Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdaság.

Közgazdaság.

(szerkesztette Menger Károly)

Az ober-hermsdorfi gazdasági iskola. Bernt Rudolftól

Mezőgazdaság és állattenyésztés. Walcher Rudolftól és Micklitz G.-től, fordította Katona Lajos

Sziléziának, habár Ausztria legkisebb tartományainak egyike, mégis oly változatos a talajalakúlása és a növényzete, a milyennek ily csekély területen másutt alig akad párja. Hegycsúcsokkal, a melyeken csak a gyalogfenyű és satnya fű terem meg, néhány négyszögmérföldnyi térségen termékeny széles völgyek, sötét erdős magaslatokkal a síkföld mocsaras lápjai váltakoznak. De a tartomány legnagyobb részét mégis középhegyek és dombvidékek borítják. A magas hegység övébe emelkedő hegycsúcsok épen oly ritkák, mint a teljes síkság.

Az Odera völgyét, vagyis azt a széles bevágást nem számítva, melylyel a Beszkidek és a Szudetek közt Morvaország Sziléziába beékelődik, e tartomány délkelet felől éjszaknyugat felé csúcsosodó éket alkot, a melynek délnyugati, déli és részben keleti oldalát is egy, az ország legmagasb ormait magába foglaló hegyláncz köríti. Ez a hegylánczolat a tartomány belseje felé, éjszaknak lejt, részben messzire elnyúló, néhol a túlsó oldalon lévő határig érő kiágazásokat bocsátva magából, részben pedig lassanként alacsonyodván, a középhegységbe lankásodik és dombvidékbe megy át, majd alább síkfölddé lapúl.

Mind a két országrész fő folyói – nyugaton az Oppa, keleten pedig a Visztula – a déli hegygerinczczel egyközű irányúak; legtöbb mellékfolyójuk pedig e hegyoldalról a föld felé, éjszaknak és éjszakkeletnek tart.

Az ország fölszíni alakúlata irányadó annak gazdasági mívelésére nézve. A hegységben az erdőgazdaság az uralkodó, az előhegyeken ellenben már egyenlő részben osztozik a mezőgazdasággal, a dombos és sík vidéken pedig mind inkább háttérbe szorúl emez elől. Az ország nyugati része, Felső-Szilézia, általában sokkal hegységesebb, mint a keleti, Alsó-Szilézia, a melynek területéből csak egy negyedrész esik a tulajdonképeni hegyvidékre.

Szilézia keskeny földsávját, a mint már mondottuk, a morvaországi Gesenke vágja ketté. Keleti-Sziléziát majdnem csupa szláv népesség lakja, míg Nyugati- és Keleti-Sziléziát egymástól elkülönítve fogjuk e helyütt tárgyalni.

Nyugati-Szilézia jóval nagyobb részében hegy- és erdővidék; csupán mintegy negyedrésze dombvidék és síkföld.

A termelési föltételek ez országrészben a mezőgazdaságra nézve általán kedvezőtlenek. Nem is szólván a földmívelésre kevéssé alkalmas talajalakúlásról, már a magasb fekvésű tájakon igen hosszan tartó telek és a többnyire uralkodó éjszaki meg éjszaknyugati szelek következtében is, a melyek elé az ország egész nyiltan tárúl, – zord, sőt még a síkföld kedvezőbb fekvésű részein is csak alig mérsékelt az éghajlat.

A mívelés alatt álló föld, mely az éjszaknyugati országrészben granit és gneisz, a délkeletiben pedig grauwacke és agyagpala elmállási terméke, közepes kötöttségű könnyű agyag és szerves anyagokban szegény, miért is kivált a fensíkokon a nedvesség túlságosan nagy, vagy túlságosan kis mennyiségéhez képest végletes magatartású. Áradási talaj csupán az Oppa-völgynek Jägerndorf és Troppau közötti részén, meg a Weide alsó folyásánál, Weidenau környékén találkozik csekély mértékben; ezek Felső-Sziléziának különben is a legtermékenyebb vidékei.

A különféle magasság szerint három övet, a magas hegységit, a közép-hegységit és a síkföldit kell megkülönböztetnünk. Az elsőben a mezőgazdaság jobbára a kis- és középbirtokosok kezében van, s a talaj és az éghajlat csupán a tavaszi rozs, zab, burgonya, lóhere és más zöldtakarmány termesztését engedi meg. A talaj megmunkálása igen vesződséges és kevéssé jutalmazó; a meredek lejtőkön a szántás és trágyázás ép oly nehéz, mint a termés betakarítása. Ily vidékeken a kisbirtokos magát és családját többnyire nem is tarthatja el pusztán mezőgazdasági jövedelemből; ezért tehát háziipari vagy napszámos munkával igyekszik növelni keresményét. Talál is elég foglalkozást a körűlötte lévő uradalmak erdőségeiben. Még nagyobb parasztbirtokok gazdái is kénytelenek mellesleg fuvarozással, vagy terménykereskedéssel is gyarapítani a keresetüket. A mezőgazdaság tehát ezen övben inkább mellékes foglalkozás.

Másként van a dolog a középhegység övében, a hol a mezőgazdasági termelés már jóval fontosabb. Itt megvannak még az ú. n. „örökös bírói” jószágok is, a melyeknek 60–80 hektárnyi mezősége és erdejével többnyire az iparűzhetés némely kiváltságai is jártak, csakhogy ezek az iparszabadság óta már részben vagy egészen is megszűntek. Ezen öv mezőgazdasági termesztményei a rozs, árpa, zab, burgonya, lóhere és len, sőt már a czukorrépa is mind előbbre halad a síkföldről a középhegység felé. A lentermesztést azonban, a mely a közepes nagyságú birtokokon elég kiterjedt volt, utóbbi időben az orosz verseny nagyon csökkentette. A tetemes rétterűlet itt a mezőgazdaság sikeresebb űzhetésére igen kedvező hatással van.

A domb- és síkvidék sokkal alkalmasabb a mezőgazdasági művelésre, mint az előbbiek. Mérsékeltebb éghajlata, hosszabb érési időszaka és termékenyebb talaja egyaránt csupa kedvező feltételek. A czukorrépa itt már teljesen otthon érzi magát s évről-évre nagyobb területet hódít, mind jobban kiszorítván a többi kapásnövényeket, nevezetesen a burgonyát, melyet sokhelyütt már csak házi szükségletre termesztenek. Ellenben a repczetermesztést szűkebb területre szorítja az ásványolajokkal való versenye óta csekélyebb jövedelmezősége. Ez öv főbb gazdasági növényeinek évi termése a következő határok közt ingadozik.

búza 13–30 hektoliter hektáronként, rozs 18–32 hektoliter hektáronként, árpa 23–40 hektoliter hektáronként, zab 27–50 hektoliter hektáronként, burgonya 100–175 hektoliter hektáronként, czukorrépa 250–360 hektoliter hektáronként, lóhere (szénának számítva) 26–50 hektoliter hektáronként.

A nagybirtokosság többnyire saját kezelésében mívelteti földjeit, csupán a czukorgyárak közelében vannak nagyobb birtokterületek bérbe adva. A talaj javítására sok helyütt műtrágyát használnak, de a mészszel való javítás is nagy mértékben folyik, kivált a mióta az ország éjszaknyugati részén kitűnő minőségben és bőven található mészkövet az utóbbi évek során keletkezett vasútak olcsón szállítják a mezőgazdaság szükségletére. Az alagcsövezés is mindinkább terjed. A vízlecsapolás eszközlésére való tervezeteket szövetkezetek és kisbirtokosok számára ingyen készíti el az ország kulturmérnöki hivatala. Mezőgazdasági szakismeretek terjesztéséről két országos gazdasági iskola gondoskodik: az ober-hermsdorfi gazdasági középiskola és a troppaui téli tanfolyam.

Általában mindenfelé jó szerkezetű gazdasági eszközöket látni. A már régebben elterjedt szecskavágón és cséplőgépeken kivűl újabb időben sorvető- és aratógépek is vannak még a parasztgazdáknál is használatban.

A réteknek és szántóföldekhez való aránya csak a folyamvölgyekben kellő s a rétek mívelése jóformán elhanyagolt. A kisgazda rendesen nem trágyázza a rétjeit, természetes elárasztás alá pedig csak egy részük esik. Dicséretes kivételek a rétmívelés tekintetében a Wigstein-, Leitersdorf-, Schönstein-féle és egyéb nagybirtokok, a melyek nagy értékű öntözési hálózatát csak az méltányolhatja, a ki e javítási munkálatok fejlődését figyelemmel kisérte. Ezek által sikerűlt is e rétterületek jövedelmét megháromszorozni s a zord éghajlat ellenére is háromkaszálású réteket létesíteni.

Nyugat-Szilézia lótenyésztése ugyan nincs valami nagyon kedvező természeti föltételek között, de azért mégis elég jól halad. A lóállománynak egész Sziléziában való javítására czélzó törekvések a Troppauban 1809-ben fölállított állami méntelep megalapításával kezdődnek. A 60-as évekig többnyire keleti fajtájú apaállatok voltak használatban, a melyektől a tulajdonképeni tenyésztő területen, Jägerndorftól le Troppauig és a határos fensíkon középnagyságú, jó testalkotású, fürge és kitartó, határozottan felismerhető fajta-jellegű lovak származtak. Az ipar és mezőgazdaság mind nagyobb fejlődésével a lovak ereje és munkaszolgáltatása iránti követelmények is mind jobban fokozódtak; ennek folytán tehát a tenyésztés újabb irányba volt kénytelen térni, a mihez képest most már inkább a hidegvérű, nehezebb fajtából választották az apaállatokat. Jelenleg a vércsere nehézségei már le vannak győzve s mostanában a Troppau körűli tulajdonképeni tenyésztő terűleten, – nevezetesen Jarkovitz és Vlastovitz községekben, – erős, jól megtermett fajtát találunk. Kiválóan jó hírnek örvend jelességeinek átöröklődés miatt a „The great gun” nevű állami Norfolk-tenyészcsődör. A német lovagrend nagymesterének smolkaui méntelepe ismert nemes lófajtával dicsekedhetik, nemkülönben nevezetes hírű a hennersdorfi ménes is tisztavérű lippizai lovainak tenyészetéről.

A lótenyésztésnél azonban jóval nagyobb fontosságú Felső-Szilézia mezőgazdaságára nézve a szarvasmarha-tenyésztés. Több rendbeli párosító kisérlet után, melyeket a 70-es években az alpesi és a partvidéki fajtákkal tettek, végre is leginkább a kuhlandi és a schwytzi fajták javára dőlt el a választás. A nagybirtokosság jószágain a szarvasmarha-tenyésztés jobbára a juhtenyésztés helyébe lépett, a parasztbirtokokon pedig főleg az államköltségen fölállított bika-állomások útján javúlt. Az 1889. év takarmány szűke a szarvasmarha állománynak 1.800 darabbal való csökkenését idézte elő. A tejgazdaság a városok közelében többnyire csak a tejnek eladására, ezenkivűl pedig csupán vajkészítésre szorítkozik, s árúit nagyobb részben közvetítő kereskedés útján juttatja a városokba. Csak néhány nagybirtokon készítenek sajtot. A tejgazdaság általában nem áll a kor színvonalán.

A nemes juhok tenyésztése már a 20-as évek vége felé is nagyon csökkenőben volt, ma pedig már mindenütt megszűnt, s a hajdan híres hennersdorfi (a morvaországi beszögellésben), herrlitzi és olbersdorfi juhászatok nevei ma már csak történelmi emlékezetűek. Ellenben a kecsketenyésztés a magas- és középhegységben fokozatosan terjed. A legutóbbi állatszámláláskor, 1890 végén, az ország nyugati felében kerekszám 3.000-nyi többlet mutatkozott. A kecskének különben sokkal nagyobb a közgazdasági fontossága, mint közönségesen vélik: nevezetesen a szegény hegylakóra nézve igen nagy becsű.

Sertéstenyésztés, nehány kisebb vállalaton kivűl, Nyugat-Sziléziában tulajdonképen nincsen, csak házi sertéstartásról lehet inkább szó. Az állatokat legnagyobb részt Galicziából szerzik be fiatalon s a parasztgazdák házilag hízlalják meg.

A mezőgazdaság mellett mellékkeresetként s vele a legszorosabb kölcsönhatásban állva, nagyobb birtokokon a burgonyából és gabonából való szeszfőzés kiváló helyet foglal el. A répatermesztésre nem eléggé alkalmas területeken a burgonya igen jól fizet kapásnövény. A kapásnövények termesztése pedig nagyon javára válik a talaj jó megmunkálásának, továbbá a kitűnő marhahizlalóúl szolgáló moslék útján a földbe ismét visszaszármaztatja az összes becsesebb növénytápláló anyagokat. A burgonyából főzött szesz így piaczi termék helyére lép. Sajnálatos azonban, hogy a fönnálló adórendszer és a nagyban való termelés emelkedése miatt a kisebb gazdasági szeszfőzők száma Sziléziában 130-ról 80-ra szállt alá.

Keleti-Szilézia. – A mily eltérő a nyugati országrészétől Keleti-Sziléziának a talajalakúlata, épen oly különböző az ottanitól emitt a földmívelés helyzete is. A mezőgazdaság természeti föltételei különben jobbára kedvezőtlenek. A tartomány e része éjszak és nyugat felé nyilt, kelet és dél felé pedig átlag 1.000 méter magasságú hegylánczczal van elzárva, a melynek magaslatán az éjszaknyugatról érkező esőfelhők megtorlódnak és csapadékukat Keleti-Szilézia dombvidékére és síkföldére öntik. Az éghajlat ennek folytán nedves és zord s az évi csapadék mennyisége oly rendkivűl nagy, hogy e tartományrész a monarchia legtöbb esőzés vidékei közé tartozik. Legjobban kitetszik ez az itteni esőmennyiségnek a szomszédos Morvaországéval való összehasonlításából. Míg Morvaországban az évi csapadék mennyisége átlag 517 milliméter: addig Keleti-Sziléziában az évi csapadék átlaga 992 milliméterre rúg. Ehhez képest alakúl az esős és esőtlen napok évenkénti aránya is, a mely több évi átlag szerint Morvaországban 128, Keleti-Sziléziában pedig 162 csapadékos napot mutat. A sok esőzés annál károsabb, mivel a talaj nagyobb részt nehéz, átszivárgást nem engedő agyag, mely fölött csupán igen sekély (15–25 centiméternyi) televényréteg van. Kivételt e tekintetben csak a folyamvölgyek tesznek, a melyekben az alluvium vízáteresztő kavics fölötti vastagabb televényréteg. Ezek a legtermékenyebb területek, a hol nagyon nedves években sem csökken túlságosan a termés. Általán véve a száraz esztendőkben legjobbak a termések, míg a – sajnos – igen gyakori nedves nyarak a legfontosabb terményekben rosz aratással járnak, s e miatt a földmívelő nép szűkölködést szenved. A hosszú zord tél nagyon megrövidíti a mezei munka idejét, a mit a gazda annál jobban megérez, mivel a szívós, agyagos talajt többnyire négyes fogattal kell fölszántania. Az igavonó állatok számának itt tehát nagyobbnak kell lennie, mint a milyen kedvezőbb körűlmények közt lehetne. Keleti-Szilézia mívelhető földje a hegyvidékeken az alluvium területén túl szürkés agyag, mely a tescheni pala elmállásából keletkezett.

A kisbirtok 30–50 holdas nagyobb parasztgazdaságokat, 20–30 holdnyi ú. n. „kertész”-telkeket és 19–20 holdas zsellértelkeket foglal magába. Keleti-Szilézia összes területéből (39.5 négyszögmérföld) a nagybirtokra 16.9 négyszögmérföld, tehát mintegy 43 százalék esik, míg a többi 57 százalék a kisbirtok, meg az országútak és folyamok, stb. közt oszlik meg.

Keleti-Sziléziát talajalakúlása szerint három övre oszthatni. A délkeleti hegyvidék övéhez északnyugat felé szélesen eléje sorakozva a dombvidék és az ebből lassan aláereszkedő síkföld csatlakozik. Ez országrész éjszaknyugati határai az Odera, Olsa és Visztula völgyein húzódnak végig.

E természeti föltételek a mezőgazdaságot különféle mívelési módokra kényszerítik; miért is a gazdaság helyzetének e vázlatában a fenti övek szerinti tagozódást állandóan szem előtt fogjuk tartani.

Jóllehet ez országrészt délen és keleten övező hegykoszorú jobbára erdős: a hegyoldalak alsóbb részén, sőt néhol a hegyhátakon és kúpokon is mezőgazdasági mívelés alatt áll a föld. Az erdőség és a szántóföldek közt sok helyütt tágas legelők terjednek, a melyeknek fával gyéren benőtt területe többnyire nem egyes birtokosoké, hanem a községek vagy „szállás”-szövetkezetek tulajdona. A „szállás”, a sziléziai havasi legelő, mely többnyire az erdőív fölött kezdődik, csak sovány füvet teremés tehenek, juhok meg kecskék nyári legelőjeűl szolgál. A „szállás” pásztora, a ki gyakran maga is gazda, a gondjaira bízott közös nyájat, mint az alpesi pásztorok, tavaszszal föltereli a hegyre s onnan csak őszszel hajtja le ismét a völgybe.

A hegyvidék tulajdonképeni mezőgazdasága igen silány, minthogy a köves talajból csak a legkeservesebb fáradsággal lehet egy kis zabot, árpát és burgonyát kicsikarni. A burgonya, Szilézia szegényebb vidékeinek e legfontosabb terméke, egyben a nép legfőbb tápláléknövénye, a melynek jó vagy rosz termésétől függ a lakosság többségének jólléte vagy insége. Burgonya, tej és káposzta a szegény hegylakó reggelije, ebédje és vacsorája, s a jó burgonyatermő évek annyira hozzájárúlnak a szegényebb nép jóllétének fokozásához, hogy a statisztikai adatok világos tanúsága szerint az ily esztendőkben a házasságkötések száma is észrevehetően emelkedik. A burgonyán kivűl még a „placek” nevű kerek, lapos, tenyérnyi nagyságú, zabdarából sült kenyér is egyik fő eledele a népnek. Ennek a daráját egyszerű kézi malmon őrlik s a belőle sült kenyeret visz magával délebédűl az erdőbe a szegény favágó.

A földnek megmunkálása a mostoha hegyvidéken fölöttébb kezdetleges módon történik. Minthogy csak a jómódú parasztnak van egy vagy két lova: a szegényebb, a kinek nincs módja, hogy a gazdagabbtól béreljen igavonó állatot, a szántást és boronálást a télen át lesoványodott kis tehénkéivel, sőt néha emberi erővel végezi. Sokszor a tárgyát is háton hordja föl a meredek hegyoldalra. Gazdasági gépeket még hírükből sem igen ismer a hegylakó, a ki csak a legtökéletlenebb munkaeszközökkel dolgozik.

A déli hegyvidék öve után a középső dombvidék következik, mely legnagyobb a fönt elsorolt három közűl. Ebbe esnek hullámos fensíkok közé ékelve a termékeny árterűletű folyamvölgyek. Ezen át vonúlnak a tartomány főbb útjai, s ugyanitt alakúltak a tartomány nagyobb városai. Itt már helyenként többé-kevésbbé kikerekedett községeket találunk, a minőket Keleti-Szilézia terméketlenebb részein hiába keresnénk. Míg ugyanis a hegyvidéken többnyire egymástól távol elszórt házakból állnak a falvak: addig az ország belsejében mindig legalább nehány gazdasági udvar csoportosúl egymás mellé. De teljesen egybekapcsolt házcsoportokból álló helységek itt is csak nagy ritkán akadnak. A parasztházak e szétszórt építése a tartomány tájképeinek egyik jellemző vonása.

Mivel az ország középső öve a legszélesebb, és ebben a mezőgazdasági termelés az első sorban álló: azért egész Keleti-Sziléziának a földmívelés tekinthető a legfőbb kereset forrásáúl. A kis- és nagybirtokon folyó gazdálkodás azonban itt is nevezetes különbségeket mutat. A parasztgazdaságok vetésforgója, kivéve a hegyvidékieket és a magasb előhegyeken levőket, rendesen a következő: burgonya és káposzta trágyázott földben, aztán őszi rozs vagy búza, utána vörös here és végűl zab. Jellemző, hogy még nagyobb parasztgazdaságokban sem vetnek vagy ültetnek be egyféle terménynyel egy egész tagot, hanem ugyanazt a birtok különböző helyein termesztik egyidőben.

Minthogy a paraszt nép fő tápláléka a burgonya és káposzta, kivált e kettőnek termesztésére fordítanak nagy szorgalmat s ezek épen azért aránylag jó termést is szolgáltatnak. Eladásra rendesen csak zab, legfölebb még széna kerűl a paraszt gazdaságokból: míg a nagybirtokos búzát és rozsot visz a piaczra, ellenben a zabot takarmányúl használja el, a burgonyát és árpát pedig szeszfőzőjében dolgozza föl.

Paraszt ház Weichselben. Russ Róberttől

A tömérdek csapadék és a vizet át nem bocsájtó talaj a sziléziai gazda két legnagyobb ellensége. Csak akkor tud velük sikeresen megküzdeni, ha elég pénze van hozzá. A kisbirtokosnak a körűlményei nem engedik meg a talaj alagcsövezését; úgy segít tehát magán, hogy földjét két méter széles, magasan domborodó ágyakba osztva bogárhátra szántja. A termés csak ez ágyak közepe táján jó, s a föld területének egy részét – a közbülső barázdát – föláldozza, hogy az ágy domborúlatát szárazon tarthassa. Csak a legutóbbi időben akadnak már a paraszt gazdák közt is hívei az alagcsövezésnek.

Sok kisbirtokos elköveti azt a hibát, hogy tavaszszal, tehát alkalmatlan időben szántja föl a földjeit, holott csak az őszi szántás útján válik a talaj a téli fagyok hatása következtében kellően éretté. Ellenben ha a szántás csak tavaszszal történik, akkor az agyagos talaj túlságosan nedves és szívós marad s kárára lesz a vetésnek vagy ültetvénynek. A talaj termékenysége fokozásának kitűnő eszköze a földek meszezése, a mely a nagybirtokokon már általános és sok helyütt már a kisgazdáknál is terjed, kivált ott, a hol a mész nem kerűl túlságosan sokba. A föld megmunkálására általában jó szerkezetű ekéket és boronákat használnak.

Meglehetős fontosságú a sziléziai parasztgazdaságokban az állattenyésztés, a mely leginkább szarvasmarha- és sertésnevelésben áll. Csak a nagyobb parasztbirtokosok foglalkoznak lótenyésztéssel is, mert csak azok mívelik földjeiket lóerővel. A kisgazdák nagyobb részt csak tehenekkel munkálják földjeiket.

A sík- és dombvidék állami mének által nemesített lófajtája jónak mondható. A hegyvidéki ló ellenben kicsiny, de erős, szívós és kitartó.

A síkföld tehenei többnyire közepes nagyságúak és elég jól tartottak; ellenben a hegyvidékiek takarmány szűke miatt gyakran elmaradnak a fejlődésben s ennek folytán kevesebb a tejelésük. Naponként átlag három liter tejet ad egy-egy tehén. A tejnek legnagyobb részét saját háztartásában használja el a kisgazda, s csak a maradékot dolgozza föl vajjá és küldi a városba.

Takarmányúl a vörös-here szolgál, mely Sziléziában elég megbízható termésű s néha igen jól fizet. Rétek jóformán csak a hegyvidéki övben vannak. Újabb időben a nagybirtokosság által meghonosított amerikai lófogú tengeri termesztését a parasztjószágokon is utánozzák. E takarmánynövény nagyban való termesztésének kedvez a nedves éghajlat.

Kiváló fontosságú Keleti-Szilzia kisebb gazdaságaiban a sertéstenyésztés. Néhány év óta főleg a műveltségben előrehaladottabb tájakon a belföldi fajtát angol Yorkshire-kanokkal nemesítik s igen jó sikerrel. A legtöbb birtokos kettőtől ötig menő magkoczát tart, a melyek mindenike kétszeri ellés mellett évenként 15–20 malaczot vet, s ezeket jobbára a szomszédos Morvaországba viszik vásárra. Az árak átlag páronként 10–12 forint közt ingadoznak. A sziléziai gazda, hogy a sertés nyári legelőjével gazdálkodjék, a disznót naponként rendesen más-más helyen hosszú kötélre kipányvázza.

Általában véve a kelet-sziléziai kisbirtokos anyagi helyzete nem valami kedvező. Esős évek és gyakori elemi csapások, kivált jégeső és árvizek, többnyire tönkre teszik egy-egy előző jobb esztendő dúsabb aratásából nagy fáradsággal szerzett hasznát, úgy, hogy nem igen tud megvagyonosodni. A megélhetésért való nehéz küzdelem nem igen engedi meg neki, hogy a földje javításához kellő pénzt, vagy a szűkebb évekre való tartaléktőkét félretegye.

A nyomasztó anyagi helyzet a legnagyobb akadálya minden haladásnak, és csak a tartomány középső, termékenyebb övében, meg a városok környékén mutatkozik a parasztságnál nagyobb művelődési törekvés. Az ilyen vidékek parasztgazdái a Teschen melletti kotzobendzi földmívesiskolába küldik fiaikat és ezzel is tanúsítják, hogy mennyire méltányolják a czélszerű gazdálkodás alapjáúl szolgáló szakismereteket. Az a 300 fiatal gazda, a ki ez iskolát 1872-ben történt alapítása óta látogatta, bizonyára hatással volt a mezőgazdaság fejlesztésére.

A nagybirtokos könnyebben meg tud a föld és az éghajlat mostohaságával birkózni, mint a kisgazda. Anyagi eszközei megengedik neki az alagcsövezés, meg a műtrágya alkalmazását, valamint a gőzlépcső és egyéb tökéletes gazdasági gépek megszerzését. A fő tényező továbbá, a mely a nagybirtokosság gazdálkodási rendszerét a kisbirtokosénál eredményesebbé teszi, a termények egy részének gazdasági szeszfőzők útján való értékesítése.

Az alagcsövezés Anglián kivűl talán sehol sem oly fontos, mint Sziléziában, a hol az első ilynemű munkálatokat a negyvenes években kezdték, s már a következő évtized folyamán a nagybirtokosság jószágain jókora nagyságú terűleteket alagcsöveztek.

A mezei gazdaság jobbára repcze, búza, rozs, árpa, zab, burgonya, czukor- és takarmány-répa, paszuly és lencse termesztésére szorítkozik; takarmányfélékből leginkább vörös-herét vetnek fű-elegygyel, továbbá baltaczimet, luczernát, keverék-takarmányt és csalamádét.

A következő számok általános képét adják a kelet-sziléziai kis- és nagybirtokosság földjein termő főbb gazdasági növények területhez arányított termésének:

A termény neve:

Az egész szántóföld terület százaléka:

Hektáronkénti termés:

repcze

1

7–14

métermázsa,

búza

9

10–25

hektoliter,

rozs

11

12–35

hektoliter,

árpa

8

15–35

hektoliter,

zab

25

20–40

hektoliter,

burgonya

22

50–150

métermázsa,

czukorrépa

1

140–380

métermázsa

lóhere

19

25–50

métermázsa

borsó, lóbab, tatárka, len, takarmányrépa, káposzta, keverék-takarmány és ugar

4

métermázsa

A takarmányfélék adják általában a legbiztosabb termést; csakhogy ezeknek megint a betakarítására van az időjárás mostohasága gyakran káros hatással. Meglehetősen megbízható termést szolgálatnak még a burgonya és a czukorrépa is.

A nagybirtokosság uradalmain többnyire nagy a baromtenyésztés. Tulajdonképeni ménes csak kevés van, de azért majdnem minden nagybirtokos nevel igás kanczáitól ellett csikókat. Legnagyobb gondot a szarvasmarha tenyésztésére fordítanak, még pedig leginkább hollandi, schwytzi, pinzgaui, allgäui és kuhlandi marhát tenyésztenek. A tejet vagy azonnal eladják, sokszor messzire elszállítják, vagy pedig groyi és limburgi sajttá dolgozzák föl. A tejnek literje 4 1/2–6 krajczárjával, sajttá készítve pedig egy-egy liter 3–4 1/2 krajczárjával kél. A sajtkészítéssel gyakran húsnak való angol sertések tenyésztését is összekötik, a mennyiben a savót ezek táplálására használják föl.

A Visztula és az Olsa síkságain tágas területeket szentelnek a haltenyésztésnek, a mely kizárólag pontyokra szorítkozik. Sziléziában a halastavak úgy vannak berendezve, hogy a gátakkal kerített tóterületek fölváltva néhány éven át víz alatt állnak, azután pedig pár esztendeig mezőgazdasági czélokra szolgálnak. A tavak kiszárítása, fölszántása és bevetése egyúttal azon élőlények előteremtését is lehetővé teszi, a melyek az utóbb következő elárasztási időszak alatt a halak élelmére valók.

A többnyire igen nehezen szántható talaj megmunkálására jó szerkezetű gazdasági eszközök kellenek, a minők minden nagyobb jószágon csakugyan meg is vannak. A gőzerővel való cséplés általános.

Kiváló fontosságú a mezőgazdaságra nézve a szeszfőzés, mely alig hiányzik csak egy nagyobb sziléziai uradalomban is. A nagybirtokok burgonyatermésének legnagyobb részét szeszszé dolgozzák föl s így változtatják kivitelre alkalmas, értékes árúvá. A szeszégetéssel azonban még az a haszon is jár, hogy hulladéka, a moslék, kitűnő tápláléka a marhának, a melynek tartását ilyenformán a szeszfőzés nagyban elősegíti. Az egy hektárnyi burgonyaföld után számítható moslék körűlbelűl 20 métermázsa széna tápláló-értékével egyenlő. A sziléziai nagybirtokosok a föld termőképessége fokozásának ezen eszközét mindenfelé föl is karolták és jószágaikon mindenütt gazdasági szeszgyárakat rendeztek be, a melyek a birtokok terjedelme szerint naponként 15–35 métermázsa burgonyát dolgoznak föl. A takarmányszükséglethez képest a szeszfőzők a zordabb évszakok alatt 6–8 hónapon át dolgoznak. Az 1890–1891. üzletévben keleti Sziléziában összesen 54 szeszégető volt működésben és 21.000 hektoliter szeszt főzött, körűlbelűl 300.000 forint értékben. Mielőtt ez a szesz forgalomba kerűlt, 740.000 forint fogyasztási adót nyert belőle az állam, úgy, hogy egy üzletév termelésének forgalmi értéke egy milliónál is többre rúg.

Műszaki tekintetben is kielégítők a szeszfőzők eredményei, a mennyiben 100 kilogramm burgonyából 11–13 liter szesz kerűl ki. A gyárak nagyobb része jó berendezésű, s mindenütt Henze-féle párolókat, keverő és hűtő készülékekkel ellátott czefrekádakat, valamint jó szerkezetű lepároló készülékeket találunk. Mindezen berendezési tárgyak nem csekély költségbe kerűltek, a mely áldozatokra a birtokosokat csak annak megfontolása vette rá, hogy Keleti-Szilézia mostoha talajának és hideg éghajlatának következtében csekély jövedelmezőségű mezőgazdaságát haszonhajtóbbá tehetik a szeszégetők által.

Szilézia mezőgazdaságának üdvös fejlődése úgy a nagy-, mint a kisbirtokosra nézve majdnem egyedűl az állattenyésztés emelkedésétől függ. Az általában is kedvezőtlen helyzetű gabonatermesztés még nagyobb bajokkal küzd oly országban, a minő Szilézia, a hol a gabonafélékre nagyon kedvezőtlenek a természeti föltételek. Ellenben épen ezek a föltételek, kivált a nedves éghajlat, szerfölött kedvezők a takarmányféléknek, a mi már egymaga is természetszerűen első sorban a szarvasmarhatenyésztés fejlesztésére serkent.

Kiváló, sőt épenséggel jellemző fontosságúak Keleti-Szilézia mezőgazdaságára nézve a nagy uradalmak. Valamennyi közűl kiválik s valódi mintagazdaság a tescheni kamarabirtok, a melynek óriási jószágcsoportja jelenleg Frigyes főherczeg tulajdona, ez előtt pedig majdnem félszázadon át néhai Albrecht főherczegnek, az ipar és földmívelés e buzgó előmozdítójának kezeiben volt, a kinek gondoskodásából remekűl fejlesztve, kiváló nevezetességűvé emelkedett. A tescheni kamarauradalom, a mely Keleti-Szilézia egész területének 28 százalékát teszi, több mint 11 négyszögmérföldre terjed, a miből 2.2 négyszögmérföld mezőgazdasági, 8.9 négyszögmérföld pedig erődgazdasági terület, s az egész Keleti-Szilézia déli és keleti részén fekszik. Az uradalom erdőségei többnyire a hegységet borítják; a domb és sík vidéken pedig egészen a porosz határig húzódva vannak az egyes majorok. A tescheni kamarauradalomban foglalkozó munkások száma, a kik részint a mezőgazdaság, részint az erdészet szolgálatában állanak, továbbá a bányákban és különféle gyárakban dolgoznak, az évszakok szerint 15.000–20.000. Míg régebben a birtokkerületek fele bérbe volt adva: addig ma az egész uradalom 16 intézőségre tagolva saját kezelésében áll.

Jellemzők a tescheni kamarauradalom gazdasági életére nézve a következők.

Az alagcsövezés majdnem teljesen megszűntette a régebben szokásban volt domború ágyakban való mívelést. Főkép az újabb időben végzett alagcsövezések a földeknek teljesen sima megmunkálását teszik lehetővé. Az alagcsövezéssel ellátott földek termései eleinte nem voltak ugyan egészen kielégítők, a miért is egy ideig abbahagyták az alagcsövezést. Csak az utóbbi évtized folyamán változott módszerrel végrehajtott alagcsövezéseknek volt meg a jó és sikeres eredményök. A régi módszer ugyanis egyközű fölszívó csövekkel hálózta be a földeket, a melyek mind egy gyűjtő csatornába ömlöttek. Ennek a föld legmélyebb részén kellett húzódnia s a legcsekélyebb eséssel is be kellett érnie. A szívó csövek ellenben a lehető legnagyobb esésű helyeken valának; lapos hátú földön tehát a dűlőn le a mélyedés felé húzódtak, míg a gyűjtő cső magán e mélyedésen át húzódott. Az esővíz a szívó csövekbe kerűlt s ezeken keresztűl a gyűjtő csőbe, majd innen egy nagyobb nyilt árokba vagy csatornába jutott. Minthogy azonban a gyűjtő csövek gyakran földdel tömödtek el, a fölöttük lévő terület a víznek visszatolódása következtében igen nedves maradt s az elposványosodás veszedelme fenyegette. Ez végűl arra a belátásra vezette a kisérletezőket, hogy talán czélszerűbb lenne az alagcsövekkel kiszikkasztandó földek esését a szívó és gyűjtő csövek rendszere között megosztani, hogy ezzel az esés hirtelen megszűntének elejét vegyék, a minek következménye volt a gyakori földlerakódás és a gyűjtő csövek eltömődése. Az új módszerű alagcsövezés különben még azzal a haszonnal is jár, hogy a fölszínen lefolyó víz gyorsabban letakarodik a földről, mert csakhamar a gyűjtő csövet éri útjában, a mely nyomban levezeti. A régebben egymástól 10–12 méternyi távolban elhelyezett szívó csöveket most csak nyolcz méter távolságban rakják le. Ez a valamivel drágább, de jóval tökéletesebb alagcsövezés valósággal csodákat művelt. A legnedvesebb és legtömörebb földeket is termőkké tette, és kétségtelen, hogy a legközelebbi jövőben a talajjavítás e módja a kisbirtokosra nézve is lehetővé lesz, mi által a földmívelés nagy előhaladást fog tenni. Alagcsöves földeken a gőzzel való szántás is lehetséges, azonban a televényföld rétegének csekély vastagsága miatt csak ritkább helyeken.

Gross-Herrlitz. Russ Róberttől

A vetésforgóval való mívelésben a földek fekvése és jósága szerint a répa- vagy a burgonyatermesztésnek jut a fő szerep. Ehhez képest aztán a répavagdalék, vagy a burgonyamoslék a marha téli táplálékának fő része. A szarvasmarha nagyobb részt fejős tehenekből áll, mert a hízlalást csak néhol gyakorolják. A régebben oly kiterjedt sajtkészítés ma már csak igen kis mértékben folyik, minthogy a vasútvonalak mai napság a tejnek egyenes szállítását is lehetővé teszik, a mely jobbára a szomszédos szénbányakerületek és a főváros irányában történik.

Az ötvenes évek folyamán Ausztriába behozott németalföldi (keleti friz) marha ma már a tescheni kamarauradalomban is más fajtáknak engedi át a teret. Ma már ugyanis kevésbbé megvesztegető a tejelés bősége, a mióta évtizedek tapasztalatai a németalföldi fajta hibáinak fölismerésére vezettek. E hibák a nagy takarmányszükségleten kivűl a tüdőbajokra való hajlandóság és az elöregedett állatok rosz testi állapota, a mik miatt e fajta tartása kevésbbé jövedelmező. Most megint az alpesi fajták: az allgäui, a felső-innvölgyi, a pinzgaui és schwyzi a fölkapottak; ezekkel népesítik be az istállókat. A lótenyésztésben a norfolki ügetőknek két évtized óta történő meghonosítása határozottan jó eredményt mutat. A lovak törzse és lábai megerősödtek, és az állatok sokféle hasznavehetőségükkel is kitűnnek.

A tógazdaság terén is lényeges változás állott be az utolsó 25 év alatt. A Dubisch-féle módszer alkalmazása nagyban fokozta a halak szaporodását. A petékből kibújt pontyok a leggyorsabban az első nyár folyamán fejlődnek s így természetes, hogy e korban növekedésüket bőségesebb táplálékkal mentűl inkább elő kell segíteni. Ezt akként eszközlik, hogy a pontyokat már az „első nyáron” ismételten más-más tóba helyezik át. Ez úton sikerűl a pontyokat már három nyár elteltével darabonként 1–1 3/4 kilósokká nevelni.

Így, a mint látnivaló, minden téren újításokra volt szükség, hogy a mezőgazdasági élet mind jobban növekvő nehézségeivel meg lehessen küzdeni. S még így, ez uradalom minden rendű segédeszközei mellett is van annak egy oly területe, a hol a természeti föltételek oly kedvezőtlenek, hogy a nagyban való gazdálkodás nem téríti vissza a költséget. A Visztula melléki hegységre támaszkodó dombok szántóföldjeinek befásítása már is megtörtént, mivel a serény iparú Sziléziában az erdőgazdaság jövedelmezőségének sokkal kedvezőbbek a föltételei, mint a mezőgazdaságénak, a mely sokszor a reá fordított nagy mívelési költségek mellett sem jutalmaz arányos bőségű aratással.

A többi nagyobb uradalmak között kiváló helyen áll a Larisch-Mönnich grófi hitbizomány birtoka. A 6.194 hektárnyi szántóföldet és rétet, meg 1.874 hektár erdőt magában foglaló uradalom az éjszaknyugati dombos és sík vidéken fekszik. Itt már ötven évvel ezelőtt megkezdték angol mintára az alagcsövezést, a mely most már e birtoknak majdnem egész területén végre van hajtva. A vezetékhez kellő agyagcsöveket az uradalmon lévő deutsch-leuteni alagcső-gyár készíti. E kiszárítási munkálatok nyomában azóta a gazdasági haladás minden eszköze, még a gőzeke is használatba vétetett. Az uradalmon nagyon tökéletesített szarvasmarha-tenyésztés folyik, a melynek fejős állatai közé a régibb kuhlandi és németalföldi fajták mellé újabban a pinzgaui járúlt. A vetésforgó hét vagy nyolcz nyomásos kétéves füves here, repcze- és burgonyatermesztéssel. Kilencz gazdasági szeszégető dolgozza föl az uradalom burgonyatermését, s a szeszfőzőkből kikerűlő nyers szeszt egy finomító tisztítja meg. Kiváló nevezetességű a régi jóhírű Larisch-Mönnich grófi telivér-ménes Deutschleutenben. Az ezen telepen folyó telivér-tenyésztés mellett azonban ez uradalmon az egyes majorokban is nevelnek nemes vérű lovakat, minthogy a mezőgazdasági munkára használt kanczák is kivétel nélkül mind jeles és nemes vérűek.

Jóllehet a legtöbb nagybirtok mintaszerű kezelésben van, a fönt vázolt kedvezőtlen gazdasági körűlmények folytán mégis csak igen szerény a jövedelmezőségük. De azon nagy nehézségek mellett is, a melyekkel a mezőgazda Keleti-Sziléziának még legkedvezőbb fekvésű helyein is kénytelen megküzdeni, az ország középső övében a föl legnagyobb része mégis mezőgazdasági mívelés alá van fogva. Mentűl jobb e föld, természetesen annál kevesebb tér jut a fölszántott mezőség mellett az erdőnek, s a legjobb fekvésű helyeken jobbára csak a völgyszakadékok, meredek patakpartok és más efféle területek vannak befásítva.

Végűl még csak az országrész legalsó, legéjszakibb s egészen keskeny övének épen nem örvendetes gazdasági életéről kell néhány szót szólanunk. E tökéletesen sík terület Szilézia legszélső éjszaki határvidéke, a melynek legnagyobb részét igen gyakran elönti a Visztula, Odera és Olsa vize, minek következtében a földmívelés ott nagyon kezdetleges és a lakosság soha sem bir szűk anyagi helyzetéből némi jóllétre vergődni. Tágas területek csak sovány legelőűl használhatók, a föld többi részén pedig csupán a zab és burgonya terem meg. Itt már az erdő is megint jogaiba lép, mintegy sánczolatot alkotva az árterület és a délibb, áldottabb vidékek között. A nagy legelőterületeken meglehetős kiterjedésű az állattenyésztés, minthogy majdnem minden, – még a legszegényebb telkes gazdának is van egyéb jószágai mellett pár lova is, a melyeket azonban nem annyira a saját gazdaságában mezei munkára, mint vállalt fuvarozásra használ, a mire a különféle gyárak és erdők elég alkalmat adnak.

Erdészet. Strzemcha Károlytól, fordította Arató Gyula

Szilézia egyike Ausztria erdőkben leggazdagabb tartományainak. Az erdők összes területe 174.110 hektár, vagyis a koronaország területének 33.82%-a. A tulajdonképeni erdőkön kivűl azonban különösen Szilézia keleti részén sok nagy kiterjedésű, fával benőtt legelő van, továbbá számos liget a szántóföldek között, s fával szegélyezett mesgye és más egyéb faültetmény az elszórtan fekvő sok tanya közt, minek következtében aztán e tanyák környéke barátságos, parkszerű, és élénkségök Felső-Ausztria dombos vidékeiéhez hasonlít. De az erdőgazdaság szempontjából Sziléziát az osztrák tartományok közt az első sorba nem csupán erdeinek s befásított egyéb területeinek magában véve is nagy százalékaránya helyezi, hanem egyszersmind erdőségei legnagyobb részének kitűnő gazdasági állapota és kezelése is.

A legnagyobb kiterjedésű erdőségek a Szudeteken és a Beszkideken feküsznek, még pedig a két erdővidékre körűlbelűl egyenletesen szétosztva; a mi azonban Szilézia e két erdővidékének természeti sajátságait illeti, igen nagy köztük az eltérés.

A Szudeteknek az ős hegyalakúlatokhoz tartozó, forrásokban gazdag, s leginkább lankás lejtőjű, hosszan elnyúló hegylánczait és szabályos folyamvölgyeit több négyszögmérföldnyi, egész kiterjedésükben folytonos erdőségek borítják. A helységek a völgyekben feküsznek. Az erdőbirtokok helyes tagosítása az erdőkezelést, főképen pedig az erdőőrzést igen megkönnyíti.

A Beszkideket borító erdőségek ellenben nagyobbára kárpáti homokkő alapon terűlnek el, a melynek jellegzetes alakzatai sajátszerű képet adnak a kelet-sziléziai hegyvidéknek. A rövid s igen kanyargós völgyek és lejtők sűrűen váltakoznak meredek hegycsúcsokkal, s kisebb fensíkok éles hegygerinczekkel. E mellett e hegység forrásokban is mindenfelé igen szegény, csak itt-ott akadni egy-egy kis pocsolyára. Az erdők tagosítása nem a legkedvezőbb. Nagy kiterjedésűek ugyanis azok a területek, a melyeket a szolgalom megváltásaúl kellett kihasítani a jogosúltaknak, mihez még az is járúl, hogy a Beszkid-hegységbeli községek nem egységes helységek, hanem a hegységben egyesével vagy csoportosan elszórt tanyákból állanak, s így érezhetőleg hátráltatják s megnehezítik a rendszeres gazdálkodást. A dombos és sík vidékeken legtöbbnyire elszórtan fekvő kisebb erdők vannak, de ugyanott annál több a szántóföld. Az erdőmívelés csak a kevéssé haszonhajtó, vagy a fölszín kedvezőtlen alakúlása miatt mezőgazdasági mívelésre alkalmatlan területekre szorúlt.

Legtöbb erdő – 51.35% – Freiwaldau, legkevesebb pedig – 15.48% – Freistadt közigazgatási kerületekben van. Amaz a kerület a Szudetek hegycsoportjának közepén fekszik, emez pedig a hajdani Teschen kerületnek éjszakkeleti, majdnem sík részén, a karwin-dombrau-ostraui kőszénbányák vidékén.

Fák az Altvateren. Russ Róberttől

Állami erdő Sziléziában egyáltalán nincs. Az erdőségek legnagyobb része a nagy uradalmak birtokában van, melyeknek összes erdőterülete 134.949 hektár, vagyis az ország összes erdőterűletének 77.51%-a. A városi és községi erdők területe 7.801 hektár, vagyis 4.48%, az egyházi, papi és iskolai erdők területe 579 hektár, vagyis 0.33%, a paraszt gazdák birtokában levő erdők területe 29.164 hektár, vagyis 16.76%, s végűl a közbirtokossági erdők területe 1.617 hektár, vagyis az összes erdőterület 0.92%-a.

A nagy uradalmak erdeit s kivált a legnagyobb erdőbirtokokhoz tartozó erdőket, – a milyen példáúl a boroszlói herczeg-érsekségé, mintegy 20.000 hektárral, a fő- és németrendi mintegy 13.000 hektárral Szilézia nyugati részén (a Szudetekben), a tescheni kamaráé 50.000 hektárral. Szilézia keleti felén (a Beszkidekben) stb., – már évtizedek óta szakszerű gazdasági tervek szerint kezelik.

Az erdők fölméréséhez s a tervszerű erdőhasználathoz különben már a múlt században hozzá kezdtek. Így példáúl a tescheni kamarához tartozó erdőket 1790-től 1800-ig nagyrészt fölmérték, térképeiket elkészítették, s a gazdasági beosztást a tiszta térszakozás alapján megállapítván, a vágások sorrendjét meghatározták. Az erdők gazdasági berendezésének ezt a legelemibb módját utóbb, az osztrák kamarai jövedelem-szabályozás mintájára, azzal a móddal cserélték föl, mely nem a vágásterűleteknek, hanem az évi fatermésnek egyenlőségére van alapítva.

Legújabban ez a berendezési mód sem elégíti ki a gyakorlati követelményeket, s ezért az uradalmi erdők rendszeres gazdasági beosztását a vágássorozatok fölosztásának elve szerint egészen átalakították s az évente levágható fatermést a terület és fatömeg együttes számbavételével állapítják meg. Egyidejűleg erdőgondnoksági kerületeket alakítottak, melyeknek élén a kezelés tekintetében önálló hatáskörrel főerdészek és erdészek állanak, legtöbbnyire egyenesen a középponti igazgatásnak alárendelve. Ezek után már szinte fölösleges csak említeni is, hogy a sziléziai uradalmi erdők tiszti kara mind akadémiai képzettséggel bíró egyénekből áll.

A nagy uradalmak erdei legnagyobb részt a folyók forrásvidékén, csupán erdőnek való talajon állanak s annak védelmére szolgálnak, egyszersmind azonban Szilézia faiparának szükségletét is fedezik.

A paraszt és közbirtokossági erdők, – melyeknek kezelése, a rendszeres gazdálkodással használt városi erdőket kivéve, gyakran csak a birtokos józan eszére van bízva, – kevés kivétellel czélszerű ápolásban részesűlnek, gazdasági állapotuk azonban természetesen koránsem olyan kedvező, mint a minő kevés kivétellel a nagyuradalmi erdőségeké.

Erdőrészlet a Lysá-Horá-n alúl. Russ Róberttől

Az éghajlat, a talaj s így a termőhelyi körűlmények az erdőmívelésre általában véve kedvezők. Nyugat-Szilézia erdőtalaját az Altvater-hegység tömegében a csillámpala, gránit, gneisz és kristályos mész málladékai alkotják; a keletről és délkeletről határos előhegység és dombvidék pedig kovakő, keselykő, szürke keselykőpala és agyagpala alkotórészekből áll.

Keleti-Szilézia erdőtalaját a hegységekben majdnem mindenütt az elmállott kárpáti homokkő, a dombvidéken a tescheni pala s a krétaalakúlatokhoz tartozó valamely mészfajnak málladéka, a síkföldön pedig alluvium és szürke agyag alkotja.

Az aránylag kis kiterjedéssel előfordúló igen köves és sziklás meredek helyek, meg az elmocsarasodott lapályok kivételével Szilézia erdei részben közepes, részben igen jó termőföldön állanak. Teljesen hasznavehetetlen terűletnek a tulajdonképeni erdőterűletből semmit sem lehet mondani. A fatenyészetnek a nedves éghajlat, s nevezetesen a hegységekben a gazdag tavaszi és nyári esőzés szemlátomást kedvez.

Általában véve az erdőket 100–120 éves vágás-korral (forda) kezelik a hegységekben, s nagyobbára 80 éves vágás-korral a dombos és sík vidéken. A 80 éves vágás-kor alkalmazását néhol a termőhely, másutt a gyöngébb épületi és bányafára való nagy szükség okozza. Szálerdőkezelés alatt áll 166.916 hektár, vagyis az összes erdőterületnek 95.87%-a (s ebből 4.431 hektár véderdő); míg a közép- és sarjerdőkűl kezelt erdők kiterjedése csak 7.194 hektár, vagyis az összes erdőterületnek 4.13%-a.

Az erdőfölújítás a tarvágással kiirtott területeken vetés, vagy ültetés útján, más erdőkben a fokozatos fölújítás elvei szerint eszközölt vágások útján, vagy végűl a szálaló mód alkalmazásával történik. A tarvágást a reá következő mesterséges fölújítással főkép a tiszta lúcz- és erdei fenyvesekben, a fokozatosan fölújító vágásokat a tiszta jegenyefenyű- és bükkerdőkben, valamint ennek a két fanemnek keveredése útján létrejött vegyes erdőkben s végűl a szálaló gazdálkodást a véderdőkben fönt a legmagasabb hegységeken (Altvater, Lysá-Hora stb.), valamint a legtöbb paraszt erdőben alkalmazzák.

A tömegesebben előfordúló fanemek: a lúcz-, a jegenyefenyű, a bükk és erdei fenyű. Kisebb mennyiségben találhatók: a tölgy, a vörösfenyű, s általában véve az európai lombos fanemek. Legelterjedtebb fanem ott a lúczfenyű, mely az összes erdőterűletnek mintegy harmadrészét elfoglalja, s uralkodó faneme a síkföldi és hegységi erdőknek egyaránt. Fölhatol a fatenyészetnek legfelső határáig, a mi itt körűlbelűl 1.300 méternyire emelkedik a tenger színe fölé, míg a jegenyefenyű és a bükk tenyészetének már 900–950 méter tengerszínt fölöttimagasság határt szab.

Sziléziának kemény hideggel és bőséges havazásokkal járó éghajlata következtében a lúczfenyű a hó okozta törésektől sokkal gyakrabban és többet szenved, mint a többi fanem, kivált ott, a hol a bükk és jegenyefenyű kivágása után jó termő erejű talajon mesterséges úton telepítették meg. Azokból a nagy károkból, melyeket a hó törése Sziléziában a 70-es és 80-as évek alatt többször is okozott, világosan kiderűlt, hogy a természetes fölújítás útján létrejött lúczfenyvesek kevesebb kárt szenvedtek. Ezért most már a mesterséges fölújítással egybekötött tarvágást kevésbbé alkalmazzák, s a fölújításnak természetes úton való foganatosítására törekesznek.

A lúczfenyű után a sziléziai erdők legelterjedtebb és szintén fontos faneme a jegenyefenyű, meg a bükk. Ez a két fanem hol külön-külön, hol egymással elegyűlten tenyészik, főkép a Szudetek és a Beszkidek előhegységein. Kisebb terűleteket elfoglalva azonban előfordúlnak a dombvidéken, sőt magas hegységek őserdeiben is, de ott már a lúczfenyű társaságában. A bükk- és jegenyefenyűerdők kiterjedése ezelőtt jóval nagyobb volt, mint ma, csakhogy a jelen század közepe óta nagyon sokat levágtak közülök, s helyöket lúczczal újították föl. Ma azonban alapos gazdasági okokból megint több figyelemben részesűlnek.

A már említett fanemeken kivűl előfordúl még az erdei fenyű, mely, bár csak kis terűleteken vagy magában, vagy a közibe elegyedő lúczfenyűvel együtt tenyészik. A hegységeket kivéve mindenfelé található. Nagyobb fontossága azonban csupán a porosz-sziléziai határon, a bielitzi kerületben, elnyúló síkság erdei fenyveseinek van. Itt az erdei fenyű nagy kiterjedésű erdőket alkotva borítja a mocsárosodásra hajlandó, nehéz, agyagos talajt, s erre a termőhelyre a legalkalmasabb fanemnek mutatkozik.

Még csekélyebb mértékben elterjedt fanemek: a tölgy és a vörös fenyű, melyek csak a tenyészetükre alkalmas földű kisebb terűleteken alkotnak erdőket. Említést érdemel végűl a törpe fenyű (Pinus mughus), a mely fanemet legújabban több helyen, így példáúl a boroszlói herczeg-érsekség erdőbirtokán magas fekvésű legelők beerdősítése czéljából telepítgetik, arra törekedvén, hogy a művelt terűletek fölé védő övet teremtsenek belőle, s ekként egyszersmind magasabbra is terjeszszék az erdőtenyészet felső határát.

Az erdőnevelést s az erdőápolást illetőleg Sziléziát azok közé az osztrák tartományok közé kell sorozni, melyek az erdőgazdaság fejlődése terén úttörők voltak. Már a jelen század elején számos erdőrendtartást alkottak, térképeket, gazdasági terveket készítettek Sziléziában is, s körűlbelűl ugyan arra az időre esnek a magvetés és csemeteültetés útján való mesterséges erdőfölújításnak az első kisérletei.

A mesterséges erdősítés elterjedésével s tökéletesedésével együtt megkezdődött lassanként az erdők helyesebb ápolása is, különösen azok gyérítése és áterdőlése, noha ebben az irányban, ha a magas hegységi erdőket is figyelembe veszszük, nagyobb haladás csak mostanában történt, mivel azelőtt az áterdőlés útján nyert faanyagot értékesíteni nem lehetett. Ma már az évek során át sikeresen folytatott erdőápolásról ezer meg ezer hektárnyi mesterségesen telepített középkorú, rudas és fiatalos erdő tanúskodik.

Az erdőápolásról való gondoskodás nehány fontos erdészeti kérdés fejtegetésére adott okot. Ilyen kérdés példáúl, hogy a gyérítés, meg az áterdőlés megkezdésének, gyakoribb vagy ritkább megismétlésének s mértékének milyen hatása van; mely kérdéssel Szilézia nagyobb uradalmai igen élénk érdeklődéssel foglalkoztak. Így a fő- és németrend erdőtanácsosa, forstheimi Pfeifer János, az ötvenes években beható s igen érdekes vizsgálódásokat folytatott abban az irányban, hogy az áterdőlések alkalmazása mily hatással van az erdőjövedelmezésére. Napjainkban a mariabrunni cs. k. erdészeti fő kisérletező állomással karöltve s ennek munkaterve szerint Sziléziában több uradalomnál s főként és legkiterjedtebb mértékben a tescheni kamaraerdőkben az áterdőlés és gyérítés kérdését illetőleg a kisérletezést egészen rendszeresen folytatják.

Noha az épületi és tüzifa értékesítésére a körűlmények már jó idő óta egészen kedvezőek, mindamellett Szilézia erdőgazdasága állandóan a takarékoskodás rendszerét követte s követi maig. Fakészlet pedig kellő mennyiségben van, s a Szudetek és Beszkidek gyönyörű völgyeiben néhol olyan hatalmas és szép erdőket lát az ember, hogy szíve-lelke megörűl.

A termőhely jóságának különféle fokához, a fanemek különféleségéhez, valamint az erdőfölújításnak és ápolásnak más-más módjához képest az erdők fatermése igen különböző. Nyugat-Sziléziában a százéves erdők fakészlete hektáronként 300 és 1.000 tömör-köbméter közt ingadozik; Kelet-Sziléziában a hegységekben és előhegységekben 300 és 900, s a síksági erdőkben 300 és 800 tömör tömör-köbméter. A sziléziai erdőknek hektáronkénti fatermését átlagosan 500–600 tömör-köbméterre lehet tenni a 100 éves vágás-korral kezelt fenyűerdőkben, és 400–500 tömör-köbméterre a 100 éves vágás-korral kezelt bükkösökben.

A vasútvonalak gyors kiépűlése, valamint az ipar élénk föllendűlése következtében a legutolsó két évtized alatt Szilézia hajdani erdőgazdasága tökéletesen átalakúlt, mihez a kőszénbányászat rendkivűl nagy fejlődése is hozzájárúlt, a mennyiben a kőszéntermelés a hatvanas évek óta az akkorinak hatszorosára emelkedett. Még a jelen század közepén túl is az volt a sziléziai erdőgazdáknak főfő czéljuk, hogy mennél több tűzifát termeljenek, melynek mint tüzelő anyagnak a sűrű népességű tartomány minden részén s mint szénfának a Szudetek és Beszkidek nagy részében elszórt vaskohóknál nagy kelete volt. Az épületi és műfa fogyasztása ellenben igen csekély vala s jórészt csak a helyi szükséglet kielégítésére szorítkozott. Manapság az olcsóbb kőszén a tűzifát majdnem mindenfelé kiszorítja a használatból; ellenben a nagyobb építkezések s a bányamívelés czéljaira szükséges faanyagok fogyasztása hirtelen magasra szökkent. E mellett élénk fakiviteli forgalom fejlett ki Németország felé, a kereskedelem fejlődésével kapcsolatosan pedig a faipar is tetemessé lett. A gazdasági állapotoknak ezen teljes átalakúlása következtében ma már az erdőgazdák fő törekvése épületi és műfát szolgáltató erdők nevelésére s ilyen faanyagok előállítására irányúl, míg tűzifáúl majdnem pusztán a hulladékfát használják. Abban a mértékben, a mint a fenyűerdők új modú mívelése terjed s mind nagyobb terűleteket foglal el, a manapság is már 60%-ot tevő haszonra való fa lassanként még magasabb százalékra fog emelkedni. A sziléziai folyók felső szakaszain fölhasználható nagy vízerő számos faiparvállalat keletkezését tette lehetővé. Keletkeztek is mindenfelé, és kivált a művelődés terén gyorsan előre haladt Nyugati-Sziléziában létesűlt számos kis fűrésztelep, farost-malom, szénégető telep, faszeg-, káva- és zsindelygyártó telep, melyeket jelenleg Sziléziában is, hol arra a kiterjedt vasúthálózat s az olcsó kőszén igen kedvező hatással volt, több nagy gőzfűrésztelep, celulose-gyár, épületasztalos műhely, fapároló meg páczoló telep és bútorgyár követett.

Szénégetés, faúsztatás és faraktár a Øeèica pataknak az Ostravica folyóba való torkolatánál. Russ Róberttől

A tűzi és szénnek való fa, a bányafának nagyobb része s az épületfának és a fűrészelt árúknak mintegy harmadrésze magában Sziléziában fogy el, míg a fűrészelt árúnak mintegy kétharmada, némi bányafa, a farostanyag legnagyobb része, a fa száraz lepárlása útján nyert termékek és a hajlított fából készűlt bútorok is majdnem mind kiviteli czikkek. Így tehát a szálfa kivitele sekélyebb, de annál nagyobb a félgyártmányoknak s a teljesen földolgozott fának a kivitele, még pedig természetesen leginkább Kelet- és Éjszak-Németország felé. A kitűnőbb minőségű lúczfenyű fűrészelt árút éjszak-nyugati Németországba, Hollandiába, Belgiumba és Francziaországba is, a farostanyagot s a hajlított fabútorokat pedig majdnem minden európai államba, sőt még a tengeren túli államokba is szállítják.

A fa szállítására Sziléziában kedvezők a körűlmények. Az erdők legbelsejébe minden irányban számos jó karban tartott köz- és magán út vezet, összekötvén azokat a jól kiépített vasúthálózattal. A fa lehordása a hegytetőkről a völgyekben vezető útakig leginkább télen történik az úgy nevezett vontató és csúsztató útakon. A nehezebb épületi és műfát tengelyen, a tűzifát főképen kézi szánakon szállítják. Az ezer meg ezer favágó, a kik nyáron át a fadöntéssel és a fa erdei földolgozásával foglalkoznak, télen át a fa szállításánál talál jövedelmező foglalatosságot. S bár a fának ez a szállítása télen a hófedte meredek hegyhátakon, melyekről a munkások jól megrakott szánjaikkal úgy siklanak le a völgybe, terhes és veszedelmes munka, mégis szívesen végzik a hegylakók, mert jó keresetet nyújt s épen télen, mikor más egyéb keresetforrásuk nem igen akad.

A vízen való szállítás Sziléziában csak a tűzifa úsztatására szorítkozik. Azelőtt a szállításnak e módját a sziléziai hegységekben majdnem mindenfelé gyakorolták s akkoriban a szükséghez képest csúsztatókat, gerebeket, gátakat és csatornákat is építettek s tartottak jó karban. A mint azonban az útak építése javúlt, s másfelől a tűzifával űzött kereskedés mind többet-többet veszítet korábbi fontosságából, a fának vízen való szállítása is hanyatlott, sőt a legtöbb vidéken teljesen abba is hagyták. A tűzifa úsztatását manapság már csak Kelet-Szilézia nehány folyóján, a tescheni kamarai erdőkben gyakorolják, honnan a tavaszi hóolvadáskor megduzzadó Moravka, Olsa és Visztula folyókon mintegy 100.000 méter tűzi és szénnek való fát úsztatnak Friedekbe, Teschenbe, Trzyniece és Ustroñba, hol a fát és szenet leginkább a vaskohókban használják föl. Itt az úsztatás egészen czélszerű, a mennyiben az itteni körűlmények közt ez a legolcsóbb és leggyorsabb módja a szállításnak.

Sziléziában az erdőgazdaság nemcsak az erdőbirtokosok számára biztosít tartós és tetemes jövedelmet, hanem a nép sok ezrének is állandó és sokféle foglalkozást nyújt, s a hegylakók nagy részének megélhetése egyenesen az erdőkben való foglalkozástól függ. Azelőtt Szilézia több hegyvidékének betelepítését is csupán az erdőkre alapították. A telepeseknek csekély viszonszolgálat fejében bizonyos kiterjedésű erdőt engedtek át, hogy azt szántónak s legelőnek kiirtsák, a fából házat építsenek, s megengedték nekik, hogy a hulladékfát tüzelőűl összeszedhessék, az erdőkben legeltethessenek s barmaik számára almot szedhessenek. Ezekből az engedményekből idők folytán, főként a kelet-sziléziai hegységekben, számos és tetemes szolgalomjog fejlődött ki, melyeknek megváltása s szolgalommal terhelt erdők birtokosainak az ötvenes és hatvanas évek folyamán nagy pénzáldozatok árán s jókora birtokrészek odaengedése útján sikerűlt. Így jutottak a legeltetésre jogosúlt hegyvidéki községek Teschen és Bielitz kerületekben jogosúltságuk megváltása fejében mintegy 12.000 hektár terűlet birtokába, melyet a tescheni kamarauradalomnak szolgalommal terhelt erdeiből és legelőiből számtalan részletben hasítottak ki s adtak át a jogosúltak tulajdonába. ezeknek az erdő- és legelő-illetőségeken, a mennyiben azok közlegelőknek maradtak, ma is gyakorolják még az alpesi legelőgazdaságnak egyik módját, az ú. n. „Sallaschwirthschaft”-ot, mely abból áll, hogy a barmot (juhot, kecskét s marhát) egész nyáron át künn tartják, az éjjeleket az ú. n. „szállás”-okban töltvén.

A legelőhasználatnak ez a módja a kárpáthegységi vidékek egyik különlegessége. Ezelőtt a sziléziai Beszkidekben, nagy kárára a szolgalommal terhelt erdőknek, sokkalta nagyobb mértékben gyakorolták, mint a szolgalmak megváltása után, ma. A fák „lenyesegetése”, s „meggyűrűzése”, az erdőégés, vagy a fiatal csemetések tönkre tétele is napirenden voltak. A legelő terűletek gyarapításának érdekében az erdőket kiméletlenűl pusztították, ámbár az a haszon, a melyet a legelőgazdaság javára nyertek, meg sem közelítette azt a kárt, a melyet az erdőgazdaságnak okoztak. A szomorú állapotoknak a szolgalmak megváltása vetett véget, úgy, hogy azokat az erdőterűleteket, melyek a szolgalmak megváltása fejében kihasított területek elkülönítése után megmaradtak s melyek kiterjedése a hajdani összes terület felére rúg, most már a legeltetés okozta károsításoktól megszabadítva rendszeres erdőgazdálkodás alá lehet vonni. Az ilyen erdők fatermése jövőben több lesz, mint a mekkora azelőtt az összes terűleté volt, s azért a szolgalom-megváltását közgazdasági szempontból fontos lépésnek lehet mondani. A korábbi mértéktelen legelőhasználat káros következményei természetesen ma is meglátszanak még, sőt nyomaik még nehány évtizedig nem is fognak teljesen eltűnni.

Hogy Szilézia erdészete, kivált egyes alpesi tartományok erdőgazdaságához hasonlítva, mégis oly előkelő helyet foglal el Ausztriában, annak okát a kiválóan kedvező egyéb körűlményekben lehet találni.

Így igen kedvező dolog, hogy a nagy uradalmaknak a szolgalmak káros hatása alól fölszabadított erdei szakszerű kezelésben és gondos ápolásban részesűlnek. A föld termő ereje nagyobb, az időjárás káros hatása kevésbbé érezhető, s a szállítás jóval kedvezőbb, mint az alpesi tartományokban. S ha még azt is figyelembe veszszük, hogy a sűrű népességnek és szerfölött kifejlődött iparnak fa-fogyasztása nagyobb, s hogy a monarchia éjszaki határa a kivitel szempontjából a legkedvezőbb helyzetben van, s végűl hogy Sziléziában az értékes épűleti és mű-fa termelése 60%-ra rúg, míg az alpesi erdőkben az ilyen anyag alig éri el a 25%-ot: a sziléziai erdészetnek kiválóan örvendetes állapota egészen megvilágítva áll előttünk.

Szilézia erdőségeinek nagy közgazdasági fontossága pedig kiviláglik abból, hogy az évi fatermés értéke körűlbelűl négy millióra emelkedik s ebből mintegy két millió forint az erdőmunkások díjazására esik, a kik e mellett ingyen vagy csekély áron kapnak hulladékfát tüzelőnek s olcsó pénzen jutnak szénához, alomhoz és mindenféle mellékhaszonvételhez.

A mint az erdőgazdaság az időközi haszonvételeknek gyarapodása, a haszonra való fa termelésének emelkedése s a közlekedési eszközöknek további tökéletesbítése következtében mind gyümölcsözőbbé válik: abban a mértékben fognak szaporodni azok a jövedelmek és szolgálatok is, melyeket a nemzet jóllétének ez a nevezetes forrása, az erdőgazdaság nyújt.

Szilézia erdőségeinek mai gazdasági állapota s az erdőbirtokosoknak konzervativ gazdasági elvei a jövőre nézve is biztosítják az erdőgazdaságnak azt az áldásos hatását, a melynek minden ország örvend, a hol az erdők szeretetét azok közgazdasági fontosságának teljes fölfogásával párosítják.

Vadászat és halászat. Heeger Viktortól, fordította Katona Lajos

Vadászat. Jóllehet Szilézia legjobb fekvésű helyei sem dicsekedhetnek, kivált az apróbb vadra nézve, akkora bőséggel, mint Közép- és Dél-Morvaország híres vadászterűletei: azért legalább a nagy vadra való vadászatot illetőleg a két szomszéd ország között nincs nevezetesebb különbség. Sziléziának úgy keleti, mint nyugati felén, a Beszkidek és a Szudetek magasb övében igen szép a szarvas-állomány, még pedig a legdúsabb (a nyugati országrészen) a német lovagrend erdőségeiben (hubertskirch-karlsbrunni erdőkerület), a boroszlói püspökségéiben (freiwaldaui, zuckmanteli s részben a friedebergi erdőkerület), a keleti félen pedig a tescheni kamarauradalom hegyi erdeiben, a hol néhai Albrecht főherczeg igen csinos vadászlakokat építtetett. Mintegy tíz év óta a legtöbb erdőkerületben sövények állításával igyekszenek a nagy vad szabad költözését meggátolni, mindazonáltal még mostanában is tetemes számú szarvast és sutát lőnek le évenként e kerítéseken kivűli terűleteken.

A 80-as évek vége és a 90-esek eleje felé a legjobb szarvas-állományok részint a szigorú telek, részint a suták nagyobb számban való lelövése következtében igen megcsappantak. Mintegy 15 év óta az évenként lelőtt szarvasok és suták átlaga 300 és 350 darab közt ingadozik.

Dámvadat Sziléziában csak egy-két vadaskertben tartanak (a troppaui és bielitzi kerületben), még pedig csekély számban, s évenként körűlbelűl 30 darabot ejtenek el. Igen gazdagok ellenben a sziléziai Szudetek és Beszkidek erdei őzekben. Kiválóan jó őzállományok vannak a tescheni, freiwaldaui, jägerndorfi, freudenthali és troppaui közigazgatási kerületek erdős középhegyeiben. Az évenként lelőtt állatok átlagos száma mintegy 1.700. Mint Morvaországban, úgy Sziléziában is azt tapasztalták, hogy az őz a szarvasok sövényekkel bekerített állóhelyeit lassanként elhagyta és a szabad erdőterűletekre költözött ki, a hol sokkal jobban szaporodik és szebben is fejlődik. Az őzbak tilalmas idejének (február 1-től április 30-áig) túlságosan rövid volta az oka jórészt annak, hogy ott, a hol a vadászati jog tulajdonosa nagyobb tilalmi idő kiszabásával nem oltalmazza, e csinos vad sajnálatosan gyérűl, illetőleg elfajzik.

Sziléziában csak egyetlenegy vadaskertben, a Troppau melletti Gräzben lévő Lichnowsky herczeg-félében tartanak vaddisznókat, melyekből évenként mintegy 10–15 darabot lőnek le; szabad költözködése közben pedig a bielitzi és tescheni kerületben ejtenek el e vadból évenként néhányat, s a nyugati kerületekben is okoz néha-néha egy-egy ilyen kóbor vadsertés vadászkörökben egy kis izgalmat.

Nyúl mindenfelé találkozik, legtöbb mégis a troppaui, jägerndorfi, tescheni, freistadti és bielitzi kerületek sík részén. Évenként úgy 30–40 ezer darabot lőnek le belőle. Némely alkalmas terűleteken (minők Teschen, Jägerndorf-Olbersdorf és Freiwaldau-Weidenau környéke) a vadászat élénkítésére vad tengeri nyúlakat bocsátottak szabadon, a melyek aztán annyira elszaporodtak, hogy egyes kerületekben ma már ugyancsak kell őket rikítani.

A nagyobb szárnyas vadnemekből a siket fajd elég szép számmal él a boroszlói püspökség, a német lovagrend és a tescheni kamarabirtok (Visztula-vidék) magánosabb erdőségeiben. (Évi zsákmánya 20–30 kakas.) A nyírfajd legnagyobb számban a „Moosbruch” hegyilápja környékén (Freiwaldau mellett) található. Jóllehet egyes esetekben Sziléziában is tapasztalták a nyírfajdnak a magas hegység övéből a középhegységbe való költözködését: azért mégsem mutatkozott ennek oly számos feltűnő példája, mint sok helyütt Morvaországban. Egész Sziléziában évenként átlag alig lőnek le többet 20 nyírfajdnál. A császármadár is előfordúl, habár csekélyebb számban, a Szudetek és Beszkidek hegyi erdeiben. Igen örvendetes a fáczánnak szemlátomást való szaporodása, kivált a freistadti, tescheni és bielitzi kerületben; Troppau és Jägerndorf körűl is lőnek szabadban élő fáczánokat. a tescheni főherczegi kamarauradalom, valamint a Larisch-Mönich grófok fáczánosai (a freistadti kerületben) igen népesek s évről-évre dús zsákmányt szolgáltatnak. Szívesen ellátogatott ide annak idején néhai Rudolf trónörökös Ő Fensége, legújabban pedig Stefánia özvegy trónörökösné Ő fensége és más fejedelmi vendégek is megtisztelték látogatásukkal e vadászterűleteket. (Az évi zsákmány 2.000–3.000 darab közt ingadozik.) A fogoly a legszámosabb a jägerndorfi, troppaui és tescheni kerületekben, de Sziléziának minden más, csak némileg alkalmas területén is találkozik kisebb-nagyobb bőségben. (Évi zsákmánya 20–30 ezer darab.) Az erdei szalonka, a mely a Szudetek és a Beszkidek hegyi rétjein mint költő, egyebütt mindenfelé pedig mint költöző madár mutatkozik, kivált a tescheni és a bielitzi kerület előhegyeinek erdeiben és pagonyaiban esik nagyobb számban zsákmányúl. A tavaszi vonúlat a nyugati vidékeken már évek óta kevéssé hálás. Vadludak, vadkacsák, mocsári szalonkák, továbbá a legtöbb honi vízi és gázló szárnyas tetemes mennyiségben él a bielitzi, tescheni és freistadti kerületek számos terjedelmes taván.

Főherczegi vadászlak a Fekete Visztula mentén. Russ Róberttől

Galiczia és Magyarország őserdeiből olykor medvék és hiúzok (ritkábban egy-egy farkas) látogatnak a szomszédos Keleti-Sziléziába. Az utolsó medvét 1887-ben, az utolsó hiúzt 1894-ben lőtték. Rókát (évenként mintegy 500-at), borzot (körűlbelűl 20-at), menyétet és görényt (500), valamint vidrát leginkább Keleti-Sziléziában (mintegy 30 darabot) ejtenek zsákmányúl részint puskával, részint csapóvas segítségével az összes vadászterűleteken. A szárnyas ragadozók két legnagyobbja, a sas és a füles-bagoly sem hiányzik az évi vadászzsákmányból; még pedig amaz leginkább a Beszkidekben, emez meg kivált a Szudetek vidékén honos.

Hatósági kimutatások szerint Sziléziában az évenként lelőtt vad értéke átlag mintegy 75.000 frtra rúg.

A vadászat szabályszerű fejlődéséről Sziléziában egyes vadászterűletek főrangú tulajdonosain, a kik csupa szakszerűen képzett hivatalnokot tartanak, valamint a számos vadászat-bérlőn kivűl két tevékeny egyesűlet is gondoskodik, névszerint a Kelet-sziléziai vadászat- és halászat-védő egyesűlet Teschenben (alapíttatott 1885-ben), meg a Nyugat-sziléziai vadászat-védő egyesűlet Troppauban (alapíttatott 1891-ben). Mind a kettő dicséretes buzgalommal törekszik a vadászat ügyének minden irányban való föllendítésén.

A kutyatenyésztésre nézve eddig Sziléziában semmi említésre méltó nem történt; mostanában azonban az osztrák (nevezetesen a moravországi és alsó-ausztriai) kuyatenyésztő-egyesűletek buzdító hatása következtében lassanként nemesebb fajú vadászebek kerűltek az országba.

A vadorzók garázdálkodása általán véve határozottan csökkenőben van, legalább a fegyveres vadorzóké. Mindazonáltal még most is majdnem minden évben fordúlnak elő vadászok és vadorzók között hevesebb összetűzések. A két említett vadászati egyesűlet, valamint a nagyobb vadászterűletek emberséges birtokosai elég gyakran jutnak abba a helyzetbe, hogy a hivatásuk gyakorlata közben szerencsétlenűl járt vadászokról, vagy hátramaradt özvegyeikről és árváikról gondoskodni kénytelenek.

Vadászati szaklapok ez idő szerint Sziléziában nincsenek; de e tartomány vadászati érdekei igen jól képviselvék az „Illustrirtes Österreichisches Jagdblatt” (régebben „Mährisch-schlesisches Jagdblatt”) hasábjain.

Halászat. Minthogy Szilézia tógazdaságát már a „Mezőgazdaság” fejezetében tárgyaltuk, itt csak a folyami halászatra fogjuk figyelmünket kiterjeszteni. Szilézia, főleg a tartomány keleti része, már régóta kiváló helyen áll a halászat dolgában. A folyami halászat szempontjából nevezetes folyói és patakjai közűl említendők: az Oppa, Mohra és Biela mellékvizeikkel a nyugati, továbbá az Odera, Ostravica, Olsa és Visztula a keleti országrészben.

Az Oppa forrásvidéke kitűnő pisztrángnevelő. Más nemesebb halfaja azonban nincsen. Csak valamennyire is czélszerű gazdálkodás mellett az Oppa összes forráspatakjai kétségkivűl a monarchia legjobb és legdúsabb pisztrángnevelő vizei közé tartozhatnának. Sajnos azonban, hogy hivatottnak és hivatlannak csak a természet adta halkészlet buzgó fogyasztására van gondja; a kipusztított folyók újra benépesítésével azonban jóformán senki sem törődik. Ehhez járúl még az a sajnálatos dolog, hogy az Oppa már rövid útja után számos oly iparág szolgálatába kerűl, a melyek némelyike igen árt a hal tenyészetének. Hogy ily körűlmények közt a forráspatakok czélszerű benépesítése, jól vezetett tenyésztő-intézetek berendezése, szóval helyes eljárású haltenyésztés lenne e helyütt a pompás Oppa-vidék pisztrángjai kiveszésének egyetlen orvossága, azt az irányadó tényezők, úgy látszik, még nem látták be kellőképen. Az Oppában való halászat Jägerndorfon alúl e gyárváros szennyvizeinek beömlése miatt már számba sem jöhet. Troppautól kezdve az Oppát az Első osztrák-sziléziai haltenyésztő egyesűlet (alapíttatott 1879-ben) néhány nemes halfajjal népesíté be, a melyek azonban csak a Mohrának az Oppába ömlésén alúl tenyésznek kedvükre.

Jóval kedvezőbb a folyami halászat és a haltenyésztés a Mohra mentén, a melynek középső és alsó részében a pisztrángon kivűl a pér, ángolna, csuka, márna s még más fajok is honosak. Minthogy a halaknak ártó iparágak e folyót sokkal kevésbbé zavarják, mint az Oppát, továbbá táplálékban bővelkedő patakok is ömölvén belé: a Mohrát már évek óta fő tenyésztőterületének szemelte ki az imént említett halgazdasági egyesűlet, s szorgalmasan be is népesítette sebes- és lazacz-pisztránggal, meg szivárvány-pisztránggal, valamint egyéb nemes halfajokkal. A Mohra forrásvidékén azonban, sajnos, szintén nem kedvezőbbek az állapotok, mint az Oppáéban.

A Biela, a Neisse egyik mellékfolyócskája, szintén igen alkalmas lenne a pisztrángnevelésre, minthogy valóságos hegyi patak; de Waldenburgtól (tehát mindjárt a forrása közelétől fogva) Niklasdorfig (vagyis Porosz-Sziléziába való átkeléseig) majdnem szakadatlan sorban következnek partjai mentén az élénk helységek, a melyekben a pisztrángot egyes iparágak, de még kétlábú ellenségei is veszélyeztetik.

A Weidenbachban és Szilézia legéjszakibb részén eredő más patakokban is szép számmal találni pisztrángot.

Mint már említettük, e folyókban az egy Mohra kivételével, mindenütt egészen magára van a pisztráng hagyatva, minthogy vidékükön a haltenyésztés érdekében nagyon kevés, vagy egyáltalában semmi sem történik.

Sokkal örvendetesebbek e tekintetben az állapotok Szilézia keleti részében. Ott szorgalmas tenyésztők egyes uradalmak és buzdító egyesűletek támogatása mellett már évtizedek óta iparkodnak úgy a tógazdaságot, mint a folyami halászatot föllendíteni. Nevezetesen az Albrecht főherczeg birtokainak halászgazdái, Dubisch János (Skotschauban), Giebner és Burda (Bielitzben) s mások gyakorlatilag és irodalmi úton is dolgoztak ez irányban. A haltenyésztésnek Keleti-Sziléziában oly bámúlatos fölvirágzása érdekében a legtöbbet a tescheni kamarauradalom páratlan áldozókészsége tesz, a hol mostanában nagy költséggel és fáradsággal föntartott haltenyésztő telepek vannak berendezve, minők a brennai (már 1874 óta), az istebnai, weichseli, moravkai, mohelnitzi és tyrai.

A Teschenben (1885-ben) alakúlt „Kelet-sziléziai vadászati és halászati egyesűlet” a folyók és patakok benépesítésére, meg a mesterséges haltenyésztésre igen nagy gondot fordít, a miben hathatósan támogatja az egyesűletet az említett főherczegi kamarauradalom. A „német” és a „galicziai halászati egyesűlet” évenként nagy mennyiségű lazacz-ikrát szállít, a mit a főherczegi uradalom weichseli kerületi gondnokságának haltenyésztő intézetében költetnek ki. Az ott fölnevelt fiatal lazaczokkal aztán a Visztula forrásvidékének vizeit népesítik be.

1878-tól 1892-ig Keleti-Sziléziában a halászati egyesűlet mindössze 400.000 rajnai lazaczot, 260.000 dunajeczi lazaczot, 3.400 kaliforniai pisztrángot, 1.000 tavi pisztrángot, 16.000 vörös pisztrángot (Salmo salvelinus), 800 galóczát, 200 süllőt, 25.000 pért, 3.000 ángolnát és 1.000 konczért (Leuciscus orfus) bocsátott vízbe. Ugyanez az egyesűlet működése hatott elsőben serkentőleg a nemesb halfajok házi kisebb tavakban való tenyésztése és nevelése érdekében is, a minek első gyakorlati kisérleteit igen szép siker jutalmazta.

Sajnos, hogy a haltenyésztés ügyében végzett mindezen fáradságos munkálatokat majdnem minden évben koczkáztatják a gyakran borzasztó pusztításokat okozó árvizek, melyek a Visztula és az Odera vidékén sokszor nagy területeken egy csapásra megsemmisítik az évek során át nagy vesződséggel elért eredményeket.

Mint Morvaországban, úgy Sziléziában is örömmel üdvözölték a földmívelési minisztérium buzdítására alakúlt halászképző intézetet. Sziléziát illetőleg a halászati egyesűlet dolgozta ki a tantervet. Ezen szakiskola létesítése növelni fogja országszerte a halgazdaság iránti érdeklődést.

Szilézia, mint látjuk, a haltenyésztés terén valóságos mintaország a monarchiában, a hol a közgazdaságnak e még mindig nem eléggé méltányolt ága, valamint a nemes halászati sport a legszebb jövőnek néz elébe.

Bányászat. Krepler Richárdtól, fordította Katona Lajos

Sziléziában, valamint a szomszédos Morvaországban is, nemesérczeket bányásztak legelőször. Ennek nyomai visszaérnek egészen a XII. századig, habár akkor nyilván inkább csak a fölszínen és az áradmányban kutattak, mintsem a szilárd kőzetben. Mindazon hagyományok, a melyek e régibb bányamívelésről maradtak, igen jövedelmezőnek mondják azt. Így pl. Jerin András boroszlói püspök 300 évvel ezelőtt a Zuckmantel melltti Querbergen lévő aranybányájából egy négy márka 15 lat és egy hat márka 6 162 lat (akkori bécsi) sulyú aranydarabot küldött II. Rudolf császárnak, bányászata gazdaságának tanújeléűl. Ebben a bányában csak 100 évvel ennekelőtte szűntették meg a mívelést, de épen nem azért, mert már teljesen kimerűlt; hiszen a századunk folyamán benne végzett munkálatok is aranytartalmú kovák és ólomérczek, kristályos palák és rézérczek jelenvoltát igazolták; a bánya mívelésének abbahagyását egészen más, a bányászattal össze nem függő körűlmények okozták. E régi bányászat terűlete ugyan még ma is bányatelek-mértékkel van megjelölve, de a nemesérczek kutatása teljesen megszűnt rajta. Egy másik aranybányában 1885-ben ismét megkezdték a mívelést, de csakhamar megint abbahagyták. Ez a Freiwaldau melletti Goldkoppe bányája, a mely kvarczban és gneiszban lelhető termés-aranyat és aranyérczet tartalmaz. Bennisch melletti híres ezüst- és ólombányák, melyek a XVI. században még virágzottak, ma szintén elhagyvák, mert a századunk első felében fölélesztésükre tett kisérlet sikertelen volt. Ugyanilyen sorsra jutottak Szilézia összes nemesércz-bányái, mint a würbenthaliak, az engelsbergiek és mások. Az 1891 végén nemesércz tartalmú ásványok kiaknázására kiadott terület 18 hektárt tett, de rajta sem arany-, sem ezüstérczeket nem bányásztak. a Zuckmantel mellett egy vállalat részéről 14 munkással kiaknáztatott 35 tonnányi kénkovát csupán a tulajdonos würbenthali vegyészeti gyárában dolgozták föl.

Valamint Morvaországban a vasércz-bányászat csak ott fejlődhetett ki, a hol a bányák kohók közelében valának, ép úgy a sziléziai vasércz-bányák, melyek az ú. n. Szudet-vidék két érczvonúlatában, éjszakon Zuckmantelnál, illetőleg Seitendorfnál kezdődve délnyugati irányban egyközűen húzódnak Morvaország felé, – szintén csak a közeli erdőségre és vízerőre támaszkodva fejlődhettek és virágozhattak. Mikor azonban egyrészt az erdők ritkúltával a faárak emelkedtek, másrészt pedig a faszén a nyersvas-termelésnél és a vas, meg aczél előállításánál fölöslegessé vált, továbbá a közlekedési eszközök fejlődésével az sem volt szükséges, hogy a vasércz-bányák közel legyenek: attól fogva természetesen a kisebb, szakadozott erű bányák mívelése mind nagyobb pangásnak indúlt. Csak azok a bányák maradhattak volna fönn, a melyek valamely közel fekvő s ásványi fűtőanyagot használó kohóban értékesíthették volna érczeiket. Minthogy azonban ez a föltétel nem volt meg, a Szudet-vidék összes vasérczbányái kénytelenek voltak a mívelést abbahagyni.

Az ú. n. Kárpát-vidék (a tescheni és bielitzi politikai kerűlet) vasérczbányái ellenben, a hol ez imént említett létföltételek megvannak, fönn tudták magukat tartani, jóllehet e vidék vasérczei (vaspátok) szintén igen szegények és fészkenként vagy telepenként való előjövetelükben szakadozottak. A jelenleg mívelés alatt álló öt bánya Frigyes főherczeg birtokában van és 1891-ben nem egészen 100 munkással 51.000 métermázsa vasat termelt, a mi legnagyobb részt a tulajdonos saját kohóiban kerűlt földolgozásra. Ez érczek aknázása minden gépmunka nélkül történik. A vasérczek aknázására kiadott sziléziai bányatelkek összes terűlete csak 570 hektárra rúg.

A kőszén-bányászat mintegy 100 év óta hatalmasan föllendűlt. Az ostrau-karwini bányakerület (lásd Morvaország bányászatát) nagyobb fele Sziléziában fekszik. Innen indúlt ki e kerűlet bányamívelésének nagyszabású fejlődése, mert a Polnisch-Ostrau melletti Burnia-völgyben kibukkanó kőszéntelepeket kezdték legelőbb aknázni a múlt század nyolczadik évtizedében. E bányák régiségüknél fogva keresztűlmentek a mívelés egész fejlődésfolyamatán, kezdve a kézimunkán, áttérve a lóerőre, majd a több száz lóerejű gőzgéppel való munkára. A kibukkanásoknál fúrt tárnák és sekély aknák után nagy szállító aknák következtek, a melyekből évenként több millió métermázsa kőszén kerűl ki. A régi mívelés egyszerű vizes csöbrét nagyszabású vízemelő, a hajdani tűzkosarat és szeleltetőt óriási szellőztető gépek váltották föl. 1891-ben 41 nagy gőzgép összesen 5.000 lóerővel és 30 szélmotolla működött az ostrau-karwini bányakerületben, továbbá 46 gőzzel és 20 sűrített levegővel hajtott s 5.000 lóerejű gép szivattyúzta ki a vizet, 42 kipróbált szerkezetű nagy szellőztető (2.000 lóerővel) a bágyasztó és durranó léget a bányákból, továbbá 42 (összesen 1.000 lóerejű) gép dolgozta föl különféle czélokra a kiszállított kőszenet.

Mielőtt azonban e bányák fejlődése oly fokára jutottak, hogy évenként több mint 35 millió métermázsa szenet szállíthatnak, igen nehéz időket kellett átélniök! Egészen századunk közepéig sehogy sem tudott a mívelés boldogúlni, minthogy a fejlődés leglényegesebb föltétele, a nagyobb kereslet, nem volt meg. Mikor azonban épen századunk első felének vége felé a „Ferdinánd császár éjszaki vasút” megnyiltával lehetővé lett a szenet mindenűvé elszállítani, és a mint egyre több bányavasút csatlakozott a fővonalakhoz: egyszerre föllendűlt az egész Szilézia szénbányászata. Ma a tartományban a már említett gróf Wilczek-féle bányán kivűl, a mely a lefolyt évben 4 szállító aknából 5 1/2 millió métermázsa szenet termelt, még a következők vannak: a Ferdinánd császár éjszaki vasútnak négy bányája Hruschau, Polnisch-Ostrau és Michalkowitz községekben összesen 7 1/2 millió métermázsa, továbbá a báró Rothschild-féle bérlő-vállalatnak három bányája Polnisch-Ostrau, Hruschau, Dombrau és Orlau községekben 4 1/2 millió, Frigyes főherczeg három bányája Karwinban és Peterswaldban 1 millió, a Guttmann testvérek két bányája Posembában és Orlau-Lazyban 3 1/2 millió, a Salm-Reifferscheid herczegek és grófok bányái Polnisch-Ostrauban 2 millió és végűl a Zwierzina-féle bányatársaság aknái Polnisch-Ostrauban 1 millió métermázsányi évi termeléssel. De az ezen vállalatokban termelt kőszén nem kerűl mind piaczra; 17 százalékát kokszszá égetik, melynek 3 1/2 millió métermázsányi terméke nagyobb részt a belföldön fogy el.

Wilczek gróf új berendezésű szénbánya-telepe az ostraui kerületben. Charlemont Húgótól

Szilézia egész kőszéntermelése (barnaszenet csak az egy sörgsdorfi kis bányában termelnek igen csekély mennyiségben) 20.000 munkást foglalkoztat. A bányák műszaki berendezése mintaszerűnek mondható. De kell is, hogy ilyen legyen, mert ép ebben a kerületben jár a bányamívelés a legnagyobb nehézségekkel. A laza homok az aknák vájásánál folyton a már egyebütt gyűjtött tapasztalatok fölhasználására, a másutt kipróbált berendezések alkalmazására készti a bányászt, a ki mindebben lankadatlan kitartásra és nagy leleményességre is szorúl. Ha pedig óriási nehézségek leküzdésével szerencsésen eljutott a széntelepekig: akkor meg a vízzel kell megbírkóznia, az ártó és romboló gázokat kivezetnie és a levegő fölfrissítéséről gondoskodnia, megemlékezvén ama szörnyű szerencsétlenségekről, a melyek színhelyei az ostraui szénbányák valának. De még ha mindezen veszedelmeket sikerűlt is folytonos éber figyelmével elhárítania, akkor meg újabb gondokat ád neki a gazdasági kezelés. Szóval a szénbányász örökös aggodalmak és fáradalmak közt tölti egész életét, a melynek sulyos terheit csak a kecsegtető siker, az elismerés, valamint bajtársainak és hivatásának hű szeretete segít elviselnie.

Kohászat. Lissbergi Kutscha Tivadartól, fordította Katona Lajos

Szilézia vaskohászatát nem annyira gyér vasérczeinek, mint inkább a Kárpátokban és Szudetekben lévő terjedelmes erdőségeinek köszönheti, a melyek fabősége évszázadokon át csakis tüzelő fa és faszén alakjában volt értékesíthető. Kivált Keleti-Sziléziában valának igen kedvezőtlenek a vasérczbányászat körűlményei, minthogy az eocän. és kréta-képződmény gyönge vaspáttelepeinek szakadozott és gyér vonúlatai csak csekély, 16–22 százaléknyi vastartalmú érczeket szolgáltattak. Mai napság az ugyanott virágzó vasipar teljesen más ércz- és fűtőanyaggal dolgozik.

Nyugati-Sziléziában az érczek természete ugyan némileg kedvezőbb volt a kohászat fejlődésére, mert a troppaui kerületben az első-kori és a Devon-képződmény mágnes-, barna- és vörös-vasérczei 40–50 százaléknyi vastartalmúak. S valóban itt már igen régi a vaskohászat kezdete; oly korai, a mikor Nyugati-Sziléziában még a nemesérczek bányászata virágzott, a mihez a vas elengedhetetlenűl szükséges segédeszköz volt. A vaskohászat Nyugati-Sziléziában valószínűleg már a római korban kezdődött. A Tacitus említette vasbányák állítólag a morva-sziléziai „Gesenke”-ben voltak. A Zuckmantel, Einsiedl, Obergrund melletti és másutt lévő vasércztelepek érczét már alighanem időtlen idők óta kohókban dolgozták föl. A Klein-Mohrau melletti horpadás-sorok és hányók (salakhalmok) részben bizonyára már ősrégi időkből valók. Az első hiteles adatok azonban csak a XIII. századba vezetnek vissza.

A freudenthali uradalom vasművei ősrégiek, kivált a klein-mohrauiak. Az Althackelberg alatt, a zuckmanteli püspöki uradalmon lévő zordon vidék a bányászat- és kohászatnak köszöni benépesűltét. A püspökök azoknak, a kik itt hámorokat állítani hajlandók valának, megtelepűlésre és használatra nagy területeket engedtek át; valószinűleg ennek emlékét őrzi az e vidéken fekvő An- vagy einsiedl falu neve is. 1570 körűl Logau Gáspár püspök szerezte meg e telepet és szaporította a hámorok számát. 1277 és 1288 közti oklevelek tanúsítják, hogy Bennisch bányaváros környékén vasbányák és vashámorok voltak. 1552-ben a Zuckmantel melletti Hermstadtban, valamint Freiwaldau (valamikor Wüstenkirchen) bányaváros környékén az erdős Sandhübel-völgyben terjedelmes vasbányák, váshámorok, dróthúzó és kaszakovácsoló műhelyek állottak, a mit a még ma is látható salakhányók és a freiwaldaui telekkönyvben lévő adás-vevési szerződések is tanúsítanak. A XVI. század végén keletkezett a herczeg Liechtenstein-féle vasmű Hütten (ma Karlsdorf) helységben, a mely azonban 1725-ben fa- és érczhiány miatt a munkát abbahagyta. A mongolok betörései, majd a huszita harczok és utóbb a harminczéves háború, mint okíratokból igazolható, igen káros hatással voltak a sziléziai kohászatra, különösen pedig a nemesérczek bányászatára, a vasércz-termelést azonban mégsem szűntették meg teljesen.

Keleti-Sziléziából a XVII. századnál régibb időből még a monda sem hozza a vaskohászatnak hírét. Csak a tescheni herczegségnek 1730-ból való térképén látjuk a moravkai és althammeri vashámorokat először megjelölve.

Kétségetlen, hogy régibb időkben Sziléziában is kis tűzhelyeken, faszénnel és fújtatók segélyével olvasztották ki az érczeket. Később alacsony aknapesteket, úgy nevezett buczapesteket használtak erősebb fújtatószerkezettel. A vas- vagy aczéltuskót aztán kitörték, lekalapálták és szétvágták, hogy a hámorok tűzhelyein további földolgozás alá vessék. Ez a kezdetleges, közben-közben meg-megszakított buczapestes mívelet, a mely csak kisebb termelést engedett és nagy tüzelő-pazarlás mellett is csupán könnyen sziníthető és dús érczek földolgozását tette lehetővé, egészen a XVIII. századig fönmaradt. De már régebben is kellett úgy nevezett vakpesteknek is lenniök, a melyek mintegy átmenetűl szolgálnak vala a buczapestektől a magas kemenczékhez, minthogy állítólag 1642-től 1660-ig a német lovagrend klein-mohraui vasműveiben vaságyúkat öntöttek. A XVIII. század elejéna buczapesteken való olvasztás helyébe a magas kemenczékben és készelő tűzhelyeken való dolgozás lépett, s ezzel a vastermelő műhelyek meghonosodtak a völgyekben, nagyobb vízerek mellett, minthogy most már a fújtatók és hámorpőrölyök hatására nagyobb vízerő volt szükséges. A magas kemenczékben való olvasztás az öntött árúk készítését is lehetővé tette. 1703-ban és 1704-ben a lovagrend nagymestere, Ferencz Lajos rajnai palatinus és bajor herceg, dudwigsthallban egy magaspestet és hámont, Hubertuskirchben (a mai Karlsbrunnban) pedig egy magaspestet állíttatott. A boroszlói püspökök Buchbergsthalt tették a kohászat főhelyévé és ott 1795-ben egy magas kemenczét, meg készelő-tűzhelyeket építtettek. Zuckmantelnál 1809-ben keletkezett az endersdorfi magaspest és hámor. Mind a három helyen nyersvason kivűl rúdvasat és öntött árúkat is gyártottak. A XIX. században Nyugati-Szilézia e három legfontosabb vasgyára ömlesztő pestek, vas- és lemezhengerművek, dróthúzó és drótszeg-kovácsoló műhelyek hozzájárúltával bővűlt.

1874-től kezdődik a nyugati-sziléziai vasipar hanyatlása. A vasárak alábbszállása és a szomszéd országok fejlettebb vasiparának a középponti vasút által fokozott versenye a nyugati-sziléziai vasgyárak jövedelmezőségét tetemesen csökkentette. Más felől meg a faárak is felszökkentek, és hova-tovább mind czélszerűbbnek mutatkozott a fát épület- és bútoranyag gyanánt értékesíteni, mint fűtőűl használni. Így aztán Nyugat-Szilézia magas kemenczéi egymásután abbahagyták a munkát (a buchbergsthali 1874-ben, a német lovagrend nagymestereié 1877-ben és az endersdorfi 1884-ben). Mainapság Nyugati-Szilézia vaskohászata pusztán csekélyebb mennyiségű hengerelt vas, fínom bádog, valamint idegen eredetű nyersvasból és félkésztermékből kovácsolt, vagy öntött árúk gyártására szorítkozik.

Nagyobb nevezetességű az utóbbi évtizedekben csupán drót- és drótszeg-gyártás, meg a bádogárúk és bádogszegecsek gyártása volt Karlsdorfban, Ludwigsthalban, Würbenthalban, Buchbergsthalban és Brankában. Nagyobb termelésig különben a nyugati-sziléziai vasművek már az itteni természeti föltételek miatt sem emelkedhettek soha sem. A nyersvas-termelés abbahagyásával pedig ezen a legrégibb idők homályába visszanyúló vaskohászat elvesztette a tulajdonképeni alapját.

Egészen ellenkező módon fejlődött és alig sejtett magasságig emelkedett a keleti-sziléziai vaskohászat.

Albert szászországi és tescheni herczeg és Károly főherczeg valának Keleti-Sziléziában ez iparnak megalapitói, a mely néhai Albrecht főherczegben, a ki tőlük tescheni kamarauradalmat örökölte, minden áldozatra kész és széles látáskörű pártfogóra lelt.

A vasérczek bányászata és a vaskohászat Keleti-Sziléziában emberemlékezet óta úgyis csak a tescheni kamarauradalom területén volt honos. A vasércz-bányászat e tartományrészben 1770-ben kezdődik, az első magaskemencze fölállítása pedig a Visztula mentén fekvő Ustroñban 1772-ben, a másodiké az Ostravica melletti Bašikai gyár nem mulasztja el követni, 1833-ban pedig az Ostravica melletti Leskovitzban felépűl a Karlshütte nevű hámormű. Tüzelő anyag és vízerő bőségben volt, ellenben a vasércz-termelés bizonytalan, minthogy a vidék földtani viszonyai még ismeretlenek valának. A magasolvasztók közben-közben szünetelő évi munkáját csak a 40-es években sikerűlt szakadatlanná tenni, a mikor a Gasult-képződményhez tartozó tűzálló kárpáti homokkövet kezdték fölkészítési anyagként alkalmazni.

A kohászat valóban nagyszabású fejlődése Hohenegger Lajos bányaigazgatósága alatt kezdődik, a ki 1839-ben vette kezébe a tescheni kamarauradalom bányáinak és kohóinak vezetését. Nagy elméleti és gyakorlati tudománya és bölcs előrelátása a bányászati ipart egészen új útakra vezérelte, az éjszaki Kárpátok földtani viszonyait illető kutatásai az addig csak tapasztalati úton tapogatódzó bányamívelést új irányba terelték. Az ércztartalmú és meddő kőzetek helyes fölismerése messze távolba halogatta el az ércztelepek addig nem minden alap nélkűl vélt kimerűlhetésének veszedelmét. A manganban szegény kárpáti érczek már a 40-es években is előbbre segítették az öntött árúknak a magasolvasztókban való közvetetlen gyártását. Kevéssel utóbb pedig ezen eljárás vasból való hengerfúvók és hevített szél alkalmazása által is javúlt. A trzynieci öntőmű mellett 1845-ben egy zománczozó műhelyt, Ustroñban pedig egy vékony és metszett vas gyártására berendezett hengerlőművet állítottak. Ennek a vízerejét utóbb gőzerővel pótolták, a hengersorait szaporították és a kavaró eljárást is meghonosították benne.

Ustroñban egymásután szer- és szegkovácsoló műhely, majd gőzkazán- és szegecs- meg csavargyár, végűl gépgyár és vashídak szerkezeteit gyártó műhely is keletkezett. A kazánkovácsoló- és gépgyár egész napjainkig fokozatosan mind jobban kibővűlt és számos korszerű munkagép felállításával hovatovább tökéletesebbé lett. Különféle ipari czélokra szolgáló kazánokon és gépeken kivűl ebből a gyárból kerűlnek ki a főherczegi kohók majdnem valamennyi gépei, valamint a kamarabirtokon lévő és részben más szomszédos szénbányák szállító és vízemelő szerkezetei. Újabb időben sikerrel kisérlették meg a gőzeke-mozdonyoknak és önműködő közúti vaspálya-mozdonyoknak, mint sajátlagos czikkeknek gyártását.

A Karlshüttében 1855-ben egy 400 lóerejű gépekkel dolgozó kavaró- és hengerelőművet rendeztek be részint víz-, részint gőzerőre. A vasúti sínekből, öregvasból és hengerelt lemezzé feldolgozott kavartvasból álló termelés körűlbelűl 80.000 mázsára rúgott. Az aczélkavarást is jó sikerrel alkalmazták aczélsínek gyártására, mígnem 1874-ben itt is a Bessemer-féle eljárást kezdték követni. E nagy fontosságú kohászati újítás csakhamar általánossá lőn a vasúti sínek gyártásában, a melyeket ezentúl már kizárólag Bessemer-aczélból hengereltek. Karlshütte a 70-es évek során egyre bővűlt; felkapták benne a vasúti kerékvasak (Tyres), valamint a nehéz aczél- és vaslemezek, gyámvasak, stb. gyártását, s egy 1.000 lóerejű gőzgéppel hajtott hengerlőt állítottak föl benne. A nagyolvasztókat gőzfúvókkal szerelték föl, s a torokgázokat, a melyeket már előbb is értékesítettek a szélhevítésnél, most a gőzkazánok fűtésénél is alkalmazták.

Hohenegger Lajos bányaigazgató. Kriehuber József kőnyomatú rajza után (1853).

Mindezen újabb kohászati berendezések, főleg pedig a készelő eljárásnak a kavarással való helyettesítése a nyersvas-szükséglet tetemes fokozódásával jártak, a melyet ez időben nagyobbrészt Felső-Magyarországból hozattak. Minthogy a sziléziai főherczegi faszén-pestek termelése már csak az öntőműhelyek szükségletét elégítette ki, 200.000 bécsi mázsánál több nyersvasat szállítottak vízi és szárazföldi úton Felső-Magyarországból Sziléziába. Ilyenek valának az állapotok a keleti-sziléziai vasgyárak fejlődésének második korszakában.

Hohenegger bányaigazgató czéltudatos működésének kevéssel az ő halála (1864) előtt sikerűlt e hatalmas fejlődés harmadik korszaka számára is a kellő alapot megteremtenie. Arról volt most már szó, hogy a nyersvasnak saját termelése által lehessen biztosítani az összes gyártási ágak fönmaradását és fejleszthetőségét. Ehhez pedig dús érczű bányák és kőszéntelepek megszerzése vált szükségessé. Mind a kettőt majdnem ugyanegy időben eszközölték. Felső-Magyarországon gazdag vaspát-bányákat vásároltak, Sziléziában pedig megszerezték a karwini kőszénmedencze Gábor-bányáját s újabb kőszéntelepek fúrására is tettek kisérleteket. A kassa-oderbergi vasút épen jókor nyilt meg, hogy kapcsolatot létesítsen a szén és az ércz között, a minek segítségével most már koksz-nagyolvasztók fölállításába lehetett fogni, a milyenek 1872-ben kezdték meg működésüket Trzyniecben. Ugyanez időbe esett az ostrau-friedlandi vaspálya építése is, a mely Karlshüttét és Baškát összekötötte a nagy vasúthálózattal és a nyersvas-készítés székhelyével, Trzyniecczel. A Bessemer-féle eljárás, mely előbb az alpesi tartományokban a 60-as években, majd utóbb Németországban honosúlt meg, 1874-ben a tescheni vasgyártásban is föléje kerekedett a régibb eljárásnak (Karlshütte). A legközelebbi évek folyamán azonban az 1873. évi közgazdasági válság hatása alatt, a mely állandó árhanyatlást idézett elő, a vasgyárak messzebbmenő központosítása és újjászervezése vált szükségessé, hogy a nyersvas és a fűtőanyag, stb. szállításán megtakarításokat lehessen eszközölni. Ennek okáért a Bessemer-kohót és az ustroñi hengerelőművet Trzyniecbe helyezték át s mind a kettőt korszerű új fölszereléssel ellátva kibővítették. Az így újjá szervezett trzynieci Bessemer-kohóban az első adagot 1877 október 29-én, a felejthetetlen Rudolf trónörökös jelenlétében öntötték meg, a minek emlékére e kohó azóta a Kronprinz-Rudolfhütte nevet viseli.

Természetesen a síngyártást is áthelyezték Karlshüttéből Trzyniecbe. A karlshüttei nagy hengerelőgépet ezentúl gyámgerendák és vastag lemezek gyártására használták. Az itt abbanhagyott gyártási ágak helyébe vasúti hídak és egyáltalán vasszerkezetek készítése lépett, a melyek anyagát is ott helyben termelik. A vasszerkezet-gyártó műhely nagy fontossága abból is eléggé kiviláglik, hogy e műhelyből kerűlt ki nevezetes része a bécsi új városháza tetőszerkezetének és a budapesti gabona-elevator vasalkotmányának, továbbá a Ferdinánd császár éjszaki vasút dunai hídjának, valamint számos más vasúti hídnak és a kamrabirtokon lévő meg más szénbányák szállító-csarnokainak vasszerkezete.

A Teschen melletti Trzyniecben lévő „Kaiser Franz Josef-Hütte” nevű vasgyár egy része. Charlemont Húgótól

Az utóbbi időkben is, a mióta a gyártási ágak az 1877-ben létesített csoportosítás mellett fejlődtek, több rendbeli újítás és kibővítés történt. A nagyolvasztókat megnagyobbították és melléjök felélesztő rendszerű szélhevítő készülékeket állítottak; Trzyniecben a koksz-kemenczék számát növelték, a zománczos öntött edények gyártása mellé zománczos bádog edények készítése is járúlt, a Bessemer-kohó egy Martin-kohóval bővűlt; legújabb időben pedig egy óriási aczélhengerelő-művet szereztek be sínek és a legnagyobb méretű gyámgerendák gyártására. Ezt a hengerelőt egy 1.400 lóerejű gőzgép hajtja s mindenféle korszerű mellékszerkezettel és a legjobb segédgépekkel van fölszerelve.

Egyáltalában ez a czél lebegett a Trzyniecbe központosított újabb gyártási ágak szervezésénél a művezetőség szem előtt, hogy ne csak a fuvardíjakon, hanem az átolvasztási és fűtési költségeken is takarékoskodjanak. E czélra a koksz-kemenczék fölös hőségét gőzfejlesztésre fordítják, a folyós nyersvasat a magas-pestből egyenesen a Bessemer-doborba ömlesztik, vagy a Martin-kályhákban dolgozzák fel, és az aczél- vagy ömlesztett vastusagok (ingot) hevét mindjárt a hengerelő műveletre értékesítik.

Hogy a kőszéntelepeknek phosphor-tartalmuk szerint való osztályozását és megválogatását elkerűljék, jelenleg a Bessemer-féle eljárást egyesítik a Martin-félével. Ezen egyesített eljárás azzal a haszonnal jár, hogy az olyan nyersvasat, a mely phosphor-tartalmánál fogva nem alkalmas a Bessemer-féle eljárásra, a melynek phosphor-tartalma azonban még jóval csekélyebb, hogysem a Thomas-féle eljárásra vagy a szellőztető készelésre való lenne, phosphor-mentes, vagy legalább igen csekély phosphort tartalmazó olvasztott vassá vagy aczéllá dolgozzák fel, s hogy továbbá a Bessemer-doborban végzett ezen előleges mívelet e mellett még a Martin-kemenczék munkaszolgáltatását is megkétszerezi.

Karlshüttében egymás után reszelők, vasúti kisebb szerelmények, préselt aczéllapátok, szegecsek, csavarok és rovátkolt lemezek gyártására berendezett műhelyeket állítottak, a mely utóbbi anyagból újabban tető- és gyámszerkezeteket és gyorsan felállítható barakokat építenek.

A Teschen melletti trzynieci vasgyár „Rudolf-Hütte” nevű aczélkohója. Charlemont Húgótól

E vasipar-telepek gyors fellendűlése legjobban megítélhető a rajtuk foglalkozó munkások s a működő hajtógépek számából és a termelt árúk mennyiségéből. 1844-ben mindössze 300 lóerejű vízerővel dolgoztak és mintegy 350 munkást foglalkoztattak, a termelés pedig 17.000 métermázsa nyersvasra, 8.000 métermázsa öntött árúra, 10.000 métermázsa kovácsolt készelt vasra rúgott; most meg körűlbelűl 6.500 lóerejű gőzgépek és mintegy 400 lóerővel egyenlő vízerő, s 4.000-nél több munkás dolgozik a kohókban. Az 1892. év termelése a következő volt: 550.000 métermázsa nyersvas, 470.000 métermázsa közbenső gyártmány, 110.000 métermázsa öntött vas- és aczélárú, 420.000 métermázsa hengerelt vas- és aczélárú, 20.000 métermázsa kovácsolt vas- és aczél-, ekevas-, kocsitengely- és szerszámárú.

Ekként fejlődött szerény kezdeteiből szerencsés úton a keleti-sziléziai koháőszat, a mely e közben gyorsan tette meg a haladás minden nagy lépését s soronként nem egy válságot is átélve, ma a közjóllét egyik dús forrása.

Gyógyhelyek. Mattern Gyulától, fordította Katona Lajos

Sziléziának, nevezetesen nyugati részének, az egykori troppaui kerületnek, számos gyógyforrása van. Gyógyhelyei többnyire igen kedvező helyzetűek, minthogy erdős és hegyektől védett környékük a tájszépségek pazar bőségével dicsekszik. Ez, valamint az általában kedvező éghajlat és a gyógyhelyek czélszerű berendezése nem kevéssé segítik elő az alkalmazott gyógymódok hatását és a betegek gyógyúlását.

A Freiwaldau melletti Gräfenbergben 1826-ban alapította Priessnitz Vincze, a hidegvíz-gyógymód atyja, az egész ismeretessé tett hidegvíz-gyógyintézetét. Valóban bajosan is lehetne egész Sziléziában Gräfenbergnél alkalmasabb helyet ily gyógyintézet számára találni, a hol az itteni por nélküli, erős és tiszta levegőben, a környéken lévő terjedelmes erdőkben és dúsvizű forrásokban mindazon föltételek megvannak, a melyektől egy ily intézet boldogúlása függ. A gyógyintézet közelében negyvennél több fölfogott forrás van, a melyeknek kristálytiszta és rendkivűl üde vize a környék sűrű erdők borította magaslatainak köszöni 4.2–8.8 Co-nyi melegségét. Gräfenberg, e Freiwaldau kerületi székhelyhez tartozó telep, az e várostól éjszaknyugatra álló Hirschbadkamm egyik előhegyén fekszik 632 méter tengerszín fölötti magasságban, s alatta terűl el az iparűző, szorgalmas és kellemes Freiwaldau város. Magas fekvésénél és fenyves-erdőkben való bővelkedésénél fogva a levegője igen edző és éltető. Gräfenberg nevezetessége azonban csak azon időtől kezdődik, a mikor Priessnitz új gyógymódja váratlanúl fényes sikerűnek bizonyúlt.

Priessnitz Vincze, egy gazdálkodó polgárember fia, ki a rendszeresebb természetes gyógymód megalapítójáúl tekintendő, 1799 október 4-én született Gräfenbergben. Már korán kitűnt éles megfigyelő tehetségével, a melynek későbbi pályáján oly jó hasznát vette. A víz gyógyító hatását különféle kisebb sérüléseknél kezdte tapasztalni, midőn megfigyelte, hogy a megsebesűlt állatok ösztönszerűen azonnal a legközelebbi vízhez sietnek fürdeni. Ekként figyelmessé levén e gyógyító eszközre, 17 esztendős korában egy sulyos baleset érte, a mely fordúlóponttá lett életében. Egyszer ugyanis egy megrakott szekéren a mezőre indúlván, lova megbokrosodott, s ő leesett a szekérről, mely egész terhével keresztűl ment rajta. Priessnitz bordatörést szenvedett. Orvosa meleg borogatásokat rendelt, a melyek azonban nem enyhítették a bajt. Ekkor a beteg hideg vízzel tett kisérletet, a melynek hosszabb időn át való használata teljesen helyreállította. E gyógyúlása óta rendíthetetlen bizalommal viseltetett a hideg víz hatása iránt, s ettől kezdődnek a hidegvíz-gyógymód terén tett jeles tapasztalatai. Mihelyt zúzódás, ficzamodás vagy hibbanás kerűlt eléje, betegeinek csak hideg vizet ajánlott, s minthogy gyógyításai rendesen sikerrel jártak, neve csakhamar mind szélesebb körben vált ismeretessé s mindenfelől hozzá fordúltak segítségért.

Gyógyító eszközei a hideg vizen kivűl friss levegő és mozgás valának. Az orvosok ugyan eleinte nagy ellenségei voltak, s bizony működése első éveiben ugyancsak kemény tusákat kellett velük vívnia; de ez épenséggel nem térítette őt le a megkezdett útról, s továbbra is a szenvedő emberiség szolgálatára szentelte tapasztalatait. S jutalma nem is késett sokáig. Azok, a kik az új gyógymód által visszanyerték egészségüket, buzgó híveivé és pártolóivá lőnek. 1838-ban végre, midőn a császári udvari kanczellária részéről Bécsből Gräfenbergbe küldött Türkheim báró miniszteri tanácsos is kedvezően nyilatkozott Priessnitz tevékenységéről és gyógymódjáról, ennek alapján megkapta az engedélyt a Gräfenbergben alapított gyógyintézet további vezetésére.

E vállalat hírneve a legmesszibb vidékekre is elhatott, s Gräfenberg nem sokára mindenféle országokból ide csődűlt fürdővendégek találkozóhelyévé lőn. Nemcsak Európa minden országaiból, hanem más világrészekből is oda siettek a betegek, hogy fájdalmaikra enyhülést, bajaikra orvoslást keressenek. A Gräfenbergbe tódúló betegek száma oly gyorsan növekedett, hogy az évi látogatók összege csakhamar elérte a kétezret.

Mint dr. Selinger J. E. M. Priessnitz Vincze életrajzában és Engel Ev. János „Vincenz Priessnitz und dessen Nachfolger Josef Schindler an der Heilanstalt auf dem Gräfenberg in österreichisch Schlesien” czímű füzetében elbeszéli, Funka freiwaldaui sírásó az ottani halálozási jegyzékekből kimutatta, hogy 21 évi szolgálati ideje alatt (1830-tól 1851-ig, Priessnitz halála évéig) csak 45 embert temetett el azok közűl, a kiket fönn Gräfenbergben, vagy az ottani helyiségek elfoglaltsága miatt lenn Freiwaldauban a hidegvíz-gyógymód szerint kezeltek, jóllehet a meglévő látogatójegyzékek szerint e 21 év alatt a Priessnitztől kezelt betegek összes száma körűlbelűl 25.000-re rúgott. Ezer beteg közűl tehát alig halt meg kettő, a mi annál figyelemreméltóbb, mivel a 25.000 vendég közt sok oly sulyos beteg volt, a kikről az orvosok már teljesen lemondtak. Azóta a látogatók száma évről-évre gyarapodott s ma körűlbelűl 3.000-re rúg évenként.1893-ban 3.040, 1894-ben 2.713 és 1895-ben 2.914 vendég látogatta e gyógyhelyet.

Azon nagy elismerésnek, a melyben Gräfenberg mint gyógyhely világszerte áll, ékesenszóló tanújelei azon emlékek is, melyeket a legkülönbözőbb nemzetiségű látogatók a hidegvíz-gyógymód megalapítójának hálás tisztelettel emeltek. A Freiwaldauból Gräfenbergbe vivő úton könnyen szemébe tűnik a sétálónak két tábla, a melyek egyikén „Glück auf!” (Szerencse föl!) és „Sie müssen Geduld haben!” (Tessék türelemmel lenni!) fölírás van. Emettől nem messze áll a francziák nagy granit-pyramisa e fölírással: „Au genie de l’eau froide” (A hidegvízzel gyógyítás nemtőjének). A hegytető körűl vezető gyönyörű gyalogösvényen, a Freiwaldau felé néző oldalon van a magyarok tetemes költségen emelt emléke, a nagy nevű Schwanthaler alkotása, egy granit talapzaton nyugvó életnagyságú oroszlán, s alatta magyar nyelvű fölírat, mely Priessnitzet és Gräfenberg életadó forrásait dicsőíti, s 1839 és 1840 évszámmal van jelölve. A csehek által emelt emlék Hygieát, az egészség istennőjét tűnteti föl életnagyságú szoborban, mely Myslbek prágai művész munkája, s melynek talapzatán a következő cseh nyelvű fölírás van: „Víz nélkül semmi! Vízből az eredet, növekvés és gyógyúlás. A mit Thales sejtett, Priessnitz azt szerencsésen megvalósította”. Egy kristálytiszta hegyi forrás fölött, szép fenyves erdőcskében emelkedik a porosz fürdővendégek emlékjele, melyen a következő aranybetűs fölírás olvasható: „A halhatatlan Priessnitznek a hálás poroszok 1846.” Priessnitz családi sírboltja közelében van a lengyelek emléke „Polskie Ÿródlo” lengyel nyelvű fölírattal.

A szép Gräfenberg, „Szilézia gyöngye”, minden idegenre megnyerő hatással van; de nem is lehet másként. Kies villái kellemes lakásokkal, pompás erdei s azokban a kitűnő útak gyönyörű változatos sétákkal kinálják a vendéget. E séták közűl a legszebb a Priessnitz-tető körűl vezetőúton tehető. Erről az útról ellátni a Szudetek legelső magaslataira, a honnan remek tájkép élvezhető, a melyből nyugaton a Schneeberg és a Hochschar, továbbá a Kepernik, délnyugaton a Dreh- vagy Mittagberg, délen a Gesenke óriásának, az Altvaternek csúcsai emelkednek ki. Éjszak felé a tekintet a végtelennek tetsző porosz síkságon vész el, a melyen szigetek gyanánt mutatkoznak egyes falvak és kastélyok. Ehhez járúlnak még a környék forrásvidéke mentén vezető különféle sétaútak.

Gräfenberg 1840-ben. Alt Jakab 1840. évi vízfestménye után.

A fürdőhely ügyeit egy kilencz tagú bizottság vezeti, a melynek elnöke mindig Freiwaldau azon idő szerinti polgármestere, végrehajtó megbizottja pedig a fürdőbiztos. Gräfenbergben nincsen tulajdonképeni fürdőző idő; a betegek minden évszakban látogathatják, a mint hogy e szép fürdőben, hol a nyár nem nagyon forró, a tél pedig nem igen zord, minden évszakban vannak is gyógyúlást kereső vendégek.

Gräfenberg után Sziléziának legnevezetesebb fürdőhelye Karlsbrunn, a mely az Altvater tövében, regényes tájon, erdőkoszorúzta hegyek ölén, láptalajon fekszik. Ennek a lápnak a szélein fakadnak azok a vastartalmú savanyúvízforrások, a melyeknek a fürdőhely keletkezését köszönheti. Régibb neve e helynek „Hin- und Wieder”; ezt az elnevezést még ma is föntartja a Karlsbrunntól éjszakra álló Hin- und Wiederstein. Kies fekvésén kivűl főleg kristálytiszta vizű ásványos forrásai és fenyveseinek illatával telt balzsamos levegője tették Karlsbrunnt oly látogatott gyógyhelylyé, a mely napjainkban szemlátomást fejlődik.

A monda szerint azon a helyen, a hol ma Karlsbrunn áll, egykor a rengeteg mélyén egy jámbor remete kápolnát emelt Szent Hubertus tiszteletére, ki az ő buzgó imádságára gyógyító erejű forrást fakasztott az erdőben. Többek közt a német lovagrend akkori freudenthali helytartója, Riedheim báró, ki egy vadászat alkalmával e rengetegben eltévedt s több napig volt kénytelen e tájon bolyongni, elcsigázott állapotában a remete gondos ápolásától és e forrás üdítő vizétől hamar visszanyerte egészségét. A forrás híre gyorsan terjedt, s csakhamar közelből, távolból tódúltak hozzá az emberek, hogy a csodatévő víz hatását kipróbálják. Az ördögöt azonban boszantotta ez a dolog, s eltökélte, hogy a forrást a környék lakóival együtt elpusztítja. Minthogy pedig ezt vízáradással a táj nagy lejtése miatt nem tehette, kapta magát s egy roppant nagy kősziklát lódított a templomocska felé, a melyben ép akkor az egész község ájtatoskodott; de elvétette a czélját; a szikla a templom mellett esett le, a hol még ma is látható s a „Hin- und Wiederstein nevén ismeretes. Eddig a monda. A valóság pedig az, hogy ebben a puszta rengetegben, a hová vadászokon, favágókon és a közeli Hubertuskirch bányászain kivűl alig tette ember a lábát, a környék lakói már akkoriban is ismertek egy vén, mohlepte fenyűtörzs alól kibuzogó forrást, a melyet gyógyító hatása miatt, jó erdei forrás”-nak neveztek.

A német lovagrend tulajdonában lévő gyógyintézetet 1780-ban alapította e rend akkori nagymestere, Miksa főherczeg, a ki az említett „jó” forrást megtisztíttatta, bekeríttette s több épületet emeltetett, a melyek kezdetben elégségesek is valának. A forrás ő róla „Miksa-forrás” nevet kapott.

Illaui nő, hanák és jablunkai jazek férfi. Charlemont Húgótól

A „Karlsbrunn” nevet e gyógyhely csak 1802-ben nyerte, midőn a német lovagrend akkori nagymestere, Károly főherczeg, a későbbi asperni győző, látogatta meg a forrást s több különféle javításon kivűl egy újabb kútfőnek használhatóvá tételével is gyarapította a fürdőt, a mely azóta az iránta való hála jeléűl a „Károly-forrás” nevet viseli.

Karlsbrunn egy részlete. Russ Róberttől

Idő haladtával a gyógyhelyen újabb épületeket emeltek, jobb közlekedésről gondoskodtak, sétatereket és útakat, stb. rendeztettek Antal, Estei Miksa és Vilmos főherczegek, a rend későbbi nagymesterei. Az eddigi forrásokhoz az ő kormányzatuk alatt járúltak az „Antal” és „Vilmos” nevűek. Ő alattuk nagyobb szabású építkezések és átalakítások is történtek, hogy a Karlsbrunnt látogató fürdővendégek itt a lehető legkellemesebben időzhessenek.

A Miksa-, Károly- és Antal-források az alkalikus-földes vasas savanyúvizek közé tartoznak, míg a Vilmos-forrás, a mely Karlsbrunn többi kútfői közűl kettős-kénsavas vasban és szabad szénsavban való gazdagságával tűnik ki, a tiszta vas- és aczélforrások sorába számítandó. A Vilmos-forrás az összes ismert vasas vizek közöti a vasban legdúsabbak egyike, s e tekintetben még a bártfai, bocleti, franzensbadi, homburgi, königswarti, pyrmonti, rippoldsaui, schwalbachi, spaai és szliácsi vizeket is fölűlmúlja.

Virágzása tetőfokára néhai Vilmos főherczegnek, mint a német lovagrend nagymesterének kegyurasága alatt jutott Karlsbrunn, melynek fejlődését ő nagyon a szívén viselte. E nemes lelkű főherczeg intézkedésére épűlt 150.000 forintnyi költséggel a mai kivánalmakat teljesen kielégítő új fürdőház, mely villamos kettőskamarájú-, láp-, aczél-, ásvány- és tisztálkodó fürdőkkel, belélegző helyiséggel, két hidegvíz-gyógyintézeti osztálylyal, tágas sétahelylyel és váróteremmel van ellátva. Továbbá díszes villák, egy zenepavillon és még egyéb épületek is keletkeztek az ő idejében, s így mai napság Karlsbrunnban a vendégek kellő elszállásolása már nem okoz valami nagy gondot.

Karlsbrunn a gyönyörű kirándúló helyeken kivűl bővében van egyszersmind a legszebb sétatereknek is, tehát azok számára is elég üdülést nyújt, a kik a hegységbe vagy az erdőbe való nagyobb útakat nem bírják ki.

Éghajlata mérsékelt, az ideg- és edényrendszerre üdítőleg edző hatású a hegyvidéki éghajlat. Karlsbrunnban tehát megvan mindaz, a mi a betegnek gyógyúlást adhat, a szórakozni vágyót pedig üdítheti; de azért koránsem fényűző fürdőhely, hanem a legkülönbözőbb komoly bajokban szenvedők menedéke. A páratlan szép fekvésű Karlsbrunn árnyas erdeiben, a hol körös-körűl csupa csend és nyugalom, a felzaklatott lélek hullámai békésen elsimúlnak s az élet küzdelmeiben kimerűlt idegek ismét visszanyerik feszültségüket.

A fürdőzés itt május vége felé kezdődik és rendesen szeptember közepe felé ér véget. A gyógykezelés eszközei tej és savó, a gyógyforrások, ásvány-, láp- és fenyű-fürdők, Priessnitz-féle hidegvíz-gyógymód és Oertel szerinti járásgyakorlás az útak és távolságok pontos megjelölésével. A gyógyúlás ez eszközeit hathatósan támogatja az iratos, edző havasi levegő. A Karlsbrunnt sűrűn látogató turistákat nem említve, a gyógyhely évi vendégeinek száma 700–800.

Ernsdorf. Bernt Rudolftól

Igen kiváló figyelemre méltó a Schroth Jánostól 1829-ben alapított gyógyintézet Lindewiesében, a mely Freiwaldautól 4 kilométernyire, erdőborította középhegyek közt, szél ellen védett szép völgyben, 500 méternyi tengerszín fölötti magasságban fekszik. Míg Gräfenbergben a hideg vízzel való gyógyítás az uralkodó, addig Lindewiesében a nedves meleg a gyógykezelés fő eszköze. Priessnitzhez hasonlóan Schroth (szül. 1798. febr. 11-én a Freiwaldau melletti Böhmischdorfban) szintén véletlenűl jött rá a maga természetes gyógymódjára. 1817-ben, a mikor még a fuvaros mesterséget folytatta, egy ló rúgása a jobb térde izűletét szétzúzta. Gyógyúlása után is sánta maradt, mivel a sérűlt csont és a körűlötte lévő izületvégek daganata nem akart lelohadni, s csak nagy nehezen tudott járni. Ez állapota jó sokáig tartott, míg végre vízbe mártott vászondarabbal burkolta be a fájós lábát s a vizes borogatásra száraz kendőt kötve, éjszakára pokróczokkal takarta be. Az így támadt nedves meleg igen jó hatásúnak mutatkozott. A daganat lassacskán lelohadt, s nem sokára a beteg izület ismét visszanyerte mozgékonyságát, úgy, hogy 10 hét múlva teljesen meggyógyúlt. Midőn aztán Schroth különböző más megbetegedéseknél is sikerrel alkalmazta ez eljárást s a nedves meleg borogatásoknak úgy embereken, mint állatokon általános gyógyító hatását kitapasztalta: mind jobban megérlelődött benne az a meggyőződés, hogy a nedves meleget az állat- és növényvilágban egyaránt a test fejlődésének leglényegesebb föltétele, s erre a tapasztalatra alapította életrendi gyógymódját.

Schroth János már számos fényes sikerű gyógyítással dicsekedhetett, mikor végre több megtámadás visszaverése után, 1840 május 5-én az udvari kanczelláriától egy leíratban megkapta az engedélyt arra, hogy lindewiesei gyógyintézetét bizonyos egészségügyi és rendőri szabályok szem előtt tartása mellett a közhasználatnak átadhassa. Ettől fogva egész munkásságát a szenvedő emberiség javára szentelte, s ez időtől kezdve e gyógyhely a folytonos fejlődés útján haladt előre. A vendégek száma évről-évre nőttön-nőtt, s habár az alapítónak 1856-ban bekövetkezett halála a látogatók számában némi csökkenést okozott, ez nem tartott sokáig. Minthogy a Schroth-féle gyógymód a betegtől nemcsak önmegtartóztatást, hanem önuralmat is követel, Lindewiesét bizony csak komoly betegségben szenvedők és nem szórakozás kedveért látogatják; s a vendégek száma mégis 600–700-ra rúg évenként. Lindewiesébe többnyire olyan betegek mennek a gyógyúlás legvégső reményével, a kik már mindenféle orvoslási módot végigpróbálva, czélt nem értek; s így érthető, hogy itt bizony a legszomorúbb állapotú betegek is kerűlnek szemeink elé. Köszvénytől és csúztól évek hosszú során át elkínzott, megmerevedett és elferdűlt testrészeiket mozdítani sem bíró, vagy magukkal jótehetetlen szegény nyomorékok járnak ide, a kik közűl sokan egészen gyógyúltan hagyják el e helyet.

A Schroth-féle gyógymód eszközei a nedves melegen kivűl száraz ételekre korlátolt életrend, bor és tiszta, oxygénben dús, kóranyagoktól mentes hegyi levegőn való tartózkodás. Az évszakoknak a gyógykezelésre nincs kihatásuk; mirét is Lindewiesének télen át is vannak vendégei. Schroth Jánosnak a szenvedő emberiség iránt szerzett érdemei elismeréseűl 1870-ben a fürdővendégek Lindewiesében emléket állítottak.

Említést érdemel még a gräfenbergi mintára Zuckmantel mellett állított hidegvíz-gyógyintézet, mely a várostól két kilométernyire a Schlossberg lábánál, mintegy 500 méternyire a tengerszín fölött, rengeteg erdőségek szélén áll és nagy látogatottságnak örvend. Végűl megemlíthetjük még a Meltsch melletti Johannisbrunn gyógyhelyet. A tartomány keleti részében Ustroñ, Ernsdorf, a Bielitz melletti Bistrai és Darkaui fürdők vehetők számba.

Ustroñban 1780-ban az ott és a környéken található agyagvaskövek (limonit) kohászati földolgozására egy magas-kemenczét építettek. A kiolvasztás után maradt kéntartalmú salakot, azon izzó folyékony állapotában egy medenczébe bocsátották, a melynek ettől fölmelegedett vizében csúzos bántalmakban szenvedő betegeket fürösztöttek. A fürdővendéglő – ma bányászkorcsma – 1802-ben épűlt. Rajta a következő évszámrejtő fölírás (chronogramm)olvasható:

RegIVs hanC PrInCeps ALbertVs strVXerat aeDeM, Vt aegrI IgnItIs restItVantVr aqVIs.

(Albert királyi herczeg emeltette ez épületet, hogy meleg vizében gyógyúlást találjanak a betegek.)

A fürdőhely különben csak lassacskán fejlődött. A fürdővendéglőhöz 1867-ben építették a „Cursalon”-t, s egy évvel utóbb a kádfürdő-ház mögött egy savóivó-csarnokot és sétapályát. 1869-ben ültették a fürdővendéglő előtti parkot. 1878-ban „Weichselquelle” czímen egy részvénytársaság alakúlt, a mely 1879-ben egy második fogadót és savóivó-csarnokot épített. De mindezen erőfeszítések sem tudták a fürdőhely látogatói számának, valamint a savófogyasztásnak folytonos csökkenését meggátolni. 1895-ben Ustroñt csak 159 fürdővendég látogatta. Gyógyeszközökűl használatban vannak: a juhsavó, a kénes salakfürdők, a hidegvíz- és hullámzuhany-fürdők, megszabott életrend, vastartalmú vizek ivása, stb. A bajok, a melyek ellen e fürdőt különösen ajánlják, a lélegző és emésztő szervek betegségei, csúzos bántalmak és női betegségek. Jelenleg Ustroñt már inkább csak nyaralóhelyűl látogatják.

Szilézia legkiesebb hegyvidékei egyikének ölén, a sűrű erdőkkel borított Beszkidek lábánál, 360 méternyire a tengerszín fölött, a sziléziai városok összekötő vasútja közelében van Ernsdorf-Jaworze gyógyhely, a mely 1862-ben nyílt meg. Havasalji égalja, a mely egyenletes melegével és a buja növényzete miatt meglehetősen állandó nedves voltával igen csillapítólag hat az idegrendszerre, más részt tiszta és erős hegyi levegőjével az egész szervezetet jótékonyan edzi. Az évad május 1-től szeptember végéig tart. Ernsdorfban különben van egy újabban berendezett szállóház, a mely az egész éven át nyitva van. Az utóbbi években az épületeken és sétahelyeken gyökeres javítások és újítások történtek, úgy, hogy ma már a közönség kényelme mindenkép biztosítva van.

Bielitz közelében még említést érdemel a Bistraiban lévő gyógyintézet. Szólnunk kell végűl még Darkau jódfürdőjéről, a melynek forrására 1862-ben bukkantak akként, hogy Beess-Chrostin György báró széntelepeket kutatván, furásokat eszközöltetett a földben. E jódforrás a legerősebbek egyike egész Európában s vizéből elpároltatás útján jódsót vonnak ki, a melyet Darkauból szét is küldenek; így, a kik e fürdők használatára oda nem mehetnek, saját lakóhelyükön is készíthetnek maguknak jódos fürdőket.

Szilézia fürdői, melyek már eddig is ezereknek meg ezereknek visszaadták az egészséget, bizonyára tovább is fejlődni, gyarapodni fognak a különféle testi bajokban szenvedő emberek javára.

Ipar, kereskedelem és közlekedés. Mattern Gyulától, fordította Katona Lajos

Sziléziában a kézművesség a XIII. század táján kezdődött. Természetes azonban, hogy a közlekedési eszközökben szegény közép-korban, a mikor Szilézia lakói a honi termékeket csupán a saját szükségeikre dolgozták föl, még tulajdonképeni ipar nem lehetett. Német gyarmatosoknak az országba telepedtével s a városok és faluk szaporodtával azonban föllendűlt a kereskedelem és a kézművesség is. Egyéb iparágak mellett kivált az építőipar nyújtott sok munkás kéznek jövedelmező foglalkozást, mikor városok és faluk keletkeztek, várak, templomok és kolostorok épültek. A XVI. század folyamán már kimutathatólag számos, azon időkben fontos iparág volt Sziléziában a virágzás magas fokán. Sajnos, hogy a harminczéves háború a békés fejlődés e szép menetét megszakította. Szilézia derék, szorgalmas és kevéssel beérő népe azonban, a melyet sűrűsége és földjének kivált a hegyvidéken csekély jövedelmezősége már jókor ipari és kereskedelmi foglalkozásra utasított, értelmességével, kitartásával és szívós törekvésével, nemkülönben a kormánynak az ipart előmozdító czélszerű intézkedései folytán megint annyira tudta vinni, hogy Szilézia kézművessége és gyáripara mai napság az e téren legelőrehaladottabb tartományokkal is bízvást megmérkőzhetik.

A szerény kézműves kis műhelyétől kezdve a legtökéletesebb berendezésű gyárakig igen nagyszámú s részben nagyon nevezetes és a legkülönfélébb fajtájú vállalatokat látunk, a melyekben ezer meg ezer munkás talál foglalkozást; habár be kell vallani, hogy a közlekedés könnyítésére még elég tennivaló van, mivel a tartománynak több vidéke, a hol pedig a közgazdasági fejlődés föltételei teljes mértékben megvannak, még mindig nincs bevonva a vasúthálózatba s nem élvezheti annak üdvös hatásait.

1880 végén Sziléziában, a nagy ipari és szállítási vállalatokat is számítva, 20.192 önálló kereskedelmi és ipari czég volt. A lakosság számához képest a legsűrűbben laknak az iparűzők Troppau és Bielitz városok kerületeiben és a jägerndorfi kerületben. Szilézia nyugati részén a kereskedők és iparosok a lakosság arányához mérve sokkal számosabbak, mint a keleti félen, a hol 1.000 lakosra csak 21 iparvállalat esik, míg a nyugati országrészben 1.000 lakosra 44 jut.

Kiváló helyen áll Sziléziában mindenekelőtt a szövőipar, még pedig nemcsak különféle gyártmányainak tetemes mennyiségét, hanem a munkások rendkivűl nagy számát tekintve is, a mi mellett még megjegyzendő, hogy ez ipar több ága még ma is házi jellegű.

A sziléziai posztószövő ipar fő fészkei Bielitz és Jägerndorf. Gyárszerű vállalatok vannak továbbá e téren Troppauban, Skotschauban, Odrauban és Niklasdorfban. 1890-ben 279 műhelyben gyártottak gyapjúneműeket, még pedig ezek között 63 olyan posztó- és gyapjúnemű-gyár volt, a hol a szövés és fonás rendszerint együtt jár, 3 kötöttárú-gyár, 1 béllésszövet-gyár, 6 önálló nyiredékfonal-gyár, 1 kártolyfonalat fonó és szövő gyár, 28 festő és kikészítő műhely, 87 kisebb posztóványoló és 90 harisnyaszövő műhely. A sziléziai gyapjúárú-gyárakban összesen körűlbelűl 4.000 lóerővel fölérő hajtógép, mintegy 5.000 (s azok közt 3.000-nél több mechanikus) szövőszék és 100.000-nél több orsó működött. Az ezen iparágakkal foglalkozó munkások száma pedig kereken 14.000-re rúgott. A szükséges nyers anyagot Bielitz és környéke La Platából, Magyar- és Oroszországból hozatja; a nyiredékfonal szükségletét saját gyáraikban, vagy bérért dolgozó háziiparosokkal födöztetik; míg Jägerndorf a maga nyers anyagát majdnem egyedűl Magyarországból szállíttatja.

Jobbára posztót és divatszöveteket gyártanak, még pedig évenként körűlbelűl 260–270 ezer (20–30 méteres) véget. Ebből Bielitzre és környékére mintegy 60, Jägerndorfra 30 százalék esik, a többit pedig a még említett egyéb helyek közt oszlik meg. A Sziléziában gyártott posztók és divatszövetek két nagy csoportra különűlnek: a belföld és a kivitel számára gyártottakra. Amazok (az ú. n. kereskedelmi-árú) részben nyiredék-, részben kártolyfonálból való szövetek, ú. m.: peruvienne és doeskine (fínom fekete posztó), egyenruha- és hajtóka-szövetek, cheviot, olcsó Palmerstonok, női ruhának valók és tekeasztal-behúzatok, stb. E czikkeket mind egy végben festik; különböznek ezektől azok, a melyeknek már a gyapjúját festik meg. Ezek különféle neeken kerűlnek forgalomba, ú. m. doeskine, düffel, mandarin, stb. szövetek, már amint a gyárosok őket elnevezik. A kártolyfonál-szövetek, a melyek kereskedelmi-árúk számába tartoznak, szintén ingadozó elnevezéseket viselnek.

A kivitelre szánt czikkek közűl mindenekelőtt az ú. n. „török” szövetek említendők, a melyeket Törökországba és Persiába, sőt Indiába, Tunisba és Marokkóba is szállítanak. E „keleti” árúkat csak Bielitzben és Troppauban gyártják. Vasúti kocsik fölszerelésére és tekeasztalok behúzására való posztókat Olaszországba, kártolyfonál-szöveteket pedig kivált Éjszak-Amerikába visznek ki.

A jägerndorfi gyapjúnemű-gyártás főképen nyiredékfonál-szöveteket készít, jóllehet utóbbi időben a kártolyfonál-szövetek is mind több tért foglalnak e piaczon. A jägerndorfi gyártmányok legnagyobb része a falusi lakosságnak van szánva, s csak kisebb rész az úgy nevezett városi árú, cheviot, katonai és vasúti használatra való szövetek. A jägerndorfi gyártmányok többnyire fölszabottan kerűlnek kivitelre, csak ritkán végben. Számos sziléziai posztó-gyárosnak Brünnben és Bécsben is van az üzletkötések könnyebb eszközölhetése végett fő raktára vagy képviselősége; e városokba szállítják a sziléziai gyártmányok legnagyobb részét eladás végett. Posztóneműeken kivűl Sziléziában még egyéb gyapjúárúkat is gyártanak, még pedig: Jägerndorfban évenként 470.000 méter béllésszövetet; Troppau, Odrau, Jägerndorf, Olbersdorf, Johannesthal, Röwersdorf, Engelsberg, Freudenthal és Lichten gyáraiban évenként mintegy 76.000 tuczat gyapjú harisnya, 27.000 darab gyapjú mellényke, 10.000 darab gyapjú hálósipka és 2.000 tuczat gyapjú kesztyű készűl; végre Freudenthalban, Jägerndorfban és Obersdorfban flanellek, pokróczok és félgyapjú asztalterítők, Troppauban és Niklasdorfban pedig török fezek (évenként 127.800 tuczat) Törökország és más keleti tartományok számára, a melyeket Konstantinápolyba, Smyrnába és Beyrutba szállítanak.

Az imént említett béllésszöveteket, gyapjú harisnyákat, mellénykéket, hálósipkákat és keztyűket, flanelleket, pokróczokat és asztalterítőket ellenben a belföldön adják el.

A gyapjúnemű-gyártás mellett a vászonszövés egyike Szilézia legrégibb és legkiterjedtebb iparágainak. Ez az ősrégi ipar a Szudetek hegyvidékein egész a mi századunk elejéig csak tengődött. A kézzel font lenfonalat rendszerint csak házi használatra szőtték meg; csupán egy része kerűlt szövött állapotban a házalókereskedés útján eladásra, vagy jutott árúsok útján Csehországba. Jobbra csak századunk elejével fordúltak ez állapotok, midőn ez idő tájban a rendszeresebb gyártás megkezdődött, a mihez nem kevéssel járúlt az sem, hogy a termelők rendesen el kezdtek járni a brünni vásárokra.

Míg eleinte csak sima vásznakat gyártottak, addig 1824-ben már megkezdődött, még pedig Freiwaldauban (Ausztriában itt legelőször) az asztalneműek szövése is.

Bielitz. Bernt Rudolftól

További haladás volt a vászonszövészet terén a gyorsabb fehérítő eljárás (a chlorral való fehérítés) megkezdése 1845-ben. Ezzel egyben lehetővé vált másféle vászonfajtáknak a gyártása is, a minőket addig külföldről kellett venni. Ez időtől fogva kezdődik a már ekkor is híres rumburgi vásznak gyártása, 1858-ban pedig az úgy nevezett irlandiaké, melyekhez 1864 óta az abroszok nagyban való szövése járúlt.

A kézi szövőszékekről a nagyobb (mechanikus) szövőgépekre való átmenet 1865-ben történt meg, a mikor Freiwaldauban az első szövőgyár alakúlt. Ma a sziléziai vászonszövő ipar igen nagy fejlettségű. Méltán olyan keresettek a gyártmányai szövetük tisztasága és egyenletessége, tartóssága és szépsége, valamint aránylagos olcsósága, kivált pedig a damaszt-árúi kitűnő minőségük, szép és izléses rajzaik s tiszta fehérségük miatt. Ez magyarázza meg, miért állják ki úgy a versenyt a gyapotneműekkel nemcsak a honi, hanem a külföldi piaczokon is. Századok óta világszerte ismeretes és jó hírű a sziléziai vászon, s még ma is vannak ez országban vállalatok, a melyek az ipar ez ágában igazán világhírnek örvendenek.

A vászonszövő ipar a tartománynak csak nyugati felében, még pedig Freiwaldauban, Freudenthalban és Würbenthalban, Bennischben és Engelsbergben, meg e városok környékén honos, de Freiwaldauban legnagyobb.

Sok helyütt még háziiparként űzik, s a takácsok a gyárostól, vagy vállalkozótól kapják a fonalat, a kész árút pedig 8 vagy 14 nap múlva szolgáltatják be. A gyártás mai napság mindenféle sima és közönséges vászonra terjed, a legegyszerűbbtől a legfínomabb ingvászonig, továbbá félvászonra meg a legkülönbözőbb fajtájú asztalkendőkre és terítőkre, csinvat-, Jaquard- és damasztszövetekre, aztán mindenféle törűlközőkre és fényűzési asztalneműekre. A sima vászon fogyasztása csökkenvén, az asztalneműek gyártása emelkedett, úgy, hogy jelenleg az összes gyártmányok értékének körűlbelűl a háromnegyede e czikkekre esik, míg a többi a sima vásznak és zsebkendők közt oszlik meg.

A hatvanas évek vége tájáig az árúk értékesítése a belföldre szorítkozott; azóta azonban a sziléziai vászonipar mind nagyobb hódításokat tett a külföldi piaczokon. Míg 1878-ban még a sziléziai vászongyártmányoknak csak alig egy tizedrésze ment külföldre, nevezetesen Éjszak-Amerikába, addig azóta a kivitel tetemesen emelkedett, úgy, hogy ma már az összes termelésnek körűlbelűl a 30 százalékára rúg. Vászonneműeket ma kiválóképen Éjszak-Amerikába, Belgiumba, Német- és Olaszországba szállítanak. E kivitel majdnem pusztán fehér és színes asztalkendőkből, fényűzési terítőkből, vászon törűlközőkből és zsebkendőkből áll.

Az orsót és rokkát, melyek régebben a lenfonásnak, Szilézia, kivált a nyugati vidékek lakossága egyik fő foglalkozásának eszközei valának, újabban kiszorította a fonógép. Ezzel egyben megszűnt a „fonó”-ba járás ősi szokása és ennek költői varázsa is. Ma már a lenfonást Sziléziában csak gyáriparilag űzik. A fonógyárak, mindmegannyi nagyszabású vállalatok, Bielitzben, Lichtewerdenben, Würbenthalban, Ferudenthalban és Kunauban, Teschenben és Schiglában vannak.

Russo és Finzi troppaui posztó- és gyapjúszövet-gyárának egy műhelye. (Fezgyártás). Charlemont Húgótól

Ezekben 1890. év végén 19(több, mint 1.300 lóerejű) hajtógép működött. A fínom orsók száma 31.300, a czérna-orsóké 840 volt. A főbb nyersanyagot, a lent és szöszt, a sziléziai fonógyárak a belföldről, részben azonban Porosz- és Oroszországból is kapják. A sziléziai fonógyárak évi termelése körűlbelűl 50.000 „schock” (darab) len- és szöszfonalra tehető. Lenczérnát 1.400 „schock”-ot gyártanak. A termés a legutóbbi években nem kevéssé csökkent, minthogy a kereslet az olcsóbb pamut és juta versenye miatt alább szállt. Ehhez járúl még, hogy Angliában, de különösen Belgiumban gyártott fínomabb (60-ason fölűli) fonalak uralkodnak még az osztrák piaczon is. A fínom fonál gyártása ugyanis a fínomabb lenfajoknak Ausztriában való hiánya miatt nem tud a külfölddel versenyre kelni. A hegyvidékek földjének és éghajlatának sajátságai miatt ugyanis az itt termő len rostja csak kevésbbé fínom fonalat szolgáltat, a melyből legfölebb a 60-as számig való szálat lehet haszonnal gyártani. Az e számon alúli fonalakat illetőleg azonban a sziléziai gyárak bátran kiállják az angolokkal és belgákkal a versenyt.

Minthogy a vastagabb vászonfonalakat mind jobban háttérbe szorítják a pamutból és jutából készülők, a legfínomabbakat illetőleg pedig a sziléziai gyárak nem tudnak a külföldiekkel versenyezni: e két okból eléggé meg lehet az itteni fonóipar nehéz helyzetét érteni.

A gyártott fonalat nagyrészt a belföldön értékesítik és csak kisebb részét viszik ki Németországba.

Kevésbbé tökéletes a czérnagyártás, melyet gyárilag Würbenthalban, Engelsbergben és Pochmühlben űznek, Römersdorfban pedig háziipar gyanánt. Len- és pamutczérnát gyártanak, a mihez a kellő lenfonalat a sziléziai, morva, cseh és belga fonógyárakból, a pamutfonalat pedig Svájczból és Angliából szerzik. A sziléziai czérna leginkább a belföldön kél el, de visznek ki belőle Német- és Olaszországba, valamint Szerbiába és Oláhországba is.

A sziléziai czérnagyártás, nevezetesen az értékesebb fajtáké, szintén nehéz helyzetbe jutott az angol és belga gyártmányokkal való verseny miatt. Az angol és belga czérnagyárak ugyanis a belföldiekhez képest abban a kedvezőbb helyzetben vannak, hogy a sziléziaiak a nyers anyag nagy részét Angliából és Belgiumból kénytelenek venni, a mihez még az is járúl, hogy a külföldi czérnák behozatalának a külföld alacsonyabb szállítási díjai és a csekély behozatali vámok is kedveznek.

A herczegpüspöki gőzfűrészelő a Jauernig melletti Waldeckben. Charlemont Húgótól

Szintén nevezetes kiterjedésű további ág a sziléziai fonó s szövő iparnak a szűntelen emelkedőben lévő gyapotnemű-gyártás, melynek fő székhelye Friedeck és környéke, habár Nyugat-Sziléziában, főleg Freudenthalban és Freiwaldauban, Bennischben és Engelsbergben s Würbenthalban is gyártanak gyapotárúkat. Kivált Friedeckben és környékén, a hol nemcsak fonó-, hanem szövőgyárak is vannak, ez iparág az utóbbi években tetemesen növekedett kiterjedésben. Magában Friedeckben és környékén mintegy 60.000 orsó és 1.600 szövőszék dolgozik. A gyapotot Amerikából, Indiából és Egyiptomból szállítják.

A fonógyárak 5,000.000 angol fontnyi fonalat gyártanak, a melyet részint az országban szőnek föl, vagy pedig a szomszédos morva szövőgyáraknak adnak el. A Friedeckben és környékén lévő gyapotszövő gyárak évi termelése mintegy 19,000.000 méter gyapotneműre rúg, a minek legnagyobb részét ott helyben fehérítik és készítik ki, hogy aztán mint molino, kamaraszövet, calico, creton, grádli, ágynemű, shirting, stb. kerűljön piaczra¸ míg a kisebb része nyers anyagként jut a festő- és színnyomó gyárakba. Színes kávéabroszokat nagy mennyiségben gyártanak Freudenthalban.

Kézműves takácsság többnyire Friedeck környékén honos, de határozottan visszaesés mutatkozik e téren, mivel az egyre jobban növekvő gyárakban biztosabb és jobb a kereset. Mindazonáltal még mindig elég számmal vannak a kézműves takácsok, kik főleg kanavászt, ágyneműt és fehérfonalat gyártanak. A Sziléziában gyártott gyapotárúkat legnagyobbrészt a belföldön adják el, még pedig többnyire Galicziában és Magyarországon, csak egy részük kerűl Amerikába.

Nem igen magas fokon áll a jutagyártás aránylag még igen fiatal iparága, mely csak a 80-as években honosúlt meg Sziléziában. Mindössze három gyár foglalkozik vele, a hol 3.168 orsón és 218 mechanikus szövőszéken dolgoznak. Az orsók nem győznek elég fonalat készíteni; így azt jórészt Angliából és Németországból kell beszerezni. A gyártmányokat csupán a belföldön adják el, a minél megjegyzendő, hogy az árú legnagyobb részben zsákokká fölszabva kerűl eladásra. Mindössze 2,274.000 méter jutaszövetet és 3,350.000 jutazsákot gyártanak.

A teljesség kedvéért még megemlítjük, hogy Odrauban, Wigstadtlban és Wagstadtban egész- és félselyem árúkat, nemkülönben félselyem bársonyszalagokat is gyártanak, a melyek többnyire honi fogyasztásra szánvák, de nem épen kis mennyiségben Németországba és Svájczba, Angliába és Amerikába is kerűlnek. A Wigstadtlban gyártott vászon- és pamutszalagok rendesen a honi piaczon kelnek el.

Nevezetesb gépgyártásról szólhatunk Troppauban, Bielitzben, Jägerndorfban, Ustroñban, a Friedeck melletti Karlshüttében, Messendorfban és Endersdorfban. Ez iparág mintegy 2.000 munkást foglalkoztat. Gyártanak gőzgépeket és gőzkazánokat, különféle munkagépeket és készülékeket, így főkép a szövőipar és papirgyártás, sör- és szeszfőzés, czukorgyárak szolgálatában álló gépeket és készülékeket, továbbá gőzmalmok és fűrészmalmok, valamint a malom- és sütőipar számára való fölszereléseket, varrógépeket, gazdasági gépeket, vas hídtartókat, stb. A sziléziai gépgyártás termékei főleg a belföldön, de részben Német-, Orosz- és Olaszországban, Bulgáriában és Romániában is kerűlnek eladásra. Oroszország felé az űzlet a magas beviteli vámok miatt mindnagyobb nehézségekbe ütközik. Ehhez járúl még Németország részéről az olcsóbb árakkal való versenyzés.

Kitűnő orgonákat is építenek Sziléziában. E hangszerek gyártásával ugyan csak egy nagyobb szabású vállalat foglalkozik Jägerndorfban, a mely szerény kezdetből emelkedett mai tekintélyes magaslatára. E gyár 1873-ban alapíttatott s ma már évenként 30-nál több orgona kerűl ki belőle. a jägerndorfi orgona- és harmonium-gyár művei Ausztria-Magyarországon kivűl Német-, Orosz-, Olasz-, Spanyol-, Norvég- és Angolországban, továbbá Romániában, Törökországban és a megszállott tartományokban kerűlnek eladásra s a külföldi gyártmányokkal bátran kiállják a versenyt.

Szilézia márvány-, gránit- és homokkő-árúi ipara igen számottevő. Márványbányái a freiwaldaui kerűlet Saubsdorf, Gross-Kunzendorf, Ober- és Nieder-Lindewiese, továbbá a weidenaui kerűlet Alt-Kaltenstein és Setzdorf községeiben vannak. A sziléziai márványt, a mely nagyobb részben szürke, csak kisebb mennyiségben fehér és kékes színű, főkép oszlopokká, díszítményekké, asztallapokká, sírkövekké és emlékekké, felírati táblákká és párkánykövekké, stb. faragják ki s nem csupán Sziléziában, hanem a monarchia legtöbb országában értékesítik. Nagyobb márványfaragó műhelyek a nevezett községeken kivűl még Troppauban, Jägerndorfban és Zuckmantelban vannak. A márványárúkból Németországba is szállítanak.

A weidenaui kerűlet terjedelmes gránittelepei kitűnő köveket szolgáltatnak, melyet közönséges és művészibb épűletek számára, valamint emlékművekké is faragnak. A kifejlett gránit egy része a belföldön kél el, a többit pedig Poroszországba viszik ki.

Homokkövet a bennischi kerületben Raase mellett és a troppauiban meg a jablunkauiban fejtenek és koczkakövekké, párkányokká és oszlopokká, malomkövekké, kivált pedig építési czélokra faragják ki. A legrégibb homokkő-bánya alighanem a Bennisch melletti raasei, a melynek már 800 esztendőnél nagyobb múltja van. Malomköveket Oderbergben is fejtenek. Itt említjük meg még a setzdorfi nagy mésztelepeket az ugyanitt virágzó négy nagy mészégető vállalattal együtt, a melyek hét körkemenczével dolgoznak. A kiégetett mésznek körűlbelűl négy ötödét Németországba szállítják. A nem régiben megnyílt lindewiese-heinersdorfi vaspálya valószinűleg fejlesztő hatással lesz a mészégető iparra s az éjszak-nyugati Sziléziában lévő mésztelepek jövedelmezőbbé tételéhez szintén hozzá fog járúlni.

Igen gazdag az ország palában, a melynek lelőhelyei a wigstadtli és bennischi fensíkon vannak. E vidék több kerületében évek hosszabb sora óta igen jövedelmező palabányák vannak, a melyekből kitűnő minőségű fedőpalát fejtenek. Különösen érdekes a budišovici palabánya, a melynek homoktól mentes palája csekély hasadó képessége miatt közönséges palatábláknak nem alkalmas, a miért is műesztergályozás útján a legkülönfélébb dísztárgyakká, tálczákká, csészékké és szelenczékké, levélnyomókká, gyertyatartókká, stb., legújabban pedig, minthogy a pala rosz villamosság-vezető, villamos készűlékek elszigetelőivé dolgozzák föl. E tárgyak feketére fényzett fából vagy fekete márványból faragottaknak látszanak. A budišovitzi palatárgyakat nagyobb részt ugyan a belföldön adják el, de egy részük külföldre is kerül.

A sziléziai közönséges agyagárúk sorában először is az építő téglák említendők. 1890-ben 98 téglaégető dolgozott a tartományban; az évi termelés 20 millió téglára tehető, a téglagyári munkások száma pedig 1.100-ra rúg. Agyagneműgyára Sziléziának kettő van, egy Hruschauban és egy Polnischleutenben, továbbá egy tűzálló-téglagyára Nieder-Rothwasserban. Ez agyagárúk mind csak a belföldön kelnek el.

A faipari ágakra térve át, mindenekelőtt megemlítjük a 256 fürészmalmot, melyek közűl 1890-ben 218 működött, még pedig 19 gőz- és 199 vízerő berendezve, összesen 2.230 lóerővel. Az évi termelés mintegy 160.000 köbméter aprózott fa, deszka, épületfa, donga, hordófenék, zsindely, stb. volt.

Az asztalosmesterséget 870 műhelyben űzik, a melyek legnagyobb részében fabútorokat készítenek, némelyikük azonban épületasztalossággal is foglalkozik. Nevezetes a tömör hajlított fából való bútorok gyártása, a melyeket a földkerekség minden tájára elszállítanak. A sziléziai hajlított fabútorok gyárainak majdnem minden európai országban, sőt a tengerentúliakban is vannak raktáraik és ügynökségeik. E sajátlagos osztrák ipar létföltételei legutóbb jóval kedvezőtlenebbé lettek, a mennyiben a külföldi verseny sokkal silányabb gyártmányaival az árakat leszorította. De még így is abban a helyzetben vannak a sziléziai bútorgyárak, hogy a külföldi czikkek versenyével bátran szembeszállhatnak és továbbra is megtartják a világ minden részében lévő piaczaikat. Ennek első sorban azon alacsony árak az okai, a melyekkel a sziléziai gyártmányok a tetemes szállítási költségek és a sok helyütt elég magas beviteli vámok mellett is leverik még az illető külföldi piaczok helyi termékeit is; de nagy része van benne továbbá annak, hogy a gyárosok szűntelen igyekszenek a fogyasztó terűletek helyi izléséhez és szükségleteihez a lehetőségig alkalmazkodni. A szállítás figyelmes pontossága, az olcsóbb tengeri útak fölhasználása, nemkülönben legalább a belföldön olcsóbb fuvardíjak kieszközlése ez iparág virágzásának az elengedhetetlen föltételei.

Sziléziában a hajlított fabútorok gyártása csak 1870 óta honos, a mikor az első ilynemű gyárat Teschenben fölállították. Ma e czikkeket három gyárban készítik, a melyek négy, összesen 195 lóerejű géppel és 3.000-nél több munkással dolgoznak. Gyártanak székeket, zsölyéket, kereveteket, hintákat, asztalokat, kerti, fényűzési, gyermek- és szalon-bútorokat. Kivitelre kivált párnázott és nem párnázott, nádfonatú, valamint préselt bőrt utánzó betétű székek, ágyak, asztalok, mosdók, stb. kerűlnek.

Ugyancsak kivitelre dolgozó faipar a faszegecsek gyártása, mely ugyan Sziléziában csak egy gyárban, de igen nagy méretekben történik. Az évi termelés ugyanis körűlbelűl 1.200 métermázsa német és amerikai faszegecsre rúg, melyek részint a belföldön fogynak el, részint azonban Német-, Orosz-, Bolgár-, Oláh- és Törökországba, Szerbiába, Kis-Ázsiába és Egyiptomba is kerűlnek.

A Wagstadtban mintegy 30 év óta honos gombgyártás, melylyel ma e helyütt több czég foglalkozik posztó-, aczél- és kődió-gombokon kivűl nadrágcsatokat és fűzőkarikákat is készít. Odrauban, a hol ez iparnak 1878 óta van telepe, csupán kőmag-gombokat gyártanak. Ez iparág, a melyben 1.200-nál jóval jött munkás dolgozik, nemcsak a honi piaczot látja el gyártmányaival, hanem sokat szállít külföldre is. Így kivált a kődiógombokat, melyek néhány csekély kivételt nem számítva, a külföldieknél sokkal jobb minőségűek, az általában kedvezőtlen vámtételek mellett is Orosz-, Franczia-, Német-, Angol-, Svéd- és Dánországba, valamint Amerikába és a Keletre is szállítják.

Kiválók a sziléziai papírgyártmányok. Nagyobb papír- és papírtáblagyárak vannak Bielitzben, Jägerndorfban, a Wigstadtl melletti Annathalban, Klein-Mohrauban, Gilschwitzben és Grätzben. A gyártás mindenféle nyomtató-, író-, csomagoló- és itatós-, valamint selyem- és szivarka-papírra és papírtáblákra terjed. A sziléziai papírgyárakban 9 papír- és 12 papírtáblagyártó gép volt működésben. Az évi termelés mintegy 36.000 métermázsára rúghat, a miből magára Bielitzre 40 százalék esik. A gyártmányok többnyire a belföldön kelnek el, habár egy kis részük külföldre, nevezetesen Német-, Angol- és Dánországba, sőt Japánba és Ausztráliába is kerűl.

Faanyagot Klein-Mohrauban, Gröditzben és Sandhübelben, cellulózét Rattimauban gyártanak 54.000 métermázsát, míg a faanyag-gyártás évi termelése 14–15 ezer métermázsára rúg. Sok helyütt e faanyag-gyártással kapcsolatos a papíripar. Cellulózét Német-, Orosz- és Olaszországba meg Éjszak-Amerikába is szállítanak.

A vegyészeti ipar Szilézia keleti felében, a hajdani tescheni kerületben van kiválóan képviselve. A legnagyobb és több mint 40 év óta fönnálló gyárak a hruschaui és a petrovitzi. Említendők még a peterswaldi és freudenthali festékgyárak, a würbenthali és a trzynieci gyárak, a hol különféle vegyészeti czikkeket, valamint a troppaui, a melyben gyógyszereket gyártanak. Gyújtószergyárak vannak Troppauban, Bielitzben, Hotzenplotzban, Barzdorfban és a Jauernig melletti Ober-Forstban. A szappan- és gyertya-gyártás egész Sziléziában el van terjedve. Az ezen iparággal foglalkozó vállalatok összes száma 46. Vegyészeti czikkeket nagyobb mennyiségben Németországba, Orosz-Lengyelországba és Romániába, gyógyszerészeti czikkeket pedig részben Svájczba és Francziaországba is visznek ki, míg a gyújtófélék a belföldön kivűl Német- és Olaszországban találnak fogyasztókra.

A mezőgazdasági iparágak sorában legelöl áll a czukor-gyártás. A répaczukor-gyártás, a melynek ipara a sziléziai mezőgazdasággal oly benső kapcsolatban áll, már mintegy 60 év óta honos e tartományban. 1836-ban állították föl Ober-Suchanban az első sziléziai répaczukor-gyárat, a mely azonban körűlbelűl 40 éves fönnállása után 1875-ben megszűntette a munkát. A répaczukor-gyártás elé eleinte nem csekély akadályok tornyosúltak. Midőn azonban a kereskedelemnek és a fogyasztó közönségnek kezdetben a répaczukortól való idegenkedése alábbhagyott: ez iparág, nevezetesen az időközben tett tetemes műszaki haladás következtében is, addig nem is sejtett magaslatra lendűlt föl és az ország legszámbavehetőbb kiviteli iparává fejlődött. Sziléziának ma kilencz nyersczukor-gyára van. A barzdorfi, chybii, freiheitaui, gross-kunzendorfi (friedecki kerület), hotzenplotzi, kathareini, skrochovitzi és staudingi gyár csupán nyersczukrot, a wawrowitzi pedig csak fehérárut gyárt. A nyersczukorgyárak termékei nagyobb részben a honi finomítókba, nevezetesen a troppauiba és a chybiibe kerűlnek. Az említett nyersczukor-gyárakban és finomítókban 1890. év végén 158 hajtógép állott, melyek összesen 2.770 lóerővel dolgoztak. A munkások száma 3.420-ra rúgott, a termelés pedig 275.650 métermázsa nyersczukrot és 21.500 métermázsa fehérárút tett. Finomított czukrot 234.700 métermázsát gyártottak. A Sziléziában gyártott czukor minősége kitűnő s nemcsak a belföldön kerűl eladásra, hanem a keleti országokba, egész Kis-Ázsiáig és Egyiptomig is elszállítják. A franczia finomítók termékeit a sziléziaiak fölűlmúlják, azonban a kelet felé való kivitel újabban az orosz czukor versenye miatt érezhetőn csökkent.

A chybii főherczegi czukorgyár főzőcsarnoka. Charlemont Húgótól

1865-ig Sziléziában csak igen gyarló berendezésű bérmalmok voltak. A gazdák gabonájukat a malomba hozván, megvárták, míg megőrlik, s az őrlésnél maguknak is segédkezniök kellett. Az őrlés közönséges homokkövekkel történt. Csak egyféle lisztet őröltek s ez is vajmi sokszor fekete és homokos volt. 1860 és 1870 közt már egyes malmokban az addigi gyapjúzacskók helyett selyemgaze-ból valókat találunk s egyébként is tetemes javítások történtek az őrlési eljárásban. Azóta e téren folytonos haladás tapasztalható. A régi zacskószekrények helyébe selyemgaze-bevonatú hengerek lépnek, a melyek segítségével sokkal szebb és izletesb lisztet lehet termelni.

A malomipar terén az 1870-től 1880-ig terjedő időközben teljes átalakúlást idézett elő a különféle kereskedelmi malmok létrejötte. Új szerkezetű gabonatisztítógépek, centrifugalis sziták, hengerszékek és emelőszerkezetek kerűltek használatba, melyek az őrleményt maguk szállítják tovább és tetemesen megkönnyítik a munkát. Az őrlendő anyagot már nem kövek közt, hanem előleges megtisztítás után a hengerszékeken morzsolják szét. Az így készűlt darákat aztán osztályozván és megtisztítván, többféle fínom lisztet őrölnek belőlük.

Ily körűlmények közt a sziléziai bérmalmok ma már nagyon is hanyatlófélen vannak. A pékek már nem őrlenek, hanem inkább készen veszik a lisztet, s a parasztgazdáknál is mind jobban szokásba jön, hogy a gabonájukat eladják s kész lisztet vásárolnak a helyébe. Sziléziának ma mintegy 650 malma, köztük több nagyobb kereskedelmi malom van, melyek lisztjüket messzebbre is elszállítják.

Sörfőzője 1890-ben 38 volt Sziléziának. Ezek közűl azonban a ma még túlnyomó többségben lévő falusiak igen gyarló fölszerelésűek és csekély mennyiségű sört gyártanak. Ellenben Troppauban, Hennersdorf-, Karwin-, Radwanitzban, Teschenben, Bielitzben és Freudenthalban nagyobb s gőzerőre berendezett sörfőzők vannak, a melyek gyártmányai igen jó hírűek.

A sziléziai sőrfözők összes termelése 300.000 hektoliterre rúgott, s e mennyiség legnagyobb részt a belföldön fogyott el. Csak egy része kerűl Németországba.

Szeszgyártással Sziléziában összesen 86 szeszfőző foglalkozott, a melyekben 79 gőzgépen (436 lóerő) kivűl 52 czefregép és 84 lepárolókészülék volt használatban. A bennök dolgozó munkások száma körűlbelűl 500 volt. Gyártottak burgonyából és gabonából 41.577 hektoliter szeszt és szörpből 27.174 hektolitert, a mi mind a belföldön kerűlt elfogyasztásra.

A troppaui, mostyi (Teschen mellett) és karwini szeszfínomítók többnyire sziléziai és galicziai s csak igen csekély részben magyar nyers szeszt dolgoznak fel. A finomított szesz, a melynek évi mennyisége 50.000 hektoliter, nagyrészt a likőr-gyárakba kerűl, a minők Sziléziában nagy számmal vannak. Köztük néhány nevezetesb vállalat is van; ilyenek a troppaui, tescheni, jägerndorfi és bielitzi gyárak. Ezek közönséges pálinkán kivűl rozsolist, likőröket, rumot és más aromás szeszeket gyártanak. A fogyasztó terület leginkább csak az Osztrák-Magyar Monarchiára szorítkozik ugyan, de azért ez iparágnak Német-, Franczia- s Oroszországgal, továbbá Bulgária és Romániával, valamint Amerikával és a Kelettel is vannak kereskedelmi összeköttetései.

Weidenauban, Zuckmantelban, Freiwaldauban és környékén a keztyűvarrást, a hotzenplotzi kerűletben a csipkeverést, Friedeck környékén a pamutszövést, Freiwaldau és Freudenthal politikai kerűleteiben pedig ezenkivűl még a vászonszövést is nagyobb háziipar gyanánt mívelik.

Az ipari czélok előmozdítására szolgálnak a troppaui, wigstadtli, odraui, wagstadti, königsbergi, jägerndorfi, hotzenplotzi, freudenthali, engelsbergi, bennischi, würbenthali, freiwaldaui, zuckmanteli, tescheni, friedecki, bielitzi és skotschaui továbbképző ipariskolák. Ezeken kivűl még számos ipari szakiskola is van Sziléziában, így a szövőipar számára: a jägerndorfi, bennischi és freudenthali cs. kir. szövészeti szakiskolák és a bielitzi takácsiskola. A faipar fejlesztésére Würbenthalban, a kosárfonáséra pedig Hillersdorfban és Oderbergben állítottak szakiskolákat. Saubsdorfban országos márványfaragó, Friedebergben pedig gránitfaragó szakiskola van.

Kereskedelmi szakiskolák vannak Troppauban (kettő is) és Teschenben. A freiwaldaui, jägerndorfi, bennischi és wagstadti ipariskoláknak is van kereskedelmi tanfolyamuk. Magasb ipari képzést nyújt a bielitzi cs. kir. állami ipariskola.

Kereskedelem és közlekedés. Sziléziának erdőkben való gazdagsága miatt igen kiterjedt a tüzelőfa-, épületfa- és bútorfa-kereskedése. A mezőgazdasági termesztményeket illetőleg mindenekelőtt a nagyobb városokban kiválóbb arányú gabonakereskedés említendő, a melyre nézve Troppau, Teschen, Bielitz, Jägerndorf és Freudenthal piaczai az árakat többé-kevésbbé szabályozó hatással vannak. Nem csekély továbbá a hüvelyes veteményekkel és egyéb terménymagvakkal való kereskedés sem. A marhakereskedés szintén nevezetesebbnek mondható.

Kiváló fontosságú a sziléziai szénkereskedés. Aránylag nagyobb nevezetességű még a gyarmat- és fűszerárúkkal való kereskedelem is. Troppau, mely Trieszten és Hamburgon át a gyarmatárúk tetemes mennyiségűt juttat még Morvaországba és Galicziába is.

Sziléziában ez idő szerint körűlbelűl 6.000 kereskedőczég van, még pedig jobbára közepes nagyságú és kisebb üzletek. A nagykereskedelem néhány, az ország nagyobb városaiban megtelepedett czég kezében van. Általában leginkább gyapjú és fonalak s egyéb különféle ipari czélokra szolgáló nyers anyagok a beviteli czikkek, míg a kivitel főkép kézmíves és gyáripari árúkra terjed s hovatovább mind örvendetesebben emelkedik.

Szilézia, e hosszan elnyúló határvidéki tartomány, melyet Németország felé magas védvámok, a belföldtől pedig részben legalább magas hegyek bástyáznak körűl, a legutóbbi időkig pedig a birodalom szívével nem kötöttek össze kiválóan alkalmas közlekedési útak sem, – e körűlmények folytán minden igyekezete mellett sem tudott kereskedelmi téren jobban előrehaladni; kivált mivel 1850-ig még a monarchián belűl is vámsorompók választották el Magyarországtól. Élénkebb lendűletre a kereskedelmi forgalom csak akkor tett szert, a midőn 1855-ben a Ferdinand császár éjszaki vasút Oderbergtől Oswiêcimig megnyílt, s főleg a mióta a schönbrunn-troppaui és dzieditz-bielitzi két szárnyvonal kiépűlt. E két szárnyvonal megnyílta következtében a tartomány székvárosa, Troppau, mely Nyugat-Szilézia irányadó kereskedelmi piacza, valamint Bielitz, Keleti-Szilézia legiparűzőbb városa, egyenes összeköttetésbe kerűlt a monarchia vasúti hálózatával, főképen pedig az osztrák birodalom fővárosával. Nem csoda tehát, ha ez időtől fogva Szilézia közgazdasági életében élénkebb fölpezsdűlés tapasztalható.

1869-ben, illetőleg 1871-ben nyíltak meg aztán a kassa-oderbergi vasút oderberg-tescheni és teschen-zsolnai vonalrészei, melyek az 1871-ben a forgalomnak átadott ostrau-friedlandi pályával együtt a hajdani tescheni kerület közgazdasági életének fejlődésére kiváló fontosságúak.

Hogy azonban az ország nyugati része se maradjon el, már 1872-ben megnyílt a Troppau, Jägerndorf, Freudenthal, Olbersdorf, stb. városokat összekötő morva-sziléziai középponti vasút, melynek utolsó, hennersdorf-ziegenhalsi vonalrészét 1875 deczember 1-én adták át a forgalomnak. E vasútakhoz 1888-ban a jóval nagyobb részében sziléziai terűleten lévő hansdorf-ziegenhalsi vonal járúlt, továbbá a Keleti-Szilézián át húzódó városi vasút. A következő évek során még több kisebb helyiérdekű vasút kerűlt forgalomba.

Így fejlődött lassanként a sziléziai vasúthálózat mai, ugyan még mindig nem teljesen kielégítő kiterjedtségéig, s csak az a kár, hogy a sziléziai vaspályák nagy része határvasút, a melyek vonzóerejű góczpontja felerészben az ország határain kivűl esik. Azóta az árú-, posta- és személyforgalom mindegyre növekszik. A sziléziai vasúthálózat sínhosszúsága 1890-ben már 427 kilométert tett. 1891 október 18-án nyílt meg a majdnem egészen sziléziai terűletre eső, 36.7 kilométer hosszúságú, Zauchtlból Odraun és Wigstadtlon át Bautschba menő vaspálya, 1892-ben pedig a troppau-bennischi helyiérdekű vasút, mely 19.66 kilométer hosszú. 1895 október 20-án ezekhez még a troppau-ratibori és végűl 1896 július 2-án a niederlindeweise-heinersdorfi helyiérdekű vasútvonal járúlt.

A sziléziai közútak állapota általában igen kielégítő. 1890-ben a tartománynak 3.600 kilométer útja volt; ebből 375 kilométer állami, 1.185 kilométer kerületi és 2.040 községi.

A posta-, távíró- és telefon-intézmények Sziléziában teljesen a kor színvonalán állanak. A posta-, és távíró-forgalmat, mely a tartományban igen tetemes, 123 postahivatal és 49 állami távíró-állomás látja el: ezek mellett még 49 vasúti távíró-állomás működik. Az állami távíró-vonalak hoszsza 692 kilométer volt. 1890-ben Sziléziában 14,868.100 levél, levelezőlap, keresztkötéses küldemény és árúminta kerűlt postára. A postán küldött hírlapok száma 1,302.300, a csomagoké és pénzesleveleké pedig 1,475.870 darabra rúgott. Állami telefon-állomások vannak jelenleg Tropau, Jägerndorf, Bielitz, Teschen és Freudenthal városokban.

A drága kocsifuvar még ma is egyik nagy gátja Szilézia némely vidékei közgazdasági fölvirúlásának. A sziléziai vasúthálózat szűntelen növekvő elágazása azonban, a melynek teljes kiépűlése igen kivánatos, mindenesetre hozzá fog járúlni a tartomány ipari és kereskedelmi élete fölpezsdítéséhez s így a közjóllét e4melkedéséhez. Kiválóan üdvös hatásúnak igérkezik e részben a Dunát az Oderával összekötő csatorna tervének megvalósítása.

Trzyniec környéke és Szilézia czímere. Bernt Rudolftól