehetnéd, tedd meg, hogy ha valaki e fára mászik, le ne jöhessen róla, míg én meg nem szabadítom.” – „Legyen óhajtásod szerint”, mondá Szent Péter, és azzal tovább ment. A következő éjjel egyszer csak arra ébred Szegénység, hogy valaki rettenetesen ordít és jajgat a háza előtt. Kisiet, hát egy tolvajt lát a körtefáján, a ki sehogy sem tud onnét lejönni; valami láthatatlan hatalom fogva tartja. Ezért rimánkodik és könyörög, hogy szabadítság meg. „No, te gazember, – szólt Szegénység, – „én megszabadítlak, de csak ha megigéred, hogy soha többet ide nem jössz.” – „Oh, soha többé kárt nem teszek neked”, felelé a körtetolvaj. Így Szegénység hamarosan megszabadúlt a körtéje dézsmálóitól, s a fa évek hosszú során át békén maradt. Végre Szegénység már nagyon elöregedett és nagy betegségbe esett. Ekkor megjelent előtte a Halál. Szegénységnek ugyan nem sok oka volt tőle rettegnie, mivel úgy sem sok jót tapasztalt e világon, de mégis így szólt hozzá: „Tudom, hogy semmivel nem válthatom meg magamat tőleg; de mielőtt elvinnél, menj föl, kérlek, a házam előtti körtefára és szakíts róla nékem néhány körtét, szeretnék utoljára még enni ebből a földi csemegéből, mely egész életemen át üdítgetett.” A Halál fölugrik a körtefára s nagy sebbel-lobbal letép nehány körtét s oda akarja vinni a betegnek. De bezzeg nem lehet! Akárhogy kínlódott, forgolódott, vergődött utálatos csontjaival, mind hiába volt. Elkezdett hát ordítozni és szabadításért könyörögni. Az sem használt. Szegénység végre fölült az ágyában és alkudozni kezdett vele. „No, jól van, ha soha sem jössz többé értem, megszabadítlak.” – „Soha többé!” felelé a Halál. És valóban, a mint megszabadúlt, kereket oldott, és így a Szegénység mindörökre a földön maradt.

A g³uchoiemcyk viselete. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Egyszer az Úristen egy angyalát elküldte egy szegény özvegyasszonyhoz ennek a lelkéért. Az angyal belépett a nyomorúságos kunyhóba, a hol öt kis gyermeket talált, kik haldokló anyjuk ágyánál keservesen sírdogáltak. Szánalmában elszorúlt a szíve, két nagy köny csordúlt ki a szeméből, – és üres kézzel tért vissza az égbe. „Miért nem hoztad el az anyát?” kérdé az Úristen. – Örökkévaló atyám! Nem volt hozzá szívem, hogy magammal hozzam azt a szegény asszonyt, a kit öt gyermeke olyan keservesen siratott.” – „Nesze, fogd ezt a botot, – mondá erre az Isten, – szállj le a tengerre, és csapj vele annak viére. A tenger vissza fog előtted húzódni, s a fenekén egy követ fogsz megpillantani. Törd szét ezt a követ, aztán jőjj megint vissza és mondd meg, mit láttál benne.” Az angyal úgy tett, a mnt az Úr mondá, s azzal visszatért. „Nos, mit láttál?” kérdé tőle az Úr. – „Mikor kettétörtem a követ – válaszolá az angyal, – olyan picziny férget találtam benne, hogy alig látszott.” – „Látod? – mondá az Úr, – én nekem erről a tenger fenekén kőbe zárt féregről is van tudomásom. Hogyan feledkezhetném meg tehát annak a szegény asszonynak a gyermekeiről? Most menj és hozd ide elém az anyjukat!” Így adja elő e legendát a mazurok hagyománya. A goralok kevsbbé gyöngéd érzűlete az angyal helyett a Halált szerepelteti, a ki különben ép úgy megszánja a szegény gyermekeket, mint az angyal. A Halált azonban előtt arczúl üti az Isten, mikor a kőért küldi, és a tenger helyett a Tátra-hegység Tengerszeméhez kell mennie. Mikor megvitte a követ, fogaival kellett azt ketté harapnia, és úgy „botorkált el” megint az anyáért.

Elvarázsolt herczegnőkről, ördögökről és boszorkányokról, óriásokról és egyéb szörnyetegekről, csodálatos kalandokon átmenő katonákról szóló történetek természetesen igen nagy számmal vannak. A lengyelek Faustja Twardowski boszorkánymester, ki a monda szerint a Krzemionski (Krakónak valószínűleg kavicsos talaja miatt így nevezett külvárosa) barlangjában lakott, melyet az idegeneknek még ma is mutogatnak.

Sok egyéb történetke tréfás tartalmávak csupán mulattatásra szolgál. Ezek többé-kevésbé csípős szatirák, vagy elmés adomák. A mazurról pl. azt tartja a rutén, hogy születése után csak kilenczed napra nyílik ki a szeme; a mivel azt akarja mondani, hogy a mazur olyan buta, mint a tök. Kölcsön fejében aztán a mazur meg a következő történetkét meséli a ruténról: Egy rutén egyszer az erdőben egy fenyűfa tetején baglyot látto. Haza szaladt a falujába, és mindenkinek azt mesélte, hogy egy fán az „Úristent” látta ülni. A ruténok hosszas tanakodás után elhatározták, hogy azt az „Úristent” megszerzik a falujoknak, hadd hozzon mindnyájuknak szerencsét. Összeálltak tehát jó sokan, fogtak egy létrát s nekimentek vele az erdőnek. Míg a mezőn haladtak, addig minden jól ment; de a mint az erdőbe értek, megakadtak, mert a létrát keresztben vitték. Hogy az erdőn előbb haladhassanak, a milyen hosszú volt a létrájuk, olyan szélességben kivágták előtte a fákat, s így jutottak el végre ahhoz a fához, a melyen a bagoly ült. Oda állították a létrát a fához, de ekkor meg az volt a baj, hogy a létra nem volt elég hosszú. Mit csináljanak? Kapják magukat, eldobják a létár, aztán közűlök a legerősebb oda áll a fa tövébe, egy másik ennek a vállára s így valamennyien egymás fölé, míg végre a legfelső már eléri a kezével azt az ágat, a melyen az „Úristen” ül, s már nyúl is utána, elkiáltva magát: „Fogom már az Úristent; megvan már!” Erre a legalsó, hogy mennél hamarább megláthassa az Úristent, kiugrik a többi alól. Azok természetesen mind lehúllanak, akár csak a vadkörte a fájáról, s jól össze-vissza törik-zúzzák magukat. De legrosszabbúl az járt, a melyik legfölűl volt, mert ez az egyik kezével a fán függve maradt és sehogy sem tudott onnan lekerűlni. Mit tévők legyenek már most a jó ruténok? Egyikök, a ki nagyon ügyes czélbadobó hírében állott, fölhajítja a baltáját, hogy majd a kezét elcsapja a fán függőnek; de a keze helyett a fejét találja, s erre természetesen lepotyant a szegény jámbor, de az „Úristen” is tovább szállt.

A lengyel is épen olyan babonás ugyan, mint a rutén, csakhogy emennek némely balitéletében nem osztozik, sőt azt ki is gúnyolja, miről az alábbi tréfás történetke is tanúskodik. Egyszer egy gazda kora hajnalban felkölti a szolgáját s azt mondja neki: „Abrakold meg a lovakat, Wojtek, mert kimegyünk az erdőre. Kemény telünk van, és a fánk már fogytán.” Wojtek megeteti a lovakat, azzal a szánra ülnek és gyü ki az erdőre. Alig érnek ki a faluból, hát egy vénasszony megy át korsóival az útjukon. „Tudod mit, szolgám? – mond a paraszt, – álljunk meg!” – „Már miért?” kérdi Wojtek. – „Fordúljunk vissza.” – „Ugyan minek?” – „Nem mehetünk tovább, mert vénasszony ment át előttünk az úton, így ma nem lenne szerencsénk.” Wojtek visszaordítja a szánt és üresen térnek haza. Másnap még korábban kelnek útra, s már csaknem az erdő szélén vannak, mikor egy nyúl fut át előttük. A gazda megint visszafordíttatja a lovakat, mert a nyúl is szerencsétlenséget jelent. Harmadnap, mikor a fa már majdnem elfogyott, megint csak kimentek az erdőre. Már jó mélyen jártak benne, mikor egy farkas szaladt keresztűl az útjokon. Wojtek azt mondja a gazdájának: „No, hallja kend, gazd’uram, e’már igazi szerencsétlenség ám; mert világéletemben azt hallottam, hogy nem jót jelent, ha az ember ilyen állattal találkozik. A’mondó vagyok tehát, hogy térnénk inkább haza”. – „En meg azt mondom neked, hogy ez épen szerencsét jelent, – felel a paraszt, – azért csak hajts, és azzal punktum. „ Beérnek az erdőbe, a szolga szénát ad a lovaknak, s azután a gazdájával favágásra indúl. A lovakat magukra hagyták. Mikor elkészűlnek, azt mondja a paraszt a kocsisának: „Eredj csak, Wojtek, nézd meg, nem bonyolodtak-e be szerszámjukba a lovak.” Wojtek oda megy, hát a két ló ott hömpörög a földön, az egyik már épen hanyatt fekszik, a négy lába az égnek áll, és a farkas csak úgy falja a szügyét. Wojtek lóhalálában szalad vissza, és kiáltja a gazdájának: „Gazd’uram, adja csak hamar a fejszéjét és jöjjön szaporán, mert a „Szerencse” benne van egyik lovunk hasában és javában eszi.” A paraszt kapja az egyik fejszét, a szolga a másikat és előre szalad, nekiesik a farkasnak és agyonveri. „No gazd’uram, kend azt mondta, hogy ez szerencse; most láthatja kend!” a másik lónak meg egészen a nyakára hurkolódott a pányva, úgy, hogy bizton megfúlad, ha Wojtek hamar el nem vagdalja az istrángokat. Késő este értek haza nagy nehezen, de legalább a „Szerencsét” is fölrakták a szán tetejébe.

A mit a krónikások a lengyelek pogány mythologiájából följegyeztek, az jóformán csak néhány névre szorítkozik, de a tudományos kritika azokat is nagy kétséggel fogadja. Ellenben a nép szóbeli hagyománya számos mythosi lényről tud, minők a felhőket maguk után vonszoló óriások, nemkülönben a Mennydörgés. Az óriások légi alakok, és ilyennek látszik a Mennydörgés is, a mely azonban a földön is jár. A Mennydörgés az a vadász, a ki folyton a titokzatos éji madarat üldözi. Nem egyszer megtörtént már, hogy egyesek ezt a vadászt is, meg a madarat is látták. Egy nagy úr pl. minden vasránap vadászatra szokott menni a szent mise előtt. Egyszer szintén így cserkészett, de nem akadt semmi vadra, pedig időközben már elérkezett a mise órája. Ekkor hirtelen fekete felhő kerekedik az égen, és a távolból dörgés hallatszik. Az úr föltekint, és a folyam partján egy furcsa, nagy fekete madarat pillant meg, a mely szomorúan, leeresztett szárnynyal egy szikla tetején ül. Azt gondolja magában, ha már egyéb zsákmányra nem találtam, legalább ezt a madarat lelövön. Eszébe jut, hogy már hét esztendeje hordoz a vadásztáskájában egy szentelt golyót; kihúzza tehát a puskájából a benne levő töltést és a bűvös erejű golyóval tölti meg fegyverét, s aztán elsüti. A madár a földre húll. Oda megy hozzá, fölveszi s minden oldalról jól megnézi, mert még olya soh’sem látott. Gondolja magában: Kár a szentelt golyóért, mert ugyancsak rút állat. Erre valaki a háta megett így szólal meg: „Ne sajnáld, uram! Én már két éve járok utána, de nem tudtam lelőni, pedig ugyancsak sokat puskáztam rá. A mint te rá czéloztál, én meg te rád irányoztam a fegyveremet; s ha el nem találtad volna, én téged lőttelek volna le.” Bezzeg roppant megijedt az úr, mert a mint visszanéz, hát egy olyan magas parasztot lát maga mögött, mint egy fa, s olyan puskával, mint egy fatuskó. A Mennydörgő volt ez, a ki szűntelen e csúnya madarakra vadász; e szárnyasoknak pedig latawce a nevük, mivel roppant gyorsan repűlnek (lataæ = repűlni). A Mennydörgő kezén fogta az urat, és még soká elbeszélgetett vele. Megnézegették egymásnak a puskáját, végűl pedig azt a tanácsot adta az úrnak, hogy vasárnap többé ne menjen vadászni, és azzal gyorsan eliramodott, mint a szélvész. A ki a mennydörgőnek a puskájával próbalövést akarna tenni, bízvást megtehetné, csakhogy előbb vasabroncsot tegyen a fejére, mert az különben szétpattanna a nagy dörrenéstől.

A néphumor azonban egészen másként adja elő a villám és dörgés keletkezését. Krisztus urunk Szent Péternek szigorúan meghagyta, hogy egyetlenegy eretneket se bocsásson be a mennybe. Nem sokkal ezután meghalt a legelső eretnek. Jól tudta ugyan az Üdvözítő rendelkezését, a mely szerint, a ki tőle a földön elpártol, az az égben sem lehet vele együtt; de hát az eretnek épen azért eretnek, hogy nagyralátó legyen; kapja tehát magát, és nagy hetykén fölmegy a mennyország kapuja elé, és elkezd rajta iszonyúan dörömbölni. Szent Péter, a jó öreg, kinyitja neki a kaput, mert ki is gondolhatná, hogy egy eretnek merjen olyan vakmerően kopogtatni az ég ajtaján, mintha csak a saját kalibája volna. Az eretneknek se kellett több; zsupsz! becsuszszant az égbe. Szent Péter rá kiált, majd utána fut; az eretnek azonban csak rohan az egész mennyországon át, hogy csakúgy porzik a lába nyomában. Szent Péter majd kővé dermedt ijedtében, hogy mit szól majd az Úr Jézus. Szerencséjére épen arra repűlt el Szent Mihály arkangyal, s észrevevén a dolgot, oda súgott valamit az égi katonáknak. Az eretnek azonnal megsejti (mert szörnyen ravasz), hogy nagy baj fenyegeti, csak annál gyorsabban kezd futni. Az angyalok meg mindenütt a nyomában, s űzik, hajtják ide s tova. Ebből támad a nagy lárma és robogás, a mit itt a földön mennydörgésnek nevezünk. Minthogy pedig az ég jóval nagyobb, mint a mi földünk, hát elég hely van benne erre a hajszára, és így az is könnyen érthető, hogy a szörnyű zaj majd itt, majd amott hallható. Néha az angyalok az eretneket üldözve oly messzire távoznak tőlünk, hogy a mennydörgést hónapok át sem lehet hallani. Egyszer-másszor az is megtörténik, hogy az angyalok már-már elérik az eretneket; ilyenkor valamelyikök hamarosan kinyitja az ég kapuját, melyen át roppant fényesség árad ki, s ezt hívják az emberek villámlásnak. Máskor meg egy-egy angyal nyakon ragadja az eretneket, hogy fejjel ledobja az égből. Ez azonban gyorsan kisiklik a kezei közűl, mint az angolna, és az ég kapuja irtózatos dörejjel becsapódik; – ilyenkor mondják, hogy leütött a villám. Így kergetik az angyalok Isten parancsára az eretneket vakmerő gőgje büntetéseűl egészen a világ végéig. Csak az ítélet napján fog az elbízakodott eretnek a pokol mélységébe zuhanni.

Földön lakó szellem nagyon sokféle van, hanem a legtöbbje gonosz indulató az ember iránt. Az erdőkben laknak a „vademberek”, a róluk szóló hagyomány azonban már kihalófélben van. Vad kisasszonyok (dziwo¿ony), kiket „csodaasszonyok”-nak vagy „dél-asszonyok”-nak (po³udnice) is neveznek, lakják a réteket és mezőket, továbbá úgy nevezett „mamonok”, melyek szép külsejű, de igen gonosz tündérek, és az embert elvarázsolják vagy roszra csábítják. A dél-asszonyokat azért hívják így, mert déltájban mutatkoznak a réteken és mezőkön s elviszik a gyermekeket, ha magukban találják őket. Ugyanezt teszik a csodaasszonyok is, csakhogy nem épen délben. Ezek különben főkép arra törekszenek, hogy csecsemőket ragadjanak el az anyjuk kebléről, és észrevétlenűl a magukéit csempészszék helyükbe. Az elragadott gyermekeket megvesszőzik, s a vesszőket aztán a szemétre dobják, hogy az illető anyák tudják meg, mi történt a gyermekükkel. Ilyenkor az anya igyekezzék a csodaasszonyt elfogni és a fejkötőjét lekapni, a melyet aztán, ha még úgy rimánkodik, se adjon neki vissza. A fejkötőért ugyanis visszakapja tőle a gyermekét. Az ilyen gyerekben azonban nem sok öröme lesz, mert ha fiú, akkor iszákos, ha leány, akkor rosz személy lesz belőle.

A vademberek, a csodaasszonyok, a dél-asszonyok és a mamonok mind nappali szellemek; ellenben az „éji emberkék” (zmory), a fojtogató boszorkányok (gniotki) és az „öreg” (wiek) éjjeli kisértetek. Valamennyi az alvó embereket kínozza. Az éji emberkék ijesztő álmokat külkdenek rá, a fojtogatók és az „öreg” pedig rá ülnek az alvóra és megnyomják. A fojtogató rendesen a fiatalokat, az „öreg” ellenben a korosabbakat bántja. Mind a kettő törpe, de vaskos növésű és szerfölött sulyos. Ha az ember a sapkájukat elragadhatná, sok pénzt szerezhetne általuk. Ez ugyan igen nehéz, de már nem egy embernek sikerűlt.

A vizekben laknak a „vízbe fúlasztók” (topielce).[145]* A vízbe fúlasztó nem igen nagy, de rendkivűl erős; a legizmosabb parasztot is legyűri és a vízbe fojtja, ha épen ott talál fürödni, a hol a vízbe jotó ül. E vízi szellemek néha ki is másznak a vízből, és a földön járnak-kelnek.

A Beszkidek és Pioninok lakóinak viseletei. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Rendkivűl gazdag a lengyel nép legendákban. A szent család, az Üdvözítő, az apostolok, nevezetesen Szent Péter, a Boldogságos Szűz, kivált pedig a lengyel nemzetiségű szentek, mint Szent Szaniszló, Kunigunda, Jazek, Kanty János, Kázmér, továbbá a búcsúikról és csodáikról nevezetes kegyhelyek megannyi kimeríthetetlen forrásai a jámbor legendáknak.

Kiváló tiszteletben áll a lengyel népnél a Boldogságos Szűz. Ő a lengyel koronának királynője; az első lengyel ének, melyet róla Szent Adalbert szerzett, sok évszázadon át harczi riadója volt a lengyel lovagságnak. Ezért rajongta körűl a lengyel nép az ég és föld királynéját különös szeretettel és alkotott róla ezer meg ezer legendát. Csak kis töredéke ezeknek az a gyűjtemény, a mely nem régen „Mennyország királynéja” czímen Gawalewicz szövegével és Stachiewicz gyönyörű rajzaival jelent meg. Minthogy a tárgyról már az imént szóltunk, a föntieket még csak a következőkkel egészítjük ki.

Hajdan az embereknek nagyon jól ment a dolguk, mert a gabonának egészen más volt a termése, mint ma. A gabonaszár csupa kalász volt a tövét a tövétől a hegyéig. De minthogy a nagy bőség mindig elkapatja az embereket, megfeledkeztek Istenről és a szegényekről. A Szűzanyag az ő végtelenűl irgalmas szíve szerint mégis meg akart előbb róla győződni, vajon az emberek csakugyan olyan gonoszak-e. Tehát isteni kisdedét a karjára véve. Egy faluban alamizsnát kéregetve házról-házra járt. De mindenütt elutasították, sőt néhol még szitkozódó szavakat is kiabáltak utána. E faluból nagyon elszomorodva távozván, a szántóföldek közti úton a szomszéd faluba ment azon hiszemben, hogy ott talán jobbak lesznek az emberek. Jézus azonban nagyon jól tudta, hogy ott is épen olyan istentelenek és kemény szívűek, mint máshol, mint mindenütt. Így szólt tehát: „Meg kell kevesbítenünk a kenyerüket, akkor majd megjavúlnak”. És az Úr már-már fűvé, vagy csak szalmává akarta változtatni a gabonát; de a Boldogságos Szűz mégis csak megkönyörűlt az embereken, és e pillanatban kezecskéjével megmarkolta egy búzaszál kalászának a hegyét. A mit a kezébe fogott, az megmaradt halásznak, ellenben a többi rész csupasz szalmává lett, és azóta a gabonaneműeknek csak fölűl van kalászuk, nem pedig, mint hajdan, a tövüktől a tetejökig.

Kisvárosi hirdető. Eljasz Valértól

Jóllehet hét tőr járta át szívét, s bár egyetlen fiát a keresztre feszítették, a Szent Szűz áldott lelkében még sincs semmi keserűség a világ és az emberek ellen; sőt inkább oltalmazójuk, jóltevőjük és szószólójuk maradt és lesz is örökkön örökké. Még a másvilágon is mentésére siet a veszendő léleknek. Néha ugyanis csapatostúl bolyongnak az árva lelkek, a kik sehol sem lelnek nyugtot; föl-följárnak a temetőbe és így esdekelnek: „Temető, rejts el bennünket sírjaidba, hogy az ítélet napjáig nyugtot lelhessünk.” A temető azonban így válaszol: „Nem tehetem, semmikép sem tehetem, mert gyónás nélkül múltatok ki.” Erre a templom elé mennek és ott könyörögnek: „Templom, bocsáss be bennünket, hogy boltíveid alatt lakhassunk és oltáraid előtt térdelhessünk az ítélet napjáig.” De a templom is azt feleli: „Nem tehetem, nem nem!” Ekkor kimennek az erdőre és ott siránkozna: „Erdő, erdő! Rejts el bennünket sűrűségedben, takarj el és üdíts föl bennünket hűvös árnyékoddal, mert csöndre és nyugalomra szomjúhozunk.” Az erdő zúgása azonban szintén csak azt feleli nekik: „Nem, nem tehetem.” Elmennek a tűzhöz, a vízhez, s mindenütt ugyanazt a rimánkodást ismétlik, de mindenünnen e szörnyű visszautasítás hangzik feléjük: „Nem lehet, nem, nem!” Végre a pokol kapui elé kerűlnek, a mely nagy csikorogva megnyílik elöttük, s a pokol tüzéből ilyen hívó hangot hallanak: „Jöjjetek be!” Ők azonban a rettenetes örvény láttára jajveszékelnek és keserves sírással így folyamodnak a Boldogságos Szűzhöz: „Ments meg, ments meg bennünket! Hisz te vagy a mi anyánk, szószólónk és szabadítónk!” Erre megjelenik a Szent Szűz, keresztet vet rájuk és oltalmazólag teríti föléjük palástját. De a bűnös lelkek nem juthatván be az égbe, a Szűzanya előbb egy köves, rögös és tövises úton vezérli őket az örvény fölött. A talpukból patakzik a vér, de azért csak bátran haladnak előre, mert tudják, hogy az Úr Jézus annyi bűnüket bocsátja meg, a hány vérkönyűt ontanak.

Halljuk még, hogyan keletkezett a Boldogságos Szűz litániája, eme gyönyörű imádság, melyet a lengyel nép oly forró áhítattal szokott elrebegni. Mikor még az Úr Jézus egészen kis fiúcska volt, igen gyakran ült szentséges anyja ölében, és a mint csókolgatta, kis karjaival ölelgette, simogatta, mindenféle szebbnél-szebb és gyöngédnél-gyöngédebb neveken szokta út szólítgatni. Így sorban rá halmozta mindazokat a czímeket, a melyekből ma a Boldogságos Szűz litániája áll. Szent anyja nem akarta isteni gyermekét félbeszakítani és kimondhatatlan édes gyönyörűséggel hallgatta fiacskája gyügyögését. Végtelen boldogságában csak mosolyogni tudott. A mint azonban Jézus e szavakhoz ért: „Lengyelország királynéja”, és isteni erejével a Szent Szűz szívében egyszerre megjelenítette mindazt a fájdalmat, keserűséget, balsorsot és igazságtalanságot, a mit neki az igaz vallás üldözőitől el kell majd szenvednie: ekkor a Szűzanyának összeszorúlt a szíve, könyek törtek elő a szemeiből, és isteni gyermekét forrón a keblére szorítva, szent buzgalommal így fohászkodott föl: „Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, hallgass meg; oh Uram! Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Könyörűlj rajtuk, oh Uram!” És az Úr Jézus szent anyjának ez esdeklésére ünnepies szóval rá mondá: „Amen!”

A szentek legendái többnyire azok csodatételeiről szólnak. Példáúl csak Szent Kunigunda legendáját említjük, IV. Béla magyar király leányáét, Szemérmes Boleszláv lengyel király (1243–1279) feleségeét, kinek férje szűzies életeért kapta melléknevét. A monda ez istenfélő királynénak tulajdonítja a wieliczkai és bochniai híres sóbányak fölfedezését, valamint őt tartja a tatárok Lengyelországba való első berohanása alkalmával a nép megoltalmazójának (1241). Egyik róla szóló legenda ugyanis azt mondja, hogy a királyné, a ki később a klarisszák ó-sandeci kolostorát alapította és ugyanott mint apácza halt meg, a szegény néppel együtt az üldöző tatárok elől Magyarországba menekűlt át.

A bányamondák közűl a wieliczkai bányába temetett bányászlegény történetét említjük. E monda ugyanis nemcsak a wieliczkai és bochniei bányászok mindenkori jámborságának a bizonyítéka, hanem egyúttal történelmi érdekességű is. A lengyelek a bányász mesterséget a németektől tanúlták, és így a szóban forgó monda is a német eredetű Bonar családra vonatkozik. Krakónak Kazimir nevű városrészében áll a Szent Katalin-templom, Nagy Kázmér király (1333–1370) csúcsíves építésű csodálatos remekműve. Ebben az egyházban van egy falra festett csodatévő Krisztus-kép, és közel hozzá egy hasonló festésű Mária-kép. E képek Bonar Jezsaiás életével állanak kapcsolatban, a ki 1380-ban született Krakóban és 1471-ben halt meg ugyanott, a hol a Katalin-templomba temetett hamvai mai nap is nyugszanak. A tekintélyes Bonar vagy Boner család német földről, még pedig alighanem alnémet terűletről kerűlt Lengyelországba. Nagy Kázmér idejében már meg volt ott telepedve. Krakó környékén tetemes birtokai valának, és rokoni kötelékbe léptek az ország legelőkelőbb családjaival. A boldoggá avatott Bonar Jezsaiás, Bonar Florián és Bronis³awa de Brzezie Lanckoroñska fia volt. Egyetemi tanúlmányait Krakóban végezte 1406-ban; doktorrá lett és azután a krakói Kazimir városrészben levő Ágoston-rendi kolostorba lépett s ugyanott maradt haláláig. Szent életének, mély tudományának és megragadó ékesszólásának nagy volt a híre. E hírének köszönhette, hogy a konstanczi zsinatra küldött lengyel követség őt is magával vitte. A zsinaton meg is támadta Husz János tanait, és egy konstanczi polgárnak, valami Körner Jánosnak a feleségét visszatérítette eretnekségéből. Egy vallásos tartalmú latin munkát is írt, a melynek kézírata azonban 1556-ban megégett Krakóban; azt mondják hogy valamikor Németország Ágoston-rendi kolostoraiban igen el volt terjedve és nagyra becsűlték. Nos hát, ez a szerzetes készíttette az imént említett képeket, a melyek utóbb csodatévő hírűekké lettek. A Stachiewicz képén megörökített monda szerint volt egy wieliczkai bányász, a ki valahányszor Krakóba ment, mindig ájtatosan imádkozott az Üdvözítő ezen képe előtt, gyertyát gyújtott előtte, és alamizsnáúl kenyeret osztott ki a szegények között. Egy napon az ájtatos bányászt a beomlott akna maga alá temette, még pedig úgy, hogy már teljesen elveszettnek hitték, és nem is iparkodtak őt kiszabadítani. Hanem a szerencsétlennek a felesége nem csüggedt el; gyakran be-bement krakóba, imádkozott az irgalmas Jézus képe előtt, gyertyát is áldozott, alamizsnát is osztott épen úgy, mint annak előtte az ura szokta volt. És ime, nem is csalatkozott reményében. Egy év múlva kiásták a bányászt, a ki mint egykorú tanúvallomások bizonyítják, teljes épségben kerűlt ki a föld alól. Mikor megkérdezték, hogyan maradhatott életben, azt felelte, hogy a Katalin-templombeli Krisztus mindennap megjelent előtte és egy-egy kenyeret vitt neki. Ennek a réges-rég történt dolognak az emléke hagyományként egészen a legutóbbi időkig élt a megmentettnek családjában, a mely úgy szólván napjainkig áhítatosan szokott imádkozni, gyertyákat égetni és alamizsna-kenyereket osztogatni az irgalmas Jézus képe előtt. A Katalin-templom és a Krakótól jó távol fekvő Wieliczka bányászai közötti kapcsolat fölvilágosítására meg kell jegyeznünk, hogy a Bonar család egy tagja öreg Zsigmond király (1506–1548) idejében nagy érdemeket szerzett hazája pénzügyeinek rendezése és a wieliczkai sóbányák fölvirágoztatása által. Wieliczkában még ma is viselik egyes aknák a Bonar nevet. Bizonyára ez is oka, hogy a boldoggá avatott Bonar Jezsaiásnak a Katalin-templomban levő híres csodatévő két festménye a wieliczkai bányászoknak szűntelen emlékében maradt.

A történelmi mondák jórészt a nép őskorára vonatkoznak. A lengyel nép hajdan több törzsből állott, melyek a lechiták közös nevét viselték. Ez összefoglaló elnvezés azonban feledésbe ment, mikor a lechiták azon része, mely Gnesen és Posen környékén lakott, s magát polan-nak nevezte, a többi törzs fölé kerekedett és mindnyájára rá ruházta a maga nevét. A monda szerint Lech volt a lengyel nép ősatyja. Ez a Lech népével együtt pontosabban meg nem határozható időben a Wartha folyó környékére kerűlt, a hol akkor még rengeteg erdőségek voltak. Ez erdők egyikében Lech és lovagjai fehér sasok fészkére bukkantak, a mit Lech jó jelnek vevén, magával vitte a ritka állatokat. A hol a fészket (lengyelűl gniazdo) találta, oda építette a székhelyét, s a gniazdo szótól a várost Gnieznonak (Gnesen) nevezte el, a fehér sast pedig országa czímeréűl választotta.

A lechtiák korában a mai Krakó környékén Krak (latinosan Krakus) fejedelem uralkodott. Az ő idejében a Wawel hegynek egy barlangjából sárkány tört elő és emberekben, állatokban szörnyű pusztítást vitt véghez. Krakus fejedelem legyőzte a sárkányt, melynek barlangját még ma is mutogatják a Wawel látogatóinak. Azután kastélyt építtetett a Wawelre, a kastély köré pedig várost alapított és azt a maga nevéről Krakównak nevezte el. Különben is kitűnt vitéz hadi tetteivel, a miért is halála után az egész nép nagy pompával temette el és a sírja fölé magas dombot emelt, a mely Krakus-sírja néven még ma is látható krakónak Krzemionki nevű külvárosában.

Minthogy Krakusnak nem maradt fiutódja, halála után leánya, Wanda vette kezébe a kormány gyeplőit. A szépségével és szellemével egyaránt kitűnő fejedelemnő kezére egy Rüdiger nevű német fejedelem áhítozott; Wanda azonban nem akart hozzá menni, mert attól tartott, hogy népe ez úton idegen uralom alá kerűlhet. A megsértett herczeg erre erőszakkal akart czéljához érni és hadat üzent Wandának, a ki azonban nem ijedt meg, hanem vitézei élén maga is kiszállt a csatasíkra. A harcz igen heves volt, de ádáz tusa után végre legyőzték a németeket, a kik futásnak eredtek. Rüdiger kétségbeesésében a saját kardjába dőlt. De Wanda többé nem akarta maga miatt országát hasonló veszedelembe juttatni. Előbb tehát az isteneknek áldozatott mutatott be, és azután a Visztula habjaiba temetkezett. Az egész nép megsiratta és emlékét, mint az atyjáét is, egy magas sírhalom emelésével tisztelte meg. Ez a halom még ma is megvan Krakó mellett azon a helyen, a hol a monda szerint Wanda holttesté a folyóból kifogták. E helyen utóbb falu keletkezett, mely Mogila (sírhalom) nevét épen Wanda sírjának köszöni. Wanda halála után Krakó vidéke tizenkét vajda uralma alá kerűlt, míg végre a polánok kezére jutott.

Lech király után a polánoknak több fejedelmük volt, többi közt a rendkivűl kegyetlen II. Popiel. Ez egyszer férfi rokonait lakomára hítta magához, és a felesége bíztatására valamennyit megmérgezte. Holttesteiket a Goplo-tóba bettette, melynek egyik szigetén állott a kastélya. E holttestekből azonban tömérdek egér bújt elő, melyek elárasztották a király kastélyát és végre magát a vérszomjas uralkodót is fölfalták. Popiel kastélyának csak a tornya maradt meg, melynek még ma is Egér-torony a neve.

Akkortájban élt a Goplo-tó melletti Kruszwicában egy szegény, Piast nevű parasztember, a ki a kerékgyártó-mesterséget is űzte. Mikor a fiának, Ziemowitnak a körűlmetélését ünnepelték, két vándor köszöntött be hozzá, a kik nyilván angyalok valának, s Popiel királynál nem kaptak szállást. Minthogy Piastnál szíves fogadtatásra találtak, csodatétellel megsokasították a gazdájuk ételeit és méz-sörét, s nagy jövőt jósoltak neki. Piastot királylyá választották; a lengyel trónt maradékai is örökölték és családja csak Nagy Kázmérral halt ki (1370). Piast egy dédunokájával, I. Miecislávval kezdődik Lengyelország történelmi korbeli fejedelmeinek a sora. A monda szerint e király vakon született és csak hetedik évében történt körűlmetélésekor lett csoda útján látóvá. Az esetnél jelen volt pogány papok ebből azt jósolták Miecisláv atyjának, hogy a fia által nagy fényesség fog Lengyelországra áradni. És ez be is teljesedett, minthogy a király megkeresztelkedett és egész népét a keresztény vallásra térítette.

A későbbi királyok közűl is többen tárgyaivá lettek a népmondának. A legnépszerűbbek Nagy Kázmér (1333–1370) és Sobieski III. János, Bécs fölszabadítója (1674–1696). A Lengyelország fölosztása utáni időkből Koœciuskót és Poniatowski József herczeget dicsőítik a nép dalai.

I. Napoleonról azt tartja a nép, hogy nagy „Kusijas”, vagyis isten- és emberkisértő volt.

Ma a Wawel várkestély és a székesegyház, a melyben annyi királysír és síremlék van, pusztán áll. E várkastély alatt azonban, a Wawel-hegy szívében a népmonda szerint egy másik, egészen hasonló kastély van; csakhogy az nem olyan rideg és sírboltszerű, mint a földfölötti, hanem épen olyan fényes, derűlt tekintetű és pompás, mint a minő hajdan a másik volt. Van benne egy templomforma nagy, boltíves terem, tele mindenféle fegyverrel és zászlókkal. A terem közepén egy asztal körűl ülnek teljes fejedelmi díszükben az összes lengyel királyok: Lech, Krakus, Wanda, Piast, Miecislav, Bátor Boleszláv, Nagy Kázmér, Báthory István, Sobieski és a többiek is mindnyájan. Évente egyszer a föld alatt nagy lódobogás, kürtszó és harczi zaj hallatszik; s ekkor egyik király, a monda szerint Bátor Boleszláv, éjfélkor kikél a földalatti várból, s kardját villogtatva, a mely akkora, mint egy arkangyalé, szilárd léptekkel végig lépdel a felső várkastély puszta udvarain. A jók ilyenkor meg is láthatják a kísértet-királyt, s láttára végtelen gyönyörűség tölti el a szívüket; a gonoszok ellenben nem látják s a nagy réműlettől elalélnak.

A Visztula melletti Baranów helység egy útczája. Zachariewicz Juliántól

Babonák. – A természetfölötti lényekre vonatkozó hiedelmek némelyikét már említettük. A levegő szellemei közé tartoznak még a már említett „Mennydörgő”-n kivűl az ú. n. Planétás-emberek (Planetnicy), a kik csak abban különböznek más közönséges halandóktól, hogy „csak bizonyos órában” születnek. Pierzchówban pl., Bochniához közel élt évekkel ez előtt egy fiatal pásztor, a ki mindig előre megérezte, mikor lesz eső vagy zivatar. Az egész környék lakossága szentűl hitt az időjóslásaiban. Húsz éves korában azonban egyszer csak egy nagy zivatar közben nyomtalanúl eltűnt; mint a nép hiszi, a felhők közé ragadtatott, a „Planétások” közé. A Planétások ugyanis a felhők között laknak. Különféle vidékeken más-más fölfogás uralkodik arról, hogy mit csinálnak a levegőben. A lasowsiákok hite szerint madzagokon húzgálják a felhőket; a Raba mentén lakók szerint vízzel telt csónakaik vannak, melyeket nekünk felhőknek látszó ködbe burkoltan, ezüst lánczocskákon húzgálnak. Csónakaikat a szivárvány tölti meg tengervízzel; mikor azonban a Planétások e vizet kilocsolják, és nincsen idejök másért egészen a tengerig menni, akkor a szivárvány a folyókra és tavakra is lehajlik és azokból telik meg vízzel. A ki ilyenkor a víz partján állana, azt a szivárvány könnyen fölszívhatná, mint a hogy a békákkal teszi, a melyek aztán az esővel együtt potyognak vissza a földre. A jégesőt a Planétások abból a jégből hasogatják, a melyet a Jeges-tengerből hordanak föl a felhőkbe. Valamikor a Planétások ezt a jeget mozsárban törték, időhaladtával azonban föltalálták a „gyöngyöző”-t, mely aprító géppel sokkal könnyebben megy a munkájuk. A Planétások a felhők között vénűlnek meg; halálukról azonban a néphit semmit sem tud regélni. Jégeső ellen meg tudják a gazdát védeni; de viszont sebtiben jeget és jégesőt is tudnak csinálni, úgy, hogy bármely tó vizét azonnal jéggé fagyasztják. Egy Raba-menti parasztról pl. azt mesélik, hogy mikor már mindent hiába próbált meg a köszvénye ellen, valakinek a tanácsára fölment a hegyek közti Tengerszemhez, hogy a fájós lábait benne megfüröszsze. De alig mártotta belé a lábait, egyszerre csak egy pár nagy szakállú, rongyos kabátú és hatalmas bunkósbotokkal fölfegyverkezett ficzkó termett mellette, s megrohanták, mint valami haramiák. „Mit csinálsz itt?” támadtak rá. „Hát mit csinálnék, mint hogy a fájós lábamat áztatom a szakgatások ellen.” „Rögtön húzd ki a lábad a vízből, –kiáltottak rá, – mert mindjárt akkora fagy támad, hogy magad is belefagysz a vízbe”. Ijedten kapta ki a lábait és várta, hogy mi fog történni. Erre a Planétások, –mert azok voltak, – körűljárják egyszer-kétszer a Tengerszemet és egyre csak ezt kiabálják: „Hollá! hollá! hollá!”, s minden kiáltásnál belecsapkodnak furkósbotjaikkal a vízbe. És ime rögtön vastag jégkéreg borúlt az egész Tengerszemre. A Planétások a jeget előbb a botjaikkal széttördelik, aztán a darabokat a mozsárba és a „gyöngyöző”-be rakják, s íziben jégesővé aprózzák. A paraszt, minthogy többet nem szóltak hozzá, neki bátorodván, kérdezte tőlük, hogy mi végre teszik mindezt. De mennyire megréműlt, mikor megtudta, hogy a faluját jégveréssel akarják büntetni, mert ott egy cselédleány a gyermekét a szabad mezőn, s nem a temető szentelt földjében temette el. Könyörögni kezd most a Planétásoknak, hogy legalább az ő földjét ne bántsák, s nézzék az ő szegény, beteges, munkára képtelen voltát. A nagy kérés-könyörgésre a Planétások végre megszánták, és meghagyták neki, hogy fusson, a mint csak tud, a falujába és tűzeljen hársfa-gallyakat a földje négy végére. Alig ért haza s alig teljesítette a paraszt, a mit rá parancsoltak, hát már kitört a rettenetes égiháború, irtózatos jégesővel, mely az ő földjét kivéve, mindent tönkre vert.

A földön élő vagy a földön olykor meg-megjelenő szellemek közé tartozik a már említett „Fúlasztók”-on, „Csodaasszonyok”-on, „Dél-kisasszonyok”-on és „Mamonok”-on, – melyeket „Istennőcskék”-nek (Boginki) vagy „Ördögnők”-nek is neveznek, – valamint a fojtogató „Lidérczek”-en és „Öregek”-en kivűl még az „Ijesztők” (Strachy) sokféle fajtája. Ide valók első sorban az „Ördögök”, de úgy szintén a „Halál” és a „Bűnös lelkek” is.

Részlet Miechocin faluból, Tarnobrzeg és Baranów között a Visztula mentén. Zachariewicz Juliántól

Az Ördögnek emberi alakja van, csakhogy természetesen koromfekete, tetőtől talpig szőrös, a füle mögött nagy szarvak ágaskodnak, a szemeiből tűz lövell ki, a kezein nagy karmok, a hátulján fark, a lábain loópaták vagy csülkök, nevezetesen disznó-csülkök vannak. A sertésnek különben nem valami nagy jóakarója. Mikor „házasodik” és az útakon és útczákon tánczolva nagy porfellegeket kavar föl (forgószél), könnyen el lehet a mulatságát rontani, csak rá kell kiáltani: „Jobb lenne, ha moslékos dézsát tennél a fejedre és nem kavarnál föl ekkora port!” Azonban az Ördög nem mindig a közönséges alakjában jelenik meg. Parasztnak, úrnak, ifjú legénynek, vagy valamely állatnak, pl. macskának képét is felöltheti magára. Az Ördögök rendesen igen ravaszok, de mégis vannak köztük okosabbak és ostobábbak ép úgy, mint az emberek között. Leggyakrabban találkozik a magános, néptelen útakon ödöngő részegekkel. Az ilyeket az Ördög letéríti a jó útról, és Isten tudja, meddig, sokszor egész éjszakán át is hurczolja őket idestova mindenfelé. De azért józan állapotban is lehet találkozni az ördöggel, és az ilyen találkozás, történjék bár okos vagy ostoba Ördöggel, mindenkor veszedelmes és rémítő. Ezért félnek némelyek az Ördögnek még a nevét is említeni, és mikor káromkodnak, „Hogy a mindenek… vigyenek el!” kifejezéssel élnek, kihagyván az „Ördög” szót. E kifejezésben hajdan (még a XV. és XVI. században is) a mai wszyscy (minden) szó helyett a wsciornasci szóval éltek. E szó a mai irodalmi nyelvből már teljesen kiveszett, és némelyek már azt sem tudják, hogy valaha élt és mit jelentett. Ámde némely vidéken a paraszt még ma is így káromkodik: „Hogy a wsiornasci-k vigyenek el!” Ebből aztán némely jámbor ethnographusok kisütötték, hogy a pogány lengyeleknek hajdan volt valami Wsciornastek nevű istenük, és ennek egész Wsciornastki nevű családja, a mely istenség, minthogy neve káromkodásban maradt fönn, nyilván a gonosznak az istene lehetett.

A Halált a lengyel nép fehérruhás asszonynak képzeli, kaszával vagy a nélkül, néha pedig fürészszel, lapáttal, gereblyével vagy seprűvel fegyverkezve. Mindezek jelképes vonatkozással vannak a Halál munkásságára, mint a ki kaszájával levágja az életet, fürészével koporsót készít, ásójával sírt ás, gereblyéjével szétteríti az elkorhadt csontakat, seprűjével összesepergeti az elhaltak hamvait. A Halált már akárhány ember színről-színre látta, mert a haldoklók mellett néha éjszakának idején meg is jelenik. vagy egész csöndesen megáll a ház előtt, vagy háromszor bekopogtat az ablakon és nevén szólítja azt, a kit el akar vinni. Ha az illető erre azt kérdi, hogy: „ki az?” akkor el van veszve. Tehát nem jó ilyenkor felelni, hanem inkább hamar és hangos szóval egy „Üdvöz légy Máriá”-t mondjon az ember.

Az élők és holtak közötti érintkezés elég gyakori. Nevezetesen a szülők látogatják meg éjjeli időben gyermekeiket. Az apa utána néz a gazdaságnak, az anya elárvúlt gyermekeinek. „Egyszer, a mint alszom a kályhapadkán, – mesélte e sorok írójának egy parasztember, – valami mozgást hallok; az ajtó megnyílik és a boldogúlt feleségem lép be rajta, szakasztott azon mód öltözve, a hogy eltemettük, csakhogy olyan fehér volt, mint a papír. Körűltekint az egész kunyhóban, rá néz a kályhára, aztán meg rám; oda megy mindenik gyermekhez, mindeniknél megáll, soká el-elnézi, végre pedig egész a bölcsőig suhant, a hol a legkisebb feküdt, – mert ennek a kicsikének a születésekor halt meg, – föléje hajol nagy szánakozva, mintha meg akarná szoptatni. Erre én hirtelen talpra ugrom s üdvözölni akarom; de akárhányszor nyújtom is felé karjaimat, hogy magamhoz öleljem, mindig csak mintha levegőt fogtam volna, sehogy sem tudtam átkarolni. Erre elfogott az ijedtség, és fölkiáltottam: „Jadwiœ, drága feleségem!” Ekkor mintha összeborzadt volna; a kakas kukorékolni kezdett, – mire nyomban eltűnt.” a halottakat nem kell soká gyászolni, mert ez nagyon „nyomja” a lelküket a másvilágon. Mindenszentek napján éjfélkor, midőn az elhaltak lelkei a templomba imádkozni mennek, némelyek közűlök nagy korsókat czipelnek, a melyek az értök ontott könyekkel telvék.

A bűnös lelkek a legkülönfélébb módon és helyeken bűnhödnek; főkép azonban puszta várakban és házakban, keresztútakon, temetők környékén, egyéb sivár helyeken, sőt néha egyes fákban. A fákba zárt lelkek siránkoznak, mikor az efféle fa a tűzben ég. A bűnhődő lelkek közűl azonban kiváló említést érdemelnek a Strzygonok (vampirok) és a Bolygótüzek.

A Strzygon olyan ember, a ki halála után éjente gyakran kikél sírjából. Többféle okból lehet az ember ilyen vampir-féle Strzygonná. A ki életében elmulasztotta a bérmálkozást, az halála után okvetetlenűl azzá lesz. A keresztség megnyitja ugyan az ember előtt a mennyországot, egymaga azonban, az úgy nevezett „második keresztség” vagyis a bérmálás nélkül nem elég az üdvösségre. A Strzygon olyan alakban jelenik meg az embernek, a milyen volt megbetegedése vagy épen a halála előtt. Epen azért nagyon nehéz őt a közönséges élő embertől megkülönböztetni. Csakhogy rendesen pokoli tüzet lehel a szájából; jóllehet olyanok, a kiknek már sok dolguk volt Strzygonokkal, azt mondják, hogy ez nem mindenkor történik; abban azonban valamennyien egyetértenek, hogy egy ilyen Strzygonnak már a puszta lehelete is elég, akár tüzes, akár nem, hogy azt, a kit ér, sokszor abban a nyomban megölje. Az ilyen vampir azért minden áron arra törekszik, hogy a vele találkozónak a szájába leheljen és így őt életétől megfoszsza. E szándékkal éjjelenként meg szokta az embereket támadni, és ilyen alkalommal már nem egy parasztnak ugyancsak kemény tusája akadt a vampirokkal. Jobb felől azonban hiába ütlegeli az ember a vampirt; a ki le akarja győzni, annak balfelől kell rá ütnie. de azért ha legyőzte is, még se gondolja, hogy az semmit sem ártott neki, mert nagyon könnyen megeshetett, hogy épen védekezés közben lehelt a szájába, a mikor észre sem vette. Mindenképen nagyon veszedelmes dolog tehát ilyen Strzygonnal találkozni. De kikerűlni is bajos, kivált ha nem árad tűz a szájából. Mert miről is lehessen rá ismerni? Mondják ugyan, hogy kék folt van a hátán, meg, hogy a hóna alja csupasz; de hát ki fogja őt levetkőztetni és ilyen alaposan megvizsgálni. Néha bizony valakinek a legkedvesebb embere, pl. az apja, férje, testvére is vampirrá válik. Éjjel, mikor haza jár, pokoli tűz nem jön a szájából és egészen olyan, a milyen valaha volt; segít a munkában, ellátja a marhát, fát hasogat, borsót csépel, stb. Hajnal előtt visszamegy sírjába s másnap éjjel megint visszatér; senkinek sem fúj erőszakkal a szájába, hogy megölje; már hogyne fogadná tehát az ember szívesen, és hogyne közlekednék vele! Pedig, noha senkinek sem látszik ártani, sőt még segít is a munkánál, azért a közelsége mégis nagyon veszedelmes. Már vele egy levegőt színi is halálos. A kik vele társalognak, mind halaványabbakká lesznek; mintha a vérük lassanként kifolyna, és lesoványodnak. Épen azért legjobb a vampirral semmiféleképen sem barátkozni. Minthogy különféle fajtájúak vannak, különböző módokon lehet tőlük szabadúlni is. Hogy a Sírjából soha ki ne keljen, mindenekelőtt a sírját kell megtalálni. Ennek is többféle a módja. Fonalat kell varrni a vampir ruhájára; s mikor aztán a kakas kukorékol, és a vampir a sírjába tér, csak utána kell menni a fonalszálnak, hogy a sírt megtalálja. Többször nem is kél ki aztán belőle, ha egy Jézus nevével beírt papírlapocskát tesznek a fogai közé és koporsójában arczával lefelé fektetik. Igen ám, de hátha a papírlapocska kiesik a szájából, vagy az egerek összerágják? Ekkor megint csak kikelhetne és újabb károkat tehetne! Ilyenkor, ha az előbbi nem használt, le kell vágni a vampir fejét és a hóna alá dugni. Különben is minden esetben a plebános fogja legjobban tudni, hogy ezzel vagy azzal a vampirral mit kell tenni; csak mindent pontosan el kell neki mondani.

Hajdan csak férfi vampirokról lehetett hallani, pedig bizonyos, hogy nő vampirok is vannak. Igaz ugyan, hogy e sorok írója a paraszt nép köréből kerűlt ilyen nő vampirokról még soha sem hallott; de megtörtént, hogy egy efféle úriasszonytól egyszer egy zsandár is gyáván megfutamodott, mint Swiêtek „A Raba-mellék népe” czímű könyvében beszéli.

Éjjeli bolygótüzek alakjában kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkei bűnhődnek, valamint az olyakéi is, a kik életükben valami igaztalanságot követtek el valaki ellen és azt haláluk előtt nem tették jóvá. Amazok addig bolyognak, a míg valaki meg nem kereszteli őket, emezek pedig annyi évig, a mennyit Isten rájuk rótt. Kínjaikat azonban örököseik megrövidíthetik, ha az illető károsúltaknak elégtételt szolgáltatnak. Az okozott kár különféle természetű lehet, példáúl idegen föld elszántása, mezei vagy házi tolvajlás, a marhának tílosba hajtása, testi sértések. Az ilyen bűnhődő lélek ott bolyog, a hol életében bűnét elkövette és panaszos hangon kiabál: „Szántsd le a mesgyét, szántsd föl a földet!” stb. A legalkalmatlanabbak a kereszteletlen gyermekek bolygó lelkei, melyek, minthogy nem tudnak beszélni, mindaddig üldözik az embert mindenüvé, míg ki nem találja, hogy keresztségre áhítoznak. Félni azonban épen nem kell az ilyen lelkecskéktől, a melyeknek csak az a vágyuk, hogy megkereszteljék őket. Ezt kell tehát mondani: „Én tégedet keresztellek az atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, ha fiú vagy, Ádámnak, ha leány vagy, Evának”. Aztán a világ négy tájéka felé keresztet vetve, leveti az ember a testén levő ingét, ketté szakítja és az egyik felét az újja nélkül oda dobja a bolygó tüzecskének „pólyá”-úl. Mihelyt ezt megtette, nyomban kialszik a bolygótűz. Ha valaki a keresztelést e nélkül hajtaná végre, a bolygótűz nyomban neki esnék, letépvén róla az ingét, sőt bizony a szemét is kisüthetné.

A dembnói fatemplom a sandeci kerűletben. Eljasz Valértól

Némely élettelen dolgoknak is meglehet az a csodálatos tulajdonságuk, hogy el-eltűnnek, és ismét meg-megjelennek, mint a kisértő lelkek. Ilyen pl. az Inclus nevű bűvös pénz, a melyet akárhányszor ki lehet adni s mindig ismét visszatér a gazdája zsebébe. Az Inclus akármiféle pénzzé átváltozhatik; csak a bal láb csizmájának az orrába, a harmadik lábújj alá kell tenni, s a csizmát kilencz napon át éjjel-nappal szűntelen viselni s e mellett folyton az Inclusra gondolni. Ez idő alatt az illetőnek egyszer sem szabad megmosakodnia, sem pedig egy Miatyánkot elmondania. Az így szerzett Inclus egyúttal azzal a tulajdonsággal is bír, hogy azt a pénzt, a melynek melléje teszik, magával ragadja és a gazdája zsebébe varázsolja. Némely betegségek, pl. a Ko³tun (lengyelfürt, zsidófürt, cirragra polonica, hajbetegség), vagy a Goœciec (szakgatás) szintén gonosz szellemek művei, melyek az ember testét megtámadják. A lengyelfürt a haj becsapzódásával kezd mutatkozni, és rendesen csak annak a külső jele, hogy az illetőben a Goœciec tanyázik. Ha valaki az összetapadt fürtöt szétfésülné, ezzel magára haragítaná a Goœciecet, és olyan borzasztó szakgatást kapna minden tagjába, hogy akár belé is halhatna. Azért legjobb a lengyelfürtöt békén hagyni és megvárni, míg magától eloszlik. Csak ilyenkor szabad aztán lenyírni, még pedig teljesen derűlt napon, déli időben. A lenyírt fürtöt egy zacskóban a mellén viseli az illető egészen a legközelebbi nagypéntekig vagy nagyszombatig. Nagypénteken mocsárba lehet dobni, nagyszombaton pedig kecskefűz tövéhez elásni. De mind a két esetben valami kis pénzt kell melléje a zacskóba dugni, avagy pálinkával meghinteni. Ezen a módon a Ko³tun ezután békét hagy az embernek, és a mocsárra vagy fűzfára ragad, a melyek aztán kiszáradnak.

A Ko³tunt már elégszer látták is, a mint ebbe, vagy abba a kunyhóba belopódzott, hogy ott valakit meglepjen. Körűlbelűl olyan, mint egy nagyobbfajta vakond avagy egér. Legkönnyebb valamely épen átutazó „rosz ember” varázslása útján elfogni, vagy pedig úgy, hogy az ember fölriasztja, a mikor az olyan mocsárban, vagy fűzfa alatt ráakad, a hová valaki rejtette. De a világért sem szabad ilyenkor rajta keresztűl lépni, vagy a mellette levő pénzt elvenni, vagy akármi módon megérinteni, mert ezért boszút áll és belemászik az emberbe. Egyszer egy legény a Ko³tuntól elvett egy krajczárt és szivarkát vett rajta; de alig szítta ki, már is minden tagjában szörnyű szakgatást érzett. Még szerencséje volt, hogy a gazdája rájött a baj okára, és a legénynek a lelkére beszélt, hogy a Ko³tuntól kérjen bocsánatot és adjon neki elégtételt. A bocsánatkérés a következő volt: „Kedves Ko³tunkám ostobaságból elvettem a krajczárodat, de most már tudom, hogy ez mit jelent, és nagyon sajnálom, könyörűlj rajtam, nesze azért az egy krajczárért akár öt, csak ne tégy kárt bennem”.

Varázslók, férfiak és nők, egyaránt nagy számmal vannak. A varázslónők vagy boszorkányok főkép a tehenek tejét apasztják el vagy rontják meg, még pedig az ördöggel való czimboraságuk útján. A boszorkányok megismerik egymást, mert minden pénteken napfölkelte előtt, a falu határában, vagy a földek és legelők mesgyéin gyűlést és tanácskozást tartanak. Van továbbá egyszer minden évben az ördögökkel való közös fő gyűlésük is nagypénteken, szintén napfölkelte előtt, a falu határában, vagy a földek és legelők mesgyéin gyűlést és tanácskozást tartanak. Van továbbá egyszer minden évben az ördögökkel való közös fő gyűlésük is nagypénteken, szintén napfölkelte előtt. Ezen az összejövetelen különféle füveket főznek és megtanítják egymást, hogyan lehet a mások teheneit a legbiztosabban megrontani. Tanácskozásukat nagy czéczó követi, melyen a boszorkányok az ördögökkel tánczolnak és dáridóznak. Erre a fő gyűlésre a boszorkányok pemetékből, söprűkből és sütőlapátokból varázsolt lovakon nyargalnak, s paripáik nagyon hasonlítanak az illető szerszámokhoz, a melyekből lettek. Az ördögök lovai azonban koromfeketék és más, közönséges lovaktól csak abban különböznek, hogy nincsen sem sörényük, sem farkuk. érkezéskor és távozáskor csókkal üdvözlik egymást, s ettől a csóktól olyan rútak a boszorkányok.

A boszorkányok főkép a nekik kellő varázsfüvek szedegetésével foglalkoznak. Ilyenek kivált a harangvirág, a tisztesfű, a sárga szironták, a katángkóró, a vad kakukfű, a lókörmű szattyú. A füvek szedegetése közben szűntelen ezt mormolják: „Gyűjtöm a hasznát, de nem az egészet”. E füveket megfőzik, és ezzel az ilyen helyeken legelő tehenek tejét elapasztják. A ki a boszorkányokat meg akarja látni, annak Szent Adalbert napja előtt kora hajnalban el kell mennie a legelőkre, a hol minden esetre fog ilyenféle asszonyokkal találkozni. De kivált nagypénteken siet minden boszorkány a legelőkre füveket szedni. Hogy különben megtudják, kik a falu boszorkányai, annak különféle módjai vannak; sőt arra is lehet a boszorkányt kényszeríteni, hogy a megkárosítottnak házában megjelenjék. A boszorkányok tehenei természetesen mindig nagyon bőven tejelnek; de a boszorkány csak azért tart tehenet, hogy ne lássák meg, honnan kerűl a sok teje, minthogy akármilyen tárgyat, példáúl létrát, jászolt, talyigát, kötőféket, czöveket, vagy bármit meg tud babonázni, s csak alája kell tennie a sajtárt, és annyi tej folyik belőle, a mennyit akar.

A boszorkányokon kivűl vannak még varázslók, és olyan emberek, a kik a nélkül, hogy varázslók volnának, mégis rendkivűli dolgokat tudnak bizonyos eszközökkel végrehajtani. Így pl. a denevérnek van egy csontocskája, melylyel láthatatlanná teheti magát az ember; csak érteni kell e csontocska megszerzéséhez, ennek pedig megvan a megszabott módja. A ki e csontocska birtokában van, az csak vegye a fogai közé és rögtön eltűnik a mások szemei elől, míg ő egészen jól látja amazokat. Épen ilyen csodálatos hatású csontocskája van a macskának is, de csak az olyan fekete macskának, a melyen egy parányi fehér folt sincsen. A páfrány magva minden ajtót és lakatot kinyit, és kincsek fölkutatására segít. Hasonló tulajdonsága van a „tolvaj” nevű fűnek is.

Némely kisebb falukban vannak úgy nevezett „felhő-harangok”, melyek külön erre való haranglábakon függenek, s a községtől e czélra alkalmazott harangozóik vannak. E harangoknak az az erejük, hogy a zivatart és jégesőt az illető faluktól, sőt néha bizonyos távolságú szomszéd faluktól is elhárítják. A harangozónak azonban ügyelnie kell, hogy épen a kellő időben kondítsa meg a harangot, mert különben a felhő átlépheti a határt, és minden kongatás hiábavaló. A Planétások úgy e harangokra, mint azok kongatóira szerfölött haragszanak. Gyakran megtörtént már, hogy a Planétás kikapta a kötelet a harangozónak a kezéből, és rá kiáltott: „Ereszd el, ereszd el!” az ilyen „felhő-harang”-ot megszentelni igen nehéz dolog. A papnak, a ki erre vállalkozni akarna, egyfolytában kilencz nap és éjjel „nehéz” imádságokat és igézéseket kellene mondania, és az egész idő alatt nem lenne szabad sem a szemét lehúnynia, sem ennie, vagy innia.

Érdekesek az emberek és az állatok közötti vonatkozásokat illető fölfogások is. A macska példáúl csak hetedik éves koráig marad hű a gazdája házához; később különféle házakban, sőt más-más falvakban is kóborol, éjjel pedig puszta helyekre megy, hogy ott az ördögökkel tánczoljon. A gólya a háztájat, a hol fészkel, megvédi tűzvész és villámcsapás ellen; épen azért nem is jó vele kikötni, kivált a fészkét leverni, vagy a fiókáit megölni, különben megboszúlja magát; üszköt visz a csőrében és fölgyújtja vele a házat.

Ősidőkben, az „Atya Uristen” világkormányzata alatt, az emberek óriás termetűek valának. Ostornyélűl akkor a parasztnak egy-egy egész mai fenyűszál kellett, ostorát pedig száz köteg kenderből sodorta. Mikor a „Fiú isten” uralma kezdetével a mostani emberek termettek, a régiek szörnyen csodálkoztak rajtuk. Egyikük egy ilyen kicsiny szántó-vetőt a keztyűje egyik ujjába dugva, hazavitt, hogy a feleségének megmutassa, még pedig ekéstűl, boronástúl, kocsistúl, a béresével és az egy pár lovával együtt. A Fiú isten uralma után következik a Szentléleké; ez alatt azonban az emberek már olyan parányiak lesznek, hogy a mai kemenczékben bátran elcsépelhetnek.

Ünnepek és szokások. – A keresztény ünnepi naptár a karácsonyi ünnepkörrel kezdődik. A karácsony-ünnep előtti nap neve „Wilia” (a latin vigilia szótól), és e naphoz, mely az egész lengyel nemzetnek igen nagy ünnepe, a népnél még igen sok titokzatos szokás fűződik. Az ünnepnap fő része a bőjtös vacsora, melyet alkonyat táján áhítatos hangúlatban költ el az egybegyűlt család, még pedig a palotában lakó főúr is egészen azon módon, mint a legszerényebb földmíves a maga szalmafödele alatt. E vacsoráig a parasztnép rendesen „szárazon” (vagyis étlen) tölti az egész napot. Legfölebb ha egy darabka száraz kenyeret esznek ilyenkor, és innen a „száraz” szó.

A mi e napon történik, ugyanaz fog az egész éven át történni; mindenki óvakodik tehát szomorkodni, különben az egész éve szomorú lenne. Épen így lehetőleg kerűlik a betegeskedést, nehogy az egész éven át betegek legyenek; a gyerekek meg a verést, hogy az egész éven át ki ne kapjanak. E napon semmit sem szabad javítani, vagy kölcsön kérni, beteg embert sem jó a házba bocsátani, ha pedig mégis belépne, a mint eltávozott, rögtön egy hagymát kell utána dobni, hogy betegsége a házba be ne fészkelődjék. Bundában sem jó e napon sehová sem belépni, mert keléseket visz az ember a házhoz. Ha azonban e napon valami jól sikerűl, az az egész esztendőre szerencsét jelent. Épen ezért nemcsak a tolvajok, hanem mások is „szerencsét” próbálnak a Wilia előestéjén. Szomszéd a szomszédjától csupa tréfából el-elcsen egyetmást, a mit azonban a következő éjjel megint visszalop a helyére. Megesik, hogy a falu legényei egynémely gazdának egészen a háza ormára vontatják föl a szekerét, s aztán ott hagyják. Szegény bohó, keresi a kocsiját, s míg a háza előtt járó-kelők kaczagják, csak nagy sokára, néha már csak vacsora előtt veszi észre, hogy a szekere a háza tetején van.

Parasztkunyhó belseje a Krakó melletti Radziszówban. Eljasz Valértól

A gazdasszonyok kora reggeltől fogva sürgölődnek a vacsorára való sütés-főzés körűl. Alkonyat beálltával azonban mindennel elkészűlnek. Ekkor a házigazda egy köteg szénát s egy kis kéve búzaszalmát visz be a szobába. Beléptekor így szól: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”, mire a háznép ezt feleli: „Mindörökké, Amen!”Erre mindenféle gabonájának a legeslegjavából elővesz pár szálat és szemet, a mit a gazdasszony egy kis szénával együtt kiterít az asztalra, fölébe pedig hófehér abroszt borít. Erre aztán egy egész kenyeret és ostyát tesz, melyet néhány napra elegendő mennyiségben már elve bevásárolt az egyházfitól. A gyermekek mindúntalan ki-kikukucskálnak az ablakon, vagy ki is futnak az ajtón, az első csillagot lesve, mert ennek az égen föltűnte a vacsora megkezdésének a jele. A vacsora kezdetekor ünnepi csönd van az egész házban. Mély áhítattal borúl le a gazda összes háznépével és cselédségével, s ha esetleg vendége van, azzal együtt térdre, s mindnyájan elimádkozzák a Miatyánkot, a melynek végéhez rendesen még a következő imádságot toldják: „Nagy Isten! hálát adok még Te néked azért, hogy meg engedted érnünk e szent estét, s kérünk, adj nekünk a jövő esztendőben is szerencsét és áldást!” Miután fölállt, egy szentel ostyát vesz le az asztalról, ketté töri a feleségével, aztán sorban megosztja a gyermekeivel és a cselédséggel, vagy a többi házhoz-tartozókkal, s e közben mindnyájuknak minden jót kiván. Némely helyütt e szertartás közben a jó kivánságok elmaradnak, s az egész ájtatos csöndben történik. Ha valaki a családtagok közűl nincs jelen, soha sem mulasztják el, hogy róla meg ne emlékezzenek, a mi néha nem könyhúllatás nélkül esik meg. Ezután a háziasszony föltálalja az ételeket, mindnyájan az asztal köré ülnek, s megkezdődik a karácsonybőjti vacsora, melynek joggal „postnik”, vagyis bőjti lakoma a neve, minthogy csupa szigorú bőjtös eledel kerűl az asztalra, a mibe még vajnak és tejnek sem szabad lennie, csupán olajjal lehet főzve, vagy sütve. Az étkek száma azonban nem csekély, minthogy a szokás azt kivánja, hogy lehetőleg képviselve legyenek az illető vidék egész éven át termő eledelei. A gazda minden ételt megáld, mikor az asztalra teszik, s ő vesz belőle az első kanállal. Némely vidéken így szól e közben: „Gyere, farkaska, bőjtölj velünk; gyere, koldús, egyél s pihenj velünk.” A farkas tudvalevőleg nem nagy barátja a bőjtnek, s így az első kívánság tulajdonképen azt az óhajtást fejezi ki, vajha a farkas az egész ében semmi kárt ne tenne a jószágban. A második vers pedig arra a régi szép szokásra czéloz, a melynek értelmében hajdan a karácsonyi lakomára még a koldúsokat is meghívták, a mi a hagyományhoz való ragaszkodásból itt-ott még ma is megtörténik.

A vacsoránál csak páros számú lehet az asztaltársaság, különben valamelyikök, azt tartják, nem érné meg a jövő évet. Ha tehát nem telik ki a háznépből a páros szám, akkor valami szegényt hívnak meg helypotlónak. Az ételek sorát a híres lengyel „barszcz” kezdi meg, melyet ez alkalommal gombával készítenek. Ezután burgonya, káposzta, borsó, zabkása, a lekváros derelyéhez hasonló „pirogi”, tatárka kása, sárgarépa, köleskása, mákos metélt s végűl „pampuczki”, vagyis búzalisztből készűlt és olajban kisütött fánk következik, mely mézzel van kenve és czukorral meghintve. E vacsora közben semmiféle szeszes italt sem szokás inni, hanem csupán vizet, vagy aszalt szilva és körte kifőtt levét. Némely tájon még vizet sem isznak e vacsorán; azt tartják, hogy ellenkező esetben az egész éven át gyomorégése lenne az embernek. A különféle ételek elköltése közben az egyes vidékeken sokféle szokás járja. Példáúl a káposzta evése közben a gazda a mellette ülőnek könnyedén meglegyinti a fejét s így szól: „Bokrosodjál, káposztácska, bokrosodjál!” Mikor borsót esznek, gyöngén megczibálják egymásnak a haját, mondván: „Tekergőzzél, borsócska, tekergőzzél!” Vagy: „Kötődjél, borsócska, kötődjél!” Továbbá egy kanál borsót kivesz a gazda a tálból, kidobja az ablakon és így szól: „Nesze, farkaska, lásd meg e borsót, de ne jőjj hozzánk a jövő újév előtt”. A kölesnél fejbe kollintják egymást s ezt mondják: „Csomósodjál, köleske, csomósodjál!” A burgonyánál: „Csirázzál, burgonya, csirázzál!” Tésztás eledeleknél: „Sokasodjál, gabona, sokasodjál!” Káposzta-evés közben nem szabad a kanalat lenyalni, különben a következő évben a hernyók megeszik a káposztát. Arra is ügyelnek, hogy kinek az árnyéka a legélesebb és a leghosszabb vacsora közben; hitük szerint ugyanis az ilyen árnyék gazdája lesz a leghosszabb életű.

Vacsora végeztével megint térdre borúlnak valamennyien és hálát adnak Istennek, hogy e vigiliát megérniök engedte, vagy rázendítenek egy „kolendár”-ra, vagyis karácsonyi énekre. Az egész falu csakúgy hangzik, szinte harsog az általános énekléstől, mely után egy időre ismét elcsöndesűl minden, mert még igen sok ez estén a teendő. A gazdja kioldja a szalmakévét vagy kévéket, már a mennyit épen a szobába vitt, s a legényekkel versengve földbál belőlük néhány maroknyit a szoba mennyezetére. Mentűl több szalmaszál akad meg a gerendák között, annál dúsabb lesz az év aratása. A leányok kiszaladnak az udvarra s „Holla ho!” kiáltozással várják a visszhangot. A honnan jön, onnan érkezik a jövendőbelijök. Mások meg kisietnek a patakhoz és a kezükkel egészen a víz fenekéig lenyúlkálnak. A ki ilyenkor véletlenűl egy darab bőrt halász ki, annak az ura varga, a ki szeget, azé kovács, a ki egy darab fát, azé asztalos, a ki egy marok földet, azé parasztgazda lesz. Különben mindenki jól teszi, ha a vacsora után kimegy a szabadba s az erdők és hegyek felé lehel, mert ezzel megóvja magát a torokfájástól. Ez alatt a gazda a béreseivel szalmaköteleket fon. Majd baltát vesz a kezébe, a legények pedig a köteleket fogva, kimennek a gazdájukkal együtt a gyümölcsfákhoz. Minden fát sorra járnak s a melyiknél megállnak, azt a gazda háromszor jól megüti a szekerczéjével és így szól hozzá: „Leváglak, mert nem akarsz teremni”. A legények azonban könyörögve szólnak közbe: „Ne vágd ki, ne vágd ki, mert még fog teremni”. „No, ha így van – szól a megengesztelt gazda – akkor jó”. S ezzel körűlfonja a fát egy szalmakötéllel, a mely mindaddig rajta marad, a míg magától le nem esik. A ki karácsony bőjtje után jár valamely lengyel faluban, nem egy ilyen szalmakoszorús fát láthat.

De az állatok is hadd érezzék meg, hogy karácsony bőjtje van. E czélból utóabrakúl a legjavából kapnak. A lovakat, melyeket közönségesen csak szénával és szecskával tartanak, ez alkalommal ráadásúl még zabbal is jóllakatják; a tehenek is jobbféle és bőségesebb zöld takarmányt kapnak, sőt a sertéseknek is kevernek szemes táplálékot a rendes eledelük közé. Az állatok ez éjjelen emberi nyelven beszélgetnek egymással, s a ki az ilyen beszélgetést kihallgathatná, ugyancsak csodálatos dolgokat tudhatna meg tőlük; de a hallgatódzás veszedelmes. Egy paraszt mégis megkisérlette; a jászol alá bújt, hogy a barmait kihalgassa. „Nem sokára, meglássátok, – szóltak az ökrök a tehenekhez, – nehéz munkánk akad”. „Vajon miféle?” kérdik a tehenek. „Ne is kérdezzétek, – válaszolnak az ökrök, – a gazdánkat visszszük ki a temetőbe”. És úgy is történt, mert másnap a paraszt már halva volt. A gyümölcsfák megkoszorúzása után az istállóajtókat sorban háromszor meg szokás kopogtatni és bizonyos kérdéseket intéznek a benn lévő állatokhoz. A sertésektől megkérdik, hogy dús lesz-e az év makktermése; a szarvaszmarhától pedig, hogy lesz-e sok széna; a lovaktól meg: „vajon megyünk-e az idén lakodalomba?” Ha erre az állatok az istállóban hallhatóan megmozdúlnak, azt kedvező jelnek tekintik; a legkedvezőbbnek pedig azt, ha a sertés röfög, az ökör bőg és a ló nyerít a hozzá intézett kérdésekre.

Ilyenformán az udvaron és a kertben is rendet csinált a gazda, s most már legfölebb még az van hátra (ha ugyan már a vacsora előtt el nem intézte), hogy minden szögön függő sulyos tárgyat leakasszon, mert ilyen nagy és szent ünnepeken, a minő a karácsony, semminek sem szabad dolgoznia, vagy bármikép megterhelve lennie. Még az óra nehezékeit is le kell szedni, nemkülönben a szabadon függő kútostort is, a melyet ez időre a kút kávájához támasztanak, stb. Ezután ismét a szobába gyülekeznek valamennyien, és megint elhangzanak a kedves karácsonyi énekek, melyek ez órában Lengyelország összes katholikus falvaiban és városaiban, palotában és kunyhóban egy szívvel-lélekkel dicsőítik a Megváltó születését. S a lengyel ember, legyen ez órában akárhol a világon, szárazon avagy vízen, Szibéria jégmezőin avagy Brazilia délszaki őserdőiben, – mindenütt megemlékezik e nagy és szent ünnepről. Így tart ez éneklés egész éjfélig, a mikor a harangok a pásztorok miséjére szólítják a hívőket. Ekkor, a ki csak teheti, a templomba siet; a világért sem mulasztaná el senki a szent misét, mely után még eléggé kialhatja magát az ember. Ha pedig a miséről haza térve sem tudna már elaludni, annál jobb, legalább az egész következő éven át nem lesz álomszuszék. Pontban éjféli tizenkét órakor minden kútban borrá változik a víz; meg is teszi némelyik, hogy ilyenkor még a templomba lépte előtt hamar oda szalad a kúthoz, ha netán eltalálná a szerencsés pillanatot, s egy vödör vagy kanna bort meríthetne belőle. Csakhogy nem könnyű dolog; mert először is nem tudhatja az ember, hogy épen éjfél van-e, mikor az óra tizenkettőt mutat; másodszor pedig annak, a ki e csodát tapasztalhatja és e bort megízlelheti egész életében egyetlenegy halálos bűnt sem volt szabad elkövetnie. Karácsonyi bőjtjének éjfelén különben még egyéb csodálatos dolgok is történnek. Ilyenkor egy pillanatra kinyílik, de azután nyomban el si hervad a mogyoróbokor. A mely leány a virágához hozzá juthat, azért valamennyi legény bolondúl, s a kit akar, azt választhatja férjének. Legény is lehet ilyen szerencsés e virág birtokában, a mely különben gazdaggá is teheti az embert.

Zakopanei öreg hegyi lakó a háza kapujában. Eljasz Valértól

Karácsony napja olyan nagy ünnep, hogy ilyenkor nem illik kisöpörni a szobát sem, melynek a padlóját előtte való este szalmával hintették be. E napon látogatásokat sem tesznek sem barátaiknál, sem szomszédoknál. Majdnem az egész délelőtt az isteni tisztelettel telik el a templomban, délután meg vecsernyére mennek, este pedig ismét karácsonyi énekeket zengedeznek, de korán térnek nyugalomra. Hajdan egész Lengyelország-szerte lóháton szoktak karácsony napján templomba menni. E szokás még ma is él a lasowiakoknál, nevezetesen Stale és Mokrzyszów falvakban, melyek közűl az előbbi mintegy háromnegyed mérföldnyire van a tarnobrzegi templomtól, a másik pedig fél mérföldnyire. Már néhány héttel karácsony előtt jobban táplálják és ápolják a lovakat, hogy szégyent ne valljanak velük. Karácsony napján reggel nyolcz óra tájban lóra ülnek Stale öreg és ifjú férfiai és a Mokrzyszów felé vivő út mellett álló szentkép előtt gyülekeznek. A mint a falu legidősbje közéjük ért, megindúl a körűlbelűl kétszáz lovasból álló csapat s nyereg nélkül üget Mokrzyszówba. Ott az útmutatónál legalább ugyanakkora csapat vár rájuk. „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntik őket a staleiak. „Mindörökké, amen!” felelnek amazok. Mind a két csapat egyesűl s most így mennek Tarnobrzegbe. Eleinte csak ügetnek, de nem sokára fölhangzik innen-onnan a jelszó: „Jól megüljétek a lovat, legények!” Erre eszeveszett vágtatás kezdődik. Senki sem kíméli a lovát, mert e félmérföldnyi úton mindegyik meg akarja mutatni, kinek vannak jobb lovai, a staleiaknak-e vagy a mokrzyszówiaknak, és hogy kié a legjobb a maga csapatjában. Ez a verseny valósággal élet-halálra szól. A ki a lóról leesik, a mi nem egy pelyhes állú sihederrel megtörténik, azt ráadásúl még jól ki is nevetik az asszonyok. A lovakat Tarnobrzeg külvárosában a dzikówi parasztok őrizetére bízzák, és gyalog mennek a templomba. Isteni tisztelet után haza nyargalás közben megint hasonló futtatás következik. De visszatéréskor nem olyan nagy szégyen a lóról lebukni, mint oda menet. Azonban e lovaglás czélja korántsem pusztán az, hogy kitűnjék, kinek jobb a lova. A lasowiakok ugyanis azt mondják, hogy azért mennek ilyenkor lóháton, mivel bűn lenne kocsira rakodni, és mert ez okból legalább jobban tartják a lovaikat. Ugyane szokás Nyugati-Poroszország lengyel lakóinál is megvan azzal a különbséggel, hogy ott a pap megáldja a lovakat.

Szent István napja mozgalmas élet kezdete. A szent vértanú megkövezésének emlékére számos helyen a nagymise alatt zabot szentelnek, melylyel azután előbb a papot, majd pedig egymást dobálják meg a hívek. E nap estéjén kezdődik az ú. n. „kolenda”-járás, vagyis karácsonyi énekekkel való házalás, és tart egész Gyertyaszentelőig. Minden faluban összeáll vagy tíz-tizenkét fiú s estenként házról-házra járnak kolendá-t énekelni. Künn az ablak alatt, de esetleg a házbeliek kivánságára benn a szobában is hallatják éneküket, a miért némi enni való ajándékot vagy pénzt kapnak, a minek szintén kolenda a neve. Az énekesek vagy csak maguk járnak, vagy velük van a Tur (bölény), másként Toruñ, a Koza (kecske), a Szopka (jászol) és Három-király napjától kezdve a Gwiazda (csillag) is.

A Toruñ és a Koza, vagy a Miœ (medve) tulajdonkép ugyanazon jelmezes alak háromféle változata, s egy suhancz ábrázolja, a ki előre hajlott derékkal állva, egy nagy botra támaszkodik, melynek a hegyére kifaragott szarvas állatfő van illesztve; a póznáról az egész előre hajlott alakot beburkoló bő lebernyeg lóg le. A fej borjú- vagy őzbőrrel van bevonva, az alsó állkapcsa mozgatható, s a Toruñt ábrázoló suhancz időnként egy madzaggal rángatja. A szörnyeteg szája piros posztóval van bélelve, s a fogai helyét patkók pótolják, a melyek az állkapcsa mozgatásakor hangosan összekoppannak. A Toruñnak továbbá csengettyű van a nyakán, mely minden mozdúlatánál megcsendűl. Az énekesfiúk egyike kötélen fogva vezeti a Toruñt, a másik meg lámpást visz mellette; a kisérethez még egy hegedűs és néhány énekes tartozik. A mint az egész menet belépett a szobába, legelőbb is valami karácsonyi éneket zengenek, mely után megkezdődnek a Toruñnal való dévajkodások. Vezetője parancsára a „medve” mindenekelőtt üdvözli a ház urát, majd a gazdasszonyt s meghajlik előttük, mintha a kezüket akarná megcsókolni. A kisebb gyermekek természetesen ijedve szaladnak el előle. Most a hegedűs egy nótát húz, mire a „maczkó” mulattató esetlenséggel tánczolni kezd. Táncza után, ha nagy leányok is vannak a családban, fölszólítják, hogy csókolja meg szépen a leányokat, vagy húzza le a csizmáikat. Van aztán erre nagy lótás-futás, vihánczolás, visítás és kaczagás! Végűl még egy kolendát énekelnek, megköszönik a kapott ajándékokat és eltávoznak, miközben a Toruñ vezetője így szól:

„Gyere, maczkó, futva, Ne állj itt az útba,

Nem itt a szállásod, Itt nincs maradásod.”

A bethlehemi „jászol”-t, jóllehet másutt is ismerik, mégis a krakói vidéken kedvelik leginkább. Itt kéttornyú templomocska alakjában készítik, melynek a belsejében hátúl kis alakocskák, vagy ezek helyett képecskék ábrázolják a Boldogságos Szűzet, a kis Jézust, Szent Józsefet, egy ökröt és egy szamarat. Az előtérben áldozati ajándékokat fölajánló alakok láthatók. A jászol mögött elrejtve álló fiú minden egyes föllépő alakhoz elmondja az azt jellemző szavakat, melyek többnyire általános derűltséget keltenek. Ez alakok közt rendesen egy mazur, egy rutén és egy magyar, továbbá a különböző társadalmi osztályok képviselői szerepelnek, így: varga, földmíves, pásztor, szerelmes pár, részegek, zsidó és zsidónő, boszorkány, az ördög s végűl Heródes király és a kaszás Halál.

A „csillag”-gal való járás Vízkereszt napján kezdődik és Gyertyaszentelőig tart. A tarka papírból metszett és kemény papírra fölragasztott csillagot úgy illesztik egy bot végére, hogy azon könnyen foroghasson. A bot végén gyertyácska ég, mely a csillagot belűlről megvilágítja. A csillaggal járó csapat az ablakok alatt megáll és kolendákat énekel, a miért ajándékot kap. Néha e csapat a Toruñnal járókhoz csatlakozik, sőt a bethlehemesekhez is, és ilyenkor mind a három csoport együtt jár.

Karácsony ünnepét még „Szerződés ünnepé”-nek is nevezik (Swiêta godne), mivel karácsony másodnapján, Szent István vértanú ünnepén kötik meg a cselédséggel a következő évre szóló szerződést. Ilyenkor az illető cselédet megvendégelik s ezenfölűl még pénzbeli ajándékot is adnak neki, mintegy foglalóúl. Innen ez a közmondás: „Szent István napján ki-ki maga ura”.

Új-év napján kora reggel sok helyen tarisznyás suhanczok járnak házról-házra, hogy az ú. n. „szczodraki”-t a megelőző napon külön e czélra sütött kis czipókat összekéregessék. E kéregetők (szczodracsarze) a szobába lépve, a következő mondókába kezdenek:

„Dicsértessék a Jézus Krisztus! Sok áldást, szerencsét ebbe” az új évbe’, Maradjatok minden bajtól megkimélve, Búzát, rozsot adjon busásan az Isten Kamrában és csűrben, padláson és színben; Ősziből is legyen szapora bőséggel, Mindenik sarokban a tízszeresével.

Teknőnyi nagyságra Nőjjön a rozs, árpa, S mint az öklöm, legyen Mindenik búzaszem; Hosszú, mint egy jászol, A babnak hüvelye, Zabszem vödörnyire Legyen gömbölyödve, S a len olyan szálas, Mint az erdő tölgye!”

Miután megkapták a czipókat, boldog újévet kivánva, köszönetet mondanak.

Háromkirály napján a templomban megszenteli a pap a krétát, tömjént és myrrhát. Isteni tisztelet után a szentelt krétával minden parasztház mindenik ajtajára fölírják a három király nevének kezdőbetűit (C. M. B.) és keresztjelet tesznek alájuk. Néhol a krétával „láncz”-ot is húznak az egész ház körűl, hogy abba a „Gonosz” be ne léphessen. A tömjén és myrrha is az Ördög ellen való szer, miért is megfüstülik velük a marhát, mielőtt a legelőre kihajtják, nemkülönben orvosságúl is használják hirtelen ijedtség ellen.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.) napját a lengyelek is „Gyertyás” Boldogasszonynak nevezik, mivel e napon szentelik a gromnice nevű nagy viaszgyertyákat, melyeket égiháború idején meggyújtanak, hogy a házat a villámcsapástól (grom) megóvják. A haldoklóknak is ilyen gyertyát adnak a kezükbe. Ha ilyen szentelt gyertyát egy kis bödönre erősítve s aztán meggyújtva, folyóvizen úsztatnak, mikor valami vízbefúltnak a hulláját keresik, így könnyebb azt megtalálni, mint egyébként. A gromnicával megfüstölt teheneknek nem tud a boszorkány ártani. Gyertyaszentelő ünnepe után a Toruñnal, a jászollal s a csillaggal való járás és egyáltalán minden kolendálás megszűnik.

A farsang (zapusty), melynek miêsopusty („hús-szabadja”, – miêso = „hús” és puœiæ = „szabadon bocsájtani” szavaktól) és ostatki (maradékok) neve is van, régebben nagyon zajos és víg volt. „Ha már farsang van, – azt tartották, – legyen farsang, Bele két oldalszalonnát a káposztába, asszony!” Kölcsönösen megvendégelték egymást szalonnával és kolbászszal, a korcsmákban pedig ittak és tánczoltak „rogyásig”. A mely asszony a farsangon nem tánczolt, annak nem termett jól a lenje és kendere. Hát bizony ez pazar és sokszor még botránkoztató mulatozás is volt. A mai farsang nagyon különbözik a hajdanitól. Ritkán látni manapság az ú. n. Bekusy menetét is, a mely pedig harmincz évvel ez előtt még egészen általános szokás volt. Sajátszerű álorczás legények csoportja alkotta e menetet, a melyben egy koldús, egy zsidó, egy török, egy asszony, egy kisasszony, egy drótos, egy czigány és czigányasszony, az Ördög és a Halál valának a főbb személyek. Melléjük még egész lakodalmas nép és zenészek, egy zsandár, egy tolvaj, meg egy végrehajtó és rendőrtisztviselő és egy lovas parasztember csatlakoztak. Ez az egész csapat, ki-ki a szerepéhez képest öltözve s betanítva, végigjárta házról-házra a falut és ajándékokat gyűjtött, kivált az elűl haladó koldús, a ki botjával mintegy útat nyitott a nézők tömegén át. Ezért ezt a menetet a „koldússal való járás”-nak is nevezték, a kin kifordított báránybőr bunda volt, a derekát szalmakötél övezte. Erről az övről burgonyából fűzött olvasó lógott, a fején pedig magas tarka papírsüveg volt, fenyűgally-bokrétával és szalagokkal díszítve. Méltósággal lépkedett és e közben mindenféle hóbortos zagyvalékból és sületlenségből összetákolt „Miatyánk”-parodiát gagyogott, a min a nézők nem győztek eleget kaczagni. Nagy lárma és zsibongás kisérte a menetet, s tolongva igyekezet mindenki a „koldús” közelébe, hogy halhassa, míg ő botjával jobbra-balra ütve útat csinál. A czigány és a czigányasszony jósol, betegségeket gyógyít ráolvasással, időről-időre pedig tánczra perdűl. A drótos egyre ezt kiabálja: „Fazekat drótozni!”; e közben azonban földhöz vagdossa a kezébe adott edényeket. A menyasszony és vőlegény a zenészek kiséretében egészen úgy lépdelt, mintha a pap elé mennének, a vőfélyek és nyoszolyóleányok pedig fölváltva hol énekelnek, hol tánczra kerekednek. A Halál nagy kaszával, az Ördög meg vasvillával fölfegyverkezve, karöltve mennek, mint jó barátokhoz illik, s közben-közben szintén tánczolnak egyet. A zsandár a megkötözött tolvajt kiséri, a ki összelopkodott holmival telt útitáskát czipel; a rend embere közben-közben mintha jegyzeteket csinálna és fürkészve nézgélne körűl. A végrehajtó a rendőrtisztviselővel valahányszor egy-egy parasztházba betérnek, összeírja az ágyneműt, a lovakat és teheneket, mintha adóhátralék fejében le akarnák foglalni. A lovas paraszt a részeget adva nyargalász idestova és trombitáját harsogtatja. A lova azonban csak utánzott ló, melynek a feje, a nyaka és a fara fából van faragva, a dereka pedig egy abrakoló rosta két nagy lyukkal, hogy a paraszt a két lábával benne állhasson. A ló fehér birolavászonnal van bevonva. Ezt a menetet a „farsanggal való járás”-nak is nevezték, s benne a farsangot a „koldús” jelképezte. Némely vidéken csak a „koldús”-sal és az íródeákkal járnak körűl, másutt meg a lovassal, a kinek Konik (lovacska) a neve. A lovacskát kisérő legények ezt éneklik:

„Ugorj, ugorj, lovacskánk, Ugorj át a barázdán! Merre lovunk elugratjuk,

Bőven fog teremni; Merre lovunk nem ugratjuk, Ott nem fog teremni.”

Az imént leírt színjátékot rendesen farsang utolsó keddjén adták elő. A rá következő hamvazó vagy „bemenő” szerdával (wstêpna œroda) kezdődik a bőjt, mely igen szigorú, minthogy a nép annak egész idején át még a tejtől és tejből készűlt eledelektől is tartózkodik s csupán olajjal, még pedig len- vagy kendermag-olajjal főzi ételeit. A bőjt megszegése, vagy, mint a nép nevezi, „átlyukasztása” olyan az Úristen előtt, mintha valakinek átlyukgatott ruhát ajándékoznak. Azonban mégis csak nehéz dolog úgy hirtelen, minden átmenet nélkül a farsang víg életéből a bűnbánat és vezeklő önmegtartóztatás idejébe átcsapni. Így tehát, jóllehet a hamvazó-szerdával a szigorú bőjt csakugyan megkezdődött, a mulatság azért még nem szűnt meg teljesen.

A lengyel nép kedvelt eledele a savanyú ¿ur (zsur) vagy barszcz leves, a mely erjesztett lisztből készűl. Ez a savanyú lé pótolja itt a másutt annyira kedvelt kávét, theát s más efféle italokat, de kivált a nagybőjt és advent idején ez a népnek a fő étele. A halak közűl a hering a leggyakoribb bőjtös eledel. Épen ezért hamvazó-szerdán a Farsang lóháton jelenik meg s egyik kezében hamuval telt zacskót tart, a melyre egy hering van kötözve, a kiséretéűl szegődött gazdasszonyok csapatja pedig egy fazék főtt savanyú levest (cziberét) visz utána. A Farsangot ekként énekelik meg:

„Farsang uram lóháton, – Addig a jó gazdasszony Azon töri a fejét, Hogy legyen bőjtös ebéd: Hordó teli heringgel, Ehetel, a mennyi kell.

Sör is van, ha tetszik, elég, Igyál, pajtás, míg fér beléd. Farsang uram kocsin járva, A húst madzagon lóbálja; Madzag szakad, hús leesik, Azt most már a lovak eszik.”

A ¯ur-ról, melyet megszemélyesítve nemes ¯urowski úrnak hívnak, a következő dalocskát énekelték:

„¯urowski uram, hej, hogy van kegyelmed? Kit most a nemzetes Krakowski sem vet meg. Jó ¯urowski uram, csináltatok kendnek Harisnyát, szép pirosat? Csuklyát zöldet, rangosat; Dolga bizony bőven lesz kendnek a bőjtben, Nagyszombatig nem lesz része pihenőben. Hamvazó-szerdán a ¯urt elkezdik főzni, Anyámasszony főzi, apámuram őrzi. ¯ur bácsi, hogy szolgál drága egészsége? Éljen, éljen, éljen!”

Krakowskinak hítták Krakó várának mindenkori kapitányát, a kit a lengyel szenátusban az első hely illetett. A dalocskában említett zöld és vörös színnek semmi köze sincs a Tavasz és Május megszemélyesített alakjainak ábrázolásához, mint Kolberg véli, hanem a savanyú levesnek vörös répalevére és zöldségnemű járúlékaira vonatkozik.

Még elterjedtebb hamvazó-szerdai mulatság volt a tuskó-vontatás. Egy gazda koldúsnak öltözve a hamvazó-szerdát ábrázolta, botjára egy heringet kötött és így haladt a béresek előtt, a kik lánczra kötve, vagy kocsin is egy nagy tuskót (kloc) vontattak és mindenkit elfogtak, a ki csak útjokba akadt s általános nevetés és csúfolódás közben a tuskó elé fogták, melyet egészen a korcsmáig velük együtt kellett vontatnia, míg ott megvendégelésükkel meg nem váltotta magát. A menet előtt haladó öreg mondókája megmagyarázza a tuskó elé fogás okát:

„Hamvazó-szerdának vagyon ma a apja, Tuskójával ő az inséget vontatja; Főzött is a bőjtre savanyú cziberét, Jól lakhatik véle a háznép és cseléd. Nehéz tuskót pedig, im, azért vontatott, Hogy az ő példáján szépen okúljatok: Hogyha megint eljön farsang vígassága, Minden legény leljen a maga párjára, Eladó lány egy se maradjon pártába.”

Ugyane napra vonatkozott a később farsangra áthelyezett, csupán Krakóban szokásos mulatság, melynek comber a neve. Ez a krakói kofák menete volt, melyhez a többinépség is csatlakozott. A zenészek kiséretében járó csapat kiment a vásártérre, s ott különféle tánczokat lejtett. A ki az útjukba akadt, azt magukkal sodorták s ha nem akart velük tánczolni, meg kellett magát váltania. Még udvari embereket és fő méltóságokat is föltartóztattak, ha épen arra ahjtattak, kiszállították a kocsijaikból és csak azután bocsátották el nagy újjongás, éljenzés között, ha előbb valami váltságdíjat fizettek. Déltájban Piasek külvárosból egy szalmával kitömött bábot hurczoltak nagy lármával, kötélen fogva a város útczáin végig a Ringen levő posztócsarnok elé, és ott darabokra tépték. Ezt a mulatságot alighanem a középkorban többségben levő német lakosság honosította meg Krakóban. Erre vall már a comber név is, mely valószínűleg a váltságdíj fizetésére nógató „zum Bier!” szavakból származik.

Hamvazó-szerdától bőjt közepéig és virágvasárnapig csöndesen és nyugalmasan telik az élet. Bőjt középső vasárnapja előtti szerdán szokásban volt a bőjt közepét kiverni. E nap éjszakáján, mikor már az egész falu mély álomba volt merűlve, a házak kapuihoz verdesték az összes régi ¿ur-fazékakat, annak jeléűl, hogy a bőjt fele már elmúlt. A városokban a legények a leányok, ezek pedig amazok előtt hamuval teli fazekakat vagdostak a földhöz, s az arramenőket hamuval behintvén, tova-szaladtukban így kiáltottak: „Bőjt közepe, nemes uram!” és: „Bőjt közepe, kisasszonykám!”

Szekeresek nyári időben. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Virágvasárnapon ma is szokásban van mindenütt a „pálma-” vagyis barkaszentelés, s a templomból haza vitt barkákkal a pásztor vagy a felesége meglegyinti a teheneket az istállóban és így szól hozzájuk: „Sok tejet adj és ne rúgj! Egyél rendesen és engedd magad szépen megfejni!” Ez intelem után a fűzfa-barkát a gerenda mellé tűzik, hogy a boszorkány a marhának ne árthasson.

Az ördög az egész éven át be se néz a templomba, virágvasárnapon azonban mindenáron ott kell lennie az evangéliumon. Ez alatt az őrizetében lévő összes kincsekre senki sem vigyáz, s azok ilyenkor „fölvetődnek” a föld színére és „meggyúladnak” (przepalaj¹ siê). Ilyen meggyúladt pénzt el is lehet az ördögtől kaparítani, de nagyon kell vele sietni, még mielőtt a templomból kijön, mert ha rajta éri az illetőt, leüti neki a fejét s elviszi őt a pokolba. A ki tehát virágvasárnap az evangélium alatt a templomból kinézve, künn a mezőn lobogó tüzet lát, siessen, a hogy csak tud, ki arra a helyre s vesse valamely ruhadarabját vagy akármijét a tűzre. Aztán ásson azon helyen, ha példáúl egy gyűrűt dobott rá, egy „ujjnyi” mélyre, ha a csizmáját, akkor „térdig”, ha az övét, akkor egész „övig”, ha pedig a sapkáját, akkor egész „a saját magasságáig” a földbe, és rá fog bukkanni a kincsre.

Krisztusnak Jeruzsálembe vonúlása emlékére hajdan színjátékokat is játszottak, melyek a tanúló ifjúság köréből utóbb a nép közt is elterjedtek. Ezeknek „puherniki” vagy „koniarze” volt a nevük. A „puherniki” (a latin pueri szótól) tulajdonképen a szereplők, bohókásan felöltözött béreslegények neve volt, a kik virágvasránapon házról-házra jártak és tréfás mondókáikért ajándékokat kaptak. A „koniarze” csak abban különböztek tölük, hogy nem gyalog, hanem fából ácsolt lovakon nyargaltak. A fönmaradt mondókákból kitűnik, hogy úgy azok, mint emezek, eleinte két-három szereplő személy kiséretében léptek föl, a kik szerepükhöz illő jelmezt viseltek.

Húsvét hete is sok mindenféle, még ma is élő szokás gyakorlására és népies játékra adott alkalmat. Így a nagyhét szerdáján, mikor a vecsernyén minden zsoltár eléneklése után egy-egy gyertyát oltanak el az oltár előtt, s a papok zsolozsmás könyveikkel a padokat verdesik, csintalan fiúk a templom előtt a „macska”-játékkal mulatnak. Már jóval előbb ugyanis pár rosz fazekat akasztanak egy fára, melyek egyikébe hamu közé egy macskát dugnak. Valamelyik ficzkó a vecsernye végén földre ejti a fazekakat, s van aztán nagy kaczagás és hejehuja, mikor a szegény megriadt macska tova iramodik.

Nagycsütörtökön meg a „Júdás”-játék kerűl sorra. A suhanczok vászonnal bevont szalmabábot akasztottak előző éjjel a templom előtt egy fára. Vecsernye után e bábot levágták a fáról, meghurczolták az útczákon s ütötték-verték, végre pedig a patakba fojtották. E szokás egész a legutóbbi időkig élt a ropczyci kerűletben, s aligha nem ugyane szokás adott alkalmat D³ugosz és Bielski lengyel krónikásoknak arra a mondára, a mely némely, nem eléggé óvatos kritikájú néprajzi írót arra a messzemenő következtetésre csábított, hogy e szokás még pogánykori emlék s a tél eltemetését és egyúttal a tavasz üdvözlését jelenti.

Nagypénteken minden templomban fölállítják az Úrkoporsóját, a melyhez nagy buzgósággal zarándokolnak a hívők, hogy ott az oltári szentség előtt ájtatosan imádkozzanak.

Nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjszaka éjfélkor a boszorkányok ásókon ülve háromszor körűlnyargalják, még pedig hátra felé a templomot azért, hogy a tejjel való varázslásukban szerencséjük legyen a jövő évre. Babonás emberek éjfél utáni egy és két óra között megmossák a fejüket, a kezüket és a lábukat, hogy kiütésektől mentek legyenek. Hogy a marhát a „tisztátalanok”-tól megóvják, a gazdák nagypénteken napfölkelte előtt földjükön kilencz lóhere-gyökérkét ásnak mindenik állat számára s ezt megetetik velük.

Szánkázás. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Nagyszombaton az isteni tisztelet után a temetőben történik a tűz- és vízszentelés. Óriási vizes csöbröt állítanak föl s mellette kökényágakból tüzet raknak. A szentelés után a hívek korsókba és palaczkokba szenteltvizet merítenek, valamint a kihamvadt zsarátnokból is visznek magukkal egy darabka szenet, vagy megperzselt gallyacskát. A szenteltvízzel köröskörűl meghintik az egész házat, aztán a háznépet és a lábas jószágot. A gallyakat és a széndarabkákat pedig a szántóföldekbe dugják, hogy a vetést a jégveréstől megóvják.

A nap többi részét a gazdasszonyok a „œwiêcone” (szentelt holmi) előkészítésével töltik el, a melynek egyetlen lengyel házban sem szabad hiányoznia. A „szentelt” holmi tojásból, különféle süteményekből, füstölt húsból, fűszerekből és italokból áll, melyek a húsvéti ünnepek alatt kerűlnek elfogyasztásra. Mentűl vagyonosabb a család, annál dúsabb a „szentelt” a parasztoknál rendesen tojás, szalonna, kolbász, kenyér, húsvéti kalács, sajt, vaj, torma és só tartozik hozzá. Szombat délután a gazdasszonyok mindezt közös helyre, vagy ha templom van a faluban, oda viszik, hogy a pappal megszenteltessék. A városokban a papok házról-házra járnak és ott szentelik meg az elkészített étkeket, mivel itt annyi a szentelni való, hogy bajos lenne a templomba czipelni. Ugyanígy történik ez a falukon is a nemesi udvarházakban.

Húsvét vasárnapján, a mise után kezdik a „szentelt”-et elkölteni. A tojásokon kezdik, a melyeken rendesen megosztoznak, s e közben ép úgy, mint a karácsonybőjti lakománál, boldog ünnepet kivánnak egymásnak. A második éter a ¿ur; a mely azonban most már nem ama sovány bőjti leves, hanem tojással, kolbász- és szalonna-darabokkal van elkészítve.

Juhász a Tátrában. Eljasz Valértól

Hogy micsoda pazar bőséggel szerelték föl hajdan Lengyelországban a húsvéti „szentelt”-et, annak feltűntetésére egy XVI. századbeli tanút idézünk. Ez Pszonka Miklós, Tarnowski János egy udvari embere, kinek a gazdája ifjú korában V. Károly háborúiban kitűntette magát; a miért e császártól grófi czímet kapott s később hazájában a legmagasb katonai méltóságra emelkedett, és mint hetman békében s háborúban egyaránt emlékezetes tetteivel örökítette meg a nevét. Ezt a magas rangú főurat egy krakói polgár, valami Chroberski nevű, meghitta magához a „szentelt”-nek megízlelésére, és kisérője, pszonka, az ő udvari embere, így írja le a feleségéhez intézett levelében e látogatást: „Soha sem győzném elmondani, avagy Kedvességednek, szeretett drága Salusiám, hűségesen leírni, hogy miféle dőzsölés megy itt vébbe a mi Urunk húsévit föltámadásának ünnepén! Hiszen az ilyesmi hallatlan a mi vidékünkön. Itt minden polgár bátran ép úgy büszkélkedhetik, mint akár a vajda úr maga, és van is rá elegendő oka. Olyan a szoba, a melybe belépsz, mint egy kincseház. A falakon dúsgazdag szőnyegek tündöklenek, a szekrények telvék tálakkal, korsókkal, serlegekkel és ezüst kelyhekkel, hogy csakúgy káprázik belé a szemed. A ház úrnője maga rubintos és brilliántos fülönfüggőkkel ékes, a nyakán meg akkora gyöngyöket visel, mint a legnagyobb borsószem, még pedig nem talán egy-két, hanem öt, hat, sőt nyolcz sort is, és az egyik szakasztott olyan, mint a másik, hasonló egymáshoz, akár a könycseppek. Nem fogom Kedvességednek a selyem ruháikat leírni, minthogy Isten segedelmével Kegyelmednek is van balőle elég, hogy magára vegye. A hajadonok azonban, azt lelkemre meg kell vallanom Kedvességednek, hogy kecsesek, mindmegannyi Diana, az egyik szebb, mint a másik. A leggazdagabb polgárok többnyire feketében járnak. Ó, és micsoda melltűk ragyognak e Krözusok nyakában! Csak ezeket a melltűket láthatná Kedvességed! Isten bocsássa meg a bűnömet, de igazán azt kell hinnem, hogy az ördög adja nekik a rá való pénzt! az igaz, hogy a fél világgal kereskednek, s így aztán nem csoda, ha szépen keresnek. De már a legfőbb ideje, hogy leírjam Kegyelmednek mindazt, a mit láttam, mert ezt bizonyára szívesen fogja olvasni; azt pedig Istenemre mondhatom, hogy csupa tiszta igazság lesz minden, azon mód, a mint láttam és élveztem nemzetes Chroberski Miklós uramnak, egy itteni igen tiszteletre méltó és nagy becsűletben álló polgárnak és tanácsosnak szentelt asztalánál, a ki nem épen oly ritkán magának a király Ő kegyelmes Fölségének is szívesen látott vendége. Ez tehát a hetman úr ő kegyelmességét, a mi urunkat, meghívta magához néhányunkkal együtt húsvéti reggelire mindjárt a Mária-templomban hallgatott mise után, a hol húsvét hétfőjén a király Ő Felsége és a legeslegkedvesebb királyasszony az ő Basiája (a mint mindig hívni szokta) az egész udvarral és legelőbbkelő méltóságokkal együtt jelen volt. A misét tisztelendő Petryzy uram mondotta, kiről azt tartják, hogy a felséges úrnak igen nagy kegyeiben áll. A mint tehát a szent mise Isten kegyelméből szerencsésen véget ért, a hetman úr ő nagyméltósága hintaján nemzetes Hroberski uramnak a Brazka-útczában lévő házához hajtatott, mi pedig lóháton utána. Belépünk a nagy szobába az urunk mellet, mert ezúttal nagyon kivételes jósággal és kegyességgel volt irántunk, a mi nem épen mindennapi dolog nála, de ha egyszer jó kedvében van, akkor olyan, mint egy angyal. A küszöbön Chroberskiné ő nagysága üdvözölte őt, a mit ő igen szépen viszonzott, a leányát pedig, a nemes Ágnes kisasszonyt, a ki feslő rózsabimbóhoz hasonlóan állt ott, jóságosan homlokon csókolta, s utána megpödörte a bajszát és egyet kacsintott rá a szemével. Erre egy második, ébenfával és gyöngyházzal kirakott tölgyfa ajtó nyílt meg, nekem pedig szinte rajta feledkezett a szemem ezen a sok pompán, jóllehet nem épen új számomra az efféle; csakhogy itt polgárembernél voltunk s eddig még nem tudtuk, mi mindent láthatni Krakóban! Ime tehát hűségesen leírva, mintha csak a szemeivel látná Kegyelmed: a szoba közepén egy tölgyfa asztal, a melynél száz ember kényelmesen elülhetne, rajta egyetlenegy nagy abrosz, keresztben olyan fínoman összevarrva, hogy ugyancsak közelről nézze az ember, s akkor is csak alig látja meg rajta az öltéseket. Ezen állott mindaz, a mit le akarok írni, mert mindent jól megjegyeztem magamnak, hogy kedvességednek hűséges jelentést tehessek róla. Hat remek mívű ezüst tálon füstölt sertés-sonkák voltak. Más hat tálon két gömbölyű malacz és legalább négy rőfnyi kolbászok pompáztak sötét sáfrányszínben, a legjobb illatot árasztva és körűlvéve szentelt hímes tojásokkal, a legtöbbje mégis rákvörös színű. A hús gyönyörű, rózsaszínbe játszó szalonnával volt borítva. E tálak között remek tésztából formált alakokat láttunk, a melyek mindenféle mulatságos dolgokat ábrázoltak. Az egyiken, példának okáért, Pontius Pilátus Mohammednek kolbászokat húzott ki a zsebéből; pedig tudjuk, hogy sem a zsidók, sem a törökök nem esznek sertéshúst, ez tehát csak afféle tréfás czélzás volt e pogányokra. Az asztal kellő közepén gyönyörű bárányka állott vajból akkorára kiformálva, mint egy igazi bárány. Én azonban mindazt, a mivel az asztal meg volt rakva, szívesen oda adtam volna e bárány szemeiért, a melyek két mogyorónyi gyémántból voltak. E gyémántok fekete keretbe és egy-egy gyűrűbe voltak foglalva, a foglalatuk azonban olyan ügyesen volt a vajba rejtve, hogy csak annyi látszott ki a gyűrűkből, a mi a szemeket ábrázolta. Ezt a báránykát, a melynek a vajból való gyapját sehogyan se lehetett a valódi gyapjútól megkülönböztetni, Ágnes kisasszony készítette nagy művésziesen az édes atyja segítségével. A hetman úr is jó sokáig elnézte; de mit neki a gyémántok, mikor egész marokra való van a karabélyán! Csak a munka tetszett neki rajta, a melyet evés közben is szűntelen csodált, nem igen sokat véve az ételekből, hanem közben-közben sűrűn tekintgetve a nemes Ágnes kisasszonyra. Az öreg többször megigazgatta a karabélyát, a mi nála a megelégedésnek és jó indúlatnak a jele. Tovább az asztalon eczettel és olajjal telt ezüst korsócskák állottak, valamint négy nagy kanna régi méz-sörrel aranyozott ezüst tálczákon, szintén aranyozott serlegektől körűlvéve. Az országban termő mindenféle gyümölcs és befőtt, a mit maga Ágnes kisasszony rakott el őszszel, ezüst hajócskákban díszlett. Mert ez az ennivaló gyermek olyan szorgos, mint a méhecske, a mely idején gondoskodik mindenféle szükséges dologról. A bor természetesen üveg palaczkokban állott, de ezek aranyozott ezüst kosarakban csillogtak s ezüst csavarokba illő dugóik valának, az üveg pedig a legfínomabb csiszolású és olyan tisztán ragyogott, mint a hó. Egyéb apróbb ilyenféle dolgokat nem is említek, mert már itt az ideje, hogy a legfontosabbakra térjek, a melyek kedvességednek és szívem szerelmesének is bizonynyal nagy tetszésére lesznek, tudniillik a kalácsokra, tojásos lepényekre, mákos patkókra és a jó Isten tudná, mi mindenféle ritka süteményekre, a melyek a fő kalácsot körűlvették. Ez tojásdad alakú és nyolc rőfnyi kerűletű volt, ha ugyan nem nagyobb. Magassága két lábnyi, s már a szobába léptünkkor felénk áradt fűszereinek illata. A szélei körűl különféle alakocskákat lehetett látni: a tizenkét apostolt tésztából olyan szépen kiformálva, mintha csak meg akarnának szólalni; kivált a Judáson kellett sokat mulatnom. Emlékszik az én Drága Salusiám arra a Gei³batowski nevezetű úrra, arra a gyalázatos lókupeczre, a ki az én vemhes kanczámért cserében egy vak gebét sózott a nyakamba, holott égre-földre esküdözött, hogy az állatnak nincsen egy mákszemnyi hibája se, és e közben megcsókolt a gazember! Nos hát szakasztott olyan rókavörös szakálla volt és épen olyan sáfrányszínű arcza, mint annak. Középütt állott az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus, kezében zászlócskát tartva, fölötte pedig alig látható fonálon, a mely a szoba karos gyertyatartójáról függött le, egy angyal lebegett, épen úgy, mintha ép akkor szállt volna le az égből, s a szájából e szók jöttek ki: Resurrexit, sicut dixit, Alleluja! A többi kalácsok is hasonló ábrázolatok valának. Köztük kivált a fürdőt ábrázoló tetszett nekem nagyon, a melynek a közepén fehér színmézzel telt medenczéből halacskák és esdeklő nymphák látszottak ki, Cupido pedig a nyílával czélba vette őket. De a szívük helyett a kis gonosz, Isten bocsá’, a gyönyörű szemecskéikre czélzott, a melyeket a kezükkel szemérmesen védeni látszottak. Ez a munka igen művészi volt, s meg kell vallanom, hogy a legnagyobb uraknál sem láttam semmi hasonlót. A szokásos imádságok elmondása után most hozzá láttunk az Isten adományainak elköltéséhez. A hetman úr ő nagyméltósága, a ki, mint már említettem, igen jó kedvében volt, kikérte magának, hogy hagyják őt egészen a maga kényére. Mindenből csak keveset evett, bort pedig egyáltalán nem ivott, csupán sört, azt mondván: „Adná isten, hogy ne is ismernők ez italt, a mely olyan sok rosznak az okozója!” E szavakra nemzetes Chroberski uram lángvörös lett, mert értésére adódott bennök, hogy mi nálunk, a mi mértéken túl van, nem szolgál senkinek sem becsületére, és ebben igaza is van a kegyelmes úrnak. Erre a hetman úr ő nagyméltósága mindenkit megkinált a szentelt tojásokkal és minden teketória nélkül a tisztes Ágnes kisasszonynál kezdte meg a kinálást, a ki szintén elpirúlt és szendén köszönetet mondván, evett belőle egy kevéskét. Mi többiek, mint Kedvességed gondolhatja, nagy tisztelettel vártunk mindaddig, a míg ő kegyelmessége, a hetman úr megengedte, hogy az asztalhoz lépjünk, a mi nem sokára meg is történt, mivel így szólott: „Élvezzétek, tisztelt urak, gazdánk bőkezűségét, de szerényen és tisztességgel”. Ő maga azonban meghajtá magát és, miután Ágnes kisasszonyt megint homlokon csókolta, mint az előbb tevé, azt mondá neki, hogy jól teszi, ha a király Ő Felsége előtt kedves orczáját fátyollal takarja. Ezzel mindenkitől kegyesen elbucsúzván, a kastélyba hajtatott. Most kezdénk mi csak az isten áldásához hozzálátni. Legszaporábban a méz és a kalács fogyott. El is felejtettem Kedvességednek megmondani, hogy a kalácsba vagy 60 fontnyi sajt és ugyanannyi méz volt belegyúrva, a többi járúlékokról nem is szólván, és hogy csodálatosan ízletes volt. Sniatycki uram úgy falt belőle, hogy majd megfulladt tőle. Végűl az iskolás gyerekek is bejöttek a mondókáikkal, a melyek, Istenemre, tele voltak badarsággal, úgy, hogy alig hallgathatta meg az ember; mindezt természetesen a Domonkos-rendű barát urak gyömöszölték beléjük. Ezek a szegény éhenkórászok mind az öt újjukat lenyalták, de nem is mentek el üres kézzel. Mindegyikük kapott egy-egy egész kenyeret, egy bögre lépesmézet, körűlbelűl egy-egy félrőfnyi kemény füstölt kolbászt mustárral és egy darab sonkát istenesen megborsozva. Ocieski Kázmér uram majd megpukkadt nevettében egy Pilátusnak öltözött fiúcska miatt, a kinek nagyon furcsa kender-szakálla és nyírfa-mohából ragasztott szemöldöke volt. Milecki uram azon évődött, hogy a hetman úr ő kegyelmessége a szentelt lakoma helyett folyton az Ágnes kisasszonyra ügyelt, mintha csak föl akarta volna falni, a miben most meg ő utánozta a hetman urat nagy igyekezettel; hej, csak mindenben így tenné! Őszinte nyiltszívűséggel és régi jó lengyel szokás szerint költöttük el im’ ezt a katholikus ünnepi lakomát az isteni Gondviselés tiszteletére. Mindenik evett belőle kedve szerint; senki sem itta le magát, hanem mindnyájan vidám „Alleluja” üdvözlettel váltunk el, s minekutána mindenikünk lovára ült, Isten nevében a kastélyba nyargaltunk, a hol szintén nagy örvendezés volt az Úr föltámadásának alkalmából; a király Ő Felségének és a fő méltóságoknak összes tisztjei együtt ettek-ittak az alsóbb szobákban, de bölcsen tartózkodtak minden túlságtól és mértéktelenségtől, tekintettel az Úr ezen nagy ünnepére.”

Ma már természetesen nem ilyen pazar bőséggel rendezik a szentelt húsvéti lakomát; de azért az idegen még ma sem látja csodálkozás nélkül egy s más helyütt, még pedig szerényebb polgári és hivatalnoki házakban is e szokást, és talán nem fog minden gyönyörűség nélkül oly társaságban vendégűl időzni, a hol épen a œwiêcone-t fogyasztják.

Mint a városokban és a nemesi lakokban, úgy a falusi népnél is szokás ez ünnepeken egymást kölcsönösen meglátogatni és egymással megosztani azt, „a mit az Isten adott”. A falun ezt úgy hívják, hogy „valakinél szenteltre meghíva lenni”, a városiak meg „smigusra lenni”. Ez a kifejezés azonban a városokból egyes falvakba is elterjedt már, valamint az a szokás is, hogy ifjú legények az első és második ünnepen házról-házra járnak a „smigus”-ra, és alkalmi egyházi énekeket zengenek, a miért ajándékokat kapnak.

Húsvét másodnapján egész lengyelország-szerte s minden társadalmi osztályban egyaránt szokás az öntözködés. Ez a falukon a délutáni órákban nagy mozgalmat okoz. Mindenfelé kézi szivattyúkkal, kannákkal és korsókkal látni a legényeket fölfegyverkezve, és az ember könnyen kéretlen fürösztéshez juthat, kivált azonban a leányoknak kell magukra jól vigyázniok. A ki közűlök a ház elé merészkedik kilépni, azt bizony leöntik, hogy csakúgy csorog róla a víz. Néha a leöntött leány egy fazék vagy csöbör vízzel tér vissza az útczára, hogy megtámadóinak kamatostúl visszaadja a kölcsönt. de ilyenkor ugyancsak ügyeljen ám magára, mert ha elcsípik, a kút elé vonszolják és tetőtől talpig leöntik a vödörrel; vagy ha közelben van a patak, abba is bele dobják. Ez a mulatság azonban néha a legényeknek is a torkukra forr, mert a leány könnyen magával ránt egyet-egyet közűlök és jól megmártja a vízben. Az ilyen leányra nézve ugyanis nagy dicsőség, hogy a szent „Lejek” (öntöző) napján ekkora hőstettet vitt végbe, a legényen pedig az egész éven át rajta marad a megmártás szégyene.

Húsvét keddjén Krakóban a „Rêkawka”-t ünneplik, a melynek az eredete még máig sincs kiderítve. Krakó közelében Podgórze városon túl van az a sziklás magaslat, a melynek a tetején Krakus sírdombja és egy kis kápolna áll. Ebben a kápolnában hajdan húsvét harmadnapján isteni tiszteletet tartottak, a melyre a környék falvainak népe sűrűn tolongva zarándokolt és egész estig ott töltötte az időt. Délután hozzájuk csatlakoztak a krakóiak is, és mindenféle játékkal mulattak, továbbá a „szentelt” maradékait osztották ki a szegények között. A monda szerint a Rêkawka-t Krakus tiszteletére, nevezetesen pedig annak az emlékére ünnepelték, hogy évszázadokkal ezelőtt a nép hajdani jó fejedelme tiszteletére a kezében (rêka) vagy a ruhája újjában (rêkaw) hordta föl sírdombjához a földet.

Pünkösd. A karácsony és húsvét után a pünkösdöt ünneplik meg a legnagyobb fénynyel. Városban és falunk ki-ki friss zölddel díszíti ez ünnepre a házát. A falusi házak szalmafödelébe üröm (bylica) ágacskákat dugdosnak, a mely növénynek a lengyel népnél ősidők óta-jelképes jelentése van; a házak ajtaira lombfüzéreket aggatnak, a padlóra pedig kálmos-leveleket hintenek. A templomot is friss lombbal díszítik. Csak a mazurok és goralok nem igen követik e szokást. Annál inkább a Krakó-vidékiek; itt kivált pünkösd másodnapján van nagy sürgés-forgás és vidám elevenség. Maga Krakó jár e részben a többi város előtt jó példával. A ki csak teheti, e nap délutánján kimegy a Bielany nevű sziklás dombra, a honnan gyönyörű kilátás nyílik Krakóra és szép környékére. Ezrével tanyáz ott az ünneplő tarka sokaság, ki-ki családja és jó barátai, ismerősei körében mulat a maga módja, értelmisége és izlése szerint. Itt nagy eszem-iszom, amott lapdajáték, tovább harmonika-szó mellett rögtönzött tánczmulatság, mindenféle vásári látni való, általános dévajkodás, nagy hahotázás és zsibongás, éljenzés, közben-közben a tolongás közepette nagy ügygyel-bajjal hajtó kocsisok ostorpattogtatása. Így telik el az idő egészen az est beálltáig.

Tejszállítás a havasi legelőkről. Eljasz Valértól

S az estve sem kevésbé zajos és vidám e napon Krakó környékének falvaiban. Mihelyt besötétedik, beláthatatlan messzeségig ezrével gyúlnak ki az örömtüzek, melyek közűl a közelebb esők a csöndesen hömpölygő Visztula habjaiban tükröződnek, míg a távolabbiak már a Kárpátok vidékén ragyognak, mint valami ködben úszó csillagok. Itt egyesével, amott párosával lobognak, sőt egymás mellett több is kigyúl, s valamely halomról nézve igazán tündéri szép látvány ez a sok égő máglya, kivált holdvilágnál. Az ünnepnek úgy első, mint második napján ár órán át égnek e tüzek, sőt néha több napon is meg-meggyújtják őket. A legények rendesen egy-egy marék szalmát gyújtanak meg tüzüknél, és az égő csóvát hosszú pálczákra kötve, hadonáznak és idestova futkároznak vele, vagy a levegőbe dobják föl; mások meg földre dobott zsúpkévéket gyújtván meg, azokat énekszó mellett átszökdösik. E máglyák gyújtásának Sobotki-égetés (szombat-gyújtás) a neve, de ma már e szokás, melynek a leírása 1835-ből való, mind ritkább, holott hajdan egész Lengyelország-szerte el volt terjedve; sőt már Krakó környékén is kihalófélen van, némely helyütt pedig nem pünkösdkor, hanem Keresztelő Szent János napján (június 24) gyakorolják.

E szokást a régi hagyományok búvárai különfélekép magyarázzák, de abban úgy szólván valamennyien megegyeznek, hogy pogány eredetű. Különben kétségtelen, hogy neve, a Sobotki, egy származatú a sobota (szombat) szóval, ez pedig ez ünnep keresztény eredetére vall; és a krakói nép is úgy tudja, hogy e tüzeket a Szentléleknek tüzes nyelvek alakjában történt pünkösdi megjelenése emlékére gyújtják. Továbbá az ezen alkalommal énekelt dalok sem kedveznek annak a föltevésnek, hogy e szokás pogánykori eredetű.

Az úrnapját és annak nyolczadát, a mely sokszor a Szent Iván bőjtjével esik egybe, vagy legalább e nap táján végződik, Lengyelországban is, mint másutt, a szokásos egyházi szertartásokkal és körmenetekkel ünneplik. A körmenetnél kis leányok virágot szórnak a szentséget vivő pap útjára, nagyobbacskák szent képeket visznek, s valamennyien menyasszonyi díszbe vannak öltözve. Asszonyok ily képeket nem vihetnek, s a leányok közűl is csak szeplőtelen hírűek részesűlhetnek e tisztességben. Szűzi tisztaságuk jelképe a fejüket ékítő koszorú, a melynek elvesztése a népies szólásmód szerint egy értelmű az ártatlanság elvesztésével. Ezzel a fölfogással kapcsolatos talán az a szokás is, a mely némely vidéken még ma is él, hogy t. i. a fiatal lányok, a falusi köznemesség leányait sem véve ki, illatos füvekből és virágokból font s különös ismertető jelekkel megjelölt kis koszorúkat (mindenik tizenkettőt) visznek a templomba, ott azokat az oltárra teszik, vagy a falra aggtják s ott hagyják egész úrnap nyolczadáig, a mikor a káplán megszenteli e koszorúkat, a melyeket aztán ki-ki haza visz. E koszorúk, azt hiszik, oltalmat nyújtanak a villámcsapás ellen s a marhát minden mételytől megvédik. Ezért a ház és az istállók ajtai fölé is oda függesztik őket. A Raba vidékén a vízbe fúltak fölkeresésére is használják e szentelt füzéreket. E czélra az ilyen koszorút rá illesztett gyertyácskával egy tálba teszik, s aztán alkonyatkor vízre bocsátják. A koszorú, úgy tartják, addig a helyig úszik, a hol a vízbefúlt a meder fenekén fekszik. Ott megáll s egy helyben kering a halott fölött. Krakó más vidékén egészen más czéllal bocsátják Szent János ünnepe előestéjén vízre e koszorúkat, de ez a szokás is az úrnap nyolczadán font koszorúkkal van kapcsolatban.

Természetes, hogy a fiatal leányok kiváncsiak úrnapjára font koszorúik jövendő sorsára. A vízbe tehát velük; s ha már most a koszorú sokáig kereng egy helyben, akkor még jó soká várhatnak a vőlegényükre; ellenben ha azonnal lefelé úszik, akkor nem sokára meglesz a lakodalmuk. Szerencsétlenséget jelent, ha a koszorú alámerűl, vagy ha a rá illesztett gyertyácska elalszik. De természetesen a legények is jól ismerték a leányok e szokását. A mint tehát alkonyat beáltával a deszkácskákra illesztett gyertyás koszorúkat a vizen elindították, ki-ki hamar utánuk evezett egy-egy ladikon, hogy közűlök épen a szíve választottjáét halászsza ki. Így ünnepelték hajdan e szokást Krakó városában és környéke falvaiban. Századunk közepe óta azonban egy jóval fényesebb, de az eredeti hagyományos gyakorlat mélyebb értelmének és titokzatos bájának híjával lévő, puszta színpadias látványosság lépett helyébe. A Visztula partján végig s a Wawel királyi kastély falainak tövében fölállított emelvényeken ezrével szorong a sistergő röppentyűk jeladására oda csődűlt sokaság, hogy a harsogó zeneszó mellett meg-megújúló tapsviharral és éljenrivalgással üdvözölje a tűzijáték egyes sikerűltebb mozzanatait. A folyón nagy számmal úsznak a gyertyákkal megvilágított s a legváltozatosabb összeállítású koszorúk, a fiatalság csónakokon követi őket; végűl pedig egy koszorúkkal és zászlócskákkal díszített és pazarúl megvilágított nagy bárka úszik méltóságosan lefelé, a melyen a tömérdek színes mécs bűvös fényében állva ifjak és leányok vegyes kara énekel. A tűzijáték legkápráztatóbb remeklése és az erre fölhangzó tetszésnyilvánítások egetverő lármája közben tűnik el lassan a bárka a nézők szemei elől.

Úrnapjához Krakóban még egy népmulatság fűződik. Az ünnep nyolczadán ugyanis, a körmenet után az egybegyűlt sokaság Zwierzyniec külvárosba megy. Onnan nyávogó zenével és dobszóval másik tmeg jő eléjük. A nagy tolongás közepette egy turbános és sárga csizmás, tatárnak öltözött alak tetteti magát, mintha a megvadúlt lovát fékezné nagy nehezen, pedig a lova csak amolyan váz, melylyel ő maga ugrándozik. A kezében nagy pálczát tart, melylyel az útjában állókat ütlegeli. Mellette más tatárok mennek gyalog, mindannyian hadi jelvényekkel díszítve, előtte pedig egy tatár nagy zászlóval halad. Valamikor ez a menet csak a zwierzynieci Norbert-apáczák kolostorának udvarán mutogatta magát; később azonban szokássá lett, hogy egész a krakói érseki palotáig vonúlt, ma pedig a Ring-téren állapodik meg, a legfőbb államitisztviselő háza előtt. Ott, valamint az érseki palota előtt hódolat jeléűl a zászlókat meghajtják, a tatár pedig tánczoltatja a lovát, a mi közben ugyancsak püföli a körötte tolongó sokaságot. A csapat, miután megkapta a szokásos ajándékokat, a Zwierzyniecbe megy vissza, s ott elkölti szerény lakomáját. Ezt a népmulatságot a műveltebbek „konik zwierzyniecki” (zwierzynieci lovacska) néven ismerik, a köznép azonban „lajkonik”-nak nevezi. A hagyomány azt tartja róla, hogy annak a hajdani győzelemnek az emlékére ünneplik, melyet Zwierzyniec külváros lakói arattak a tatárokon, mikor azok épen az úrnapi körmenet alatt Krakó városába berontottak. Erről a győzelemről azoban a történetírás semmit sem tud, s így valószínű, hogy a zwierzynieci lovacska sem más, mint az, a melyről már egy más népmulatság leírása közben előbb (313., 316. l.) emlékeztünk. Krakó német eredetű lakói e lovat az ő nyelvükön „Leibpferd”-nek nevezhették; ebből a szóból erdhetett aztán a nép ajkán részben elcsavart, részben lefordított lajkonik (konik = lovacska) elnevezés, a minőhöz hasonló a lasowiakoknál a német Oberförster szóból lett felemás oberleœnica (főerdész).

Némely vidékeken Szent Iván napjának előestején a házak szalmafödeleit ürömágacskákkal szokás földíszíteni, míg ugyanezt másutt, mint láttuk, pünkösd szombatján teszik. Június 23-a és 24-e közötti éjjel, vagyis Szent Iván éjszakáján, úgy tartják, a páfrány virágzik, s a ki ilyen virágot szerezhetne magának, az annak segítségével minden vágyának teljesűltét elérhetné. Azt is hiszik általában, hogy ez éjszakán Szent ános megszentelia vizet, s hogy csak ettőlfogva lehet baj nélkül förödni, mert addig a gonosz szellemek hatalmában van a víz, a melybe épen ezért könnyen belefúlhatnak, vagy valami betegséget kaphatnak tőle a fürdők. Ezt a hiedelmet a régi idők egyházi tilalmai kelthették, melyeknek pedig csak az lehetett a czéljuk, hogy a népet az egészségnek ártalmas korai fürdéstől óvják. Némely vidéken (így a lasowiakoknál) egészen a legutóbbi időkig megvolt, és az orosz uralom alatt álló ruténeknél még ma is megvan az a szokás, hogy Szent Iván napja előtti éjjel játékok és dalolás közben az egész falu népe megfürdik, „Kupa³a” (lengyelesen „K¹pa³a”), vagyis „fürdőkészítő” Szent Jánost ünnepelvén, a mely névből némely régiségbúvárok valami ős-szláv Kupala nevű istenséget okoskodtak ki, mint a kinek a tiszteletére ez ünnepi szokást gyakorolnák. A vizeket megáldó Keresztelő Szent János tiszteletével kapcsolatos az a szokás is, hogy a kútakat ezen a napon tisztítják.

Nagy-Boldogasszony (vagy Mária mennybemenetele) napja. Ez ünnepnek a lengyel népnél „Füves Boldogasszony napja” a neve, mivel e napon (aug. 15.) az aratás ünnepélyes befejeztéűl mindenféle gabonaneműt és takarmányfélét megszentel a pap az isteni tisztelet alatt, hogy az immár learatott Istenáldása az embereknek és állatoknak javukra váljék. E napon tartják az isteni tisztelet után az ú. n. Okrê¿ne[146]* vagy Do¿ynek (aratás vége), vagy Wieñcowiny (koszorúzás) ünnepét is. E mulatságot rendesen az uraság rendezi mindazok számára, a kiknek az aratásnál dolguk volt; a hozzá való előkészűleteket azonban az aratók és a marokszedő munkásnők teszik meg. Az ünnep előestején a vidéken termett legszebb és legnemesebb gabonából, többnyire tiszta bózából koszorót fonnak a legelső marokszedő leány házánál, a ki ehhez segítótársakat választ magának; az egészet azonban egy éltesebb és az ilyemiben már tapasztaltabb asszony vezeti. A koszorú váza három abroncsból áll, melyek egyike az egésznek az alapja, a másik kettő pedig egymást keresztezve borúl rája s azzal együtt koronát alkot. A koszorút kötő leányokat koszorúleányoknak, a mulatságra meghítt asszonyokat nászasszonyoknak (tulajdonképen menyasszonykikérőknek) hívják, a gazdákat kérőknek. A koszorú kötése közben a leányok alkalmi dalokat énekelnek. Így példáúl a ropczyci kerűletben ezt:

„Búzakalász, nyújtózzál, Az abroncsra fonódjál! Lányok, ti is fonjatok, Nekem kalászt adjatok Az én koszorúmba.

Ki-ki szedjen jó korán A virágból szaporán, S adja ide fölfűzve, Az abroncsra föltűzve Szépen koszorúba.

Bokrétába a rózsát, A fehérét s pirosát, Szalagokkal fonjátok, S nékem ide adjátok Az én koszorúmba.”

Másnap a koszrút rendesen négylovas kocsin viszik a templomba. A koszorúleányok virágdíszt viselnek a hajukban, a lovak lombbal vannak ékesítve, a kocsis nagyokat pattant az ostorával, a leányok pedig ezt éneklik útközben:

„Koszorúnkat viszszük az isten házába, Elől a lánysereg, az anyák nyomába’. Nyugat felől szellő lebben az útunkra, – Legény, a templomba vidd a koszorunkat. Ti meg szálljatok le a kocsiról, lányok, A templomba mi is menjünk be utánok.”

A templom előtt a búzakoszorút leveszik a kocsiról, s a leányokkal együtt érkezett legények egyike a fejére teszi és beviszi a templomba. Ezt kétfelől a koszorúleányok kisérik, hátúl pedig az asszonyok (az „anyák”) következnek. A templomban annyi ilyen koszorú van, a hány nemesi birtok és egyéb jószág van a plebánia terűletén.

A templomból haza menet így énekelnek a hajadonok:

„Koszorúm csak volna, Rutából van fonva. Kinek adjam vajon? Te neked, galambom, Neked és nem másnak.

Koszorúm csak volna, Télizöldből fonva, Kinek adjam vajon? Jancsi, neked adom, Neked és nem másnak.”

Énekszóval térnek be az urasági lakba, a hol a földesúr a feleségével és gyermekeivel eléjök menve köszönti őket. Az a legény, a ki a koszrút vitte, vagy a leányok elseje, a koszorút a fején víve, egész kiséretével a házné elébe lép. Majd újabb énekek következnek, a melyekben az uraságot, annak családját és gazdaságát dicsérik. A gazda átveszi a koszorút, megajándékozza és meghívja a munkásokat a délutáni aratóünnepre, a melyre majdnem az egész falu megjelenik.

Halottak napja. A városokban ilyenkor koszorúkat szokás vinni a sírokra, a melyeken e napon számtalan mécset gyújtanak. A faluk lakói ellenben sem koszorúkat nem tesznek a sírokra, sem lámpácskákat nem gyújtanak azokon. E helyett azonban miséket mondatnak a megholtak lelki üdveért és bőkezűen megajándékozzák a szegényeket. Mint a német, úgy a lengyel népnél is elterjedt az a hiedelem, hogy a tisztítóhelyen szenvedők lelkei e napon meglátogatják az élőket és éjfélkor a templomba mennek. Megholt papok mondják ilyenkor a misét, megholt gyermekek ministrálnak nekik, valamely megholt aggastyán csönget a gyűjtőperselylyel, és csupa megholt hívek imádkoznak az Isten házában. A ki elég bátor ilyenkor oda menni, meg is láthatja őket de könnyen rajta is veszthet s az életével fizetheti meg vakmerőségét. E hiedelmeknek is van talán valami részük abban, hogy Raupachnek „A molnár és gyermeke” czímű alkalmi német színműve a lengyel színpadon is meghonosúlt.

Szent András előestéje (november 29.) az eladó leányok nevezetes sorsvető alkalma. A legkülönfélébb módokon igyekszenek ez este megtudni a jövőjüket. Példáúl letörnek egy-két gallyacskát a nyírfa-seprűről, s ezen a seprűcskén keresztűl olvasztott viaszt öntenek hideg vízbe. Az így támadó alakokból aztán mindenféle következtetést vonnak jövendőjüket illetőleg, s e közben Szent Andrást hívják segítségűl. Majd meg egy nyaláb fát visznek be a szobába s megolvassák, hány darabot karoltak föl találomra. Ha páros a szám, akkor nem sokára meglesz a lakodalmuk. Varrótűket is szoktak egy vizes edénybe dobni, s a kinek a tűje legelőbb merűl le a vízbe, az hal meg leghamarabb. Ha pedig egy-egy legény és lány dob be egyszerre egy-egy tűt a vízbe, és azok egymás felé úsznak, akkor házaspár lesz belőlük.

A keresztelőt rendesen már néhány órával a gyermek születése után megtartják. Mihelyt tehát a gyermek világra jött, azonnal hozzá lát az erre fölkért asszony a keresztelő-lakoma elkészítéséhez, az apa pedig a komaság elvállalására kéri föl ismerőseit. A gyermeket nem szabad a komának az ablakon át kiadni, mert ettől elbetegesednék. Balkézre sem szabad venni, különben balog lesz. A templomba menet a keresztszülék sokat beszéljenek, nevessenek és daloljanak, hogy a gyermek vidám és bátor legyen. Ha a kisded sír a keresztelés alatt, akkor szépen fog nőni és jó csengő hangja lesz. Ha e közben templomi törlőkendővel sikerűlne a gyermek arczát megtörűlni, akkor világéletében nem lenne semmi baja sem. A templomból való hazatérés is rendesen nagy vígassággal és énekszóval történik, mert különben vajon ki is sejtené, hogy keresztkomák mennek el a háza előtt. Rendesen így köszöntenek be, a mint haza érnek: „Ime, komámasszony, megjövénk a templomból; pogányt vittünk oda s most angyalkát hozunk haza”. A ház elé érve, a keresztanya egy gallyacskát tör le a legközelebbi fáról s azzal háromszor könnyedén meglegyinti a csecsemőt, hogy engedelmes és jó gyermek váljék belőle. Ez alatt a vendégek már egybegyűltek a házba. Mindenikük vitt magával valami ajándékot a gyerekágyas számára; ez vajat, az sajtot, vagy kolbászt, amaz meg egy darab szalonnát, stb. Mihelyt a keresztszülék a kisdeddel visszatértek, megkezdődik a lakoma, vagyis nagy eszem-iszom hangos dalolással és lármás beszéddel. A Raba vidékén a keresztszülék, ha leány az újszülött, szalmából fonatot készítenek, ha pedig fiú, akkor cséplőt kötöznek egybe két pálczából. A fonat készítése közben így énekelnek:

„Fonjuk bele, fonjuk végig Keresztlánykánk egészségit.

Bár áldásunk annyit érne, Hogy a haja földig érne.

A fonatba néhány krajczárt dugnak „pántlikára”, s azután a keresztapa fölmászik vele egy, a ház előtt álló fára s annak a tetejébe akasztja. E közben a keresztanya a többi asszonynyal ezt énekli:

„Érik már a fán az alma, Nem sokára lerázzuk; Fonatunkat a meggyfára, Szilvafára akaszszuk. Marysia nőjjön szépen Erőben és egészségben,

A fa tetejéig érjen, Éljen boldogúl! Fáján ím az alma Pirúl s majd lehúll; Szedd le hamar, Jánoska, Marysiának add oda!”

A cséphadaró odakötözése közben pedig ezt:

„A hadarót jó erősre, Gyerek, te is kapj erőre.

Hadarónk ha jó erős lesz, A fiúból jó cséplő lesz.”

A hadarót fölviszik a ház orma alatti hiúba (kalenica), vagy pedig egy fára akasztják föl.

A lakodalmi szokások szigorúan megszabott hagyományos formaságokkal járnak, a melyekben a részleteket illetőleg egyes eltérések mutatkoznak ugyan vidékenként, egészben véve azonban és nagyjában mindenütt egyezők. A lakodalmi szertartások a következő részekből állnak: az eljegyzés („eligérkezés”, zmówiny), a „vesszőfonás” (rózgowiny), a „hajfonás” (rozpleciny), az „esketés” (slub), a „haza vitel” (przenosiny) és a „főkötő föltevése” (czepiny). Teljes egészében megvan még e sorozata e szertartásoknak a lasowiakoknál, a kiknek lakodalmi szokásait az alábbiakban vázoljuk, itt-ott azonban egyetmást egyéb vidékek szokásaiból is szövünk közbe.

A Boldogságos Szűz tövises ösvényen vezeti a bűnhödő lelkeket. A Boldogságos Szűznek Stachiewicz Pétertől való legenda-sorozatából.

Mihelyt a szülék fiukkal megállapodtak arra nézve, hogy honnan válaszsza a menyasszonyát, szándékukat egy „bölcs gazdával”, rendesen valamelyik rokonnal közlik, a ki már az ilyenkor követendő eljárást jól ismeri, s megkérik, hogy puhatolja ki „a másik fél”-nél, hajlandók lennének-e a házasságra és milyen hozományt szántak a leányuknak, mely alkalommal a megbízott azt is elárúlhatja, hogy viszont a fiú mit várhat a maga szüléitől. Mihelyt e tárgyalások szerencsésen dűlőre jutottak, következik a forma szerinti eljegyzés (zmówiny).

E látogatásra egy „bölcs gazdasszonyt” is meg szokás hívni. Ez és a „bölcs gazda” a dziewos³êby (kérők) közös nevet viselik. A legény házából borral, sörrel vagy pálinkával telt üveget visznek magukkal, melyet a bölcs gazdasszony a vőlegénytlől kapott szalaggal fon körűl, a mibe egy kis ruta-bokrétácska van tűzve. Előbb csak a kérők lépnek be a házba, a legény pedig künn az ablak alatt lesi, mi fog történni. Ez az „eligérés” mindig éjjeli időben történik. A leány szüléi már előre tudják, miről lesz szó; de tettetik magukat, mintha azt sem tudnák, ki megy hozzájuk. A kérők azt mondjákt, hogy eltévedtek s éjjeli szállást kérnek; kereskedőknek vallják magukat, a kik azt hallották, hogy itt egy „üszöcske” eladó. Meg szeretnék venni, de csak azért, hogy másvalakinek adják el. Feleletűl azt kapják, hogy jobb lenne, ha az illető közbenjárók nélkül maga menne alkudni. Erre a legény belép, s a kérők megmondják, hogy épen ez a szóban lévő vásárló. A leány apja most így szól hozzá: „Hallod-e, barátom, a helyett, hogy ezeknek az embereknek pár forintot adsz a közbenjárásért, mindjárt magad is megcsinálhatod a vásárt”. Ez után következik a „lábkarolás”, vagyis a fiatalok mélyen meghajolnak és előbb a szülék, majd a kérők, esetleg a többi jelenlévők lábai felé nyúlnak, köszönetük jeléűl. Most a vőlegény az „áldomás” (litkup = a német „Leihkauf”) megivására szólítja föl a társaságot, hogy azok, a kik őt ide hozták, meg ne nehezteljenek rá. A „bölcs gazdasszony” a palaczkot az asztalra teszi, a menyasszony atyja pedig így szól a leányához: „Kezdd el te, mert te vagy mindennek az alapja”. A leány a legényre köszönti poharát s tölt neki. Ha ez is ivott, a leány az asztalra teszi a palaczkot és leoldja róla magának a szalagot, mint a vőlegény első ajándékát. Most az öregek egymást megvendégelik, a mi után meghívják a vőlegény szüléit s a mindkét részről való atyafiságot is. Ezeknek megérkeztével megkezdődnek a tárgyalások a két fél vagyoni helyzetét illetőleg, a melyek hajnal hasadtáig tartó lakmározás közben folynak.

A „vesszőfonás” (rózgowiny) előtt eleget tesznek az összes előzetes egyházi és állami törvényes formaságoknak. Ha a menyasszony szegény és a lakodalmat nem tarthatja a maga költségén, akkor megkér egy asszonyt, hogy legyen e napon a „szakácsnéja”, és sorra járja vele a házakat egy kis „adomány”-ért. A hová belépnek, mindenütt így köszönt be a szakácsné: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! a menyasszony egy kis segítséget kér”. A leány mindenkinek átkarolja a térdét, a mely szertartás, mint már említettük, a lengyel paraszt hagyományos alázatosabb köszönésmódja. A házbeliek erre azt felelik: „Isten adjon neked áldást, boldogságot!” – és tőlük telhetőleg megajándékozzák. Ugyanekkor történik a nászkiséret egybeállítása, a melyhez a kérők, vagyis násznagyok, nyoszolyóasszonyok, vőfélyek, nyoszolyóleányok és a zenészek tartoznak. A zenéről a vőlegénynek kell gondoskodnia. Ha vagyonos, akkor két hegedűst, egy klarinétost és egy bőgőst fogad; ha szegényebb, beéri egy hegedűssel és egy bőgőssel. A nyoszolyóleányok többnyire nyolczan vannak, a vőfélyek kilenczen, násznagyok és nyoszolyóasszonyok heten-heten.

A menyasszony után az első hely a legidősb nyoszolyóleányt illeti, a vőfélyek közt pedig a legidősebb vőfélyt. Ez egyúttal a lakodalom „udvarnagy”-a, de van helyettese is, a „másodudvarnagy”. A násznagyok (swaty) legöregebbike a starost; a nyoszolyóasszonyok (swaszki) legidősbje a tulajdonképeni koszorúvivő (vagy starost-né), mivel ő viszi a templomba a két kis koszorút és a jegygyűrűket, a hol ezek szokásosak.

Az első hirdetést követő két vasárnap a menyasszony a legidősb nyoszolyóleánynyal jelenik meg a templomban. Mind a kettőnek télizöldből és rutából font koszorú van a fején, s a hajukból számos tarka szalag lóg a vállukra. Akárkivel találkoznak a templomból haza menet, mindenkit térdkarolással üdvözölnek, a mivel a menyasszony az illetőnek az áldását kéri; épen ezért mindenki, a ki ez üdvözlésben részesűl, így szól: „Isten adjon neked szerencsét és áldást!”

Maga a lakodalmi ünnep az utolsó hirdetés utáni hétfőn este felé a „vesszőfonás”-sal (rózgowiny) kezdődik. A vőlegény a legidősebb vőfélylyel és a zenészekkel az apja háza elé megy s ott addig muzsikáltat, a míg be nem bocsátják és vendégségre nem marasztalják őket. Most a „vessző” elkészítéséhez látnak, a mi közben az egybegyűlt fiatalság tánczol. Ezalatt a menyasszony a nyoszolyóleányokkal a maga házában előkészíti a vessző körűlfonására való rutát és télizöldet. Ennek megtörténte után a legidősebb nyoszolyóleánynyal, a ki a második hirdetés napja óta állandó kisérője s az összes szertartások alatt folyvást mellette van, a vőlegény házába megy. Ott megint térdkarolással üdvözli az összes jelenlévőket s felkéri, hogy menjenek mind a menyasszony házába. A vőlegény kezéből átveszik a vesszőt, melyet majd a menyasszonynál fonnak körűl. Ének- és zeneszó mellett vonúl oda a menet. A vesszőt egy, az ilyesmiben már jártas vőfély készítette el. Az erdőn levágott egy körűlbelűl két hüvelyknyi vastagságú zsenge tölgyfácskát s abból egy rőfnyi pálczát faragott, melyet rovással két egyenlő félre osztván, a felső végét hét ágra hasította, középütt egyet hagyván s mellette jobbról is, balról is hármat-hármat. Ez mintegy az élet fáját jelképezi s a részleteket illetőleg vidékenként más-más alakban készűl. Mihelyt a zenészek a menyasszony házában elhelyezkedtek és a fiatalság egy kis tánczra perdűlt, a menyasszony a világosság közelébe asztalt állít, arra pedig egy sütőteknőt, a melybe egy egész kenyeret tesz és abba tűzi bele a vessző nyelét. Most a nyoszolyóleányok mindenikét térdkarolással kéri föl a vessző körűlfonására. A leányok mind körbe állanak az asztal köré s ezt éneklik: „Kezdd el, kedves N. (a menyasszony neve), kezdd el a kör közepébe állva, – anyácskádtól úgy is el kell válnod, szegény árva, szegény árva!” Erre a bánatos fölszólításra a menyasszony egy csomócska télizöldet vesz a kezébe s elkezdi vele a vessző középső ágát körűlfonni, mialatt a többiek énekelnek. A legidősb nyoszolyóleány aztán tovább fonja, majd a többi hat nyoszolyóleány mind oda lép sorban és mindenik körűlfon egy-egy ágacskát a többiek éneklése közben, míg csak az egész vessző körűl nincs fonva.

Az aknába temetett bányász legendája. Stachiewicz Péter wieliczkai legenda-sorozatából.

E munka bevégeztével ezt éneklik: „Anyuskám, szívecském, adj a vesszőhöz ékességet, kendőcskét, övecskét, a koszorúhoz pedig selyemszalagot”. A menyasszony anyja erre előadja a kamaából a kívánt dolgokat: egy fehér kendőcskét, egy keskeny sárga női övet és egy piros szalagot a ruta-koszorúhoz, a mely már előbb megfonva készen oda volt téve a füvek között, s mindezeket átadja a legidősb nyoszolyóleánynak. Ez előbb a kendőcskét, majd az övet is rá köti a széthasogatott vessző alsó végére úgy, hogy a végeik a fácska aljáig lógnak le, utoljára pedig szintén a vessző ágainak az aljára, a kendő és az öv fölé illeszti a koszorút s a piros szalaggal oda köti a vesszőhöz, a melynek a földíszítése ezzel immár teljes. Most így énekelnek a nyoszolyóleányok:

„Kedves vőlegényünk, Szépen kérünk téged, Tedd meg hamar nékünk Azt a szivességet:

Hozz egy kanna vizet! Érte majd elviszed Ezt a virágszálat, N.-et (a menyasszony neve), a mátkádat.”

Erre a fölszólításra a vőlegény atyja egy korsó sört visz be és megkinálja vele a nyoszolyóleányokat. Ezek isznak, azután pedig ezt éneklik:

„A sörünk kihörpentettük, A vesszőt földíszítettük;

Most perdüljünk egy kis tánczra, kezdjetek egy víg nótára!”

Most a legidősebb nyoszolyóleány a jobbjával megfogja az életfát, a mely eddig még mindig a teknőben lévő kenyérbe volt tűzbe; melléje áll egy második, a ki meg a balkezével fogja meg a vesszőt, s a jobbjával átkarolja az elsőnek a derekát, a többi nyoszolyóleány szintén páronként sorakozik, és így lépnek a két első nyomában a zenészek elé, ezt mondván: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” „Mindörökké amen!” felelnek a zenészek. Erre a leányok kérdik: „Tetszik-e kendteknek a mi munkánk, vagy sem?” a zenészek azt felelik, hogy nagyon is tetszik nekik, mire a leányok ezt a versikét éneklik:

„Dicsértessék az Úr neve, – és most tánczra kelve, Ugrálja ki görbe lábát ki-ki egyenesre. Dicsértessék az Úr Jézus, neve szent legyen, Jertek ide és mondjátok: Örökké amen!”

Ha a szoba ilyenkor szűknek bizonyúl, a mi rendes dolog, akkor így szólítják föl a nem tánczolókat, hogy menjenek az útból: „Jó emberek, kérünk, menjetek innen előlünk, hogy a koszorúnkkal tolongásba ne kerűljünk”. Miután helyet engedtek nekik, párosával körűljárják a szobát, majd a zenészek előtt megállva, egy szokásos dalocskát énekelnek, azután egyszer körűltánczolnak, meg ismét megállnak s újra eléneklik az előbbi verset, és ez így art egy jó óráig. E táncz végeztével a vőlegény és a menyasszony az első násznagyúl (starost) kiszemelt egyén elé lépnek, átkarolják a térdét s megkérik e tiszt elvállalására. Most hozzá lépnek a nyoszolyóleányok és átadják neki az életfát, mondván: „Kedves starost urunk, fölszabadítást kérünk (a vessző átvételét); a koszorúnk virágos és termő, tömött és szorosan van fűzve”. Ezzel fölemelik a vesszőt s a levegőben megsuhogtatják; a starost e közben vonakodik átvenni s így szól: „Még nem tánczoltatok eleget, hogy fölszabadítsalak benneteket”. Erre énekszóval azt válaszolják, hogy az ilyen ember nem való starostnak. Mindazonáltal újból fölszabadítást kérnek tőle, most még azzal toldván meg iménti szavaikat, hogy rázza meg a zsákját a ládikájuk fölött. E közben a legidősb nyoszolyóleány föltartja a kötényét, mintegy váltságdíjat kérvén a vesszőért. Erre a starost egy eltört fazék néhány cserepét dobja a kötényébe. A leányok haragot színlelnek s azt mondják, hogy az effajta pénzt nem ismerik és nem fogadhatják el. „Természetes, hogy nem ismeritek, – mondja a starost, – mert az még más király idejéből való.” Ezt általános hahota követi, a mire a megsértődést tettető nyoszolyóleányok újra énekelni kezdenek. Jól tudják ők, – így szól az énekük, – hogy ezek csak cserepek, és hogy a násznagy csak azért fizeti ki őket ilyen pénzzel, mert egy árva garasa sincs; de még ha volna, sem adna senki emberfiának egy fillért sem; mert olyan fukar önző ember, a ki csak magának él, csak egymagában szokott lakmározni. Most úgy tesznek, mintha a faképnél hagynák s a vezetőjüket éltetik. de mivel a starost kedvteléssel nézi a vesszőt, így szólnak: „Nini, hogy kacsintgat a starost a mi koszorúnkra!” Visszatérnek hozzá s harmadszor is ismétlik előbbi kérésüket. Most a starost az első leánynak néhány krajczárt dob a föltartott kötényébe s el akarja tőle venni a vesszőt. De hiába, mert a leányok nem hajlandók od’adni s így énekelnek: „Nem adom, nem adom a szép ruta-koszorút, mert még nem láttam, nem láttam egy pohár italt sem”.

Erre a vőlegény egy kancsó sört vesz elő és oda adja a starostnak, a ki sorba kinálja a nyoszolyóleányokat és ekkor megint el akarja tőlük venni a vesszőt. De még mindig hiába. A leányok ugyanis most azzal állnak elő: „Nem adom, nem adom a zöld vesszőt, a míg N. (a menyasszony neve) meg nem hajol előttünk”. Most oda megy hozzájuk a menyasszony, valamennyit térdkarolással üdvözli, és csak ekkor kapja meg a starost a vesszőt. Erre mindnyájan szétoszolnak, a starost pedig a vesszőt kezében tartva, nagy méltósággal körűljárja a szobát, mi közben a leányok ezt éneklik: „Bíró urunk tánczba megyen, vele tánczol a pálczája, egy fiatal bűnös lélek álljon, álljon majd alája”. A fiatal bűnös legelőbb is a legidősebb nyoszolyóleány, majd sorban a többi, a kikkel a starost egymásután körűltánczolja egyszer-egyszer a szobát. Valahányszor eléje lép, vagy elválik tőle egy-egy, mindig térdkarolással üdvözli. A starost természetesen mindig valamely idősb családapa.

Miután e táncz véget ért, kezdődik a vesszőnek a szülők szobájába való „kivitele”, a mire ezzel a versikével adják meg a jelt a nyoszolyóleányok:

„Be veled, te zöld koszorú, Apám, anyám szobájába! Nyisd ki, anyám, szobácskádat, Itt a vessző, vigyázz rája. Nyisd ki az új ház ajtaját. Tedd el lányod koszorúját!”

Ez ének alatt az egész násznép a starost és a zenészek vezetése alatt a kamarába megy s oda helyezi el a vesszőt éjszakára. Ezzel ér véget a „vesszőfonás” szertartása; a kinek azonban kedve van, az akár hajnalig is ott marad és tovább tánczol.

Kedden korán reggel legelőször is a „Stella maris” (Tengeren járók csillaga) kezdetű egyházi éneket játszszák a zenészek a Boldogságos Szűz tiszteletére. Ennekutána a menyasszony a legidősb nyoszolyóleánynyal, valamint a vőfélyek is, bejárják a falut s meghívják a lakodalmi vendégeket. Ez ugyan csak puszta formaság, minthogy mindenkit már többször is meghívtak, de mégis annyira megkivánják, hogy e szertartás elmulasztása esetén a kihagyottak képesek lennének el nem menni az esküvőre. Mikor már mind egybegyűltek s egy kis reggelit ettek, a nyoszolyóleányok énekszóval serkentik a mátkapárt a lakodalmi ruha felöltésére. Eddig ugyanis a vőlegény csak a rendes ünneplőjébe volt öltözve, a menyasszony pedig ugyanabba a ruhába, a melyet a második hirdetés vasárnapján viselt. Most azonban a vőlegény ú. n. „gyász-szalag”-gal, vagyis kékes pántlikával köti össze a nyakán az ingét, bokrétát tűz a sapkájához és egy többszörösen összehajtogatott fehér kendőt az öve mellé, a honnan az egész a térdéig ér le. A menyasszony is csak anyiban változtat addigi öltözékén, hogy ő is fölteszi a gyász-szalag”-ot a nyakára, a fejéről pedig levesz minden díszt; a haja simára van fésűlve és egy vagy két varkocsba fonva ereszkedik le a vállán. A mint a mátkapár ekként öltözve belép a szobába, a legidősb nyoszolyóleány egy kis széket állít a szoba közepére, épen a mestergerenda alá, oda, a hol a ház építésének az évszáma van beróva. A többi koszorúleány körűlállja a széket és érzékeny énekkel adják tudtúl a „fölkontyolás” szertartásának kezdetét. Most a menyasszony a székre ül, az első nyoszolyóleány el kezdi fölbontani a hajfonatait, mire a többi nyoszolyóleányok is sorban oda lépnek és folytatják a munkát, míg a menyasszony haja teljesen ki nincs bontva. Ez alatt az anyja már oda adta az első nászasszonyank (a „starostné”-nak) a leánya fejdíszét. Ez egy hagyományos alakban rételt fehér kendő, a mely rutával, télizölddel és színes szalagokkal van ékítve. E fejdíszt az első nászasszony teszi föl a menyasszony fejére, miközben a nyoszolyóleányok ezt éneklik:

„Készítsd el a fátyolt, anyám, S édes bátyám, kötözd reám; Csavard, kötözd szépen körbe

Ékességűl esküvömre; S míg a fátyolt reám adod, Keservesen sír a húgod.

A „fölkontyolás” e jelenete valóban megindító és nem is esik meg könyhullatás nélkül. A menyasszony anyja a legidősb fiának átadja az említett „fátyol”-t (podwika), vagyis egy hoszszában többször összehajtogatott kendőt. A fiú azt a húga nyaka köré keríti és a mellén a „gyász-szalag”-gal összeköti, a kendő csücskei azonban szabadon függnek le egész a térdeig. Most a menyasszony föláll a helyéről, köszönete jeléűl térdkarolással hajtja meg magát az anyja, a nászasszony, a nyoszolyóleányok és a bátyja előtt, mire a leányok megint énekelnek:

„Nyisd ki, anyám, kamarádat, Add ki a zöld életfámat;

Nyiljék az új ház ajtaja, Koszorúmat add ki rajta!”

E fölszólítás után az egész násznép a starost és a zenészek vezetése mellett a kamara elé megy, a honnan a menyasszony anyja kihozza a vesszőt és átadja az első násznagynak. A leányok ismét énekelnek:

„Megy a bíró hídon át, Hosszú rajta a kabát,

A mint megyen ki a rétre, Vessző virít a kezébe.”

Zeneszó mellett tér vissza az egész társaság a lakószobába. Ott a nyoszolyóleányok az örömszülőket gyermekeik megáldására szólítják föl, mire a menyasszony szüléi az asztalhoz ülnek, a starost pedig, ki ez alatt a vesszőt folyton a kezében tartja, maga mellé szólítja a mátkapárt, s a mint melléje állottak, megkezdi az ú. n. „bocsánatkérés” mondókáját, vagy ha ő nem eléggé ura a szónak, akkor egy nálánál ügyesebb adja elő a szokásos beszédet, melynek többféle szövege járatos. A lasowiakoknál pl. többnyire ez a mondóka: „Kérlek mindnyájatokat, barátim, szomszédim és testvéreim, bátorításért… Dicsértessék a Jézus Krisztus! Te pediglen vőlegény és te menyasszony, készűljetek a szentegyházba esküvőtökre, örökös frigykötésre. Szüléitek fölneveltek és tehetségükhöz képest meg is ajándékoztak benneteket. Ha valamikor megbántottátok őket és nem kértetek tőlük még bocsánatot, most kérleljétek meg őket. Ti pedig, szülők, bocsássatok meg igaz szívvel, igaz lélekkel gyermekeiteknek, és áldjátok meg őket jövendő életük útjára. ha mindig az Isten lesz a szívetekben és elmétekben, ha kölcsönösen megbecsűlitek egymást, akkor gyarapodni fog minden jószágotok csűrben és kamarában, benn a házban és künn a mezőn. Most pedig jőjj, e menyasszony és vőlegény, karoljátok át szüléitek térdét, hogy megnyerjétek áldásukat éltetek útjára, – amen!” Ezzel a starost a lakodalom „udvarnagy”-ának adja át az életfát, míg a nyoszolyóleányok ezt éneklik:

„Nosza rajta, húzzátok rá, ki-ki kedvét töltse, Te meg N. (a menyasszony neve) hajolj szépen, mélyen le a földre. Nosza rajta, húzzátok rá, ki-ki kedvét töltse, Te meg N. (a vőlegény neve), hajolj szépen, mélyen le a földre.”

A zene játszik, az ifjú pár térdkarolással búcsúzik el szüléitől, a kik ilyenkor rendesen könyezve így áldják meg őket: „Az Isten adjon nektek szerencsét és áldást!” Ha a menyasszony árva leány, akkor a nyoszolyóleányok a térdkarolás alatt még ezt is éneklik:

„Anyám, az égből szállj le, Szükség van rád megint, A napsugáron szállj le, S a szentek véled mind, A fényes napsugáron Kövessenek mindnyájan.

Elment a Boldogságos És szóla Szent Fiához: „Jer holnap esküvőre!” De Jézus tud már róla S anyjáho ígyen szóla: „Bízd azt a jótevőkre!”

a térdkarolással járó mély meghajlást háromszor ismétlik a jegyesek a szülék előtt és azután jobbról balra menve, háromszor megkerűlik az asztalt, a melynél a szülék ülnek. Mikor ennek vége, így énekelnek a nyoszolyóleányok:

„Forogj, kedves koszorúm, Forog körbe szomorún, Édes apám asztalát Járjad körűl szépen,

Minthogy, azt már látom, Itthon semmiképen Sincsen maradásom.”

Most az „udvarnagy” a levegőben megcsóválja a bokrétás vesszőt és így szól: „Utánam!” Erre a mátkapártól és a zenészektől kisérve háromszor, jobbról balra menve, megkerűli az asztalt az egész násznéptől kisérve, mi közben a menyasszony anyja, vagy a legidősb nászasszony mindnyájatokat szenteltvízzel hinti meg. Az asztalon kenyérszeletek vannak, melyekből mindenki vesz egyet, hogy a pitvar előtt álló koldúsnak adja. Az asztal háromszori megkerűlése után a menet ugyanily rendben hagyja el a szobát. A menyasszony a pitvar küszöbén, a vőlegény pedig a ház kapujában áll meg, s midketten körűlkarolják a kimenők térdeit, hogy mindenkitől, akár kicsiny, akár nagy, áldást és szerencsekivánatot kérjenek. Az udvarban, a pitvar előtt valamennyien megállanak. Ott az udvarnagy egy időre átadja a vesszőt helyettesének és megkinálja a vendégeket az örömapától kapott palaczkkal. Mikor ezt kiitták, a palaczkot és a poharat, a miből ittak, átdobja a háztetőn, a mihez a zenészek tust húznak. Itt-ott ilyenkor egy-egy pisztoly- vagy puskadurranás is hallatszik. Most a szertartásmester vagy udvarnagy megint átveszi helyettesétől a bokrétás botot. A legidősb nyoszolyóleány erre hozzá lép s a vessző mindenik ágára egy-egy almát tűz föl, az udvarnagynak pedig szép szalagot köt a nyakára és bokrétát tűz a sapkájára, a mit a leányok e nótával kisérnek:

„Szent kereszt, te légy velünk, Jó órát adj most nekünk;

Szűz Mária, kisérj minket, Védd a mi kis seregünket!”

A lasowiakok karácsonyi lovaglása. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ezzel az egész menet gyalog útnak indúl. E menet közben a zene szól, és halkan éneklik hozzá a nyoszolyóleányok a szokásos versikéket. A kocsiúton már készen várnak a kocsik. Az elsőn a mátkapár, az udvarnagy, a legidősb nyoszolyóleány, a starost (első násznagy) és az első nászasszony helyezkednek el; a másodikon a többi nyoszolyóleány, és a következőkön a többi vendégek meg a zenészek. (A krakowiákoknál a vőfélyek lóháton kisérik a menetet.) Elhelyezkedés közben az udvarnagy a menyasszony felé fordúlva, ezt énekli:

„N. most te ülj föl, A hajadat tűzd föl,

Tűzd föl koszorúba fonva, Úgy sem vagy már hajadonka.”

A menyasszony fölszáll a kocsira, de nem ül le, mert ha tovább nem is, de legalább három szántóföldnyi hosszú darabon állva kell mennie, a mi alatt a kocsiból szalmát és szénát hint az útra, – „már nem tudni, minek az emlékezetére.” Zene- és énekszó közben robognak tova a kocsik, a milyen gyorsan csak a lovaktól telik. Ha szentkép vagy kápolna előtt haladnak el, a nyoszolyóleányok keresztet vetvén magukra, ezt éneklik; „Vőfélyek és násznagyok, emeljetek kalapot, Krisztus Urunk és a Szent Szűz szenvedésit látjuk ott!” Az esketés előtt a mátkapár meggyón és áldozik. Utána pedig az udvarnagy leveszi a koszorús vesszőről az almákat, melyek „őt illetik.” Csak a középsőt, vagyis a középső ágra tűzöttet adja oda az új asszonynak.

Haza ugyanazon rendben mennek, a milyenben a templomba vonúltak; otthon egyet isznak a vendégek, ezután pedig a leányok az udvarnagyot tánczra serkentik. A zene polonaise-t játszik. Az udvarnagy, a vesszőt jobbjában tartva, a vőfélyek kiséretében egyszer megkerűli a szobát, azután kézen fogja a legidősb nyoszolyóleányt és egyszer körűl tánczol vele. Így sorban az összes nyoszolyóleányokkal, majd a nászasszonyokkal. Valahányszor a tánczosnőjét váltja, a többiek ezt éneklik: „Udvarnagyunk tánczol, zöldel a pálczája, szép leányzó, szép leányzó áll alá, alája”. E polonaise után az udvarnagy fölállítja az asztalokat, a szakácsné fölhordja az ételeket, s a leányok megint énekszóval adnak jelt a lakoma megkezdésére. Az ifjú pár csak köleskását kap, azt is sótlanúl, „hadd tanúlják meg a sót és a jó táplálékot megérdemelni.” a többi vendég ellenben mindenből bőven jól lakhatik, a mit csak az illető vidék konyhája elő tud teremteni. A lakoma közben is énekelnek úgy, hogy a szegény nyoszolyóleányoknak majd eláll a lélekzetük a sok dalolástól. Alig hallgatnak el egy-egy kicsit, már megint rá kell kezdeniök. Majd az új asszonynyal évődnek, a miért nem adott föl eleget a jó „barszcz”-ból; majd a nászasszonyokat faggatják, azt mondván, hogy „a mit nem győznek megenni s meginni, azt a hónuk alá dugják.” Asztalbontáskor pedig ezt éneklik: „Kedves udvarnagyunk, kedves udvarnagykánk, vezesd ki a leánynépet, mert az asztal alatt összegyűrték kötényüket”. A zene megint rákezdi a polonaiset, s az udvarnagy megint azon módon vezeti a tánczot, mint a templomból való hazamenet után. Az asztalokat kihordják, s most tovább folyik az ének, játék és táncz, meg a lakmározás késő éjszakáig.

Sőt másnap is tart a mulatság majd a menyasszony, majd a legidősb nászasszony, majd az első nyoszolyóleány házánál. Mindenütt nagy eszem-iszom van és az étkezés után polonaise-tánczolás, a mely után egyéb, nem épen hagyomány követelte tánczok is következhetnek. Csak este történik a „hazavitel”. A menet a menyasszony házánál gyülekezett egybe, hogy az új asszonyt az ura hajlékába kisérje. De a menyasszony elbújt, a miért is a nyoszolyóleányok azzal vádolják a vőfélyeket, hogy nem vigyáztak rá elég jól:

„Ti vagytok az okai, legények, Hogy N.-nek hűlt helye, szegénynek.

Az erdőbe tévedett, Bizonyára ott veszett.”

De mindjárt ezt is hozzá teszik:

„N.-et nem kell keresnetek, Az ajtaján zörgetnetek,

Majd csak megtér nem sokára, Mint bárányka jászolára.”

De a vőfélyek ezalatt minden zeget-zugot fölkutatnak, a melléképületeket is bejárják, hogy a menyasszonyt meg azt a mindenféle holmit, a mit az új asszony számára a szülői házból elvihetnek, előkeressék. Ha végre amenyasszonyt, a kit néha valamely más házban találnak meg, előkerítették, az udvarnagy elé vezetik és az ő felelősségére bízzák. A másod-udvarnagy e közben előszerezte a székecskét, mely a „főkötő föltevésé”-nek szertartásához szükséges. Az örömanya a starostnak átadta a leánya ágyneműjét, a vőfélyek mindent, a mit a menyasszony keresése közben összeszedtek, fölnyalábolnak, a gazda pedig búcsúpoharat iszik a vendégei jóllétére. Mikor mindezzel elkészűltek, a nyoszolyóleányok sirató nótákba kezdenek, a melyekkel a menyasszony nevében elbúcsúznak a szülői háztól. Így indúl útnak a menet, a mi közben a leányok ezt éneklik:

„Elkomorúlt és gyászba borúlt, ez a ház immár, Szárnyra kel innen, szárnyra kel innen a tarka madár; De kiderűl fönn, de kiderűll fönn a csillagos ég, Most hogy N.-nel (a vőlegény neve) útra kel N. (A menyasszony neve), az új feleség.”

A menyasszony sír, el akar szaladni, de hiába; két oly markos legény, mint az udvarnagy és a helyettese, nem egykönnyen ereszti ki a karjai közűl még a legügyesebb leányzót sem. A vőlegény házának a kerítése elé érve, ott a rácsos kaput zárva találják, mire a leányok ezt a nótát kezdik rá:

„A kapucska bezárva, Arany gyűrű a zára,

Kinyitni ki lesz serény, Ha nem N., a vőlegény?”

A vőlegény ki is jön és kinyitja a rácsos kaput, de az udvarban a ház ajtaja előtt megint csak megáll a lakodalmas nép, mert az is zárva van; most tehát a vőlegény anyját kérik a leányok énekszóval, hogy bocsássa be őket. Az anya ki is nyitja az ajtót, a nyoszolyóleányok pedig arra intik a menyasszonyt, hogy a jobb lábával lépje át a küszöböt s így Isten áldását vigye be magával a házba.

Kézen fogva vezetik át a küszöbön és be a házba a menyasszonyt. Ez alatt a vőlegény anyja már oda tette az asztalra a kenyeret és sót, a vőlegény pedig az arájával háromszor megkerűli (balról jobbra menve) az asztalt. A leányok előbb szidják a küszöböt, a mely olyan magas, hogy az ember majd kitöri rajta a lábát, mikor átlépi, azután így énekelnek: „Milyen vidám lesz, milyen vidám lesz ez a szobácska, hogy belé költözött, hogy belé költözött egy tarka madárka”.

Ez alatt a vőlegény megint az udvarnagynak adta át a menyasszonyát. Az udvarnagy oda áll vele a zenészek elé s dalra kezd. Ezt elénekelvén és a szobát a menyasszonynyal egyszer körűltánczolván, átadja őt a második vőfélynek és így tovább valamennyinek, s mindenik énekel hozzá egy-egy szokásos dalocskát s egyszer körűltánczolja az új menyecskével a szobát. E dalok a földmíves nehéz munkáját, az élet gondjait, a menyasszonyra majdan férjétől, még inkább pedig az anyósa részéről váró kellemetlenségeket emlegetik. Az egyik vőfély tetteti magát, mintha nem tudna énekelni s végűl hosszas gondolkodás után ezt énekli:

„Széna, szénácska, le vagy kaszálva, Majd megforgat az N. (a menyasszony neve) villája. Szénácska, beh nedves a föld alattad, Az N. oly üde, akár a harmat.”

Most a nyoszolyóleányok kerűlnek sorra, kezdve a legidősebben egészen a legifjabbig. A dalok, melyeket egymást fölváltva énekelnek, többnyire szépek és megindítók. Majd a barátnőjüktől búcsúznak és a most már mindenkorra oda veszett szabadságát siratják; majd meg azt a reményüket hangoztatják, hogy házas élete boldog lesz; de e mellett a vőlegényt hol dicsérik, hol meg csipkedő megjegyzésekkel boszantják. Mindez a menyasszonyt annyira meghatja, hogy könyek szöknek a szemébe; erre az utolsó nyoszolyóleány e szókkal vigasztalja; „Ne sírj, ne sajnáld a koszorúdat, mondass inkább egy misét az Úrnak; az Ő kegyelmébe ajánld magadat és az édesanyádat, s élted fogytáig maradj minden bajtól óva!”

Ezen szavak éneklése és az utolsó körtáncz alatt a vőfélyek ugyancsak ügyelnek az ajtóra és ablakokra, hogy azokon át a főkötő-föltevés elől szökni igyekvő menyasszony valahogy el ne illanjon. Az udvarnagynak van rá gondja, hogy az utolsó nyoszolyóleány kezéből az övébe kerűljön, a második vőfély pedig ezen közben már oda készítette a székecskét a szoba közepére. A menyasszony kiszabadítja magát, a zsámolyt kétszer, háromszor is fellöki; de végre az udvarnagy maga ül a székecskére s a helyettese segítségével a térdeire ülteti a menyasszonyt. Mikor így végre lefogták, a nyoszolyóleányok a következő énekkel indítják meg a főkötő-föltevés szertartását:

„Már most el kell, édes N.-em, már most el kell menned, A kontyodra, a kontyodra főkötőt kell tenned! Szól a kakuk az erdőben, N.-nek húll a könye bőven; Kakuk szólott számtalanszor, N. sír a boldogságtól, Kakuk végre elhallgatott; Hát neked az Úr mit adott? Legszebb ajándékát adta néked, Erdei madárnak szép zöld rétet.”

A legidősb nászasszony, a starostné, most az új asszonyhoz lép, leveszi a fejdíszét s főkötőt akar tenni a helyére. Némely vidéken a menyasszonynak ilyenkor levágják a hajfonatát és a főkötőbe teszik. A lasowiakoknál azonban ez nem szokás. Itt a starostné fölemeli a menyasszony varkocsát, és mindenkép rá igyekszik tenni a fejére a cheme³kát, vagyis egy faabroncsot, a mely köré a hajfonatot csavarják, és fölébe teszik a fehérítetlen czérnából készűlt főkötőt. Csakhogy mielőtt ez sikerűlne, addig a menyasszony több ilyen abroncsot összetör, és a starostné nem is boldogúlna véle, ha kérésére a vőfélyek a menyasszony karjait le nem fognák. A főkötőre végűl a starostné olyan fehér kendőt borít, a milyet az asszonyok viselnek, és ezzel véget ér a főkötő-föltevés szertartása. Az első vőfély ugyan azzal csúfolódik, hogy a nászasszony ferdén tette föl a menyasszony főkötőjét; de a nászasszony ezzel nem sokat törődik, és azzal vág vissza, hogy a menyasszony azért mégis csak asszony, a kinek a vőlegény az ura. Majd a menyasszonynyal a zenészek elé áll és énekszóval elmondja, hogy a vásáron volt, a hol üsző-borjacskát vett, és kérdi, nem akadna-e valaki, a ki megvenné tőle? Ez tehát ugyanannak a tréfás színjátéknak az ismétlése, a mivel a menyasszony kikérése kezdődött. Vevőnek a vőlegény jelentkezik, a kinek a starostné a menyasszonyt át is adja, hogy mielőtt az árát kifizetné, „körűlvezesse”. A vőlegény ezt látván, kijelenti, hogy ilyen csodát nem vehet meg; a starostné ellenben nagy haraggal támad rá, hogy miként találhat ki ilyen kifogást, és kikapja a kezéből a menyasszonyt, tánczba indúl vele, mi közben így énekel: „Se nem sánta, se nem vak, ugrik mint a kecskebak”. S valóban, nem is látszik most a menyasszonyon semmi hiba. A vőlegény szívesen tánczolna is most már vele, de erre megint az előbbi játék ismétlődik; csak a harmadik kisérletre tánczol vele a menyasszony annak rendje szerint. Miután így meggyőződőtt róla, hogy életepárjának semmi baja sincs, így szól: „Nos hát, nem bánom, kifizetem”. Erre valami italfélét vesz elő, s legelőször a nászasszonyt kinálja meg vele, utána pedig az egész vendégsereget. A menyasszony anyja ez alatt föladta a vacsorát, miközben az első vőfély úgy tesz, mintha az életfával (bokrétás vesszővel) ki akarná söpörni a szobának minden zugát, azután pedig leoldja róla a krajkát (övet) és a szalagot; az övet magának tatja mg, a szalagot pedig helyettesének, a második vőfélynek adja, a vesszőt meg az új párnak. Ezek térdkarolással mondanak érte köszönetet és a vesszőt elteszik a családi ereklyék közé. A vacsoránál már az ifjú asszony végzi a háziasszonyi tisztet; és ezzel véget is ér a lakodalom, minthogy a zenészek már úgysem akarnak játszani, nem lévén kötelesek csak a főkötő-föltevésig szolgálni. Másnap, a ki még győzi, megjelenik még egy utólakomára, és déltájig ott mulat, csakhogy ekkor már zene nélkül, minthogy a zenészeket a vőlegény már elvitte magával. A mint mondani szokás: „Fenékig ürítik a hordókat, a nászasszonyok az utolsóig megeszik a kolbászokat, a leányok a maradékokat, a násznagyok a csontokon rágódnak, a balga fiatalságnak pedig nehéz a feje”.

Búcsúk. A lengyel nép az év bizonyos napjain különféle csodatételekről vagy búcsúikról nevezetes helyekre szokott zarándokolni. Ilyen majdnem minden kerűletben van. A közelebb fekvő helyekre, zászlókat és szent képeket víve, gyalog szokott menni a nép, többnyire papjának a vezetése alatt; a távolabbi és híresebb búcsújáró helyekre pedig, milyenek Galicziában Le¿ajsk és a Kalwaria Zebrzydowska, a lengyel királyságban pedig Czêstochowa, olyan vezetők kalauzolása mellett zarándokolnak, a kik jól ismerik az oda vivő útakat, és az illető helyeken otthonos szokásokat. E nagyobb útakat is gyalog teszik meg és az útba eső összes nevezetesebb templomokba betérnek. Útközben ájtatos énekeket zengedeznek, melyeknek egyes versszakait mindig hangosan kikiáltja előbb a vezető. A híresebb búcsújáró helyeken néha 30–50 ezer zarándokot is látni együtt, Czêstochowában pedig százezernyi tömeg sem ritkaság.

A Tur-ral (ökörrel) való járás. Falat Gyulától

Temetés. A halál közeledtét rendkivűli jelek jósolják meg. Ilyenek a kutya vonítása, a kuvik huhogása, továbbá ha az óra minden látható ok nélkül hirtelen megáll, vagy magának a „Halál”-nak megjelenése, a ki éjjel vagy az ablak alatt, vagy a betegnek az ágya előtt mutatkozik. Ha a fejénél jelenik meg, akkor a beteg menthetetlen, ha ellenben a lábánál, akkor fölgyógyúl. A kinek egyszer az a végzete, hogy a betegségébe bele haljon, azon nem segíthet semmiféle orvos. Mikor a beteg már nagyon oda van, elhívják hozzá a papot; mikor pedig haldokolni kezd, „sima szalmára”, vagyis a padlóra terített, sima, tördeletlen zsúpszalmára fektetik, és szentelt gyertyát gyújtanak. A haldokló nagy lelki nyugalommal várja a végét, s ha még szólni tud, maga kéri a hozzátartozóit, hogy ne sirassák hangos jajszóval; jámbor intelmeket intéz hozzájuk, elbúcsúzik övéitől és jó barátaitól, s még a végső pillanataiban is keresztet vet magára, a hogy szokva volt, mikor hazúlról valami nagyobb útnak indúlt. Csak az a gondolat irtóztató neki, hogy gyónás nélkül kell meghalnia, ha csak nem csatában esik el; ott ugyanis elég, ha keresztet vetve magára, buzgón fölfohászkodik az Úrhoz. A halál pillanatában ily bátorságot csak a mély és szilárd hit adhat.

A koporsót egyszerű gyalúlt deszkákból készítik láda alakra, minden czifrázás nélkül. Be sem festik, s a födelére csupán egy keresztet mázolnak korommal. A halottat megmossák és a „halotti ruhájába” öltöztetik. Férfi számára fehér vászonból varrnak hosszú halotti inget fekete övvel, továbbá olyan nadrágot, a minőt mindig viselt, szintén fehér vászonszövetből. A fejét vagy befödik, vagy födetlenűl hagyják, a lábára harisnyát, ritkábban csizmát húznak. A feje alá a koporsó-deszkákról legyalúlt forgácsot teszik. Az asszonyt nyári ünneplő ruhájában öltöztetik; csak a rendes általvető kendőjét nem adják rá. A leányt koszorúsan, menyasszonyi ruhában fektetik koporsóba. Továbbá skapulárét, olvasót, és ha olvasni tudott, imakönyvet tesznek a mellére. A halott feje alá nem tett gyalúforgácsot a ház kerítése elé dobják, hogy az arra menők lássák és Istentől „örök nyugodalmat” kérjenek számára.

Míg a halott a házban van, oda mennek a rokonok s ismerősök és imádkoznak a lelki üdvösségeért. Mikor a koporsót kiviszik a házból, háromszor megérintik vele a küszöböt és így szólnak: „Békesség legyen e házban!” Míg a templom harangjai meg nem szólalnak, addig az elköltözöttnek lelke, úgy vélik, még a testében lakozik s mindent lát és hall, a mi körötte történik. Csak a harang megkondúlására száll a lélek az úr ítélőszéke elé. A temetési kiséret igen népes szokott lenni. Elűl rendesen egy az effélékben jártas férfiú halad, a ki a szokásos zsolozsmák éneklését kezdi. Ugyanő mondja a halott nevében a búcsúztatót vagy a házból való kiindúlás előtt, ha a faluban templom van, vagy pedig a falu határának utolsó szentképe előtt, ha a plebánia temploma másutt, a községen kivűl van. E búcsúztatók többféle szövegűek; a tartalmuk azonban majdnem mindenütt körűlbelűl ugyanaz. Végezetűl az előimádkozó három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondat a gyülekezettel az elhúnytnak lelki üdveért, a mi után mindenki oda lép a koporsóhoz, és mint Alsó-Ausztriában is szokás, búcsúzása jeléűl átöleli. Mikor a koporsót a sírba lebocsátották, mindenki egy-egy marék földet dob rá. A sírokra keresztet tűznek, vagy fát ültetnek, néhol azonban minden jel nélkül is hagyják a hantot. A temetést a halottas házban serény tör követi.

Népdalok. A lengyel népnyelv a „költészet” szót nem ismeri. A wiersz (vers) szó pedig e nyelvben csak „sor”-t jelent, és nem tévesztendő össze, mint némely néprajzi írók már megtették, a wiersza (varsa) szóval, a mely a lengyel népdalokban többször előkerűl és egy, a lasowiakoknál, valamint egyebütt is ismeretes hálót jelent. Mindaz, a mi nem próza, a lengyel népnek „dal”, még pedig teljes joggal, minthogy a rimes közmondásokon és találós meséken kivűl a többi kötött nyelvű népköltészeti termék mind dalban, vagyis énekszóban él és száll ajkról ajkra.

A tősgyökeres lengyel népköltészetre csak a jelen században irányúlt a figyelem. Körűlbelűl 1820 óta Lengyelország minden vidékén gyűjtik és közzé is teszik a népdalokat, meséket és mondákat. Galicziában e törekvéseknek főkép Zaleski Venczel a képviselője, a ki ez ország történetében egyébként is fényes nevet vívott ki magának. Zaleski élete végső éveiben cs. kir. helytartó volt és mint a népdalok lelkes kedvelője s buzgó gyűjtője, Waclaw z Oleska álnéven gyűjteményt adott ki belőlük, a mely a maga idején a leggazdagabb volt s mindenkorra becses fog maradni.

A nép maga is megkülönböztet „világi” és „áhítatos”, vagyis vallási dalokat, illetőleg énekeket; amazok közt megint œpiewki-nek (dalocskáknak) nevezi a kisebbeket és megkülönbözteti a tulajdonképeni daloktól. Emezek és a vallási énekek csupán éneklésre, míg a œpiewki hegedűszó és táncz mellé valók, tehát valóságos tánczdalok, tánczversikék.

A lengyel népköltészet legnagyobb részét e tánczdalok teszik, nemcsak azért, mert ezeknek a forrása valósággal kimeríthetetlen bőségben buzog, hanem azért is, mivel ezek nevezhetők a szó valódi értelmében népköltészeti termékeknek, vagyis igazán a falusi nép lelkéből fakadnak és a leghívebben tükrözik úgy e nép, mint egyúttal az egész nemzet jellemét. Minthogy a tánczdal a zenészek előtt való éneklésre van szánva s többnyire előttük, a táncz közben rögtönözve terem is, már ezen természeténél fogva is rövid, két- vagy négysoros, ritkán hosszabb. Mivel pedig a zenésznek hallás után kell játszania, hogy a zenéjére a legény a párjával tánczolhasson, dallama és üteme a lengyel nemzeti tánczok dallamához és üteméhez simúl.

Alig is van valami kedvesebb, mint a néplélek pillanatnyi hangúlatának ez a röptében való ellesése és megragadása, a mint az ily alkalmakkor minden előzetes készűlet és szándékosság nélkül történik.

Mikor példáúl a béreslegény kiáll a tánczosnőjével a zenészek elé, oda kiált nekik:

„Karcsú legény vagyok én, Bárkivel kiállok én,

Ki a bőrit félti, gyáván Otthon ül a kályha padján.[147]*

avagy:

„Szegény Maciek meghalt, itt fekszik ő kelme, De hegedűszóra, tudom, talpra kelne; Mert a mazur csupa élet, Tőle a holt is föléled.”

És nem is sejti, hogy hangja, taglejtése és dalocskájának minden szava a lengyel nemzeti lélek hű kifejezője, a melyben lelki derűltség, kiapadhatatlan jókedv, katonás délczegség, férifassággal párosúlt gyöngéd üdeség és a legnemesebb fölbuzdúlásra mindig kész szív nyilatkozik. Ugyanaz a harczias, hetyke hang, ugyanaz a vidám, élénk, de szakgatott, szinte parancsló dallam zendűl meg énekében akkor is, ha sebzett szíve keserű könyeket fakaszt szemében; meg akkor is, midőn mély bánatba merűlt lelke Istennél keres vigasztalást, segítséget. Az ellágyúlt búskomorság ritka, szinte ismeretlen vendég e népnél.

Zaleski Venczel (írói néven Wac³aw z Oleska) Reichan A. vízfestménye nyomán.

A mily fogékony e nép a természeti jelenségek iránt, melyekkel szoros kapcsolatban él, ahhoz képest dalaiban is rendesen valamely természeti képből indúl ki, ahhoz fűződik az énekmondó alkalmai érzése vagy gondolata. E módon sokszor valóságos gyöngyei bukkanak föl a gondolatoknak és érzéseknek, melyekben a tréfa, pajzánság, sőt a maró gúny is föl-fölcsillan a kecses külalak aranyos keretében. Lássunk csak néhányat példáúl e dalocskák közűl:

„A Visztula folyik, folyik, haba a habot tolja, Derék lány a magafélét soh’sem ócsárolja.”

„Folyik, folyik a Visztula, zúgva tör előre, A ki henyél, szegény marad, adta lusta bőre!”

„Ne igyál a vízből, lovam, zavaros az alja, Leány, ne higyj a legénynek, mert mindegyik csalfa.”

„Az erdő zúg, az erdő zúg, susog a lomb a fán, Nem láthatom, nem hallhatom az én kedves babám.”

„Derülni kellene, s ború száll az égre, A mi szerelmünknek szellő szárnyán vége, Szellő elsöpörte, folyó elsodorta, Mintha egymást soha se szerettük volna.”

„Egy stalei lányka ugyancsak megjárta, A szerelmes szíve megrepedt bújába; Jött egy ügyes drótos, hogy majd megfoltozná, De belé szeretett, alig fogott hozzá.”

„Legyek csak plébános, majd esketek sokat, De magamnak tartom a legszebb lányokat.”

„Lányok, ha tudnátok, hogy a vén legény Milyen csudálatos furcsa teremtmény! Tüzet rakatsz vele: elég a bajúsza, Ha meg vízért küldöd: sánta lábát húzza.”

„Juhocskáim föl, föl, kosok mardhattok, Rudowi legények, lőcslábúak vagytok; Hátra felé kajla mindnek a két lába, Elől puhos, úgy megy tánczra a korcsmába.”

A tartalmuk e dalocskáknak ép oly változatos, mint maga az élet. Olyanok azok, mint a tiszta víztűkör, melyben a föld népe a maga teljes képmását, az egész lelkét híven megpillanthatja minden örömével és bánatával, gondjával és bajával, melyben mindaz benne van, a mit szeret és gyűlöl, a mit remél és óhajt, ép úgy, mint a mit el szeretne kerűlni.

Az anya bölcsőben fekvő kisdedét így altatgatja:

„Csicsí, baba, csicsí, tente szívecském, Ha nem akarsz verést, aludj szépecskén; Aludj, lelkem, aludj, nőjj meg nagyra, szépre, Hogy a libuskákat kihajthasd a rétre.”

A legelőn így ingerkedik a pásztor:

„Harmatos fűbe ne hajtsd, juhászné, a nyájad, a nyájad, Nedves lesz tőle, meglátod, nedves a lábad, a lábad! Ökreid ne hajtsd, ne hajtsd a rétre utánam, utánam, Tiéddel együtt úgy sem legelhet a nyájam, a nyájam.”

A szerelmes legény kitörő érzelmét tolmácsolja e dalocska:

„Bogárszemű lányka, édes kedvesem, Majd kiugrik érted, úgy ver a szívem.”

A szerelmében boldog leány így dicsekszik:

„Csillagok sorában a hold szépen ragyog, Tetszem a legénynek, habár szép nem vagyok.”

A szántó, mikor elúnja magát a reggelire való várakozásban, ekként sóhajt föl:

„Istenem, jó istenem! Kis pacsírta szánt velem,

Fürjecske kergeti, – Hej! Hol a reggeli!”

A katonasorba kerűlő legény bizony nehéz szívvel gondol a válásra:

„Császárom, császárom, ne vígy háborúba, Mert anyáink sírnak mély gyászba borúlva.”

De ha már egyszer besorozták, duhaj kedve támad:

„Húzzátok, húzzátok a krakói nótát, Ulánusnak viszik el az apám fiát, Tegnap ulánusnak, ma meg bakancsosnak, Húzzátok, húzzátok, ha már besoroznak.”

A katonaélet keserűségeiről szól ez is:

„A lánykával alig kezdtem csókolódzni, Jött a fránya írás: el kell masérozni.”

Húsvéti öntözés. Kossak Adalberttől

A férjhez menő leányt így bíztatják:

„Négy álló hétig csupa dinom-dánom, Élted fogytáig tart a szánom-bánom.”

A mazurokat azzal boszantják, hogy ilyen-olyan ostobák, de ők erre nem sokat hederítenek, mert bíznak a kemény ökleikben:

„Láttátok-e, hogy jön A mazur világra? Heted nap nyílik ki A szeme világa.

De a nyolczadikon már Talpra áll és vígan jár, A barátját szereti, Ellenét eldöngeti.”

A Krakó-vidéki azzal kérkedik, hogy ő

„Milyen kemény, helyre legény, Milyen délczeg, milyen deli; Piros sapka van a fején,

Újjnyi patkót hord a csizmán, A köntöse fehér szukmán, Ejhaj, dana, dana![148]*

A goralokat azzal csipkedi a nóta, hogy nagyon fösvények, csak igérnek, de nem tartják meg az igéretüket.

Mindezek a kis tánczversikék röptében kapják el a föl-fölmerűlő újabb jelenségeket. Így Boszniáról és Herczegovináról is van már bennük szó, s megemlékeznek az ott vívott harczokról is.

Az efféle tánczversikék és a tulajdonképeni népdalok között mintegy középhelyütt állnak a nem tánczhoz való hosszabb versszakok, a melyek azonban mégis a tánczdalok dallamára és rhythmusára vannak szabva.

Ilyen az a tréfás kötekedés, a melyben a vargát arra bíztatják, hogy csináljon topánkát ökörbőgésből, a mire ő késznek nyilatkozik, csak sodorjanak neki hozzá esővízből szurkos fonalat (dratvát); ez is meglesz; de most meg varrjon a szabó tulipiros pipacsból pruszlikot; erre is vállalkozik, csak vessenek neki ágyat a hullámzó tengeren. Jól van, megteszik, csak feküdjék rá, de úgy, hogy baj ne érje.

Vagy a legyecske temetése:

Milyen lárma az erdőbe, Hogy a falu hangzik tőle! Tölgyfáról a légy lepottyant, Hátgerincze ketté roppant, Eltörött a lábaszara, Megsérűlt tüdeje, mája!

Megtudják a többi legyek, Csapatostúl gyülekeznek, Idestova futnak-lótnak Orvosért a haldoklónak. „Nem segít már rajtam semmi, Inkább papért kéne menni!”

El is mennek, a halottat megsiratják, nagy pompával eltemetik, sírját szép emlékkel jelölik.

Sobótka-ünnepi tűzugrás Ajdukiewicz Zsigmondtól

A csupán éneklésre szánt valódi dalok nagyobb részt ú. n. dumki-k, vagyis románczok, balladák, legendák. Némelyiküket a legjelesb lengyel költők is földolgozásra méltatták. A férjgyilkos asszonyról szólót, ki „az urát a kertjébe temette s a sírjára télizöldet ültetett”, Mickiewicz használta föl „A liliomok” czímű balladájában. S³owacki „Balladyna” czímű szomorújátéka pedig abból a szintén igen régi balladából meríti tárgyát, a melyben az egyik leánytestvér a másikat eprészés közben megöli, hogy egy hatalmas nagy úrnak a feleségévé lehessen. Nem kevésbé régi a koldúsbotra jutott vitéz dala is, a ki ugaron, erdőn át bolyong és sokáig küzd az éhhalál ellen, míg végre ereje fogytán leroskad hű paripája lábai elé, melyekkel ez maga ássa meg a gazdája sírját. Mikor megásta, bánkódva néz a sírba utána s így siratja:

„Kelj föl, édes gazdám, fiatal uracskám, Én vagyok a te jó, hűséges lovacskád! A mikor még rajtam ültél, lovagoltál, Mindig kijutott a szemenszedett abrak, Most pedig még szecskát, még szecskát sem adnak. Nem sokára hollók, varjak tépnek szélylyel…” Meghallá a vitéz édes testvérkéje, Forró könyek gyűltek, gyűltek a szemébe.”

A csatában elesett vitéz, kit az anyja, húga, vagy a szeretője sirat, egyébként is igen kedvelt hőse a balladáknak. Nemkülönben a csalódott szerelmes is. A hűtlenűl elhagyott, sőt csábítójától a halál torkába taszított leányról énekel a „Kasienka” balladája is, mely egész Lengyelországszerte ismeretes:

„Jas’ lovát itatta a folyónál lent, Kasiát rábeszélte, s a lány véle ment.”

Mielőtt útra keltek, a leány a legény únszolására „aranyat, ezüstöt vitt magával bőven”. Utjokban eleinte nem is szólnak egymáshoz. Majd mindketten neki bátorodnak. Jas’ elveszi a leánytól aranyát, ezüstjét s még drágább kincsét, a szűzi koszorúját, s aztán haza kergeti. Mikor nem akar haza térni, kincsét, a szűzi koszorúját, s aztán haza kergeti. Mikor nem akar haza térni,

„Derékon ragadja s a folyóba dobaj Ott, a hol legmélyebb a folyónak sodra.”

Kasia hiába esdekel „sólymá”-hoz, a legényhez, a ki szívtelen durvasággal így válaszol:

„Nem azért dobtalak a víz fenekére, Hanem hogy ott maradj s ki ne kerűlj élve.”

Szerencséjére a leánynak halászok vannak a közelben, a kik a szegény Kasia szavát meghallják s kimentik a vízből. A leány most haza tér s a templom kapujában állva, keservesen sír:

„Lányok és asszonyok, rólam tanújatok, Így jár, a ki apát, anyát odahagyott; Így jár, ki övéit hűtlenűl elhagyja, Megveri, mint engem, a Mindenek Atyja.”

De nem minden leány enged oly könnyen a csábításnak, mint a szegény Kasienka, és a szerelemnek sem mindig ilyen gyászos a vége. Erről egy másik, költői bájjal teli hosszabb ének szól, a mely az iméntihez hasonlag szintén általánosan el van terjedve a nép között. A szerelmes ifjú egyre azt hajtja benne: „Mégis csak az enyém léssz, kedvemre fogsz hajolni.” A leány erre mindig azzal felel, hogy „mégsem leszek a tiéd, nem hajlok a kedvedre”. Mindenképen menekűlni kiván tőle. Majd kis madárka szeretne lenni, hogy a bokrokban elrejtőzhessék; majd arany gyűrű, hogy az úton tova gurúlhatna; vagy halacska, hogy a rohanó folyóban elúszhatnék; végűl csillagocska az égen, a mely az embereknek világít. De üldözőjének baltája van, a mivel a bokrokat kivághatná; a tova gurúló gyűrű megpillantására sólyomszemekkel, a halacska kifogására sűrű hálóval van fölfegyverkezve; sőt még a csillag elérésére is fogadkozik, olyan jó a nyíla. Mit tehet immár a leány, mint hogy végűl megadja magát a kitartó ostromnak, mondván:

„Látom, immár látom, Isten rendelése, Bárhová fordúljak, reám akadsz végre;

Így hát a tiéd leszek S mindent kedvedre teszek.”

A mire a legény, diadalán ujjongva fölkiált:

„Húzzátok rá, hadd vígadjon a szívem, Feleséghez segített a jó Isten!

Enyém léssz hát valahára, S hajolsz szívem óhajára!”

Igen megható az árváról szóló dal is, a mely a lengyel parasztnép között szintén országszerte hallható. A fiatal árvaleánykát egy falun keresztűl vándoroltában megrohanják a kutyák. Senki sem megy segítéségre, míg az Úr Jézus meg nem szánja s egy darabka kenyérrel meg nem oltalmazza. Ezután azt parancsolja neki, hogy menjen a temetőbe s ott az édesanyja sírján keressen menedéket. A sírra a rajta nőtt három ágacskáról könnyen rá fog ismerni. Ez ágacskák egyikét szakítsa le, csóválja meg a sírhant fölött, mire az anyja majd jelt ád magáról. Úgy is történik. Az anyja meghallja, s mikor megtudja, hogy a leánya szólítja, szívesen ajánlkozik, hogy őt a sírba maga mellé befogadja; csak azt kérdi, miből fog majd ott táplálkozni. Az árva fogadkozik, hogy majd megél ő Isten kegyelmével a földalatti gyökérszálacskákból, csak fogadja be az anyja. Ez hát bele nyugszik, csak az a kivánsága, hogy az árvának a mostohaanyja legalább a szennyes ingecskéjét mossa ki. Gyermeke szívszakgató nyomorának látása azonban arról győzi meg, hogy ezt is hiába várná a szerencsétlen árva a lelketlen mostohától. Ekkor három angyal jelenik meg, kik az árvát fölvezetik az égbe, míg ugyanekkor az ördögök a gonosz mostohát a pokol kapui mögé ragadják. A mostoha most az árvát az égben, emez meg azt a pokol mélyében látja. A mostoha esdekel és rimánkodik, hogy bocsássák vissza a földre, majd egészen máskép fog most az árvával bánni, mint ennek előtte. Az ének e szókkal végződik:

„Hiába, te gonosz, ne remélj kegyelmet! Gondodra volt bízva ez az árva gyermek; De te csak kínoztad a szegény kis árvát, Szenvedd hát a pokol örök égő lángját!

A jámbor tartalmú nép-énekek között a kolendy, vagyis a Krisztus születéséről szóló karácsonyi énekek a népköltés valódi gyöngyei; még pedig nem külalakjuk remeksége miatt, mert épen a legnagyobb egyszerűség a sajátszerű jellemvonásuk; nem is a bennük lévő gondolatok rendkivűli mélysége miatt, hanem inkább azért, mivel épen oly népiesek, a mily igaz vallásos szellem leng rajtuk végig. A gyermekded naív hit fog bennük kezet az üde, őseredeti költészettel, s egyűvé olvadva, hű képét alkotják a nép életének, jellemének és gondolkodásának. Ez énekekben a dallamtól kezdve a legapróbb részletekig minden tősgyökeres lengyel színezetű; ilyen maga a szent család is, bár mennyei fönség magasztos fénye árad el rajta; hát még az istálló, melyben a Megváltó született, és az a tarka sokaság, mely ajándékaival az újszülött Urat üdvözölni megy!

Beállt az éj, melyen „ki kell nyílnia a liliomnak, a szeplőtelen Szűznek”. A szent család úton van; József sietni szeretne, de Mária kéri, hogy lassabban menjenek. Végűl az öreg előre megy szállást keresni, s egy korsót is visz magával vízért. De sem szállást, sem vizet nem talál, sőt még le is hordják és gúnyt űznek belőle. József, a jó öreg, bánatosan lehajtja ősz fejét s nem tud hova lenni, míg végre egy polgárember meg nem szánja, és a saját lelki üdvére gondolva, útat nem mutat neki amaz istálló felé, a honnan világosság látszik. Ezt a nyomorúságos istállót több karácsonyi ének megható költői bájjal írja le. Fából van ácsolva, rozoga szalmatetővel födve, s olyan roskatag, hogy Józsefnek előbb meg kell támasztania. Hézagos falain keresztűl sivít a tél fagyos szele. A szalmatetőről lefüggő pókhálók egyetlen díszei e palotának, melyben a kis Jézus bölcső helyett csak egy kis jászolra, abban puha pehelydunnák helyett szúrós szénára talál, s hol a sanyarú szegénység bíbor és drágagyöngyök helyett csak nyomorúságos pólyákba tudja őt fektetni. Szegény istállócska, mégis micsoda fényben ragyog annak általa, a ki benne e világra született:

„Elhagyottan álló, Szegényes istálló Égi fénynyel megtelik; Benne bepólyázva, Sugár-koronába A kis Jézus feküszik.

Talpig fehérben, Előtte térden Esdekelnek angyalok; Hajuk aranyszálán Mennyei szivárvány Csillogó fénynyel ragyog.”

A „konik Zwierzyniecki” (zwierzynieci lovacska) menete Krakóban. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ez istállócskából akkor fény árad ki, „hogy az egész égbolt lángba borúl tőle”, s a rajta megjelenő angyalok zenéje és éneke messzire elhallik a földön. A környéken pásztorok tanyáznak, a kiknek alakjaiban tőrűlmetszett lengyel parasztok lépnek a színre. Éjféltájban vagyunk, mindnyájan mélyen alszanak nehéz napi munkájuk után; kiki ott, a hol épen elálmosodott: az egyik a szénbaboglyán, a másik a padláson, a harmadik a félszerben, a negyedik a pajtában. Ők is meghallják az angyalok énekét és zenéjét. Egyikük fölébred s azt hiszi, fényes nappal van. Föllármázza tehát pajtásait, Kubát, Macieket s Kázmért, hogy ugorjanak hamar talpra s mondjanak egy Miatyánkot. De biz’ azok csak nagy lassan czihelődnek föl; némelyiket épen az üstökénél fogva kell fölczibálni. A pásztorok ez ébredése, valamint az istállóba sietésük, meg az a mód, a hogy az ajándékokat átadják és a jászolnál időznek, széles teret nyitott, hogy e kolendákban a néphumor kedvére nyilvánúlhasson. Egy változat szerint az ébredő pásztorok a nagy fényességet tűzvésznek tulajdonítják s azt hiszik, „hogy talán az egész világ lángba borúlt”. Szörnyű réműlet fogja el őket, s némelyik ijedtében gurúlva gömbörödik le a szénapadlásról vagy boglyáról. Mikor magukhoz tértek, a legöregebb és legokosabb társuk, a kinek rendesen Bartosz a neve, megmagyarázza nekik, hogy mit jelent a nagy fényesség, és azt tanácsolja, hogy kapkodja össze mindenik, a mi épen a keze ügyébe esik, és siessen vele Bethlehembe az isteni gyermek üdvözlésére. De jó lesz a hangszereiket is magukkal vinniök. Hamarosan útra kelnek s visznek magukkal „vajat, czipót, csibét a kisdednek; sajtot, frisset és ízeset, a szent Szűznek; körtét, szilvát, almát a jó öreg Józsefnek”, továbbá mindazt, a mit a lengyel parasztkonyhája, éléskamrája és majorsága még adhat: kolbászt, szalonnát, tojást, kacsát, libát, pulykát, lencsét, kását, mézet, tejet, tejfölt, rákot s más effélét. Ezenfelűl:

„Kuba fut a nyájhoz, hogy egy ürüt fogjon, Hogy ajándék nélkülmaga ne kulogjon, Stasiek egy juhot kap a lábánál fogva, Bartek egy kecskével állott be a sorba, Jasieknek nem jutott, csak egy kicsi bárány, Jacek ordít: hát én itt maradjak árván? Véletek akarok én is kutyagolni, Csak a csizmám kéne előbb megpatkolni.”

Jaceket sürgetik, hogy siessen; a másik meg segítségért kiabál, mert a kecske föl akarja öklelni; ezt bíztatják, hogy csapjon a botjával a rakonczátlan állat nyaka közé. Majd Simonkát is nógatják, hogy ő is menjen velük, de ez a lábát fájlalja; nosza üljön föl hát a kecske hátára; s így aztán az egész társaság szépen útnak ered.

De ez az út sem minden kaland nélkül esik meg. Matyi bácsi példáúl, az öreg, lélekszakadva fut a többi után, mert „farkast látott!” Ijedtében elejtette a sajtjait. Szerencse még, hogy volt nála egy kis árpadara, meg hogy vele van a furulyája; különben üres kézzel kellett volna megjelennie az áldott kisded előtt. Lőrincznek a gidája elszakította a kötelét, s a mint utána iramodott, a réz-sípját kiejtette az iszákjából. Iván a tejfölös bögréjével alig tudja a többit utólérni s nagy sietségében tűszőjét is elfelejtette fölcsatolni. Maciek és Wojtek útközben hajba kaptak s veszekedésük közben vagy hatban tojást zúznak pocsékká.

De mi mindenféle népség zarándokol még velük a kis Jézus jászolához! Mazurok, rutének, litvánok, szóval egész Lengyelország tarka változatosságú néptörzseivel. De a külföld is képviselve van: ott látjuk a magyart, németet, hollandit, olaszt, francziát és spanyolt, a dánt, angolt és portugalt s legvégűl a czigányt is. És mind valamennyi a maga sajátszerűen színezett, tájszólásilag, vagy egyébként jellemzett nyelvén beszél.

A mazur példáúl így köszönt be:

„Ej ide, Ne oda, Hadd szóljon A duda!

Dalunk a kiszdednek Szépen zengedezzen, Hogy a kisz uraczka Velünk örvendezzen!”

A rutén így kezdi:

„Halleluja, Pomyluja! Az egyiket hívjátok, A többit se hagyjátok, Ide ugorjanak, Gombóczot hozzanak Mind az Uracskának!”

A lett vagy litván ezenképen:

„Az erdőből a lett Hamar ott termett S verset szökellett; Az isteni kisdednek Főzött jó czékla-levet. A ka³uchát osztja az újjával, A kadiuchát rakja tele hájjal: Wiotalis Keptas!”

A magyar nyalka legénynek van jellemezve, a ki víg énekszóval köszönt be (szavai között a legem, legem, maletana érthetetlen zagyvalékon kivűl csak a hát és az izé árúlják el származását); ajándékai kenőcsök és jóféle szíverősítő csöppek a Szűzanya számára. A német után a franczia következik, a ki hivatlanúl is nagy kiváncsian oda tolja az orrát, és „mon Dieu”, „bon jour”, meg „o bon Dieu!” fölkiáltásokkal elegyíti a beszédét.

Az istállóban eleinte a legbuzgóbb áhítattal kérik a kis Jézus áldását; valamennyien fájlalják, hogy az egész világ urának ilyen nagy szegénységben kellett a földre szállania; mindezt a legkülönfélébb változatokban mély költőiséggel éneklik meg. Még az ajándékok átadása is nagy tisztelettel és félénk áhítattal történik. De lassanként fölmelegszenek, s mindinkább neki szabadúl a pajkos jókedv, és utoljára az egész amolyan igazi lengyel paszitával végződik. Miután az ajándékokat sorban kirakosgatták, énekelni kezdenek. De mindjárt az első kisérletnél csúfos kudarczot vallanak. Kuba ugyanis ajándék nélkül érkezett. Legalább énekeljen tehát. No, hiszen énekel is aztán!

„Kiereszti hangját, mekeg, mint a kecske, Szegény öreg József hallja hűledezve. Mondja neki: Fiam, ne oly nagyon szépen, Mert a kisdednek még baja esik, féltem! Inkább, Isten nevibe’, Húzzatok rá ízibe’ Egy kolendát, jámborok, Hogy kedvünkbe járjatok!”

Erre aztán olyan muzsikaszó, táncz és dinom-dánom, olyan eszem-iszom és duhajkodás keletkezik, a milyen csak egy igazi lengyel paraszt-lakomán látható. Fogalmat róla csak egy ilyen kolendának az eredetiben való közlése adhatna.

Egy másik kolenda elmondja, mint ringatja a népség távozta előtt álomba a kis Jézust; elnevezi az újszülött Üdvözítőt gyöngyöcskének, gyönyörűséges angyalkának, a világ legeslegszebb virágának, a legkecsesebb rózsácskának, a legkedvesebb liliomnak, szemet gyönyörködtető csillagocskának, a legtisztább ragyogású napvilágnak; igér neki édes bogyót, vajas kenyeret, szép almácskát s minden jót, a mit csak e nép ismer, – hogy aludjon el szépen. Jézuska megáldotta őket picziny kacsóival; a jó öreg József már útnak szeretné őket indítani, dús ajándékaikért, meg a szép mulatságért köszönetet mondván nekik a szokásos lengyel „Isten fizesse meg” szavakkal; de még mindig nagyon nehezükre esik a válás. Úgy szeretnének akár örökre ott maradni.

Pásztorokon és parasztokon kivűl a legkülönfélébb mesteremberek is mennek a jászolhoz, s midenik igér valami ajándékot: a szabó ingecskét, ruhácskát, a szűcs jó meleg bundácskát, a pék szép fehér kenyeret. Végtelen fájdalom járja azonban át a Szűzanya szívét, a mint a kötélverő kötelet, a kovács pedig szegeket visz ajándékba; ámde a kolendának nem szabad e fájdalmas hangon végződnie, miért is itt közbeszövődik a varga mulatságos esete. Ezt ugyanis először be sem akarják bocsátani, mert „szurokszagú”. Végre azonban mégis csak beeresztik, de József azt mondja, hogy a kis Jézuskának nincs szüksége czipőcskére. Ekkor a szegény jámbor csüggedten kimegy és fölsóhajt:

„Én édes Istenem, Ugyan mit vétettem,

Hogy egy pár czipő sem Segíthet ki engem?”

A három napkeleti király is szerepel a kolendákban. Gyönyörű úgy dallamát, mint szövegét tekintve, kivált az a kolenda, a mely így kezdődik:

„Világ urai s bölcsei, Hová, hová siettek? Tán a kisded jászolához Hajt a jámbor lelketek?

Kormánypálcza nincs kezébe Trón nem áll a kalibába’; S kínhalála jósigéje Száll előtte szájról szájra.”

Krakói parasztlakodalom. Kozakiewicz Antalnak a bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő vízfestménye (1881) nyomán.

Az Űdvözítő születésének pillanatát a nép képzelme a lehető legünnepélyesebbnek óhajtván föltűntetni, a természet egész rendjének csodálatos megváltozását színezi ki, s mindenféle négylábú és szárnyas állatot vezet be az istállóba. Sőt még a fák is megérzik a nagy eseményt és csodálatosan szokatlan gyümölcsöket teremnek: a tölgyfán alma, a fenyűfán körte érik. Az állatoknak is egészen megváltozik a természetük: az oroszlánok fát hordanak párosával igába fogva, a medvék szántanak, a kutya meg a nyúllal testvéri egyetértésben pihen s egy tálból esznek. A kunyhó rengeteg sok négylábú és szárnyas állattal telik meg; több van benne együtt, mint valaha Noé bárkájában volt, a hová csak egy-egy pár jutott minden fajtából, míg ide csapatostúl zarándokolnak.

Az érkezett vendégek elszállásolásáról a gazdaságban jártas kakas gondoskodik; ő helyezi el a látogatókat mind úgy, hogy valamennyinek meglegyen az élelme. Erre aztán ének, zene és tánczmulatság következik. A medve, a mely semmiféle muzsikához sem ért, legalább egy Miatyánkot morog. A madarak közt természetesen a fülemile a kar vezetője. Ő énekli a szopránt, a tengelicz az altot, a seregély a tenort, míg a gerle basszus-hangon turbékol. A szegény didergő verebecske is csipog, s mind valamennyi arról a csodáról énekel, hogy az Istenség testet öltve földre szállott. A búbos-pacsirta is ott csiripel fiókáival a kályha mögött meghúzódva s a tél zord fagyát panaszolja…

Jóllehet a kolendák éneklésének szokását kunyhóban és nemesi udvarházakban s palotákban egyaránt meleg szeretettel ápolják, még sincs máig sem teljes gyűjteményük egybeállítva. A mint idő haladtával keletkeztek, úgy különböző korok jelleme is látszik meg rajtuk. A legrégibbek a közép-korból valók; de már a XVI. században műköltők is utánozzák ezeket. A legismertebb karácsonyi énekek legtöbbje azonban a XVII. és XVIII. századból való. Teljesen hibás azonban a „kolenda” szónak valamely pogány szláv „Kolend” vagy „Kolad” istenség nevéből való származtatása, a milyent soha sem ismert a régiség. A „kolenda” szó ugyanis a lengyelben ajándékot és egyúttal karácsonyi éneket is jelent s kétségtelenűl a latin „Calendae” szó származéka. Újév napjára, vagyis januárius hó Calendae-jára a régi római naptár szerint (Calendis Januariis), régi idők óta mindenütt s így Lengyelországban is szokás, hogy az emberek egymást szerencsekivánatokkal és ajándékokkal üdvözlik. A tanúló ifjúság ez alkalommal az egyházi és világi elűljárókat alkalmi versekben és ugyanakkor az Üdvözítő születésére vonatkozó énekeket is adott elő, a melyek szintén „kolenda”, vagyis karácsonyi és újévi „ajándék” számba mentek. A bethlehemi jászol népszínjátéka is ehhez csatlakozó járúlék lett utóbb, a mely szokás aztán a nép közé is eljutott. Ez a „kolendák” eredete, a melyek e szerint a keresztény művelődés termékei, nem pedig holmi ősi pogány istenség tiszteletére való visszaemlékezések.

Népies színjáték. A lengyel népnél kétféle népies színjáték fejlődött ki: a farsangi, melyről már volt szó, és a karácsonyi vagy jászol-játék. A bethlehemes játékok, melyek véleményünk szerint mintákúl szolgáltak a farsangi játékoknak, az iskolákban és kolostorokban keletkeztek, a hol a hívőknek képes ábrázolatokban mutatták be a Megváltó születését. A kolendák régi szövegei, melyek ú. n. canticumokban (egyházi énekekben) maradtak fönn, két fő részből állanak. Az első rész azt a jelenetet adja elő, mikor az éjjeli örködéssel megbízott egyik pásztor „roppant nagy tűzfényt” pillant meg az ég alján, a mire a pajtásait fölveri álmukból, s azok nagy ijedten fölriadva csudálatos éneklést és zeneszót hallanak. Így adják tudtukra az angyalok az Üdvözítő születését, egyúttal fölszólítván őket, hogy menjenek Bethlehembe a kis Jézus üdvözlésére. Ezt ugyan nem értik, mert hisz addig semmit sem hallottak Krisztusról, azonban a legöregebbik pásztor megmagyarázza nekik e nagy eseményt, mire ők ajándékokat víve és kolendákat énekelve útra kelnek. A második rész az isteni kisded jászolánál mutatja be a pásztorokat. Legmélyebb alázattal rakják ott le ajándékaikat a Megváltó elé, miközben kolendákat énekelnek. Vannak azonban olyan szövegek is, a melyekben kolendák még nem fordúlnak elő. Ezekben a Bethlehembe zarándokló pásztorok csak arra kérik legöregebb társukat, hogy legyen „orator”-uk, vagyis szószólójuk. Bethlehemben ez a szószóló kolendák helyett csupán beszédet mond, melyet a többiek karban ismételnek. E darabok egészen népies természetűek; a cselekvő személyek nevei, ajándékaik, beszédmódjuk és viselkedésük mind tökéletesen lengyel színezetű. E játékok az iskolákból és kolostorokból a nép közé jutva, még jellemzőbekké váltak egyes újabb alakok szerepeltetése által, minők: a Krakó-vidéki, a mazur, a goral, a litván, a rutén, a zsidó és a czigány. Szóval ez alakok közt egész Lengyelország minden épe képviselve van.

Idő haladtával a darab e két említett részéhez még egy harmadik járúlt, a mely Herodes királyt lépteti föl; később pedig ez a rész egészen önálló darabbá is fejlődött. Herodes és a nála megjelent három napkeleti király egész sereg miniszter, katona, egy rabbinus, a Halál, az ördög és egy boszorkány sat. fölléptére adott okot. A darab menete rendesen a következő: Herodes, különféle híresztelések miatt nyugtalankodván, ki akarja puhatolni, hol született Krisztus, és ez okból udvari embereit egy írástúdó rabbinusért kűldi. Ez csak erőszakos fenyegetésekre vallja ki, hogy Jézus Bethlehemben született. Szavainak hitelét csak megerősítik az épen akkor oda érkező napkeleti királyok. Herodes erre elrendeli a kisdedek lemészárlását; de alig adják neki hírűl, hogy parancsait végrehajtották, megjelenik egy angyal s megjósolja neki, hogy szörnyű véget fog érni. Erre borzalmas sorban vonúlnak eléje a Halál, az Ördög és az ennek szolgálatában álló boszorkány. Herodes midenkép meneűlni szeretne; oda igéri a Halálnak biborát, trónját, minden hatalmát; de hiába. Ekkor az Ördög ezt súgja a fölébe: „Tökfilkó, ha már úgy is a Halál martaléka vagy, inkább öld meg magad magadat!” S az Ördög nyilván czélt ért, mert örvendezve tánczol és ezt énekli: „Én vagyok a Lysa Góra ördöge; a király hátából hasítok övnek való szíjat.”

A Halál ezt látván, eltávozik. Herodes csakugyan megöli magát, s példáját udvari emberei is követik. Most több ördög siet elő, hogy elhordják a holttesteket, s e közben így énekelnek:

„Hu, hu, hu! A kik ezen házban laknak, Mi nékünk kolendát adnak.”

Végűl Szent József lép elő s perselyével pénzt kéreget a nézőktől, mialatt az angyalok s utánuk a három király kolendákat énekelnek a szín mögött.

Tánczok. A lengyel tánczok Galiczia határain túl is ismeretesek. Egy részük a nép egyetemének az alkotása, mások ellenben csak egyes néptörzsek sajátjai voltak eleintén és csak utóbb váltak az egész nemzet közös tulajdonává. Amazok: a polonaise, vagy népies nevén „lengyel táncz” és a polka. Emezek pedig: a krakowiak, a mazur, az oberek vagy obertas, a kis táncz, a zsiványtáncz s még egy egész sereg. Az obertas, mint a hozzáértők már elég régóta megjegyezték, nem egyéb, mint szökellő ütemben tánczolt mazur, épen így a „kis táncz” és a zsiványtáncz is. Ez a Tátra vidéki goralok saját táncza, míg ellenben a náluk szintén igen kedvelt „kis táncz” egyebütt sem ismeretlen.

Lengyel nemzeti táncz Podoliában. Falat Gyulától

Nagy különbség van természetesen a között, hogyan járják az egyes tánczokat a műveltebbek és hogyan a falusi nép; a lényeg azonban itt is, ott is ugyanaz. A népnél mindig körben állnak föl a tánczhoz és körben is lejtenek a párok, s mindig az első pár vezet. Ez már azért is szükséges, minthogy a népnél majdnem minden táncz csak egy figurából áll, s így nem kell a figurák változását vezényelni. E helyett egy-egy táncz közben többször is megkerűlik a kört; de a táncz minden változásánál a tánczosok valamelyikének a pusztán hallás után játszó zenészek számára elő kell énekelnie a kívánt dallamot. Az olyan tánczrendező, a ki már nem egy lakodalmon vezetett s a mint mondani szokás: „nem egy kályhában sült kenyérből evett”, többnyire a következő sorrend szerint parancsolja a tánczokat: polonaise, mazur, obertas, krakowiak.

„Nem ismerek tánczot, – írja egy franczia utazó, a ki 1645 táján járt Lengyelországban, – a mely annyi kedvességet, méltóságot és bájt egyesítene magában, mint a polonaise. Ez talán az egyetlen táncz, a mely a legtisztesebb személyekhez, még fejedelmekhez is, és a lovagi öltözethez a legjobban illik. E táncz telve költőiséggel és nemzeti sajátszerűséggel, a mely leginkább ünnepélyes méltóságában mutatkozik. Nem tombol benne hevesebb szenvedély, hanem inkább olyan, mint valami ünnepi díszmenet.” S ilyen is maradt a polonaise egészen a mai napig, és ugyanaz a komoly méltóság jellemzi a népnél is, a mely, ha kevesebb művésziességgel is, de szintén tánczolja. Csak az a kár, hogy ma már a falusi népnél mind jobban feledésbe kezd menni annyira, hogy, a hol nincs meg a kijelölt helye a lakodalmi szertartások keretében, mint pl. A lasowiakoknál, ott már a nevét is alig ismerik és puszta értelmetlen sétálgatás lett belőle, a mivel két táncz közt pihenőt tartanak, vagy a táncz kezdete előtt járják.

„A mazurban, – úgy mond egy hozzáértő, – a táncz minden alapeleme megvan. Kivált sok van benne a harczias délczegségből. Már a lépése igen kifejezően utánozza a paripáját ficzánkoltató lovast; a lábbal való dobogás is a türelmetlenűl toporzékoló paripát juttatja eszünkbe; a „ho³ubiec” (vagyis a tánczosnak, avagy a tánczospárnak hangos bokázással önmaga körűl való megfordúlása) a ló sarkantyúzását jelzi; a tánczosnak élénk, inkább szökellő, mint csoszogó lépése majd a vágtatást, majd az ügetést, majd a lépésben járást utánozza. A fejmozgatás is a ló ide-oda fordítását ábrázolja. A lovas hol ügyesen forgolódik, hol meg sebes nyargalása közben hirtelen megáll s összeüti csizmája patkós sarkait. A legény, a ki jobbjával könnyedén ragadja magával a balkezénél fogva vitt leányt, épen úgy száguld vele, mintha lóháton szöktetné meg. A leány ellenben kissé visszahúzódik tőle, mintegy a nőink természetével járó szemérmes tartózkodást fejezvén ki a szerelmi kettősben. Végűl nem épen sokáig tartó futás után a lovagja derékon kapja s véle pörgettyűként körűlforogva, csattogó bokázással fejezi be hirtelen a tánczot.” A mazur és a krakói paraszt nép mazurtánczában csak a körben forgás a lábbal való dobogás és a bokázás fordúl elő, a mi meglehetős egyhangúvá teszi e tánczot. Olyan az, mint a mazur élete, mely meglehetős egykedvűségben telik el, de mégis sok benne az erő és kitartás.

Zsivány-táncz a Magas-Tátrában. Kossak Adalberttől

Hogy a goralok mivé fejlesztették a mazurt, azt az úgy nevezett „kis táncz” és a „zsiványtáncz” leírásából fogjuk látni. „Kicsi”-nek azért nevezik az egyiket, mert aprózóbb ütemben tánczolják, mint a mazurt, melyet ép azért némely vidéken amazzal ellentétben „nagy táncz”-nak neveznek. A „kicsi”-nek leírását a goral nép-élet egyik jeles ismerőjének, Witkiewicznek tollából im itt adjuk: „A legény a tánczban a párjával a szerelmi élet egész történetét eljátszsza annak leghevesebb, egész az őrjöngésig fokozódó kitöréseiig. A madarak hívó szava, a hímgerle turbékolása és kerengése mind benne van e tánczban. A leány közömbösséget színlelő, mereven egyenletes apró léptekkel fut a szoba egyik végéről a másikig, mindúntalan ki-kitérve a legény elől, a ki leszegett fővel, előre hajolva követi, egyet-egyet dobbant, meg-megrázkódik, maga körűl perdűl, majd ide-oda hánykolódik, mint az őrült, s mind kisebb körökben forog a leány körűl, hol tapsolva, hol pedig utána nyújtva a karjait. Végre a leány megadja magát, mire a legény akkorát szökik, mintha puskából lőtték volna ki, s mindketten heves rohanással egymás karjaiba borúlnak. Alig hasonlítható valami ahhoz a hévhez és valósággal őrjöngő szenvedélyességhez, a melylyel e táncz a szerelmi élet örök regényét kifejezi.”

Ugyanez a regény, csakhogy a lovag-ember előkelőbb formáiba öltöztetve, fejeződik ki a polonaise-ben és a mazurban, valamint a krakowiakban és az obertasban is. Csak a „zsiványtáncz”-ban nincsen nyoma sem a szerelmi regénynek. Ezt csak férfiak tánczolják. Mindenik egymás után kiáll a középre sorban s előbb letűzi a földbe „ciupaga” nevű fokosát, a lengyel parasztok szokott módjára elénekli a zenészeknek a maga nótáját s e közben rá kezd a „kis táncz”-ra. Egymásután valamennyien beálltak a körbe, s ekkor az előbbi szerző szerint „olyan őrjöngő tánczolás következik, mintha valamennyinek elment volna az esze, és az egészet összetartó egységes ütem határain belűl kiki a maga kedve és heve szerint rögtönzi igen változatos mozdulatait és ugrásait. Itt egy szelíd, nyurga, szőke fiú előbb szorosan összeillesztve a lábszárait, csípőre tett kezekkel nagyot szökik állóhelyéből s azután meredten oldalvást esik úgy elnyújtozva, mint egy óriási szeg. Amott meg az a vörös képű vaskos ficzkó, a kinek az arczáról csak úgy csurog a veríték, ölnyi magasat ugrik, fölhúzza a térdeit, szöktében egyet csap kezeivel a bokáin s nagy dobbanással a földre toppan. Amaz egy helyben szörnyű finom kecsességgel tipeg előre hajolva, mintha a saját lábai szépségében gyönyörködnék. Más meg oly vad tombolással rúgja a padlót, mintha ki akarná lyukasztani, vagy a sarkait akarná rajta szétzúzni. Ez a teste egész sulyával leguggol a földre, hogy aztán hirtelen fölpattanjon, mint egy rakéta. Az egyik őrűlten révedező szemekkel tekint a semmibe, a haja égnek áll, majd a szemeit dörzsöli és a feje fölött hadonáz, szóval egészen úgy viselkedik, mintha a mámor elvette volna az eszét; a lábai egészen a tudtán és akaratán kivűl látszanak ideges remegésben ide s tova rángatódzni. Valamennyi ordit, ránczigálja egymást, toporzékol, hányja-veti a kezét-lábát, s az egész csoport olyan, mint egy őrűlt sebességgel forgó keréknek a küllői. Majd kissé csöndesedik a zene, mire a tánczolók mozdúlatai is meglassúlnak; kezökbe kapják a fokosaikat, magasra emelve összeakasztják azok kampóit s lassú körtánczot járnak, mintha pihenni akarnának. De a hegedűs hirtelen összehúzza csontos homlokán ereszként kiálló bozontos szemöldökeit, álla alá kapja a hegedűjét, s még vadabb ütemben húzza, mint elébb, mire a tánczolók csoportja még féktelenebbűl kezd tombolni és őrjöngeni. Kezeik s lábaik veszettűl hadonáznak a levegőben, a fokosok aczélja szikrát szór, s mindez egy őrűlt forgataggá gabalyodik. E táncz teljes erejével nyilvánúl a goral nép lelkének viharzó szenvedélyessége, s nem csoda, ha még a legizmosabb, előbb rák-vörös ficzkók is holt-halaványokká válnak a hegedűs előtt az izgatottságtól.”

Az obertas a népnél nem egyéb gyorsabb ütemben tánczolt mazurnál. Ezt is körben járják épen úgy, mint a mazurt. A zenéje tüzes és délczegen ropogós. Jellemét és rhythmusát legjobban festik a tánczdalocskák, melyekkel kisérik:

„Ej, haj, obertásom. Elittam a kucsmám, tüszőm, Oda van a kucsmám, tüszőm, Ördög vigye obertásom.

Obereczek, gonosz zacskó, Csakúgy húll a pénz belőled; Jó, hogy van egy kis galambom, Majd megvarrja a tüszőmet.

A krakowiakot szintén körben tánczolja a nép, csakhogy míg a mazur háromnegyedes ütemű, addig ez kétnegyedes és sokkal tüzesebb amazoknál. Nem is túlzás, a mit a róla szóló tánczdalocska mond:

„Hogyha vígan járom, A krakói tánczom,

Döng, recseg a padló, Szikrázik a patkó!

A krakowiakot nézve, s látva, mint dobogtatják a tánczolók szikrázó patkóikkal a padlót, igazán nem győzzük eléggé csudálni, hogy a csizmáik darabokra nem szakadnak, és hogy a padló deszkái szilánkokká nem hasadoznak. Képzeljük még hozzá a tüszőkön levő száz meg száz érczkarika csörgését, a tánczosok és tánczosnők tarka ruháit, valamennyinek merész, kihívó, szinte daczos tekintetét, – s mindez oly képpé egyesűl, a milyent Lengyelországon kivűl alig lát az ember valahol. Ha a mazur mintegy a hajdan nehéz fegyverzetű lengyel huszárság harczmodorának a képe: a krakowiak a dzsidások könnyű lovasságát ábrázolja, mely szélvésznél sebesebb rohanással támad az ellenfélre.

Csupán a polkában nincsen semmi harczias, a miért e tánczot a szakértők inkább nőies, még hozzá városias jellegűnek tartják.

Látnivaló, mint rajzolják a különféle tánczokban önmagukat a nép különböző rétegei: a polonaise a művelődés a művelődés legmagasb fokán álló osztályok táncza, melyben a higgadtabb értelem és a komoly méltóság uralkodik; a ropogós mazur és a krakowiak, a fürge obertas, a szenvedélyes „kicsi”, a vad „zsivány-táncz” mind megannyi különféle fokozatai a véralkatnak és művelődésnek.

Idegen tánczok közűl a nép csak a rutén kozakot, meg a stájcrost ismeri, a mely nem más, mint a német keringő (Walzer), s nyilván Stiriából kerűlt ide, mint a neve is mutatja. A mazur és obertas azon formájához, a melyet a lengyel falusi nép tánczol, egy hasonló táncz is honosúlt meg, melyről egy, már inkább polgári tánczdalocska a keringőt jellemezve így szól:

„Egy, kettő, három, egy, kettő, három, Újjhegyen lépked, Nem tom, mit kedvel Tánczán a német.”

A keringőben természetesen nincs meg az a heves lábdobogás és a szikrázó patkók összeverése, mely a lengyel tánczokat annyira jellemzi, s ez az épen, a mit a lengyel ember olyan furcsának, szinte érthetetlennek talál.

A rutén nép élete Barwiñskij Sándortól, fordította Katona Lajos

Népjellem. – A rutének, vagy helyesebben russzínok (rusyný), mint ők nevezik magukat, Galicziában a második (20 milliónál többre rúgó) nagy szláv nemzetiség egy részét teszik, mely Galiczián kivűl még Bukovina éjszak-nyugati felében, éjszak-nyugati Magyarországban és európai Oroszország éjszak nyugati felében lakik tömegesen. Nyelvük tájszólási változatai, szokásaik, erkölcseik és viseletük különbözései, valamint nagy ország- és államterűleteken való eloszlásuk mellett is egységes, önálló szláv néptörzsnek tekintendők. Csak természetes, hogy épen nagy terűleten való elterjedtségük és az ezzel járó különféle helyi hatások, nemkülönben más-más szomszéd-népekkel való érintkezéseik nevezetes átalakító erővel hatottak rájuk. Mindazonáltal oly sok a közös vonásuk, hogy e néptörzset már ezek alapján is minden habozás nélkül egységes jelleműnek kell mondanunk.

Galicziában (a hol 1890-i népszámlálás szerint számuk 2,835.674-re rúgott) a rutének lakóhelyei szakadatlan sorban Bukovina határától Galiczia keleti részén át a síkföldön egészen a Wis³ok és a San alsó folyásáig terjednek, míg a felföldön ékalakú szalagban érinti a rutén lakosság a Poprád folyót és a Tátra-hegység tövét.

Mikuliczyni huczul népviseletek (Nadwornai kerület). Ajdukiewicz Zsigmondtól

A művelődés hatása következtében a magasabb néprétegek már többé-kevésbé elvesztették hajdani jellemzőbb nép-életi vonásaikat, s így szokásaikban, erkölcseikben és viseletükben már sokat föláldoztak egykori eredetiségükből. Csupán a föld népe, mely Galiczia lakosságának a nagy többsége, s részben a kis-polgárság tartotta még meg egész napjainkig tősgyökeres néprajzi sajátságait erkölcseiben, viseletében és nyelvében, sőt testalkotásában és lelkületében is. Ezért a rutén nép életének e rajzában főkép az alsó néposztályokra leszünk tekintettel.

A rutén általában magas, karcsú termetű, jobbára kék szemű, haja csak idővel válik a sok zsírral való kenéstől barnává, míg a gyermekek többnyire szőkék. Lassú, megfontolt, de kitartó természetű, a mivel nehéz körűlmények között is megőrzi higgadtságát. Azonban vele született jóindúlata és szelídsége mellett is könnyen föllobbanó, ha bántják vagy ingerlik. Szomorú múltja, ellenséges csordák gyakori becsapásai, melyek számtalanszor romhalazzá döntötték és elhamvasztották lakóhelyeit, az évszázados jobbágyság, sőt rabszolgaság és hadi fogság, a mibe kivált a török és tatár terűletekkel szomszédos rutén országrészek lakossága gyakorta kerűlt, – e nép jellemét egészen sajátszerűvé alakította. Innen van, hogy többnyire búskomor, elgondolkozó, zárkozott és gyanakvó, de egyúttal a legközelebbi jövő iránt gondtalan, babonás és fatalista. Másfelől hiszékeny és sokszor élhetetlen, miért is uzsorások, korcsmárosok és lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök hálójukba kerítik.

Rutén templomi ájtatoskodó. Makarewicz Gyulától

A rutén szívósan ragaszkodik hagyományaihoz, de azért nem zárkózik el minden haladás elől, csak egyszer belássa, hogy fáradozásait siker koronázza. Épen nincs kiválóbb, szellemi tulajdonok nélkül; főkép józan értelem s mélyebb gondolatok és érzelmek iránti fogékonyság jellemzik. A papság és a népművelő egyesűletek törekvései az utóbbi évtizedekben szépen gyümölcsöztek, és a nép szélesebb rétegeiben fölébresztették a műveltség és haladás, a takarékosság és józanság iránti érzéket. A nemzeti önérzet mély gyökereket vert a nép lelkében, de azért a rutén koránsem türelmetlen a többi nemzetiség és vallásfelekezet iránt. Szeret idegen nyelveket tanúlni, sőt a félművelt elemek, kivált a városokban, könnyen esnek abba a hibába, hogy idegen nyelvi ismereteiket fitogtatva kivánják magukat az alsóbb néposztályoktól megkülönböztetni.

A rutén kiválóképen vallásos, a miről az úton-útfélen álló templomok, kápolnák, szentképek és feszületek is tanúskodnak. Nagy bizalommal viseltetik papjai iránt, a kik ennélfogva nagy hatással is vannak rá. Továbbá jellemvonásai ős idők óta a vendégszeretet és jószívűség. Az idegen mindig szives látásra talál még a legszegényebb rutén parasztkunyhóban is, a hol a terített asztalon a szláv vendégszeretet jelképei, kenyér és só várják. „Hist’ w dim, Boh z nym!” (Vendég a háznál Isten áldása vele!) úgy mond a rutén közmondás. A szegény és sorsüldözött is mindenkor kész oltalomra és segítségre talál nála.

Bármily békeszerető is különben, azért a harczban bátor katona. A rutén ezredek számos csatatéren adták fényes tanújelét az uralkodóház és a haza iránti hűséges áldozókészségüknek. A hazáért való halált egy rutén népdal nászünnephez hasonlítja, s a csatatéren eleső katona a feje fölött leszálló szürke sassal üzen édes anyjának:

„Mondd meg anyámnak: Szolgálatban állt a fia… Szolgálatban királyleánykát hódított, Puszta síkon bús sírhantot.”

Különféle körűlmények hatása, főkép pedig a természet szerinti életmód és táplálkozás, nemkülönben a szomszédos és egyéb idegen népelemekkel való érintkezés és keveredés folytán sok tekintetben sajátszerű színezetet nyert a galicziai rutén néptörzs, mely több néprajzi csoportra, testalkatban, viseletben, szokásokban és nyelvjárásban megannyi különböző népegyedekre oszlik. E csoportok némelyike épen ez alakító körűlményeknek köszöni a nevét. Már maga a galicziai ruténség lakta terűlet földrajzi alakúlata, úgy mint a podoliai fensík, az éjszaki San-, Bug-, Styr-melléki mélyföld, a Dniester síksága és a Kárpát-hegység szintén nem csekély mértékben járúlt hozzá a lakosság néprajzi különféleségének kifejlesztéséhez.

Kevesebb különösségeket mutat a fel- és alföld lakossága ott, a hol egymástól kevésbé lévén elválasztva, nagyobb kölcsönhatással volt egymásnak a nyelvére, erkölcseire és életmódjára a sűrűbb érintkezés folytán. Itt inkább a történelmi események hatottak átalakítólag a népjellemre, míg a félreesőbb hegyvidéken élő lakosság majdnem pusztán természeti hatásoknak volt kitéve.

Vásári jelenet a podoliai U³aszkowcében: Árús bolt. Falat Gyulától

A San balpartján és a Bug mellett elterűlő rónát a buŸán-ok (Bug-mentiek) ősrégi rutén törzse lakja, melyet már Nestor krónikás is említ. E néptörzs eredeti szép szláv typusát helyenként a közötte megtelepűlt tatárok csúfították el. A terűletükön hajdan állott, de ma már, sajnos, nagy részt kiirtott őserdőkről e népséget „polisiuký” vagy „polišèiuký”, vagyis „erdőlakók” néven is hívják.

A podoliai fensík lakói, a podolán-ok, ez országrész puszta vidékei miatt opolány nevet is viselnek; míg a felső Styr mentén egészen a Zbrucz forrásaiig lakó népesség wolyniány neve a hajdani Wo³ynia herczegséghez tartozásukat tanúsítja. A Dniester völgyében és az azt szegélyező meredek lejtőkön a poberéŸ-ek (partlakók) vagy nistrowián-ok (Dniester-mentiek) telepűltek meg.

A San és Bug melléki mélyföld lakói, a buŸán-ok, karcsú, szálas, fürge néptörzs, melynek hosszúkás, kissé halvány arcza határozottan rutén jellegű. A podoliai erősebb és izmosabb termetű, jóllehet szikár, arcza inkább tojásdad és üdébb színű. Alkata zömökebb, vontatott járása közben előre hajlik a térde. Az asszonyok gyakran kiváló szépségűek, de hamar elvirágzanak; a puszta ingben futkosó gyermekek haja világos szőke, idővel azonban megbarnúl. A podoliaiak kellemes arczvonásait és fényes, szelíd szemét többnyire némi búskomorság árnyékolja, melyet csak ritkán derít föl vidámabb mosolygás. A jórészt egyhangú, végtelen rónaságnak e lakói nagyon kedvelik a zenét és éneket.

Viseletek. – A podoliaiak, valamint a rutének általában, ősi, keleti szokás szerint fejüket egészen az üstök búbjáig, melynek kozák módra oseledeæ a neve, borotválják és az üstökükkel födik el a tarkójukat, úgy, hogy a hajuk hátúl egész a nyakukba lóg, míg elűl a homlokuk közepéig ér és kerekre van nyírva. A szakállukat is borotválják, és csak rövidre nyírt bajúszt viselnek. Fejükön nyáron magukfonta, széles karimájú szalmakalapot, télen pedig magas báránybőr süveget viselnek, melynek a teteje rendesen kék posztóból van, s oldalvást három szalagocska tartja össze a sapka hátsó hasítékát (szapka ne zawisach). Rendes ruházatuk durva vászon ing, melynek a gallérját rézgomb, vagy két végben lelógó keskeny piros szalag (harasiwka) tartja össze. A bő fehér vagy kék csíkos nadrágot térdig érő csizmába gyűrik, melynek a szára fölűl arasznyi szélességre ki van hajtva; magas sarka csak ritkán van, és gyakran félhold alakú patkóval van megvasalva. Az ing fölé a podoliai majdnem térdig érő fehér kabátot ölt, ellenben templomba vagy városba menéskor hosszabb posztó felöltőt vesz magára, melynek fölálló gallérja és csuklyája (boródycia) van. Megesik, hogy nyár derekán is hosszú, fehérre cserzett ködmönét veszi magára ünneplőnek. A sötétszürke, némely vidéken pedig sötétbarna posztó kabátot (opanczá) vörös gyapjúból sodort zsinórral, a báránybőr bekecset pedig vörös vagy kék selyemmel varrják ki. A lehajló gallér és a mellen lévő hajtókák többnyire kék posztóval szegvék, a mi nagyon hasonlít a Swiatos³aw-féle XI. századbeli Sbornik rutén fejedelmi öltözetéhez. A bőr tüszőn (czéres) egy kis bicska, meg dohány, kova és tapló számára való kis bőrtáska függ. E tüsző helyét néha vörös, sötétkék vagy csíkos gyapjú öv (pójas) pótolja, melyről hosszú rojtok lógnak le.

Krogó³eci (husiatyni kerűletbeli) rutének. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Az asszonyok és leányok házivászon ingeket, némely vidéken azonban ünnep- és vasárnapokon fínomabb perkállból valókat is viselnek. Az ingek újjai és gallérjai piros, sötétkék, sárga vagy fekete czérnával hímezvék; nyakukat számos kláris-sor (namýsto), ezüst vagy arany pénzek (dukaczi), a kevésbé tehetőseknél pedig üveggyöngyök sorai (paciórky) díszítik. Tarka csíkos vagy virágos vászon, pamut vagy gyapjú alsószoknyát (dýmka és spidnýcia), e fölött pedig tarka gyapjú kötényt (zápaska), a leányok többnyire fehér vagy tarka perkák kötényt (fartušók) viselnek, a mely keskeny, színes gyapjú övvel van odakötve. A szoknya és kötény fölé kék csíkos vászonból, a módosabbaknál pedig granátszínű posztóból varrott kék vagy vörös hajtókás kaftánt öltenek. Télen a nők fehér, némely vidéken sötétszürke vagy sötétbarna hosszú posztó kabátot hordanak csuklya nélkül (sirák), a gazdagabbak ellenben fehérre cserzett báránybőr bekecsben (koŸúch) járnak. A férjes nők ősrégi minták szerint szőtt főkötőt, e fölött pedig turbánszerűen körűlcsavart tarka kendőt, ünnepnapokon ellenben művésziesen összehajtogatott fehér vászon kendőt (perémitka vagy rañtúch) viselnek, mely nem ritkán gyönyörű arczukat az apáczák főkötőjéhez hasonlóan köríti. [149]*A „perémitka” keskenyen összehajtogatott végei hátúl a lapoczka feléig lógnak le. A leányok a hajukat két fonatba választják szét, melyeket koszorúalakban csavarnak a fejük köré. E hajkoszorúba ünnepnap természetes vagy csinált virágokat tűznek, többnyire télizöldet, Podoli némely vidékén pedig több keskeny piros szalagból (harasiwka) kötött csokrocskát (czubký). Fejükre végűl turbán módra csavart arasznyi szélesen összehajtott tarka gyapjú kendőt tesznek. A Lembergtől éjszaknyugatra lévő kelet-galicziai kerűletekben, hol a mocsaras lapályokon a juhtenyésztés kevésbé honos, ellenben annál több lent és kendert termesztenek, a posztó kabát helyett a hosszú vászon köntös (po³otniánka) van inkább elterjedve, melyet télen is felöltenek a báránybőr ködmön fölé, s a mely viselet a rutének az e kerűletekben meglehetősen számos mazur telepesektől vettek át. Az éjszaki rónák homokos vidékein csizma helyett inkább háncs-bocskort (lápti) hordanak, melyekről az odavaló lakosságot lapótnyky-nek is nevezik.

Bogdanówkai (zbaraŸi kerűletbeli) rutének. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Kelet-Galiczia némely kisebb és nagyobb városában még a rutén polgárság is mind máig megtartotta hajdani nemzeti viseletét, a mely azonban napjainkban természetesen mindjobban ritkúl a gyárakban készűlő divatos szövetek miatt, úgy, hogy sok helyütt már legfölebb csak kegyeletesen őrzött családi ereklyeképen látható az ősi viselet. A rutén polgárság öltözékét a falusi lakosságétól leginkább a szövete különbözteti meg. Rendesen fínomabb gyári posztóból varratja hosszú, granátszín vagy kék kabátját, melynek vagy szűk (Ÿupán) vagy bő (kapóta) az alja s álló vagy lehajló a galléra. E kabátok a mellen, hátúl és az oldalzsebek ránczainál szalagokkal vannak kivarrva, s elűl a mellen zsinórhurkokkal gombolódnak. Derékban a kabátot aranynyal átszőtt széles, rojtos selyem öv (³ýtyj pas) szorítja össze. Télen szürke, granátszín, zöld vagy kék posztóval bevont báránybőr ködmönt (tu³úp) viselnek, a mely szorosan testhez álló és széles, szürke krimi báránybőr gallérja van. Ugyanilyenből való, de kék bársony tetejű magas sipkát (szápka) tesznek a fejükre, némely városokban fekete báránybőr süveget (kúczma), nyáron pedig fekete vagy szürke nemez kalapot hordanak.

A rutén polgári asszonyok és leányok viselete azonban már nevezetesen különbözik a falusiakétól, s többnyire csak gyári kelmékből készűl. Nagy kihajtó galléros finom perkál ing; fínoman ránczolt gyapjú szoknya, melyet elűl fehér vagy tarka kötény takar; hosszú, málnaszín, széles hajtókás gyapjú kaftán (kaftán, kaftánka) és ugyanilyen lehajtó gallérral; fekete czipő vagy csizma (czobitký, czerewýky), ünnepnap pedig sárga vagy vörös szattyánbőr csizma vagy czipő a rutén polgárnő ruházatának főbb részei. Kiváló említésre méltó még a nyak- és melldísz, a mely néhány sor mogyorónyi klárisból áll, a közepén lelógó, 50–100 forint értékű aranypénzzel van ékítve úgy, hogy az uhnówi, buczaczi s egyéb rutén városokból való módosabb nők e nyakéke nem ritkán 700–1.000 forintra is becsűlhető. Az asszonyok rövidre nyírt hajukat főkötővel födik, a mely köré turbánszerűen hajtogatott gyapjú vagy selyem kendőt csavarnak, úgy, hogy e kendő csücskei hátúl a leomló fürtjeiket födve lógnak le. Némely városokban pedig a falusi asszonyok módjára fehér vászonkendőt (perémitka) kötnek a fejükre. A leányok hosszú hajfonatukat, a melybe selyem szalagot fonnak, hátúl leeresztik. Télen a polgárnők kék vagy zöld posztóval bevont, szűk derekú, hosszú báránybőr bekecset (bekésza) hordanak. Ennek a széles kihajtó gallérja és nagy hajtókái szürke krimi prémmel vagy rókamállal vannak szegve; a mellen és a hát varrásain pedig tarka szalagokkal, sőt néha arany sújtással is kivarrva.

A Dniester-menti lakók (nistrowiány vagy pobereŸci = partmentiek) mintegy átmeneti fajnak tekinthetők az éjszak-galicziai mélyföld és a podoliai fensík, meg a hegyvidéki lakosság között. Épen ezért a viseletük is meglehetősen hasonló a szomszédjaikéhoz; még pedig úgy, hogy a balparton lakók inkább a podoliaiakéhoz, a Dniester jobbpartján lakók pedig a felföldiekékez húznak. Úgy a férfiak, mint a nők egyaránt térdig érő fekete posztó kabátot hordanak házi szövetből, ráncz és csuklya nélküli szabással, de a hátsó fél alsó részén ékalakú betoldásokkal. E kabátokat elűl bőr gombokra hurkolt gyapjú zsinórokkal kapcsolják össze. Hasonló szabású posztó kabátokat (sirák, serdák) déli Podoliában is viselnek. Meglehetősen hosszú, durva vászon ingüket a Dniester-mentiek a nadrágjuk fölött viselik, mely télre fehér vagy sötétbarna posztóból készűl. Fejükre nyáron széles karimájú, magas szalmakalapot tesznek, a mely üveggyöngyökkel, kacsa- vagy pávatollal van díszítve. Télen pedig rókaprémmel szegett, vörös vagy sötétkék posztó sapkát (klepánia), a mely főkötőszerűen köríti az arczukat s egészen elfödi a füleiket. A férfiöltözetnek elengedhetetlen tartozéka még a színes gyapjúból szőtt s négyszögletes úti táska vagy tarisznya (tájstra, dziobénka), a melyet széles, narancssárga gyapjúszalagon a jobb vállukra akasztva baloldalon hordanak.

Asszonyok és leányok hímzett s bodrozott gallérú s kézelőjű inget viselnek, melynek vállaiba zöld, vörös, sárga vagy fekete, ritkábban kék pamut vagy selyem hímzésű és jellemzetes díszítményű betétek vannak betoldva. Alsószoknya helyett hétköznap az ú. n. fóta vagy óbpynka, óbhortka szolgál, a mely körűlbelűl két méter széles, vörös keresztszövésű fekete, vagy fekete sávokkal és arany szálakkal tarkázott vörös gyapjú kendő; ezt egy tarka gyapjú övvel akként kötik a derekukra, hogy a gazdagon díszített felső széle a kötény fölött kilátszszék s arra rá hajoljon. Ünnepnap gazdagabb nők alúl arany vagy ezüst rojttal szegett kék alsószoknyát viselnek. Elűl, a fóta vagy a gyapjú alsószoknya fölé hosszú, keskeny gyapjú vagy vászon kötényt kötnek.

Férjes nők a hajukat csak vállig eresztve hordják s gyapjúból kötélformára csavart abroncscsal szorítják le, mely fölé hálószerűleg készített főkötőt tesznek. Ünnepnap, mint a podoliai nők, fehér vászon kendővel (perémitka), egyébkor pedig színes gyapjú kendővel kötik be a fejüket. A leányok fejdísze különösen festői. Hátúl két fonatban lelógó hajukat piros, sárga és zöld gyapjú szálakkal díszítik, melyek a fej tetejét körűlvéve, a vállaikra csomócskákban függnek le. Nyakukon az asszonyok, de kivált a leányok több sor tarka üveggyöngyöt viselnek. Ünnepi csizmáik sárga vagy vörös szattyánbőrből készítvék. De gyakoribbak e vidékeken a hegyes orrú fekete vagy sárga bőrczipők (kápci, postolý), melyek kecskeszőrből font zsinórral (woloký) fűződnek és a középkori lábbelik alakjára szabvák.

A Kárpátok felé emelkedő vidékeken, példáúl Stanislautól, Halicstól Dolinától délre a viselet föltűnően hasonlít a huculokéhoz. Ezen a vidéken férfiak és nők derékban szorosan testhez álló fekete, itt-ott fehér abaposztó kabátot viselnek, melynek a varrásai vörös vagy zöld gyapjúzsinórral vannak sujtásozva, s főkép a galléron, a mellen, az oldalzsebeknél és a hát varrásain gazdagon díszítve. Bekecs helyett a férfiak és nők egyaránt kiptár nevű újjatlan mellényféle ködmönt viselnek, a mely szintén posztóból készűl. Ennek az álló gaéérja és mellrésze is rendesen vörös vagy zöld selyemmel van kivarrva. A férfiak érczpitykékkel vagy sárgaréz gombokkal dúsan kirakott széles bőrövet (czéres), az asszonyok és leányok fülönfüggőket és a nyakukon több sor üveggyöngyöt hordanak. A leányok fejéke és a női ingek díszítése eléggé változatos.

A Kárpátok felföldén a lakosság viseletében sajátszerű szabás és ízlés mutatkozik, alkalmazkodva a lakóhely alakúlatához, minthogy a hegyvidéken testhez állóbb és rövidebb ruházat szükséges a járás-keléshez.

A hegyvidéki rutének közűl különösen két typus érdemel említést: a huculok (hucu³ý) és bojkók (bojký). Amazok a délkeleti Erdős-Kárpátokat lakják, a Dniesterbe ömlő £imnyciától a magyar határig és Bukovináig, a bojkók ellenben a £imnyciától nyugatra a Sanba ömlő Solinkáig laknak ugyancsak az Erdős-Kárpátokban, a hol a határvidéki ruténekkel szomszédosak, kiknek a náluk járatos ³em = „csak” szócskától ³emki a nevük.

Ezek magukat rusnákynak, vagyis ruténeknek is nevezik, az alacsony Beszkidet lakják egészen az országhatárig, és viseletükben, testalkotásukban, valamint tájszólási sajátságaikban is a szomszédos tótokhoz közelítenek.

A hucul a bojkótól úgy testi, mint lelki tulajdonaiban különbözik. Amaz rendesen erős testalkatú, karcsú, magas termetű és férfias arczvonásaival, barnás bőrével, fekete szemével, hosszú fekete hajával, szép sasorrával és hosszú bajszával tűnik ki. A bojko ellenben középtermetű, fehér arczbőrű, a szeme szürke, sötét haja rendesen le van a tarkója körűl borotválva, a bajusza pedig rövidre nyírva.

A két népfaj viselete azonban a részletekben mutatkozó számos sajátszerűség mellett is egészben véve ugyanazon jellegű. Épen ezért e két törzs viseletét és együtt tárgyaljuk, és csak a nevezetesebb különbségeket fogjuk megemlíteni.

Uhnów-rawa-poddubcei rutének. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A bojkók viselete egyszerűbb és szerényebb, míg a huculoké, különösen festői ünneplő ruhájuk gazdag díszítésével tűnik ki, melyben fejlett pompa és színérzék mutatkozik. Nyáron a hucul széles karimájú, kerek fekete nemezkalapot (krysánia) visel, vékony sárga bádogból sodrott zsinórral, a mely mellé azonban gyakran még pávatollakat is tűzdel. Télen a Dniester-vidék lakóihoz hasonlóan rókamállal prémezett, sisakalakú süveget (klepánia) hordanak. E mellett azonban a huculoknál, kivált pedig a bojkóknál kúpalakú báránybőr süveg is (kúczma) látható, mely nagyon hasonlít az ókorból ismeretes phrygiai sipkához. Felöltőűl a durva sötétvörös, ritkábban sötétbarna posztóból ráncz és derékszabás nélkül varrott, térdig érő serdákot viselik panyókásan a állukra vetve s a nyakukon madzaggal összekötve. E felöltő aranyszálakkal varrott kék gyapjúzsinórokkal és bojtokkal van díszítve. Alatta a hucul rövid, újjatlan ködmönt (kiptár) hord, mely apró szőrű báránybőrrel van prémezve, a nyakán és mellén pedig színes selyemmel kivarrva és piros szattyánnal ékítve. Nem egészen térdig érő inge rendesen fínom házivászonból készűl, a szegésein tarkán hímzett és a nyakán zsinórral van könnyedén összekötve. A mellén szögekkel sűrűn kivert és sárgaréz csatokkal ellátott két szíj keresztezi egymást, melyeken érczpitykékkel díszes bőrtarisznyája (tobi³ka vagy tászka) és puskaporos szarutokja (porosznýci) függ. A puskaportartó néha teke alakra fából van faragva, és sárgaréz lemezekkel vagy berakott sárgaréz dróttal és gyöngyházzal díszítve, avagy villa alakú szarvasagancsból készűl és szintén sárgaréz lemezekkel van gazdagon kirakva. További ékességűl a mellén még egy nagy sárgaréz keresztet visel. Nadrágja vörös, kék, fekete, vagy fehér posztóból készűl. Lábbeliűl a hucul cserzetlen barna bőrbocskort (postólý) hord, mely bokán fölűl bőrszíjakkal vagy gyapjúzsinórral van összekötözve. A lábát azonban, mielőtt bocskort húzna rá, vörös vagy fehér posztókapczával csavarja körűl. A hucul nők ellenben kötött harisnyát viselnek. Hosszú szárú csizmát ritkán látni.

Minden huculnak vörös bagariabőrből készűlt, lábnyi széles és csatokkal kapcsolt öve van, melyen sajátságos alakú sárgaréz pitykék, továbbá egy kés, tűz-szerszám, meg a sárgaréz veretű, sajátságos formájú és gazdagon díszített pipa láthatók. Mostanában azonban a czigarettázás terjedése miatt mind inkább kimegy a divatból a huculnak ez elmaradhatatlan társa. Övében továbbá díszes tokba rejtett tőrféle kést (rohatýna), vagy gazdag sárgaréz veretű pisztolyt, a vállán pedig ugyanilyen szép díszítésű puskát (kris) visel, azonban ma már csak ünnepélyes alkalmakkor, nevezetesen lakodalmakon, a húsvéti föltámadáskor és más hasonló ünnepeken. Az ünneplő ruházatú hucul kezéből nem hiányozhatik az éles vagy tompa fokos (toporéæ-bártka vagy toporéæké³ev). A fokos maga aczélból vagy sárgarézből van, a nyele pedig fából sárgaréz-lemezzel és dróttal gazdagon díszítve. E fokossal, melyet fegyverűl is használ, bámúlatos ügyességgel tud bánni a hucul. Rosz időben vagy ünnepi alkalommal lóra ülve széles újjatlan fehér köpönyeget kanyarít (gúgla, džúgla) magára, melyet sárgaréz csattal kapcsol össze. Hétköznap a barna posztóból készült serdák helyett zeke-formára szabott fekete posztó felöltőt (peték vagy bajbarák) visel, mert más a huculnak a hétköznapi, más az ünnepi, vagy a gyászruhája.

Sokal-poturzycai rutének. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A leányok kecses varkocsokba fonják hajukat piros szalagokkal (úplitka) és hímző pamuttal (wo³iczka) tarkázva, és e fonatokat koszorú módra csavarják előbb a fejük köré, úgy, hogy a végeik a vállukon lelógnak. Ezenkívűl homlokdíszűl piros hárászszalagra ugyancsak piros hímző-pamuttal oda erősített sárgaréz pántot (³elitký), vagy pávatollakból készűlt magas fejéket viselnek. A hucul asszonyok fehér vászon ingei a vállukon fekete, piros, narancssárga és zöld gyapjúfonallal vagy pamutczérnával dúsan és ízlésesen kivarrott hímzéssel ékesek. Egyéb ékességűl különféle alakú sárgaréz fülönfüggőket (kowtký), a leányok pedig a nyakukon és mellükön üveggyöngyöket, sárgaréz kereszteket vagy ezüstpénzeket viselnek. Kisebb keresztekből álló nyaklánczokat is látni, melyekről középütt egy nagyobb feszület (chreszczykówe namýsto) lóg le.

Ünnepnap a hucul nők a férfiakhoz hasonlóan vörös felöltőt és alatta rövid újjatlan ködmönt hordanak, mely azonban sokkal tarkábban van kivarrva. Ilyenkor kék alsószoknyát is vesznek magukra, melynek az alsó széle aranyrojtos; máskor azonban, hogy lóhátra is ülhessenek, két keskeny kötényfélét (zapaský) kapcsolnak az övükre, télen pedig fehér posztóból készűlt nadrágot vesznek föl. Ezek az alsószoknya helyett lévő kötények rendesen vörös csíkos, barna vagy fekete gyapjúszövetből készűlnek. Ugyan ilyenből van a felső kötény is, mely vörös alapon barna csíkos, és nem ritkán aranyszálakkal van átszőve, miért is elég drága, de igen takaros. Az alsó kötényt csíkos gyapjúövvel kötik föl. A bojkóknál a nők fehér vagy tarka vászon alsószoknyát viselnek, melyek igen gondosan vannak ránczolva (risówani), továbbá vászon kötényeket, a melyek piros hárász-övvel kötvék a derekukra. A huculok és bojkók női egyaránt bőr czipőt hordanak hétköznap, míg ünnepnap színes szattyánbőr csizmában, télen pedig hosszú posztóharisnyában járnak, melyeket térden fölűl kötnek meg. A férjes hucul nők fejükön fehér vászon főkötőt viselnek.

Lakóhelyek és életmód. – A rutének lakóhelyei is bővelkednek érdekes sajátszerűségekben. Legelőször is menjünk a beláthatatlan hullámos podoliai fensíkra. A podoliai falvak mérföldekre vannak egymástól, de sűrű népességűek. A tatár csordák gyakori berohanásai ez országrész lakóit sűrűbb tömegekben való telepedésre késztették, a miért is az 1.000–3.000 lakosú falvak épen nem ritkák. A telepedők leginkább a csöndes, rejtett völgyeket keresték. Ezért rendesen meredek lejtőn megy az út hirtelen a völgybe, hol egyszerre csak elénk bukkan a festői falu sűrűn egymás mellé zsúfolt majorjaival, valamely patak vagy folyó mentén, mely helyenként gátakkal fölfogva kezdetleges berendezésű malmokat hajt. A podoliai falvak első tekintetre is feltűnő eltérést mutatnak Galiczia más vidékeinek helységeitől. Rendesen hosszan elnyúlók, s a majorjaik két sorban egy útcza mentén húzódnak, vagy sövénnyel kerítve, vagy pedig, a mi kivált az erdőben szűkölködő vidékeken szokásos, kőfallal vagy földsánczczal körűlvéve. Nagyobb erősség okáért e sánczokat rendesen fűzfával vagy licziummal (Lycium barbarum) ültetik be, melyek mögűl a házaknak alig a felső fele kandikál ki. A falu egyik végén van közönségesen díszkerttől körűlvéve a nemesi lak, a helység közepén pedig régi hársfák árnyékában a rutén templom, többnyire fából, három kupolával és egyemeletes toronynyal építve. Rendszerint mellette áll a paplak és a templommal szemközt nem ritkán a korcsma.

Dobrowlanyi rutének (Zaleszczyki-kerület). Ajdukiewicz Zsigmondtól

A podoliai parasztkunyhók, valamint a gazdasági épületek faoszlopok közé foglalt agyagvakolatú sövényfalakból állanak. A tetőt lépcsőzetesen rakott zsúppal fedik, de csak a jobb módúaknál van rajta fonott falu és agyagvakolatú kémény, míg a szegényebbek kémény nélküli kunyhókban (kúrna cháta) laknak, melyekből a füst részben a nyitott ajtón, részben a tetőn keresztűl árad ki. Ezért a kunyhók falai nagyon kormosak és olyanok, mintha feketére volnának festve. A szegényebb paraszt kunyhója egy lakószobából és egy pitvarból áll; a módosabbaknál ellenben az épület közepén álló pitvarból (siny) jobbra a vendégszobába (œwit³ýcia), balra a lakószobába, középütt pedig hátúl egyenest a kamrába nyílik egy-egy ajtó. A kamarában tartják az élelmiszereket, vásznat, fonalat és a szerszámokat. Ritkán és csak a vagyonosabbaknál van a padló deszkázva, többnyire csak agyagsárral kenik ki. A szoba mennyezete rendesen deszkákból van ácsolva, s egy külső végén díszes faragású mestergerendára (swó³ok) támaszkodik. E gerenda közepébe többnyire egy kereszt vagy valami bibliai mondás van róva. Szegényebb kunyhókban az agyagfalba két négyszögű ablakocska van beillesztve, melyet azonban soha sem nyitnak ki. Csak gazdagabb parasztoknál vannak az ablakok kinyitásra is berendezve, s köztük egyszerű keretű kis tükör függ a falon. A lakószobában az ajtótól jobbra nyílt pohárszék (mýsnyk) látható, melyen fenekükkel a fal felé állnak a tányérok. Az ajtótól balra a főzésre és kenyérsütésre berendezett kályha (pikná picz) van nagy padkával (prýpiczok), melyre egészen a tetőig érő süveg borúl. Az ilyen búbos kemenczével ellátott lakószobának épen azért pekárnia a neve. A kályha előrésze alatt félköralakú nyílás (hrúbka) van a tűzifa számára, a hol különben olykor a tyúkok is költenek. A kályha hátsó része, a kuczkó (zápiczok), a tulajdonképeni sütőkemencze fölött rendesen jó széles és a gyermekek, meg az öregek hálóhelyéűl szolgál. A szoba éjszaki falánál áll a széles deszkákból ácsolt nyoszolya (postéla), melynek egyenes lábai a földbe vannak beásva. Az ágy két személyre való, szalma van az aljában, melyre vastag czérnából szőtt, vörös vagy kék csíkos lepedőt terítenek, erre rakván a fosztatlan tollal tömött vánkosokat. Az ágy fölött a tetőn derékszögben összeillesztett rudak (zérdka) vannak, melyekre a ruhaneműt akgatják. A bejárattal szemközt levő falnál áll a keményfából készűlt, négy lábon álló nagy láda (skrýnia). Ez vagy fába vésett czifrázattal, vagy pedig vörös, vagy sötétbarna alapon fekete vagy fehér rajzokkal van díszítve, míg a szélei kék, zöld vagy sárga csíkokkal vannak festve. E ládában tartják a ruhanemű egy részét, kisebb parasztkunyhókban azonban egyúttal asztalnak is használják, de ilyenkor kevésbé díszes és hosszabb. Ugyancsak a bejárattal szemközt levő fal hoszszában húzódik egy keskeny pad, mely derékszögben érintkezik a másik fal mentén egészen a fali szekrényig nyúló másik lóczával. Az első pad előtt áll a hosszú, keskeny asztal, vagy a helyette szolgáló láda, melyet ünnepnap a két végén beszőtt díszítésű vagy hímzett abroszszal terítenek be. A keleti, de rendesen a déli falon is egész sor szentkép függ egyszerű, fekete vagy vörös fakeretben, melléjük tűzdelt szentelt fűvekkel ékítve. A képek közt az első hely a Boldogságos Szűzét és Szent Miklósét illeti. A télen át szalmával fűtött lakószokbában tartózkodik a háznépen kivűl a sertés, bárány, borjú és a baromfi is, a mi, ha meggondoljuk, hogy ebben egyáltalában soha sem szellőztetett helyiségben mosnak és főznek-sütnek is, meg hogy az ajtó mellett áll rendesen a nagy káposztás hordó, – fogalmat adhat a szobában lévő rosz levegőről és annak a lakók egészségére gyakorolt hatásáról.

A kunyhó külső falát nedvesség elleni védelműl alacsony agyagbástya (prýspa) veszi körűl, mely azonban ülőhelyűl is szolgál. Minthogy a vékony agyagréteggel bekent sövényfal keményebb fagyok és jeges éjszaki szelek ellen nem ad elég oltalmat, téli időre a kunyhót zsúpszalmával burkolják be (zaháta), melyet rudakkal és szalmafonatokkal erősítenek a falakhoz. Az ilyen módon burkolt parasztkunyhó hófúvás idején olyan, mint egy hólepte szalmakazal, melyből csak a kis ablaknyílás kandikál ki sötéten, este pedig csupán a tűzhelyek vagy a lámpának az ablakon kilövellő világossága árúlja el, hogy emberi lakóhely.

A birtoktalan szegény paraszt (chalúpnyk) kunyhója kicsiny és igen egyszerű, gazdasági épületek nincsenek mellette s csak egy kis zöldséges kert veszi körűl. A jobb módú telkes gazdának (hospódar) többé-kevésbé tágas házikója mellett ellenben gazdasági épületek is állnak, úgy mint egy istálló, félszer, sertés- és baromfi-ól, meg egy szín. Az egész major (obijstié) körűlbelűl fél holdnyi terűletet foglal el. A kerítésen léczekből vagy deszkákból ácsolt kapu (bráma) van, a melyen mindig egy kis tetővel védett kereszt látható. A kapu mellett fából závárral (zásuw) zárható kisebb ajtó (firtka) nyílik. A ház melletti konyhakertbe az udvarból egy alacsony sövényen (pereláz) keresztűl juthatni, a melyen innen és túl kövek vagy fatuskók vannak, hogy a két czövek közötti könnyebben át lehessen lépni. A kertben néhány silányabb fajú gyümölcsfán kivűl itt-ott egy pár legegyszerűbb szerkezetű méhkast is látni. A kunyhó keleti ablaka előtt egy kis virágos kert díszlik. Az udvart kerítés választja el a csűr előtti tértől (humnó), a melyen rendesen a szérű (tik) is van.

A kelet-galicziai kisebb városok nem igen különböznek a falvaktól. Legfölebb egy-egy szatócsbolt mutatja, hogy a földmívelő népen kívül másféle lakosuk is van. Érdekesebb és sajátszerűbb már a kelet-galicziai nagyobb városok népe. Ezekben a belvárost és a fő teret rendesen zsidók lakják, s e városrésznek igen eredeti az arczúlata. Ellenben a külvárosok teljesen falusias színezetűek, s ezekben lakik a földmívelő vagy iparűző keresztény elem.

A Bug- és Styr-menti erdős rónaságon a paraszttelkeket rendesen czövekekből rótt kerítés veszi körűl; a házikók itt többnyire nagyobbak, mit a podoliaiak, s a fagerendákból építvék és szalmafödelűek. Némely tájakon, pl. Sokalban, a hol fazekasipart is űznek, jobb módú parasztoknál jellemző díszítésű cserépkályhákat láthatni. A Dniester-menti lakóknál a kunyhókat rendesen agyagvakolatú sövényfalakból építik és kákával födik.

A Bug- és Styr-vidéki alföld lakói csak kevés homokos földdel és a folyók mentén elterűlő tőzeges rétekkel bírván, kenyerüket jórészt favágással, vagy szén- és kátrányégetéssel keresik; a San- és a Dniester-vidék népe pedig halászattal és tutajozással foglalkozik. De már a podoliaiak főkép földmívelők, híven azon közmondásukhoz, a mely szerint: „Nemá to remis³ó, jak ³emisz ta czeresló” (azaz: legjobb szerszám az ekevas, vagyis legjobb mesterség a földmívelés). Mellesleg azért kézművességgel is foglalkoznak, a mennyire azt épen a gazdaságuk körében értékesíthetik. A legszükségesebb szerszámaikat ugyanis maguk készítik, vagy legalább javítgatják. De egészen sajátos háziiparuk terén is nagyon derék munkát végeznek, sőt újabb időben mindinkább hódolnak annak a másik közmondásnak, a mely azt tartja, hogy: „U remisnyká zo³otá ruká” (kézmívesnek arany a keze).

A hegylakók, kivált a huculok tanyái nagyon különböznek a kelet-galicziai lakóhelyeitől. A szűk völgyekben, vagy kevésbé meredek lejtőkön álló hucul falvak többnyire elég népesek ugyan, de majorjaik jó távol, gyakran félórányira is vannak egymástól, és gyümölcsös kertek, legelők, sőt erdő is tartoznak hozzájuk. A falu közepén, rendszerint valamely dombon emelkedik a fagerendákból összerótt byzanczi stilű, 3–5 kupolás templom, melyet boltíves oszlopcsarnaok szegélyez. A templom mellett ugyancsak fából épült toronyban rendesen öt, bár kisebb harangocska lóg.

Opryszowcei rutének(Stanislaui kerűlet). Ajdukiewicz Zsigmondtól

A hucul kunyhót (chyŸa) hoszszában ketté fűrészelt és lapos oldalukkal befelé fordított fenyűgerendákból építik és vékony deszkákkal (dranýci) vagy zsindelylyel födik. Az ajtó, meg a két egymás melletti s rendesen rácsos kis ablak a ház déli oldalán van, míg kelet felé csak egy ablak néz. A pitvarból (chorómy) jobbra a vendégszobába (œwit³ýcia) jutunk. Balra van a lakószoba (pekárnia) és a mellette levő kamra (klit), a mely egészen a többi vidékek rutén lakószobái módjára van berendezve, csakhogy a benne levő bútorok, (fali szekrény, láda, asztal) faragással díszítvék, és a hucul kunyhókban gyakori cserépkályhán szintén sajátszerű ékítmények vannak. A pitvarból alacsony ajtón át lépünk a lakószoba hátsó falára támaszkodó és alacsony tetejű istállóba, a hol a juhok és bárányok, meg a borjak vannak, melyek éjjel-nappal a hucul gazda őrizete alatt állanak. A szarvasmarhát rendesen egy léczkerítésű (worýnie) födetlen karámban tartják. Medvék és farkasok ellen kettős deszkakerítés védi a hucul kunyhóját, a mely nagyon hasonlít a Traján oszlopán ábrázolt „dák” várhoz. A kunyhó mellett nem ritkán jobb fajta gyümölcsfákat is találni.

A hucul életmódja afféle átmeneti állapot a nomád élettől a megtelepűlthőz. Csak újabb időben kezdtek a huculok burgonyát, tengerit, babot és más effélét termeszteni, leginkább azonban marhatenyésztésből élnek és egy egészen külön fajta lovat tenyésztenek, melyet nemcsak a férfiak, hanem a nők is (sokszor a guzsalyt is magukkal víve) egész ügyesen megülnek. E lovak kicsinyek, de igen kitartók, s a hucul ez állatokra a legmeredekebb szakadék szélén is bátran rá bízhatja magát. Igazán festői látvány, mikor férfiak, asszonyok és leányok kisebb-nagyobb csapata a hegységből így lóháton viszi holmiját a legközelebbi vásárra.

A huculok tulajdonképeni keresetforrása mégis a havasi tejgazdaság. A havason (po³onyna) való életben telik a huculoknak legnagyobb gyönyörűségük. Kedvelt hangszerük a hosszú furulya (trymbita), melynek mélabús hangjai mellett vonúlnak föl nyájaikkal (túrmy) egy-egy tapasztaltabb vezető (watáŸko) nyomában, a hol nyár elejétől körűlbelűl október közepéig gazdálkodnak.

A hucul kemény küzdelemmel járó, de szabad életében a természet ölén megtartotta elpusztíthatatlan testi erejét, s e mellé csodálatos éleselméjűségre és bátorságra tett szert, mely a legnagyobb veszedelemben sem hagyja cserben. Fokosát kezében forgatva, délczegen járja ropogós tánczát, a kalamajkát (ko³omýjka). Ép oly ügyes és derék tutajkormányos, mint a milyen jeles vadász. E jó tulajdonaihoz járúl még ételben való mértékletessége, kitartó munkabírása és vendégszeretete, melyek mellett azonban ne feledjük jellemének árnyoldalait se, minők verekedő kedve, bosszúszomja, meglehetős laza erkölcsisége, babonás volta és csupa külsőségekben álló keresztényi érzűlete, végűl bizonyos értelemben való gyámoltalansága. Foglalkozik ugyan háziiparral is, de csak a legsanyarúbb és sajnos, elég gyakran előfordúló szűkölködés hajtja munka és kereset után. E munkára való röstsége, továbbá vakmerősége és féktelen szabadságszeretete tette hajdan a hucult félelmes rablóvá (oprýšok), a ki inkább a földesurak és a zsidó korcsmák kifosztogatására indúlt, hogysem tisztességes munka után látott volna. Még a jelen század elején is garázdálkodott az egész hucul vidéken egy ilyen rablóbanda a hírhedt O³exa DowbuszŸuk vezérlete alatt.

Míg a hucul majdnem semmi kedvet sem mutat a földmíveléshez, addig a bojkó, kinek házai sűrűn állanak egymás mellett a falvakban, mindenütt ekéjével iparkodik még a legsoványabb földből is eleségét kicsikarni. A bojkók azonban nemcsak szorgalmas földmívelők, hanem kitűnő szarvasmarha-tenyésztők is. Szükség esetén ők is rendkívüli tetterőt tanúsítanak, s e mellett igen vállalkozó szelleműek is. Magyarországon összevásárolt szilvát, szőlőt, aszalt gyümölcsöt, diót és juhtúrót árúlnak Galicziában, néhol még a zsidóval is mérkőzve a kiskereskedés terén.

Népszokások. – A rutén nép nyelve és viselete mellett nagyban és egészben szokásait és hagyományos erkölcseit és megőrizte még, melyek közűl nem egy őskori vallásos képzetekre vezethető vissza, s egyúttal annak is a bizonyítéka, mily szívósan ragaszkodik e nép az őseitől öröklött hagyományokhoz. A kereszténység hatása, főkép pedig a rutén papság azon igyekezete, hogy a pogánykori hagyományokat vagy egészen kiirtsa, vagy legalább a keresztény tanítással valamennyire összeegyeztesse, a régi szokásokon és erkölcsökön ugyan már sokat változtatott; sok minden feledésbe is merűlt; de azért még mindig sok oly szokást és erkölcsöt láttunk, a melyek az ősi népvallás becses emlékei, jóllehet a keresztény egyház ezekre is ráütötte a maga bélyegét.

Lássuk mindenekelőtt a családéleti szokásokat.

Mikor a gyerekágyba kerűlő asszony nehéz órája elközeledik, elhívják a bábát, a ki rendesen egy egész kenyérrel megy a házba és beléptekor imádságot mond. Ezután a vajúdót, ki előbb már összetakarította az egész szobát, háromszor az asztal körűl vezetik és szentelt füvekkel megfüstölik. Mihelyt a gyermek megszületett, az apja a faluba siet komákat (kumý) keresni, szegényebbeknél csak egy, vagyonosabbaknál két, sőt több párt is. A gyerekágyas asszony nyoszolyája elé a fölötte függő rúdra egy lepedőt akasztanak függönyűl. A szomszédasszonyok és rokonok meg-meglátogatják s mindenik visz neki valami ajándékot, a miért viszonzásúl pálinkával (kosmáta) vendéglik meg őket. A komákat is pálinkával kínálják, s ezután keresztelőre (chrestýny) mennek. Az atya a papnak rendesen egy tyúkot és két kenyeret visz; a gyermeket a bábaasszony viszi, a keresztszülék pedig páronként egy-egy méternyi hosszú vásznat (krýŸmo) tartanak a kereszteléskor a gyermek alá. A keresztelés a lehető leghamarább megtörténik, hogy a kisdedet a gonosz lélek (didko) hatalmától megoltalmazzák. A nép hite szerint ugyanis megesik, hogy az ördög elcseni és másikkal (widmina) cseréli ki a csecsemőt. Hogy ez meg ne történjék, a gyerekágyas asszony nyoszolyája mellett, a hol a kisded is fekszik, annak megszületésétől egész megkereszteléséig rendszerint háromágú gyertya (trijcia) ég.

A templomból visszatérve, a komák e szókkal adják át a bábának a gyermeket: „Te megszülve adtad nekünk, mi megkeresztelve adjuk vissza”, s e mellé minden jót kivánnak a szülőknek és a gyermeknek. Este a vendégek lakomára gyülekeznek, melyre a nők mindenféle ennivalót, a férfiak pedig kenyeret visznek, míg a ház gazdája, mihelyt vendégei asztalhoz ültek, pálinkával, vagyonosabbaknál almaborral kinálkozik. Vacsora után a legidősebb komaasszony a kisdedet vánkosra téve, az egyik karjára veszi, míg a másik kezében egy gyertyát tart. Az ifjabb komaasszony ezalatt a vendégek közt tányérral egy kis pénzbeli ajándékot gyűjt a kisded számára. A komák és vendégek rendesen még másnap is elmennek látogatóba (pochréstyny).

A születésnél (rodýny) és keresztelőnél gyakorolt szokások mindenikét velük járó mondókákkal és dalokkal kisérik. Megható dalokkal tolmácsolja az anya és gyermeke bölcsője mellett szíve legmélyebb érzelmeit. A rutén népköltés igen gazdag ilyen kedves és néha tréfás bölcsődalokban. Példáúl:

Álom megy az ablak alatt, Szender meg a sövény mellett. Szól az álom a szenderhez: „Mondd meg, hol hálunk ma éjjel?”

– „A hol meleg szobát lelek S benne édes kicsi gyermek, Ott hálunk meg ma éjszaka, A kicsikét elringatva!”

A női élet legnevezetesebb mozzanatát, a férjhezmenetelt, a ruténeknél hosszadalmas és körűlményes szertartásokkal ünneplik, melyek oly gazdagok igazán költői nászdalokban, és annyi régi hagyományos szokással és nemzeti tánczczal járnak, hogy változatos és színes élénkségükkel az összes többi népszokásokat fölűlmúlják. A rutén parasztság gazdasági hanyatlása óta azonban e lakodalmi szokások tetemesen gyérűlnek, és hajdani fényük ma már nagyon elhalaványúlt.

Weidzierzi rutének (Dolinai kerűlet). Ajdukiewicz Zsigmondtól

Házasságkötésre legalkalmasabb és legkedveltebb évszak az ősz, melylyel e tekintetben még a farsang sem vetekedhet. Ha a legény házasodni akar, kiválaszt egy tekintélyes éltesebb embert (stárosta), némely vidéken kettőt is, és elmegy velük a választottja házába, még pedig rendesen szombaton, vagy valamely ünnep előtti nap késő este, kivéve ha az bőjtnap (ide na zalóty vagy na swátanie). A stárosták háromszori kopogtatás után lépnek a szobába, s az első tréfás mondókában adja elő a házassági ajánlatot, mialatt a házasúlandó künn az ajtó előtt áll. A stárosta elmondja, hogy mint egy fejedelem (kniaŸ) vadásztársai egy nőstény rókát (vagy menyétet) üldöztek, melynek a nyoma ide vezette őket, s most ennek a kiadatását kérik, más szóval a fejedelemné (kniahýnia, így nevezik rendesen a menyasszonyt) kezét. Erre a stárosta kivesz a zsebéből egy palaczk pálinkát és poharat kér. Ha szívesen látják a házasúlandót, akkor a stárostának tréfaképpen előbb egy vizeskannát, vagy korsót kinálnak. Végre az apa a leányával, a ki az egész beszéd alatt a kályhánál állott és azt szégyenlőssége jeléűl az újjával piszkálta, egy poharat vétet elő. A mint a leány a kért poharat oda viszi, egy csöppet iszik belőle és aztán a vőlegénynek nyújtja, s ez azt jelenti, hogy beleegyezik a házasságba. Ellenkező esetben azt mondják a szülők a stárostának: „Isten adja meg kendteknek máshonnan!” Ilyenkor azt tartja a szokás-mondás, hogy a vőlegény tököt kapott (distáw harbuzá), vagy morzsolócsutkát nyalt, (ob³yzáw makohin). Ha ellenben beleegyeznek a megajánlott házasságba, akkor a stárostákat, meg a vőlegényt, valamint a meghívott szomszédságot megvendégelik, és mindjárt megtartják a kézfogót (zarúczyny vagy rukówyny). A stárostáknak a menyasszony egy-egy hímzett törűlközőt köt keresztben a karjukra, a vőlegénynek pedig egy nagy keszkenőt. Rendesen ez alkalommal cserélik ki a jegygyűrűket is a szokásos eljegyzési dalok kiséretében, minő példáúl ez:

Szürke kakuk-madár, Ne kelj olyan korán S ne is panaszkodjál! – „Hogyne panaszkodnám, Mikor itt az ősz már?” – Mariskának anyja, Ne kelj olyan korán S ne is siránkozzál! – „Hogyne síránkoznám? Hisz’ csak egy lányom van,

Azt is férjhez adjam!” – Te se virúlj erdő, Ne fájítsd a szívem, Ne lomboskodj’ berek, Ne növeld a gyászom! Mert mély az én gyászom, Hogy egyetlen lányom Idegenbe szakad, Honába’ nem marad!

Hrebenówi bojkók (Stryji kerűlet). Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ezután a vőlegény a stárostával a plébánoshoz megy a kihirdetés (zápowidy) végett. Ez alkalommal a plébános magához idézi a jegyeseket, a kiknek igazolniok kell előtte, hogy a katholikus vallás főbb hitágazatait és imádságait tudják. Az eljegyzés azonban nem kötelező és még a kihirdetés után is fölbontható. Ha a fölbontás a leány akaratára történik, ennek szüléi kötelesek a kérőnek addigi költségeit megtéríteni. Ha pedig a vőlegény menyasszonyának szándékáról nagyobb bizonyosságot óhajt magának szerezni, másod, sőt harmad ízben is ellátogat a stárostával együtt a leány házához, hogy ismételten szavát vegye. Ez alkalommal, a minek s³ówyny a neve, állapítják meg a hozományt (wino), mely ruhából és ágyneműből, gazdasági eszközökből s nem ritkán készpénzből és ingatlanokból is áll. Ugyanekkor egyeznek meg az iránt is, vajon a menyasszony fog-e a vőlegény, vagy ez a leány házába költözni; s ez esetben, ha a vőlegény vagyontalan, azt szokás mondani: prystáw do néji na grunt i chátu. A legszegényebb is törekszik, ha mást nem, egy földhözragadt szegény leányt feleségül venni, hogy legalább legyen „a ki az ingét kimossa és a ruháit megfoltozza” (szczob bu³ó komú obipráty ta ob³atáty), és vajmi ritka eset, hogy valamely leány pártában vénűl meg (dosýdila sia sýwoji kosý).

Hirdetés után mind a két félnek fő gondja, hogy a lakodalmas népet (druŸýna wesilna) összetoborozza. A vőlegény kisérete (druŸýna) a következőkből áll: egy drúŸba, vagyis első vőfély, és két piddruŸby, azaz, másodvőfély, a kik rendesen mind jó tánczos, ifjú legények; továbbá két stárosta, mind a kettő tekintélyes éltesebb férfiú, kiknek egyike viseli a vőlegény (kniaŸ = fejedelem) házában a gazdai tisztet; ezeken kivűl két öregebb, tisztes asszony (swáchy) és egy œwitý³ka nevű ifjú leány, rendesen a vőlegény húga vagy rokona, kinek neve onnan ered, hogy az esketés alatt égő gyertyát (valamikor kardhegyére tűzött szövétneket) tart a kezében. A menyasszony druŸýnája először is két leány, kiknek egyike a drúŸka, másika a piddruŸka, aztán egy legényember (diwóckij drúŸba vagy kozák) és a stárosta domowýj, ki a menyasszony házában viszi a gazda szerepét. A menyasszony neve kniahýnia, vagyis fejedelemnő. A stárostákat és a kiséret többi férfi tagját bojár-oknak (lovagrendű uraknak) is hívják. A vőfélyek rendesen lóháton nyargalnak, és lovaik szépen föl vannak díszítve. A nászkisérethez tartoznak még a zenészek is, kinek száma a házasúlók vagyoni állapotától függ, de rendesen hárman vannak, miért is troísta muzýka a nevük, úgy mint: egy hegedűs, egy bőgős és egy dobos (reszetó), vagy czimbalmos (cymbalista).

A lakodalmat rendszerint vasárnap tartják. Előtte való csütörtökön a menyasszony a maga nyoszolyóleányaival télizöldet megy szedni, estére pedig több leányt hí meg koszorúfonásra (winkop³étyny), a mely szertartásra a vőlegény is elmegy a muzsikusokkal. Miután a menyasszony szüléi megáldották a télizöldet, a nyoszolyóleányok és a többi hajadonok alkalmi dalok kiséretében egy-egy koszorút kötnek a menyasszony és a vőlegény számára. Ezután a vőlegény pálinkával vendégli meg az egész társaságot, majd pedig tánczra kerekednek, miközben a leányok sorban a fejükre teszik a menyasszony koszorúját. Végül mind a két koszorút együtt egy egész kenyérre, azt pedig az asztalra teszik és ott hagyják az esküvő előtti szombatig.

Podoliai parasztházak a Czortków melletti ¯winiaczban. Zachariewicz Juliántól

Két nappal az esküvő előtt, tehát pénteken, mind a menyasszony, mind a vőlegény házában egyszerre történik a jelképes értelmű lakodalmi kalács sütése (u mo³odóho i mo³dóji p³észcut vagy bhájut korowáj). E czélra mind a két házba a gazda módjához képest 10–20 asszonyt (korowájnyci) hínak meg, a kik lisztet, kenyeret és egyéb ajándékokat visznek magukkal. A gazdasszonytól kapott fínom búzalisztből sütik a korowáj nevű lepényt. A lepénysütés előkészületei a stárosta felügyelete alatt történnek, és az egész munka alkalmi dalok éneklése, eszem-iszom és táncz mellett foly. A tészta dagasztása közben például ezt éneklik:

Elő, elő minden jóval Az ünnepi korowájhoz, Búzát ide, a legjobbat, Vizet a Dunaj folyóból, Kameneæből a tojást,

Krakóból a sót hozzá. Danzigból a sáfrányt. Dagaszszátok jóra, Fínom úri módra, Szép fiatal swáchák.

A tésztát a dagasztó tál födelén gyúrják, és a lepény annak a kerek alakjára formálják. Ezután tésztafonadékkal veszik körűl, a tetejét pedig keresztben rakott tésztarudacskákkal, a közepét két tésztagalambbal, a széleit meg rózsa- és csiga-alakú díszítéssel czifrázzák, mi közben egyebek közt ezt a dalocskát is énekelik:

Édenkerti holdvilág, Süss ki a mi lepényünkre.

Ugy ragyogjon, mint a nap, Virúljon, mint a virág.

A Boldogságos Szüzet is segítségül hívják e dalokban, mikor a korowájt a kemenczébe teszik. A kész lepénybe rendszerint négy viaszgyertyát tűznek, és télizöld-levelekkel, tarka tollakkal, meg piros hímző-pamuttal díszítik. A nagy korwájon kivűl még két hosszúkás kalácsot is sütnek, melyek tésztából alkotott kereszttel vannak összekötve, továbbá nagyobb számú fenyűtoboz alakú kisebb kalácsot (szyský vagy husoczký), melyek lakodalmi ajándékúl szolgálnak. Ha a kalács simára sül a kemenczébe, abból szerencsét jósolnak a házasfeleknek. Ugyanez alkalommal készítik a lakodalomra szánt többi ételeket és italokat is.

Szombaton reggel a jegyesek a templomban meggyónnak és a mise alatt megáldoznak. Templomba menet előtt azonban a menyasszony haját az első nyoszolyóleány kibontja, simára fésűli és a fejére teszi a télizöld (barwinok) koszorút, melyről hátúl számos tarka, többnyire piros és kék rőfnyi hosszú selyemszalag lóg le. Némely vidéken a menyasszony megvárja, míg a vőlegény a vőfélyekkel és zenészekkel hozzá meg nem érkezik. Ennek utána a menyasszonyt egy kifordított bundával leterített székre ültetik, s akkor a vőfély, a stárosta, a menyasszony anyja, majd pedig az egész család sorban oda lép hozzá, hogy a haját kibontsák. E szertartást a leányok megható énekekkel kisérik.

A templomból mindkét jegyes a saját házába tér haza, vagy pedig szétjárnak előbb a faluban a vendégeket a lakodalomra meghívni. A menyasszonyt, mielőtt eltávoznék, az édes anyja megáldja és aztán hozzáfog a hilcé vagy ilcé nevű ágacska földíszítéséhez. Ez az ág téli időben (némely vidéken méternyi magas) fenyű-, más évszakban pedig meggyfa- vagy körtefa-ág, melyet egy egész kenyérbe (némely vidéken a lakodalmi kalácsba) tűznek, és zabkalászokkal, erdei bodzával, télizölddel, különféle virágokkal, tarka hímző-pamuttal, selyemmel és szalagokkal díszítenek. E gazdagon díszített nászfácska az egész lakodalmi ünnep alatt az asztalon áll. Díszítése közben, a miben a menyasszony és a vőlegény házánál ennek szülei és vendégei is részt vesznek, ilyenféle nászdalokat szokás énekelni:

A szobácska mellett, az új szoba mellett Elrepült s benézett egy fülemülécske, Igen is, benézett az új szobácskába Odabenn a csókák íme fészket raknak! Rakjatok nekem is, ne csak magatoknak, Magatoknak jó lesz rutából, mentából, De már én nekem csak puha tollacskából!

A szobácska mellett, az új szoba mellett Sürög-forog az én egyetlen Mariskám, És be-betekintget az új szobácskába. Odabenn illatos koszorúkat fonnak. Fonjátok, leányok, nekem s magatoknak, Magatok számára rutából, mentából, Nekem télizöldnek kéklő virágából!

Fenyűfának ágát, Laptarózsa galyját, Télizöldet ide, S bazsalikom-füvet! Fenyűfának ága Végig laptarózsa!

Ezután a menyasszonyt ünneplő ruhában két nyoszolyóleány kiséretében a faluba küldik, a hol minden házba bemegy, a lakók áldását kéri, a mit éltesebb vagy kiválóan tekintélyes személyeknél háromszoros térdhajlással tesz; másoknak a kezét, nőtleneknek és hajadonoknak az arczát csókolja meg. Ezen a körúton is alkalmi dalokat énekelnek a nyoszolyóleányok. Ugyanekkor a vőlegény is házról-házra jár a vőfélyeivel a vendégeket meghívni.

A vőlegény körútjából megtérve, a vőfélyekkel menyasszonyához küldi a nászajándékot: mintegy méter hosszú fínom vásznat (rantúch), egy fejre való vörös kendőt, meg egy színes selyemmel, hímzőpamuttal és bazsalikommal díszített kalácsot. Ezért cserébe a vőfélyek egy, a menyasszony által hímzett inget és egy, ugyanő általa sütött kalácsot visznek a vőlegénynek. Az ajándékok e kicserélése (darówanie) után, a mi szintén kölcsönös áldások mondása és énekszó kiséretével jár, a menyasszonyt szüléi házában, a vőlegényt pedig szintén a maga hajlékában a posád (vagy posáh) nevezetű, kifordított bundával leterített ülésre ültetik az étkező asztal mellé, mi közben a házasfelek jövendő sorsára, szüléik és rokonaik szeretetére és a lakodalmi kalácsra vonatkozó nótákat énekelnek. Árva leány lakodalmán példáúl ezt:

Ismerik Mariskát, A szép árva lánykát; Hozományát kuporgatja, Míg a koszorúja

Ibolyavirágát Egyre sűrűbb por takarja. Ó, az édesapja Istennél van immár régen!

Lelke piros lánggal égve Szól az Úrhoz keservébe’: „Én Istenem, oh ereszsz le A felhővel helységembe, Az esővel hadd menjek le, Napsugáron hagyj leszállnom

Gyermekemnek Ablakához, Hadd tudjam, ki tartja nászát.” – Ha rászorúl más kegyire, Szegény aggnak fáj a szive.

Az ilyenféle dalok keltette borús hangúlatot azonban nem ritkán tréfás jelenetek és dévaj nóták is derítik.

Némely vidéken az is szokás, hogy a vőlegény maga megy egész kiséretével a menyasszony házához a nászajándékokat neki átadni. E menetet a stárosta vezeti, a nászfácskát a feje fölé tartva. A vendégek megérkeztükkor leülnek az asztal köré, s a menyasszony ott adja át ajándékait a vőlegénynek. Azután mindnyájukat megvendégelik és késő éjszakáig tánczolnak.

Némely helyütt a posádot a menyasszonynál, valamint a vőlegénynél is a következőképen tartják meg: A díszhelyet az asztalfőn, a szentképek alatt (na pokúti) a szülék és (ha még élnek) a nagyszülék foglalják el, s mindenikük két-két egész kenyeret tart a kezében az áldásosztásra. A menyasszony belép a vőfélylyel és háromszoros térdhajtással kéri szüléi és nagyszüléi áldását, mi közben a leányok alkalmi dalokat énekelnek. Erre a vőfély háromszor az asztal körűl vezeti a menyasszonyt, azután a díszhelyre ülteti s maga is melléje ül. A menyasszony mellett a másik oldalon a nyoszolyóleányok helyezkednek el, tovább pedig a többi hajadonok és énekelni kezdenek. A menyasszony előtt áll az asztalon a lakodalmi kalács meg egy tányér, a melybe az atyán kezdve mindenki egy-egy pénzt dob. Erre vendégeskedés és táncz következik. Ugyanígy tartják a posádot a vőlegénynél is. A tánczot rendesen a kalamajkával kezdik és a kozákkal végzik. Tánczközben folyton énekelnek, még pedig úgy, hogy az éneket mindig a tánczvezető kezdi és a többiek folytatják. Aztán egy másik tánczosra kerűl a vezetés sora, és így tovább. A szombati mulatságot éjjeli zene zárja be.

A lakodalom napján, vasárnap reggel a zenészek a vőlegény ablaka alatt ébresztőt (na dobry-deò – jó reggelt) játszanak, melynek dallama a fecskék csicsergéséhez hasonlít. Ezután a menyasszonyt keltik föl zeneszóval, majd visszatérnek a vőlegényhez, ki ezalatt az esküvőre (doszlúbu) készűl. A swáchák (nyoszolyóleányok, asszonyok) most a vőlegény számára földíszítik a lakodalmi kalácsot, a közepébe sok ágú gallyat dugván, melyet télizölddel, bazsalikommal, zabkalászokkal díszítenek s az ágak hegyeire almákat tűznek. Erre a vőlegényt leültetik a padra (na os³óni), a stárosta megfésűli és a fejére teszi a télizöld koszorúval övezett prémes sapkát. Ezután a vőlegény térden állva kéri szüléi áldását. Most a stárosta a földíszített lakodalmi kalácsot kezébe véve megindúl a menettel, mely ének- és zeneszó mellett halad a menyasszony házáig. A menet előtt lóháton egy nyalka legény nyargal, a lakodalmi zászlót, vagyis egy bot végére kötött piros kendőt lobogtatva. Ez a chorúŸyj (zászlótartó). Útközben le is száll a lováról és egyet tánczol, majd újra fölül, s a menet folytatja útját.

Görög-katholikus fatemplom a Czortków melletti Skorodyñcében. Zachariewicz Juliántól

Ezalatt a menyasszony házában is megtörténnek az esküvő előkészűletei. Mindjárt az ébresztő zene után öltözködni kezd a menyasszony. A kifordított bundával leterített lóczára vagy a sütőteknőre ül, hol a haját legény bátyja vagy öcscse, avagy ennek helyettese (némely vidéken maga az atyja) bontja ki. Ezután a nyoszolyóleányok megfésűlik és végül fölteszik a fejére a télizöld koszorút. E szertartás is megható dalokkal jár.

Erdő szélén fehér út visz, Ásott kút van az erdőben; Kútnál piros laptarózsa, Ott járt Jancsi lánykérőbe’. Hogy a rózsa útját állja, A kardjával vág hozzája, Sírva szólt a laptarózsa: Nem éretted nyílok, virítok itt hosszú évek óta, Hisz’ éretted kerűlt szép Mariska díszes ravatalra!

Mihelyt a lakodalmas menet a vőlegénynyel a menyasszony házához megérkezve, zene- és énekszóval a szobába belépett, a szülék a díszhelyet elfoglalják és megáldják előbb a menyasszonyt, azután pedig a vőlegényt, kik előttük térdelnek. Ezután a menyasszony egy hoszszában összehajtogatott kendőt tűz a vőlegény övébe, a honnan az jó mélyen lóg le az oldalán. A „bojár”-okat saját hímzésű keszkenőkkel ajándékozza meg, melyeket azok szintén az övükbe tűznek. Az anyja két kenyeret ad a menyasszonynak (a vőlegény is oda vitte a maga kenyerét a templomba viendő áldozati ajándékúl), s azután szentelt vízzel hinti meg a mátkapárt, a mely még az összes jelenlévők áldását kéri, nem véve ki a is gyermekeket sem. Némely vidéken a menyasszony anyja a mátkapárt ősi szokás szerint komlóval hinti be. Erre a násznép (wesilé vagy pójizd) énekszóval a templomba megy. A menet előtt megint a zászlótartó halad lóháton, utána a vőlegény a vőfélylyel és a korowájt vivő stárostával rendesen kocsin, majd pedig többnyire négylovas kocsin a nászasszonyok és nyoszolyóleányok között a menyasszony. Leghátúl a zenészek, a kik azonban csak a templomból visszatérve játszanak. A huculoknál az egész násznép, a nőket sem véve ki, lóháton megy a templomba. Némely vidéken különben a menet sorrendje más.

Az esketés rendesen mise után történik. Végeztével a lakodalmas menet ugyanazon sorrendben kiséri vissza a vőlegényt és menyasszonyt, még pedig mindeniket a maga házába; sok helyütt azonban az egész menet a menyasszony házához vonúl. A ház küszöbén az új párt a szülék sóval és kenyérrel üdvözlik, megáldják és szerencsét kivánnak nekik, a mit mély meghajlással fogadnak. Erre körben jár a pálinkás pohár a vendégek közt, kik ezután belépnek a szobába. Most megkezdődik az ebéd, melynél az új pár ül az asztalfőn. Némely vidéken a menyasszony és a vőlegény, ki-ki a maga kiséretével a saját házában költi el az ebédet. Csak este megy a vőlegény a nászkalácscsal és kisérőivel megint énekszóval arájához, kinek tiszteletére e közben bánatos dalokban emlegetik a szüléi házban töltött boldog éveit, a válás fájdalmát, de megemlékeznek vőlegénye iránti szerelméről is:

Csókák szálltak három sorban, S szállt előttük a kakuk, Leszállottak egy pagonyban? Hólapátra a kakuk. Csókák károgásba kezdtek, Szólni kezdett a kakuk. – Mért siránkozol ma, mondjad. Édes jó szürke kakuk? Tán alacsony röptöd búsít, Vagy korai hangod bánt? – Nyoszolyólány három sorban Lépdel íme szépen, Előttük megy szép Mariska S székre ül középen.

Padra mellé a leányok S énekelni kezdenek, Míg Mariska könyje húll. – Mért siránkozol, Mariska, Miért sírsz ma? Tán a szőke fürtjeidért? Tán a szűzi szépségedért? – „Lányok lejtnek lengő hajjal, Én nem tartok már azokkal, Bár nyájasan szólnak hozzám, Ölelgetnek, vígasztalnak, De igazat még se mondnak: Eredj, nézz be a szobába, Ifjú asszonyok sorába!”

Mihelyt a vőlegény kiséretével a menyasszony házának kapuja elé érkezik, ott őrök állják útját, kik csak egy-egy korty pálinkáért bocsátják be. Benn megint dalok következnek, melyekben a menyasszony atyját és fitestvérét bíztatják, hogy védelmezze meg, amaz a leányát, emez a húgát. S a fiú csakugyan fakardot ragad, mintha a húga védelmére akarna kelni, de pálinkával és egy kis pénzajándékkal, vagy egyéb effélével könnyen lefegyverzik a vitézkedőt, mire a stárosta bevonúl a nászkalácscsal. A menyasszony a fő helyen ül, tőle jobbra és balra fitestvérei, kik mint harczias kozákok védelmezték a húgukat. Most a vőlegény váltságdíjat ajánl érte, mire helyet engednek neki mellette. A nyoszolyóleányok és a nászasszonyok ezalatt megint alkalmi dalokat hallatnak, minő példáúl ez:

Szaladj, öcsike, érd utól őket, Ragadd el tőlük a testvérkédet! – Sietett is az öcs, de nem érte utól, A vőfélyektől nem ismeré meg, A zenészektől nem hallhatá meg. Hangot ugyan hallott, jó ismerőset, De már az após házában szólott. Mikor apósa küszöbére lépett,

„Jó estét” köszönt nagyhamar néki, „Jó estét, atyuskám, adjon az Isten! Fogadj házadba holtomig engem, Mert itt ért az éjjel, Ruhám tele dérrel, Harmatos a hajam szála, Az arczocskám könytől ázva!”

E szertartás a derewlánoknak Nestor krónikásnál leírt lakodalmi szokásaihoz hasonlít, a kinél még erőszakkal rabolták vagy pedig vásárolták a menyasszonyt. Erre mutat különben a lakodalmi szertartások végén szokásos díszmenet is, melyben a menyasszonyt szüléi és testvérei férje házában meglátogatják, mikor is egy dalban eladókúl üdvözlik őket.

Miután a vőlegény megvásárolta a párja melletti helyet, a vőfély fölszeleteli a nászkalácsot, hogy a stárosta a menyasszony családjának tagjai, szomszédai és jó ismerősei közt kioszthassa. A korowáj kiosztása után falatoznak és hajnalig tánczolnak. Viradat előtt fölkerekedik a vőlegény kisérete és magával akarja vinni a menyasszonyt is. Ez azonban jó eleve elbújt s nem egykönnyű rátalálni. De mihelyt megkerűlt, megint az asztalfőre ültetik, melléje pedig egyik oldalról a nászasszonyok, a másikról a nyoszolyóleányok ülnek. Ezek leveszik a fejéről a szalagos menyasszonyi koszorút, s e közben ismét alkalmi nótákat zengedeznek, emlegetvén a hajadoni állapottól való válást, a mi az új asszonyt könnyekre indítja. Az anyja (némely vidéken az első nászasszony) az asztalhoz megy, oda viszi a perémitkát (vagy námitka, avagy serpánok nevű fínom vászonból, néhol mullból vagy tarlatánból készűlt főkötőt), és háromszori keresztvetés után fölteszi az új asszony fejére. A huculoknál előbb a vőlegény levágja a menyasszony hajfonatait. E szertartás ismét jó alkalmúl szolgál bánatos, de közben-közben tréfás dalokra is. Ezután a menyasszony egész hozományát fölrakják egy szekérre, s az új pár útra készűl. A szülék előbb még egyszer elfoglalják a díszhelyet, hogy újból megáldják a mátkapárt. Még egy ízben kináják a pálinkát, s ezután az egész kiséret ének- és zeneszóval útnak ered.

Az új párt a férj anyja kifordított bundában üdvözli, a mi a vagyon és gyarapodás jelképe. Ugyanígy történt ez az esküvő után a menyasszony házánál is. Az erre következő lakoma alatt a meny (newistka) az anyósa (swekrúcha) házában különféle jelképes munkákat végez annak jeléűl, hogy majd jó gazdasszony lesz belőle. Most a vőfély és a nászasszony az új házasokat a kamarába vezeti. Ott az új menyecskének fejére teszi a nászasszony a főkötőt, ezután pedig az új asszony a férje csizmáit lehúzza, melyekben néhány ezüstpénzt talál neki szánt ajándékúl. Ez ősi szokást már Nestor is említi, mondván, hogy a plocki fejedelem leánya, Rogneda, vonakodék Wladimirnak, a rabszolganő fiának, a csizmáját lehúzni, vagyis hozzá feleségűl menni. Az új asszonyt főkötősen még egyszer visszaviszik a szobába, hol most a nászasszonyok mint asszonyt (mo³odýcia) üdvözlik.

Hétfőn reggel az új menyecske a vőfély és két nászasszony kiséretében avatásra (do wýwodu) megy a templomba. Kedden a menyasszony szüléi az új párnál látogatást tesznek, és a strárosta kiséretében, a hozomány hátramaradt részét (prýdane) magukkal viszik egy ládában. Énekszó mellett folyó lakmározás vet véget a lakodalmi ünnepségeknek.

Ha a házasúlók valamelyike özvegy, akkor a lakodalmat kisebb pompával ünneplik, s még csöndesebben, ha mind a ketten özvegyek. Ha ah egyik fél árva, akkor ennek legközelebbi rokonai helyettesítik a szüléket.

A halálesethez fűződő szokások is érdekesek, csakhogy már ezek közűl is több kihalófélben van, vagy egészen feledésbe merűlt.

Hucul kunyhó a Fekete-Czeremosz melletti Jawornikban. Zachariewicz Juliántól

A halált (smert) a rutén nép roppant sebes járású, fehér ruhás és kaszával fegyverkezett vénasszony képében személyesíti, a ki kaszájával vet véget az ember életének. Ugyancsak vénasszonynak képzelik a pestist, kolerát és más járványos betegségeket is, csakhogy az ilyen lapátot és seprűt hord a kezében. A nép azt hiszi, hogy a megholtnak lelke madáralakban száll ki a testéből, egy a falon függő képre ül és a temetést követő éjjel még egyszer visszatér a szobába. Ezért az ablakba egy pohár vizet és egy kis szelet kenyeret tesznek, hogy a hazajáró lélek hosszú útjára valamicske táplálékkal erősíthesse magát. A megholtra fehérneműn kivűl ritkán adnak egyéb ruhát, csak a fejére teszik mindig az állásához és korához illő fej-éket. A férfiakhoz oda teszik prémes sipkájukat és lakodalmi övüket (a legények kucsmáját télizöld koszorúval ékítik), az asszonyokat perémitkában, a leányokat télizöld koszorúval és egyébként is menyasszonyi díszben temetik.

Különösen megható az eljegyzett hajadon temetése. Nőknek a lábára néha sárga szattyán csizmát húznak, ellenben a férfiak lábát rendesen csak kapczába csavarják, hogy az utolsó ítéleten ne kelljen mezítláb megjelenniök. A koporsóban (domowýna) fekvő nőknek és legényeknek jobb kezébe keszkenőt adnak, és annak az egyik csücskébe rendesen két krajczárt kötnek be, a férfiaknak pedig a prémes sapkájukba varrják bele a pénzt, mely a régi görögök obolosát juttatja eszünkbe.

A halottat a lakószoba déli ablaka alatti lóczán terítik ki, és csak a temetés kezdete előtt teszik koporsóba, miután a pap a szokásos zsolozsmát elénekelte és úgy a koporsót, mint a halottat szentelt vízzel behintette. A koporsót kivitelekor háromszor a ház küszöbéhez ütik a családtagoktól való búcsúzás jeléűl. Erre nyomban bezárják a ház ajtaját, hogy a családban további haláleseteknek elejét vegyék. Ugyane czélból a ravatal helyére egy szekerczét tesznek. Ha közel van a temető, a halottat fekete posztóval leterített Szent Mihály lován, egyébként pedig rendesen ökrös (csak ritkán lovak, de soha sem kanczák által vont) szekéren viszik ki. A koporsót egy darab vászonnal, néhol hímzett lepedővel terítik le, melyet rendszerint a temetésen éneklő kántor kap ajándékúl.

Hajadon, de kivált eljegyzett leány temetésénél a szokásos nászkiséret (nyoszolyóleányok, vőfélyek s a többi) vonúlnak ki és a lakodalmaknál szokásos ajándékokat osztogatnak ki a résztvevők között. A halottnak maga hímezte lepedőjét akasztják a temetés előtt vitt keresztre. A stárosták (násznagyok) és a nászasszonyok szintén lepedőket vetnek a vállukra, a nyoszolyóleányok pedig fekete szalagokkal ékítik a fejüket és égő gyertyát visznek a kezükben. Utközben a menet többször megáll, s ilyenkor a pap az evangéliumot olvassa.

A temetést a rokonokon és szomszédokon kivűl sirató asszonyok is kisérik, kik a halott elvesztését hangos siránkozással panaszolják. A koporsót vászon hevedereken bocsájtják le a sírba. A sírgödörnek a plebános által való úgy nevezett lepecsételése után a jelenlevők mindenike egy marék földet vet a koporsóra e szókkal: „Pehely-könnyű legyen neked ez a föld!” A rokonok ezenkivűl az ingük fodrába is tesznek egy kevéske földet, hogy a gyászuk ne tartson sokáig. A sírra rendesen föliratos fakeresztet tűznek. Temetés után a rokonok és szomszédok torra (stýpa) gyülekeznek, mely még sok tekintetben hasonlít a régi halotti ünnepekhez (trýzna). E torra rendesen a plebánost, a kántort és az egyházfit is meghívják. Egyéb étkek között ez alkalommal mézes és mákos búzát is adnak föl, melyből a lakoma elején mindenki három kanállal eszik a megholt lelki üdveért. A koldúsokat külön vendégelik meg az udvarban. Temetés után harmadnap (tretýny nevű) gyászmisét mondatnak, melyen a résztvevők gyertyát tartanak a kezükben. Az ezt követő lakomára csak a rokonokat és a legközelebbi szomszédokat híjják meg. Ugyanez ismétlődik a temetés utáni kilenczedik (dewiátýny) és negyvenedik napon (sorokówyny), valamint annak évfordúlóján is (rokówyny)).

Hryniawa „Na Ze³enim” községhez tartozó hucul falu a Fekete-Czeremosz mellett. Zachariewicz Juliántól

Az öngyilkosokat keresztútakon vagy a temető árkába temetik el. A néphit szerint ezek mindaddig vampírok (opýr) alakjában bolyganak éjente, a míg kőrisfa czöveket nem tűznek a sírjukba és így mintegy oda nem szögezik a halottat. Kereszteletlenűl elhalt gyermekek (poterczáta) lelkei esténként temetőjük helye körűl a levegőben röpdösnek és az arra menőktől megkeresztelésüket kérik. Ezért az ilyeneket oly helyekre temetik, a hol nagyon sok ember jár-kel. Ha az arra menő hangjukat hallja, csak valamit dobjon feléjük s e közben mondjon egy nevet, azzal már meg vannak keresztelve. Hét esztendő múlva földi vagy erdei tündérekké (mawký semylitky, avagy rusa³ký) változnak.

Az évkör ünnepeivel járó szokásokon is sokat változtatott a kereszténység, de azért őseredeti vonásaikból is él még egy s más. A rutén ünnepi naptár nevezetes napjaihoz fűződő hagyományos szokások és szertartások legtöbbje pogány természetimádási maradvány, a mint a kutatás kétségbevonhatatlanúl igazolta.

Az ó-év végére és az újnak elejére esnek a karácsonyi ünnepek (Rizdwó, rizdwiáni œwiáta, kólady), melyek deczember 24-étől (gör.-kel. naptár szerint) január 6-áig terjednek, s így az újévet és a vízkereszt napját is magukba foglalják. Ez ünnepi időszak legnevezetesebb szokásai karácsony estjéhez fűzvék, melynek neve œwiatýj wéczer (szent este), és e szokások egy része a téli napfordúlatra vonatkozik, mely a pogány korban a győzhetetlen ragyogó nap újjászületésének ünnepe volt; a keresztény naptárban a Megváltó születésének napja lépett helyébe.

Karácsony estjének még pérszyj œwiatýj véczer (első szent este) és boháta kutjá a neve, mely utóbbi a karácsonyesti számos eledel közűl a kutjá nevű fő étekre vonatkozik. Ez törött mákkal és mézzel főtt búzapép. Az egész napon át szigorú bőjtöt tartanak. Napnyugta után a gazda alomszalmát visz a szobába és beteríti vele a padlót, továbbá egy köteg szénát és egy kéve búzát vagy rozsot, a mit kalászaival fölfelé a lóczára állít a képekkel tele akgatott fal szögletébe, míg a szénát néhány gerezd fokhagymával keverve, betegségek elleni oltalmúl az abrosz alá teríti. E szalma (didúch) és a kéve (melynek did a neve) a pogány rutének hajdani mennydörgés-istenére (Pérun) vonatkozik, kit az őt illető énekekben rendesen az „öreg” (did) néven emlegetnek ép úgy, mint a pogány germánok valaha az ő Donar-Thorr-jukat.

A didet a szobába bevivén, a gazda mindenkinek szerencsés újesztendőt kiván. Némely helyütt az ekeszarvát is fölteszik az asztalra, hogy a mezei egerek és a vakondokok kárt ne tegyenek a vetésben. Most az egész háznép az ünnepi vacsorához lát, melynek kezdetéűl a gazda mindenkinek pálinkát tölt. Sok helyütt jó keresztény módra egy szentelt búzakenyérke (próskurka) megtörésével kezdik az estebédet.

A vacsora árpakásával töltött káposztából, derelyéből, káposztás borsóból, szárított halból, aszalt gyümölcsből és egyéb bőjtös ételekből áll, de okvetlenűl a már említett kutjával végződik. A mint e búzapép sorra kerűl, a gazda egy kanálnyit kivesz belőle és a szoba menyezetére veti. Az oda tapadó búzaszemek számából következtetnek az új év méhtenyészésének sikerére. A kutjá maradékát tartalmazó fazekat a belé tett kanalakkal együtt éjszakára a búzakéve mellé állítják, abban a hitben, hogy éjjel a megholtak lelkei valamicskét esznek belőle.

Karácsony estéjén mindenféle babonás cselekedettel fürkészik a jövendőt és találgatják a szerencsét. A leányok az ajtó elé mennek hallgatódzni, s a mely oldalról kutyaugatást hallanak, onnan érkezik a vőlegényük. Az istállóban levő barmokat is kihallgatják némelyek, minthogy azt hiszik róluk, hogy e szent estén emberi nyelven beszélnek. A szalma (didúch) egész újévig a szobában marad, a kéve pedig vízkeresztig. A karácsonyi asztalról az istállóbeli barmoknak adják a szénát, vagy pedig a baromfinak készítenek belőle fészket, a karácsonyi kéve szalmájával meg körűlkötik a gyümölcsfákat, a mivel azok termékenységét vélik növelni. Vacsora után a gyermekek karácsonyi ajándékokat (koladá), különféle süteményt és egyéb ételneműt visznek a plebánosnak, továbbá keresztszüléiknek és a bábaasszonynak, kiktől viszonzásúl valami csekélységet kapnak.

Deczember 25-étől (gör.-kel. naptár szerint) gyermekek és felnőttek is csapatokban bejárják a falut, és előbb a plebános, azután pedig a többi lakók ablakai alatt karácsonyi énekeket (koladá) zengedeznek, a mely szokásnak koladújut a neve. Kivált a plebánosnál rendszerint keresztény szellemű énekeket mondanak. Másutt azonban több olyat is, a melyeknek ősi pogány vallásos képzetekben gyökeredző tartalmuk van, jóllehet ezekben is Krisztus, Szűz Mária, Szent Péter és más keresztény nevek léptek a hajdani pogány istenségek helyébe. Némely karácsonyi énekekben pedig a rutén fejedelemség korára való történelmi visszaemlékezések foglaltatnak.

Ez énekek közűl példáúl egy, a világ teremtésére vonatkozót iktatunk ide majdnem szószerinti fordításban:

A világ teremtve nem volt még, Se föld alant, se fönn az ég; Nem volt, csak kéklő tengerár, S középütt benn’ egy kőris állt. Három galamb szállt rá legott S teremtésről tanácskozott: „Szálljunk a tenger mélyire,

S fínom homokkal térve meg, Belőle sötétlő föld legyen; Aranykavicscsal bukva fel, A mennynek boltján hintsük el; Alkossunk égi fényeket: Fehér holdat, ragyogó napot, Hajnalpirt s számos csillagot.”

A falu legényei e koleda-éneklés mellett az úgy nevezett „kecské”-vel is szoktak körűljárni. Rendesen két legény, kik közűl az egyik a kecskét ábrázolja, a másik meg aggastyánnak van öltözködve, mindenféle bohóságot űznek, és azután némi kis ajándékot kérnek. E kecskéről egyes karácsonyi énekekben azt halljuk, hogy „arany a patkója, s a hová lép, ott jól terem a gabona, a hová pedig nem egy, ott megdől”. A kecske meg azt mondja magáról, hogy „a vadásztól nem fél, csak az ősz szakállú aggastyántól”. Az agg (did) a tél istensége, a napnak esküdt ellensége. Némely helyütt, kivált városokban a karácsonyi énekesek (koladnyký) egy hold- vagy csillag-alakú áttetsző lámpással (Ÿwizdá) járnak körűl. Valamely ház ablaka alá érve, engedelmet kérnek a gazdától karácsonyi nótáik eléneklésére, végűl pedig vezetőjük boldog újesztendőt kiván a gazdának és háznépének, és sok áldást a jószágának. Ezért valami ajándékot kapnak és megvendégelik őket. Az ily úton gyűjtött pénzt templomi czélokra adják.

Újév előtti este, melynek a neve szczédryj wéczer, vagy na Malánky (azaz Melánia napján) ismét olyanféle vacsorát tálalnak föl, mint karácsony estéjén, és az asztalról ekkor sem hiányozhatik kivált a kutjá, a derelye, kendermagolajjal, hagymával és más efféle töltelékkel sült pirítós kenyér (knysz). Vacsora után az ifjúság ismét házról-házra jár koledálni. Az ilyenkor éneklett dalok (szczedriwký) tartamában még szintén igen sok a hajdani pogány istenségekre, kivált a világosság és meleg isteneire való vonatkozás. E mellett a házigazdának és övéinek szóló szerencsekivánatok foglaltatnak bennük. Ezen az estén is tudakolják mindenféle babonás cselekedettel a jövendő sorsot.

Újév napján kivált fiúk járnak házról-házra köszönteni. A küszöbre lépve, gabonát hintenek a földre e mondóka kiséretében: „Búza, rozs és mindenféle gabona, a mi el van vetve, teremjen bőven, a kuczkóban pedig legyen egy rakás gyerekük!” Isteni tisztelet után a legények szalagokkal, kalászokkal, télizölddel és egyébbel díszített lovat vagy ökröt vezetnek a szobába, hogy a gazdát üdvözöljék. Újév napján a karácsonyi szalmát (didúch) kitakarítják a szobából.

A karácsonyi ünnepkör a vízkereszt előtti bőjttel (ho³ódna kutjá) záródik. E napon a templomban történő vízszentelésig szigorú böjtöt tartanak. A templomból szerzett szenteltvízzel a gazda meghinti egész házát és az összes gazdasági épületeket, valamint a lábas jószágot is. Este rendesen ugyanolyan eledelek kerűlnek az asztalra, mint karácsonyestéjén. Vacsora után a fiúgyermekek házról-házra járnak, szczedriwkýt (újévi énekeket) zengedezni. Másnap a helység melletti tavon vagy folyón történik a víz megszentelése (wodochrészcze, Jordán). A szenteltvízből az egész esztendőre eltesznek s betegségek esetén orvosságúl, valamint egyéb bűbájos czélokra is használják. A vízszentelésnél a háromágú gyertyákon (trijci) kivűl hromnýci nevűeket is égetnek, a mely elnevezésben a szlávok zivatar-istenségének, Perunnak hajdani tiszteletére való vonatkozás rejlik (hrim = mennydörgés). Karácsony-estétől vízkeresztig, kivált az esti órákban, minden nagyobb munkától tartózkodnak. Ez esték neve œwiaty wéczery (szent esték).

A karácsonynál sokkal nagyobb ünnepséggel ülik meg a rutének a fölötte szigorú bőjtre következő húsvétot, melynek a neve we³ýk-deñ, a „nagy nap”.A nagyhéten sütik a gazdasszonyok a húsvéti kalácsot (páska), melyek a lakodalmiakhoz hasonlag sokféle fűszerrel fehér lisztből készűlnek. Nem hiányozhatnak ekkor a kolbászok, a szalonna, a módosabbaknál ezeken kivűl még a sonka és a sült malacz sem, a mely tormagyökeret tart a szájában. Mindezen ételneműeket keményre főtt tojással, sóval, sajttal és vajjal egyetemben egy sütőteknőbe, vagy egy vastag lepedőbe rakva, húsvét reggelén a gazda a templomba viszi megszenteltetni. A szentelés az istentisztelet után künn a templom előtt történik, hol a falubeliek kettős sorba állnak a szentelnivalójukkal, a pap pedig harangzúgás, mozsárdurrogás és énekszó mellett végighaladva köztük, megszenteli az eledeleket.

A húsvéti szentelt kalácsokon (œwiaczéne) kivűl húsvéti ajándékúl főképen a hímes tojások szolgálnak. Ezeket börzsönynyel, szantálfával, anilinnal vagy egyéb festékekkel festett vízbe mártják az asszonyok, miután előbb timsós oldattal nedvesítették meg a héjukat. Ez egyszerű festett tojásoknál (kraszanký) sokkal díszesebbek is vannak, az ú. n. pysanký, melyek igen változatosan, byzanczi keresztekkel, csillagokkal, régies csatabárdokkal, többnyire pedig mértani ábrákkal ékesítvék. Mint a népies hímzéseknél, itt is minden díszítménynek megvan a maga külön neve. Némely ilyen hímes tojáson mór stílű ékítményeket is látni, melyek valószínűleg Bukovinából és Moldvából kerűltek.

A húsvéti tojásokról a huculok a következő legendát regélik. Míg Krisztus az Olajfák hegyén imádkozott, a Szűzanya egy szegény külvárosi kunyhóban épen húsvéti tojásokat festett, melyeket egy tyúkkal egyetemben Pilatusnak ajándékba készűlt vinni, hogy nála szent fiának fölmentését kieszközölje. A mint azonban megtudta, hogy Jézust már keresztre feszítették, végtelen fájdalmában elájúlt, s ekkor a festett tojások szanaszét gurúltak az egész világon.

A húsvéti kalács megszentelése után ki-ki haza siet. Legelöl a gazda a szentelttel, melylyel előbb háromszor megkerűli a házat s csak aztán viszi be az asztalra. Mindenekelőtt fölszeletel egy tojást és azt áldásmondások közben kiosztja a háznép közt. Ezután a húsvéti kalács elosztása következik, a mi kor szerinti sorban történik; majd pedig a többi húsvéti eledelre kerűl a sor. A legények, a mint jól laktak, versenyt futnak a templomba, s a ki elsőnek érkezve, legelőbb kondítja meg a harangot, az nősűl meg abban az évben legelőször.

Délután a temetőben vagy a templom előtti téren énekszóval járó húsvéti játékokat (hahitký vagy hajiwký) játszanak, melyek kétségkivűl az ősi pogány tavaszi ünnep maradványai. Az ez alkalommal szokásos tánczokban 20–30 leány körben, egymást kézen fogva, majd hosszú sorra bontakozva lejt és énekszó mellett kígyódzó vonalakban kanyarog. Egy másik alakja a táncznak, hogy a körben forgók egy leányt a kör közepére állítanak, és úgy tánczolnak, énekelnek körűlötte. Majd meg két ellenséges táborra oszolva, egymással szemközt áll föl a két kar, s váltakozva feleselgetnek egymással. A húsvéti énekekben az ősi pogány did (dédapa) és ³ádo (a szépség istennője) is előkerűl. Mind e tánczokat a csinált virágokkal, szalagokkal és mindenféle olcsó csecsebecsével fölpiperézett leányok magukban járják, míg a legények, a kik a közelben leskelődnek, tréfás megrohanással szakítják át a leányok sorait. A húsvéti énekek többnyire a tavasz dicsőítésére vonatkoznak, miért is tavaszi daloknak (wesnianký) is hívják őket. De némely tavaszi dalnak és játéknak történelmi alapja is van s a rutén fejedelemség korára való visszaemlékezések foglaltatnak benne. A tulajdonképeni tavaszi dalok azonban, melyeket kivált a leányok énekelnek tavaszi játékaik közben, majd humoros, majd bánatos szerelmi tárgyúak. Az e játékoknál szokásos tánczok: a „görbe” táncz (krywýj táneæ), a „nyúl” (zájczyk), a „mák” (mak) táncz és egyebek. A legények játékai énekszó nélküli erőmutatványokból és versenyzésekből állanak, melyeknél az ifjúság az erejét, ügyességét és gyorsaságát igyekszik kimutatni, vagy pusztán az öregebbeket mulattatni. Eredeti egy játék az úgy nevezett eleven torony (wéŸa) vagy templomocska (cerkowcia), melyet a horodenkai kerület Tyszkowce nevű községében szoktak ilyenkor játszani.

Húsvét hétfőjén (ob³ýwanyj ponédi³ok) a falu legényei a leányokat meg szokták öntözni, sőt az is megesik, hogy egy-egy leányt valamely tóhoz vagy patakhoz hurczolnak és ott megmártják. Ez önkénytelen fürdőtől a leányok úgy válthatják meg magukat, ha előre hímes tojásokkal kinálják meg a legényeket. E nap délutánját sok helyütt a holtak emlékének szentelik, másutt ellenben a húsvét utáni első vasárnap (prówody) van e megemlékezsének szánva. A megholtak sírjaira kis húsvéti kalácsokat (perépiczky) tesznek hozzátartozóik. A kalácsokba gyertyácskák vannak tűzve, s melléjök még kolbászt és húsvéti tojásokat is ajánlanak fel az elköltözöttek lelkének, a pap pedig e közben sírról-sírra jár és felolvassa az evangéliumot. A fölajánlott étkeken azután a pap és a kántor osztoznak.

Húsvét után negyedik hétre esik az úgy nevezett Rachmáñskij we³ýkdeñ, melyet némely helyen ünnepűl ülnek meg. Nagypénteken vagy nagyszombaton ugyanis a húsvéti kalácsokhoz elhasznált tojások héjait a folyóba szórják abban a hitben, hogy azok négy hét múlva megint ép tojásokká válva eljutnak amaz ismeretlen országba, a hol a tizenkét Rachman lakik, s ezek a húsvétot ilyenkor ünnepelve megosztoznak rajtuk. Némelyek e hagyományt az indiai brahmanokra való homályos visszaemlékezésnek tartják.

Az U³ycia Sk³epowa (boltok útczája) a podóliai Czortkówban. Zachariewicz Juliántól

Június 23-án este (gör.-kel. naptár szerint) ünnepli a rutén nép a számos pogány emléket őrző kúpa³o vagy kúpaj³o ünnepet. Minthogy ez épen a reá következő Ker. Szent János napjának az előestéje, a nép e János-ünnepet Iwána-kúpala napjának is nevezi. Napszálltával a legények és leányok a tó, vagy folyó partján gyülekeznek és szalmából, csalánból, legtöbbnyire azonban fodor-jávor (Acer campestris) gallyaiból bábot készítenek, a melynek maréna a neve, s azt koszorúkkal, szalagokkal és egyéb csecsebecsével földíszítik. Majd még egy másik, kúpa³o nevű bábot állítanak az előbbi mellé, azután mind a két báb elé egy asztalra pálinkát és ételeket, az asztal elé pedig tüzet raknak. Erre a leányok és legények egymást kézen fogva énekszóval átszökdösik a tüzet. A leányok továbbá úgy nevezett szűzi koszorúikat, melyekre égő gyertyácskákat illesztenek, leúsztatják a folyón, vagy patakon és ehhez különféle házasság-jóslást fűznek. Végűl mind a két bábot széttépik és a tűzbe, vagy a vízbe dobják. Maréna némelyek szerint a nyári esőfelhők, kúpa³o pedig a napistennő jelképe, a ki a nyári napfordúlat ideje táján érezteti teljes hatalmát és a földet megtermékenyítő erejét. Ezért van e szokásokban a tűz és víz elemeknek oly nagy szerepe.

A néphit szerit ez éjjelen kivirít a páfrány. A ki lángvörös virágját megtalálja és leszakítja, a mi azonban nagy akadályokkal és veszedelemmel jár, az varázserőre tesz szert, s főkép a föld alá rejtett kincseket lesz képes ez erővel föllelni. A kúpa³o-ünnep egyúttal a vízi tündérek (rusa³ký) ünnepe is, a kik ilyenkor a vízből kikelve, a szárazon lejtik tánczaikat.

A kúpa³o-dalok a pogány istenségekre és szokásokra való visszaemlékezéseken kivűl a tavaszi dalokéihoz hasonló tárgyakat érintenek, nevezetesen a szerelmesekre való enyelgő, de olykor pajkosan csipkedő czélzásokat tartalmaznak. E dalok metsző éle főkép az agglegények ellen irányúl. Némely ukrainai dalban pedig a lydiai Astarte-imádásra is történnek vonatkozások.

A papság e pogány eredetű szokásokon már igen sokat változtatott és a természetimádás hajdani alapját keresztény színezettel vonta be. Némely vidéken Szent János napján már csak az maradt meg az ősi szokásokból, hogy a lakóházak és gazdasági épületek szalmafödeleit fodorjávor-lombbal és bojtorjánnal díszítik, és hogy a leányok télizöldből, bazsalikomból és mentából font koszorúkat szenteltetnek a templomban, melyeket betegségek és varázslás ellen való védőszereknek tartanak.

Az év ünnepei közé tartozik az arató-ünnep (óbŸynky) is, mely lakomával, énekszóval és tánczczal zárja be az aratást. Ilyen arató-ünnepet, melyhez még különféle egyéb szokások is fűződnek, a földesúr, a plébános és egyáltalában minden nagyobb birtokú gazda rendez. Az aratók e napon már nem bérért dolgoznak, hanem csupán kenyérrel és pálinkával vendégelik meg őket künn a mezőn (to³oká), a tulajdonképeni ünnepély pedig este, a munka végeztével a gazda udvarán következik. A szertartás fő tárgy a piros szalagokkal díszített kalászkoszorú; ezt egy kiválóan dolgos és feddhetetlen hírnevű leánynak, az úgy nevezett menyasszonynak (kniahýnia) a fejére teszik, a ki két nyoszolyóleánytól (druŸký) kisérve halad az aratók ünnepi menete előtt, mely kaszákkal és sarlókkal fölszerelve vonúl utána. Menet közben és az udvarba érkeztükkor dalokat énekelnek, melyekben a gazdát és feleségét dicsérik gondosságukért és szíves vendéglátásukért, továbbá kérik őket, hogy ünnepi lakomával vendégeljék meg az aratókat. Az érkezőket a ház előtt a gazda fogadja, kit az összes aratók nevében a menyasszony üdvözöl mély meghajlással és szerencsekivánatokkal. A gazda leveszi a menyasszony fejéről a koszorút, megajándékozza őt s aztán meghívja az aratókat vacsorára, mely után zeneszó melletti táncz következik.

A rutén nép szokott tánczai a kozák és a ko³omýjka (kalamajka). A kozák igen vidám, rendkivűl gyors, szinte rohamos mozdúlatokkal járó táncz, melyben a tánczosok mintegy az ellenségre látszanak törni. A tánczos rendesen maga énekli a többnyire tréfás vagy legalább is derűlt tartalmú dalt, mely mindig dur-hangnemű. Ellenben a kalamajka dallama rendesen moll-hangnemű, olykor-olykor néhány dur-ütemmel meg-megszakítva, a mi az egésznek mélabús hangúlatát csak még jobban fokozza és bánatos ábrándozásra indít.

Mihelyt a mezei munka véget ér, és az őszutó beáll, elkövetkezik az esteli mulatságok (weczernýci) és összejövetelek ideje, melyek főkép az adventi hetekre (py³ýpiwka) esnek. A rokka és guzsaly úgy szólván a belépti jegy ez esti mulatságokra, melyekre azonban a fonogató asszonyokon és leányokon kivűl férfiak, kivált pedig legények is eljárogatnak. A fonóban mesélnek, dalolnak, találós meséket adnak föl és mindenféle vidám történeteket regélnek. Ez összejöveteleket rendesen valamely özvegy vagy jó szomszédasszony házában tartják, a világítóról és vacsoráról azonban a részvevőknek maguknak kell gondoskodniuk.

Ez esti mulatságok időszakára esik Szent Andrásnak, az eladó leányok védszentjének napja. E nap előestéjén a leányok összegyülekeznek, hogy jövendőjüket jósoltassák. E czélra egy kis lisztet vivén magukkal, apró vakarcsokat (ba³ábuszky) sütnek belőle, azokat sorban fölrakják a szoba közepére helyezett asztalra, és azután egy kutyát bocsátanak be a szobába. A kinek a vakarcsát a kutya legelőször kapja el, az megy legelőször férjhez. A vízbe csöpögtetett olvasztott ólom szeszélyes alakzataiból is szokás ez este jósolni. A jövendőnek még sok másféle módon való jósoltatása után késő este térnek haza, és az úton keresztűl sövénytől sövényhez, palánktól palánkhoz madzagokat kötnek, azután egy búvóhelyről lesik, hogy ki botlik és gabalyodik beléjük, a miből szintén különféle következtetéseket vonnak a jövőre nézve.

A Szent András este némely helyütt a falusi ifjúság őszszel szokásos esti mulatságainak a záradéka, melynek alkalmával a vendéglátó gazdasszony tiszteletére, kinek házában az összejöveteleket tartották, a részvevők nagyobb lakomát (komásznia) csapnak.

Népdalok. – A szerbek mellett kétségkivűl a rutének a legdalosabbak valamennyi szláv néptörzs között. Egész életét és lelkületét, szelleme minden alkotó erejét élénken és a maga teljes valóságában belé lehelte a rutén dalaiba. A rutén nép lelkének a legmélye nyilatkozik azokban a megható dalokban, azokban a vonzó mondákban, hagyományokban és regékben, a melyek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. Ha Goethe szerint a szobormű megkövűlt zene: joggal mondható, hogy a rutén nép teremtő képzelme dalában és annak dallamában testesűlt meg. Csak így magyarázható meg e nép költészetének oly kimeríthetetlen gazdagsága és gyönyörű alkotásokban való dúslakodása.

Házban és udvaron, erdőn és mezőn, hegyen és völgyön mindenfelé és szinte szűntelen zeng a rutén nép dala. A bölcsőnél és a koporsó mellett, örömében és bánatában, minden hagyományos szokásának és ünnepének kiséretében, békében és háborúban, szóval mindenütt és minden alkalommal dalban fejezi ki érzelmeit és hangulatát a rutén nép. E puszta szóbeli hagyomány útján, könyv és irás nélkül terjedő gazdag népköltésre, ismeretlen nevű szerzők ez alkotásaira csak a legújabb időben irányúlt a figyelem. Ezen a szó valódi értelmében vett népirodalom igazán a nemzettel együtt fejlődött, s eredete jó részt még a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

Régi rutén történelmi emlékekben és krónikákban is történik már említés a nép dalairól. Így pl. Wladimir Monomachos fejedelemnek a XII. századból való „testamentom”-ában említve találjuk a lakodalmi dalokat, a Wo³yni krónikában pedig szóba kerűlnek azok a dalok, melyeket Dániel és Wasilko fejedelmek dicsőítésére, ezeknek a jatwägok elleni győztes hadjárata alkalmával énekeltek. Sarniczki lengyel földrajzíró is följegyzi az 1506. évhez, hogy a rutének a hadjáratok alatt teljes hőseik dicséretére énekeket (dúmy) költöttek.

Századunk elejéig azonban senki sem jegyzett föl egyetlen rutén népdalt sem. A régi rutén írók is, a kik majdnem kivétel nélkül papok valának, a nép lelkéből fakadt ezen irodalmat istenkáromló, „ördöngös dalok”-nak bélyegzik, s a maguk keresztény álláspontjáról természetesen igen szigorúan elitélik a nép hagyományos szokásait. Későbbi írók sem tulajdonítottak a csupán szájhagyomány útján föntartott népdaloknak kellő értéket. E miatt igen sok el is kallódott belőlük, egy s más pedig meglehetősen eltorzított alakban kerűlt följegyzésre. De azért a rutén népdaloknak és mondának gyér maradványai is értékes kincsnek nevezhetők, s tiszta és világos fogalmat adnak e nép múltjáról és jelen életéről, gondoskodásáról és érzéséről, valamint arról a műveltségi fokról, a melyre eljutott. Lyrai költeményeit megindító bánat, mély és igaz érzés, a kifejezésben gyöngéd tapintat és szemérmes tartózkodás jellemzi, mindez azonban férfias erővel párosúl; míg a dúmák epikus tartalma a költői értéken kivűl a rutén nép történetére nézve is igen fontos.

Hucul lakodalmas menet. Rybkowski Tádétól

Csak a jelen század kezdetén fordúlt a tudós kutatók figyelme a rutén népköltés felé, s csak ekkortájt kezdték a nép dalait, mondáit s egyéb szóbeli hagyományait gyűjteni. Mindenekelőtt Ho³owackij Jakab egykori egyetemi tanár és társai, Szaszkiewicz, meg Wagi³ewicz szereztek e téren érdemeket; továbbá Maxymowicz Mihály, Kulisz, Kostomarow, Met³yñskij és Czubiñskij a ki egymaga hét vaskos kötetnyit adott ki. A történelmi nép-énekek kitűnő magyarázatos kiadásával Antonovicz Wladimir tanár és Drahomanow járúltak e munkálatokhoz. A lengyel ethnographusok sorából itt főképen Chodakowski, Wac³aw z Oleska (Zaleski Venczel), Kolbert és Koperniczki említendők. Rutén népköltemények mintaszerű német fordításban jelentek meg Bodenstedttől „Die poetische Ukraine” (Stuttgart 1845) czímmel. Továbbá Simiginowicz-Staufe Lajos Adolf tanár is fordított ugyancsak németre kis-orosz népdalokat („Kleinrussische Volkslieder”, Lipcse 1888), folyóíratokban elszórtan pedig Franzos Károly Emil és Fedkowicz rutén költő közöltek egyet-mást.

A rutén népköltés legrégibb termékei közé tartoznak kétségkivűl azok a dalok, melyeket különfle népszokások, ünnepek, játékok, körmenetek, stb. alkalmával énekelnek, minők a karácsonyi és újévi énekek (kólady, szczedriwký), tavaszi és húsvéti dalok (wesnianký, hahi³ký), a János-napiak (kúpalni), arató, lakodalmi és egyéb alkalmi dalok. Mindez énekeknek rendesen valami mythikus alapjuk van; a kereszténység előtti népvallásnak többé-kevésbé homályos emlékei nyomozhatók ki belőlük, s így főkép mint a mythologia és a mythikus népeposz legkiválóbb forrásai nagyon értékesek. E népdalokban azonban nemcsak ily ősvallási nyomok, nemcsak a pogány istenségek tiszteletének maradványai találhatók, hanem a hajdankor rutén hőseinek és fejedelmeinek dicsőítése is. Némely karácsonyi és újévi énekekben a rutén részfejedelemség korának és a fejedelmek jobbágyainak (druŸýna) emléke él, s e dalok mintegy átmenetűl szolgálnak a mythosi eposztól a történelmihez, a tatár-kor előtti hősköltészethez. Az ily tárgyú költemények leginkább az egykori részfejedelemségek, Ha³yè és Wo³odymýr (Wo³yñ) területén maradtak fönn a nép ajkán, a hol a kiewi fejedelemségnek a tatárok uralma alá kerűltével a népélet ugyanazon irányban fejlődött tovább, mint a XII. század folyamán a többi rutén részfejedelemségek határai között.

A XIV. századtól a XVII. századig terjedő történelmi események, a tatár és a török csordáknak rutén földekre való berontásai és az úgy nevezett kozák uralom kezdete, melynek fő fészkévé a Dnieper vidéke lett, a részfejedelemségek korának epikájából lassanként kifejlesztették a kozák-kor hősköltészetét, a dúmy néven ismeretes énekeket.

Az ünnepi dalok között tartalmasság és változatosság, nemkülönben mythologiai érték tekintetében is a karácsonyi énekeket (kólady) illeti meg az elsőség. Ez énekek, melyek a földre meleget és világosságot árasztó napistenség dicséretét zengik, több rendbeli czélzásokat tartalmaznak a hajdani pogány vallási szokásokra. Itt példáúl csak az imént idézett világteremtési énekre hivatkozunk. De vannak nagy számmal újabb, már a keresztény korból származó, avagy történelmi tárgyú karácsonyi énekek is, valamint olyanok, melyek csak utóbb nyertek keresztény színezetet akként, hogy a hajdani pogány istenségek helyébe Krisztus, a Szűzanya, Szent Péter és más keresztény szentek nevei léptek.

A rutének a pogány korban a téli napfordúlat után ünnepelték a ragyogó napistenség újjászületését, és épen ennek szóltak hajdan a koladá-dalok. A természet lenyűgözött erőinek fölszabadúlását ünnepelték ez évszakban, örvendezvén a téli halálos dermedtségből föléledő fénynek és melegnek. Minthogy pedig később e pogány ünnepre esett a Megváltó születésének napja, könnyen érthető, hogy a régi pogány dalok és szokások hogyan keveredtek mind több-több keresztény elemmel. Ősi időkben, mint ez a Hustynii krónikából kitetszik, a világosság és meleg istenségének Koladá volt a neve. A karácsonyi, valamint az újévi dalok (szczedriwký) a rutén nép ama patriarchális életkorának állapotait ábrázolják, a mikor a még pusztán földmívelést és baromtenyésztést űző népesség a maga földi életkörűlményeit és egészen családi szervezetű kormányzatát az égiek körébe is átvitte. A koladá-énekek istenségei sorában a leggyakrabban és a legvilágosabban a következő alakok szerepelnek: a ház gazdája és a család atyja, a gazdasszony és egyúttal családanya, az ő kisasszony leányuk, és deli szép legényfiuk. A koladá-dalok legkedveltebb tárgya a háziúr gazdaságának, lábas jószágának, méhes kertjének és kalangyákkal teli földjeineik leírása. Némely, nyilván későbbi eredetű mythikus képekben pedig egész világosan tükröződik a rutén történelem fejedelmi korszakának állapota. Ezekben a hajdani pogány istenségek alakjai már egészen a történelmi korszak szelleméhez alkalmazkodtak. De számos keresztény elem is hatolt be az ősi rutén mythologia keretébe, a mennyiben a pogány istenségek keresztény mezbe öltöztetve és keresztény nevek alatt szerepelnek. Így elegyűlnek a koladá-dalokban az ősi mythikus és a későbbi keresztény képzetek részben történelmi események emlékével.

Húsvétkor a falusi leányok valamely szabad téren, rendesen a templom, vagy a czinterem előtt összegyülekeznek és ott, mint láttuk, különféle húsvéti játékokat játszanak, melléjök a hahi³ký vagy hajiwký nevezetű dalokat énekelvén, melyeket aligha nem azért hívnak így, mivel valamikor berkekben, ligetekben (haj) rendezték e játékokat. Ugyancsak húsvéttól kezdve szokásosak az úgy nevezett tavaszi dalok (weœnianký) kiséretében járó tavaszi játékok, melyekben pusztán leányok vesznek részt, míg a legények rendesen csak nézőkűl és hallgatókúl vannak jelen, legfőlebb egy-egy tréfás, vagy pajkos közbeszólással ingerkedvén a leányokkal, a kik ilyenkor nem maradnak adósok és szintén pajzán gúnyolódó dalokkal válaszolnak. A húsvéti és tavaszi játékok, valamint a velük járó dalok szintén mythikus alapszövetűek, és többnyire a világosság, meg a sötétség hatalmasságaira vonatkoznak. Egészben hű képét tárják elénk annak, a mi tavaszszal földön és égen történik. Hogy hajdan e tavaszi játékokat a pogány istenségek tiszteletére tartották, arra látszik mutatni már az is, hogy húsvétkor kezdődnek és a templom udvarán, vagy a temetőben tartatnak. Idő haladtával azonban a húsvéti és tavaszi játékok mindinkább közönséges népmulatságokká váltak a szerint, a mint az egykori pogány istenségek a nép hitében lassanként gonosz szellemekké és kisértő lelkekké törpültek. A földet megtermékenyítő esnek jótékony hatása adott okot az apró szemmel szitáló vagy permetező eső tiszteletére, melynek emléke egyes gyermekdalokban még ma is él, és e jóltevőnek hajdan tartott áldozatokra mutat. Némely tavaszi dalok és játékok történelmi eseményekre való czélzásokat is tartalmaznak, így különösen azokat, a melyek Roman fejedelemnek, Ha³ycz és Wo³odymýr urának idejére vonatkoznak.

A Szent János-napi dalok (kupálni piœni) és a velük járó szokások a napistenségre (kúpa³o) és az eső nymphájára (maréna) való visszaemlékezéseket tartalmaznak.

A lakodalmi dalok szintén a hajdankor családéleti állapotának és még nem egészen kialakúlt társadalmi szervezetének képét őrzik. Sok olyas, a mi ma puszta lakodalmi szokás, hajdan valóságos intézményképen állott fönn, így példáúl a nővásárlás és más efféle, a mint ezt a rutén föld hajdani szláv törzseinek Nestor krónikájában leírt életkörűlményei és társadalmi állapota igazolják.

Paraszt temetés a kelet-galicziai Ko³omea mellett. Milewski gróf Lembergben levő eredeti festménye nyomán, Axentowicz Tódortól.

Miként a népszokással járó népköltést a nagy változatosság: úgy jellemzi a rutének lyrai népköltését az érzelmek mélységével együtt járó üde élénkség. E lyrai népköltés nagyrészt a rutén nők alkotása, és főképen szabatos verselésével, valamint mintaszerű, emelkedett nyelvével tűnik ki. Fölös vagy illetlen szó alig akad e dalokban. Mint a hogy a teljesen érett kalászban csupa szép szemet találni: úgy a még teljes épségű, csonkítatlan dalokban is csupa hangzatos, választékos és mély értelmű szókat találunk, s egyetlenegy olyan sem akad közöttük, a melynek hallatára a hajadon szűzi arcza pirúlni lenne kénytelen. Szerkezetük szintén a legjobb ízlésre vall, s zeneiség és hangfestő színezés tekintetében is legsimúlékonyabb hajlékonyság tűnteti ki e népies eredetű költeményeket, a melyekből azért a férfias erő és hangzatosság sem hiányzik.

A lyrai dalok közűl különösen a rutén népnél legelterjedtebb ko³omýjka nevezetűek érdemelnek említést, melyek szülőföldjüktől, Ko³omea vidékétől kapták a nevüket. A ko³omýjka a rutén ember hű kisérője a bölcsőtől kezdve egészen a sírig, lelke minden hangúlatának hű kifejezője, a mely éltének minden viszontagságában ott terem, hogy könnyítsen a lelkén. Eredetileg tánczdal volt, s a vele járó táncz is e nevet viseli, idő haladtával azonban általánosabb jelentésűvé lett. Mélyen megindító bánatosság és mélabús érzés hatja át e dalokat, melyeknek a dallama ugyan átcsap olykor a dur-hangnembe is, de általában véve mégis moll jellegű. Sajátszerű versalkata a négysoros szak. E szűk keretben két sor rendesen a természeti képre jut, míg a többi kettőt amannak az emberéletből vett hasonló párja foglalja el akként, hogy az első sorban van a természeti kép, a harmadikban annak további kifejtése, a másodikban és a negyedikben pedig a természeti képpel összeillő hasonlat. A kép és hasonló párja rendesen egyésges egészszé olvad össze. Hogy a népdal e sajátszerű fajának eredetiségét szemlélhessük, bemutatunk nehány példát részben Bodenstedt, részben pedig Simiginowicz-Staufe fordításai nyomán.

Ime:

  1. Parton álló platán ága mélyen lóg a vízre, Gondok bántják a kozákot, bánatos a szíve, Ifjú platán, a míg virúlsz, ne hajolj le mélyen; Te se búsúlj, szegény kozák, telve ifjú hévvel!

  2. Ukraina földje táplál, az is föd majd engem, Sírhantomon a fejemtől laptarózsa rengjen; Bogyóival kis madárkák vígan mulatoznak, Vigaszomra szép honomból jó híreket hoznak.

  3. Ha babám a kertben sétál, virágillat-árban, Azt hiszem, hogy fehér rózsák nyílnak a nyomában; Szebb is vagy te, mint a legszebb, legvirulóbb rózsa, Hát én szegény ifjú legény hogy mondjak le rólad!

  4. Nem is csoda, ha rózsámnak oly nagy a szépsége, Csillag esett le a mennyből épen ő melléje; S hogy lehúllott, darbokra tört a fényes csillag, Darabjait fölkapkodta, s most mind rajta csillog.

A rutén népköltészetben kiváló hely illeti továbbá azokat az énekeket, melyek a kozák-korszak alkotásai, és dúmy néven ismeretesek. E dúmák azoknak a rutén népénekeseknek a költeményei, a kik hangszerüktől, a spanyol gitárhoz hasonló kobzá (koboz) vagy bandúra nevű húros hangszertől vett kobzár vagy bandúrýst néven járták be hajdan az országot. A bandúra kisérete mintegy segíti a kobzost hőskölteményének előadása közben. Hogy lélekzetvételre és a mondottakról vagy mondandókról való elmélkedésre (ezért dúma az ének neve a dúmaty = elmélkedni, elgondolkozni szótól) ideje maradjon, nemkülönben az egyes szakoknak jellemzőbb elválasztás czéljából a hegedűs az énekszünetek alatt egy-egy ismétlődő zenei szakot iktat közbe, a mely után megint folytatja énekét. A dúma tehát az elmúlt idők eseményeire való visszaemlékezés, azokról szóló elmélkedés, és mint ilyen, inkább epikus természetű, de a tulajdonképeni lyrai daltól szabadabb versmértékével is különbözik.

Jóllehet a dúmákban, kivált a régibbekben szintén vannak mythosi elemek és régies eposzi alakok, ezek mégis már csak inkább afféle költői modorosság és jelképes beszéd számába veendők és nem valódi hitregei hagyományok. A rutén dúmák tartalma valóban megtörtént eseményekről, történelmi hősökről, azok harczairól és lovagi tetteiről szól, kiknek jelleme és többnyire tragikus sorsa a nép képzelmét és érzelmeit élénken foglalkoztatja. A dúmák tehát hősköltemények, melyek a rutén népnek a XV. századtól egészen a XVIII. századig lefolyt életét, a kozákoknak a törökök és tatárok elleni harczait, a rabságba kerűlt hadifoglyok keserves sorsát, továbbá a kozákoknak Lengyel- és Oroszország elleni hadjáratait foglalják magukban. A szó valódi értelmében vett költői krónikái ezek a nép életének, minden regeszerű és a képzelem csapongásából eredhető túlzás nélkül, egyszerűen és az igazsághoz híven adván elő az eseményeket azok részleteivel egyetemben. Költői színezetük mellett a dúmákban mindig valamely határozott történelmi eseményről vagy ismert történelmi személyről van szó. E valószerűség azonban nem zárja ki a költői érzés melegét, a mely vetekedik a lyrai dalokéval, és nem ritkán kiváló szépségével tűnik ki, a miért is a dúmák a szláv népköltés legszebb termékei közé sorolandók. A természet iránti élénk szeretet a dúmákat számos képpel díszíti föl, melyek annál világosabban emelik ki és színezik a költemény tulajdonképeni tárgyát. A dúmákban különben is minden részlet oly közel jár a valósághoz, hogy önkénytelenűl is fölkelti úgy a kobzosnak, mint hallgatóinak legélénkebb részvétét, s ebből érthető, hogy a dúmák mindúntalan át-átcsapnak az érzelmes lyrai és igen gyakran a drámai előadásba, s egyáltalában híjával vannak a valódi epikai nyugodtságnak, a mint hogy a népköltésben különben sem lehet a széptani elméletek szerint szigorúan különválasztani a lyrát és eposzt.

A történelmi népénekeket kobzosok, a kik azokat bandúrájuk kiséretében előadták, nyomban azon történelmi események megtörténte után szerzették, a melyek őket énekmondásra indították. Ezt nemcsak más irodalmak hasonló eredetű és természetű költeményeiből következtethetjük, hanem maguk a rutén dúmák is elárúlják. Ilyen dúmákat költöttek maguk a hadi fogságba vagy rabszolgaságba kerűlt szegény rabok, a kik török gályákon vagy börtönökben sanyarogtak, és e panaszdalok szolgálta nekik imádságúl, a mi nem egy ily költemény záradékából kitetszik. Egy egykorú krónikából tudjuk, hogy Chmelnyckij Tymosz menyasszonya (Domna Rosanda) hajának befonása közben dúmákat énekeltetett magának. Állítólag Chmelnickij Bohdan is költött egy dalt a szerencsétlen bibiczről (czájka), melynek allegoriai köntösében Ukraina sorsát panaszolja.

A történelmi énekek szerzői tehát kétségkivűl legalább részben szereplő személyek is voltak a múlt ama véres tragédiáiban; erre mutatnak már a csaták és hőstettek részletes leírásai, melyek csak az általuk mélyen megindított lélek bensejéből fakadhattak. A koboz vagy bandúra különben nemcsak a hegedősnek, hanem a kozák népszövetség legelőbbkelő embereinek is elválhatatlan kisérőjük volt ez időben. A Palijról, a Mazepa fölbújtatására Szibériába küldött híres kozák vezérről szóló dúmában ezt olvassuk:

„Fényesen kel a nap reggel, de sötétség száll a földre, Ha eljő az éjszaka; Hajdan híres, nagy hatalmú Palij úr most Szibirjában Bús rabságát siratja.”

Alább pedig:

„Kunyhójába tér Palij úr s leül a küszöbére, Bandúrája zengő húrján bús énekét kisérve.”

A bandúra e szerint olyan hangszer, a mely minden mélyebb lelki indúlatnak kifejezésére alkalmas. Ha tehát a kozák legmélyebb fájdalma enyhítésére pendíti meg a bandúra húrjait: akkor föltehető, hogy valaha nyomban a csatatérről visszatértük után dúmákban énekelték meg vitézi tetteiket a kozák banduristák. A kozák táborokban gyakran jártak-keltek szintén bandúrát pengető vak koldúsok, a kik némi kis alamizsnáért vallás-erkölcsi tartalmú dalokat énekeltek. Cserében ezekért magukkal vitték a táborban hallott kozák dúmákat, melyeket azután az egész rutén földön elterjesztettek, úgy hogy azok nem csupán a Dnieper vidékén, a kozákság tulajdonképeni honában, hanem Galicziában is nagyrészt fönmaradtak. Történelmi személyek vitézi tettein kivűl a dúmák nem ritkán a mindennapi élet eseményeiről is szólnak, és az ilyenekben főkép a szülőföld, meg a családtagok iránti forró szeretet, főleg az anyának fia iránti nagy szeretete, továbbá a testvéreknek egymáshoz való meleg vonzódása nyilatkozik meghatólag, mindenkor pedig mély vallásosság szól belőlük. Példáúl itt a rutén dúmák egyik legszebbikét közöljük Bodenstedt Frigyes fordítása nyomán („Die poetische Ukraine”. Stuttgart 1845). E dúma az azowi fogságba kerűlt három testvér szabadúlását énekli meg és így szól:

Nem ködfelhők szállnak Azov város felől, Három fitestvér fut rabbilincseiből. Kettő sebes lován vágtatva elnyargal, Gyalog megy utánuk a harmadik bajjal; De a kemény éles kövek És a hegyes fagyökerek Kisebzik a lábát, alig győzi jajjal; Piros vér patakzik sebéből a földre. Bátyjait elérvén, így esd könyörögve: „Várjatok, testvéreim, kapjatok fölváltva, Hol egyik, hol másik, a paripájára, S vigyetek keresztény népek hazájába!” Hallja az ifjabbik Öcscse panaszait. Kérdezi a bátyját, az meg így szól rája: „Nem tudod, mi lehet habozásunk ára: Elfeledted, mennyit kellett már szenvednünk? Ha elérnek, halál vagy börtön lesz részünk, Vagy új bilincsbe ver ádáz ellenségünk.” A legifjabb fitestvér Esdő szóval újra kér: „Ha már nem visztek el innen magatokkal, Legyetek irántam annyi irgalommal, S paripáitokról egy kissé leszállva, Ássátok meg sírom itt e rideg pusztán, Abba temessétek testemet el aztán, Hogy ragadozóknak ne legyek prédája!” Szólt a másik közbevágva, S ilyen szóra nyílt a szája: „Hallatlan kívánság, hogy én ontsam véred, Megöljelek én, a te édes testvéred? S hogy a dárdám hegye Életed elvegye!” „Ha így nem akartok elbúcsúzni tőlem, Akkor még csak az az egyetlen kérelmem, Messetek az útszél tüskés cserjéirűl Egy-egy marék gallyat s időről-időre Szórjatok belőle nekem nyomjelzőűl, A mint vágtattok majd az úton előre.” S a kettő tovább Fut a síkon át. A második testvér szívétől késztetve Időrűl-időre Lovárúl le-leszökve Egy-egy gallyat szakít és vet le, Mely öcscsüket nyomukra vezesse. De a mint Muravsk mellett haladnak, Nyoma sincs többé tüskebokornak. Erre a kisebb ellágyúlt szívvel, ruháit tépve, Nyomjelzőűl az útra szórja szélylyel. A legifjabb ezalatt, Hogy a kért nyom elmaradt, S helyettük a poros Úton csupa piros Rongyot talál, így jajdúl fel: „Ó, mi lett két testvéremmel? Míg én bokorba’ pihentem, Talán ők mind a ketten Halál martaléki lettek, Elérettek, megölettek! S ha meghaltak, Ellenkéztől elhullottak: Isten engem Legalább addig éltessen. Hogy őket elérjem, S a puszta földjén eltemessem.” De három ádáz ellenfél Szűntelen nyomába kél: Éhség, szomj és hideg szél, Mely a pusztán át szörnyen süvölt. – S szegény kozák elvégre összetört. „Két testvéremet eléggé kerestem, Pihenni vágyik elkínzott testem.” Most egy dombhoz érve Leül annak tetejébe. Sasok szálltak épen arra, A kozákot nézik sorra. Ő is visszanézi őket, S szól hozzájuk: „Szürke szárnyas Jó vendégek, üdvözöllek, Hogy így mellém telepedtek. Még egy sovár pillantással Hadd búcsúzom a világtól; Aztán jertek, homlokomból Ássátok ki mindkét szemem, Ragadjátok szét a testem!” Szólt, s egy óra elmúltával Lelke az irgalmas Istenhez szárnyal. Sasok jöttek, velejét kivájták; Ragadozó madár sokféle fajtája Sárgúló csontjait mohón töri, rágja. Majd csapatostúl Rohan rá zordúl A vérszomjas ordas. S a hullát szélylyel marczangolva, Oszlik a szörnyű csorda. A tüskés bozótba. Rémséges üvöltés veri fel az éjet, Farkasordítás a temetési ének. Sírásója dúvad; így kellett elveszni A pusztán szegénynek! – De íme honnan szárnyal. Honnan jő a kakukk a kozák fejéhez, Hogy sírassa ées kesergő zenével? Mint bátyját a húga, vagy fiát az anyja, – Egyre panaszosan búg a gyászos hangja … A lovasok akkor már keresztény földön Messzire jutottak; ámde ime rögtön Mardosó kín tépi szívüket, S az ifjabb így szólítja az öregebbiket: „Honnan e bánat, mely így marja szívünket, Talán megölték a szegény testvérünket? Mit mondunk apánknak, mit édes szülénknek, Ha majd számon kérik tőlünk az öcsénket!” Hallván e szót a bátya, Így válaszolt rája: „Azt mondjuk, két úrnál voltunk szolgaságba’, S mikor útra keltünk éjjeli órába”, Nem tudtuk fölrázni mélységes álmából, Így nem menthettük ki rabsága lánczából.” Az ifjabbik testvér e szókra így felel, Bátyjához fordúlva feddő tekintettel: „Ha szüléink elé hamis szóval lépünk, Átok lesz az ima, a mit mondnak értünk.” A mint most a samarovi tartományba érnek, S lovaikat megitatni egy folyóhoz térnek, Alig szállnak le a nyeregbűl, Tatár-csorda veszi őket körűl. Rajtuk ütnek a zord pogányok, S fölkonczolják a két kozákot; Kardhegyre tűzik fejét mindkettőnek, S a mellett ki is kaczagják őket.

A népélet hanatlásával a nép költői alkotóereje is megbénúlt. A bandúristák azonban számos dúmát tartottak meg emlékezetükben, melyeket utóbb a néprajz művelői följegyeztek és így megóvtak az enyészettől. A bandúristákon kivűl a vásári és búcsúnapi sokadalmakon éneklő s országszerte kóbolró kintornások is föntartottak egy-egy történeti nép-éneket. E kintornások azonban többnyire inkább vallás-erkölcsi tartalmú s nagyobbrészt bibliai tárgyú énekeket adnak elő.

Nem kevésbé gazdag a rutén nép szóbeli hagyományainak az a része, melyben képzelő erejének szabadabb csapongást engedhet. Ép oly változatosak, a mily dúsak hitregei eszmékben és maradványokban a rutén nép mondái, meséi és legendái, jóllehet a keresztény vallás ezekben is nagy pusztítást vitt végbe és sokat kitörűlt a nép emlékezetéből, egyet-mást pedig akként alakított át, hogy a hajdani istenségek ma már csak alacsonyabb rangú természetfölötti lények gyanánt élnek a nép képzeletében.

Első sorban az égi testek és légköri jelenségek foglalkoztatták ős idők óta a nép alkotó képzeletét. A nyár és tél, a nappal és éjjel, a sötétség és világosság váltakozása szolgáltatta az alapot a napról való mythos kifejlődéséhez, melyet a néphit a sötétség és világosság hatalmainak örök harcza képében színezett ki. Ebbe a csoportba tartoznak a nap, hold és csillagok, a felhők, eső, hó és jégeső, a villám és dörgés égi tüneményeire vonatkozó mondák és hiedelmek.

Húsvéti tojások szentelése a kelet-galicziai Chme³owa környékén Axentowicz Tódortól

A legrégibb rutén mythosok az égi jelenségeket egészen a földi, sőt részben az ember- vagy állatéleti képzetek szerint magyarázzák; ezeknek azonban ma már csak gyér nyomaik élnek. Az égboltot a nép majd tág mezőnek vagy tengernek, majd óriási juharfa-levélnek képzeli, melyre az égitestek mintegy rá rajzolvák. A felhőket erdőknek, szikláknak, majd meg juhnyájnak, a csillagokat a mezőn sűrűn elhintett gabona-kereszteknek, a napot ragyogó sólyomnak, a villámot föllángoló csipkebokornak nézi. Valamivel világosabban lépnek föl a rutén mythosokban az emberszabású képzetek, mint már a népdaloknál is láttuk. A rutén hitregéi alkotásában az emberi család és társadalom szerkezetét és intézményeit vitte át az ég lakóira, és a mennyi istenségek egy jómódú parasztcsalád tagjainak képében állnak előtte. Későbbi mythosokban már a fejedelmek korszakának a hatása is érzik, így abban, hogy Pérun, a mennydörgés istene, harczias fejedelem vagy fejedelemfi, a női istenségek pedig fejedelemnők és herczegleányok képében szerepelnek. A kereszténység hatása következtében a pogány istenségek helyébe Krisztus, a Boldogságos Szűz, Szent Péter, Szent Miklós és mások léptek, de e keresztény vallási alakok is egészen az ősi patriarchális intézmények keretéhez alkalmazkodnak.

A rutén nép hitregéit legfőkép az jellemzi, hogy még a képzelem alkotásaiban is a természetszerűséghez, a széphez és igazhoz való hű ragaszkodás mutatkozik, a mely óvatosan kerűl minden szertelen túlzást, irtózatosat és természetelleneset. A karácsonyi és újévi, a tavaszi és Szent Iván-napi énekek dús forrásai e hitregéknek. A mondák már annyiban csekélyebb értékűek, a mennyiben a bennük ugyan szintén meglévő mythosi alapszövetbe igen sok mellékes, későbbi keresztény, társadaloméleti, erkölcstanító, sőt humoros elem is kerűlt. A mondának tehát csak az alaprétege mythosi, minden más későbbi járúlék benne.

Az egykor nap-mythos maradványainak tekintendők azok a mondák, melyek a csillagokat elnyelő sárkányról (zmyj), a jaziá (furia), vgy egy boszorkány (widma) áldozatáúl eső szép, Iwaœ nevű fiúról szólnak, a kit azonban utóbb a ludak szárnyaikra véve honába visszavisznek. Ide tartoznak a kutyafejű és egy szemű emberekről (pesýho³owci) regélő mondák is, melyeknek szörnyetegei egy szűzet törekszenek elragadni, a ki azonban ravasz ügyességgel megmenekűl hatalmukból. Ez az utóbbi különben a Polyphemről való mondához hasonlít. Az egy szemű kutyafejűek Polyphemmel és a többi egy szemű óriásokkal együtt a fenyegető viharfelhő emberszabású ábrázolásai, melyet a rutén mondában egy bátor hajadon (a görögben egy hős), vagyis a villám sújt agyon.

A télnek a nap erejétől való legyőzetése e mondákban egy-egy hősnek különféle szörnyetegek ellen való küzdelme. A hős, rendesen valamely csodaszép ifjú, bűvös erővel szabadítja ki a sötétség szörnyetegeinek hatalmába kerűlt áldozatokat. E vitéz ifjúnak azonban előbb különféle akadályokat kell legyőznie, a megszabadítottakkal együtt való szerencsés megmenekűlését pedig maga mögé dobált bűvös almákkal biztosítja, melyekből erdő, tó, tűz, stb. támad, hogy az üldözőket föltartóztassa. A hős rendesen feleségűl veszi az elvarázsolt hajadonok valamelyikét, a mi a tavaszi napnak az új életre kelt földdel való nászát jelképezi.

Ugyancsak a nap-mythos töredékeinek tekinthetők azok a regék is, melyekben a gonosz mostoha-anya üldözött mostoha-leányának mindenféle nehéz munkát ad, ezek azonban valami csodálatos segítséggel mind sikerűlnek; ugyanide sorolhatók azok a mesék is, melyekben a szegény leányt mostohája a szeme világától fosztja meg, a mire a leány gyöngyöket sír, s utóbb egy királyfitól szomorú helyzetéből kiszabadítva, ennek a felesége lesz. Ugyanebbe a körbe valók a két idősebb és okosabb fitestvérről és balga öcscsükről szóló mesék is, a kinek azonban amazok bosszúságára minden vállalkozása sikerűl. E regék az ősi nap-mythost már az erkölcsi tartalmú meséhez való átmenetében tűntetik elénk.

A régi pogány istenségek közűl a mennydörgés istene, Pérun, maradt fönn legélénkebben a nép képzeletében. Alakja később harczias fejedelemmé fejlődött, vagy az égben tüzes szekerén járó Szent Illéssé lett, a ki a villámos és mennydörgést okozza. Egyéb természetfölötti lények közűl azonban ma már csak a földet lakó alsóbb rendű szellemek élnek a nép hitében, mely az erdőt és mezőt, a folyókat és egyéb vizeket, sőt magát a lakóházat is csupa ilyen szellemmel népesíti be, s e daemonok mindenikének megillető nevet is ad.

A vízi nymphák (rusa³ký) csodálatos kristálypalotákban laknak a vizek legmélyén. Gyönyörű szép fiatal, rendesen csak hét éves leánykáknak képzelik őket, a kik főkép holdvilátnál jönnek elő tünderalakaikból s a víz partján, a fák tetején, vagy a hullámzó vetésben tánczolnak és játszadoznak. Sziréni énekükkel csábítgatják magukhoz az embereket, kivált az ifjakat, kiket aztán holtra csiklandoznak és a vízbe ragadnak magukkal. Rokon természetűek ezekkel a Kárpátok erdeiben és barlangjaiban lakó mawký nevű szellemek, melyek a néphit szerint kereszteletlenűl elhalt gyermekek vagy kevéssel az esküvőjük előtt kimúlt menyasszonyok lelkeiből lesznek.

Mindez alsóbb rendű csodás lényekről szóló hitregék közűl legélénkebben a vízi tündérekre vonatkozó hiedelmek maradtak fönn, valószínűleg azért, mivel a víz oly nagy és fontos szerepű a földi életben, és nagy erővel hat a nép képzeletére.

Az erdei és mezei szellemek (polisuný vagy lisowyký vagy polowyký) rendesen hosszú szakállú aggastyánokúl jelennek meg. Különféle módon dévajkodnak az emberekkel, de olykor komolyabb bajt is okoznak nekik. Ha valaki az erdei öreget a szakállánál fogva jól megczibálja, az eltűnik s egy halom arany marad a helyében.

A domowýk nevű háziszellem a családi tűzhely ősi istenségének az örökébe lépett. Mindenben segítségére van a ház gazdájának és a kályhán tanyázik. Némely mondákban azonban pajkos ijesztő szellem gyanánt is szerepel.

Igen nagy számúak a rutén népnek az ördögről való mondái, melyekben azonban a sötétség hatalmairól fönmaradt pogány képzetek már erős keresztény átalakító hatást szenvedtek. Az ördögi hatalomnak egyik sajátszerű képviselője az, mely a néphitben czort és dikdo (ördög) néven szerepel. A róla szóló mondákból azonban kitetszik, hogy az ördögnek e képzete az iráni dualisztikus fölfogásból kerűlt a manichaeusok útján a rutének közé. Az ördögről való rutén mondákban ugyanis e dualisztikus fölfogáshz képest a sötétség fejedelme istennel egyrangú és vele szűntelen harczban áll ép úgy, mint a sötétség hatalmai az ős természeti vallásban a világosság szellemeivel. Az ördög leginkább a vizekben, kivált a mocsarakban és pocsolyákban szeret tanyázni, és ezért a molnárlegényekkel jó czimboraságban van. „Az ördög nem olyan szörnyű, mint a milyennek festik”, tartja róla a rutén közmondás, és a mondákban csakugyan igen gyakran mint valami jóindúlatú és jókedvű, sőt az embereken szívesen segítő pajtás szerepel. Rendesen emberi alakot ölt, de nagyon szőrös testű, s kecskeszarva meg kecskeszakálla van. Ügyes, okos ember könnyen rászedheti és megtréfálhatja az ördögöt. Ezért az ördögről való rutén mondák nagyobbrészt humoros vagy erkölcsi tartalmúak, melyekben az igazság és okosság rendesen legyőzi a tisztátalan őserőt.

Nagyon el van terjedve a boszorkányok (widmy) és varázslók, vagy boszorkánymesterek (widmaký) erejében való hiedelem. Bűvös erejük minden jelével mythikus eredetre vall. A róluk szóló mondákban a boszorkányok és garabonczások mindenféle csodás dolgot művelnek: parancsolnak az esőnek, harmatnak, jégesőnek, a felhőknek és szeleknek; elcsenik az égről a holdat és csillagokat; a levegőn át szárnyalnak és így mennek a £ýsa horá-n tartott gyülekezeteikre, a hol az ördöggel különféle mulatságokat tartanak; tetszés szerint állati vagy egyéb alakokat ölthetnek, hogy az embert mindenfajta gonosz csellel bosszantsák és üldözése elől menekűljenek. Boszorkány minden faluban akad. A boszorkányság az illetőnek veleszületett tulajdona; néha már egészen fiatal leányok is gyakorolják. Az ilyenek el tudják venni a tehén tejét, baleseteket, betegséget, sőt halált is okozhatnak.

Ugyanebbe a körbe tartoznak a p³anétnyky nevű garabonczás-féle varázslók és a jósok (znacharý vagy znacharký). Amazok kivált a jégesőt és záport intézik, emezekhez pedig tanácsért fordúl a nép különféle bajos dolgaiban, kivált betegségek esetén, mert az ilyen javasoknak nagy számmal vannak mindenféle kurúzsló szereik, talizmánjaik és varázsigéik.

A „templomocska” (cerkowcia) nevű húsvéti játék a horodenkai kerületbeli Tyszkowce faluban. Szuchiewicz Vladimir fényképének fölhasználásával, Zuber Gyulától.

Az ördögnek valamely boszorkánytól való gyermeke az upýr (vampir). Vannak eleven és holt vampirok. Amazoknak vörös, duzzadt az arczuk. A holt vampirok nem rothadnak el koporsójukban, hanem éjféltájban kimásznak sírjukból, zárt ajtókon át is bejutnak az emberek lakásaiba, a hol rokonaiknak a vérét szívják. A vampirt úgy lehet fölszabadítani, ha nyárfa karóval döfik át a szívét.

Mindezen kisérteties és csodás erejű alakok a felhők daemoni hatalmáról fönmaradt, de elhomályosúlt képzetek származékai, melyek a nép hitében költői alakító erővel megszemélyesítve színeződtek ki.

Nagyon elterjedt a rutén népnél a varázs-farkas (wowku³ák = lykanthropos) létében való hit. E hiedelem szerint némely varázslók éjszakának idején maguk is farkasokká változnak, olykor azonban gyűlölségből, vagy bosszúból más embereket változtatnak farkasokká, s azoknak mindaddig farkas-alakban kell bolyongniok, a míg valaki az emberi nevükön szólítva meg nem szabadítja őket. E félig mythikus lények a felhők hitregei képzetének az állat-szabásútól az ember-szabásúhoz való átmeneti alakúlatai.

Nagy számmal vannak azok a népmondák, melyek embereknek fák, virágok, csillagok, madarak és egyéb állatok alakjába való átváltozásáról szólnak. Ezek némelyike nagyon hasonlít a régi görög és római átváltozási mondákhoz, a miből szintén nyilvánvaló, hogy a rutének ősi pogány vallása pantheista volt. Az a monda, a melyben a hajadon nyír- vagy nyárfává változik, a babérfává lett Daphne nympha regéjét juttatja eszünkbe. A kozák, a ki megszökött kedvesével sehol sem talál eskető papot, tövisbokorrá, a szeretője pedig laptarózsává változik. Az ilyen virágregék különösen nagyon számosak. Az árvácska (Viola tricolor) egy legényből lett, a ki tudtán kivűl a saját húgát vette feleségűl. Három mostohaleányt, a kik nem őrizték meg a kender arany hajtását, a mostohaanyjuk tűzhalállal ölt meg; hamvaikból lett a paradicsomfa, a menta és a télizöld. A megölt leány lelke a laptarózsába száll, s az ennek ágából metszett furulya árulja el az ártatlanúl meggyilkolt leány halálát. A hirhedt hajdamakról (haramia) szóló régen, a ki sok mások között a saját szüléit is megölte, a szülék lelke arany, a többi áldozatoké pedig ezüst almává változik, s ez alma azon a fán terem, a melyet a vezeklő gyilkos ültetett és egy távoli forrásból térdén csúszva, a szájában hordott vízzel öntözgetett.

Nem kevésbé számosak a madarakká vagy egyéb állatokká változott emberekről való mondák. Leggyakoribb közöttük a kakukká való átváltozás. A boldogtalan meny, az anyját gyászoló leány, vagy a fiát sírató anya kakukk-alakot ölt. A kakukk (a rutén zazúla nőnemű szó) és a fülemüle (so³owij hímnemű szó) a néprege szerint egy hajadonnak az iker-gyermekei, a ki anyja akarata ellenére lett egy kígyónak (wuŸ hímnemű szó) a felesége. A leány anyja e gyermekeket meg akarta ölni, de a leány a fiúcskát fülemülévé, a leánykát kakukká, magát pedig árvacsalánná varázsolta.

Valamikor a gólya is ember volt, a kir az Úristen egy zsák kígyót, békát, gyíkot és egyéb csúszó-mászó állatot bízott, hogy a zsákot, bele nem kandikálva, dobja egy tóba. A kiváncsi ember azonban kióldta a zsákot, szétszalajtotta annak tartalmát s ezért büntetésűl gólyává lett, a kinek most a kígyókat, békákat és más efféléket szűntelen vadásznia kell.

Az egyszeri molnár, a ki a bundáját kifordítva medvének akart látszani, hoy a földön járó Üdvözítőt és Szent pétert megijeszsze, büntetésűl csakugyan medvévé változott.

Emberi lelkeknek halál utáni állapotukban különféle állatokba költözéséről is sokat regélnek, s az ilyen átváltozások rendesen valami gonosz tett, átok vagy szerencsétlenség következményei, és szintén a pantheista fölfogásban gyökereznek.

A rutén nép mondáiban nem csupán a szemmel látható természeti jelenségek, hanem egyes elvont fogalmak is személyesített alakot öltenek. Így a nép a jószerencsét (dóbra dóla) és a balszerencsét (nedóla, bidá vagy z³ýdni) is megszemélyesítve képzeli. Mindenkivel vele születik a maga szerencséje, a mely holtáig kiséri. A jószerencse (dóla) olyanféle alak, mint a rómaiak Fortunája. Ép így személyesíti a nép az igazságot (práwda) és a hamisságot (krýwda) is, továbbá a hét legszentebb napjait, a vasárnapot (nedila) és a pénteket (œwiatá piátnycia). E mondákban az erkölcsi vezérelv rendesen az, hogy az igazság végűl diadalt arat a hamisság fölött, hogy az igazságot sem tű, sem víz nem pusztíthatja el s végűl mindig napfényre derűl.

E csoportba tartoznak az Istenről, Jézusról, az apostolokról, a Boldogságos Szűzről és a szentekről szóló legendák, a melyek ugyan a szentírásból vagy egyéb vallásos iratokból merítvék, de egészen a rutén nép fölfogásához illeszkednek. Ide járúlnak még oly legendák, a melyekbe a keresztény elemek csak később kerűltek a régi mythikus tartalom helyébe. Kiválóan érdekesek pedig a túlvilági életről szóló mondák, a melyeket egyideig halottaknak vélt s a néphit szerint a másvilágról visszatért vénasszonyok szoktak regélni. A túlvilági híradások a bűnődő lelkek büntetéseidől adnak egészen a nép fölfogása szerinti képeket. Éltükben egymással viszálkodó testvérek a pokolban mint kutyák marják egymást szűntelen. A könyörűletesek, a kik szívesen osztottak alamizsnát, dúsan terített, a fösvények ellenben üres asztaloknál ülnek. Égő bokor mellett didereg az olyan ember, a kinek szívtelensége miatt a téli időkben nála szállást nem kapott szegény a szabad ég alatt megfagyott. Egy másiknak pedig a torkából patakzik a víz, de mégis olthatatlanúl szomjazik, mert életében forró nyári napon egy vándornak nem akart a nála lévő ivóvízből adni. Fukarok forró szurokban, egy ifjú pedig övig zsarátnokban áll, mert nem akarta a sorsvetés által neki szánt hjadont feleségűl venni, sőt agyon akarta verni, hogy szabadúljon tőle. Nyársakkal üldözik az ördögök egyik gödörből a másikba a kezében kígyókat szorongató hírhedt haramiát, aki sok embert s közöttük a szüléit is meggyilkolta. Fönn az égben trónol Krisztus és a Szűzanya, a ki aranyfonalból köt harisnyát, melyhez a gombolyagot jó gyermekekből lett angyalkák tartják.

A mythikus mondáktól a történelmi hagyományokhoz való átmenetűl tekinthetők az oly regék, melyek ugyan valamely történelmi nevezetességű személyhez vagy helyhez fűződnek, de egészben mégis a nép képzeletének a szülöttei. A történelmi mondák is tévednek ugyn egy-egy adatban, de azért mégis igen fontosak, mivel bennök a rutén népnek a maga nemzeti múltjáról való fölfogása és elmélkedése tükröződik. E hagyományaiban a nép feltűnő nyugalommal szemléli a tőle távolabb álló múltat, a melynek megtörténtében mintha neki semmi része sem volna. Lelke egészen közömbös, és akármit regélnek is neki e hagyományok, nem igen látszik rajtuk mélyebben megindúlni.

A régibb korszakokból eredő hagyományok, melyek a rutén népnek a törökök és tatárok ellen vívott harczait emlegetik, még mythosi nyomokat is tartalmaznak. A kozák-korszakból valókban már a történelmi emlékek kerekednek felűl, habár olykor egy-egy újabbkori hős, mint példáúl Palij is egészen a mythikus hősök színében tűnik föl.

Egész külön csoportba valók az állatmesék, melyek a hajdani állatéposz töredékeiűl tekinthetők. Ezek különben az árja népek közös tulajdonai. A néphit szerint valamikor minden állat emberi nyelven beszélt. A nomád korszakban az ember egyáltalában közelebb állt még az állatokhoz, melyeknek szintén emberi érzést, gondolkodást, cselekvést, sőt beszédet is tulajdonított.

Az állatmesék különösen elmés, humoros és ötletes voltukkal tűnnek ki. A rutén népet ért szerencsétlen viszontagságok mellett is jókora számmal maradtak fönn az olyan tréfás és metsző élű történetkék e nemzetiség hagyományai között, a melyek maró gúnynyal támadják és ostorozzák mindazt, a mi e nép gondolkodásával és akaratával ellenkezik. A népléleknek ezen és egyéb alkotásai, mint a népdalon és mondán kivűl a közmondások és találós-mesék is, szintén becses forrásai a nép világnézetének és bölcselkedésének, és egyúttal annak is bizonyítékai, hogy a szellemi világosság sugarai oda is elhatolnak, a hová a tulajdonképeni fölvilágosodás még el nem jutott.

Az örmények. Bo³oz Antoniewicz Jánostól, fordította Katona Lajos

Az 1820-ik év tavaszán a Velencze melletti San Lazzaro sziget mechitarista kolostorának egy tudós szerzetese, Minas Pysyschkiánz, tanulmányútat tett Lengyelországban. 1830-ban megjelent útleírásában, melynek a czíme „Dschanabharhortutiún i Lehastán jew hails gochmánz pnagiá³ys i hajgazánz serelóz i nachiáz Aní kachakín” (Lengyelországba és egyéb vidékekre való útazás, melyeket az ősrégi Ani városból eredő örmények laknak), útazásának czéljáúl azt tűzi ki, hogy történelmi forrásokból és személyes tapasztalataiból földerítse történetét és népéletét, múltját és jelenét azoknak az örményeknek, a kik már a XI. században, tehát kevéssel Ani város elpusztúlása után menekűltek Lengyelországba s ott vendégszerető fogadtatásra találtak. Meg akart győződni az örmény néptörzs ez idegenbe kerűlt hajtásának szívós ellenálló erejéről és nemzeti öntudatának mértékéről, nemkülönben arról, vajon népe, mely Ázsiában mint a nyugati műveltség terjesztője oly dicső föladatot végzett, elég kitartással őrzi-e itt ellenkező irányú haladásában, keletről nyugatra jutva s itt századokon át megtelepedve, a maga sajátszerű keleti jellemvonásait.

Minas Pysyschkiánz, a ki nevét a hangzatosabb és előbbkelő „de Medicis”-re szereti fordítani, figyelmes és tudós útazó. Könyvekről és kézíratokról ad hírt, s meglepő tudósítást közöl Lembergen nyomtatott örmény zsoltárokról és orvosi könyvekről; félig elmállott sírkövek és emléktáblák fölíratait betűzgeti és fejti meg, rendbe szedi a történelmi események évszámait és összefoglaló áttekintést ad az elmúlt dolgokról. De a hol a maga korának állapotáról és az örmény népéletről kellene szólnia, ott szűkszavúvá és szinte kedvetlenné teszi a kevés följegyezni való. Csak úgy sebtében említi, hogy jelenleg Lembergen száznál alig több örmény család található, a kik különben nagyrészt a vidéken laknak; továbbá külön megemlítendőnek tartja, hogy a lembergi örmény apáczák kolostorában az imádságokat „még” örményűl mondják.

A tudós szerzetes bizony megkésett vagy százötven évvel. Ha a XVII. század második felében járt volna ily utazó, mondjuk, esetleg Luigi Maria Pidou atya társaságában, aki itt éveken át fáradozott a Rómával létesítendő vallási egység érdekében: akkor még tömör s nemzeti színezetű csoportban találta volna az itteni örménységet. Akkoriban még kivétel nélkül a saját nyelvükön beszéltek; megvolt a saját itélőszékük és törvényük; vagyonosak és ennek folytán hatalmasok valának; sokféle kiváltságnak örvendtek, melyeket okosságukkal és ügyességükkel szereztek a lengyel királyoktól s ország-nagyoktól, a városi hatóságok minden, gyakran elég heves tiltakozása ellenére. Az ő kezükben lévén Lengyelország egész keleti kereskedelme, de nemcsak a Levantéval, hanem Európa éjszak-nyugati felével is élénk összeköttetést tartván fönn s egész az Amstel torkolatáig jutva és ott nevezetes gyarmatot alapítva, nem csoda, ha némileg világpolgárokká lettek. De azért egyúttal érezték a lengyelséggel való szoros összetartozóságukat is, melyet városi és nemzetéleti közös érdekeik fűztek mind bensőbbé. A politikai élet hullámzásai ugyanis e kereskedő népséget mindenkor nagyon közelről és nagyon mélyen érintették, mert tudva lévő, hogy a kereskedelem, a közgazdasági életműködésnek e legfínomabb műszere, érzi meg leghamarább és legerősebben a közállapotok válságos fordúlatait.

Valószínű, hogy az örményeknek keleti hazájukból való kivándorlása fővárosuk, Ani elpusztúlásával kezdődik, melyet 1064-ben döntött romba Alp Arszlán, a szeldsukok szultánja. De hogy 1183-ban már egy fatemplomot építettek volna Lembergen, mint Pysyschkiánz mondja, az nagyon kétséges; hihetőbb azonban az a másik tudósítás, a mely szerint Leo rutén fejedelem a város alapítása alkalmával annak éjszaki részén jelölt ki számukra lakóhelyeket. 1365-ban Nagy Kázmér király a magdeburgi városi jog behozatalával egszerre külön törvénykezést biztosított számukra, 1367-ben pedig szabad vallásgyakorlatot Gergely örmény püspök fönhatósága alatt. Minthogy állandó összeköttetésben maradtak az anyaországgal, apránként mindegyre újabb kivándorlók érkeztek és nagyobb időközönként egy-egy nagyobb csapat is járúlt a megtelepűltekhez; így példáúl a XV. század elején, de nem egyenesen az anyaországból, hanem oláh földről, mely az örményeknek mindenha kedvelt közbenső állomásuk volt.

Kuty-beli örmények. Hecht Vilmostól

A „lembergi örmények régi jogá”-t I. Zsigmond király erősítette meg 1519-ben egy latin fordítás alapján. Jogtörténelmi szempontból ugyan kevésbé, de annál érdekesebb e törvénykönyv műveltségtörténelmi tekintetben. Minden szigorúbb rendszer nélkül elegyűlnek benne ó-testamentomi és keresztény, sajátosan örmény és egyetemes európai fölfogások, polgári és bűntetőjogi határozmányok meglehetős tarkán össze-visszahányva. Az örmény népjellemnek kereskedő, vagy jobban mondva pénzhajhászó hajlamára vall mindjárt a bevezető fejezet, mely a János örmény királytól elrendelt vasárnapi munkaszünetről és a vasárnap megszenteléséről igen jellemzően intézkedik. A mezei károkért, egy megsebzett ökörért vagy egy ellopott borjúért járó bírságokat általában a becslés szerinti értékhez mérten szabják meg; ha ellenben egy örmény valamely fajabelit megöl, a törvény ugyan elméletben elismeri, hogy az emberi vér fölbecsülhetetlen és így kiontásáért a pénzbüntetés jóformán erkölcstelen, mindazonáltal a bnös mégis fizessen 365 arany forintot, még pedig „azon bölcs oknál fogva”, mivel az emberi test 365 tagból áll, és az évnek is ugyanennyi napja van; ilyen „rendkivűl szigorú” büntetés különben már azért is jogos, hogy az emberi élet biztonsága jobban meg legyen oltalmazva; örmények és „keresztények” között előfordúló gyilkosság esetében az általános törvények érvényesek.

Az örmény törvényszék, a „huz”, a mely a lembergi érseki palotában volt, tizenkét, többnyire életfogytig választott bíróból állott a legidősb elnöklete alatt. Kisebb örmény községekben, a hol kétségtelenűl ugyanezen törvény szerint ítéltek, hat, vagy mint Jaz³owiecben, négy bíróval is beérték. Az örmény törvényszékek (tadarán) egész a XVIII. századig fönmaradtak; 1736-ban úgy ezeket, mint az örmények egyéb kiváltságait még egyszer megerősítették, 1784-ben azonban Lembergben végleg föloszlatták és teendőiket a városi hatóságra ruházták.

Már Jagie³³o Ulászló alatt saját városrészt kaptak az örmények Lembergben közel a belvároshoz. Innen indúltak ki jól szervezett és erősen fölfegyverkezett karavánjaik a Keletre a vitéz és okos karaván-basa vezetése alatt, a kinek sok e veszélylyel járó föladat rendes foglalkozása volt. Ide tértek vissza azokkal a csillogó-villogó, tarka-barka drágaságokkal dúsan megrakodva, a melyeket Keleten összevásároltak; itt terítették ki árús boltjaikban az azúr-kék nyíratlan bársonyt, a zöld damasztot, a karmazsin-piros aranyrojtú „tabin”-t, a szép mintázatú selyem mukadim-öveket, török sálokat és csamleteket, szattyán-bőröket s mohair-szöveteket, – mindezt azon üdén és a keleti festő- és szagosítószerek édes illatától elárasztva. Nem csoda, ha egy-egy ily örmény karaván haza érkezése a lembergi előkelő hölgyvilágra nézve nevezetes esemény volt, a takarékos polgárságot ellenben tönkretétellel fenyegette. Egyebek közt ez is lehetett egyik oka annak az ellenséges indúlatnak, melylyel a lengyel polgárság már régóta viseltetett irántuk. Mert az örmények mindenkor jó viszonyban igyekeztek lenni a királylyal és a kormánynyal, s tudták a módját, hogy hogyan tegyenek szert mindenféle haszonhajtó kiváltságra, sőt akárhányszor kieszközölték, hogy a lembergi városi hatósággal való pörös ügyeikben az ő javukra történt a döntés. 1505-ben meg már épenséggel teljes vámmentessége szereztek maguknak nem csupán a keleti, hanem a litván, porosz és sziléziai árúkra is. Ezentúl az örmény boltokban Kelet kincsein kivűl a porosz borostyánt, magyar kaszák és kések mellett a velenczei ötvösség remekeit is ott lehetett találni. Ilyenformán valósággal nélkülözhetetlen részéve lettek a társadalmi szervezetnek, a miben nagy segítségükre volt ügyes és megnyerő föllépésükön kivűl, hogy sok nyelvet beszéltek, s így tolmács, ügynök, alkusz és közvetítő szerepekre kiválóan alkalmasok voltak. 1538-tól kezdve, csakugyan bérbe is vették Lemberg városától a hivatalos tolmács jövedelmét, a mely hivatalt igen jól jövedelmező általános közvetítő-irodává bővítették ki az összes külföldi kereskedők és érdekeltek számára. Az sem volt ritkaság, hogy művelt osztálybeli örmények kisérték el a királyi követeket keleti útjaikra, sőt olykor helyettesítették is őket. Az előkelő társadalmi állás és szembeszökő vagyon gyarapodás, melyre a XVI. században szert tettek, többször arra indította a lembergi polgárságot, hogy kiváltságaik korlátozását sürgesse, kérelmezze. A beviteli kereskedelem kizárólagosságának ideiglenes eltiltását ugyan Zsigmond Ágost király 1563-ban megint visszavonta, 1577-ben azonban boltjaik számát 22 gazdagabbra és 19 szegényebbre házaikét pedig, melyek közűl egynek sem volt szabad a Ring-téren állania, 1600-ban egy másik rendelet 79-re korlátozta. Serfőző jogot nem kaptak, csak két bor-, három méhsör- és négy sörházat tarthattak fönn; továbbá csak két-két varga, szabó és szűcs, meg csak egy festő lehetett az „örmény nemzet”-ből az illető czéhek tagja.

A következő évtizedekben két följegyzésre méltó eseménye van a lembergi örmények történetének, melyek tetemesen enyhítették a „natio armenorum” és a „keresztények” közötti ellentéteket. Ezek elseje a gregorianus hitvallásról a római katholikus hitre térésük, melyet az 1627-ben Lembergben püspökké, 1635-ben pedig Rómában érsekké szentelt Torosowicz Miklós hajtott végre 1667-ben, bátran szembeszállva az eretnekek legtüzesebb ellenállásával és a patriarchának őt sújtó egyházi átkával. A második e két nevezetes fordúlat közűl az örmények hazafias magatartása Lembergnek 1648-ban Chmielnicki Bohdan csapatai által való ostromlása alatt. 1653-ban tíz további házra nyertek engedélyt, még pedig a Ring-téren, továbbá három új boltra és a rövidárúknak kicsinyben való eladására, a mit régebben csak háborús időkben és esetről-esetre engedtek meg nekik. Kérdés azonban: vajon ez újabb szabadalmakat teljes mértékben fölhasználták-e?

1650 körűl ugyanis a lengyelországi örmények már meghaladták volt hatalmuk és tekintélyük tetőpontját. Hanyatlásuk sokkal hirtelenebb, mint a lengyel városi életé és a keresztény polgári elemé általában. A kozák háborúk, a borzasztó török ostromok mély sebeket ejtettek az egész lengyel és rutén népességen, a majdnem kizárólag kereskedelemből élő örménységre pedig valósággal halálos csapást mértek. A Kelettel való kereskedelmi összeköttetésük megszakítása életerüket metszette ketté.

Az 1731-ben elrendelt új házadó összeírása alkalmával már a 89 engedélyes helyett csak 71 örmény háztulajdonost találunk. Ha tehát már az ingatlan vagyonuk által lekötöttek száma is az eésznek egy negyedével csökkent: mennyivel nagyobb lehetett az apadás a kiskereskedők, szatócsok, iparosok, ügynökök és csíszárok napi kereset után látó népségében. A jaroslaui, brodyi, z³oczówi és jas³owieci örmény gyarmatok a XVIII. Században lassanként kipusztúlnak, vagy a lengyel lakosságba olvadnak, minthogy az örmény nemzeti nyelv mellett mindinkább lábra kap a lengyel; törvénykezési irataikat már a XVII. Században nagyobbrészt lengyelűl írják; a legrégibb lengyel szövegű örmény síremlék pedig, a melyről e czikk szerzője tud, 1600-ból való, a legkésőbbi örmény fölírat Lembergben talán az 1686-ban elhalt asdabadi származáú, tehát nem itteni illetőségű Owanésnak (János), a Do³watawor (gazdag) Chotscha Nawasartin fiának sírján olvasható. A vidéken a kispolgárság körében az örmény nyelv a lengyel mellett egészen a jelen század első évtizedeiig fönmaradt; legkésőbbi emléke alighanem a nem rég Jaz³owiecben kiásott 1807. (!) évi sírkő.

Kétségtelen, hogy sok eretnek család vallási okokból és a fölöttébb ravasz Torosowicz érsekkel való hosszas küzdelembe belefáradva, kelet felé Bukovinába és Oláhországba húzódott. Ilyen módon mind több-több bolt záródott be mindenkorra, és az élelmes kereskedők bizonyára nagyon kedvük ellenére mondtak búcsút a hajdan fajuk iránt oly vendégszerető lengyel földnek; sok jómódú, tekintélyes örmény-katholikus család azonban, kivált a nemesi rangra emelkedettek és háztulajdonosok közűl, megmaradt az országban. Ezek már teljesen bele élték magukat a lengyel állapotokba, sőt egyes esetekben már rokoni kötelékbe is léptek a lengyel családokkal. Minthogy pedig kereskedésből többé nem élhettek, birtokot cseréltek, s a magas örmény süveg helyett a földmíves széles karimájú szalmakalapját tették fejükre. Örményország arany gyümölcsei helyett Podolia piros búzája lett a jövedelemforrásuk. Így történt, hogy Pysyschkiánz atya 1820-ban a száz családot tevő örmények nagyobb részét már a vidéken lakónak mondhatta.

Owanes Minas örmény nemzeti viseletű képe a XVIII. Századból. A velenczei San Lazzaro sziget mechitarista kolostorában lévő eredeti nyomán, Siegl Károlytól.

A lengyelországi örmény lakosság megapadásának, nemzeti sajátságaik tünedezésének és élénk keleti színezetük elfakúlásának azonban a mondottaknál még mélyebben rejlő okai is voltak. Ha ugyanis a vaspályák aczélsínjei, a városi lakosság fekete kaputja és a nemzetközi munkáshad kék újjasa már a tősgyökeres városi lakosság nemzeti viseletét és hagyományos szokásait is majdnem teljesen kipusztították: mennyivel előbb meg kellett ennek történnie egy környezetétől nagyon is elütő, valósággal exotikus néptöredékkel.

Továbbá fontolóra veendő, hogy a mai Európa az egész Keletet jóformán a maga tetszése és izlése szerint igazgatja és az ottani kereskedelmet teljesen a maga intézményei mintájára rendezte be. A Nyugat ma már egészen maga látja el keleti üzleteit, nincs szüksége közvetítőkre és egy népnek sem juttat külön kereskedelmi terűleteket azokban való kizárólagos hatáskörrel. A honi ipar különben is számos keleti terméket pótol, és az a mesés varázs, melylyel valaha a gyermekded lelkeket a tündérregék honából eredő termékek lebilincselték, a megszerzésükkel járó csodálatos kalandok és nem csekély veszedelmek által is izgatván a képzelődést, ma már szintén köddé foszlott. Az igazán keletiektől gyakorolt kereskedelemnek ma már valódi torzképe a vevők híján álmodozva szemlélődő török a mga szőnyeges és rózsaolajos boltocskájában. Igaz ugyan, hogy másfelől épen a mi századunk talán minden előbbinél jobban kedvez a nemzeti sajátszerűségek föntartására irányúló törekvéseknek. A hol azonban a nemzeti élet pusztán a békés családi körre és a szóbeli hagyományra szorítkozik, ott nem tartható fönn, mert századunk csak az alkotó és nem a meddő eredetiségnek kedvez. A népiskolai könyvecske és az újság nyelve hatékonyabb és hódítóbb, mint az, a melyen az anya gyermekének az első mesét mondja.

Ezek az okai annak, hogy miért maradt a hajdani örmény nemzetből Lengyelországban alig több egynéhány ezernél, és hogy az egész lengyel Keletből nem látni ma egyebet e különben szívós faj mélyebb lelki és arczszabási sajátszerűségeinél, meg a külön örmény-katholikus szertartásnál. Ez az oka egyúttal annak is, miért tűnt el a lembergivel egyidőben a hajdan oly hatalmas lengyel-örmény és katholikus amsterdami gyarmat is a Krom-Boom-Slot mellől.

Elfakúlt ez a „gulden bladzijde in ’t boek von Amstels roem” (ez az arany lap Amsterdam történeti könyvében), és mindenkorra elszakadtak a hajdan Amsterdam és Lemberg közt oly serény szorgalommal szőtt szálak, a mikor gyakori eset volt, hogy régi lembergi czégek ifjabb tagjai fiókokat létesítettek az Amstel partjain. Csupán a Szent Antaltól nevezett szegények-iskolájának egy húsvéti báránynyal díszített szerény márvány-tábláján beszéli még ma is a fölírat, hogy ez az épűlet valamikor, az örmény időszámítás szerint 1198-ban a mienk szerint 1749-ben állított örmény templom volt, melyet az ideiglenesen Galicziában is megtelepűlt Owanes Minas emeltetett. Alkotásának emlékére álljon itt jelenleg a San Lazzaro szigeten őrzött képmásának lenyomata, a mely mint viselet-kép is érdekes.

Dél-Tirolnak a ma már nagyon gyérülő ladin népecskében megvan a maga felötlő néprajzi különlegessége. A ki a grödeni völgy mesés szépségű sikátorában a szeszélyes alakzatú dolomit hegyek lábánál járva, a Lionardo da Vinci tájképeihez hasonló vidékben gyönyörködik, egyszerre csak egészen más sajátságú szokásokat vesz észre és igen különösen hangzó nyelvet hall. A nagy szakállú férfiak ép olyan napsütött és becsűletes jó képűek, a festeni való csinos leányok ép olyan erényesek és derűlt tekintetűek, mint az itt faragott Szent Józsefek és Madonnák. Ha nem ilyen költői bájjal is, de azért szintén bizonyos eredeti tájképei színezettel lep meg bennünket a Czeremosz melletti Kuty városka a monarchia legszélén, Galiczia legkeletibb zugában. Ez Galicziának a grödeni völgye, afféle néprajzi csecse-becse, egy picziny darabkája Keletnek.

Kuty örmény-katholikus község ma mintegy 1.200 lelket számlál. Lakóinak szláv és oláh elemekkel már erősen kevert szavait 1886-ban gyűjtötte össze dr. Hanusz tanár. Azonban nem ismerek népet, melynek az arczúlatát a rajzón, és nyelvét a nyomtatott betű olyan tökéletlenűl ábrázolná, mint ezét a maroknyi örménységét. Ha elnézi az ember, a mint földszintes tiszta házaik födött tornáczai kezeiket összekúlcsolva és szemüket félig lehúnyva arról a boldog országról álmodoznak, a hol fillért vetve „vörös” aranyat lehet aratni: közönséges tétlenűl révedező keletieknek tarthatná őket. De ha egyszer az útcza csoportba verődve negyed órákig ránczigálják és czibálják egymás jobb kezüknél fogva, hogy valami nevetségesen csekély üzletet kössenek, akkor bezzeg kimeresztik hosszú pilláktól árnyalt nagy szemeiket, melyeknek előbb lomha álmossága hirtelen ragyogó, erélyes, szinte szúró fényben csillan föl. Beszédük, mely csak az imént olyan lustán és immel-ámmal eredt ki a fogaik közűl, egyszerre egymást kergető sziszegő hangokban csörtet rohanó hegyi patakhoz hasonlóan a hörgő torokhangokon át, s már a mindig erősen megnyomott hosszú végszótagok is sajátszerűen szökellő jellemet adnak e hadaró beszédnek, melyből az ember eleinte csupa kérdő mondatot vél kihallani. A szegény magánhangzók sorvadt ágakként alig bírják el a mássalhangzók buja sűrűségű lombozatának rájuk nehezedő terhét.

Az örmény lelkűlethez hasonlag e nép testalkotása is végletek közt ingadozó. De mindnyájukkal közös a sötét arcszín, a nagy, fekete, szinte ibolyásba játszó szem, melynek szúró, kicsiny a csillaga; továbbá az aránytalanúl nagy, fölűl erősen hajlott orr, a hátra hanyatló homlok, a keskeny, igen csúcsos koponyaalkat, valamint a férfiaknál igen szőrös test, az arczot egész a szemekig benövő szakáll, a szerfölött sűrű fekete (kivételesen vörös, de soha nem szőke) kóczos haj, a mely nagyon gyakran korán kihúll.

Ezen általános jellemvonások mellett az örményeknek két élesen megkülönböztethető typusa van. A jóval nagyobb szám kicsiny, zömök, köpczös, de nem igen izmos alakokból áll, kiknek nagy vaskos orruk, húsos alsó ajkuk és kissé halvány arczszínük, aránytalanúl hosszú karjuk és derekuk, továbbá apró lábaikon feltűnően himbáló tipegő járásuk van.

A második typusúak a magas szikár termetű, kisség hajlott gerinczű, keskeny ajkú és ugyancsak keskeny orrú alakok. Ezeknek föltűnően barna arczbőréről mondotta tréfálkozva a gonosz Jan Lam, hogy „tintát izzadnak”. Járásuk nyugodt, taglejtéseik előkelők és méltóságosak. Herkulesi termetű, tagbaszakadt, izmos alakok, az örmény nép közt egyáltalában nem találkoznak. A nők közt is ritkák a föltűnő vagy épen meglepő szépségűek; sőt e sorok írója alig emlékszik, hogy valaha karcsú magas termetű örmény nőket látott volna. Egyáltalában nem dicsekedhetnek azzal, a mit kivált nyugaton a lebilincselő női szépség jelének szokás tekinteni. A korán érett leányok és ifjú asszonyok közt azonban elég gyakori a sajátszerűen vonzó és komoly méltóságával elbájoló alak. Okos, de kissé hidegen álmodozó, bágyadt fényű szemük, sötét halvány arczszínük, szép fekete hajuk, vonásaiknak szembeötlő nemessége, az ősrégi és élénk szellemi életű fajoknak e rendes öröksége, mely még férfiaknál is pótol némely igen nagy szépséghibákat, – sokszor valóban szép egészszé egyesűl. És e „szépségek” épen nem gyorsan hervadnak; ellenkezőleg, talán az a kár, hogy túlságosan is erősen virúlnak.

Húsz évvel ezelőtt Kutyban elvétve és különösen ünnepi alkalmakkor férfiak még viselték az örmény nemzeti öltözetet. E viseleten azonban kevés az eredeti, s az oláhok és más keleti népek is nagyon hasonló ruházatban járnak. Azonban meglehetős pontossággal megállapíthatjuk, hogy milyen volt a múlt századi örmény viselet. A XVI. századra nézve ott vannak a bukovinai Voronecben levő kolostor-templomnak igen nevezetes falfestményei (1546.), melyek a gyönyörű fekvésű egyház egész nyugati oldalát borítva az utolsó ítéletet ábrázolják. A képek alsó sorában látható csoportok között, melyek a föltámadásra egybesereglett népeket tűntetik föl, a tatárok és arabok tömegében ott láthatók az örmények is (lyk arminski) patriarchájuk vezetése alatt. Egynek kék hajtókás hosszú szürke köntöse és magas szürke süvege van, a másikon sötétkék ruha ugyanolyan, de fölhasított újjakkal, a harmadikon aranynyal átszőtt és piros virágokkal mintázott hosszú talár bő felső újjakkal és hasított szűk újjú, vérvörös kaftán látható. A XVII. század örmény viseletét Rembrandtnak azon gazdag öltözékű remek saját arczképén tanúlmányozhatjuk, melyet három évvel ezelőtt Kums kisasszony kevéssé ismeretes, de fölötte értékes antwerpeni magángyűjteményében látott e sorok írója. A viselet valódiságában senki sem kételkedhetik, tudván, hogy az efféléket nagyon szerette a nagy mester, a ki ez öltözéket bizonyára a Hoog-Boom-Sloot örmény telepén szerezte. Végűl a XVIII. századot illetőleg a már említett Minas képére hivatkozhatunk. Hogy a galicziai örmények egészen a XIX. század elejéig megtartották, vagy legalább nem vetették le teljesen ősi viseletüket, azt a mellékelt képen láthatjuk legjobban, mely Kraus János 1801-ből való pasztelljének a mása és a galicziai So³tan Abgarowicz családból való öreg nőt ábrázol (az illető 1822-ben halt meg).

Örmény öreg asszony nemzeti viseletben. (1801). A So³tan-Abgarowicz család birtokában lévő krétarajz után, Hecht Vilmostól.

A Kutyban lakó örmények majdnem kivétel nélkül kereskedők és iparosok is egyúttal. Afféle középhelyet igyekszenek elfoglalni a házi- és a nagyipar között, s a saját gyártmányaiknak összevásárlói, elárúsítói és külföldre szállítói is egyszersmind. Korunknak mindent különleges ágakra tagoló áramlata ez irányzatnak egyáltalában nem kedvez, és így nem csoda, hogy Kutyban kivált 1887 óta, a mikor a romániai határzár miatt a barom-kereskedést teljesen abba kellett hagyniok, mind jobban pang az üzlet. Sóhajtva emlegetik szegények a negyvenes és ötvenes éveket, vagy a mint ők mondják, – a faggyúgyertya régi jó idejét.

Akkoriban a Kuty-beliek kecskéiket és juhaikat a keleti Kárpátok bérelt legelőin tartották nyáron át; a tulajdonképeni kuty-i „évad” pedig öszszel kezdődött. A nagy számmal leölt állatok egy része füstölthús alakjában, mint „kozina” (adsumís) kerűlt forgalomba, a melynek fínom falatjai azonban csak jó gyomrok és ép fogak számára valók voltak; a nagyobb részt ellenben faggyú-gyártásra használták föl. Miután az állatok fejét és lábait levágták és a zsigereiket kiszedték, tuczatszámra óriási katlanokba dobálták és ott forró vízben kifőzték; a fölszálló faggyúdarabokat aztán lefölözvén, meghatározott súlyú nagy darabokba, úgy nevezett „kövek”-be gyúrták.

Erre következett a „magyarországi expeditio” nagy napja, mely elé öröge-ifja örömmel vegyes aggodalommal nézett. A faggyú-darabokat apró hucul lovacskákra málházták. Az örmények ugyan szenvedélyes lovasok, de csak a mennyire az üzletük kivánja, a mit igen jól jellemez e közmondás: „Lóháton az örmény Istenről is megfeledkezik, de mihelyt leszállt, rá sem gondol a lovára.” Elképzelhetjük, mennyi kéztördelés és milyen keserves könyhúllatások mellett történt a hátas és a teherhordó állatok fölszerszámozása és megterhelése, meg a málhák becsomagolása; micsoda jajveszékelés és siránkozás a búcsúzásnál, – hiszen különben nem volnának keletiek az örmények. Egy kis „bastang”, vagyis ajándék, a mit ilyenkor az útra kelők a hátrahagyottaknak, még gyermekek is a szüléiknek adni szoktak, rendesen enyhítette némileg a búcsúzás fájdalmát, annál is inkább, mivel ezt csak a haza viendő jóval nagyobb „bastang” foglalójának tekintették. Végre általános újjongás, kiabálás, kendők és kalapok lobogtatása közben megindúlt a karaván a „madsár jergír” (Magyarország) felé. – Ez különben már csak kisded mása volt a hajdani nagy karavánoknak, melyek a Fekete-tenger felé indúltak a világlátott és hadi dolgokban is jártas karaván-basa vezetése alatt, a ki jól ismerte az útat egészen az anyaországig, Etschmiadzinig; most már csak az volt lehető, hogy valamely magyarországi, mondjuk szatmári vagy máramaros-szigeti nagykereskedőt „fonjon be” a kuty-i szállító. Annyi bizonyos, hogy végtelen ügyességgel és óvatossággal tudtak dolgukban eljárni, mindig szem előtt tartván nemzeti közmondásukat, hogy „nem üt az ember ököllel az ár hegyére”, vagy „ha idegen városba mégy, és azt látod, hogy ott fordítva viselik a kalapot, te is úgy tégy.”

Kuty-beli örmények (nagyanya és unokája). Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Kutyba visszatérve, a kiviteli és „utazó kereskedő” változatosság kedveért megint iparossá, még pedig többnyire tabakossá (tabakár) lett. Az örmény közmondás ugyan szörnyen sajnálja, hogy „egy birkáról csak egy bőrt lehet lenyúzni”, de azért az évenként bevásárolt mintegy 30.000 birka még mindig elég bőrt adott, hogy 24 tabakos- és szattyángyárat munkával lásson el. Hosszú téli estéken aztán a haza vitt magyar bor mellett olvasgatták a szerzett százasokat, hozzájuk álmodván – a milliókat. Most már ezt a kisipart is elnyelte a gyárszerű nagyipar, és a 24 timár-műhelyből ma már csak egy van meg, és az is zsidó kézben.

A Kutyban, meg a még Sniatynban lakó örmények a többi „lengyel” örményektől abban különböznek, hogy nemcsak a felekezetükhöz ragaszkodnak szívósan, mint ezek, hanem ősi szokásaikat, hagyományaikat és megrögzött balvéleményeiket is híven őrzik, melyek közűl itt néhányat meg akarunk említeni. A szülők a megkeresztelendő csecsemőt egy hosszú zsinórral kötözik körűl, melynek a bogait a keresztelés szertartása alatt a keresztszülőknek kell föloldaniuk. A jegyeseknek a templomban kihirdetésükkor nem szabad jelen lenniök. Az eljegyzésnél (sanwóg), mely mindig a menyasszony házában, és csak a hosszadalmas, sokszor igen nehéz menetű tárgyalások, vagyis a hozományt illető alkudozások után történik, pap szenteli meg a jegygyűrűt. Az esküvő előtti estén a vőlegény házában egybegyűlnek ennek barátai és rokonai. A zene víg nótákat játszik , s e közben beköszönt a borbély s az összes jelenlévőket megborotválja vagy megnyírja (thegín), és mialatt a vőlegény fejét veszi munkába, két ifjú legény égő gyertyával áll mellette. Pisztolydurrogás jelenti, hogy a menyasszony ajándékait szállító követek megérkeztek. A ruhákból, fehérneműkből és egy pipából álló ajándékot azonban csak tréfás alkudozás után adják ki, melynek a végén az előbb igen magas követelést valami csekély „baschtang”-ra kell leszállítaniok. Ugyanekkor a vőlegény is átküldi menyasszonyának a maga ajándékait.

A lakodalom napján a férfiak előbb a vőlegény házában gyülekeznek; onnan indúl a hosszú menet; elől a czéhek haladnak, melyeknek legidősbje magas pálczán (kawazán) kendőt lobogtat[150]*, utánok megy a pap, végűl pedig a vőlegény barátaival a menyasszony házába, a hol édességekkel, borral és zeneszóval fogadják őket. A menyasszony öltöztetését csak ekkor fejezik be. A szoba közepén álló székre egy nagy vánkost tesznek, erre ül a menyasszony; a nyoszolyóleányok köréje állanak és egy, néha igen értékes (gyakran csak kölcsön kért) brilliántos koronát tűznek a hajára és földíszítik a mirtusos fátyollal. A menyasszony erre föláll és a nyoszolyóleányoknak, akik utána sorban leülnek a vánkosra, azt kivánja, vajha mennél elébb hasonló szerencsében részesűljenek. Mialatt a nászmenet a kocsikra vagy szánokra fölszáll, a mátkapárt mindenfelől czukorkákkal és édességekkel hajígálják. Az esketés alatt a vőlegény és a menyasszony feje fölé kis koszorúkat (byság) tartanak. A lakodalom utáni napon a meghívott vendégeknek a maradékból mindenféle ételneműt (darós) küldenek.

Kevésbé illendőnek tetszhetik a mi szemünkben a halotti torok (hokuláz) kétségkivűl ősrégi szokása, melyeken a megholtnak barátai és rokonai késő éjszakáig együtt maradnak, miközben az elhúnyt a szomszéd szobában ravatalán fekszik. A toron részt nem vevőknek egy rustá nevű süteményt és mézzel kent tejes kenyeret (ambráwe[151]*) küldenek. Hajdan a halottnak egy kis pénzt tettek a szájába és fehér vásznat a koporsójába. A zsinórt, melylyel a koporsóra mértéket vettek, a szoba mennyezetének valamely hasadékába szokták dugni.

Karácsony első napján a czéhek házról-házra járnak és az awedís-t (allaluját) éneklik. E több szólamú ének igen komoly és méltóságos dallamú; naivan tréfás és elbeszélésszerű szövege a késő középkor karácsonyi énekeivel egyező és későbbi keletkezésűnek látszik a dallamnál.

Ajsór e dóny[152]* dzynyntián, awedís Dzynáw Mariám z Hisús wortín, awedís z Hisus wortin z Surp Hokwen, awedís Ter tser jechaw jerek awur, awedís Jew wots hawn jerek chosiez, awedís Inkn i moren Der chosezaw, awedís „Mariam Majr jes ku dzara, awedís, Mariam dur zis asgerdutiun, awedís Jertam anim asgerdutiun, awedís Mariam mi ar zortin ³usin, awedís Zortin ³usin inknyn gusin, awedís” Kynac je³aw as wankerun, awedís Wozgi peran wartabiedin, awedís Kyrjec zortin aszgerdutiun, awedís Kir kyrjecin zajnupenajn, awedís Na tser gartar zajpnupenajn, awedís Te gygarta zsachmossaran, awedís

Kir kyrjecin zsachmossaran, awedís Na tser gartar zsachmossaran, awedís Te gygarta saraganaz, awedís Kir kyrjezin saraganaz, awedís Na tscher gartar scharaganaz, awedís Te gygarta zawedaran, awedís. Kir kyrjecin zawedaran, awedís Na tser gartar zawedaran, awedís Te gygarta zastwadzapan, awedís Astwadzapan miaperan, awedís Ints apechak wartabiedak, awedís. Cechu cechu je³an mydan, awedís Parag u jergan tucht kyrjecin, aedís Tyran i marjam chyrgecin, awedís Mariam jegu ar ku zortin, awedís Mezi tsane³ asgerdutiun, awedís Kanz wor gane warbedutiun, awedís.

Ma van a születés ünnepe, alleluja! Mária szűlte fiát, Jézust, alleluja! Jézust a Szentlélektől, alleluja! Három napja nem múlt még el, alleluja! Háromszor nem kukorékolt még a kakas, alleluja! Ekkor így szólt az Úr az Anyához, alleluja! „Mária, Anyám, én a te szolgád vagyok, alleluja! Mária, adj engem iskolába, alleluja! Tanítatni akarom magamat, alleluja! Mária, ne tartsd vissza a világosság fiát, alleluja! A világosság fiát és a Szűznek fiát! alleluja!” Elment és ama kolostorok egyikébe lépett, alleluja! Az anyja pedig aranyat vitt a tanítónak, alleluja! És a fiát beíratta az iskolába, alleluja! Fölírták neki az abc-t, alleluja! De ő nem osta az abc-t[153]*, alleluja! „Talán a zsoltárt olvasná?” alleluja! Fölírták neki a zsoltárt, alleluja! De nem olvasta a zsoltárt, alleluja! „Talán már a hymnusokat olvassa?” allaluja! Fölírták neki a hymnusokat, alleluja! De nem olvasta a hymnusokat, alleluja! Mivel talán bizony már az evangéliumot olvassa, alleluja! Fölírták neki az evangéliumot, alleluja! De nem olvasta az evangéliumot, alleluja! Mert a theogiát olvasta,[154]* alleluja! A theológiát (olvasta) mohó szájjal (folyékonyan), alleluja! Mint a szerzetesek és egyháztanítók, Alleluja! És számos nemzedék jött és ment, alleluja! És írtak (sok) könyvet, vékonyat és vastagot, alleluja! És elküldtek Máriáért, alleluja! (És mondának neki:) Mária, vidd el a fiadat, allaluja! Nem tanítanunk kell őt, alleluja! Hanem tanulnunk kell tőle. Alleluja!

A legnagyobb ünnepélyességgel vízkereszt napját ülik meg, melyen a vízszentelés után a pap egy feszűletet szokott a szenteltvíz-tartóba meríteni. A hitközség valamely vagyonosabb tagja ilyenkor azért a tisztességért, hogy ő vehesse ki a vízből a feszűletet, bizonyos összeget szokott megajánlani, a mi után a papnak „ki ad többet?” kérdésére olykor igen tetemes összegig emelkedő árverés következik.

Az örmények kedvelt ételei közé tartozik mindenekelőtt a hurút-os gantsebúr, vagyis sajtszerű főzelékpéppel és húsos derelyével főtt leves. A háromszögű derelyék közé egy négyszögűt is vágnak és ennek do³wát (szerencse) a neve; a kinek ez jut, az még abban az évben férjhez megy, illetőleg megházasodik; továbbá rizskásás leves (prindze abúr), valamint a már említett füstölt birkahús (adzumis vagy busén), valamint különféle tészták, mint a tutmáts és chatlamá, mindenekfölött azonban befőtt gyümölcs, a milyennel az embert Keleti-Galicziában a napnak ily eledelre legkevésbbé alkalmas szakaiban is mindúntalan erőnek-erejével kinálják.

Ime tehát Galiczia legkeletibb zugába kellett mennünk, hogy egy kis hamisítatlan örmény népéletet lássunk. Kutynak és környékének örmény lakossága azonban, mint már mondottuk, legnagyobbrészt csak a múlt században vándorolt be Romániából; tehát sem testi, sem lelki tekintetben nem képviselője a tisztább és nemesebb örmény jellegnek. Ez csak ama legrégibb bevándorlók utódaiban található meg, a kik kevéssel Ani város elpusztúlása után és az ezt követő három évszázadon át hagyták el hazájukat. Hogy ezek a politikai okokból elmenekűlt örmények a nemesség és a főbb rangúak köréből valók voltak, az világos és már a dolog természetéből következik. Ezek a maguk virágkorában büszkén őrzött nemzetiségük jellemvonásait a művészetek különféle ágaiban is tudták érvényesíteni. Míg a Kutyban álló, 1756-ban alapított örmény egyház a többiekhez hasonlag, minők példáúl a Tyœmienica (1759–1791), Œniatyn (1718), Horodenka (1706), Stanislan (1748–1772) és Lysiec (1785) községbeliek, akárcsak a többi kisvárosi lengyel templom, bágyadt és ellapúlt barokk stilban épűlt: addig a lembergi érseki székesegyházban a bizanczi-örmény építkezésnek látjuk, bár szerény, de mégis érdekes emlékét.

A kelet felé néző régi épűletnek három, kivűlről is föltetsző szentélyzáradéka (apsis) van; a középső, mely félkör-alakú (nem sokszögű, mint a milyenek a bizanczi templomépítkezésnek a délnyugati vidékeken levő példáinál többnyire láthatók), majdnem háromszor oly széles, mint a két keskenyebb, melyek láthatólag később kifaragott falaikkal ma is csak 1.6 méter szélesek. E két fülkeszerű és üresen álló, mert oltár befogadására keskeny kerek apsisoknak a nyugati oldalon két, ugyanolyan keskeny fülke felel meg; ezek a kereszthajók felé nyíltak, a nyugati hajótól pedig két idomtalan falpillérrel és fönn egy ugyanoly vastag fallal vannak elválasztva, mely egy 4.07 méter széles és csak 5.2 méter magas, tehát igen tompa csúcsíven[155]* nyugszik. A hajók kereszteződése fölé meglehetősen magas, négy kerék ablakkal áttört, kivűl sokszögű, belűl ellenben köralakú, alúl tizenkétszögű keretbe foglalt kupola borúl, melynek a hajlata nem valami ügyesen előre tolt téglákkal van megszerkesztve. Különös figyelmet érdemel, hogy a hosszanti hajó keleti és nyugati szára egyenlő hosszú, a kereszthajó szárai ellenben rövidebbek, úgy, hogy a templom alaprajza sem nem a latin, sem nem a görög, hanem a sajátos örmény keresztet ábrázolja.

A kereszthajó szárainak ez a sajátságos aránya, a kupola dobjának sokszögű kerete és külseje, a két oldal-apsis fülkeszerű keskenysége és a nekik megfelelő hátsó helyisége, valamint a két tompa csúcsív alakja mind arra vallanak, hogy itt az egyetemes késő-bizanczi építkezésnek egy sajátszerű örmény alakúlata van előttünk. Az épűlet különben is kétségtelen hasonlóságokat mutat az Ararat hegyén fekvő Arkuri helység örmény templomához, csakhogy ott a hagyományos örmény derékszögű alaprajzot az oldal-apsisok derékszögű alakja és a fő szentélyzáradéknak kivűl szintén derékszögű elmetszése hívebben megőrizte.

Örmény patricius-ház kapuíve Jaz³owiecben. Siegl Károlytól

Az örmény világi építkezés emlékeit azonban már hiába keresnők Lembergben; sőt az örmény útczák takaros házai inkább azt a törekvést mutatják mind, hogy birtokosaik a késő-renaissance gazdag díszítményeit a többi lembergi patriciusokkal versenyezve alkalmazzák lakásaikon. Csak műveltségtörténelmi, de egyáltalában nem művészettörténeti érdekűek. Eredetüket csupán örmény pénznek, de aligha örmény kezeknek köszönhetik. Másként van a dolog a történelmi és tájképi szempontból egyaránt oly érdekes Jaz³owiec városkában (buczaczi kerület). Hosszabb idő óta meg lévén telepedve, még a XVII. században is kiterjedt kereskedelmükkel a város tekintélyes és uralkodó elemeként látjuk itt őket szerepelni, kiknek külön püspökük és törvényszékük is van. A benszülött lengyeleket és ruténeket ugyan nem túrhatták ki a vásártéren álló faházaikból és vályogkunyhóikból, de a főtérről villa-alakban elágazó két főútczát majdnem kizárólag ők foglalják el. Ezekbe az útczákba építették sűrűn egymás mellé csinos földszíntes házaikat, melyeket eleinte fínom ízlésű és egyszerű, később azonban a lembergi kőfaragók szembetűnő beleártakozása folytán túlságosan czikornyás kapu- és ablakkeretekkel díszítettek. Csodálkozva láthatjuk ma is e házakban, melyekben most a nép legszegényebb része lakik, a tágas termeket és pitvarokat, a hol szép keresztboltozatok, választékos kődíszítmények és a szobák alatt tág, boltozatos pinczék mutatják a hajdani lakók jómódúságát Lembergben a féltékeny hatóság szigorúan megszabta házaik magasságát és szélességét, s részint ez okból, részint azonban abból a helytelen nagyravágyásból, hogy a leggazdagabb patriciusokkal versenyezzenek, ízléstelenségekre ragadtatták magukat és lassanként egészen elvesztették az építkezésben is nyilvánúlt hajdani sajátszerűségüket. Itt ellenben, a hol minden ilyen korlátozástól és szorongató szomszédságtól menten, egészen saját tetszésük szerint rendezhették házaikat és udvaraikat, az építkezésben is szabadon nyilvánúlhatott saját szükségeleteiknek és ízlésüknek megfelelő alkotóérzékük. De, valamint gyakran ugyanazon a sírkövön ölelkeznek az örmény és a barokk vonaldíszek, úgy az örmény és latin is szépen megférnek egymás mellett ugyanazon a kőtáblán. Kiválóan érdekes egy 1611-ből való kútfölírat, melyen csodálatosan keveredik a barokk szőlőfüzér a sajátsosan örmény szalagdíszszel (mely a lembergi székesegyháznak 1463-ból való alabastrom tábláján még teljes tisztaságában látszik); hogy pedig a „milát”, vagyis a benszülött keresztény, a kire különben, ha nem valami nagy úr, kicsinyléssel néznek le, szintén érdeme szerint becsűlhesse e közhasznú alkotást, a fölírat első sora latinúl mondja el neki a mű eredetét: „Jacobus Armenus bono publico fecit 1611”, míg a következő három sor örmény nyelven folytatja, hogy:

E kereszt és e kút állíttatása Jakab úrnak és testvérének, Istvánnak, a műve. Befejeztetett az örmény számítás szerinti 1000-ben és 60-ban. Aprahem (a kőfaragó?) hajtotta végre e munkát hűségesen.[156]*

Néhány évtizeddel később magasan a város fölött, a hol a buczaczi fönsíkról a völgyhasadékba vezető út hirtelen bekanyarodik, fölállították az (1800 táján lebontott) örmény kaput, s ugyanez időben saját nemzetőrségük vitézűl védelmezte az Örményországból csak nem rég érkezett Seferowicz Bohdan vezérlete alatt 1648-ban a kozákok és tatárok, később pedig a törökök ellen a várost. Megvető gőggel tekintenek e háromnegyed-örmények őrtornyuk tetejéről a város kispolgáraira, és csak a Koniccposkiak, Jaz³owiec hatalmas urai, kik a völgykatlan másik oldalán büszkén és daczosan álló sziklavárában laknak, tudják őket tiszteletre kényszeríteni.

A jaz³owieci fölíratos kút 1611-ből. Siegl Károlytól

Még tisztábban, mint Jaz³owiec e régi örmény házain, nyilvánúl az örmény ízlés a sajátszerű tetőzetű faépűletekben. A meglehetősen nehézkes és dísztelen földszíntes épület fölött váratlan meglepetésűl magas, igen hegyes és merészen hajlított födél (zazúg) emelkedik; a két oromra tűzött lándzsa-alakú, körűbelűl egy méternyi magas csúcs (stilp) igen beszédesen fejezi ki a röptében való emelkedés heves vágyát. Valósággal a nép jellemét látszik kipéldázni ez a vaskos, nehézkes és közömbös alapról hirtelen, minden átmenet nélkül, mintegy epés hevességgel föllobbanó törekvés, akárcsak a piszkos üzleti könyvek, elsárgúlt jegyzetek és számlák, az évek során át üzérkedés, alkudozás és számolgatás e néma tanúi közűl hirtelen nekiszabadúlt és merészen csapongó örmény képzelem. Ilyenféle házak még néhány évvel ezelőtt nagyobb számmal voltak Œniatyn városkában.

Az alakokkal való díszítést kevéssé kedveli az örmény műízlés; az evangélisták ábrázolásai, melyek számos lengyelországi evangeliariumban láthatók, bágyadt utánzatai az egyetemes bizanczi mintáknak. Annál eredetibb és sajátszerűbb az igazi örmény díszítmény; erre vonatkozó rajzunk a velenczei San Lazzaro-kolostor egy evangeliariumából való, mely a XVII. században Lengyelországban készűlt. A nevezett velenczei kolostorban, valamint a bécsi mechitaristákéban és a krakói Czartoryski-féle múzeumban több ilyen lengyelországi képes örmény kodex látható; a legszebbek azonban kétségkívűl a párisi Bibliothèque nationale-ban vannak. Az örmény díszítmény szerves tagoltságával és határozott szerkezetével nagyon szépen kiválik a gerincztelen bizanczi ékítmények közűl, melyek alant gilisztaszerű csavarodásaikkal egész értelmetlenűl végződnek. Már jóval kevésbé tetszetősek a kezdőbetűk, melyeknek indái és levelei között madarak és halak furcsa társasága bukfenczez évszázadok óta ismétlődő hagyományos mesterkedéssel; mert minden , még oly agyafúrt ötletességük is csak alig tudja elleplezni igazi eredetüket, a mely nem egyéb, mint zavaros és félénk kapkodás a keleti, vagyis pusztán vonaldíszítményű, és a nyugati, vagyis alakokból álló elemek között. Ez elvétve föl-fölbukkanó enyelgő játéknak még csak megjárja; ha azonban a XVI. században keletkezett lengyelországi evangeliarium szeszélyesen össze-vissza csavarodó díszítményeit vonalról-vonalra ott látjuk már egy 1375-ből való örményországi kézíratban: akkor csak nyilván való, hogy a bizanczi törzsnek örmény ága is ugyanolyan hamar merev élettelenségre jutott, mint a töve. Mindkettőnek a további sorsa is közös, s mindkettő körűlbelűl ugyanabban az iőben is pusztúl el; egyszerre kórhadnak el, a mikor a barokk ízlés áradata a talajt, melyen előbb oly szépen virúltak, egészségtelen mocsárral önti el. A XVII. század elején ugyan még nem egy szép karcsú vonaldíszt csempésznek át az evangeliariumokból a sírkövekre, de lassanként ezek is kivesznek a fölíratok örmény betűivel együtt; a karcsú keleti vonalak mind jobban kiöblösödnek, és a díszítmény e téren is mindinkább durva, pöffeszkedő nehézkességbe téved.

Egy XVII. századi örmény evangeliarium lapszéli díszítménye. Siegl Károlytól

Még a lembergi székesegyház kapubálványain és a sírköveken oly gyakori örmény kereszt is elveszti lassanként eredetileg oly jellemző és a hagyományban, valamint a felekezeti liturgiában szentesített alakját; a lappal fektetett háromoldalú hasábok kereszteződésének mind a két szára bunkókat és egyéb kinövéseket kap a végein, melyek kétségtelen jelei a stílérzék benső megromlásának. A barokk ízlés itt is mutatja bomlasztó hatását.

A barokk formákhoz való ezen átmenet és a nemzeti ízlésnek ez a hanyatlása azonban Lengyelország akkori közállapotához képest csak egyik külső jele az örmény nép fokozatos ellengyelesedésének. A XVII. század végén ugyan egy pillanatra még úgy látszott, mintha az akkor már nagyon aláhanyatlott „natio”-ra oly föladat várt volna, melynek megoldása azt szorosabb egységbe fűzni és eddigi kereskedelmi feladatát kiválóan politikaivá emelni lett volna hivatva. Sobieski János király ugyanis az ő messzire néző keleti politikájában a lengyelországi örményeknek igen fontos szerepet szánt. Önálló örmény birodalmat tervezett Ázsiában, mely Róma szellemi és Lengyelország politikai fönhatósága alatt Törökország ellensulyozására szolgált volna. Csak természetes, hogy e czélra az új állam berendezésénél a lengyel örményeket terveinek hathatós támogatóiúl szemelte ki; sajnos azonban, a nagyszabású tervből nem igen lett egyéb két diplomatiai követség kiküldésénél, melyet örmények vezettek a perzsa király (1686) és az etschmiadzini patriarcha elé (1696). A nagy király korai halála (1696) után senki sem akadt Lengyelországban, a ki ez eszmét fölkarolta volna; Heigel történelmi tanulmányaiból azonban megtudjuk, hogy kevéssel utóbb Vilmos pfalzi választófejedelmet megkinálták az alapítandó örmény királyság koronájával, a mi alighanem valami kapcsolatban volt Sobieski meghiúsúlt terveivel.

A XVIII. század egészben véve sem Lengyelország, sem az itteni örménység történetében nem mutat sok örvendeteset. Némely előkelő örmény családok tagjai kezdenek ugyan már egyes hivatalokat viselni és a politikában élénk részt venni, de csak Lengyelország politikai önállóságának elveszte tette az örménységet teljesen lengyellé; ez egyszer ismét bebizonyúlt a közös szerencsétlenség összeforrasztó ereje. A XVIII. század utolsó negyede óta ez a lengyellé válás tökéletesen végbementnek tekinthető. Az örmények testvériesen osztoztak a lengyelekkel a bukás keserű fájdalmában, és hozzájuk hasonló lelkesedéssel vettek részt a szabadságharczokban. Új hazájukhoz való ragaszkodásuk szintén egyenes arányban nőtt az egyetemes lengyel nemzeti érzület megerősödésével, melynek első hatalmas kifejezése az 1793. évi májusi alkotmány volt.

Ettől fogva az örmény nép és a lengyel nemzet között sajátszerű és idegennek nem egykönnyen érthető viszony fejlődött, mely az örményeknek a római katholikus egyház irányában elfoglalt sajátszerű helyzetén alapúl. A lengyel örmények tudniillik katholikusok, de örmény-katholikusok, és így a római egyháznak az egész világra kiterjedő alkotmányában egy kicsiny, de élesen elhatárolt kört alkotnak. Így a lengyel népélet szélesebb keretén belűl is bizonyos szokások és erkölcsök megőrzése és szoros összetartásuk által olyan világi ritust alkottak maguknak, mely már külsőleg is világosan mutatja faji sajátságai nagy ellenálló erejét, s napjainkban a lengyelekkel mind gyakoribb keveredésük mellett is föltetsző keleti jellegüket. Az örmény családok közűl már csak igen kevés tartotta meg eredeti örmény nevét, mint példáúl a Passakas, Cheu³, Romaszkan, Szadbey nemzetségek; majdnem valamennyi lengyel módra képzett származási névvel jelöli magát, minők: Abgarowicz, Jêdrzejowicz, Krzysztofowicz, Petrowicz sat., melyek mind nem jelentenek egyebet, mint Abgár, András, Kristóf, sat. fia. Gyermekeiknek azonban a keresztelésnél és az örmény szertartás szerint ugyanekkor történő bérmálásnál szívesen választanak örmény vértanúk vagy az Örményországban kiváló tiszteletben álló szentek sorából nevet, minők Gergely, Jakab, Kajetán, Rhepsime, Rozália; itt-ott az eredeti családi nevet is használják elő- vagy melléknév gyanánt.

Azonban a nemzeti különállás ezen külső föltűntetése mellett, a melyben az örmény múlt iránt érzett némi kegyelet nyilvánúl, benső és mély meggyőződésben gyökerező teljes összeolvadást láttunk egyfelől a római katholikus egyházzal, másrészt a lengyel nemzettel. Akadtak ugyan olyan túlzók is, a kik az örmény szertartás és az örmény előnevek elejtése mellett emeltek szót; de csak a múlt hagyományaihoz híven ragaszkodó érzűletnek és az abban rejlő nagy erőnek teljes félremagyarázása kelthetett ilyen hangokat. Az örményeknek lengyel hazájukhoz való ragaszkodásuk kölcsönös adásvevésen alapszik, és a mit új honukban szellemi és anyagi javakban bírnak, azt szorgalmukkal, hűségükkel és szívós kitartásukkal szerezték maguknak. Valóban munkájukkal vívták ki maguknak nemcsak tetemes földbirtokukat (így példáúl a ko³omeai és a œniatyni kerűlet nagybirtokainak nagyobb része örmény kezekben volt), hanem művelődésre való képességük és kitartó törekvésük által is oda jutottak, hogy a Kuty-beli későbbi bevándorlók kivételével Galiczia néhány ezer örménye egytől-egyig a magasabb értelmiségi és társadalmi körökhöz tartozik. Épen annyi örmény név olvasható a műkiállítások jegyzékeiben, az akadémiák és egyéb tudományos társulatok, mindenekelőtt pedig az autonom testületek tagjai között, mint a hánynyal a nagybirtokok hivatalos lajstromában találkozunk. Ha pedig ma már a nyelvük, irodalmuk és művészetük ugyanegy az egész lengyelségével, kell-e még mondanunk, hogy eszményeik is ugyanazok, a melyek a lengyel nemzet egyetemét lelkesítik?

Galiczia német gyarmatai German Ludomi³tól, fordította Katona Lajos

Hogy mikor kezdődik a németeknek a szomszédos lengyel földre való bevándorlása, az történelmi pontossággal nem állapítható meg. Csak annyi bizonyos, hogy már Lengyelország történetének legrégibb idejében találunk területén német gyarmatokat.

Hiszen már a monda korában kezdődnek az első tudósítások azon németekről, kik az élet különféle viszontagságai következtében keletre vetődve, a távol lengyel földön találtak új hazát és munkatért. Az a lengyel monda, mely egy Walther (Walgierz Wda³y, Daliás Walther) nevű német lovagról szól, a ki Krakó mellett Tyniec várában ütött tanyát, érdekes utóhangja az Aquitaniai Waltherről (Waltharius manu fortis) regélő német mondának, a ki a Rajna vidékéről menekűlt keletre.

Első német bevándorlókúl papok, leventék, kézmívesek és kereskedők érkeztek az országba; ezek részben önkénytelenűl kerűltek ide, mint hadi foglyok vagy földönfutók, s magukkal hozták a magasabb műveltség magvait, melyek itt-ott gyökeret eresztve ki is sarjadtak. Az első lengyel vezéreknek és királyoknak a német birodalomhoz való, akár békés, akár háborús viszonyuk mindenkép csak kedvezhetett a németek bevándorlásának és azt egyre jobban elősegíthette. Az újonnan megalapított és folyton fejlődő államszervezetben annyiféle művelődési föladat volt megoldandó és ehhez oly sok tapasztalt kézre és főre volt szükség, hogy minden derék ember szívesen látott vendég volt a fiatal országban. Az pedig már a szomszédos helyzettel járt, hogy a szívesen látott segítők között épen a németek voltak nagyobb számmal.

Így tehát lassacskán a nyugati műveltség nagy áramlatával kiváltképen mégis a szomszéd ország műveltsége hatolt be a lengyel földre; ez irányította az új állam intézményeit, innen vették a mintákat a társadalmi rend szervezéséhez, míg végűl egy nagy esemény és az annak nyomában járt iszonyú pusztúlás a német elemnek még tágabb kaput nyitott Lengyelország felé. A tatárjárások, melyek a XIII. században egész Kelet-Európát földúlták és vérontással árasztották el, 1241-ben a Kárpátok éjszaki lejtőin is átcsaptak, több csatában lekaszabolták a lengyel lovagság díszét-virágát, fölperzselték az útjokba eső városokat, földig lerombolták a falvakat és egészen az Odera vidékéig nyomúltak. Hiába állott eléjök Liegnitznél a nemes lelkű Boroszlói II. Henrik; híveivel együtt a csatatéren maradt; a rettentő csorda pedig tovább nyomúlt, míg végre Olmütz kapui előtt szét nem verték.

Már ez az első tatárdúlás teljesen romokba döntötte és kipusztította Lengyelország déli részét. Kis-Lengyelország ezúttal elvesztette a részfejedelemségek között addig elfoglalt vezéri helyzetét. Hogy az ország megint fölvirágozzék, az elpusztúlt lakosságért kárpótlást kellett keresni, és idegen kezek serény munkájára volt szükség, hogy a romok helyén új élet keljen. A földúlt országok fejedelmei csakugyan ehhez az eszközhöz folyamodtak, és így az 1241. évi nagy tatárjárás egy nagyobbszabású gyarmatosításra adott alkalmat, a mely azontúl évszázadokra sajátszerű bélyeget nyomott az országra és kezébe vette azt a művelődis munkát, mely a tatárok és egyéb ellenségek több izbeli berontásai, valamint belvillongások mellett is szilárd alapot tudott vetni a későbbi virágzásnak.

Vargaműhely, Boeheim Boldizsár képes codexéből. Siegl Károlytól

Már „fehér” Leszek egy pontosabb kelet nélküli szabadalom-levelében, a mely tehát mindenesetre 1227 (Leszek elhalálozásának az éve) előtti, említvék az idegen bevándorlók „sive sunt Romani sive Teutoni” (akár románok, akár németek), és saját törvényeik használatát engedi nekik a fejedelem. Szaniszló krakói püspök (1253. évi szeptember 17-én kelt pápai bulla alapján történt) szentté avatásának okíratai között a szentnek csodáit tanúsítók sorában egyebek közt megnevezvék a következő krakói polgárok: Richard és felesége Krisztina, Ziner és felesége Amleta, egy „német”-nek jelzett Witker és fiai Gerard és Richold, Kigner és leánya Margit, egy „német” Orsolya, a mi világos bizonyítéka, hogy már akkor, tehát a tatárjárás előtt is nem csekély részét tették a németek a krakói lakosságnak. Valószínűleg ez okból történt, hogy Szűzi Boleszláv németekkel iparkodott elnéptelenedett országát benépesíteni. Az eljárás, a mely szerint ennek történnie kellett, már egy régibb okíratban körvonalozva volt, tudniillik abban a szabadalomban, a melylyel 1242-ben Boroszló városág német (magdeburgi) jog szerint szervezték. Ezen szervezés mintájára 1257 június 5-én Szűzi Boleszláv és anyja, Grymis³awa, valamint felesége, Kunigunda, együtt egy szabadalomlevelet adtak ki, melynek az volt a czélja, hogy Krakóban a magdeburgi jog szerint „civitas”-t (városi községet) szervezzenek, és abba különféle vidékekről gyűjtsenek lakosságot. A fejedelem a gyarmatosításra vállalkozó előljáróknak („advocatis”), névszerint Getkónak, vagy másként „Stilvojt”-nak, jakabnak, Neisse városa hajdani bírájának, és Ditmárnak, másként „Woth”-nak megígérte, hogy Krakó új polgárai hat éven át sem ház-, sem fejadót és tizedet nem fizetnek; csak az árúsboltokért kellend bért fizetniök, ha a fejedelem nekik ilyen boltokat építene, és e bérnek öt hatoda a fejedelemé, egy hatoda pedig az előljáróké legyen. Hat év elteltével azonban a polgárok minden telek (area) után „német suly szerint fél lat”-ot fizessenek, kivéve a mészárosok, sütők és vargák állóhelyeit. Minden hatodik udvar (curia) hat év múltával az előljárók tulajdonába menjen át, a kik ezenfelűl egy vágóhídat és még egyéb kedvezményeket is kapnak. A várost továbbá legelővel, szántóföldekkel, erdővel és malmokkal is megajándékozta a fejedelem. A polgárokat tíz évre, az előljárókat pedig egyszer s mindenkorra az egész országban fölmentették a vámfizetés alól; szabályozták törvénykezésüket, hadi szolgálatukat pedig csupán a város falainak védelmére korlátozták.

Krakó városnak ezen újjáalapítását nem sokára számos más városé követte. Azonban a régibb keletű és a tatárjárás alatt elpusztúlt városok ez újjászervezésén kivűl számos egészen új helységet is telepítettek. A föltételek, melyek közt e városok polgársága kifejlődött, olyan kedvezők valának, hogy más, nem ily gyarmatosítás útján keletkezett városok is igyekeztek a fejedelmektől maguknak „a némeg jot” szabadalmát megszerezni. A tatárok berontása óta a XIII., XIV., XV., XVI., sőt a XVII. századon át is beláthatatlan sora következik az ilyen szervezéseknek, melyek mind a „német jog” (vagy különféle változatai szerint ius szredense [noviforense], magdeburgense, culmense vagy franconicum) alapjára helyezkednek, az idők haladtával és a változott körűlményekhez képest alkalmazkodván jogszokásaikban.

Szabóműhely, Boehaim Boldizsár képes codexéből Siegl Károlytól

Egyidejűleg új falvakat is telepítettek. A gyarmatosítás vállalkozója (scultetus [Schulze]) örökjogon bizonyos számú telkeket kapott, melyek kimérésénél frank mérték szerint számítottak, kapták továbbá a bírói jogot és bizonyos bevételeket, valamint a szokásos terhektől való mentességet. Egyes ily terhektől ideiglenesen az új telepeseket is fölmentették.

A németek bevándorlása főkép a városok felé irányúlt, a hol térre találtak és szabadon fejlődhettek. A városokban nagy községekké tömörűlve, könnyebb volt régi hazájukkal állandó összeköttetésben maradniok, honi szokásaikkal és erkölcseikkel együtt anyanyelvüket megőrizniök, mint a vidéken, a hol kisebb csoportokban szétszórva, csakhamar beleolvadtak környezetükbe.

A német gyarmatosításnak a nagyobb városokból az egész országra kiáradó hatása szinte mérhetetlen. Volt ugyan idő, a mikor a gyorsan fölvirágzó városok erejük és fontosságuk érzetében és annak büszke tudatában, hogy régi hazájuk hatalmas városaira támaszkodhatnak, a lengyel nemzeti elemre nézve veszélyesekké lettek, miért is föltámadt a gyanakvó aggodalom, vajon e gyarmatosítás valóban üdvös-e. Mihelyt azonban ezt a veszedelmet £okietek Ulászló király határozott föllépése elhárította és utódjának, Nagy Kázmérnak bölcs intézkedései egyszer s mindenkorra gátat vetettek neki, akkor tűnt ki igazán, milyen üdvös volt ezen művelő hatású elemnek az országba való betelepítése.

A Kárpátok éjszaki lejtőin, tehát a kelet-európai nagy kereskedelmi út mentén levő, német lakosságú városok nem sokára a kül- és belföldi termékek fontos lerakó helyeivé lettek. Épen ezért falakkal és árkokkal kerítkeztek (Krakó már 1288-ban), első sorban természetesen a maguk biztonsága végett, de egyúttal az egész országnak is nevezetes erősségeivé lettek. Azon czéhek jegyzékében, melyeknek kötelessége volt a város falának és a különféle bástyáknak védelme, már a XIV. században a következőket olvassuk: kard-csíszárok, késesek, sütők, asztalosok, vargák, serfőzők, nyergesek, szabók, szűcsök, kesztyűsök, kalaposok, gombkötők, tabakosok és tímárok, kovácsok, mészárosok, posztóványolók, festők, képfaragók és takácsok. Kiváló tekintélynek örvendetek a fegyverkovácsok és az ötvösök, kiknek gyártmányait a művészeti alkotásokkal egy becsben tartották. De kiváló fontosságra és nagy közgazdasági nevezetességre jutottak azok a czéhek is, melyek a belföldi nyerstermények (bőrök, gyapjú, ólom, sat.) földolgozásával foglalkoztak és ezt oly kiterjedésben gyakorolták, hogy gyártmányaikkal nemcsak az ország saját szükségleteinek tudtak eleget tenni, hanem távoli nyugat-európai kereskedelmi góczpontokra is szállították készítményeiket és ott becsűletet szereztek velük.

Céllövés, Boeheim Boldizsár képes codexéből. Siegl Károlytól

A tudományt és költészetet az új hazában nem valami nagyon ápolták. A mennyiben a gyarmatok gyakorlati irányú törekvése a lélek és szív szükségeinek kielégítését is szükségesnek vélte, az anyaország termékeihez folyamodtak, a mit régi hazájukkal való élénk összeköttetésük igen megkönnyített.

A vagyonosodással azonban föltámadt a külső fény és pompa szeretete, és ezzel a képzőművészetek pártolása. A gondos, munkás, gazdag és önérzetes polgárok házai egyre nagyobb szabásúakká lettek s kivűl, belűl a művészet és műipar számos alkotásával dicsekedtek. Nem sokára bevonúl e városokba a német építészet is, és jóllehet itt több sajátszerű vonása fejlődik, az ezen időből való pompás épűletek mégis közel rokonságot mutatnak a német, főkép a délnémet városokéival. A hatalmas és mégis könnyedén emelkedő tornyok, a magas oromtetők és csúcsíves építmények Krakó városának egészen német színezetet adtak.

A közjólétnek legdúsabban fakadó forrása azonban nem az ipar, hanem a kereskedelem volt, s ez a gazdaság mellett a világban és üzleti életben való jártasságot is gyarapította. A kereskedő tapasztaltsága nem korlátozódott a város környékére, hanem a messze távolba is lehatott, s ez úton olyan emberek képződtek, a kiket ügyességük és alkalmas voltuk révén az ország fejedelmei is nagyra becsűltek és a legnevezetesebb állásokra alkalmaztak. Előljáróit évenként választotta a krakói tanács. Ezek közt még a XV. század jó nagy részében is csaupa német nevűeket találunk, így példáúl 1412-ben: Gemelich Miklós, Wenyngnerten, Schiller györgy (Jorge), Kaldberg Péter, Morenstein György, Homan Pál. A tanácsurak székein is legkivált német családok tagjai ülnek a XV. század folyamán, és sűrűn találkozunk közöttük a gazdagabb kereskedő-nemzetségek ismétlődő neveivel, minők a Bochner, Borg, Mynhard, platener, Arnsberg, Czirl, Werzing, Falkenberg, Langinclos, Kezinger, Salomon, Swarz, Kisling, Serafin, Fuggar, Betman és Boner családok; lengyel nevű csak kettő akad soraikban.

A nevezett családok némelyike már a XIV. században nagy vagyonra és tekintélyre tett szert; egy Werzing (Vierzing, Wierzynek) példáúl urát és királyát, Nagy Kázmért, IV. Károly császárt és más koronás főket is vendégűl látott asztalánál s drága ajándékokkal halmozta el őket. Ugyancsak ő szükséget látó fejedelmeken is szívesen segített nagy összegekkel.

A Jagie³³ók uralkodása óta még jobban növekedett a krakói polgárok tekintélye. Minden új fejedelem trónralépte és az ilyenkor szokásos hódolás alkalmával újra megerősítették régi szabadalmaikat s idő folytán újabbakkal gyarapították az addigiakat, s így jogokban egészen egyenlőkké lettek a köznemességgel, kivált a mióta János Albert alatt (1492 feria quinta post festum omnium Sanctorum, azaz mindenszentek napja utáni csütörtökön) megkapták a privilegium coaequationis cum regni nibilibus, ita ut nullam solvant exactionem (a bidoralmi nemességgel való egyjogúság és teljes adómentesség) szabadalmát.

Engelsberg német telep. Kochanowski Romántól

Ha a német polgárok lakta városok jobban összetartottak és egymást kölcsönösen támogatták volna, bizonyára olyan erőre tettek volna szert tartósan, a melyet alig lehetett volna megtörni. De a városi községekben oly könnyen támadó pártoskodás, önző törekvések, irígység és versenygés semmiféle közös kapcsot sem engedtek megszilárdúlni, minek következtében a nemességnek a városi polgárság ellen intézett első támadása ezt védtelenűl találta. Az első ostrom Krakó városát támadta, de a főváros szabadalmaival együtt elvesztek a többi városokéi is. A támadásra már 1461-ben a következő eset adott alkalmat. Têczyñski András lovag vitába elegyedett egy polgári rendű fegyverkovácscsal; haragjában megütötte és utóbb azokat a poroszlókat is elverte, a kiket érte küldöttek. Az erre fölzúdult néptömeg berontott a ferenczek templomába, a hol a lovag menedéket keresett, és őt ott agyonverte. Az akkor épen Poroszország ellen hadjáratra készülődő nemesség az eset hírére a táborból rögtön Krakó ellen akart indúlni, hogy Têczyñski haláláért bosszút álljon. Csupán a királynak a vétkesek fölött tartott szigorú ítélete akadályozta meg a nyílt ellenségeskedés kitörését. De a nemesség és polgárság közötti meghasonlás megvolt, az ellenségeskedést csak szította a szegényebb nemességnek a gazdagabb patriciusokra való irigykedése, a nagy tőkepénzesek elleni elkeseredés, kik másokkal igen is éreztették felsőbbségüket, aztán meg a polgárok idegen származásának fölhánytorgatása. János Albert, Sándor és I. Zsigmond királyok ugyan nem szűntek meg a polgárokat oltalmazni; s maga a polgárság is igyekezett legalább az idegen származást illető szemrehányást elhárítani azzal, hogy megtanúlt lengyelűl, minek következtében Krakó mindinkább lengyel nemzeti színezetet nyert (a legrégibb lengyel nyomtatványok egyike egy 1539-ből való német-lengyel nyelvkönyv); de mindezen törekvések hiábavalók voltak. A nagyra törő nemesség valóságos harczot indított a városok ellen, melyek hatalma az egyre erősbödő támadás miatt mindinkább hanyatlott.

A városok hanyatlásával a több századon át fönnállott gyarmatok is mind jobban beleolvadtak a nemzeti elembe, de azért sok helyütt eltörűlhetetlen nyomai maradtak hajdani létüknek. Magukon a városokon, azok épűletein és a legkülönfélébb történeti emlékeken kivűl a kézművesség és ipar német eredetének tanújelei élnek a lengyel nyelvben is, melyek ha részben ellengyelesített alakban is, de azért még ma is világosan föltetsző bizonyságai az illető szók német származásának.

Későbbi időkben is kerűlt a németeknek több ízben alkalmuk arra, hogy Lengyelországban nagyobb számban megtelepedjenek. Így a reformáczió korában, majd a XVII. században, végűl pedig a két szász eredetű király uralkodása alatt sok német vándorolt be az országba. Ezeknek a beköltözéseknek alig maradt egyéb nyomuk a többé-kevésbé ellengyelesített családneveken kivűl, minthogy a bevándorlók nagyon hamar összeolvadtak a belföldiekkel. Csak 1781-től 1785-ig rendelt el II. József császár újabb tervszerű német gyarmatosítást Galicziában. A koronauradalmak egy része, a régi örökös bírói jószágok és gazdátlan nemesi birtokok szolgáltak e telepítésekre, melyek ezúttal teljesen a vidékre szorítkoztak. Igaz, hogy a városokban is számos német hivatalnok, katona és iparos család telepedett meg a múlt század végén és a mostaninak elején, de már ezeknek a bevándorlása teljesen önkéntes és az illetők körűlményeiből következő volt. Ezeket a beköltözőket is egészen magába olvasztotta már a második vagy harmadik nemzedékben a lengyel környezet.

A vidéki német gyarmatok azonban még máig is megvannak.

Engelsbergi férfi. Charlemont Húgótól

Németország minden vidékéről, főkép azonban Szászországból, Frankoniából, Schleswigből és Holsteinből meg a Rajna mellékéről kerűltek gyarmatosok, a kiket csoportonként telepítettek le. Tizenkét–húsz család alkotott együtt egy-egy ilyen telepet, mely a kormánytól szántóföldeket, házakat, legelőt és erdőt kapott. A megtelepűlt családok összes száma azonban a hivatalos adatok szerint alig rúghatott többre 3.500-nál. Ma, tehát több mint száz évvel később, Galiczia e német gyarmatainak lakossága legfölebb 35.000 lelket számlál. A növekedés tehát igen gyöngének mondható, a minek magyarázata a szűntelen folyó beolvadásban és elkallódásban keresendő. A protestáns gyarmatok ugyan még teljes épségben megvannak, a mit a felekezeti különbség tesz érthetővé, mely köztük és a környék községei közt mintegy gátat von és a kölcsönös házasságkötést nagyon megnehetzíti; ellenben a római katholikus gyarmatok már jórészt beolvadtak.

Galiczia német gyarmatai a Kárpátok éjszaki lejtőjén vannak szétszórva, továbbá a Visztula és a San folyók mentén, valamint a kelet-galicziai síkságon. Csak ritkán alkotnak külön német községet, mert rendesen német vagy rutén községekbe vannak bekebelezve. Mindazáltal feltűnően különböznek a körűlöttük élő, sőt a velük egy községbeli lakosságtól is. Telepeiknek már tervszerű elrendezése is szembeszökőleg elüt a szláv falvakétól. Egészen egyszabású takaros fehér, de nagyon is egyszerű házaik az országút két oldalán sorakoznak szép rendben, s a telep végén áll a templom és az iskola. Mindjárt meglátszik, hogy a falut hivatalszobában kidolgozott terv szerint és egyazon kaptafára szabták, pusztán a körzőhöz és a vonalzóhoz ragaszkodva. Nem látni itt a természeti körűlményekhez való alkalmazkodást és azt a látszólagos rendetlenséget, a mely az őstelepek természetes fejlődésének föltételeiből következett; a kényelemre és az otthonosságra, valamint a legszükségesebb dolgokra (példáúl a vízre) sem voltak tekintettel. Sokszor épen a legkopárabb és legridegebb helyekre építették e telepeket, melyek mind megannyi apró városkák: csak arra ügyeltek, hogy a hely elég lapályos és téres legyen s rajta az előre kitervelt épűletek jól elférjenek. Sokszor, sőt a legtöbbször a szántóföldek jó távol esnek a házaktól; hétköznap, munkaidőben a gyarmat szinte kihaltnak látszik, mivel férfiak, nők gyerekestűl egész nap a földeken vannak. A csukott ajtók és bezárt ablakok igen kietlenűl hatnak a falun áthaladó magános vándorra.

Földmívelés, némi baromtenyésztés és a legkezdetlegesebb kézművesség a gyarmatosok foglalozásai. Ifjabb emberek, a kik felsőbb iskolákat látogattak, vagy nagyobb városok kereskedőházaiban és fogadóiban találtak állást, jóformán soh’sem térnek vissza többé falujokba. A Lemberg környékén lévő egyes gyarmatokból kerűl ki úgy szólván az összes kávéházak és vendéglők férfi szolgaszemélyzete, mely megtakarított pénzecskéjéből, mihelyt csak teheti, önálló űzletet kezd. A kiszolgált katonák is csak nagy ritkán térnek vissza szülőfalujokba, mivel már a német nyelv ismerete miatt is könnyen találnak különféle alkalmazást.

Engelsbergi asszony. Charlemont Húgótól

A német gyarmatosok közös szokásairól és hagyományairól már különféle eredetüknél és az egyes telepeknek egymástól való nagy távolságánál fogva sem lehet szó. Az egyes vidékeken a ruházat is nagyon különböző, csupán a férfiak rövid kék zekéje és magas szárú csizmái jellemzők, míg a nők leginkább színes harisnyáikkal különböztetik meg magukat a környékbeli fehérnéptől. Nyelvük a német nyelvjárások keveréke, melyben mégis az igen megromlott és eltorzúlt alamann tájszólás az uralkodó. Azonban sok szláv szótörzs és szó is bejutott a gyarmatosok beszédébe. A szomszéd lakosok többnyire jó barátságban élnek a német gyarmatosokkal, kiket jó tulajdonságaik és aránylag nagyobb műveltségük miatt becsűlnek. Munkás, takarékos és okos, sőt kissé ravasz embereknek tartják őket, kiknél csak némely helyütt mutatkozik némi erkölcsi züllöttség és az iszákosságra való hajlam.

Habár tehát e gyarmatok még mindig megvannak és egyes vidékeknek sajátszerű jellemet adnak, gyönge fejlődésük miatt mégis az mondható, hogy a szervezésükkel valamikor szándékolt czélt nem érték el. Beolvadásuk egyre előbb halad; a hol pedig annak felekezeti okok állnak útjában, ott a csak egymással kötött házasságok a népesség lassú elkorcsosodását idézik elő.

A zsidók. Herzberg-Fränkl Leótól, fordította Katona Lajos

A zsidó vallás számtalan parancsával és tilalmával hatalmába keríti hívőinek egész életét és annak legapróbb külsőségein is uralkodik. A talmud szabályainak az a czéljuk, hogy az egész világon szétszórt zsidóságnak veszélyeztetett mózesi hitvallását eredeti tisztaságában őrizzék meg, s így olyan életrendet és életmódot szabnak követőik elé, mely ezek elszigeteltségét biztosítja. Ám ez elzárkózottságban és e szoros hitközségi összetartásban és közremunkálásban csodálatos ellenálló képesség rejlik, a mely évszázadok legsulyosabb szenvedéseivel és legkeményebb megpróbáltatásaival is daczolni tudott. Főképen elmondható ez Orosz- és Lengyelország, Románia és Magyarország zsidóságáról. Ez országokban ugyanis nagyobb tömegekben élnek együtt magukban külön világot alkotva, saját nyelvű nemzetiségként, a mely nyelvet régibb német hazájukból hoztak magukkal, és a XIV. század óta öröklött viseletükhöz szinte vallásos kegyelettel ragaszkodnak. Csodálatos, hogy a szláv országokban élő zsidóság általános társalgási nyelve épen az a népé, a mely a legsulyosabb szenvedéseket mérte rá, s viseletük ugyanaz, a melyet körűlbelűl félezer esztendővel ezelőtt kényszerítettek rájuk. E viselet a férfiaknál cizpőkből és harisnyákból, rövid térden alúl kötött nadrágból, a derékhoz övvel szorított hosszú fekete kaftánból és kis bársony sapkából áll, melyet alvás közben sem tesznek le, s a mely fölé kimenetkor perzsa szabású magas prémes kucsmát tesznek. Ünneplőnek nyáron selyem talárt, télen pedig prémes bundát öltenek a kaftán fölé. A nők szűkre szabott szoknyáik elé csipkés kötényt kötnek, a mellükön aranyhímzésű piros atlasz vagy bársony betétet viselnek, a nyakukon pedig bodros gallért, míg rövidre nyírott vagy leborotvált fejükre homlokig érő színes főkötőt, ennek elejébe pedig gyöngyökkel és ékkövekkel díszes pártát tesznek. Ezen ma már kiveszőfélben lévő viselet ép oly tisztességes, a mily kevéssé festői.

Nagy mértékben hozzájárúltak Lengyelország általános műveltségi állapotai ahhoz, hogy az itt lakó zsidóság évszázadokon át valósággal múmiaszerű merevségben maradjon. A műveltebb nemesség a maga kiváltságos helyzetében távol tartotta őket magától; a szláv paraszt tudatlan; a csekély polgárság saját kenyérkereseti versengése miatt idegenkedett a zsidóságtól, sőt ellenséges szemmel nézett rá; így tehát nem csoda, ha a zsidóság minden külső ösztönzés nélkül nem igen érzett hajlandóságot arra, hogy részben önmaga szabta korlátai közűl kilépjen. Az élettel való szűntelen keserves harczban kifáradva, a vallás és a család eszményi világában kerestek és leltek pihenőt, nagy buzgalommal merűlve el a biblia és a talmud tanulmányába, és nem igen igyekezve arra, hogy szellemüket békóiból fölszabadítsák, a miben a kormányok sem voltak segítségükre, melyek a zsidóság szellemi színvonalának emelésével vajmi keveset törődtek. Így volt az II. József császár koráig. Ez a nemes uralkodó arra törekedett, hogy a kormánya alatt élő zsidóságot szinte halálos zsibbadtságából fölrázza és emberhez méltóbb életre nevelje. Legjobb szándékú intézkedéseinek egy része azonban hajótörést szenvedett a körűlmények hatalmán, de azon a szívósságon is a melylyel a galicziai zsidóság a maga hagyományaihoz ragaszkodott, úgy, hogy mindössze csak annyit ért el, a mennyi külső kényszerítéssel elérhető volt. Egyebek közt ekkor parancsolták rájuk az állandó vezetéknevek viselését. Addig ki-ki az atyja, olykor a szülőföldje vagy lakóhelye nevét mellékelte saját nevéhez, példáúl: „Abraham ben Jakob Sassower”, vagyis a Sassówi Jakab fia, Ábrahám. Meglehetős nehéz és bizonytalan módja volt ez a személyazonosság megállapításának, minthogy ugyanazon a helyen is számos volt az egynevű. A császári rendelet értelmében a zsidóknak német neveket kellet fölvenniök; ez többnyire az addig szokásos elnevezések elnémetesítése útján történt. Ben-Jakobból Jakobsohn lett, s ugyanígy keletkezett a sok Mendelsohn, Nathansohn, stb. Mások meg a szülőhelyük nevét vették föl, mint példáúl: Krakauer, Lemberger, Warschauer. Ismét mások gyámoltalanságukban az összeíró tisztviselőre bízták, hogy tetszése szerinti nevet adjon nekik, s így keletkeztek részben a hivatalnok jó vagy rossz indúlata, néha pedig tréfás kedve szerint az ilyenféle nagyon elterjedt családnevek, mint Edelstein, Blumenthal, Saphir, Löwe, Ochs, Bär, Schaf, Langer, Kurzer. A kormány egyúttal a zsidók magániskoláira is kezdett némi figyelmet fordítani, a nélkül azonban, hogy egyelőre nagyobb átalakító hatást gyakorolt volna rájuk.A zsidókból Lembergben összeállított úgy nevezett zsidó-igazgatóságnak 1782-ből való jelentése szerint[157]* e városban akkor 52 magániskola állt a rabbik felügyelete alatt; ezek azonban nem a szó rendes értelmében veendő iskolák, hanem némikép szervezett és négy osztályra tagolt „cheder”-ek voltak biblia- és talmud-tanulmányozók számára, vizsgálatlan és igen gyarlón fizetett tanítókkal. A leczkepénz egyenlőtlen volt, és csupán a jobb módúak fizettek félévenként átlag az első osztályban 1 frt 15 krt, a másodikban 2 frt 30 krt, a harmadikban 4 frt 30 krt és a negyedikben 8 frt 30 krt. E mellett a segédtanítók mindennap fölváltva más-más házban kaptak ellátást. Szegény szülők gyermekei és vagyontalan árvák ingyenes oktatásban, sőt néha ellátásban is részesűltek e talmudthora-iskolákban, melyeknek csak a legalsó osztályai voltak meg. A legfelső osztályt rendesen csak oly felnőtt ifjak látogatták, a kik a hittudósi vagy rabbi-pályára készűltek. Minden osztályba három-három évig jártak. A tanítás nyelve mindenütt a héber volt.

A népnevelés korszerűbb szervezésére irányúlt II. József császár kormányának azon rendelete, mely szerint csak oly pároknak volt megadandó a házasságkötés engedélye, a kik a népiskolát elvégezték és ezt a kerűleti hivatal előtt tett vizsgálaton igazolni tudták. Ez intézkedésnek azonban igen csekély foganatja volt. A zsidó házasság érvényességéhez ugyanis akárkinek az esketése elégséges, ha ez tanúk előtt történt; rabbi jelenléte egyáltalában nem szükséges. Ily módon történik a lengyel zsidóknál nagy részt még ma is a házasságkötés, és így a galicziai anyakönyvek csak úgy hemzsegnek a sok törvénytelen születési bejegyzéstől, a melyek azonban zsidó fölfogás szerint teljesen törvényesek. De még azok is, kik az állam törvénye szerint is érvényes házasságra akartak lépni, azonban a szabálysértő ismereteket a „Bne-Zion”-ban, a helyesírásban és a négy alapműveletben nem tudták kimutatni, rendesen két helyettest küldtek a vizsgálattal megbízott tisztviselő elé, a kik az ő nevükben darálták le az illető hittani fejezetet és végeztek el egy háromjegyű szorzást.

A megváltásnak a nép kebeléből kellett kiindúlnia, és a fölvilágosúlt Mendelssohn Mózes közvetett hatása mellett csak az idő törhetett rést a galicziai zsidóság szellemi ghettójába. Csak a jelen század második negyede felé kezdett a hegyek csúcsain viradni, s a fölkelő nap első sugarai csak lassanként hatottak le a mélyebben fekvő völgyekbe is. Bátor és hivatott férfiak, kik nagy csöndben és óvatosan készűltek küldetésükre, léptek ki a síkra oktató könyvükkel, daczolva a vakbuzgó rabbik kiátkozásaival és a sötét tömeg fenyegető üvöltésével. Perls és Rappaport, Erter, Krochmal és Schorr lépésről-lépésre haladtak előre az újítás útján, míg végre megnyílt Tarnopolban az első német-zsidó népiskola, később a brodyi zsidó reáliskola, s ezután bár igen lassú előhaladással más nagyobb városokban is egyre-másra létesűltek a hitközségi adakozásból állított felekezeti iskolák. De, minthogy az eszközök igen szegényesek valának, a „cheder” zugiskolái nem voltak megszűntethetők, és ellenük csak a legújabb időben kezdett diadalmas harczot áldásos alapítványaival a nagy emberbarát, a népe veszteségére oly korán elhúnyt Hirsch Móricz báró, a kinek tizenegy millió franknyi alapítványából eddig 35 zsidó népiskolát állítottak föl, míg már elébb meglévő ötöt tetemesen kibővítettek.

Rabbi a lengyel zsidók általános viseletében. Coschell M.-től

És alig hogy megvirradt, alig hogy a régi romok lehordása megkezdődött, már is mutatkoztak a zsidók művelődési és tanulási vágyának friss hajtásai. Sehol sem találni annyi maga erején tanúlt embert, mint a lengyel zsidók közt, s néha nem győzi az ember csodálni azt a saját szorgalommal szerzett alapos tanúltságot, melyet egy-egy hosszú kaftános, tincses szegény zsidó vakbuzgó szüléinek házában, a kik minden világi tanúlmányt szigorúan kárhoztattak, csak lopva és ugyancsak keservesen szerzett meg a késő éjjeli órákban. Természetes, hogy ez nem lehet rendszeres és módszeres ismeret, a mit az ilyen egészen magukra hagyott ifjú emberek így szereznek, a kik olvasni is alig tudva, Schiller költeményeit veszik kezükbe, hogy azok hangzatos pathosában gyönyörködjenek, vagy Mendelssohn bölcseleti írataiban, sőt Kant „Kritik der reinen Vernunft”-jában buvárkodnak. De az ilyen emberek fiainak már szabad iskolába járniok és szabályszerű oktatást élvezniök! Az első könyv, a mely után az ily autodidakta nyúl-kivétel nélkül német, minthogy zsidó-német habaréknyelve miatt a német neki a legérthetőbb művelődési eszköz, és különben is a németség képviseli ő szerinte mindazt, a mi európai: a műveltséget, művészetet, haladást. Az absolutismus és centralismus korában a német nyelv uralkodott az iskolában, az államszolgálatban, sőt a társaságban is. Csak az ifjabb nemzedék kezd kivált a nagyobb városokban a lengyelséghez simúlni, a nélkül azonban, hogy a német nyelvtől és műveltségtől elidegenednék. De nem csupán az ifjabb férfiak törnek előre a művelődés és a nemzeti szellemhez alkalmazkodás útján; nemcsak ők ápolják a tudományt és művészetet buzgó igyekezettel, hogy az élet nehéz küzdelmeivel megbirkózhassanak: hanem már a nőnem is ébredezik nyomasztó álmából, hogy keresetre képessé és függetlenné tegye magát. Régente a zsidó leányok nem tanúltak egyebet, mint héberűl olvasni, imádkozni és vallási törvényeik szerint főzni. A gondos anyák serdűlő leányaikat a ház négy fala közt őrizték, s a gyermekkorból a házasélet kötelmeibe való átmenet, rendesen már a 15. és 16. évben oly hirtelen történt, hogy a leány nem is tanúlhatott egyebet. Mai napság a korszellem átalakító hatása alatt a leányok is versenyezni kezdenek a fiúkkal, s megtanúlnak németűl és lengyelűl nyelvtanilag helyesen beszélni, továbbá kötni, varrni, hímezni szóval az élet mai rendje szerint élni s másokat is ily életre oktatni. S míg hajdan a nép leányai, ügyefogyott és önállótlan helyzetükben korán a házasság igájába hajolva, időnek előtte elcsenevésztek és korán elhervadtak, ma már sokat találni köztük, a kik független állásban kézimunkájukkal, vagy mint nevelőnők, tanítónők és árusítónők keresik kenyerüket, s érettebb korukban, tapasztalatokat szerezve, keresményükből megtakarított csekélyke hozománnyal lépnek házasságra.

Zsidó menyegző. Coschell M.-től

Ezek a zsidók azonban, a kik őseik hagyományait megtagadva és a művelődésben kicsiszolódva a hajdani ghettókból a mai élet küzdőterére léptek át; a kik keresztény honfitársaikkal egy sorban harczolnak a létért mint orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, mérnökök, földbirtokosok és ipari vállalkozók: ezek nem tartoznak a mi leirásunk keretébe, minthogy a régi zsidóság hagyományos vonásait elvesztették s fajukkal csak a származás és vallásuk alaptanai, valamint néhány hitéleti szokás közösségében állanak. A mi rajzunk a galicziai zsidóságnak azt a nagy többségét ábrázolja, mely az ősidők megkövesűlt maradványaképen, szigorú vallási és nemzeti elzárkozottságban él atyáitól öröklött és szentűl tartott hagyományai szerint, s melyet az előtte hirből is alig ismert korszellem és történelem érintetlenűl hagyott.

Az orthodox zsidóság nyilvános élete egészen a maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon kérdésekre, melyek vallásos lekiismeretét érdeklik. A hitközségben választja rabbiját, biráját, fogadja metszőjét és előimádkozóját; a hitközség gondoskodik a zsinagóga és a fürdő föntartásáról, melyek a zsidók s a zsidónők rituális életében oly nagy szerepűek. A hitközség választott előljárója szabja ki és szedi be a hitközségi adót, vezeti az anyakönyveket és végzi mindazon tisztségeket, melyek más felekezeteknél a világi előljáróság és a papi hivatal közt oszolnak meg. Az előljárosághoz tartozni nagy tisztesség, a rabbiság pedig valóságos nemesi levél. Gazdagabb embereknek is gyakori becsvágyuk, hogy gyermekeik rabbicsaládokból válasszanak házastársat, ha azok vagyontalanok is. Jobbmódú zsidók, a kik a talmudban eléggé jártasok, gyakran ingyen is vállalkoznak a rabbi-tisztre csak azért, hogy gyermekeiket később jobban házasíthassák ki. A rabbi mellett, a ki a hitközségnek igazán a lelki pásztora és lelkiismerete, kiváló helyet foglal el a „vallástanító”, a ki a talmudban igen jártas és nagyon vallásos, hittudós és jogász egy személyben. Alaposan kell ismernie mindazon határozmányokat, döntéseket és szabályokat, a melyek a Mischna és a Gemara 102 fejezetében, valamint a törvénynek „Schulchen-Aruch” czímű függelékében foglalvák, nemkülönben ezeknek számos magyarázatát, s mindezeket az élet mindenféle körűlményei közt, melyekben tanácsért folyamodnak hozzá, alkalmazni is kell tudnia. Biró is, pap is egyúttal, a ki röviden és döntőleg ítél az összes szóbeli úton eléje terjesztett vallási, de kereskedelmi ügyekben is; s mindez csekély költséggel, minden irka-firka és időpazarlás nélkül jár, s az itéletben a felek rendesen megnyugszanak. Az ő keze simítja a házasfelek egyenetlenségeit s oldja föl köteléköket; ő egyenlíti ki a pörpatvart az űzletfelek közt; ő ügyel föl a metszőkre és mészárszékekre, a húsvéti pászka készítésére, ő határozza meg az olya eledelek ehető voltát, a melyek ellen vallási kétségek merűltek föl, s tudománya gazdag kincsével ő segédkezik fiatal asszonyoknak kényes dolgokban mint lelkiismereti tanácsadó. Kiváló fontosságú ügyekben őt és a rabbit egy többtagú tanács támogatja, melynek tagjai mind nagyon tudósak, mint orthodoxok és silány fizetést húznak. Nem épen csekély szerepe van a hitközségben az egyházfinak, a ki minden vallási vagy szertartási természetű gyászos avagy örvendetes alkalomnál szolgálatot teljesít, s mint a mohamedán muezzin imára hívja a hivőket, kihirdeti a szombat elérkeztét, nyilvánosan összehíjja a hitközséget nevezetesebb emberek temetésére, ő ügyel a zsinagógában a rendre, az arany és ezüst edényekre és a frigyszekrény hímzett kárpitjaira, ő gondoskodik a szükséges új beszerezni valókról is.

A hitközségben az isteni tiszteleten kivűl a zsidó-német zagyva nyelv uralkodik, melynek saját, igen rövid, jobbról balra haladó írása van, de alaktana fölötte szabálytalan, mondatszerkesztése önkényes, melybe sok héber, szláv és román szó is elegyedett, sokszor elkorcsosított alakban. Némely sűrűbb zsidó népességű helységben, mint Brodyban, Ko³omeában, Tarnopolban, számos keresztény is ezt a zagyva nyelvet használja a zsidók alsóbb rétegével való érintkezésben. Olyan zsidó, a ki olvasni ne tudna, egyáltalában nincsen, az írni nem tudó is ritkaság. A tudós talmudisták nagy tekintélyűek s afféle nemességnek tisztelik őket, a melyhez a pénzarisztokracziai nem ér föl. Ezek a férfiak rendesen minden üzleti foglalatosságtól tartózkodnak, a mely elvonhatná őket éltük egyetlen czéljától, a tanúlástól és imádkozástól; s a legnaagyobb dicséretük, ha úgy emlegetik őket, mint a kik nem is ismerik a forgalomban levő pénzt. Ők képviselik a régi zsidóságot a maga eredeti mivoltában; ők a talmud ama bástyáinak és sánczainak őrei, melyeknek a zsidó népet idegen hatásoktól érintetlenűl kell megőrizniök; ők azok a férfiak, a kik hajdani őseikhez hasonlag, még ma is készek hitvallásukért akár a máglyára is menni. Egész világuk a zsinagóga, és csöndes szobácskáikban ernyedetlen szorgalommal bújják az őskori bölcsesség dohos aknáit, kutatva azoknak erkölcstani, metaphysikai és kabalisztikus kincseit. Az idők és körűlmények minden változása észrevétlenűl halad el mellettük, családjuk szerény szükségleteiről rendesen az asszony, olykor a hitközség vagy egyes jámbor jóltevők gondoskodnak.

Természetes azonban, hogy a galicziai zsidó lakosságnak csak csekély része él ilyen szemlélődő s a talmud és a titkos tanok búvárlatába merűlt életet. A legtöbben mint kereskedők, piraosok, mint bérelt vagy saját birtokaikon gazdálkodók, mint vendéglősök és korcsmárosok, avagy nemesi jószágok ügynökei, megbízóik adásvevési üzleteinél közbenjárók, kölcsönök eszközlői keresik kenyeröket és sokszor életfogytig tartó bizalmi állást élveznek uraiknál. A galicziai zsidók hajdanában, mikor a vasútaknak még hirük sem volt, s a mikor az országútak is a legsiralmasabb állapotban és fölötte bizonytalanok valának, olyan hosszú külföldi útakra vállalkoztak, melyek ma ugyan már két-három nap alatt is megtehetők, akkor azonban hetekig tartó fáradozásba kerűltek. Ez útjaikon szülőföldjük nyersterményeit szállították az idegen piaczokra, hol viszont nyugat-európai gyártmányokat vásároltak össze. Az ilyen útazás nemcsak fáradságos és hosszadalmas, hanem veszedelmes is volt, nagy előkészűlet kellett hozzá, és a saját kocsijaikon, szolgáik kiséretében, többnyire nagy összeg készpénzzel útazó kereskedők rendesen egész kis karavánokká szervezkedtek. Az útra készülődés jókora időbe szokott kerűlni. Az asszonyok hosszabb ideig elálló élelmiszerekről gondoskodtak, minthogy férjeik útjokban nem mindejütt találhattak ritualis ellátásra; a hollandi aranyokat a bő kaftánokba varrták be; apró hordócskákat erős pálinkával és édes mésörrel töltöttek meg; friss huzatokkal vonták be az útravaló ágyneműt, és a szükséghez képest állították össze az útasoknak meglehetősen szegényes ruhaféléit. A férfiak ezalatt lehetőleg nagy útitársaságot és mentűl több űzleti megbízást igyekeztek összeszedni. A családtagoktól való búcsúzás, a veszedelmekre való tekintettel, a melyekre mindig számíthattak, nehéz és érzékeny volt, s a férfi rendesen a rabbinusi törvények értelmében szerkesztett válólevelet hagyott hátra a felesége számára, mely az asszonynak módot adott rá, hogy férje vissza nem térése esetén hosszabb várakozás nélkül is újra férjhez mehessen még akkor is, ha előbbi ura halála nem lenne minden kétséget kizárólag megállapítható. A rabbi áldásától kisérve indúltak a kereskedők több hónapig tartó útjokra, a melyről azonban, ha az űzlet és kivált időközben érkezett újabb megbízások, vagy árúküldemények úgy kivánták, néha évekig sem tértek haza; ez alatt odahaza az asszonyok vezették az űzlet és a család dolgait. Megesett, hogy az ilyen hosszas távollét alatt a gyermekek annyira fölcseperedtek, hogy atyjukat visszatértekor meg sem ismerték; vagy, hogy a kereskedő a nyugati műveltség mázával haza kerűlve, nem tudta magát többé a honi állapotokba beleélni. Ekként idegenné válván saját otthonában, inkább önként számkivetésbe ment megint, a honnan legfölebb egy-egy húsvétra, vagy valamelyik gyermeke lakodalmára tért haza néhány napra.

Galicziai zsidó temetés. Coschell M.-től

A galicziai kereskedelem góczpontja az orosz határ közelében fekvő Brody volt, melynek lakói legnagyobb részt zsidók. II. József császár e város kereskedelmi fontosságát jókor fölismervén, lakóinak 1779-ben szabad kereskedelmi jogot adott, mely azonban száz éves fönnállása után az orosz kormány és az osztrák iparosok sürgetésére megszűnt. Legfontosabb szerepe Brody közvetítő szabad kereskedelmének a Napoleon-féle szárazföldi zárlat idején volt, minthogy ez idő alatt tömérdek árú szárazföldre szorúlt. Ez óriási forgalom, mely Brodynak több éven át a nevezetesebb kereskedő városok sorában is elkőkelő helyet és lakóinak nagy jóllétet biztosított, Napoleon bukásáig, tehát 1806-tól 1814-ig tartott. Hasonló kedvező körűlmények közé jutott a galicziai kereskedelem e fő helye a krimi hadjárat idejében is, mikor a szövetkezett nyugati hatalmak az összes orosz kikötőket ostromzár alá fogták, és így az Oroszország, meg Ausztria és Németország közötti kereskedelem egészen a Brodyn át vezető szárazföldi útra terelődött. A nemzetközi kereskedelmi összeköttetések folytán a külfölddel való gyakori érintkezés érthetővé teszi, hogy e város zsidó lakossága körében, nevezetesen József császár trónralépte óta, előbb kezdett hajnalodni a fölvilágosodás, mint egyebütt.

Mindazonáltal még mindig sűrű köd ül a galicziai zsidó népesség mélyebb rétegeinek szellemi világán, a hol még minden haladást a jó útról való letérésnek tartanak, s a hit babonává fajúl. Még mindig bűvös erejű czédulákat ragasztanak a gyermekágyas asszony nyoszolyájára, szobájának ajtajára, ablakaira és kályhájára, hogy a gonosz szellemeket, boszorkányokat és varázslókat elígézzék az anyától és gyermekétől. Ijedség és megígézés ellen még ma is izzó parazsat dobnak vízbe bizonyos bűvös erejű mondások kiséretében; a temetőt fonállal mérik végig, s ebből a fonálból sodorják a zsinagógában szentelt gyertyák bélét, melyekkel valamely betegséget akarnak elhárítani. A halállal vívódó embernek új nevet adnak, hogy az érte küldött halálangyalt megtévesszék, és kiszemelt áldozatának nyomáról eltereljék. Még ma is eljárnak a sírokhoz, hogy valamely veszedelem ellen a meghaltak pártfogását kérjék; járvány idején krétával bizonyos jeleket írnak a házak homlokzatára, hogy a nyavalyát onnan elhárítsák; ha pedig a nagy halandóság még mindig nem akar szűnni, a temetőben tartanak egy menyegzőt. Nagyon elterjedt a csodarabbikban való hit. Ezek nem bizonyos községek állandóan alkalmazott és kiszabott hatáskörű rabbijai, hanem oly férfiak, a kik származásuk vagy kiváló jámborságuk miatt abban a hírben állna, hogy egyenes összeköttetésük van Jehovával, a kitől közbenjárásukkal csodatételeket tudnak kieszközölni. Betegek, a kikről már minden orvos lemondott, kórságos testükkel elvánszorognak az olyan, sokszor igen távoli kis falvakba, a hol egy-egy ilyen szent ember lakik, hogy áldásában részesűljenek. Vakok ő tőle várják szemük világának visszanyerését, bénák tőle remélik tagjaik meggyógyulását; magtalan házasságokban az ő áldásától remélnek ivadékot, kereskedők tőle várják vállalataik gyümölcsözését. Mindenki adománynyal járúl hozzá és jó reménynyel tér meg tőle. Kivált a zsidó újév és a „hosszú nap” ideje táján valóságos búcsújárás van e csoda-rabbik házaihoz, a kiket nem nevezhetni csalóknak, mivel a hozzájuk folyamodóknak nem igérnek egyebet, mint hogy imádkozni fognak értük. A csodarabbikban hivők serege többnyire a chasidim felekezethez tartozik. A tánczoló dervisekéhez hasonló vakbuzgósággal ugrándoznak és üvöltenek ezek is imádságaik közben, s nem kevésbé türelmetlenek azoknál; egyáltalán jóval többet imádkoznak és bőjtölnek, mint a mennyit vallásuk törvénye eléjük szab.

A talmudnak e túlzó követőivel homlokegyenest ellenkeznek a Krisztus után 800-ban Anan alapította karaita felekezet hivői, a kik a Krim-félszigeten élnek nagyobb számban. Fő helyük Sufat-Kalai sziklavára; a kazarokkal kerűltek Lengyelországba és a hajdan külön fejedelem alatt álló Halicsban telepedtek meg, a hol földmívelésből és különféle mesterségek űzéséből élnek. E felekezet teljesen megtagadja a talmudi életszabályait, ellenben a legszigorúbb pontossággal s még a legjámborabb rabbinitáknál is lelkiismeretesebben követi a bibliát, még pedig annyira szószerint, hogy azt a tilalmat, a mely szerint szombaton nem szabad tüzet gyújtani, úgy értelmezik, hogy gyertyát sem gyújtanak s még a legnagyobb hidegben sem fűtenek e napon; míg a rabbiniták pénteken este épen ellenkezőleg mentűl több gyertyát gyújtanak és téli szombatokon ugyancsak sütkéreznek a jó meleg kályha mellett. A tiltott és megengedett eledelek, a bőjtök és ünnepek tekintetében szintén csupán a biblia szabályaihoz ragaszkodnak a karaiták, a kik különben egészen a többi földmívesek életmódját követik, azok viseletében járnak, és tőlük csak nagyobb tisztaságukkal és szakállviseletükkel különböznek. Egymásközt tatár nyelven, különben pedig ruténúl beszélnek. Templomaik kicsinyek és egyszerűek: életük szigorúan erkölcsös; az ország törvényeivel soh’sem jutnak összeütközésbe, s feddhetetlen életükért II. Katalin orosz czárnő és Mária Terézia bizonyos szabadalmakkal tűntette ki őket, melyeket a későbbi kormányok sem csorbítottak; így azokat az üldözéseket is el tudták kerűlni, melyek a többi zsidókat sújtották, s mentek maradtak az ezekre kirótt külön adóktól is.

Lássuk most a galicziai zsidók életét a bölcsőtől a sírig. Leány születése csak fél öröm, mint a hogy a nő egyáltalában csak fél ember; hiszen minden zsidó minden áldott nap hálát ad reggeli imádságában az Istennek, hogy nem nőnek született! Annál nagyobb örömmel fogadják a fiúgyermek születését, mint a ki atyja nevének és jámborságának öröklésére hívatott és szüléinek lelki üdvösségét még holtuk után is munkálhatja. Nagy előkészületek és számos meghívás előzi meg a születés után nyolczad napra következő körűlmetélés ünnepét. A számos alakisággal járó szertartást rendesen a zsinagógában hajtja végre az ahhoz értő zsidó, a kinek különösen tiszta erkölcsűnek kell lennie. A zsidóság kötelékébe ilyenténképen fölvett gyermek valamely elhúnyt atyja-fiának a nevét örökli és az előimádkozó áldásában részesűl. Otthon a vendégek és üdvözlők sokaságát csemegével, borral és pálinkával kinálják, a gyermekágyas asszonynak pedig, ha jómódú, szintén csemegéket, ha ellenben szegény, pénzt vagy élelmi szereket küldenek.

A fiúkat már rendesen a negyedik évükben a „cheder” nevű zugiskolába küldik, mely a paedagogia és az egészségtan mindenkövetelményével hadilábon áll. Ott a tanító, vagy segédje kora reggeltől késő estig a nagybetűs zsidóírás olvasására és az imádságokra oktatja őket. E tanításban a leányok is részesűlnek, az alsó „ceheder”-ből a felsőbe azonban már nem követik a fiúkat, a kik itt Mózes könyveit és a prófétákat olvassák, míg a legfölső, az úgy nevezett „talmud-cheder”-ben egészen korai házasságukig tanúlják a talmudot és sok olyast, a mire bizony kár az időt vesztegetniök. A középső, vagyis bibliai tanfolyamba való átlépés bizonyos ünnepélyességgel történik. Az illető szombati napra meghívják a rokonságot és ismerősöket, hogy hallgassák meg, miképen ejti ki héber nyelven a szépreményű csemete, a ki egy asztalon áll és a fején aranyhímzéses bársony sipka van, a biblia bekezdő szavait. A meghívottak mindenike visz magával ajándékot, s ott viszonzásúl édességekkel és méhsörrel kinálják meg a vendégeket. Természetesen a tanítókat is megajándékozzák.

Galicziai lengyel zsidók húsvét-estéje. Coschell M.-től

A második komolyabb ünnep a fiúgyermek életében a bérmálásféle Bar-Mizva, a tizennegyedik évbe lépés alkalmával, a mikortól kezdve a felnőttek minden vallási kötelességét teljesíteni tartozik, s minden oly vallási cselekedetnél, a melyhez tíz egyén jelenléte szükséges, ő is számít, továbbá imádkozni, böjtölni és minden reggel a „tefilin” nevű imádság-szíjakat magára illeszteni köteles. E szíjakon kis kemény bőrkoczkák vannak, bennük pergamenszalagokra írva a mózesi hitvallás, melyet péntek és szombat kivételével minden reggeli imádságnál a homlokukra és a bal karjukra illesztenek. Az ifjúvá serdűlt fiút e napon fölszólítják a Thora olvasására, a rabbi a lelkére köti, hogy hűségesen tartsa meg Mózes törvényeit és a talmud szabályait, a szertartás után szüléi házába lakomára hívott vendégek pedig megajándékozzák a fölavatottat. Ezzel egyúttal elkövetkezik az idő, a mikor a serdűlő ifjú számára élettársat keresnek. Szerencsére van a zsidóságnál egy intézmény, a mely már egyebütt is utánzásra talált, a „schadchen” (házasságeszközlő). Ennek pontos jegyzéke van az összes helybeli eladó leányokról s házasúlni óhajtó ifjakról vagy férfiakról, valamint a máshová valókról is. Ez a jegyzék megbízható fölvilágosítást ad az illetők koráról, családjáról, műveltségéről és kivánalmairól. A schadchen szívesen látott vendég a leányos házaknál, s mindig bőven el van látva ajánlatokkal. Megvesztegető ajánlatokkal tudja elkápráztatni a szülőket, a legnagyobb akadályok legyőzéséhez is ért, valóságos diplomata ügyességével fonja-szövi a tárgyalásokat, hogy két család közt, a kik addig nem is ismerték egymást, rokoni kapcsolatot létesítsen, a miért a mindkét részről való hozomány három százalékát kapja jutalmúl. Az ilyen házasságkötéshez vakbuzgóbb családoknál majd soha sem kérdik a legközelebbről érdekelt felek beleegyezését, sőt ezek rendesen csak az ügylet megkötése után tudják meg, hogy jegyesek; s a legtöbb ilyen házasság mégis boldog főkép azért, mert nagyon fiatalon kötik, a mikor a jellemek még nem alakúltak ki és így könyebben simúlnak egymáshoz. Boldogtalan párok számára pedig szintén kényelmes menedékűl kinálkozik a könnyű elválás.

A lakodalmat rendesen a menyasszony szüléinél, a menyegzőt pedig a zsinagóga ajtaja előtt, szabad ég alatt tartják. Ha a vőlegény és a menyasszony nem ugyanabból a helységből való. Akkor a lakodalmat rendesen a két község között körűlbelűl félúton álló korcsmában ülik meg, a hová mindkét részről hosszú rácsos oldalú szekereken viszik a vendégeket, a zenészeket, meg az étel- és italneműket. Az ilyen útszéli vendéglők természetesen legkevésbbé sem hasonlítanak a svájczi vagy Rajna-vidéki fogadókhoz, de elég jók az olyan emberek számára, a kik elég ritkán jutnak az élet derűlt perczeihez, s épen azért mohón kapnak minden oly vidámabb pillanaton mely napjaik egyhangú szürkeségét nagynéha megszakítja. A csárda hosszúkás fa épűlete két részre tagolódik, melyeket a padlózatlan pitvar és istálló választ el egymástól. Az egyik félben száll meg a vőlegény a többi férfiakkal, a másikban meg a menyasszony a lakodalmi nővendégekkel. A máskor oly csendes falak közt valóságos boszorkány-zsinat keletkezik; lárma, veszekedés, káromkodás, énekszó, hahotázás, eszem-iszom; a sárga földig berúgott kocsisok és zenészek csak növelik az általános zenebonát, melyet csak a menyegző ünnepélyes pillanata csitít le. Az összes jelenlévő nők a menyasszony öltöztetésével foglalkoznak. Hajába, mely utóbb olló alá kerűl, ártatlansága jeléűl fehér selyem szalagot fonnak, és porrá tört czukrot hintenek, a mi édes jövendőjének a jelképezése. A szoba közepén ül szokatlan méltósággal a még szinte gyermekded menyasszony, női udvarától körűlvéve és lesütött szemmel várva vőlegényét. Ez két férfi kiséretében, fekete selyem talárba öltözve s a fején czobolyprémes sipkát viselve jelenik meg, mely alól hosszan lógnak le halántékfürtjei; oda lép a menyasszonyhoz és egy széles, nehéz szövetű kötelékkel beköti a szemét, hogy ezentúl minden más férfi látására vak legyen. Ezen lefátyolozás (bekötés) után a vőlegény megint visszatér a férfiak szobájába, mi közben a nők nevetgélve komlóval hajigálják meg, hogy házassága termékeny legyen. Most mennyezetet állítanak föl, mely alatt a fehér vászon köntösben megjelenő vőlegény s mellette két vőfélye áll, mindegyik egy-egy égő viaszgyertyát tartva kezében. Valamint a régi egyiptomiak őseik mumiáit el szokták vinni ünepeikre, hogy a legnagyobb örömmámor közepette is a halálra emlékezzenek: ép úgy a zsidók is legnagyobb ünnepeikre a fehér halotti köntöst öltik föl, hogy a földi élet mulandósága jusson eszükbe legboldogabb pillanataikban is. Az előimádkozó karával együtt üdvözlő dalt énekel, s a két fáklyavivő ünnepélyes léptekkel a lefátyolozott menyasszony elé megy, a kit két férjes nő kisér vőlegénye elébe. A menyasszony a vőfélyektől vezetve hétszer körűljárja jövendőbeli férjét, mi közben a kar örvendező énekeket zeng. Erre nagy csönd támad. Az eskető, a ki a zsidó törvény szerint akárki is lehet, a vőlegény kezébe arany gyűrűt ad, és szótagról-szótagra lassan elébe mondja a következő szavakat, melyeket a vőlegény a gyűrűnek újjára húzása közben mond utána: „Légy feleségemmé ezen gyűrű által. Mózes és Izrael törvénye szerint!” Gyűrűváltás és a hitvesi hűség kölcsönös fogadása nem történik. A nő a gyűrű által hitvessé válik. A férfinak régebben több nő tartására is volt joga, ha körűlményei az ilyen többnejű házasságot megengedték. Ennek a többnejűségnek csak a XIII. században vetett véget a törvényhozó rabbik zsinatának átokkal szentesített határozata. Esküvő urán az aramaei nyelven állandó szöveggel fogalmazott házassági szerződést olvassák föl, és ezt a jogilag teljesen értéktelen okíratot átadják az új asszonynak. Erre a vőlegény lábának erős dobbantásával szétzúz egy kis üvegpoharat annak a jeléűl, hogy minden földi boldogság mulandó; azután az új házasok egyet-egyet hörpentenek az e végre megáldott borból, s ezzel az egész szertartás véget ér. A mátkapár, a mely e napot megbőjtölte, most rövid ideig tartó falatozásra vonúl vissza, mi alatt a vendégek is lakmároznak. Este átadják az új házasoknak az ajándékokat, s ere megint lakoma következik, melynél egy bohócz (marschalik) mindenféle rímes és rímtelen dévajságot ad elő lengyel-zsidó habarék-nyelven. A tánczban rendesen csak a nők vesznek részt, s ha a férfiak is tánczolnak velük, ez mindig a tánczosnő érintése nélkül történik, úgy, hogy a tánczos a párját egy kendőnél fogva vezeti, melynek az egyik csücskét a férfi, másikat a nő tartja. A táncz mozdulatai illedelmesek, de egyhangúak, mint az inga lengései, azonban a zene olyan lármát csap hozzá síppal, dobbal és trombitával, mintha a tánczosoknak a talpuk alatti földet szét kellene rugdosniok.

A házasságkötésnél kevesebb szertartással történik a házasság fölbontása, a mihez csak a férfinek van joga. A változhatatlan szövegű elválasztó-levelet a férj akár személyesen, akár követ által is átadhatja két zsidó tanú jelenlétében a nejének. Az átadás pillanatával a házasság föl van bontva; a férfi rögtön, három hónap múlva pedig a nő is új házasságot köthet. Ha az asszony vonakodik az elválasztó-levlet elfogadni, bármely csellel is a kezébe lehet azt csempészni. Valamely ártatlan színű levélben, csomagban, ruha zsebében rejtőzhetik a végzetes okírat; a szegény asszony gyanútlanúl veszi a kezébe, az oda rendelt tanúk elkiáltják magukat: „El vagy választva!” S ezzel a dolog be van fejezve. Így volt ez legalább a hajdankorban, a mikor a zsidók még a maguk zárt társadalmában egészen keleti módra éltek, s a nő nem a hitvestársa, hanem jóformán csak a jobbágya volt a férfinak, a ki tetszése szerint bármikor lerázhatta őt a nyakáról, mint Ábrahám Hágárt. Természetes, hogy ez a szertartás államjogi szempontból nem érvényes; csakhogy az állami törvények világossága még mindig nem hatolt be a galicziai zsidóság mélyebb rétegeibe, a hol az őskor hagyományai és nézetei még ma is erős életűek.

Minthogy a fiatal férj legtöbbnyire semmi mesterséget s egyáltalán a talmudon kivűl egyebet alig tanúlt, tehát az élet nehéz harczára ily zsenge korában még különben sincs kellőkép fölszerelve, a szülék rendesen mindkét részről megegyeznek abban, meddig maradjon az ifjú pár teljes ellátásra az egyiknek vagy a másiknak házában. Rendesen úgy történik a dolog, hogy az új házasok egy-két esztendeig az asszony- és azután ugyanannyi ideig a férj szüleinél vannak ellátáson. Különben a lakás, berendezés, élelmezés költségei e népségnél amúgy sem valami tetemesek. A szoba egyik szögletébe beállítanak két nyoszolyát, szűkebb körűlmények közt egyet, e mellé legfölebb egy falócza kerűl, meg egy szekrény, s a szoba e szegletét pamutfüggönyökkel választják el a többi részétől. A szoba közepén áll az asztal, mely ép úgy közös az egész háznéppel, mint a tűzhely és a sütőkemencze. Ha a család szaporodik, vas kampót akasztanak a szoba mennyezetére, melyről négy zsinóron lógó kosárban helyezik el az új csemetét. Valóságos madárfészek ez, csakhogy nem épen a legjobb levegőben. Az ilyen fölös népességű szobékban rendesen fa oszlopokon álló karzat fut körűl, melyen egészen közel a mennyezethez hálóhelyek, asztalok, székek és bölcsők helyezhetők el. Az ilyen Noe bárkájához hasonló lkás igen kevésbe kerűl, s a fűtés, világítás ép úgy közös benne, mint a lakók nyomorúsága.

Csupán péntek este ragyog az efféle szoba az ünnepi gyertyák világától. Ezt rendesen nagy takarítás és tisztogatás előzi meg. Minden család két-két gyertyát gyújt. Az asztalon párolog a leves, és a fűszeres halak átható illata betölti a szoba minden szögletét; a pálinkás palaczk és a méhsörös serleg a családfő áldását várja, s huszonnégy órára az egész háznép leteszi az élet gondját és a hétköznapok nyomoráról megfeledkezvén, vídám lakomához ül, bár az egész héten át alig laktak jól csak egyszer is. Rázendítik a szombati éneket, s a míg gyertyavilágban tart, mesélgetnek egymásnak csudálatos történeteket betegeket gyógyító, bénákat orvosló, ördögűző szent rabbikról, kik már a pokol fejedelmétől is elragadtak nem egy áldozatot és besegítették az Isten országába. Lassan-lassan kialusznak a gyertyák egymásután, s vélük kialszik a szent szombat is, mely után újra kezdődik a szegény emberek hétköznapi nyomorúsága és keserves hajszája az élet kanyargós, tövises ösvényein. Mennyire más a szomba este ragyogása a gazdag zsidók házaiban! Minden szobában ünnepi világosság, az asztalok ezüstneművel dúsan terítve, kristály serlegekben csillog a fínom bor; a nők selyemben, ékszerekkel dúsan megrakva pompáznak, a férfiak czobolyprémes atlasz köntösben, s mind e fény és csillogás mögött nem ólálkodik a holnap aggasztó gondja. De nem különös-e, hogy a jámbor zsidó szívétől, legyen bármily szegény, idegen az irigység; mindent az isteni gondviselés bölcs végzésének tekint, mely ellen nem lázad föl, mert vallásának tanítása szerint az élet úgyis csak ideig-óráig tartó haldoklás, a mely után mindnyájan egyenlők leszünk.

S valóban a halál nem tesz különbséget állásra és vagyoni állapotra nézve különbözők között. A temetkezése mindnek egyenlő. Nincs itt aranyban pompázó koporsó, a halottat nem kisérik lengő zászlók, koszorúk özöne, hosszú kocsisor, harsogó zene, s nem gyászolja tor. Alig hogy kilehelte lelkét, kiterítik a puszta földre, legfölebb néhány szalmaszálra, melyek a jámbor hit szerint lándzsahegyekként szúrják a testét, mert azt tartják, hogy mentűl többet szenved a földön, annál hamarább jut lelke a paradicsomba. A fekete lepellel leborított holttest fejénél három gyertya ég. Néhány jámbor zsidó, kiket, mivel éltüket csendes visszavonultságban töltik, remetéknek hívnak, a zsoltárokat és a mischna fejezeteit mormolja. A halottas háznál és az egész szomszédságban minden vizet kiöntenek, mert meglehet, hogy a halál angyala ép ebben a vízben öblítette le gyilkos kardját. A zsidók bűnnek tartanák a halottat csak valamivel is tovább a háznál tartani, mint épenséggel szükséges; így megesik, hogy a ki reggel még élt, ugyanaz nap este már a sírban pihen. A holttestet megmossák és fehér vászon ruhába öltöztetik; más ruhát nem adnak rá, csak a házas férfiaknak teszik a vállukra imádkozó kendőjüket. Koporsóba sem helyezik a holtat, hanem a biblia ama mondása szerint: „Porból lettél, porrá léssz”, a testet egyenesen a földbe temetik. Valamely halott örök nyugalomra kisérése Istennek tetsző cselekedet, kivált ha az hittudós ember volt. A teljesen dísz nélküli menet előtt perselyeket zörgetve mennek néhányan, kik a vallási testűletek és jótékony egyesűletek számára kéregetnek. A temető neve a zsidóknál „szent hely”, „az élet csarnoka”, „az örökkévalóság háza”, hol legközelebbi férfi rokonai viszik a holttestet a sírba, mi közben zsoltárokat mondanak. Áron papi törzsének származékai azonban temetőbe nem léphetnek, minthogy ezzel tisztátalanokká lennének; az ilyenek tehát a kerítésen kivűl maradnak. Közös sírhelyek a zsidóknál nicsenek; a legszegényebb is külön nyugvóhelyet kap, és egy sír sem marad emlékkő nélkül, még ha úgy kellene is rá a pénzt összekoldúlni. Sírjában a holttestnek egy jeruzsálemi földdel töltött zacskót tesznek vánkosúl a feje alá, hogy honi földben pihenjen, a kezébe pedig botocskákat adnak, hogy a föltámadás órájában, ezeket ásókként használva, hazájáig juthasson és ott támadhasson föl. A halott szemét, hogy a húlló rögök meg ne sértsék, apró cserépdarabokkal födik be. Legközelebbi atyafiai vetik rá az első rögöket; fiai pedig imát mondanak érte. A halottas szobában nyolcz álló nap és éjjel lámpácska ég az ablakon, s mellette egy pohár víz áll és egy vászonrongyocska függ. A lámpa a megholt lelkének világít; a víz és a törlő kendő ugyanannak tisztálkodására szolgál, ha az elköltözése utáni első napokban netán csupa szokásból régi otthonát meglátogatná. A legközelebbi rokonok kissé behasítják a ruhájukat ama régi szertartás jelképezésére, melylyel hajdan ilyenkor a zsidók az egész ruhájukat szélylyeltépték; azután lábbelijöket levetve, a puszta padlóra ülnek, hamuval hintett tojást esznek, Jób könyvét olvasgatják s a harmadik naptól fogva részvétlátogatásokat fogadnak, melyeknél azonban köszönés nélkül illik jönni-menni és szótlanúl kell ott ülni. Az első fokú gyász, melyet gyermekekért viselnek, nyolcz napig, a másodfokú harmincz napig, a harmadfokú egy egész esztendeig tart. Tizenegy hónapon át a megholtnak fiai, vagy ezek híján erre fogadott egyének napjában háromszor elmondják lelkéért a „kadisch” nevű imádságot; a fiúknak semmiféle ünnepen sem szabad részt venniök, de gyászruhát nem viselnek. A nők nem hordják ékszereiket, de gyászruhát ők sem öltenek, csupán fekete kötényt kötnek maguk elé. A családban legközelebb született gyermek kapja az elhúnyt nevét, melynek e fölelevenítésével örömet vélnek szerezni a megholtnak a másvilágon.

A krakói régi zsinagóga belseje. Weber Antaltól

Két napi ünnepélyes isteni tisztelettel üli meg a zsidó a szeptember vagy október hónapokra eső újesztendőt. Már egy hónappal előbb kezdődnek az ezen ünnepekre vonatkozó vallási gyakorlatok. A zsidók azt hiszik, hogy az égben pontos jegyzéket vezetnek vétkeikről és érdemeikről, s hogy újév napján állítják föl a kettő mérlegét, engesztelés napján pedig meghozzák az ítéletet, melyet azonban csak a sátoros-ünnepek hetedik napján hirdetnek ki. E végzetes napokban, a mikor még a vallás tanításai szerint bűnbánat, vezeklés, alamizsnálkodás által el lehet a balvégzetet hárítani, elképzelhetjük, mi mindent elkövetnek a fenyegető ítélet enyhítésére. A délelőttöket egészen imádkozásra szentelik, sőt a délutánok és esték egy részét is. Újév másodnapján a délutáni ájtatosság után az egész hitközség valamely folyóvíz partjára megy, ott imádkozik és jelképesen a habokba meríti bűneit azzal, hogy zsebeit, melyekben néhány kenyérmorzsa van, ki-ki a vízbe üríti.

Az újév-napok és az engesztelés ünnepe közé eső hét nap imádsággal és bűnbánadtan telik el. Mindenki szorongva s még a fölvilágosúltabb zsidók is némi áhítattal várják a nagy nap fölvirradtát. Rokonok és jó ismerősök hangos sírással adják át egymásnak jó kivánataikat. A haragosok is kibékűlnek legalább rövid időre, s kölcsönös bocsánatkéréssel kezet nyújtanak egymásnak. Mindenki megbocsátja az év folyamán másoktól elszenvedett bosszantásokat, rágalmakat és ellenségeskedéseket; azután úgy búcsúznak el egymástól, mintha ki-ki a halál elé menne. Harminczhat órára minden emberi szenvedély elcsendesűl a szívekben. Minden űzletet bezárnak, a lakások is üresek, de annál zsúfoltabbak a zsinagógák. A frigyszekrény előtt számos kar-vastagságú viaszgyertya ég. A nők világos ruhákban, a férfiak halotti lepelben, vaskos imakönyveiket és imakendőiket czipelve a hónuk alatt, mezítláb sietnek a szénával behíntett padozatú zsinagógába, melynek ajtaja fölött a bosszúló angyal lebeg kivont karddal. A partot csapkodó tenger morajához hasonlóan zúg a boltívek alatt az egybegyűlt bűnbánók imádsága, kik erősen verik öklükkel a mellüket, s mély sóhajtozással és keserves nyögéssel esdekelnek isten irgalmáért. Olykor-olykor a zsinagóga közepén álló „almemor” nevű emelvényen, a hol a thorát olvassák föl, erős kézzel rá csap valaki a kemény bőrvánkosra, s a tompa zuhanásra hirtelen elnémúlnak az imádság zsongó hangjai, csak egy-egy megkésett visszafojthatatlan fájdalmas fölkiáltás szakítja meg néhány pillanatig a csöndet, melyben azután fölhangzik az előimádkozó messzeható hangos szava, a mire ájtatosan figyel az egész község. Erre karének s ezután ismét a gyülekezet égbe kapaszkodó, az isteni kegyelmet szinte megostromló kétségbeesett imaüvöltése következik. Így tart ez késő éjszakáig, s másnap reggel megint újra kezdődik. Sőt némelyek ott várják meg, zsoltárokat és imákat mondva a hajnalt. E böjtölés, siránkozás és imádkozás másnap estig tart, mikor a csillagok kigyúltával egyetlen hosszan elnyújtott kürtszó vet véget a kínos „hosszú nap”-nak, és a kimerűlt tömeg ebben a fölkiáltásban tör ki: „Egy az Isten!” Erre kölcsönös üdvözlések közben ki-ki haza tér megkönnyebbülten, bűneitől megtisztúltan s új reménynyel.

A lembergi Wechsler-útczai kis zsinagóga belseje. Bernt Rudolftól

Öt nappal utóbb kezdődik a kilencz napig tartó sátoros-ünnep, a zsidók negyven éves pusztai vándorlása emlékére. E napok alatt minden érkezés csak a díszes lombsátrakban költhető el, az ígéret földére való emlékűl pedig a reggeli ájtatosságra pálmagallyakból, mirtusz- és czédrusból kötött bokrétát (ethrogim) visznek s azt a zsinagógában a négy világtáj felé csóválják. A sátoros-ünnepekre esik a nagy hozsanna-nap is, melyen az engesztelés ünnepén hozott mennyei ítéleteket odafönn kihirdetik. Ekkor még az utolsó pillanatban újra megostromolják és hangos „Hozsanna, hozsanna! segíts, segíts!” kiáltással igyekszenek megengesztelni Jehovát. Ez ünnepek a törvényadás (thora) örömnapjával érnek véget. E napon a szent törvénykönyv utolsó fejezete kerűl fölolvasásra, s utána nyomban rátérnek az elsőre. A gyerekek ilyenkor zászlócskákkal, égő viaszgyertyákkal és piros almákkal vesznek részt a közörömben; a férfiak tánczra kerekednek a díszes thora-tekercsekkel, énekelnek, újjongnak, nagyokat isznak és lakoma közben lövöldöznek is.

Ez ünnep után, tél elején a Makkabeusok hétnapos ünnepe, a „chanuka” következik, ama csodálatos győzelmek emlékére, melyeket a zsidó nép e hősei a szírusokon arattak, 141-ben visszafoglalván tőlük Jeruszálem várát. A hagyomány szerint a megszentségtelenített templomot a kivívott győzelem után egy kiapadhatatlan korsócskából szent olajjal avatták föl újra; ezért ez ünnepek neve a templomszentelés napjai. Az első este egy, s minden következőn egygyel több lámpácskát gyújtanak egy egész héten át.

A legközelebbi ünnep a „purim”, avagy Hámán napja, a perzsa birodalomban Hámán bújtogatására üldözött zsidóknak Mardochai és Eszter által való csodálatos megmentése emlékére. Az ünnep előtti napon Eszter bőjtölésére való emlékűl bőjtöt tartanak. Előtte való este fölolvassák a zsinagógában Eszter könyvét. Purim napján ismétlik e fölolvasást s megajándékozzák és megvendégelik a község szegényeit. De a gazdagabbak is küldenek egymásnak mindenféle apróbb ajándékot. Vacsora után vidám játékokkal mulatoznak.

Költői varázs leng a húsvét nyolcznapos ünnepén, mely a zord tél és a bimbózó tavasz mesgyéjére kerűl, melyet azonban, mint a legtöbb zsidó ünnepet, a talmud szigorú parancsai szabályoznak és igen nyomasztóvá tesznek a szegényebbekre nézve. A biblia szövege szerint a húsvét nem volna más, mint az Egyiptomból való kijövetel és a négyszáz éves szolgaságból történt kiszabadúlás emléknapja, azzal megünnepelve, hogy kovászos helyett kovásztalan kenyeret (mazzoth) kell enni ez időben, minthogy a zsidóknak futásukban nem volt idejük a tésztájukat megkeletni, hanem csak úgy keletlenűl vitték magukkal útjokra. A talmud szerzői egy naptári kétség miatt az eredeti hét napot nyolczra terjesztették ki, s ez egész idő alatt semmiféle lisztes és egyúttal erjedhető táplálékot sem szabad szerintük enni; továbbá tilos a máskor használt edényekkel élni, a miért is ez ünnepekre egészen külön konyha-berendezés és asztalnemű kell. Sőt, habár csak látszatra, a húsvéti szabályzattal ellenkező összes élelmiszereket megszabott szerződés értelmében el kell valamely más vallásúnak adni, különben húsvét után sem lenne szabad azokat használni. Húsvét előtti napon szorgosan átkutatják az egész házat és gondosan megforgatnak minden edényt, vajon nincs-e benne kenyérmorzsa, s a mi akad, azt elégetik. E szigorú szabályok folytán minden jámbor zsidónak, legyen bármily szegény, négyféle evő- és főzőedénynyel kell fölszerelnie a házát: kétfélével a közönséges idők és a húsvét húsételei, és kétfélével a közönséges napok és a húsvét tejes étkei számára. E költségeket és az amúgy is drágább húsvéti eledeleket a szegényebb csak a vagyonosabbak segítségével győzi. Különben alapítványok is vannak e czélra, nagyobb városokban pedig a zsidó népkonyhák is segítségükre vannak a legszegényebbeknek.

Az ünnepre már hetekkel előbb készülődnek. Sütik a húsvéti laskát (mazzoth), mazsola-szőlőből aszúbort szűrnek, méhsört főznek, tömik a baromfit, fehérre meszelik a füstös szobákat, fölsúrolják a régóta szennyesen hagyott padlókat, megtisztogatják a télen át betapasztott s minden levegőt kizáró ablakokat, kiszellőztetik az ágyneműt, mosnak, sikálnak, asztalokat, székeket, szekrényeket gyalúlnak, új fazekakat, tányérokat és poharakat szereznek a házhoz. A legszegényebb is megtesz minden tőle telhetőt; a gazdagabb pedig előveszi legdrágább arany- és ezüstneműit, kristály és porczellán edényeit, suhogó selyem ruháit, hogy mentűl méltóbban fogadja a királyi vendéget, a ki az újjá éledő tavasz pompájában érkezik. Ragyogó gyertyafény árasztja el a házak minden zegét-zugát, békés öröm száll a gondokkal legterheltebb szívbe is, – hisz legalább nyolcz napra el van látva a legszegényebb kunyhó is élelemmel, meg aztán ez ünnep egy még sanyarúbb élet bilincseiből való fölszabadúlás ünnepe.

A hófehér takaróval terített asztalon borral telt serlegek és az időelőtti érintés elől gondosan letakart „mazzoth” várja a házigazda áldását, kinek beléptét az ünneplőbe öltözködött női családtagok csengő „Boldog ünnepet!” kiáltással üdvözlik. Lassú ünnepélyességgel lépked, templomi éneket dúdolva, a családapa a zsinagógából haza felé, s megelégedetten mosolyog a nyájas szoba, a tisztán terített asztal, az üvegekben csillogó bor és a kiöltözött fehérnép láttára. Vizsgálódó szemei körűljárják az asztalt, vajon nem felejtettek-e el valamit a szabályszerű fölszerelésből: példáúl az Illés próféta boros serlegét, a ki látatlanúl minden húsvét-éjszakán megjelenik és hörpint a borából; a sült tojást és a sült csibeszárnyat, melyek az egykori „passah”-áldozat emlékei; a keserű fűveket, melyek a Mizraim (Egyiptom) földjén töltött keserű rabszolgaságra emlékeztetnek; a sulykolt almából és dióból borral készűlt „charosos” nevű, formákba préselt pépet, melyről azt tartják, hogy a zsidóknak az egyiptomiak robotjában teljesített téglavető munkáját jelképezi; a csésze sósvizet annak emlékére, hogy a zsidók Egyiptomból menekűlve, száraz lábbal keltek át a tengeren, s végűl a selyem kendő alá rejtett Izráel-Lévi-Kohan jegyű mazzoth-t ejtsd: maczosz-t), annak jelzéseűl, hogy ma még állítólag három törzse él a zsidóságnak: az Izráel, Lévi és Áron törzse. Erre felölti a családapa fehér köntösét, hogy ekkor is az élet mulandóságára emlékezzék, s aztán királyi méltósággal elfoglalja az asztalfőn lévő emelt helyét a vánkosokkal megrakott pamlagon, mely valósággal trónt ábrázol; mert húsvét estején minden zsidó kis királynak érzi magát a saját házában. Áhítatos hangúlatban kezdődik a bornak megáldása után a következő szertartás. A család legifjabb tagja ezt kérdi: „Mit jelent rendkívűli előkészűleteivel a mai este?” Válaszúl a családfő elmondja a zsidók Egyiptomban való keserves rabszolgaságának történetét, Mózes és Áron szószólását, megszabadításukat, Mózesnek a Fáraó előtti csodatételeit, a szolgaságból való kivonúlást, a Vörös-tengeren való átkelést, és az üldöző egyiptomiaknak a rájuk zúdúló hullámokban történt elpusztúlását. A két fejezetre osztott elbeszélés szűnete alatt költik el a hagyományos vacsorát. A második fejezet záradéka az isteni igazságszolgáltatásról szóló ősrégi lánczvers: a báránykát megette a macska, – a macskát megette a kutya, – a kutyát agyonverte a bot, – a botot elemésztette a tűz, –a tüzet eloltotta a víz, – a vizet megitta az ökör, – az ökröt levágta a mészáros, – a mészárost pedig megölte a halál angyala, – ekkor azonban eljött az Úristen és megölte a halál angyalát, a ki megölte a mészárost, s így tovább visszafelé az egész sorozaton.

Húsvét első napja után negyvenkilenczed napra (a közbenső napokat minden este hangosan olvassák és hirdetik a zsinagógában) esik pünkösd két napos ünnepe; ez a Sinai hegyen való törvényhirdetés emlékezete, melylyel Jehova szolgájának, Mózesnek, villám és dörgés közepette hirdette ki a felhőkből a tízparancsolatot. A zsinagógát és a lakásokat ez ünnepre lombbal és virággal ékesítik, minthogy ilyenkor az ifjú nyár legragyogóbb színeibe öltözködik és derűs örömmel árasztja el az emberi szívet.

Szomorú emlékünnep a jeruzsálemi templom Kr. u. 70-ben történt földúlásának az év vége felé eső napja. Ab hónap kezdetétől fogva a zsidók minden húseledeltől tartózkodnak; a nők nem tesznek magukra ékszert; ez időben nem tartanak lakodalmat, sem egyéb ünnepet, nem öltenek új ruhát; a hónap kilenczedik napja pedig, a templom és vele a zsidóság nemzeti önállóságának és minden dicsőségének pusztúlását gyászoló évfordúló, szigorú bőjt, vezeklés és a földön kuporogva mondott imádságok közt telik el.

Ez a galicziai zsidóság élete örömeivel és bánatával, hitével és babonájával, összes jó és rossz szokásaival együtt, – természetesen csak a buzgó hívőké, – a mely a két véglet közt telik el, t.i. ama vakbuzgó túlzóké közt, a kik imádság közben eszeveszettűl hadonásznak és örökös bőjtölésben, vezeklésben sorvadnak a nélkül, hogy Isten szép világának virágaiból valaha szakítanának, – és ama közömbösöké között, kiket már csak laza kötelék fűz őseiktől öröklött vallásukhoz, minthogy minden áron keresztény polgártársaikhoz igyekeznek simúlni. A buzgó hivők osztályához tartoznak azok a zsidók, a kik százezrével élnek Galiczia minden vidékén, a Visztula és a Dnieszter partjain, a Kárpátok magaslatain és Podolia rónáin. Ennek a népnek az a legjellemzőbb vonása, hogy szívós makacssággal, rendűletlenűl ragaszkodik őseinek hagyományaihoz.

A lengyel nyelvjárások Malinowski Lucziántól, fordította Katona Lajos

A galicziai lengyelség nyelve azon nagy terűlet egy részén honos, a melynek már a történelem előtti időkben is körűlbelűl ugyanazok valának a határai és nagyjában ugyanaz volt a környezete, mint ma; csupán azzal a különbséggel, hogy éjszakon és nyugaton századok folyamán a pomerániai szláv és porosz szomszédság helyébe részben, vagy egészen is németek kerűltek. Történelmi korába a lengyelnyelv már teljesen kifejlett sajátszerűségeivel (jellemző orrhangzóival és az ì-nek ia, ie ejtésével) lép. E nyelv legrégibb írott emlékei a XIV. századból valók. Egészen a legújabb időkig általában a felső-ausztriai St.-Florian apátságban fölfedezett úgy nevezett Margit-zsoltárt tekintették a lengyel nyelv legrégibb írott emlékének. Az államéletben teljesen a középkori latin volt ugyan a hivatalos nyelv, azonban a szükség csakhamar megkövetelte a köz- és magánjog legfontosabb emlékeinek lengyelre fordítását. A legnevezetesb ilynemű, de egyúttal nyelvtudományi tekintetben is igen fontos emlék a Œwiêtos³aw z Wojcieszyna és Maciej z Ro¿ana 1449-ből való munkája, melynek eredeti kézírata, a Codex Wislicki, jelenleg a krakói múzeumban van. A kézírati szövegek írásmódját és írásjegyeit változatlanúl vették át az első nyomtatott művek is, mint egyebek közt példáúl a legrégibb lengyel nyomtatványnak tartott „Beszélgetés Salamon király és Marchold között” (15219 czímű könyvecskében látható. A mai helyesírás lassankénti megállapítása a XVI. század műve, a melyben a latin betűknek a németek helyett való használata is kezdődik.

Ezen általános megjegyzések előrebocsátása után lássuk már most rövid áttekintésben a Galiczában élő lengyel nyelvjárásokat.

A St.-Floriani „Margit-zsoltár” kézírata (XIV. sz.) egy lapjának hasonmása. A felső-ausztriai St.-Florian apátságban levő eredeti után.

A lengyel és rutén nyelvterűlet határait Galicziában nem könnyű megvoni. Az ide vonatkozó adatok olykor meglehetősen eltérnek egymástól. Tatomir L. szerint e határ vonala azalsó San melletti Ulanówtól délnek Le¿ajskon át és Grodziskót megkerűlve, Jaros³aw, Przemyœl, Bircza kerületeken át Brzozówig húzódik. Innen aztán Wróblik królewski, Zarszyn és Rymanów felé kanyarodik, aztán pedig inkább nyugatnak tartva ¯migródon, Gorlicén, Grybówon át a Poprádig halad. A Porádon túl még magába foglalja Roztoka, Szlachtowa, Czarnawoda, Bia³awoda és Jaworki falvakat; majd pedig Piwniczna alatt megint a Poprádhoz kerűlve vissza, e folyó mentén vonúl mindaddig, a míg Leluchówon felűl az országhatárt el nem hagyja.

E nyelvhatár mentén többé-kevésbé széles öve húzódik a vegyes, vagyis rutén-lengyel nyelvű faluknak. Ez övben a görög-szláv szertartásúak vannak többségben, de a lakosság már lengyelűl beszél. Hanem azért magában a keleti, rutén országrészben is találni úgy egyenként, mint csoportosan lengyel falvakat, így példáúl Lembergtől keletre Bilka és Zuchorzyce környékén, Sokolniktól délre Hodowica, Zubrzy és Czysek, továbbá Brody környékén és egyebütt. E mazur gyarmatok némelyike még megtartotta ugyan a latin szertartást, de már elsajátította a rutén nyelvet. Általában a lengyelségnek bár igen lassú, de folytonos előrehaladása tapasztalható kelet felé.

Meg kell még említeni, hogy a határőrvidéki övben a völgyek lengyel nyelvjárása nem sok mazur jellemvonást mutat, így pl. nincs meg benne az a hangtani sajátság, a melynél fogva a ž, dž, è és š hangzok helyébe z, dz, c és s lép, továbbá hiányzik a szűk ejtésű á is. Ellenben a hegyvidéken már mást látunk. Így a szczawnicai hegylakók, a kik pedig tőszomszédosak a ruténekkel, már dz-sítenek és a szűk ejtésű á is járatos nálunk; mind oly jelenségek, a melyek egész Nyugati Galicziában megvannak. E különbség okát abban látjuk, hogy a völgyekben a lengyel nyelv évszázadokon át hatott a rutén lakosságra, melynek nyelvét ellengyelesítette ugyan, de azemlített sajátságok az ősi nyelv hangrendje ellenében nem birtak érvényesűlni. A hegyvidékek ellenben később népesedvén be, a két törzs ott nem volt oly régóta egymással érintkezésben, s így e tájakon a lengyel nyelvjárás megőrizhette a maga sajátszerűségeit.

Nyugati Galiczia összes nyelvjárásai a mazur csoporthoz tartoznak, a melyben az š, ž, dž, è hangokat s, z, dz, c pótolja (ellentétben a nagy-lengyel és kujawiai nyelvjárással). Továbbá a lengyel irodalmi nyelvtől a galicziai, valamint más nyelvjárások is különböznek némely oly hang- és alaktani sajátságokban, a melyek közűl némelyek régiességeknek tekintendők. Így (az említett kivétellel) megtartották a szűk ejtésű á hangot, valamint az u-t e kifejezésekben: lutoœæ, lutovaæ siê (litoœæ stb. helyett). Továbbá y (i) lép az e helyébe e szókban: syr (sér h.), œtyry (cztery h.), œckira, œekyra (siekiera h.), vagy i (y) ezekben: syroki (szeroki h.), œirota (sierota h.). Az félmagánhangzó nyoma gyakrabban elűljárós kifejezésekben mutatkozik, minők: ve vodŸe, ze Zákopanego. Az o-tövű hímneműeknél az egyes szám birtokos esetében még gyakoribb a régi a, mint az irodalmi nyelvben, így dvora, klástora, stb. A -ja végű nőnemű főnevek egyes számú birtokos esete e-ben végződik, pl.: studñe, psenice, stb. (irodalmi lengyel: studni, pszenicy). Sok nyelvjárásban a bych, byk aoristus is megmaradt, a melyet az irodalmi nyelvben a bym pótol, pl. pisa³ bym. Ezen aoristusra való hajlásnak tekintendők az ilyen népnyelvi alakok is, mint movitech (móvitem és ez megint móvit jeœm helyett), sőt jezdech (vagyok), stb. A gyakorító igék, melyek a régi lengyelben -avaæ végűek voltak, az irodalmi nyelv -yvaæ végződése ellenében a nép tájszólásaiban -ovaæ képzőt mutatnak.

A szókezdő e, a elé j, vagy h járúl, az o pedig uo ejtésű. Aj szótag ej-be megy át, így: dej, dejæe. A kt hangpár gyakran cht-nek hangzik, és valamennyi nyugati galicziai nyelvjárásban volgi-t mondanak velki (írva wielki) helyett. A æ az œæ csoportban rendesen elenyészik: pøoœ (prz¹œæ helyett), tøo,œ (trz¹œæ helyett), koœ (koœæ h.); ugyanígy az ³ is elenyészik mássalhangzók után a II. cselekvő alakú melléknévi iganév múlt idejében: ñós, vód, plót, pók, stb. Sok tájszólásban a szótagvégi ñ is j-vé változott, a mi mellett még a megelőző magánhanzgó is orrhanggá válhatott: koj, vagy koj e helyett: kón. Néha e mellett egy henye j is fejlődik a szó belsejében: kojn. Pieœñ helyett pieœ-t ejtenek, stb. Viszont o³, ê³ ê³a helyében on, ón, ena, éna léphetett, pl.: vŸon, vŸena (wzi¹t, wziêta helyett, p³ynon, stb. A sajátszerű alakok közűl beres, bere említendő bierzesz, bierze helyett, a mely a többes szám harmadik és az egyes szám első személyének b’erê, b’ero, (az irodalmi nyelvben biorê, bior¹) alakjaihoz simúlva fejlődött. A többes szám első személyének ilyen alakjai, mint bedemy (bêdziemy h.), bieremy (bierzemy h.), szintén az egyes szám első, illetőleg a többes szám harmadik személyéhez való simúlás által jöttek létre. Végűl az egyes és többes szám első személyének e-je a többi alakok hatása alatt fejlődött, a melyekben ez a hang nem változott; így lett pl. ñese, ñes¹, ñeœe és b’ere, b’ero, a b’eàê stb. mintájára.

Midőn ezek után Nyugati Galiczia néhány nevezetesb nyelvjárásának jellemzésére térünk át, előljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a tájszólások vizsgálata e tartományban még nem gyűjtött oly dús és kimerítő anyagot a melynek alapján a galicziai lengyelnyelvjárásokról teljes képet nyújthatnánk. A lengyel nyelvjárások búvárlatának alapjait e vázlat szerzője vetette meg értekezéseinek a sziléziai oppelni tájszóláson kezdődő sorozatával, s az ő nyomában és útbaigazításai szerint haladnak ez idő szerint tanítványai és más tudósok e téren. De még nincs minden vidék egyaránt átkutatva. Így példáúl a Tátra-hegység tövében fekvő Podhale nyelvjárását Kryñski A. A. írta le (Gwara zakopañska, Rozprawy X. Krakó 1883); a Beszkidek hegylakóinak tájszólásait dr. Kosiñski V. és dr. Kopernicki J. tanárok ismertették (Spostrze¿enia nad w³aœciwoœciami jêczykowemi w mowie górali Bieskidowych. Rozprawy III. Krakó 1875); a sandomieri puszta (az ú. n. „Puszcza Sandomierska”) nyelvjárását Matusiak S. (Gwara lasowska s okolicy Tarnobrzega. Rozprawy VIII. Krakó 1880), Ropczyce és környékeét Zawiliñski R. (Gwara Brzciñska w starostwie Ropczyckiém. Rozprawy VIII. Krakó 1880), Noskoét Blatt G. (Gwara Indowa we wsi Pysznica, Roprawy XX. Krakó 1894), Kalwarya és környékeét Biela J. (Gwara Zebrydowska. Rozprawy IX. Krakó 1882), Bia³a és Oœwiêcim tájszólásait Kosiñski V. (Nicktóre w³aœciwoœci movy pisarzowickiéj. Sprawozdania Komisyi jêczyk. Akad. Um. IV. Krakó 1891) tanúlmányozták alaposan; más vidékekről vagy épenséggel semmi anyag sincs összegyűjtve, vagy csak igen kevés.

De már az eddigi gyűjtések alapján is megkülönböztethetjük a kövektező nyelvjárásokat: 1. a kárpát-podhaleit (nevezetesen Zakopane körűl) Saibusch (¯ywiec) környéki árnyalataival; 2. a Beszkidek hegylakóinak (górale) ehhez legközelebb álló nyelvjárását; 3. a krakói tájszólások csoportját; 4. a sandomierit; 5. a rutén-lengyel határvidék nyelvjárását, a mely természetesen több árnyalatra oszlik, a milyen pl. a jaros³awi. Ropczyce és rzeszów környékének tájszólásai kevéssé különböznek egymástól. Az Oœwiêcim, Zator és Bia³a vidékén honos nyelvjárásokban már a sziléziainak sok sajátszerűsége megvan, a melyek némelyike különben a Podhale tájszólásában is megtalálható.

A Czartoryski-féle gyűjtemény Wislici-codexének (1449) egy lapja. A krakói Czartoryski-múzeumban lévő eredeti után.

A podhalei nyelvjárást mindenekelőtt az jellemzi, hogy cseh-tót hatás látszik rajta. Így ê és ¹ helyett u hallható benne az ily kifejezésekben: na moj dusu, duæ, suk (lengyel sêk) stb. A cseh szótagképző r itt yr-nek hangzik, mint az ó-csehben is gyakran, pl.: hyrb, hyrbik, hyrcz, kopyrtaæ, stb. Cseh-tót módra némely szóban h helyettesíti a g-t, pl.: hubiæ, hyrb, honem, stb. Az eredeti tort, tolt hangcsoportból lett ro és ³o helyett ra és ³a, pl.: hraœæ, hrastek (cseh chrast, ellenben lengyel chrost), hladziæ (lengyel ch³ód, cseh chlad), stb. De e jelenségek csak szórványosan mutatkoznak és nem sorolhatók a podhalei nyelvjárás főbb jellemvonásai közé. Cseh-tót szavakat is hallani e nyelvjárásban, minők: chaœnik (ch³opiec helyett), satrzyæ (cseh šetøiti), truhla, stb. Mint a tótban (de a csehben már nem), az egyes szám első személyében az -em végzet járja: mogem, pojdem, jidem, stb.; a többes szám első személyében pedig –my mellett -me: máme, páline. Ugyancsak cseh hatás folytán œçdê, œêdŸes, œeœæ helyett œeduç, œeduo,æ hallható. A többi sajátságok közűl még a következők említendők: A II. cselekvő melléknévi igenév múlt idejének - vége helyett -: s³uzet, kupet, a mely azonban olykor -ó³-nak hangzik: proœót³, rob’ó³. Az y e-vé változik a reba, bed³o, gospodeni, dem, to be me daly, me (my), ve (wy), stb. szavakban és kifejezésekben. A szókezelő u elé h járúl, pl.: huzda. a többes 3. személy ¹-ja o,m- vagy óm-nak hangzik: sóm, kupóm. A II. cselekvő melléknévi igenév múlt idejének o,³-jából o,u és on lett: stanon, zacon, vŸon. Az êla, êli is êna-, êni-be megy át: minêni. A szóvégi -em, -ym és néha az –en is ê-vé változik: casê, za sklê za okuê, za tê (tym). Az ym, in szótagból is orrhangú y, i válik: sósty, cárny, d³ugi, pod velgi. A ch-t vagy erősen hangzó h-nak vagy hehezetnek ejtik a szó belsejében magánhangzók előtt: hléb, h³op, pøehodŸili. A szók végén ellenben k lesz belőle: tyk (tych). Sajátságosak e nyelvjárásban a muchów, æmów birtokos esetek (Alwernia környékén és egyebütt, sőt serców stb. is); továbbá a tob’e sajátító (ciebie helyett). Ilyen alakokat, mint vidŸa³ech, vidŸá³ek, már az imént említettünk. A do-val járó sajátító helyett ku-val kapcsolt tulajdonítót használnak és végűl przez helyett bez-t. A Kárpát-vidékek nyelvjárásaiban egyes oláh szavak és járatosak, melyek az ide bevándorlott oláh pásztorok útján kerűltek, s így leginkább a pásztorkodásra és az azzal kapcsolatos dolgokra vonatkoznak, minők pl.: wa³ach, baca, kyrdel, hurma, turnia, brymdza (juhsajt), ¿enczyca s még mások. A házi eszközök és a ruházat díszítésében is mutatkozik az oláh hatás. A Podhale nyelvjárásában továbbá magyar kölcsönszók is vannak, mint: bojtar, lanovaæ kogo (nyugtalanítani, a magyar bántani igétől), gierka, baga, falat, bugar, hasen, hyrny és mások. Egyébként a lengyelben a magyar kölcsönszók száma nagyon csekély, ilyenek: giermek, szereg és mások.

Limanowa környékén s a szomszédos Beszkid-vidéken és Wadowice, meg Bia³a mellett némely falukban csak egy o, orrhangzót használnak.

A nyugati nyelvjárások csoportjában (Krakó, Bochnia és Wadowice vidéke), de egyebütt is megvan a másodrendő orrhangzók képzésére való hajlandóság. Így Brzesko mellett az á, e és o hangokat m és n előtt zárt és nyílt szótagban az orron át ejtik.: do,m, jêm, slo,ma, stb. Továbbá itt – igaz, hogy csak bizonyos esetekben – a ž, dž è, š megtartja rendes hangzását. A jezdech jelenidejű alakot itt is hallani. Ajakhang előtt orrhangzók gyakran még egy m-mel erősbödnek, más hangok előtt pedig n-nel, pl.: zêmby, potêmpiæ, œvénto, péné; holott az -a végű nőneműek egyes számú eszközhatározó esetének –¹-ja, valamint a névmásoké is, -om lesz: flaszkom, z muodom, œuom. Hasonlóképen a jelen idő többes számú harmadik személyében: kuadom, b’ijom. Krzêcinben a II. cselekvő melléknévi igenév múlt idejének , yt végződése ó³-lá változott, mint még sok más nyelvjárásban; lub’ót, chodŸo³, rob’ót, de a többes szám uozpedŸeli. A többes számú helyhatározó és birtokos eset ch végződése k-vá lett: staryk, tyk, dobryk, dwok, tørek. Szókezdő a elé j járúl: japtyka, jadvent. A felső fok naj-ja mellett is járatos: nálepsy, nágorsy. A bez és pøez előljárók itt is pótolják egymást. A ku előljáró helyett elég sajátszerűen pu-t ejtenek: pu domu, pu koœæuu. Az összetett névragozás egye számú nőnemű birtokos, tulajdonító és helyhatározó esete y, i végű: dobry vody, v mauy chauße. A többes szám 1. személyében itt jadema, stoima, máma járja. Bych e nyelvjárásban nem kerűl elő, csak az általánosan használt bym. Zebrzydowicében a szókezdő u-nak nincs meg az egyebütt gyakori ajakhangú előtéte. A múltban itt is hallani vlogem-et vloklem, øegem-et rek³em-et peklem helyett; épen így jezdem-et jestem helyett, a mely azonban egyebütt is több más nyelvjárásban előfordúl.

Némely nyelvjárásokban, így pl. Alwernia környékén, a hangsuly sem állandó. Az utolsó előtti szótagon van ugyan a rendes hangsuly, de az utolsó is nyomatékos; sőt hogy ennek a nyomatéka fölűl is kerekedhetik, pl.: dŸis (’vidŸis), æe (’vidŸicie). Alwernia mellett is svênto, peñé, de gêmba, zêmby hallható; továbbá: flaskom, œ ñom. Itt jeleñ helyet leleñt, øodŸca helyett øojca-t, de rajca-t is mondanak; továbbá gøeb’ej-t gøeb’en, øcñej-t øeñeú, pøyj-t plyñ, kojski-t koñski helyett és mauzejstwo-t ejtenek. Megjegyzendők még stuc (stluc helyett) és dugi. Mint sok más nyelvjárásában, itt is uo,z válik a roz-ból.

Érdekes a Dzików (Tarnobrzeg) körűli erdővidék nyelvjárása is. Ebben m, m’, n és ñ előtt a nyílt a helyett nyílt e-t (ä) ejtenek: mämka, päna, päni, zämkoæ, s ugyanígy a niskói nyelvjárásban is. Az eredeti ì helyén álló a is ä-nak hangzik n előtt: œäno (œano), päna (piana), päjstwo (pañstwo). Szókezdő u ajakhangú előétet kap: uucho, uujek, stb. Az ê helyébe itt 1. ö lép: jözyk, gøöda, vjöty, gös, döby; 2. e: tárgyesetű röke, rybe, m’e, æe. Az o’ helyett 1. tompa ö, 2. nyílt o, 3. om hallható, pl. gözva, vös, jödro, egyes számú nőnemű tárgyeset duobro, staro, egyes számú eszközhatározó eset z dobrom, ze mnom. A ch és h közt nem tesznek különbséget és chalas-t ejtenek halas, chäjba-t hañba helyett. Az igeragozásban fönmaradt a kettős szám: muo’zeva, gádáva, stb. itt is hallani a p’egem, p’egeœ, àegem, stb. alakokat.

Nisko nyelvjárásában um, un helyett om, on hallható: tromna, gront. A szók belsejében ajakhangzók előtt az orrhangú magánhangzók helyett tiszták és m, másféle mássalhangzók előtt pedig ugyanilyen magánhangzó és n hallatszik: demba, grembuo’w, bende, genœ, æeknonæ, monka. Az összetett névragozás egyes számú nőnemű tárgyesetében az o’ helyett o-t ejtenek: p’ekno, dobro; ép így az egyes szám eszközhatározó esetében is és a többes szám 3. személyében: p’ejo, kochajo. A zárt é a német ö hangja felé hajlik: gøeb’ej, ì helyett pedig i, y járja: œp’ivka, œp’ivaæ; az ó-t uo’-nak ejtik. Az rz-vé változott, de néma mássalhangzók előtt, valamint utánuk is s-nek hangzik: zem’ej, kozouck, ksak, ksyvda. Az ³ helyébe u lép: uad, ueb, ez az u pedig a szó belsejében mássalhangzók után és u, o előtt elvész: stuc, chodny (ch³odny). A kettős szám első személye itt is megvan: gáwozywa, dostañeva, stb.

Brzezinyben, valamint keleti Galicziában is, egy sajátságos kettős magánhangzó hallható, a mely az ìa összerántásából eredt. Ajakhangok után ez ia-nak hangzik: chfiac, viac. Továbbá az s-t itt megkettőzik: do lassa, m’êsso, s ugyanígy tesznek Gdów és Bochnia környékén, meg a Raba mellékén is. A névszó kettős számának maradványai itt: dwa korca, garca; az igeragozásban pedig: béøva, de egyúttal ily alakok is: dajma, veŸma.

Figyelemre méltó továbbá az, hogyan bánnak el egyes nyelvjárások az o-val. Így pl. egy Tarnów melletti nyelvjárásban minden szókezdő, valamint torok- vagy ajakhangot követő o-ból ue lesz: uegon,uekue (oko), kuelano, kuevál, skuero, dŸeckue, guerzki, guespuedárz, chuep, chuedŸuu, chueæ stb. Fog- és inyhangok, valamint r után pedig e válik az o-ból, pl.: debøe, destáu, terba, tep’iæ, paneve, nega (noga). Néha az orrhangok előtt és a szóvégen az o változatlan is marad: uegon, tron, dzwonek, vrona, moment, domu, spuero, skuero, houeto, toto, toæto, jakto, co, stb. A Kalwarya melletti (Wadowice kerűlete) Zebrzydowice nyelvjárásában minden szókezdő és mássalhangzót követő nyílt o uo-vé változik: uoæeæ, uögeñ, uökap, kuöuo, puöle, muöva, stb. A folyékon l, ³ (u) és r hangok után megmarad a tiszta o: chuop, strona, sirota królova, stb. Iwkowa nyelvjárásában (Brzesko kerűlete) a szókezdő és mássalhangzókat követő o-ból uo lesz: uoraæ, kuopaæ wuorek, stb.; r után pedig e lesz az o-ból: rebuota, mrezu, grebu, de mróz, grób, stb.

A „Salamon királynak Marcholddal való beszélgetései” czímű könyv két lapjának hasonmása. (1521) Varsóban a Przyborowski József tanár könyvtárában lévő eredeti után.

A rutén határvidék és keleti galiczia lengyel nyelvjárásait, mint már említettük, az š, ž, dž, è hangok ejtése jellemzi; továbbá a keskeny ejtésű á elenyészése. Az e–o, ì–a inyhangok (palatalisok) előtt itt az ajakhangok nem lágyúlnak meg, mint egyebütt a lengyelben; e helyett azonban a magánhangzókat kettőshangokúl ejtik, így: ie, ia, io (je, ja, jo), pl.: bieliæ, vieøe, pieknyj, bialyj, viara, stb. A szóvégi hangsulytalan e (e–é) i-nek hangzik: ñeœi (niesie), tobi. De az is megtörténik, hogy i helyébe is e kerűl: on chwale a chvali és on czynie a czyni helyett. A melléknevek rutén végződésűek: pieknyj, rownyj. A múlt időt is rutén módra képzik: ja mia³, ty chodzi³, stb. A zárt ó néha rutén módra y-nek hangzik: Byg (Bóg), rutén Bih. A szóvégi o’ helyett u áll: su, bedu, ju (jo’). A szó belsejében pedig un: buñdŸ. Jellemző rutén teljesebb hangzós alakok is kerűlnek már elő, minők: perebenda, èerešña (tøeœña), zamoroka, toropiæ œé, strimbho³ov. Ugyanígy vovk (vilk helyett). A hangsuly néha az utolsó szótagra is esik: nimá, pošév (poše³). Még az ú. n. betoldott l is előfordul: zemla, konople, grable. Magánhangzó után a szóvégi ³, mint a ruténben, v lesz: byv, pošew, vidzav. Ép így: èovno, vovk (vilk). Nie viem helyett nie zuam járja. Természetes, hogy e tájakon már sok rutén szót is használnak, így sobaka (pies), sorokoviec (cwancygier), stb.

A rutén nyelvjárások.[158]* Werchratskij Jánostól, fordította Hodinka Antal

A galicziai rutének tájszólásai a rutén (kis-orosz) nyelv vörös-orosz nyelvjárásához tartoznak. Két – nyugati és keleti rutén – csoportra oszthatók; csakhogy erről a fölosztásról tudnunk kell, hogy az egyes nyelvjárások annyira átmennek és összefolynak egymásba, hogy sajátos vonásaik alapján összeállíthatjuk ugyan, de egymástól élesen nem különböztethetjük meg őket.

A nyugati nyelvjárásoknak általában több a magánhangzójuk; a mély és kemény (a lengyel y) torokhang mellett megvan a lágy i (a magyar i), s ezenfelűl elég gyakran még egy harmadik, az, is használtatik, mely a kettőjük között álló középhangot jelöli. Az eredeti (ó-szláv) e egyes szavakban –vá változik, pl (méz helyett) (jég helyett). Az eredetileg o helyett álló i (melyet ő-val jeleznek) és a lágyító i () soha sem cserélődnek össze, pl. (lij, faggyú), gen. (lyij, önts) –ból. Ezeket a nyugati nyelvjárásokat beszélő rutének a (lenni) segédigét hangzóval ejtik ki, ezért a keleti nyelvjárásokat beszélők (bylaki)-nak nevezik őket.

A bylaki-hoz tartoznak: a lemkik a zamišanci-kkal (kevert nyelvjárást beszélők) és a Przemyœl és a Jaroslaw vidékiek, vagyis a „doly”-k (völgylakók, a kik ezt a nevüket a hegylakóktól kapták.

A lemki-k nyelvjárása (a = csak, szótól nevezik így őket, a melyet a többiek –nek mondanak) az igehajlítás és a hangváltozások régi alakjaival tűnik ki a többiek közűl. Jellemzők egyes sajátságos rövidítések, pl. e helyett (jer ide), (nézd csak, nézd), (no csak no), (ugyan ugyan), (enyjen no), és az ilyen szócskák: (meddig), (addig), (a meddig), (merre), (erre), (emerre). A közrután –t (mi) –nak ejtik, helyett azt mondják. Röviden kiemeljük még a következőket: 1. A szavak gyakrabban kezdődnek tiszta magánhangzóval, mint más nyelvjárásokban, pl (helyett, bárány), (helyett, mint). (másutt –nak ejtik, nagybátya). (helyett). (másutt , fül). 2. a mély és kemény hang memaradt és torokhangok után is használják, pl (menni), (ház), (fejsze). 3. Ezen a kemény hangon kivűl megvan a lágy i a személyes névmás többesében (négy) számnévben, a gen. –ben (a véré), továbbá a közép is, pl. (semmi), (senki), (sem); csakhogy az i hangoknak ez a változata nem mindenütt egyformán éles a lemki-k lakta területen. 4. Az ószláv nyújtott, de hangsulytalan e hangja helyett, a melyet a közönséges rutén nyelvben i-nek írnak, használtatik, pl (nagynéne) helyett, úgy szintén ezekben: (söpört). (vezetett), (vitt), (szekeren vitt), (kapart). (futott, folyt). (szaladt), helyett (ezekből: ). 5. az a megmarad, pl. (iny), (tavasz), (árpa), (idő), (sapka), (hús), (rázni), (kalász), (emlékezet). 6. (nagyon röviden ejtett –val) a közrutén helyett (dörög) helyett, (hát, derék) helyett (fák) helyett (gége) helyett, 8dag) helyett. 7. a közrután a közrutén helyett, pl (köny) helyett, (balha) helyett, (kanál) helyett. (. a lágyító a szók végén elveszti lágyító erejét, pl. (atya). (helyett, tűz). (helyett, após), (ló), (juhász), (csont). (liba) (öt), (hat). Ép így a parancsoló mód alakjaiban sem bír (az –ből lett) lágyító erővel, pl. (vigy), (járj), (menj), (fonj). Ez az olykor ismét nemcsak megmarad a parancsoló mód alakjaiban, hanem még egy -vel bővűl, pl. (menj), (vedd el), (nézz ki), (vess keresztet). 9. Az háromféle, ú. m.: lágy (a magyar ly), pl. (szeretni), (mászni); közép (a magyar l), pl. (csak). (jártak); és kemény (a lengyel ³), pl. (alkalmas), (rét), (háj), (mondott); ez utóbbi gyakran -ba megy át, a mely körűlbelűl úgy hangzik, mint az egészen rövid u, vagy mint a v, pl. (helyett), (helyett), stb. 10. Némely alakok lágyítva fordúlnak elő, pl. (helyett), (helyett). 11. Lágyított p ezekben: (beszélek), (nézek), (rend); továbbá az –ap végű nevek úgy nevezett obliquus eseteiben (gen. accus.): (pásztoré, pásztort), (halászé, halászt), (fazekasé, fazekast). 12. helyett pl. (ruházat), (mesgye), helyett. 13. A nőnemű főnevek és névmások instrumentalis eseteiben helyett 8himnemű végzet), pl. (kézzel). (asszonynyal), (ezen a hosszú úton). 14. Az i-vel végződő határozók, pl. (jól), (roszúl), a közönséges rutén nyelvben használt helyett. 15. A jelenidő -–a kiesik, pl. (elbeszélek), épen így: (keresek), (vágok), (haragszom). 16. A régibb alakok közűl álljanak itt a következők: (hárman), (négyen, himnemű); többes nominat.: (farkasok), (hegedősök), (énekesek), (férfiak); többes datív. (ökröknek), (lovaknak), (macskáknak); többes locativ. (kakas), (erdő), 8széna), (ökör, -ből); többes instrum, (-ből); igealakok: (adni), (venni), (voltam, himnem.). (szedtem), (nőn.).

A galicziai lemkik a liskói, sanoki, krosnói, gorlicei, grybowi, jaslói és az új-sandeci kerűletekben laknak.

A zamišanci-k a lemki nyelvjárásnak egy változatát beszélik. Blysenka, GwoŸdzianka, Kroœcienka, Bonarowka, Oparowka, Ripnyk, Waniwka és Èorniriky falukat lakják. helyett azt mondják, sőt helyenként vagy. A lemki-k használta (tizenegy), (tieznkettő), (húsz), (harminc) helyett azt mondják:. A lemki (árpa) helyett –t mondanak, (ház) helyett rendesen, a lemki (oroszúl), (lengyelül) helyett. A közruténben használt (tietek). (tieteknek), (miénk), (miénknek) úgy ejtik, hogy (tudok), (nekem van) helyett azt mondják: . A szavak nem kezdődnek magánhangzóval, pl. (juh, a lemki-nél), (ősz), (máskép, helyett). A zamišanci-k nyelve, noha szűk terűletre szorítkozik, több helyi változattal bír s csaknem minden egyes falunak sajátos nyelve van. Ezen nyelvjárás alakjain a mazur nyelvjárás erős hatása látszik, a mi gészen természetes is, mert ezeket a ruténeket mazurok környezik. A lemkik rusnaki-nak nevezik magukat, a zamišanci-k rusiny-nek. Mind a két nyelvjárásban a hangsuly az utolsó előtti szótagra esik; az összes többi rutén nyelvjárásokban nincs szótaghoz kötve.

A lemki-k nyelvjárásához bizonyos tekintetben leghasonlóbb a przemyœli és a jaroslawi kerűletek ruténjeinek, a doly-knak a szójárása. Az –t ép úgy ejtik, mint sok lemki vidéken, pl (járni), (írni), (látni). Többek közt ilyen jelenidejű alakok is találhatók: (repűl), (megfog), vagy ilyen határozók: (szívesen látott), (alkalmasan). Az e itt is, mint a lemki-knél, -vá változik, pl.; továbbá a múlt idő egyes harmadik személyében, (hozott), (szekeren hozott), (lefeküdt). Ellenben 1. (néha r) után nem , hanem i áll, pl. (lábak) és gyakrabban (körte), többes nom. 2. A a szó végén lágyít, pl. (ipa), (árnyék), (a rosz). 3. Az végű hímnemű főnevek nominativusi végzete kemény, pl. (fiú), (borányka), (szabó), gen. 4. A lemki-knél használt vég –vé változik, pl. (lakodalom), (vesszők), (egészség). 5. Az a e-be megy át, pl (diő), (szerencse). 6. A magánhangzón kezdődő nevekben -et tesznek a kezdő hangzó elé, pl. (mindkettő), (szem), (fül), (sarju), (tű), (angyal). mellett (tű) is. 7. Az e-t, főkép ha rajta van a hangsuly, a-val cserélik föl, pl (vacsorálni), (veres), (sütsz), (falsz), (a kutya ugat), (ő kendőket mos), (orsó). 8. O helyett a áll, pl. (éjjelezni) helyett. 9. E helyett o, pl. helyett (ez), (ez az ember), (helyett) (ez a tehén). 10. O helyett y, pl. (helyett, dolgozni), (veréb) helyett. 11. Kissé lágyítitt p, pl. (kaszás), gen. 12. A kicsinyítő helyett (nőn.) (kis kenyér), (kis fej), (szőkécske). 13. A semleges melléknév egyes nominativusa -re végződik, pl. (síkmező), (ökörszem). 14. A melléknév többes nominativusa mind a három nemben –val végződik, pl. (tarka lovak), (fehér galambok). 15. Az e-szel való szókezdés, pl. és (szárny), és (holló). 16. A közrutén -ja -nak, sőt itt-ott a mazurok szomszédságában –nak is hangzik. 17. Egészen sajátságos és e nyelvjárást jellemző, hogy bizonyos esetekben a ajakhangok, a foghangok, meg a sziszegő hangok lágyúlnak. Ezt a kiejtésben gyengén jelzett lágyítást ’-vel jelöljük, pl. (kutya), (toll). (nyir), (tavasz), (hely), (téged), (fa), (mag), (őz). Ezen nyelvjárás hangsulya nem mindig egyezik a közönséges rutén nyelvével, pl. (bőr) a közrutén helyett, (fűz) helyett, (derelye) helyett.

A keleti nyelvjárásokat általában az jellemzi, hogy az eredeti hang i-vel (magyar i) cseréltetik föl, a elnyomja az i-t, s végűl mindkettő a közép –be megyen át. Ez a hangbeli átmenet kelet felé haladva csak lassanként vehető észre. Az i (ő) hang a helyett álló i-vel a kiejtésben gyakran fölcserélődik. Ezeket a ruténeket, mert a lenni (segédigét y-val ejtik, nyugati testvéreik bulaki néven nevezik. A bylaki-k és a bulaki-k közöttih atár természetesen nem éles. Vannak bylaki-k itt-ott a bojki-k között, Drobobycz vidékén (pl. Opaka-n) és itt-ott ¯o³kiew körűl, pl. Werchratán, sőt egészen Lembergig is elnyúlnak. (Sczerzec). Viszont közöttük is vannak falvak, a melyekben hallhatók, pl. a Oœciska melletti Laszki. A laszkiakat a szomszédjaik bu³asý-nak nevezik. A hegyi bojki-knál még megvan a hang, sőt igen gyakran el is nyomja az i-t, de nem oly kemény és nem oly mélyen a torokból hangzó, mint a lemki-k és a zamišanci-knál. Ehhez a keleti csoporthoz tartoznak a bojkik-k, a huczulok, vagyis a déliPokutve-beliek, az éjszaki Pokutye-beliek, az opolanok a bátyukokkal és a volhynia-podoliai nyelvjárás.

A bojki-k nyelvjárása (valószinűleg a nyelvükben használt igaz, úgy van, szócskától nevezik őket így) némely régies alakjaival és igen sok régies szavával tűnik ki, pl. (gyűrű), (viszály), (in), (ismét), (ér). Különös sajátságai közűl említendők: 1. A szó kezdetén álló magánhangzó elé járúl, pl. (zab). 2. A kemény hang még sűrűn előfordúl, bár itt-ott nyújtott ö-nek ejtik, pl. (elfeldtem, elfeledte), (szappan), helyett. A bojki-k sok vidékén a (ki) előszócska –nek hangzik, pl (kiszedni), (kiöblögetni). Ezt a sajátságos ejtést a bojki-k a huczuloktól vették át. 3. A genitivusban álló szók csaknem keménységű –vel kezdődnek, pl (nom. len), (nom. száj). 4. Szintén elég kemény hangzik ezekben: (galócza). 5. Az a lágyított mássalhangzók után –vé változik, pl. (mártani), messze benn a hegyvidéken mindamellett megmaradt: (tartanak). 6. A szó végi mássalhangzók után gyakran egészen tisztán nagyon rövid vagy y hang hallható, pl. Ritkább eset, mikor a nagyon rövid i-nek hangzik, pl (veszekedés), (szarvas). 7. Az o-ból nyújtás útján keletkezett i egész lágyan hangzik és lágyítja az előtte álló mássalhangzót, pl. gen. (só), (asztal), gen. 8. Az –nek hangzik, pl. (kavics), (tőke) helyett. 9. Lágyított p, pl. (tető), (templom). 10. Szó belsejében álló olykor r-ba megy át, pl. (álló víz) helyett, (megfejni), helyett. 11. A hangrés (hiatus) sokszor kitöltetlen marad, pl. (mosott) (varrt) helyett (nevezetesen Synowuckóban és vidékén). 12. A végű melléknevekben az meglágyúl (mint az ukrainai nyelvjárásban), pl. (német). 13. A –vé hasonúl, pl. (szegény), 14. Lágy helyett kemény van az ilyenekben: (kevély), (erős), stb. helyett. 15. A (ki) előszót gyakran y betű helyettesíti, pl. (kisulykolni), (kifüröszteni) helyett. 16. helyett van ezekben: 17. A melléknevek, számnevek és névmások genitivusának végő o-ja, ha a versmérték kivánja, kiesik, pl. (jó), (melyik), (egy helyett. 18. A nőnemű fő- és melléknevek eszközhatározó esete (helyett) –val végződik, pl. A bojki –t a lemki –nek ejti. 19. A genitivus helyett használtatik. 20. A cselekvés kezdődését az illető ige infinitivusának és a vagy segédigéknek múltidejű alakjával fejezik ki, pl. (elkezdte őt dicsérni) (esni kezdett).

A bojki nyelvjárás a turkai, stryji, drobobyczi, dolinai, kalusi és sambori kerületekre terjed ki. Egyúttal átmenet a bulaki és a bylaki nyelvjárások között, a mennyiben nemcsak az hangot tartja meg, hanem olyan alakokat is mutat föl, mint, továbbá olyanokat mint (emel), (leül), (vág), sőt helyenként s így a nyugati csoportra, névszerint a szomszédos lemki nyelvjárásra támaszkodik.

A bojkik délkeleti szomszédai a huczulok. A huczulok vagy a dél-pokutyebéliek nyelvjárásának főbb sajátságai a következők: 1. A szó elején álló –vé változik, pl. (jávorfa), (gödör), (eper). 2. Ugyanez szó közepén is megesik, pl. (állni), (félni). 3. Az (mint a legtöbb galicziai szójárásban) e-be megy át, pl. vannak azonban községek (Kuty, kosów, Kosmacz, stb.), a hol megmarad 4. Az o-ból –ból meg lesz, pl. (ők) helyett sót (ővolt; nőnemű). 5. A szócskában helyett i áll, pl. (kivinni), (kinevelni), sőt a helyett álló –ben i (tőgy) áll illetőleg helyett. 6. Az inyhangokat egész lágyan ejtik, pl. (éjjelezni), (ember), (kacsa), (eső). A közrutén –t –nak vagy –nak ejtik, a –t (még –ből9 –nek. 7. A végzet előtt álló és hangzók nem lágyíttatnak, tehát (úri), (régi). 8. Az keményen hangzik ezekben: (és vetni), (friss), szint’úgy ezekben: (jártál); helyett többnyire pl. (észűl), (izlik); helyett helyett. 9. Lágy p ezekben: (bodnár), (féreg), (tető). 10. Az –re végű nevek –je kemény, a genitivus végzetét megtartják, pl. (vak), gen. 11. Épen így megmarad a az –on végződő nevekben: (menyasszony), a tárgyeset végzete azonban kemény, többes gen. 12. A és fölcseréltetnek, pl és (ez az asszony). helyett. 13. A jelenidő többes számú 3-ik személyének végzete elmarad, (ered.) helyett, épen így ellenben az egyes számú harmadik személyben marad, bár az összes többi rutén nyelvjárások elvetik, tehát: (helyett). 14. A közrutén helyett egyszerű járja, pl. (bolyongok). 15. A –val cserélik föl, pl (tészta), (fejbub) helyett. 16. Kettős, pl. (vörös) helyett. 17. betoldás (epentheticum) van a közönségesen helyett ebben: (föld) helyett. 18. vagy a közönséges rutén helyett, pl. vagy (méh) helyett. 19. A és r-vel kezdődő szavak gyakran elvetik a kezdő betűt, pl. (borsó) helyett, (elvesz) helyett. 20. A jövő az ige ifinitivusa és az segédigének jelenidejéből képeztetik: (írni fogok), miközben a segédige mindig megelőzi az igét, épen ellenkezőleg az ukrainai nyelvjárással, a hol a segédige mindig az ige után következik, azaz: 21. vagy csak puszta (-hoz, hez) névrag tulajdonítóval áll ott, a hol a többi nyelvjárásokban (-hoz, hez) sajátítóval, pl (a házhoz) = 22. helyett, pl (megragadni) helyett. 23. Hangátvetés a következőkben: (kender) helyett, (sárgarigó) helyett. 24. (jártunk), 8dolgoztunk) helyett gyakran rövidített alak. 25. Nehány sajátságos rövidítés (a vocativusban) (te fiú!) helyett (nézd!) helyett, (Gyuri te!) helyett. 26. Egyes közbeszúrt,vagy a szó végéhez csatolt szócskák, mint (helyett), pl (ha már nem szeretsz); ez a a II. csel. melléknévi igenév múltjához csatolva azillető ige múlt idejét képezi, pl. 8jártunk erre a helyre), továbbá (helyett) pl. (nem kellett volna engem elvenned). A parancsoló módhoz gyakran szócska járúl, pl (jer ide) (vedd el). Ez a szokás megvan itt-ott a bojki-knál is. A huczulok nyelvének szókészlete a leggazdagabb, de azért vannak oláhból és magyarból kölcsönzött szavai is, a melyek a tobbi rutén nyelvjárásokban hiányzanak. A huczulok a kosowi, nadwornai és a ko³omeai kerületekben laknak.

A huczul nyelvjáráshoz csatlakozik az éjszaki Pokutye-belieké, a mely a stanislaui, bohorodczanyi, t³umaczi, horodenkai és œniatyni kerületekre terjed, sőt részben Podoliának a Dnieszter mentén fekvő és a huczul falukkal érintkező helységeire is átnyúlik. Két változata van. Az éjszaknyugati vidék nyelvjárásában kevesebb a huczullal való hasonlóság, inkább az opolánokéval egyezik, a délkeleti vidéké (Horodenka, Sniatyn) ellenben a huczulhoz való átmenetet képez. Stanislau környékén –t mondanak helyett, épen így (borjú) hallható helyett. Œniaty környékén divatosak, de azért ellenben továbbá helyett, épen így (savanyítok), (kérek), (hordok) helyett; többes mom. (helyett: fehér lovak; (ökör), többes gen. helyett, és több ilyen kisebb, vagy helyi különbség.

Az opolánok nyelvjárása részben a rudkii, grodeki, továbbá a bobrkii, lembergi, rohatyni, przemyœlanyi kerűletekre terjed ki, sőt túl rajtuk a Dnieszter és mellékfolyói mentén, felölelve az úgy nevezett osztrák Podolia nagyobb felét, keleten egész a Szeretig (a Dnieszter mellékfolyója), éjszakon részben egész a Bug folyóig terjed. Ez a nyelvjárás egyféle fejlődésű. Főbb sajátságai a következők: 1. Kezdő magánhangzó elé járúl, tehát (éles), (darázs). 2. A ruténben közönségesen használt vagy a helyett vagy hangzik, pl. (tyúk) (fésű, gen.). 3. O helyett y, pl 4. (-ból lett) o helyett i, pl (véres) az ukrainai és helyett. 5. O helyett pl. helyett. 6. Az kemény, pl. (csaknem), a (fehér) többes mom. 7. Az o és e felcserélődnek, de nem mindig, pl. (hegyalja), (kicsiny hely), de már a (kis ablak) marad. 8. A semleges főnevek –vel végződnek helyett, pl. (vetőmeg), (és is). 9. Az betoldás többnyire elmarad, pl. de. 10. kemény végződésűek, de a gen. már lágy, tehát 11. Az p alig észrevehetőleg lágy, ezekben . (gen.), olykor kemény is, pl. (vihar) és helyett. 12. A végű melléknevek c hangja kemény, tehát: 13. helyett áll ezekben: 14. áll helyett, – helyett. 15. helyett pl. (miért hívsz?). 16. A jelenidő egyes harm. személyének véghangja megvan ugyan, de nagyobbára el szokott esni, tehát helyett és mellett (ő kaszál, dolgozik). 17. Az eszközhatározó –val képeztetik, pl. (kanczával), de az is megvan. 18. A nőnemű főnevek többes genitivusa gyakran pl, (csűröké), (völgyeké). 19. A melléknevekből képzett határozók hangsulya a praepositión van, pl. (szárazon), (gyorsan).

Mint az opolán nyelvjárás különös változatát kell megemlítenünk a batyuk-ok, vagyis a žo³kiewi, ruskarawai és a jaworowi kerűletek lakóinak a tájnyelvét. Ez különösen kedveli a sajátszerű összevonást és megrövidítést nehány igehajlítási alakban, pl. helyett: épen így stb. helyett gyakran mondják. A alak gyakran –vé vonatik össze, pl. (sokat beszél). A alakokat gyakran (pl. Kunin vidékén) –vé rövidítik, pl (nincs kedve). stb. (fogok, fogsz, stb.) helyett gyakran hallani (mindkettő) helyett itt-ott (hál’ Istennek) helyett helyett Potylicz, Kurin, Jaworow környékén a jövő időűl (segédigével) használt igemelléknévi múlt mind a három nemben, mind a két számban ugyanaz, tehát pl. (nőnem) (ő [nő] aratnifog), (semleges) (himn.) (a bornyú szopni fog). A főnevek kicsinyítése (nőn.), a mellékneveké és az igéké (infinit.) képzővel igen kedvelt, (kis kozák), (kis nővér) (fiatalka); (jertek csak). Azon igék, a melyek az infinitivusban –n végződnek, a jelenidő egyes harmadik személyében a vég –hangot elvetik, pl. s csak akkor tartják meg, ha a hangsuly az utolsó szótagra esik, pl. (ő éget), (szitál az eső). A jelenidő egyes harmadik személye nélküli oly igéknél is, a melyek az infinitivusban –val végződnek, pl. (nyergel). (regűl), és (eszem), (adok) és (mondok) igék jelenidejének egyes második személye (ritkán és csak itt-ott), Megemlítendő, hogy egyes igék infinitivusa néha –n végződik, pl. (nyírni), (futni), (lefeküdni), (megsegíteni) a közönségesen használt helyett. A teljes végű (nem rövidített) melléknevek gyakoriabbak, pl (tarka kakuk), (rossz idő), (reggeli tej), a rövidített végűek ritkábbak, pl. (zöld mező), (derűlg ég). A közönséges rutén –nak hangzik, – -nak. Kemény mássalhangzók gyakran a megfelelő lágyba mennek át, pl – helyett, és viszont, pl. helyett továbbá az és –be, pl. (paszuly) helyett, 8tanár) helyett, (himn.) krumpli, (seml.) helyett, és viszont a közönséges rutén –be, pl. (hála) helyett, (fark) helyett. helyett mindig –t, helyett –ot mondanak (hangátvetés). Egyes szókba –t csúsztatnak be, pl. helyett, (gép) helyett; másokból viszont kilökik, pl. helyett (megkeresztelni) helyett. I-végű melléknevek csak szórványosan fordúlnak elő, pl. A sajátítók helyett a eszközhatározók helyett fordú elő.

Galiczia legkeletibb részében, a Zbrucz és a Szeret között, továbbá Brody, z³oczów és részben Kaminka strumi³owa és Sokal környékén egészen a Bug folyóig a volhynia-podoliai nyelvjárást beszélik, a mely tisztaságával és jó hangzásával tűnik ki. Szereti az és hangzókat és nagyon közel áll a szomszédos ukrainai nyelvjáráshoz. Sok e nyelvjárásbeli dalt énekelnek a rutének, itt-ott a lemki-k is. Ez az a nyelvjárás, a mey jó részben a rutének irodalmi nyelvévé lett. A következő sajátságok jellemzik: 1. A kezdő magánhangzót gyakran r előzi meg, pl (ebéd) helyett. 2. (a) hang ezekben: (akarat), (búza) (: hús), a genitivus-ban: a semleges főneveknél helyett (haj). 3. O van ezekben: 4. Az és betoldása ezekben: 5. és végzet fordúl elő 6. Kemény gen. (hely.) (csirkék) helyett. 7. hangzik ezekben: 8. többes mom. 9. helyett gyakori a . 10. Az ablativus a rendes 17. A többes dativus (nyúlaknak). 12. O mellett és helyett e: 13. Szórványosan, lágyított végzetek is előfordúlnak . de a kemények mindinkább kiszorítják őket. 14. (harap), (repűl), helyett gyakran 15. Múlt idő: (énekeltem), de is. 16. A jövőt a jelenidejű (fogok) és a II. múlt idejű melléknévi igenévnek, vagy az infinitivusnak az összetételéből képezik, pl. és 17. kicsinyítők előfordúlnak . (leányka), (fehérke), (aludni).

Általában véve a bylaki nyelvjárásban több a régi, a bulakiban az új alak. A hegyvidékiek (fő képviselőik a lemki-k, a bojki-k és a huczulok) beszéde egészben véve durvább és keményebb, de kifejezéseiben gazdagabb és alakjai is változatosabbak, mint a síkvidékieké, a mely lágyabban hangzik és kevésbé változtatja nyelvtani alakjait.

Végűl föl kell említenünk, hogy a galicziai rutén nyelv tudományos művelésében Že³echiwskijnek és Osadcanak van legtöbb érdeme. Želechiwskij Jenő 1844 deczember 24-én Chiszewicén született s mint a stanislaui cs. kir. főgymn. tanára sokat tett a rutén nép művelődésére azzal, hogy a „Proœwita” egyesűletnek egy fiókját alapította, a mlynek 1885. febr. 19-én bekövetkezett haláláig elnöke volt. Nagy érdeme, hogy rutén-német szótárát (II. kötete 1886) megírta. Osadca Mihály 1836. nov. 3-án Rozykowban született és 1865. ápril 10-én halt meg, mint gör. kath. pap és a lembergi cs. kir. egyetemi gymnasium tanára. Volt tanárának, Miklosichnak, tudományos műveit terjesztette a galicziai rutének között, sőt népszerűsítette is azzal, hogy Miklosich elveit követve, a nyelvtudomány mai állásához mért rutén nyelvtant (1862, II. bővített kiadás 1864, III-ik kevéssé változtatott kiadás 1876) írt a gymnasiumok számára.

Že³echiwskij Jenő Mayerhofer T.-nak a lembergi „Proswita”-egyesületben lévő rajza után, Hecht Vilmostól.

Osadca Mihály A lembergi „Proswita”-egyesületben lévő fénykép után, Hecht Vilmostól.

Lengyel és rutén fiúcska ruhás láda mellett Ajdukiewicz Zsigmondtól



[145] Topielez tulajdonkép „vízbe fúlt”. A nép ajkán azonban az ilyen elnevezés gyakran azon tulajdonság kifejezőjévé válik, melyet a nép a viselőjének tulajdonít. A „vízbe fúlt” itt is „vízbe fojtó vagy fulasztó” jelentésben értetik és értendő.

[146] Okrê¿ne = arató ünnep, az okr¹zyæ = „kerengni” (okrêg = kör), „körben járni” szótól, tehát tulajdonképen az ezen ünnepen szokásos körmenet neve.

[147] Itt, valamint egyebütt is, a fordító kissé szabadabban bánt el a rímmel, a mi különben az eredetiek mesterkéletlen külalakjában is gyakori. Fő gondját a különféle tánczdalok rhythmusára fordította, már a mennyire ez a magyar hangsulyos verseléssel összefért ; a hol azonban az értelem tolmácsolása ezt csak a kifejezés erőszakolásával engedte volna meg, ott a rhythmustól is eltért a mely különben a 2/4 és 3/4-es ütemek ismétlődéséből áll.

[148] Az eredetiben „dane”, a mely a lengyel népdalokban igen gyakori s olyanféle zenei kitoldása a versszaknak, mint a mi magyar kurjantásaink.

[149] Schinnerer Lujza „Antika Handarbeiten” (Bécs 1895) czímű munkája szerint e fejkötőket és a férfiöveket még ma is az ősi egyiptomi mód szerint szövik.

[150] A voroneci falképeken az örmény csapat szakállas vezetője hasonló kék kendős kawazánt visz a kezében.

[151] E szóknak már a hangsulyja is mutatja, hogy nem örmény eredetűek, hanem az első alighanem szláv, a másik pedig török.

[152] Az összes szavak a végső szótagon hangsulyozandók, kivéve az elsősorbeli dóny szót. Az ³ a mély torokhangú szláv l, a mely hasonló a svájczaik l-jéhez, pl. e szóban: will. A tárgyesetet az illető szó előtt álló z jelzi.

[153] Vagyis rá sem hederített, csekélység volt neki.

[154] A szentatyák íratait.

[155] Ilyen íveket gyakran láthatni Texier Dubois és P. Alischan műveiben.

[156] Megfejtették P. Leonce Abischan San Lazzaro-szigeti szerzetes és D. Dowidowicz lembergi kanonok.

[157] Közlését Zieglauer kormánytanácsos, egyetemi tanár úr szívességének köszönheti a szerző.

[158] Ez a fejezet számos cirill betűs szöveget tartalmaz, ezért ezeket az oldalakat facsimile képként közöljük. A fejezet latin betűs szövegei a kereshetőség érdekében szövegesen is szerepelnek, az oldalak képe után, apró betűvel szedve,

a CD kiadója