Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Irodalom és színház.

Irodalom és színház.

Fulnek városa. Bernt Rudolftól

Német irodalom és színház. Smolle Leótól, fordította Katona Lajos

A német irodalom művelésének első nyomai Morvaországban csak meglehetős késői időben mutatkoznak. Nem a fejedelmek és lovagok váraiban s nem is az udvari szerelmi költészet hangjaiban, hanem az egyszerű polgárok czéheiben ápolt esetlen, de jószándékú mesterdalbanjelentkeznek ez első nyomok.

Igen érdekes tanúlságtételei vannak a morvaországi mesterdal művelésének. Négy mesterdal-iskola is, volt ez országban, úgy mint a trebitschi, mely már 1516-ban fönnállott, a gross-meseritschi valami Pernstein János vezérlete alatt, ki a „bölcs” melléknevet viselte, továbbá az 1611-ben keletkezett pirnitzi és a valamennyinél híresebb iglaui.

1571-ben két iglaui polgár, névszer int Pukane Jakab és Zeidler Jónás, mindakettő posztóványoló, azzal a kérelemmel járúlt a város érdemes tanácsa elé, hogy engedje meg Iglau városában egy rendes énekiskola szervezését. Ez az okírat, a melyben körűlményesen szóba kerűl a mesterdalnak a monda szerint Nagy Ottó császár által történt megalapítása is; 1571 április 2-án kelt. Kétségtelen azonban, hogy Iglauban a mesterdal már régebben is virágzott, mert a két nevezett polgár folyamodványa egy helyütt a mesterdal művelésében támadt rendetlenségekről is szól, a minők pl., hogy „gyakran afféle jött-ment énekesek is kerűltek a városba, kik még csak jóravaló tanítványok sem voltak, s mégis iskolát állítottak.” Minthogy 1571-ben nagy pestis dúlt Iglauban, alighanem csak szóbelileg intézte el e kérelmet a tanács, legalább semmiféle írásbeli nyoma ez elintézésnek fönn nem maradt.

Még ma is megvan az iglaui mesterdalnokok iskolájának a czímere, melyet a törekvő polgári munka régi jó idejének drága ereklyéjeként kegyelettel őriznek az iglaui városházán. E kiakasztó czímernek és hirdetőtáblának a középső mezeje hét kapus bekerített kertet ábrázol; a hét bejárat fölött a hét szabad művészet allegoriai alakjai láthatók. A mező közepén egy mester az énekelőadó széken ül, fölötte koszorú, erről pedig egy érdempénz függ. Fönt balra egy szökőkút körűl ül a tizenkét ősmester, kik a monda szerint a mesterdal intézményét megalapították; a felső jobboldali szögletben egy asztal körűl, a melyen a czéhláda mellett még egy biblia és lánczon függő érem van, ül az a kilenez iglaui mester, kiknek költségén e czímer táblát készítették. E két csoport alatt hallgató népség tömege látható. A középső mezőben a mondottakon kívűl még a galamb képében ábrázolt Szentlélek, aztán egy diadalmi zászlót tartó húsvéti bárány tűnik szemünkbe, melyet egy, a fal résén áttörni készűlő farkas üldöz; a négy sarokban végre a négy égtáj szélei vannak ábrázolva. A kép felső és alsó szélén lévő kilencz kis mezőben részint a zsoltárokból és egyéb bibliai helyékről vett idézetek, részint szentírási tárgyú jelenetek vannak rajzolva, így fönn Krisztus születése és föltámadása, a Szentlélek eljövétele, alúl a hárfázó Szent Dávid és Jeruzsálemnek Titus alatti ostroma. A kép egészben az iskola azon irányát jelzi, melynek czélja a költészet művelése mellett a tiszta vallásos szellem ápolása volt. A czímert 1612-ben festette a néma Weidhofer János festő, s az egész 14-szer 60 garasba kerűlt.

Az iglaui mesterdalnokok czímertáblája. Az iglaui városházán őrzött „Postenbrief” nyomán, Siegl Károlytól.

Az 1571-ből való énekiskolai szabályzat, a „Tabulatur und Ordnung, wie es soll in der Bruderschaft gehalten werden”, igen rövid és szűkszavú s csupán 32 pontot foglal magában a mesterdalok előadásáról és a legfontosabb hibákról, minden részletesebb magyarázat nélkűl. Csak az 1615-ki, 20 pontot tartalmazó szabályzat nyújt vonzó betekintést abba a szép rendbe és fegyelembe, melyet a tisztes iglaui mesterdalnokok iskolájukban föntartani törekedtek, valamint fogalmat ad arról, hogyan és mily szellemben ünnepeltek. Megtudjuk ugyanis belőle, hogy Iglauban évenként négy fő, vagyis ünnepélyes iskolai összejövetelt tartottak, úgymint karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és Szent Háromság vasárnapja utáni tizedik vasárnapon. A tanúlóünnepet Szent Mihály napján tartották.

A harminczéves háború iszonyatosságai rövid virágkora után idő előtt véget vetettek az iglaui mesterdalnokok énekiskolájának is. Már 1620-ban be kellett zárni az iskolát, s a derék jó polgárok éneke ezzel elnémúlt.

Morvaország dicsősége, hogy a nagy Mária Terézia áldásos uralkodása alatt itt jött létre Ausztria első újabbkori tudományos társúlata, melynek Petrasch József báró volt a megalapítója. Petrasch ugyan nem morvaországi eredetű, mert a szlavóniai Brodbanszületett 1714 október 19-én, de szüleivel már igen korán Morvaországba kerűlt, a melynek irodalmát és ízlését nemesíteni volt élte fő törekvése. Kezdetben a katonai pályán próbált szerencsét; de gyönge testalkotása e pálya elhagyására kényszeríté, s miután messze földön tett útazások és fáradhatatlan tanúlás által ismereteit tetemesen gyarapította, Olmützben telepedett meg állandóan s ott alapította meg az 1746. év vége felé, Olaszország tudós társaságai mintájára, az „Ismeretlenek társasága”-t azzal a határozott czéllal, hogy ez úton a tudományosságot ápolja és növelje. Az ő érdeme az is, hogy Ausztriában Morvaország dicsekedhetik az első tudományos folyóírattal. Az említett társaság ugyanis 1747 január 1-én folyóíratot indított meg: „Monatliche Auszüge alter und neuer gelehrter Sachen”. (Régi és új tudományos dolgok havi kivonatai) czímmel. E folyóírat Petrasch rendelkezése szerint német nyelven, még pedig a tökéletesebb szászországi nyelvjárás szerint volt szerkesztendő. Petrasch három éven át volt e társúlatnak elnöke, de az ő buzgalmában csak rövid ideig osztoztak a tagok, így az egyesűlet nem sokára föloszlott; Petrasch visszavonúlt Ungarisch-Hradisch melletti neuschlossi jószágára, hol kora kiváló íróival és tudósaival élénk összeköttetésben maradt egész 1772 május 15-én bekövetkezett haláláig. A két kötetre terjedő „Monatliche Auszüge” legtöbb közleménye ő tőle magától származik; de ezeken kivűl is számos értekezést írt Petrus Cinereus (Petei Asch) álnéven.

Mária Terézia és nagy fia korának nemes szelleme üdítő lehelletként hatott Morvaország irodalmi életére úgy, hogy ez időből a német irodalom ez országban néhány jelesebb termékkel dicsekedhetik. Mindenek előtt egy férfiúnak a neve fűződik szorosan a Mária Terézia és II. József korának dicsőségéhez, kinek ugyan tulajdonképi működése a császár városba esik, de a kit azért mégis büszkén nevez Morvaország a saját fiának. Ez Sonnenfels József kritikai író, tanár és államférfiú. Nikolsburgban született 1733-ban zsidó családból s eleinte bölcseleti tanúlmányokat folytatott Bécsben; majd a katonaság kötelékébe lépett, nem sokkal utóbb azonban ismét Bécsbe ment s ott előbb mint a Paprika Jancsi-bohózatok által elrontott ízlés megtisztítója s az alásűlyedt színpad reformátora fejtett ki üdvös tevékenységet. Elfogúltság nélküli, tiszta elmére vallanak jogtudományi iratai és egyetemi tanári működése is, a mióta 1763-ban a jogi kar tanáráúl hívták meg. Kitűntetésekkel elhalmozva s nagy tiszteletben halt meg mint udvari tanácsos és a képzőművészeti akadémia elnöke 1817. évi április hó 25-én.

Petrasch József báró. Balzer metzsete után, Hecht Vilmostól

A fölvilágosodás szelleme, mely Sonnenfels irataiban nyilvánúl, uralkodik az egész korszakon át. Ez időben Morvaországban is hatalmasan föllendűlt a hírlapi és folyóírati irodalom. A bécsi születésű Laaber József, mint az új brünni tanítóképző-intézet hittanára, kiadja a „Wochentliche Erinnerungen eines Freundes von Brün” a czímű hetilapot; a württembergi Hopf H. Fr. pedig, a Köffiller-féle brünni gyár egyik hivatalnoka, a „Poetische und prosaische Beiträge zum Nutzen und Vergnügen” (Hasznos és mulattató költői és prózai adalékok) czímű folyóíratot indítja meg. 1794-ben jelent meg Brünnben az „Allgemeines europäisches Journal”. Sok tetszéssel találkozott a „Mährisches Magazin”, melynek Traubenburg Em. tartományi tanácsos volt a kiadója; de ennél jóval nevezetesebbé lett a „Patriotisches Tagblatt”, mely (1800–1805) Brünnben jelent meg Andree Keresztély Károly kiadásában. E németországi eredetű író a brünni evangelikus iskola tanítójáúl kerűlt a morva fővárosba, a hol igen sikeres írói és népnevelői munkásságot folytatott.

A napoleoni hadjáratok s az utánok következő békeévek alatt főkép Jurende, Károly József (szül. 1780 Sziléziában, 1813-ban költözött Brünnbe) fejtett ki élénk szellemi tevékenységet. Legtöbb tetszést naptára kiadásával aratott, melynek „Mährischer Wanderer” volt az eredeti és „Vaterländischer Pilger in dem Kaiserstaate Österreich” lett a későbbi czíme, a mely alatt megszakításokkal egész 1848-ig megjelent Brünnben Gastl, Trassler és Rohrernál. Jótékony vallásosság és egyszerű népiesség hatja át e naptár legtöbb szépirodalmi és ismeretterjesztő közleményét. Érdemet szerzett magának Jurende továbbá a „Redlicher Verkündiger” (Becsületes hírmondó) és a „Zeichen der Zeit” (Az idők jelei) czímű folyóiratok kiadásával is, melyekben Hormayr hallatta Napoleon kényuralma ellen tiltakozó szavát. Jurende neve azonban még egy irodalmi vállalattal kapcsolatos, melyet ugyan nem koronázott rögtöni siker, de mely az ország becsületére több ízbeli átalakúlás és megszakítás után mégis évek hosszabb során át fönn tudott mar adni. Ez az 1815-ben az akkori tartományi kormányzó, Mittrovsky Antal gróf fölszólítására Jurende által alapított „Moravia” czímű havi folyóirat, mely eleinte ugyan csak a nyolczadik füzetig tudott eljutni, 1836-ban azonban ismét föltámadt s aztán tovább élt egy évtizednél. Az 1848-diki viharos esztendő e békés szellemű irodalmi terméknek is véget vetett. A régibb évfolyamaiban számos, Morvaországot érdeklő jeles és vonzó közleményt tartalmazó „Moravia”-t utóbb ismételten megkísérlették föléleszteni (1863–64 és 1881–82), de ez igyekezet mind a kétszer hajótörést szenvedett a napilapok és képes folyóíratok rohamosan növekvő áradata miatt.

Az 1848-ig terjedő időben Morvaország területén élt és működött költők sorából megemlítjük a brünni lelkes színházigazgatót (1815–25 és 1831–37), a weimari születésű Schmidt Henriket; továbbá a grulichi Knoll János Lénárdot (1775–1841), Klopstock ízléses és kitűnő formaérzékű utánzóját (legjelesb költeménye „Thuiscon oder des Lied der Weihe”); a morvaországi Langendorfból való Schön Jánost (1802–1839), kit valamikor Ausztria legelső balladaköltőjeűl emlegettek s kinek „A hit diadala” czímű szomorújátékát megjelenésekor Grillparzernek tulajdonították. Balladáival megérdemlett hírt szerzett magának még a szintén morva Canaval Mihály Ferencz (meghalt 1868-ban Bécsben, őrűlten). Nem morvaországi születésű ugyan (mert a csehországi Josephstadtból való), de évek hosszú során át Morvaországban élt, és működött Warnemündei Lamatsch Pál, ki „Warbeck” és a „Habsburgok” czímű drámáival tette nevét ismertté.

Charles Sealsfield (Postl Károly). Fametzset után, Hecht Vilmostól

E korszaknak legjelesb morvaországi német költője azonban a „nagy ismeretlen”, a mint régebben nevezték, t. i. Charles Sealsfield. A sűrű fátyolt, mely életét egész haláláig födte, maga a haldokló lebbenté föl azzal, hogy végrendeletében a Znaim melletti Popitz falu bírájának, Postl Károly földmívesnek a fiait tette vagyona örököseivé s ez úton titokzatos életének földerítésére nyomot mutatott. Ma tudjuk, hogy Charles Sealsfield, az éjszak amerikai Egyesült Államok polgára, ki a svájczi Solothun a mellett „Unter den Tannen” nevű kis birtokot vásárolt magának s ott 1864. márcz. 26-án meghalt, ugyanaz a Postl Károly volt, a ki ifjú korában a prágai keresztesbarátok rendjébe lépett. 1823-ban hirtelen elhagyta a rendet, a melynek meglepő gyors előmenetellel a titkárává emelkedett, s azóta a nyoma veszett. Eltűnése óta csak Charles Sealsfieldről volt a világnak tudomása, ki Amerikában nem csekély vagyont gyűjtött s regényeivel („Der Legitime und der Republikaner”, „Der Virey und die Aristokraten oder Mexiko im Jahre 1812 „Lebensbilder aus der westlichen Hemisphäre”, „Kajütenbuch”, „Süden und Norden”) fokról-fokra emelkedő hírnevet szerzett. Sealsfield fölűlmúlhatatlan leírásainak természethűségében és ragyogó színezetében, a melyekkel a nyugati félgömbnek sajátszerű varázsából ma mind többet vesztő idegen világát olvasója szemei elé tudja bűvölni, nemkülönben azon elragadó erő tekintetében, a melylyel egy csehet és egész népeket jellemez. A néprajzi regény terén páratlan dicsőségének méltán áldozott hálás szülőfaluja kegyelettel, mikor márvány emléktáblával jelölte meg az egyszerű parasztházat, a hol Postl Károly 1773 márcz. 3-án született. Znaim városa pedig a költő jól sikerűlt bronz mellszobrával díszítette egyik szép terét.

Sealsfield mellett elhalványúlnak az 1848 előtti idők többi német írói. Epikai téren Srraube Emánuel (szül. Nikolsburgban, 1801 decz. 14., meghalt Salzburgban 1872 márcz. 5.) és Weiner János Pál (szül. Iglauban 1815 s mint adószedő élt Gödingben és Trebitschben; megh. 1859 Bécsben) novellaírókat említjük. Inkább a lyrai költészetet művelte Eder János András (meghalt 1858-ban, mint Gross-Seelovitz előljárója), ki a hazai történetírás terén is érdemeket szerzett. Nevezetesebb az 1883-ban elhalt brünni városi tanácsos, Donneh Ferencz, kinek „Sehwertlilien” czímű verskötete nem egy tökéletes szerkezetű költeményt tartalmaz. Hirsch Rudolf (szül. 1816 Napagedlben) alak és gondolatok tekintetében egyaránt gazdag lantos költő, úgy szintén finom érzésű zenész és zeneszerző, kinek a „Wiener Zeitung” számára írt zenebírálatai nagy elismeréssel találkoztak. Ifjú korában költői babérokat is aratott Berger J. N., a későbbi miniszter (szül. Prossnitzban, 1816 szept. 16.), kinek csípős elméssége kíméletlen szatíráiban nyilvánúlt.

Morvaország német írói ez idő tájt a drámát sem hagyták parlagon. Kiemelendők az e téren működők közűl először is Fraportai Jordan Ferencz Antal lovag (szül. 1781 Schönbergben, megh. mint nyugalmazott fő rendőrtanácsos Brünnben), ki úgy szomorújátékaiban, mint bohózataiban a nyers eszközök és erős hatások kedvelője volt. Igen termékeny színműíró s a negyvenes években a brünni színház valóságos oszlopa volt Mandelzweig Szerafin Ferencz (szül. Prossnitzban, 1792 s megh. 1864. Brünnben, hol előbb mint kereskedő, majd mint nyelvtanító és író élt). Jeitleles Alajos (szül. Brünnben, hol mint gyakorló orvos működött s 1858-ban halt meg) jeles vígjátékokat írt, melyek közűl egy-kettő a bécsi Burg-színházban is előadásra kerűlt, és tetszést aratott. Castellivel közösen írt egy, az akkoriban divatos sorstragédiákat kigúnyoló paródiát, a „Sehicksalstrumpf”-ot (A végzetes harisnya), melyen a maga idejében sokat kaczagtak. A mostoha sors nem engedte teljes érettségeig jutni Weber P. Vincze kiváló tehetségét (szül. 1809 Trautenauban s megh. mint városi tiszti orvos Mährisch-Trübauban 1859), kinek első műve, a „Spartacus” czímű történelmi szomorújáték, figyelmet keltett s a bécsi Burg-színházból kiindúlva, egész Németországot bejárta. Második tragédiája, „A wahabita nő”, szintén nagy tetszést aratott; ellenben a későbbiek már kedvezőtlenebb fogadtatásban részesültek, a mi a költőt nagyon elszomorította. A tragikai múzsa e hívei mellé két bohózatíró sorakozik, kiknek egyike, Grammerstötter Károly Ede ugyan nem morvaországi születésű, de sokáig élt Brünnben; másika pedig, Hopp Frigyes, Brünn város fia. Emennek kaczagtató bohózatai („Faust doktor házisapkája”, „Kalapos és harisnyaszövő”, stb.) sokáig műsoron voltak.

Az 1848-ik év Morvaországban is élénk irodalmi mozgalmat keltett. Az ezen évben keletkezett hírlapok és folyóíratok itt is egész áradattá szaporodnak, a mely azonban csakhamar ismét megapad. A „Mährischer Bote”, „Brünner Tagescourier”, „Die Opposition”, „Vaterland”, „Mährische Volkszeitung” czímű újságok mind rövid életűek valának. Szerény, de egyszerű honi köntösében igen kedves irodalmi jelenség volt több éven át az Enders Nep. János alapította „Biene” (A méh), mely 1851-ben indúlt meg. Kiadója, ki szülőföldje iránt sok érdemet szerzett, 1815 május 3-án született Ungarisch-Hradischban s 1848 óta könyvnyomtató és könyvkereskedő volt Neutitscheinben, hol Johann von Hradisch álnéven számos költeményt írt újságaiba. Lyrai és epikai téren is számbavehető költeményekkel lépett föl. „Császárdalai”-ban az uralkodóházat dicsőítette, a szerencsétlen sorsú Miksa császárt pedig „Nachklänge” czimű versfüzetének megható dalaiban siratta el. „Epheuranken” (Borostyánindák) czímű gyűjteménye csínos elbeszéléseket, honi mondákat és meséket tartalmaz.

A forradalom viharos mozgalmai közepett forgott Holisch Zsigmond, ki 1816-ban született Koritschauban s a bécsi márcziusi eseményekben való részvétele miatt kénytelen volt elhagyni Ausztriát, a hová csak 1868-ban térhetett vissza; ezentúl Bécsben, majd Gödingben élt s ott is halt meg. 1886-ban „Kossuth Lajos és Metternich Kelemen” czímű regénye iránymű. Drámákat is írt, melyek közűl említendő „Don Juan első kísérlete.”

Az említettek fölött magasan kiemelkedik két író: Lorm Jeromos és David J. J., valamint Ebner-Eschenbach Mária írónő, kinek női gyöngédsége férfias erejű gondolkozással és a lelki élet minden hullámzását elleső finom fogékonysággal párosúl. Lorm a pesszimizmus költője, de sötét világnézete koránsem visszataszító, mert a szép és mindaz iránti élénk érzékkel társúl, a mit ő az élet „oktalan napfényé”-nek nevez. Még a saját sulyos szenvedése sem törte meg a költő szellemi erejét. Lorm Jeromos csak az írói álneve Landesmann Henriknek, ki 1821 augusztus 9-én született Nikolsburgban. Már tizenhárom éves korában majdnem teljesen elvesztette a látását és hallását. Első nagyobb munkája: „Wiens poetische Schwingen und Federn” (Bécs költői szárnyai és tollai) szigorú és kiméletlen kritikájával annyi ellenséget szerzett neki, hogy ezek üldözésétől tartva Drezdába költözött, a honnan csak hosszabb tartózkodás után telepedett át később Brünnbe, hogy ott lakó fiának, Landesmann Hermann orvosnak közelében lehessen. Lorm számos regénye és elbeszélése nem tartozik a könnyebb szórakoztató olvasmányok közé, hanem csak a mélyebben gondolkodni szerető olvasónak való. Legszebb elbeszélései a „Geflügelte Stunden” (Szárnyas órák) és „Märchen der Gegenwart” (Jelenkori mesék) czímű gyűjteményekben vannak. Regényei közűl megemlítjük a „Gabriel Solmar”, „Todte Schuld”, „Der ehrliche Name” és „Ausserhalb der Gesellschaft” czíműeket. „Die Alten und die Jungen” és „Der Herzensschlüssel” czímű kedves vígjátékairól se feledkezzünk meg. Bölcseleti nézeteit a legjellemzőbben „Der Naturgenuss” és „Natur und Geist in dem Verhältniss zu den Cultur epochen” („A természeti szép élvezete” és „Természet és szellem a művelődéstörténelmi korszakokhoz való viszonyában”) czímű munkái, valamint „Der grundlose Optimismus” (Az ok nélkűli optimismus) tartalmazzák.

Költészetének bölcselkedő irányában nem egy rokon vonást mutat Lormmal egy ifjabb író, ki még a legszebb reményekre jogosít. Ez David J. J., ki 1859-ben született Mährisch-Weisskirchenben. „Das Höferecht” és „Das Blut” czímű regényei s „Die Wiedergeborenen” czímű, a renaissance-korban játszó novelláinak gyűjteménye méltán keltettek figyelmet sajátszerűen mély tartalmukkal és jellemzetesen domborító leírásaikkal. Lyrai költetményei is hozzájárúltak neve ismertté tételéhez.

Gyöngéden érző költői lélek és tisztán gondolkodó filozófiai elme nyilatkozik Morvaország legjelesebb írónőjének, Ebner-Eschenbach Mária bárónőnek műveiben. Számos elbeszélése, mint pl. „Božena” és a „Gemeinde-kind” (A község gyermeke) czímű megható regény szülőföldjének talajában gyökeredzik. Írásait üdítő humorral váltakozó mély komolyság jellemzi, melyek mindketteje gazdag gondolatvilágából buzog föl. Kitűnik főkép azzal az éleslátásával, melylyel híven rajzolt alakjainak lelki életébe oly mélyen be tud hatolni. E tulajdonsága nyilvánúl „Elbeszélései”-ben is, melyek közűl kivált „Ein Spätgeborener”, valamint „Unsühnbar” czímű regénye tűnik ki megragadó igazságával. Az elmélkedő költészet valódi gyöngyei foglaltatnak „Parabeln, Märchen und Gedichte” czímű könyvében. Ebner-Eschenbach Mária a Dubsky grófok családjából született Zdislavitz kastélyban, 1830 szeptember 13-án; 1848-ban ment férjhez az akkor kapitányi, most nyugalmazott altábornagyi rangú Ebner-Eschenbach Móritz báróhoz, s nyaranta a Dubsky grófok zdislavitzi kastélyában, télen át pedig Bécsben él csöndes visszavonúltságban, egészen a költői munkásságnak szentelve idejét.

A brünni színház. Bernt Rudolftól

Ezen elsőrangú neveken kivűl megemlítjük még Barach Róza, Bruch-Sinn Karolina, Grünwald Zerkowitz Szidónia és Orny Tony írónőket, mely utóbbi álnév alatt a brünni előkelő társaságnak egy hölgy tagja rejtőzik. Az inkább lyrai költés felé hajló tehetségek sorából megnevezhetjük Ettel Konrádot, ki a Sternberg melletti Neuhofban született és Bécsben él, az 1861-ben Zubøiban született s Gráczban megtelepedett, igen termékeny írói tehetségű Gawalowsky K. V.-t és Hülgerth Herbertet. A znaimi születésű Korschann Rudolf, Károly és Ferencz testvérek sokoldalú költeményei sajátszerű osztrák és honi színezetükkel tűnnek ki; Neubauer Ernő Rudolfnak (szül. Iglauban, jelenleg radautzi gymnasiumi igazgató) „Schilf und Weide”, „Österreichische Lieder” és „Lieder aus der Bukowina” czímű gyűjteményei nem közönséges tehetséget és művészies nyelvet mutatnak, a mely jelességek kivált „Die Ideonen” czímű bölcselmi költeményében tűnnek ki. Szeretetreméltó írói egyéniség a morvaországi születésű és honában működő Sirzemcha Pál, ki Paul Kirsch álnéven szólaltatta meg lantjának gyöngéden zengő húrjait, melyekből azonban erősebb hazafias hangokat is tud kicsalni. Brecher Adolf Olmützben lakó, de prossnitzi születésű orvos több, tetszéssel fogadott költeményfüzért adott ki. Mély hazafiúi érzés és a szülőföld forró szeretete jellemzik a znaimi születésű Meister Oszkár iratait, kinek az 1866. évi háborúra való visszaemlékezései és Thaya-vidéki képei elismerést arattak.

Tarkán ragyogó szárnyú vándor madár az irodalmi világban az 1840 november 16-án Schönbergben született s csak nem rég Karlsruhéban elhúnyt Vacano Emil Mario, kinek erős írói egyénisége laza szerkezetű és nem mindig elég gondos nyelvű, hatásvadászó számos regényéből is kitűnik. Vacanóhoz hasonlóan korán elhagyta szülőföldét a Svájczban élő Widmann József Viktor is, ki a Brünn melletti Nenovitzben születet 1842-ben s drámákat, elbeszélő költeményeket és regényeket írt. A drámaírók közűl még megemlítjük Lauffer Ferdinándot, Herzog Jakabot (a „Die Rose”czímű verses színmű szerzőjét), Kulke Edét s mindenekfölött Radler Frigyest (született 1847 Olmützben), kinek „Josef Lanner” és „Alvis Blumauer” czímű népszínműveit igen szép siker koszorúzta.

A német-morva költők veteránja volt sokáig, kinek versei mindenekelőtt szűkebb hazáját dicsőítik („Welehrad” czímű románczfüzérében), az 1813-ban Brünnben született s 1883-ban tartományi tanácsosi rangban elhúnyt Wieser József, a „Zawisch der Rosenberger” czímű dráma szerzője.

A nem épen morvaországi származású, de több-kevesebb joggal mégis e földet honuknak nevező s annak szellemi életével szorosabb kapcsolatban álló írók közűl először is az 1848 óta Brünnben élt s 1893-ban ugyanott elhalt Goldhann J. Lajost (szül. 1823 Bécsben) kell említenünk, kinek szomorú- és vígjátékai megérdemlett tetszésben részesűltek és ismételt előadásokat értek; továbbá a szintén bécsi születésű Saar Ferdinándot (szül. 1833), ki csendesen visszavonúlva élt a Salm herczegek Brünn melletti Blansko jószágán s fínom műízlésről tanúskodó novelláival („Innocens”) és igaz osztrák hazafias érzűlettől áthatott ünnepi színjátékaival méltó elismerésre és kitűntetésre érdemesítette magát.

Benső kapcsolatban van a morvaországi német irodalom életével a német színügy fejlődése e tartományban. Az úgy nevezett „angol komédiások” Morvaországban 1617-ből említvék először, a mikor Károly főherczeg boroszlói püspök Dietrichstein bibornok olmützi püspöknek figyelmébe ajánlja őket. Fejedelmi udvartartás híján a fényes ünnepélyek, kivált színielőadások rendezése a főurak s ezek közt legkivált a Liechtenstein, Dietrichstein, Rothal, Althan, Questenberg, Podstatzky családok, nemkülönben az olmützi és boroszlói püspökök kastélyaira szorítkozott. Különösen a Liechtenstein herczegek feldsbergi nyári kastélya és az eisgrubi park házi színpadja, a holeschaui, wischaui, fraini, vöttaui, jarmeritzi és teltschi kastélyok pompás termei valának fényes operaelőadások, álarczos menetele s egyéb látványosságok, de legkivált az akkoriban igen kedvelt paraszt-lakodalmak nézőterei.

József császár ideje óta Brünn, Olmütz, Znaim és Iglau városainak már állandó színházuk is van, de még nincsenek állandó színtársúlataik, hanem csak vándorszínészek csapatai váltják föl egymást színpadjukon. 1723-ból veszszük az első hírt, hogy ilyen színtársúlat volt Olmützben; a „komédiás-kompánia” igazgatója Steinmetz Lajos Ágost volt. 1770-ben épűlt e város első állandó színháza a Niederringen, „a mészárszékek alatt” 10.000 forint költségen. E színház 1830-ig állt fönn, a mely évben Kornhäusel udvari építész ezer személy befogadására alkalmas újat épített. Egy 1844-ből való útleírás a Burghauser igazgatása alatt álló olmützi színházat „az összes ausztriai kisebb színpadok legjobbjai egyikének, ha nem a legjobbnak” mondja. Znaimban a feloszlatott clarissa-kolostor kápolnáját alakították át 1784-ben színházzá, melyet 1829-ben az akkori időkhöz képest igazán díszesen és jó ízléssel újítottak meg. Iglau 1849-ben kapott Okonsky gyáros áldozó készsége folytán saját színházat, melybe 1.200 személy fér.

A morvaországi német színügy története első sorban természetesen az ország fővárosának színpadjától függ. Brünnben 1732 óta van állandó színház, melyet a város közönsége saját költségén építtetett a Krautmarkton lévő ú. n. „Tavernhaus”-ban. 178 január 14-én a színház először s egy évvel utóbb másodszor is leégett. E tűzvész után újra fölépűlt s 1844-ben teljes átalakításon ment keresztűl, a melyből egész takarosan, sőt díszesen kerűlt ki. Az 1870. évi harmadik tűzvész teljesen elpusztította e színházat. Helyette előbb egy csínos ideiglenes színház épűlt, mely 1871 január 1-én Mozart „Don Juan”-jával és az akkori igazgatónak, Frankel Adolfnak prológjával nyílt meg. A Helmer és Felmer tervei szerint igen szépen épűlt új városi színház munkálataihoz 1881 július 18-án történt az első kapavágás. Az ausztriai színházak közt itt alkalmazták először a teljes villamos világítást, s 1882 november 14-én Beethoven „Die Weihe des Hauses” (Házavatás) és Frankel „Bei Frau Bruna” czímű ünnepi darabjával, melyet Goethe „Egmont”-ja követett, nyitották meg az új műintézetet. A város közönsége saját igazgatása alá vette a színházat s annak vezetését művészi igazgatóra bízta, ezzel visszatérvén ahhoz az elvhez, a melyet Cavriani grófhoz 1786 szept. 9-én írt leíratában II. József császár szabott meg, a mely azonban akkor csak rövid ideig maradt érvényben. Nem sokkal utóbb ugyanis megint csak bérbe adták állandó igazgatóknak a színházat, a minők már 1771 óta az addigi vándortársúlati igazgatók helyébe léptek volt. Ez igazgatók sorából kiváló említést érdemelnek Schikaneder Emánuel (1807–1809) és Fueger Ferencz gróf (1811–1813), kinek éveiben Krones Teréz először gyermekszerepekben a színpadra lépett. Nagyon szép virágzásra jutott a brünni színpad a weimari Schmidt Henrik vezetése alatt. Az ő igazgatósága idején vendégszerepelt Schröder Zsófia mint Lady Macbeth, Sappho és Medea, továbbá Anschütz mint Lear, Catalani, La Roche, az ismert Esslair s az akkoriban 13 éves Vieuxtemps. Balvansky Antal igazgatósága alatt lépett először a világot jelentő deszkákra az akkor 16 esztendős Gallmeyer Jozefin, ki 1856-ig a brünni színpad kötelékébe tartozott, s pár évvel halála előtt, 1880 okt. 13-án ugyanitt búcsúzott el mint ünnepelt vendég a színművészettől. A brünni születésű Frankel Adolf eleinte a régi rendszer szerinti igazgató volt, majd művészi vezetőűl áll az intézet élén, a melyet irodalmi téren is érdemeket szerezve, kitűnően kormányoz.

Szláv irodalom. Bílý Ferencztől, fordította Katona Lajos

Midőn a IX. század folyamán a Mojmir véréből való fejedelmek alatt Morvaország egy nagy államalakúlat középpontjává emelkedett, Rastislav 1863-ban messze délvidékről országába hívta Cyrillt és Methódot, a szlávok dicső apostolait. El is jöttek hívására néhány tanítványuk kíséretével s magukkal hozták szláv bibliafordításukat, már a mennyire készen volt (mert csak később fejezték be) s a szükséges egyházi szertartáskönyveket, a melyek a Cyrill alkotta új írásjegyekkel voltak írva. Az isteni tiszteletet görög szertartás szerint szabályozták, Krisztus tanát szláv nyelven hirdették, a mely azóta is az összes keleti szlávok egyházi nyelve maradt egész napjainkig.

Morvaország területén azonban irodalmi működésük közvetlen nyomai csakhamar veszendőbe mentek, s csak az általuk alkotott egyházi szókincs egy része él még ma is, valamint hogy az ősrégi Hospodine, pomiluj ny kezdetű ének, mely még ma is föl-fölhangzik a cseh-szláv templomokban, szintén azon idők kegyelettel őrzött tanúja.

A nagy morva birodalom hirtelen szétzüllése Szvatopluk egyenetlenkedő fiai alatt Morvaország politikai önállóságának véget vetett (907), s e tartomány sorsa ezentúl mind szorosabb kapcsolatba kerűl Csehországéval. A szláv liturgiát a templomokból száműzték s az egyházi és világi hivatalos nyelv a latin lőn. A XI. és XII. század számos kolostorában (Raigernt 1045-ben alapította Bøetislav „Achilles” a benczések számára, Hradisch 1078-ban, Trebitsch 1089-ben keletkezett, stb.) és ezek iskoláiban (a melyek anyjáúl a már 1063-ban oklevélben említett olmützi tekintendő) ugyanannyi góczpóntjai támadtak a szellemi munkásságnak; csakhogy ez teljesen latin köntöst öltött és csupán a hívek lelki szükségleteire való tekintettel cserélte föl azt olykor a cseh nyelvvel. Egyidejű krónikák, évkönyvek, legendák, sorközi glosszák (szövegmagyarázatok), halottjegyzékek (minő pl. a raigerni martyrologiumban lévő), urbéri könyvek, egyéb okiratok s a XIII. század kóbor énekeseinek költészetéből egy s más emlék az, a mi e legrégibb szellemi élet névtelen tanújeleiképen ránk maradt. Sajnos, hogy az emlékek nagyobb része a gyakori háborúk és tűzvészek pusztításainak martalékává lett. Másfelől pedig a cseh irodalom föllendűlésének az utolsó Pøemyslidák alatt az udvar, a nemesség s a városok részéről mind jobban fölkapott és terjesztett német nyelv és szokás állta az útját.

Újabb virágzásra fejlődött Morvaország irodalmi élete IV. Károly alatt. Prága ekkoriban az összes tudományszomjas morvákat új egyetemébe csalta, a honnan ez időben mindenfelé s így a szomszédos testvérországba is elhatottak a szellemi világosság sugarai. Morva eredetre vall kivált nyelvjárási sajátszerűségeivel az ó-cseh irodalomnak nem egy emléke, így pl. az első cseh evangélium-fordítás (a bécsi evangelistariumban), nemkülönben a seitenstetteni és az ifjabb olmützi evangeliarium, a melyek némi összefüggést mutatnak az ősi egyházi-szláv evangélium-fordítással, a mi aligha lesz a puszta véletlen játéka; a nyelvtudományi szempontból igen fontos Clementinus zsoltárkönyv, valamint Krisztus kínszenvedésének raigerni kézirata szintén alighanem morva ember műve; több egyházi ének és költői színezetű legenda (mint a Szent Györgyről, a 10.000 lovagról, a Szent Katalinról, Borbáláról és Margitról szólók, stb.) ugyancsak a morva papok vallásos ihletének termékei. Költői tehetségre vall a Krisztus ifjúságáról szóló krumaui töredék és a Spor duše s tìlem (A lélek harcza a testtel) czimű vitázó versezet is, a mely azonban nem sok elmeélt és elevenséget mutat. A Nagy Sándorról való romantikus eposznak (Alexandreis), Castilionei Valter latin eredetije ez elég önálló utánzatának szintén van néhány morva eredetre valló töredéke. Marco Polo ázsiai utazásának, továbbá John Mandeville útleírásának fordításaiból is maradtak ránk morvaországi másolatok. A sziléziai Magister Conrad saját szerzeményű cseh glosszákkal ellátott Sequentionariusa is Morvaországra mutat, a hol Bzenecký Václav másolta le. E munkás korszak legszebb dísze azonban a nagy Katalin-legenda, melynek ismeretlen, de üde költői tehetséggel megáldott szerzője valószinűleg szintén morva volt. E költeményre alkalmúl IV. Károlynak Szent Katalin iránt tanúsított áhítatos tisztelete szolgálhatott. Nem egy terjengős részlet mellett egészben e mű igen szép költői képét adja a hanyatló pogányság ellen diadalmasan előre nyomúló kereszténységnek, az érzéki szerelem és az angyali tisztaságú vallásos érzűlet küzdelmének, valamint a vértanúi hősiességgel párosúlt alázatos önmegadásnak. I. Ferencz József Ő Felsége kegyes közbenjárására e nyelvtudományi tekintetben is igen nagy becsű irodalmi emlék egyetlen kézírata évszázados rejtekhelyéről, a stockholmi könyvtárból két, addig ismeretlen és gyönyörű írású bibliafordítással együtt visszakerűlt honába s most a brünni országos levéltárban őrzik.

De IV. Károly nemcsak a tudományt és irodalmat pártolta, hanem alattvalói anyagi jóllétét is szívén viselte. Mint mindig és mindenütt, úgy itt is szabadabb erkölcsök s fényűzőbb élet léptek az emelkedő vagyonosodás nyomába, a mi egyes elmélkedőbb vallási rajongókat és erkölcsprédikátorokat arra indított, hogy az elvilágiasodó korszellem ellen tiltakozzanak s a való élet és az eszményi erkölcsök közt tátongó űrt kiméletlenűl föltárják. Elsőűl említendő ezek közűl a kremsieri Miliè János, a királyi kanczellária iktatója, ki a cseh népet ismét a tiszta hitre s szigorú erkölcsökre visszatéríteni buzgólkodott s igen sok tanítványra és követőre is talált (köztük volt a cseh bölcselet megalapítója s a legkiválóbb ó-cseh prózaíró, Štítnéi Tamás is), s így a huszita mozgalom úttörője lőn.

Fametszetű kép és szöveg a „Hádání prawdy a Lži” czímű könyvből (1539). A cs. kir. bécsi udvari könyvtárban levő eredeti után.

A huszita harczok viharai Morvaországban nem okoztak nagyobb károkat. Husz tana itt is számos követőre talált, kik a későbbi morva és cseh testvérek felekezete számára készítették elő a talajt. A cseh nyelv ismét uralomra vergődött a hivatalokban, törvénykezésben, egyházban és iskolában, a nemességnél úgy, mint a városokban. A törvényszékek ezentúl ismét cseh nyelven vezették jegyzőkönyveiket és jegyezték föl ítéleteiket (az 1405-tel kezdődő olmützi és brünni Knihy pùhonné a nálozové Brandl V. kiadásában jelent meg). Podìbrad György bölcs uralkodása alatt Morvaország közművelődési állapotai igen örvendetesek. E kor kiváló szellemeinek fényes sorát Cimburki Tovaèovsky Ctibor nyitja meg, Tovaèovsky Jánosnak, Morvaország főkapitányának a fia s ez állásában utódja, Csehország főkanczellárja. Körűltekintő államférfiú, vitéz hadvezér, a tudományok és művészetek áldozatra kész istápolója és szellemes társalgó volt egy személyben. György király, majd Vladislav és Corvin Mátyás csaknem királyi hatalommal ruházták föl, s kortársai a „bölcseség kútforrásá”-nak tekintették. S valóban talált is bokros elfoglaltsága mellett még az irodalom művelésére is időt. Utraquista lévén, egy György királynak 1469-ben ajánlott allegoriai költeményt írt Hádání Pravdy a Lži czímmel, melyben a maga hitvallásának (az „Igazság”-nak) a katholikus tanítás (a „Hazugság”) fölötti diadalát személyesíti meg: 1481-ben a rendek unszolására megírta a Kniha Tovaèóvská czímű könyvet, mely a korabeli jog- és életszokások s az összes társadalmi osztályok akkori állapotának hű képe s a néprajzi, jogtudományi és művelődéstörténelmi adatok valóságos kincstára. E könyv később utánzásra serkentette Drnovitzi Drnovsky Ctibort, a honi jog kitűnő ismerőjét, s ez úton jött létre 1540 körűl a Kniha Drnovská. Tovaèovsky előtt már Holeschaui János brevnovi szerzetes állította egybe az egykorú karácsonyi szokások érdekes gyűjteményét; utána pedig Mirotický János kremsieri polgár, ki egy, a törökökről szóló munkát is fordított: Aubanus „Minden népek jogszokásai és erkölcsei” czímű könyvének cseh kiadása mellé Cseh- és Morvaországról szóló érdekes néprajzi értekezést függesztett. Tovaèovsky Ctibor érdeme, hogy a rendi gyűlésen a latin nyelv helyébe a cseh lépett (1480); ő maga az udvari kanczelláriával és a rendekkel való levelezését leginkább cseh nyelven folytatta, a mi által ez igen kicsiszolódott. A főnemesség, nevezetesen a Sternbergek, Waldsteinok, Pernsteinok és mások XV. és XVI. századbeli levelezése egyáltalán a cseh-morva irodalomtörténet legbecsesb emlékei közé tartoznak.

De Morvaországba is eljutott Olaszországból a humanismus és vele a régi classicus nyelvek tanúlmánya. Kiváló előmozdítója volt ennek Boskovitz Ladislav, Morvaország főkamarása, ki trübaui várának a morva Athén hírnevét szerezte meg. Trübauról e hírnév Olmützre szállt át, melyet püspöke, Thurzó Szaniszló (1497–1540) tett a tudományos törekvések és munkásság nevezetes székhelyévé. Itt éltek és működtek, mint a Sodalitas Danubiana tagjai, Ctibor András, Olomucensis (Käsebrot) Ágost, Zvolci János kanonokok, továbbá Vilhartitzi Venczel prépost, a később püspökké lett Dubravius János (1542–1553) és még sok más. A latin nyelv ismét annyira meghonosúlt, hogy még némely társaskörökben is divattá lett, sőt a polgári családokba is behatolt a latinúl beszélés. A jó modor e korban azt kívánta, hogy nevezetesb családi események latin nyelvű költeményekben ünnepeltessenek. A cseh irodalom művelése ilyenformán a katholikusoknál háttérbe szorúlt, vagy csakis a latin nyelv ápolásának eszközévé lett. Így Dubravius latinra fordította Liboèani Hájek Venczel krónikáját, Pavlovsky Szaniszló püspök pedig Rožmitáli Leo nevezetes műveltségtörténelmi adatokkal telt követi jelentését. Emez különben azzal is érdemet szerzett magának a cseh irodalom iránt, hogy Paprocký Bertalan lengyel száműzöttnek lehetővé tette Morvaország első történelme megírását, mely cseh átdolgozásban Zrcadlo markrabství moravského (A morva őrgrófság tükre) czímen 1593-ban jelent meg Olmützben, s nem egy fogyatékossága mellett is sokaknak szolgált forrásúl és Pfeifer Kr. által németre is lefordíttatott.

Míg a humanismusnak Morvaországban inkább katholikus és némileg arisztokratikus jellege volt, addig a vele egyidőben fellépő, cseh-morva testvériség reformátori és demokratikusabb irányt követett. A nép kebeléből támadván s arra törekedvén, hogy a huszita harczoknak legalább vallási és nyelvi eredményeit megmentse, fő támogatását ismét a népben találja, jóllehet a nemességből is kerűlt számos híve. Minthogy a testvériség az őskeresztény egyszerűség, szigorú erkölcsi tisztaság és békés munkásság szellemének ápolásán kivűl a cseh nyelv művelését tűzte ki föladatáúl, mindenfelé iskolákat állított (így Eibenschitzben, Kralitz-, Namiescht-, Gross-Meseritsch-, Lulè-, Chropin-, Prerau-, Leipnik-, Weisskirchen-, Ungarisch-Brodban és egyebütt), nemkülönben számos könyvsajtót alapított s ezzel valósággal a tanítók, papok, írók és könyvnyomtatók szövetségévé szervezkedett. Természetes azonban, hogy sem a kelyhesek, sem a katholikusok e részben nem akartak mögöttük elmaradni (az utóbbiak kivált a jezsuita rendnek Prusinovshy Vilmos olmützi püspök által 1566-ban történt betelepítése óta). E versengés folytán a Magister Bacháèek részéről kitűnő szervezettel ellátott iskolaügy eladdig példátlan virágzásra fejlődött, a mely a cseh nyelv és irodalom javára is igen gyümölcsözőnek ígérkezett, jóllehet az iskolákban még mindenütt a latin nyelv volt a fő tantárgy és Bacháèek törekvései semmiféle felsőbb hatóság nyomatékosabb támogatásában nem részesűltek.

Sem szeri, sem száma a többnyire vallási, történelmi és vitázó tárgyú iratoknak és azok szerzőinek, a kik az egész XVI. századot és a XVII-nek elejét betöltik a nélkűl, hogy a legtöbbje akár bölcselkedése mélységével, akár szelleme költői szárnyalásával kitűnnék. A név szerint elsorolni fölöslegesek nagy sokaságából itt csak Zástižli Prakšicky Henriknek és György nevű fiának az ország műveltségtörténelmét fontos adatokkal megvilágító emlékiratait és Konitz Albrecht levélmásolónak a cseh testvérekre vonatkozó becses följegyzéseit emeljük ki, (valamint Ottersdorfi Sixt Ambrus törvénymagyarázatát, a ki IV. Károly önéletrajzát is kiadta cseh nyelven, nemkülönben Humpolecý Jánosnak és Doubravitzi Osofský Smilnek a brünni országos törvényszék panaszleveleit és ítéleteit 1575-től 1612-ig tartalmazó gyűjteményét, s végűl a rendek határozata folytán 1530 óta följegyzett országgyűlési naplókat. Az egyházi ének terén csak a cseh-morva testvériség alkot maradandó becsűt s az ő énekeiket németre is lefordítják. A legjavát kétségtelenűl a samotuli és eibenschitzi énekeskönyvek foglalják magukba, melyeknek Blahoslav János, századának egyik legműveltebb embere (1524–1571) a megalkotójuk. Blahoslav Prerauban születet; külföldi egyetemeken tanúlt s aztán mint levéltárnok, diplomacziai ügyvivő s végül püspök és kivált mint író elévűlhetetlen szolgálatokat tett a testvériségnek. 28 munkája közűl az új testamentomnak a görög eredeti nyomán készűlt mintaszerű fordításán és az időmértékes cseh verselés alapvonalain kívűl nevezetesebbek: a testvériség története, melyben kivált annak eredetét deríti föl, továbbá a sok szenvedés és tizenöt évi fogság után Welser Philippina közbenjárására kiszabadított Augusta János püspök és énekköltő életrajza, valamint a cseh nyelvnek egy számos tájszólási vagy régies különösségét megvilágító, igen gazdag tartalmú grammatikája (a Grammatika èeská, a Theresianumban lévő kézirat alapján kiadták Hradil és Jireèek J.).

A „kralitzi biblia” czímlapja (1579). A cs. kir. bécsi udvari könyvtárban levő eredeti után.

Bibliafordításával Blahoslav vetette meg a testvériség halhatatlan főművének, a kralitzi bibliának az alapját, mely Žerotíni János pártfogásával kitűnő szakemberek munkájából kerűlt ki (az ótestamentomot az eredeti szövegből hatan fordították és vetették egybe a többi szövegekkel) s kitűnő magyarázattal együtt 1579-től 1593-ig jelent meg hat díszes kötetben. Azóta is e bibliafordítás a legjelesebb s jóllehet sok üldöztetésnek volt kitéve főleg az ellenreformáczió korában, máig is számos példányban van még meg a népnél.

Žerotín János után fiában, Károlyban támadt Morvaországnak újabb halhatatlan dicsőségű sarja. Ez 1564-ben született Brandeisban s egész élete szorosan hozzá fűződik hona sorsához, melynek ügyeit a legválságosabb időkben szakavatott biztos kézzel vezette. A kardot ép oly jelesűl forgatta, mint a tollat, s többnyire jogi, vagy történelmi tárgyú iratai magvas, határozott és előkelő stílusukkal egészen az ő kiváló egyéniségére vallanak, míg levelei (3 kötet, a morva tartománygyűlés támogatásával kiadta Brandl V. országos levéltári igazgató) nemes szívét tárják elénk. Minden sorukból a hű hazafi, világjártas emberbarát, szerető férj és apa s a gondos gazda szól. Hitéhez törhetetlenűl ragaszkodván, ő volt az egyetlen, kire II. Ferdinánd kiutasítási rendelete nem vonatkozott, mivel minden csábítás és fenyegetés ellenére hű maradt a Habsburg-házhoz s az 1618. évi fölkelésnek is elejét igyekezett venni tanácsával. Hitsorsosait azonban mindenkor erélyesen védelmébe vette. Így nevezetesen az ifjú KomenskýJános Amos (született 1592 Nivnitzben) élvezte kegyes pártfogását, kinek mindjárt a herborni és heidelbergi egyetemről való hazatérte után állást szerzett a preraui iskolánál s utóbb, midőn a fehérhegyi szerencsétlen ütközet következményei Morvaországban is érezhetőbbekké kezdtek lenni, Brandeisben nyújtott menedéket. E rejtekhelyén elég alkalma volt Komenskýnek a világi küzdelmek hiúságáról való elmélkedésre, s itt szerzette a zsoltárok időmértékes fordításán és a Centrum securitatis-on, valamint néhány mélyen átérzett épületes iraton kívűl 30 esztendős korában halhatatlan allegoriai költeményét, a Labyrint svìta a ráj srdce (A világ útvesztője és a szív édene) czíműt, melyben a világot nagy városnak tűnteti föl, hol a különféle emberi foglalatosságok és társadalmi állások megannyi útczákba sorakoztatva, mind a középütt álló Fortuna vára felé tartanak. A műnek, melyben remekűl rajzolja saját tapasztalatai s részben Andraeen János Bálint hasonló munkája nyomán a korabeli iparosok, tudósok, orvosok, lovagok stb. életét, – az az alapgondolata, hogy sehol a világon az ember nyugalmat és békét nem lelhet, csak a saját szívében és Istenben. De pártfogója iránt sem volt Komenský hálátlan. Írt egy munkát a Žerotín család eredetéről és tetteiről. Morvaország régiségtanát oltalmazójának ajánlotta, ennek unokaöcscsét pedig, Žerotíni Velent, Morvaország kitűnő rajzú térképe ajánlásával tisztelte meg, a melyet azóta számtalan utánnyomatban sokszorosítottak s mely pontosságával még ma is csodálatot kelt: Honi földön termett még Komenský neveléstani főműve, a cseh Didactica is, a mely azonban csak latin átdolgozásában teljesíthette üdvös hivatását. E könyv gazdag eszmei tartalmát, valamint egész rendszerét csak a legújabb kor tudta teljesen felfogni és méltányolni. Az egész világ egyedűl helyes és természetes alapelvekűl ismeri ma már el, hogy a gyermeket csak anyanyelvű és egységes alapon álló tankönyvek szerint, nem csupán a nyelvismeret, hanem tárgyi ismeretek elsajátítása czéljából is, a könnyű- és ismertről a nehezebbre haladva s a testet a lélekkel egyenletesen képezve kell oktatni és nevelni. Ámde ez elveket a didaktikában Komenský állapította meg legelőször megczáfolhatatlan szilárdsággal és foglalta egybe kellő rendszerességgel. Ugyanitt mondotta ki az általános iskolakötelezettség követelményét, még pedig fiúkra és leányokra vonatkozólag egyaránt; ugyanitt a tanítók számára fölűlmúlhatatlanúl jeles és örök időkre szóló utasításokat ád.

Amos Comening. Egy Kleinhard J. del. 1772 jelzésű és egy Balzer J.-féle régibb metszet után, Hecht Vilmostól.

Az Informatorium školy mateské-ben, melyet azonban már a számkivetésben írt, ő említi először a kisdedóvók fölállításának szükséges voltát s hirdeti az anya nagy nevelői föladatát. A Janua linguarum reserata, melyet török, arabs és mongol nyelvre is lefordítottak, az idegen nyelvek megtanúlására mutat könnyű útat, a későbbi képes Orbis pictus-ban pedig összeállítja a reális tudományok ismeretanyagát. A kívánatosaknak jelzett iskolakönyveket is megírta ő maga; személyesen szervezte Lengyel-, Német-, Svéd- és Magyarország, meg Németalföld iskolaügyét s ezzel halálos csapást mért a latin nyelvnek, mint a tanítás nyelvének kizárólagos uralmára. De Komenský szellemének merész szárnyalása itt még nem állott meg. Agyában megfogamzott egy kora összes ismereteit egybefoglaló bölcselet, a „pansophia” eszméje; továbbá ki akarja békíteni az összes felekezeteket, sőt a törököket is a keresztény hitre szeretné téríteni; az örök béke érdekében fáradozik; földolgozza a cseh nyelv szókincsét egy nyelvtani és szólásmódok szerint rendezett szótárban (Poklad jazyka èeského), a mely azonban, sajnos, a pansophia nagyobb részével egyetemben a lissai 1656-ki tűzvész alkalmával megsemmisűlt. E mellett hívei anyagi boldogúlását is szívén viselte. Lelki szükségleteikről meg egy énekeskönyv, egy bibliai egyeztető szöveg, valamint áhítatos íratok szerkesztése által gondoskodott. Mikor pedig látta, hogy a sors őt a testvériség utolsó püspökévé rendelte, honába való visszatérhetésének minden reményét elvesztvén s a testvériség szétzüllését tapasztalván, emlékezetes panaszhangját hallatta (Kšaft umíraí ednoty bratrské) s Unum necessarium czímű iratában mintegy elbúcsúzott a világtól. Végre a költő bölcselő, népnevelő, hittudós és nyelvész, tanító és író minőségében egyaránt nagy férfiú, ki az emberiség javáért annyit tett, tűrt és szenvedett, – ki a korabeli legnagyobb tudósokkal összeköttetésben állt s kitől parlamentek, fejedelmek és államférfiak kértek tanácsot, és második Aristidesként mégis csak hirükből ismerte a földi javakat, – minekutána megszerezte magának a praeceptor mundi díszes czímét s 78 esztendőt szűntelen munkában, gondban és vándorlásban töltött el, 1670-ben Amsterdam városának őt vendégeűl szívesen látó falai közt tért örök nyugalomra. 40 cseh munkája, melyeket mintegy 100 más nyelvű mellett írt, remek nyelvükkel és becses tartalmukkal mindenkor dicsőségére fognak válni a cseh irodalomnak.

A Žerotínok mellett még a Pernstein nemzetség tűnik ki az anyagi és szellemi haladás minden ágának hathatós támogatásában. Már Pernstein Vilmos, morvaországi főkapitány (meghalt 1524), ki vagyonosságra nézve messze fölűlmúlta Cseh- és Morvaország összes főurait s vallási türelmességgel, valamint ipari vállalataival egészen újkori szellemet árúlt el, leveleiben örökké emlékezetes tanújeleit hagyta nemes lelkének és kiváló írói tehetségének az utókorra. Pernstein Vratislav (szül. 1530 Gross-Meseritschben) szintén a tudományok és művészetek Maecenásának nevére érdemesűlt. Pernstein Albrecht (szül. 1532), Luther követője s a „testvérsége kérlelhetetlen ellensége, tollal is küzdött hiteért, két cseh védőiratot adván ki, melyek Èervenka Mátyásnak, a cseh testvérek hírneves preraui püspökének czáfoló iratára adtak alkalmat. Èervenka a csehországi Èelakovitzból való volt, irodalmi munkássága szerint azonban Morvaország jelesei közé számítandó s itt is halt meg Prerauban (1569). Blahoslavval állandó összeköttetésben állt s több adalékkal járúlt a „testvérség” történetéhez; jelesűl fordította le a zsoltárokat; néhány egyházi éneket szerzett és – a mi igazán meglepő a vallási viták e korában – egybegyűjtötte a nép közmondásait. Egy másik, szintén időmértékes zsoltárfordítás a weisskircheni testvéri hitközség fejétől, a hohenstadti Streyc Györgytől való, ki gyermekek, nők és hitvestársak számára való erkölcsi oktatásokat és több hittudományi munkát is írt.

A felekezeti vitázó íratok tengeréből csak Rudolf császár korával kezd egy-egy természettudományi és orvosi mű is fölbukkanni. Igaz, hogy ezek is csak átdolgozások, melyeknek II. Rudolf udvari orvosa, Rysenpachi Huber Ádám (szül. Gross-Meseritschben 1546), egyetemi tanár a szerzőjük. De kortársai Mattioli füvészkönyvének és Rantzovius egészségtani munkájának cseh kiadásaért is hálásak valának iránta. Csillagászati naptára és „Házi gyógyszertár”-a is nevezetes szakértelemre és a közszükségletek iránti érzékre vall. Daèzcký Matouš Philomathes, kit II. Rudolf latin költeményeiért poeta laureatus-szá nevezett ki, egyéb érdemeiért pedig lovaggá avatott, a nap szerepéről, a nők termékenységéről és az „emberi test tagjainak csodálatos alkotásáról” írt, de hit- és erkölcstani íratokat is szerzett.

A XVII. században Morvaország szellemi mozgalmai egészen katholikus jellegűek. II. Ferdinánd kiutasító rendeletei, melyek Morvaországban egyáltalán nem tűrnek meg más vallásúakat, természetesen a legműveltebb családok ezreit is kivándorlásra kényszerítették. A nem-katholikus írók könyveit vagy elpusztítják (a miben kivált á cseh származású Drachovský jezsuita, egy cseh nyelvtan szerzője (Olmütz 1660 buzgólkodott), vagy a kolostorok könyvtáraiba rejtették. A nemzeti öntudat lassanként egészen elszunnyadt, a cseh nyelv a németnek engedett helyet. A történelmi érzék ápolásához csak a történetírók járúltak némiképen, kik közűl kivált Pešina Venczel prágai főszékesegyházi esperes, a cseh történetírás atyja, említendő. Pešina a morva határ közelében Poèátekben született 1629-ben; a történettudományt a hazafias érzésű Škornitzi Balbín Bohuslav jezsuita kedveltette meg vele, ki a brünni és olmützi gymnasiumokban tanított. Tanúlmányai első gyümölcsét Prodromus Moravographiae, Predchùdce Moravofisu (1663) czímen adta ki, időrendi sorban elmondván benne Morvaország egyházi és politikai viszontagságait egész 1658-ig. Művével az ország múltja iránti érdeklődést annyira sikerűlt felkeltenie, hogy a rendek őt a tartomány első történetírójává választották. A Prodromus-t 1677-ben a Mars Moravicus I. része követte, mely Morvaország hadi eseményeit tárgyalja 1526-ig. A II. rész azonban nem jelent meg, mert a rendek alighanem elejét vették annak, hogy a szerző a cseh fölkelést és következményeit előadja. Ugyanitt említendő a megújított morva tartományi kormányrend mintaszerű cseh fordítása is, melyet Engehauzi Komínek János készített 1632-ben Eibenschitzben.

Ez idő óta Morvaország történelmének buvárlata nem hevert többé parlagon. Obitecký János Jézus-társasági atya, a Mária-tisztelet és a búcsújárások fáradhatatlan terjesztője, Bolelucký Mátyás, Pešina barátja, Bisatto Miklós, Trebitsch városának jegyzője és mások, kivált pedig Støedovsky János György atya (szül. 1679-ben Krumauban), „a morva Hájek”, e téren keresték dicsőségüket. Az utóbbi majdnem kizárólag latinúl írt s a költészet és valóság határát nem nagyon szigorún vonja meg, de azért tudományos czélokat tartott szeme előtt. A XVII. és XVIII. század többi íróinak nagyobb része ellenben (mindössze 60-an), kik közt a jezsuiták állanak az első sorban, csupán a nép vallási szükségleteire volt figyelemmel. Kromìøížký Kosmus, ki a harminczéves háború óta az első cseh munka (egy búcsújáróknak való énekeskönyv) kiadója, vagy Jelínek Tamás atya, a „poeta laureatus”, csak szánakozó mosolyt kelthetnek.

Csak Mária Terézia és fia, II. József alatt javúlt az iskolázás, a vallási türelem, és a pórnép terheinek könnyítése, kapcsolatban a mind jobban előre törő nemzeti eszmével, rázták fel százéves álmából a népet, holott a Nyugat lázas forrongása egyébként alig hagyott nyomot annak lelkében. Első sorban a papok szereztek maguknak a cseh népszellem újjászületésében érdemeket; s e mozgalom Cseh- és Morvaország lelki közösségét jobban mutatja, mint bármely előző a múltban. A történelmi érzék fölkeltése után az első gond a nyelv művelésére volt fordítandó. Öntudatlanúl is érezte mindenki, hogy nyelvében él s véle hal a nemzet. Mária Terézia e törekvésektől nem idegenkedett. Mielőtt még a holeschaui születésű Hankensteini Hanke János Alajos tanár szavát a cseh nyelv és irodalom érdekében fölemelte volna (1782: „Empfehlung der böhmischen Sprache und Literatur”), a nagy császárnő már tanszéket állított a cseh nyelvnek a nevét viselő bécsújhelyi katonai akadémiában s utóbb a bécsi egyetemen is (1775) és amarra a morva Zlobicky József Bálintot hívta meg (szül. 1741, Velehradban), ki jeles nyelvtudományi, irodalomtörténeti és jogtudományi ismereteivel a legjelesb prágai tudósok barátságát szerezte meg magának. Midőn utóbb Zlobický a bécsi tanszékre kerűlt, Bécs-Újhelyben a stájerországi születésű, de Morvaországban nevelkedett Simek Miksa atya lett az utódja, ki azonban cseh nyelvtanában olyan újításokat és szabálytalanságokat követett el, a minők a szláv philologia megalapítóját, Dobrovský Józsefet egy cseh nyelvű ellenirat kiadására indították (1791). Ugyanez alkalomból írta később (1799) „Über die Bildsamkeit der slavischen Sprache” czímű német művét is, mely Šimek és társai nyelvrontásnak hirtelen véget vetett.

Dobrovský élete-sorsa szoros kapcsolatban áll Morvaországgal. Brünnben lépett a morvaországi jezsuita-tartomány kötelékébe. Olmütz melletti Hradischban a josephinista papi szeminárium igazgatója volt s szelleme gyújtó szikráival lángra lobbantotta növendékei lelkesedését. 1786-tól 1790-ig ismét Brünnben élt s ugyanott tért örök nyugalomra is (1829). A cseh nyelv rendszerét, valamint történetét s irodalmi életét tárgyaló úttörő munkái, nemkülönben Cyrill és Methódról szóló s egyéb dolgozatai Morvaországot ép úgy érdeklik, mint a szomszéd cseh földet.

A mít Dobrovský a cseh nyelvbuvárlat terén tett, ugyanazt művelte Palacký Ferencz (szül. 1798.) a cseh történetírás tudományában. Dobrovský halála után ő vállalkozott a délibábos morva nyelvújítók túlkapásainak (főkép Ziak Vincze és Trnka Ferencz tanainak, kiknek másodika egyebek közt Tasso „Megszabadított Jeruzsálem”-ét is lefordította) megfékezésére. Kisebb széptani, kritikai, nyelvtudományi és politikai dolgozatait a szülőhelye (Hodslavice, Hotzendorf) fölött magasló mondakoszorús Radhošt hegy nevével czímezte, s lendületes ódát írt eléjök ó-kori versmértékben, melynek védelmére Safaøíkkal együtt külön iratban is sikeresen küzdött. Ha az egész cseh nemzet „a nép atyját” tiszteli Palackyban, szűkebb hazája Komensky után benne látja legnagyobb fiát, jóllehet mindketten honukon kivűl működtek és haltak meg. Palacký írta meg különben Comenius első, a nagy ember érdemeit méltató életrajzát.

Most végre valahára a természettudományok művelése is sorra kerűl. A buchlaui Berchthold Frigyes gróf volt e téren az úttörő. Ő maga ugyan csak keveset írt (a prágai „Krok” czímű folyóiratban), de a hírneves Pressl Svatopluk cseh természetbúvár, ki néhány évig az olmützi akadémia tanára volt, neki köszöni nagyszabású növénytani munkái kiadását.

A költészet is készséggel szegődik a nemzeti ujjászületés művének szolgálatába. Szárnyai azonban eleinte még lankadtak. A költőkben sok a jóakarat, de kevés a tehetség. Weisshirchenben a sokoldalú műveltségű Galaš I. H. nyug. törzsorvos hazafias érzelmeit a Musa Moravská czímű gyűjteményben fejezi ki, a mely idylli, vallásos és honfiúi költeményeket tartalmaz. Brünnben eredeti költemények és fordítások (Lessing, Gresset, Andrée s mások) jelennek meg Kynský Domokos piarista tanár tollából. Trebitschben egy másik ügyes fordító él, a meseköltő Chmela József tanár, ki mellett még Fryèaj Tamás, Štìpnièka F. B., Sychra J. és mások irogatnak verseket. Maradandóbb hírnévre azonban csak Sušil Ferencz tett szert (szül. Neu-Raussnitzban 1804, megh. Bystritzben 1868 s eltemették Brünnben). Püspöke a brünni hittudományi intézet tanárává nevezte ki. Szelleme minden téren, a hová elhatott, nevelő és ihlető hatású volt. Szentírás-magyarázata nagy értékű. Egyenlő kitűnőséggel fordította a szentatyák és a pogány költők (Ovidius, Horatius, Catullus) műveit, s évről-évre beútazta az országot, hogy a nép kihalófélen lévő dalainak még megmenthető maradványait összegyűjtse, a miben finom zenei hallása és a tájszólások alapos ismerete nagy segítségére volt. Írt eredeti költeményeket is, melyek közűl különösen néhány legendája és szonettje még ma is népszerű. Értékesítette az időmértékes és hangsulyos verselési vita eredményeit s verstani munkácskájában mind a kettőt tanította. Tanítványai fogékony lelkébe a munka és az anyanyelv lángoló szeretetének nemes magvait hintette, és sírköven e párvers:

Církev a vlast, ty v mojich milují sestersky se òadrech: Každá pùl, každá ná moje srdce celé. (Két testvérként él haza és egyház a szívemben: Melynek úgy a fele, mint az egésze övék.)

méltán lett azóta az ifjabb cseh-morva papi nemzedék jelszava.

Morvaország irodalmi életének idylli kora az 1848. évvel véget ér. A szabad és alkotmányos eszmék ide is elhatottak, sőt ép ez ország lett küzdelmük színterévé, mert a birodalmi tanács Kremsierbe tette át gyűlését s a császár hosszabb időn át Olmützben tartózkodott. Számos folyóirat és hírlap támadt, a melyek az összes írói tehetségeket szolgálatukba hajtották. Ohéral és Klácel a Týdennik-et Klácel és Šembera az ország kiadásában megjelent hivatalos Moravské Noviny-t szerkesztették. Helcelet János a Holomoncké Noviny-t, Rozehnat és Ohéral a Moravské Nár. Noviny-t, Procházka M. a Hlas-t és Königsbrunn Arthur báró Beèák pater és Lyska J. társaságában a Cyrill a Method czímű lapokat adták ki. Mivel azonban ezek csakhamar ismét megszűntek, Sušil támogatásával a nép műveltségi szükségleteinek kielégítésére megalakúlt a Szent Cyrill és Method társasága, a műveltebb körök számára pedig a Matice Moravská létesűlt. E két egyesűlet munkássága önálló művek és naptárak (1851–1871 a Moravan, 1851–1858 a Koleda) kiadásában állott, melyek a legjelesb írók dolgozatait tartalmazták s a forradalom utáni évek szellemi pangása idejét tisztességgel igyekeztek betölteni. Klácel F. Mátyás Ágoston-rendi szerzetes, ki a harminczas években magas röptű gondolatokkal telt lyrai költeményeivel (Lyrické básnì) elragadta az ifjúságot, a negyvenes években pedig az érzésről és észről, a nyelvről s az erkölcsi jóról és más tárgyakról szóló bölcseleti műveivel keltett általános figyelmet, 1848-ben cseh nyelvre fordította az ó-német „Reinecke Fuchs” állateposzt, azután azonban letette a tollat és egészen a tanításnak élt. Furch Vincze főszámtanácsos is csakhamar elnémúlt, miután előbb a nép szemét tűzes dalaival a regés Hostein-hegyre irányította s a régi morva történelmi emlékek mellett a lengyel és magyar szabadságharczokat is megénekelte.

Csak a hatvanas évekkel áll be a monarchia alkotmányos átalakúlása s ezzel a népnek a közéletben való részvétele folytán az egyetemes szellemi élet terén is nagy fordúlat. Kivált a nemzeti öntudat lobbant nagy lángra az egész országban, midőn Cyrill és Method bejövetelének ezredik évfordúlója (1863-ban) elközelgett. Ekkor a Velehrad s véle az egész dicső múlt ismét kilépett a hosszú feledés ködéből, s, varázsa hozzászegődött, a Hostein-hegy mondakoszorújához, és mindenek szívét eltöltötte a két nagy múltú hely iránti kegyeletes érzés. A számos alkalmi írat és ünneplő versezet (így kivált dr. Bilý János nagy műve, Pluskal íratni, Brandl és Dudik Béda vitázó munkái a Velehrad fekvése kérdésében, Balcárek és Soukup költeményei, Køížkovský zeneművei, stb.) egész Morvaországban a legfélreesőbb helyekre is eljutottak. Ismeretterjesztő és mulattató folyóíratok nyomon követték egymást (így a Zábovné Veèery, Bestdka ètenáøská Brünnben, a Hvìzda Olmützben s mások). Midőn aztán az 1866. évi hadjárat után az uralkodó atyai gondoskodása Morvaország fiainak is lehetővé tette, hogy anyanyelvükön sajátíthassák el a középiskolai műteltséget s a magas helyről jött buzdító példa a városokat is újabb meg újabb intézetek alapítására serkentette: akkor épenséggel örvendetes fölpezsdűlés támadt a szellemi élet minden terén s az addigi műkedvelői próbálkozások helyébe rendszeres munka és haladás lépett. Ez kivált a Matice Moravská működésében mutatkozott a legszembetűnőbben. A társúlat magvas munkákat ad ki; 1869-ben negyedévi tudományos folyóiratot indít meg Royt Venczel tanár (jelenleg országos tanfelügyelő) szakavatott szerkesztésében, ki már Znaimot illető s egyéb történelmi buvárlataival is kitűnt. Írt Brünn szláv őskoráról, valamint az ó-morva műveltségi élet némely ágairól is. Legbuzgóbb dolgozótársa Brandl V. (szül. 1834 Brünnben) országos levéltárnok lőn, ki szintén Morvaország műveltségtörténelmével foglalkozott kiváltképen, de e mellett jogtörténelmi, oklevéltani, helyrajzi és irodalomtörténeti tanúlmányokra is talált időt. Kiadta Žerotín Károly, Cimburki Tovaèovsky Ctibor és Drnovitzi Ctibor iratait és levelezéseit, továbbá a legrégibb cseh jogi emléket: a Kniha Rožmberská-t, a Libri citationum-ot, Morvaország diplomatariumát, melybe már előde Boèek Antal belefogott; írt még két nélkülözhetetlen kézikönyvet egy történelmi, néprajzi és helyrajzi munkát (Kniha pro každého Moravana) meg egy műveltségtörténelmi szótárt (Glossarium illustrans bohemico-moravicae historiae fontes), végül Dobrovský József, Šafaøík Pál J., Erben K. J., Klácel és Sylva-Taroucca gróf kimeritő életrazait, s e mellett behatóan foglalkozott a népdalokkal és a politikai életben is részt vett tollával. Saját útjain haladt Dudih Beda, az ország történetírója, raigerni benczés, ki Morvaországnak legalaposabban írta meg a történelmét, mindenütt kellő figyelemmel a műveltségi állapotokra. E férfiak köré az ifjabb erők egész csapata sorakozott, kik szintén derekas munkát végeztek. Közűlök csak Slavík F. A. igazgató, dr. Kamaníèek Fr., dr. Šujan Fr., Dvoøák Fr. Rypáèek Fr. Hlavinka Al., Bauer Fr., dr. Eichler, id. Sembera A. V., Müller F. B., Korínek F.B. és Lepai J. neveit említjük meg. A földrajzírók közt kivált Koøistka lovag és a monographiákat írt Werner említendő. Nagy számmal jelentek meg az Európát és egyéb világrészeket illető útleírások is.

A nyelvtudomány terén is serény munkásság folyik. Előtérben áll a nép lelkének legbelsejét tükröző mondattani sajátságok buvárlata. Ezeknek szentelé beható tanúlmányait Bartoš Ferencz, jelenleg tanfelügyelő (szül. Mlatcovában, Zlín mellett, 1837) és eleinte csak egyes mondattani kérdéseket dolgozott ki, utóbb pedig az egész mondattant (Skladba, 6 kiadás); mellette még Kotsmích V., Prasek V. igazgató, Bodièka Tivadar tanár, Mittner plébános, Vymazal F., Popelka B., Vasek A., dr. Jokl Ferdinánd és mások foglalkoztak nyelvtudományi kérdésekkel. Vymazal az összes szláv nyelvjárások nyelvtanait megírta; Blazek Mátyás alaktant adott ki. Ritka éleslátással és mélyreható nyelvismerettel vizsgálta a szláv nyelvek idegen szavait és eredetüket az elhúnyt Matzenauer brünni tanár. A szláv nyelveknek egész a cyrilli korba visszanyúló régiségeit földeríteni Pastrnak Fr. egyetemi tanár törekszik derék igyekezettel. Morvaországból indúlt ki a nyelvnek az idegen elemektől való megtisztítására irányúlt törekvés is. A nyelvtisztaság fő szószólója és legéberebb őre Bartos Fr., ki a Kosina János olmützi gymnasiumi igazgató (s későbbi orsz. tanfelügyelő), Prasek V. és Havelka János társaságában kiadott „Komensky” czímű tanügyi folyóíratot tette e kirostáló munkásság mezejévé. Korina eszméinek szolgálatára később még egy folyóíratszerű vállalatot adott ki, a nagy általános műveltséggel szerkesztett Hovory Olympské czíműt (Brünn 1879). Bartoš az egész országot bejárta, hogy az egyes morva törzsek nyelvjárásait leírhassa, melyeket aztán Dialektologie moravská czímű pályadíjat nyert munkájában ismertetett. Bartoš példáját követvé, aztán Neoral J., Bartocha J, és Hosek lgnácz tanárok még részletesebben és behatóbban taglalták szülőföldjük tájszólásait. Bartoš azonban egyúttal a folklore összes elemeit is újabb vizsgálat és rendezés alá fogta, s e munkájának eredményeűl a legszebb népdalok két kötetnyi gyűjteményét adta ki (melynek zenei értékét Janáèek Leo tanár méltatta alaposan), továbbá a morva nép- és gyermekélet teljes rajzát (Moravský lid és Naše dìti = „Amorva nép” és „Gyermekeink”). A nép és nemzet fogalmáról külön tanúlmányt írt, melyben az uralkodó osztályoknak alárendeltjeik nyelvjárására gyakorolt hatásáról is értekezik s egyáltalán behatolni igyekszik a néplélek munkálkodásának szövevényes műhelyébe. A középiskolák számára pedig kitűnő olvasókönyveket és egy költészettant írt (Malá Slovesnost, az első kiadást Kosinával együtt szerkesztette). Szorgalmasan bírálgatott is; kiadta Božena Némcová klasszikus műveit, s így mindenütt a népből indúlván ki s hozzá térvén ismét vissza, minden téren buzdítva és lelkesítve működött. Kivált a néprajzi tudomány köszönheti neki nagy föllendűlését. Igaz is különben, hogy egyetlen tudományágnak sem kedvezett oly mértékben, mint ennek, a morvaországi népélet tarka eredetisége, mely napjainkig megőrizte a maga teljes üdeségét. Nevezetesen a mondákat, meséket, játékokat és dalokat gyűjtötték nagy szorgalommal Bayer, Peck, Stránecká, Vrána és mások s így kiegészítették és folytatták Kulda, Mikšíèek és Menšík régibb gyűjtéseit. Dr. Herben J. humorosan színezte ki a tót nép- és gyermekéletet, Václavek Mátyás pedig a morvaországi oláhság életéből festett hasonló képeket.

A nép lelke mélyén szunnyadó művészeti érzék, melyről számtalan aprófestés, díszítmény és hímzés tanúskodik ruhán, fehér neműn, hímes tojásokon és könyvekben, valamint az épületeken és bútorzaton stb., szintén megérdemlett figyelemben részesűlt. Havelková Vlasta asszony, Bakešová Lucia és Wanklová Madlenka (dr. Wankl régész leányai), Walterova Anna, Havelka J. tanár, Klvana József, Houdek V. miniszteri titkár és mások versengve méltatják e néprajzi anyag fontosságát és szélesebb körben is érdeklődést igyekszenek iránta kelteni. A történelemelőtti idők homályában dr. Wankl, Maška K. J. igazgató, dr. Køíž M., Klvaòa J. tanár, Hladik J. tanár, Palliardi Jaroslav, dr. Dvorský Ferencz, Popelka B. szerkesztő, Knies K. és mások törekszenek világot gyújtani. A folklorenak saját folyóirata is van, a Havelka J. alapította s az ő halála óta Houdek V., most pedig Palliardi J. szerkesztésében megjelenő Èasopis vlasteneckého muzejního spolku Olomuckého (Olmützi honismereti múzeum-egyesűlet folyóírata). De a klasszikus ó-kor régiségtudománya sem hever parlagon. Fišer Al., dr. Korec, Krippner Pál, Vaøeka J. tanárok és mások tudományos komolysággal és teljes szakavatottsággal dolgoznak e téren. A többi tudományágak művelői közűl megemlítjük Palacky Ferenczet, mint a bölcselet képviselőjét, ki Kant-féle alapon az aesthetika egy elméletét alkotta meg s egyben ugyanannak maradandó becsű történetét is megírta. Éles ítéletű fő volt a cseh születésű s már említett Klácel-en kívűl dr. Hošek is.

Napjainkban kivált dr. Masaryk Tamás G. (szil. Kloboukban 1851) szerzett magának az öngyilkosságról való iratával, valamint concret logikájával, gyakorlati bölcseletével és társadalomtudományi tanúlmányaival meg széptani és egyéb dolgozataival hona határain túlra is elszárnyalt szép hírnevet. Aristoteles legalaposabb ismerői közé tartozik dr. Vychodil Pál raigerni benczés, a görög bölcs cseh fordítója, ki az ő tanai alapján álló poetikát is írt s a kereszténység tanainak kitűnő apologiáját szerkesztette egybe. Aquinói Szent Tamás bölcseletének magyarázatával pályadíjat nyert dr. Pospíšil János kanonok. Kapras brünni tanár lélektani búvárlatokkal tűnt ki. Dr. Kadøávek Jenő és Rudolf is e téren dolgozgatnak. Az aesthetikát és irodalomtörténetet becses adalékokkal gyarapították Šmidek Károly (Shakespeare-tanúlmányok és egyebek) meg Cech Leander, valamint Bayer Fr., Bílý Fr., Blokša János (Dante-tanúlmányok), Kabelík J. tanár, Koøínek K., Koceluha János, Loriš J. tanár, Vávra Vincze tanár, Vrzal Ágost (orosz irodalomtörténet) és mások; tömérdek anyagot gyűjtött s hagyott hátra ez ágban már az öreg Cerroni. A fölvilágosodás történetéhez dr. Melichar Péter járúlt dolgozatával.

A jogtudomány művelése érdekében Brünnben Zapletal lovag elnöklete alatt jogászegyesűlet alakúlt (Právnická jednota), mely időnkénti felolvasásokkal ápolja ez ismeretágat. A prágai cseh egyetemen a német jog előadója, dr. Hanel Miloslav, trebitschi születésű. Mezník lovag udvari tanácsos, Neèas János járásbíró, dr. Brzobohatý Fr. s mások inkább gyakorlati irányú jogi műveket írtak. A nemzetgazdaságtan, államtudomány és pénzügytan kiváló képviselői Mezník lovag, Mathon Fr. igazgató, dr. Bráf Albin, dr. Sovadina, ki Národní hospodáø (Nemzetgazda) czímű szakfolyóíratot adott ki, Dvoøák H. s még többen. A nemzetgazdaságtannak különben még több folyóirata is van s Adamec János igazgató, Macalik tanár, Rozkosný képviselő, dr. Kahovec és még számos mások a kitűnő munkásai. A jogtudományhoz hasonlón az orvosit is eddigelé kevésbbé egyes elméleti buvárok, mint inkább kiváló gyakorlati szakférfiak művelik. (Amazok sorából mégis említendők dr. Janošík és dr. Spína). A természettudományok terén kivált dr. Koláèek Fr. egyetemi tanár, Navrátil B. igazgató, dr. Formánek, Klvaòa J. tanár, Úlehla J. tűntek ki egyebek mellett. Neveléstani folyóírat is jelenik meg Morvaországban egynéhány, a melyekbe a tanítóság szorgalmasan dolgozik. Önálló paedagogiai munkákat írtak Šmídek igazgató, Macháè tanfelügyelő, Krèek, Funtíèek, Sadofshý és mások.

Feltűnően gazdag jeles munkásokban a hittudomány mezeje. Ilyenek dr. Kohn herczegérsek, Bauer püspök, Procházka M. kanonok, dr. Pánek tanár, dr. Mlèoch, dr. Škorpik, dr. Pospíšil, dr. Kadeøávek, dr. Vychodil, Kulda kanonok, Štastný, Hrudièka s még többen, kik részint egyes czikkekben, részint önálló művekben is értékesítették tanúlmányaikat.

Sajátszerű, hogy a különben oly költői lelkületű morva népnél a műköltészet nem igen akar felvirúlni. Még az újabb költőiskola vezére s Hálek és Neruda társa: Moravský Pfleger Gusztáv (szül. Bystritz melletti Karaseinban, 1833 s meghalt 1875) is, ki Byron költői elbeszéléseit elég ügyesen utánozta „Pan Vyšinský”-jében s kivált vígjátékaival aratott nagy tetszést (holott szomorújátékaiban nincs elég élet), nagyobb a prózában, mint verses műveiben. Kiválóbb becsű Z malého svìta (A kis világból) czímű regénye, mely már a hatvanas években feltűnteti a gyáros és munkásai közti ellentéteket. Társa, Dvoøák Henrik korán a hirlapírói térre lépett át. Költői munkásságot egyébként majdnem csakis néhány szépirodalmi folyóíratban látunk, melyek közűl az 1876-ban Kosina és Havelka alapította Koleda élt valamivel hosszabb ideig (6 évfolyam) Olmützben. Kedvezőbb sorsa volt az Obzor (1878 óta, szerkeszti Štastný Vladimir szerzetes-tanár Brünnben) és Vesna czíműeknek (az utóbbi 1881 óta, szerkeszti Dlouhý Ferencz tanár ugyanott). Igaz, hogy időközben a nemzeti újjászületés mozgalma az egész országot magával ragadta, s az ország értelmisége számban nagyot emelkedett. A hetvenes évek óta a pezsgőbb szellemi élet lüktetése Morvaországban mind észrevehetőbb. Az említett két folyóirat mellé újabb versenytársak szegődtek, így a brünni Niva (szerkeszti dr. Roháèek Fr.), mely a jelenkori irodalmi áramlatok szolgálatába szegődött, továbbá az olmützi Náš Domov (szerkeszti Vévoda József), ki meg a tágabb körű olvasóközönség szükségleteinek akar megfelelni. Újabban a katholikus haladópárt is alapított egy folyóíratot; a Nový Život (Új élet) czíműt, melynek Dostal-Lutinov Károly és Skalík Fr. szerzetesatyák a kiadói. Ezek mellett a különféle politikai lapok is tért nyitnak a költői termékeknek, míg a raigerni Hlídka literární (1883 óta, szerkeszti dr. Vychodil Pál benczés) és a brünni Literátní listy (1879 óta, szerkeszti Dlouhý F.) kritikai és publiczisztikai értekezések mellett irodalmiaknak is juttat helyet. A morva Urbánek F. A. alapította Véstník bibliograficky nem bírt boldogúlni. Mindezen időszaki irodalmi jelenségek tanúsága szerint a prózai műfajokat több szerencsével művelik Morvaországban, mint a kötött beszédűeket.

A morva költők berke csak lassacskán népesűl, de azért már is új meg újabb útakat egyengetnek benne, jóllehet a régibbek sincsenek minden báj híjával. Isten és haza! ez a vezérigéje Štastný Vladimir jóhangzású s kedves lyrai és epikus költeményeinek, míg tanító versezetei az egész emberiséget a szép, igaz és jó szolgálatára szeretnék nevelni. Táborský Ferencz és Procházka F. Csehországba költöztek ugyan, de morva hazájuk természetét s népét éneklik meg (ép így Mistecký is) és Štastný Vladimirhoz hasonlón a múltba mélyednek el. Újabban Táborsky a prágai diák- és szalonélet megfigyelőjévé lett s humorral, részvéttel s itt-ott szatirikus oldalvágásokkal rajzolja tanúlmánya tárgyait. Procházka meg Morvaország újjászületését szereti allegoriai képekben feltűntetni s a szerelem és a természetélet festésében keres új színeket. SchoIz Leo a morva történelem mystikus múltjába mélyed, Chlumecký Ádám pedig az allegoriát műveli nagy kedvteléssel. Kyselý F. szerzetesatya mély érzésű dalaiból a szlávok apostolainak fon koszorút, Kallus József meg a Beszkídek alján lévő szülőföldjét és annak népét dicsőíti. Neèas János ügyesen fordít lengyelből. Havelka és Tichy Jaroslav hazafias dalokat s komoly intelmeket írnak, Hrubý József V. népmondákat sző takaros versekbe, Lutinov a népköltést utánozza, Vymazal minden szláv nyelvből átültetett költeményeket válogat össze nagy gyűjteményébe. A folyóíratokban egész sor derék ifjú erő törekszik a cseh Parnassus magaslatára.

A drámai múzsa évek hosszú során át hallgatott. Pfleger Gusztáv és a vígjátékíró Sokol után e csendet Preisová Gabriela asszony szakította félbe. Merészen belenyúlt a tót nép életébe s annak társadalmi összeütközéseit nagy színpadismerettel tudta feltűntetni (Gazdina roba, Její pastorkyòa). Követte őt Mrštík Vilmos, kinek Maryšája a prágai országos színházban is bevált. A brünni cseh nemzeti színház remélni engedi, hogy a drámai költészetnek is meg fogja immár adni a kellő támogatást.

A szépprózában az elsők közt Kosmák Václav páter mellett Pleisová Gabriela és Stránecká Franciska asszonyok állnak. Kosmák tekintendő a morva nép Homerosának. Fölűlmúlhatatlan jellemfestései és eleven pezsgésű humora a szatíra maró erejét sem kimélik s mindig fínom költői lelkületről tanúskodnak. A morva népéletnek úgy a fényes, mint árnyékos oldalait egyenlőn megragadó művészettel tudja feltűntetni, a mely jelessége könnyen elnézhetővé teszi műveinek laza szerkezetét. Sajnos azonban, hogy újabb műveiben az erkölcstanító pap a művész rovására nagyon előtérbe lép. Stránecká asszony (Körschner brünni országos törvényszéki tanácsos neje) meleg érzelmességével, kitűnő jellemzéseivel és előkelő írásmodorával válik ki; Preisová asszony pedig a mélyebb lélektani kérdéseket, szenvedélyesebb jellemeket szereti bonczolgatni s erősebb színezést kedvel. A hozzávaló anyagot bőven megleli a morvaországi tót nép életében. A morva népélet egyáltalán szinte kimeríthetetlen forrása az évről-évre gyarapodó szépirodalmi munkások lélektani buvárlatainak és vonzó leírásainak. E népélet egynémely typikus alakja szinte önként kinálkozik a humoros ábrázolásra: így a vagyonos, kényelmeskedő hanák (Sokol, Bystøina Ottokár, Køen, Spáèil-Zeramovský rajzaiban); mások társadaloméleti hanyatlásukkal már inkább elégiai hangúlatot keltenek, mint pl. az oláhok (Slavièínský). Érdekes kísérletet tett dr. Herben János, ki nagy terjedelmű elbeszélésében, melynek Do tøetiho a ètvrtého pokolení (A harmadik és negyedik nemzedékig) a czíme, szülőfalujának, Brumovitznak és környékének tót népéletét II. József császár korától napjainkig eleven színekkel igyekezett lefesteni. A Mrštík testvérek elég tehetséggel képviselik a naturalista irányt s orosz mintákat követve, lelkük legmélyéig hatolva elemezgetik morva hőseik benső életét. Ugyanez útat különben már Veèeøa József is egyengette volt elbeszéléseiben. Pitnerová Vlasta asszony a saari hegyvidéket rajzolja legszívesebben bájos színeivel. Komoly igyekezettel és meleg részvéttel mélyed el, de e mellett művészi kézzel világít be Methaut József a társadalmi és nemzeti küzdelmekben gazdag brünni életbe s hatásos képeket tud belőle kialakítani, a miben Roháèek F. a hűséges társa.

Morvaország szépirodalma tehát, mint látható, a való élet szilárd talaján áll s újabb tárgyakkal és színekkel gazdagítja a cseh elbeszélő művészetet. Igaz ugyan, hogy a mennyiben Morvaország üdébben őrizte meg népélete szláv jellegét, mint az idegen műveltségi hatásoknak jobban kitett cseh szomszédország, annyiban a nemzeti sajátszerű jellem kialakúlásának erősebb támasztékot is tud nyújtani, a mi napjainkban mind nagyobb mértékben meg is történik. Egyáltalán az egész nemzet politikai és irodalmi életét dús forrásokkal táplálja a morva föld és népe, mint azt már Palacký bizonyítja, ki nemcsak nagy múltját tárta fel a cseh népnek, hanem jelene és jövője elé is irányt szabott. Az ő munkásságával együtt a cseh nyelv megtisztítására irányúló törekvések is Morvaországból indúltak ki, s innen kerűltek ki az újabb irodalmi áramlatok legkiválóbb előharczosai.

Görlich Máriától és Zsófiától