Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Szilézia népe.

Szilézia népe.

Népi alakok a Szudetek vidékéről. Kinzel Józseftől

A lakosság testalkotása. Dúbravi Kusý Emanueltől, fordította Katona Lajos

A sziléziai herczegség, melynek 5.147 négyszögkilométernyi területe az Odera és mellékfolyói, meg a Visztula melletti síkság kivételével nyugati részén a Szudetekhez, a keletin pedig a Kárpátokhoz tartozó hegyvidék, csak 605.649 lakost számlál; mindazonáltal az osztrák birodalom fővárosát, Bécset magában foglaló Alsó-Ausztria után mindjárt a legsűrűbb népességű az osztrák tartományok közt, minthogy minden négyszögkilométerére átlag 118 lakos esik. Legsűrűbb a lakosság a saját törvényhatóságú három város, nevezetesen Troppau, Bielitz és Friedek területén, valamint a freistadti közigazgatási kerületben, a melyhez a nagy ostrau-karwini szénbánya-vidék is tartozik, továbbá Teschen városában és környékén, meg Jägerndorf kerületében.

Az ország 731 helységében (496 község) összesen 71.664 lakóház van, melyekre átlag 2 (1.89) család esik 8 (8.40) személylyel. E helységek sorában aránylag szép számú nagyobb, városias jellegű község van, a melyekben élénk ipar virágzik. Ez különben háziipar alakjában a felső-sziléziai hegyi falvakban is otthonos, minthogy a kevéssé jövedelmező földmívelés, meg baromtenyésztés mellett a lakosság nagyon rá van szorúlva. A haszonhajtóbb földmívelésnek csak a troppaui kerületben, meg Alsó-Szilézia éjszaki felében nyílik tere, a mennyiben a szénbányászat a föld kizsákmányolásának útját nem állja. A természeti föltételek a tőlük függő földmívelő foglalkozással együtt e vidékek lakosságának testalkotására is vannak némi hatással. Freistadt kerületében a szénbányászat és a vele kapcsolatos iparágak az ipari munkások nagyobb összetorlódását okozzák, a kiknek foglalkozása szintén kimutatható hatással van az itteni lakosság testi-lelki alkotására.

Szilézia összes lakosságából 228.908-ra rúg a férfiaké s 316.741-re a nőké. A nőnemű lakosságnak 27.833 lélekkel való többsége az ország minden részében meglévő jelenség ugyan, azonban mégis legszembeszökőbb Troppau és Teschen közigazgatási kerületében, s e tekintetben csak Freistadt kerülete és ezen belűl az oderbergi járás kivételes, a hol a férfiak száma 2.500-zal haladja meg a nőkét, mivel itt számos férfimunkás foglalkozik a szénbányákban és a velük kapcsolatos ipartelepeken.

Az 1890. évi népszámlálás adatai szerint évtizedünk elején Szilézia lakosságából 58.8 százalék volt kereső (15–60 év közötti), 16.9 százalék iskolaköteles (6–14 év közötti) és csak 6.66 százalék 60 éven fölűli életkorban. Míg az előbbi arányszámok megegyeznek az osztrák tartományokban átlagosaknak mondhatókkal: addig a legutóbbi valamivel alatta áll az átlagosnak, a mely 7.01 százalék. Szilézia kies bérczvidékeinek lakossága ugyanis minden testi-lelki erejét megfeszítő, kemény küzdelmet vív a létért, s így nem csoda, ha e harczban az életerő hamarább ellankad. Ezzel egyező a nemzedékeknek Sziléziában kimutatott elhalálozási rendje is, mely szerint meglehetős nagy a gyermekhalandóság az élet első öt évében, a mely korosztályra az összes haláleseteknek 48 százaléka esik; az ötödik éven túl élők azonban egész a 40. évig jókora ellenálló képességet tanúsítanak, noha innentől fölfelé aztán, kivált a férfiaknál, a halandóság ismét emelkedik.

Bármily kicsiny is azonban e tartomány, mégis tetemes különbségek mutatkoznak úgy ezen, mint egyéb alkati tekintetben Sziléziának a morva föld beékelődése által elválasztott két része, vagyis a Szudetek felső-sziléziai hegyvidéke és Alsó-Szilézia közt, a hol a lakosság testi fejlettsége az éghajlat és a talaj, a sajátszerű ipari foglalkozások, valamint a népfaji és műveltségi különbségek, mint megannyi ható körűlmény miatt kedvezőtlenebb, mint Felső-Sziléziában, a melynek területén a néprajzi és műveltségi, sőt még az ipari foglalkozástól függő körűlmények is egyöntetűbbek. Alsó-Sziléziában, nevezetesen Bielitz és Teschen kerületeiben ugyan a születések száma nagyobb, mint Felső-Sziléziában, de nagyobb a halvaszületett gyermekeké is, nemkülönben nagyobb a gyermekhalandóság is; továbbá a halandóság arányát, a mely egész Sziléziában átlag nem emelkedik évenként 1.000 lakó után 29 esetnél, magasbra, e körűlményen kivűl még a fertőző betegségek gyakoribb föllépése és nagyobb elterjedése is kedvezőtlenebbé teszi, mint a minő Felső-Sziléziában, s ezeknek a kedvezőtlenebb közegészségi állapotoknak tulajdonítandó az is, hogy a hülyék, siketnémák és őrűltek száma Bielitz és Teschen kerületeiben nagyobb, mint az ország többi részeiben, jóllehet a nevezett kerültekben sem jut 10.000 lakóra több, mint 30–45 ilyen fogyatkozásban szenvedő.

Kelet-sziléziai férfi [istebnai „goral” (hegylakó) a jablunkaui kerületből]. Kinzel Józseftől

A lakosság egészségi állapotára ily káros hatású körűlmények azonban mindeddig nem csökkentették tetemesebben annak katonai szolgálatra való alkalmas voltát, s ez kivált azóta, hogy a hadköteles kor alsó határát a 21 életévre emelték, kielégítő, a mennyiben az évenként sorozásra kerülőknek17–29 százaléka beválik. A sorozási eredmények tűzetesb vizsgálatából a katonasorba kerűlő ifjak testalkotására nézve még kitűnik, hogy a testi érettség a sziléziai férfi ifjúságnál valamivel későbben következik be, mint Ausztria délibb tartományaiban; továbbá, hogy az ország középső vidékeiről, a troppaui, jägerndorfi és freistadti kerületből, valamint Bielitzből és a környékebeli német gyarmatból nagyobb számú alkalmas ifjú kerűl ki, mint a nyugati Szudet-vidék freudenthali, jägerndorfi és freiwaldaui, mg a Kárpátok éjszaki lejtői felé eső Teschen és Bielitz keleti kerületeiből.

Habár a sorozásra kerűlő ifjak nagy többsége csupán középtermetű, azért átlag mégis minden 4–5 előállítottra esik egy-egy magas is, míg az alacsony termet miatti visszavetés ritkaság. E tekintetben Sziléziában ugyanolyanok az arányok, mint a szomszédos Morvaországban, a hová innen, vagy a honnan ide különben is átnyúlnak a különféle népfajok, melyek e szép határország birtokán osztoznak.

A sziléziai népfajok különfélesége senkit sem lephet meg, a ki figyelembe vette, hogy e tartományban Közép-Európa déli részéből az Éjszaki- és a Keleti-tenger felé vezető két ősrégi forgalmi út metszi egymást: az egyik, a mely Morvaországon keresztűl a Morva folyó ellenében haladva a Szudetek és a Beszkidek nyúlványai közt, a másik pedig, a mely Magyarországon keresztűl a Vág völgye mentén Jablunkaun át az Odera és a Visztula síkságához vezet. E természet adta útvonalak környékén világos, hogy különféle népfaji hatásoknak kell a lakosság testalkotásában is mutatkozniok, a melyekre nézve csakugyan megbízható bizonyítékokat nyerünk a népesség faji sajátságainak elemzéséből.

Általán véve három egymás mellett lakó néptörzs telepedett meg Szilézia hosszan elnyúló határvidékén.

Felső-Szilézia egész déli részét s az éjszaknyugati nagyobb felét a német, pontosabban német-frank szudeti törzs lakja, melynek embertani jellemzése már belé volt foglalva a morvaországi német lakosság leírásába. E zárt nyelvterűleten kivűl még nagyobb német nyelvszigetek vannak Troppauban és környékén, Teschenben és szomszédságában, meg Bielitz városában és vidékén, valamint más kisebb városokban, melyek összesen az egész sziléziai népesség 48 százalékára rúgnak.

Kelet-sziléziai nő a Teschen melletti Mistrzoniwitzból (mennyegzői díszben). Kinzel Józseftől

Figyelmesebb vizsgálatnál könnyen szembetűnik a Szudetek vidékén lakó zárt törzs, meg a keleti gyarmatok németjei, kivált a Teschenben és Bielitzben és környékükön lakók között lévő testalkatbeli különbség, a kik a falvakon részben még megtartották sajátszerű viseletüket is. Míg a sziléziai Szudetek hegylakói erős izomzatú és tüdejű szikár alakok, kiknek erős, izmos, gyakran kissé duzzadt nyakán jól kifejlett, hosszúkás tojásdad eleven arczú, mélázó és nyílt tekintetű, sűrű hajzatú fő nyugszik, a melynek csontozta és vonásai élesen kiemelkednek, a szájuk pedig az arczjáték izomzatának feszessége miatt kissé szögletes szabású: addig a Szilézia keleti felében lakó németek testtörzse és nyaka kecsesebb alkotású s az arczuk is ugyanazon éles vonások mellett mégis valamivel fínomabb szabást mutat, kivált a keskenyebb ajkak miatt, s egész kifejezésben éles gondolkozásra és erős itélőtehetségre vall.

Morvaország Sziláziába beékelődő éjszaki csúcsának mind a két felén, az Odera és Ostravica közti síkföldön a mezőgazdasággal és baromtenyésztéssel foglalkozó lachok, a Beszkidek lánczolatán pedig a juhászatból élő „oláhok” laknak, a kiknek cseh-szláv törzsei a tartomány népességének 22 százalékát teszik s morvaországi törzsrokonaiktól semmiben sem különböznek, miért is gyakran egyszerűen morváknak is nevezik őket. Alsó-Szilézia legnagyobb részét a lengyel néptörzshöz tartozó lakosság foglalja el, a melynek a Kárpátokban megtelepűlt része goral (hegylakó) néven ismeretes.

A síkság lengyel lakóinak testi sajátságai nem valami élesen különböznek a cseh-szláv lachokéitól. A kereken tojásdad, nem igen éles körvonalú, többnyire rövid, a nőknél gyakran csinosan fitos orrú arcz, a melyen e piszeség miatt az alsó rész nagyobbnak látszik a felsőnél, általános jellemvonása Alsó-Szilézia falusi lakosságának. A lengyel koponyaalkathoz való átmenetek, melynél a hátradomborodó homlok domború és e miatt magasnak tetsző koponyafedélbe megy át, a széles nyakszirt pedig domborodó fölszínnel hanyatlik alá, – ismert koponyamérések híján tüzetesebben nem állapíthatók meg. A mi már a goralokat illeti, kiknek erős csontozatú és feszes izomzatú testalkotása éles arczvonalaikban is elárúlja magát, általában az oláhokhoz hasonlóknak mondhatók. Peter A. tanfelügyelő és dr. Sláma Ferencz figyelemreméltó embertani értekezéseinek alapján azonban kétségtelennek látszik, hogy az alsó-sziléziai Kárpátok érdekes átmeneti vidéke közelében még másféle faji elemek is maradandó hatásúak voltak; alighanem erre mutat az „oláh” név is, valamint az, hogy egyes goral-törzsek sajátszerű jellemvonásúak, különösen elmondható ez a jablunkai goralokról, kiknek különös és a jazygekre emlékeztető jazek neve és a magyar népviselethez hasonló ünnepi ruhája is ilyenféle nyom lehet.

Ehhez járúl még, hogy ez az alsó-sziléziai vidék még ahhoz a területhez tartozik, a melyen 1880-ban az iskolás gyermekek haj-, szem- és bőrszínének följegyzése alkalmával a legtöbb (40 százalék) szürke szemű gyermek találkozott, ép úgy, mint a huczuloknál, meg más, a keleti Kárpátokban lakó törzseknél. Alsó-Sziléziában továbbá még egy sajátszerűség, a szőke hajjal járó barna szem is gyakori aránylag, míg Felső-Sziléziában az iskolás gyermekek 31.1 százalékának szürke szeme szőke hajjal járt együtt.

Egyébként úgy a tiszta szőke jelleg (szőke haj, kék szem, világos bőr) a mely az iskolás gyermekek 22.7 százalékánál mutatkozik, mint e jelleg egyes vonásai, közűlök a szőke haj Szilézia iskolás gyermekeinek 56.2 százalékánál, a világos bőr 80 százalékuknál, a világos (kék vagy szürke) szemek pedig több mint kétharmad részüknél, – valamennyi osztrák tartomány között Sziléziában a leggyakoribbak. Sziléziában a szőke jelleg az iskolás gyermekeknek csupán 18.4 százalékánál található barnát 4 százalékkal múlja fölűl. E typusok többsége lényegesen függ attól, vajjon az illető tankerületben a német vagy a szláv elem-e az elterjedtebb, mert német vidékeken a szőke, szlávokon pedig a barna fajjelleg a gyakoribb. A haj, bőr és szem színének keveredési arányai tehát nem mellőzhető útmutatók a faji sajátságok és a fajkeveredés megállapításánál. A szőke faj jellemvonásainak föltűnőn gyakori föllépte Sziléziában kétségtelen bizonyítéka tehát annak, mily erősen vannak a német vagy éjszaki faj-elemek e tartomány lakosságában képviselve.

Ezen néprajzi kérdések további fejtegetéséhez egyelőre még nincs elegendő tudományosan földolgozott anyagunk. Az éjszaki sziléziai határvidéken Jägerndorf és Troppau között ugyan történtek becses eredményű régiségtani kutatások; így kivált Buchberg és Lobenstein közt Szilézia bronzkori lakóinak egy nagy kiterjedésű temetőjét tárták föl. A nagy számmal talált hamvvedrek és kőből, csontból, bronzból készűlt használati tárgyak azonban ez idő szerint még alig tekinthetők megbízható kalaúzoknak arra, hogy segítségükkel s a képzelet szárnyain Szilézia őskorába kalandozva, világosabban lássuk annak néprajzi képét.

A németek népélete. Peter Antaltól, fordította Katona Lajos

A nép jelleme. Szilézia németsége nem egy törzsből való, hanem Németország különböző részeiből kerűlt a tartományba, a miből talán azt lehetne következtetni, hogy nincs egységes népjelleme. De a közös munka és sors, továbbá az ország, kivált az Oppa-vidék egységes földrajzi alakúlata, a mivel a népélet bizonyos zárkozottsága jár, az évszázadok során mégis valami sajátszerű sziléziai népjellemet teremtettek. Erkölcsei és életfölfogása a sziléziai embert már eleve alkalmassá teszik arra, hogy összekötő kapocs legyen az éjszaki és a déli németség között. Nem csupa józan számítás és hideg értelem, sem pedig a képzelet túlságosan nem csapong benne. A körűlmények, a melyek között él és munkál, a két szélsőség közötti középútra terelték. Honához hasonlag a sziléziai ember lelki alkata is bizonyos egyszerű és tisztes arányosságával tűnik ki. Valami nagyon szembeszökő tulajdonságai nincsenek, de az igazi tősgyökeres sziléziait mégis az a nyugodt mérséklet jellemzi, a mely nagy tevékenysége mellett is mindig sajátja. Ismeretes a békeszeretete, de jogérzete, becsületessége és állhatatossága is. Munkássága fáradhatatlan, de szerény és nem követelődző s élete sorába, melyért pedig ugyancsak megdolgozik, hamar beletörődik. S habár a hegylakó érzi a szegénységét, de e miatt sem testileg, sem lelkileg el nem csenevészik. Még a legszegényebb család is ügyel és törekszik arra, hogy gyermekeit tisztán és rendesen járassa. A szegénynek is van annyi becsvágya, hogy inkább szűkölködik, de nem alázza meg magát embertársa előtt.

Sajátszerű vonása a sziléziai németségnek az erős akarat és szívós kitartás, a mely minden újabb nehézségre csak növekszik. A legkisebb hasznot is mindjárt értékesíti s nyomban a legnagyobb serénységgel kizsákmányolja. Férfi, nő és gyermek versenyezve feszítik meg minden erejüket, hogy a földből élelmüket kicsikarják. S így dolgozik nemcsak egy nemzedék, hanem a nemzedékek egész sora a birtok javításán. E mellett aztán megtörténik, hogy a gondos háziasszony a mezei munka idején nem ér rá a legkisebb gyermekére maga felügyelni; a csecsemőt tehát nyugodtan a hűséges házi eb őrizetére bízza, míg a bölcső ringatását egyszerű gépezet segítségével a házikó előtt elfolyó hegyi patak végzi. A fukar természettel való küzdelem szerfölött élesíti az elmét a különben is gyors fölfogású, tanúlékony és tudásra szomjas sziléziai ügyesen és sokszor igazán találékonyan értékesíti szülőföldje minden kinálkozó javát. Minthogy pedig hazáját igazán a testi-lelki ereje egész megfeszítésével kellett meghódítania, nem csoda, ha teljes szívével csüng a rögön, mely e fáradságnál fogva csak annál kevesebbé lett előtte. E honfiúi kegyelet az osztrák hazafias öntudatnak is szép virágait termette. Szívesen oda adta és adja vérét s vagyonát, ha ellenségtől kell megvédenie országát és a birodalmat. A sziléziai katonák mindenha a legbátrabbak sorában voltak, mikor az uralkodó harczba szólította őket. Jóllehet azonban igen kemény munkával kell az élelmét megszereznie s csak takarékossággal javíthat valamicskét a sorsán: azért a sziléziai gazda mégsem fukar. Sőt szívesen elmulat a magához hasonlók korcsmai társaságában egy-egy pohár sör vagy pálinka mellett, s pipafüstöt eregetve, kedve telik a műveltebbek beszédének hallgatásában. Elegendő természetes esze lévén, ha épen kikezd vele valaki, száraz egykedvűséggel emberűl letorkolja az ellenfelét. S a mily ügyesen és gyorsan visszavág a korcsmában minden ingerkedő kihívásra, ép oly élesen ki tudja gúnyolni a felebarátja minden gyöngéjét, vagy néha egész községek fonákságait. A falu minden lakójának megvan a maga tréfás vagy gúnyneve, s minden helységnek szigorú birálat alá vonják az ilyen vagy olyan eljárását. E gúnyolódó hajlama mellett azonban a sziléziai alapjában jó lelkű, s e természete már a beszédéből is kitetszik.

Szokások, mondák, regék. Nyugati Sziléziában még szép számmal élnek az ősi szokások és hagyományok, míg a keleti félen már csak elszórtan találni egy s más ily régi emléket. Az effélék még leginkább az egyházi évkörhöz simúlnak. A karácsony táján gyakorlott szokások közűl a következőket említjük, a melyek egy része még a pogánykor ősi rétegeiben gyökeredzik.

Szent Miklós napja (deczember 6.) előtti este a szófogadó gyermekek a Mikulástól almát, diót s mézeskalácsot kapnak. A Mikulásnak fehér szakálla, hosszú bő ruhája, püspök-pálczája és süvege van. Rendesen szolgája, a Krampusz-féle „Ruprecht” kiséri, a ki lánczokat csörgetve ijesztgeti az apró népet. Hajdan a Mikulás szürke lovon nyargalt, a miért még ma is e szókkal köszönt be e szobába:

Ich bin der Nickel aus dem Himmel, Reit’ einen weissen Schimmel; Ich komme aus dem Himmelreich, Ich strafe die Faulen alle gleich. Wenn die Kinder nicht fleissig beten und singen, Wird ihnen die Ruth’ auf dem Rücken springen.

(Én az égi Mikulás vagyok, Fehér lovon lovagolok; Egyenest a mennyből jöttem, Hogy a lustákat megbüntessem. A ki nem imádkozik hiba nélkül, Annak a háta veréstűl kékűl.)

De még a Miklós-napnál is jobban örűlnek a gyermekek a karácsonyi kis Jézus elérkeztének. Még a szegények kunyhóiban is kigyúlnak ilyenkor a zöld fenyűgallyon a gyertyácskák, a melyek fényétől ragyog a karácsonyfán az aranyos dió meg a sok egyéb csillogó csecsebecse. Vacsora előtt a parasztgazda e napon szenteltvízzel hinti meg a szobát és istállót, hogy a házát és a gazdaságát minden balesettől megóvja. E közben a lábas jószágra is van gondja s a marháknak is ád a karácsonyi almából és mézeskalácsból, hogy a „Hauch” nevű félelmes szembetegségtől mentesek maradjanak. Ennek utána az egész háznép esti imára gyűl egybe, melyet künn, a szabad ég alatt mondanak el. kiválóan jámbor lelkek ilyenkor, azt tartják, látni szokták, mint viszik az őrangyalok ez imádságot az Úr színe elé. Azt is hiszik, hogy ebben a szent órában szállnak föl az égbe a tisztítóhelyről az e nap kiszabadúló lelkek. A ki a vacsoráig bőjtölt, az meglátja az égen az arany báránykát vagy malaczkát. Vacsora után a halszálkákat, dióhéjat s más apróbb ételmaradékot a gyümölcsfák tövéhez ássák el, hogy a következő évben dúsan teremjenek, a mi ősi germán szokás maradványa s a régi lakoma-áldozatok emléke. Jobb módú családoknál mindjárt a vacsora után történik az ajándékosztás („Einbescherung”); míg a legtöbb háznál a gyermekek csak lefekvés előtt terítik ki a kendőjüket az asztalra, s másnap reggel mindenféle hasznos vagy csak kedves dolgot lelnek benne.

A karácsonyeste további folyamán többnyire azzal mulatnak, hogy ki-ki a maga jövendőbeli sorsát tudakolja. Mint András apostol napján (november 30.), úgy ilyenkor is öntenek ólmot s a különféle szeszélyes alakokcskákból, a mikbe az öntvény tömörűl, találgatják a leányok a jövendőbelijük állását. Az eladó leányok különben egy-egy nyaláb fát is kapnak föl, s ha a felnyalábolt darabok páros számúak, akkor nem sokára férjhez mennek; vagy a baromfi ólba mennek ki s ott fölriasztják a szárnyasokat. A melyik leány a kakast rebbenti föl úgy, hogy az kukorikúl, az kis idő múlva főkötő alá kerűl. Erre az a szokásmondás, hogy:

Gåck’rt d’r Hån, Do krîghs ’n Mån; Gåck’rt a Hänn, Do krîght se känn.

(Ha a kakas szól, Férjet kap; Ha a tyúk szól, Lány marad.)

A férjhez menni nagyon kivánkozó leányok még vízzel telt tálba dióhéjra illesztett égő gyertyácskákat is úsztatnak, s azokat a maguk, meg hasonló számú ismerős legények neveire keresztelik el. Abból aztán, hogy mint közelednek egymáshoz a dióhéjak, jósolgatják, hogy ki lesz a férjük. Ha az egymással találkozó gyertyácskák lángjai egészen összeérnek, akkor nem sokára meglesz a lakodalom. Továbbá egy czipőt vagy almahéjat is dobnak maguk mögé, s ezeknek a helyzetéből találgatják, vajon a legközelebbi esztendőben férjhez mennek-e. A fácskákat, vagy két szántóföld, avagy két kert közt a sövényt is meg szokták rázogatni s e közben így szólnak: „Rainzaum, ich schüttle dich, feines lieb, ich wittre dich!” (Sövény, téged rázlak, szép szeretőm, sejdítlek!) Ha e közben valami feltűnő mutatkozik, abból a körűlményekhez képest jót vagy roszat jósolnak.

A gyertyácskák fényében ragyogó örökzöld karácsonyfa és a szívet örvendeztető ajándékok fölött pedig ott tündöklik a legcsillogóbb díszben, szoba egyik szögletébe állítva a bethlehemi „jászol”, vagyis az istállóban megszállt szent család ábrázolata. Régebben Jauernigben a templom egy mellékoltárán is állítottak ilyen jászolt. Frei-Hermersdorfban az éjféli mise alatt az evangelium után a karzaton váltakozó hangok közt elosztott pásztorénekeket adtak elő. Előbb bevárták, míg az óra éjfélt üt, erre az éjjeli őr megfújta a tülkét, majd egy angyal rázendítette a Gloria-t, s aztán a pásztorok négytől hétig váltakozó számmal zengték el a karácsonyi ének egy-egy szakát. A troppaui park mellett álló Szent Háromság-templomban ez alkalommal egy e czélra külön szerkesztett hangszeren a madarak csicsergését is utánozták, hogy az örvendetes eseményen újjongó természet hangjait is megszólaltassák.

A karácsonyesttől vízkeresztig terjedő időben némely házakhoz betér a kis Jézus, Mária, József, néhány angyal, két-három ördög, vagy a lánczokat csörgető Ruprecht kiséretében. A jó gyermekeket gyümölcscsel s egyéb adományokkal ajándékozzák meg s aztán az ismeretes karácsonyi misztériumok valamelyikét játszák el.

Húsvét előti harmadik vasárnapon Nyugat-Szilézia némely falvaiban egy póznára illesztett szalmabábut, a „Halál”-t, a helység ifjúsága ünnepi menetben s énekszóval kiviszi a faluból. A község határánál a bábut vízbe dobják, s helyébe a leányok nagy örömújjongásal egy földíszített fenyűfácskát visznek vissza a faluba. Ez az ősi tavaszünnep maradványa s annak az örömnek az emléke, melyet a természetnek a télen aratott diadala keltett a pogány hajdankor embereinek szívében. Míg e szokás már csak itt-ott él, addig jóformán általános ugyan e napon, vagyis egy héttel virágvasárnap előtt a május-ünnep megülése. Ez akként történik, hogy kis leánykák fölczifrázott fenyűfácskákkal, az újjá éledő tavasz jelképeivel, házról-házra járnak s valami kis ajándék reményében a következő dallal köszöntik a házigazdát és családját:

Klåne Feschla, klåne Feschla Schwemma ai dam Taichla; Rűte Rîsla, rűte Rîsla Waxa of dam Straichla. Waisse Lilja, waisse Lilja, Waxa of dam Schtäng’l, D’r Herr is schîn, d’r Herr is schîn, D’ Frau is wia Äng’l; Dås Tåchtala is hibsch on fain, Se trêt a saidnes Tichelain; Dås tichla lettse flîgha, ’N Raicha wattse krîgha.

(Kicsiny halak, kicsiny halak Úszkálnak a tóba’. Piros rózsa nő a bokron, Csupa piros rózsa. Fehér liljom, fehér liljom, Kertnek ékessége, Szép a gazda, szép a gazda, Angyal a felesége; A lányuk is csinos, deli, Selyemkendő illik neki; Kendőcsücske repűl, Gazdag ura kerűl.)

A fiúk ez idő tájban zsenge fűzágakból sípokat csinálnak, melyekkel a tavaszt hivogatják. A gyönge fiatal gallyacska dús nedvű kérgének a késpenge hátával való lekopogtatása közben ezt éneklik:

Fîpla Faifla, gutt g’rőta, Ai dam Schwippla hőd’s ’n Knőta; Wänn d’ m’r ni g’rottst, Schmaiss ich dich aia Gråba, Do frassa dich d’ Råba.

(Sípom, fütyűlőm, jól sikerülj, Az ágacskán görcs is kerűl. Ha nem akarsz sikerűlni, Az árokba hajítalak, Egyenek meg ott a varjak.)

A tavasz várva-várt hírmondóját, az őszszel más hazába költöző, de kikeletkor megint hűségesen vissza-visszatérő fecskét is dallal köszöntik a gyermekek, s a kedves madár csicsergéséből ez vélik kiérteni:

Als ich fortzog, fortzog, war Schoppen und Scheune voll, Als ich wiederkam, wiederkam, war alles ver–zehrt. (Mikor elmentem, elmentem, tele volt a pajta, csűr; Most, hogy visszatérek, visszatérek, üres a pajta, üres a csűr.)

A cserebogarakat is hangos szóval köszöntik. Egye-egyet elfognak közűlök, s mint valaha már a görög és római gyermekek tették, fonálra kötve szállni engedik. Vagy a kezükről elröpítve, ezt a mondókát éneklik:

Maikäfer, flieg! Der Vater ist im Krieg, Die Mutter ist im Pommerland, Pommerland ist abgebrannt.

(Cserebogár, szállj! Háborúba ment az apánk, Pomerániába az anyánk, Pomeránia leégett.)

Ép így tesznek a Katalinka-bogárral is, a melytől szép időt kérnek ezzel a versikével:

Sommerkäferchen, flieg aus! Flieg in dein schönes Haus, Lass die liebe Sonne ’raus!

(Katalinka, szállj ki! Szép házadba szállj ki, Napocskát bocsásd ki!)

A kakuk szavát is nagy figyelemmel hallgatják s e kérdést intézik hozzá:

Lieber Kukuk, sag’ mir wahr, Wie viele Jahre ich leben soll!

(Kedves kakuk, jósold meg: Hány esztendeig élek?)

Az eladó leány meg azt kérdezi tőle, hogy még hány évig marad pártában?

Számos szokás fűződik az áldott húsvéti időhöz is. Ilyenkor az egész természet új életre kel s kivált a víznek van csodálatos gyógyító ereje. A ki nagycsütörtökön, vagy nagypénteken folyóvízben mosakodik, az ment marad a szeplőtől és bőrbetegségektől. A „zöldcsütörtök” elnevezés attól az ó-német szokástól ered, hogy e napon kilenczféle friss fűből (zsázsa, bodzahajtások, csalán, stb.) főtt pépet esznek. Még vagy két évtizeddel ez előtt az odraui járás egyes helységeiben e napon zsázsát adtak a gyermekeknek enni.

A ki húsvét vasárnapján domb tetején várja be a nap fölkeltét, megláthatja a naptányér három öröm-szökellését, vagy a „húsvét-emberke” ugrásait.

A valamikor általános húsvéti mező-megkerülést, a mely hajdan lóhátas menetben történt, ma még némely helyütt nagyszombatról húsvét vasárnapjára viradó éjjel éjfélkor gyalogos körmenet pótolja. Jauernigban e körmenetben ifjak és férfiak vesznek részt. Amazok csengettyűket rázva, nyitják meg a menetet és énekelve, imádkozva követik őket a meglett emberek. A közeli erdőben lévő Szent Antal-kápolnánál, a mely ez alkalomra ünnepiesen ki van világítva, megállapodnak és imádkoznak, míg a suhanczok ez alatt künn kovás puskákat és pisztolyokat durrogtatnak. Visszatértükkor a különféle czéhek botosai várják őket a város végén, s a templomi zászlók lobogtatása közben és zenekisérettel mennek a plebánia-templomhoz, a hol az ünnep az úgy nevezett „vetés-áldó misé”-vel ér véget.

Majdnem általános szokás a húsvéti virgácsolás („Schmeckostern”). Húsvét hétfőjén kora reggel a legények, másnap meg a leányok járják be a falut édesfa-gyökérből és fűzfavesszőből font virgácscsal, s elmennek a rokonok és ismerősök házaihoz és ott az ifjabb családtagokat megvirgácsolják. A megsuprikált aztán húsvéti kalácscsal, mákos patkóval (Bâgel), hímes tojással, stb. váltja meg magát. A vesszőzés közben különféle mondókákat szavalnak; ilyen példáúl ez:

Etz komb’r zu dan lîba Ùstan, Lott dås Tächtala awing schmackùstan. Denne, denne em a Kőp, Dåss de dinkst, sis a Klîslatőp; Denne, denne em a Recka, Dåss dich ni de Berda drecka; Denne, denne em de Orma, Dåss dich lanst d’r Lait d’rborma; Denne, denne em de Hand, Dåss de Laite wân d’rkannt; Denne, denne em de Fisse, Dåss de lanst de Alda grissa.

(Most a kedves húsvétnapon Jövünk a lányt virgácsolni. Nesze, nesze a fejedre, Hogy azt higyjed, virágcsempe, Nesze, nesze a hátadra, Hogy a teher le ne nyomja; Nesze, nesze a karodra, Hogy a szegényt megsajnáljad; Nesze, nesze a kezedre, Hogy tudj tenni különbséget; Nesze, nesze a lábadra, Hogy becsüld meg a vénséget.)

A „Schmeckostern” elnevezés első része a népnél még ma is járatos „schmicken” (a. m. ostorozni, verni) szótól ered. A zöld gallyakkal való virgácsolás, azt tartják, nevelő, egészséget és épséget föntartó, termékenyítő hatással van. Épen azért kivált a leányokat szokás benne részeltetni, s ebből magyarázható az is, hogy miért veri végig ily módon e napon a jägerndorfi kerület némely helységeiben a pásztor az egész nyáját.

Pünkösd hétfőjén, de némely falvakban más húsvét hétfőjén, az a szokás, hogy a helység legmódosabb gazdái szalagokkal földíszített legszebb lovaikon körűlnyargalják a földjeiket. E közben ájtatos énekszóval kérik az ég áldását vetéseikre, egyúttal mindenféle elemi csapás távol tartásaért is esedeznek. Más hasonló szokás szerint ugyan ez időben a szomszéd falu valamelyik gazdájának a majorjáig versenyt nyargalnak, a hol aztán étellel és itallal vendéglik meg a lovasokat. Ilyen falusi lovas körmenetekből fejlődtek kétségkivül a városokban szokásos pünkösdi népünnepek, minők a király-díjlövés, madárlövés, stb., melyeket Jauernigben, Friedebergben, Freiwaldauban, Teschenben, Bielitzben és más helyeken a pünkösd hetében még ma is megtartanak.

A nyári napfordúlat ősi pogány ünnepének nevezetes maradványa a „Szent Iván tüze”. Szent Iván napjának (június 24.) az előestéjén, a mely a nyári napfordúlat ideje tájára esik, a hegytetőkön tüzeket gyújtanak, még pedig jókora máglyákat, a melyek órákig lobognak. Felnőtt ifjak körben állnak e máglyák körűl és szurokba mártott seprűiket, a melyeket az egész éven át e czélra gyűjtögettek, a lángokon meggyújtva, tűzkarikákat csóválnak velük, s aztán a seprűket a levegőbe felhajítva, estükben ügyesen elkapják. A megmaradt seprű-csutakokat a lenföldekbe dugják e szóval: „Len, nőjj magasra!”

Ez időhöz is több babona fűződik. Férjhez kivánkozó leányok Szent Iván előtti este kakukfűből koszorút, annyi évig maradnak még pártában. Megholt gyermek anyja Szent János napja előtt nem eszik epret, hogy a gyermeke fönn az égben Szent Jánossal eprészni mehessen. Ez a szép hiedelem, mely az ártatlan gyermekeknek az égben Szent János, vagy még inkább a Boldogságos Szűz felügyelete alatt való eperszedésére vonatkozik, szintén pogány-kori eredetű s aligha nem Bertha istennő tiszteletének az emléke.

A mezőgazdaságra vonatkozó szokásoknak Sziléziában élő nagyobb számából a következőket említjük: Ha a szél nagyon erősen fúja a gabonát, úgy, hogy ártani látszik neki, azt mondják: „A farkas szágúld a gabonán keresztűl.” A „farkas” („Kornwolf”) a gabonának ártó valami démon, mely a kalászokat meddőkké teszi. Ez gabonarontó démon azonban idővel e szerepétől különváltan is élt a néphitben és népszokásban, sőt egy gyermekjáték alakjává is lett. Az ősrégi játék a következő: A gyermekek egyike a pásztor, a többiek a bárányok; egy más gyermek pedig valami rejtekhelyen leselkedik, s ez a farkas. A pásztor bizonyos távolságban állva, így szól:

Báránykáim, báránykáim, jertek be! Bárányok: Nem megyünk. Pásztor: Miért nem? Bárányok: Farkas áll künn. Pásztor: Hol van? Bárányok: A bokor mögött. Pásztor: Mit eszik? Bárányok: Zöld füvet. Pásztor: Mit iszik? Bárányok: Libabort. Pásztor: Báránykáim, báránykáim, jertek be hamar!

Erre a bárányok engednek a pásztor hivogató szavának, a farkas pedig előront s egyet el igyekszik közűlök fogni. Azután az elfogott lesz a farkas.

Az itt következő szokás az aratóünneppel kapcsolatos. Mikor az aratás be van takarítva a pajtába, nagyobb gazdaságokon az aratók és egyéb munkások az utolsó, az ú. n. „nagy” és kiválóan dús magú kéve kalászaiból koszorút kötnek. Ezt a szalagokkal s búzavirággal, pipacscsal, konkolylyal és szarkalábbal, stb. díszített koszorút a legifjabb munkásnő, vagy a legidősb munkás azzal a kivánsággal nyújtja át a gazdának, hogy az aratás jól fizessen és a jövő esztendei termés is jól legyen. A legközelebbi vasárnapok valamelyikén a gazda a cselédségnek szabad ég alatt mulatságot rendez, a melynek alkalmával a szérűn is tánczolnak. A jauernigi kerűletben a „tyúkkaparó” (Hühnerscharre) a kedvelt táncz, a melyben a tánczolók a tyúkok kapargálását utánozzák a lábukkal. Kisebb gazdaságokban is megvendéglik a munkásokat arató-uzsonnával, a mely kalácsból, kávéból, sörből és pálinkából áll. Kevésbbé módos gazdáknál az aratási kalácscsal is beérik, melyet az utolsó szekér gabona beszállításakor osztanak ki a cselédség között.

Az aratás befejeztével van a búza-menyasszony ünnepe. A falu cselédnépe közűl egy szolgalegény, meg egy szolgáló leány menyasszonyi és vőlegényi díszbe öltözik. Délutáni öt óra tájban az egész „lakodalmas” menet zeneszóval a korcsmába vonúl. Egy ökörfogatú lajtorjás szekéren, a mely kalászokkal és virágkoszorúkkal van fölékesítve, viszik a menyasszony kelengyéjét. A vőlegény s a menyasszony lóháton követik e szekeret, s a cselédség menete követi őket. A korcsmában aztán víg tánczmulatság fejezi be az ünnepet.

Az említett, valamint a többi ünnepek is lakomákkal kapcsolatosak, a melyeken az évszakhoz illő, vagy ősi pogány szokásokra emlékeztető ételeket esznek. Márton napján pl. a jobb módú gazda asztalára mindenütt libapecsenye kerűl. A karácsonyesti eledelek közé tartozik a petrezselymes vagy szilvás leves, a darakása, fonott kalács, méz, dió és alma. Farsangkor zsírban kisütött fánk, húsvétkor pedig kerek sárga kalács járja. Mindezek azon áldozati étkek elhalványúlt emlékei, melyeket valaha az ősi istenségeknek mutattak be. De egy évszakban sem lakmározik a módosabb gazda oly dúsan, mint a templomi búcsú alkalmával. Ekkor reggelire és uzsonnára jó kávét s kalácsot, ebédre pedig okvetetlenűl metéltes levest tálalnak föl, mely után gyakran ötféle húsétel is következik; még pedig: főtt marhahús torma-mártással, savanyú káposzta kolbászszal, sertéspecsenye káposztasalátával, liba-, kappan- vagy kacsa-pecsenye almapéppel. Boros, sörös és pálinkás poharak vegyest állnak az asztalon, s a szíves házigazda szorgalmasan töltögeti őket, nem fáradva bele vendégeinek únszoló kinálgatásába.

Az ősgermán pogányság számos emléke él még a nép mondáiban és regéiben. Ilyenek példái az alább következők.

Mikor Krisztus urunk még a földön járt, egyszer Szent Péterrel egy parasztházhoz tért be. Ott azt látta, hogy a gazdasszony nagyon pazarúl bánik a kenyérrel és a liszttel. Mikor e miatt megkorholta, azt mondta rá az asszony, hogy hiszen úgy is bőven terem a gabona. Az Úr ezen megboszankodva hagyta el a házat s Péterrel a közeli földek felé tartott. Ott a gabnaszárat, a melyről a nép azt tartja, hogy valamikor végig kalászokkal volt tele, épen a tövénél megfogta s elkezdte róla a magvakat lefosztani. Szent Péter is megfogta a szárat s az Urat gátolni akarta haragja kitöltésében. Az Üdvözítő azonban mindig fölebb tolta az apostol kezét, úgy, hogy utóbb ennek már csak a szár legfelső vége maradt a markában. Ekkor a szánakozó szent térdre esett s könyörgött, hogy legalább ezt a csekélységet hagyja meg az Úr az emberek számára, hogy éhen ne veszszenek. Végre az Úr mégis csak megkönyörűlt, s azóta a kalász csak maroknyi hosszú. Ez elbeszélésnek épen nem bibliai színezete, valamint az a körűlmény, hogy Krisztust ez útjában csak Szent Péter kiséri s nem az összes tanítványok, mint az evangéliumi elbeszélésekben, arra a következtetésre jogosít, hogy e monda alighanem régibb eredetű a kereszténységnek a németek közötti elterjedésénél. Krisztus és Szent Péter itt Wodan és Donar, a germánok fő istenségei helyébe léptek, a kik a pogány hit szerint a mezőket és szántóföldeket bejárták.

A rémvadászról szóló mondában, ki a kisértetek hadának élén nyargal, szintén a pogány ősvallás szél- és vihar-istenségének, az égi hadak vezérének emléke él. Holdvilágos téli estéken Lindewiesenél, Wilhelmsdorf- és Thomasdorfnál egy nagy árnyalakot látni több kisebb előtt, a mint ostorpattogás, vadászkürt-szó és kutyaugatás közben az erdőn és a levegőn átrobog. Ez a rémvadász és éjjeli vadászkisérete. A tschirmi pagonyban is vadászgatott. Este tíz óra után szokott a falkája a levegőn át nagy üvöltéssel és csaholással szágúldani. A szörnyű hajsza éjfélig vagy egy óráig tartott, ekkor aztán megint elcsendesűlt minden. A ki az útjába kerűlt, csak úgy menekülhetett előle, ha fekete gyopár vagy galagonya volt nála, avagy ha keresztútra futott.

A vihar istenéről egy másik monda a következő: A wildschützi és siebenhubeni földek határán évekkel ez előtt advent idején kisértett a rémvadász. Senkisem mert ez időtájt a mezőkre kimenni. Mikor egyszer megint háborgott a szokott helyén, egy szolgálóleány, nem hallgatva a házbeliek intésére, kiment és a házi komondort a lánczáról eloldva, rá úszította a rémvadászra, aztán pedig szépen visszatért a fonóba. Kevés vártatra egy darab hús repűlt be az ablakon és e szók hallatszottak: „Hoste helfa trân” (Ha segítettél vadászni, vinni is segíthetsz). A házigazda ki akarta dobni a húsdarabot, de az összes háznépével együtt se bírták fölemelni. Csak a midőn a háza mellett egy keresztet állítottak föl, sikerűlt a húst eltávolítani. A rémvadász, a ki Wodan helyébe lépett, keresztény fölfogás szerint nem más, mint az ördög, ki a kínszenvedő szegény lelkeket hajszolja. Az ilyen üldözött árva lélek a néphit szerint olyan fának a törzsén lelhet menedékre, a melyet levágásakor három kereszttel jelöltek meg; valamint az olyan lenföldön is, a melyen cziczkóró terem. A Gesenke vidékének legsajátszerűbb mondai alakja azonban a Moosebruch-pásztor vagy tópásztor (Sinhirt). Legszívesebben a Reihwiesen melletti Moosebruch-tavak környékén tartózkodik s hol jó, hol gonosz szellemként mutatkozik, hasonlón az Óriás-hegység Rübezahljához. „Hohohó!”, vagy „Dohâr, dohâr! (Ide, ide!) kiáltásával megrémít mindenkit, a ki a Moosebruch mocsara felé közelít. Rendesen ostor van a kezében, vászon gatyát és inget visel, néha pedig vászon zekét és kenyeres tarisznyát az oldalán, de mindenféle más alakot is szeret ölteni. Számos monda él róla és lakóhelyéről, a Moosebruch morotváiról, a nép ajkán. A nagy tóban állítólag temérdek kincs van elmerűlve, az óriások elsülyedt városának (Hunstadt) drágaságai és kincsei.

Egyszer egy nyalka lovag érkezett a Moosebruch környékére s egy munkástól megkérdvén a tó hollétét, azt mondta neki, hogy fogja meg egy ideig a szürkéjét. Ő majd lemerűl – mondá – a tóba, s ha egy óra múlva fehér hab bukkan föl a víz színére, akkor nagy kincset fog onnan fölhozni, ha ellenben piros, akkor csak tartsa meg a lovat magának s vissza se nézve, nyargaljon el. Mikor a nap delelőre hágott, fehér hab jelent meg a víz tükrén s az idegen kimerűlten bukkant föl, lovára pattant s miután kalauzának a szívességét megköszönte és egy kis zacskót adott neki jutalmúl, elvágtatott. Minthogy azonban a munkásember csak borsó alakú golyócskákat talált az erszényben, elhajította. Pár héttel utóbb az idegen megint megjelent s visszakövetelte az erszényt, melyet csak hosszas keresés után találtak meg, s ekkor nagy pénzösszeget adott érte cserébe.

A tópásztor, ki hol igen szegényesen, hol meg daliás lovasként jelenik meg, a Moosebruch kincseinek ura és osztogatója, s így az ő róla szóló monda is a Wodanra vonatkozó hiedelemmel áll összefüggésben. Az imént említett szürke ló a Wodan szürkéje; az istenség dárdája pedig a Sinhirt botjává vagy ostorává alakúlt át.

Kiválóan kedveli a sziléziai nép az olyan mondákat, a melyek elrejtett kincsekről s ilyek fölleléséről szólnak. Bizonyos napokon, így virágvasárnap, nagypénteken, húsvét vasárnapján ott, a hol kincs rejlik, megnyílik a föld s kékes lángok csapnak ki belőle. A kincsek többnyire düledező várromok között, pinczékben, hegyek gyomrában és barlangokban vannak elrejtve. Nyomukra vezet a zárnyitó fű, a kutató vessző és a futó golyó; őreik ördögök, tüzet fúvó bikák, fekete kutyák, kígyók, sárkányok és más ördöngős állatok; eleinte rendesen valami értéktelen dolog alakjában kerűlnek az ember szeme elé, pl. szén, hamu, borsó s más efféle gyanánt. Kincsásásnál egy kukkot se szabad szólni, a mely föltétel megszegése sokszor az egész vállalat sikertelenségének az oka. Kincsásó mondák fűződnek Reichenstein, Kaltenstein, Edelstein, Wigstein várromjaihoz, a Hennersdorf melletti Hausberghez, a Jägerndorf melletti Schellenburghoz, az Odrau melletti Milchberghez, a Wischkowitz melletti erdő egy helyéhez, a polnischostraui kastélyhoz s még más helyekhez. E mondák is Wodanra, a kincsek adójára vonatkoznak.

A Reihwiesen melletti Moosebruch tópásztora. Kutzer Bernát szoborműve. Siegl Károlytól

Sem szeri, sem száma a nép ajkán az ördögökről való mondáknak, a melyek hajdani isteni tiszteleti helyekhez, ma ördög-sziklákhoz fűződnek. Ilyeneket meséltek még a hatvanas években a weidenaui vásártéren állott, utóbb azonban az ottani városház építésekor befalazott Buttersteinról, helyesebben Buttsteinról vagyis manó-kőről; továbbá az Ottendorf melletti, a Troppau környéki ördög-sziklákról, a Karlsbrunn melletti Hinewiedersteinról, stb. A johannesbergi várkastély kápolnájának siránkozó hangú harangocskája szavából a nép a vár egykori kapitányának, Thümblingnek a hangját véli kihallani, a ki a monda szerint kétségbeesésében az ördögnek adta el a lelkét, s kit a gonoszszal kötött szerződésének lejárta után el is vitt a pokol fejedelme és testét a kastély falán zúzta össze.

Mondabeli nőalakok, mint Holle néni, a fehér nő, stb., szintén szerepelnek az ősi vallás emlékeit még híven őrző néphagyományban. Holle néni Holdának, a szerelem és a termékenység szelíd, kegyes istennőjének, a családi élet oltalmazójának s így a fonás pártolójának a mása. Kivált karácsony táján néz szorgoskodva utána, vajon serényen fontak-e a gazdasszonyok; s a szorgalmasokat megjutalmazza, a rösteket ellenben megbünteti. Különben kisérteties, hosszú fehér ruhába öltözött, de szép alakja, mikor haragjában büntetni megy, ijesztően rúttá változik. Akkoriban, a mikor még téli időben a fonás volt a falusiak fő foglalkozása, a nem elég szorgalmasan fonó gyermekeket azzal ijesztgették, hogy majd elviszi őket a „Spillenholle” (Spillendrulle, Spillenmarthe, Spillenlutsche); a fenyegetést versben így mondták:

Spennt, Kendala, spennt, De Spellenlutsche kömmt, Se guckt zu ålla Lächlan rai, Ebs Strânla watt bâle fertigh sain.

(Fonjatok, gyerekek, fonjatok, Az Orsós Lucza jő hozzátok, Minden lyukon bekukucskál, Vajon kész-e már a fonál.)

A Niederwalde melletti Hutungban volt az Orsós Lucza köve (Spillenlutschenstein), a melyből éjszakának idején hét világosság támadt. Ide vitte a Spillenholle a lusta gyermekeket. Wigstadtl környékén a fonásban renyhe cselédeket és gyermekeket a Satsem-Zsuzival, más helységekben meg Satsich-kandúrral ijesztgetik. (Satsem, Satsich a fonásra föladott munkarész.)

Reichenstein, Lobenstein, Wachstein várromjaihoz, Domsdorf, Schwarzwasser kastélyaihoz s még másokhoz, valamint az Odrau melletti Milchberghez, az Arnoldsdorf melletti Wilschgrundhoz, stb. a fehér asszony mondája fűződik, a ki időről-időre meg-megjelenik s a megváltását keresi. E mondák ősi magva nem más, mint a felhő-hegybe zárt égi felhő-asszony kiszabadúlásának mythosa.

Szereti hallgatni a nép a hegyi, erdei és vízi szellemekről, törpékről, tűzi- és vízi-emberekről szóló mondákat is. A bányarémek vagy szürkeemberkék rendesen hosszú, hamuszínű kabátot, széles karimájú és szintén hamuszínű kabátot, széles karimájú és szintén hamuszínű kalapot, de néha pompás ruhát is viselnek. Arczukról hosszú zöldes szakáll függ le. Az embereket nehéz helyzetökben megsegítik; csak akkor válnak az ember ellenségeivé, ha törpeségükért gúnyolják őket. Otthon a legidősbnek a kormánya alatt élnek.

A nagy Seenteich, a „tópásztor” mondájának színtere. Russ Róberttől

Valamivel nagyobbak ezeknél a Fenes- vagy Venus-emberkék, kik szintén régi isteni helyeken, hegyekben és barlangokban, dombokon és sziklákon laknak. A környék népén, kivált a pásztorokon szorúlt helyzetükben és veszedelem esetén szívesen segítenek, de munkájukban is támogatják őket. A Pitarn melletti Fenesstein, a Messendorf melletti Fenes-barlang és a Schwarzwasser melletti Fenesstein is ő róluk kapta a nevét, minthogy a nép hagyománya szerint ezeken a helyeken laknak.

Úgy a bányarémek, mint a Fenes-emberkék s a törpék egyáltalán láthatatlanná tevő ködsüveget viselnek. Erről is szól egy monda. Egyszer egy favágó megszomjazván, a közeli erdei forrásból ivott. Ekkor egy Fenes-emberke lépett hozzá s egy ital vizet kért tőle. A favágó szívesen adott neki. Erre az emberke így szólt: „Mivel jutalmazzalak meg e tettedért? Tudod mit, jőjj velem a pomsdorfi lakodalomba!” „Ugyan mit mondanának az odavaló emberek”, – válaszolá a favágó, – „ha közéjük egészen idegen létemre beállítanék?” Az emberke erre megnyugtatta: „Az már az én gondom, nesze, itt ez a süveg, a melylyel látatlanná lehetsz; de jól vigyázz, hogy valamikép el ne nevesd magad, ha ott leszünk, mert különben megjárhatnád”. ezzel elmentek együtt a lakodalom helyére s ott ködsüvegükben mind a ketten oda álltak a szobaajtó mellé. Valahányszor valami ételt vittek el előttük, belemarkoltak és ettek belőle. Mikor a fölszolgálók már többször üres tálakat tettek az asztalra s a lakodalmas vendégek ezen csodálkozni kezdtek, a favágó hangos kaczagásra fakadt. Abban a pillanatban lekapta a törpe a fejéről a süveget, s az ekként láthatóvá lett és tetten ért étektolvajt a vendégek jól eldöngették.

Kútakban, folyókban és tavakban víziemberek laknak egész családostúl. A néphit az égből letaszított angyalok ivadékainak tartja őket, a kik a pokol helyett a vizekbe buktak. Az embereknél valamivel kisebbek, s a ruháikon körűlbelűl három újjnyi széles nedves szegély van. A legidősebbjük zöld fenekén lévő lakásaik tágasak és szépek s gyönyörű kertekkel vannak körűlvéve. A közeli falvakkal annyiban közlekednek, hogy onnan szerzik be az élelmüket. A falusiaknak mulatságain is gyakran részt vesznek.

A tűzember a nép hite szerint afféle manó, a kinek emberformája van s az arcza fekete, a szemei pedig tüzesek. Néha csontvázként jelenik meg s a belsejében tűz ég. A tűzemberek igen gyorsan járnak; pár óra alatt nagy határköveket mozdítottak ki a helyükből s most ezért bűnhődve bolyganak és megváltásukért esengenek. A gonosz embereket álútakra és mocsarakba csalogatják; a jóknak ellenben megbízható kalaúzai. Egy ájtatos „Miatyánk”, melyet az ember utánuk menve mond, vagy egy „Isten fizesse meg” a tett szolgálat után megválthatja őket.

Nagyon elterjedt az országban az embert álmában fojtogató lidérczről való monda is; nemkülönben a magtárakban, istállókban és pajtákban tartózkodó lidércztyúkok, a levegőn át szárnyas tűzkígyókként repűlő sárkányok, baziliszkusok (félig kígyó, félig kakas alakú és gyilkoló tüzes tekintetű szörnyetegek), valamint a varázslatos hegyekről való mondák, minők pl. a Gurschdorf melletti Gigerberg, a melyben sárkány lakik, meg a Battelsdorf melletti Lindberg.

Népdal és népies színjáték. A hol a nép lelke oly változatos mondákban és szokásokban nyilatkozik, ott természetesen az érzés legbensőbb kifejezője, a dal, valamint az életet tükröző színjáték sem hiányozhatik. S valóban mind a kettő szépen virágzik is Sziléziában. A törzshazából ide kerűlve nem egy szép virágszál tenyészik itt, a melyhez időről-időre egy-egy sziléziai termésű új hajtás is járúl. A katona hangos dalolással rövidíti hosszú útjai fáradalmait; dalol a munkás is a gyárban és műhelyében. Még csengőbben és vidámabban hangzik a dal a mezei munka, meg a rokka mellett. S az mindig jó jel, ha a nép nehéz dolga közben és sokszor igen nyomasztó körűlményei közt is dalolással könnyít a terhén.

Általán véve a sziléziai dalok komoly, néha egészen a mélabúig fokozódó bánatos hangúlatúak, habár a humoros és vidám természetűek sem épen hiányzanak közűlök. Sajátszerűen sziléziai, nevezetesen az Oppa-vidéket jellemző dal aránylag kevés akad. Az itt honos dalok nagy részével ugyanis, a mi különben egészen természetes, a többi német tartományokban, kivált pedig a határos Porosz-Szilézia németek lakta vidékein is találkozunk. Sziléziai és az egész országban ma is mindenfelé hallható a „Zippelpelz”-nóta, a melyet menuet-rhythmusa a múlt század második feléből eredőnek vall. A bunda különben, a melyről e nótában szó van, olyan nagy dolog s annyira boldoggá teszi a tulajdonosát, hogy az ismeretes „sziléziai paraszt-mennyország”-ban a kalács, mazsola, czukorbáb, stb. drága jó holmik mellett foglal helyet.

Alakra és tartalomra nézve sziléziaiak a tehénpásztoroktól némely vidékeken hallható váltakozó dalok is. Ilyen az is, mely Szent Mihály napját, a tehénpásztor boldogabb évszakának a kezdetét (szeptember 29.) emlegeti:

Hohő, hohő! Meichêl is dő, Meichêl is f’rîb’r Do hitt m’r bountîb’r, Bountîb’r, bountaus, Ai Rîbe, ai Kraut, Ai Grumm’t, ai Grâs, Wâs îs m’r au dâs? Ir Pau’rn, kummt raus, Ich hitt d’ ganze Wîs aus. Ån dâr mich wied präsche, Dan wâr ich schun jäche, Ån dar mich wied joen, Dan wâr ich f’rkloen, Hohő, hohő!

(Hahó, hahó! Mihály-nap a jó, Mihály-nap elmúlt, Mehet a marha Cselőre, hajszra; Répába, káposztába, Sarjúba, szénába, Mit bánom én? Parasztok, jertek, Tele hajtom az egész rétet, És a ki belém köt, Azt majd megtanítom, A ki rám támad, Azt majd bepanaszlom. Hahó, hahó!

Ha két pásztor olyan közel jut egymáshoz, hogy az egymás szavát megérthetik, ilyenféle feleselésbe kezdenek:

A. Blîmla, gâl, Blîmla, gâl, Kumm a Bessla zűn m’r hâr. Blîmla rűt, blîmla rűt, Maine Kîla gîn hait går zu gutt.

B. In lålålå lunna, Ich kån hait ni zű d’r kumma, Ich hå gar schtolze Kîlain, Muss ålle Zaita baina blain. In lålålå lunna!

(A. sárga virág, sárga virág, jer kissé ide hozzám. Piros virág, piros virág, az én tehénkéim ma nagyon szépen járnak.

B. I. 1. 1., nem mehetek ma hozzád, nagyon kényesek a tehénkéim, mindig mellettük kell lennem. I. 1. 1.)

Az Oppa-vidékről való a „Lindewieseni faáru-kereskedő” nótája, melyben a faipar apróbb gyártmányaival házaló árús kimerítő bőbeszédűséggel sorolja el czikkeit.

Népies gyermekdalokban és gyermek-imádságokban sincs hiány. Számos bölcsődal is van, a melyekben az anya áhítatot érzülete már jóeleve föl igyekszik éleszteni a gyermek lelkében szunnyadó isteni szikrát. A jauernigi kerületben még ma is szokásos az itt következő gyermek-imádság:

Haite wîl ich schloffa gîn, Ferza Äng’l sella bainm’r schtîn: Zwêne zur Rächta, Zwêne zur Lenka, Zwêne zun Fissa, Zwêne zun Haipta, Zwêne, di mich däcka, Zwêne, di mich wäcka, Zwêne, di m’r zaigha a hűcha Schtaig Ai då êwighe Himm’lraich. Amen.

(Már én bizony alhatnám, Tizennégy angyal vigyázzon rám: Kettő jobbra, Kettő balra, Kettő lábtól, Kettő fejtől, Kettő takarjon, Kettő viraszszon, Kettő mutassa az útat Föl az örök égbe. Amen.)

Ez az esti imádság egész Ausztriában és Németországban, sőt messze azon túl is el van terjedve, habár tájszólási eltérésekkel s kiszínezésében is nem egy változtatással. Legrégibb hiteles följegyzése Agricola Jánostól va (1492–1566), a ki közmondásai közt a „Gott gebe Euch eine gute Nacht, einen fröhlichen Morgen gebe uns Gott!” (Adjon Isten kendteknek jó éjszakát, nekünk pedig adjon az Isten boldog fölviradást!) köszöntés magyarázata közben említi ezt a gyermek-imádságot.

Már a szokások leírásánál is említettük, hogy drámai szerkezetű karácsonyi-játékok és Bethlehemek is vannak Sziléziában. Vannak azonban ugyanitt teljesen kifejlett szerkezetű vallásos tárgyú népdrámák is, melyek közűl a legtökéletesebbek egyike az obergrundi karácsonyi-játék. Az egész népet irodalomban is kevés olyan vallási népies színmű lehet, a mely népies természetének teljes tisztasága mellett annyi kitűnően szerkesztett jelenettel, oly költői tartalommal és tőrűl metszett humorral dicsekedhetnék, mint ez. Egy kézírata a Zuckmantel melletti Althackelsberg aljánál lévő Obergrundból, egy keskeny völgy mélyébe beékelt falucskából kerűlt elő, a hol csupa földhöz ragadt bányamunkás és szegény parasztember lakik. A kézírat nyelve a darabot a XVI. századból eredőnek mutatja. Századunk első évtizedeiben még e darabot karácsony táján az obergrundi egész lakosság előtt a község egyes tagjai több izben eljátszották. Nyelve részben tájszólási és a próza verssel váltakozik benne. Az egész darab 13 jelenetre oszlik. A zenekari előjáték és egy angyal előhangja után az első jelenet a világ teremtésével kezdődik; e szintén zenekiséretű jelenet után a másodikban az első emberpár megkisértése és bűnbeesése, a harmadikban pedig a paradicsomból való kiűzetése következik. Lucifer most Ádámot a Teremtő elé vezeti s azt kivánja az Úrtól, hogy az első emberpárt összes utódaival együtt ép úgy örökre elkárhoztassa, mint őt. Az Igazságosság örök büntetést kér rájuk, az Irgalom ellenben csak múlót, végűl pedig azt, hogy Isten az ő végtelen szeretetével öltsön magára emberi természetet és ebben váltsa meg az embert örök büntetésétől. Ekkor Isten arra határozza el magát, hogy az első embereket ugyan kiűzi az édenből s hogy vétkességüket az eredendő bűn alakjában utódaik is örököljék, de hogy az Irgalom javasolta módon a fia majd megváltsa őket. A további jelenetek Jézus megtestesűlését adják elő. A jelenetek szerkezete ugyan egyszerű, de erősen kidomborodik bennük a genre-szerű elem is. A természetes színekkel jellemzett pásztorok példáúl a nép tájszólásában beszélnek, s habár a szent jászol előtt irodalmi felnémet nyelven erőlködnek szólani, néha itt is vissza-visszaesnek természetesebb beszédmódjukban; így, mikor a köményes túró igazi sziléziai ajándékával kedveskednek az isteni kisdednek. A darab nem azzal végződik, a mivel más karácsonyi játékok, hogy t. i. Mathuzsálem a Halállal találkozván, csöndesen kimúlik, hanem a gyermekgyilkos Heródes kerűl össze benne a Halállal, a ki az ádáz zsarnokot „lelövi”. E jelenet már a Heródes- vagy Háromkirály-játékokhoz hasonlít, a melyek a vízkereszt ünnepe után valának szokásosak.

Valamint német földön egyáltalában karácsonyi és húsvéti színjátékokra ágaztak ketté a mysteriumok: úgy Sziléziában is vannak passió-játékok is a karácsonyiak mellett. Húsvét hetének valamelyik napján a XVIII. század második felében még rendesen, s a jelen század elején is előadták még néha Zuckmantelben az itteni és az obergrundi lakosok a Krisztus kínszenvedését azon a módon, mint Oberammergauban. A színielőadást a zuckmanteli plebánia-templomban mise előzte meg, mely után a játék csak a keresztrefeszítésig következett; mert ezt már a város közelében lévő Rókus-hegyen adták elő, a hová a nép szent énekek zengedezése közben kisérte ki a Krisztus kínszenvedési útját ábrázoló menetet. E darab előadásában 92 személy vett részt s az egész 14 jelenetre tagozódott. A 2.484 versből álló szöveg fönmaradt alakjában nyelvének és verselésének tanúsága szerint a XVII. század első évtizedeiből, vagy a közepe tájáról való lehet; de föltehető, hogy régibb darab átdolgozása. Hogy ez a későbbi átdolgozás sziléziai földön termett, arra vallanak a kenőcsárússal való jelenet és a tősgyökeres sziléziai tájszólásban írt többi részletek.

A Krisztus kínszenvedésének ezen előadásához fűződik e tájéknak egy hagyományos szokása. Ugyanis, hogy a Megváltó szenvedéseiben a jámbor nép is részt vegyen, hajdan Zuckmantelben és környékén a férfiak Krisztus kínszenvedéseinek az eszközeit, vagy a Jézus nevét a mellükre, vagy a jobb felső karjukra tetoválták, úgy, hogy a bőrüket gombostűkkel megszurkálva, czinóberrel és csersavval kenték be. De még evvel sem érvén be, a nép az önostorozók módjára a legfájdalmasabb sanyargatással illette a testét, s ez időtájban körmenetben vonúlt a Rókus-templomban fölállított szent sírhoz, a mely még ma is e helyütt van.

Népies építkezés. Nyugati Sziléziában egy részt a népesség sűrűsége, más részt a földalakúlat és a völgyek szabása okozza, hogy a helységek szorosan egymás mellé sorakoznak s a vándor gyakran mérföldeket jár be a nélkűl, hogy a házaknak majdnem szakadatlan sora útjában kisérni megszűnnék. Ilyenek pl. a Jägerndorftól Hermannsstadtig, Niklasdorftól Waldenburgig, Weidenautól Gurschdorfig és Steingrundig terjedő összeérő faluknak az országútat kétfelől szegélyező házsorai. Mindazonáltal csak ritkán találkozik két szorosan egymás mellé épűlt ház. Ellenben magukban álló elszórt kunyhók meg csak a magasb hegységben láthatók.

Parasztház és gazdasági udvar (frank módú építkezés) Freiwaldau melletti Böhmischdorfban. Charlemont Húgótól

Jóllehet napjainkban a kedvezőbb fekvésű falvakban a házakat már majdnem mind kemény anyagból építik, azért még mindig vannak gerendákból összerótt vagy gerendavázú parasztházak is, a melyek lakó része gerendákból van ácsolva, míg az istállók és egyéb gazdasági épületek faváz közé rakott agyagfalakból állanak. Vannak itt-ott még egész házak is ilyen agyaggal kitapasztott faalkotmányból, s ez az építésmód igen melegen tartja a szobát és tűzveszedelem ellen is elég nagy az ellenálló ereje. A régi parasztházaknak többnyire kőből van az alapépítményük, a mely fölé vagy faváz közé rakott agyagfalú, vagy keresztbe rakott s a szögleteiken összerótt gerendákból álló fölépítmény emelkedik. A falak aránylag csekély magasságúak. Ellenben a meredeken emelkedő tető néha kétszer olyan magas, mint a falak. Az oromfal kivétel nélkűl deszkázott s egyszerű alakzatú szelelőlyukak vannak bele vágva.

A parasztház udvara rendesen bekerített hosszúkás négyszög. A házak és udvarok nagysága a hozzájuk tartozó földbirtokkal arányos. A régi sziléziai paraszttelkek beosztása, habár egyes részletek dolgában eltérő, a dolog lényegét illetőleg mégis majdnem mindig ugyanaz. Az útczára néző homlokzat közepén van a kétszárnyú nagy kapu, a mely mellett egy kis egyszárnyú ajtó van a gyalogjárók számára. Az útczára nyíló bejárás fölött egy fülkében rendesen a Boldogságos Szűz vagy Szent Flórián képe látható.

A kaputól balra van a tulajdonképeni lakóház, s azzal összeépítve a ló- és tehénistálló, a melyek a lakóházzal úgy szólván egy épületet alkotnak. A tehénistálló fölött van a szénapadlás, melybe az udvarról létrán lehet a „Heukaffer” nevű nyiláson át bejutni. A kaputól jobbra van a szülék házrésze, hol az öregek húzódnak meg, ha a jószágot a fiuknak adták át vagy eladták. Ez az épületrész a hozzá csatlakozó félszerrel együtt az udvar jobb oldalának egy darabját foglalja el, míg a többit egész hoszszában sövény keríti, a mely mellett néha a trágyagödör van. Az udvarnak negyedik, a kapuval szemközt levő oldalát a szín és a szérű, meg a pajta foglalja el. A szín mögött vannak a gazdaság szántóföldjei. Az udvarban negyedik, a kapuval szemközt lévő oldalát a szín és a szérű, meg a pajta foglalja el. A szín mögött vannak a gazdaság szántóföldjei. Az udvarban van még esetleg a szivárványos kút, vagy e helyett a kertben egy kerekes avagy gémes kút. Régebben az emilyenek voltak az általánosak.

A lakóház többnyire emeletes és oromtetejű. Az emelet néha valamivel kiebb rúg a földszintnél s ilyenkor ez a kiszökellés az oromban is ismétlődik. A földszint, a hová az udvarból nyílik a bejárás, mindenekelőtt az egész lakóházon átjáró „ház”-ból vagy pitvarból áll. Ebben először is a kormos, ablaktalan konyhát s itt a kémény alatti nyitott tűzhelyet látjuk. A sütőkemencze is innen fűlik, ha ugyan nem egészen külön álló, az udvaron vagy a kertben lévő kis házikóban van. A pitvar előrészéből egy ajtó a lakószobába nyílik, a melyhez egy keskeny, fűthetlen kamara, a „szobácska” (Stübel) csatlakozik. A szobaajtóval szemközt a pitvarban van a lóistálló belső ajtaja. A pitvarból még egy lépcső vezet föl az emeletbe. E lépcső alatt van a csapóajtóval záródó pincze lejárata. A pitvart az udvar felé keresztléczczel reteszelhető ajtó zárja el, a mely nappal nyitva van, s csak egy alacsony rács helyettesíti, ez pedig az ajtófélnek csak alsó feléig ér és egyszerű kallantyúval csukódik.

A lakószoba még a módosabb parasztgazdánál is egyszerű berendezésű. A szobaajtótól nem messzire, faállványon nyugvó vaskos kályha többnyire zöld vagy sárga mázos cseréptáblákból áll. A szoba padlójának a kályha körűli harmada kő-, tégla- vagy palatáblákkal van kirakva, néha pedig puszta föld, míg a többi része deszkázott. Az ajtó közelében soha sem hiányzik a falon a cserépből vagy ónból készűlt szenteltvíz-tartó. Továbbá egy festett számlapú schwarzwaldi óra (a „Seiger”) is van még a legszegényebb parasztszobában is. Az alsó részén zárható, fölűl pedig nyitott pohárszék vagy „edényes polcz” („Topfbrett”), amelyben a főzőedényeket tartják, az ajtótól oldalt áll. A jobbféle edénynemű, mint az ón korsók, porczellán tányérok, stb., a mennyezet alatt a fal egyik oldalán végig futó keskeny polczon állnak, melynek felső részén hosszanti léczczel egybefoglalt, szabályos közű pálczikákból álló rácsozat látható.

A szoba mennyezete deszkákból áll, a melyek hat-nyolcz gerendán, ezek meg a középütt végig nyúló erős mestergerendán („Rispe” vagy „Tram”) nyugszanak. Nagyobb szobákban, a minők a hajdani szabad, vagyis a robotszolgálatoktól fölszabadított parasztok házaiban, nemkülönben korcsmákban láthatók, a mestergerendát egy erős oszlop („Saule”) támasztja. A mestergerenda és a keresztgerendák közötti hézagok mindenféle apró-cseprő holmi, kivált kézműves szerszámok elhelyezésére szolgálnak.

Az emelet részei: a tágas lépcsőtornácz, a cselédszoba és a kémény. A tornáczon van rendesen a kézi-mángorló helye. A cselédszoba szolgál a nőcselédség hálóhelyiségeűl, ha ugyan nem a tehénistállóban vagy a kemenczepadkán alszanak. A falak hoszszában állnak a béresek és szolgálóleányok ládái. Ezt a szobát az udvar felől egy félablak világítja. Az újabb idők divatja a „jobb” szoba, melyben az értékesb holmit tartják, s hol az uralkodópár arczképei is rendesen megvannak.

Az emeletről a lépcső egy lakattal zárható csapóajtóhoz, azon át pedig a padlásra visz, melyet az útcza felé egy nyilással ellátott oromfal zár be. Itt tartják a gabna-, liszt- és lenkészletet, meg a ládákat, rokkákat stb.

Némely házon az emeletnek udvarra néző része előtt rácsos folyosó van, a melyre a lépcsőtornáczból juthatni ki. E folyosót az oldalt messzire kirúgó eresz védi az eső ellen. Az erkély alatt az udvar kissé magasabbra van emelve, a ház ajtaja előtt pedig néhol fatornácz áll, melynek alacsony korlátját egy rácsajtó szakítja meg. Ez az ereszalj (Laube, itt „Lêbe”).

A pitvarból a lóistállóba, ennek hosszúkás helyiségéből pedig egy második, keresztrúddal zárható ajtón át az udvarba jutunk. Ez istállóban alszanak egy széles és meglehetős magas padon („Krechze”) a férficselédek. A lóistállóval egy ajtón át közlekedő tehénistállóban, a melyből szintén az udvarra nyílik egy másik ajtó, a tehenek gondozására szükséges eszközökön kivűl még a baromfi-ketrecz van, a hová az udvar felől egy nyíláson át s lábtón jut föl az aprómarha. Az előtt az egész ház zsúppal volt födve; ma ellenben már majdnem mindenütt pala- vagy cserépfödeleket látni. A tetőn ez edényben a hajdan Donarnak szentelt (s épen ezért a „Donnerbart” nevű) kőrózsa tenyészik, a melyről azt tartják, hogy a házat villámcsapás és egyéb szerencsétlenség ellen oltalmazza.

Az öregek házrésze általán véve ugyanoly berendezésű, mint a fő ház, csakhogy ebben minden kisebb. Emelete nincs s egyáltalán soha sincs kettőnél több szobája. A hozzája csatlakozó színben, mely az udvar felé egészen nyitott, állnak a kocsik és a gazdasági eszközök. A tetejét csak faoszlopok támogatják. Padlásán a széna- és szalmakészlet egy részének is jut hely. A két oldalra nyíló pajta vagy gerendákból van ácsolva, vagy faváz közé rakott agyagfalakból építve, a teteje pedig zsúppal van födve.

Míg a telkes gazda háza, mint láttuk, több helyiségből áll, addig az ú. n. „Gärtlerhaus” (kertészház) rendesen csak egyetlen épület, a melynek az útczára néző homlokzatán van a lakószoba. Mindjárt ehhez csatlakozik a tehénistálló és a kis pajta.

Még szűkebb a zsellérház, a melyben csak a gazda és még egy bérlő lakója számára van egy-egy lakóhelyiség, de ez is csak gyarló védelmet ad a hideg és a nedvesség, meg a szélvészek ellen; legfölebb még ha egy tehén és egy kecske számára való istállónak jut a parányi telken hely.

Dísznek az ilyen régi parasztházakon alig van némi nyoma, ha csak itt-ott az erkélyek korlátjain és oszlopain nem mutatkozik egy kis törekvés valamivel tetszetősebb formákra. A kis ablakokat elzáró fatáblákon, meg a ruhanemű elhelyezésére szolgáló ládákon pedig némi kis festett ékítmény találkozik, a kihez rikító színeket, kivált kéket és vöröset használnak. Egyebeknek az épületek és berendezésük is mindenütt csupán a czélszerűségre és hasznosságra számítvák.

Freiwaldau vidéki paraszt és parasztasszony. Kinzel Józseftől

Fontos tartozéka a parasztteleknek a hozzá való s nagyságával arányos kert. Nagyobb birtokosoknál gyümölcsös és egyúttal szénás, meg veteményes és virágos kertre oszlik, melyek közűl kivált az elsőre van a gazdának nagy gondja. Mert arra sokat tartanak, hogy mentűl több aszalt gyümölcs legyen a háznál. Ez meg a vászon- és lenkészlet bősége a sziléziai gazdasszony becsvágyának fő tárgya és a ház jómódjának tanújele. Tele is van aszalt gyümölcscsel minden láda, s az egész házat betölti az aszalt gyümölcs szaga.

A gyümölcsös közelében van a veteményes kert, e mellett pedig a virágos, de ez sokszor külön a ház homlokzata előtt is található; még a szegények kunyhói mellett is csak ritkán, a módosabb házaknál pedig soha sem hiányzik.

A legutóbbi pár évtized folyamán ugyan a sziléziai parasztházakat még a magasabb fekvésű hegyi falvakban és téglából vagy kőből építik, s a régibb házakon is kevés már a nyoma a hajdankori építésmódnak a sok toldás-foldás és átalakítás miatt; egészben véve azonban a még meglévő régibb udvarházakon most is kimutatható az az eredeti elrendezésmód, a mely frank, hesseni és thüringiai földön még ma is uralkodó.

Népviselet és népies alakok. A sziléziai német paraszt ruházata soha sem volt afféle népviselet, mint a magyar, lengyel vagy orosz, hanem, mint egyéb német tartományokban, itt is csak a magasb társadalmi osztályok többé-kevésbbé elavúlt régi divatjának utánzata.

A régi divatú, vagy mint a nép hívja, az „ó-frank” viselet mai napság már a magános hegyi falvakban is kihalt. Kivétel e tekintetben a Bielitzben és környékén megtelepűlt gyarmat német nyelvszigete, a melynek lakóját a viseletéről rögtön föl lehet ismerni. Magas szárú csizmát és rövid sötét posztózekét visel, a mely fölé még az időjárás szerint hosszú sötét posztó köpönyeget ölt. A fején tréfásan „czukorsüveg”-nek nevezett hegyes kalap van, melynek közepes szélességű a karimája; régebben jó magas volt, ma már azonban sokkal alacsonyabb a teteje és jókora selyembojtok díszítik. Öregebb parasztasszonyok hosszú, sötétkék vagy fekete posztó szoknyát és testhez álló, rojtos posztó- vagy bársony zekét hordanak, a mely fölé még esetleg tarka mellkendőcskét kötnek. A férjes asszony fejét csipkés fehér főkötő, az ú. n. „Drach” (sárkány) díszíti, mely a fiatalabb nőknél kisebb, az idősbeknél pedig jóval dudorosabb. Ez a főkötő csíkolt, fehér, hímzett kendőből van gondosan összehajtogatva és kötve, iskátulya módjára szorosan ráillik a kontyra és a fülek alatt két, vízszintesen álló szárnya, meg egy háromszögű csücske van.

Nyugati Sziléziának a század harmadik és negyedik évtizedében még uralkodó viselete föltűntetésére álljon itt a következő két kép leírása.

Bielitz környéki paraszt. Kinzel Józseftől

Az egyik a freiwaldaui kerületből való s egy a maga korában „divatosan” öltözött jómódú falusi bírót vagy kisvárosi polgárt ábrázol. Ünnepi öltözete háromszögletes kalapból, hosszú, derékon alúl érő mellényből térden fölűl érő bársony- vagy Manchester-nadrágból és szövött fehér selyem vagy kötött pamut harisnyából áll. Czipőit nagy ezüst csatok díszítik. Világoskék kabátján keskeny álló gallér van, s nincsenek a mellén hajtókái. A kabát béllése világosvörös. Az újjain nagy hajtókák és ezeknek a fölső felén gombok vannak. Az oldalzsebek hajtókái körűl futnak az egész csípőn és zsinórozottak. Valamivel a zsebnyílás alatt ép úgy, mint az újjak hajtókáinál és a kabát szárnyai fölött, meg a mellen sárgaréz vagy ezüst gombok ékeskednek. A selyem nyakkendő csücskei szép rendesen függnek alá. Kezében csinos spanyolnád botot tart. Így megy a templomba vagy valami ünnepélyre.

Másik képünk Jägerndorf és Olbersdorf környékéről való jómódú parasztasszonyt ábrázol. Köténye valamivel keskenyebb a ma közönségesen viselteknél. Violaszín zekéje kevéssé különbözik a régebben annyira kedvelt spenczertől; csakhogy nincsenek dúdoros újjai és a gombok helyét a mellen szalagcsokrok pótolják. A kézcsukló körűl a kabáton fodros szegély van. Jellemző gallérjáról, mely a mellig ér le, e kabátot galléros zekének is hívják. Elűl a tiszta fehér kendő kidudorodik a kivágott kabátból. A klárisfűzérről, mely a nyakat köríti, csillogó keresztecske lóg le. A főkötő hátsó része turbánszerűen van két ellentétes irányba bordázott aranybrokát szövetből egybefonva. Hátúl a főkötő búbján egy gomb van, s a hátra két szalag nyúlik le. Az arczot gazdag bodrozott csipkeszegély köríti, mely az orczák felé kiszélesedik. Ilyen volt a sziléziai nők vasárnapi díszruhája még néhány évtizeddel ez előtt is.

Sok jellemző ruharészlet, meg nem egy érdekes népéleti alak tűnt el az újabb idők mindent kiegyenlítő árjában, s már az emlékük is halványúl a ma élők tudatában; pedig megérdemelné, hogy a későbbi korok számára is fönmaradjon. A hol azonban, mint itt, az életkörűlmények és a megélhetés eszközei, föltételei és a kenyérkereseti foglalkozások szakadatlan átalakúlásban vannak; a hol nem egy keresetág a minden munkanemet és közlekedési eszközt hatalmába kerítő gőzerőnek átalakító hatása következtében enyészetnek is indúlt: ott ez nem is csuda. Így példáúl nincsen Sziléziának világszerte ismertebb ipari terméke, mint kitűnő vászna. Nem egy parasztgazdaságban még ma is a háznép fonja az összes családtagok és cselédség egész évi vászonszükségletéhez kellő fonalat. Valamikor azonban minden parasztleány nagyra volt azzal, hogy kitűnően ért a fonáshoz, és a módosabb parasztmenyasszony kelengyéjének („Brautfuder”) a tetején is ott díszlett a csinosan esztergályozott rokka. A fonalat többnyire maga a gazdasszony szőtte meg és fehérítette is. Ezzel a háziiparral áll összefüggésben a sziléziai népéletnek egy jellemző alakja, a takács is, a ki a háziipart mindinkább háttérbe szorító gyári termelés mellett is csak eléldegél még itt-ott. Ez árúczikkeket régebben általában a házaló kereskedők terjesztették s kisebb részben még ma is ezek terjesztik, a kik a sűrű népességű Liebenthal, Arnoldsdorf, Petersdorf, Hennersdorf, Johannisthal és más falvakból indúlnak útnak. Eső ellen olajfestékkel bevont vászon-ernyős zöld kocsiján, a mely meg van rakva vászon- és pamutárúkkal, e házaló bejárja egész Sziléziát s messze belátogat Morvaországba is, míg a felesége a közelebbi környéken háti batyuval házalva árúlja a kelendőbb czikkeket. Nem ritkán a férj a feleségével együtt járja útját, a melyen a kocsijuk hálóhelyűl is szolgál nekik, míg a gyermekeik ez alatt odahaza a rokonoknál, vagy ismerősöknél vannak ápolásban. Egy idő óta azonban ezeket a házaló kocsikat mind ritkábban látni Szilézia országútjain.

Takács. Kinzel Józseftől

Egy másik jellemző alakját a sziléziai népéletnek, a bel- és külföldi kereskedelem szolgálatában állott nagyfuvarost, már eltűntették a vasútak. E viharedzett, tagbaszakadt ficzkó kék kabátjában, a nyakán vörös virágos kendőt s nemez kalapja alatt piros-fehér csíkos gyapotsipkát viselve, ostorát pattogtatva bandúkolt a lovai mellett a poros országúton. Otthonának az útszéli korcsmákat tekintette, s kitartó hegyvidéki mokány lovai, melyeknek az igáját mindenféle czifraság és sárgaréz pitykék díszítették, valának legjobb barátai. Más felől tőrűl metszett alakja a sziléziai népéletnek szintén a lakosság egy, a helyi körűlményektől függő foglalkozásában gyökeredzik. Az ország dús erdőségei ugyanis többféle keresetet nyújtanak az erdők közelében fekvő hegyi falvak népességének. Már a fa vágása és leszállítása is számos embernek ád foglalkozást. A favágók és facsúsztatók sokszor egész héten át fönn az erdőben dolgoznak és csak vasárnaponként látogatnak le a falukban lakó családjaikhoz. Hát még mennyi kéz szorgoskodik a fa fölaprózásával és értékesítésével! A tűlevelűek tobzaiból csínos dísztárgyakat, kosárkákat, gyufatartókat s más effélét készítenek. A gyantában bővelkedő szurokfenyű a belőle készűlő szurok nyers anyagát szolgáltatja. A fenyűkorom-árúló gyerek („Kåselsrőmjunge) ugyan ma már nem járja az országot, de jellemző népéleti alakját legalább itt még meg akarjuk örökíteni. A tizenhat esztendős koráig e keresettel foglalkozó suhancz fekete, ernyőtlen vagy csücskös sipkát viselt s olyan szabású kék kabátot, a minő általán a munkás embereké, s a bokáin megkötött fekete bőrnadrágot, a lábain pedig vastag talpú, bokáig érő czipőket. A hátán és a kezeiben czipelte a hosszúkás fenyűkorom-hordócskákat, melyek felső nyilása egy fadarabbal volt födve, ennek fölébe pedig egy vászon borító vonva.

A legtöbb népviseleti sajátszerűséget a nagy fejlettségű közlekedési eszközök általános kiegyenlítő hatása tűntette el az országban. Ilyenek valának különösen a lakodalmi, keresztelői és temetési kiválóan díszesebb öltözetek, a minőkről ma már csak az öregszülék regélnek figyelő unokáiknak. A hol itt-ott még efféle menyegzői díszruhanemű akad, az olyanból még némi fogalmat alkothatunk a régi sziléziai viseletről.

A németek tájszólásai. Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos

Minden német nyelvjárás sokszerű változatosságával tűnik ki. Még Szilézia kis tartományában is, a hol pedig tulajdonképen csak egy, a sajátképi sziléziai nyelvjárás honos, még itt is, úgy szólván minden faluban más-más hangtani sajátszerűségek hallhatók. Feltűnőbb azonban különösen két tájszólási alakúlat. A Weisswasser körűli síkföldön, Szilézia legszélső éjszaknyugati sarkán, továbbá a Jauernig, Weidenau és Zuckmantel körűli vidéken lakók mélyebb gégefő-állásuk és nyelvük közepes visszahúzódása következtében a mélyebb o, u hangokat kedvelik s a magánhangzók szerfölötti elnyújtása és kettőshangzósítása felé hajolnak. Beszédük ennek folytán tompábban és terpedtebben hangzik, ép úgy, mint az ország keleti felében lévő Bieletz környéki nagyobb nyelvsziget lakóié. Ellenben a Freiwaldau, Würbenthal, Freudenthal körűli hegyvidék és az Oppa-mellék nyelvjárása jóval élesebb hangzású, s benne a jellemző sziléziai rövid hangok jobban kiérezhetők, az éles hangsuly az uralkodó a hajtott ellenében, és a felhangú magánhangzók, nevezetesen az i gyakoribbak az alhangúaknál. Mindez a gégefő magasb állására és a nyelv előrészének kiválóan domború helyzetére mutat. Ezzel együtt jár az általános j-sítés is, a mely sokszor egész mássalhangzó-csoportokra kiterjed és a beszédet föltűnően zeneivé és lágyabb ejtésűvé teszi.

E különbségek mellett azonban a hang- és alaktani sajátságok annyi közös vonást mutatnak, hogy teljes jogunk van e sokszerű változatosságú tájejtéseket mind az egy sziléziai nyelvjárás keretébe foglalni. Egyéb nyelvjárásokkal ellentétben példáúl mindenek előtt a lassúbb beszédütem olyan jellemző sajátság, a melyről még a műveltebb sziléziai embert is fölismerhetni egész Németországban.

Jellemzők továbbá a hangsuly és nyomaték sajátszerűségei. Nem mintha igaz lenne az, a mit a sziléziai fő hangsulyról állitottak, hogy t. i. csekélyebb általános magasságával tér el más német nyelvjárásokétól; sőt inkább úgy áll a dolog, hogy egyszerű kéttagú szavakban a kilélekző hangsuly olyan, az egész nyelvjárást átható zenei arányban áll, a mely szerint a gyökérszótag zöngéje körűlbelűl egy harmaddal magasabb, mint a ragaszték-szótagoké. A nyelvjárás, hogy e harmados hangközt annál hallhatóbbá tegye, kiválóan kedveli a második szótagon a teltebb hangokat; így a gyöngébb szóvégeket, minő a részesűlő (melléknévi igenév) -end szótagja, csengőbbekkel pótolja, példáúl: „brennend” helyett Brînig, „glühend” helyett glînig, stb. Ezzel kapcsolatos egyebek közt az is, hogy az új-felnémet -en végszótag helyébe általában a nyílt a lép, a mi Nagy Frigyesnek annyira tetszett, hogy állítólag komolyan fontolóra vette, nem lehetne-e az irodalmi nyelv színtelen e hangját ezzel az a-val helyettesíteni. Míg az egyszerű szavakban e hangsulyarány az uralkodó, addig összetételekben a kilélekző hangsuly oly erősen kiemelkedik, hogy az összetett szó második tagja gyakran egészen el is veszti a gyökér-magánhangzóját, példáúl: Senwet (Sonnabend); sőt még az is megtörténik, hogy egy-egy ily kéttagú alapszóból szótagképzőűl nem marad egyéb egy-egy folyékony mássalhangzónál, mint ebben: Ârpl (Erdäpfel).

A mássalhangzók a fel-német hangfokon vannak. Csak a legfélreesőbb vidékeken hallani meg elszórtan egy-egy öreg ember szájából az al-német hangfok egynémely maradványát. Így a Bielitz környéki nyelvszigeten az el nem mozdúlt tenuis t-t hallani a z helyett az etta (jetzt) és a gesott (gesetzt) szókban; holott a ch-nak k-ba való al-német átmenete a Nokwr (Nachbar) és Valka (Veilchen) szókban egészen általános. A bajor-osztrák nyelvjárással ellenkezőleg a sziléziai a tenuisnak a mediától való éles megkülönböztetésével tér el jellemzően. Sőt egész sor ajak- vagy foghangon kezdődő szóban még az új-felnémet media ellenében is megtartja a régi tenuist, így: Puckel, tumm („Buckel” s „dumm” helyett); ellenben megfordítva d van t helyett a doll (toll), Dromml (Trommel) és más szókban. A torokhangok sorában e jelenség csak t előtt általános, mint pl. gesakt (gesagt), gelekt (gelegt), a mely esetben a torokhang különben többnyire egészen kiesik: geset, gelet; egyébként azonban csak kivételes, nevezetesen ebben kag’a (gegen). Szó belsejében a b gyakran átmegy a megfelelő fúvó hangba; lawa (leben), s elvétve megfordítva is a w b-be: Vorbrik (Vorwerk). A pf szókezdetben rendesen f-vé változik: Fard (Pferd), a szó belsejében és végén pedig p-vé: Oppl (Apfel), Kőp (Kopf). A t-re megelőző l majdnem mindig lágyítóan hat: halda (halten), gyakran az n is: hender (hinter); Jauernig környékén pedig ily esetben a foghang kiesik s e miatt a megelőző magánhangzó megnyúlik: hâla (halten). Hangerősbödés következik be a h-nál: sich (sieh), hecher (höher); az sch-nél l és n után: foltsch (falsch); végűl pedig az s-nél, mely nemcsak az irodalmi nyelvben is szokásos esetekben, hanem r és gyakran még p után is sch-sé lesz. A legnagyobb változatosság természetesen a folyékony hangok ejtésében mutatkozik. Az r magánhangzók után, kivált a főhangsuly hatása alatt gyakran bele vész a szomszédos zöngébe, a mi sokszor kettőshangzó képződésére ád alkalmat: Wuot (Wort). Az s-szel való váltakozás, minő pl. a verliesen (verlieren) már csak ritkaságképen fordúl elő. Az l a síkföldön tiszta, a hegyvidéken azonban a lengyel ³ ínyhangjába megy át, sőt néha magánhangzóba is, mint az efféle átmenetekből látható: Walt, Wa³t, Waut (Welt), zëimlich, zeim³ich, zeimoich (ziemlich).

Erősen tartja magát az m, a mely az mp-hez hasonlóan egész sor szóban őrzi még a régi hangalak nyomát; ilyenek: Fődem (Faden), Bâsem (Besen); krump (krumm). Az n, mint majdnem minden nyelvjárásban, itt is m-be megy át ajakhangok előtt: femf (fünf): az nd kapcsolatban a hegyvidéken ñd-vé lágyúl: Huñd (Hund), Kiñder (Kinder). A magánhangzók állománya továbbá még számos hangkiesés és betoldás által is eltérővé válik az új-felnémettől. Így kivált az egytagú szavakban kiesésre hajló a b.ho (habe), gal (gelb), gëi (gib), blain (bleiben), gett (gibt), hesch (Hübsch); továbbá a ch ezekben: glai (gleich), au (auch); végűl az n az in infinitivusi rag kivételével, pl.: mai (mein), na, nä (nein), sőt még a szó belsejében is az -ing képzőnél: Sperlik (Sperling), Jünglik (Jüngling). Folyékony mássalhangzók és ch után gyakori a foghangok kiejtés-könnyítő beékelése: rendlich (reinlich), drnőchtan (darnach); schont (schon), Teppicht (Teppich) még városokban is hallható. Nem szervezeti a h sem szókezdő a előtt: har (er), kivált az at (ent) előképző előtt: hatlâfa (entlaufen); aztán az n ezekben: genung (genug), Brinkl, nender (näher), beiner (bei ihr). Ellenben a „Mohn” szó járulék n-jét a -t ejtő sziléziai nyelvjárás nem ismeri.

Valósággal kábító változatosságot mutatnak a magánhangzók. De az az ócsárló vélemény, mintha ez a tarka változatosság minden történeti és szelleméleti alap nélküli, pusztán gépies jelenség volna, legfölebb az irodalmi nyelv hatásának jobban kitett városok lakosságának beszédére illik. A faluk tájszólásaiban általános jelenség, hogy az i, e, a, o sor minden régi hangja a legközelebbi mélyebb hangba száll le, míg az u a síkföldön rendesen o-vá válik, a hegységben pedig az i-sorba csap át. A környező mássalhangzók ez önkénytelen hangváltozást különféleképen segítik elő, vagy hátráltatják; nevezetesen az r-nek van az a sajátsága, hogy az előtte álló magánhangzót a hanglépcső két véghatára, az i és u felé tolja. Régi i egyszerű magánhangzó előtt ëi-vé, kettős nyílt ë-vé változott. Ez a magánhangzó, mely már a régi sziléziai nyelvjárásnak is sajátja, az Oppa-vidéken utána következő földön n előtt azonban ismét i-be emelkedik; tehát Kend mellett Kiñd, Wend mellett Wiñd is hallható. Az eredeti ü, iu és üe is alá van vetve e változásnak: ensr (ünsr), ech (euch), Becher (Bücher), jóllehet a hegységben amagasabb i hang az uralkodó. Hosszú e az alnémet nyelvjárás hatása alatt i-vé emelkedik: sîr (sehr), wink (wenig); l és n előtt pedig ëi kettőshangzóvá lett; ellenben a hol l, különösen ínyhangú ³ és n előtt nem állja útját, ott majdnem valamennyi ős-árja a-ból lett ë hang a-ba száll alá: Fâdr (Feder), de: We³t (Welt). A rövid a torokhangok és n előtt, mely fog- vagy torokhanggal van födve, megmarad: Acker, Hant (Hand). Különben a hosszú a-hoz hasonlóan az u-soron végig halad o-n át egész ou és u-ig, a miben a követő r hang okozza a legszélső eltolódást: Jűr (Jahr). A legszívósabb ellenállást a rövid o tanúsítja, mely ch, ck és pp előtt megmaradt; csak megnyúlása után érte ugyanaz a sors, a mi a hosszú o-t, s vagy ou-ba, vagy äu-ba ment át: koup, käup; brout, bräut; l és r előtt meg épenséggel már ű lett belőle: urn (Ohr) hulle (holen). Az eredeti i-hangok elveszteért a nyelvfejlődés többrendbeli kárpótlásra tett szert. Így ü egyszerű i-be megy át; e különféle úton u is válik i-vé, ott a hol nem esik vissza o-ba; r előtt ilyenkor rendesen mélyebb i-t, a hegységben j-sített nd kapcsolat előtt pedig ui kettőshangzót hallani: gesuiñt (gesund), mely t előtt teljesen ki van fejlődve: Puitter (Butter), s a melynél némely falvakban a második hang oly jellemzően lép föl, hogy az elsőt majdnem teljesen eltünteti: Pitter. A falusi nyelvjárások többnyire megkülönböztetik az eredeti ei-it a bajor hatás alatt közép-felnémet î-ből fejlődöttől. Ez fő hangsuly előtt ëi kettőshangzóvá válik, míg hangsulytalan szótagban a rövid hangból félhangú e-be megy át, a mely helyett szóvégen a infinitivusi a-val egyenlő hang is hallható: Techla (Tüchlein). A régi ei ellenben âi-nak hangzik és éles hangsulyozásban á-ba vonódik össze, mely esetben az utána következő mássalhangzó j-sítése pótolja a kiesett i hangot: Stâin, stâñ (Stein). Nyugat-Sziléziában ezen ai ott, a hol követő foghang nem gátolja, a két összetevője közötti ä-be vonódik össze s kivált a városokban már annyira elterjedt, hogy az újabb eredetű kettőshangzó helyét is pótolja: Stän, Zät (Stein, Zeit); Klâit (Kleid). Közép-felnémet ou helyett au áll, a mely a-ba, vagy ou-ba hajlandó átmenni: Baum, Bâm, Buom. Jellemzők a nagyon kiemelt rövid i és u hangok az ie és uo kettőshangzók helyében: kricha (krichen), flissa (fliessen), Buch (középfelnémet buoch), ruffa (ruofen). Az „Umlaut” sok esetben visszavonódik, habár nem mondható, hogy a nyelvjárás egyáltalában idegenkednék tőle.

Igen gazdag e nyelvjárásnak a szókincse. Egyes szólásmódokban egyebütt már egészen kiveszett szógyökerek is élnek még. Így a középfelnémet vërch (Leben, pl. vërchbluot) megvan ebben a kifejezésben: „sëch di Vârchöder verrañka”, a mi halálos belső sérűlést jelent. Urbern, ú. m. hévvel-lével szorgoskodni, a közép-felnémet urborn; urschen (tékozolni) a gót usitan származéka. Számos szó egész sor mellékalakban él, a melyeket egyes helyeken eltérő értelmi árnyalatokkal használnak. Még a legközönségesebb dolgok neveit is más-más gyökerekből eredő szókkal jelölik helyenkint, így pl. az ország éjszaknyugati részén „Wald” helyett kivétel nélkűl a Poisch (Busch) szó járatos. Más nyelvjárásokkal ellenkezőleg a sziléziai szivósabban megőrizte az erős és a gyönge igehajlítás közötti különbséget. A jelentőmód erős alakú elbeszélő múltját még ott is megtartja, a hol a fel-német irodalmi nyelvből már rég kiveszett: boll, gebollen (bellen-től). Az „Ablaut”-sorok, habár a szabályszerű magánhangzó-változások által módosítva, tisztán és világosan föltetszenek. Itt-ott régi alakok is kerűlnek elő, minők: ich tőr (közép-felnémet türren-ből) „ich darf” helyett, továbbá a bëi parancsolómód „sei” helyett, a mely annyira megrögzött, hogy még a városi ember is kiszalaszt a száján egy-egy „bin so gut”-ot „sei so gut” helyett.

A főnév ragozásában ugyanoly zavar van, mint az irodalmi nyelvben, de az erős genitivusi és dativusi rag még él a nyelvtudatban. Nevezetesen sok himnemű szó kerüli az „Umlaut”-ot, másokban meg, pl. Täge-ben, a köznyelv használata ellenére szokásos. Jellemző a sziléziai nyelvjárásban a gyönge ragozású himnemű főnevek e-jének a hangsulyozással összefüggő megtartása: der Ochse, Bäre, stb. A nemben gyakran van eltérés az irodalmi nyelvtől. Himneműen használtatnak pl. Binn (die Biene), Főn (die Fahne), Ern (die Erde); nőneműen Bâch (der Bach), Schőss (der Schoss), Hűn (das Huhn); semlegesen Dienst (der D.)

A melléknév rendesen ragozatlanúl áll a főnév előtt: a schëin Resla, a klîn Brinkla. Nyomatékosabb fokozásúl a kétszer kitett névelő közé kerűl a „sehr, zu gar: asîr a guttr Kalla (ein sehr, guter Kerl). Más, régebben szokásos sajátszerűségek, mint a „sich” visszaható vonatkozású alkalmazása a többes szám első személye mellett és egyéb hasonlók, már majdnem teljesen kivesztek az iskola hatása következtében.

A szláv nép élete. Sláma Ferencztől, fordította Katona Lajos

A ki Szilézia szláv népének tarka viseletét minden nagyobb fáradság nélkül egy nap alatt meg akarja ismerni, az legjobban teszi, ha valamely Mária-ünnepen ellátogat a gönyörű fekvésű Friedeck városkába. Ilyenkor ugyanis ezrével tódúlnak ide közelből és távolról a lach, oláh és goral búcsúsok, hogy a Boldogságos Szűz csodatévő képe előtt ájtatoskodjanak. Több mint 200 esztendővel ez előtt ugyanis Friedeckben agyag-ásás közben a munkások a szent Szűznek egy kész szobrára bukkantak és azt a plebániatemplomba vitték; onnan azonban a szobor éjjel eltűnt s megint azon a helyen termett, a hol találták. A monda szerint a kastély kápolnájában sem maradt meg, hanem ismét a lelőhelyére tért vissza, hol előbb egy fából ácsolt kápolnácskát emeltek, utóbb pedig a mai nagy Mária-templomot építették számára.

A sokféle viselet közűl legelőbb is a Teschen környékéről való oláh nők festői és eredeti öltözete ragadja meg figyelmünket. A férjes nők hímzett főkötőt viselnek, mely a homlok felső részére is rá borúl és szorosan a hajukhoz simúl. A lányok ellenben befonva viselik a hajukat, mely szép erős fonatokban lóg le a hátukon s a végén hosszú tarka szalagcsokorral van bekötve. Mind a leányok, mind az asszonyok rövid szoknyát és magas szárú harisnyát viselnek. Sötétbarna felső szoknyájuk alant sötétkék, három újjnyi széles szalaggal van beszegve és elűl, épen a keblük alatt kecsesen kivágott övszerű fűzővel (životek) kapcsolódik össze. Erre a fűzőre igen nagy gondot fordítanak s néha aranynyal vagy ezüsttel hímzik ki. Két sötét vállszalag van rajta, s ezek szintén gazdag hímzéssel, vagy sujtással ékesek, és részben elfödik a hófehér felső-inget (kabotek), mely sűrű ránczba szedve takarja duzzadó keblüket. Az ingecskének széles, fönt nagy dudorban kezdődő s csak könyökig érő újjai vannak, a melyen alúl a karjai egészen csupaszok. Kötényük olyan hosszú, mint a szoknyájuk, s rendesen világos, vagy igen rikító színű és világos mintázatú; a harisnyáik fehérek, vagy vörösek, fürge lábuk pedig könnyű fekete czipőbe van rejtve.

A kikeményített szoknyáiban kissé szélesre öltözött oláh nőnél valamivel karcsúbb megjelenésű a lach fehérnép, a mely egészen a czipőjéig leérő szoknyát visel. A mily tetszetősen üt el amannak ragyogó fehér felső inge arany sujtásos fűzőjétől, ép oly szépen kiemeli a Friedeck környéki lach nő kecses idomait a pruszlikja, bár dús hajzatát elrejti a fejkendője. A lach nőknél ma divatos ruhaszövet jobbára sötétkék színnyomatú karton; s míg az oláh nő kissé hetykén és kaczkiásan jár, addig a lach nőnek szerényebb és tartózkodóbb a föllépése.

Az oláh és lach férfiak viselete nem sokban különbözik. A „kamizol” nevű rövid, szárnyatlan zeke alatt sötét, többnyire kék posztó mellényt (bruclek) viselnek. Csizmáik magas szárúak, fejüket pedig nem túlságosan széles karimájú s harang-forma kupalakú kalap (kapelusz, klobuk) födi. Télen sötétkék kerek köpenyeget öltenek, a melynek két gallérja van; ugyanekkor sötét nadrágot s a fejükön mélyen lehúzható sipkát viselnek. Sajnos, hogy a lachok eddigi viselete mindinkább gyérül s helyét az általános városias öltözetnek engedi át, melyet a lach vidék kőszénbányáiba sereglő idegen munkások is mindinkább terjesztenek.

Teschen környékéről való leányok és asszonyok. Kinzel Józseftől

Ellenben már goralok, a sziléziai Beszkidek lakói, kik többnyire a lengyel nyelvet beszélik, talán még századokon át is meg fogják őrizni ősi viseletüket, már csak azért is, mert igen kevésbé kerűl, a sziléziai goraloknál szegényebb népség pedig nem sok van a földkerekségen.

Jó hegyi levegőjén és tiszta forrásvizein kivűl, a melyek csodálatosképen edzik testi erejét és egészségét, alig is van a goralnak egyéb földi java; mert a mostoha hegyvidék földjének terméketlen volta miatt a goral szűkös élelme rendszerint pusztán tej és burgonya, vagy burgonya és káposzta. Sokszor hónapon át sem kerűl gabnakenyér a goral kunyhójába, (húsról meg épenséggel szó sem lehet); s a szegény hegylakónak ily sanyarú táplálék mellett is szorgalmasan és megfeszített erővel kell dolgoznia. Vannak ugyan kivételesen a goralok közt is egyes jobbmódúak, kivált a nagyobbacska birtokú földes gazdák között. Az ilyeneknél a háznép már reggeli négy-öt órakor talpon van, a férfi- és nőcselédek ellátják a marhát és a pajtákban tesznek-vesznek, a gazdasszony pedig reggeli kilencz óra tájáig megfőzi a reggelit, a fő étkezést, a melyhez úgy tíz óra felé ülnek. A nagy asztalra óriási tálban káposzta és burgonya kerűl; amazt a jobb kézben fogott kanállal, emezt pedig a bal kézzel szedik ki. Az étkezést forralt tejjel végzik. Néha némi változatosságúl első étek gyanánt tápláló árpa-kása vagy leöntött burgonya is szolgál. Vasárnap, de ekkor sem mindig, hús (többnyire disznóhús) is kerűl az asztalra. Az éteksort most is káposzta és burgonya kezdi, erre következik a leves, mely után a gazdasszony a puszta kezével osztja ki a húst, s ezt csemegéűl, kint valamely csöndes zugba elhúzódva költi el ki-ki nagy áhítattal. Délutáni háromkor van az ebéd, mely a reggelinek ritkán fölmelegített, többnyire hideg maradékaiból, tejből és burgonyából és szintén hideg lóbabból meg szilvából áll. A vacsorát esti kilencz és tíz között melegen tálalják föl s ez megint csak tej és burgonya.

A goral sokféle kézművességhez ért. Egyszerű lábbelijét játszva készíti el, kiszabván egy darab disznóbőrt s azt azon mód a lábára csavarja. Egy másik darabból meg szíjat hasít hozzá s azzal a lábára fűzi bocskorát (krpce). Széles, fehér házivászon gatyáját bőrövvel szorítja a derekához, hosszú szőrű raczka juhainak gyapjából pedig készíti a gunia nevű sötétbarna, bő, térdig érő abaposztó kabátot. Ennek a hímzésében engedi meg a goral magának egyetlen fényűzését. Fejét széles karimájú, nehéz nemez kalap (strzechacz) födi.

Szláv viselet Teschen környékén. Manes József tanulmányrajza után

A goral nő szorosan testhez símúló, sötét ránczos szoknyát és sűrű ránczokba összetürt öles vörös harisnyát visel; kicsiny lábait ő is a már leirt krpce nevű bocskorba fűzi. A fejére fehér kendőcskét köt, erre pedig hosszú, fehér, térdig érő lepedőt terít, a mely majdnem az egész alakját beburkolja. Igazán kedvesek azonban főleg az Istebna és a Visztula vidékéről való szép leányok, a kiknek takaros viselete sokkal tetszetősebb, mint a többi goral nőké. Számtalan ránczba szedett rövid szoknyácskát, kicsiny, keskeny kötényt, piros harisnyát és újjatlan, testhez álló ingecskét (ciasnocha) hordanak, a melyet csak vállzsinórok tartanak fölűl, s rája hófehér rövid ingvállat öltenek. Csak röviden említjük itt még a friedecki polgárok régi viseletét, mely tarka színeivel tűnik föl. E kihalófélen lévő öltözetben a „régi jó idők” emlékeképen ma már csak az öregebb emberek járnak. Fekete župicá-juk, e hosszú, testhez álló kabát zsinóros és két sor ezüst gombbal van megrakva. Sötétbarna magyar nadrágjuk, mely csizmába szorúl, továbbá a széles öv (bruclik) és a sűrű gombsorral ékes piros mellény, sárgára kivarrott gomblyukaival, a magyar népviselettel rokonnak látszik.

Ugyan ehhez hasonló a jablunkaui polgárok ruházata is. Ennek részei: rövid, sötét, szárnyatlan, szegett kabát, melyen egy csillogó láncz és ezüst gombok fénylenek; továbbá szűkre szabott kék nadrág és magyar csizma, meg prémes sipka. Ezt a díszesb ruhát azonban a Teschen környékén jazek nevű jablunkauiak csak ritkább ünnepi alkalmakkor viselik; ilyenben őrzik nevezetesen az Úr koporsóját, a melynél dárdával fölfegyverkezve állanak. A jazek nők úgy ruházkodnak, mint az oláhok, csak abban térvén el tőlük, hogy sötét szoknyájuk égszín-kék szalaggal van szegve, a fejükön pedig csipkés főkötő helyett szép hímzéssel díszített korona-pártát (karkula) viselnek. A leányok a nyakukat üveggyöngyökkel ékesítik.

Öreg goral. (Istebnai pásztor.) Charlemont Húgótól

Goral legény. Charlemont Húgótól

A jablunkauiak vásznukkal bejárják Európát, miközben több idegen nyelvet megtanúlnak; azért is a tescheni vidéken ezt a nótát éneklik róluk:

Jablunkauban jazkok laknak, A kik minden nyelvet tudnak, Ismerősök poroszokkal, Törökökkel, oroszokkal.

Minthogy vászonnal való házaló kereskedésük miatt évenként néhány hónapot idegenben töltenek, a néphumor azt tartja, hogy az utolsó ítélet majd csak akkor következik be, ha minden jablunkaui odahaza lesz. Mivel pedig útjokról mindig vidáman s elég gyakran telt erszénynyel térnek haza, hát az a tréfaszó is járja róluk, hogy Jablunkauban van a világ közepe, a mit különben a morva Braunsberg városkáról is mondanak.

De ha a világnak nem is épen a közepe, a goralok vidékének mindenesetre a fő helye Jablunkau, a hová e hegylakók marhájukat és háziipari készítményeiket vásárra viszik. Pár évvel ez előtt, nevezetesen azon nagy tűzvész előtt, mely e városkában nagy pusztítást tett, a Ring-tér néhány jellemző régi lábas faháza eredeti ódon színt kölcsönzött e helynek.

Szóljunk itt mindjárt a goralokházairól. A goral maga építi a chalupáját s nem szorúl sem kőművesre, sem ácsra. Mindenek előtt a négy szögletkövet helyezi el s mindenikre egy krajczárt tesz, hogy a ház soha se legyen pénz szűkében (a minek azonban alig van valami foganatja); aztán nagyjában lefaragott gerendákból rójja össze a falakat, jó magas tetőt emel, hogy a hó meg ne maradjon rajta, s ezzel kész a lakóház. Kéményt szándékosan nem épít, mert azt tartja, „hogy a füst kiszíjja a szemből a betegségeket.” A szobát e miatt „füstkamará”-nak (kurzlava) is hívják, mert a falazott nyílt tűzhelyről mindenfelé szerte gomolyog benne a füst, a míg nagy lomhán ki nem talál a faház résein és a szalmafödél hézagain. Némely jobbmódú goral háza előtt kirúgó házeresz (ú. n. lugas) is van, a melynek kivált nyári időben veszik hasznát. Ennek az eresznek (podcienek) a zsindelyes teteje mélyen leszolgál a háztetőről, ép úgy, mint az oláhok legtöbb kőházánál, a melyek azonban rendesen két szobából és konyhából állnak, s a mi különösen kiemelendő, mindig kémény is van rajtuk.

A goralok közt számítóbbak is vannak, a kik szétszedhető chalupákat is építenek, s azokat, ha vevő akad, más helységekbe is elszállítják. De ez csak kivételes mellékfoglalkozás. Keresetüknek fő forrása és az egész család fő foglalkozása a fukarúl fizető föld megmunkálása, meg a hegyi legelőkön, az ú. n. „szállás”-okon való pásztorkodás.

A sziléziai goraloknak a szállásokon való gazdálkodásáról itt nem szólunk bővebben, mivel körűlbelűl itt is ugyan olyan minden és az egész berendezés, mint a morvaországi oláhoknál és a felsőmagyarországi tótoknál, meg a gácsországi goraloknál. A Romániában honos szláv „vajda” (csapatvezér) elnevezés sem idegen a sziléziai goralok közt. Ilyen vajdák, a kik régebben a pásztorok és a marhájukat rájuk bízó tulajdonosok közt fölmerűlt pörös ügyekben ítélkeztek, laktak valaha Lomnában, Mostyban, a Jablunkau melletti Bystøitzben, Cameral-Ellgothban és a Friedecki hegység környékén.

Öreg jazek. Kinzel Józseftől

A goralok hegyi kunyhóihoz hasonlóan a tescheni dombvidék oláh házai is elszórtan és egymástól jó távol állanak. Haslach községe példáúl, a mely csak 154 házat és 1.200 lakost számlál, oly nagy területen van elszórva, hogy a házról-házra kéregető koldús egy egész nap se győzné bejárni. A lachok lakóházai ellenben rendesen vagy egymás mellé építvék, vagy legalább is elég közel egymáshoz.

A goralok, a lachok és az oláhok e három törzsének számos közös néprajzi vonásuk van a családi életet, a hagyományos vélekedéseket, szokásokat, mondákat, dalokat és tánczokat illetőleg, habár itt-ott egyes dolgokban különbségek is vehetők észre. Sokban találni egyezségeket a sziléziai szlávoknál és morvaországi vagy galicziai törzsrokonaiknál is, a kik közt földrajzilag kapocsúl szolgálnak.

Háztartásukban a sziléziai szláv nők jó és takarékos, rendszerető és tiszta gazdasszonyok, s nevezetesen a jóbbmódú gazdák a troppaui és königsbergi vidéken, valamint Teschen környékén már arra is igyekszenek, hogy kisvárosi polgárok módjára rendezzék be a házaikat.

Keresztelőre a tescheni vidéken rendesen a bába viszi a csecsemőt, a mellette haladó keresztanya pedig egy nagy fonott kalácsot (sztrucla) visz, melyet az újszülött szüléitől kapott keresztelő-ajándéka (wiêzone, vázané) viszonzásaúl. Ez ünnepi alkalomra e két szereplő nő hosszú fehér kendőt köt a fejére, míg a derekuk köré egy másik, nagyobb fehér kendőt (obrus) csavarnak. A keresztelést lakoma követi.

A lakodalmat nagy pompával ünneplik. Nem írjuk le itt részletesebben a sok szertartásos formaságot, a mi a mátkapár templomba menetelét megelőzi, valamint a menyegzői lakomát és a siró menyasszony koszorújának bánatos dalok éneklése közben a fejéről való levételét s a főkötővel fölcserélését (czepenie, èepení), minthogy e szertartások csekély változatokkal a morvaországi oláhoknál és a galicziai lengyeleknél is szokásosak. Csak azt említjük röviden, hogy a tescheni vidéken a vőlegény a menyegzője napján fehér és zöld, a vőfély pedig piros és arany művirágokból kötött s rezgőkkel és szalagokkal ékes bokrétát tűz a kalapjához; míg a menyasszony fehér virágos zöld koszorút, a nyoszolyóleány pedig ugyancsak zöld, de piros virágú koszorút fűz a hajába.

A jablunkaui hajadon jazek nő temetése valósággal megható, annyira, hogy idegen ember sem nézheti megindúlás nélkül. Lassan halad a gyászmenet a temető felé. A koporsót legények viszik, két oldalt mellette pedig az elhúnyt legjobb barátnői lépdelnek, égő gyertyákat tartva kezükben. Dús hajzatukat nem borítja gyászkendő s a hajfonataikban lévő tarka szalagokat sem cserélik föl feketékkel. Szomorúan lehajtott fővel haladnak a koporsó mellett s az arczukon is mély bánat tükröződik. Ugyancsak Jablunkauban még az a különös szokás is megvan, hogy Úrnapja előtti este a város tornyán a zenészek víg dallamokat játszanak. Friedeckben pedig 60 esztendővel ennek előtte még szokásban volt, hogy ugyan e napon nagy népcsődület közepette a toronyból egy bakkecskét dobtak le, a melynek a húsát aztán a város szegényei közt osztották ki.

Keresztelés után. Kinzel Józseftől

Általános elterjedésűek továbbá a következő szokások:

András estéjén mindenféle módon tudakolják a leányok a jövendő sorsukat. Miklós előestéjén a szent püspök egy ördög kiséretében házról-házra jár, megajándékozza a jó s megfenyíti a rossz gyermekeket. Más helységekben ugyan ezt Borbála napja előtti estve két asszony (barborky) teszi, kiket tisztes távolban egy ördög követ. Karácsony böjtjén a gyermekeket azzal bíztatják az egész napi böjtölésre, hogy este meglátják a falon vagy a kéményben az arany borjút, vagy az arany disznócskát. A vacsorából egy részt eltesznek a tehenek számára, mert különben elapadna a tejük. Ez estéhez különben sok mindenféle babonás vélekedés fűződik. Karácsonyra fonott kalácsot sütnek, a Szent István vértanú napján a szegény gyermekek házról-házra járnak s az Úr Jézus születését ünneplő énekeket, sok helyütt mysteriumokat is adnak elő (koleda). A három napkeleti királyt ábrázoló fiúk, a kik a fejükön papírkoronát s a testükön hosszú fehér inget viselnek, szintén ilyen koleda-énekekkel házalnak vízkereszt napján, a mikor a gazdasági épületeket friss szenteltvízzel hintik meg, az ajtaikra pedig krétával három keresztet írnak.

A farsang három utolsó napját különféle módon ünneplik. Némely falukban a „medvét” vezetik körűl, vagy a legények zeneszóval mennek a leányos házak elé. Az előtt egész télen át húsvétig eljártak a leányok a fonóba (pøidky), a hol szomorú és víg nótákat énekeltek a rokka berregő kerekének hajtása közben, vagy meséket mondtak el és találós kérdéseket adtak föl egymásnak. Laetare vasárnapján egy szalmabábot (maøena) visznek a leányok a falun végig s aztán a helység mögött széttépik és a vízbe dobják, a mi közben helyről-helyre változó sokféle éneket mondanak. A faluba aztán egy szalagokkal ékes májusfát visznek vissza. Másutt meg a Maøena helyét a krávna pótolja, csakhogy itt a májusfát tarka papirossal díszítik és egyes házakba hordják körűl énekszóval. Nagypénteken, a mely napon állítólag a rejtett kincsek „megnyílnak”, a gazda vesszőkből font keresztecskéket (bahníøe) tesz a földjére, a gazdasszony pedig zivatar és boszorkányság ellen az ablakba. Húsvétra is sütnek ünnepi kalácsot (svìceníky, mazance), meg rozskenyeret beléje sütött sertéspecsenyével (pleca); húsvét hétfőjén pedig fűzfavesszővel verik végig a legények a fehérnépet, vagy legalább ki-ki a maga kedvesét, a miért aztán ennivalókat kapnak ajándékba. Némely helyütt az is szokás, hogy a legény a maga választottjára rá les és alkalmas pillanatban egy kannácska vízzel önti le, a miért aztán húsvét keddjén a leány hasonlóval fizet vissza. Másutt meg a béreseket öntik le a mezei munkára való első kivonúlás alkalmával, hogy dolog közben el ne aludjanak. Május elseje előtti éjjel, a mely napra szintén sokféle babona vonatkozik, a legények a kedvesük ablaka alá titokban májusfát állítanak, János napja (június 24) előtti este pedig Szent-Iván-tüzeket gyújtanak, s az ablakokat és ajtókat búzavirággal és konkolylyal koszorúzzák meg.

A Troppau melletti Komorau falu egy útczája. Charlemont Húgótól

Habár a naptárhoz fűződő szokások és kivált a babonák sora ezzel még korán sincs kimerítve, hagyjuk a még sok említhetőt, és fordúljunk a néphumor nyilvánúlásaihoz.

Az ügyefogyottról azt tartják, hogy:

Asztalánál volt a kútja, S a vizet hálóval merte, Vasvillával fogott halat, S mákkal lőtt a verebekre.

A bandzsalról azt mondják, hogy „Troppau felé keresi Olmützöt”; a buta gyerekről, hogy „ostoba, mint a kaptafa”; a jókedvűről, hogy „jó ingben jár”; a nagyon sovány emberről, hogy „száraz, mint a macska”. Általában mindenféle emberi fogyatkozásra van a népnek valami találó hasonlata. Példáúl: „Sárga, mint a viasz; vörös, mint a rák; kék, mint a búzavirág; erős, mint a lutheránus hit”. Ha a sziléziai szláv valakiről azt akarja mondani, hogy jól választott, így szól: „Szép szeme volt”. Ahhoz, a kit régóta nem látott, így szól: „Nem láttalak, mióta a farkasok üvöltöttek”. Ha valami szerfölött olcsó, azt „egy baraczkért (fejbúbozásért) is meg lehet kapni.”

Eredeti humor van az állatok lakodalmáról szóló dalokban. Érdekesek az egyes helységek harangjának szavát, vagy egyéb hangokat utánzó szók. (Példáúl a malom azt mondja: ber, ber, ber, a mi annyit tesz, hogy: végy, végy, végy). Ilyenek a madárhangokat vagy a békákat utánzók is, valamint a gyermekjátékok is.

Számos népies tánczuk is van még a sziléziai szlávoknak, a melyek közűl itt csak a következőket említjük. A kereszt-tánczot (krzyžak, vagy kaczak) négy pár tánczolja, kik meghajtják magukat egymás előtt. A „koldús” nevű tánczban egy legény koldúsként, botra támaszkodva lép be a szobába és alamizsnát kéreget, a mihez a zene komoly dallamot játszik. Aztán a párok a „koldús” köré sorakoznak és vidám ütemekre ugráló lépésekben lejtenek. Mikor a zene elhallgat, a „koldús” a tánczosok valamelyikének a kezébe adja a botot, s most az új „koldús” körűl folytatódik a táncz. A ki legutoljára marad „koldús”-nak, azt az egész társaság jól kineveti s az marad az egész estére a csúfolódás czéltáblája. A „komédiás” nevű táncz közben bizonyos ütemeknél a tánczosok mind tapsolnak; a „borjútáncz”-nál (cielêcie) össze-vissza forognak, a míg valamennyien ismét a körbe nem kerűlnek. A „mészáros-táncz” (masarzska) egy galoppe-féle. A „kowal” (kovács) nevezetű tánczban a tánczos féltérdre ereszkedik a tánczosnője előtt, az ökölbe szorított balkezét a térdére teszi és a jobbjával kalapálni kezd rajta. A tánczosné meg a kötényével szelet hajt hozzá, mintha a fujtatóval élesztené a tüzet, s e közben a szemébe néz neki. A zene gyorsabb ütemeire a „kovácslegények” fölugrálnak, szorosan magukhoz ölelik a párjaikat és szilajúl körűlforgatják őket a teremben, míg a zene lassabbodó ütemeinél ismét újra nem kezdik a „kovácsolás”-t.

Jablunkaui házak. Charlemont Húgótól

A „kozak” nevű tánczban a párok hátra tartják a kezeiket s a balt a jobb kézbe fűzve, az egyik pár a másik után lejt, mi közben így énekelnek:

A „kozák” a kedves tánczom, Majd meghalok érte; A mely legényt kiválasztok, Azt adjátok nékem.

Adtak hát egy legény neki. „Ilyen nekem nem kell, Nagyon fennen hordja fejit, Ilyen nekem nem kell.”

Adtak neki egy másikat, „Ez se tetszik nékem, Ez meg nagyon hórihorgas, Ilyen nem kell nékem.”

A harmadikat is visszautasítja, mert az „hóhér, veri a gyerekeket”; a negyedik nagyon lagymatag, az ötödik csámpás, a hatodik poczakos, a hetedik meg nyurga. Végre a nyolczadik aztán megtetszik neki, mert az „helyre legény”.

A Chytavá Kaèa (fogós Kati) nevű táncznál is különféle dalokat énekelnek. A troppaui szláv vidéken leginkább a „kertész”-t (zahradník) tánczolják, amelynél szintén tréfás dalok kisérik a tánczot.

Bár népdalokban is gazdag, még bővelkedőbb népmondákban a sziléziai szlávság. Hadd említsünk itt közűlök néhányat.

Mikor a tescheni hegyvidéket még sűrű erdőség borította, a Piastok fejedelmi nemzetségéből való három fitestvér e rengetegben vadászott és egymástól elválva, eltévedt. Sokáig keresték egymást hiába, míg végre holtfáradtan egy buzogó forrásnál, a hol szomjukat oltották, egymásra találtak. Szerencsés találkozásuk örömének az emlékére a forrás mellett kastélyt építettek, s azt a lengyel cieszyæ (örülni) szótól Cieszyn-nek (Örömlak) nevezték; ebből lett a kastély körűl utóbb épűlt városnak német neve: Teschen.

Harangláb Kostelec (Kirchdorf) helységben. Charlemont Húgótól

Az orlaui katholikus templomnak az oltárral szemben lévő falán egy igen régi kép van, a melyen egy fejedelmi pár fölött lebegő s a csőrében ostyát tartó sas látható. E kép egy régi népmondára vonatkozik. Egyszer, – így szól a monda, – a sziléziai Miccislaus herczeg a feleségével és nagy kisérettel vadászott abban a sűrű erdőségben, a mely valaha a mai Orlau falu helyén állott, s itt egy szikla tövében tartott pihenőt. Egyszer csak egy rendkivűl nagy sast pillantottak meg, a mint a levegőben kerengve egy ostyát tart a csőrében, azt hirtelen a herczegnő elé ejti, s azzal nyomban eltűnik. Ijedtében a viselős herczegnő ott nyomban fiúgyermeket szűlt. E csodálatos eset emlékére a herczeg azon a helyen kápolnát építtetett s azt az orcl (sas) szóból Orlová-nak (Sas-kápolnának) nevezték el. Ezt a nevet kapta utóbb a szikla tövében épűlt falu is.

Számos monda regél a „fekete herczegnő”-ről, Katalin Szidóniáról, Ádám Venczel herczeg anyjáról. Ez a kegyes és emberszerető úrnő halála előtt kevéssel azt a csodálatos rendelkezést tette, hogy a holttestét egyszerű szekéren négy fekete bika vigye ki a tescheni kastélyból. A hol a halottas kocsi megállt, ott temették el a fejedelemnőt, kiről egy honi költő azt énekli, hogy: „talpig gyász volt a ruhája, fekete a szeme párja s fekete a haja szála.” Nem sokkal a halála után a sírja fölé kápolnát emeltek, s az ennek közelében később keletkezett falu Kostelec (Kirchdorf = Egyházas falu) nevet kapott. Ez ódon templomocskában, a melynek fából ácsolt haranglábja a sziléziai népies építkezésnek egyik jellemző példája, gyakran látták a jó herczegasszonyt az oltár előtti papi díszruhában; a tescheni kastélyban pedig éjfél tájban kulcsait zörgetve jár körűl. E herczegnő élete napjaiban igen szívesen tartózkodott marklowitzi kis vadászkastélyában; de a monda szerint abban a fényes várpalotában is, a mely a Cameral-Ellgoth melletti Godula-hegy tetejét koronázta. Ennek a belsejéből állítólag igen hosszú, föld alatti folyosók vezettek a hegy gyomrába, a hol – a mint mondják – tömérdek kincs, csupa színarany, színezüst és ragyogó drágakövek állnak halomban.

Ezen a Godula hegyen lakik a kigyókirály, a ki a monda szerint senkit sem bánt, a míg békében hagyják; de jaj annak, a ki bosszantani meri! A fején színarany koronát (z³otoglowiec = arany fejecske) visel, s bizonyos időkben lemászik a hegyről a kristálytiszta pisztrángos patakhoz, hogy annak vizében megfürödjék. A partra teszi le a koronáját. Egyszer egy juhász, a ki ezt megleste, oda lopódzott a koronához s azt elemelvén, kereket oldott vele. A kigyókirály csak tovább fürdött, mintha semmi sem történt volna. Aztán szép lassan kimászott a patakból; nagyot füttyentett, akkorát, hogy a szomszédos hegyek és erdők csak úgy hangzottak belé. S ime nyomban ezer meg ezer kígyó és gyík vette üldözőbe a kígyókirálytól vezetve a tolvajt. Szörnyű sziszegéssel kergették a pásztort, míg végre ez a koronát eldobva, s minden erejét megfeszítve nyargalt tova, hogy menekűljön üldözői elől. S ez használt is, mert a kígyókirály most koronáját a fejére téve, visszatért a hegyek közé, csapatja pedig elszéledt.

Troppau melletti chalupa. Charlemont Húgótól

A Beszkidek többi hegyeihez is sok monda fűződik. A Tanecznicára (Cameral-Ellgott mellett), a hol a pogány őskorban tánczra gyülekezett a nép, szokták volt hajdan az öngyilkosokat temetni, a kiknek holttesteitől a nép annyira irtózott, hogy még a szánokat és kocsikat is, a melyeken az ily halottakat szállították, ott hagyták a hegyen pusztúlni. A Prašiva (Rühes) hegy – úgy mondják – onnan kapta e nevét, mert valamikor még a pogány korban a rüheseket ennek az erdeibe száműzték, hogy ott a farkasok és más vadállatok zsákmányává legyenek.

A legtöbb népmonda mégis a sziléziai Beszkidek óriására, a Lysa horára vonatkozik, a mely a néphit szerint nagy veszedelmet rejteget méhében. Állítólag ugyanis belűl vízzel van tele, a mely egykor ki fog törni, s hullámai alá temeti az egész környéket és lakóit, a mikor ezek bűneinek mértéke egészen be fog telni. Lehet, hogy a múlt században PraŸma gróf, Friedeck akkori ura, ennek a szerencsétlenségnek óhajtotta elejét venni, midőn a Lysa horán kápolnát építtetett s a köveket és egyéb építőanyagot, a mint mondják, csupa bukott leányokkal (závitky) hordatta föl az urasági majorokból.

Ezen mondai hírű hegyen szeretett tartózkodni Ondrasch (a Friedeck melletti Janovitz örökös birójának, Schebestának a fia) czimboráival együtt, a kik azért sereglettek köréje, hogy a robot-teher alatt görnyedő szegény nép sanyarú sorsáért a földesurakon boszút álljanak. Ondrasch, afféle sziléziai Rinaldo, máig is kedvelt alakja a sziléziai földmívelő népnek, a kiről dal és monda regél, sőt regényhőssé is lett. A paraszt lázadás leverése után Ondrasch leghívebb embereivel a Lysa horára menekűlt, melynek sűrű rengetegeiben biztonságban érezte magát. Innen csapott le időnként a közeli és távolabbi kastélyokra, kiosztván a gazdagoktól elrablott holmit a szegények közt s mindenféle más csinyt is követett el. Egy boszorkánytól varázserejű baltát kapott, a mely legyőzhetetlenné tette, bár egész ezred katonát küldtek is ki ellene. Végre azonban épen ezzel a bűvös baltájával ütötte le őt czimborája, Jurasch, csupa féltékenységből a swiadnowi korcsmában, 1715 április 1-jén.

A Jablunkau melletti Girowán is tanyáztak hajdan a sziléziai haramiák. A monda azt beszéli róluk, hogy egy zsidó a lengyel oldalon lévő Landskronban a kályháját csupa aranynyal töltötte meg s aztán betapasztotta viaszszal, hogy a tartalmát ne is sejthessék. A haramiák betörtek hozzá s azon való bosszúságukban, hogy semmi értékest nem találtak nála, egyikük a kardjával rá csapott a kemenczére, a mely bedőlvén, a zsiványok zsákokba szedték a kihúllott aranyokat, s a lefejezett zsidóval együtt a Girowára vitték és ott egy mély lyukba ásták el. A helyet egy nagy kővel jelölték meg, épen a zsidó fejére hengerítvén azt, hogy hadd őrizze ott a kincset. A goralok évtizedek óta buzgón keresik a tömérdek sok aranyat, de legnagyobb sajnálatukra máig se tudtak rá akadni.

A Girowa egyik ürege állítólag olyan mély, hogy egészen az ide nem épen valami közel álló Godula hegyig vezet. Ebbe az üregbe egyszer egy kutyát kergettek be a goralok s levelet akasztottak a nyakába. A szegény eb ugyan előkerűlt harmadnapra a Godula hegyéből, de a nyakán volt levél nélkűl, a melyet, úgy tartják, a hegyi szellemek vettek el tőle. E szellemek ugyanis a nép hite szerint fölötte gonosz indúlatúak. Így példáúl egyikük egyszer a Girowán malmot épített, a melyben embereket akart őrölni. Közben azonban kukorikolt egy kakas, és a malom tüstént elsülyedt.

A Bialka (Fehér Visztula) völgyében álló chalupa. Charlemont Húgótól

Gonosz kisértet lakott a Friedeck melletti Lipinában is. Itt „a három hárs alatt” állítólag nagy kincs rejlik, melyet a falu lakói minden áron birtokukba akartak keríteni. Áskáltak is érte teljes erővel. Éjfélkor csákányaik valami kemény tárgyba ütődtek, hogy csak úgy szikrázott a vasuk. De mily nagy lőn réműletük, mikor egyszerre csak egy lángvörös ruhájú ember termett előttük. A szakálla olyan volt, mint a frissen esett hó, a kezében pedig kötelet tartott és nyers hangon így rivallt a kincsásókra: „Melyiketeket akaszszam föl legelőször?” Erre valamennyien kereket oldottak és lóhalálában tova iramodtak.

Szilézia számos helységében hisznek még a lidércznyomásban (mora). Egyszer egy szegény varga sehogy sem tudott az őt éjjelenként fojtogató lidércztől szabadúlni. Ekkor azt tanácsolták neki, hogy ha majd megint nyomja a lidércz, ragadja meg és ne ereszsze el. Mikor a lidércz ismét megjelent nála, csakugyan jól megmarkolta. Hát egy macska volt, a melyet a varga iziben a falra szögezett föl, maga pedig nyugodtan aludta végig az éjszaka hátra levő részét. Mikor reggelre kelve fölnyitja a szemét, ime egy falubeli gonosz vén asszonyt látott a macska helyén a falon függeni.

Zene. Mestenhauser Edétől, fordította Katona Lajos

A zene általános fejlődése történetében a kis Sziléziának természetesen csak szerény szerep jut. Szavahihető tudósítások a sziléziai zeneművelésről csak a XVI. századdal kezdődnek. Akkoriban Sziléziában is ápolóhelyekre talált a szabályszerű polgári mesterdal, s ugyan ez időben lendűlt föl a reformáczió hatása alatt az egyházi nép-ének is. A parasztoknak búcsúnapi s egyéb alkalmi zenével való mulattatásáról pedig a vándorzenészek bandái gondoskodtak. De a városi hatóságoknak is volt, kivált a királyi városokban gondjuk a jobbféle zene művelésére. Mindenütt meghonosúlni látjuk a városi zeneigazgatók (Stadtkunstpfeifer, Thurnermeister) intézményét. Liechtsteinnek 1685-ből való értesítése szerint „úgy az ének-, mint a zenetanítás Sziléziában módfelett divatozik és az ifjúság jókorán részesűl benne. A jeles gymnasiumokban, a melyek felső tanfolyamaiban 100-nál több növendék s köztük kitűnő tehetségűek is tanúlnak, alig van olykor 20 is, a ki a zenében járatlan. A városokban pedig sok élemedettebb polgár is eljár a templomi karba és így veszi szép hasznát ifjúkorában eltanúlt zenetudományának. Ennek előtte Sziléziában is valának úgy nevezett mesterdalnokok, a kik nyilvános gyülekezeteket tartottak a városházán és dalaikkal versenyeztek. Épen ez az oka, hogy Sziléziában általán véve több jó zenét hallani a templomokban, mint egyebütt. Sőt lakodalmaknál is kellemes komolyabb zenével is szokás a vendégeket gyönyörködtetni, temetéseknél pedig a gyászolók szívét vigasztalni.” Hatósági útasításokkal alkalmazott városi zeneigazgatókat (ú. n. várostorony-zenészeket) találunk Troppauban, Jägerndorfban, Freudenthalban és Teschenben. Főképen az volt a teendőjük, hogy ünnepi alkalmakkor a város tornyában szokásos trombitaelőadásokra felügyeljenek. Több zenészt és tanítványt (legényt és inast) kellett e városi zenemestereknek tartaniok, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy lakodalmak, vagy vendégségek és más ünnepélyek alkalmával ők és embereik zenéltek.

Dittersdorfi Ditters Károly. Löschenkohl metszete után

Midőn a XVIII. század folyamán az olasz opera mind jobban terjedt és egyre fölkapottabbá lett, Szilézia is kezdi a maga részét e divatos zenei műfaj fejlesztéséből kivenni. Sok más fejedelem és dúsgazdag főnemes példájára, Hoditz gróf, az ismert színészet-kedvelő és szeszélyes izlésű műbarát, szintén építtetett 1764-ben tündéri fényű rosswaldi kastélyában (jägerndorfi kerület), egyéb mesésen pazar dolgok mellett egy drámai és operai színházat is, a hol hallatlan pompájú hangverseny-előadások és opera-előadások voltak napirenden. A személyzet tisztán a saját szolgálatában álló egyének, vagy jobbágyai sorából kerűlt ki. Törekvésében kivált a később bécsi udvari szinészszé lett Müller János Henrik, meg Klein Henrik híres zeneszerző és virtuóz, valamint Hanke Károly zeneigazgató támogatta őt. Mikor Nagy Frigyes, a gróf bizalmas barátja és kedvelője, másodizben volt nála rosswaldi kastélyában látogatáson, a házi zenekar egy darabja annyira megtetszett neki, hogy annak dallamát Berlinben utóbb indúlóvá dolgoztatta át, a mely még a király és a gróf halála után sok idő múlva is „Hoditz-indúló” néven volt ismeretes a porosz hadseregben. Akkoriban Rosswald valóságos búcsújáró és gyülekező helye volt a zenei újdonságok iránt érdeklődő műbarátoknak, s olyan vonzóerő, a minőhöz fogható e kis falun kivűl nem volt több egész Sziléziában. Egy másik főúr, a ki e részben szintén kivált akkortájt e tartományban, a pazarlásáról hírhedt Sulkowsky Ferencz herczeg volt, ki bielitzi sörfőzőjét színházzá alakíttatta át s benne hangversenyeket és dalműveket adatott elő. Sedlnitzky József gróf, a ki maga is derék hegedű- és gordonka-játszó volt, geppersdorfi kastélyában szintén egész zenekart tartott. Ugyan itt említhető a mulató kedvű Schaafgotsch gróf boroszlói püspök zenekara is, a melyet a főpap osztrák Sziléziában fekvő johannesbergi jószágán és kastélyában tartott.

S így jutunk el a legkiválóbb zeneszerzőhöz, a ki hosszabb időn át élt Sziléziában, az első „végig componált” német opera alkotójához, Dittersdorfi Ditters Károlyhoz, a „Doctor und Apotheker” szerzőjéhez. Ditters, miután 1761-ben Gluckkal Olaszországban tett útjáról visszatért s a nagyváradi püspök karmestere lett, a már említett boroszlói püspökkel németországi művész körútján ismerkedett meg. A zenekedvelő főpap megszerezte neki a római arany sarkantyú rendjelét s a neissei herczegség erdőmesterévé nevezte ki. Johannesbergben Dittersdorf egy kis színházat állított, kitűnően kiképezte a püspöki zenekart és ott írta egyebek közt „Dávid” (Davidde) czímű oratoriumát és az „Amerikai útazó” (Il viaggiatore americano) czímű víg operát. 1773-ban a herczeg-püspök freiwaldaui kerületi kapitánynyá léptette elő. Operái és oratoriumai sorából csak egy mű, az „Orvos és gyógyszerész” czímű opera aratott tartósabb sikert. Ez az 1786-ban írt mű az első német opera, mely az olasz dalművek módjára hosszabb, teljesen kidolgozott finalékkal van megszerkesztve. Még ma is adják itt-ott, újabb kiadásokat is ér és természetes üdeségével, valamint tagadhatatlan komikai erejével még mindig hat. Dittersnek addigi gondtalan élete hirtelen nagyon megváltozott a boroszlói püspöknek 1795-ben bekövetkezett halálával, és a zeneszerző 26 évi szolgálata után csekély nyugdíjából volt kénytelen tengődni. De utóbb fölkarolta Stillfried Ignácz báró, ki neki és családjának nyájas otthont adott a csehországi tabori kerületben lévő roth-lhotai jószágán, a hol 1799 október 13-án, épen két nappal a fiának diktált önéletrajza befejezte után meghalt. Művei tartalmukra és alakjukra nézve a Haydn Józseféivel rokonok, operái azonban teljesen a kor divatjának hódolnak. A Freiwaldau melletti Dittershof sziléziai falu Dittersdorf emlékét őrzi nevében.

A Troppau melletti Grätz kastélyban a fenkölt lelkű Lichnowsky Károly herczegnek, Mozart és Beethoven barátjának s pártfogójának volt műkedvelő-színháza. A grätzi kastély zenetörténeti nevezetessége első sorban az, hogy 1806-ban és 1811-ben Beethoven itt tartózkodott. Itt történt, hogy 1806 október havában Beethoven semmi áron sem akart a kastélyban látogatóban lévő franczia tisztek előtt játszani, s éjszakának idején nagy viharban Troppauba menekűlt barátjához, dr. Weiserhez, az ottani városi kórház orvosához. Troppauból Bécsbe való útjra magával vitte épen akkoriban befejezett Sonata appassionatajának kézíratát, a melyet az útközben támadt záporeső úgy átnedvesített, hogy a vízfoltok ma is meglátszanak rajta. A német lovagrendnek is volt freudenthali kastélyában saját házi színháza, a hol derék énekesek és képzett zenészek adtak elő operákat.

Grätz kastély Troppau mellett. Russ Róberttől

A mi a színházi zenét illeti, arról, a tartományi főváros színházának zenekarát kivéve, alig érdemes még egyebet mondani. (A rosswaldi színházból és Dittersdorf iskolájából kerűlt ki többek közt Müller Venczel bécsi népies és színházi zeneszerző.) A troppaui színház 1763-ban leégett s 1772-ben épűlt föl újra. 1805-től Troppaunak ismét új városi színháza volt, a melyben az egymást követő Mathe (1839), Burghauser, Blum, Rosner, Proski, Gaudelius, Kotzky, Klement és Raymann, Bigl, Nikolini, Westen, Arlt, Freitag és Janisch, Jantsch igazgatók alatt drámákon és vígjátékokon kivűl operák és operettek is kerűltek színre. A troppaui színház legfényesebb időszaka Kelement és Raymann, meg Bigl igazgatósága éveibe esik. Karmesterekűl egyebek közt Rafael Ferencz, Neswadba J., Hummel József, és a zeneszerző Weidt Henrik működtek itt. Kiváló énekesek közűl, a kik Troppauban kezdték meg művészi pályafutásukat, Krolop Ferenczet, a berlini udvari operaház tagját említjük. 1883-ban a troppaui városi színházat Labitzky Ede városi építészeti tanácsos, a híres karlsbadi tánczzene-szerző legidősb fia, alakította át a mai díszes épületté. Bielitz városa is épített magának az utóbbi években igen szép állandó színházat, a melyben drámákon kivűl operetteket, sőt kisebb operákat is játszanak.

A legkiválóbb sziléziai zeneművészek sorából első helyen az 1783-ban a határszéli Braunseifenben született freudenthali, majd utóbb troppaui érdemes karmestert, szorgalmas gyűjtőt és fáradhatatlan másolót, Jäckel Ágostont említjük, a ki a két nevezett városban jelesűl vezette és művelte az egyházi zenét 1849 november 7-én Troppauban bekövetkezett haláláig. Továbbá Geppert Liberatust, a fölötte termékeny egyházi zeneszerzőt, ki 1815 február 15-én született Dittersdorf számos évi működése helyén, a Johannesberg kastélya tövében álló Jauernig városban. Mintegy 200 egyházi zeneművet írt, melyek közűl sok megvan még ma is a jauernigi plebániatemplom levéltárában. Szerzeményei majdnem kivétel nélkűl falusi karok számára írvák s könnyű, átlátszó stilusban, szabatosan vannak szerkesztve. Harmadik és legjelesb sziléziai zeneíró dr. Schön Ede lovag, ki Engelsberg néven adta ki számos szép és mély érzésű férfi-karát. Schön Ede 1825 január 23-án született Engelsbergben (freudenthali kerület), a hol 1882-ben emléket is állítottak neki. Nagyobb hallgatóság elé „Der Poet auf der Alm”, „Heini von Steiner” és „Dr. Heine” czímű szerzeményeivel lépett először és mindjárt lelkes fogadtatásban részesűlt. Hirtelen halál érte a szeretetreméltó embert Szilézia felé tett útján, 1879 május 27-én a morvaországi Deutsch-Jassnikban. Hamvai a Bécs melletti Grinzingben nyugosznak.

A legnevezetesb sziléziai zene-egyesűlet a troppaui férfi-dalegyesűlet, a mely 1846 október 23-án alakúlt meg. Első hangversenyét 21 énekessel 1847 január 1-én tarotta. Ma 96 működő tagja van. Legjelesb karmestere a salzburgi Mozarteum jelenlegi igazgatója és Szilézia valamennyi zeneművésze közt a legkitűnőbb, Hummel József Frigyes volt, aki 1841 augusztus 14-én született Innsbruckban és 1863-tól 1873-ig vezette a troppaui városi zenekart. Hummel alatt Troppau zenészete és főleg a városi zenekar azóta többé utól nem ért virágzás fokára jutott.

E. S. Engelsberg (Schön Ede lovag). Fénykép után, Hecht Vilmostól

Tagjai számára nézve legnépesebb zeneegyesűlet Sziléziában a troppaui ének-akadémia, mely 1874-ben alakúlt a korábbi pangó troppaui zeneegyesűletből. Ma (1896-ban) 99 működő tagból áll; czélja a vegyeskari ének művelése és fejlesztése. A legrégibb sziléziai, sőt egyáltalán a legrégibb osztrák férfi dalegyesűlet az 1834-ben alakúlt bielitzi, a melynek jelenleg 88 működő tagja van. A tescheni férfi-dalegyesűlet 1891-ben ünnepelte 50 éves fönnállását (alakúlt 1841 május havában; jelenlegi működő tagjainak száma 60). Szilézia többi zeneegyesűlete közűl még megemlítjük az 1861-ben alakúlt s ma 54 tagból álló freudenthali férfi dalegyesűletet, nemkülönben a bielitzi vegyeskar-egyesűletet. Vannak továbbá kisebb dalkörök Jägerndorfban, Obersdorfban, Freiwaldauban, Jauernigben, Zuckmantelban, Bennischben, Wagstadtban és Odrauban. Ezek együtt alakították 1863-ban a „sziléziai német dalos szövetség”-et. Nagyobb dalünnepélyek voltak 1861-ben Troppauban, 1862-ben Freudenthalban és 1891-ben Teschenben. Kiváló ápoló helyivé lettek a zenének az 1870 óta alapított új császári királyi tanítóképző-intézetek, a melyekből egész sor kitűnően képzett zenetanító kerűlt ki. Az orgonaépítés művészetének legnevezetesebb képviselői a jägerndorfi Rieger testvérek, a kiknek orgona-gyára a legnagyobb és legjelesebb egész Ausztriában. E műhelyben 1870 óta 500-nál több kisebb-nagyobb orgona készűlt a bel- és külföld számára, köztük a legnagyobb (54 hangú) a brünni „Deutsches Haus” részére.

E vázlatunk végén meg kell még emlékeznünk arról a nagyszabású ünnepi hangversenyről, melyet Mozart V. A. halálának 100 esztendős évfordúlóján, 1891 deczember 6-án Troppauban az ottani énekkarok szövetkezve rendeztek.

Fujarát (havasi kürött) fuvó goral. Charlemont Húgótól