Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Morvaország népe.

Morvaország népe.

A lakosság testalkata. Dúbravi Kusý Emánueltől, fordította Katona Lajos

Pirchan Emiltől

Morvaország lakói testalkatának helyes megítélésére nem elég csak a tartomány népcsoportjai egyes egyéneinek közös testi jellemvonásait megállapítani. Figyelembe veendő még az is, hogy e csoportok az ország egész népességének magasb társadalmi egyéniségévé fűződnek össze, s hogy ennek mint egésznek ismét megvannak a maga sajátszerű testi tulajdonságai, a melyekben e népesség egyetemének a változó természeti és az önalkotta műveltségi tényezőkhöz való alkalmazkodása mutatkozik.

E tekintetben az 1890 deczember 31-én tartott népszámlálás adataiból azt látjuk, hogy a morva őrgrófság népességének száma 2,276.870. E lakosság 2.937 községet alkotó 3.404 helységre oszlik el, úgy, hogy Morvaországnak 22.222 négyszögkilométernyi egész területéhez képest átlag 102 lakos esik egy-egy négyszögkilométernyi területre. E szerint a birodalmi tanácsban képviselt országok közűl csak Csehország és Szilézia, továbbá a Bécsben és Triesztben együvé tódúlt népesség miatt Alsó-Ausztria és a trieszti terület lakossága múlja fölűl Morvaországot aránylagos sűrűség tekintetében.

E népesség félmilliónál több családra és lakófélre oszlik el, s 325.337 házban lakik. A lakóhelyek fekvés, berendezés és fölszerelés tekintetében épen oly változatosak, mint lakóik, a kiknek testalkatára, erkölcseire és jellemére, valamint életmódjára nyilván hatással is vannak.

Míg az ország középrészének termékeny síkságai, a déli vidék bortermő földje és az éjszaknyugati, meg az éjszakkeleti tájak ipari góczpontjainak környékei nagyobb és módosabb helységekben a lakosság sűrűbb és nagyobb csoportjainak mozgalmasabb együttélését teszik lehetövé: addig a cseh-morva fensíknak kevésbbé termékeny felföldjén számos kisebb települést látunk szétszórtan; az éjszaki Szudetek és a keleti Beszkidek hegyvidékein e helységek nagy területen egymástól messze álló egyes majorokból állnak, melyek festői rendetlenségben kapaszkodnak a magaslatok lejtőin. A falvak és mezővárosok közt szórványosan találhatók a nem nagy számmal levő, az éjszaki részen aránylag gyakoribb nagyobb városok, a forgalomnak ezen élénkebb fészkei. A helységek ilyen különféleségét a bennök lakó néptörzsek nemzetiségi sajátszerűsége is okozza.

Ezen általánosságban véve határozottan állandó jellegű lakosság évtizedről évtizedre növekedő sűrűséget mutat, úgy, hogy az 1880-tól 1890-ig lefolyt népszámlálási évtizedben a születéseknek a halálozásokét fölűlmúló számából mintegy 177.500 léleknyi, tehát 8.24 százaléknyi szaporúlat jelentkezik, a mivel szemben évenként jóformán szabályszerű kivándorlási mozgalom mutatkozik; ez azonban az épen említett évtized alatt csak 53.000 emberrel, vagyis 2.48 százalékkal csökkentette a népességet, s így a tényleges szaporúlat az utolsó két népszámlálás közötti tíz év folyamán 124.000 lelket, vagyis 6 százaléknyit, évenként tehát átlag 12.000 főnyit tesz.

E gyarapodás azonban nem egyenletesen mozog az egész népesség egyetemében, hanem főkép az ipari fejlődés, meg a mezőgazdasági jóllét változó mértékével arányban akként alakúl, hogy a népesség legnagyobb sűrűsége két középpont, még pedig egy kisebb és egy nagyobb kerületű góczpont köré tömörűl. Amaz az ország élénk iparú éjszakkeleti kerületeit (Neutitschein, Mistek, Mährisch-Ostrau) foglalja magában, emez pedig a preraui és prossnitzi kerülettől (a Hanna-síkságtól) a Morva mentén föl- és lefelé az ország éjszaknyugati és déli részeibe húzódik s e magtól nyugatnak be, egészen a brünni kerületen túl terjed. Ez utóbbi sűrűségi középponttól kezdve a népesség tömörsége nyugat és kelet felé gyorsabban csökken, mint éjszaknak, úgy, hogy Daèitz és Kromau, valamint Ungarisch-Brod kerületeiben alig félakkora, mint Prerau és Prossnitz, vagy a még sűrűbb lakosságú Neutitschein és Mistek kerületeiben.

Egyéb szempontból tekintvén Morvaország lakosságát, azt találjuk, hogy a férfiak számát a nőké majdnem egy egész százalékkal fölűl múlja (1.000 férfira 1.094 nő), mely arány főleg Ungarisch-Hradisch, Gaya, Wischau, Krenasier, Prerau és Littau, még inkább pedig Mährisch-Trübau, Neutitschein és Weisskirchent kerületeiben kedvez a nők többségének, míg az ország déli és nyugati részeiben (Nikolsburg, Znaim, Daèitz, Iglau, Neustadtl, Trebitsch kerületeiben) jóval kisebb többségben van a nőnemű lakosság.

Schönhengsti férfi. Charlemont Húgótól

Majdnem azt lehetne ebből következtetni, hogy ugyanazon körűlmények, a melyek a lakosság nagyobb sűrűsége mellett a születések nagyobb számára kedvezőleg hatnak, egyúttal a nőnemű népesség nagyobb többségét is eredményezik, kívéve természetesen ott, a hol, mint Mistek kerületének szénbányászattal és vasiparral foglalkozó népességénél, a bevándorlott férfi munkások nagyobb száma e többséget nem csökkenti.

Morvaország lakóinak testi leírása mellett némely erkölcsi és egyéb szellemi jelenségek is figyelembe veendők, így a lakosság vallásfelekezete. A népességnek ugyanis mintegy 2 százalékát teszik a zsidók, kik leginkább Ungarisch-Hradischban és a többi rendezett tanácsú városokban, aztán pedig Gaya, Göding, Nikolsburg, Ungarisch-Brod, Wischau, Prossnitz, Kromau, Weisskirchen kerületeinek egyes városaiban laknak oly nagyobb számmal, hogy a népesség átlagos képétől elütő csoportként vehetők észre.

További fontos jelenség az országban élő két nemzetiségnek: a németnekés a cseh-szlávnakegymáshoz való aránya, mert az országban mindenütt tapasztalható, évszázadok óta tartó és eredményeiben talán igen üdvös fajkeveredés mellett is még mindig fölismerhetők, legalább a megtelepűlés eredeti területein e két nemzetiség jellemző testi tulajdonságai.

A németek, kik 665.000 lelket számlálva az 1,590.000 főnyi cseh-szláv lakossághoz úgy aránylanak, mint 3: 7, egy erősebb éjszaki és egy gyöngébb déli ágra oszolnak. Amaz a Sziléziából Morvaországba átnyúlló szudeti törzs, emez meg a bajor-osztrák törzsnekAlsó-Ausztriából átterjedő része, mely a határtól Brünn felé csúcsosodó ék alakjában nyomúl előre s majdnem eléri Brünn és környéke német nyelvszigetét.

A szudeti törzs, vagy a mint őket rendesen hívják: a hegylakók (Gebirgler), többnyire középtermetű, szikár, de edzett, kitartó, szorgalmas, komoly és takarékos népesség, mely a Szudetek hegyvidékét s tovább keletnek a festői Kuhländchent s ennek fő helyét, Neutitscheint lakja. Ennek lakói élénk, vállalkozó szellemük s iparra és kereskedelemre való nagy alkalmasságuk miatt messze földön híresek.

A déli német törzs népessége az éjszakitól többnyire zömök, széles vállú, jól táplált termetével üt el, míg szintén komoly és munkás jelleme közös amazéval, csakhogy ehhez itt már nem ritkán némi hetyke önérzet s az élet kényelmének élvezetére való hajlam is járúl.

Látható hatással van a déli lakosság e testi-lelki hajlamának fejlesztésére az, hogy sok helyütt bortermő vidéken lakik, és hogy erősebb hústáplálékkal él, míg az éjszaki hegylakók közűl számosan jobbára zabkenyéren és burgonyán, meg e növényi táplálékon kivűl legfölebb még tejen és sajton élnek.

A déli és az éjszaki német törzs között megannyi összekötő kapocsként a cseh-morva határ mentén a Mährisch-Trübau és Zwittau környékén lakó schönhengstiek nagy német nyelvszigete, majd az Iglau-környéki következik. Amazokat szép növésük mellett arczuk szabályos tojásdad alakja, emezeket pedig sajátszerű nemzeti viseletük jellemzi, melyet kivált a tetszetős termetű és telt idomaikról ismeretes nők tartottak meg eredetiségében. E kapcsokon kivűl még ilyenűl tekintendő az egyes nagyobb városok német polgársága, mely mindenütt serény szorgalmával tűnik ki, nemkülönben a Brünnben és környékén, továbbá Neu-Raussnitz és Wischau közt, meg Deuztsch-Brodek és Wachtel körűl, valamint Olmützben és körötte levő német nyelvszigetelt.

Az ország szláv lakossága a Lundenburg melletti három falu csekély horvát gyarmatának kívételével, mind a cseh-szláv nyelvtörzshöz tartozik; azonban így testi, mint lelki tulajdonaira s ruházatára és nyelvjárására nézve is több különálló csoportra oszlik, melyeknek egyéb közös, nemzeti sajátságaikon kivűl különösen a munkánál s ünneplésnél egyaránt mutatkozó dalos kedvük mondható megegyező tulajdonságuknak.

Schönhengsti nő. Charlemont Húgótól

A Zwittawa folyóig s még azon túl is terjedő egész nyugati országrész szlávsága keleti Csehország cseh-szláv népességévek folytatásaúl tekinthető. Minthogy a cseh-morva középhegységet és felföldet lakják, horákok vagyis „hegylakók” névvel nevezik őket. Karcsú, gyakran a középtermetűnél valamivel magasabb növésűek s többnyire gyöngébb termésű földjük miatt mértékletesen táplálkozó, de épen ezért dolgos, kevéssel beérő, eleven és tanulékony eszű, e mellett kissé érzékeny lelkületű emberek.

Föltűnő ellentétben áll velük az ország belsejében, a Hanna és a Közép-Morva alföldjein, a Beèva torkolata közelében lakó hanákok erőtől s épségtől duzzadó, többnyire magas és mégis izmos termetű népsége, melynek kivált a női gyakran igen szép s nemes szabású arczukkal tűnnek ki. Arczkifejezésüknek csak javára válik a férfiaknál elől rendesen rövidre nyírt, hátúl ellenben megeresztett síma hajzat, valamint az erős metszésű és sűrű szemöldökkel árnyalt homlok-él alól kivilágló okos szempár; egész megjelenésüket pedig érdekesebbé teszi a némely vidéken még megőrzött takaros népviselet. Jellemzi őket továbbá rendűletlen, egész a közömbösségig nyugodt és szorúlt helyzetben is derűlt egykedvűségük, nem minden ravaszság nélküli jóindúlatuk, vendégszerető voltuk és mulatozásra, sőt fényűzésre is hajló természetük, a mely hagyományos módon kivált számos és szép lovak tartásában nyilvánúl.

Morvaország egész délkeleti részét, ú. m. az alsó Morva termékeny alföldjét le egész a Thaya torkolatáig, a Mars-hegység dombvidékét s a morva Kárpátok lejtőit a tótok kiterjedt néptörzse lakja, melynek fő tömege messzire benyúlik Magyarország éjszaknyugati részébe. Többnyire magas, erős csontú és karcsú növésük szegényes, jórészt növényi s csak juhtejjel és juhsajttal javított táplálékuk mellett is elég izmos, nagyon eleven, a mely tulajdonság különben izgékony, örömben és bánatban túlzásra hajló, a pillanatnyi hangúlatnak engedő, alapjában véve azonban gyermekesen jóindúlatú lelkületüket is jellemzi. Erre a jellemre vall számos népdalukon kivűl vándorösztönük is, a melylyel azért nagyon jól megfér s újra meg újra visszavezérli őket honukba szülőföldjük szeretete. Kitartó, nélkülözéshez szokott és kevéssel beérő természetük miatt ez eleven eszű s ipari munkára igen rátermett népséget munkásokúl mindenütt kedvelik.

Már igen különbözők tőlük Morvaország éjszakkeleti részén lakó szomszédaik, az ú. n. oláhok, kiknek a Beszkidek zöldelő hegyormain juhnyájaikat legeltető szegény, de edzett pásztornépsége már testalkatában is eltér a tótoktól. Gyakran szintén magas termetük zömökebb; bárminő időjárás mellett födetlenűl hagyott mellük már maga is elárúlja nagy edzettségüket, a mit sötétebb hajuk és napbarnította arczuk is tanúsít; s e testi tulajdonokkal jól megegyezik határozott, elégűlt, általán véve derűlt, de hevesebb kitörésre is hajló bátor jellemük. Ugyanehhez szabottak kevésbbé lágy dallamú, vidámabb dalaik is. Közütök kerűlt ki két évszázadnál hosszabb időn át a Morvaország keleti határait védő „Partasch”-csapatok katonasága, a mely szolgálatra harczias természetük igen alkalmasokká tette őket.

Némely tekintetben ugyan már az oláhok is hasonlítanak egyes lengyel néptörzsekhez, nevezetesen az Alsó-Sziléziában is található goralokhoz. De még inkább felötlik ez az átmeneti jelleg az alsó-sziléziai határ közelében, Mistek kerületében lakó lachoknál., kiket a maguk vidékén vízi polyákoknak is neveznek, s annál határozottabban mutatkozik az a hasonlatosság, mennél mélyébben hatolunk be Alsó-Sziléziába.

Hanák férfi. Kinzel Józseftől

Midőn Morvaország lakosságának ezen népfajokra tagoltságát rövid vázlatban jeleztük, ezzel koránsem akartuk azt mondani, hogy e fajok élesen megkülönböztethetőleg válnak el egymástól. Ellenkezőleg minden irányban átmenetek mutatkoznak, és a népfaji különbségek fészkeiben még észrevehetőbb eltérések a szűntelen keveredés, valamint a lakosság folytonos ki- és bevándorlása, főleg a falusi népességnek az iparűző főbb helyek felé s onnan a városinak a vidékre való visszaözönlése által nagyon elmosódnak, a mi egyáltalán is, de kivált a városi lakosságnál vehető észre nagy mértékben. Sajnosan tapasztalható egyúttal az is, hogy a régebben majdnem kizárólag földmívelési területnek fokozatosan mezőgazdasági, vagy műszaki gyáripar-területté való átalakítása következtében a hajdan őstermelő, ez átalakúlás folytán pedig gyári munkára kényszerűlt lakosság eredeti faji sajátságai elcsenevésznek.

Annál nehezebbé válik aztán ily körűlmények közt a faji jellegetalkotó rejtettebb boncztani és élettani vonások közűl kivált azokat fölkutatni, a melyek már a messze múltban, jórészt alighanem már a mai lakosság őseinek ez országba vándorlása előtt szilárdúltak meg. Nem tévesztendő e helyütt szem elöl az a körűlmény, hogy Morvaország, a melyen három tenger (az Éjszaki, a Keleti és a Fekete tenger) folyamvidékének vízválasztói vonúlnak végig, egyúttal a népvándorlás áradatának is átmeneti területe volt, s még ma is rokon és idegen népfajokat egyaránt összekötő híd gyanánt szolgál.

Szembetűnő faji jellemvonás első sorban a termet, a melyről már az országot lakó fajok általános jellemzése közben is elmondtunk egyetmást. Az évek bizonyos során át szerzett katonaállítási tapasztalatok e részben még jobban tájékoztathatnak bennünket.

E réven azt látjuk, hogy a nyugati országrésznek a cseh törzszsel közelebbről rokon szláv lakossága amazzal magas termetére (átlag 1.66 méter) és mellkasának tetemes kerületére nézve (átlag 0.838, a mi a testmagasság 50.4 százaléka) megegyezik; míg a tótok átlag alacsonyabbak (átlag 1.647 m.), közepes kerületű mellkasúak (0.824 m., a mi a testmagasság felével egyenlő); ellenben a németek az előbbi két faj közt középütt állnak átlag 1.656 méternyi testmagasságukkal és 0.827 méter (50 százalék) kerületű mellkassal. A testi fejlődésnek e méreteivel azonban nem mindig arányos annak az erőssége, legalább a cseh-morva fajnál nem mindig van így (18 százalék alkalmas), míg a tótok közepes méretek mellett is kitűnő szervezetűek (24 százalék válik be), a németek pedig e részben is közép helyet foglalnak el (21 százalék válik be) a csehek és tótok közt. Megemlítendő még, hogy a délvidéki németségből aránylag jóval több válik be, mint az éjszakiból. Általában véve a morvaországi népesség magas termetűekben nem mondható szegénynek, minthogy 1.000 sorozásra kerűlő egyén közűl 200–220 haladja meg az 1.7 métert, a mely aránynál csak Tirol, Karinthia, Krajna, Horvátország és nevezetesen Dalmáczia lakosságáé kedvezőbb. Ellenben a kis termetűeké (vagyis a közepesen alúliaké) a megvizsgáltaknak csak 5–10 százalékát teszi.

További kiváló faji jellemvonás a gyakran már első tekintetre is felötlő arczszabás és az ezzel szorosan összefüggő koponyaalkat. Ha ez utóbbit illetőleg csupán a koponyaalap hosszúságának a szélességéhez való arányára kivánunk is szorítkozni, még akkor is be kell vallanunk, hogy a régibb és újabb időből való morva koponyákon megbízható kutatók részéről végzett mérések még sokkal csekélyebb számúak, hogysem az eredeti faji sajátságok megítélésére kellő alapot nyújthatnának.

Hanák nő. Kinzel Józseftől

Minthogy az éjszaki germán fajt többnyire dolichokephal, a szlávot ellenben többnyire brachykephal koponyaalkat jellemzi: épen Morvaországban, mint e két faj lakta területen lenne nagyon tanúlságos tudni, mily arányban mutatkozik e kétféle fejalkat a ma élő, s milyenben mutatkozott a régibb lakosságnál. Némi fölvilágosítást nyerhetnénk e kérdésre, ha dr. Weisbach R. cs. és kir. főtörzsorvos, a jeles anthropologus példájára az egyes hadkiegészítő kerületek csapattesteinél olyan szabályszerű koponyaméréseket eszközölnének, a minőket ő kivált az alsó-ausztriai származású csapatokra nézve tett, e mellett a morvaországi znaimi kerület német katonáiról is véve föl összehasonlítás kedvéért méréseket.

Ez úton az az érdekes tény világlott ki, hogy a Dunától éjszakra lévő német területen a brachykephal fejek, a melyek Alsó-Ausztriában a lakosságnak átlag kétharmadát teszik s a hosszúságnak a szélességhez való közepes arányát (1000: 822) mutatják, úgy számra, mint a rövidfejűség erősebb kinyomatára nézve emelkednek a szerint, a mint a Dunától éjszakra haladunk, úgy, hogy a znaimi vidék németjein tett mérések a fej szélességi indexét 846-nak mutatják.

A Gesenke, a Schönhengst-vidék, továbbá az iglaui nyelvsziget németjei között is számosan akadnak a brachykephal fejalkatúak, de mellettük mégis gyakoribbaknak látszanak a dolichoid alkatúak, mint délen. Már uralkodóvá lesz azonban a brachykephal fejalkat a szláv törzseknél, úgy, hogy Weisbach szerint a tótoknál a szélességi index 858, a szorosabb értelemben vett cseheknél pedig 864.

A typikus német férfi-koponya általában könnyű és vékony falú, alacsony, vízszintes átmetszetében hosszúkás-tojásdad, a függőleges homlok széles, a széles és magas nyakszirt erősen domború, az arcz nagy, hosszú, lefelé erősen keskenyedő, a szemüregek magasak, a járomcsontok laposak, a felső állkapocs kissé előre álló, a nagy és erős alsó állkapocs hosszú s az ágai kevéssé hajlottak. Ezzel ellenkezőleg a tótok és a cseh-morva határvidék lakóinak koponyája sulyos és vastag csontú; amazoké magas, ezeké igen alacsony; vízszintes átmetszetében mind a kettő igen hasonlít a körtealakhoz; mind a kettő brachykephal, a cseheké még nagyobb mértékben, mint a tótoké s a koponyaalapnál mind a kettő keskenyűlt. Mind a kettőnek keskeny, függőleges a homloka s messzire szétállók a homlokbábok. Míg azonban a cseheknél a nyakszirt magas és lapos, addig a tótoké nagyon domború. Míg a tótok arcza kicsiny, alacsony, alúl igen széles, szemüregük kicsiny és alacsony, addig a csehek arcza közepes nagyságú, alúl keskeny, szemüregük nagy és magas. A tótok járomcsontjai hosszúságuk és görbűletük miatt előre állóbbak, mint a csehekéi. A felső állkapocs mindkettőnél kissé előre álló, az alsó mindkettőnél erős, csakhogy a tótoknál rövid, kicsiny, a cseheknél meg nagy s mindkettőnél hajlottak az ágai.

A Morvaország keleti és nyugati részén lakó szlávok koponyaalkatának e különbségeit a köztük lévő átmeneti alakúlatok hidalják át, ép úgy, mint éjszakkelet felé a lengyel, typushoz való átmenet tapasztalható.

Tót férfi. Kinzel Józseftől

Mennyiben hatottak az úgy nevezett „oláhok” testalkotására a Kárpátok vidékére állítólag betelepűlt egyes rumuny népelemek is, az még csak ezután következő vizsgálatokból tűnhetnék ki. Másféle testi sajátságok, nevezetesen a bőr, haj és szemek színe legalább némi következtetést engednek meg ez irányban.

Az imént említett testi sajátságok és egyúttal néprajzi vonások tekintetéből 1880-ban történt vizsgálat Morvaország iskolás gyermekeinek 96 százalékát tanúlmányozta, tehát majdnem valamennyit.

A vizsgálat során kitűnt, hogy a világos bőrszín, szőke haj és kék szem jellemezte szőke typus Morvaország német iskolakerületeiben 34.4 százalékra, a cseh-szláv kerületekben pedig csak 15.2 százalékra, a vegyes lakosságúakban 21 százalékra rúgott; míg a sötét bőrszínű, hajú és barna szemű, úgy nevezett barna typus a cseh-szláv kerületekben 24, a német és vegyes népességűekben pedig 21.8 százalékot tett.

Egyes jellemvonások, főleg a kék, vagy szürke szem különben sokkal gyakoribbak a több typikus vonás nélkűl is, úgy, hogy kék szemű gyermek 16 százalékkal több akadt, mint teljesen szőke typusú, valamint barna szemű is 8.3 százalékkal több, mint egészen barna. Világos (kék, vagy szürke) szemű egyáltalában Morvaország iskolás gyermekeinek több, mint kétharmada.

E mellett figyelmet érdemel, hogy némely vidéken kiváltképen gyakoriak a szürke szemek; így a lachok,(vízi polyákok) és oláhokvidékén a megvizsgált gyermekek 40 százaléka volt szürke szemű, tehát akkora szám, a milyen csak a keleti Galicziában lakó huczuloknál s más kárpáti törzseknél található. A morvaországi oláhok és a huczulok e részben annyiban is egyezést mutatnak, hogy mind amazoknál, mind emezeknél sötét bőr- és hajszín kiséretében mutatkoznak a szürke szemek, a mi talán valami sajátszerű faji vonás.

Az oláhok törzsökös területén, a walachisch-meseritschi kerületben, nemkülönben a Mars-hegység vidékén (Gaya és Hradisch kerületeiben) lakó tótok közt van a legkevesebb szőke s a legtöbb barna; ellenben a trübaui és sternbergi kerület németjeinél a legtöbb szőke s a legkevesebb barna.

Általában véve a világos szemekkel gyakran jár együtt a világosabb haj is, mely az országnak Sziléziával határos vidékein, kivált a gyermekeknél igen gyakran világos aranyszőke. E részben a schönhengsti és iglaui nyelvszigetek népessége is föltűnően elüt a körötte lakóktól. Meg kell azonban említenünk, hogy számos gyermeknek eredetileg szőke haja később megbarnúl.

A mi a bőr színét illeti, a lakosságnak mintegy 70–80 százaléka a világos szín felé hajlik, a német lakosság azonban e részben egyenletesebb jellegű, mint a többi.

Morvaország lakóinak e testi leírása nem lenne teljes, ha keretében még egy némely élettani és pathologiai jelenség is szóba nem kerűlne, a melyek a népesség mivoltának megismerésére nézve fontosak s épen ebben a tartományban sokkal világosabban szemlélhetők, mint a monarchia egyéb részeiben, minthogy az országos egészségügyi tanács 1880 óta szabályszerűen gyűjtött statisztikai adatai e részben teljes áttekintést nyújtanak.

Tót nő. Kinzel Józseftől

Kiválóan érdekes ez adatok közűl a népességnek korosztályokba való csoportosúlása.

Morvaország 2,276.870 lakója közűl 1890 végén 64.547 volt első életévében, s ezek közűl a fiúk száma még mintegy 200-zal meghaladta a lányokét; 52.448 érte el betöltött hatodik évével az iskolaköteles kort, de ezek közt már ugyanannyival több volt a lány, mint a mennyivel az iméntiek közt a fiú; 47.209 s közöttük 700-zal több lány, mint fiú, került ki 14 éves korában az iskolakötelezettség alól; 40.158, köztük 19.600 legény érte el a 20 éves; 37.660 s ebből 17.507 férfi a 24 esztendős; 35.041 a 30, 20.982 az 50, 14.437, közűlök 6.355 férfi a 60, 8.487 a 70, 2.694 a 80, 332 s közűlök 147 férfi és 185 nő a 90, 29 a 95 és 23, még pedig 6 férfi és 17 nő a 100 éves és ennél magasb kort.

Az összes számból 1,330.661, tehát az egésznek a felénél jóval több nőtlen, vagy hajadon, 792.186 házas, 144.023 pedig özvegy, vagy elvált volt. A mi a hosszúéletűséget illeti, ebben Morvaország ép úgy, mint Csehország és Szilézia is, kivált a férfi lakosságot tekintve az alpesi tartományoknak, főkép pedig Dalmácziának mögötte áll, a mely országokban aránylag több 60 és 100 éves közötti férfi akad, mint Morvaországban, míg a nőnemű lakosságot illetőleg e különbség nem oly tetemes.

A délvidéki znaimi és nikolsburgi kerületben, nemkülönben a cseh-morva Középhegységben és fensíkon, valamint a Szudetekhez tartozó „Gesenke” lejtőin, nevezetesen Römerstadt kerületében a 60 éven felüliek nagyobb számban vannak, mint egyebütt, kivált a walachisch-meseritschi és misteki kerületben, a honnan igen sok munkás kerűl a közeli bányákba és kohókba.

Másként áll az arány a születéseknek a házasságkötésekhez mért számát illetőleg, a melyek épen a keleti és a középső kerületekben, főleg a sűrűbb népességűekben gyakoribbak, de rendesen a gyermekek nagyobb halandóságával is járnak karöltve. A Szudetek vidékén, melynek lakói terméketlen földjük miatt csak nagy nehezen jutnak családalapításhoz, a törvénytelen gyermekek száma e miatt is nagyobb, mint az ország egyéb részeiben.

Morvaország lakóinak halandósága szintén nagyobb az ország közepe tájának sűrűbb népességű síkságain, valamint a morva-magyar határon lévő fogyatékosabb egészségügyi helyzetű hegyvidékeken és a sajátszerű ipari foglalkozású misteki kerületben. Egészben véve pedig az osztrák államterület átlagos halandóságához meglehetősen közel jár s 10 évnyi átlagban 1.000 lakóra 28 halálesettel egyenlő.

A községek egészségügyi szolgálatának 12 év óta fönnálló szervezete mellett a fertőző betegségek leküzdése immár nagyobb sikerrel járván, az ilyekben mutatkozó halandóság s ezzel az általános is csökkent az előző időkhöz képest. Ez úton kétségtelenűl egyéb bajok, mint a gyermekkor némely elhanyagolt betegségeiből származó vakság, süketség és másféle nyomorékság is csökkentek. Ezek tekintetében Morvaország helyzete a többi örökös tartományéhoz mérten kedvezőnek mondható.

A legutóbbi népszámlálás adatai szerint l0.000 lakóra csak 8–9 vak, siketnéma, 16 őrűlt és 6 hülye esett. Míg a vakok általán véve aránylagos ritkasággal oszolnak meg az egész ország lakossága között, habár számuk ott, a hol fertőző betegségek, főleg a himlő gyakoribb, emelkedik addig a siketnémák, hülyék és elmebajosak legnagyobb arányszáma a walachisch-meseritschi és holleschaui kerületben mutatkozik, a honnan nyugati irányban a Szudeteket érintve csökkenőleg a boskovitzi kerületig halad s délnek az ungarisch-brodi kerületbe, éjszaknak pedig a mistekibe csap át. E kerületek némelyikében e testi-lelki fogyatkozások okai közűl a sajnosan elterjedt pálinkaivásnak mind az idegrendszerre gyakorolt közvetetlen, mind az utódok elcsenevészedésében mutatkozó közvetett romboló hatása kétségtelenűl észlelhető.

Ezekben beszámoltunk a nagyobb részt kedvező jelenségek mellett azokról az árnyoldalakról is, a melyek Morvaország lakosságának egyetemén, mint egységes szervezeten tapasztalhatók, s a melyek részben javíthatók lévén, az egészben egészséges népség örvendetes fejlődését komolyan nem is veszélyeztethetik.

A morvaországi németek népélete. Strzemcha Páltól, fordította Katona Lajos

Szokások és erkölcsök. A haladó kor kérlelhetetlenűl irtja a népek eredeti sajátságait. A művelődés diadalai egyik néptől a másikhoz terjednek, s a növekvő művelődéssel együtt megváltozik a népek gondolkodása és érzése, erkölcse és szokása is. Mentűl előbbre halad ez úton az emberiség fejlődésének legmagasb czélja felé: annál többet veszítnek egyes részei mindabból, a mi őket egymástól elválasztja és megkülönbözteti. Ott pedig, a hol egy ország szűk határai közt nyelvében és jellemében különböző két nép lakik, s a hol e két faj érintkezését napról-napra növelik a közös törvények, melyek alatt élnek, a közös létkörűlmények, sőt – hogy úgy mondjuk – a közös levegő, melyet beszívnak: ott nemcsak érthető, hanem egészen természetes eredménye az előzőknek az, hogy a két nép sajátszerű jellemvonásai idő haladtával mind jobban elmosódnak. Így Morvaország németségének is napról-napra láthatóbban pusztúlnak a tisztes ősi szokásai, kivált ott, a hol kis szigetekben laknak szláv polgártársaik között elszórtan. Nem egy szép és mélyebb értelmű szokás mind ritkábban s mindegyre szűkebb körben van már gyakorlatban. Számos olyasmi, a mi eredetileg csak a németségnél volt szokásban, a szlávoknál is utánzásra talált, s viszont nem egy szláv szokás a német családoknál is meghonosúlt. Számos oly dolog továbbá, a mit régmúlt idők drága örökségeképen őriznek még ma is a morvaországi németek, természetesen nem csupán az ő sajátjuk, hanem az egész német nép egyetemeé s ennek minden törzsénél és ágánál előkerűl némely változatokkal.

A vallás a nép egész életének legjellemzőbb alapja. A legszebb és legnevezetesb szokások a vallási ünnepekhez fűződnek. S minthogy a régi germánok természetimádása számos pontban érintkezésre talált a helyét diadalmasan elfoglaló kereszténységgel: ennek a találkozásnak alapján számos vallási ünnepben s a hozzájuk csatlakozó szokásokban vonatkozásokat látunk a régi hitrendszerre.

Az egyházi év körét követve, mindjárt annak a küszöbén Szent Miklósnak, az ajándékosztónak, jól ismert alakjával találkozunk, ki Ruprecht nevű szolgája kiséretében jár házról-házra, hogy a jó gyermekeket megjutalmazza, a gonoszokat pedig megfeddje, sőt bizony meg is büntesse. A hová nem mehet el személyesen, ott az apró nép deczember 6-ának előestején a fél czipőjét, vagy egy tányért tesz ki az ablakba, s ime – másnap reggelre majdnem mindig akad benne egy kis örömet szerző ajándék. Még ha vádolja is őket a piczi szivecskéjük, hogy viselkedésük nem érdemel dicséretet és jutalmat, azért mégis mindenféle csemegével és játékszerrel van a tányér teli, csakhogy e jóságos dolgok mellett ilyenkor esetleg egy kis intő vessző is látható.

Szebb és örvendeztetőbb ünnepe azonban nincs az egész esztendőnek, mint a Megváltó születésének ünnepe. A család körében szokásos megülésének módja világosan mutatja a régi germánok Jul-ünnepével való összefüggését. A karácsonybőjti ebédet csak az esti sötétség beálltával adják föl, s az ilyenkor föltálalt étkek közűl még a szegényebbek házaiban is csak vajmi ritkán hiányzik a hal. A türelmetlen kis gyermekeket, a kik naphosszat éhezve eledelért rimánkodnak, azzal vigasztalják, hogy majd kárpótlást nyernek estére az „arany disznócska” meglátásában. Ha ez az igéret sem használ, akkor az anyjuk azzal a fenyegetéssel csitítja őket, hogy Perchta asszony eljő s a türelmetlenűl rakonczátlankodó gyereknek kilyukasztja fúróval a hasát (Schönhengst vidéke). Az estebédet egész éjfélig elnyújtják. Csemegéűl méz, alma és dió kerűl az asztalra. A hol gyermekek vannak a háznál, ott természetesen kigyúlnak a karácsonyfa gyertyácskái. Bőséges ajándékokkal adják a zsenge gyermeki léleknek értésére, milyen nagy üdvösséget árasztott az emberiségre Isten fiának a földre szállása. Mikor a gyermekek már rég alusznak, az idősebbek még mindig az asztal körűl ülnek, várva az éjféli misére menetel idejét, melyhez a családfő adja meg a jelt. Csak az egészen elaggottak, a betegek és gyermekek maradnak odahaza; a többiek a téli hideg ellen jól felöltözve, kezükben lámpást tartva, mennek az Úrnak fényesen kivilágított házába. De még az éjféli mise után is hangos élet van a faluban. Ez éjszaka egyáltalán vajmi keveset alszanak. Zenészek járnak körűl trombita- és kürtszóval s „pásztordalok”-at játszanak. A legények pedig vígan durrogtatják pisztolyaikat. Magukba zárkozottabb és elgondolkozóbb emberek ilyenkor az istállókba is kinéznek s ott csendesen hallgatódznak; mert ez éjszakán megszólalnak és megértik az emberek nyelvét az állatok, fölebb emelkelve a teremtés rangsorában. Már csak ezért is bővebb takarmányt kapnak az előző napon, mint máskor, sőt a gondos gazdasszony mindenik tehénnek még egy darab mézes és vajas kenyeret, vagy egy-egy szelet karácsonyi fonott kalácsot is ad. Emberlakta vidékektől távol ez éjjel senki sem jár szívesen, s ha mégis kénytelen vele, minden levélzörrenéstől összerezzen, – mert ilyenkor a lelkek röpködnek szanaszét a levegőben.

Már egy héttel karácsony előtt fölállítják a „jászol”-t, a mely a falusiak házaiból sem hiányzik. Itt természetesen csak a gyerekek maguk nyirkálják ki az istállócska alakjait színes képekből, amott ellenben már fából szépen kifaragott s tarkára festett alakok állnak a szent jászol körűl.

Éjszaki Morvaország számos helységében a kis jézus karácsony bőjtjén este körűljárja a falut. Régebben ez ünnepi körmenet a következő személyekből alakúlt: két angyal, Szent József és a kis Jézus valának a játék fő személyei. Az angyalok természetesen talpig érő fehér ruhába voltak öltözve s a fejükön csinált virágból font koszorút viseltek, melynek a levelei mélyen az arczukba lóggtak; a jobb kezükben tarka szalagokkal körűlfont, három hajtásban végződő fenyűgaly volt. A balkezükkel tartották ez angyaloknak öltözött fiatal leányok a mindenféle ajándék-holmival, gyümölcscsel, mézeskalácscsal, czukorral, de néha nyers burgonyával, káposzta-csutkákkal, dióhéjjal s más effélével is töltött kosarat. Szent József lóháton jelent meg. A lovát úgy formálták, hogy maga elé és mögé egy szitát kötött, ezek közűl az elsőre egy kampós fát erősítettek, a mely a Szent József alakjával együtt fehér lepellel volt borítva. Elűl az ilyenképen ábrázolt „szürke” föl is volt kantározva; két oldalvást a fején fölvarrt piros folt jelezte a szemeit; hátúl pedig a másik, szintén fehér lepellel leborított szitához többnyire csak papirszalagokból készűlt lófark volt erősítve. Jobbra és balra a;,ló” oldaláról vörös harisnyák lógtak le, melyek a lovas szent lábait helyettesítették. Arczáról lenből vagy mohából való hosszú szakáll függött alá, a fején pedig valami furcsa alakú süveget viselt; baljában tartá a ló gyeplőjét, jobbjában pedig egy rövid botot. A kis Jézust szintén hófehér ruhába öltözött serdűlő hajadon ábrázolta, ki egy kis karácsonyfát tartott a kezében. E négy alakból álló fő csoporthoz a „pásztorok” vagy „cselédek” kisebb-nagyobb, rendesen három személyből álló kisérete csatlakozott. Ezeknek az egész jelmeze abból állott, hogy az őket személyesítő paraszt-legények a bundájukat a szőrével kifelé fordítva öltötték föl. Hosszú botok voltak a kezükben, melyekkel énekük közben a padlót verve jelezték az ütemet. Így vonúlt végig az egész csapat a falun, sorban járva mindazon házakat, a hol a gyermekek számára karácsonyfát állítottak. Az illető házba érve, előbb az „angyalok” léptek a szobába s előadták köszöntő versüket. Erre Szent József alakja léptetett be nagy ünnepies komolysággal s körűljárta a szoba közepén álló asztalt. Tudakozódott a gyermekek magaviseletéről, maga is elmondván egyet-mást szokásos helytelenkedéseikről. E közben mérgesen csapkodta botjával az asztalt. Végre beléptt a kis Jézus is, kinek az „angyalok” jelentést tettek a gyermekek nem egészen kifogástalan viselkedéséről:

„Och Chreist, wenn iech Dir's soge sol: De Welt ies biese Keinder vuol. [liege, De Keinder thun neischt olls schelte onn Onn de Eltern woss ei dam Tod betriege.”

(Ó, Krisztus, meg kell vallanom Sok a rosz gyermek a világon. Hazudnak, czivódnak egyre-másra, Szegény szüléik nagy bánatára.)

„Rosz hírt hallok tőletek! – mond erre a kis Jézus: „Ha ezt előbb hallom, ide be se tértem volna” . Erre azonban az angyalok a gyermekek szószólóiként lépnek közbe, a mire a kis Jézus megengesztelődve így folytatja:

„Wenn meich de Engel a su schien beitte, Su wil iech iene a Gov rai scheicke. Dasse hoe iech Ross onn Woge, Druff hoe iech chreistliche Gove Für de jounge Maedelain, Für de jounge Knaebelain!”

(Mert oly szépen kérnek az angyalok, Hát mindnek ajándékot adok. Azért van a lovam s kocsim velem, Krisztusi ajándékkal tele: A kis leánykák örömére, A kis fiúcskák részére.)

A kis Jézus körmenete a Kuhländchenben. (Botenwald községben) Ottenfeld Rudolftól

Ezután kinyílt a mellékszoba ajtaja, s a közepén felragyogott a karácsonyfa; most beléptek nagy ugrándozva a pásztorok, körűltánczolták a fő személyek csoportját s ezzel az énekkel fejezték be az egész játékot:

„Laefet, ihr Hirtle, Laeft olle zugleich, Nammt Schahnachain Onn Faifen meit aich! Laeft olle zumol Meit fraideraichem Schol Ouf Bethlehem zom Keinderlain Zum Krippelein aim Stol.”

(Fussatok, pásztorok, Fussatok mindnyájan; Kiki vigye sípját, Vigye furulyáját! Rajta hát, siessetek Víg muzsikaszóval, Bethlehembe kisdedet Leltek egy jászolban.)

E játék némely változatban mind máig dívik. A Morva forrásai környékén lévő Altstadtban honos játék személyei: a fullajtár, a gazda, Miklós, József, Mária, a kis Jézus, Gábriel és Mánuel angyalok és a pásztorok. Szövege terjedelmesebb, mint az előbbié, de részben szó szerint egyezik vele. A gazda nem akar Szent Józsefnek, Máriának és a kis Jézusnak szállást adni, hanem az istállóba utasítja őket. Erre elmennek. Most megzendűl az angyalok éneke: Gloria in excelsis Deo! Erre fölébrednek az addig alvó pásztorok és hódolnak a kis Jézusnak, a ki kiküldi az angyalokat, hogy tudakozódjanak a gyermekek magaviseletéről. A válasz itt sem egészen kedvező, s megint az angyalok a gyermekek szószólói; a mire ezeket megajándékozza a kis Jézus. Most a gazda sajnálja, hogy az imént a szent családnak, melyet nem ismert föl, nem adott szállást. A szállást megtagadó gazda a schönhengsti karácsonyi játékban is előfordúl, a melynek a többi szereplői ezek: Heródes és az ő kapitánya, Mária a kis Jézussal, József, angyalok, a három napkeleti király, pásztorok. A Kuhländchen Botenwald községében pedig a következők: gazda, fullajtár (fehérbe öltözött fiú), két koronás angyal, Mária, József, két pásztor. A botenwaldi karácsonyi játék is csak egy régibb s hajdan általán sokkal hatásosabb előadású misztérium sarjadéka, a mely igen szembetűnőn mutatja, mint törli le mind jobban az idő mostoha keze a régi népies hagyományok eredeti hímporát. A fullajtár jelenti az angyalok közeledtét, az angyalok pedig Mária érkeztét, ki csakhamar megjelenik, kezében egy kosarat meg egy kis bölcsőt tartva. A gyermekek viselkedésére vonatkozó kérdéseit itt is a szokásos kedvezőtlen felelet követi. Az angyalok közbenjárása és a karácsonyi ének elzengése után Mária megajándékozza az apró népet. Most belép Szent József s utána a pásztorok. József ringatja a bölcsőbeli kisdedet, a pásztorok egy bárányt adnak hódolatuk jeléűl s egy pásztordalt énekelnek. Erre párbeszéd következik Mária és József között, mely a kis Jézus szerető gondozását emlegeti. A szereplők ezután „egy-két garast” kérnek a kisdednek főzendő „köles kásóra.” József kéri a házi gazdát, adjon neki és övéinek szállást, de nem kap, a mire az angyalok mentükben a „Gloria, gloria!karát zendítik rá. Most belátja a gazda, hogy hibázott s a távozók után siet, hogy visszahívja őket.

Az év utolsó napjának (Sz. Sylvester) nevezetes voltát is teljes mértékben fölfogja a nép. A délelőtt még egészen úgy telik el, mint más hétköznap, de a délután már félünnep. A sötétség beállta előtt templomba gyűjtik a harangok a hiveket, s a pap szentbeszédében lelkük elé idézi mindazt, a mit a gyorsan tova siető év utolsó napján meg kell gondolniuk, s aztán áldást ad rájuk. Ájtatosság után, mikor már minden házi teendő is el van végezve, a lakószoba nagy asztala köré telepednek a háznép s a cselédség tagjai, valamint egy-egy vendégűl meghívott magában álló ismerős is; a búcsúzó évben még egyszer jól lakmároznak s aztán játék, tréfálkozás és énekszó mellett várják az éjfél óráját s vele az újév érkeztét. Nevezetes szaka ér véget az emberi életnek, s ilyenkor mindenki szívesen tekint vissza a múltba s még szívesebben pillantana a jövőbe. Kivált a szerelmesek! A lányok a fejükön átvetik a papucsukat; ha a hegye az ajtó felé áll, akkor az, a kié így áll, rövid idő múlva elhagyja a házat, hogy új otthonba költözzék; ellenben ha a papucs hegye a szobába befelé néz, akkor még legalább egy esztendeig kell várnia. Kedvelt mulatsága ez estének az ólomöntés is. Bádog kanalakban ólmot olvasztanak s ezt aztán vízbe csöpögtetik. Az így támadó sajátszerű alakokból a képzelődés erejével mindenfélét ki próbálnak olvasni: Az ilyen jóslat megmondja nemcsak azt, mikor és kihez megy az illető férjhez, vagy kit vesz nőűl, hanem egyáltalán a jövőre vonatkozó minden kérdésre megfelel. Egészen csalhatatlan pedig az ily jóslat akkor, ha az ólmot valami régi templom vagy épen a temető- kápolna ablakszegélyeiről szerzik hozzá.

Vízkeresztkora házigazda – vagy régebben, a mikor az írás mestersége még kevésbbé volt elterjedve, az iskolamester – a ház minden ajtajára fölírja az évszámot s közibe a három király neveinek kezdőbetűit: C+M+B. A kréta, a melylyel írja, meg van szentelve, s e jegyek minden boszorkányságot és ördögi ártalmat távol tartanak a háztól. A három király napjával véget ér a tizenkét szent éjszaka, melyek elseje karácsony éje. E napok időjárásából következtetnek az új év tizenkét havának időjárására.

Új-év napjával kezdődik és farsang derekáig tart a szegény gyermekek három-király-járása. Rendes ruházatuk fölé inget öltenek, a fejükre papirosból való püspöksüveget vagy aranypapírból szabott koronát tesznek. Egyikük rendesen fenyűkorommal feketére mázolja a képét. A három közűl a középsőnek hosszú bot van a kezében, a melynek a végén egy csillag látható. A hová belépnek, ott alkalmi éneket mondanak, vagy csak szavalnak, a miért ajándékot kérnek.

S ezzel a farsanghozértünk. Ennek idején minden vasárnap majd a falubeli korcsmában, majd a környék valamelyik falvában van tánczmulatság. Sajátszerű könnyelműség vesz ilyenkor erőt az ifjúságon s az élet gondtalan élvezése az általános jelszó. Kivált a farsang három utolsó napján folyik a táncz nagy kitartással. Farsang utolsó hétfőjén és keddjén sok helyt álarczos menetben vonúlnak a legények az útczákon végig. Jelmezeik természetesen fölötte egyszerűek s jobbára csak régi rongyos ruhákból, kóczból és rőzséből meg szalmából telnek ki. A lárva vagy legalább az álorr azonban nem hiányozhatik arczukról. Mentől rútabb az alak, annál jobb. A vigasság jelvényeűl jobb kezükben szalagokkal díszített boros palaczkot visznek. Képzelhető, hogy az ily menet milyen éktelen lármával halad. A hol valami fürge tánczosnő lakik, az olyan ház előtt az álorczások szívesen megállanak s úgy intézik a dolgot, hogy e hódolatért egy kis borravalót kapjanak. A hajdan sokkalta ünnepélyesebb farsangvégi „bőgőtemetés” ma már rendesen csak abból áll, hogy hamvazó szerda előtti éjfélkor a tánczteremben körűlhordják a nagybőgőt, a mihez a jelen lévők szörnyen bús képeket vágnak. Ezzel a zene víg hangja elnémúl, ütött a bűnbánat órája.

Bőjtbena „perecz” a kedvelt sütemény mindenfelé. Alakja kétségtelenűl a napkorongnak és küllőinek ábrázolata s a régi germánok azon ünnepeinek maradványa, melyek a napkerék visszafordúlására vonatkoztak. Csodálatos, hogy milyen élénken maradt fönn épen Morvaország németségénél az ősrégi természettisztelet emléke. Már a karácsonyi ünnepkör némely szokása is erre mutat, még hevesebben nyilvánúl azonban a tavaszi meleg és világosság vágya a húsvétünnep közeledtével. A mély értelmű szokásoknak egész sora fejezi ki e sovárgást a húsvét előtti vasárnapokon, míg végre maga a húsvét reggele meghozza a várva-várt s örömmel üdvözölt föltámadást és megváltást.

Húsvét előtti negyedik (Oculi) vasárnapon kihordják a halált, amiért is e napot halál-vasárnapjának hívják. A 12. és 20. év közötti ifjúság, még pedig leginkább a fiú nép, nagy szalmabábot készít s ezt régi, hasznavehetetlen ruhadarabokba takargatja, az arczát lárvával jelzi s az így ábrázolt halált délután kiviszi a szabad mezőre (Deutsch-Jassnih, Seitendorf). Ide érkezve, az egész csapat körűltánczolja a földre fektetett bábot s kiabál, újjong és énekel körülötte. Végre aztán valamennyien neki esnek a bábunak, apróra széttépik és tüzet raknak vele, mely a legutolsó ízig fölemészti. Másutt vízbe dobják a „halált” s azzal úsztatják el.

Húsvétvasárnapi vetésáldó közmenet Neutitschein környékén. Ottenfeld Rudolftól

Ugyancsak a természetélet újjászületésén érzett örömet tolmácsolja az egész éjszaki Morvaországban elterjedt május-járás szokása is. Ezt húsvét utáni harmadik (Laetare) vasárnapon tartják. Három lányka a legszebb ünneplőjét ölti magára. Egyikük viszi a május-fát (die „Maie”), a mely nem más, mint egy fenyűfácska csúcsa. Ágait sok helyütt lehajtják s a törzséhez kötözik és az egészet tarka papírszalagokkal, virággal, himes tojással, stb. díszítik. Ezzel a „május”-sal a lányok házról-házra járnak s mindenütt eléneklik a hozzá való mondókájukat. A Schönhengst-vidéken ezt a dalt:

„Maie, Maie, summergrün, Die lieben Engelein singen schin, Sie singen olle zugleiche Bis ins Himmelreiche. Klane Fischeln, grusse Fischeln Schwimmen auf'm Teiche; Weisse Rosen, rothe Rosen Wochs'n auf dem Sträuche; Weisse Lilien, weisse Lilien Wochs'n auf dem Stengel, Der Herr is schin, die Frau is schin, Die Kinder wie die Engel. Dort'n steht a hohes Haus, Schaut a schine Jungfer 'raus; Wird sich wohl bedenka, Uns an Groschen schenka. Schenk Groschen, schenk Of a goldenes Kränzelein, Dass mir lustig und fröhlich sein.”

(Május, május, nyári zöld, Földet és mennyet betölt Édes angyalkák dala, Égi énekszózata. Kis halak, nagy halak Úszkálnak a tóba; Fehér rózsa, piros rózsa Nő minden bokorba'. Fehér liljom, fehér liljom, Nyílik párosával, Szép a gazda, szép az asszony S a gyerekük angyal. Amott áll egy magas ház, Ablakába szép lány, Meggondolja tán magát S egy garast csak ad tán. Garast kérünk kérve Aranyos fűzérre, Vidám ünneplésre.)

Az éneklő lánykákat régebben többnyire bőjti pereczekkel jutalmazták, mostanában pedig vagy valami kevés pénzt, vagy tojást és kalácsot kapnak.

A böjti időbe esett a tanúló ifjúság Szt. Gergely-ünnepeis. I. Gergely pápa nagy barátja volt az ifjúságnak és a gyermekeknek, a kiknek hálás szívében ép ezért sokáig élt az ő emlékezete. Nevenapján, márczius 12-én a falusi gyermekek sajátságos öltözetben körűljárták a községet. A legnagyobb gyermek püspöknek volt öltözve (hosszú fehér ingben, papiros süveggel) utána ment a többi fiú; fabotokkal s más efféle rögtönzött fegyverekkel. Az iglaui vidéken püspök nélkül ment a csapat s egy zászlótartó haladt előtte. E szokást virgatum-járás néven is emlegetik. Jómódú emberek házainál megálltak s pl. Iglau környékén ezt énekelték:

„Gregori, Gregori, Bumme (Buben) sein Nőri. Madln sein gar nit g'scheidt, Gebt's uns was, liebe Leut!”

(Gergely, Gergely van ma, A fiú mind bamba, A lányok sem okosok, Nékünk valamit adjatok!)

Gondrumban (wischaui nyelvsziget) így hangzott a daluk

„Sanct Gregori schickt uns aus, Dass wir geh'n von Haus zu Haus; Wir bitten Sie um kleine Gab', Dass Sie uns nicht schlagen ab.; Schüler werden wir genannt, Mit gelobten Leuten wohlbekannt. Zur Zucht wird die Schul' genannt, Darin lernen junge Leut' Beten, lesen, schreiben, rechnen, lehren, Sanct Gregori wohl verehren. Sanct Gregori, mein Patron, Erlange uns die Himmelskron'!”

(Szent Gergelynek a nevében Járunk házról-házra s szépen Kérünk egy kis adományt, Ha valamit kaphatnánk. Tanítványoknak hívnak bennünket, Jó emberek így ismernek minket. Iskolába azért járunk, Hogy ott rendre megtanúljunk Imádkozni, írni, olvasni, számolni, Szent Gergelyhez folyamodni. Szent Gergely, könyörögj érettünk, Hogy mennyei koronát nyerhessünk!)

A kéregetők egyike perselyt vitt magával s ebbe gyűjtötték az adományokat, a melyekből aztán lakomát csaptak, vagy pedig fölosztották a gyűjtött pénzt egymás közt. Ma e szokás már jóformán kiment divatból.

Virágvasárnap előtti éjszakán van a Schönhengst-vidéken az így nevezett czövekverés („Pflöckschlog'n”). Éjszakának idején a legények a kedvesük ablaka előtt egy czöveket vernek a földbe. A lány már várja e szokásos hódolatot, de nem mutatkozik, s jóllehet reggelre a legtöbb lány egész a föld szinéhez közel elfürészeli a levert czöveket, azért mégis nagyon zokon venné, ha megtudná, hogy míg ez vagy az az ismerőse részesűlt e szokásos hódolatban, neki abból nem jutott. A czöveknek szilárdan kell a földben állania, mert azt tarták, hogy a mily erősen áll a földben, olyan rendűletlen a legény szerelme is a lány iránt.

Virágvasárnappal kezdődik a nagy vagy „csöndes" hét. E napon szentelik a délelőtti istenitiszteleten a pálmákat helyettesítő fűzfabarkákat, mint a melyek a még szunnyadó természet közeli ébredésévek első hírmondói. A szentelt „barkák” nagy szerepet visznek a családi életben. A hideglelés ellen beveszik őket s az állatokat megbabonázás ellen védik velük. Az olyan házba, a hol ily fűzfagaly van a házi oltár keresztje mögé tűzve, abban az évben nem üt be a villám.

A nagyhét legcsöndesebb napja a nagypéntek. A harangok szava már előtte való nap elállt; azt mondják róluk, hogy „Rómába repültek a szentatya áldásáért.” Harangszó helyett kerepelés jelzi a toronyból a nap főbb szakait és hív ájtatosságra. A hol pedig ilyen nagy kerepelője nincs a falunak, ott az iskolás gyermekek járják végig kisebb kerepelőkkel a helységet. Nagyszombaton van a fa-szentelés. Az év folyamán el nem használt szent olajokat a pap a templomon kivűl, annak egy sarkában elégeti s ezt „Júdás-égetés”-nek hívja a nép. Ehhez a szertaráshoz a falubeliek fanyalábokat visznek magukkal, hogy azokat megszenteltessék. A szentelt olajakat elégett tűz szenével kereszteket írnak a fahasábokra, a melyeket aztán fölapróznak s határjelző kis kereszteket csinálnak belőlük, hogy velük földjeiket megáldják. Ez az úgy nevezett kereszt-letűzés („Kreuzlstecken”) szokása, a melyet sajátszerű szertartással nagyszombat éjjelén gyakorolnak. A gazda már hajnali három óra tájban fölkelti háznépét s csakhamar- útra kel velük ki a földekre. Elől megy ő maga, utána mennek a fiai, majd a férfi- s végűl a nő-cselédség. Imádságokat és énekeket mondva körűljárják a földeket s a kellő helyen letűzik a keresztet, míg a menet végén haladó szolgáló szenteltvízzel hinti be a földet. A kereszt mellé még egy „pálma”-galyat is szúrnak. Napfölkeltekor az emberek kisietnek házaikból a falu elé, hogy egy kelet felé néző dombról üdvözöljék a fölkelt húsvéti napot, a mely ez ünnepen nem úgy kel föl, mint máskor, hannem hármat ugrik örömében. Ezután a lányok a patakhoz futnak s annak hideg vizében megmossák az arczukat, hogy megszépűljenek.

Sajátságos szokás a szintén húsvét vasárnapi vetésáldó körmenet („Saatreiten”). Stadt-Liebauban a béresek és ifjú legények még napkelte előt szépen fölczifrázott lovakon nyargalva mennek a templom elé. Ott egy zenekar az alkalomhoz illő, jámbor egyházi dallamot játszik, a legények háromszor körűllovagolják a templomot s aztán a helység útczáin kinyargalnak a faluból, hogy azt egészen körüljárják. Egyebütt (pl. Botenwald-, Gerlsdorf-, Klantendorf-, Sedlnitz-, Seitendorfban s másutt) a legények e körmenetre csak délutáni egy órakor gyűlnek a községháza elé. Szépen földíszített lovaiknak a farkába és sörényébe tarka szalagok vannak fonva, némelyiknek egy, a régi jó időkből való feltűnőbb piros lótakaró, vagy kék és zöld pokrócz fedi a hátát. Az egyik legény arany gombos hosszú zászlót tart. Az évenként ismétlődő szertartást hosszas tanakodás előzi meg. Tanácskozásaikon a legérdemesebbet választják maguk közűl elnökűl a ki az egészért felelős s az ő gondja az ünnepély rendezése. Pontban egy órakor a templom elé nyargal a tarka csapat, hol a pap már vár reájuk s beszédet tart hozzájuk, a mi után vezetőjüknek egy keresztet nyújt, melyet ez áhítatosan megcsókol. Ezért „Kraizlevőt'r” (keresztapa) a neve. Most meghúzzák a harangokat, s a lovasok „Az Üdvözítő föltámadt!” kezdetű ének rázendítése mellett kivonúlnak a mezőkre, hogy az egész határt körűljárják. A hol csak lehet, közelükbe tódúl a nép s a „keresztapá"-nak csókra kell nyújtania a keresztjét, a mi közben így szól: „Boldog ünnepeket és dicsőséges föltámadást kivánok kendteknek, Allelujah!” – A kereszt áldását fölötte foganatosnak tartják, a miért is mindenki részesűlni óhajt benne. A faluba visszatérve, a lovasok egy ahhoz közel fekvő réten még egyszer körbe állnak, s aztán egymást kimért távolságban követve e kört körűllovagolják, a mihez a zene valami régi indulót játszik. A szertartás azzal ér véget, hogy a keresztvivő a templom-téren keresztjét átadja az ott reá várakozó papnak, a mi után a legények a falu népének nagy többségével együtt a templomba mennek, a hol a délesti isteni szolgálaton fejezik be ez ünnepet.

Császár-búcsú Èernovitzban: Táncz a május-fa körűl. Ottenfeld Rudolftól

Még egy ünnepről kell szólnunk, a mely szintén a természet-élet imént említett jelenségeire van vonatkozással. Az ősi germán mythologiában oly gyakran vissza-visszatérő küzdelem, melyet világosság és sötétség, meleg és hideg, élet és halál egymás ellen szűnttelen folytatnak, a legszembetűnőbb kifejezését a tavasz és tél harczában nyeri. A Schönhengst-vidék némely falvában mindjárt a farsang elején két furcsán kiöltözködött alak megy a helységen végig: egy törődött, fehér szakállú aggastyán, ki bundát és prémes sapkát visel (a Tél); s utána. az előbbit mintegy kergetve, egy csupasz képű, könnyű ruhába öltözött ifjú tarka szalagos szalmakalapban. Időnként egymással szembe fordúlnak s dulakodni kezdenek, közben-közben botokkal, vagy cséphadarókkal is ütlegelve egymást. Természetes, hogy végűl is a Tavaszé lesz a győzelem. A brodek-wachteli nyelvszigeten e „tavaszünnep” a tavaszi nap-és éjegyenlőség idején van. Ekkor a két évszak jó és rosz tulajdonságait váltakozó versszakokban éneklik meg. Végre is mind a két párt egyetért Isten dicséretében, ki minden áldásnak osztója

„O Jesu, du Heiland! Um was wir jetzt gebeten hab'n, Das soll uns wiederfahren Gott segne uns den Bauernstand, Den Kaiser, seine Städt' und Land, Am End' es werde wahr, Am End' es werde wahr!”

(Ó Jézus, Üdvözítőnk! A miért most könyörögtünk, Azt kegyesen add meg nékünk Isten, áldd meg a föld népét, A császárt, minden országát és községét, Ámen, úgy legyen, Ámen, úgy legyen!)

A èernovitzi császár-búcsú: a leányok körtáncza a május-fa alatt. Ottenfeld Rudolftól

Húsvét hétfője a látogatások, kivált a szomszéd községekben teendő látogatások napja, a mi Krisztusnak e napon tanítványaival Emausba tett útjáról való jámbor megemlékezésre ád alkalmat. E napon és a következőn egész Morvaország németségénél és szlávságánál egyaránt szokásos a húsvéti verés (Schmeckostern). Hétfőn reggel a legények bőrszíjjakból vagy vékony vesszőkből font korbácscsal fegyverkezve végig verik a lányokat, kedden pedig a lányok a legényeket. S egyik fél sem kiméli a másikat; mentűl jobban elpáholják egymást, annál nagyobb a kölcsönös szeretetük vagy barátságuk. A további veréstől egy piros tojás a váltság. E tojás a természet újra ébredésének jelképe. Színe többnyire piros (az élet színe), vagy sárga (az életadó napé), de különféle ábrákat is festenek rája, így kivált kakast, mely a pogány germánok Ostara istennőjének szent állata volt. Későbbi időkben a húsvéti tojásokon mindinkább a diadalmi zászlóval díszített húsvéti bárány alakja lett általánossá, hogy a húsvét keresztény ünnepi jelentését fejezze ki. Majd különféle mondások bekarczolása is divatba jött, hogy velük a kis ajándék közelebbi vonatkozását is megjelöljék az egyes esetekben. A mit egy-egy tartózkodóbb lélek szóval nem igen mert elmondani, annak tolmácsolását e fölíratokra bízta. A tojásfestést kivált a Kuhländchenben gyakorolják nagyobb ügyességgel. Ugyanazok a versikék természetesen gyakrabban ismétlődnek. Ilyenek pl.:

„Adje, klaenes Waldvegerlai, Schweing' Dich zue Haezlievste nai, Ni zu huoch onn ni zu nieder, – Breing m'r a gude Botschaft wieder!”

Vagy:

„Schotz, iech muss Deich frőge, Thu m'r de Wohrheit sőge: Lievst Du mich vum Haeze rain – Oder ies n'r Dai Norretai?”

(Isten veled, te kis madár, Látogasd meg kedvesemet, Se fönn ne szállj, se lenn ne szállj, Hozz tőle jó üzenetet!)

(Azt kérdezem tőled, babám, Mondd meg nekem, de igazán Szeretsz-e hív szeretettel, Vagy csak játszol a szívemmel?)

A valódi tavaszhó a május. Ez a szeretők hava is, melynek érkeztét többféleképen ünneplik. Valamikor egészen általános szokás volt, hogy a legények május 1-jének éjszakáján a kedvesük háza elé szép szál május-fát ültettek. Ez azonban akkora erdőpusztítással járt, hogy 1748-ban a morva főhatóság külön rendeletet intézett Olmütz cs. város tanácsához e szokás eltiltása tárgyában, mint a mely a „fának nagy megrítkúlását és megdrágúlását” vonhatja maga után. – A május 1-jére vigadó éjszaka különben abban a rosz hírben is áll, hogy ilyenkor a boszorkányok különösebben garázdálkodnak. Az állatokat is nagyon megkínozzák ez éjszakán. A nép mindenféle úton-módon igyekszik a rontásuk ellen védekezni: Élével fölfelé fordított kést tesznek az istálló küszöbe alá vagy fölé, nyirfavesszőket tűznek a trágyadombba, vagy az ablak mögé dugják a virágvasánapi szentelt barkát. Erdei keresztútakon, kisebb fensíkokon a faluk fölötti hegyek oldalában tartják a boszorkányok éjféli gyűlekezetüket. A falu legénysége régebben ez alkalommal szurokba mártott seprűket szokott az ily helyeken meggyújtani s azokat köröskörűl megcsóválva a levegőbe földobálni, hogy velük a boszorkányokat elűzze. A haladó fölvilágosodás azonban e szokásokat már feledésbe juttatta.

A Szent Iván tüze, mely néhány évtizeddel ezelőtt a Szudetek hegycsúcsain még mindenfelé föllobogott, már szintén mindinkább ritkúl. E szokás is a pogány őskorból származik, a mely a nap járásától függő összes természetéleti jelenségeket s így a nyári napfordúlatot is megünnepelte. Az év folyamán elkoptatott összes seprűket s az úrnapi koszorúkat és elszáradt gallyakat elégetik egy kimagasló hegycsúcson, a hol e szokás még járatos. Legények és lányok párosával átszökik hangosan újjongva a tüzet s aztán, mikor a láng kialudt, énekszóval haza vonúlnak a szép nyári éjszakán. A pünkösdi ünnepkör különben jóval szegényebb sajátszerű népszokásokban: a minek az lehet az oka, hogy ilyenkor a föld népe sokkal inkább el lévén a legkeményebb munkával foglalva, mint az év többi szakában, nem ér rá az ilyen eszmélkedésre. A gabna sarló alá érik s a kertben és szőlőben is akad mindig valami tennivaló. Nem sokára megkezdődik az aratás. A háziasszony odahaza van elfoglalva, a gazda meg künn szorgoskodik az aratókkal s iparkodik, hogy idején betakarítsa a termést. Megkönnyebbűlt szívvel sóhajt föl, ha ez megtörtént, a minek örömére az arató-ünnep következik. Ez ünnepet az országnak úgydéli, mint éjszaki részén megülik, s mentűl jobb módú a gazda, annál fényesebben. A munkásokat zeneszóval, díszes menetben vezetik haza a mezőről. Elől mennek a zenészek, utánuk az aratónők, kik közül a hét legidősb (vagy néhol a két legcsinosabb) viszi a kalász-koszorút, melybe mezei virágok és szalagok vannak befonva. Utánuk mennek a többi lányok és legények, sarlóikat és gereblyéiket, a legények pedig kaszáikat vive, míg legvégűl a tetejével megrakott utolsó szekér termés halad, melyet földíszített lovak húznak. Haza érkezve, a lányok a gazdasszonynak egy mondóka kiséretében adják át a kalász-koszorút, a mi után az összes munkásokat megvendégelik. Nagyobb gazdaságokban ez ünnep a pajtában, vagy más, e czélra külön előkészített helyen tartott tánczmulatsággal végződik. Müglitz táján a búza learatásánál szándékosan meghagynak egy kis darabot, a melyet csak az arató-menet megkezdése előtt kaszál le az úgy nevezett „búza-menyasszony" (Weizenbraut).

Október havának harmadik vasárnapján ünneplik a templom-búcsút (Kaiserkirchtag). Ez három napig tart. Szombat este valamely téren – többnyire a község-háza előtt – fölállítják a május-fát, a mely almával és egyéb gyümölcscsel van teli aggatva; a fő dísze azonban az a selyemkendő (így a brürni nyelvsziget területén), melyet az „első öreg legény”, a tánczkedvelő ifjúság ünneprendező bizottságának elnöke a kedvesétől (az „Altdirn”-től) kapott s a mely zászlócska gyanánt lobog a fa csúcsán. A május-fa fölállítása után nagyot isznak a legényekkel együtt az éltesebbek is a korcsmában. A vasárnap délelőttje a templomi ájtatosságnak van szánva. Misét és szentbeszédet ilyenkor senki sem mulaszt el. Még a délutáni áldásról sem marad el az ifjúság nagyobb része. Alig ért azonban ez véget, megszólal a zene a május-fa körötti tánczhelyen, s a mulatság rendezői szép rendben kivonúlnak a község-házából a térre. Az „öreg legény” nyitja meg párjával a tánczot. Lassanként oda kerűl az egész falubeli ifjúság, s ilyenkor nem egy lánykának dobog hevesen a szivecskéje, kivált az olyanoknak, a kik először lépnek a táncztérre. Lassacskán, félénken, szemérmesen lesütve a szemét, közeledik a vidám gyülekezethez, de csakhamar őt is magával ragadja a táncz forgataga. De a parasztok nagy arisztokraták! A béresek és cselédlányok nem tánczolhatnak velük egy helyen, nekik külön térségen kell mulatniok. Hat és hét óra közt szünet van, hogy a marhát odahaza elláthassák. Ezután újra kezdődik a táncz, a mely gyakran hajnal hasadtáig is eltart. Hétfőn délután három órakor megint csak rákezdik a tánczot s éjfél utánig nem hagyják abba. Kedden azonban a vidám társaság egy részét már kifárasztotta a táncz meg az ivás, de azért mihelyt a zene megszólal, megint csak hozzálátnak a mulatozáshoz. Többnyire künn a szabadban tánczolnak, néha azonban a kedvezőtlen időjárás a korcsma belső helyiségeibe kényszeríti őket. (Déli Morvaországban egyébként a május-fának búcsú alkalmával való fölállítása többnyire ki is ment már a divatból.) A május-fát megint szombaton, fölállítása után nyolczad napra döntik ki; a földíszített csúcsgallyat „az öreg legény” teszi el magának emlékűl. Ez alkalommal is víg iddogálás zárja be az ünnepélyek sorát.

E „nagy” búcsú mellett némely egyházas községben még egy „kisebb”-et tartanak a helybeli templom védszentje tiszteletére. Ez is azon módon folyik le, mint a nagy búcsú, csakhogy valamivel szerényebb korlátok közt. E falusi ünnepeken a parasztok a legnagyobb mértékben gyakorolják a vendégszeretetet. Minden ház büszke arra, hogy mentűl több pecsenye és kalács kerűljön az asztalára s mentől több vendéget láthasson.

Időközben az ősz mind előbbre haladt, s nem sokára beköszönt Márton „fehér lován.” Napján a Márton lúdja a kedvelt eledel, melynek mellcsontjából a gazda megjósolja a beálló tél időjárását. A dióval és mákkal töltött, félhold alakú kalácsok („Márton szarvacskái”) szintén e nap ünnepi eledeli sorába tartoznak.

A hosszú téli estéket, kivált az éjszaki tájakon, a hol a lentermesztés virágzik, többnyire a fonóban töltik az emberek, a nők a rokkánál, a férfiak meg a nők mellett.

Schönhengstiek lakodalmas menete. Ledeli Móricztól

Mert olyan jól el is lehet a rokka kerekének berregése mellett beszélgetni. Nagyanyó ilyenkor a maga rég letűnt ifjúságáról emlékezik meg, az öregek a „régi jó idők”-et dicsérik, az ifjúság ellenben a jövőbe tekint vágyakozó pillantással.

Az ily hosszú estéken sok világítót fogyasztanak. Stadt-Libauban a takácsok ennek az időszaknak a kezdetét az ú. n. világító- vagy lámpazsinór („Lichtschnur”) ünnepével ülik meg. Ez ugyanis az a zsinór, a mely keresztben a szövőszék elé van vonva, s a melyről a lámpa lelóg. A lámpánál való munka idejének beállta előtti vasárnapon a korcsmában tánczmulatság van, s a teremben annak egész szélességén át egy zsinór van vonva, melyről azonban itt a lámpa helyett mindenféle nyalánkság, alma, körte, mézeskalács, stb. függ le. Szép vigasztalásuk a szegény embereknek az a tudat, hogy munka termi az áldást.

Mindenféle hagyománynyal és szokással nevezetes nap a Szent Anrdrás napja (nov. 30). Ennek estéjén el-eláll egy órácskára a rokka, s a ki mellette ül, csendesen elmereng s tünődik a jövőn. Ez estén ugyanis ólomöntés vagy szerencsepróba által meg lehet a jövő sorsot tudakolni. Az utóbbinak ez a módja: három egészen egyenlő cserépfazekat visznek a szobába s az egyik alá egy rög földet, a másik alá egy darab kenyeret, a harmadik alá pedig egy pénzdarabot tesznek. Az egybegyűltek mindenike háromszor találgathat. A ki háromszor eltalálta a pénzt, az abban az évben valami nagy jövedelemre, talán még a főnyereményre vagy gazdag örökségre is számíthat. A ki háromszor a kenyér felé nyúlt, annak legalább lesz miből élnie; de a ki a földet választotta háromszor, az nem sokára alája fog kerűlni. A november 30- áról deczember 1-jére viradó éjszaka különben a boszorkányoknak keresztútakon és hegytetőkön való garázdálkodásairól is hirhedt.

S így véget ér az év körforgása. Megint itt az advent, a melyben már kora hajnalban megkondúl a „Rorate”-ra hívó harangocska. Örege-ifja lámpást vive kezében siet a templomba, mely a minden egyes ájtatoskodó előtt álló lámpák sokaságától fényesebb, mint máskor. S pár hét még, és ismét fölhangzik falu- és városszerte az angyali köszöntés: Gloria ia excelsis Deo et in terra pax hominibus!

Az egész népesség egyetemét érdeklő számos mély értelmű szokás mellett az év folyamán még nem egy oly nevezetes esemény fordúl elő, a mely a család szűkebb körét hangolja hol vidám, hol szomorú ünneplésre. Ilyenek a keresztelő, lakodalom és temetés.

Paraszt lakodalom Iglau környékén. Charlemont Húgótól

A legfényesebben aránylag a lakodalmakat ünneplik meg. Itt kiválóan a Schönhengst-vidéken ősidők óta divó szokásokat írjuk le. E tájon a lakodalmat mindig kedden tartják. Előtte való vasárnapon a két hívogató vőfély („Driouschknacht”), kiknek egyike mindig házasember, körűljár a faluban a vendégeket meghívni. Egy palaczk édes pálinkát visznek magukkal s minden házban megkinálják a meghivottakat egy pohárkával. Fontos tisztükhöz illő díszben jelennek meg. A mellükön egy rozmarinbokréta van, tarka szalagokkal körűlfonva, a kalapjukat rózsakoszorú díszíti, az övükbe pedig fehér keszkenőt tűznek. Kezükben magas, szintén szalagokkal fölczifrázott botot tartanak. Ha valami „nagyobb” lakodalomba hivogatnak, akkor lóháton teszik meg körútjukat. Hétfőn azok, a kik a meghivásnak eleget akarnak tenni, ellátogatnak a menyasszonyos házba s mindenféle ajándékot: tejet, vajat, sajtot, tojást, baromfit, stb. visznek magukkal, sőt ha szegény a menyasszony, pénzt is. Ugyane nap délutánján a hivogató vőfélyek zeneszóval mennek végig a falun s a vőlegény házába kísérik a koszorús vőfélyeket („Meitknacht”). Ezek itt megkapják bokrétáikat s egy czédulát adnak nekik, melyre föl vannak írva mindazok, a kiket a lakodalomba kell híniok. A lakodalom reggelén a benne résztvevők ismét a vőlegénynél gyülekeznek, a honnan a menet a menyasszonyért indúl. Erre azonban nem oly könnyű ráakadni, mert elrejtőzött. Nem illenék ugyanis, hogy csak úgy minden teketória nélkül kerűljön a vőlegény elé. Ennek előbb az egész házat föl kell érte kutatnia, de azért bizony csakhamar rátalál. Ezután kikérik a szülék áldását, melyet térdelve fogadnak. E komoly pillanatban az összes jelen lévőkön erőt vesz a meghatottság. A zene is mélabús hangokkal kiséri a szívhez szóló szertartást. Most aztán a templomba indúl a menet, a mi közben már víg nótákat játszanak a zenészek, újjonganak és a nézőkre kalácsot dobálnak a legények, némelyek pisztolyokat is durrogtatnak; csak a menyasszony tekint kisírt szemekkel, búsan maga elé, s még útközben is nem egy könyű pereg le orczáin. Az első vőfély vezeti az oltárhoz. Az esketés után a menet először is a korcsmába vonúl. Itt most szabad az új férjnek először a házasokkal egy asztalhoz ülnie, a kik most szólítják őt először „te” helyett „kend”-nek. Este a menyasszony szüléinél van a nagy lakoma. Az új párt az asztalon keresztűl vezetik a „menyasszony-sarok”-ba. Kevéssel a lakoma megkezdése után az első vőfély egy tálacskát hord, néhány ezüst pénzt dob bele s aztán kéreget „a menyasszonynak pólyára, gyermekruhácskára.” A lakoma szünetei közben az ifjabb vendégek czukorkákkal, s ha ezek kifogytak, borsóval, lencsével, stb. hajigálják egymást. A lakoma vége felé a lányok egy karácsonyfa-félét visznek be, a mely mindenféle csemegével, de tüskékkel is jól tele van. Erről ki-ki vesz valamit magának, bár jól össze kell érte szurkálnia a kezét. Végűl legutolsó fogás gyanánt egy rengeteg nagy kalácsot visznek be, a mely valamivel barnább lisztből van sütve, s ezt az összes vendégek közt szétosztják. Künn az ablakok elől egész csomó hivatlan vendég áll, a kiknek a lakoma részvevői időnként jókora mennyiségű kalácsot, húst, de főleg köleskását és szilvaízt küldenek ki, melyeknek egy lakodalmas asztalról sem szabad hiányozniok. Lakoma után a korcsmába mennek tánczolni. A kivilágos-kiviradtig tartó tánczrend első száma a „menyasszony táncza”, a melyet régies, lassú menetben lejtenek. Szerdán a menyasszony apjánál van az ebéd. Délután vezetik a menyasszonyt a vőlegény lakására. Ez elébe siet az ajtóig s kalácscsal kinálja, aztán háromszor az asztal körűl, majd az asztal fölött átvezeti s átadja neki a ház kulcsait. Ezt egy kis falatozás követi, a mire megint a korcsmába mennek tánczolni. Csütörtökön ér a háromnapi ünnepély véget Ekkor szállítják át a menyasszony kelengyéjét új otthonába. Ez több kocsin történik. Az elsőn, az úgy nevezett „menyasszony-kocsin” van a len, s mellette egy koszorúval ékes, csinos lányka ül s fonogat a rokkáján. A másodikon vetett ágy s a tömérdek sok vánkos és dunyha közt egy „gyerekágyas asszony” van. A többi kocsin következik a házi bútor, gabona, stb. A nyoszolyólányok („Meitmoadlich”) fenn ülnek a kocsikon a vőfélyek pedig szépen földíszített lovaikon mellettük nyargalnak. Az új házasok lakásához érve, mindenki hozzálát a holmi lerakásához, a miért természetesen megint csak kijár egy pohár bor, vagy pálinka meg egy kis harapnivaló hozzá. A legények ezután még a korcsmába mennek s ott a vőlegény egészségére és költségére kiisznak még egy-két korsót. Ezzel ér a lakodalom véget.

Mint a családi élet főbb eseményeit és az ünnepi évkör nagy napjait, így itt-ott némely nevezetes történelmi évfordúlókat is meg szokás ünnepelni. Ilyen példáúl Brünnben a városnak a Torstenson vezérlete alatti ostrom alól 1645 augusztus 15-én (Nagy Boldogasszony napján) történt fölszabadúlása emlékére a svéd-ünnep. Délelőtt ünnepies istenitisztelet, délután pedig népünnep van a Schreibwaldban, a melynek azonban ma már semmi vonatkozása sincs ama történelmi eseményre. A feledés homályából, a melybe már majdnem elmerűlt, utóbbi időben kiemeltek egy ősrégi szép ünnepet, az iglaui bányász-körmenetet. Keresztelő Szent János napját (június 24) itt régesrég óta mint a város alapításának évfordúlóját ünnepelték. Ez alkalommal körűlbelűl száz gyermekből álló, díszes bányászruhába öltözött csapat vonúl Szent Jánosnak a város közelében, egy domb tetején álló kápolnájához. A menet részesei hivataluk különféle jelvényeit viszik s felügyelők, éjjeli fölvigyázók, inas-felügyelők, bányabírák, stb. minőségében szerepelnek. Egyikük viszi a „kutató vesszőt” (egy mogyorófa pálczát), melynek bűvös ereje a róla szóló hit szerint minden földalatti kincset föltár. A menetet a város tanácsosai és előkelő polgárai zárják be, szintén a régi századok festői viseletében s aranylánczot viselve nyakukon. Fenn a kápolnában ünnepi istenitisztelet van. E hely ugyanis a hagyomány szerint Iglau városának a magva, mely csakhamar dúsgazdag bányavárossá s bányajogáról messze német földön ismertté fejlődött. A város történelmi hitelességű eredete ugyan ismeretlen, de a monda kapcsolatba hozza Nagy Károlynak egy János nevű vitézével. A nagy frank császár seregei állítólag az avarok elleni hadviselésében csakugyan jártak ezen a tájon.

Népdalok, népies színjáték. – Az emberi érzelmek virága a népdalokban nyilvánúl legközvetetlenebbűl. Hogy Morvaország németjeinek is vannak dalaik, az már elég világosan kitűnik abból is, a mit szokásaikról az imént mondottunk. Mint mindenütt, úgy itt is gazdagon buzgó dalforrás az Istenhez való emelkedés érzése, a miért is szép számmal vannak a jámbor fohászszerű és karácsonyi dalok, de másfélék is, a melyek még a pogány korra mutató vonatkozásúak.

Már a zsenge gyermeklélekre bizonyos kétségbevonhatatlan varázszsal hat a verses és rímelő alak. E gyermek-költészettel ismerkedünk meg az ú. n. kiolvasó versikékben, a minő

„Eins, zwei, drei, vier, Hängt der Mantel hinter der Thür, Schlägt de Drummel hinten naus, Pimpes, Pampes, du bist draus!” (Wachtel.)

(Egy, kettő, három, négy,Suba, ajtó mögött légy, Hátra felé rúg a Drumla, Pimpes, Pampes, ki vagy rúgva!)

A Boldogasszony bogárkáját e szókkal üdvözli a gyermek: „Boldogasszony bogárkája, szállj ki a rétre. – Hozz a mi Urunknak aranyos ruhát!” (Brünn), vagy: „Nyári bogárka, szállj a vetésbe, – Hozz magaddal nekem egy aranyos késecskét!” (Brodek). A csigát így csalogatják: „Csigabiga, gyere ki, – Dugd ki a négy szarvad, – Mert különben összetöröm a házad!” (Znaim).

Bányász-körmenet Iglauban. Charlemont Húgótól

A sárga gyaponcz bogarat (Lyparis chrysorrhoca) így szólogatják a Znaim-könnyéki leányok

„Miller, Miller, Maler, Buben kosten an Thaler, Mäd'ln kosten hundcrt Gul'n, Buben soll der Teuxel huln!”

(Molnár, lisztes gallér, A legény egy tallér, A lány ára száz forint, Ördög vigye a legínt!)

Délen és éjszakon messze elterjedt ez a gyermek-prédikáczió:

„Ein Zipfel und eine Wurst, Der Bauer liegt in grossem Durst, In grossem Durst liegt der Bauer, Das Leben wird ihm sauer, Sauer wird ihm sein Leben, Der Weinstoch, der trägt Reben, Reben trägt der Weinstock, Ein Kalb ist kein Ziegenbock, Ein Ziegenbock ist kein Kalb – Jetzt ist die Predigt halb. Halb ist die Predig', Mein Bauch ist noch ledig, Ledig ist mein Bauch, Mein Mützel ist rauch, Rautz ist mein Mützel, Mein Bruder heisst Fritzl, Fritzl heisst mein Bruder, Die Maus ist ein Luder, Ein Luder ist die Maus Jetzt ist die Predigt aus!”

(Kolbász meg a vége, Szomjas paraszt-gége, Paraszt-gége szomjú, Élete nagyon szomorú, Szomorú az élete, Szőlőnek bor a leve, Bor leve a szőlőnek, Borjút ne nézz kecskének, Kecskének ne nézd a borjút, Beszédem itt feléig jut. A beszédem félbe, Semmi a bendőmbe, A bendőm még éhes, A sipkám az prémes, Prémes a sipkám, Öcsém, neve István, István az öcsém neve, Szedte-vette egere, Csúnya dög az egérke, Beszédemnek itt vége!)

A gyermeklélek ily játszi nyilvánúlásain kivűl, a morvaországi németeknek valódi és eredeti népdalaik is voltak, a melyek nagyobb része a szerelemről szól. Sajnos, hogy nem gyűjtötték őket mindenütt idejekorán, s így sok elkallódott közűlök. Csak a Kuhländchen dalai találtak már régebben gyűjtőre Meinert tanárban, ki 1817-ben adta ki őket „Die Fylgie” czímű könyvében. Ugyan e néptörzs sok más dala legalább kézíratban maradt fönn. Részben vallásiak, részben mondai és történelmi vonatkozásúak, részben pedig tiszta lyrai költemények, a melyeknek természetesen számos változatuk van. Legnagyobb részükből a nép egyszerű, egyenes lelke szól: derűlt és víg kedve, itt-ott alapos gúnyolódása is; hogy az elbeszélő költeményekben a babonának is van jó része, az szintén csak egész természetes.

Valamennyiben azonban szigorú igazságérzet nyilvánúl, a hűség, önkéntes lemondás mindig megkapja jutalmát, a gonoszság pedig büntetését. Hangosan csendűl az alábbiból az élet örömeinek élvezésére szóló fölbátorítás:

„Loustig, loustig, weil m'r lave! Weiss m'r duch ni, wenn m'r stave; Wenn m'r waen gestueve sein, Waen m'r ni meh loustig sein!”

(Vígan, vígan, a míg élünk! Nem tudjuk, mikor lesz végünk; Hogyha egyszer meghalunk, Többé úgy se mulatunk!)

A legény megható hangon panaszolja el végtelen szerelmét:

„Schotzle, wos hoe ich Dir Laeds gethon, Doss Du Dai Pirschle ni schaoest ő? Doss Du Dai Aigerlain ounder Dich schleäst, Doss Du zu mir kae Liv meh treäst? Schao mir ounder mai Őgesicht, Schao, wi mich di Liv hőt zugericht! Schmeckt m'r ju wader Spaise noch Trank, Ich bien ju vir lauter Liv asu krank, Wenn glai der Hiemmel popieren weär, Oun ide Steanle a Schraiberle weär, Onn schrieben an ides meit sieve Hend, Sc queme ni meit mai'r Liv zu End'!”

(Mit véthettem rózsám ellen, Hogy már nem is gondol velem? Nem tekint már a szemembe, Kihűlt hozzám a szerelme. Nézz csak megint az arczomba, Lásd, mi lettem bánatomba! Nem ízlik az eledelem, Beteggé tett a szerelem, Ha az égbolt papir volna S minden csillag iródiák, S ha mindnek hét keze volna Szerelmemet le nem írnák!)

Az iglauiaknak nemcsak sok egyházi, hanem számos világi népdaluk is van. Az itt jellemzőn „Buhlerlied” (Szerelmi dal) nevet viselő „Schnaderhülferl” is nagyon elterjedt ezen vidék németségénél. A néplélek egész kincse föltárúl c dalokban, melyek az újjongó örömet s a mély fájdalmat egyaránt megkapóan fejezik ki. Hogy a morvaországi németség ajkán sok népdal él azok közűl is, a melyek az egész német nyelvterületen is ismeretesek, az szinte magától érthető.

A vallási tartalmú népies költemények közű1 számos drámai szerkezetű. Ilyenek pl. a nagy számú karácsonyi-énekek, a melyekről már szóltunk.

Népviselet és népies építkezés. – A mai népviselet a múlt idők hagyományai és az új divat közt létrejött kiegyezkedés eredménye, a melyben határozottan az utóbbi aratta a diadalt. A régi tisztes ruházkodási módnak ma már csak kevés maradványa van meg. Érdemes azonban legalább a múltba egy pillantást vetve, a régi idők viseletét megörökíteni.

A Schönhengst-vidék parasztja 50 évvel ez előtt igen festői viseletű volt. Testét bokáig érő, barna, vagy még gyakrabban kék posztó kabát födte, melyen nagy érczgombok fénylettek; szűk szarvasbőr nadrágját a térdeinél szíjak fűzték kék vagy szürke harisnyáihoz; lábain csatos czipőt viselt. Mellét derékon alúl érő vörös mellény takarta. Az említett hosszú kabát azonban csak ünneplő ruha volt, hétköznap helyette ú. n. „Spenser”-t vagy újjas mellényt hordtak. Nyáron a férfiak többnyire csak mellényben s ingújjban jártak. Csodálatos volt a fejük takarója. Ezt a többnyire jóféle, gyakran vidra-prémből készűlt sipkát alakjánál fogva zsámoly-sapkának hívták. Állott ugyanis egy zöld bársony sapkából, a mely köröskörűl prémes volt ugyan, de úgy, hogy elől a prémje magasan fölállott. Ezt a fölálló prémet a nép tréfásan „tűzfal”-nak nevezte. E mellett valóságos kürtő-alakú sapkákat is hordtak, szintén prémből, többnyire báránybőrből, a melyek olyan magasak voltak, mint egy divatos cylinder-kalap, s oldalvást három-négy piros vagy kék selyemcsokorral valának díszítve. Később s részben már akkortájt is az épen nem szép, széles karimájú, durva fekete nemez kalap tűnik föl, melyen díszűl az öregek néha bojtot, az ifjabbak pedig szalagokat és virágot viselnek. A parasztnők ruhája a következő részekből áll. A nyak körül kereken záródó ing fölé ünnepnap az ú. n. „Hempel” (Hemdchen = ingecske), vagyis egy csipőig érő, dúdoros ujjú és fodros gallérú (vagy néha gallértalan) finom vászonruha kerűl, a melyből azonban csak a két dudoros újj (s esetleg a gallér) látszik ki. Ez a leányok büszkesége s fő gondjuknak tárgya, mert arról ismerszik meg, hogyan tud a viselője a vasalóval bánni s hogy ért a mosáshoz. E felső ingecske fölé öltik a vállszalagos, fűzőféle mellénykét („Leibel”), a melynek többé vagy kevésbbé díszes voltából következtetni lehet a tulajdonosa módosságára. Ez ugyanis vagy gyapjúból, vagy selyemből készűl s vagy egyszerű zsinórzattal, vagy aranyfonállal van sujtásozva. Az eleje mélyen ki van vágva. A mellet ezen kívül még a „Bund” (kötő) nevű, selyem- vagy gyöngyhímzéssel díszített ingelőcske födi. A derekat rendesen bőröv szorítja. Alatta barna, vagy fekete, alúl piros szegésű, sok ránczú gyapjú szoknyát („Bärkittel”) viselnek, melyet, ha újjal cserélik fel, rendesen alsószoknyaként hordanak tovább. A szoknya fölé kerűl a kötény („Vonne”), melyet alsó szélén és a mellre eső részén jellemző hímzések díszítenek. Hátúl a kötény a szoknyából csak egy keskeny sávot enged látni. Fiatal leányok piros, az asszonyok kék harisnyát viselnek. Alacsony czipőik posztóból vagy bőrből valók, amazok oldalvást és a hegyükön bőrrel borítva. Fejüket sárga virágos, piros kendő födi, melynek a csücskei mesterséges csokorba kötve, jobbra és balra két zászlócska gyanánt libegnek. Hideg időben a „lájbi” fölé a „Janker” nevű, testhez álló, rövid zekét öltik, mely szürke, sötétkék, ritkábban zöld posztóból készűl, elűl selyem kihajtóval.

Iglau-környéki leány az ottani német népviseletben. Manes József vázlata után

Az újjai szorosan simúlnak a kézcsuklóhoz, fölfelé azonban mind jobban bővűlnek. E „jankli”-t azonban nem gombolják be, hogy a „lájbi” és az ingelő teljes dísze látható maradjon. A nyakuk köré, ha már a felső ingnek nincs gallérja, kecsesen fodorított vászon- vagy csipke-gallért tesznek („Kresle”). Zord vagy esős időben nagy kendőbe burkolódznak, a melyet óvatosságból templomba menetkor, vagy a falun kivűli látogatásokra a karjukon mindig magukkal visznek.

A Kuhländchen női viseletét kivált a főkötő jellemzi. Ez három részből áll, melyek a „Speitz” (csúcs), a „Bend” (szalag) és a „Boder” (fenék). Emerről egy csokorba kötött selyem szalag lóg le két hosszú sávban mélyen a hátukra.

Az iglauiak viselete mindenkor híres volt. A férfiak egy sor sűrűn egymás mellett álló fehér érczgombbal díszített vörös mellényük fölött igen széles zöld selyem szalagból készűlt nadrágtartót s rövid, fekete bőrradrágot viseltek, mely a térden alúl volt világoskék harisnyájukhoz kötve. Alacsony czipőiket ércz csat díszíté. Felső kabátjuk gallértalan volt s nagy fehér gombok valának rajta, a melyek azonban nem szolgáltak a kabát begombolására; e czélra a kabát szélein drótkapcsok vagy szalagok voltak fölvarrva. Télen hosszú báránybőr bundát viseltek, kivűl feketére festve s fehér prémmel szegve, nemkülönben hosszú szárú csizmát. A takaros női öltözet még máig is meglehetősen fönmaradt a maga eredetiségében. A Schönhengst-vidékiek „Bund”-ját itt a leányok szintén viselik elűl a mellükön s „Hinawider”-nek (hin und wieder = ide-oda) hívják; az asszonyok a kemény papirosból készűlt s tafotával bevont mellpajzs helyett egy meglehetős vastag vánkost hordanak, a piros szalagos „Brust”-ot. A szoknyájuk („Kiddel”) olyan sok ránczú, hogy szétterítve egész kereket formál. Rövid, csak kevéssel térden alúl érő s többnyire sötétkék, merev szövetből készűl és az alsó szélén világoskék szalaggal van szegve. A kötény („Fürsteck”) fehér vagy kék s csak a szoknya elejét födi. Téli hideg időben a keményített ingújjak fölé húzzák a báránybőrrel béllelt „Pelzal” nevű ködmönt. Hétköznap és munka közben fekete, gyakran vörös béllésű kabátot („Juppa”) viselnek. Az asszonyok fejdísze valamikor igen sajátszerű volt. Hajukat számos fonatban hordták, melyek a fő hársó részén csiga alakú kontyba csavarva, egy középütt átszúrt széles sárgaréz vagy ezüst tűvel voltak megerősítve. Széles piros szalag kötötte át a hajzatot. A fő elejét le a homlokig fehér vagy tarka kendő („Pline”) födte, melynek két vége hátúl a fülek mögött messze elállott. Férjes vagy megesett nők e fejdíszt nem viselhették; azok ránczba rakott vászonkendővel födték a hajukat; csak a homlokkendőt volt szabad hordaniok. Ma a parasztasszonyok az ú. n. „bőrkendő”-t viselik, mely hátúl hajfonat módjára függ le s piros, barna vagy virágos.

A polgárnők régi viseletében nagy szerepe volt az „aranyos főkötő”-nek. Ennek merev aranyszövetből készűlt gömbölyded fejtakarójához hasonló szövetű, széles szárnyak illeszkedtek, míg az arczot keskeny fehér csipkék körítették. Voltak azonban ugyanilyen alakú ezüstős, sőt fekete selyem vagy csipkefőkötők is, emezek kivált gyászesetek alkalmára.

Iglau-környéki asszony az ottani német népviseletben. Manes József vázlata után

Igen érdekes az a menyasszonyi korona, melyet az iglaui vidék paraszt menyasszonyai még ma is viselnek. Meglehetős (egész 30 centiméter) magas csonka kúp az alakja, és számos ezüstfonalból sodrott levél meg virág alkotja, mely utóbbiak kelyheiből tarka tükröcskék csillognak. E fölötte díszes fejék ünnepies hatását még a szoknya túlságos szélessége sem csökkenti, a mely különben kissé árt e viselet festőiségének. Ugyanilyen széles szoknyát hordanak a brünni nyelvszigeten is, csakhogy az iglauiakénak a szabása mégis valamivel kerekdedebb és tetszetősebb. Itt a parasztasszonyok nagyon szeretik a tarka, rikító színeket. A piros fejkendőt fejkötő alakúra kötik, s a csücskei fölűl jobbra-balra elállnak. A hat-hét szoknya közűl a legfelső ünnep- és vasárnap kék posztóból való; föléje a szoknya legnagyobb részét takaró, tündöklő kötény kerűl. A vörös, kék vagy zöld mellény („Leibel”) tetejébe nyáron bárminő színű könnyű mosószövetből, télen pedig sötét posztóból készűlt s prémmel béllelt kabátot öltenek. Ennek az újja fölűl dudoros, alúl keskeny. Lábukon félczipőt vagy topánkát viselnek; harisnyáik vörösek vagy kékek, újabban kivált ünnepi alkalmakkor fehérek is. A férfiak viseletéből már minden jellemző vonás eltűnt. Fejüket sötét sapka vagy alacsony kalap födi. A csontgombos sötét kabát majdnem térdig ér. Nyakukra fekete nyakkendőt csavarnak, magasan fölérő mellény födi a mellüket. Nadrágot, főleg ünnep- és vasárnap hosszút viselnek, a mely azonban alúl gyakran bőrrel van szegve. Hétköznap, mezei munkánál a paraszt gyakran szűk, térdig érő szarvasbőr nadrágot visel, továbbá hosszú és kemény szárú borjúbőr csizmát.

Déli Morvaországban(az alsó-ausztriai határon) semmiben sem különbözik a viselet a szomszédos koronaország parasztjaiétól. Ma már tudniillik itt is úgy nevezett „félvárosias” az. Régebben a férfiak ünneplőnek hosszú sötét kabátot, rövid és szűk, térdig érő nadrágot, kék harisnyát és csatos czipőt, továbbá durva fekete nemez kalapot viseltek, a melyről fekete vagy zöld bojtok lógtak. Ma sokkal kisebb és kerekebb kalapot hordanak, vagy a helyett gyakran könnyebb fajtájú sapkát tesznek a fejükre. A kabátjuk rövidebb, a nadrágjuk ellenben hosszabb ma. Az asszonyok a régi fejkendőt már majdnem egészen elvetették s ma, kivált vasárnap hajadon fővel járnak, sőt némelyik már szalagokkal és virágokkal díszes divatos kalapocskát is visel. Zord időben nagykendőt vesznek a fejükre, a mely mindjárt a nyakukat, mellüket, hátukat és karjaikat is megvédi. Felső testüket szorosan a derékhoz illeszkedő, rövid szárnyú kabátka födi, szoknyájuk bokáig érő. A rikító színeket itt nem kedvelik s nem tartják finom viseletnek.

A wischaui nyelvszigeten,mely mind kisebb területre szorúl össze, a parasztok szűk szárú csizmát, fekete bőrnadrágot, két sor gombos mellényt („Brustfleck”) és posztó kabátot hordanak. Fejüket fekete nemez kalap, télen azonban inkább prémes sapka födi. Az asszonyok még elég tisztán tartották meg régi viseletüket: a fényes sötét szövetből készűlt, sok ránczú rövid szoknyát, piros vagy narancssárga harisnyát, tarka mellénykét s fölötte a sötét kabátot és a nagy fodros gallért („Lazl”).

A helységeket többnyire valamely patak vagy nevezetesebb helyeket összekötő országút mentén építették. Házaik a patak, vagy az út mindkét oldalán sorakoznak. Emelkedettebb helyre, valamely dombra vagy kis fensíkra építették a lakosok templomaikat és kápolnáikat. Ezektől rendesen nem messze van a korcsma meg az iskola.

Iglaui aranyos főkötő és menyasszonyi korona. Charlemont Húgótól

Ez épületek alkotják mintegy a helység góczpontját, a mely úgy vasárnap, mint hétköznapokon a legélénkebb jövés-menés színhelye. Ha a falucska kedvező körülmények közt, kivált szerencsés helyzeténél fogva gyarapodásnak és növekedésnek indúlt, rendesen a templomi búcsúkkal kapcsolatban vásárokat kezdtek benne tartani, melyek utóbb ezen egyházi ünneppel való szorosabb kapcsolat megszűntével is megmaradtak. Meglehetős, szabályosan terjedt az ily középponttól tovább a helység két útczája, melyekhez itt-ott rövidebb mellékútczák is sorakoztak. Mentől közelebb állott valamely ház a község közepéhez, annál értékesebbé lett, s rendesen ezek valának a helység legnagyobb és legtakarosabb házai is. Majdnem minden ház mögött kert terűl el, melynek nagyobb része azonban zöldséges és gyümölcsös kertűl és csak a legkisebb része szolgál dísznövények termesztésére. Gyakran a ház előtt is van egy kertecske, melyet fakerítés választ el az úttól. Ebben rózsa és viola, estike és napraforgó nyílik meg vadszőlő, néhol pedig őszi baraczk és szelíd szőlő van a falra fölfuttatva. A ház többnyire az oldalával néz az útra vagy a patakra; földszíntes és fehérre van meszelve, csak alul, egészen a földhöz közel látszik rajta egy széles fekete vagy kék sáv. Néhol a többnyire nagyon is kicsiny ablakok kerete festett csillagokkal vagy virágokkal van díszítve. Az egész házat kivűl-belűl évenként egyszer vagy kétszer kimeszelik, főkép búcsúnap előtt. A házak régebben többnyire szalmával voltak födve; ilyen födél ma már csak kivételesen látható. Éjszaki Morvaországban leggyakoriabbak a palatetők, más vidékeken pedig majdnem kivétel nélkűl cseréppel födvék a házak. Fában gazdagabb tájakon még a zsindelytető is gyakori. A házak alaprajza hosszúkás négyszög. Nagyobb épületeknél az ajtó a főhomlokzat közepén van, tőle jobbra és balra két-három ablak és az egyik oldalon a többnyire tágas udvarba nyíló kapu. Az ajtótól a házon keresztűl egyenes folyosó vezet, melynek a túlsó vége az udvarra nyílik. E folyosót pitvarnak is nevezik. Ebben áll az éléstartó, a vizes csöbör s néha egy hosszú asztal, a mely körűl a cselédség nyáron étkezik. Innen egy csapóajtó a pinczébe, egy lépcső pedig a padlásra vezet. A folyosó egyik oldalán van a lakószoba ajtaja, mely az útczára néz, odább pedig a konyháé, melynek ablaka az udvarra nyílik. A másik oldalon van a dísz- vagy vendégszoba, melyet rendesen csak vasárnap nyitnak ki valami látogató kedveért. A padláslépcső alatt van egy többnyire sötét helyiség bejárata, mely éléskamráúl vagy a cselédleányok hálóhelyéűl szolgál.

Wischau környékebeli női viselet. Köpf Józseftől

A lakószoba jó részét foglalja el a cserépkályha, melynek három oldalát keskeny fapad köríti.

Az ajtóval szemközti szögletben áll a négyszögletes barna asztal, a fal felé eső két oldalán paddal, a másik kettőn pedig egy-egy székkel körűlvéve. Az asztal fölötti sarokban egy kis házi oltárféle van a falra függesztve; egy üvegszekrénykében ugyanis aranyozott fakereszt, vagy a Boldogságos Szűz szobrocskája, néhol mind a kettő is látható, körötte pedig rózsafűzérek, virágok és kis képecskék s a család egyéb talizmánjai. Itt őrzik rendesen az asszony menyasszonyi koszorúját, meg azokat a virágokat, melyekkel a leányok első áldozáskor a fejüket vagy a gyertyáikat díszítették, s más hasonló nevezetes tárgyakat. Elég gyakran látni még parasztházak szobáiban a kis Jézus és a gyermek Ker. Szent János képét egy báránykával tükröző alapon s alúl rikító színű nagy rózsákkal díszítve. A ház többi bútorzata a töméntelen duzzadó párnával megrakott izmos ágyból, a pirosra, vagy kékre s ugyancsak virágokkal kifestett ládából, meg egy füstös schwarzwaldi órából áll. A dísz- és vendégszobában jobb fajta és divatosabb bútorzat van. Rendesen egy sárgára fényezett asztal és székek, az ablakon csipkefüggönyök, kihúzó vagy akasztó szekrény, a falakon színnyomású képek, melyek többnyire Jézus vagy Mária szent szívét, vagy más efféle vallási tárgyat ábrázolnak. E szobát igen tisztán tartják, hófehérre meszelik vagy ki is festik. Csak akkor nyitják meg, ha vendég érkezik, de nem esik benne olyan jó barátságos ülés, mint a sokkal egyszerűbb füstös lakószobában. A ház mögött van az udvar, a mely gazdasági épületekkel (ló- és tehén- istállóval, disznóóllal, éléskamrával és kocsiszínnel) van körűlvéve.

Wischau környékebeli női viselet. Köpf Józseftől

A szín néha külön áll az udvar közepén, melynek végét többnyire a kertre nyíló pajta foglalja el.

A magasb hegységben fekvő falvak szétszórt, egymástól messze eső házakból is állnak, melyek közűl néhány sűrűtbb csoportokba van összeépítve. A földek ilyenkor a ház körűl terjednek s a gazda birtoka nincs megosztva, hanem egy tagban van; csakhogy e tájakon igen sovány és fukarúl termő talaj lévén, mívelőjének verejtékes munkáját csak igen silányan jutalmazza.

A morvaországi németek mondái. Trapp Móricztól, fordította Katona Lajos

Morvaország németjei mind máig megőrizték saját mondáikat, jóllehet nem egy hagyományuk a tartománybeli szlávok népmondáival is szoros kapcsolatba fonódott. Mind a két nép kebelében igen sok maradt fönn azokból az ősi hagyományokból is, a melyeket elődeik régi hazájukból hoztak magukkal a mostaniba. Mikor aztán a kereszténység a pogány templomok helyébe a maga kápolnáit és keresztjeit állította: a régi istenek helyét is gonosz szellemek foglalták el. a mondákban, a melyek mindegyre azon mesterkednek, hogy a pogányságtól még csak alig elszakított népet az új vallás tanaitól eltántorítsák és ördögi hatalmukkal az embert a leggonoszabb cselekedetekre csábítsák.

Ez a fölfogás tükröződik Morvaországszerte is az ördögről szóló mondák számos alakúlatában. Így a morva-cseh határhegységben Bogenau mellett azt halljuk a sátánról, hogy itt egy szorost nagy kőrakásokkal el akart zárni, hogy Cyrill, a szlávok apostola, Csehországba be ne juthasson Krisztus tanát hirdetni. Mikor azonban egyszerre csak megjelent a Boldogságos Szűz s mellette a kukoríkoló kakas, erre az ördög úgy megijedt, hogy az utolsó kőszáldarabot a sziklafalak tetejébe ejtette keresztben úgy, hogy alatta óriási sziklakapu támadt. Pohler helység erdős lejtőjén, Mährisch-Trübau közelében is egy Mária-kép riasztotta el az itt kocsival, lovakkal garázdálkodó ördögöt. A Beèva-völgyben meg egy patakot akart a gonosz egy sziklafallal elzárni, hogy annak vizét a jámbor lakókra zúdítsa. A pokol törvényei értelmében azonban a falat egy éjszaka az első kakasszóig föl kellett volna építenie. Már nem is sok híjja volt a falnak, a mikor a kakas megszólalt; erre az ördög dörgés és villámlás közt eltűnt a pokolba. A sziklaomladék maradványait ma is ördögfalának hívják. Hasonlót regélnek a nieder-mohraui ördögfaláról is.

A pokol fejedelme a legkülönbözőbb alakokban jelenik meg; így zöld ruhás vadász képében, vörös tollas kucsmában, a mikor embervérrel íratja alá a vele kötött szerződést; majd mint öreg emberke (Koker néven), a ki András napján egy anyókának arany helyett fenyűtobzokat ajándékoz (Kokerstein, Mährisch-Schönberg mellett); aztán mint barna arczú és feltűnő öltözetű talián, a ki egy vadászt a Schneeberg morvaországi oldalán levő mészkőbarlagokba (a Quarklöcher nevű csepegőköves barlangokba) vezet az ott rejlő kincsekhez. A Mährisch-Altstadt melletti Teufelsteinon egy emberi meg egy lóláb nyomai láthatók, mivel a sátán egy angyalt eddig a helyig üldözött. A Studein melletti Teufelssitzen pedig, a hol egy szegény bünös ember a Boldogságos Szűz segedelmével épen ott menekűlt ki a sátán körmei közűl, a hol a lélekvadászó ördög egy szikla mellett feküdt, idomtalan testének a mását a kőbe benyomtatta; Kunovitznál is emlegetik, mint elásott kincsek őrzőjét, a melyeket azonban csak négy fekete kandúr által húzott ekével lehet a földből kiszántani. A Mährisch-Trübau melletti Stangendorfban „Käferle” néven emlegetik a gonoszt, a ki fekete tyúk tojta és sárgája nélküli, vagyis lidércz-tojásból lett. (A lidércznek itt „Urigel” a neve). Az ilyen „lidércz” nagy veszedelmet okoz és némely ember csak az élete vége felé tud tőle megszabadulni. Ugyane tájon, Reichenautól keletre egy erdős hegy van, a melynek valaha Ziegenfuss és Seekamm volt a neve; ennek a tetején egy kastély állott, mely azonban elsülyedt, mikor hajadon úrnőjének az ördöggel való szerződése lejárt, s a pokol fejedelme a leányt szétszaggatta.

De szellemekrőlis tud a monda. Így takaros kis törpécskékről, kik az emberek közelében, padlásokon és istállókban tartózkodnak s nekik szolgálatjukra állanak; ilyenek a „Hauswirtle” (gazdácska) a zwittaui és a mährisch- trübaui vidéken. Némelyek földalatti üregekben és folyosókban úgy nevezett „Zwirgellöcher”-ben (törpék aknái) laknak, így Lotschnauban a Zwittawa völgyében, a Mährisch-Trübau melletti Stangendorfban, a Littau melletti Naklban, a Znaim melletti Lechvitzben, a Kromau melletti Misslitzben, a Grussbach melletti Possitzban, a Joslovitz melletti Gross-Tayaxban, a Brünn melletti Sehöllsehitzben és egyebütt. Az utóbb említett „törpék barlangjai” a thüringiai „Dwargeslöcher”-rel egy jelentésűeknek látszanak. E házi szellemek, törpék, földalatti emberkék láthatatlanokká is tudnak lenni. Minden jóindúlatuk mellett is szeretik az embereket meg-megtréfálni, vagy rájuk ijeszteni. Ha boszantják az ilyen törpét, keményen megboszúlja magát, mint pl. a „Stemmichmann”, Goldenstein környéken ismert szellem, továbbá az Eulenberg melletti Karlerbergen a „Hilar” nevű és a Mährisch-Altstadt melletti Krokerei „Krokerliese”-je.

Ezekhez sorakoznak a tulajdonképi férfi nemű bányaszellemek, bányarémek, gnómok, manók, a melyeknek itt „Grubenhold”` és „Grünhüttel” nevök is van. Ezek a föld gyomrában laknak s az ott lévő kincseket őrzik; olyanok, mintha igen öregekké vált gyermekek volnának; fejük nagy és hosszú fehér szakálluk van. Szürke bőrruhában, kormos bőrköténynyel és hosszú csuklyában járnak. Az „alter Tiersch”- ről szóló mese a Littau melletti Meedlben azt beszéli egy ily bányarémről, hogy: „maga az emberke arasznyi, de a szakálla rőfnyi”. De szénégetők és vadászok alakjában is mutatkoznak e szellemek. Azon vidékek lakói, a hol valaha bányamívelés volt, vagy a hol ma is van, a bányászok oltalmazóinak tartják őket, mert a bányakirály a jámbor bányász iránt mindig jóindúlatú. Kiválóan gazdag ilyenféle mondákban a morvaországi Gesenke, valamint a schönhengsti és az iglaui hegység. E gnómok királyának „Altvater” a neve, s e fő hegyi- vagy bánya-szellem átlátszó ezüst köpönyeget s a fején drágakövektől ragyogó koronát visel, a kezében pedig arany kalapácsot tart.

A bányász-mondák még abból az időből valók, mikor a régi németség a hegyek kincseit még csak kutatni kezdte, valamint részben akkoriak, midőn kincseket kereső idegen jövevények űzték a hegytetőkön titokzatos mesterkedéseiket. Ezeket vesszővel járóknak is nevezték, a kutató vessző, vagyis azon villa alakú mogyorófavessző után, a melyet Szent Iván éjszakáján kell lemetszeni, hogy vele a föld méhében rejlő ércz-ereket föl lehessen kutatni. Ide tartozik az a monda is, a mely szerint a virágvasárnapi és nagypénteki „passio”-olvasás alatt, meg húsvét vasárnapján megnyílnak a hegyek és barlangok s föltárják kincseiket, a mit egy szegény asszony fölhasználván, oda vitte s letette egy nyílásba a gyermekét; az asszony kapott is a gnómoktól aranyat és ezüstöt ajándékba, de mikor vissza akart térni, már megszólaltak a harangok s a hegy be volt záródva, elnyelvén az asszony gyermekét is, kit csak egy esztendő múlva kapott vissza a hegyi szellemtől. Ezen és hasonló mondák a Poschkau-völgyben lévő Bodenstadt melletti barlangra vonatkoznak, a hol valami „Apella” nevű törpekirály trónol, gyémánt koronát viselve a fején s arany almát tartva a jobbjában; továbbá hasonlókat regélnek a Gross-Ullersdorf melletti Mönchstein földalatti palotájáról, melyben a „Minich” vagy „Grünhüttel” lakik; valamint az Altstadt melletti „Trollen” nevű bányaszellemről, a Klein-Mohrau melletti Steinbergről, a Bärn közelében lévő Quergellochról, a Stadt-Liehau melletti Rothenbergről, a Nikolsburg és Klentnitz közötti Bottichsteinről, a Bisenz melletti Florianibergről és a neutitscheini hegyről. Gyakran említik e mondák azt is, hogy szörnyű fogú, óriási fekete kutyák őrzik e kincseket.

A néphit nőnemű szellemei közűl kiváló figyelmet érdemelnek a vízi tündérek. A Thaya kies völgyeiben a „Pelzweibchen” nevű vízi asszonykákról regélnek, kik holdvilágos éjszakákon vagy néha verőfényes délben is vidám körtánczot lejtenek az égerfák árnyékában. Aztán a víz partjára mennek a törpe fehér nőcskék, levetik takaros prémruhácskájukat s kecsesen, némán hajlongva mosogatják azokat. Jóindúlatuk csak akkor változik haraggá, ha zavarják vagy kigúnyolják őket, a mikor ugyancsak megérzi a velük ingerkedő kis kezecskéik aránytalan sulyát.

A Kuhländchen Odera-tündére szépségével és bűbájos énekével csábítja magához és vonja vízi honába az ifjakat. Épen így tesznek a Morva-mellékének, Alttitsehein vidékének és a Rossitz melletti Jungfernteichnak a vízi tündérei is. Testük tengerzöld és kígyófarkban végződik, a miért is sűrű ködbe szeretnek burkolódzni. Gross-Ullersdorf erdővidékén Meluzina uralkodik, ki átlátszó kék ruhát visel, s a hajába gyöngyök vannak fonva. Egy kövön ül, s ha megszólítják, így felel: „A meddig a víz mással elegyedés nélkül folyik, addig terjed az én birodalmam”. Valamikor kincseivel együtt meghódította őt egy ifjú; egyszer azonban fürdés közben meglepte olyankor, a mikor bizonyos napokon övig nő, azon alúl pedig hal volt. Erre eltűnt, s azóta csak siránkozó énekszózata hallatszik olykor a távolból. A szél zúgásában és süvöltésében is Meluzina és gyermekei siralmát vélik hallani. A Punkva-völgyben (Blanskónál Brünn mellett) szintén gyakran hallani a vízben zilált hajjal mutatkozó kis vízi asszonyok panaszos sóhajtozását, s a leschnai kastély kútjából is kikél holdvilágos éjszakákon egy kedves vízi tündér, a ki halat tart a kezében; a Morva-vidéken pedig egy szép fehér asszony mutatkozik a tavak közepe táján.

A vízi emberrőlis sokat regélnek Morvaország folyói mentén. Különféle alakban, majd mint fiúcska vagy zöld ruhás törpe, majd mint vadászlegény, házaló vagy mint hal jelenik meg, a mely aztán emberképet ölt magára, stb. Különös ismertetőjele, hogy a kabátja balszárnyáról víz csöpög. Nem épen roszindúlatú, de azért gyakran hálójába csalogatja a gyermekeket tarka szalagjaival. Egy-egy szegény halászt ki-kisegít nagy bajából, így példáúl Schidrovitzban egynek egy halat ajándékozott, a mely elhamvasztva ezüstdarabbá változott.

A tündérek hol szép, hol rút nők alakjában űzik bűbájasságukat. Ifjú emberekkel megtaláltatják a varázsvirágot, a mely előtt megnyílik kristálypalotájuk, a hol aranynyal és drágakövekkel ajándékozzák meg őket (a sterlbergi kastély kincse).

A bölcs vagy javas asszonyok szegény és beteg emberek számára gyógyító füvekből mindenféle írt és orvosságot készítenek (Trebitsch és Gross-Meseritsch). A cseh-morva határ hegyvidékein még ma is titokzatos szerepe van a mandragora (nadragulya) gyökerének, mely a hozzá fűződő babonákkal egyetemben a pogány alirunáktól ezek kereszténykori örököseire, a boszorkányokra szállott át.

Schönberg vidékén, az Altvater felé, a Peterstein (régebben „der hohe Ruck”), aztán a Petersdorf melletti Hexenstein valának a boszorkányok fő gyülekezőhelyei. Stangendorfhoz is fűződik egy boszorkány-rege. Itt ugyanis sok száz évvel ezelőtt hét patak fakadt s hajtott több malmot. Egyszer egy sötét arczú asszony koldúlt malomról-malomra járva, de mindenütt rideg szavakkal és ütlegekkel kergették el. Boszúból letépte testéről a rongyait s betömte azokkal a forrásokat, melyek azóta elapadtak s a malmok is elpusztúltak. A vén boszorkány még ma is ott őrködik látatlanúl, és senki sem meri a forrásokat fölásni.

Igen elterjedtek azok a mondák is, a melyek szerint valami gonosz tettért az illető úgy bűnhődik, hogy átokszóra még életében állattá vagy kővé változik, vagy pedig hogy holta után örökös bolygásra van kárhoztatva. Ilyesfélét regélnek a Mährisch-Trübau melletti Türnau várának kisasszonyáról, valamint az alttitscheini várroméról, a kik fehér ruhában, hárfakiséret mellett panaszos dalt zengenek éjfél tájban s megváltásukra várnak, mert undok férgekké vannak elátkozva. A Schönberg melletti Neuhaus kastély kisasszonya meg tüzet lehelő sárkánynyá van elbűvölve s csak egy mogyorófa gallyacskával lehet visszavarázsolni. Ide tartoznak a farkas-alakú emberről szóló regék is, a ki Brünn környékének erdeiben tanyáz.

Nagyon kedveli a monda a sajátszerű alakú kősziklákat. Igen regényes monda szól a Znaim melletti Rabensteinről.Hiltrude tündér egykor a teli hold világánál a Thaya folyóhoz ment, hogy varázserejű füveket szedjen. Útjában egy alvó ifjú lovagra bukkant, a ki iránt hő szerelemre lobbanván, felkölti s magával viszi tündérkastélyába, hol egybekelnek. Házasságukból négy deli fiú született. Kóborlásai közben egyszer azt hallja a lovag, hogy atyja a közeli Znaim vár börtönében sínylődik. Mentésére siet, de már későn érkezik s édesapjának csak fejetlen véres holttetemét ölelheti. Fájdalmában megőrül s őrjöngésben megöli három fiacskáját, kik épen a sziklavár előtt játszanak. Mikor a negyediket is le akarta kaszabolni, Hiltrude varázsigéje feleútjában megállítja már csapásra emelt kardját s nyomban kővé válik a lovag, ama „Rabenvater” (holló-apa), később „Rabenstein” nevű sziklaorommá, melynek emberarczhoz hasonló alakja adott okot e monda hozzáfűzésére.

Az emberfej alakú Rabenstein a Thaya-völgyben. Charlemont Húgótól

Hiltrudét megmaradt fiával soha senki sem látta többé.

Nikolsburg közelében messzire ellátszólag emelkednek a Polaui hegyek. Az egyiknek a lejtőjén, a mely fölött a Maidenburg romjai emelkednek, három, emberhez hasonló karcsú sziklaalak áll. Ezek a vár ura által kapzsiságból megölt tatárherczegnő és két kísérőnője, kiket a vár erkélyéről dobtak le, kik azonban másnap reggel sziklákká váltan fenyegetőleg meredtek föl a tettén megőrült várúr ablakai alatt. Más változat szerint a vár úrnője a saját leányait átkozta el e kőszálakká, a miért a szomszéd Rosenstein vár kisasszonyától fölbújtatva, ő iránta engedetlenek voltak. Az engedetlenségre bujtogató pedig holta után sem lel nyugtot. Holdvilágos éjszakákon halvány, fehér hajadon képében bolyong a vár körül, átöleli a kőszálakat, melyek ilyenkor sóhajokat hallatnak s bocsánatot látszik tőlük esdeni.

Ilyen átok folytán támadt emberalakú sziklákat Trebitsch mellett is látni, a hol egykor valami, különben jótékony anyóka kapzsiságból rablógyilkosságba esett s egy lángok közepette megjelenő szellem látásától kővé meredt. Ide sorolandó a cseh határon lévő kővé vált nászmenet is, melyet a templomból haza, Lauka várába való útjában ért az elbűtvölő átok; továbbá az Ullersdorf melletti Fuhrmannsstein, melyben egy béres vált kocsistól és lovastúl kővé, a miért az éhezőknek követ vitt kenyér helyett; valamint a Goldenstein (Höhlenstein vagy Hirtenstein is) mellett kővé lett pásztor, kit a húga átkozott el, mert egy kéjelgőnek eladta. Viharos éjszakákon e helyütt szörnyű jajveszékelést hallani, s mikor a goldensteini harangok szólnak, könyek szivárognak e sziklából.

A halál utáni bolyongást emlegető mondák körébe tartoznak a kisérteties vadászatról szólók is, mint Brünnben a Boskovitzi Sembera lovag mondája, ki a minoriták kolostortától elrablott alapítvány miatt sötét zivataros éjjeleken négy, tüzet fúvó fekete lovával végig száguld a minoriták rendháza előtt a városon s aztán az Obøan-völgyben lévő Sembera-üregbe tűnik el. Weisskirchen közelében meg Rolf rabló-lovag tizenkét éjszakán át bolyong a vidéken elsülyedt kastélyát keresve; Iglau környékén Oesterleinról, a svédek vezéréről regélnek hasonlót, a ki förgeteges őszi éjszakákon fejetlenűl nyargal végig a városon tüzet lehelő paripáján; egy másik svéd ezredes bolygó lelke meg Schönberg mellett egy dombon az ú. n. svéd oszlop körűl száguldoz. Hof és Bautsch közt a vadászkisérettől üldözött Wildenstein lovag vágtat éjszakának idején puszta kastélyéból; ugyanezt tartja a monda Hohenstadti Tunkl lovagról is.

E kisérteties vadászatokról szóló mondák kétségtelenűl az ősgermán istenek és megdicsőült hősök robogó hadát illető hiedelmek maradványai, a melyeknek visszhangja Morvaországban a Radhost és a Buchlaui hegyek mélyében alvó harczosok mondája is, kik majd egy véres harcz után életre kelve az örök békét fogják megalapítani. Ilyen a Gerstenkorn őrróf mondája is, ki egy folyó partján alszik, míg lova mellette legel, és semmitől sem engedi magát fölriasztatni. A lovag majd csak akkor pattan paripápára, ha Morvaországot ellenség fenyegeti, s ekkor aztán hazáját megszabadítja.

Megjelenésükkel hol szerencsét, hol balsorsot jósolnak az ú. n. fehér nők. Ilyen a Pernstein és Teltsch várkastélyokban földig érő fehér köntösben megjelenő kísértet, a mely szerencsés esetek hirdetőjeképen övéről lelógó kulcscsomóval, baljóslatúan pedig fekete keztyűsen mutatkozik. Amott fölbontott aranyszőke hajú hajadonként is ismeri a monda, emitt pedig az ú. n. édes kása főzésének alapítójaképen is emlegetik. Rosenbergi Bertha, másutt pedig Pernsteini Žibøidnek egy leánya is szerepel ily fehér nő gyanánt. Fulnek régi váráhan is meg-megjelen a kastély kisasszonya, hogy a lakókat közelgő szerencsétlenségekre figyelmeztesse. Itt „Klagemutter” a neve. Ilyenek a Kuhländchenben is hallatják több éjszakán át siránkozó hangjukat, ha valami baleset van bekövetkezőben. Neutitschein várromjának is van fehér asszonya, ki egy ott virágot szedő pásztorleánykának megjelent s elcsalta a romok közűl; alig hogy onnan eltűnt, a vár fala nagy robajjal összeomlott.

Végül még a brünni városház sárkányáról kell említést tennünk. A XI. században állítólag bizonyos Trut nevű ember, a cseh Trautenau város alapítója, embereivel elfogatott egy azon környéken tanyázó sárkárnyt s a szörnyeteg bőrét az épen Brünnben tartózkodó Ulrich herczegnek ajándékozta, azzal a kérelemmel, hogy ennek emlékezetére Trautenau városa sárkányt viselhessen a czímerében. A sárkány bőrét a brünni városhtázán függesztették föl.

A morvaországi németség nyelvjárásai. Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos

Morvaország német nyelvjáirásai két nagy nyelvterülethez tartoznak: a felnémethez és a középnémethez. Csak az ország déli és éjszaki határán állnak a németek fajrokonaikkal szomszédi kapcsolatban, míg országszerte elszórt gyarmataikat szlávok veszik körűl. A déli országrészben, a melynek éjszaki határa Lipolztól nyugatra kezdődve majdnem egyenes vonalban megy Znaimig s aztán egy éjszakkeleti kikanyarodás után Eisgrubnál az osztrák határt éri el, a bajor-osztrák nyelvjárás uralkodik; az éjszaki vidékeken pedig, a Hochschar és az Altvater körűl, a Mohra felső folyása mentén az Oderának Neutitschein melletti jobb partjáig a sziléziai nyelvjárás honos.

Déli Morvaország lakói, az ú. n. Thaya-mellékiek, nyelvjárásukban csak kevéssé térnek el alsó-ausztriai fajrokonaiktól. Az r-nek kivált a szóvégeken magánhangzóvá való átcsapása itt feltűnőbb, úgy, hogy az er végzet helyébe rendesen a jellemző a lép: Voda = Vatter. Míg azonban itt egyfelől az r és n hatása folytán beálló hangeltompúlás tovább terjed, mint amott addig más részt a tompa u-t főleg foghangok előtt i véknyítja: Muida ausztriai Muatta. Élesen elválik azonban e nyelvjárás a Szudetek vidékén honostól. Délen a szókezdő ajak- és foghangok ingadoznak a tenuis (zöngétlen) és media (zöngés) közt; éjszakon ellenben megvan e kétféle hangok jellemző megkülönbőztetése, sőt még számos régi tenuist is megőrzött a nyelvjárás, a melynek egy másik jellemző vonása a néma mássalhangzóknak l és d után való meglágyúlása. A bajor-osztrák magánhangzók általában az orrhangú, a sziléziai mássalhangzók meg a lágyított ejtés felé hajolnak. A magánhangzókat illetőleg azok egész sorozatán végig különbségek mutatkoznak. Az éjszaki nyelvjárás rendesen megtartja a rővid a-t, kivált ha utána kettős mássalhangzó következik, a déli ellenben o-vá tompítja. Amott a hosszú â rendesen ő és ű-vá fejlődik a kettő közti ou kettőshangzón át, emitt pedig az a helyébe részint oa, részint ő lép. Minden más esetben a bajor-osztrák magánhangzók a közép-felnémetekhez képest magasb hangúak felé hajlanak, a sziléziaiak ellenben mélyebbekbe szeretnek átmenni. Különösen jellemző az o-t illető eltérés, a mely délen a-vá, éjszakon ellenben u-vá fejlődik gewant, gewount = gewohnt. A délvidéki magánhangzók jellemző magasb ejtését még fokozza az, hogy az ü és ö mélyűlése a hiányos ajakzáródás miatt majdnem teljesen elmarad, s hogy továbbá kivált az r a magánhangzókat i felé emeli. Több oly esetben, mikor a sziléziai nyelvjárás megtartja az „Umlaut”-ot, az ausztriaiban az elmarad. Majdnem csalhatatlan ismertetőjeleknek vehetők e részben a jelentő-mód jelen idejének egyes számú 2. és 3. személyalakjai: sziléziai echlät, osztrák schlogt = schlägt. Jellemző továbbá a kettős magánhangzók magatartása. A bajor-osztrák nyelvjárás a sziléziaitól eltérőleg nem ismeri a közép-felnémet iu-nek és az új-felnémet eu-nek megfelelő oi-t, hanem helyette nyíltabb ai-t ejt: sziléziai Foier, Hoiser, osztrák Faier, Haiser; ellenben amaz megtartja a régi ie kettőshangzót, a melynek második eleme rövid, de kivált r előtt oly nyiltnak hangzik, hogy szinte a-val lenne az ember hajlandó jelölni; holott emez meg az illető hangot a hosszú alapján fejleszti tovább s helyében rendesen ëi-t használ. Végűl a régi ei helyén osztrák oa, sziléziai âi vagy ä hang a jellemző. A Thaya-mellékiek az erős hajlítású imperfectumot és a plusquamperfectumot csak kiváltképen ismerik irodalmi alakokúl; a sziléziai nyelvjárás meg a praesens-tőből átvitel útján keletkezett i nemet, i trîget (= ich nähme, ich trüge) coniunctivusi alakokat, valamint a múlt idejű melléknévi igenév számos előrag nélkűli alakját és az es, enger, enk jellemző kettősszámú alakokat nem ismeri.

A főnév is felötlő eltéréseket mutat a két nyelvjárásban. Éjszakon nemcsak az erős genitivusi, hanem a dativusi végzetek is még az élő nyelvtudatban gyökeredznek; ellenben délen a genitivust vagy mellőzik, vagy körűlírással jelzik, az egyes számú dativus e-je pedig, valamint a többes nominativusé és accusativusé is elmarad.

A Szudetek vidékének tájszólásai között a Kulaländchené mutat sajátszerűségeket. Mássalhangzói jellegét megkülönbözteti a lágyítás, a szájpadlási 1, a szóvégi g-nek és b-nek hehezése, meg az, hogy egyes esetekben az r helyébe s lép: pl. friesen = frierrn, gelőse = verlieren, nemkülönben a k-nak -vel fölcserélése: kwinge = zwinge. Az r majdnem teljesen magánhangzóvá olvad; torokhangú jellege az age-ból összevont alakokban, minők a „klage, mag, schlage, taget” helyett ejtett kloer, moer, schloer, tort, tűnik ki leginkább, a melyekben szinte valami bizonytalan r-féle hangot vél az ember hallani. A lágyítás is meglepő következmények okozója. Így az eredeti moñcher-ből, a mely a sziléziai hegységben még hallható, az n-et kisérő j magánhangzóvá (i-vé) válása és az n kiesése folytán moicher = mancher lesz. A magánhangzó-változás ellenben gyakran épen fordított úton halad, a mennyiben a közbenső kettős magánhangzók első eleme a magán- és mássalhangzó közötti határ szélén áll: így miël, iëm, Hiëml, huoch, Puotter a sziléziai mët, ëim, Hëiml, houch, Potter (Puitter) alakokkal szemben. A magánhangzóknak mélyebbekké válása itt még tovább haladt előre; így a rövid a-t a rá következő torokhang sem őrzi meg az o-vá változástól. Az n mélyítő hatása az ily alakokra is kiterjed, minők gunk, funk, hunk = ging, fing, hing; az ö és ü „Umlaut”-ok ellenben majdnem teljesen hiányoznak, mint grun, kuhl = grün, kühl, vagy megkülönböztetés nélkűl áll helyükben: Diëner = Dörner, ieber = über. A ragozásbeli n elmarad, de a sziléziai a a főnévi igenévben már majdnem csupán a népköltészet sajátja. A sziléziai nyelvjárást jellemző szóvégi e a főnévi alakokban itt hiányzik; még a nőnemű főnevek egyesszá mában is elesik ez e s csak mink a többesszám jegye él még: egyesszám Blum, többes Blume. Mindezen sajátszeniségek mellett azonban a Kuhländchen nyelve is a „Rübezoil”-énak ismerszik föl.

Míg az ország éjszaki és déli részének nyelvjárásai, kivált megkülönböztető jegyeik egészét tekintve s a nyelv zenei elemeit és hangsulyozását is számba véve, két egymástól élesen elválasztott nyelvterület egyediségeinek mutatkoznak: addig a nyelvszigeteken számos átmenettel és bajosan osztályozható keveredési jelenséggel találkozunk. Nemcsak a felnémet nyelv hatása, hanem és főkép a szlávé is solazerűen megváltoztatta itt a nyelvjárásolnak a történelmi alapról való eredeti fejlődését. A mindennapi használat tárgyait jelölő szók mellett főleg a gyökereikben rokon szavak cserélődnek föl szláv szókkal. A német fül és ajak azonban az idegen elemet hibás analogia útján gyakran egész önkényesen alakítja át, a mi által nemcsak a szókészlet, hanem a hangbeli állapot is összezavarodik. Ehhez járúl még az is, hogy az országnak külömböző időkben és más-más vidékről történt betelepítése következtében a történelmi alap sem egyöntetű. Így a brünni nyelvszigeten és a körötte lévő tizenkét faluban a bajor-osztrák nyelvjárást beszélik minden különösb sajtátszerűség nélkűl. Csak a zöngés és zöngétlen mássalhangzóknak hol erősebb, hol gyengébb megkülönböztetése, a magánhangzóknak nagyon ingatag változása, a mely bizonytalan nyelvérzéket enged gyaníttatni, árúlja el, hogy e nyelvjárás erős alkalmazkodási folyamat eredménye. A lakosságnak az Alpesek vidékéről, a Rajna mentéről és sváb földről történt bevándorlását emlegető hagyomány mellett szól a brünni nyelvjárás tarka szókészlete is.

Sajátszerű jelenségeket mutat már a részben Csehországba benyúló iglaui nyelvsziget. Ennek zöngés mássalhangzói rendesen oly gyenge ejtésűek, hogy pl. a folyékony mássalhangzó és magánhangzó közötti d majdnem teljesen eltűnik, a miből nagy összevonások keletkeznek, így: Mat = Mädchen, Fonn = Faden, mëln = melden; a szóközépi és szóvégi g heheződés felé hajlik, a mely azonban nem éri el a ch keménységét: Wegh, Voghl. A zöngés mássalhangzók változékonysága mellett tanúskodik a b-nek gyakran w-re lágyúlása, így kivált magánhangzó és folyékony mássalhangzó előtt: stërwen. Az ajak- és torokhangú zöngétlenek ejtése nevezetesen a szókezdeten oly kevéssé határozott, hogy a p gyakran, a k pedig folyékonyak után rendesen zöngéshangba megy át: Blattn = Platte, glågen = klagen, Gűgug = Kukuk, a miért is egyes esetekben az eredeti k még heheződik is, vagy, mint a sziléziaiban, a foghangú zöngés kiesik: Werch = Werk, Kole = Kalk. Sajátsaágos az egyáltalán hiányzó pf helyettesítése, a melyet szóközepén és szóvégen p, szókezdelen gf pótol Kőp, Têppr, Gfërd = Kofp, Töpfer, Pferd.

A nyelvjárás bajor-osztrák jellegét különben mindenek előtt a sok orrhangzósítás árúlja el. Szóvégen az a rendesen elmarad s a megelőző magánhangzóba olvasztja a hangzását: na˜ = nein, sche˜ = schön. Az o-ból a-ba való határozott átmenet azonban csak utána kövelkező gyöngűlt r-nél fordúl elő: Wart = Wort. Általán véve a magánhangzók állapota a városban, számos nyújtásról nem szólván, elég közel jár az irodalmi új-felnémet ejtéshez. Csak r előtt emelkednek a különféle származatú e-hangok i-vé: irmer =ärmer, sclmirzen = schmerzen. Középnémet az ie, üe és uo kettőshangzók helyébe lépő rövid i és u hang ezekben: schissen = schiessen, grissen = közép-felnémet: grüezzen, suchen= közép-felnémet: suochen, stb. Majdnem kivétel nélkűli a régi és a közép-felnémet î-ből lett ei határozott megkülönböztetése. Amannak nyílt, tiszta a, emennek ai lép a helyébe: wâch =weich, frai = frei.

Eltérő színezetűek a hangzók a környén falvaiban. Míg a városi területen ü és ö helyett, ha ugyan az „Umlaut” nem hiányzik egészen, az alaphangzók, vagy helyetteseik (e, i) állanak: addig a falusiak, a hol csak erre a szomszéd mássalhangzók alkalmat adnak, az eredeti ë-t is ö-be mélyítik wöllen = wollen, Wölt =Welt; az a helyében pedig nem a városias å keverékhangot, hanem határozott o-t ejtenek s ezt on közbejöttével u-vá fejlesztik: furt = fort, koumt = kommt. A ragozási és mondattani jelenségek csak kevéssé térnek el a bajor-osztrák nyelvjáráséitól.

Mintegy 20 kilométernyire Brünntől keletnek van a wischau-austerlitzi nyelvsziget. E nyelvjárásnak nincs egységes nyelvtörténeti alapja, mert benne a svábos feif= fünf, Bräuti = Geliebter (kedves), këima, nëima, meg a kicsinyítő Wagele, Tischele alakulkal találkozunk az ilyen mellett, minő Bübal, stb. A torokhangok jellemző sváb ejtése azonban hiányzik, valamint az s hangnak sch-re keményedése. Uralkodó orrhangzósítás, az ei és a közép-felnémet i helyébe lépő oa vagy ua, a mely egyszerű a és o helyén is áll, – e nyelvjárást is bajor-osztráknak mutatják, a melynek legrégibb rétege azonhan Felső-Bajorországból és éjszaki Tirolból kerűlt.

Sok tekintetben más az éjszaki részével Csehországba eső Schönhengst = vidék, Ausztria legnagyobb német nyelvszigetének nyelvjárása. Ebben a hangzók határozottan középnémet hangon. Sajátszerű a szókezdő torokhangú kemény hang (fortis) hehezése, holott sok esetben az ajakhangú zöngés helyébe zöngétlen lép: Khirch = Kirche, ellenben polt = bald. Mint Iglauban, melynek saját és környékebeli falusi tájszólásaival egyebekben is mutatkozik némi rokonság, a d itt is gyakran kiesik. Lőn = Laden, Fenner = Fäden, pinn = binden; a torokhangszerű l-t az a elnyeli: sâbr = selber, os = als.

Jellemzi a középnémet színezetet a magánhangzók változása, kivált az ë-nek általában a-ba való átmenete: Pârg = Berg. A zártabb hangokba való átmenet itt előbbre haladt, mint a sziléziaiban, mert a közbenső oa kettőshangzón át már a rövid a is u-ig jutott a nélkűl, hogy ennek a követő r lenne az okozója. Másfelől e nyelvjárás igen bővelkedik az i-hangokban, mert nem csupán a rövid i-t őrzi meg számos esetben, hanem határozottan kedvez a különféle mássalhangzói környezetű ê hang i-be emelésének még akkor is, ha az ö-ből eredt: gît = geht, schîner = schöner, Risla = Röslein. Vîgl = Vögel, khimt = kommt. Ehhez járúlnak még az ilyek is, mint zensrim = ringsum. Igen gyakran e hangzó-emelkedés összetételekben beálló hangsuly-gyöngűlés eredménye: pl. Tők = Tag, de Suntik = Sonntag; a -tuim = thum és -ing= ung képzők is ide tartoznak. Gyakran a különféle származatú u-hangokhoz majd az eredeti hang elé, majd mögé gyenge i hang járúl, a mely gyakran hármas magánhangzót is fejleszt: truit = trug, Liouft = Luft, giout = gut. Igaz, hogy az egyes helységek tájszólása a hangzók színét illetőleg sokszor nagyon eltérő. Így Zwittau körűl az a és o hangok u felé fejlődése már előbbre jutott, mint az éjszakabbra fekvő Tattenitz és Budingsdorf falvakban, a melyek tájszólása e tekintetben majdnem egy egész fokkal áll hátrább.

Míg továbbá Zwittauban az ü „Umlaut”-ot ui helyettesíti: Stuibla, frui (Stüblein, früh): addig éjszakon ëi, a hangsulyos hosszú szótagbeli î pótlója lép helyébe: Stëibla, frëi. Ép így különböző színű az új-felnémet eu helyében álló oi; s a közép-felnémet î, ei helyébe majd megkülönböztetés nélkűl ai lép, majd meg a régi kettőshangzót â és oa, vagy ä és különbözteti meg az újabbtól (ai). E nyelvsziget gazdag sajátlagos tájszókban és kifejezésekben, a melyek azonban gyakran csak igen szűk körben élnek. Az éjszaki tájakról említhetők pl.: s zänt mr = es schmeckt, passt mir, Flomsn =Lippen, flämisch = höhnisch, flechen = weinen, Netz = Näscherei, haftig = geizig, Beginstîsla = Brotranft (ausztriai „Scherzl”).

E mellett sok benne az idegen, vagy jövevény szó, melyek egy része még ilyenűl él a nyelvtudatban s még csak bizonyos szólásmódokra határoltan használtatik, pl. sich auf der Fatka aufhalten = „herumschmarotzen, sich behelfen” (potyázni), a cseh za fatku = „ingyen” kölcsönvételével; mások ellenben már német köntöst öltve teljes polgárjogot élveznek, mint: Nusedel, a. m. vivőrudak, a cseh nosidla szóból.

Jóllehet az éjszakkeleti országrészt csak egy keskeny sáv választja el a folytonos német nyelvterülettől, egész jellemét nézve nyelvjárása mégsem a sziléziain alapúl, a mi ellen már a benne uralkodó orrhangzósítás is szól, hanem a középfrank tájszóláson.

Épen így az Olmütz-környéki falvak és a 30 kilométernyivel nyugatabbra lévő Wachtl és Deutsch-Brodek nyelvszigeteinek nyelvjárása is a középnémet területhez tartozik. A magánhangzóknál azonban itt nem tapasztalható a számos i-hang okozta emelkedés, a mely a zwittaui és trübaui hegyvidéki tájszólást jellemzi. Itt is különféle nyelvtörténeti alapok ismerhetők föl. Így pl. behatóbb elemzés kitűntetné, hogy a brodekiek hazája (kiknek tájszólása a sziléziai hangtani sajátságok egész sorát mutatja) éjszakabbra volt annál a vidéknél, a honnan szomszédaik, a wachtliak valamikor bevándoroltak. Egyáltalában elmondható, hogy e nyelvjárástani szempontból szerfölött érdekes ország német nyelvszigetei a tudományos kutatás számára még igen dúsan termő talajnak tekinthetők. Nemcsak Morvaország honismerete, hanem a német nyelv fejlődésének története is nem egy becses tanúlsággal gyarapodhatnék még e forrásból.

A morvaországi szláv nép élete. Bartoš Ferencztől, fordította Katona Lajos

Néptörzsek és nyelvjárások. Morvaország szláv lakossága a cseh néptörzs kiegészítő része, melylyel ősidők óta a közös irodalmi nyelv szoros köteléke is egyazon nemzet kapcsolatába fűzi.

A Csehországgal határos nyugati kerületekben, Bystøitz, Neustadtl, Saar, Iglau, Teltsch, Daèitz és Jamnitz kerületeiben a morva népnyelv nyelvjárásilag is összefügg a csehvel, míg távolabb keletre több nyelvjárásra oszlik, melyek úgy egymástól, mint a közös irodalmi nyelvtől hol többé, hol kévésbbé különböznek, azonban sehol sem térnek el tőle annyira, mint pl. a német nyelvjárások az új-felnémet irodalmi nyelvtől.

Általán véve a morva nyelvjárások az irodalmi nyelvtől leginkább abban különböznek, hogy lágy mássalhangzók után a csehben ma dívó magas e és i hangok helyett a régebben itt is megvolt mély a, o és u hangokat ejtik: duša – dušu – dušo (cseh duše – duši – duše), sedá, ležá (cseh sedí, leží).

A nyelvjárások és a népviselet különfélesége szerint a morva nép több törzsre oszlik. De nem csupán ezek a megkülönböztetö jelek, hanem a néplélek, hajlamok, szokások, erkölcsök és egyéb szellemi vonások is hozzájárúlnak az egyes törzseknek, mint önálló népegyéniségeknek jellemzéséhez.

A morva néptörzsek közt legkiválóbb és legnagyobb a hanákoké (Hanáci). Ezek az ország szívében, a régesrég óta Hanna nevű termékeny síkságon laknak, mely e nevét a Kremsier közelében a Morvába szakadó Hanna folyócskától kapta. A hanákok fészke Wischau- és Plumenautól Kostelecen és Nantìschten át Littau, Sternberg és Gross-Wisternitz felé s innen tovább Trschitz, Kokor, Tobilschau és Kojetin irányában a Hannának Plumenautól nyugatra lévő forrásaiig terjed. A hanákokhoz számítják továbbá még azon vidék lakóit, mely a Beèva torkolatától Mährisch-Weisskirchenig, a Hostein melletti Bystøitzig és Nanajedlig terjed.

A hanák nyelvjárást az i és u hangon sajátszerű elváltozása jellemzi. A cseh ryby, zima, žila, sila, široký, lid, peøina helyett a hanák rêbê, zêma, žêla, sêla, šêroké, lêd, peøêna szókat ejt, vagyis sziszegők, ínyhangok és l után minden y és rövid i helyett valami egészen sajtátszerű ê hangot, míg a hosszú ý-t é-vé változtatja. A rövid u a hanák ejtésben sajátszerű ê-vá, a hosszú ú(ou) ó-vá válik: rőkő, dlóló cestó (cseh ruku, dlouhou cestou). A cseh ej szótag a hanákban hosszú é-vé válik: , stérné (cseh dej, stejný). Mint a tót és a morvaországi ú. n. „oláh”, a hanák is megkülönbözteti kiejtésében a kemény és lágy l-t, holott a cseh ma már csak a közép (a némettel egyező) l-et ismeri.

A hanákokkal éjszakon, nyugaton és délen a horákok (Horáci, hegylakók) szomszédosak. Ezekhez számítják a Schwarzawa és a Zwittawa folyó vidékének, a Brünn és Znaim közti dombos tájnak s a Plumenautól Konitz és Littau, onnan pedig Loschitz és Huhenstadt felé terjedő hegyvidék, meg a drahani felsík lakóit.

A horák nyelvjárás nem sokban különbözik a hanáktól. Ebben is megvan az i és u hangok sajátszerű ê-vé és ő-vá változása. Csakhogy e hangok itt jóval terpedtebbek. Továbbá minden szókezdő eredeti o elé v, s minden szókezdő a és elváltozott ő (=u) meg ó ( = ú, ou) elé h kerűl vokno, hale, hőcho, hóøad (cseh okno, ale, ucho, úøad).

Morvaország délkeleti és keleti részén, a magyar határ mentén, Kostel (Podivin), Lundenburg, Strassnitz, Ungarisch-Hradisch és Ungarisch-Brod táján tótok (Slováci) laknak. Nyelvjárásuk teljesebb és szép hangzású hangrendszere által tűnik ki.

A tótoktól éjszakkeletre, Walachisch-Klobuk, Vsetin és Karlovitz, aztán Rošnau és Walachisch-Meseritsch hegyes környékén lakik az ú. n. oláhok (Valaši) pásztornépe. Mind a két néptörzs legközelebbi rokona a velök tőszomszédos magyarországi tótságnak. De az ú. n. „oláhok” ereiben az eredeti szláv mellett valamicske rumuny vér is van, a mit nevükön kivűl a nyelvük is kétségtelenűl bizonyít.

A rumuny nép a XII. századtól egészen a XVI-ig meglehetős terjeszkedő erővel bírt, úgy, hogy nem csekély számban telepedett meg egy felől Dalmácziában és Isztriában, Szerbiában és Horvátországban, más felől pedig Erdélyben és Bukovinában, a honnan telepesek és pásztorok rajzottak ki a galicziai ruthének (russzinok) és lengyelek közé. Ezek elszlávosodott utódai a huczulok. Galicziából e pásztorok nyájaikkal tovább vándoroltak nyugat felé, s egy részük a mai morva „oláh”-vidék hegységei közé is eljutott, a hol az ott már részben megtelepedett, részben csak később bevándorlott szláv népességgel egybeolvadt és teljesen elszlávosodott. A mai morva oláh-vidék egy része rumuny eredetének még ma is észrevehető jelei maradtak meg nyelvében. Az „oláh” hegyi pásztoroknak (salašníci) a foglalkozásukra vonatkozó szavaik nagyrészt rumunyok.

A morva oláh-vidéken minden chotár (rumuny chotar, magyar határ) egy vagy több majorságra oszlik.

Olmütz-vidéki hanák (vidrabőr sapkában). Manes József vázlata után

A baèa (baèju, juhászgazda) a valaši nevű bojtárokkal koliba-ban (kolcbu, pásztorkunyhó) lakik, a hol a vatra (watru, tűzhely) mellett egy strunga-n (sfrungu, fapad) ül. Juhaikat különböző nevekkel nevezik. Némely juh kornuta (nagyszarvú, a rumuny corn-tól), a másik pistrula (foltos, pistruju) s a gruò-on (mruiu, hegyoldal) legelnek. A juhokat a geleta-ba (gulêtu, fejősajtár) fejik. A tejet a glaga (kiag, beáztatott borjúgyomor) oltja meg. Az aludt tejről lefölözik az urda-t (urdu, tejföl), s minekutána kikerűlt belőle a brynza (brunzu, juhtúró), hátramarad a žinèica (zinticu, savó, zsendicze).

Az „oláh”-októl éjszakra, Morvaországnak Alsó- és Felső-Szilézia közé beékelt nyúlványában, Frankstadt, Freiberg, Braunsberg és Mährisch-Ostrau környékén laknak a lachok (Laši), kiknek nyevjárása átmenet a morvától a lengyelhez. A lengyellel közös e nyelvjárásban: az utolsóelőtti szótag nyomatéka (holott a többi morva nyelvjárásban ép úgy, mint a csehben, a nyomaték az első szótagon van), továbbá a hosszú magánhangzók hiánya, a cseh és morva kemény de, te, ne szótagok helyett a lágyúlt , , , s részben a lágy œ, Ÿ, æ sziszegők is.

A nyelvjárások közötti átmenetek sehol sem hirtelenek, hanem határaik felé valamennyien lassanként olvadnak át egymásba. Minthogy e nyelvjárási különbségekhez a viseletben való kisebb-nagyobb eltérések is hozzájárúlnak, az említett néptörzsek ismét kisebb csoportokra tagolódnak, melyek megint más-más neveket viselnek. Az 1848 előtti időkben majdnem minden uradalom népességének megvoltak még az ilyen megkülönböztető sajátságai.

E fajbeli különbségek alapján Morvaországban igen dús változatosságú népélet fejlődött. Mindezen néptörzseknek nemcsak saját viseletük és nyelvjárásuk, hanem saját dalaik és tánczaik, szokásaik és erkölcseik is voltak. Az igazi hanák el nem tudna énekelni egy tót dalt, s a tót tánczra sehogy sem illeszkednék a lába; viszont a tót sem igen tud a hanák dalban és tánczban gyönyörködni.

Az egyházi év. Az őseredeti természetimádás és egyéb régi hagyományos szokások maradványai az egyházi évkör ünnepi szokásaiban és a népies játékokban élnek még.

Borbála napján (decz. 4) a tél tartja a faluba való bevonúlását. Öreg „anyóka” (matièka) nevén és alakjában jelenik meg[138]* s egy nőszemély ábrázolja, ki fehér-lepedőbe burkoltan, a kezében sarlót vagy ásót tartva jár házról-házra, a gyermekekkel megcsókoltatja a keresztet és megimádkoztatja őket.

Kiváló fénynyel és számos kísérettel jelenik meg decz. 6-án a Mikulás. A szent maga püspöknek van öltözve, hosszú szakállt s a fején aranyos, tarka papirsüveget visel, a kezében pedig pásztorbotot tart. Mellette egy fehér ruhás angyal halad, a ki kosarában mézeskalácsot, almát, diót s aszalt gyümölcsöt visz a jó gyermekek, s vesszőt a roszak számára.

Velká melletti Javorník környékéről való férfi és leányok. Köpf Józseftől

Ez angyalon kivűl, a ki csengettyűvel jelzi érkezését, még a fehér leplű s kaszát vivő „halál”, nehány lánczokat csörgető s kalalpácscsal fegyverkezett ördög kiséri és egy fullajtár előzi meg a szentet, ostorpattogással hirdetvén annak érkeztét. A gyermekek lelkét szent borzalom tölti el a szent és kisérete beléptekor. Parancsára térdre borúlnak és ájtatosan rebegik el imádságaikat.

Deczember 13-án, Lucza napján, egy Luczának öltözött fehér ruhás nő jár körűl a faluban. Nagy fogú álarczot visel és kenderecsetelő meg orsó van a kosarában. Minden házban megvizsgálja a fonalat, megdicséri az ügyes fonókat, az ügyetleneknek pedig az újjukra koppint. Ez alakban is Morana, az ősi pogány tél- és halál-istennő rejlik.

Karácsony estjét csehűl a „bőséges” jelzővel (stìdrý den) nevezik. A mi jóféle bőjtös eledel csak a szerény falusi háztartásból kitelik, azt mind igazán nagy bőségben tálalja föl ez este a gondos gazdasszony. S a karácsonyesti dúsan terített asztalról a marha, a baromfi, sőt még a gyümölcsfák is megkapják részüket. Mihelyt az égen az első csillagok kigyúlnak, kiváló gonddal terítik meg az asztalt. Lánczot vonnak köré, minden gabnaneműnek a kalászaival megrakják, vagy az asztal mindenik szögletére tesznek egy egész kenyeret, a közepére pedig búzát szórnak, a mire aztán egy közepén lyukas nagy kalácsot helyeznek s az egészet abroszszal terítik le. Az asztal alá állítják a köpülőt vagy egy fejő dézsát, a mibe a gazdasszony minden ételből tesz egy kanálnyit; abba kerűlnek továbbá az asztal morzsái és egyéb ételmaradékok is. Így marad az asztal egészen aprószentek napjáig. A fejő sajtsárba tett ételmaradékokat a tehenek kapják; hogy bőven tejeljenek.

Vacsora előtt a családapa Szent János evangéliomának az elejét olvassa föl, a mi után az egész háznép egy Miatyánkot, Üdvöz-légyet és Hiszek-egyet imádkozik. Legelőször mézes ostyát esznek petrezselyemmel és fokhagymával, aztán gombás vagy borsólevest, különféle kásákat, kalácsot, friss és aszalt gyümölcsöt. Freiberg vidékén a karácsonyesti asztalra kilenczféle leves, nyugati Morvaországban pedig ugyanannyiféle mártás kerűl. Vacsora után az egész gyermeksereg bégetve és csöngetve megy végig a falun, „a betlehemi nyáj”-at jelképezve. Másutt meg házról-házra járnak s az ablakok alatt karácsonyi énekeket (koledy) zengedeznek.

A karácsonyest megünneplésében részesűlnek az állatok is. Azzal a liszttel, a melyet a kenyérsütő lapátról lesöpörnek, meghintik a teheneket. Aztán mindenik marha kap egy mézes lepényt, vagy egy darab mézes kenyeret, meg egy gerezd fokhagymát, a jászolukat pedig a legjobb takarmánynyal töltik meg, mert estig, mint az emberek, a barmok is bőjtölnek. A házőrző eb, a kakas és a gunár szintén kap egy darab karácsonyi kalácsot és egy kis fokhagymát. A baromfinak egy abroncscsal bekerített helyre hintik az eleségét, hogy az apró jószág mindig együtt maradjon. Mikor a gazdasszony megcsinálta a tésztát, kimegy a kertbe és megkeni a gyümölcsfákat, hogy termékenységüket növelje. Vacsora után ugyanez okból a fák tövéhez hintik az ételmaradékok egy részét. Néhol még a kút is kap az asztali maradékokból valamit. A gazda ugyanis egy fél diót, egy fél almát meg egy darab karácsonyi kalácsot dob belé s így szól: „Kútam, édes kutacskám! adok neked a karácsonyi asztalról, hogy te meg vizet adj nekünk!”

A karácsonyest azon titokzatos időpontok egyike, a melyeken az ember előtt föltárúl a jövő. Fiatal leányok e napon a legkülönfélébb módokon igyekszenek titkait, kivált pedig azt kifürkészni, hogy férjhez mennek-e a következő évben.

Velehradi búcsú. Veith Edétől

Előveszik a főzőkanalat, a melylyel aznap a tésztát keverték, kimennek vele a kúthoz, kotorásznak benne s aztán hallgatódznak, vajjon mi hallatszik föl belőle. Ha énekszó: akkor férjhez megy az illető leány, ha ellenben harangzúgás: akkor meghal. Vacsora után a hajadon leány kisöpri a szobát, a szemetet a kötényébe szedi, köralakban kiszórja a legközelebbi keresztútra s a kör közepére áll. Ha ekkor kakaskukoríkolást hall: jó énekes, ha lövést: vadász vagy legalább is erdőkerűlő lesz a férje, stb. Vagy egy almát vesz az asztalról, kiáll vele a pitvarba s ott eszi meg. Ha e közben férfi megy el a ház előtt: férjhez megy még abban az esztendőben. A patakhoz is kiszaladnak a leányok s a vízbe nyúlván, abból, a mit véletlenűl kihalásznak, következtetnek jövendőbelijük társadalmi állására. Egy darabka fa ácsra vagy asztalosra, bőr vargára nyújt kilátást, stb. Ólmot is öntenek s annak alakúlataiból is ki próbálják olvasni, milyen állású férjet szánt nekik a sors. Ha több leány akarja megtudni, melyik megy közűlök legelőbb férjhez, a fejkendőiket egy szitára teszik s összerázzák. Azon sorrendben, a mint a kendők a szitából kiesnek, fognak egymásután főkötő alá kerűlni. A gazda meg azt igyekszik megtudni, milyen lesz a jövő év időjárása. E czélra 12 dióhéjat tölt meg vízzel és sorba állítja őket a 12 hónap szerint. A mint másnap reggelig több vagy kevesebb víz párolog el belőlük, a szerint lesznek nedvesek vagy szárazok a dióhéjakkal jelképezett hónapok.

A mikor este a szobában a gyertyákat meggyújtják, megfigyelik a benn ülőknek a falon föltetsző árnyékát. A kinek fejetlen az árnyéka, az nem éri meg a jövő karácsonyt. Vacsora után mindenki egy darab kalácsot tesz egy lapátra s azt a macska elé tartja. A kiét a macska legelőször eszi meg, az hal meg legelőbb. Ha karácsonyeste a lovak az istállóban nyerítenek, akkor meghal a gazda.

Az „oláhok” vidékén a ház szolgája karácsonyeste vacsora után úgy nevezett „szerencsefácskát” (šèastièka), egy háromágú fenyűfa-csúcsot szerez az erdőből s a trágyadombba tűzi. A hajnali mise előtt, éjfél után a szolgáló a patakhoz megy, korsóját háromszor megmeríti a víz folyása ellenében, aztán haza érve, ezen ú. n. „Jordán-vizébe” mártja a szerencsefácskát s meghinti vele az egész háznépet, mindeniknek valami jó kivánságot mondván. Erre a vizet egy tálba önti, a melybe mindenki dob egy pénzdarabot s megmosdik benne. Ezután a cselédleány a vízzel a tehénistállóba és a juhakolba megy, meghinti vele a marhát s ezeknek is elmondja áldó kivánságát. A szerencsefácskát végűl háromfelé szakítják s egyik gallyát a szobában, a másikat a tehénistállóban, a harmadikat pedig a juhakolban a mestergerenda mellé tűzik, a hol ott marad egészen jövő karácsonyestéig.

Karácsony napja az év legnagyobb ünnepe. E napon még a legszükségesebb munkát sem végzik.

A cselédek farsanghétfői körmenete (právo chasy). A Kojetein melletti Merovitzból való fölvétel után, Kinzel Józseftől

Reggel még az ágyat sem vetik meg s a szobát sem söprik ki, sőt némely helyütt e napon nem is főznek, csak az előző estéről maradt hideg ételekből esznek. A tótok a marhának bekötik a száját, hogy a kérődzéssel járó zajt is lehetőleg eltompítsák. Látogatást e napon senki sem tesz s az egész időt imádkozással és szent énekek zengedezésével töltik el.

Szent István vértanú napján nagymise után megszentelik a templomban a gabonát. Minden gazda küld egy keveset a templomba, a mit aztán a vetőmag közé elegyít. Karácsony másodnapja a koleda-éneklés napja. A gyermekek csapatokban járnak házról-házra s eléneklik ama vidám, részben igen régi karácsonyi énekeket, melyek a Megváltó születéséről szólnak és nagy számban maradtak fönn. Némelyek „oláh” pásztoroknak (Valaši) vagy betlehemeseknek ölltözve járnak házról-házra és az egész karácsonyi misztériumot eljátszszák.

Szilveszter éjszakáján Ungarisch-Brod kerületében a „vad asszony” látogat el a házba, kinek számára egy darab kenyeret, sót, kést, meg egy pohár vizet állítanak az asztalra. Ez is az ősi pogány Morana-tisztelet emléke.

Háromkirályok napján a templomban vizet, krétát és tömjént szentelnek. A szentelt vízzel legelőször a kertbe mennek s meghintik vele a gyümölcsfákat, hogy ez által termékenységüket növeljék s a férgektől megóvják őket. Aztán a gazdasszony három búzakalászt mártván a szentelt vízbe, meghinti vele és tömjénnel megfüstöli a ház összes helyiségeit, mialatt a házi gazda minden ajtóra felírja a szentelt krétával a K+ M +B betűket. A szentelt vizet az egész éven át való használatra gondosan megőrzik. Azzal hintik meg a szülék gyermekeiket, ha valami útra kelnek, vagy házasúlófélen vannak. A méhészek méhkasaikat szentelik meg vele, midőn tavaszszal kiveszik belőlük a mézet, vagy új rajt telepítenek beléjök. A kútba is öntenek belőle egy keveset s három kanálnyit szentelt sóval a tehénnek adnak, mikor borjazik. Vízkereszt napján délután előadják a betlehemi drámát, a mely énekes és szavaló részekből áll. Mint a középkori passiójátékokban, itt is meglehetős sok tréfás részlet vegyűl a komoly cselekmény közé, ilyenek kivált a zsidó és az ördögök szerepei. Ilyen kisebb-nagyobb terjedelmű drámák nagy számban vannak. A színfalakat fölötte kezdetleges módon egy spanyolfal helyettesíti. A darab kezdetetén Mária e fal előtt ül s ringatja a kis Jézust. Mellette áll Szent József, oldalvást egy angyal, az egyik kezében botot tartva, melynek a végén aranypapírból kivágott csillag van. Az előtérben hevernek a pásztorok, kik hangos hortyogással jelzik mély álmukat. A többi személy a fal mögött rejtőzik. Valamennyi a szerepéhez illőn van öltözve; a két ördög kifordított bundát visel és lánczokat tart a kezében, a melyeket minden fölléptükkor meg-megcsörgetnek. A pásztorokat fölkelti álmukból a Krisztus születését hirdető angyalok éneke, a mire ajándékaikkal Betlehem felé indúlnak. Útközben találkoznak az egyik ördöggel, a ki visszatérésre akarja őket birni, azt mondván, hogy nem igaz, a mit az angyalok nekik hirdettek. Erre megjelenik az angyal s a pokolba kergeti az ördögöt. Betlehembe érve, a pásztorok vidám koleda-énekkel üdvözlik az újszülött Megváltót s átadják neki ajándékaikat. Ezután a három király lép helyükbe, kiknek egy csodálatos fényű csillag adta tudtúl az Üdvözítő születését; de soká nem tudnak rá akadni; míg végre Herodestől kérdik meg hollétét. Ennek egy drabantja hírűl viszi nekik királya meghívását. Most elemelik a falat s a trónusán ülő Herodes mögé állítják. De ez sem tud a három királynak egyebet mondani, mint hogy menjenek Betlehembe, ott kutassák föl az újszülöttet s aztán mondják meg neki, hol van, hogy ő is elmehessen és imádhassa. A három király tehát tovább megy és a csillagot vivő angyal vezetésére bízza magát. Betlehembe érve, sorban imádják az isteni kisdedet, átadják neki ajándékaikat s együttes bölcsődalt énekelnek. Visszatértükben megjelenik elöttük az angyal, tudtukra adja Herodes gonosz szándékát s azt tanácsolja nekik, hogy kerűljék el annak székvárosát. A három király után ismét az ördögök lépnek a színre s ott pokoli tánczot lejtenek, miközben arról panaszkodnak, hogy az újszülött Messiás csúfos véget fog vetni az ő uralmuknak. Végre azt határozzák el, hogy Herodest fölbujtatják a betlehemi kisdedek megölésére. Herodes e közben megtudta, hogy a három király már haza tért a nélkűl, hogy a neki adott igéretet teljesítette volna. Dühöngve küldi drabantját az írástudó zsidó Ráboòért, ki cseh-zsidó zagyvalék-nyelven elmondja neki a szentírásra hivatkozva, hogy Betlehemben csakugyan megszületett a Messiás, de hogy ezért az ő uralmát semmi veszedelem sem fenyegeti. Herodes azonban erre nem nyugszik meg s drabantjának kiadja a parancsot, hogy seregével rontson Betlehembe és ott mészároljon le minden újszülött kisdedet. A drabant teljesíti e parancsot s a király elé kardjára tűzve egy bábut visz, mely a zsidók újszülött királyát jelképezi. Ekkor megjelenik a kaszás halál és kioltja Herodes életét, a kit az ördögök gúnyos hahotával visznek a pokolba. Végűl az összes szereplők egy koleda-éneket zengenek, mely után a drabant mindnyájuk nevében megérdemlett tetszésnyilvánításra kéri a közönséget.

A farsang utolsó napján tartják a cselédtörvényszéket (právo chasy). Vasárnap délután egybegyülekeznek a falu elöljárójánál az esküdtek. Oda mennek aztán mindenek előtt a parasztlányok, hogy a „törvényt” (právo) fölállítsák. Ez egy kard, melyet a lányok, mint valami bábot, tarka kendőkkel és szalagokkal csavarnak körül s aztán a hivatalos asztal fölött a mestergerendába tűznek. Erre érkeznek a legények, hogy „törvényt kérjenek”. Az esküdtek tanácsa a legkiválóbb legények sorából egy „ifjúsági tanácsot” választ, ez meg a maga tagjai közűl egy bírót, első és második polgármestert és poroszlót (dráb). Ez hivatala jelvényeűl úgy nevezett „ferulát”-t vagyis egy botot kap, mely a felső végén jó széles kettős lapoczkává van hasítva, hogy ütés közben jót csattanjon. A községtanács most a farsangi napokra ennek az „ifjúsági tanács”-nak adja át a hivatalos teendők intézését. Az előljáró alkalmi beszédében arra inti őket, hogy ez idő alatt a faluban föntartandó jó rendről és fegyelemről gondoskodjanak. Erre ünnepi körmenetben viszik az elöljáró házától a „törvény” kardját a korcsmába. Ott a cseléd-tanács a hivatalos asztal mögött foglal helyet, a mely fölé a mestergerendába tűzik a kardot. Most tűzzel neki látnak a táncznak, a melyet időről-időre egy tréfás törvényszéki tárgyalás szakít félbe. Valaki példáúl titokban oda csempészett egy másiknak valamit. Erre aztán tolvajlással vádolja a „tiszteletes törvényszék” előtt. Egy másikat meg azzal vádolnak, hogy tiszteletlenűl beszélt a „dicséretes községtanács”-ról, vagy hogy tiszteletlen pillantást vetett a törvény kardjára, stb. A vádlottat beidézik, a tárgyalást minden formaság szigorú megőrzésével megtartják s az ítéletet rajta a ferulával tüstént végrehajtják. Farsang hétfőjén és keddjén a törvény kardját ünnepi menetben körűlhordják zeneszó mellett a faluban, minden ház előtt megállnak vele, a házi asszonynyal és a lányokkal tánczolnak, aztán pénzt, farsangi fánkot, szalonnát és tojást gyűjtenek. Hamvazó szerdán a kardot ismét ünnepies menetben, de ekkor már zeneszó nélkül visszaviszik a község elöljárójához.

Fekete vasárnapon a falu ifjúsága a Morana-t (a tél és halál megszemélyesített alakját) egy női báb alakjában régi dalokat énekelve kiviszi a faluból s annak végén vízbe dobja, helyébe pedig bekiséri a faluba az „ifjú nyar”-at, melyet egy földíszített fenyőfácska jelképez.

Szent György napján (április 24.) körűljárják a mezőket és földeket. A falubeliek több csoportra oszolva végignézik az összes határköveket, s miután megállapították, hogy mind a helyükön vannak, friss mészszel mázolják be őket. Régebben 12-14. éves fiaikat is magukkal. vitték e határjárásra s a határköveknél megvesszőzték őket, hogy jól megjegyezzék maguknak az illető helyet.

Nagypénteken napfölkelte előtt mindenki a legközelebbi folyóhoz, vagy patakhoz siet s hagyományos mondókák és imádságok mormolása közben megmosdik, vagy valaki vizet visz haza onnan, a melyben az összes házbeliek szabad ég alatt megmosakodnak, hogy az egész esztendőn át üdék és egészségesek legyenek.

A cseléd-törvényszék. A Kojetein melletti Merovitzból való fölvétel után, Kinzel Józseftől

A ki a vizet viszi, annak sem oda, sem visszamenet egy szót sem szabad szólnia, sem köszönnie, sem a köszöntést elfogadnia. Azért hívják e vizet „hallgatás vizé”-nek. Némely tájon a fiúk, miután a folyóban megfürödtek, meztelenűl a gyümölcsös kertbe futnak s ott megrázzák a fákat, hogy bőven teremjenek. A marhát is megúsztatják ilyenkor. Nagypéntek egyáltalán a tisztúlás napja. A házi holmit is megmossák a patakban, az ágyneműt s a ruhát pedig kiszellőztetik. Hogy a házból az egereket és férgeket kiűzzék, minden helyiség kulcsát ráköti a gazdasszony a söprűre s azzal söpri ki az egész házat. A szemetet aztán vagy a gyümölcsfák tövében égetik el, vagy folyó vízbe öntik. Némely vidéken nagypénteken szünetel a mezei munka, kenyeret pedig e napon sehol sem sütnek; azt tartják, hogy a ki e napon sült kenyérbűl ennék, az nehéz kórságba esnék.

Húsvét vasárnapján a nagymise alatt megszentelik az ételeket. E czélra minden házból egy „kuglóf”-ot, füstölt húst és húsvéti tojásokat küldenek a templomba. Az ebéd a szentelt eledelek elköltésével kezdődik. Az ételmaradékokat a kertben és a földeken szórják szét. A szentelt kuglófból minden tehén kap egy-egy darabkát. Délután megszentelik a búzát. A gazda kimegy a feleségével a búzaföldre s ott kivált az oly helyeken, a hol a vetés szépen kitelelt, kereszteket állít, melyek nagyszombaton szentelt fából vannak faragva. Minden ilyen keresztecske mellé egy virágvasárnapi barka vagy „pálma”-ágat is tűz.

Húsvét hétfőjén, melyet a piros tojások miatt „piros hétfő”-nek is hívnak, az egész országban divatozik a húsvéti vesszőzés (mrskaèka, šlahaèka). Minden fehérszemélynek kell e napon egy fűzfavesszőkből font virgácscsal (tatar, žila) néhány csapást kapnia, hogy a következő éven át bőrbetegség ne érje. Ezen kivűl még meg is öntözik őket. Ezért húsvéti tojással fizetnek. Gyermekek is járnak e napon ily vesszőkkel házról-házra s koleda-énekeket énekelnek, a miért aztán húsvéti tojást kapnak. A vesszőköteget végűl vagy a ház tetejére dobják, „mert tisztátalan”, vagy a marhát kergetik ki vele, mikor tavaszszal először hajtják ki a legelőre.

Walburga éjszakáján (május 1-jére viradó éjjel) Morvaországban is garázdálkodnak a boszorkányok. Hogy a háztól távol tartsák őket, este a háztetőbe, az ablakkeretekbe és minden nyílásba, vagy hasadékba nyárfa- vagy bodzafa-gallyakat tűzdelnek. A faluból erős ostorpattogatással kergetik ki őket a helység piaczán egybegyűlt legények. Ezen kivűl még jelképileg el is égetik őket. Ugyanis, mint a nyári napfordúlat éjjelén (június 24), Walburga éjszakáján is a falvak körűli hegyeken tüzeket gyújtanak, a melyeken a falubeli ifjúság hangos újjongással és énekszóval átszökdös. Ugyanez éjjel a legény a szeretője ablaka alá májusfát (máj) állít, a mely nem más, mint egy lehántott törzsű karcsú fenyűfácska. A teteje szalagokkal és piros fejkendővel van díszítve.

A korcsma előtt egy közös májusfát is állítanak. Május 1-jén délután mindenki ünneplő ruhában, zene- és énekszóval kimegy e májusfa alá. A legényeket a kedveseik rozmaring-bokrétával ajándékozzák meg. A májusfa körűl aztán késő éjszakáig tart a táncz. Pünkösd hétfőjén délután e fát különös szertartással „lefejezik”. Zeneszó mellett minden legény tánczol egyet a párjával a fa körűl. Mikor már mind körűltánczolták, ledöntik s egy hóhérnak öltözött legény a kardjával lecsapja a fa csúcsát.

Pünkösd hétfőjén a Hanna-vidéken és a tótságon ez előtt egy régi királyünnepet tartottak, a melynek királykeresés vagy „királyvadászat” volt a neve. A morva nép legszebb ünnepeinek egyike volt ez; de 1870 körűl a legtöbb helyen már kiveszett s ma már csak Ungarisch-Hradisch és Ungarisch-Brod környékén tartják. Pünkösd vasárnapján a legények összegyülekeznek a korcsmában s három követet küldenek a község előljárójához, hogy engedelmet kérjenek a „király-keresésé”-re. Mikor ezt megkapták, a legjobb családok egyikéből kikérnek maguknak egy 14-15 éves fiút „király”-úl.

Húsvéti hímes tojások. Az olmützi múzeumból, Siegl Károlytól.

Melléje két derék legényt adnak hadsegédekűl, továbbá három „követ”-et és ugyanennyi „kikiáltó”-t meg „beszedő”-t. Az egész királyos menet, mely 20 vagy több legényből is áll, lóháton ül. Lovaik gazdagon föl vannak díszítve tarka szalagokkal és kendőkkel. A lovasok fehér kötényeket és piros derékszalagot viselnek. A király leánynak van öltözve, fején virágkoszorú, a vállán keresztben pedig piros szalagok vannak. Fehér lovon nyargal, a két kezét csipőjére téve. Az egész ünnepély alatt egy szót sem szabad szólania, a minek jeléűl egy rózsát tart a fogai közt. A király két segéde, kiknek nem szabad uruk mellől elmozdúlniok, fekete lovakon ül s mint a király, szintén keresztbe kötött szalagokat viselnek a derekukon, a jobb kezükben pedig kivont kardot tartanak. Így fölkészűlve megy a lovas csapat a szomszéd falvakba, hogy ott „a királyt keresse”. Hazúlról a menet vágtatva indúl ki; elűl lovagol a három követ, mögöttük a három kikiáltó s ezek után a három beszedő, aztán a többi lovasok párosával, vagy hármasával, köztük pedig a király segédeivel. A legközelebbi faluba érve megállnak s a követek ügetve benyargalnak a helységbe, hogy annak előljárójától engedelmet kérjenek „a király keresésé”-re. Ezt rendesen meg is kapják s most az egész csapat bevonul a községbe. Mindjárt a falu elején lekanyarodnak a kikiáltók az első jobboldali házhoz, annak ablaka előtt sorban megállnak s rögtönzött versekkel köszöntik a ház hajadon leányait vagy asszonyát. Aztán a legközelebbi ház elé nyargalnak, mialatt helyüket a beszedők foglalják el. Ezek elseje hosszabb verses beszédben ajándékot kér a király számára. Derék, de szegény királyuk van, – úgy mond – a kit útja közben rablók támadtak meg s mindenéből kifosztották; 300 lovát és 300 ökrét rabolták el s még többjét is elvették volna, de szerencséjére nem volt többje. Az első után a második kezd beszélni, míg amaz tovább nyargal. Ez már követelőbben szólítja föl a gazdasszonyt, hogy mentől előbb elégítse ki őket, mert különben lehordják és a lovaik alá szórják a háza födelét; adjon hát nekik egy sonkát, vagy füstölt kolbászt, akkorát, a melylyel háromszor körűlövezheti magát. Erre a második beszedő is odább nyargal, mire a harmadik a ház elé áll egy kosárral s abban gyűjti, a mit a gazdasszony a „tiszteletreméltó, de szegény király”-nak nagy veszteségei kárpótlásaúl ád. Így járnak a kikiáltók és a beszedők a faluban házról-házra. A menet többi része ez alatt a közrefogott királylyal lassan végig halad a falun. Az adománygyűjtők, mikor sorra járták az összes házakat, szintén a menethez csatlakoznak a község végén. A falun kivűl kosaruk tartalmát egy puttonyba öntik, melyet egy asszony visz faluról-falura utánuk.

A pünkösdi király menete (Honìní krále) pünkösd hétfőjén a morvaországi tótságon. Ledeli Móricztól

Most aztán megint vágtatva tartanak a legközelebbi helység felé, a hol ismétlődik az egész eljárás. Estére tér vissza a menet szülőfalujába. A gyűjtött füstölt húsból és kolbászokból a lovasok a „király” házánál vagy a korcsmában lakomát csapnak, a melyhez a „király” atyja egy hordó sört ajándékoz nekik. Ha egy faluban esetleg két ilyen királyos menet találkozott egymással, akkor az egyik a másiknak a királyát el iparkodott fogni. Ha ez sikerűlt, akkor a legyőzött királyt fogságba czipelték s csak meglehetős nagy váltság díjért adták ki. Az efféle természetesen nem eshetett meg erős, olykor bizony véres küzdelem nélkül.

A leányok is tartanak pünkösdkor királynéjukkal ünnepi körmenetet. Ez ünnepet Morvaország különböző vidékein más-másképen tartják. Brünn környékén pünkösd előtti három vasárnap az ideje. Két fehérruhás, szalagokkal és tarka mezei virágokból font koszorúkkal gazdagon fölékesített leányt, – kiknek egyike a királyt (král), másika a királynét (králka) személyesíti, – végig kisér egy csapat ünneplő ruhás lány a falun. A kisérők egyike májusfát visz a kezében. Lundenburg táján pünköld-hétfőn csak egy királynénak öltöztetett leánykát kisér díszernyő alatt még más négy leány s utánuk még egész csapat megy. Blatnizban e díszernyőt hársfa-gallyak pótolják, a melyeket a kisérők (královnièky) a királyné feje fölé tartanak. A Hanna-vidék némely falujában a királynét ünneplő ruhába öltöztetett, szalagokkal és koszorúkkal földíszített bábu helyettesíti.

A královnièky-nak nevezett kíséret a királynővel együtt minden háznál körtánczot lejt, még pedig vagy a királyné a királylyal külön s a többi leány csak énekével kiséri, vagy a hol király nélkűl járnak; ott a királyné a szoba közepére a díszernyő alá áll, a többi leány pedig párosával körűltánczolja, mi alatt a királyné velük ellenkező irányban forog egymaga. A kisérő dalok hol komoly, hol víg tartalmúak s a tánczokkal együtt különböző a rhythmusuk. A táncz után ajándékot kéregetnek, a melyből aztán a legközelebbi vasárnap közös lakomát csapnak.

Az időszaki népünnepek közé sorolhatók a búcsújárások is. Az ország számos búcsúhelye közűl a leglátogatottabbak a Holstein-hegyen, az Olmütz melletti „Heiliger Berg”-en, a Wranauban, Sloupban és a Brünn melletti Kiriteinben lévő Mária-templomok. Ezekhez járúl nevezetesen 1863 óta, – a mikor az ország védszentjeinek, Cyrillnek és Methódnak napját márczius 9-éről július 5-ére tette át az egyház – Velehrad is Ungarisch-Hradisch mellett, a hová nagyszerű és jó ízléssel megújított búcsújáró-templomhoz zarándokolnak a hivők ezrei nemcsak az említett ünnepen, hanem egyébkor is nyári és őszi időben, kivált a morvaországi tótságból.

A pünkösdi királynőnek és kísérőinek (královnièky) régi morva szertartásos táncza. Veith Edétől

Gyermekágy és születés. Mikor az asszony elérkezettnek érzi a vajúdás nehéz óráját, ruháján minden görcsöt megoldanak, a házban minden szekrényt és lakatot kinyitnak, hogy szülését megkönnyítsék. A gyermekágyas hat hétig nem hagyja el a házat, sőt az ajtón se nézzen ki, valamint az eresz alatti csurgón se lépjen keresztűl. Ez esetben legalább az a haszna van a babonának, hogy a gyönge lábbadozó nőt a korai kijárás ártalmas következményeitől megóvja. Ha a gyermekágyas e hat héten belűl a mezőre menne, azt tartják, zivatar támadna, a jég elverné a föld gyümölcseit, s a fű kiszáradna a mezítelen lába nyomában. A korcsmában, a hová belépne, rögtön czivódás és verekedés keletkeznék a jelenlévők közt.

A gyermekágy ideje alatt a nő gonosz szellemek, nevezetesen a „vad asszonyok” (divé ženy) üldözésének van kitéve, kik el akarják tőle a gyermekét rabolni s helyette a maguk torzszülöttét (a váltott gyereket) becsempészni. Ezért reggel 6 óráig s délben 11-től 2-ig, nemkülönben naplemente előtt ágyban kell maradnia, mert ezen napszakokban van rajta a vad nőknek legnagyobb hatalmuk.

A bábaasszony a gyermeket világrajötte után azonnal egy köténybe csavarja s az asztal alá teszi, így szólván: „Földből lettünk s a földbe térünk ismét vissza; valami jó legyen belőled!” Erre gyöngéden meglegyinti, „hogy szófogadó legyen.” Nagy gonddal készíti el ezután az újszülött első fürdőjét, a melynek vizébe egy kevés búzát kever, meg egy pénzdarabot és csipkerózsa- vagy egyéb piros bogyót tesz azért, hogy jómódú, erős és piros-pozsgás legyen. A fiúgyermeknél ezeken kivűl még sót és vasat is tesznek a fürdőbe, a mitől okos és erős lesz; a leánynál meg szalmát, hogy a haja szépen nőjön tőle. A vasárnapi gyermek élte fogytáig szerencsés lesz. Ha a gyermek születésekor épen hó esik, vagy a fák virágzanak, akkor korán fog megőszűlni. Ha ellenben a rózsák nyílnak, egészséges, piros arczú lesz. Némely vidéken régi szép szokás szerint egy gyümölcsfácskát ültetnek az újszülött nevére, melyet aztán nagy gonddal ápolnak, mert azt tartják, hogy e fa életétől függ a gyermek boldogúlása is.

A gyermeket mihelyt csak lehet, keresztelni viszik, mert nem akarnak a házban pogányt tűrni. A komaságot még a legalacsonyabb sorsútól s a legszegényebbtől sem szabad megtagadni, mert ez nagy vétek lenne; a keresztszülő e tiszt elvállalásával egy lépcsőfokot épít magának az ég felé. Csak akkor változtassanak a szülők a hatodiknál komákat, ha egymásután öt gyermekük meghalt. Az „oláh” anyák valamennyi gyermeküket ugyanabban az ingecskében vitetik keresztvízre, hogy jó egyetértésben és szeretetben éljenek egymással. A gyermekágyasnak komaasszonya minden másodnap tyúkhús-levest küld metélttel, továbbá különféle tésztákat egy korsó sörrel vagy egy palaczk borral. A legközelebbi rokonság és szomszédság asszonyai is küldenek neki a gyermekágy ideje alatt egyszer-kétszer ételneműeket.

A kisded rendesen egy egész évig szopik. Mint a születés, vagy az elválasztás idejének is jelentése van a gyermek jövőjére nézve. „A mikor az erdő lombosodik”, akkor kell a gyermeket elválasztani, nem a mikor a fák leveleiket hullatják. Nem tanácsos a gyermeket holdfogytakor, vagy mikor „a zsákok nyitva vannak”, vagyis vetés idején elválasztani, mert ez esetben pazarló lenne belőle.

A gyöngéd anyai szeretet némi babonával vegyest szűntelen azon töpreng, hogy minden oly ártó hatást, mely a gyermek testi-lelki fejlődését veszélyeztethetné, távol tartson tőle. Baloldalra soha sem vet az anya neki ágyat, nehogy baloggá legyen. A pelenkákat nem szabad szélben szárítani; különben a szelektől felfúvódnék a csecsemő. A gyermek első ruhácskáját csak szemmértékkel mérik meg, hogy szabadon nőjjön és ép termetű legyen. Mikor az anya gyermekével először kel át vizen, egy darab kenyeret vet a habokba, hogy a kicsikének jó álma legyen s úgy nőjjön, „mintha a vízből teremne.” Az egész első éven, sőt néhol a két első éven át a gyermek haját nem nyírják, mert ezzel az eszét rövidítenék. A gyermek kihulló tejfogait az anya kenyérbe dugva lenyeli, hogy szülöttét fogfájástól megóvja. Mikor a kisdedet a keresztelőről haza viszik, az anya hirtelen leoldja róla a pólyát, hogy hamar megoldódjék a nyelve. A kutyát elkergetik a bölcsőtől, hogy a kicsike sorvadást ne kapjon tőle.

Ha a gyermek első évében hal meg, azt mondják, hogy az Istennek egy angyalkára volt szüksége. A kisded fönn az égben egészen földi módra játszik egykorú társaival és virágokat szedeget. E czélra az „oláh” anya nem mulasztja el, hogy meghalt kis gyermeke elé kötőt ne kössön, s rövid ruhát ad rá, hogy szabadon futkározhasson a mennyei réten. Ha az asszony gyermekágyban hal meg, koporsójába varrótűt, egy gombolyag czérnát, gyűszűt és ollót tesznek, hogy a másvilágon kis árvácskájának ingecskét varrhasson. Estére elkészítik a házban a fürdőteknőt és a pólyákat, mert az anya hat héten át minden éjjel ellátogat a másvilágról elárvúlt kis gyermekéhez, hogy megfüröszsze és bepólyázza.

A lakodalom a leánykéréssel (námluvy) kezdődik. Az első kihirdetés előtti csütörtökön, a mikorra különben a legény s leány már jóeleve tisztában vannak azzal, hogy egymáséi akarnak-e lenni, a vőlegény atyja, két násznagy és a kérő (starý svat) kiséretében elmegy a menyasszony házához. A kérő lép be először a szobába s engedelmet kér, hogy a többiek is bemehessenek és előadhassák kivánságukat. Mikor ezt megkapták s már valamennyien együtt vannak, a kérő „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” üdvözléssel kezdi meg hosszú beszédét, melyben elmondja, hogy a házasság szentségét maga az Úristen rendelte a paradicsomban, s mivelhogy a szentírás tanúsága szerint nem jó az embernek egyedűl lennie, eme tisztességes ifjú az Istent áhítatosan kérte, engedjen neki olyan feleséget találni, a minőt a fiatal Tóbiásnak kiválasztott. Ilyent talált is ebben a házban, stb. További beszédek és válaszok után végre oda igérik a leányt a legénynek, megszerkesztik s aláírják a házassági szerződést, a melyben mindkét részről megállapítják a hozományt. Erre a menyasszony egy tányéron rozmaring-bokrétát és hímzett keszkenől ád a vőlegénynek, mint az őket szorosan egybefűző „örökkön zöld” szerelem jelképeit. A vőlegény pedig egy ezüsttallérral ajándékozza meg mátkáját.

Most a vőlegény dolga a világi és egyházi hatóságnál mindent rendbe hozni arra nézve, hogy a legközelebbi vasárnap már megtörténhessék az első kihirdetés. A harmadik kihirdetés utáni vasárnapon a vőlegény vőfélyei megjelennek a kérőnél, a honnan tarka szalagokkal díszített kalappal és botokkal mennek a nyoszolyóleányok kikérésére. Ezek aztán a menyasszonyhoz mennek, hogy ott a vendégeknek kiosztandó rozmaring-bokrétákat megkössék.

A lakodalomra hívogatók minden „ablakot”, vagyis minden házat sorra járnak s a meghívást háromszor ismétlik, mert a tisztesség azt kivánja, hogy a meghívottak „nagyon szépen” kéressék magukat. Először, az első kihirdetés vasárnapján a vőlegény és a menyasszony hívogat. A lakodalom előtti hétfőn a vőlegény a kérővel ismétli s utánok nyomban a menyasszony és az első nyoszolyóleány újítja meg a meghívást. A ki el szándékszik menni, az a hívogatókat kenyérrel kinálja meg, a melyből a kérő leszeg egy darabot s azt elteszi. A kenyérdarabkákat aztán összeolvassák, hogy tudják, körűlbelűl hány vendégre számítsanak. A ki a lakodalom napján nem érkezik idejében, azért egy vőfélyt küldenek.

Régi hanák lakodalom. (Egy olajfestmény másolata.) Charlemont Húgótól

Hétfőn este a zenészek a vőlegényt is, a menyasszonyt is ablak alatti zenével tisztelik meg. Kedden reggel a vőlegénynél gyülekeznek a kérő, a vőfélyek, meg a vőlegény atyafiságából és barátai közűl való vendégek; a menyasszonynál pedig a nászasszony (stará svatka), a nyoszolyóleányok, a menyasszony szószólója (øeèník) és a többi vendégek. Mind a két helyen szerény reggelivel szolgálnak nekik. Ennek utána a vőlegény vendégei a már várakozó menyasszony háza felé tartanak. Ha a menyasszony más helységben lakik, akkor kocsikon szállítja át a vőlegény a vendégeit. Egy lakodalmi dal szerint a hanák menyasszony szíve vágya, hogy vőlegényt 30 kocsival menjen érte s a kocsik kerekei mézeskalácshól, kasai czukorból legyenek, a lovakat arany födje, az ostor aranyból legyen s a vőlegénye bíborban pompázzon.

Ha e nagyon föllengző vágy nem épen teljesűl is, régente bizony a hanák lakodalom igen festői volt. A kocsik ugyan csak közönséges lajtorjás szekerek voltak hajdan, de a fölszerelésükre, nevezetesen a lovakra nagy gondot fordítottak. A menyasszony kocsijába hat, lehetőleg egyszínű és nagyságú ló volt fogva, míg a többibe négy, vagy kettő. Valamennyi ló szépen föl volt díszítve, a farkukba és a sörényükbe piros szalagokat fontak, a fejükön meg hatalmas tollbokréták bólogattak. A vőlegény s a vőfélyek szintén így díszített lovakon nyargaltak, a melyek szügye elé még az ú. n. „lipcsei kendő” volt kötve, a mit a vőlegény a menyasszonytól, a vőfélyek pedig a nyoszolyóleányoktól kaptak ajándékba. Festői nemzeti öltözetükön kívűl a lovasak még nyereg gyanánt fehér vagy vörös kötényt is viseltek.

A menyasszony házához érkezve, ennek kapuját zárva találják. Csak hosszabb szóváltás és párdalok eléneklése után nyitják ki, a mire a vőlegény násznépével együtt a szobába lép az ott már egybegyűlt vendégek közé. A kérő ünnepies és hosszas beszédben mondja el újra megjelenésük czélját, a világ teremtéséből indúlván ki és számos pontosan idézett szentírási példával igazolván, milyen nagy becsű a jó háziasszony a rendes háztartásban. Ilyent ígértek neki, úgy mond, e ház leányában, a kit ezennel kikér, hogy a megállapított házasságot immár a pap áldása is megpecsételje. További hosszú beszédek és válaszok után, a melyek során szóba kerül Izsák és Jákob leánykérése is, a menyasszony szószólója ennek szobácskájába megy, a hol a menyasszony ez alatt nyoszolyóival és a többi nőkkel várakozik. Innen a szószóló először egy bebugyolált vén asszonyt vezet ki; miután ezt, mint „csipásszemű Leát” a kérő visszautasította, „szép Ráchel” gyanánt magát a menyasszonyt vezeti a vőlegény elé s újabb ünnepies beszédben és atyai intelmek kiséretében jegyzi el vele, a mire a nők dalt énekelnek a szülők dicséretére, kik keresztényi jó nevelésben részesítették leányukat, hogy érdemessé lett a zöldelő rozmaring-koszorúra. Aztán a menyasszony szószólója leülteti ennek szüleit a kályha padkájára, eléjük vezeti a mátkapárt s inti őket, hogy új életükben szeretettel és jó egyetértésben maradva, mindkét részről való szüleiket tiszteljék. Erre a menyasszony letérdel a szülei előtt, szószólója megköszöni nekik a leányuknak adott jó nevelést, bocsánatot kér tőlük mindazért, a mivel gyermekük valaha netán megbántotta őket s végűl atyai és anyai áldásukért esedezik. A szülők megáldják könyekre fakadt leányukat, a ki kezüket csókolja. Ezután a vőlegény is eléjük térdel s nevében a kérő mond köszönetet keresztény szellemben nevelt leányukért. Őt is megáldják s fiuknak fogadják. Végre még az összes jelenlévőket kéri a menyasszony, hogy bocsássák meg neki, ha mit vétett valamelyikük ellen.

Erre megindúl az egész nászmenet a templom felé. Elől párosával a vőfélyek, a zeneszó ütemeire újjongva és ugrándozva; utánuk a kérő a vőlegénynyel, aztán a nyoszolyóleányok szintén párosával, majd a nászasszony a menyasszonynyal mögöttük az indúlókat és népdalokat játszó zenészek, végűl a lakodalmi vendégek. Ha más helységben van a plébánia-templom, akkor, kivált a Hanna-vidéken, kocsikon mennek.

Esketés előtt a kérő a vőlegénynek, a nászasszony pedig a menyasszonynak rozmaring-koszorút tesz a fejére. A szertartás végeztével leveszik e koszorúkat fejükről s a menyasszonynak adják mind a kettőt. De evvel sietniök kell, mert a vőfélyek és a nyoszolyóleányok ott leselkednek, hogy elkapkodják, s ha ez sikerűl, akkor pénzért kell tőlük az elkaparított koszorúkat kiváltaniok. A menyasszony a vőlegénye koszorúját holta napjáig a ládájában őrzi; elvesztését rosz jelnek tekintenék.

A templomból a menet a vőlegény házához tart. A falu alkalmas helyén „elzárják előttük a kaput.” Az egész út széltében tarka szalagokkal és kendőkkel sűrűn teleaggatott kötelet vonnak keresztűl, a mely „kapu” előtt két kardos legény áll őrt, egy harmadik pedig beszéddel és teli palaczkkal üdvözli az új párt meg a vendégeket, a mire ezeknek az elzárt kaput „ezüst kulcscsal” (egy kis apró ezüst pénzzel) kell kinyitniok.

A mint a menyasszony a vőlegény háza küszöbét átlépte, a kiséretében lévő nők egyike söprűt ád a kezébe, melylyel a ház pitvarát egész a tűzhelyig ki kell söpörnie. Itt áll anyósa, kit a menyasszony megkér, hogy fogadja őt jóindúlattal. Az anyósa aztán megigéri, hogy leányának fogja tekinteni és megöleli. Ungarisch-Brod környékén az anyós a menye és fia kezére egy kis mézet ken, melyet ezek egymás kezéről lenyalnak, hogy mindig szeressék egymást. A vőlegény házában elköltött rövid ebéd után a násznép a korcsmába megy, a hol a fiatalság az esti lakomáig tánczol.

5–6 óra tájban az egész társaság zeneszóval a menyasszony házába vonúl a lakomára. A menyasszony a nászasszonynyal és a nyoszolyóleányokkal a szoba jobboldali sarkában álló legelső asztalnál, a szentképek alatt, foglal helyet, míg a vendégek a többi, hoszszában és keresztben fölállított asztalhoz ülnek; a zenészek helye hátúl, az ajtónál van. A vőlegény nem ül a lakoma alatt, hanem a fölszolgáló vőfélyekkel együtt asztaltól asztalhoz jár, ügyelve, hogy minden rendben van-e. A menyasszony tányérja föl van fordítva, s ő semmiből sem eszik. Nyugati Morvaországban e fölfordított tányér mellé még egy fakést is tesznek. Példáját követik rendesen a nyoszolyóleányok is, kiknek az a tisztük, hogy lakoma közben a vendégeket énekükkel mulattassák. A lakoma éteksora egész a legújabb időkig mindenütt igen egyszerű volt. Pusztán a házi majorság és a mezőgazdaság terményeiből kerűlt ki az egész, sokat meg a vendégek adtak hozzá. A dús Hanna-vidéken pl. a következő étkekből állt a lakoma: 1. Metéltes leves, 2. Marhahús tormamártással, 3. Borjú-fodor leves, 4. Fekete mártás, 5. Pecsenye káposztával, 6. Kalács. A pecsenyét a vendégek nem ették meg ott helyben, hanem egy nagy kalácscsal együtt haza vitték magukkal. Mindjárt a lakoma kezdetén, még az első étel fölhordása előtt a kérő násznagy a vőfélyekkel, a nyoszolyóleányokkal és a zenekarral a menyasszony keresztanyjához megy, hogy tőle a lakodalmi kalácsot (koláè), a keresztanyák rendes ajándékát elvigye. Ennek a kalácsnak malomkő alakja van és nagyságra nézve is van akkora, mert félvéka legfinomabb búzalisztből van sütve. A tetejébe 2–3 sor, aranypapírral bevont, öles pálczika van beszúrva, melyeken fölűl zászlócskák lengnek, alább pedig sütemény, alma és aranyos dió függ rajtuk. Az így földíszített kalács már készen áll az asztalon, s mögötte ülnek a keresztszülők, várva az elvivőket. A zenekísérettel belépő követség élén a kérő násznagy a menyasszony nevében megköszöni a nászájándékot, s azt a vőfélyek egy abroszba csavarják és ismét zeneszó mellett, nagy újjongással elviszik a lakodalmas házba. Oda érve, leteszik az ajtóhoz legközelebb álló asztalra, s erre a kérő hosszú, tréfás beszédet mond, melyben mindenféle lehetséges és képtelen kalandokról regél, a miken átestek, míg a kalácsot rendeltetése helyére juttatniok sikerűlt. Ez alatt a kalácsot az egyik asztaltól a másikhoz viszik, végűl pedig a menyasszony elé teszik. Most a kalács tetején lévő mélyedésbe a vendégek mindegyike beleteszi a maga adományát, a mit a menyasszonyhoz intézett rövid beszéddel kisér.

Ungarisch-Hradisch melletti Maøatitzból (tótság) való menyasszony és nyoszolyóleány. Kempf Gottliebtól

A lakoma után a kalácsot annyi darabra szelik, a hány vendég van jelen, s mindenki haza visz belőle egy-egy darabot. (Ez az ú. n. výslužka.) A kezdő szeletet a menyasszony kapja. Mindjárt a lakodalmi kalács bevitele után a nászfát viszi be a kérő násznagy. Ez egy fenyűfácska, melyet előtte való nap az első vőfély szerez az erdőből; a nyoszolyóleányok pedig szalagokkal, süteménynyel és gyümölcscsel díszítik föl. Ezt is szertartásos beszédek kiséretében viszik asztalról asztalra s végűl a lakodalmi kalács mellé állítják a menyasszony elé.

Az egyes fogások közötti hosszú szüneteket dalolással és pohárköszöntőkkel töltik be. Minden étek föladását a kérő tréfás beszéde előzi meg és az első nyoszolyóleánynak rá illő dala kiséri. Lassacskán a vendégek mind jobb kedvre derűlnek s a dalolás általánossá lesz; az asszonyok dalai a házaséletet, a nyoszolyóleányokéi ellenben a hajadonélet szabadságát dicsérik, melytől a menyasszony most elbúcsúzik. Közben-közben tréfás és csipkedő dalok is hallatszanak, a melyek kivált a papucshősöket gúnyolják, stb. Végűl még adományokat gyűjtenek a zenészek számára, a menyasszonynak pólyácskákra, meg a szakácsnénak.

A lakoma végén régebben általánosan szokásos „kakas-lefejezés”-t ma már csak itt-ott gyakorolják. Az erre kiszemelt kakast az asztalra állítják s a hóhérnak öltözködött kérő násznagy fölolvassa neki a halálos itéletét számos bünei büntetéseképen, a melyek tréfás és czikornyás beszédbe vannak foglalva. Minekutánna a kakas végrendeletét is fölolvasta, lefejezik az áldozatot, a szakácsné pedig nyomban elkészíti és a vendégek mindjárt el is költik. A lakoma után következik a menyasszony főkötője föltevésének és eladásának régi szertartása (èepení a prodávání). Azon asztal fölött, a melynél a menyasszony és a nyoszolyóleányok a lakoma alatt ültek, leszedik a falról a szentképeket, a menyasszony föláll a szögletben a padra, tőle jobbra és balra állnak az „elárúsítónők” (asszonyok). Miután a menyasszony megható dalban elbúcsúzott szabadságától és ifjúkori játszótársaitól, az asszonyok hozzálátnak, hogy hajadon voltát jelző fejdíszét darabonként leszedjék róla. Minden egyes darab levételénél egy-egy mély érzelmű régi dalt énekelnek. Aztán behívják a pitvarból a vőlegényt, a ki kalapjában új fejkendőt visz a mátkája számára s azt annak a kalapjával együtt a fejére teszi. A nyoszolyóasszony a kalapot leveszi a menyasszony fejéről, levágja róla a bokrétát, bele teszi a menyasszony fejéről levett ékességgel egyűtt a kalapba s az egészet átadja a vőlegénynek annak jeléül, hogy „minden gondot közösen viseljenek.” Némely vidéken az is szokás, hogy a vőlegény megoldja a mátkája hajfonatát. Erre az asszonyok kontyba csavarják a menyasszony haját, mely eddig a leányok módjára le volt eresztve, fölteszik a fejkötőjét, arra pedig felkötik a vőlegény adta fejkendőjét.

Lundenburg melletti Landshutból (tótság, podlužákok kerülete) való legények, vőlegény és menyasszony. Kempf Gottliebtól

Az így kontytyal ellátott menyasszonyt aztán árúba bocsátják. A körötte álló asszonyok egyike kikiáltja az árat s fölszólítja a jelen lévő férfiakat, hogy igérjenek rá, mi közben nem győzi eléggé magasztalni a menyasszony sok mindenféle jó tulajdonságait. Egyes vásárolni szándékozók közelebb lépnek, megalkusznak az árban s azt le is fizetik; azonban a körűlálló asszonyok valamelyikét kapják kendővel beburkolva; hanem ezt sánta vén banyának szidva visszautasítják. Végre sok váltakozó beszéd, cseredal és tréfaszó után megjelenik a vőlegény, a ki legtöbbet igér s ez árért a menyasszonyt meg is kapja.

Szerdán délelőtt a vendégek megint egybegyűlnek a menyasszonynál, ki rövid lakoma után megindító búcsút vesz szüléitől, testvéreitől és mindattól, a mi otthon kedves volt szívének. A menyasszony e közben bőségesen ontja könnyeit s nevében a nyoszolyóleányok éneklik a búcsúdalokat. Ezalatt a menyasszony kelengyéjét fölrakják egy szekérre, a vendégek a számukra készen álló kocsikra ülnek, lassan körűljárják az egész falut s csak aztán mennek a vőlegény házához. Az első kocsin állva mennek a zenészek és a vőfélyek, a másodikon a férfiak, a harmadikon az asszonyok a kelengyével és egy nagy kalácscsal, melyet a menyasszony az anyósának visz ajándékba; az utolsó kocsin a menyasszony és a nyoszolyóleányok meg a nászfa van. Az egész menet alatt alkalmi dalokat énekelnek. Dalokkal jelentik be magukat a vendégek a vőlegény szüleinél is, bebocsáttatást kérve s a menyasszonyt apósa és anyósa szerető gondozásába ajánlva.

A mint a menyasszony a pitvarba lép, anyósa egy egész kenyeret visz elé s egy fakést ad a kezébe, hogy próbára tegye a bőkezűségét. A menyasszony elhajítja a fakést s előveszi a saját zsebkését, leszel vele a kenyérből egy darabot s egy pénzdarabot nyomva belé, a legszegényebb koldúsasszonynak adja, aztán pedig a jelen lévő többi koldúsnak oszt a kenyérből. Ezután a menyasszony átadja napának a neki szánt nagy kalácsot s engedelmes leányúl anyai jóvoltába ajánlja magát. Erre az asszonyok a férfiaknak árúlgatják a menyasszony ágyait. Természetes azonban, hogy a vőlegény igér értök legtöbbet s ő váltja azokat magához. Ezzel a tulajdonképeni lakodalmi ünnepeknek végük. Nagyobb lakodalmakon azonban még csütörtökön is egybegyűlnek a vendégek a menyasszony házánál, hogy a „maradékot elköltsék”, vasárnap pedig még a korcsmában rendeznek befejezésűl tánczmulatságot.

Halál és temetés. Hogy a haldokló vivódását megkönnyítsék, kiemelik az ágyból és szalmára fektetik; azt tartják, hogy legkönnyebben zabszalmán hal meg. Ha a haldokló valakivel haragban volt, azt oda híják, hogy békűljön ki vele, mert e nélkűl nem tudna az élettől megválni.

Gaya melletti Vacenovitzból (tótság, podhorákok kerülete) való család és menyasszony. Köpf Józseftől

A halál beállta után a holttestet megmossák s rendesen a legkedvesebb ruháiba öltöztetik. Hogy zavartalanúl nyugodjék sírjában, „semminek sem szabad őt nyomnia vagy szorítania.” Ezért nem szabad a ruhája gombjait begombolni, zsinórjait megkötni.

Az oláhságban és Ungarisch-Brod környékén pénzt adnak a megholt kezébe, „hogy a gazdasága ne menjen utána.” Ha a gazda hal meg, a pénzdarabot ketté vágják s az egyik felét a halottnak, a másikát özvegyének adják. Hajadon vagy nőtlen gyermekének „örökségeűl” ád az apja egy pénzdarabot végső útjára. Gyermekhalottnak a rokonok és ismerősök gyermekei kis szent képecskéket visznek s azokkal egészen elborítják koporsójában. A halott mellett két éjszakán át virasztanak, zsoltárokat énekelve és lelke üdvösségeért imádkozva.

A gazda halálát a béres a lovaknak, a cselédleány pedig a teheneknek e szókkal adja tudtukra: „Lovacskák (vagy tehenek), a gazdátok meghalt; már többé nem fog rátok gondot viselni”. Soha sem mulasztják el e bejelentést különösen a méheknél. Rendesen a gazdaság örököse megy ki a méhesbe, háromszor megkopogtat minden kaptárt s így szól: „Kedves méhek, tudtotokra adom, hogy a gazdátok meghalt s én rám bízott benneteket”. Ősi pogány fölfogás szerint az ember lelke galamb képében száll ki testéből; épen azért a haláltusa beálltával ajtót, ablakot kitárnak, hogy szabad útat nyissanak az elszálló léleknek. Az oláhok azt hiszik, hogy a halott lelke addig, míg a koporsót a küszöbön át nem viszik, a testében marad, s hogy a halott addig mindent meghall és lát, a mit körötte tesznek és beszélnek. A míg a halott a házban van, addig nem főznek, nem sepernek, sem egyéb házi vagy mezei munkát nem végeznek, hogy a halott nyugalmát ne zavarják. A temetés napján, mikor a halottat a házból kiviszik, minden asztalt, széket és lóczaát fölfordítanak. A koporsó kivitelénél azt minden átlépett küszöbhöz háromszor hozzákocczantják, így szólván: „A gazdátok megválik tőletek”. Az oláhságban a kántor a halott nevében elbúcsúzik a házban, udvarban és kertben lévő összes holmiktól. A legényt koszorúleányok, a hajadont vőfélyek viszik sírjába. E koporsóvivők a tótságban lakodalmi díszbe öltöznek. Plebániával nem bíró helységekből a halottat kocsin viszik a legközelebbi plebánia-templomba. A menet megáll a falu végén lévő keresztnél s a kántor a megholt nevében bocsánatot kér mindenkitől. A temetés után tor következik.

A gyász színe régebben a fehér volt. Még ma is fehér leplekbe burkolva jelennek meg a Neutitschein környékebeli szláv helységekben a halott nőrokonai, míg a többi nők fekete kendőket kötnek a fejökre.

A magyar határ mentén lakó tótoknál mind máig fönmaradt a régebben egyebütt is szokásban volt „halottsiratás” (naøkání). Ezt csak nők és gyermekek gyakorolják, még pedig a halott ágyánál, mihelyt kiadta lelkét; aztán a temetés napján, mikor a koporsót a házból kiviszik; harmadszor pedig a sírnál. Mindenszentek és halottak napján meglátogatják a nők és gyermekek kedveseik sírját, hogy ott siránkozzanak, s ugyanezt teszik minden olyan temetés után, a melyen ők is megjelennek. Ez a siratás annyira hozzájuk tartozik a hagyományos helyi szokásokhoz, hogy az anya pl. maga tanítja meg a gyermekeit, hogy majd egykor hogyan sirassák el őt. A sirató dalok azonban a hagyományos mondókákon és néhány szokásos szólásformán kivűl többnyire mély érzésből fakadó rögtönzések s dallamuk minden egyhangúsága mellett is megható. Ha valamely özvegy nem bízik magában, hogy „szépen” el tudja az urát siratni, akkor valamelyik kitűnő siratónak tartott nőrokonát kéri meg, hogy az sirassa el helyette.

Ez alkalmi rögtönzéseken kivűl néhány igazán megindító s alakjukban is tökéletes siratódal is e szokásnak köszönheti eredetét. Az elhagyott, gyámol nélküli árva, a katonasorba kerűlt ifjú, az árván maradt menyasszony mind szüleik sírjánál panaszolják el sorsukat, vagy megmondják nekik, miféle nagy lépés előtt állnak s a menyasszony kivált azt fájlalja, hogy kedves szüléi nem lehetnek ott a menyegzőjén. Valósággal mintaszerű ilyen sirató dalaik vannak a morvaországi tótoknak, mint a következő példa is mutatja.

Tmavá noc, tmavá noc, ked není mìsíèka, smutná je to svadba, ked není tatíèka.

Tmavá noc,tmavá noc, ked' není vìzdièky, smutná je to svad'ba, ked' není mamièky.

Tmavá noc, tmavá noc, co's mnì urobila, ked' s mnì mú mamièku do jamy vložila.

Èerná zem, èerná zem, pust mnì mamièku ven, nech sa já jim svoju krivdu vyžalujem.

Ked' sa já jim poènu krivdu žalovati, tepnú ty, èerná zem, mosíš zaplakati.

Sötét az éjszaka Hold világa nélkül, Szomorú esküvőm Én atyuskám nélkül.

Sötét az éjszaka Csillag fénye nélkűl, Szomorú esküvőm Én anyuskám nélkűl.

Fekete éjszaka Sötétje borúlt rám, Mióta itt hagyott Édes jó anyuskám.

Add vissza anyámat Fekete sírhalom, Hadd mondjam el neki Keserves bánatom.

Ha neki elmondom, Mi nyomja szívemet, Sötét föld, még te is Megsajnálsz engemet.

A népdal. Morvaország 20-30 évvel ez előtt még a monarchia legdalosabb országai közé tartozott, s a morva népdalok szöveg és dallam tekintetében bízvást legszebb költői termékei közé sorolhatók a népléleknek.

A máig nyomtatásban megjelent morva népdal-gyűjtemények, a melyek közűl kivált Sušil Ferencz (1853–59) és Bartos F. (1886–89) művei említendők, 3.000-nél több dalt tartalmaznak. A morva nép különféle törzsekre tagoltsága dalaiban is világosan kitetszik s ez azoknak főleg dallamait fölötte változatossá teszi.

A lyrai-epikus dalok közt első, helyen a morva népballadák állnak, a melyek sorában valósággal mintaszerűek is akadnak. Tárgyukat részben még ősi mythikus emlékekből merítik. Így egy régi balladában három vándorzenész egy jávorfához érkezik, a melynek fájából hegedűt akarnak faragni. De a fa az első fejszecsapásra holthalovány színűvé válik, a másodikra fölsóhajt, a harmadikra pedig megszólal s elmondja, hogy ő egykor leány volt, kit a saját édesanyja átka varázsolt jávorfává. Egy másikban a megholt férj más halotti ruhát kér özvegyétől, mert a mostaniban, a melyet vasárnap varrtak, nem tud elporladni. Mikor az özvegy férje sírjánál megjelen, az föltárúl s az asszony beléesik, átöleli urát s ott marad vele, gyermekeit az ég oltalmába ajánlván. A messze távolban szeretetlen férj mellett bánkódó leány „szürke madár” képében haza repűl, a kertben a fehér liliomra száll s elpanaszolja anyjának fájdalmát.

Az ily mythikus tárgyak azonban nem igen gyakoriak. Sokkal nagyobb számúak a mindennapi élet gyászos eseteiről szóló balladák, minők: a rokongyilkosság, a féltékenységből való gyilkosság, a nem viszonzott szerelemből vagy a kedves halála után való bánkódásból elkövetett öngyilkosság. stb. A már régóta csak mondai hírben élő rablóvilág fény- és árnyoldalai is több csinos balladának adtak létet. Ezekben a rablók nem gonosztevők, hanem „bátor legények” gyanánt szerepelnek, kik a dúsgazdagot csak azért fosztják meg fölösleges kincsétől, hogy belőle a szegényt részeltessék.

Sušil Ferencz. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Ilyen Morvaország szerte híresekké lett haramiák Ondráš, Juráš és Janošík, kiknek bátor tetteit számos dal, rege és adoma hirdeti. Végűl a török és franczia hadjáratok némely nevezetes eseményének emléke is él még a morva balladákban.

Mindezen, olykor nagyon is merev tárgyakat nagy műérzékkel dolgozta föl a nép költői lelke valódi balladákká, melyek legtöbbjének tragikus az alaphangúlata; jóllehet meglehetős számmal vannak az oly csinos dalok is, melyeknek a végén jóra fordúl a dolog. Így abban a dalban, mely az öreg atyja helyett egy csapat törökkel megvívó vitéz parasztleányról szól, ki a pogányok közűl sokat lekaszabol, a többit pedig megfutamítja. A „király úr” e bátor huszárját a saját leánya kezével akarja megjutalmazni; de mikor kitűnik, hogy a derék vitéz nem más, mint Anika, a szegény paraszt leánya, egyetlen fiának választja feleségűl.

A tulajdonképeni dalok jó harmadrésze szerelmi dal, melyek igaz költői színekkel festik a kedves képét, megéneklik a hű szívet s keserűen panaszkodnak a hűtlen ellen. A katona otthon hagyott szeretője utáni ellenállhatatlan sovárgásból megszökik ezredétől, jóllehet előre látja tette szomorú következményeit. Ily legyőzhetetlen szerelem a forrása a lobogó lánggal kitörő féltékenységnek is, mely pusztító hevével nemcsak a vetélytársat, hanem a leányt is meglakoltatja, habár az olykor nem vétkes is. A fékezhetetlen szerelem ily gyászos következményeiről szóló dalok kivált az epésebb természetű tótok népköltésében gyakoribbak. Annál újjongóbb öröm hangján tör ki a szerelmi boldogság érzése azon dalokban, melyek a szerető szívek közeli egyesülését s a nászünnepet éneklik meg.

Sajátszerűek a katonadalok. Valódi katonás szellem az efféle régibb dalokban nem igen nyilvánúl, habár a morva ezredek mindenha szép jeleit adták rettenthetetlen bátorságuknak és hősiességüknek. A morva katonadalok mégis a legszomorúbbak valamennyi között, a mi nem is csoda, ha a régi katonafogdosás szomorú eljárására gondolunk, mely a szegény fiatal embert családja öléből, kedves szülőfalujából erőszakkal szakította ki, hogy legszebb éveit idegenben töltesse vele. Hiába keresett a szegény fiú segítséget és oltalmat szüleinél; az ő könyörgésük és könyeik sem találtak meghallgattatásra. Így aztán mi marad számára egyéb, mint megható dallal elbúcsúzni szüleitől, kedvesétől, batátaitól és szeretett szülőföldjétől. Lassanként azonban beletörődik új helyzetébe, s akkor már a „szabad és víg katonaélet” dicséretét zengi dala, a melyből azonban itt-ott még mindig keserű humor csendűl ki.

Énekelt a nép hajdan minden munkája mellett, a miért is minden házi és mezei foglalatosságnak megvannak a reá vonatkozó saját dalai. Legszámosabbak és legeredetibbek e nemből a pásztordalok. A keleti Morvaország hegyvidékein, magános és félreeső legelőkön kis tehéncsordájukat legeltető pásztorleányok szüntelen dalos párbeszédben közlekednek egymással s hangos, hosszan elnyújtott „heló!” kiáltással szólongatják egymást dalversenyre, melynek váltakozó szakaiban elmondják egyszerű életük minden mozzanatát: mint legelésznek a teheneik, hogyan megy az ő dolguk, hol kivánnak a legeltetés után találkozni, hogy együtt mehessenek haza, stb. E váltakozó dalok némelyike meglehetős terjedelmü s a dalrészletek recitativókkal vannak bennük meg-megszakítva. Tartalmuk ilyenkor változatosabb és gyakran a már serdűltebb pásztorleány szíve titkaiból ered.

A népdalnak legerősebb támasza a nép eredeti tánczzenéje. Az egész zenekar hajdan csak egy hegedűsből és dudásból állott; emennek a helyébe később a czimbalmos és nagybőgős lépett. E zenészek csupa naturalisták, a kik még csak nem is sejtenek a hangjegyekhez vagy akármiféle zeneelmélethez. Valamennyi régibb táncz csupán a népdal rhythmikai megtestesűlése. Némely táncznak csak egy typikus dallama van; ellenben a tótok és oláhok nemzeti tánczára („houlaná, vagy vrtìná”) majdnem minden népdalukat el lehet énekelni.

A táncz kezdetén egy legény, a ki épen húzatni akarja magának, oda lép a muzsikusok elé, pénzt dob a dudába vagy a czimbalomra s rázendíti a nótáját. Ha a zenészek tudják a dallamot, akkor a prímás mindjárt ráhúzza s a többiek nyomban helyesen kisérik és a táncz megkezdődik, mely alatt a dallamot változatokkal mindaddig ismétlik, míg másik tánczos nem lép elé s más dalt nem parancsol. Egy-egy ily táncz jó negyedóráig tart s változatossá épen a szűntelen új meg új dalok teszik, melyek közűl a legszebbek és legkedveltebbek minden tánczmulatság alkalmával ismétlődnek s így emlékezetben maradnak. A hosszabb szüneteket szintén dalolással töltik be.

A morva népnek valamennyi dalában, legyen az bárminő tartalmú, szépen nyilvánúl a természet iránti érzék. A természet életéből merítvék a dalok festői szép képei és színterük. „Füvet kaszált a leány az erdőszélen”, „Zöld berekben kedvesével agyonverték a legényt”, „Szabad mezőn áll egy körtefa”, „Zöld réten vágtat a herczeg” s számtalan hasonló dalkezdet bizonyítja, hogy a morva népdal, ha öntudatlanúl is, híven követi e műfajnak azon sarkalatos aesthetikai törvényét, mely az egyszerű, természetes szemléletből való kiindúlást követeli, és hogy azt jól tudja alkalmazni.

Az állatokkal egészen úgy áll szóba az ember, mintha hozzá hasonló lények volnának. Lovát hűséges, kedves barátjának tekinti. A szolgálatából kilépő kocsis szíves búcsút vesz szeretett lovacskáitól: „Kedves lovacskáim, úgy-e, gondoltok majd rám, gondoltok rám s én is ti rátok”. Egy dalban az úsztatásnál vízbe fúladt kocsist fekete lovai fájdalmas nyerítéssel keresik s a szomorú hírt megviszik kedvesének. Egy másikban a hűséges fekete lovon könnyű meglátni, hogy édes arájához viszi a gazdáját, s a ki még sem találná ki, annak maga a lovas mondja büszkén: „Nézzétek csak, emberek, nézzétek, mily büszkén tartja a lovam a fejét, mily büszkén hajtja jobbra a fejét, mert szép az én babám, mint az irott kép!”

Még jobban ragaszkodik egymáshoz lovas és ló a hadi szolgálatban. A szülőföldjétől távol, idegen nép közt élő katona egyetlen őszinte és hű barátját látja a lovában. Fáj is neki a szíve, hogy paripáját a hosszú menetekkel úgy meg kell zaklatnia. E sajnálatának úgy ád kifejezést, hogy magát a lovát szólaltatja meg panaszló hangon: „Barna lovacskáin, mért vagy oly szomorú, mondd, mért vagy oly kedvetlen? Tán nehéz a szerszám vagy az aczél kardom?” „Nem a szerszám, nem is a kardod nehéz nekem, de fáj a sarkantyúd, mely az oldalamat szúrja. Mind a két oldalam csupa seb, össze-vissza van szurkálva a sarkantyúdtól”. A katona tábori életének fáradalmairól szóló dal nem feledkezik meg hű bajtársáról, a lóról sem: „Tágas mezőben sehol egy csöpp víz, a mivel a katona lovacskáját megitathatná!” Ha pedig a vitéz a csatában elesik, mellette áll hű fekete lova s a lábával kapargálva gyászolja.

Az állatvilágból még kivált az éneklő madarak szerepelnek állandóan a morva népdalban. Fogadott vagy akár fogadatlan követként is rendesen a madár viszi meg az egymástól elvált szeretők üzenetét. A madaraknak panaszolja el az ember bánatát s az ő részvétüket kéri. Mikor a lakodalmas menet a templomba indúl, arra kéri kisérőit a menyasszony, hogy ne a falun, hanem a zöld ligeten át menjenek, hogy a fülemile dala is ünnepelje menyegzőjét; a sírjában nyugvó halott pedig azt panaszolja legkeservesebben, hogy nem hallhatja többé a kedves madárdalt és a kakuk szavát.

Egy igen csinos dalocska a karvalyt szólaltatja meg, a mely elpanaszolja testvérének, az ölyvnek, hogy az emberek agyonverték a nőstényét s elpusztítolták a fészkét; az ölyv erre azt a tanácsot adja neki, hogy az erdő mélyén rakjon fészket, távol az út szélétől, a hol jó és gonosz emberek járnak vegyest. Benső részvéttel szól egy más dal az özvegységre jutott anyafürjről, a melynek őszszel a fiókáival el kell hagynia a puszta tarlót s a Dunán túl lévő idegen országba kell vándorolnia. Még a kemény szívű vadász is megszánja a sólymot, mely kegyelmet kér tőle az életének, hogy kicsikéi árván ne maradjanak.

De az élettelen természet: a nap, hold és csillagok, a folyik, patakok és források, fák, cserjék és virágok is a legbensőbb érzelmi kapcsolatban álnak az emberrel e dalokban.

Az érzelemnek ugyanilyen mélysége mutatkozik a családtagok egymáshoz való magatartását s az embernek Istenéhez való emelkedését tárgyazó dalokban is. A morva népdalban az anya a leánya szívbeli ügyeinek bizalmas beavatottja. De a katonasorba kerűlő fiúnak is elég oka van mindenek fölött a szerető édesanya gondoskodásának elvesztét siratnia. S mikor sebesülten tér vissza a háborúból, legelőbb is arra kéri vele találkozó kedvesét, hogy kösse be fejének vérző sebét, nehogy a családjabeliek mindjárt rá ismervén, nagyon megijedjenek. S valóban senki, még az édesapja sem ismeri meg; csak az anya gyöngéden szerető szívét nem lehet megcsalni. Ő mindjárt rá ismer kedves fiára, még mielőtt az arczát látná s a hangját hallaná. Mint az életben, úgy a dalban is igen szépen nyilvánúl a fi és nő testvérek egymás iránti mély szeretete. Még ha apja és anyja haraggal sújtja is a fiút, a nőtestvére akkor is szeretettel öleli keblére; a rideg férjétől rosz bánásmódban részesűlő testvérnek pedig még apja és anyja ellen is pártját fogja s ha kell, fegyverrel is oltalmára kél a bátyja.

Az Istenben való rendíthetetlen bizalom és szívbeli jámborság is egyik sarkalatos erénye a morva népnek. S ezen érzésének is számos dalában ad ép oly igaz, mint költői kifejezést. Végűl még néhány mutatványt közlünk e dalokból, részben Rehák János tanárnak az eredeti szöveget a lehető legteljesb hűséggel visszatükröztető német fordításai nyonnán.

Szerelmi varázs.

Co to maš, dìveèko, co to máš za líce? Dyž na tì pohlednu, zabolí mne srdce.

Co to máš, dìveèko, co to máš za ruce? Dyž za tebó pøindu, domù se mnì nechce.

Az orczád mily sima, Mily sima, kedvesem! Mihelyt csak meglátlak, Megremeg a szívem.

Mily fehér a kezed, Mily fehér, édesem! Ha szemed rám veted, Az útat sem lelem.

A mogyoró.

Mogyorónak édes volt, Ép is volt a magva; Hej, mit ér, ha az a lány Nem hajt a szavamra!

Hű szerelmem hiába Epedt forrón érted, Viszonzásúl bokrétád Mind hiába kértem.

A mi nincs, még meglehet, Vágyad még betelhet, Hogy jutalmát elveszi Kitartó szerelmed.

A bokréta.

Rég szeretjük már egymást mi ketten, Kalapjához bokrétát is tettem; Illik is a bokréta hozzája, Mint ajkamra az ő csókos szája.

Szeget szeggel.

Napsahi mnì cedolenko, aj støibrent, zlatem psanó, deamantem prokládanó, abech chodival za òó.

Levelet írt, ezüstöset, Aranyosat én nékem, Gyémántokkal telehintve, S hogy szeressem, kér szépen.

Emlék.

[:El kell válnunk, én szerelmem,:] [:Akárhogy fáj is a szívem:] [:Édes, mit adsz ajándékúl,:] [:Ha búcsúznunk kell egymástúl.:]

[:Fát ültetek búcsúzóba,:] [:Hadd virítson az ajtódba'.:] [:Ha virágit nyílni látod,:] [:Felém száll a gondolatod:]

A kerti pad.

[:Kemény égerfából Volt a padunk faragva;:] [:Soh' sem hittem volna,:] [:Hogy a szíved oly csalfa.:]

[:Kertünk kicsi padja Hirtelen ketté repedt;:] [:A te hitszegésed:] [:Megtörte a szívemet.:]

[:Forradj megint egyé Kedves kerti kis (lóczám;.] [:Hamis hitű legény,:] [:Pártolj vissza én hozzám.:]

A fürj őszi dala.

[:Fiacskáim, mi lesz velünk,:] Mondjátok meg, hová legyünk? [:A mezőket letarolták,:] A kévéket már behordták.

[:Van ugyan kint még egy kéve,:] De ennek is hamar vége. [:Jertek hát, a Duna mentén:] Szebb országba vezetlek én.

Féltékenység.

Lúdcsapat nem lehet, Rég elszállt volna már, Tavaszi hótúl is Tiszta már a határ.

Vánkosok halmának Látszik a fehérje, Rajtuk egy ifjú hős Fekszik a vérébe .

Mellette jobb felől Villogó pallosa, Bal felől kedvese Siratva gyászolja.

Jobbjában hófehér Keszkenő lengedez, Baljában zöldelő Gallyacska rengedez.

A fehér kendővel Homlokát szárasztja, Míg a zöld galylyal a Legyeket riasztja.

Kedvesem, add ide Villogó kardomat, Hadd lássam benne meg Holthalvány arczomat. A kardot od' adja

S elugrik íziben, Mert sejti, mit forral Ellene szíviben.

Lelkem, mondd, ki adta, Miféle barátod Adhatta tenéked Ezt a bölcs tanácsot?

Tanácsot én bizony Senkitől se kaptam, Csak sejtéin, mit forralsz Ellenem magadban.

Ha félre nem ugrol, Megöltelek volna, Hogy arczod utánam Senki se csókolja.

A morvaországi szlávok népviselete. Klvaña Józseftől, fordította Katona Lajos

Midőn 1791-ben a morva rendek II. Lipót császárnak egyéb ünnepélyek között az összes morvaországi néptörzseket is bemutatták saját viseletükben, zenéjükkel és tánczukkal együtt: akkor, – mint a „Brünner Zeitung” 1791. évi 662. lapja tanúsítja, - egyhangúlag elismerték, hogy nincs egész Eurúpában más ország, a mely terjedelméhez képest annyiféle nyelvben, szokásban és viseletében is egymástól különböző néptörzset számlálna, mint Morvaország.

Ifjú tót pár Velehrad környékéről. Charlemont Húgótól

S a legkülönfélébb viseletek e dús változatossága a morvaországi szláv néppek örölött sajátságaihoz való szívós ragaszkodása folytán még ma is megvan; habár nem oly mértékben, mint száz, vagy akár csak ötven évvel is ez előtt. A XIX. századnak nagyon megváltozott életkörűlményei, kivált pedig a következményeikben oly messzire kiható 1848-ik évi átalakúlások ugyanis a morva parasztság belső és külső életét is mélyen érintették s az évszázados népviseletnek néhol csak részben, de néhol bizony már teljesen való elhagyását is okozták.

Mindazonáltal a szorgalmas gyűjtő még mindig találhat, s az oly vidékeken, a hol, mint pl. nyugati Morvaország sok helyén, a régi viseletet már elhagyták, még ma is lelhet egyes öregebb embereket, a kik vagy viselik még az egykor általános ruházatot, vagy legalább a padlásszobácskáikban, ha nem a láda fenekén, őrzik szép ifjú éveiknek e kedves emlékeit.

Legjobban megmaradt még a nemzeti viselet az ország délkeleti részén, a morva tótságban. Morvaország e vidékének a többi részekkel vatló élénk összeköttetése és lakosságának aránylagos jómódja – kivéve természetesen a hegyvidékeket – mind nem állja útját annak, hogy az alsó Morva-völgyben a gazdag és díszes, kivált művészi hímzésekkel pompázó és változatos színezetű ünneplő ruhák legkülönfélébb szabásaiban ne gyönyörködjünk, a minőkhöz foghatót alig találni még egyebütt Ausztriában.

Itt, a Morva vidékén tűnik ki legvilágosabban, hogy fejeződhetik ki egynémely népviseletben a nemzeti léleknek nem egy vonása, de egyúttal a lakosság történelmi múltja is. Ha pl. Javornikban (Strážnitz mellett) ünnepnapon belépünk az ottani ev. ref. temlalomba, egyszerre egészen a középkorba képzelhetjük magunkat, olyan sajátszerű a helyi népviselet. Az alt-hrozenkaui viselet némely darabja pedig nyilván még a történelemelőtti idők öröksége. A gót ízlésnek nemzeti szellemben átalakított elemeivel találkozunk némely nivnitzi, kunovitzi, stb. hímzésekben; míg a Lundenburg és Gaya (Milotitz) környékén látható hímzések és női gallérok a renaissancekor bélyegét viselik. Ugyanezt a mutatják világosan a hanák férfiak és nők pompás ruhái, a nyugati morva viseletekben pedig a XVIII. század ízlése tükröződik. Sőt a török s egyáltalán a keleti műízlés gyöngébb nyomaival is találkozunk itt-ott, habár nem mutathatók ki oly könnyen, mint a magyarországi tótoknak egyébként szláv jellegű, áttört murikáiban, mintáik töltelékeiben és a nyitramegyei pompás aranyhímzésekben.

Mindezek mellett azonban még mindig annyi tősgyökeres szláv, sőt sajátszerűen morva elem van a morvaországi viseletekben és díszítésükben, hogy bátran kimondhatjuk ezeknek az itteni szláv népesség, kivált a nőnem veleszületett műérzékéből vatló fejlődését és évszázados gyakorlat útján történt kialakúltát, a mely műérzék főleg a kiváló szaktekintélyek (Bach E. asszony, Falke Jakab) részéről is elismert híres hímzésekben nyilvánúl.

Holleschau környékéről való hanák pár. Berger Gyulától

A morvaországi szlávok népviseleteit rendesen a morva-szláv népességnek egyéb alapon megkülönböztethető négy törzse szerint szokás négy fő typusra osztani, ú. m. a hanákok, az ú. n. oláhok, a tótok és a nyugati morvák vagy horákok viseletére. Ezekhez kellene még a (Frankstadtól Teschen felé lakó) lachokét számítani, a mely sokban egyezett a tescheni népviselettel. E négy fő typus mindegyike mellett még sok és többnyire föltűnően sajátos alfaj van; jóformán minden helység lakossága mutat valami olyan kisebb eltérést viseletében, a miről könnyű rá ismerni.

A morvaországi szlávok legmódosabb törzse, a hanák, jár, vagy inkább csak járt (a hatvanas években) már vagyonosságánál fogva is a legczifrább, ha nem is épen a legízlésesebb viseletben. Jellemző része e viseletnek a bő vörös nadrág, melyet a Morva jobbpartján, Kremsier táján még ma is viselnek, s a mely miatt a népdal „generálishoz hasonló”-nak mondja a hanákot.

A hanáknak, kiki tudja, Vörös a nadrága,

Olyan, mint egy generális, Ebbe a ruhába.

Ez a vörös nadrág azonban ma már egyetlen maradványa a hajdani hanák viseletnek. Térdig ér és oldalvást tarka selyemhímzés díszíti. Hozzája kék vagy zöld, elöl hímzett és gombokkal ékes mellény, szintén kivarrott zöld zeke, fénymázos hosszú szárú csizma, pávatoll-hímzéssel díszített, meglehetősen széles fekete öv és szintén fekete; régebben széles karimájú, piros szalagos kalap, végűl pedig sötét vagy világoskék posztóból való galléros köpenyeg tartozik. Képzeljük hozzá e viselethez a derék hanákoknak többnyire daliás termetét, s előttünk áll az egész, igazán mutatós alak. Nyáron kivált Tlumatschauban és Záhlinitzben a köpenyeg helyett könnyű fehér vagy fekete kabátot hordanak, télen pedig – ma már csak Bystøitz és Holleschau körűl – hosszú, barna báránybőr bundát. Ezzel rendesen a szokásos vidra-prémes sipka járt együtt, a mely azonban már kiveszett s helyette ma fekete báránybőr süveget viselnek. Hajukat némely helyütt még ma is hátúl a nyakra leeresztve viselik, míg egyebütt rövidre nyírják.

A hanák nők kendőkötése (öt formában). Manes József vázlatai után

A hanák nők eredeti viselete már csak Døevohostitz és Bystøitz környékén van meg többé-kevésbbé épen. Régente kivált a lakodalmakon lehetett teljes díszében látni. Hogy ragyogott itt a fehér rövid kötényszoknya (fìrtoch), hogy csillogott az arany- és ezüstrojtokkal ékes kivágott fűző mellényke (lajbik), s milyen takarosan emelkedtek ki a kerek arczocskák a széles fodros gallérból, mely a duzzadó újjú ing (rukávce) nyakát szegélyezte! Hát még a magas, aranynyal dúsan díszített menyasszonyi korona (pantlik); s mily kecsesen fűződött a közepén jellemző aranysárga hímzéses fehér menyasszonyi karkötő kendő (nevìstinská plachta) a mátka könyökei köré! Mindehhez még a különféle színű selyem kötényt s a magas sarkú czipőt kell hozzá gondolnunk, hogy a hanák nő teljes képét lássuk magunk előtt azon időből, mikor nemzeti viselete már hanyatlófélben volt. Mennyivel díszesebb volt e viselet, nevezetesen mennyivel gazdagabb értékes hímzésekben még három évtizeddel ez előtt is: arról ma már csak éltesebb asszonyok tudnak beszélni és a múzeumokban tanúskodnak némi csekély maradványok. Hétköznap a hanák nők kékes fekete kötény-szoknyát[139]* (šorec), a fejükön sajátszerűn kötött tarka „lipcsei” kendőt s őszszel (a férjes nők mindig) magas válldudorral ellátott, rövid újjas kabátot (marýnka) viseltek a fűzőjük fölött. Ez az újjas kabát ma már kiveszőben van, helyét fehér hímzett s épen nem szép mellényke foglalja el, a lipcsei kendőét pedig kisebb, az áll alatt megkötött kendőcske. Olmütz környékén a hanák nők és férfiak is már általában városiasan ruházkodnak. A szép hímzésű és áttört munkával díszített ágyfüggönyök (koutnica), melyek régebben a menyasszonyi kendővel együtt a kelengye tartozékai valának, ma már csak a nagyanyák emlegetéseiből meg az olmützi országos múzeumban őrzött csekély maradványaikból ismeretesek.

Oláh vőlegény Rožnau vidékéről. Liebscher Adolftól

A második morvaországi szláv törzsnek, az éjszakkeleti hegyvidéket lakó s többnyire igen szegény ú. n. „oláhok”-nak viselete természetesen jóval egyszerűbb, mint a hanákoké. Különben ez is kihalófélben van s csak Vsetin és Walachisch-Klobuk körül él még két változata.

Ungarisch-Brod melletti Vlènauból (tótság) való legény és leány. Kempf Gottliebtól

A Rožnau környékén valamikor honos harmadiknak ma már csak egyes nyomai láthatók.

A férfiak legfeltűnőbb ruhája a többnyire karmazsinpiros mellény (brunclek), melyet, jóllehet a jobb oldalán számos gömbölyű gomb van, mindig nyitva viselnek. Feszes nadrágjuk kék, fehér vagy barna durva vsetini gyapjúszövetből (huòa) van, s kapcsok szorítják a lábikrájukhoz. Ingüknek bő, rendesen lobogós újja van; az inget a rožnauiak rendesen elűl is nyitva viselik. Kabátjuk (župica) a csípő fölött szorosan testhez álló, alább pedig lengyel módra szélesen eláll s térdig ér; lapos sárgaréz gombok vannak a fehér (Vsetin), barna (Hallenkau), vagy zöld, ritkábban kék (Rožnau) posztóján. Rožnau környékén e župicát néha fekete zsinórzat díszíti. E kabát azonban mindig csak ünneplő ruha. Télen rövid barna báránybőr ködmön helyettesíti. Az oláhok kalapja (širáò) majdnem általában meglehetős magas, keskeny karimájú s a nőtlenekét zsenilia vagy szalagdísz köríti. Lábbelijük télen-nyáron fehér, barna vagy fekete posztó czipő (papuèe), a melyet az oldalán kapcsok tartanak össze. Ritkább a középkorias bőrsaru, mely kopce nevű s a posztó harisnyával födött lábra szíjakkal van felkötve. A hajukat rendesen kerekre nyírva, vagy úgy viselték, mint az idősb hanákok. Az új „divat” azonban mind jobban kiszorítja a nyakba lógó hosszú hajat.

Az oláh nők viselete nagyon hasonlít a hanák nők régibb öltözetéhez. Csak a kisebb, áll alatt kötött fejkendő s a férjes nőknek a kendő alól kikandikálóS csipkés főkötője tekinthető jellemzőn megkülönböztető részletnek. Egészben azonban viseletük jóval szegényesb és egyszerűbb a hanák nőkénél. A régebben divatos kötény-szoknyák helyett most mindinkább terjednek a különféle színű gyapjú szoknyák. Frydka nevű selyem vagy posztó mellénykéjük mélyen ki van vágva, mint a hanák nőké. Télen rókamállal szegett rövid ködmönkék láthatók még itt-ott. A lábukon fűzős czipőt, télen pedig többnyire ugyanolyan posztó czipőt viselnek, mint a férfiak. Ránczos, feszes és egész 225 centiméternyi hosszúságig érő harisnyák, melyeket régebben kivágott, magas sarkú czipőkhez hordtak, ma már csak elvétve láthatók. A menyasszonyi kendőt néhol (pl. Klobukban) még ma is viselik. A gyermekágyasok régebben hímzett ágyfüggönyöket is használtak. Hímzéseik mintái a hanákokéihoz hasonlók, csakhogy valamivel szögletesebbek, ódonabbak. Igen szép, de amazokéitól merőben különböző a Rožnau-környéhi oláh nők (régi fejkendőkön látható) rendkivűl finom fehérhímzése, melyhez hasonló Morvaországban sehol másutt nincs, s a mely batisztszerű finom vászonra alkalmazott igen munkás áttört hímzésből áll.

Morvaország nyugati részén laknak az ú. n. horákok (hegylakók). Mint nyelvjárásuk, úgy viseletük is részben a cseh, részben a hanák viselethez hasonlított még néhány évtizeddel ez előtt. Legismertebb az Iglau környékéről való, melyet csekély eltéréssel az ottani német lakosság is visel. Szabása nem oly régies, mint a hanákoké, az oláhoké vagy kivált a tótoké, hanem többé-kevésbbé a múlt századi viseletekéhez hasonlít.

Ungarisch-Brod melletti Kañovitzból (zálešakok kerülete) való férfi és Strážnitz melletti Gross-Vrbkából (felföldiek kerülete) való legény. Berger Gyulától

Az itteni női ruházat legjellemzőbb részei a tarka, rojtos, fűzőféle mellényke, a fejre turbánszerűen csavart piros leendő, melynek hátsó csücske hátúl mélyen lelóg, továbbá széles piros posztó-szegélyű kékes szoknya s kis dudoros újjú ingecske, melynek újjait rendesen piros szalagok fűzik össze magasan a könyök fölött, a nyakukon pedig keskeny fodros gallér van. Kötényük széles és világos színű, gyakran fehér; harisnyáik czinóber-vörösek, oldalvást rendesen hímzett betéttel; a czipőik mélyen kivágottak s elűl szalagcsokrokkal ékítvék. Öregebb asszonyok magasra fölránczolt újjú, rövid sötét posztó kabátot viselnek.

A már csak ritkán látható férfi-viselet részei többnyire fekete bőrből való, térdig érő nadrág; ennek elől kereszt-pánttal összekötött zöld tartói fölött óngombokkal ellátott, kék vagy vörös mellény és széles karimájú, zsenilia-zsinórral díszített kalap, hosszú szárú csizma és kék harisnya valának szokásban. A hosszú kék felső kabáton is sok óngomb volt, helyette azonban rendesen rövid újjas zekét viseltek. Télen vidraprémes sipkát is hordtak.

Az összes eddig leírt vidékeken eltűnőfélben van a népviselet, ellenben még teljes épségében él az ország délkeleti részén a morva tótságnál.

A mily egyszerű a Bécsben általán „krobot”-oknak nevezett tótok hétköznapi viselete: oly gazdag, tarka és változatos az ünnepi és vasárnapi. Nem levesebb, mint huszonhatféle változata van, a melyek némelyike csupán egy-egy helységben honos (mint a vlènaui, vracovi). Mindazonáltal valamennyinek van valami közös jellemvonása.

A férfiak munka közben bő vászonnadrágot (gatì) és inget, kalapot és hosszú szárú csizmát, ünnepen és vasárnap pedig szűk, elől csinosan zsinórzott posztó nadrágot (nohavice) viselnek, mely fehér (Hrozenkau és Velká), világoskék (Luhaèovitz, Velká), kék (Milotitz), sötétkék (Ostra, Hradisch), vagy czinóber-vörös (Lundenburg) színű. Csak Gaya környékén látni sárga bőrnadrágot s kék harisnyát. Idősb férfiak mindig sötétebb, gyakran fekete s kevesebb zsinórzatú nadrágot viselnek. A nadrág kimélésére sok helyütt kék, gyakran hímzett kötényt s derekukon hosszú szíjat hordanak, a melyhez némely vidéken, kivált Ungarisch-Brod körűl egész 28 centiméternyi széles bőröv járúl, a miben a sok mindenféle útravaló holmit is tartják. Rövid ingüknek vagy nyílt (délen), vagy a kézcsuklón szűkebbre szabott (az éjszaki tótságban) újja van.

Ungarisch-Hradisch melletti Bilovitzból való parasztnő tót népviseletben. Manes Józsefnek Prága városa képtárában levő vázlata után.

Hímzés, még pedig a legényeknél majdnem általában tarka hímzés díszíti az ing mellét, gallérját és kézelőjét. Délen négy, hosszan lebegő pántlikával kötik meg az inget a nyakukon.

Az ing fölé a kordula, Velká könnyékén a prucel nevű mellénykét öltik. Éjszakon ennek az eleje is, hátulja is sötétkék vagy fekete posztóból van s kék vagy fekete zsinórdísz, vagy az egyes helységek szerint kék vagy vörös rojt ékíti. A gombjai is más-másfélék az egyes helységek viseletbeli változatai szerint majd nagyok, majd kicsinyek, hol fehérek, hol sárgák. Velká környékén e mellény vagy fehér flanellből van és némi, hímzéssel díszített, vagy tarka selyemből s ekkor oly rövid, hogy csak a hátuk közepéig ér. Strážnitz körűl is hordják az ilyen mellényeket, valamint Göding és Lundenburg körűl is, csakhogy e két helyütt dúsabb díszítésűek. Tavaszszal és őszszel e mellényke fölé rendesen még egy fehér flanell kabátot (lajbik) öltenek, melynek vörösek a hajtókái. Igen felötlő a halena nevű hosszú bő kabát, melynek négyszögletes gallérja egész a hátuk közepéig ér le. E durva gyapjúszövetű felső kabátot rendesen köpönyeg módjára viselik. Elől gyakran tarka hajtókái vannak, a melyekről könnyű megismerni, hogy hová való a viselője. Télen mindig báránybőr bundát (kožuch) hordanak, a mely vagy rövid (Nivnitz), vagy hosszú, s ilyenkor vagy fehér (Göding környéke, Kunovitz), vagy barna és az illető vidék szerint más-másféle díszítésű.

Hradisch körűl kis fekete, Kunovitz táján szürke, Gaya környékén gyakran igen széles kalapot viselnek, Velká körűl meg igen magasat, a mely ép úgy, mint Lundenburg és Göding táján, tarka szalaggal van díszítve. A karima mellé tűzött fehér kakastoll azt jelenti, hogy a kalap viselője már olyan legény, a ki a birkózásban megállja a helyét s csak a magánál erősebbnek engedi át e tollat. Télen kalap helyett fekete prémes sipkát viselnek; régebben divatos vidrabőr sipkát hordtak.

A hosszú és ránczos szárú csizmát, melynek az elején gyakran hosszú rojtok lógnak, csak a hegyvidékeken pótolják téli időben posztó czipővel. Hajokat mostanság majdnem általában rövidre nyírva viselik. A tótság éjszaki részén valaha úgy hordták, mint a hanákok, a délin pedig – s ezt még ma is elég gyakran láthatni – középütt ketté volt választva s hátúl egyenesre vágva.

Ha már a férfiaknak kivált az ünneplő ruhája festőibb minden más morva-szláv viseletnél, még sokkal inkább elmondható ez a nőkéről.

Ungarisch-Hradisch melletti bøezolupi legény tót népviseletben. Manes Józsefnek Prága városa képtárában levő vázlata után.

Igaz ugyan, hogy a rikító vörös, fehér, sárga, kék, zöld s a fényes fekete szín kedvelése az élénkebb színekben való olyan naiv gyönyörködésre vall, a mely a mi lágyabb színekhez szoktatott izlésünkkel már nem igen egyezik meg, egész hatásában azonban, kivált a tótság üde zöldjének közepette, nem kevésbbé összhangzatos, mint a keleti élénk színeké az ottani tájak egyhangú sárga területein.

A morvaországi tótok női viselete a legrégibbek közé tartozik. A szoknyát itt is a rövid, széles, ünnepeken fehér (fìrtoch), hétköznap fekete (šorec) kötény helyettesíti, melyet hátúlról kötnek előre s az elől lévő nyilását előkötővel födik el, a melynek meg a szélei hátúl majdnem összeérnek. Csak Gaya és Lundenburg környékén viselnek igazi és tarka színű szoknyákat. Ezek hoszsza különböző, rendesen azonban a lábikra közepéig ér, de Gaya táján csak térdig. Az újjas ingnek rendesen igen duzzadtak az újjai, a melyeket a könyöknél kötnek meg, de széles szegélyfodraik rendesen a könyökön alól érnek. A gallér vagy álló (Gaya), vagy lehajló s ez esetben kicsiny, csipkével szegett (Hradisch, Kunovitz, Ostra), vagy nagy, a matrózoké formájára gyakran hátúl mélyen leérő (Velká, Lundenburg, Göding). Az ing eleje és gallérja azonban mindig a leggyönyörűbb hímzéssel van díszítve, a mely az egyes vidékek szerint más-más ízlésű és készítésű. Így éjszakon a kereszt-öltéses és à jóur hímzést, Velká körül az itt évszázadok óta honos ú. n. Holbein-hímzést, Lundenburg és Dubtian környékén pedig a lapos hímzésnek egy igen ízléses faját kedvelik. Az egészben nemzeti jellegű hímzés éjszakon mégis inkább a gót izlésre, Ostra körűl byzanczi mozaikmintákra, Lundenburg táján pedig a renaissance-kor fénykorára emlékezteti az embert.

A kötény (fìrtúšek) rendesen világos, gyakran tarka selyem vagy kasmir szövetből van; Lundenburg körűl fehér és fehéren van hímezve is; Gaya és Göding közt sötétkék és stilizált növényi díszítő elemekkel van tarkára hímezve és széles csipkével szegve. A mellényszerű fűződerék (kordulka) rendesen tarka virágos selyemből való és ezüst rojtozattal díszített, csupán Velká körűl van fehér flanellből, Ostra környékén pedig fekete posztóból, itt egyúttal czikornyás vörös hímzéssel és a mellen meg a háton nagy vörös bojtokkal díszítve. A Gaya és Lundenburg környékén viselt mellénykék nagyon rövidek. Őszszel kivált éjszakon a mellényke fölött fehér flanell újjast (lajbl) viselnek, a mely elűl néhol (pl. Vlènauban) szép vörös hímzésű. Télen nemcsak az öreg asszonyok, hanem a leányok is fehér báránybőr ködmönt öltenek, a mely éjszakon hosszú s a derékhoz széles, piros, gyakran kihímzett posztó övvel van szorítva. Gaya, Göding és Lundenburg körűl e ködmön rövidebb, frakk-szabású s nem csupán a nyaka és újjai körűl, hanem a kihajtott szárnyain is fekete prémmel van díszítve. Ünnepnapon Lundenburgban a šuba nevű hosszú szűrt viselik, a melynek kék posztója zsinórzattal van kihányva. Ilyen vasárnapi szűröket (mentýk) régebben a férfiak és nők egyaránt viseltek az egész tótságban.

Rendesen csak egy ágba font hajukat a hajadonok szabadon leeresztve s a végén selyem szalagcsokorral díszítve hordják, föléje pedig majdnem általában különféle módra kötött nagy „török” (vörös, vagy sötétbarna alapon tarkázott) kendőt tesznek.

A fejkendő kötéséről könnyű megtudni, hogy hová való a viselője. Gaya és Göding környékén a nők hétköznap, Lundenburg táján pedig mindig könnyű kis kendőt hordanak az álluk alatt megkötve. Csak sátoros ünnepeken látni példáúl Landshut könűl még a leányoknál a régies rožky (szarvacskák) nevű fejdíszt, a mely püspöksüveghez hasonló, s .majdnem ugyanilyen, de hosszú hímzett fátyollal (šatka) körűlvett kemény főkötőt (èepec) a menyasszonyoknál és férjes nőknél. E fátyolok, melyek századunk elején még az egész tótságban szokottak, de díszítésükben mindenütt különbözők valának, ma már csak Velká környékén láthatók. A férjes nők a fejkendő alatt rendesen még egy, ismét más-más színű főkötőt viselnek. Gaya könnyékén e főkötők igen régies szabásúak.

Lábukon a tót nők általában különböző színű, gyakran igen kecses, magas szárú csizmát hordanak. Czipőt csak a városokban látni.

Említendő lenne még a tót menyasszonyok sajátszerű dísze. Némely helyütt, pl. Landshutban, Dubnanban s egyebütt, e dísz csak a lakodalom alkalmával felöltött szoknyából áll; a legfölötlőbb tartozéka pedig majdnem mindig a különös és régies fejdísz (pentlení), a melyet azonban nemcsak a menyasszony, hanem a nyoszolyóleányok is viselnek. E fej-ék művirágból, tükröcskékből s arany pikkelyekből van egybeállítva és a mily sajátszerű, ép oly festői. A teljes menyasszonyi díszhez tartozik még természetesen a gazdag hímzésű vászon menyasszonyi kendő (plachta úvodní vagy úvodnica, .avatási kendő, mert a keresztelőnél és az avatásnál is használják), a mely 250 cm. hosszú és 70 cm. széles. Hímzett ágyfüggönyöket csak itt-ott látni, még pedig a legszebbeket Landshut és Göding környékén, azonban már majdnem sehol sincsenek használatban.

A szlávok helységei, házai, mondái és meséi. Houdek Viktortól, fordította Katona Lajos

Helységek és házak. A Morvaország egyes szláv törzseit jellemzőleg megkülönböztető néprajzi vonások közé tartozik a nyelvjáráson és viseleten, a lelkületen és életmódon kivűl a helységek és lakóházak különféle elrendezése és beosztása is.

A hanákok lakóhelyei példáúl nagyon feltűnőleg különböznek köröttük élő szomszédaikéitól. Emberemlékezet óta ugyanis nagy, aránylag kényelmesen berendezett házakban laknak; míg alig egy napi járásnyira a Hanna-vidék déli szélétől, a morva-magyar határ mentén már nyomorúságos fa- és agyagviskókat látni, a melyeknek lakói előtt a kémény még ma is ismeretlen fényűzés s a melyeknek szobáiba sokszor csak az istállón át lehet bejutni. E kétféle lakásmód közt mintegy átmenet a Morva-menti alföld tótjainak házberendezése. Ellenben már ismét egészen más a képe annak a faháznak, a milyenben az oláhok és a nyugati hegyvidék lakói tanyáznak.

Nem kevésbbé feltűnő különbség mutatkozik a morva középvidék és a hegyes-völgyes határszélek helységeinek elrendezése között is. A Morva síkságán gyűrűalakban csoportosúl a falu a középső tér körűl; a hegyvidéken pedig fesztelenűl és minden rendszer nélkűl szétszórt házakból vagy egyes majorokból állanak a helységek.

A helységek és házak alkotását áttekintő szemlénket az ország szívéből, a Hanna-vidékről kiindúlva kezdjük meg. A hanákoknak földjük termékenységéből eredő jómódja tette őket régi idők óta a morvaországi néptörzsek arisztokratáivá. E mellett az utóbbi évtizedek alatt a Hanna-síkság számos népes városával való élénk összeköttetésük is hozzájárúlt ahhoz, hogy az itt termékeny földre találó haladási és művelődési törekvések a hanák népjellem sajátszerűen megkülönböztető vonásait mindinkább eltörüljék; míg a szomszédos, hegyes-völgyes, épen azért kevésbbé termékeny és a világtól elzártabb országrészek lakói sajátlagos népjellemüket még meglehetős épen megtartották. A ki a Hanna-vidéket csak három-négy évtizeddel ez előtt látta s azóta nem járt ott, alig fog ma rá ismerni. A helységek ugyan még mindig a régi elrendezésűek; mert a hanákoknak különben a haladást eléggé kedvelő szelleme sem tudta még az útczák szabályozását helységeikben meghonosítani. A régi hanák falvak rendesen valami patak kanyarúlatánál állnak, melynek partjait a hanál: tájképből elmaradhatatlan fűzfák, ez épen ezért tréfásan „hanák pálmák”-nak nevezett fák hosszú sorai szegélyezik.

Jellemzi a régi hanák falu képét a sok magas szalmafödelű gabna-csűr, a Hanna e kincstárai, melyek messzire ellátszó ismertetőként jóval kiemelkednek e földmívelő népség lakóházainak tetői fölött. A különben meglehetősen egyhangú képet csak a közepes magasságú templomtorony és néhány sudár jegenyefa teszi kissé változatosabbá.

Elhelyezésük szerint a hanákok falvai megannyi szláv kerek faluk. A csupán kapubejárataik által egymástól elválasztott házak egy kerekded, vagy szabálytalan háromszögű tér körül állnak, melynek régibb időben csupán egyetlen oldalról volt be- és kijárata.

Louèani régi hanák parasztház kiszögellő pitvarral (žudr). Charlemont Húgótól

Valamikor a falu ilyen terének ez az egyetlen bejárása is kapuval volt elzárható, a mi még ma is kitetszik a Hanna-vidék legtöbb helysége azon részének elnevezéséből; a mely a hajdani kapu tájékán van (brána = kapu, zábraní = a kapu mögött, stb.). Az egész régi hanák faluberendezésnek nyilván az volt a czélja, hogy a községet megerősített helylyé tegye. S bármily kezdetlegesek voltak is az erődítmények, azért még a későbbi történelmi időkben is beváltak itt-ott, mint pl. Gross-Senitzben, mely a harminczéves háború alatt a pusztító és sarczoló svédek ellen sikeresen védekezett.

Kétségtelen, hogy a falu házainak ez elhelyezése még azon ősidőkből ered, a mikor a morva nép még a házközösség ősi szláv családi szervezetében élt. Ha egy-egy ilyen család (e szó tágabb értelmében) megtelepedésre alkalmas helyet talált magának, közösen elhatározták, mily terv szerint építik föl falujokat; mert a kerek falvak házainak egységes és zárt gyűrűbe való elhelyezése a közbe fogott térrel másként, mint egyszerre, előlegesen megállapított terv szerint nem jöhetett létre. Ezzel különben egyéb történelmi tanúvallomások is szépen egybevágnak, kivált pedig a kerek falvak elnevezései, melyek kimutathatólag az ország legrégibb helynevei közé tartoznak s mind a kerek falvak régiségét bizonyítják. Ide való a számos -ice, -ovice végű patronymikus helységnév (minők Tìšetice, Drahanovice, vagyis a Tìšeta, Drahan törzse vagy származékai), a melyek keletkezése az ős szláv családszervezet és házközösség virágkorába esik. S valóban a legrégibb okíratokban említett morvaországi helynevek legtöbbje is kerek falunak a neve.

A falu terének emelkedettebb középrészén áll a régebben temetővel körített templom, vagy legalább kápolna. Egyébként azonban a hanák falu tere meglehetősen üres; nagyobb, régibb fák ritkán akadnak rajta, csak újabb időben kezdenek a házak elé gyümölcsfákat ültetni. A téren régebben okvetetlenűl ott éktelenkedett pocsolyák ma már a legtöbb falu teréről eltűntek.

Egészen másféle terv szerint épültek a Hanna-vidék azon falvai, a melyek kimutathatólag évezredünk első századaiból valók. Ezekben már nem egy kerek zárt tér köré, hanem egyetlen egyenes útczába sorakoznak a házak ép úgy, mint a kerek falvak magvához később hozzá nőtt falurészek némely helyütt. Végűl a legújabb keletű falvaknál, nevezetesen a József császár korabelieknél (a kinek uralkodása alatt a múlt század nyolczvanas éveiben száznál jóval több falu keletkezett) a házak mind egyetlen sorban állnak egymás mellett.

A még máig is megmaradt régi faluelhelyezésen kivűl azonban a hajdani hanák építkezésmód ma már csak egyes ritka ódon házon látható, s már ezeknek a régi részei is nagyon tarkítvák mindenféle újabb átalakításokkal.

Ez a régi hanák parasztház jó nagyra, nehézkes, de kényelmes és szilárd módon volt építve, s ebben egészen a gazdájának vaskos, erős, csontos növéséhez, kissé otromba megjelenéséhez, közömbös természetéhez, terpedt nyelvjárásához és testi-lelki sajátságaihoz illeszkedett. A ház tulajdonképeni lakórésze, a szoba, fából épűlt, de vakolattal volt bevonva s fehérre meszelve, miért is a hanák faháznak egészen olyan volt a külseje, mintha kőből lett volna építve. A ház többi részeinek a falai szalmával kevert agyagból voltak, a melyet két fennálló deszka között addig sulykoltak, a míg egészen meg nem keményedett. Később egymásra rakott vályogból (války), legutóbb pedig már téglából kezdték a házakat építeni. A házak elejét hajdan csak fehérre, a fal alját (obrovnávka) szürkére vagy kékre festették. A felső Hanna-vidéken azonban a házak falai gyakran színes (rendesen sárga) keretbe foglalvák. Sajátszerűek ugyanitt az ablakok és ajtók fölötti dombormívű vakolatdíszek is, a melyek századunk első felében jöttek divatba, de napjainkban már mindinkább tünedeznek. E házdíszítések ugyan a barokk ízlés hatását mutatják, de sajátszerű továbbfejlesztéssel.

A tulajdonképi lakóház két, egymástól külsőleg is megkülönböztetett részből állott, t. i. egyfelől a magasabb helyzetű szobából, a melyhez rendesen még egy kisebb benyíló csatlakozik; más részt pedig a mélyebben lévő s alacsonyabb tetejű pitvarból, a melylyel egy födél alatt vannak a kamarák s föléjük még egy emelet lévén építve, falaikkal a tulajdonképeni lakóháznál magasabbra emelkednek. Ennek folytán a hajdan kivétel nélkül szalmafödelű háztető is két részre oszlik, a mennyiben a pitvarból a szobába való átmenetnél a tetőorom rézsútos irányban hirtelen vagy fél méterrel lejebb ereszkedik.

A felső Hanna-vidéken – az éjszaki Littautól a déli Tobitschaui,g hajdan minden parasztháznak nagy, négyszögű, vaskos építésű kiugró eleje (žudr) volt, mely mintegy négy-öt négyszögméter területű lehetett s a falu terére fölűl nyílt, alúl azonban egy keskeny bejárás kivételével fakerítéssel elzárt bolthajtással nézett. E számos kiszögellő pitvar a különben meglehetősen puszta falutérnek mégis némi változatosságot kölcsönzött, a minek ma sajnálattal tapasztalni a híját annál is inkább, mivel épen e pitvarok alkották a régi hanák háznak minden egyebek fölötti sajátszerű jellemvonását. Minthogy pedig minden olyas nélkül pusztúltak ki, a mi e tekintetben helyettesíthetné őket, velük együtt elveszett a hanák parasztháznak minden sajátszerűsége. A Hanna déli részén, Kremsier és Holeschau körűl azonban e kiszögellő pitvarok vagy egyáltalán nem voltak meg, vagy pedig, mint a határos tótságban, csak kis kápolnaszerű, ernyőmódra függő tetővel födött fülkék alakjában maradt meg némi nyomuk.

E pitvar kivált forró nyári időben volt kellemes helyecske, minthogy vastag falai a legnagyobb hőséggel is daczoltak, s köztük mindig jóleső hűvösben ülhettek a ház lakói, a kik nyaranta vendégeiket is többnyire itt fogadták s a belső falak mentén húzódó, kőmíves munkával készűlt padkákon kinálták meg őket üléssel. Esős időben e félig nyilt pitvar födött játszóhelye volt a gyermekeknek.

A pitvar mélyében a régente egy- s csupán a jelen század közepe óta kétszárnyú ajtó – rendesen egy- vagy kétfokú lépcsővel – a téres belső pitvarba nyílt. Nem egy ily régi kapu még ma is tanúskodik barokk izlés felé hajló, de azért mégis sajátszerű hanák jellegű díszítésével az itteni falusi ácsok és asztalosok ügyességéről s velük született műérzékéről. E díszítmények a hanák népies hímzések ábráit mutatják sajátlagos mesterfogásokkal fába kifaragva.

A pitvartól jobbra vagy balra rendesen három, tisztán tartott, közepes nagyságú ablak ragyog, teli szépen ápolt virágokkal, a melyek között kiválóan kedvelt a Hanna vidékén a mályva, rozmaring és lángvirág (Fuchsia). Ez ablakokban van a hanáknak a tulajdonképeni virágos kertje, mert csak kivételesen látni a ház előtt, annak előtornácza mellett egy kis, nem valami szépen elkerített helyecskét, a mely azonban többnyire zöldséges kertűl szolgál. A ház udvara mögötti nagy kertet pusztán gyümölcsösnek használják.

A kirúgó pitvarnak a másik oldalán földszint és az emeleten néhány egészen kicsiny, rácsos ablakon át szűrődik be némi csekély világosság a kamarákba. A kiszögellő pitvart szalmacsúcsban vagy faoromzatban végződő haránttető födte, melyre – mint faházaknál általában – kiváló gondot fordítottak, s az alakja és elhelyezése egészen olyan volt, mint az ország hegyvidékeinek, nevezetesen az oláhságnak a faépületeinél.

A tágas, majdnem szabályos négyszögű belső pitvarbál (síò), mely a külső pitvar egész szélességében és a ház teljes mélységében vagy egyenest, vagy egy kisebb előcsarnokon (podsiòka, Olmütz táján pøésanek-) át jutunk az udvara, oldalvást pedig (jobbra vagy balra) egy ajtó a kétablakos szobába (izba) nyílik. Itt az ajtó mellett állt a zöld vagy fekete mázú cserépkályha, mely a konyhából, régebben pedig a pitvarról fűlt. Erre szögellett az udvar felőli sarokban a nagy, szintén kivűlről fűthető sütőkemencze (pec), egyúttal a család rendes hálóhelye. A kályha s a boglya-kemencze oldalai mentén ugyanis padok húzódtak, a tetőzetről pedig vízszintes léczek (bidla) lógtak, melyeken a szárításra fölaggatott ruha s egyéb függött. A kályha és az ajtó közötti falról sehol sem hiányzik a szenteltvíz-tartó s a fölötte függő rózsafüzér.

A másik szögletben, a két ablakkal szemközt áll a díszágy, mely magasra föltornyosúló duzzadt párnáival a hanák gazdasszony legnagyobb büszkesége. A harmadik szögletben az ablakoknál látható a négyszögű, kecskelábakon álló erős tölgyfa asztal, mely gyakran berakott munkával van díszítve s a melynek fiókjában a megszegett kenyér és mellette a kés mindig készen várja a vendéget. Az asztal mögött a két fal hoszszában faragott lábú és karzatú hosszú lóczák állnak, melyek rendesen kékre festvék. Az asztal fölötti szögletet egy háromszögű szekrény töltötte be, a mely pénz és értékpapirok őrzésére szolgált. E fölött függött a feszület s mellette két oldalt egy léczen egész sor szentkép, többnyire csak papíralapú színnyomat, vagy üvegfestmény, néha csupán papirszeletkékből és aranyfüstből összeraggatva. A bejárat, vagy a mellékszobába nyíló ajtó fölötti polczon (lištva) festett tányérok és korsók állnak, vagy függnek.

A második, egyablakos szoba jelenleg a gazda és a felesége hálószobája. Benne az ágyakon kivűl a virágokkal tarkára festett láda áll, melyben az ünneplő ruhákat és gyönyörűen hímzett fehérneműt tartják. A régi hanákok ugyanis még nem ismerték az almáriomot és a fiókos szekrényt; ebben az egy ládában volt szépen együtt minden holmijok s egy kicsinyke ládafiában a valamelyik családtag írásával másolt és sajátszerű hanák ízlésű festéssel díszített imakönyv, a mely apáról fiúra s erről az unokákra szállt át örökségképen. A hol a házban nem volt külön hálószoba, ott örvendetes családi események alkalmával a gyermekágyas nő nyoszolyáját hímzett függönynyel zártálk el, ekként ideiglenes hálófülkét rögtönözvén neki a közös lakószobában.

A lakószoba mögött az udvar felőli oldalon van a konyha, a mely csak azóta járúl újabb épületrész gyanánt a házhoz, a mióta a tűzhely többé nem a pitvarban van. A tűzhely (ohnisko) egy téglarakású padkából áll, a melyneka hátteréből két nyílás (èelesno) szolgál: az egyik a kályhába, a másik pedig a sütőkemenczébe. A füst a tűzhely fölötti nyíláson száll föl a kürtőbe. Az asztalneműt faliszekrényben tartották, a mely régebben általában fából volt szépen faragva.

A padló valaha az egész házban mindenütt vert föld volt, a fatetőzet pedig gerendákon nyugodott.

A sötét, ablak nélkűli pitvar, a mely a tűzhelynek a házhoz épült konyhába kerülte óta egykori fontosságából amúgy is veszített, ma már csak átjáró helyűl szolgál, a honnan a lakószobával szemközti oldalon egy ajtó a szintén meglehetősen sötét kamarába nyílik. Itt ruhát, egyéb holmit és élelmiszereket tartogatnak. Innen egy meredek falépcső a félemeletbe vezet, a hol az éléskamra mellett a gabnapadlás (sépka) van a tornácz fölött. Az alsó kamrából csapóajtón a pinczébe lehet lemenni; némely faluban azonban a burgonya-vermekűl használt pinczék mind egymás mellett, egy, a falu mögött lévő agyagos domboldalba vannak vájva. A padláson (hùra), a hová a kamara és a szoba közti tetőnyíláson (sklopec) át létrán lehet följutni, szalmát tartanak.

A pitvarból az udvarra szolgáló ajtón át az istállók előtti födött folyosóra (náspa) jutunk. Ez valamikor az udvar felé egészen nyilt volt, legújabban azonban itt-ott vaskos építésű oszlopokkal tagolt boltíves tornácz lett már belőle. E folyosóról egész sor ajtó nyílik az istállókba és egyéb gazdasági helyiségekbe, melyek mindig összeépítvék derékszögben a lakóházzal s a tágas udvar egyik hosszanti oldalát határolják, míg a szemközti oldalt a szomszéd istállóinak hátfala keríti el. A lakóház tőszomszédságában áll a lovak szecskájának és egyéb takarmányának a kamarája (pøékladnik, a déli Hanna-vidéken øízòa), a hol a férficselédek hálnak; ezt a lóistállótól csak az itató vályú választja el. E mellett egy kisebb lóistálló is állott, melyet a legutóbbi időkig elég gyakori katona-beszállásolásokra való tekintettel építettek. Ezen túl következik a tehénistálló (chliv), majd egy takarmánykamara s végűl a sertésól (chlivek), a mely mögött egy nyílt félszer (kalòa) zárja be a kert felé az udvar gazdasági helyiségeit. Ebben a színben állnak az igás szekerek és gazdasági eszközök, a melyek vasrészei néhol érdekes tanújelei a hanákok népies kovácsművességének. A gazdasági helyiségek ajtai nyáron felső felükön csak néhány faléczből állnak, hogy a levegő szabadon bejárhasson rajtuk, mivel e helyiségek különben ablak nélküliek. A födött folyosó mentén van a trágyadomb. Vagy az udvarból, vagy a lakóház homlokfalának egy mellékajtaján át jutni a szülői részre visszavonúlt öreg családtagok lakosztályába, mely egy kis pitvarból s egy kétablakos szobácskából áll.

Az udvart hátúl fűzfavesszőből font sövény választja el a gyümölcsöskerttől. Ebben áll a nagy, magas szalmafödelű pajta (stodola vagy humno). Ennek régente csak a sarkai voltak vályogból vagy vert falból, a közfalai ellenben csak deszkafalúak valának. A Hanna-vidék déli részén e csűrök még ma is többnyire egészen fából építvék.

Festett pitvarú tót ház Ungarisch-Hradisch melletti Maøatitzban. (A ház előtt egy Lundenburg- környéki legény.) Charlemont Húgótól

Belsejük három részre oszlik, melyek középsője, a szérű (mlat, a déli Hanna-vidéken mlatevòa), mindkét oldalán kétszárnyú kapuval záródik. A szérűtől magas, erős fakorláttal elválasztott hét oldalhelyiségébe (a felső Hanna-vidéken stodoly, délen pøísto-dùlky), nemkülönben a szérű fölötti téres padlásra (patro) hordják be a lévés gabnaneműeket. Egy kis, fából épült toldalékszárny a polyva tartája. A gyümölcsös az éjszaki Hanna-vidéken valaha mindenütt agyagfalakkal volt kerítve, melyeket kis szalmafödélzet védett a nedvesség ellen. Délen ellenben csupa fonott sövényt látni a kertek körül.

Ilyenek valának a régi hanák parasztházak a századunk közepén történt nagy társadalmi átalakúlás előtt. A szalmafödeles házaknál oly gyakori s olyan nehezen fékezhető tűzvészen, az újabb építési szabályzatok, mindenekelőtt azonban a városokból a falvakba gyorsalt terjedő fölvilágosodás, a művelődés eredményeinek nagyobb kényelem biztosítása czéljából való fölhasználására irányúlt törekvés, nemkülönben a parasztnak a városi ember utánzására amúgy is meglévő hajlandósága, – mindezek a hanák falvak és házak régi képét olyan alaposan megváltoztatták, hogy a fönti leírás ma már csak egyes ritka kivételekre illik. A szalmatetőket többnyire pala- vagy cserépfödelek váltották föl. A városok közelében némely jómódú helységben valóságos kis falusi palotákat, a városi bérházak megannyi utánzatait láthatni; a távolabb eső s kevésbbé jómódú falvakban meg többnyire minden ízlés és terv nélkűli, idomtalan házakat építenek, a melyeken a mai falusi kőmívesek esetlensége társúl a hanák paraszt gyakorlati irányú józanságával.

A Morva-síkság tótjainál, Napajedltől Landshutig, tehát az ú. n. alvidéken (Dohná zem), a falvak szintén tojásdad térség köré vagy egyenlőtlen szélességű útczasorba épültek. Ezekben azonban a házak nem mindenütt zárt sorúak; némely faluban ugyanis különváltan, habár egymáshoz még mindig elég közel sorakoznak egyfolytában. A házak mindig a hosszanti oldalukkal néznek az útczára; itt-ott olyan falvakat is látni e tájon, a hol az útczasort nem a házak, hanem az udvarok sövénykerítései alkotják úgy, hogy a lakóház az előtte elterülő udvar mélyében áll.

A házak mind földszintesek; a széles sötét pitvarból egyfelől a szobába, a másik oldalon a kamarába lépünk, s minden régibb ház ugyanazt a fejlődési folyamatot mutatja, melyet a régi hanák parasztháznál az imént láttunk t. i. itt is a pitvarból fejlődött ki önálló helyiséggé a konyha az által, hogy amannak egyik részét közfallal elválasztván, kis konyhává alakították át, a melynek tűzhelyéről történik a cserépkályha és a sütőkemencze fűtése. A gazdasági épületek itt is derékszögben csatlakoznak a lakóház hátsó falához; csak a hol az udvar a lakóház előtt van, ott állnak e gazdasági épületek természetesen a lakóház előtt az útcza felé és nem mögötte. A mindenütt fából épűlt pajta itt többnyire nem külön, hanem a lakóházzal közös tető alatt áll. A felső Hanna- vidék építkezését annyira jellemző vaskos kapuelőtti tornáczok, vagy boltozatok itt, a morvaországi tótság alvidékén is láthatók, valamint a kremsier-holeschaui környéken is, de jóval kisebb terjedelműek és könnyedebbek, mint amott. Itt is žúdro vagy žebráèka a. nevük, az. utóbbi azért, mert a koldusok ezen a tornáczon megállva kéregetnek. Különben egyszerűen výstupeknek, vagyis piszögellésnek is hívják a ház e részét. Mint a faházaknál az oromfalat, úgy a tótok házainál ezt a tornáczot szokták kiváló gonddal díszíteni. Mindig tarkára van festve, s főleg az ország déli részén arányosan elosztott virágdíszítéssel szokták egészen elborítani. A legutóbbi időkig e festéseket szabad kézzel végezték a ház nő lakói; ma azonban már kimetszett mintákkal festik a falra e díszítéseket, melyeket a leányok vágnak ki maguknak papirosból. Az ablakok körül is fehér alapon különféle alakzatú tarka festett díszítményeit láthatók, melyek a házaknak s így általuk a falu egész terének igen kedves, takaros színezetet adnak. Dombormívű faldíszítmények, minőket a Hanna-vidéken láttunk, itt nem találhatók a házakon.

A faluk végén itt is egész csoport pinczét látni a domboldalukba vájva, melyeknek a tulajdonképeni pincze fölötti emelete kamaráúl szolgál. Bortermő vidékeken pedig a borpinczék (búdy) egész sora áll a falu mögött, a pincze fölött szintén egy földszinti helyiséggel, melyet présházúl használnak.

Az ország legdélibb csücskében, melynek Podluži a neve, (a mi annyit tesz, hogy „a mocsár mögötti vidék”, mert a Morva-síkság déli része valaha igen mocsaras volt s részben még ma is az,) lakik a tót néptörzs egy ága, az ú. n. podlužákok, kik nyilván a, szomszédjukban lakó horvát telepesek hatása folytán viseletben s egyéb népéleti sajátságokban is több tekintetbe) különböznek a többi tótoktól. Falvaik egyetlen útczasorban szorosan egymáshoz épített házakból állnak. A házak előtt mindenütt deszka- vagy sövénykerítéssel ellátott kis szőlőskerteket látni. Két ilyen kertecske közt egy faajtóval elzárt sikátor vezet a házba. Az itt kiváló gonddal kifestett tornáczon és a pitvaron át jobbkéz felől a szobába jutunk, a mely mögött az udvar felé egy kisebb szobácska (izbétka) van. Az első szobának az ajtóval szemközt lévő, ablak nélküli fala több sor képpel egészen tele van aggatva, míg az asztal fölötti gerendáról egy sor apró cseréptányér függ le. A szobának legkiválóbb bútor a az ágy (pohrádka), melynek faalkotmánya tarka virágokkal telidestele van festve. Ép ilyen díszítésűek a ládák is. Az abrosz alatt az asztal egyik szögletében mindenkor egy megszegett kenyér van, a melyből a vendéget megkinálják.

A pajták itt némely helységben csoportosan állnak a falu mögött. Építésük leginkább abban különbözik a hanák és egyéb morvaországi csűrökétől, hogy igen alacsony oldalfalaikon nagyon magas tető nyugszik, a melynek a csurgója majdnem a földet érinti. A szérű a csűr oldalhelyiségeitől nincs korláttal elválasztva.

A Morva-síkság e háztypusától, melynek főképviselői a hanák és a tót parasztház, tetemesen elütők az ország keleti és nyugati hegyvidékeinek faházai. Ezek legjellemzőbb példaképe a morva-oláh faház.

A Radhošt zömök hegytömege alatti vidék, dél felé a tótok Visovitz és Klobouk mögötti néprajzi határáig, nyugatnak pedig a Hostein-hegyig csupán az utóbbi évszázadok folyamán települt be. Az ottani, egész a múlt századig őserdők borította völgyeket és hegyeket sokáig csak a juhászok járták, a kik itt kezdetleges fakunyhókban (salaše) tanyáztak. Ma már a vidék hajdani dús erdősége majdnem teljesen ki van irtva; mindazonáltal még ma is építenek fából egészen új házakat is.

A szűk erdős völgyek talajalakúlata nem engedte meg a falvak egységes terv szerinti építését. Meg aztán az itteni helységek közűl sok amúgy is különböző időben szétszórtan épült egyes házakból keletkezett. Az oláh falunak tehát rendesen csak a templom, a plebánia, az iskola meg a korcsma s ezek mellett legfölebb még egy-két szabálytalanúl épített ház a magva, míg a többi része szanaszét szórtan épűlt a körűllévő völgyekben és dombokon, meg lejtőkön. Így pl. az 1710-ben keletkezett Karlovitz két négyszög-mérföldnyi területen van elszórva, s a házai nem kevesebb, mint tizenegy völgyben állnak. Itt az úgy nevezett „paseka”- gazdaság uralkodik, a mely név a telepeknek erdőterületek kiirtása útján való keletkezésére mutat. Az egyes majorok, vagy ú. n. „paseká”-k ugyanis az egész gazdasághoz tartozó összes telkeknek a közepén állnak.

A morvaországi oláhság szívében, t. i. Walaehisch-Meseritsch közigazgatási kerületében, az oláh faház teljesen fagerendákból van összeróva és zsindelylyel födve. A visovitzi kerületben ellenben, a tótság néprajzi határán már egész falvakat látni csupa szalmafödeles házakkal, a mely födési mód mindenesetre régibb, a mint hogy Visovitz környékének betelepítése is régibb a meseritschi és vsetini vidékénél.

Tót lakószoba Charlemont Húgótól

A házak belső falai fehérre meszelvék, a külsőkön pedig a gerendák közei mohával vannak betömve és léczekkel beszögezve, csupán az ablakok körűl látni fehérre meszelt kereteket, a melyek azonban egy csöppet sem szépítik a házakat s csak arra valók, hogy a néphit szerint a lakókat mindenféle gonosz bűbáj ellen megótalmazzák.

A falnak csak az a része van kőből vagy földből építve, a melyre a tűzhely támaszkodik, a mi tűzbiztonsági szempontból történik; ezen a falrészen kivűl csak, négy nagyobb kőlap van az oláh faházban, t. i. a ház négy sarkának az alapkőve, a miért is ezeket podúhelníkynek nevezik. E talpkövekre egy-egy tíz- vagy négykrajczárost erősítenek, hogy a pénz a háznál maradjon. Nagyobb gazdaságokban az emberi lakóhelyiségek már teljesen elválasztvák az állatok istállóitól, a melyek különálló épületek. Az itteni hegy- és erdővidék lakossága nagyobb részének nagy szegénysége azonban e kettéosztást nem teszi mindenütt lehetővé, s így bizony elég gyakori eset, hogy a vendéget az oláh kunyhóba léptekor a tehén bőgése vagy a birkák bégetése üdvözli. Az ilyen kisebb házikókban az istállót csak egy deszkafal választja el a szobától vagy a pitvartól, s így a barmok egy födél alatt élnek a gazdáikkal.

Minden oláh házon – még a takaros helységházakat sem véve ki – feltűnően alacsony az ajtó, a melynek kicsinységét még fokozza az igen magas küszöb. A sötét és kis pitvarból oldalt a szobába lépünk, a mely mindig az egész ház mélységét foglalja el s három oldalon apró ablakocskákon át nyer világosságot. Az egyik szögletben áll a vaskos asztal, mely többnyire hársfából van faragva és néha több századot is látott már. Faragott karú falóczák és egy ép ilyen szék – mi minden házban csak egy van – továbbá a fehérre meszelt sütőkemencze körűl lévő falazott padka szolgálnak ülőhelyekűl. A kályha nyílása előtti széles padka, a tulajdonképeni tűzhely fölött tátong a kémény tölcsér alakú fatorka (sopúch), mely a füstöt a tetőzet alá s onnan sok helyütt még ma is csak egy oromablakocskán, vagy pedig a tető összes nyílásain át ereszti ki a szabadba, minthogy kéményeik csak az újabb házaknak vannak. A kályhapad alatt a baromfi tartózkodik kasokban és boríték alatt. Az alacsony gerendás tetőről (poval, tlo) egész hálózata lóg le a vízszintes léczeknek, melyek ruhák szárogatására s egyéb tárgyak felaggatására szolgálnak. Lesulykolt földön kivűl egyéb padlózatot sehol sem látni az egész házban.

Rožnau-környéki oláh faház. Charlemont Húgótól

Nagyobb háztartásokban kamara is van, a hol a lisztes láda és a káposztáshordó áll, meg egy rekeszték a burgonya eltartására. Itt vagy a pitvarban áll a gabona őrlésére való kézimalom is. Kisebb gazdaságokban a pitvarból a szobával szemközti oldalon egyenest az istállóba nyílik egy másik ajtó.

Meredek vaskos lépcsőn a pitvarból a padlásra jutunk, a mely egyúttal éléskamra és ruhatár is. Ott füstölik a télre leölt disznó húsát is, a melynek az oláhok a mašík beczéző nevet adják. Némely háznak a padlásán a szoba fölött, épen a ház oromfalának a közepén van, s annak kis ablakocskáján át kap némi világosságot egy picziny kis rekeszték, a melyben a ruhás ládák állnak.

A háznak azt a felét, a melyen az egyetlen ajtó van, oszlopokon nyugvó folyosó vagy tornácz köríti, melynek alsó része deszkakerítéssel, vagy itt-ott csinosan faragott korláttal van ellátva. Nagyobb házaknál, különösen pedig a többnyire egyemeletes helységházaknál ilyen folyosók veszik körűl a háznak többi oldalait is, a mi tetemesen növeli az épület körvonálainak csinosságát.

Az oláh paraszt maga csinálja az egész házát mindazzal együtt, a mi hozzá tartozik, s egész művészetét a vértelek díszítésében tűnteti ki legjobban. Ez függőleges állású deszkákból (svisle) készűl, különféle alapú ablakocskák vannak rajta vágva, fölűl pedig vagy gömbölyű oromtetőben (kozlub) végződik vagy pedig fél-ereszszel van elcsonkítva. A tetőcsúcson a szélkakas helyén vagy agyagból készűlt kis tornyocska, vagy bádogkakas áll. Az oromtető alsó, eső ellen védett deszkáján a ház tulajdonosának a neve, az építés éve s néha egy-egy jámbor mondás is olvasható.

A gazdasági épületek, melyek természetesen csak a módosabb gazdáknál találhatók, vagy a hosszúkás négyszögű udvar körül sorakoznak, vagy pedig szabálytalanút állnak külön-külön. A morvaországi oláhság és tótság néprajzi határán lévő falvakban (a visovitzi kerületben) minden parasztház udvarán áll egy ablak nélküli házikó, az ú. n. „kamara”, melynek négyszögű az alaprajza, s földalatti falazott része pinczéűl, deszkafalú földszintje pedig gyümölcsös kamráúl szolgál. A walaehisch-meseritsehi kerületben ellenben már külön gyümölcsaszaló házakat látni. Minthogy a morvaországi oláhság fő keresetága a baromtenyésztés, meg a gyümülcstermesztés: ehhez képest a csűreik a csupán földmívelésből élő hanákokéihoz képest igen kicsinyek.

A morvaországi oláh vidéknek régebben nemcsak a falvai, hanem a városai is faházakból állottak. Ma ugyan Walachisch-Meseritschben, Frank stadtban és Vsetinben már csak ritka kivételképen látni faházakat, Visovitznak pedig már csak egyetlen külvárosi útczája áll ilyenekből, melyek a múlt század hetvenes éveiben egy nagy tűzvész után épültek újra; a Radhošton álló kies Rožnau savógyógyhely azonban jobbára még hű maradt a régi hagyományos építésmódhoz. A rožnaui Ringplatzon még ma is látni több egyemeletes faházat, melyeknek csinos alkotmánya a rajtuk lévő fatornáczokkal és oromdíszítésekkel nem csekély díszére válik a városkának.

Faház (chalupa) a Radhošton. Charlemont Húgótól

A cseh-morva határ mentén húzódó hegyvidéken is többségben vannak még némely tájon a faházak, habár mai napság már itt is mindinkább kőépületek foglalják el a helyüket. Az oláh faházikótól az itteniek leginkább abban különböznek, hogy az oromfal kivételével a többi falak mind be vannak meszelve s nincsenek födött folyosóik és emeleti tornáczaik s egyéb efféle járúlékaik. Csak a neustadtli kerületben találni még az oláh pasekák módjára épült magánosan álló majorokat, melyek mindenestől a hozzájuk tartozó telekrész közepén állnak. Egyebütt azonban a házak itt is falukká csoportosúlnak, ha rendszerint nem alkotnak is szabályos útczasorokat. A házak homlokzata többnyire az útczára néz, oromfaluk pedig egészen olyan, mint az oláh házaké s mindig faragott és festett ékítményekkel van díszítve. A mai faházak többsége e vidéken, mint a morvaországi oláhságban is, a múlt század végéről való; mint az oromfalak felíratai is tanúsítják, melyek az évszámokon kívül rendesen valami jámbor, de olykor egy-egy tréfás mondást is tartalmaznak. A csűrök itt is kivétel nélkűl fából építvék s nagyon magas és meredek födelük zsindelyes.

Saját külön hely illeti meg a morvaországi házfajok sorában a tót felföld erdővidékén lakók kunyhóit. Ezeknek a telkei kopanice nevet viselnek, a mi egyjelentésű a pasekával, tehát annyi mint erdőírtvány. A lakókat kopanièátoknak hívják. Ezen erdei kunyhókhoz képest még az oláh chalupák is valóságos palotáknak mondhatók. Igaz, hogy ilyenek csak a magyar határ tőszomszédságában lévő négy faluban (Vápenice, Žitkova, Vyškovec és Lopenik), a magyarországi tótság hegyi falvainak e határszéli folytatásaiban láthatók. E kopanièár-kúnyhók igazi középkori maradványok. Többnyire egészen durva gerendázatból vannak egyberóva, csak a „gazdagabb a parasztok házainak a falai állnak vert agyagból. A tetők kivétel nélkül szalmával födvék. Csak a nagyobb házaknak van pitvaruk (pitvor), melyből a szobába juthatni; a különálló konyha már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az ilyen majorokban a marha is külön tető alatt álló istállókban tanyázik. De nem csekély számmal vannak az olyan kopanièár-kunyhók, a melyekben csak az istállón át juthatni a szobába, s ez csak deszkafallal van amattól elválasztva.

A szoba berendezése körülbelűl ugyanolyan, mint az oláh házban, nevezetesen a kályhát itt is a szobából fűtik s az alakja is olyan, mint amott. A tűzhely (ohnšèio) füstjét egy tölcséralakú nyílás (èelusce) fogja föl s a tető alá bocsátja, a honnan ott jut ki a szabadba, a hol épen tud. A nyoszolyájukkal nagyon könnyen elkészűlnek a kopanièárok. Két czölöpöt vernek be az agyagpadlóba s azokra, meg az egész szoba körűl futó lóczára néhány dészkát raknak s ezzel kész az ágy állványa. Az egyik szögletben áll itt is az asztal, melynek a helyét azonban a legszegényebb kunyhókban a lapos kővel leborított káposztáshordó pótolja. Az egyetlen „fényűzési” bútordarab a fali polcz (police) vagy pohárszék. Egészen sajátszerű az itteni csűrök építésmódja; ezeknek ugyanis nincs semmiféle bejáratuk, hanem egy ablakon át dobálják beléjük a kévéket s az emberek is ezen az ablakon keresztül másznak ki és be.

Már ezek a futólagos megjegyzések is eléggé megvilágítják azt a nagy különbséget, mely a Morva-síkság és a Kárpátok felföldjének lakóhelyei között tapasztalható.

Mondák és mesék. Morvaország egyes szláv néptörzsei közt a mondák és mesék nagyon aránytalanúl vannak elosztódva, a minek alighanem műveltségi, előhaladottságuk különböző voltában rejlik az oka. Valaha ez másként lehetett, ma azonban az aránylag jobbmódú s az ország művelődési góczpontjaihoz közelebb lakó törzsek, nevezetesen a hanákok, a keleti országrészek mostohább természeti körülmények közt élő lakosságához képest a népköltés kincseiben igazán szegényeknek mondhatók.

A Bystøitz melletti Hostein-hegy. Nowopacký Jánostól

A népdalt kivéve, a népköltés egyéb ágaiban legnagyobb alkotó erő kétségtelenül az oláhságnál mutatkozik az összes morvaországi néptörzsek között. A Radhostnák, a Beszkidek e legmagasb csúcsának tisztes feje köré egész mondakoszorút fontak, s e hegynek már a neve is arra vall, hogy a szláv őskorban isteni tiszteleti helyűl szolgált és szentnek tartották. A monda szerint az egész Radhost földalatti folyosók ki nem fürkészett hálózatával van át meg át fúrva, melyek egy felől az „arany Prága”, más oldalon pedig Morvaország dicsőséges hajdani fővárosa, Velehrad táján nyílnak ki a napvilágra. A Radhošt e földalatti csarnokaiban aluszszák – mint a Blaník-hegyről szóló cseh mondában említett hősök –, a Goj-Magoj lovagcsapat vitézei évszázados álmukat; csak a haza végső veszedelmének idején fognak majd álmukból fölriadni s védelmére a föld gyomrából előtörni. Néhanapján egy-egy mit sem sejtő halandó, pl. az elszabadúlt tehene után futó pásztor, be-betéved ez alvó hősök rejtekébe; ilyenkor bezárúl mögötte a sziklakapu s egy évig mindenféle házi szolgálatot kell odalenn teljesítenie, a miért egy marék ganéjt kap jutalmúl, a mely azonban a föld színén aranynyá változik; csakhogy a mikor az úgy vélt egy évnyi távollét után haza tér, egészen más emberi nemzedék fogadja, a melytől megtudja, hogy eltűnte óta egy teljes század múlt el.

A Radhošt mérhetetlen kincseket rejt méhében, a melyeket egy kakas- és egy ökör alakú gonosz szellem őriz. Sokan hoztak már onnan kincseket magukkal, de egynémely őrűlt, ha a kiállott halálfélelem után legalább a puszta életét visszahozhatta a föld alól: mert nem minden betolakodót fogadnak ám a földalatti hatalmak oly kegyesen, mint azt az árvafiút, kit szükségben nyomorgó mostohaapja, hogy a négy édesgyermekével könnyebben megélhessen, a barlangba vezetett s ott a maga sorsára bízott. Aggodalmas órák hosszú sora után ugyanis e fiú végre egy kijáratra bukkant, azon át valami ismeretlen vidékre s egy vár közelébe jutott. Itt két aranyrúddal játszva találják őt a várbeliek; a vár ura fölneveli, sőt örökbe is fogadja. A kincset a Radhošt mélyéből vitte magával, a nélkül, hogy az értékéről sejtelme is lett volna. Egykori szomorú sorsáról megemlékezvén, az árvából várúrrá lett szerencsefia minden szűkölködő előtt megnyitotta kastélyát, s íme, egyszer csak beállít hozzá nyomortól, betegségtől és búbánattól megviselt öreg mostohaapja, ki időközben elvesztette mind a négy édesgyermekét, s most alamizsnát kérvén tőle, ráismer egykori mostohafiára, a mint ez ugyanazzal a késsel szegeti meg neki a kenyeret, melyet valamikor a mostohaapja az útjára adott neki, mikor a Radhošt barlangjához vezette.

A Hostein-hegy, a melyhez a tatárok vereségének történelmi emléke fűződik, s különben mint századok óta híres búcsújáróhely is nagy tiszteletben áll a népnél (Suatý Hostýn), – a monda szerint szintén teli van kincsekkel. Egy elárvúlt Vneslav nevű pásztorgyerek olyan szerencsés volt, hogy a kincset őrző törpe bányarém a hegy gyomrába vezette, a hol ennek az alvilági birodalomnak a királynéját is sikerült színről-színre látnia. Ott tartózkodása alatt minden nap szabad volt egy-egy aranyvesszőt letörnie, a melyeket aztán eladott; bizonyára dúsgazdag ember is lett volna belőle, ha ígérete ellenére egyszer el nem árúlja a titkot egy másiknak. Az elrejtett kincsekről szóló mondák különben számtalan helyen ismétlődnek a legtarkább változatokban, nevezetesen pedig az oly helyeken, a hol történelemelőtti időből váló vársánczok láthatók. Rendesen az a magvuk, hogy váratlanúl egyszer csak föltárúl a kincset rejtő földalatti helyiség valamely szerencsés halandó előtt, a ki azonban többnyire elmulasztja a visszatérhetés alkalmát s örökre odabenn marad a föld gyomrában.

Csak a èernoknéžnek nevű bűbájosok jártasak e földalatti útvesztőkben, nevezetesen a Radhošt belsejében, a hová időnként lelátogatnak egy-egy szegény, becsületes oláh kiséretében, a kinek megengedik, hogy vigyen magával az ott tevő kincsekből. Érdekes megegyezés van e morva-oláh èernoknìznik ésa horvát-magyar grabanciáš, djak (garaboncziás diák), valamint a rumuny solomonar között, a kik nem tekintendők közönséges varázslóknak. A morva èernoknìník is papnak öltözve jelenik meg, s a fő mestersége szintén a zivatart előidéző sárkány megfékezésében áll, melyet a Rožnau melletti Kartovitzi tóból idéz föl, hogy rajta tova repüljön. Ekként a nép jóltevőjének mutatkozik, a ki a vidéket ez elemi csapást okozó szörnyetegtől megszabadítja. Általában véve, ezt az igazi èernoknìžniket a monda jóságos lénynek rajzolja, a ki a szegény hegyi lakókat nem remélt kincsek birtokába juttatja s ezért jutalmúl nem kér tőlük egyebet, mint fekete tehéntől való tejet, meg egy fekete tyúk tojását. Földalatti rejtekében töméntelen bűbájos könyv között titokzatos életet él. Még abban is egyezik a morva hagyomány a horváttal, hogy miként lesz valaki èernoknìžntkké.Ugyanis tizenhárom papjelöltből egy-egy mindíg tévútra kerűl, az ördög felső iskolájába jut és èernoknìžnik lesz belőle. Míg a grabanciáš Bologna egyetemén tanúl, addig a morva èernoknìžníkek Prágába mennek, a hol közösen laknak egy házban s a hová már nem egy jámbor oláh vagy tót pásztort vittek magukkat bűbájos köpönyegükön a levegőn át repülve. Önként kínálkozó föltevés, hogy a morva èernoknìžníkek kóbor diákok lehettek, kik valamikor a prágai egyetemet is látogathatták s alchymista szemfényvesztő mutatványaikkal a népnél valódi bűbájosok hírébe keveredhettek. Más magyarázat szerint ellenben e titokzatos lényekben a kiirtott ős-szláv pogány vallás papjainak az emléke élne. Idők haladtával, az igaz, a nép képzelme a èernoknìžník eredeti hamisítatlan typusára sok olyan tulajdonságot is ruházott, a melyek alakját a közönséges varázslókkal és boszorkánymesterekkel rokonabbnak tűntetik föl. Főleg azt tartják róluk, hogy különféle állatok, sőt élettelen dolgok alakját is magukra tudják ölteni. Az ilyen èernoknìžník azonban már nem is olyan ártalmatlan, mint az igazi. Efféle gonosz varázsló volt az is; a ki a Kuhländehenben lévő festői Kotouè kúpja alatt van eltemetve, s ki bosszúból meggyilkolta a szép Èekankának a szeretőjét, minthogy e leány őt visszautasította. Czélját azonban így sem érte el, mert a leány megölte magát, s ő helyette a varázsló csak egy kék virágocskát talált, a mely azóta a leány nevét viseli (èekanka = katángvirág). Őrjöngő dühében a bűbájos egy mélységbe ugrott s ott a pokol szellemei a Kotouè nevű kősziklát hengerítették holt testére, melynek „Ördöglyuk” nevű barlangjában valami fekete törpék mindaddig kisértettek, a míg a jezsuiták a XVII. században e helyet fölszentelt sírkápolnává nem alakították át.

A Radhošt még arról is nevezetes, hogy a morva-oláh boszorkányok főképen rajta tartják gyülekezeteiket. Éjfél tájban nyargalnak föl a felhőkbe nyúló hegyoromra, paripáúl valamely embert használván, kinek bűbájos írral megkenik a kezét-lábát s ezzel lóvá változtatják arra az időre, míg nekik szolgál; mások a boszorkányok repülésének rendes eszközével, a seprűvel is beérik. De olyan boszorkányok is vannak, a kik földalatti folyosókon, egy réz, egy ezüst, meg egy arany erdőn át mennek egyenesen a „zöld mezőre”, vagyis a pokolba, hol a gonosz szellemekkel lejtett őrületes tánczban éjjelenként nem kevesebb, mint tizenkét pár czipőt szaggatnak el.

Még ma is vannak a morva tótságnál és oláhságnál asszonyok, kik földieiknél a boszorkányság hírében állnak; az ilyeneket bohynì-knek hívják s ma már többnyire csak füvekkel és ráolvasásokkal való kuruzslásra szorítkoznak. A zivatar és jégeső ellen való varázslást is ismerik az oláhok, nemkülönben a tolvajnak bűbájolással való megkötését; s habár a rejtett kincseknek szellemek idézésével való fölkutatása módját már elfeledték is a kincsásásnak hagyományos imák, varázsigék és bűvös eszközök kiséretében való gyakorlása még mindig nem veszett ki teljesen, és még számos kincsásó mondát hallhatni az illető személyek és helyek neveinek pontos megjelölésével.

Igen széles körben elterjedt az ördögről szóló mondák csoportja. Számtalan „Ördögszikla” (èertovy kameny) magaslik a morva Kárpátok hegyes csúcsain. Valamennyit az ördög czipelte föl olyan magasra, hogy Lideèko mellett (Vsetintől délre) nagyszerű hídat építsen belőlük az egyik völgyoldalról a másikra; mert ehhez a föltételhez kötötte egy parasztleány, kinek szívét az ördög nyalka vadász képében meghódította, kívánságának teljesítését. Hogy a gonosz szellemeket elriasztó kakaskukorékolás időnek előtte meg ne zavarja őt munkájában, köröskörűl messze vidéken összevásárolt az ördög minden kakast és összes pokolbéli alattvalóival hordatta egybe az építőanyagot. A híd nagyobb része már készen is volt a völgy fölött s nagy sebbel-lobbal szárnyaltak a sulyos szikladarabokkal megterhelt ördögök a levegőben, mikor az ördög martalékává leendő leány szíve szorongattatásában Istenhez fohászkodik segedelmeért, – s íme, e pillanatban megszólal egy vén anyóka teknője alatt az egyetlen kakas, melyet ez valamely ismeretlen intelmére az ördög elől elrejtett, s ugyanabban a szempillantásban szörnyű robajjal összeomlik a még el nem készűlt híd is, a levegőben száguldozó ördögök pedig egyszerre mindannyian elhullatják a kezükben lévő sziklákat. Így támadt a Lideèko melletti „Ördőgfal”, nemkülönben a morva Kárpátok számos „Ördögsziklá”-ja.

Az ördög különben a morva nép mondáiban rendesen igen komikus szerepet játszik. Bátor, istenfélő parasztemberek is csúnyáúl rászedik néha. A Radhošton lévő „Ördögmalom”-nál évszázadokon át kísértett a gonosz, míg egy félelmet nem ismenő rokkant katonában mesterére nem akadt, a ki az ülepe felét leköszörűlte egy malomkővel, a mire aztán elinalt és soha sem tért többé vissza.

Brünn vidékének is van az ördögről egy széles körben ismeretes mondája, mely egy érdekes régiséghez, az ú. n. brünni kerékhez (brnìnské kolo) fűződik. Ezt a brünni városháza kapualjában látható kereket a monda szerint réges-régen egy brünni bodnár készítette, a ki az ördögnek adta el a lelkét s a pokol fejedelmétől csak úgy válthatta meg magát, ha egy nap alatt messze benn az erdő mélyén egymaga elkészít egy kocsikereket, azt még aznap Brünnben eladja s az árát még ugyanaznap a korcsmában el is iszsza, a mi nem egy kaland és akadály leküzdése után szerencsésen sikerűlt is neki.

Az ördög nem mindig emberalakban jelenik meg, mert különféle állatok képét is magára öltheti, nevezetesen fekete macska alakjában szokott gyakran mutatkozni. A gazdájának kincset szerző démon, a skøítek, vagy šetek és rarášek stb., fekete, borzas tyúk képében jelenik meg. Mikor a gőgösen föllázadt angyalokat Isten az égből száműzte, némelyek bozótos, cserjés helyekre is estek közűlök, s ezekből lettek a lidércztüzek (svétýlka, svìtlonoši), míg ellenben a vízbe hullottak víziemberekké váltak; ezeknek hastrman neve különben a német hagyományból való kölcsönvételre vall. E szintén gonosz és kárörvendő lények is tetszés szerint mindenféle ember- és állatalakot föl tudnak ölteni. A víziember a habokban lévő lakában őrzi fehér galambok képében a vízbefúltak lelkeit, míg valamely leány, ki a víziember komaasszonyának tisztére vállalkozik, ki nem szabadítja őket. A szívmátra (mùra vagy mora) a morva nép fölfogása szerint emberalakú s éjszakának idején körűljár, hogy az alvókat fojtogassa. Az olyan gyermekből, a melyik foggal jön a világra, mùra lesz. A halált a nép vénasszonynak képzeli. Ha az ember hazajáró lélektől szabadúlni óhajt, az ilyen holta után nyugton maradni nem tudó sírlakónak ásóval el kell választani a fejét a törzsétől. A Hanna-vidéken a klekanica nevű esti kísértettel riasztják el a gyermekeket az alkonyat óráiban való csavargástól. E kísértet az esti harangszótól (klekání) kapta a nevét. Az oláhok meg egy slibka nevű erdei szellemet ismernek, a melynek a hívására nem szabad felelni. Sajátszerű átalakúláson ment keresztűl a német Perhta istennő a hanákok fölfogásában; ugyanis megváltozott a neme, mert a hanák šperechta férfi, s karácsony estején az olyan gyermekeknek, a kik a bőjtöt meg nem tartották, fúróval kifúrja a hasukat. A sárkánynak is nagy szerepe van a morva mondákban. A brünni városházán még ma is mutogatnak egy ilyen „sárkány”-t, a mely természetesen közönséges krokodil, de a monda mégis azt tartja róla, hogy a halálra ítélt Obešlík haramia ölte meg, a miért nemcsak bűnbocsánatot nyert, hanem nagy tisztességgel és földbirtokkal is jutalmazták. Tőle származtatta magát a Lipultovitzi Obešlíkoknak már kihalt lovagi családja.

A Tunklról való monda. Schwaiger Jánostól

A morva népnek még élő történelmi mondái közűl talán a legrégibb s hanák földön az egyetlen, a Chropinban (Olmütz és Kremsier közt) játszó ilyen monda. Igaz, hogy újabbkori fölcziczomázásával e Jeèmínek királyról szóló monda a Genovéváéhoz hasonló. A chropini vár nemes urát bölcsesége és egyéb erényei miatt királylyá választja a nép. Idő haladtával azonban a nemesből lett király érzülete teljesen megváltozik. Gonosz zsarnokká és kegyetlen kényúrrá lesz, ki vak dühében erényes nejét eltaszítja magától. A száműzött királyné, hogy férje üldözése elől menekűljön, a gabnaföldeken rejtőzik s egy árpaföldön fiat szűl, a kit a nép e körűlmény miatt Jeèmínek, vagyis Árpaszemnek nevez. Későn bánja meg tettét a gonosz király s most már hiába kutatja eltaszított feleségét és gyermekét, mert az úgy eltűnt, mint egy árpaszem (zratil se jak jeèmínek), s még ma is hiába keresi karácsony táján a Chropin környékén lakó nép. E regét rendesen a nagy-morva birodalom királyának, Svatopluknak mondai hírű eltűnésével teszik kapcsolatba, jóllehet oly kísérletek is történtek, a melyek a Jeèmínek alakját pogány őskori emléknek igyekszenek föltűntetni. Ha az előbbi föltevés a helyes, akkor e monda ugyanabból az időből való, a melyből a morva nép apostolairól, Cyrillről és Methódról szólók. Számos község dicsekszik Morvaország-szerte azzal, hogy e szent férfiak az evangéliumot az ő területökön hirdették s ennek emlékeűl ma is kegyelettel és büszkén mutogatnak egy-egy helyet. Néhol meg épenséggel azt tartja a néphit, hogy a szentek maguk hagyták fenn működésüknek örökké maradandó jelét. Könnyen érthető, hogy e legendák legnagyobb része e szentek egykori püspöki székhelyéhez, Velehradhoz és környékéhez fűződik. Egész Morvaországban ismeretes továbbá a tartomány történelmével szorosan egybefonódó azon monda, mely az országnak a tatárjárás idején, a Boldogságos Szűz segedelmével, a Hostein-hegyen vívott győzedelmes ütközet által való megmenekedését örökíti meg. E helyütt a hegy tetején ma is egy sánczolat, továbbá egy csodatévő forrás emlékeztet ama csodás eseményre. A tatárjárás mondája különben ismétlődik a már említett Kotouè hegyen is, a melynek környékén a mongol hordák kegyetlenkedésének emlékére búcsúnapjára emberi füleket és orrokat ábrázoló mézeskalácsot sütnek.

Morvaország nyugati része, hol sok a lovagvár és várrom, termékeny földje a különféle várakról szóló mondáknak. Teltsch kastélyában a „fehér nő”, tehát ugyanaz az alak kisért minden családtag halálának közeledte előtt, a ki az összes egykori Rosenberg-féle várakban is meg-megszokott jelenni. A morva várak gyöngyének, Pernsteinnek is van egy ilyenféle házi szelleme: a „pernsteini szűz”. Némely várak keletkezésének a történetéről is szólnak egyes mondák, a melyek alakúlására gyakran a várurak családi czímere vagy a nevükhöz fűződő szójáték-féle magyarázat volt hatással. Így a Pernsteinok czímerében az orrczimpáján keresztűl húzott gyűrűvel ábrázolt bölényfej magyarázatára szolgál az óriási erejű szénégető Vìòava mondája, ki egy bölénynek fagallyat húzott keresztűl az orrán s annálfogva vezette azt el a brünni herczegi udvarba, a mely erőmutatványaért nem kért egyéb jutalmat akkora darab földnél, a mekkorát egy ökör bőrével bekeríthet. Erre aztán ugyanazt a fogást alkalmazta, a melylyel Dido, Karthago alapítója, élt vala. Itt, a várakról szóló mondák sorában említjük még a Hanna-vidék legéjszakibb zugában lévő Brnièko (a Hohenstadt melletti Brünnles) várának legutolsó uráról, a Tunkl nemzetség egy sarjadékáról fönmaradt mondát, a ki a föld népénél máig is rosz emlékezetben él, mert a jobbágyait a hohenstädti tájon valaha nagyobb kiterjedésű tavak gátjainak építésénél szörnyen sulyos robotterhekkel sanyargatta. Állítólagos kegyetlenségeért most azzal bűnhődteti a monda, hogy a lelkek órájában tüzes ekét kell a tavak víztükrén végighúznia, mi közben egypár ördög szűntelen azzal nógatja és üti-veri, hogy: „Bíte toho Tunkla, až by voda žblunkla!” (Üssétek a Tunklt, míg a víz föl nem locscsan!) Mikor az özvegye egyszer e szörnyű fogatot meglátta s azt kérdezte az urától, hogyan segíthetne rajta és miként lehetne a szenvedő lelkét megnyugtatni: Tunkl azt felelte, hogy az ő lelke addig nem lelhet nyugalmat, a míg az ő parancsára emelt gátak minden egyes köve oda vissza nem kerűl, a honnan vették.

Mint ez, úgy még több monda is a jobbágyi sulyos terhek idejében gyökeredzik. Régibb mondák is korszerű átalakúláson mentek át ez időszakban, mint pl. a már említett Jeèmínek-monda is. Ennek egy, kivált a wischaui környéken még élő változata szerint ugyanis a Jeèmínek édesanyja az ura kegyvesztését azzal idézte elő, hogy a robot terhe alatt nyögő parasztságnak pártját fogta; Jeèmínek e mondában titokzatos módon érintkezik a néppel s varázsköpenyével láthatatlanná tudja magát tenni. A földesúri törvényszék a jobbágyság fölbújtójának tekintette őt s évenként kétszer az egész környéken elrendelt házkutatással igyekezett a nyomára jutni, a mi azonban soha sem sikerűlt. Később e titokzatos mondai személyt a morva parasztnép fejedelmi fölszabadítójával, a földmívelő osztályt annyira megbecsűlő s jobbágyi terhei alól fölmentő II. József császárral azonosította, ki főleg Morvaország közepe táján él mythikus ködbe burkoltan a nép hálás emlékezetében.

Az egyes helyek neveit magyarázó mondák közűl talán legismertebb az, mely a Blansko melletti Mazocha borzalmas fenségű szakadékának a nevéhez fűződik. Ez a monda egy gonosz mostohaanyáról (csehűl macocha) regél, a ki mostoha gyermekét e szakadékba álnokúl letaszította; a gyermek azonban csodálatos módon megmenekűlt s a szörnyű tett kitudódván, a gonosz nőt ugyanazon büntetéssel sújtották, a melyet mostohagyermekének szánt volt.

A morva- és csehországi, valamint a magyarországi tótságon élő szlávoknak egyazon törzshöz tartozását a helyekhez kötött mondáknál sokkal inkább tanúsítják a mesék, melyek legnagyobb része az egész cseh-szláv néptörzs közös kincse s így átnyúlik az ország határain. Itt-ott azonban az ország keleti részének lakosságánál a sajátszerűen magyarországi tót mesék részleteinek erősebb drámai színezetével egyező vonásokat is találunk. Viszont a nyugati országrész meséi meg inkább a csehországiakhoz hasonlítanak, a melyekben az elmeél, humor és szatíra uralkodik inkább. Morvaország tehát, mint sok más néprajzi tekintetben, meséi dolgában is közbülső kapocsúl szolgál a cseh királyság és a magyarországi tótság szlávjai közt. Kérdés azonban, lehet-e sajátszerűen hanák mesékről egyáltalán szó, arról nem is beszélvén, hogy a Hanna-vidék egykori meséi ma már úgy szólván teljesen elkallódtak. Mert a mi különösebb hanák színezetű dolog még e téren található, az többnyire csak adomaszerű elbeszélésekből áll; ezek vaskos, de találó tréfáikkal igen jól illenek a hanák népjellemhez, melynek a nyersebb, de annál élénkebb humor egyik felötlő vonása. Természetes azonban, hogy a morva nép a nemzetközi mesék egy részét is ismeri, a mit német szomszédjaival való több százados sűrű érintkezése könnyen megmagyaráz. A „halál komája” és a „terülj meg asztalkám!”, meg a „Hamupipőke” stb. meséi egész Morvaországban is régi jó ismerősök, habár itt némileg különböző alakot öltöttek egyes részleteikben. A keleti meseköltészetből való kölcsönvételek sem hiányzanak. Így az „Ezeregy éjszaká”-ból az Aladdin csodalámpájáról szóló ismert mesét is hallhatni Morvaországban; azzal a kis különbséggel, hogy a morvaországi oláhok a lámpa helyett egy csodálatos erejű lakatot szerepeltetnek.

A leggyakoribbak, mint a cseh-szláv mesék közt egyáltalán, a morvák sorában is a napról való mythosok, melyek a tél legyőzetését s a természetnek téli álmából való fölébredését a legkülönfélébb allegoriák köntösében adják elő. A hős ifjú, ki a szép szüzet megmenti a sárkány körmei közűl, a sárkányt pedig megöli; vagy a ki az üveghegynél lakó óriási madár (a morva oláhságnál patoš) három arany tollát, avagy az élet vizét elhozza s ez útjában a naptól a holdhoz és onnan a szélhez vándorol; nemkülönben a „bolond” Jancsi (hloupý Honza, vagy Janek, vagy Jura = György), ki egyszerre csak meglepi a világot nem sejtett okos ravaszságával, s végűl egy királyleány kezével együtt országot is szerez magának; a gonosz varázslók és boszorkányok, kővé vált vagy különféle állatokká elbűvölt herczegek és herczegnők, óriások, kísértetek és mesés állatok: mindezek a morvaországi szláv nép meséiben is megvannak. Itt is emberi nyelven szólnak az állatok s csodálatos gyümölcsöt teremnek a fák, a mely ha nem épen aranyból vagy ezüstből van, akkor legalább is olyan furcsa sajátságú, hogy annak, a ki belőle eszik, roppant hosszúra nő tőle az orra. Mindazon szép és hasznos dolgok is, melyek a szomszédos országok meséiben tulajdonosukat óhajtott czéljához segítik, minők a láthatatlanná tévő kalap vagy köpönyeg, a bűvös nyereg és gyűrű, melynek a szellemek engedelmeskednek, a kifogyhatatlan erszény és még számos más a morva mesékben sem ismeretlenek.

Ha már most költői értékük tekintetéből hasonlítjuk össze egymással a különböző morvaországi néptörzsek meséit: akkor kétségtelenűl a morva oláhságé a pálma. A mi meséikben kiváltképen vonzó, az tősgyökeres és fölötte naiv eredeti világnézetük. A szláv népeket általában jellemző, inkább passzív és türelmes kitartás főkép ő náluk nyilvánúl felötlően. A szörnyeteg ellenségeken végűl diadalmaskodó mesehős érdeme rendesen nem annyira hőstetteiben, mint inkább abban áll, hogy néha valósággal ember fölötti kitartással állja ki a legnagyobb kínzásokat és szenvedéseket, vagy legalább abban, hogy a legcsábítóbb kisértésnek is ellenálló önuralmat tanúsít s egyúttal a legpontosabban követi a kapott tanácsokat és teljesíti megbízatását. A morva mesék hősnői pedig többnyire a varázslat alól kiszabadítandó személyért tanúsított határtalan önfeláldozásukkal mutatnak hősi lelkületet. E tekintetben a legszélső állhatatosságig az a királyi anya megy, ki még akkor sem mondja meg, mit látott az elátkozott kastély tilos szobájában, mikor egymásután valamennyi gyermekét mindjárt születésük után megölik; hallgatása volt ugyanis a varázslat megszűntének föltétele. A hőstetteket szörnyetegek és óriások elleni küzdelmében a hős rendesen csodatévő tárgyak segítségével hajtja végre, melyeket valamely, iránta jóindúlatú lény ad néki s a melyek használatánál bizonyos varázsigét kell elmondani. A szelíd szláv lelkülethez képest a hősnek, ki czélt akar érni, szerénynek és jószívűnek kell lennie. Általán véve szépen ki van fejezve a morvaországi szláv nép meséiben az erkölcsi és a vallásos érzület. Nevezetesen a szegények iránt tanúsított szívtelenség oly nagy bűn a nép szemében, hogy az az ördög, a ki a szegénytől ellopja annak alamizsnáját, még a pokolnak sem elég jó, s büntetésűl három évig a földön kénytelen szolgálni. Csak a gonoszszal való harczában szabad a mese hősének minden fegyvert és harczmodort használnia, olyanokat is, melyek nem épen egyeztethetők össze a lovagiasság szabályaival. Azt a tréfás szerepet, melyben a gyengébb ember a jóval hatalmasabb ördögnek az eszén túljár, rendesen egy vargával játszatja el a morva mese.

A tulajdonképeni mesehősök többnyire az alsóbb néposztályból valók: tisztes mesteremberek, egyszerű parasztok, pásztorok és közkatonák ama választottak, kik a kitűzött nagy föladat teljesítésére hivatván s általa a mesevilág legmagasb méltóságaiba jutnak. A nép ugyanis szegény életkörűlményeivel beérő természete mellett sem becsűli magát értékénél alább, s így koránsem tartja még egy királyi herczegnek a méltóságán sem alólinak, hogy oláh pásztorköntösbe öltözve versenyezzen valamely királyleány kegyeért.

Zene. D'Elvert Keresztélytől, fordította Katona Lajos

Morvaország műveltségi életében igen kiváló helye van a zenének, s e művészet itt nem az újabb idők terméke, hanem jó régi korban keletkezett, mely legalább is az ország keresztény hitre térésével kezdődik. A nyugati kereszténység behozatalával együtt latin egyházi zene, római énekek és dallamok honosodtak meg a cseh nép lakta országokban, s lassanként mindaz elkallódott, a mi addig a szlávok apostolainak, Cyrillnek és Methódnak buzgólkodása folytán a nemzeti szláv isteni tisztelet alkotórészeképen e földön virágzott vala. Minthogy az egyházi zene s kivált a Gergely-féle templomi ének Rómából teljesen egyöntetűen és egyedűl onnan terjedt el az egész nyugati kereszténységben: a morvaországi egyházi zene ezen legrégibb időkbeli sajátszerűségeiről csak annyiban lehet mégis szó, hogy Balduin, az olmützi székesegyház római születésű esperese (1190–1201) volt az, a ki a templomi karéneket a nappali és éjjeli órák szerint legelőször rendezte s a maga költségén nagy számban szerezte meg a kellő karének-könyveket, sőt maga is költött nem egy szertartási éneket. Hieronymus de Moravia pedig (a ki 1260 körűl élt mint Domonkos-rendű szerzetes a párisi rue St. Jacques kolostorában) messze földön dicsőséget szerzett szülőföldének, mint zeneművész és zenetanár. Hieronymus egyáltalán egyike a legrégibb zeneelmélet-íróknak, s kiválósága már abból is eléggé kitetszik, hogy Demusica czímű értekezését legújabban ismét kiadták. Említést érdemel még Neumarkti János olmützi püspök is (1364–1380), a ki leveleiben (cancellaria) az egyházi ének, de e mellett a világi zene nagy tisztelőjévek és ápolójának is vallja magát. Udvari emberei (familiares commensales et domestici nostri) között említvék Philippus Figellator és Jesco „ludens in ala Boemica”, kik a püspök egyik unokahúgának Kremsierben tartott lakodalmán zenejátékukkal igen kitűntették magukat.

A XV. század második feléből annak a hitét veszszük, hogy a brünni városi tanácstól 1466-ban a Szent Jakab-templom mellett alapított plebánia-iskolában egyebek közt az éneket is tanították. Később a jezsuiták szemináriumai (kik 1572-ben kerűltek Brünnbe s 1578-ban állítottak ott gymnasiumot) és a nagy számmal levő kolostorok voltak ama kor zenészetének megannyi ápolóhelyei, a melyekből utóbb az udvar s a bel- és külföldi nemesség zenekaraik személyzetét toborzották. Montani grófné (Thurn Sibylla Polyxena grófnő) alapítványából 1648-ban a Szent Tamásról nevezett Ágoston-rendi kolostorban egy szeminárium létesűlt, melynek növendékei a brünni zenekedvelők támogatásával még ma is a legkitűnőbb egyházi zenével látják el e tartományi fővárost. A Brünn melletti Obrovitz prémontrei kolostorában is kiváló ápolásban részesűlt a zene. Már Schönauer apátot (megh. 1589) nagy zenebarátként emlegetik. Pawlowici Pawlowsky Szaniszló olmützi püspöknek (1579–1598), ki alatt komolyan munkába vették a katholikus hitélet újjáfejlesztését Morvaországban, a Palestrinával egy rangban emlegetett krajnai Händl (Gallus) Jakab német zeneszerző (1550–1591) volt a karmestere, míg ugyan e minőségben II. Rudolf prágai udvarábs nem kerűlt. Szaniszló utódja a püspöki széken Dietrichstein bibornok (1599–1636), ki alatt a katholikus ellenreformáczió az 1620-i forradalom legyőzetése után végrehajtatott, több zeneművészt is, köztük válogatott olaszokat tartott udvarában, a kiknek éneke nagy sokaságot vonzott a templomba. A Znaim melletti Bruck prémontrei kolostorában 1575-ben a tudós és művészi érzékű Èepirohi Freytag Sebestyén apát (meghalt 1584), ki előbb II. Rudolf császár nevelője volt, 30 fiú számára szemináriumot alapított, melylyel zeneiskola állott kapcsolatban s ennek Haident (meghalt 1607), e kitűnő zenei képzettségű s egyházi zeneművek szerzése terén is érdemes férfiút tette igazgatójává. Ezen intézethez is híttak Olaszországból kiváló zenetanárokat, kik ama kor olasz egyházi zenéjét honosították meg Bruckban és Znaimban. A nem sokára bekövetkezett vallási háborúk idején azonban ez iskola gyors hanyatlásnak indúlt.

A hangszeres zene művelésével leginkább a vándor-diákok és vándor-zenészek foglalkoztak, kik már a XIII. század elején, úgy látszik, egy Bajorországra, Ausztriára, Stájer- és Morvaországra kiterjedt szövetségben állottak. Mikor utóbb a nemesség a költészet és zeneszerzés művészetétől mind jobban elidegenedett, azok a városokban találtak ápolóhelyekre. A morva városok, kivált a királyiak hatóságai nagy becsben tartották a jó zenét s annak művelése czéljára a városi plebánia-templom orgonásain, karmesterein és karénekesein, stb. kívűl még városi műzenészeket („Stadtkunstpfeifer” és „Thurnermeister”) is tartottak, kik a templomi zenénél s utóbb a színházban is kötelesek valának közreműködni, de segédeikkel egyetemben eljegyzések, lakodalmak, vendégségek, tánczmulatságok s más hasonlók alkalmával is hallatták magukat, valamint a vidéki nemességet is mulattatták. Brünnben is voltak ilyen városi zenészek, kiknek feje a „Thurnermeister” (helyesen „Thürmermeister”) volt, míg az utolsó Thunermeisternek, Gabriel Károlynak a halála (1838) után ez állást többé nem töltötték be, hanem több éven át a Szent Jakab plebánia-templom karmesterével helyettesítették, utóbb pedig teljesen megszűntették, helyette azonban (1844-ben) a templom és az új zeneiskola számára zeneigazgatói állást szerveztek.

A német mesterdal is elég jókor meghonosodott Morvaországban. Iglauban legalább, a hol élénk összeköttetésben maradt a német birodalom mesteriskoláival, már a XVI. század második felében vannak nyomai s egész a harminczéves háborúig virágzott, később azonban feledésbe merűl.

A vallási mozgalmakkal kapcsolatban keletkeztek és álltak az ú. n. literátusok karai, a melyek már a XV. század elején teljesen kialakúlt szervezettel működnek. E társúlatok a templomi isteni tisztelet díszének növelésére alakúltak, az egyházi éneket vezették, temetéseken s más vallási szertartásoknál is közreműködtek, s e mellett a betegápolást és a keresztény szeretet egyéb cselekedeteit is gyakorolták. Mindenesetre ápolták és fejlesztették az egyházi ének művelését, s a legtöbb ily egyesűlet cancionalékat vagyis énekeskönyveket is állíttatott össze vagy legalább másoltatott le a maga számára, a minők közűl nem egy igen szép és becses példány maradt fönn. Ilyen egyesűletek úgy a katholikusok, mint a protestánsok és cseh testvérek kebeléből is alakúltak, de majdnem csupán csak szláv nyelvű helyeken (egy német Neutitscheinben és Olmützben?); itt-ott még II. József császár korában történt föloszlatásuk után is fönmaradtak, legalább névleg, tulajdonképeni egyesűleti szervezet nélkűl. A legrégibb eddig ismert literátus-egyesűlet Morvaországban a trebitschi 1516-ból.

Rudolf főherczeg, olmützi bíbornok-érsek. Amerlingnek a laxenburgi Franzensveste lotharingiai termében levő festménye (1831) után, Hech Vilmostól.

Az úgy nevezett cseh testvérek nemcsak nagy számú egyházi éneket szerzettek, hanem 1587-ben Streyc-Zabøecsky György nevű consenioruk által (született a morvaországi Hohenstadtban) Dávid zsoltárait is versekbe szedették s azokat 1615., 1618. és 1659. évi énekgyűjteményeikben, valamint külön is kinyomatták, a miben a francziák, olaszok, angolok, németalföldiek, lengyelek és magyarok is követték őket. A cseh testvérek énekeskönyvei a németeknél is tetszésre találtak s a németajkú hitsorsosok szükségleteihez alkalmazott átdolgozásban is részesűltek. Az átdolgozók közűl kivált három jeles német énekköltő érdemel említést, ú. m. Weiss Mihály (szül. Neissében, Sziléziában, megh. 1542), ki sok régi huszita-éneket is átdolgozott, Horn vagy Cornu János (meghalt 1547) és Herbert Péter, ki a morvaországi Fulnekben született s a „testvériség” conseniorja volt Eibenschitzben. A cseh-, morva- és lengyelországi testvérek seniorjai és papjai által 1606-ban Morvaországban kiadott énekgyűjtemény a legteljesebb; ezt a testvérek száműzetése után a lengyel Lissában 1639-ben újra kinyomatták. 1661-ben pedig Comenius Amsterdamban adta ki három részben e czímen „Kirchen-, Hauss- und Herzens-Musica”. A cseh huszita-énekeknek e három gyűjteménye kiváló helyen áll az e korban igen nagy számú (a XVI. század vége felé már majdnem 200) német énekgyűjtemények közt, melyek költőinek sorában az iglaui Sperat nevű pap is előfordúl. A Svájczból, Tirolból s egyéb német vidékekről a XVI. században Morvaországba vándorolt s főleg Nikolsburgban, Auspitzban és Austerlitzben megtelepűlt s itt 1622-ben történt kiútasíttatásukig lakó anabaptisták is buzgón ápolták az egyházi éneket.

S ezzel oly korhoz értünk, a melyben Morvaország állami és egyházi állapota nagy átalakúlásokon ment keresztűl, minthogy a forradalom élére állott köznemesség hatalma megtöretvén, a főnemesség által gyakorolt teljes önkényuralom lépett a régi kormányzat helyébe, és a katholikus vallás lett a jezsuiták, kapuczinusok és piaristák új szerzetes-rendeinek segítségével egyedűl uralkodóvá, míg a másvallásúak vagy e hitre térni, vagy pedig kivándorolni kényszerűltek. Most a papság mellett a nemesség is egyik fő pártolója lőn a zeneművészetnek. Midőn a harminczéves háború lezajlása után az ország ismét fölocsúdott kissé, a császári udvar példájára Morvaország főnemesi családjai, a Liechtensteinok, Dietrichsteinok, Rottalok, Althanok, Slavaták, Questenbergek, Podstatzkyk, az olmützi püspökök és mások is fényes kastélyaikban saját udvari színházakat kezdtek építeni, melyekben egyebek közt zeneelőadások is kerűltek sorra. A zene művelése ez úton a nagyobb városokban is meghonosúlt, nevezetesen Brünnben, hol I. Lipót császár óhajtására az udvar legalább télen át tartózkodott, s hol a szűntelen háborúság és ellenséges betörések idején nagyobb biztonság és több társaséleti kényelem is volt található. A Brünn melletti Obrovitz kolostor 1658-ban díszelőadással ünnepelte meg I. Lipót tronraléptét, s Rottal gróf is zenekíséretű vígszíndarab előadásával ülte meg holleschaui kastélyában ez alkalmat. Dietrichstein herczeg, az ország főkapitánya, 1665-ben Brünnben a város előbbkelő köreiből válogatott 60 személylyel adatott elő egy parasztlakodalmat, a melynél bizonyára nagy része volt a zenének is. A Liechtenstein herczegek a morvaországi Eisgrubban s a vele határos ausztriai Feldsbergben lévő fényes kastélyaik falai közt állandó színtársúlatokat és zenekarokat tartottak. Lelkes zenekedvelő volt a Morva- és Csehországban gazdag uradalmakat bíró Questenberg Ádám gróf is (szül. 1678, megh. 1752, mint családjának utolsó sarjadéka), a jarmeritzi pompás kastély építője. Az ő kezdeményezésére nem egy nagy oratoriumot adtak elő Brünnben. Az 1724-ben előadott „Eurystheus” czímű operában, melynek Zeno császári udvari költő írta a szövegét és Caldara császári helyettes-karmester a zenéjét, csupa főrangú hölgyek és urak játszották a császár személyes vezénylete alatt a szerepeket s köztük morva főnemesek is léptek föl.

Wranizky Pál. Bossler metszete után

A hangversenyek is korán meghonosúltak Morvaországban. Már 1770-ben volt Olmützben egy nagyon kizárólagos szervezetű „zeneakadémia” (vagy „zene-collegium”), mely 1777-től 1811-ig Colloredo Antal Tivadar gróf bíbornok-érsek elnöklete alatt állott. Az olmützi püspökök különben is már régóta ápolták olmützi, kremsieri és wischaui palotáikban a zenét s most annak pártolását már a világi zenére is kiterjesztették, így Schrattenbach gróf (meghalt 1738) és Troyer gróf (meghalt 1758) bíbornokpüspökök, kik gyakrabban tartózkodtak az ország fővárosához közelebb, szép erdő- és vadászterületen álló wischaui kastélyban, hol Schrattenbach tágas színházat rendeztetett be, melyben a kor legjobb drámáit és dalműveit adták elő; Troyer meg, úgy látszik, hagyományképen családjára szállította át a zenekedvelést, mert az 1780-as években Troyer gróf és két fia, kik mindhárman művészi tökéletességgel játszottak a fúvóhangszereken, a zene művelésének megnyitották brünni termeiket, Rudolf főherczeg olmützi érsek fő udvarmestere, Troyer Ferdinánd gróf és titkos tanácsos pedig szintén egyike volt a legkitűnőbb klarinétjátszóknak.

Nagy hírre emelkedett kivált Haugwitz gróf (megh. 1842) namiesti zenekara; Zsófia nevű neje, született Fried grófnő (megh. 1835), Swietlauban hetenként egyszer-kétszer a saját költségén képeztetett és tartott s legalább 48 zenészből álló boikowitzi karral adatta elő a legjobb mesterek nagyobb szerzeményeit. Az utolsó császári udvari fő zenegróf, Podstatzky-Liechtenstein Adolf (megh. 1849), színházat tartott teltschi kastélyában, a hol a legnagyobb operák is fényes fölszereléssel és nagy művészi tökéletességgel kerűltek előadásra; ezenkivül tizenkét emberből álló fúvó-zenekart tartott a saját költségén. Mióta a Daun, Stadion, Trautmannsdorf és Pallavicini családok lakják a jamnitzi kastélyt, azóta itt szakadatlan sora járta a hangversenyeknek és színi előadásoknak, tűzijátékoknak, tánczmulatságoknak és egyéb ünnepélyeknek. Sőt a nagyon mulatságkedvelő Trautmannsdorf grófnő minden hivatalnokától megkövetelte, hogy vagy valamely hangszerhez értsen művészileg, vagy legalább jól képzett énekes legyen. Seilern gróf lukovi kastélyának kiváló hírű vadász-zenekara Metzner zeneigazgató személyes vezetése alatt tartott a gróf Sereny-féle Luhaèovitz gyógyfürdő terén jótékony czélra egy sétahangversenyt.

Már a múlt század második felében is élénkebb lehetett a zenészet ápolása Brünnben. Lasser hegedűművész a nemesség támogatásával (az 1780. s következő években) nagy tetszéssel fogadott hangversenyeket rendezett. A német opera kivált Brünnben volt igen kedvelt. 1786 és 1787-ben tizenkét különféle hangversenyt tartottak. 1797 márcz. 17-én 120 személyből álló külön zenekar adta elő a „Mährens Brüderbund” (Morvaország testvéri szövetsége) czímű zenekölteményt, melynek Franzky írta a szövegét és Rieger a zenéjét. Az előadás jövedelmét a hadviselési alaphoz való járúlékúl ajánlották föl. Efféle hazafias és jótékonyczélú hangversenyek megmutatták, mit tehet az erők egyesítése. A háborús idők különben az egyesületi életnek nem igen kedveztek, de mégis létrejött Brünnben az első osztrák zeneegyesűletek egyike. Az olaszországi philharmoniai társúlatok mintáját a Laibachban (1794) és Klagenfurtban (1803) alakúlt egyesűletek után ugyanis Brünnben is összeállt 40–50, többnyire a hivatalnoki osztályból kerűlt tag, kik nyaranta az „Augarten” termében hetenként egyszer a legújabb és legjelesb zeneműveket adták elő. Az 1805. évi franczia betörés lehetett ez egyesűlet föloszlásának az oka, mert 1806 aug. 1-én a „műkedvelő zenészek társúlatának igazgatósága” a régebben fönnállott brünni műkedvelő-hangversenyek fölelevenítésének egy tervezetét adta ki. De ennek a működéséről sem tudunk semmi egyebet annál, hogy e „philharmoniai társaság” közreműködött egy Rieger karmester szerzette cantata előadásán, a melyet 1808 május 3-án tartottak a redoute termében, a védhimlőoltás intézményének megünneplésére. Ettől fogva ismét hosszabb idő múlt el, míg zenei előadások végett való egyesűlésről megint szó lehetett.

A zeneművészet egy másik ápolóhelye a színház lőn. Abban az időben, mikor a morvaországi Sonnenfelsnek II. József császár támogatásával sikerűlt a Paprika Jancsit a színpadról száműznie s a színházat a nép művelődésének helyévé avatnia; mikor 1776-ban a bécsi Burg udvari színháza német „nemzeti színház” czímen olyan intézetté fejlődött, a mely 30 évvel később már Németország összes színpadjainak mintáúl szolgálhatott: Brünn is egyikével dicsekedhetett már Ausztria legjobb és legrendesebb színházainak, a melyben főleg a német operákat oly jól adták s annyira kedvelték, hogy József császár innen ültette át e műfajt Bécsbe; hol 1778-ban adták elő tetszést aratva a „Bányászok” czímű első német operát. A közeli Bécscsel való sűrű érintkezés kedvező hatása mellett a brünni színház állandóan egy színvonalon maradt más nagyobb tartományi fővárosokéival. Az időközben keletkezett olmützi, iglaui és znaimi színházakban is művelték a színmű mellett, a mennyire tehették, a zenét is. Brünnben különösen a három Blumenthal testvér és Strauss József színházi karmester szereztek maguknak a zenészet fölvirágoztatásában érdemeket. Rieger Gottfried zeneszerző és karmester pedig nagyobb zeneművek előadatásában buzgólkodott sikerrel.

Az 1830. év táján kezdődött Bukuwky Mihály grófnak széles körre kiterjedő s igen hathatós tevékenysége a zeneművelés terén, melynek szívós kitartással szorgalmazott czélja egy zeneegyesűlet alakítása volt. Streit Ede, Nowotny József András és Rieger Gottfried hármas szövetsége vette kezébe a Bukuwky gróf rendezte zeneelőadások művészi vezetését. Bukuwky gróf, hogy a komolyabb zene iránti érzéket éleszsze, terjeszsze és erősítse, bécsi mintára egész sorozatát rendezte az ú. n. „concert spirituel”-eknek. Egy bizottság, melyet Forgách báróból, dr. Jeitteles orvosból és Haupt nagykereskedőből szervezett, 1839- és 1840-ben megkezdette a hangversenyeket, melyek a többnyire klasszikus remekművek szélesebb körben való megismertetése által igen nagy hatást tettek. Mikor Bukuwky 1841-ben vidékre költözött, egy társaskör alakúlt, mely szintén igen csínos hangversenyeket rendezett, de nem volt hosszú életű; a zenét ez időtájt inkább a magánkörökben ápolták. Midőn 1851-ben Bukuwky ismét visszatért Brünnbe, négy lelkes ifjú: Brand, Pegscha, Køizkowsky és Burzina, vonósnégyes-társaságot alkottak, melynek tanúlmányait Pegscha, az Ágoston-rendiek Szent Tamás kolostorának kanonokja vezette, ki igen képzett zenész s egyúttal zeneszerző is volt. A négyes kitűnő előadásai arra indították Bukuwkyt, hogy 1852-től 1857-ig négyes-esték hosszabb sorozatát rendezze, melyek élénk részvétnek örvendtek s tetemes jövedelmüket jótékony czélokra juttatták. E négyes-előadásoknak folyton emelkedő művészi színvonalával együtt fokozódott a közönség érdeklődése és az utóbb zongora-darabokkal s más kamarazene-művekkel is élénkített műsorú hangversenyek látogatottsága is. Pegschának 1857-ben Olmützbe költöztével e hangversenyek abbamaradtak ugyan, de hatásuk nem múlt el.

Mint az eddigiekből kitetszik, Morvaországban már jó régi idő óta művelik a zenét még kisebb városokban is, s idő haladtával mind sűrűbben találkozunk azzal a törekvéssel, hogy kisebb vidéki városokban is előadjanak nagyobb zeneműveket, mint a 40-es években Kromauban, Porlitzban, Eibenschitzben és Ullersdorfban. A zenei érzék terjesztéséhez tetemesen hozzájárúltak a katonai zenekarok is, melyek a helyőrséggel bíró városok közönségét a legújabb zenei termékekkel elég hamar megismertették; mindenesetre nagyobb részük volt ez érzék fejlesztésében, mint a veterán-egyesűletek zenekarainak, melyekkel osztoztak a nyilvános tánczmulatságok zenéjének szolgáltatásában, a mi hajdan egészen a czéhbeli zenészek dolga volt. E polgári zenekarok Strauss és Lanner vezetése alatt érték el virágzásuk tetőpontját. Brünnben 1841-ben Winiker könyvkereskedő úgy klasszikus, mint könnyebb divatos zeneművekre berendezett hangjegy-kölcsönkönyvtárt alapított, Hnogil és Wutschek zenészek, valamint Brünn városa pedig zeneiskolákat. Élesztette s folyton ébren tartotta a zeneművészet iránti érdeklődést a zeneelőadások nyilvános megbírálása a helyi lapokban is (kivált a „Moravia” 1838–48. évi folyamaiban), nevezetesen pedig a Schmidt kiadásában 1840 óta megjelenő „Wiener Musikzeitung” czímű szaklapban, melynek Morvaországból Laurencin gróf, Leitner, Sturm, Schön-Engelsberg voltak szorgalmas levelezői. A zeneművészet ápolására irányúló eszközökben tehát, mint látnivaló, nem volt hiány; de annál érezhetőbb volt az iskolai elemi kiképzésnél többet adó olyan intézet s a szétszórt művészi erőket kivánatos együttműködésre egyesítő olyan szervezet hiánya, a milyet a harminczas és negyvenes évek forradalmi mozgalmai következtében aggodalmaskodó kormány nem engedett létrejönni.

Lassanként azonban Bécsből mégis csak megindúlt Ausztria zeneéletének föllendítése. A német dal, melynek Ausztriában Mozart, Beethoven, Schubert, Morvaországban pedig Müller Venczel (megh. 1835), Pazdirek (Gotthard) s a Sziléziában (Engelsbergben, 1825) született, de Olmützben kiképzett Schön Ede (Engelsberg), „minden német egyesűlet e legkedveltebb dalszerzője”, továbbá Fiby, Pivoda és mások fényes hírnevet szereztek, – morva földön is mind több kedvelőre tett szert, de nem maradt el mögötte a cseh dal sem. Az 1809-ben Zelter által Berlinben megalapított daloskörök (Liedertafeln), vagyis négy- és többszólamú énekek előadására alakúlt férfidalegyesűletek, melyek 1818-ban már egész Németországban el valának terjedve, nemkülönben az ezek után alakúlt s a tagok fölvételében kevésbbé kizárólagos más hasonló társúlatok nevezetes tényezővé emelték a férfikaréneket az újabb idők zeneművelésében. A szabadabb közélet s a föléledt dalkedvelés Morvaországban is szép számú dalegyesűletet teremtett, még pedig az 1848 óta mind élesebbé vált nemzetiségi kettéoszlás folytán német és cseh nyelvűeket. Ennek a korszerű áramlatnak köszönhető Bukuwky gróf buzgó közreműködése mellett a brünni zeneegyesűlet létrejötte is, mely az időközben fölpezsdűlt politikai élet hatása alatt végre, 1862 november 22-én megalakúlt.

Az egyesűlet igazgatósága teljes buzgalommal fogott föladata megoldásához, mely abban állott, hogy a zeneművészet ügyén gyakorlati és elméleti oktatás, valamint zeneelőadások rendezése útján mentűl többet lendítsen. A legelső és legégetőbb szükségnek mutatkozó zeneiskola ugyan az erre fordítható pénz szűk volta miatt csak 1866 április elsején nyílhatott meg, de az 1868 okt. 10-én a brünni zeneegyesűlet művészeti igazgatójává lett .Kitzler Ottóban kitűnő képzettségű tanerőt és derék hangversenymestert nyert. Az egyesűleti zeneiskola hírneve csakhamar oly jól meg is volt alapítva, hogy 1871-ben már a városi zeneiskola vezetését is rá bízták, 1873-ban és 1874-ben pedig azt véle teljesen egygyé is olvasztották. Azon mértékben, a mint az állam, az ország, a város és a morvaországi takarékpénztár részéről nyújtott segélyek által gyarapodó jövedelem engedte, növelték az osztályok és tanítási órák, valamint a tanárok számát, úgy, hogy az iskolának 1891 április 1-én megért 25-éves jubileumáig már 4.101, illetőleg 4.300 férfi- és nőtanítványa s 542 osztálya volt, a melyekben zeneelméletet, éneket, hegedűt, gordonkát, nagybőgőt, fuvolát, oboát, klarinétot, bádogfuvóhangszereket és zongorát tanítottak. Az iskola ma már mind jobban kiemelkedik csupán fővárosi jellegéből s mind közelebb áll ahhoz, hogy az egész ország zenei kiképzése ügyének szolgáljon, midőn tantervében úgy a gyakorlati, mint az elméleti zenetanítás színvonalát szűntelen emelni törekszik s következetesen azon czél felé halad, hogy valódi zeneművészeti conservatoriummá fejlődjék.

Másik irányú működést hangversenyeivel fejt ki az egyesűlet, nagyobb zeneműveket adván elő évenként rendesen négyszer s ezenkivűl alkalmilag többször is. Az eddig előadásra kerűlt zeneművek három évszázadot ölelnek föl s Palestrinával kezdődve és Scarlattit, Tartinit, Viottit, Cimarosát és Paisiellót nem mellőzve a jelenkorig terjednek. A többnyire valamely nagy nyitánynyal kezdődő előadások fő darabjai rendesen symphoniák vagy oratoriumok s más zenekari művek voltak, melyek közűl a tisztán egyházi jellegűek sincsenek kizárva. De drámai zeneműveknek nem szorosan színpadi föltételekhez kötött részletei is kerűltek egyes esetekben előadásra. Vegyes és női énekkarok is szereztek a műsornak némi változatosságot. A kamarazenét azonban kevéssé művelték, minthogy 1867 óta úgyis szándékban volt ennek a számára külön egyesűletet alakítani, mely végűl létre is jött.

Most pedig az ország más kiválóbb városainak zenei állapotát kívánjuk ismertetni. Ezek közt az első hely Olmützötilleti meg, minthogy ott kedvező föltételek mindenkor élesztették és ápolták a zenére való hajlamot. E föltételek közé tartozik a városnak majdnem az ország szívében való fekvése, továbbá az, hogy érseki székhely és dúsgazdag káptalanja van, nemkülönben az ott sokáig fönnállott főiskola, melynek tanúlói már a város kietlen környéke miatt is inkább a társas mulatságokban s azok közt első helyen a zenei előadásokban kerestek szórakozást; ide sorolandó még a zeneügyet támogatni mindig kész városi hatóság is, mely városi zenekart szervezett nemcsak a Szent Móricz plebánia-templom szolgálatára, hanem a színházi zene ellátására is. Hatalmas lendűletet nyert Olmütz zenészete Rudolf főherczeg bíbornokérsek által, ki 1788-ban született, s 1819-től 1831-ben bekövetkezett haláláig viselte e méltóságot. A főherczeg maga is zongorajátszó és gyakorlott vezérkönyv-olvasó volt; szerzeményei is vannak s neve elválaszthatatlan Beethoven lángszellemétől, mert ő is egyike volt a bonni mester azon pártfogóinak, kik őt évidíjjal állandóan Ausztriához fűzték. Ezért való háláját Beethoven D-dur Opus 123 (Missa solemnis) czímű miséjének ajánlásával rótta le. E mise a főherczegnek az olmützi érseki székbe való beiktatása ünnepére volt szánva, de a mester csak 1822-ben készűlt el vele, s a mű nyomtatásban csak 1827-ben jelent meg latin nyelvű ajánlással. Olmütz városának élénk zenei érzéke későbbi időben is szembetűnően nyilvánúlt úgy a Chotek gróf (megh. 1836) és Sommerau-Beckh (megh. 1858) érsekek által rendezett, mint a nyilvános hangversenyek alkalmával. Ez utóbbi maga állott az 1852-ben a Kallina és mások által alapított zeneegyesűlet élére. 1861-ben egy férfi-dalegyesűlet, 1862-ben egy kamarazene-társúlat és 1869-ben egy egyházi zeneegyesűlet is alakúlt Olmützben, de e két utóbbi rövid pályafutás után föloszlott; helyükben azonban 1888-ban egy női énekkar-egyesűlet keletkezett, mely a zene- és férfi-dalegyesűlettel szövetkezve nagyobb zeneművek előadását is lehetővé teszi. A „Žerotin” néven 1880-ban alakúlt szláv zeneegyesűlet is igyekszik hangversenyei iránt kiváló zeneköltők és művészek – mint pl. az ünnepelt Dvoøak – megnyerése által és újdonságok bemutatásával fokozódó érdeklődést biztosítani s nevezetesen zenekari előadásait magasabb művészi színvonalra emelni.

Müller Venczel. Wolf F.-nek Decker György 1835-iki rajzáról készített kőnyomata után.

Iglauban a lakosság nagy részvételével alakúlt már 1819-ben egy zeneegyesűlet, az első és sokáig az egyetlen az egész országban, mely egy zeneiskolával kapcsolatban létesűlt. Ennek, valamint az egyesűletnek is sokáig Pokorny János Ferdinánd zeneszerző és templomi karmester volt az igazgatója, ki 1870-ben halt meg. Az egyesűlet egy ideig szépen virágzott; később azonban a katonai zenekar távoztával és az 1852-ben alakúlt férfi-dalegyesűlet versengése folytán hanyatlásnak indúlt s 1862-ben föloszlott. 1860 óta a férfi-dalegyesűlet viszi Iglau zenészetében a vezérszerepet, s a város által 1860-ban szervezett és a templomi, színházi meg hangversenyzene ellátására hivatott zenekar, valamint egy női énekkar támogatásával, Fischer Henrik Ágost városi zeneigazgató, tanár és zeneszerző (szül. Iglauban 1828) vezetése alatt szép sikerrel működik.

Znaimban Müller Ferencz, az akkori városi karmester, korábban a cs. kir. udvari opera tagja s ép oly kitűnő hegedűművész, mint a mily derék karmester, a húszas és harminczas években már annyira tudta vinni, hogy nagyobb zenekari műveket is szép sikerrel adathatott elő. Bizonyos akadályok azonban, a melyekkel működésében találkoznia kellett, utóbb kedvét szegték s lemondott zeneigazgatói állásáról, egészen a mindennapi zene, kivált a tánczzene művelésének adván magát. Ettől fogva hosszú időn át parlagon hevert Znaimban a nagyobb zenei szerzemények művelése. Csak Fiby Henriknek (szül. 1834-ben, Bécsben) az akkortájt alapított városi zeneiskola igazgatójává 1857 szept. 20. történt meghivatása óta állott be nevezetes fordúlat a város zenészetében. A fiatal és művészetéért lelkesedő, e mellett ritka szép ismeretekkel bíró s eszményi törekvésű igazgató lankadatlan buzgalommal látott a rendszeres zeneművelés útjainak egyengetéséhez. Mindenek előtt szervezte a zeneiskolát, városi zenekart alakított s végül sikerűlt neki a zeneegyesűletet is megalapítania, mely immár Morvaország szűkebb határain túl is ismert névre tett szert s ma a helybeli zenészet fő ápolóhelye és egyszersmind irányítója. Az egyesület 1861 decz. 10-én lépett egy nagy hangversenynyel a nyilvánosság elé. Skalla Ferdinánd tanár a vezetője, de a zeneigazgató még mindig Fiby, ki zeneszerzőűl is kiváló hírű. Főkép hazafias kardala, az „Österreich, mein Vaterland”, tette nevét Ausztria minden dalegyesületében ismertté, „Hymne an den Unendlichen” czímű szerzeménye pedig hona határain túlra is elvitte hírét. A znaimi zeneegyesűlet kebelében született meg a déli morva dalegyesűletek szövetségének eszméje is, a melybe mai napság 15 egyesűlet s 300 tag tartozik.

A szövetség fő helye Znaim s az ottani zeneegyesűlet a feje. Általában kevés város dicsekedhetik olyan jól szervezett községi zeneiskolával, mint Znaim. Ez intézet 1857-ben egyelőre csak mint elemi zeneiskola nyílt meg 160 tanúlóval, de azóta folyton bővült, úgy, hogy 1891-ben Fiby igazgatón kivűl (ki az intézetnek megalapítása óta vezetője) még három tanár heti 82 órán 204 tanúlót oktatott benne.

Wiesenbrunni Kiesewetter Rárael György. Hähnisch kőnyomata után (1847).

Kremsier érseki székvárosban már 1688-ban állított egy, a piaristák vezetése alá helyezett fiú-szemináriumot Liechtenstein-Kastelkorn Károly gróf püspök, a tudományokban és művészetekben való általános kiképzés mellett kivált a zenében való jártasság elsajátítására, hogy a növendékek a káptalani templom isteni tisztelténél közreműködhessenek. 1868-ban pedig a zongorajátszó és lelkes zenebarátnak ismert Benesch Ágost ügyvéd alapított nemcsak zeneegyesűletet, hanem zeneiskolát is. 1864-ben férfi-dalegyesűlet is alakúlt itt „Concordia” néven, mely a zeneegyesűlettel vállvetve buzgón munkálkodik. 1882-ben a város egy cseh zeneiskolával is gyarapodott.

Az eddig említett nevezetesb városokon kivűl még számos olyan van Morvaországban részint a nagyobbak között, minők Prossnitz, Neutitschein, Ostrau, Sternberg, Schönberg, stb., részint azonban a kisebbek sorában is, nevezetesen Wischau, a hol a zene kiváló művelésben részesűl; sőt kisebb mezőváros és falu is sok volna említhető, a melyben a zenének, de főleg az éneknek szép számú buzgó művelője akad.

Főkép Ausztria politikai és társadalmi újjászületésének esztendeje, az 1861-ik év volt ezen a téren is igen termékeny. A bécsi férfi-dalegyesűlet példáján fölbuzdúlva, Ausztria minden részében alakúltak kisebb dalkörök, mindenfelé szervezkedtek újabb meg újabb egyesűletek, így magában Morvaországban tíznél több, melyek közűl némelyek, mint a brünni, olmützi és znaimi, a maguk elé tűzött szép czélhoz teljesen méltó buzgalmat is tanúsítottak. A schönbergi dalünnepen 1863-ban ezerkétszáz énekesnél több jelent meg negyvenkilencz egyesűlet képviseletében Morvaországból (huszonhét), ausztriai és porosz Sziléziából, Csehországból és Ausztriából. Az első díjakat e versenyen a brünni és olmützi dalegyesűletek nyerték el. 1872-ben már száznegyvennégy dal- és tizenöt zeneegyesűlet volt Morvaországban; 1887 végén pedig a német dalkörök száma körűlbelűl százra, az önálló cseheké pedig mintegy nyolczvanra rúgott. A német dalosszövetség mintájára, melyet 1862-ben száztizenegy dalegyesűleti kerületi képviselet 45.000 taggal alapított meg Coburgban, az egyes osztrák tartományok is ilyen szövetkezetekbe szervezkedtek 1862 óta.

Morvaországban a znaimi székhelyű déli morva szövetség volt 1886-ban az első ilyen a német nyelvűek között, melyhez tizenöt egyesűlet csatlakozott négyszáznegyvenkét taggal. Nem sokkal utóbb egy egész Morvaországra kiterjedő újabb szövetkezet következett, melynek megalakításához ugyan már a brünni férfi-dalegyesűlet huszonhat éves fönnállásának 1885-ki megünneplése adta még az első erős buzdítást, a hol messze vidékekről kétezernél több énekes gyűlt egybe, – az eszme azonban csak 1886 deczember havában testesűlt meg, a mikor huszonhilencz egyesűlet ezeröt taggal azonnal csatlakozott a szövetséghez s Morvaország többi hatvan egyesűletét is fölszólította a csatlakozásra. E szövetség kötelékébe annak alapszabályai szerint csak német nyelvű egyesűletek tartozhatnak s a külső németországi dalár-szövetséggel való további kapcsolat módja is körűl van ez alapszabályokban írva. A szövetség első ünnepe 1889-ben volt Neutitscheinben, a hol negyven morvaországi és sziléziai dalegyesűlet vett részt hétszáz taggal, és kétezer más német dalegyesűlethez tartozó tag volt jelen vendégűl. Ott volt továbbá ez ünnepen a Kuhländchennek és az Odera-vidéknek majdnem egész német lakossága. A szövetség vezetőségének Olmütz a székhelye.

A zene iránti érzék fejlesztésében részük van még az ország különböző helyőrségi városaiban lévő katonai zenekaroknak is, melyek alkalmilag e városokon kivűl is hallatják magukat, továbbá a különféle városi, polgárőrségi, lövészegyesűleti, sőt paraszt zenekaroknak, valamint a fűrdőhelyek, ipartelepek és bányaművek zenekarainak is, a melyeknek tarka sorában ne feledkezzünk meg a brünni postaszolgák, aggharczosok és a vakok-intézete zenekarairól se.

Ha a zene ápolására szolgáló egyéb eszközöket s ezek között különösen azokat is számba kívánjuk venni, melyek a legkisebb falvakban is hozzájárúlhatnak az ezen művészet iránti érzék fölébresztéséhez vagy fejlesztéséhez, akkor kivált a századok óta dívó orgonajátszásról kell megemlékeznünk. Az orgonazenének Morvaországban régóta kitűnő ápolóhelyei valának a kolostorok, de számos néptanító is kitűnt e téren. A legkiválóbb orgonaművészek azonban a két főváros, Brünn és Olmütz templomaiban működtek. Emitt Exler, Glatz, Hartenschneider, Klein, Kohper, Kunert, Müller, Pilhatsch, Patrzelka, Richter, Trousik; amott pedig Albrecht, Beranek, Bogner, Kott, Neruda, Pohorny, Raczek, Siegl János (Ausztria és Németország legjelesb orgonaművészeinek egyike, meghalt 1883), Streit Lipót és Ede s Petyrel Ágost említendők, kinek orgonahangversenyei az új német casino (a „deutsches Haus”) termében igen látogatottak. Az országban fönnálló tanító- és tanítónőképző intézetek az orgonajátszást is fölvették tantervükbe. A számos morvaországi hírnevesb orgonakészítő közűl csak a Sieber családot említjük a XVII. század végéről és a XVIII-nak elejéről, Harbichet, Molltort, Mikschát, Komineket Brünnben; a Rieger-czéget a szomszédos Jägerndorfban, mely a legutóbbi időben világhírűvé lett s Morvaország számára is szállított néhány igen szép művet, ú. m. a német casino („deutsches Haus”), az evangelilus templom és a cseh tanítóképző intézet orgonáját Brünnben, valamint a mährinch-ostraui új nagy templomét. Jeles orgonakészítők még a maiak sorában a beckengrundi Kolb, a neutitscheini Neusser és a Brauner testvérek Mährisch-Neustadtban.

Egyéb hangszerek gyártása terén is kitűntek egyesek, mint a prémontrei Divis (meghalt 1765) Bruckban, ki nemcsak villámhárítót, hanem egy sajátszerű hangszert is talált föl, melyet ő Dervis d'or-nak nevezett el. Bartl olmützi tanár (meghalt 1813) találta föl a billentyűs harmonikát, Bachtnann Vilmos, a kitűnő zongoragyáros pedig (meghalt 1856) Brünnben, valamint az olmützi Heinrich, a brünni Spurny (egy művészi alkotású hengermű föltalálója) s az ugyanoda való Buchta és még mások szintén kitűntek mesterségükben.

Az egyetemes zenetörténelem tágabb körében is találkozunk egész sor olyan névvel, melyeknek viselői úgy a zeneszerzés, mint az előadói művészet, vagy a birálat terén is kiváló hírnevet szereztek s legalább születésüknél fogva Morvaország büszkeségei, habár tanúlmányaikat részben másutt végezték és működésük sem szorítkozott pusztán e tartományra. Itt első sorban az 1709-ben Holleschauban született Richter Xav. Ferencz zeneszerzőt és karmestert kell említenünk, ki mannheimi udvari zenész lett, majd 1747-től fogva 1789-ben bekövetkezett haláláig a strassburgi székesegyház karmestere volt. Richter huszonhat symphoniát, továbbá vonósnégyeseket, triókat, miséket s egyéb zeneműveket szerzett s egy zenetanítási elméleti művet is hagyott hátra, melynek kiválóságát az is eléggé jellemzi, hogy még 1804-ben francziára fordították.

Az egykor Bécsben igen ünnepelt és termékeny Kauer Ferdinánd zeneszerző klein-thayai származású volt; symphoniákon, egyházi és kamarazene-műveken kivűl mintegy kétszáz operát és daljátékot szerzett, melyek közűl a „Donauweibchen” (A Duna tündére) legalább kisebb színpadokon még ma is műsoron van. Hírnevénél azonban ő maga tovább élt s nyolczvan éves korában mint a bécsi lipótvárosi színház brácsása halt meg (1831-ben); Grillparzer az ő későbbi sorsát szőtte belé „Der arme Spielmann” (A szegény zenész) czímű költeményébe.

A Wranizky művészcsaládból az egyetemes zenetörténelem terén is hírnevessé vált Pál és Antal nevű testvérek említendők, kik mindketten Neureischben születtek. A jelesebb Pál ama szerzők csoportjába tartozik, kiket Riehl „isteni filiszteusok”-nak nevez. 1756-ban született és szülőhelyén nyerte első zenei kiképzését, később pedig Iglauban és Olmützben tanúlt, húsz éves korában Bécsbe kerűlt s ott tanúlta a zeneszerzés elméletét Haydn karmestersége alatt hegedűse volt az Esterházy-féle zenekarnak s 1785-től haláláig (1808) a bécsi cs. k. udvari operaház zenekari igazgatója. Operái közűl „Oberon”-ját (1790) tartjuk említendőbbnek; írt továbbá ballet- és színmű-zenét, stb. Sajátszerű osztrák színezetű művei közűl vagy ötven megjelent nyomtatásban is, szerzeményeinek jó része azonban kézirat maradt. – Öcscse és egyúttal tanítványa, Antal, 1761-ben született; szintén hegedűművészszé képezte magát; majd Bécsben Mozart, Haydn és Albrechtsberger tanítványa lett és megnyerte Lobkowitz József herczeg pártfogását, ki őt 1794-ben zenekara igazgatójának hívta meg; 1819-ben halt meg Bécsben. Számos szerzeménye közűl a legtöbb kézíratban maradt, csak kevés jelent meg nyomtatásban.

Titl Antal Emil. Eybl kőnyomata után

Ugyanez időből való Krommer Ferencz és Lauska Szer. Ferencz is. Krommer, a termékeny és kedvelt zeneszerző, 1760-ban született Kamenitzben; hegedűművész, majd 1814-ben bécsi udvari karmester lett s egyebek közt hatvankilencz vonós négyest, symphoniákat, indulókat, fuvola- és klarinét-hangversenyeket írt; 1831-ben halt meg Bécsben. Lauska mint jeles zongoraművész vált ki, Albrechtsberger tanítványa és sokoldalú zeneszerző volt; 1764-ben született Brünnben és Berlinben halt meg 1825-ben.

Amaz idők egyik legérdekesebb alakja Müller Venczel, kinek művei iránt még Beethoven is érdeklődött; mint op. 121 a. jelzésű műve tanúsítja. Müller kiválósága Riehl zenetörténetíró szerint abban van, hogy varázsjátékos bohózataiban oly fölűlmúlhatatlanúl eltalálta a német vásári és csapszéki népénekes-hangot, s a német népdal e sajátszerű fajtájának minden külső nyersesége mellett is meglévő költői gyöngéd lelkületét kitűnően tudta a színpadon megszólaltatni. E mellett telivér osztrák s minden izében nemzeti zeneszerző volt. Müller Venczel 1767-ben született Nagy-Szombatban; igen korán a brünni színházi zenekarhoz kerűlt, s ott első operettejeit Dittersdorf modorában írta, ki barátja és tanítója volt; a még csak tizenhat éves ifjút első műveivel aratott sikerei folytán csakhamar első karmesterré tették; 1786-ban pedig a bécsi lipótvárosi színházhoz hívták meg. Minden fajtájú zenekari és énekszólamú műveket írt s daljátékai, varázsjátékos operái és bohózatai egy ideig zajos tetszést arattak. Sokat emlegették annak idején kivált „Az új vasárnapi gyerek”, „A prágai nővérek”, „A varázsdob”, „Az ördögmalom” czimű munkáit. A „Prágai nővérek” czímű operájából Beethoven is átvett egy témát s az „Ich bin der Schneider Kakadu” kezdetű dalra változatokat írt zongora, hegedű és gordonka számára, melyek 1824-ben jelentek meg Bécsben. Müller szerzeményei – sokat tekintetbe sem véve – kétszázhuszonnégy darabra rúgnak. 1835-ben halt meg a Bécs melletti Badenben.

Alapos tanúltságú zeneíró volt Wiesenbrunni Kiesewetter Ráfael György, ki 1773-ban született Holeschauban és 1850-ben halt meg Badenben Bécs mellett. Szülei államhivatalnoknak szánták s ő az udvari haditanács tisztviselője, utóbb pedig udvari tanácsos lett; 1843-ban nemesi rangot nyert. Zsenge gyermekkora óta igen kedvelte a zenét; maga is több hangszeren játszott; Albrechtsbergertől és Hartmanntól tanúlta a zeneszerzés- és ellenpontozástant, utóbb abban lelte kedvét, hogy régi zeneművekből gazdag gyűjteményeket válogatott egybe; s a zeneelmélet tudományos része volt a kedvelt tanúlmánya, a melynek terén kiváló tekintélyre is tett szert. Főbb művei közűl csak „A németalföldiek érdeme a zeneművészet terén” (a hollandi akadémia pályadíjjal tűntette ki), „Arezzói Guido”, „Az arabsok zenéje”, „Pythagoras oktávája” czíműeket említjük.

Már inkább századunk első felébe tartoznak Strauss József brünni hegedűművész, Fischhof buèovitzi zongoraművész, a zeneszerzésben és hegedűjátékban egyaránt kiváló Ernst Henrik Vilmos és Waldmüller Ferdinánd zeneszerző, mindketten brünniek, kiknek másodika Waldmüller Ferdinánd György hírneves életképfestő és Weidner Katalin akkoriban Brünnben szerződtetett udvari operaénekesnő fia volt. Ugyan e kor kiváló zeneszerzői sorába tartozik s különösen kiemelkedik még közűlök is Titl Antal Emil, ki 1809-ben született Pernstein várában s 1882-ben halt meg Bécsben. Rieger Gottfriednál Brünnben tanúlta a generalbassust; már ez időben is szerzett egy nyitányt, mely Brünnben és egyebütt is előadásra kerűlt; tizennyolcz éves korában írta első operáját, a „Burgfrau”-t (szövege Boèek Antal olmützi tanártól), mely úgy Brünnben, mint Olmützben is többször színre került. 1835-ben Olmützből Prágába hívták meg katonai karmesternek, aztán 1840-ben a bécsi józsefvárosi színházhoz ment, a hol kiváló szerencséje volt a „Varázsfátyol” zenéjével; majd 1850-ben az udvari operaház karmestere lett. Ez állásában, melyet 1870-ben viselt, ötvenegy szomorújátékhoz és színműhöz írt nyitányokat, harminczkét darabhoz melodrámai zenét, húsz fölvonásközi és fölvonást záró zenét és számos zenekari betétet, indúlót, vadászzeneművet, dalt és karéneket. Kiválóbban említésre méltók Grillparzer „Arany gyapjú”-jához és Hebbel „Rubin”-jához írt zenéje. Írt még zongoradarabokat, egy misét, férfi-négyeseket, tánczzenét és Schubert modorában dalokat, melyek legjobb művei közé tartoznak. „Wastelpolká”-ja és „Gondolás dal”-a pedig bejárták az egész világot. Összes szerzeményei állítólag mintegy háromszáz számra rúgnak, de csak száz jelent meg belőlük nyomtatásban.

Az újabb és legújabb időkből is igen sok jeles nevet jegyezhet föl Morvaország a zeneművészet minden terén. Sikerűlt operákat írt a prossnitzi Brüll Ignácz, ki Bécsben tanúlt, előbb zongoraművész volt, majd pedig „Az arany kereszt” czímű operájának sikere után egészen a zeneszerzésre adta magát. Az opera és operette terén tettek kísérleteket a drahonovitzi Gotthard József Pál, a stražovitzi Kafka Henrik, a lettovitzi Strasser Alfréd és Wolf Miksa, kinek operettjei a külföldön is ismertekké váltak, nemkülönben a nikolsburgi Löw Konstantin. Karénekeket és dalokat írtak a brünni Debois Ferdinánd, ki 1892-ig mintegy ötszáz dalt és kétszáz karéneket szerzett, a wagstadti Kristinus K. R. és az olmützi Machanek Ignácz. Még említést érdemlő zeneszerzők a bécsi philharmonikusok társúlatának elnöke, a prossnitzi Buchta Alajos Sándor, az olmützi Kleibl Ede, ki czitera-hangversenyeket is ad, és a wischaui Skalitzky József Ferdinánd. Fibyt és Kitzlert már említettük.

A klasszikus zene tolmácsolói közűl igen kiemelkedik a brünni Normann-Neruda Wilhelmina, ki 1869 óta a londoni hangverseny-évad állandó dísze s kit bírálói egy rangba helyeznek Joachimmal, a „hegedű király”-lyal. E jeles művésznő zenei tehetséggel igen megáldott családból származik; atyja a brünni székesegyház orgonása volt, Amália nevű nővére zongoraművésznő, Ferencz nevű öcscse pedig gordonkás. – Karmesteri, színházigazgatói és rendezői minőségében egyaránt kitűnő művész a hofi Jahn Vilmos, a bécsi udvari opera igazgatója. A zenebírálat és aesthetika terén működtek, vagy jeleskedtek a kremsieri Laurencin Ferdinánd Péter gróf (meghalt 1890) és a bécsi conservatoriumnál lévő Hirschfeld Róbert, ki szintén morvaországi születésű. A zeneelmélet tudós írói sorából még említendők az eibenschitzi Adler Guidó és a brünni Roller Oswald tanár, kiknek az 1892. évi bécsi nemzetközi zenei- és színházi kiállítás rendezésében szerzett érdemei általánosan ismeretesek. Adler tanár adta ki a cs. kir. osztrák vallás- és közoktatásügyi miniszterium megbízásából III. Ferdinánd, I. Lipót és I. József kézíratban maradt zeneműveit két kötetben.



[138] A „tél” (zima) neve a cseh nyelvben nőnemü.

[139] Ez a kötényszoknya, e viselet egyik legeredetibb darabja, tulajdonkép széles, sűrű ránczolású kötény, melyet hátúlról előre kötnek a csipők köré. Elűl nyitott részét a széles kötény takarja.