Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Őstörténet és történet.

Őstörténet és történet.

Morvaországban lelt őskori tárgyak. Charlemont Húgótól

Őstörténeti adatok. Makowsky Sándortól, fordította Boncz Ödön

Morvaországot és részben a vele éjszakról szomszédos Sziléziát is, úgy Ausztriának, valamint általában Közép-Európának az őstörténetében kiváló hely illeti meg. Ez a tartomány, melyet kelet felől a hegykúpokban gazdag Beskid-hegység, nyugat felől pedig a morva-cseh határhegységnek zord, erdőkkel borított halmos vidéke határol, egy részről lapályaival, más részről a Morva folyónak és mellékfolyóinak éjszakról dél felé futó hosszanti völgyeinél, meg az Odera tágas völgyénél fogva összekötő kapcsúl szolgált Közép-Európa éjszaki és déli része közt. Ezek a folyam-völgyek mindenkor igen megkönnyítették úgy egyeseknek, mint egész népeknek a közlekedést, miért is már a legrégibb közlekedési és kereskedelmi útuk itt haladtak át. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy ezen folyók mentén és a szomszédos magaslatokon az emberi megtelepülésnek olyan számos nyomai vannak s egyre újabb leletek kerűlnek elő.

Bevett szokás szerint a történelmet megelőző időt itten is özönvízi, kő- és fémkorszakra osztjuk föl, bár ezeknek a korszakoknak éles elkülönítése Morvaországot illetőleg nem igen lehetséges.

Özönvízi korszak és régibb kőkor. Földünk fejlődésének történetében az özönvízi (diluviális) korszak azt az időszakot foglalja magában, a melyben a harmad korszak elmúlta után a hőmérsékletnek olyan csökkenése következett, hogy Éjszak- és Közép-Európának legnagyobb részét jégárak borították, melyek éjszak felől messzire Morvaország és Szilézia határhegységében a Sudeteknek előhegységeiben is magasra fölnyúltak, míg az Odera völgyén végig mélyen lehatolt egy hatalmas jégár Morvaország belsejébe. A sziléziai Würbenthaltól Jägerndorfon át Troppauig terjedő és gletscher-agyagból, homokból s görgeteg kövekkel vegyes vándor-kövekből álló morénavégek, továbbá a morvaországi Zauchtl és Weisskirchen közti hasonló anyagból álló vízválasztó maig is világosan mutatja a jégkorszaknak bizonyos nyomai gyanánt ezen terület jégáradatának déli határait; míg az ettől délre eső egész vidék ment volt a jégtől.

Az eredetileg kopasz halmok és hegyek oldalaitól kezdve fövénynyel kevert sárga agyag, a lősz, nyúlt le mélyen az ország lapályaira. Ebben az ásványi porban, melyet a szelek a magaslatokról és a jégmezők területéről lesöpörtek s a szakadásokban és völgyekben hófuvásszerűen 10–20 méternyi bámúlatos vastagságra is fölhalmoztak, lassan-lassan éjszakvidéki pusztai és erdei növényzet honosodott meg. Ebben a lőszben már az akkori zord éghajlattal egyező állatvilág maradványaira akadnak. Mammut és szőrös szarvorrú, bölény, jávorgim és óriási szarvas, rénszarvas, vadló és számos kisebb pusztai meg erdei állat tanyázott itt csordákban a lapályokon, az özönvízi korszak hatalmas ragadozó állatai pedig, a barlangi medve, a barlangi oroszlán és farkas, a barlangi hiéna és a torkos faló (Fjälfrass=sziklalakos) a határos hegységek számos barlangját és búvó helyét választották tanyájokúl.

Morvaországnak nemcsak a lőszében, hanem mészkőbarlangjaiban is találnak diluviális állatok egykori ittlétének bizonyságaira, sőt nyoma van az embernek is, a ki ezeket az állatokat részint védekezés közben, részint táplálékúl elejtette. Morvaországban tehát lősz- és barlang-leleteket különböztetünk meg.

Lősz-leletek azok az egyes vagy raktárszerűen összehalmozott állati csontváz-maradványok, melyek gyér, durva kőszerszámokkal és eszközökkel, valamint mélyen a lőszbe ágyazott égési nyomokkal együtt az özönvízi korszak emberének tartózkodó helyeit mutatják.

A brünni lősz-leletek (balra egy mammut-agyarból faragott „bálvány”). Charlemont Húgótól

Az embernek a morva özönvízi korszakban való ittlétét bizonyító ilyen világos nyomokat legelsőben a joslovitzi kastély alatti egyik téglavetőben ismertek föl, a hol 6 méter mélyen a lőszben vékony fa-szénrétegre, számos özönvízi állatnak az ember által összetört csontjaira és durva kőeszközökre akadtak.

Igen sokkal gazdagabb volt a Prerau melletti Pøedmostnál levő lősz tanya, közel a Beèvának a Morvába való ömléséhez, mert itten 16 különféle özönvízi állatnak, köztük különösen fiatal mammutoknak, részben kikészített és megégetett csontmaradványaira találtak. Ezek a csontok számos durva kőszerszámmal, csontból meg elefánt-agyarból készűlt eszközökkel, sőt egy erős emberi alsó állkapocscsal együtt fordúlván elő, nem kételkedhetünk, hogy itt az özönvízi kornak mammut- és rénszarvas-korszakában már ember tanyázott.

Nagy bizonyító erővel bír a Brünn környékéről származó számos lőszlelet. Ennek a vidéknek téglavetőiben – név szerint a Rothenbergen – 16 özönvízi emlős állatnak, kivált a mammutnak és szarvorrúnak, meg a rénszarvasnak és vadlónak, raktárszerűleg fölhalmozott, ütések és égetések nyomait mutató maradványaira akadtak. A lőszben 12 méter mélyen levő hamu- és fa-szénrétegek, egyes durva kő- és csonteszközök, úgy szintén gyér emberi csontváz-maradványok itten is határozottan bizonyítják, hogy e helyen akkor ember is lakott.

Minden kétségnek teljesen el kellett oszlania 1891 őszén, mikor Brünnben a Ferencz-József-úton 4.5 méter mélyen a lőszben egy csaknem teljes emberi csontvázra találtak, mely körűl mammut-, szarvorrú- és vadlócsontok és fogak, továbbá nagyon nevezetes készítmények hevertek. Több száz, darabokra metélt csőcsigán (Dentalia) kivűl, melyek az emberi csontváz mellett hevervén, haj- vagy nyakékességűl szolgálhattak, több kisebb-nagyobb köralakú, részben közepükön átfúrt, szélükön bevagdalt kő korongra is akadtak, továbbá mammut-fogakra és bordákra, meg aztán egy 22 centiméter hosszú, mammut-agyarból faragott meztelen emberi alakra is, a melyet bizonyára bálványnak tarthatunk.

Barlangi leletek. Nagyobb számúak a morva barlangokból származó özönvízi-korszaki lelt tárgyak, csakhogy annyiban némileg bizonytalanabb természetűek, hogy azokban időnkénti árvizek, és ezen barlangok talajának az idők folyamán emberek és állatok által történt föltúrásai által nem ritkán időben egymástól különböző tárgyak össze is keveredtek.

Morvaország barlangjai közűl különösen említésre méltók a Brünntől éjszakra levő, devon- képződésű mészkőbarlangok, minő a sloupi és kiriteini (Vejpustek) barlang-útvesztő, a híres Becziskala és a josefsthali Éva-barlang, meg a mokraui és ochozi barlangok is.

Ezeknek szilárd mészkőszivag rakodásokkal megszakított agyagrétegeiben az özönvízi korszak egykor itten élt emberének kétségtelen nyomaira, s e mellett régen kihalt óriási ragadozó állatok maradványaira akadtak, minők a barlangi medve, oroszlán, hiéna, hiúz és a torkos faló, melyek zsákmányukat, fiatal mammutokat, szarvorrúkat, bölényeket, rénszarvasokat és más állatokat ezekbe a barlangokba hurczolták. Tanyai tűz nyomai, különféle özönvízi korszakbeli állatnak kicsorbított csontjai, számos durva kőeszköz és gyér emberi csontváz-maradványok bizonyítják az embernek egykori itt létét. Azt pedig, hogy az ember még a barlangi medvével is megverekedett, mutatja a sloupi barlangban talált medvekoponya, melyen kőeszköztől származó sérűlés van.

Az özönvízi kor kőeszközei kemény, törékeny kovarczfajokból, a szarukőből, flintből, ritkábban jaspisból és hegyikristályból (Zitný-barlang) készűltek, mely kövek mind találhatók a tartományban. Alakjukat e szerszámok gyors ütögetés által nyerték. Többféle alakítást különböztethetünk meg: késeket és vakarókat, gerely- és lándzsa-hegyeket, továbbá durva baltákat, melyek fanyelekre és botokra voltak erősítve.

Ilyen tárgyakat, úgy mint özönvízi korszakbeli állatoknak csontjait, átfúrt fogakat, durva kőeszközöket és egy különösen nevezetes emberi állkapocs-részt találtak a Neutitschein melletti strambergi mészkő-barlangokban.

Az ezen korszakból való s eddigelé ismeretes morvaországi lősz- és barlang-leletek arra mutatnak, hogy ennek a vidéknek őslakója nomád vadász volt, de azt, hogy honnan származott ide, még nem lehetett kikutatni. Az a kevés emberi maradvány, különösen a kis térfogatú, túlságosan hosczú (dolichocepal) koponyák, alacsony homlokukkal és vaskos szemöldök-íveikkel alacsony fejlődési fokra mutatnak; ezek szerint az akkori ember különbözött a jelenleg élő emberektől.

Újabb kőkorszak és a fémkorszak kezdete. Rendkivűl számosak és sokfélék Morvaország őskorának a későbbi korszakaiból való leletek. Valamint földünk özönvízi korszaka éles határ, avagy olyan általános nagy árvíz nélkűl olvadt át a mai alluviumba, a mely ennek a kornak állatait, a mammutot és szőrös szarvorrút, a barlangi medvét és másokat egyszerre elpusztította volna: épen úgy lassankénti az átmenet a régibb kőkorszakból az újabb kőkorszakba, s így sok helyen durva kő- és csontszerszámokkal vegyest csiszoltakat és kiélesítetteket, továbbá változatos kő- és szarukészítményeket találhatunk, melyekhez aztán lassan-lassan fémtárgyak is csatlakoznak, előbb bronzból, rézből és aranyból valók, utóbb pedig vasból és ezüstből készűltek is. A velök előfordúló állatvilágban azonban már lényeges különbséget vehetünk észre. Az özönvízi korszaknak erdei és pusztai állatai helyébe, melyek részint teljesen kivesztek, részint, mint a rénszarvas és a torkos faló, éjszakibb vidékekre szorúltak, következnek a farkas és róka, a szarvas és őz, a vaddisznó, hód és más vadak, az ember pedig már ekkor megtanúlta a lónak és szarvasmarhának, a kecskének és juhnak, a tőzegi disznónak és kutyának szelidítését és háztartásában való fölhasználását.

Azokkal a kő-, csont- és agancsszerszámokkal együtt, melyekre Morvaországnak alluviális rétegeiben, barlangokban és síkföldön, városok és falvak alatt, egykori táborozó- és lakóhelyek törmelékében, különösen pedig temetkező helyeken akadtak, különféle korszakból való cserépedényeket, ékszert és fegyvereket találtak. Koruknak meghatározása annál nehezebb, mert összegyűjtésüknél nem figyeltek fekvésüknek és együttlétüknek minden körülményeire, sőt gyakran pusztán a feltűnőbb tárgyakat, kiváltképen a fémből készűlteket vették figyelembe.

Az újabb (neolith) kőkorszak kőeszközei már nem egyedül kovarczfélékből; hanem gyakran nagyon kemény és szívós kőzetfajokból készűltek, így gránitból és dioritból, kova- és szarupalakőből, melyek Morvaországban bőven találhatók, sőt egy-két idegen kőfajból is, minő példáúl a jadeit. Mindamellett ezeknek a tárgyaknak, melyek nehéz készítési módjuk miatt nagyon becsesek lehettek, kétségtelenűl jókora része csere vagy vándorlás útján kerűlhetett erre a vidékre, mert valóban meglepő a brünni medenczében, a Hanna és Morva völgyében, továbbá Kromau és Znaim körűl eddig talált kőeszközöknek nagy száma. Ezek közt a különféle alakú balták és fokosok, vésők és fúrók, vakarók és kések, s nem ritkán kiélesített és csiszolt kőeszközök között már régóta azok a mesterségesen átfúrt fokosok keltettek érdeklődést, melyeket a falusi nép mint úgy nevezett mennyköveket (Donner- und Blitzsteine) babonás szokásokra használ.

A kőeszközök közé sorozhatók az itt-ott, különösen a Kromau, Obøan, Raigern, és Znaim táján levő sírokban talált malomkövek és gabonaőrlők is; – homorú fölszínű nagy, lapos kövek és legfölebb ökölnyi nagyságú, többé-kevésbbé elkoptatott kőgolyók, melyekkel a gabonát lisztté őrölték. Annakelőtte ezeket a kőlapokat oltárköveknek, a golyókat pedig hajítóköveknek tartották.

Sokkal változatosabbak a csontból és agancsokból készűlt eszközök. Kisebb állatok és madarak lábszárcsontjainak, újjainak és karmainak, bordáinak és lapoczkacsontjainak jó hasznát tudták venni.

A kromaui sírokban lelt tárgyak. Charlemont Húgótól

Ezekből készítettek maguknak tűt, árt, fúrót, kést s kőeszközökhöz való nyelet és markolatot, s ezeknek megmunkálása meglehetősen fejlődött iparos ügyességre vall. Nem kevéssé érdekesek azok a mesterségesen kifúrt, egyik oldalukon lecsiszolt ló- és szarvasmarha-lábszárcsontok sem, melyeket nyilván, mint a mai eszkimók, részint csontkorcsolyákúl, részint faszánaikon talpazatúl használtak. Ilyen korcsolya-csontot először 1864-ben találtak Olmützben, azóta már több helyen akadtak hasonlókra, így Kromauban, Znaimban, stb. A kromaui temetkező helyről még egy, szarvasagancsból készűlt kis pásztorsíp is származik.

Még többfélék a nem fémből való ékszerek. Az özönvízi állatok kifúrt fogai helyébe ez időtájt házi állatoknak, a disznónak, szarvasmarhának, kutyának és kisebb ragadozó állatoknak fogait, továbbá kis tarka csigákat és gyöngyház-csillogású folyami kagylókat fűztek föl. Ritkábbak a tengeri kagylókból metszett gyöngydarabok és karpereczek (Kromau). Ezek helyébe csak később lépnek az üvegből (Becziskala, Znaim) és borostyánkőből (Prossnitz, Müglitz, Ptin, brünni barlangok, stb.) készűlt gyöngyök. Borostyánkő volt a fő kereskedelmi tárgyuk, melyet a Keleti-tengertől déli Európába a Morvaországon éjszakról délre átvonúló úton szállítottak.

Morvaország ifjabb kőkorszakában új művelődési elem gyanánt a cserépedény tűnik elő, a mit az özönvízi korszak embere az eddigi kutatások szerint még bizonyára nélkülözött. Ebben a korai időben az edényeket még fazekas-korong nélkűl csinálták; a korongot Morvaországban alkalmasint csak időszámításunk első századaiban a rómaiak tették ismeretessé. Az agyagot, hogy az edények elrepedését meggátolják, durva homokkal és kis kövecskékkel gyúrták össze, magát az edényt kézzel formálták, kivűl-belűl lapos kővel vagy csontnyéllel lesimították s aztán szabad tűznél gyöngén kiégették, sőt gyakran pusztán csak a napon szárították meg. A benyomúló füst a likacsokban kormos részecskékké tömörűlt, mi által az edény grafitszerűen szürke színűvé lett. Egyébként sok edénynek anyagába kevertek is grafitot vagy legalább kivűlről vonták be grafittal, a milyet Morvaország nyugati részén nem ritkán találnak.

A Morvaországban eddigelé megvizsgált edények alakja és nagysága igen különböző. Általában vedreket, füles és fületlen fazekakat (amazokat gombbal vagy füllel), lábasokat, csészéket és tálakat különböztethetünk meg, oldalt akasztólyukakkal vagy közép lábazattal ellátva. A vedrek és fazekak nagysága 5 centimétertől 1 méternyi magasságig és átmérőig váltakozik. A kisebb edényeket többnyire egyenes és hullámos vonalakkal, barázdákkal és abroncsokkal díszítették, melyekbe újjal vagy pálczikával gödröket nyomtak be. Sajátságos a díszítésük a kromaui sírokban talált fületlen fazekaknak, melyeket fafésűkkel, csont- és bronzszögekkel csináltak. Ezeknek a csinos edényeknek kivűl-belűl vörös kérgük is van, a melyet úgy állítottak elő, hogy az edényt fínom agyagpépbe mártották. Némelyek közűlök vörös, barna és fekete színekkel is ki vannak festve, egy színűen vagy csíkosan. Ebben a díszítésben és kifestésben már a szépérzéknek első ébredését szemlélhetjük.

Agyagedényekben különösen gazdagok voltak a kromaui (100 darabnál jóval több), a Brünn melletti obøani, a müglitzi, loschitzi és az Olmütz melletti trschitzi sírok.

Ezekhez a cseréptárgyakhoz tartoznak még azok a számos, lencse- és korongszerű 2–5 centiméter átmérőjű, középen átfúrt agyagdarabok is, melyeket orsósulyoknak szoktak nevezni, mert azt vélték felőlük, hogy ezek a fonóorsónak nehezítésére szolgáltak, s így a lentermesztésnek is bizonyságai volnának. Mindamellett nem épen valószinűtlen, hogy ezeket a gyakran díszített agyagtárgyakat, melyek ilyenféle csont- és kőtárgyakkal vegyest is fordúlnak elő, hasonlóan az üveg-, borostyánkő- és kagylógyöngyökhöz, húrra felfűzve, nyakukon viselhették ékességűl, miként egyes vad néptörzsek még manapság is teszik.

Morvaországi bronz-leletek. Charlemont Húgótól

Sokkal ritkábbak azok az agyagból, kivételesen kőből is készített, kúpos vagy hengerded, 8–12 centiméternyi hosszú tárgyak, melyek részint tengelyük hoszszában, részint hegyükön ki vannak fúrva; ezeket szövőszék-sulyoknak szokták tartani. Ilyeneket találtak Kromauban, Vedrovitzban, Nikolsburgban, Gayaban, Znaimban és Olmützben.

A kiélesített és csiszolt kőeszközökkel csaknem egyidőben tűnnek föl Morvaországban a fémtárgyaknak első nyomai is, előbb ékszer alakjában, utóbb mint szerszámok és fegyverek. Anyaguk réz és bronz, később vas, arany és ezüst, melyek a történelmi korba való átmenetet mutatják.

Réz- és antikbronz, vagyis a 9 rész rézből és 1 rész ónból álló ötvözet, nyilván csak mint kereskedelmi tárgy kerűlhetett Morvaországba, mert itten nagyon ritka a tiszta réz, ónércz pedig egyáltalában nincsen is; mindamellett az itt-ott talált nyers réz- és bronzdarabok, kiváltképén pedig az agyagból és kőből való öntő-minták (így a melyeket a Spielbergen, továbbá a Brünn melletti Obøanban, a Znaim melletti Kallendorfban stb. találtak) azt bizonyítják, hogy egyes kisebb ékszerféléket ebben a tartományban is készítettek.

A bronz- és rézékszerek közűl leggyakrabban kerűlnek elő kar- és lábtekercsek, tagozott és nem ritkán vésett karikák, karpereczek (Raigern), gyűrűk (Ptin, Klentnitz, Müglitz, Vedrovitz), halánték-karikák (Tscheitsch, Kromau, Gross-Teinitz), fülönfüggők (Kromau, Dukovan, Strassnitz), haj- és ruhatűk (Klentnitz, Leipnik), meg fibulák, hasonlók a mai kapcsos tűkhöz, változatos alakokban és nagyságban. Még nagyobb számmal kerülnek elő azok a gyakran raktárszerűen együvé halmozott fülszerű bronzkarikák (torquis), melyeket nyakpereczeknek tartanak.

A szerszámok és fegyverek közűl, melyek nem ritkán különös alakjukra és vésésükre nézve a hallstatti bronzokkal egyezők, megemlítjük az üres, vagy tömören öntött baltákat és tokos vésőket (Eibenschitz, Kromau, Tišnovitz), kardokat (Polehraditz, Neuserovitz, Lösch, Morschitz és más helyek), tőröket és sarlószerűen görbűlt késeket (Drahanovitz, Trschitz, stb), melyek alkalmasint nem annyira gabona-aratásra, – a mint rendesen hiszik, – hanem inkább erdei bozótok úttörésére szolgálhattak.

Hengerded alakú bronzedényeket vagyis cisztákat eddig csak a Becziskala-barlangban és az Olmütz melletti Nakelben találtak. Nevezetesek a Strambergben és Ungarisch-Hradischon talált bronzkarikák, melyeknek egészen meghatározott sulyjuk és alakjuk van; – alkalmasint karikapénzek voltak. Különös megemlítésre méltók azok a bronzból öntött kis állatalakok, így lovak, szarvasmarhák, melyeket ritka temetkezési adományoknak, vallásos szertartási tárgyaknak tartanak. Mindamellett teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy ezek az állatalakok annak a minden népnél és minden időben meglevő ösztönnek köszönik létrejöttüket, a mely első plastikus alakításaiban előbb az embert környező szerves lényeknek, utóbb házi és vadállatoknak utánzásával próbálkozik meg. Ide tartozik a Brünn melletti Obian gödrös térségén talált kis ló-alak és az állítólag a Becziskalából származó Apis-bika, a mely, mint a bronztárgyak nagyobb része, a hallstatti korszak bronzaihoz hasonló.

A Becziskala barlang és a benne talált tárgyak. Charlemont Húgótól

A mi a vastárgyakat illeti, kétségtelen, hogy morvaországi bronz- és rézleletekkel együtt nagyon ritkán akadtak egyúttal vastárgyakra is, és ezek hiányának oka nem abban kereshető, mintha a vasat idővel a rozsda megemésztette volna. Más részt azonban az a körűlmény, hogy bronztárgyakkal, névszerint fibulákkal, tekercsekkel, vedrekkel és effélékkel, üveg- és borostyánkő-gyöngyökkel, továbbá arany halánték-gyűrűkkel együtt több nyers vasdarabot (Luppeneisen) találtak, sőt vasból készűlt kovács-kalapácsokat is a Brünn melletti Becziskala-barlang előcsarnokában, arra mutat, hogy Morvaországban ősrégi vasipar lehetett. És valóban a Blanskohoz közeli Ruditz erdős tájékán, mely maig is élénk vasbányászat színhelye, itt-ott kisebb vassalak-halmokra s azokban durva agyagedények cserepeire találnak, mely edényekben az érczekből vasat olvasztottak és nyers vasdarabokat készítettek ki. Ez a tájék ahhoz a nyugatról a Moldva, keletről pedig a Morva által határolt erdős vidékhez tartozik, melyről már a római írók (így példáúl Ptolomaeus) följegyezték, hogy itt a „quadok országában” fejlett vasipar volt.

Ezeket a Becziskalából származó nevezetes leleteket és még sok más ezekhez hasonló morvaországiakat, így a Lösch melletti Alikletnán, Buchlaunál, Znaimban, a Nikolsburg melletti Klentnitzen, Bernhardsthalban és Pirnitzben találtakat, a hol egyszersmind vas fegyverekre és egyéb tárgyakra is akadtak, a La Téne névvel jelölt újabb korszakba, szokták sorozni, mely korszak alkotja a történeti időbe való átmenetet, a mint a velük talált és időszámításunk első évszázadaiból való római érmek is bizonyítják.

Morvaország őstőrténetére nézve igen nagy fontosságú az a számtalan őskori temetkező hely, mely az egykori lakosok erkölcseinek, szokásainak, eszközeinek és szerszámának, fegyvereinek és ékszereinek megismerésére a legbiztosabb adatokat szolgáltatta.

Általában Morvaországban mindkét módjára találhatunk az eltemetésnek, úgy a hullaégetésre, mint az e nélkűl való eltakarításra; mindamellett ennek a két, egymással teljesen ellentétes szokásnak összekötő módját is föllelhetjük, a melynél az emberi testnek csak egyes részeit égették el és helyezték urnákba, sőt van példa arra a gyakorlatra is, hogy különféle állású embereket egy időben külünféle módon temettek el (példáúl a harczosokat elégették). Lényegesebben megkülönböztető jellegű a síroknak az alakja, a mennyiben Morvaországban kiválóan lapos; vagy soros sírokat találhatunk és csak sokkal ritkábban halomsírokat. Emezek köralakú alappal bíró, mesterségesen hányt, néha igen terjedelmes és tekintélyes, 3–9 méter magasságú földhalmok, melyekben a nem ritkán megégetett hullát edényekkel együtt temették el, így példáúl Buèovitzban, Bochtitzban, Kvasitzban, az Olmütz melletti Neboteinban s a Thaya és Iglawa völgyének több helyein, a hol ilyen sírhalmok vannak és részben még ezentúli fölkutatásra várnak.

Leggyakoribb alak mégis a lapos sír, helyben az elhúnytakat gyakran bizonyos sorokban és fekvés szerint, majd éjszakról délnek, kelet felé fordított arczczal (Kromau, Mönitz), majd pedig délkeletről éjszakkeletnek fektetve (Kunewald, Gaya mellett) temették el. A sírok nagyobb részében egy, vagy több különféle alakú cserépedény is van, melyek sokszor házi és vadállatoknak csontmaradványait, nem ritkán folyami kagylókat is tartalmaznak. Ezeket az állati maradványokat a nyílt sír mellett tartott halotti torok maradékának tekintik, a mely torok után az oda vitt edényeket és eszközöket (kő késeket és efféléket) szintén berakták a sírba. A szeretet adományai gyanánt tekinthetünk különféle más tárgyakat, így ékszereket és fegyvereket (Raigern), állati alakokat (Obøan) és edényeket, csontkorcsolyákat és hasonló dolgokat (Kromau és Znaim). Fakoporsókra és kősírokra (sarcophag), nem akadtak Morvaországban, égetett agyagdarabok és kövek arra mutatnak, hogy a sírok ki voltak bélelve, a holttestet pedig fínom földdel és a halotti torozás hamujával hintették be. Hamvasztott sírok (Ustrinen), melyeknél az elégetett hullarészeket az ékszerrel együtt mindjárt hamvvedrekbe rakták, melyeket csoportosan, vagy kör alapban helyezték el, leggyakoriabbak a Morva völgyében Müglitztől Ohnützön át Kremsierig; ritkábban Brünn körűl is (Obøan, Borstendorf, stb.) előfordúlnak. Úgy nevezett dolmenek (Hünengräber) Morvaországban nincsenek.

A mi a neolith- és a bronz-kor emberi lakóhelyeit illeti, kétségtelen, hogy Morvaország mostani városainak és falvainak nagy része hajdani őskori lakóhelyeken vagy azok tőszomszédságában épűlt, mint az ezen helységek törmelékében és altalajában lelt számos tárgy bizonyítja.

A Becziskala barlangból származó bika-alak. Charlemont Húgótól

Brünn – a quadok idején Eburodunum – Olmütz, Müglitz, Kremsier, Znaim, Kromau, Nikolsburg, Mönitz, Gaya és sok más hely jelöli a hajdani őskori településeket. Számos más, déli és közép Morvaország termékeny síkságain volt emberi tanya utóbbi sűrű megtelepedések és a talajnak átalakítása folytán most már csaknem fölismerhetetlenné lett s nincs egyéb bizonyítéka, mint a sok temető. Az itt-ott a lőszben található mesterséges folyosók és barlangok, melyeket „Erdstall” néven neveznek, minő a klobouki, a Znaim melletti lechvitzi és mások, mint Alsó-Ausztriában is, háború idején való menedékhelyekűl későbbi időben keletkeztek. Határozottan őskori tanyáknak kellett azonban lenniök Morvaországban azoknak a halmok és hegyek tetején, részint a hegységek szélein, részint völgynyílások fölött hányt földváraknak, melyeket német vidékeken Hausberg vagy Schwedenschanze néven, szláv nyelven pedig hradiská-knak neveznek.

Ezek a földvárak földből vagy kövekből hányt egyszerű, vagy árkok által szétválasztott kettős körsánczok, melyek kör vagy tojásdad alakú s néha igen tágas sík területet zárnak közre; így a „Burgstadtl” nevű, Kromau melletti körsáncz 12 hektár kiterjedésű; még nagyobb a Bystøitz melletti Hosteinerberg tetején levő, ú. n. tatársáncz által körűlzárt terület.

Több mint 50 ilyen, többé-kevésbbé jó karban maradt ősvárat találtak eddig Morvaországban; a Morva völgyén és mellékvölgyeinek torkolatainál, Strassnitztől Kremsieren, Olmützön át Müglitzig, innen Trübaun és Gewitschen át Boskovitzig; a Thaja (Znaim, Kiøepitz, a Lundenburg melletti Bilovitz); a Schwarzawa (Rožna és Popitz), az Iglawa (Vedrovitz, Misskogel, Senohrad, stb.), a Zwittawa (Obøan, Skalitz) vidékén. Az, hogy a sánczokon belűl csak kevés őskori tárgyra találnak, hogy ezek az erősségek, mint völgytorlaszok, nehezen megközelíthető helyeken állanak és egyeseknek sánczai úgy készűltek, hogy a fölhalmozott tört kő közé fát raktak, s azt fölgyújtván, a sáncznak kőanyagát üvegszerű salakkal olvasztották együvé (ezért nevezik üveg- vagy salakvárnak is), példáúl a Busau melletti Obersko, az olmützi Vorburg és mások, arra mutatnak, hogy ezekbe az ősvárakba csak olykor, háborús időkben vonúlt a lakosság. Czölöpépítmények nyomaira eddig csak a Morva folyó posványos partjain Nakelnél és magában Olmützben akadtak; ezek erős sövénynyel összekötött czölöpalkotmányok voltak.

Annak megállapítása, hogy kik voltak Morvaországnak az újabb kőkori és bronzkorbeli őskori lakosai, nagy nehézségekbe ütközik s csak a történeti és régészeti kutatásoknak a nyelvi és koponya-vizsgálatokkal való összeegyeztetése által dönthető el. Egyébiránt Morvaország első lakosairól szóló történelmi tudósításaink nagyon is hézagosak, bizonytalanok s ezért csak nagyon óvatosan használhatók.

Görög és római írók, így Strabo, J. Caesar, Tacitus, Ptolomaeus, Dio Cassius és mások följegyezték, hogy a markomannok és quadok a Kr. e. 70–50. évben Cseh- és Morvaországnak eredeti lakosságát, névszerint a bojok kelta törzsét kiszorították és a Dunáig megtelepűltek. Ezek a népek, melyeket a vandalokkal, alamannokkal, longobardokkal, nariskokkal és másokkal együtt a suev közös néven is neveztek, a keleti germánokhoz tartoztak, a kik Németország közepétől kezdve Pannoniáig voltak elterjedve. A Kr. e. V. században helyökbe a bajuvárok, góthok és más népek telepedtek, ezeknek az V–VI. században történt elvonúlása után pedig kelet felől szláv népek költöztek be a germánok által elhagyott Cseh- és Morvaországba.

Ebben a történelmi rajzban, mint valamely kaleidoszkopban, tarka és folyton változó képet látunk, melyben zsákmányra vágyó népek egymásra rontanak s ellenüket elűzik vagy megsemmisítik. Kiváló történetírók, így Mommsen és Prinzinger, kimutatták ezen adatoknak nagy valószinűtlenségét, mert olyan népek, melyek a röghöz vannak kötve s abból élnek, nem jönnek-tűnnek úgy, mint a tavaszi hó, miért is a különféle nevekben talán ugyanazon rokon néptörzseknek időnként változó nevét kell fölismernünk. Régészeti és nyelvtudományi kutatók (Lindenschmit, Grimm) a kelták és germánok egységes leszármazását, természetes fejlődését kimutatták, s így általánosságban kelto-gallokról és kelto-germánokról beszélhetünk, amazokról Francziaországtól a Rajnáig, emezekről pedig a Rajnától a Visztuláig.

A kelták és germánok egységéről való ezen nézet, névszerint az a megállható történeti és nyelvészeti bizonyságokon alapuló állítás, hogy a kelták és germánok testi alkotásra és nyelvre, szokásokra és vallásra nézve egy és ugyanaz a nép voltak, váratlanúl megerősödött az ide vonatkozó sírok koponyáinak alapos megvizsgálása által. Schaaffhausen mérései szerint ugyanis mindezek a koponyák hosszúkásak (dolichocephal), s egymástól csak kisebb, vagy nagyobb terjedelmükre nézve különböznek. Azoknak a morvaországi soros síroknak, melyek a bennük lelt tárgyak tanúsága szerint a római hatástól mentesek, épen fenmaradt dolichocephal koponyáik teljesen megegyezők a Németország soros sírjaiban találtakkal s így az ó-germán typust mutatják. A Raigern melletti rebešovitzi temetkező hely koponyái, melyeket Wankel orvos, a kiváló morva kutató, alaposan megvizsgált és az újabb korból való szláv koponyákkal ellentétben germánoknak állapított meg, úgy szintén a kromaui, gayai és Morvaország más helyein föltárt sírok koponyái is, az Alsó-Ausztriában találtakhoz egészen hasonlóan (Stillfried, Oberhollabrunn), határozottan dolichocephal jellegűek és germán népre (a quadokra) vallanak.

Római kor. A La Téne-korszak, mely a vas fegyvereknek és eszközöknek használatával, továbbá a rómaiaktól eltanúlt, fazekas-korongon való cserépedény-készítéssel függ össze, szolgál az őskorból a történeti korba való átmenetűl. Ebbe a korba tartoznak az Olmütz melletti Gross-Latein, Malenovitz, Vracov, a Lundenburg melletti Bernhardsthal szép leletei és sok más lelt tárgy is. Az a körűlmény, hogy fém- és agyag-készítmények római eredetű tárgyakkal vegyest fordúlnak elő, a rómaiakkal való közlekedésre mutat, a kik a Kr. utáni első századokban uralmukat a Dunáig (Carnuntum, Vindobona, stb.) kiterjesztették. Részint a Morvaország hoszszában vonúló borostyánkő-szállító úton űzött kereskedésnek, részint hadi eseményeknek tulajdoníthatjuk azt, hogy római bronzokra, minők a mönitzi és buchlaui szép alakok s alkalmasint a Becziskala barlangban talált bikaalak is, továbbá a Kr. utáni első és második századból származó római érmekre is találtak, mint ezt a Muschauban, hol egykori római tábornak nyomaira is leltek, továbbá a Znaimban, Velehradban, Olmützben, a Lösch melletti Alikeltnában és másutt lelt tárgyak is igazolják.

Morvaország története 1526-ig. Brandl Vinczétől, fordította Acsády Ignácz

A rómaiak kora. Mint Közép-Európa legtöbb országát, úgy látszik, Morvaországot is ős időkben valami finn származású nép lakta, vagy jobban mondva kalandozta be, melynek történetéről semmit sem tudunk. A legelső, de nagyon halvány derengés a Duna és a hercziniai erdőöv közötti tartományokra akkor esik, mikor a cimberek és teutonok rettentő néphulláma a Keleti tenger partjairól Európa déli országaira özönlött (Kr. e. 112). Erre nézve azt mondják, hogy a cimberek erős rohammal a délnek vezető útat a hercziniai erdőn át akarták kierőszakolni, de a bojok, kiknek lakhelye Mommsen szerint a mai Bajor- és Csehország lehetett, visszaverték őket. Hogy mely vidéken történt a támadás, azt megközelítőleg is alig határozhatni meg. Az sincs megállapítva, vajon a hercziniai bojok törzsrokonai-e azoknak a bojoknak, a kik a kelták nagy nemzetéhez tartoztak, minthogy Mommsen szerint „mindenütt fölötte kétséges, vajon a bojok, kiket Bordeauxnál, a Pó mentén és Csehországban találni, ugyanegy törzsnek szétszórt ágai-e s nem csupán névazonosság van-e közöttük” . Ptolemaeus följegyzett ugyan nehány kétségtelenűl kelta eredetű városnevet, melyek közűl három: Eburodunum, Meliodunum és Felicia az említett író fokjelölései alapján Morvaországba tehetők; de ezek a fokjelölések, még ha javításokat eszközlünk is rajtok, olyan határozatlanok és kétségesek, hogy bizonyosságot e városok fekvéséről nem nyerhetünk. Hogy tehát a hercziniai bojok kelta eredetűek voltak-e, honnan és meddig terjedt a területök s különösen laktak-e Morvaországban is, azt teljes bizonyossággal meg nem állapíthatni; épen oly kevéssé megtámadhatatlan az a Tacitus Germaniájának ismert helyére támaszkodó nézet, hogy a markomannok verték ki a bojokat lakóhelyeikről. Sőt inkább Contzen alapos fejtegetéseiből ( „A kelták vándorlásai” czímű munkájában) az tűnik ki, hogy „a bojoknak a markomannok által Csehországból való kiűzése s a markomannoknak Marbod király alatti megtelepedése két különböző esemény, melyeket mintegy száz esztendő választ el egymástól”.

Mily terjedelműleg szállták meg a markomannok a bojok egykori földjét, biztosan meg nem állapíthatni. Ellenben bizonyos, hogy ősi szövetségeseik, a quadok, megtelepedtek Morvaországban; ha talán nem is egész területén, de legalább déli és keleti részeiben. A quad nép fő raja a mai Felső-Magyarországban, a tót fölvidéken élt, hol egészen a Garam vizéig terjedt. Az a körűlmény, hogy Marcus Aurelius császár ismert művének első könyvét e szavakkal fejezi be: „iratott a quadok földjén a Garam vizénél”; továbbá az, hogy a római hadak gyakran Aquincumnál (Ó-Buda) vagy Bregetiumnál (Komárommal átellenben) szoktak összegyűlni, hogy onnan törjenek a quad földre, a mellett szól, hogy a quadok legnagyobb részt a mai Magyarország éjszaknyugati vidékén laktak, hol a már akkor szláv elemekkel vegyűlt szarmata jazygok voltak szomszédaik.

E területen telepítette meg Tiberius császár a Csehországból elűzött két fejedelem, Marbod és Katwald kiséretét (Kr. u. 21) s a Tudrusok nemzetségéből való quad Vannius tétetett királylyá, ki 30 esztendeig uralkodott. Végre a rómaiak iránti barátsága miatt a hermundur Vibilius, kit Vannius elégedetlen unokaöcscsei, Vangio és Sido támogattak, a tróntól megfosztotta, mire a két unokaöcs megosztozott az uralmon (Kr. u. 51). Sido még Kr. u. 69 után is élt s mint a Flaviusok híve küzdött a cremonai döntő csatában (Kr. u. 69), mely után Flavius Vespasianus lépett a római trónra. Ez időtől fogva eltűnik a quadok benszülött királyi családja; e nép fölött Tacitus állítása szerint azóta idegen származású királyok uralkodtak. E királyoknak azonban a rómaiak kedve szerint kellett uralkodniok, s csapataikkal kötelesek voltak a római seregeket támogatni. Ha ezt nem tették, felelősségre vonattak, mint Domitianus császár alatt (Kr. u. 81-től 96-ig) történt, a ki a quadokat, mivel a dákok elleni háborújában nem támogatták, haddal támadta meg, de megveretett. E győzelemben elbizakodva, a quadok el akarták foglalni azt az egy mérföldnyi területet, mely az ő országuk és a római föld közt feküdt s melyre lépniök nem lett volna szabad. Lassanként egyre merészebbekké lettek s egészen a Dunáig nyomúltak. Ez előnyomúlásuk gyakran összeütközésbe juttatta őket a római hadakkal, melyek Vindobona (Bécs), Carnuntum (Petronell), Bregetium és Aquincum erődített táboraiban a birodalom dunai határát őrizték. A római csapatok oly tűrhetetlenűl nyomorgatták a quadokat, hogy ezek föllázadtak. A lázadásban a quadokon és a markomannokon kivűl a Duna mentén lakó más népek is részt vettek s az erre kitört úgy nevezett markomann-háborúban a quadok és szövetségeseik egészen Treviso őrgrófságig nyomúltak elő, ott Opitergum (ma Oderzo) városát kirabolták és elpusztították s azután Aquileját ostromolták (Kr. u. 167), honnan azonban visszaszoríttattak. Ez a háború, melyben Marcus Aurelius császár (161–180) maga vezette a római hadakat, teljes 15 évig tartott, míg a császár a quadokkal, hogy őket a többi föllázadt népektől elszakítsa, külön békét kötött (Kr. u. 175), melynek az volt egyik terhes kikötése, hogy a vásárokat a római tartományokban látogatniok nem szabad. Ezt a kikötést a markomannok, kikkel valamivel később köttetett meg a béke, szintén elfogadták. Ekkor azonban azt a parancsot kapták, hogy az ő vásáraikat és gyülekező helyeiket más nép szintén nem látogathatja. Ezen kivűl a császár 20.000 római katonát helyezett el a római végvárakban, kik a quadokat sokfélekép nyomorgatták és zsarolták. E zaklatások olyan tűrhetetlenekké váltak, hogy a quadok elhatározták, hogy mindenestűl a semnonokhoz vándorolnak ki. De a császár erőszakkal gátolta meg e szándékuk véghezvitelét. Ily körűlmények közt a béke nem sokáig tarthatott. Kr. u. 178-ban új lázadás támadt, melynek végét a császár nem élte meg (meghalt a 180-ik márczius 17-én Bécsben). Fia, Commodus (180–192), még atyja halálának évében megkötötte a békét, melyben a föntebbi föltételeket is elfogadta, hogy évenként bizonyos mennyiségű gabonát szállítsanak a római végvárakba, meghatározott számú sereget (a quadok 13.000 embert) szolgáltassanak s gyűléseiket havonként csak egyszer, még pedig egy római centurio jelenlétében tartsák.

A Zderad-oszlop Brünn mellett. Siegl Károlytól

A quadok és szomszédaik e terhes föltételek mellett is sokáig nyugodtan viselték magukat, mert úgy értesűlünk, hogy csak 236-ban indított ellenök Julius Maximinus császár új háborút, melyben a quadok földjét földúlta. Más részt a quadok és a hozzájok csatlakozó szomszéd népek, mikor a körűlményeket kedvezőknek találták, be-berontottak a római tartományokba s 270-ben egész Placentiáig hatoltak, hol egy római sereget megsemmisítettek. Roszabbúl jártak 80 évvel később, midőn a szarmatákkal egyesűlve dúlták a római Pannoniát. Constantinus császár Aquincumnál átkelt a Dunán s pusztítva tört a szarmaták földjére; a quad határon vívatott a csata, melyben a quadok teljesen megverettek, úgy, hogy békéért könyörögtek, melyet meg is kaptak. E gyakori rabló betörések folytán a rómaiak belátták, hogy az eddigi határerődítések nem elegendők a római tartományok biztosítására. I. Valentinianus császár (364–375) elrendelte tehát, hogy a quadok földjén néhány új erőd építtessék. Mikor Gabinius quad király Marcellianus császári vezért fölkérette, hogy jelölje meg a helyet, hol az új erődök építése tárgyában vele értekezhetne, a vezér magához hívta a királyt s orvúl megölette. E szörnyű gyilkosság annyira fölháborította a quadokat, hogy fegyvert fogtak, a szarmatákkal együtt római terűletre törtek s ott elfoglalták és fölperzselték Carnuntumot, melynek füstölgő romjaitól gyilkolva, rabolva messzire benyomúltak Pannoniába egész Sirmiumig (a mai Mitrovitz). Itt jutott hozzájuk az a hír, hogy a császár Carnuntumnál hatalmas sereget gyűjtött és quad földre készűl törni. Felbőszülve siettek hazájok védelmére. De csakhamar megfélemlettek s kegyelemért könyörögtek; mire követeiknek tudtokra adatott, hogy népök küldöttei menjenek Carnuntumba, ott a császár majd megvizsgálja az ügyet s határozni fog. A quadok nagy része csakugyan megjelent az elpusztúlt városban, míg az a részök, mely nem bízott a rómaiakban, a hegyek közé menekűlt. A bizalmatlanság teljesen igazolt volt. Alig érkeztek meg a quadok Carnuntum alá, a rómaiak bekerítették s lemészárolták őket egy pár ember kivételével, kik a császár álnok boszújának hírét megvitték a hegyek közé menekűlt társaiknak. Ez iszonyú csapással eltűnik a quadok neve a morva történetből. A népvándorlás idején eltávoztak addigi lakóhelyeikről, melyeket azután hol hosszabb, hol rövidebb időre különféle népek szállottak meg.

Morvaország a Mojmárok alatt. Mikor a népvándorlás hullámai lecsöndesedtek, azokat a területeket, melyekből a mai Cseh- és Morvaország áll, a csehek szláv törzse lakta. Valószinű ugyan, hogy egyes szláv tömegek már a suevek nagy népszövetségébe fölvétettek s az imént említett országokban telepedtek meg; de azokat úgy szólván csak előre tolt őrszemeknek tekinthetni. A cseh-szlávoknak Csehországban való tömeges megtelepedése hihetőleg csak a VI. század második felében történt, mikor már az avarok a Duna és Tisza mellékein laktak. A morvák sokáig viselték az avarok vad lovasnépének nehéz igáját, mely alól egy időre Samo (622–662), végképen pedig Nagy Károly szabadította fel őket, a ki 796-ban annyira megtörte az avarok hatalmát, hogy azóta gyakran a morvák támadták meg eddigi uraikat s elvették tőlök a Manhartsbergtől a Garamnak a Dunába való torkolatáig terjedő földet. Így a morvák földje a mai őrgrófságot, a mai Oppa kerületet, Alsó-Ausztria egy részét s a magyarországi felföld nyugati részét foglalta magába. Ez a magva annak a birodalomnak, melyet a Mojmár uralkodó család alapított s melyet – megkülönböztetésűl a bolgár Morava mentén levő Alsó-Morvaországtól – a byzánczi történetirók Nagy- (vagy Felső-) Morvaországnak neveznek.

Falfestmény a znaimi román körkápolnából. (Pogány templom.) Siegl Károlytól

Ezzel a morvák bevonattak a német (frank) birodalom hatalmi körébe s a morva követek már 822-ben, mikor a „morva” (marahán) név először említtetik az évkönyvekben, a regensburgi birodalmi gyűlésen ajándékot nyújtottak át a császárnak.

Ez időben Morvaországban két fejedelem tűnik föl: Mojmár a nyugati részben és Privina, a ki Nyitrán székelt. Ezek ismeretlen okból viszályba keveredtek, mely azzal végződött, hogy Privina Radbodhoz, a keleti (frank) őrgrófság határgrófjához menekűlt (830). A háború szerencsétlen kimenetelének azonban megvolt az a jó következménye, hogy Privina keresztény hitre tért és Traismauerben megkereszteltetett, mely időtől kezdve Nyitra vidékén gyorsan gyökeret vert a kereszténység. Csakhogy Privina és Radbod barátsága sem tartott sokáig. A menekűlő morva fejedelem fiával, Kozellel, a karantán őrgrófhoz, Salachóhoz futott, kinek közbenjárására Lajos császár hűbérűl adta Privinának Alsó-Pannonia egy részét a Zala vize mentén, hol a Balaton közelében a Mosaburg nevű várat építette s e vidéken is buzgón támogatta az egyház érdekeit. A Nyitra és Mosaburg körűli terület a passaui püspöki és salzburgi fő megyének rendeltetett alá.

Míg Privina békességben élt a német birodalommal, Mojmár a frank felsőbbség alól föl akarta magát szabadítani. De kisérlete meghiúsúlt, mert Lajos (német) király győzedelmesen bevonúlt Morvaországba, ott Mojmárt letette s unokaöcscsét, Rástizot (Rásztizláv), a ki nagybátyját elárúlta, tette meg fejedelemmé (846). De Rástiz szintén azon fáradozott, hogy Morvaország fölszabadúljon a német birodalomtól való függés alól; megverte Lajos királynak egy seregét, mely 855-ben tört morva földre, érintkezésbe lépett a frank udvar elégedetlen elemeivel s érdekeinek a német birodalom iránt ellenséges byzánczi udvart is megnyerni igyekezett.

De nem csupán politikai, hanem egyházi tekintetben is ki akarta vonni Morvaországot a német hatalom alól. Kétségtelen, hogy a Mojmárok földjén is német és olasz térítők gyökereztették meg a kereszténységet. De az új tan nem hatotta át a nép nagy tömegét, mert a térítők a nép nyelvét vagy épen nem, vagy csak nagyon kevéssé tudták. Hogy tehát olyan tanítókat kapjon, kik a nép nyelvén hirdethetik a kereszténységet, Rástiz szlávúl tudó térítőket kért Mihály görög császártól. Ez elküldé hozzá Leo patriciusnak a szláv nyelvben teljesen járatos két fiát, Constantint (későbbi nevén Cyrill) és Methodot, kik 863-ban érkeztek Morvaországba. Ez az idő azonban nem igen volt alkalmas az apostolkodásra, mert a morvák új háborúra készűltek Lajos király ellen, ki 864-ben be is tört országukba s Rástizot legyőzve arra kényszeríté, hogy túszokat adjon s esküvel ismerje el Morvaországnak Németország iránt való régi függési viszonyát. Ez alatt azonban a hadi zaj közben is örvendetesen előre haladt a két térítő munkája. A szent írás egy része szláv nyelvre fordíttatott, mi végből Constantin külön szláv írásjegyeket szerkesztett; morva ifjakat képeztek ki az egyház szolgálatára s a misét szláv nyelven mondották. Ezek a sikerek, melyek a német térítőket fölöslegesekké tették, a passaui és salzburgi püspököknek nem voltak ínyökre, s azt a körűlményt, hogy a két testvér ifjú korában a tévtanokat valló Photius barátja volt, ürügyűl használták arra, hogy Rómában eretnekség gyanújába keverjék őket. A két testvér a szent széktől felelősségre vonatván, Rómában olyan hatással védte magát, hogy nemcsak igazhitűségök nyert elismerést, hanem a szláv liturgia is megengedtetett, s II. Adorján pápa püspökké szentelte a két testvért (869). Cyrill Rómában meghalt, de Method Pannonia érsekévé neveztetett ki s visszatért Morvaországba, hol ismét kigyúlt a háború tüze. A morvák 864-ben hadakoztak Lajos királylyal, ki Rástizot várában, Dovinában (talán a mai Dévény) ostrom alá fogta s túszok adására kényszeríté. De már 869-ben ismét két frank seregnek kellett Morvaországba nyomúlnia. Az egyik Rástiz nagy hírű fő várát, Velehradot (a mai Ungarisch-Hradisch közelében) s más faerődöket fölperzselte, a másik pedig teljesen földúlta Nyitra vidékét, a hol Rástiz unokaöcscse, Szvatopluk uralkodott. Ez a nagyra törő ember kelletlenűl tűrte a szigorú nagybátyától való függést. A mint egykor Rástiz az elégedetlen frank urakat, sőt Lajos király ellen ennek saját fiait támogatta, most Szvatopluk is fejedelemségével együtt a német király védelme alá helyezkedett, s mikor ezért Rástiz felelősségre akarta vonni, csalárdúl rá szedte, elfogta s a németeknek kiszolgáltatta. Rástiz a regensburgi birodalmi gyűlésen 870-ben halálra ítéltetett, de Lajos király megkegyelmezett életének, csak a szemét szúratta ki, s így vakon halt meg egy zárdában. De Szvatopluk sem mindjárt élvezhette árúlása gyümölcsét; azon gyanú alapján, hogy a frankok ellen lázadást forral, elfogták s Németországba hurczolták. Ez eseményeket a salzburgi fő megye püspökei, kik Pannonia régi érseki megyéjének megújítását saját jogaikon ejtett sérelemnek tekintették, arra használták, hogy visszaállítsák egyházmegyéjök egykori határait. Adalwin salzburgi érsek a nélkűl, hogy joga lett volna hozzá, maga elé idézte Method érseket, ki engedett az idézésnek, noha nem volt rá köteles. A szenvedélyek annyira föl voltak tüzelve, hogy a morva érseket tettleg is bántalmazták; harmadfél évig fogva tartották s csak Rómából érkezett szigorú parancsra bocsátották szabadon 873 tavaszán.

A morvákat megbotránkoztatta az a méltatlan bánásmód, melyben két fejedelmök, Rástiz és Szvatopluk részesűl. Fegyvert fogtak tehát uralkodó házuk egy rokona, Szlávomir vezetése alatt, a ki pap volt. A frankok azzal vélték a lázadást elfojthatni, ha Szvatoplukot szabad lábra helyezik s haddal küldik Morvaországba, hogy a nyugalmat helyre állítsa. De Szvatopluk, alig hogy Morvaországba érkezett, honfitársaival egyetértve a frankokra támadt, kik közűl csak kevesen kerűlték ki vesztöket. Ez időtől fogva Szvatopluk veszedelmes ellensége maradt a német birodalomnak. A forchheimi szerződés (874), a 872 óta folyó háborúnak véget vetett ugyan s kimondotta, hogy tíz esztendeig (874–884) béke legyen Nagy-Morvaország és a német birodalom közt; de a hatalmas morva fejedelem folyton olyan útakon és módokon törte a fejét, melyekkel teljesen kivonhassa magát a német felsőbbség alól. Nemcsak azokat az eszközöket alkalmazta, melyeket már Rástiz használt, hogy bajt szerezzen a német uralkodóknak; hanem a birodalom elégedetlen elemeit is támogatta és bajtársi szövetségeket kötött a szomszédos csehekkel s Csehországon túl az Elbe menti szlávokkal, kik az ő ösztönzésére több ízben fegyvert fogtak a németek ellen. Fölhasználta azokat a viszályokat is, melyek Német Lajos halálával a frank császári családban támadtak. Karlmann törvénytelen fiának, Arnulfnak, nagyra törő dicsvágya, továbbá Németországnak három részre oszlása szintén elősegítették Szvatopluk terveit. Fölhasználta tehát a Vilmos és Engelschalk (Vilmos határgróf fiai) és Aribo, a keleti őrgrófság grófja közötti viszályt. Míg Arnulf herczeg a két testvérnek fogta pártját, Szvatopluk Aribo részére állt, mert belátta, hogy a császári család összes tagjai közűl a vitéz és hadviselésben jártas Arnulf válhatik ő reá nézve is a legveszélyesebbé. Ez okból segítette Aribót Arnulf ellen s ennek országát csaknem teljesen földúlta. Arnulf és Szvatopluk háborúja csak Vastag Károly császár közbenjárásával ért véget, ki Königsstettenben, Tulln mellett, találkozott Szvatoplukkal (884).

Egy évvel a königsstetteni szerződés után meghalt Method érsek (885 ápril), kinek élete utolsó napjait is sokféle kellemetlenség keserítette meg. 878-ban Rómában másod ízben eretnekséggel vádoltatván, 879-ben újra kellett védekeznie, a mit, mint először, ekkor is fényes sikerrel tett úgy, hogy VIII. János pápa teljességgel igazhitűnek nyilvánította s megengedte, hogy a liturgiában a szláv nyelv használtassék. Mindazáltal sok keserűség érte az érseket; kivált az alamann Wichinggel, e cselszövő emberrel volt baja, a ki nyitrai püspök lett s hamisított pápai brévékkel is bizalmatlanságot keltett az érsek ellen. Wiching volt az oka annak is, hogy Method halála után kedvencz tanítványait kiűzték az országból, kik erre Bulgáriában folytatták mesterök művét.

Noha Szvatopluk 884-ben háborúban állt Arnulffal, mégis ennek fogta pártját, mikor ez 887-ben a német királyi koronát megszerzé. Csakhogy Arnulf nem az az ember volt, a ki Szvatopluk hatalmának a birodalomra nézve veszélyes gyarapodását megtűrte volna. Törésre s utóbb háborúra kerűlt a dolog, melyet Arnulf nemcsak a maga seregeivel, hanem egyszersmind Brazlav szlovén fejedelem segélyével viselt (892–3). Habár Szvatopluk ebben a küzdelemben nem győzetett le, a nagy-morva birodalomra új veszedelem támadt, mely annál nagyobb lett, mert a hatalmas, hadi dolgokban járatos morva fejedelem 894-ben meghalt. Közeledtek Morvaország széleihez – mint mondják, Arnulf bíztatására – a magyarok vitéz lovas hadai, kiket a morvák 901-ben és 903-ban megvertek ugyan, de folyton ismétlődő támadásaiknak Morvaország annál kevésbbé állhatott sokáig ellent, mert Szvatopluk fiai, II. Mojmár és II. Szvatopluk egymással czivakodtak és küzdöttek, s így siettették a nagymorva birodalom összeomlását.

Vöttau vára a Thaya vizénél. Bernt Rudolftól

Az ú. n. pozsonyi csata (907), melyben a morvák Gyermek Lajos király hadait támogatták, eldöntötte Morvaország sorsát; a Mojmárok birodalma megsemmisíttetett, s a helyzet olyan roszra fordúlt, hogy a legcsekélyebb kisérletet sem lehetett a birodalom megújítására tenni, melynek romjain két új birodalom: Csehország és Magyarország támadt.

Morvaország a Pøemislek alatt. A nagymorva állam összeomlása után Morvaország egy ideig a magyarok hatalmában maradt, melyből csak a lechmezei csata után (955) szabadúlt ki, mikor I. Boleszláv cseh herczeg, Nagy Ottó császár szövetségese, Morvát és Csehországot egyesítette. Morvát rövid időre a lengyelek, később meg ismét a magyarok szállották ugyan meg, de ez utóbbiaktól Udalrik cseh herczeg, kivált pedig fia, Bøetiszláv elvette s Olmützbe helyezte székét, honnan mint Morvaország herczege kormányozta az országot. Lengyelországgal folytatott háborúi itt csak azért említendők, mert a dús lengyel hadi zsákmány egy részéből alapította Morvaországban az első zárdát, Raigernt, Brünn mellett (1048). Mikor atyja halálával a cseh trónra lépett, Morvát Csehországgal egyesítette s az egyesítés azután állandóan megmaradt.

Csakhogy ez az egyesítés közvetve sokféle háborúra és pusztításra adott okot, melyek érzékenyen sújtották az országot. A legnagyobb bajt a Bøetiszláv által 1054-ben megállapított senioratus örökösödés okozta, mely szerint a Pøemysl uralkodó családnak mindig legidősebb tagja lett Csehország ura, míg az ifjabb herczegek Morvaország egyes területeit kapták ellátásúl. De ezt a trónöröklési törvényt, melynek helyére csak 1216-ban lépett az első szülöttségi jog, nem mindig tartották meg, s különben is a Morvában ellátott herczegek lehetőleg függetleníteni igyekeztek magukat a cseh uralkodó alól, s így Morvaország csakhamar hosszas, pusztító belháborúk színhelye lett, melyek a nép jóllétének fejlődését megakasztották. Már Bøetiszláv első utóda, legidősebb, fa, Spytihnév, ki atyja életében Morvaországot kormányozta, tapasztalta az új örökösödési törvény visszásságait. Mikor Csehországnak ura lett, három öcscse közt akképen osztotta meg Morvaországot, hogy Vratiszláv az olmützi, Ottó a brünni és Konrád a znaimi területet kapta ellátásúl. Ez a három részre oszlás hosszú időn át (1197-ig) megmaradt, s csak olykor-olykor adatott a jamniczi és bøeclavi (lundenburgi) tartomány is egyes herczegeknek ellátásúl. Csakhogy az ifjabb testvérek nem szívesen hajoltak meg a cseh herczeg felsőbbsége előtt; nyílt lázadás támadt, melynek élén az olmützi Vratiszláv állt. A fölkelést elfojtották és Spytihnév ismét a maga nevében kormányoztatta Morvaországot. A magyar király közbenjárására azonban kibékűlt Vratiszlávval, ki utóda lett az uralkodásban (1061) s öcscsei, Szép Ottó és Konrád közt akként osztotta föl Morvaországot, hogy amaz az éjszaknyugati részt Olmütz székhelylyel, ez meg a délkeletit Brünn fővárossal kapta.

Vratiszláv, noha sokféleképen be volt bonyolítva a német birodalom ügyeibe, a maga országainak érdekeit is szívén hordozta; ő alapította az olmützi püspükséget (1063), mely egyházi ügyekben önálló kormányzatot biztosított Morvaországnak, habár természetesen ez után is a mainzi érseki fő megye alá maradt rendelve.

Vratiszláv saját személyére nézve megkapta IV. Henrik császártól a királyi czímet. De azért neki is sok baja volt öcscsével, Konráddal, kit fegyverrel kellett megfékeznie, ki azonban utóda lett a cseh trónon (1092), csakhogy nyolcz hónap múlva meghalt. Utóda, II. Bøetiszláv, megszegte a régi örökösödési törvényt; utódjává Ulrik brünni herczeg helyett, kit az idősebbség elve szerint a trónöröklés megilletett, öcscsét, Boøivojt jelölte ki, s kérésére IV. Henrik császár is ennek küldé meg a cseh zászlót annak jeléül, hogy hűbérűl neki adja Csehországot. Ulrik, hogy jogát megvédje, fegyvert fogott, de legyőzetett s Csehországban börtönbe vettetett. De sikerűlt megszöknie s öcscséhez, znaimi Lutoldhoz menekülnie, mire mindkét testvér megindította a háborút Bøetiszláv ellen, ki azonban legyőzte őket és Boøivolnak adta birtokaikat.

A mint az idősebbségi trónöröklési törvényt egyszer megszegték, egymás után követték el rajta a további sérelmeket úgy, hogy Csehország története a legközelebbi száz esztendőben tele van háborúval és pusztúlással. Kivált az 1105, 1110, 1125 s más esztendők voltak viharosak, de leginkább Szobeszláv herczeg halála (1140) után tört ki szenvedélyesen a Pøemysl család tagjai közt a viszály, mert Szobeszláv már 1138-ban törvény ellenére fiát, Ulászlót, jelölte ki utódjává.

Premysl őrgróf pecsétje. Siegl Károlytól

De alig hogy a herczeg meghalt, a cseh és morva országnagyok ellent mondottak ennek az intézkedésnek és Zdik, a jeles olmützi püspök tanácsára az 1125-ben meghalt cseh herczegnek, I. Ulászlónak hasonnevű fiát választották meg Csehország herczegévé (1140). Mikor azonban ez erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőjét s kivált a cseh-morva országnagyok és az önállóságra törekvő morva herczegek féktelenkedésének határt akart szabni: ezek trónvesztettnek nyilvánították, mire különösen a morva herczegek, znaimi II. Konrád, brünni Ulászló és olmützi III. Ottó buzgólkodására a trónöröklési törvénynyel egyezőleg znaimi II. Konrád lépett a trónra. De Zdik püspök, kit Henriknek is neveztek, híve maradt II. Ulászlónak, s mikor ennek pártja leveretett, III. Konrád német királyhoz ment, hogy II. Ulászló megsegítésére ösztönözze. A király megadta a segélyt, melylyel II. Ulászló megvédhette trónját. A morva herczegek viszont hazaárúlónak nyilvánították az olmützi püspököt, elfoglalták s kifosztották a püspöki javakat, a püspök ellenben egyházi átok alá vetette Morvaországot, melyet egy cseh had csakhamar megszállott. A dúlás-fosztás csak akkor ért véget, mikor a morva herczegek eltávoztak az országból.

Guido, pápai legatus-bibornok épen ekkor Cseh-Morvaországban időzött, hogy ott is érvényt szerezzen a curia részéről a simonia s a papok házassága ellen kiadott rendeleteknek. A legatus buzgalmának sikerült kibékülést létesíteni egy részt Zdik püspök és a morva herczegek, más részt ezek és II. Ulászló herczeg közt, s a béke teljesnek látszott, mert a morva herczegek visszakapták előbbi birtokaikat. De megmaradt bennök a nagy gyűlölet az olmützi püspök ellen. Mikor Zdik 1145 telén Rómába indúlt, znaimi Konrád, brünni Vratiszláv és jamnitzi Dipold Hausbrunnál, a cseh határ közelében orvúl megrohanták s a püspöknek csak csodálatosképen sikerűlt a bozótban úgy elrejtőzködnie, hogy üldözői nem tudtak nyomára találni. Ezen eset következtében Róma egyházi átok alá vetette a morva herczegeket s fölszólította II. Ulászlót, hogy karhatalommal szerezzen érvényt az átoknak. Dipold bűnbánásúl Rómába zarándokolt, Vratiszláv gutaütés következtében meghalt és csak znaimi Konrád daczolt a cseh haddal, mely tartományát olyannyira földúlta, hogy az pusztasághoz hasonlított. Csak azután kért bocsánatot, melyet meg is kapott. Halála után (1150) fia, Konrád Ottó kapta a znaimi tartományt.

A Pøemyslek ez örökös pártoskodásainak és küzdelmeinek az lett természetes következménye, hogy Németország uralkodói, mikor valamely cseh trónörökös a segítségöket és kegyöket kérte, mindig fölhasználták az alkalmat, hogy öregbítsék s kiterjeszszék hatalmukat a cseh tartományokban. De e törekvés soha sem nyilvánúlt oly nyomós tettekben, mint I. Frigyes császár idején. II. Ulászló az örökösödési törvény ellenére legidősebb fiát, Frigyes olmützi herczeget jelölte ki utódjává, ki I. Frigyes császár támogatásával trónra is lépett. Mikor azonban nagy adókat vetett ki, hogy a német császár irányában elvállalt kötelezettségeinek eleget tehessen, a cseh urak föllázadtak, Frigyest elűzték, s Konrád Ottó znaimi herczeget tették Csehország herczegévé. Frigyes a német császárhoz menekűlt, a ki akképen döntött, hogy ismét Frigyes legyen Csehország herczege. Ellenben Morvaországot őrgrófság czímmel a német birodalom saját hűbérének nyilvánította s Konrád Ottó herczegnek adományozta, ki azután Morvaország őrgrófjának nevezte magát. Mikor azonban Frigyes herczeg abbeli kivánságát, hogy e czímről mondjon le és a cseh herczeg felsőbbségét ismerje el, teljesíteni nem akarta, a herczeg testvérét, Pøemysl Otakárt, nagy sereggel Morvaországba küldé, ki a lodenitzi véres csatában (1185 deczember 10) legyőzte a morvákat, mire Konrád Ottó lemondott a morva őrgrófi czímről s oly teljesen kibékűlt Frigyessel, hogy a herczeg halála után (1189 márczius 25) ő jutott a cseh trónra, melyet azonban csak két évig bírt. Konrád Ottónak köszöni Morvaország azon jogszokásainak első kodifikálását, melyek JusConradi vagy Statuta ducis Ottonis néven ismeretesek.

Konrád Ottó lemondott ugyan az őrgrófi czímről, de halála után hat évvel Morvaország maradandóan megkapta az őrgrófság czímet az I. Pøemysl Otakár és Henrik Ulászló közt keletkezett trónvillongás alkalmából. Az utóbbi, hogy minden újabb vérontásnak elejét vegye, lemondott Csehországra való minden követeléséről s ezért Morvaországot őrgrófság czímmel (1197) a cseh korona hűbéreképen kapta. Ebben az államjogi viszonyban aztán Morvaország állandóan megmaradt.

Henrik Ulászló őrgróf alatt mutatkoznak a német telepítés első nyomai Morvaországban. Ez a bevándorlás utódai, II. Henrik Ulászló és Pøemysl alatt tetemesen szaporodott, főleg mikor az országnak a mongolok által való szörnyű földúlásakor (1241) a lakosság nagy része vagy megöletett, vagy rabszíjon elhurczoltatott. A kunok betörése (1252) hasonlag előmozdította a német gyarmatosok szaporodását. E bevándorlást különösen a Schaumburg grófok családjából való Brunó olmützi püspök (1245–1281) mozdította elő. Brunó mint egyházfő és államférfiú egyaránt jeleskedett s tetemes számú püspöki hűbérek alapításával, melyek fő hűbérura a cseh király volt, tekintélyes hatalmi állásra juttatta Cseh-Morvaországban az olmützi püspököt. Példáját követték a gazdag monostorok és zárdák, sőt az ország több főura is, kik egyre telepítették kiterjedt jószágaikon a szorgalmas német bevándorlókat. Ennek következtében virágzani kezdett a városi élet, javúlt a parasztság társadalmi, politikai és gazdasági helyzete, mert a régi jobbágyságot az örök-haszonbér váltotta föl, mely a paraszt embernek nagy jogvédelmet nyújtott. Ezzel kapcsolatosan történt a jogintézmények gyökeres átalakúlása, mert az olmützi püspökség, a kolostorok, utóbb meg egyes városok és főurak jobbágyai számára adott kiváltságok új jogállapotokat teremtettek, melyek oly gyorsan fejlődtek, hogy már a XIII. század végén szilárd alapra voltak fektetve, minthogy különösen II. Otakár király buzgón oltalmazta azokat az őrgrófság egész területén.

A XIII. századi Pøemysl családbeli uralkodók, kivált II. Otakár buzgón támogatták a városokat s fejlődésüket főképen városi jogok adományozásával segítették elő, melyek részben a szász vagy magdeburgi, részben a bajor, vagy nürnbergi jogból kölcsönöztettek. Az első város, mely Morvaországban német jogot kapott, Freudenthal volt (1213), ezt követte 1224-ben Troppau (akkor mindkét város Morvaországhoz tartozott), 1243-ban Brünn, melynek joga olyan virágzásnak indúlt, hogy 63 morva város és mezőváros választotta a brünni városi biróságot fölebbező hatóságává. Hasonló fontosságra emelkedett az olmützi városi jog, melyet János őrgróf (1352) mindazon morva városok fölebbező székévé tett, a melyek magdeburgi joggal éltek. Nagy fontosságra emelkedett az iglaui városi és bányajog is. Iglau bányaügyekben az összes cseh országok fölebbező széke lett, de a szász bányavárosoknak is adott útbaigazítást. Az által, hogy a morva városok, példáúl Brünn Magdeburggal, Olmütz meg Boroszlóval állt a jogélet terén összeköttetésben, élénk forgalom támadt a cseh királyi és némely német városok közt, melyek közűl Magdeburg mellett különösen Nürnberg és Köln érdemelnek említést.

Mikor a büszke és hatalmas II. Otakár a Habsburgi Rudolffal vívott morvamezei csatában elesett (1278), Morvaország öt éven át, a hadi költségek megtérítéseig Rudolfnál maradt zálogban, de Otakár utóda, II. Venczel alatt ismét Csehországgal egyesíttetett, csakhogy nem addigi kiterjedésében, minthogy az Oppa-vidék időközben elválasztatott tőle és Csehországtól függő hűbéres herczegségképen II. Otakár törvénytelen fiának, Miklósnak adományoztatott. II. Venczel fia és utóda, III. Venczel zárta be a Pøemysl házbeli uralkodók sorát; tudvalevőleg Olmützben orgyilkos ölte meg (1306), mikor Morvaországban hadat gyűjtött, hogy Lengyelországot, melyet atyja szerzett meg, magának és családjának biztosítsa.

Morvaország a vegyes házbeli uralkodók alatt. A Pøemyslek kihaltával I. Habsburgi Albert német király próbálta a cseh tartományokat családjának megszerezni; de kétszáz esztendőnél többnek kellett eltelnie, míg birtoklása állandóvá lett.

Eichhorn vára. Bernt Rudolftól

A király fia, Rudolf, feleségűl vevén II. Venczel özvegyét, Erzsébetet, a cseh trónra lépett ugyan, de a derék uralkodó még 1307 július 3-án elhúnyt, mire Henrik karinthiai herczeg kapta a cseh koronát. De Henrik Csehországban csakhamar olyan népszerűtlenné lett, hogy a cseh urak a koronát Luxemburgi Henrik német királynak ajánlották föl, a ki azonban azt nem a maga részére fogadta el, hanem tizennégy éves fiát, Jánost ajánlotta királyúl (1309). János az osztrák herczegeknek kárpótlásúl 50.000 márkát biztosított s az összeg kifizetéseig elzálogosította nálok Morvaország jövedelmeit.

Mint Csehországban, úgy Morvaországban is nagy forrongásban voltak a pártok, s csakhamar kitört a háború, melyben főleg a városok és a vidéki nép sokat szenvedtek. Mikor tehát az ifjú király 1311 június elején megjelent az országban, lelkesedéssel fogadták, mert azt várták tőle, hogy a békebontókat megfenyíti és a belső nyugalmat helyreállítja. A király a morváknak az 1311 június 18-iki kiváltságlevélben fontos szabadságokat adván, melyek a rendek később sokszorosan gyarapított jogainak alapjáúl szolgáltak, a békeháborítók ellen indúlt s a legrettegettebb rablóvárak megostromlásával helyreállította a nyugalmat (1312). Három év múlva János király ismét megjelent Morvaországban, hogy azt megvédje Trencsényi Csák Máté rabló betörései ellen, kinek hadait a király csakugyan meg is verte és kiűzte.

Az az elégedetlenség, mely János király ellen a cseh nemességben támadt, Morvaországra is kiterjedt. Itt az ellenzék élén Lípa Henrik állt, ki Morvaország legkiválóbb államférfiai közé tartozik. Jelleme ép oly szilárd, de egyszersmind ép oly hajlékony volt, mint az aczél. Szerencse volt Morvaországra nézve, hogy a király és a nemesség közötti viszály kiegyenlítése után Lípa Henrik neveztetett ki (1321) főkapitányává, mert nyolcz évi bölcs kormányzata alatt a közállapotok tetemesen javúltak, úgy, hogy mikor Károly, a tizenhét éves királyfi kapta Morvaországot hűbérűl (1333), az ország gyorsan kiheverte a belzavarok következményeit. Károly őrgrófnak az volt első dolga, hogy az atyja által elzálogosított morva koronajószágokat kiváltsa s így az őrgrófi udvartartást biztos alapra fektesse. Nagy érdemet szerzett Károly, már mint király, Morvaország iránt azzal, hogy 1348-ban az országos telekkönyvet szervezte; a kisebb törvényszéki kerületekben levő telekkönyveket megszűntette s csupán az olmützi és brünni nagy országos törvényszékeknél hagyta meg. Ettől fogva csak ezekbe lehetett a nem jobbágybirtok állományában történő változásokat s a jelzáloggal biztosított követeléseket bejegyezni.

Morvaország s az olmützi püspökség államjogi helyzetét, mint a cseh korona hűbérét, IV. Károlynak 1348 április 7-iki okírata végképen szabályozta, mire 1349 deczember 26-án Károly öcscse, János, kapta hűbérűl az őrgrófságot. 1355-ben Károly és János utódaira nézve a trónörökösödés rendje szabályoztatott Cseh- és Morvaországban, 1364-ben pedig fényes fejedelmi gyűlés jelenlétében Brünnben a Luxemburg és Habsburg családok közt örökösödési szerződés köttetett, mely szerint, ha az egyik család összes férfi és nőutódai kihalnak, országai a másik családra szállnak. János uralkodása a morva és osztrák nemesség egyes küzdelmeit kivéve, nyugodtan folyt le, de az az iszonyú pestis, mely akkor Európán végigvonúlt, Morvaországban is nagy pusztúlást (1354–1357) okozott s a legnépesebb helységek lakosságuknak jó harmadrészét elvesztették.

János őrgróf harmadik és utolsó végrendeletében (1371 márczius 26) Morvaországot három fia közt olyképen osztotta föl, hogy legidősebb fia, Jodok, kapta a Morvaország őrgrófja és főura (staøši markrabi) czímet, míg a két ifjabb fiú, János Szobeszláv és Prokop, bizonyos uradalmakat kapott az őrgrófi czímmel együtt, csakhogy ez uradalmakat Jánostól, mint fő hűbérúrtól kellett hűbérűl elfogadniok.

Znaim a XVI. század első felében. Siegl Károlytól

Jodok beleegyezése nélkűl javaikból semmit el nem idegeníthettek, el nem ajándékozhattak s el nem zálogosíthattak. Így az országnak már meglevő két részre osztásához (a tulajdonképeni őrgrófság és az olmützi püspökség) még egy harmadik és negyedik fölosztás járúlt, mely a középponti hatalom működését nagyon akadályozta és sok pörpatvarra adott alkalmat János fiai közt. Kevéssel János halála után (meghalt 1375 november 12) viszály támadt Jodok és János Szobeszláv közt, mely azonban 1377-ben békességesen elintéztetett s nem sok kárt okozott az országnak. De 1380-nal a gyász napjai kezdődnek Morvaországban. János olmützi püspök halála után Jodok és Prokop azt kivánták, hogy a káptalan testvérüket, János Szobeszlávot, a ki pap volt, válaszsza püspökké, s a káptalan, mikor e kívánságot nem akarta teljesíteni, Olmützből elűzetett. Viszont Jodok és Olmütz városa egyházi átok alá vettettek, mely alól csak akkor oldattak föl, mikor Jodok megadta az elégtételt. Prokop azonban folytatta híveivel az ellenségeskedést az olmützi egyház ellen, míg ő és pártfelei szintén egyházi átok alá nem kerültek. Prokop mindazáltal egész 1403-ig nem hagyta abban a püspöki javak pusztítását, s minthogy a püspök hűbéresei meg Prokop és hívei jószágait dúlták, az ország nagy része elpusztúlt. Prokopnak politikai ürügye is volt az olmützi püspökség elleni küzdelemre, mert a katholikus egyházban 1378 óta beállt nagy szakadás Morvaországban erős mozgalmat keltett, s mivel Prokop VII. Kelemen ellenpápának volt hive, azt hitte, hogy joga van megtámadni az olmützi püspököt és káptalanát, kik VI. Orbán párthívei voltak. Mikor e bonyodalmakhoz a Luxemburg család tagjai közötti egyenetlenség járúlt, mikor Jodok és Prokop, Zsigmond és Venczel, utóbb meg Jodok és Venczel, Prokop és Zsigmond makacs küzdelmeket folytattak egymással, Morvaország a legkárosabb zűrzavarba hanyatlott, melyben csupán csak az erőszak és féktelenség uralkodott. Azon kor törvényszéki telekkönyvei telvék olyan följegyzésekkel, melyek önkényes beavatkozásokról, idegen jószág foglalásáról, kereskedőknek az országúton való kifosztásáról panaszkodnak, mely erőszakosságok elkövetésében a küzdő felek hívei egyaránt részt vettek. De leginkább Prokop pártfelei követtek el a vagyon és személyes szabadság ellen ilyen támadásokat, s áldatlan munkájukat Prokop halála (meghalt 1405 szeptember 14) után is folytatták vezéreik, a „sólyom”-nak (sokol) nevezett Lamberg János és Kunstatt Henrik alatt, kit a „sovány ördög”-nek (suchý Èert) neveztek; e melléknevek eléggé jellemzik gonosz tetteiket is. Egyik hívök megszállotta Eichhorn várát, honnan Brünn várát és környékét rabolta és dúlta. A parasztságnak szintén sokat kellett szenvednie, s annál inkább érezte a mostoha idők sulyát, mert az országgyűlés 1384-iki végzése a szabad költözkölés jogát tetemesen megszorította.

Jodok őrgrófot nagy mértékben foglalkoztatták a Venczellel és Zsigmonddal folytatott küzdelmek, valamint Luxemburg és Brandenburg dolgai, mely utóbbi őrgrófságot még 1388-ban szerzé meg Zsigmondtól.

Cymburgi Ctibor. A „Knijhy Hadanij Prawdy a Lži” (Prága 1539) czímű törvénykönyvbeli fametszet után; a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredetiről másolva

E mellett a német korona birtokára törekedett, s így sem ideje, sem kedve, de kellő hatalma és hadereje sem volt arra, hogy a békebontókat megfékezze. Több évi nagyravágyó törekvésének czélját, a német koronát megnyerte ugyan, mert 1410 október 1-én római királylyá választatott, de az uralkodást Németországban meg sem kezdhette, mert már 1411 január 17-ke és 18-ka közti éjjel meghalt.

Jodok sokféle hibában leledzett, de voltak jó tulajdonai is. Neumarkt János olmützi püspök dicséri fényes tehetségeit, melyekkel korának legtudósabb fejedelme lett; kedvelte a művészeteket s idegen országokban járó követeit mindenkor megbízta, hogy értékes könyveket és műtárgyakat gyűjtsenek és vásároljanak számára; a híres gmündi Henriket udvari építészévé nevezte ki s az említett püspök hagyatékában találtató klénodiumokat és műkincseket is megszerzé.

Jodoknak nem levén gyermeke, Morvaország mint megüresedett hűbér a cseh koronára szállt, s IV. Venczel király főkapitányaival kormányoztatta az országot, mely, mint Csehország, akkor nagyon rászorúlt az erőskezű vezetésre. Husz János tanai ugyanis csakhamar morva földön is elterjedtek, mert itt is ugyanazok voltak a nemzeti, politikai és egyházi állapotok, mint Csehországban; különösen a felső papság elvilágiasodása s az alsó papság erkölcsi fegyelmezetlensége nagyon elősegítette az új tan gyors elterjedését. Ehhez járúlt János leitomischli püspök és Albert (Aleš) vyšehradi kanonok áldatlan versenygése az olmützi püspökségért, kiknek mindegyikét támogatta az olmützi káptalannak egy-egy töredéke. A viszály, mely sok visszataszító jelenetet idézett elő az országban, két évig tartott s csak 1418-ban intéztetett el akként, hogy Albert a leitomischli, János meg az olmützi püspökséget kapta. A huszita tanoknak sok követője támadt a morva nemességben s vidéki lakosságban, míg a majdnem csupa német lakosságú királyi városok hívei maradtak a katholikus egyháznak. Már-már úgy látszott, hogy a római egyház, noha János olmützi püspök keményen, sőt fegyveres kézzel ellentállt a huszitáknak, elveszti a nemesség és parasztság körében összes híveit, minthogy Venczel hanyag kormánya semmit sem tett a felekezeti viszályok megszűntetésére. De Venczel halálával (1419 augusztus 16) fordúlat állt be, mert öcscse; Zsigmond magyar király és német császár emelt jogot Morvaországra s veje ausztriai V. Albert herczeg hadaitól támogatva, gyorsan meg is szállotta. A morvák meghódoltak Zsigmondnak, mint őrgrófjuknak, noha Csehország nem ismerte el királynak. Zsigmond gyors és erélyes eljárásától megfélemlítve a rendek az 1421-ki brünni gyűlésen elvetették az ismert négy prágai czikkelyt, mely végzésök azonban meg nem gátolhatta, hogy a huszita mozgalom egyre nagyobb terjedelmet ne nyerjen az országban. A morva husziták Ungarisch-Hradisch közelében, a Morva vize szigetén Nedakonitz falu mellett erődített tábort (nový tábor = új tábor) ütöttek, honnan két hitehagyott pap, Stražnitz Frigyes és Vyzovitz Tamás vezetése alatt pusztító kitöréseket tettek mindenfelé. János olmützi püspök és Albert osztrák herczeg seregei indúltak ellenök, s Albert Zsigmondtól a husziták ellen adott segítség fejében Morvaországot hűbérűl kapta (1423). Albert, az új őrgróf, hogy a husziták rakonczátlankodásainak véget vessen, 1434 márczius 9-én az úri és nemesi rend legkiválóbb tagjaival öt évre közbékét kötött, mely a zavargók ellen szigorú intézkedéseket tartalmaz.

II. Lajos király. Siegl Károlytól

Ezek annál inkább éreztethették jó következményeiket, mert mindjárt a békekötés után a lipani csatában a vakbuzgó huszita párt fő ereje Csehországban megsemmisíttetett (1434 május 30). Ezzel lehetővé vált a mérsékeltebb elemeknek megkötniök az ismert compactatákat, melyek az áldozást két szín alatt megengedték. A compactatákat az iglaui országgyűlésen (1436) hirdették ki.

Albert 1439-ben halt meg. Utána utó-szülött fia, László, következett, kit a morvák örökös uroknak tekintettek s kinek, mikor nagykorúvá lett, 1453-ban meghódoltak, mielőtt még cseh királylyá koronáztatott volna. E miatt viszály támadt morvák és csehek közt, mert emezeknek az volt a véleményök, hogy csak a koronázás után lett volna helye a hódolásnak. Ekkor a morva rendek érvényre emelték azt az államjogi alapelvet, hogy Morvaországnak joga van hódolni örökös fejedelmének, még mielőtt az cseh királylyá koronáztatik.

László rövid uralkodása alatt kezdődtek a komoly kisérletek, hogy az utraquismusnak gátat emeljenek s a katholikus egyházat visszahelyezzék előbbi uralkodó állásába. Erre eszközűl szolgált Capistrano János térítői működése, mely azonban nem lett gyökeres eredményű, mert János nem tudott csehűl s különben is Cymburgi János, az ország főkapitánya, ki az ifjú király által két évre alakított morva kormány élén állott, sokfélekép akadályozta tevékenységét úgy,hogy a vallásos ellentétek még inkább kiélesbedtek. Ez László halála után nyilvánúlt, mikor Podébrad György király lépett a trónra. Morvaország főbb rendei elismerték őt őrgrófúl oly föltétellel, ha a katholikusokat védelméről biztosítja s a cseh rendek nevében megigéri, hogy jövőre cseh király a morva rendek részvétele nélkül nem választatik. De a királyi, német és katholikus érzelmű városok VI. Albert osztrák herczeg támogatásával, megtagadták Györgytől az elismerést, melyet fegyverhatalommal kellett tőlök kivívnia. III. Frigyes császárral eleinte feszűlt viszonya békésebbé alakúlt, mikor a császárt a lázadó bécsiek ellen segítette, mely alkalommal Frigyes a morva országos czímert akként javította meg, hogy az eddig ezüsttel koczkázott paizsot aranynyal koczkázottá változtatta (1464). Ez az újítás csak a XIX. század harminczas éveiben lépett életbe, míg az előtt e czímerkiváltság ellenére az eredeti czímer volt használatban. György király, hogy a királyi hatalom tekintélyét Morvaországban is fokozza, elrendelte, hogy az országos törvényszék bírái és az ország legfőbb tisztviselői ne csupán hivatalukra, hanem a királynak is hűségesküt tegyenek, a mi addig nem történt. E rendelettel Lichtenburg Henrik, Vöttau és Zornstein ura, György régi ellensége olyan makacsúl daczolt, hogy csak Zornstein elpusztításával lehetett ellenállását megtörni. György király a rendek kérésére az olmützi országos törvényszék ülésén megigérte, hogy az őrgrófságot semminemű ürügy alatt sem eladás, vagy csere, sem fölosztás, vagy elzálogosítás útján a cseh koronától elidegeníteni nem engedi. Mindazáltal Cseh- és Morvaországnak ezen szoros összetartozandósága, habár rövid időre, de csakhamar megszakadt. György király ugyanis a II. Pius és II. Pál pápák részéről érvénytelennek nyilvánított compactáták védelme miatt Hunyadi Mátyás magyar királylyal, kit a két pápa a curia előharczosáúl nyert meg, hosszú viszályba bonyolódott, mely Csehország koronájáért vívott küzdelemmé élesbűlt s György halálával (1471) sem szűnt meg, mikor a Györgytől ajánlott katholikus lengyel Ulászló lépett Csehország trónjára. Mátyás az új király ellen is folytatta a háborút, míg végre IV. Sixtus pápa és III. Frigyes császár közbenjárására 1477-ben megkezdődtek az előzetes béketárgyalások, melyek alapján 1478 szeptember 30-án a végleges béke megköttetett s Mátyás király a többek közt megkapta Morvaország, Szilézia stb. élethossziglan való birtoklását.

A viszály befejezésénél s az ország megnyugtatásánál nagy érdemet szerzett Cymburgi Ctibor, a ki 25 éven át (1469–1494) működött mint főkapitány s szeplőtlen jellemével, erélyével és hajthatatlan jogérzetével. György királynak, valamint a két katholikus királynak, Ulászlónak és Mátyásnak is teljes bizalmát megszerzé, ámbár maga buzgó utraquista volt. Ő a szerzője az úgy nevezett tobitschaui jogkönyvnek (kniha tovaèovská), melyben Morvaország régi szokásjoga közjogi és igazságügyi tekintetben oly szakszerűen van leírva, hogy hivatalos codificatio érvényére emelkedett s az összes későbbi országos rendtartások készítésénél alapúl szolgált. Az ő sürgetésére 1489-ben határozatba ment, hogy az országos telekkönyvbe való minden bejegyzés ne, mint eddig, a csak kevesek által értett latin, hanem cseh nyelven történjék. Végűl az ő közbenjárásának köszönhető, hogy a nemesi rendek és a királyi városok közt régóta folyó hosszadalmas viszály 1486-ban békésen elintéztetett olyképen, hogy a nemességnek megengedték a királyi városokban házat, a városoknak pedig a vidéken nemesi javakat szerezni s a telekkönyvbe jegyeztetni. E ritka férfiú áldásos működése akkor sem szűnt meg, mikor Mátyás halálával (1490) Morvaország Ulászlóra szállott.

Ctibor, noha az ország egyik legrégibb úri nemzetségéből származott, támogatta a köznemesi rendnek azt az évek óta hangoztatott kivánságát, hogy a nagy országos törvényszék (úgy nevezett úri-törvényszék) ülnökei sorában a köznemesség is képviselve legyen. Ki is vitte, hogy a köznemesség hat tagja fölvétetett a bírák sorába (1492). Hogy a rangsorozat miatti időrabló viszálykodásoknak véget vessenek, abban az időben szabták meg pontosan az úri és köznemesi rend ülőhelyeinek rendjét s megállapították, hogy a király az ország legfőbb tisztviselőit csak az urak tanácsával s csupán az úri családokból nevezheti ki. A következő évben az országos telekkönyvnél egységesebbé tették az ügyvitelt azzal, hogy kimondották, hogy jövőre csak egy kamarás vezesse az Olmützben és Brünnben levő két országos telekkönyvi hivatalt, míg az előtt mindegyiknek megvolt a maga kamarása. Az ország nyugalmát a rendháborítók elleni szigorú rendeletekkel védték s a tett intézkedéseknek több hatásuk lett, mint annak előtte, mert kérlelhetetlen szigorral végre is hajtattak. Minden bajt s a közigazgatás minden hiányát nem orvosolták ugyan, különösen nem tudták megakadályozni, hogy egy új felekezet, a cseh testvérek felekezete, Csehországból Morvába el ne terjedjen, a mi az országban fönnálló szakadást még inkább növelte. De Ctibor érdeme marad, hogy Ulászló király Morvaországot ama mozgalmas időhöz képest meglehetősen jó állapotban hagyhatta fiára, Lajosra. A király a morva rendekhez két nappal elhúnyta előtt (meghalt 1516 márczius 13) halálos ágyáról megható levelet intézett, melyben megköszöni nekik iránta való hűségöket s kéri őket, hogy fiát is hasonló hűséggel támogassák.

Lajos király még kiskorú levén, a morva rendek a gyámságot I. Miksa császárra és Zsigmond lengyel királyra ruházták, kik a kiskorú nevében gyakorolták a fejedelmi jogokat Morvaországban. Maga Lajos 1520-ban lépett trónra, ugyanazon évben, mikor nővére, Anna, Ferdinánd osztrák főherczeg hitvesévé lett. Lajos alig hat esztendeig uralkodott önállóan; a mohácsi csatából való menekülés közben életét vesztette (1526 augusztus 29). Minthogy gyermeke nem maradt, elérkezett a pillanat, midőn a cseh, magyar és osztrák tartományoknak egy kézben való egyesítése, mi régóta terveztetett, sőt néha részben és ideiglenesen valósúlt is, mind e nagy országok üdvére állandóan életbe lépjen. Ekkor csakugyan életbe is lépett.

Morvaország története a jelenkorig. Marchlandi Krones Ferencztől, fordította Acsády Ignácz

A mohácsi csata Morvaország történetét is új mederbe terelte. A brünni szeptemberi országgyűlésen megjelent Ferdinánd osztrák főherczeg követsége s előterjesztette urának egy levelét, melyben Jagello Annának, II. Lajos magyar és cseh király húgának férje, kifejti, hogy neje jogot tart a megüresedett trónokra s a morva őrgrófságot a maga részére kivánja. Nem minden nehézség nélkűl ment végbe Csehországban Habsburgi Ferdinánd megválasztása (október 23), mert előbb a bajor Wittelsbach család versenygését kellett meghiúsítani. Annál könnyebben oldották meg a kérdést Morvában. Az olmützi országgyűlés (november elején) elismerte Ferdinánd nejének öröklési jogát s kimondotta mindkettejöknek Morvaország fejedelmévé való „elfogadás”-át. Deczember folyamán a rendek kivánságai és óhajai nyertek elintézést.

1527 április elején jelent meg a fejedelmi pár Brünnben, azután Olmützben, hogy a rendek hódolatát fogadja. E hó 26-án írta alá I. Ferdinánd azt az okíratot, melyben Morvaország jogait és kiváltságait elismeri. Azután az udvar a cseh királyi koronázásra készűlt s ápril 29-én Iglauban, a két ország határán, találkozott a csehek követségével, mely eseményt később (1565) az iglaui tanács a hely színén emlékkel örökíté meg.

Mikor I. Miksa unokája Morvában az uralmat átvette, ott erősen kifejlett rendiséget talált, melynek sarkkövét az „urak” osztálya, a kiváltságokkal busásan ellátott nemesség tette. A huszita háborúk óta a morva nemességben a sok német rokonság és művelődési eszköz daczára, szóban és írásban a szláv szellem volt az uralkodó, míg a királyi városok és mezővárosok népességének magva még mindig német-morva volt, mely Morvaország keleti részeiben, a Gesenkén régi, helységekké alakúlt telepekben lakott. De a nemesség és polgárság közötti ellentét kevésbbé a nemzeti különféleségben, mint inkább a rendi érdekekben gyökerezett, melyek a nemességet, első sorban az urakat mindig arra ösztönözték, hogy a polgár szavát az országgyűlésen lehetőleg elnémítsák s kivált nemesi javak szerzésétől távol tartsák a városi elemet.

A vallási viszály, mely a huszita háborúk óta Morvaországban is meghonosodott, egész sereg felekezet alukúlására adott okot. A katholikusok és az utraquisták mellett az úgy nevezett „testvér-unio” nem mindennapi fontosságra vergődött az ország keleti és nyugati részeiben, hol Sternberg, Fulnek, Leipnik, Weisskirchen, Prerau, Ungarisch-Brod, Straznitz, Austerlitz, Bitesch, Kralitz, Eibenschitz, Trebitsch voltak fő helyei. Hatalmas nemes urak tevékenyen pártfogolták; daczolni birt tehát a száműzetése iránt kiadott gyakori rendeletekkel s Morvaország közművelődési életére rányomta a maga sajátos bélyegét.

Ferdinánd idejébe esik Luther tanításának itt, főleg a városokban való elterjedése. Olmütz, Znaim, legelől pedig Iglau volt a protestantismus fő fészke. De 1526 óta Morvaország egyszersmind az „újra keresztelők” (anabaptisták), a Huebmaier hívei, valamint a Gabrielt, Filipet követők és a „hueteri testvérek” menedékhelye is lett.

Míg Csehországban (1546–1547) a rokonhitű rendek a schmalkaldi háború kitörésekor Szászország támogatására fegyverkeztek, majd pedig a Habsburgok ügyének győzelme után engedetlenségökért lakolni kényszerűltek: Morvaországot főkapitányának, Ludanitz Venczelnek okos magatartása egészben távol tartotta e bonyodalmaktól. Csak kevesen és csekély haddal álltak a fölkelők mellé.

I. Ferdinánd 1549-ben nehézség nélkűl eszközölte ki, hogy legidősebb fiát, II. Miksát, a cseh királyságban s az őrgrófságban utódjáúl elismerjék. A rendek hozzájárúltak azokhoz a közös szükségletekhez is, melyek a Habsburgok országaira a Magyarországért vívott s a törökkel folytatott háborúk révén hárúltak.

II. Miksának,a protestánsok iránt jó indulatú uralkodónak a korában (1564–1576) az addigi állapotok megmaradtak s végzetes zavarok nélkűl fejlődtek tovább, habár a jezsuitáknak Olmützben és Brünnben való első megtelepedése, olmützi iskolájoknak gyors föllendűlése, mely intézettel 1574 óta, úgy látszik, egyetem is volt összekötve, valamint a katholiczizmus megújhodásának egyéb jelenségei az ellentáborban fokozott aggodalmat és izgatottságot keltettek s előre láthatták azokat a viharokat, melyek II. Rudolf (1576–1611) komor napjaiban csakugyan kitörésre jutottak. Mennél inkább közeledik a XVII. század eleje: annál szembetűnőbbek annak a nagy válságnak az előjelei, melyben Morvaországnak is vezető szerep jutott.

A XVI. század végén két párt szállt egymással szembe egyre ridegebben; az egyik ama nemesekből és kormányférfiakból állt, kik a prágai császári udvarnak a katholiczizmus helyreállítására irányúló politikáját támogatták; a másik a morva önkormányzatra törekvők pártja, mely a nem katholikusokban, kivált a testvér- szövetségben gyökerezett. Ez utóbbinak Zierotin (Zerotin, szül. 1564, meghalt 1636) Károly lett a vezére.

Zierotin (Žerotin) Károly. Hecht Vilmostól

Sok kemény támadás után 1603-ban ő jutott hitfelei táborának élére. Az ellenpárt vezérei Duba Berka főkapitány és Olmütz fiatal, nagyra törő püspöke, Dietrichstein I. Ferencz (meghalt 1636) voltak. A hangúlat egyre harcziasabbá lett s a tehetetlen, hozzáférhetetlen, sőt láthatatlan uralkodó, ki soha sem távozott prágai palotájából, a Hradsinból s ott tudós és művészi kedvteléseinek élt, mind inkább vesztette tekintélyét. 1604-ben tört ki Bocskay fölkelése s magával ragadta Felső-Magyarországot; de a Habsburgi családban támadt áldatlan testvérharcz is kitört s Mátyás főherczeg végűl elhatározta, hogy császári bátyját, Rudolfot, lemondásra kényszeríti. Ezzel 1607-től 1608-ig Morvaországra is zivataros napok viradtak. A császár pártja elvesztette minden támaszát s az eibenschitzi országgyűlés megpecsételte Zierotin Károlynak főkapitánynyá való megválasztását. Morvaország elégedetlenei magyar és osztrák pártfeleikkel egyesűltek Znaimban (1608 április) Mátyás főherczeg zászlaja alatt, ki hadaival Csehországba nyomúlt. A prágai országgyűlésen (május-június) Zierotin Károly volt a szószólója annak, hogy Csehország a rendek szövetségének megnyeressék s a császár lemondásra birassék. A èaslau-liebeni szerződés (június 25) Mátyás hatalma alá juttatta Morvaországot.

Ekkor volt Zierotin az események fő intézője. Ő hozta létre a stìrboholi szövetségben június 29-én Morvaország, Ausztria és Magyarország közt a szorosabb kapcsolatot a rendi érdekek közös védelmére; egy rendi birodalmi gyűlés, a Habsburgi család szövetkezett országainak közös képviselete lebegett szeme előtt. De mint a törvényesség embere ragaszkodott az uralkodó családhoz s idegen hatás és bomlasztó cselszövények nem férhettek hozzá, mint ez csakhamar bebizonyúlt, mikor a német unió képviselőjének, Keresztély anhalt-bernburgi fejedelemnek csábító ajánlatait kereken visszautasította.

Morvaország kifejezte hódolatát az új uralkodónak, ki az ország jogait és kiváltságait megerősítette. Békésebb évek következtek, de a külső nyugalom csak takargatta a folyton meglevő belső ellentéteket s nem sokára új válság támadt. Először politikai háború keletkezett a bécsi udvar és az ország rendei közt, melyben Zierotin főleg Khlesl, a bibornok-miniszter ellen foglalt állást, ki a közös országgyűlésen, mely 1615 nyarán Linzben tartatott, a török elleni hadjárat tervével kudarczot vallott. Más részt a prágai közös országgyűlésen, mely ugyanez év őszén tartatott, bebizonyúlt, hogy a particularismus föléje kerekedett a szövetkezés elvének. Csak a morvák kötöttek a csehekkel szerződést az ellenséges támadás esetére való kölcsönös védelemre, de a morvák részéről megajánlott sereg száma nem elégítette ki a cseheket. A vallási kérdés szintén egyre inkább bonyolúltabbá lett, a katholikus térítés elkeseríté a más vallású rendeket s a morva nemesség és királyi városok közt pörpatvar és zenebona támadt.

Leginkább azonban a csehországi események, melyek Mátyás császár fogadott fiának, a stiriai ágból való Ferdinánd főherczegnek királylyá választását (1617) követték s a katholikus helytartó tanácsosok 1618 május 23-án Prágában történt úgy nevezett „defenestratio”-val (ablakból levetés) kezdődtek, végzetes hatásúak lettek Morvaország további sorsának alakúlására.

Egy ideig Zierotin tekintélyének sikerűlt hazáját a csehek lázadásában való részvételtől visszatartani. A jövőbe látva mondotta; hogy ne törekedjenek Csehország rendei nagyon sokra, mert könnyen elveszthetnek mindent. A bécsi udvar őt használta közbenjárónak. 1618-ban a trónörökös megjelent a brünni országgyűlésen s kieszközlé, hogy a császári hadak az országon át mehessenek cseh földre.

Dietrichstein I. Ferencz bibornok. Hecht Vilmostól

De már azt a kivánságát megtagadták, hogy országos fölkelés rendeltessék el a csehek ellen. Ekkor Zierotin Morvaország fegyveres közbelépésétől remélt sikert. Az eszme iránt azonban Bécsben kevés volt a fogékonyság; ott az élesebb hang kezdett fölűlkerekedni. Mikor Zierotin szeptember 17-én megjelent a prágai országgyűlésen s a fegyverletételét ajánlotta, hogy azután az udvarnál Csehország javára több sikerrel alkudozhassék, Bécsből ezért keményen megdorgálták.

Csehország és Ausztria forradalmi pártja mindazáltal hasztalan munkálkodott Zierotin megnyerésén. Ő Morvaország semlegesítésén fáradozott, s a nehéz munkájában kivívott utolsó sikerei a brünni deczemberi és januári (1619) országgyűlésekhez fűződnek, melyek elútasították a csehek szövetkezési kivánságait. Csakhamar azonban az események más irányba sodorták az országot.

Mátyás király halálával (1619 február) II. Ferdinándban olyan uralkodó jutott a trónra, a ki engedni semmi áron sem akart. Morvaországban meg a cseh fölkelés hívei kerekedtek fölűl, s Ferdinánd helyzete egyre kétségbeejtőbbé lett. Zierotin intő szava elhangzott a pusztában; ekkor már reactionarius kormányembernek tartották, ki csakhamar meg is vált háládatlan hivatalától. A cseh fölkelő sereg Thurn gróf vezetése alatt a határszélre, onnan Iglauból Znaimnak nyomúlt, hol hitrokonainak és pártfeleinek népes gyülekezete várta. A katholikus rendek, melyek vezéreik, Liechtenstein Károly és Dietrichstein Ferencz bíbornok alatt Brünnben gyűltek össze, a szövetségesek nagyobb hatalmával szemben szintén megtagadták érzelmeiket. Egyedűl Zierotin Károly maradt meg a fejedelem iránti hűségben, rendűletlenűl úgy meggyőződéseiben, mint nyilatkozataiban. A brünni tanács kénytelen volt a város és a Spielberg hegyén levő erőd kulcsait a fölkelőknek átadni; a jezsuita rend száműzetett Morvaországból, Lobkowitz Popel László főkapitány, Zierotin Velen utóda és párthíve letétetett, s helyére a szövetség buzgó híve, Zierotin László, Károlynak nagybátyja, választatott meg. Nachodnak, a rendek egyik ezredesének abbeli kísérlete, hogy gyaloghadát a törvényes uralkodó táborába vigye át, meghiúsúlt, de véghez vitte e vakmerő tettet Waldstein Albert, egy lovas ezred parancsnoka, ki ezzel az uralkodóhoz való hűségét fényesen kimutatta. A brünni országgyűlés, melyen a felső- és alsó-ausztriai szövetségesek követei is megjelentek, 12 főúrból, 12 nemesből és 6 polgárból álló morva rendi igazgatóságot választott (június 10), másnap pedig elhatározta, hogy csatlakozik Csehország és Szilézia szövetségéhez, honnan már 6.000 ember nyomúlt az olmützi kerületbe, hogy ha kell, erőszakkal is rábírja a morvákat a csatlakozásra. Mikor Thurn Bécs alól Csehország felé hátrált, más részt meg Ferdinánd vezére, Dampierre tábornok, Nikolsburg és a polaui hegyek vidékére nyomúlt, alkudozni kezdtek Lipót főherczeggel, Ferdinánd öcscsével és helyettesével. De sikertelenűl. A rendi hadak Teuffenbach (Tiefenbach) Frigyes alatt Dampierre csapataival csatáztak s Wisternitzből visszanyomták azokat. Morvaország követei a prágai országgyűlésen (július–augusztus) esküt tettek a fegyveres szövetségre, a brünni gyűlés (augusztus) 6.500 ember kiállítását, Dietrichstein, Waldstein, Nachod; stb, számkivetését határozta el s hasonló büntetéssel fenyegette Liechtenstein Károlyt mindazokkal egyetemben, kik négy hét alatt nem csatlakoznak a szövetséghez. Augusztus 16-án pecsételték s esküvel erősítették meg a Csehországgal, Sziléziával, Lausitzczal kötött végleges szövetséget, augusztus 19-én pedig a rendek meghatalmazottjai Prágában megszavazták II. Ferdinánd letételét, utóbb meg a pfalzi választónak királylyá választása mellett buzgólkodtak.

Don Ratuit de Souches. Siegl Károlytól

Csehország új királya, mint a morvák őrgrófja, 1620 február 13-án vonúlt be Brünnbe, honnan Olmützbe ment. Itt ülésezett 1619 deczember óta a rendi gyűlés, mely június 27-ke óta Brünnben folytatta tárgyalásait a háború ügyében. Mivel nem bíztak az olmützi polgárokban, a környékről tömegesen rendelték be hódolatra a parasztságot.

A tavasz folyamán egyre harcziasabb lett Morvában a helyzet. Lengyelország, a császár szövetségese kozák hadakat küldött az ország keleti részébe, s Nikolsburg körül ismét kemény csatározások folytak a császáriakkal. De a komoly döntés csak az év vége felé következett be, s színhelye Csehország volt. Ott, a Fehér-hegynél folyt le 1620 november 8-án, s rövid, véres harcz után a cseh rendi sereg és szövetségesei példátlan vereségével végződött. A legvitézebbűl, egész a végpusztúlásig megállták helyöket a morva ezredek Schlick, Styrum és Stubenvoll vezetése alatt.

A Habsburgi család és a katholicismus ügye diadalmaskodott; a szövetség szétugrasztatott, pfalzi Frigyes megfutott. Morvaország nehéz idők küszöbén állt, minthogy a rendek többsége a cseh fölkelőkkel tartott s most rettegnie kellett a következményektől. Még mindig nem akart ugyan föltétlenűl meghódolni, hanem kegyelmet kért a mozgalom fejei számára. Thurn megjelent Brünnben, hol, mivel a kegyelem megtagadása előre látható volt, a további ellenállás érdekében működött, s a brünni novemberi országgyűlés csakugyan még e hangúlat hatása alatt tanácskozott. Követeket küldtek Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez, ki akkor Magyarországnak is ura volt és segítséget kértek tőle; szintén fordúltak segítségért a futásban levő cseh királyhoz, ki ekkor Sziléziában állapodott meg. De Bethlen a segítségért ellenértéket kívánt, a király meg csak üres biztatással felelt. Zierotin Károly közbenjáróúl lépett ugyan föl, de tapasztalnia kellett, hogy az idők és emberek megváltoztak. Miközben a rendek a császárhoz hódolatuk bejelentésére követséget küldöttek, Ferdinánd vezérei megszállották az ország fő városait. Bécsben a követeket hidegen fogadták. A korona Morvaországot meghódított országnak tekinté, melynek sorsa tisztán az uralkodó kegyétől függ, ki bizalmi férfiúvá és meghatalmazottjává ugyanazt a Dietrichstein Ferencz olmützi püspököt nevezte ki, a kit a rendek 1619-ben száműztek.

Mindazok, kiknek, mint a morva mozgalom vezetőinek, félniök kellett a jövőtől, Bethlen Gábornak II. Ferdinánddal folytatott háborújába s a jägerndorfi őrgróf segítségébe vetették reményöket, a ki seregével Neutitschein és Weisskirchen vidékén tűnt föl, míg az erdélyi fejedelem Stražnitz táján harczolt a császáriakkal. De reményök hiába való volt, mert Bethlen Nikolsburgban békét kötött a császárral (1621 végén), az őrgróf pedig már eljátszotta szerepét. Bethlen Gábornak 1623-ki új támadása, mely Waldstein (Wallenstein) Albert császári vezért, a nagy jövőjű embert a gödingi táborba zárta, nem változtathatott Morvaország sorsán. Ép oly hatástalan maradt az erdélyi fejedelem szövetségeseinek, Mansfeld Ernő grófnak és a weimari herczegnek betörése, kik Morvaországon át vezették seregöket magyar földre. Mährisch-Neustadt és Leipnik városok olyan vitézűl védték magukat ellenök, hogy elvesztett kiváltságaikat újra megkapták.

A hűbéresek terme a kremsieri palotában. Siegl Károlytól

A fehérhegyi csata után Morvaország állapota az 1621–1628-ik esztendők közt igen tetemesen átalakúlt. Dietrichsteinnak, mint a főkapitányság vezetőjének elnöklete alatt megkezdődött a három osztályba sorolt fölkelők elleni pör; a 24 fogoly közül húszat halálra ítéltek, mely büntetés azonban kegyelem útján elengedtetett; 18 szökésben levőnek nevét bitófára szegezték s 250 nemesi családra kimondották a vagyonelvesztést, a jószágelkobzást. A városok közűl kivált Iglau, Neutitschein, Mährisch-Neustadt, Schönberg, Leipnik, Weisskirchen és Trübau városokat sújtották. Csakhamar megkezdődtek a nem katholikusok, mint a fölkelés szövetségesei elleni megtorló intézkedések. Először az újra keresztelőket üldözték (1622), Morvaországnak 24 községében kellett közös házaikból távozniok; leginkább Magyarországba vándoroltak, hol csakhamar mint „habánok” tűnnek föl. Azután a számra nézve legnagyobb felekezetre, a testvér-unióra kerűlt a sor (1623–1628). Azok közt, kik nehéz szívvel távozni voltak kénytelenek szülőföldjükről, volt Amos Comenius is, a fulneki község testvérelöljárója. A Beszkidek területén lakó morva oláhokat, 1621-ben a fölkelés buzgó támogatóit s az új evangelium kitartó híveit, 1626 óta a legszigorúbb büntetésekkel fenyegették. De ragaszkodtak hitvallásukhoz s csak külsőleg engedtek a kényszernek. A protestantismus a német városok (Iglau és Olmütz) polgáraiban is kiirthatatlanúl meggyökerezett, ámbár az 1628 márczius 9-ki császári rendelet megparancsolta a katholikus egyházba való visszatérést s az ellenkezőket kivándorlásra utasította. A katholikus térítés fő tényezői a jezsuiták lettek, de itt-ott mégis megmaradt a protestáns hitvallás.

Morvaország rendi anyakönyveiből csakhamar megismerhetni a helyzetben beállt alapos változásokat. Számos nemesi család, mely századokon át összeforrt a haza sorsával, eltűnt ötökre: helyökre új, idegen származású nemzetségek léptek, s tarka névsoruk új jelleget kölcsönzött a rendiségnek. Nem az országgyűlésben van immár amaz erők sulypontja, melyek az ország történetére döntő hatással voltak. Az országgyűlés a rendi élet egyik formájává lett, de azzal a fő feladattal, hogy a kormány követeléseit az ország teherbírásával összhangba hozza. A belső közigazgatást, a közgazdaságot rendezte. Az 1628-iki „megújított országos rendtartás”-ban a monarchikus elv sokkal határozottabban kifejlődött, s az örökösödés alapján trónra jutó fejedelem hatalmi köre lényegesen kitágúlt.

A harmincz-éves háború kezdetétől fogva sulyos áldozatokat rótt a tartományra, 1642 nyara óta pedig hadi útjává is lett Morvaország a kegyetlen, romboló küzdelmeknek. A schweidnitzi győzelem (1642 május 31) után Torstenson, svéd hadvezér betört keleti Morvába s Olmützöt megadásra kényszeríté (június 15), mert Miniati császári tábornok az erődített várost megvédhetőnek nem tartotta és sietett az ellenséggel alkura lépni. Alig hogy ez megtörtént, Torstenson ismét visszaindúlt (június 17) Sziléziába, hogy a Szászországba vezető útat biztosítsa. Oda ment utána Lipót Vilmos főherczeg, mihelyt a Morvaország védelmére szükséges intézkedéseket megtette.

A császáriak és szászok lipcsei veresége (1642 november) útat nyitott a svédeknek Csehországon át Morvába, hol már voltak támaszpontjaik, melyek közt Olmütz a legfontosabb.

Kremsier 1691 körűl. König Frigyestől

Torstenson Rákóczy György erdélyi fejedelemmel a császár elleni közös háború ügyében alkudozásokat folytatott, melyeket 1643 ápril 24. befejezvén, Iglaun át Morvába nyomúlt. A svédek csakhamar urai lettek az ország egész délnyugati és éjszakkeleti részének, míg Gallas gróf, a császáriak új vezére, Csehországban nyomon követte a svédeket Brünn felé s azután lehetőleg lassan, minden összeütközést kerűlve Kojeteinnál ütött tábort. Zsoldosai valóságos csapássá váltak az országra nézve, melynek másik részében meg az ellenség hasonló módon gazdálkodott.

III. Ferdinánd császár (1637–1657) Nikolsburgba ment, de a kedvezőtlen körűlmények meghiúsították a tervezett országos hadi fölkelést. Bécsbe való visszatérte közben egy svéd portyázó csapat csaknem utolérte és majd elfogta, mert Torstenson Rákóczy csatlakozását várva, Brünn ellen nyomúlt, hová Gallas követte.

Brünn 1664 körűl. Morvaországnak Comenius-féle térképén levő rajz után

De Brünn segélyt kapott, Rákóczy hadai nem érkeztek meg, a dánok betörtek a svédek német tartományaiba, s Torstenson sietve vonúlt Olmützön, Freudenthalon és Jägerndorfon át vissza. Gallas utána indúlt, Puchheim tábornok meg az ország keleti részeiben próbálta a svédek kezén levő helyeket, elsőben Olmützöt visszafoglalni. De a svédek megoltalmazták e helyeket, s e közben a morva oláhok eleséggel látták el őket, a miért keményen lakolniok kellett. Puchheim Vsetinben törvényt ült a „makacs eretnekek és lázadók” fölött s valami kétszázan kivégeztettek.

Az üldözöttek legnagyobb része Magyarországba menekűlt, hol 1644 január óta várták Rákóczynak a császár elleni támadását. Puchheim és Götz ekkor oda nyomúltak, Olmütz, Sternberg és Fulnek pedig a svédek kezében maradt. Időközben Torstenson megverte a dánokat, azután Gallast üldözte, ki seregének csak romjaival menekűlhetett Csehországba. Az 1645-iki tavaszi hadjáratot a svéd vezér a császáriakon Jankaunál (Beneschall közelében Csehországban) aratott győzelmével nyitván meg, nem volt többé császári had, mely útját Morvába s onnan tovább Bécsig elzárja. A veszély tetőpontjára hágott, mert Rákóczy, a svédek szövetségese, szintén hatalmas készülődéseket tett. A veszedelem minden felől tornyosúlt az országra: Iglau, Znaim, Nikolsburg, valamint Lundenburg és Göding az ellenség kezébe kerűltek. Május 4-én Torstenson Brünn előtt állt, hogy megvívja. Négy hónapig daczolt a város a svédek ágyútüzével, aknáival és dühös rohamaival. Don Louis Ratuit de Souches, a vitéz hugenotta, kinek érczemléke ma is ott áll a Szent Jakab templomában, volt a város parancsnoka, vitéz fegyvertársa, a skót Ogilvy (Oukleben) Jakab védte a Spielberget, s törekvéseiket kitartóan támogatták a város polgárai; a jezsuita gymnasium tanulóinak csapata szintén kitett magáért az utolsó és legveszedelmesebb rohamkor.

Olmütz 1664 körűl. Morvaországnak Comenius-féle térképén levő rajz után

A Brünn számára kiadott császári kegyelemlevél magasztalja is a „férfias ellenállást, vitéz éberséget és kitartó hűséget, melylyel e veszedelem idején a maga és utódai halhatatlan dicsőségére, a maga s az összes örökös tartományok üdvére a világ előtt dicsővé és dicséretessé tette magát.”

A brünni kudarcz, a Bécs elleni sikertelen támadás, a Rákóczyba vetett remények meghiusúlta és testi betegség nagyon megviselték a svéd fővezért. Augusztus 23-án abban hagyta Brünn ostromát s Mistelbachba, Ausztriába vonúlt, hogy a császár készülődéseivel szemben csapatokkal lássa el Morvaország fontosabb helyeit. 1645 deczember 5-én pedig Wrangelnek adta át a főparancsnokságot. A romboló háború még a westpháli békéig (1648 október) elhuzódott, s Olmütz addig a svédeké maradt, noha Cirkendorfer, a hazafias tanácsnok és Mihály pater ismételve terveket próbáltak a svéd őrség ellen. Neustadt, Sternberg és Fulnek szintén svéd kézben maradtak, ellenben Iglau még 1647 végén megadta magát a császáriaknak.

A háború szörnyen elpusztította az országot. 63 várkastély, 22 nagyobb helység, s 330-nál több falu állt pusztán. Olmütz felettébb megviselt falai közt 242 félig és 236 egészen romban heverő ház volt. Az 1645-iki ostromban Brünn összes külvárosai elpusztúltak. Iglauban a 401 ház (1645–1647) közűl csak 189-nek volt lakója, a három külváros pedig romban hevert. Znaim teljesen elszegényedett s a pestistől is sokat szenvedett, mely állítólag 6.000 embert ragadott el. M.-Neustadt, Hradisch és Gaya szintén sokat beszélhettek az ínségről, mely az ország egy zugát sem kimélte meg. Ipar és kereskedés egészen pangott, Iglauban az egykor virágzó posztókészítő-ipar a legszánalmasabb sorsra jutott. De a városi ipar újra élénkűlni kezdett.

Brünn, mely 1636 óta a királyi törvényszék, s az újjá alakított országos kormány székhelye volt, 1642 óta az egyesített országos törvényszékek és telekkönyvek székhelye is lett, melyek eddig külön-külön ott és Olmützben működtek. Ezzel a város természetszerűen az ország tulajdonképeni fővárosává lett. Brünn városa a svéd háború iszonyaiból sulyosan megkárosítva, összelőtt várművekkel és puszta külvárosokkal kerűlvén ki, váltig sürgette, hogy a város bástyái kitágíttassanak s kapcsolatos egészszé köttessenek össze. Az volt a szándék, hogy míg a város belsejében zárdák, templomok, házak újra épülnek, a bástyák és külső művek a Spielbergen levő fellegvárral mint záró erőddel védőleg övezzék az egész várost. De még a nagy török- és tatárvész évében, 1663-ban is csak felében készűlt el az erődítés, sőt a következő század első felében szintén csak darabonként jutott befejezésre.

Olmütz 1650 tavaszáig maradt a svédek kezén. Mikor odahagyták s a császár által kinevezett új városi tanács megkezdte működését, megindúlt az építkezés is. A visszatérő jezsuiták új nevelőintézetet állítottak, a kapuczinusok 19 házat vásároltak s így nyerték klastrom- és templomépítésükhöz a telket és az anyagot. Az épülő polgárházak is szaporodtak, s közelből és távolból új bevándorlók siettek a városba. Az 1654-iki Brünn, Iglau és Znaim városokra is kiterjedő rendelet megengedte a puszta külvárosok újra építését, a mennyiben ez az erődítmények czéljaiba nem ütközik, 1655 szeptemberben pedig Morvaország két fő helyének megerősítése iránt történt intézkedés. Így nyerte Olmütz lassanként azt az alakot, melyet 1664-iki képe és a városházában levő 1674-iki festmény mutat.

A katholikus térítés 1650 óta ismét folytatta a hosszú háború által félbeszakított tevékenységét. A jezsuita rend olmützi főiskolája megint lendületnek indúlt. Zajtalanabb, de szerény czéljaiban hatásosabb volt a kegyesrendiek tevékenysége, mely rend útat talált a pártfogói által részére megnyitott városokba. Leipnik és Straznitz a kegyesrendi szerzetesek első telepei közé tartoztak. A Trebitschben levő tarka „eretnek-gyarmatot” szétugrasztották s a morva oláhokat, kik még 1649-ben is makacskodtak, megfékezték. De a papok hiánya még sokáig gátolta a gyökeres katholizálást. A titkos protestantismus számos helyen megmaradt, a mi szoros kapcsolatban volt a herrenhuti községek későbbi alakúlásával (1722).

Nyugalmasabbak volt Morvaország állapota I. Lipót korában (1657–1705), ámbár a mozgalmas, romboló esztendők akkor sem hiányoztak. 1663-ban a törökök és tatárok Olmützig és Brünnig portyáztak, földúlva a Thaya és Schwarzava vidékét s a hradischi kerületet. 1683 júliusban a rendek 1.700 főnyi gyalogságot és 850 lovast küldtek a Morva magyar partjára. Sobieski király lengyel segélyhada Morvaországon vonúlt a Dunához Bécs fölmentésére. Más részt Thököly kuruczai és török martalóczok rontottak az ország keleti részébe, mely alkalommal a neutitscheiniak derekasan támogatták a szorongatott frankstadtiakat.

A spanyol örökösödési háború szintén terheket rótt Morvára, melynek Magyarországgal határos részei sokat szenvedtek Rákóczy Ferencz fölkelése idején. I. József után csakhamar a dicsőséges törökverő háborúk következtek, melyekben morva csapatok is küzdöttek Savoyai Jenő zászlaja alatt. VI. Károly császár első sorban a pragmatica sanctió ügyét viselte szívén; az új örökösödési rendet Morvaország rendei 1720 október 17-én fogadták el.

A régi országház Brünnben. Bernt Rudolftól

Még ebben is intették Morvaországot azok a változatos események, melyek Mária Terézia (1740–1780) trónraléptét követték, midőn Poroszország megindította az első sziléziai háborút s Franczia-, Bajor- és Szászországgal szövetkezett VI. Károly leánya utódlási s Ausztria hatalmi állása ellen, mire a bajor választó betört Csehországba s cseh királylyá koronáztatta magát. II. Frigyes legkiválóbb tábornoka, Schwerin, november elején Troppaun át keleti Morvaországba nyomúlt s két napi ostrom utánOlmützöt megszállotta (1742 január 27). Másnap a porosz király az erődített városba érkezett, míg a szászok Iglaut szállották meg, Nikolsburg és Brünn környéke szintén az ellenség kezébe kerűlt, melynek garázdálkodását messze földön megérezték. A lotharingiai herczeg hadainak közeledése fölszabadította ugyan Iglaut, megmenté Brünnt az ostromzártól, a szövetségesek egyenetlensége pedig siettette az országból való kivonúlásukat. Olmützból is eltávozott az ellenség. Morvaország csak akkor lett ismét a háború színhelyévé, mikor az aacheni béke s Ausztria belső megszilárdulása után Poroszországgal új, elkeseredett küzdelem támadt.

1758 áprilisban II. Frigyes király betört keleti Morvaországba, hogy Olmützöt hatalmába ejtse. A város szabályszerű ostroma május 18-án kezdődött. A vár parancsnoka, Bieberstein táborszernagy, elszánt bizalommal vezette a védelmet, mert a császári fölmentő sereg Daun vezetése alatt Gewitschnél táborozott. A porosz ostromló seregben érzékenynyé vált az eleséghiány s a bautschi úton nagy szállítmányt vártak, melyet Zietlhen tábornoknak kellett fedeznie. De az Altliebe és Domstadtl közti szoros útban Siskovich és Laudon a poroszok hosszú kocsisorára rohantak s elfogták a szállítmányt. E veszteség pótolhatatlanná lett II. Frigyesre nézve, s minthogy Daun is előnyomúlt, az ellenség sietve távozott, s a július 2-iki bombázás és müraui ütközet után (július 7) keleti Morvaország ismét fölszabadúlt. Másnap Daun Olmütz előtt állt, melynek polgárait a császárné megdicséréssel és a városi czimer kibővítésével jutalmazta.

A hét-éves háború befejeztével az ország hosszú ideig a béke áldásait élvezhette. 1766-ban Mária Terézia uralkodó-társa, II. József megjelent a morva gyakorló táborban. 1769-ben Morván át vette útját Neissébe, hol a porosz király vendége volt. Mikor kocsin Brünnből Olmützbe ment, Rausnitznál(a brünni kerületben) az út közelében egy parasztot látott, a mint verejtékével munkálta szántóföldjét. A császár megállította kocsiját s az ekével egy barázdát vont a földben. Liechtenstein herczeg, a földesúr, az eseményt emléktáblával örökíté meg, melyen ez a latin fölírat van: „II. József császárnak, a boldogúlt Ferencz császár és Mária Terézia méltó fiának, midőn 1769 augusztus 19-én az egész szántáföldön végighajtotta az ekét s így a földmívelést mint az emberi nem táplálóját fölmagasztaltá, Morvaország rendéi egyhangú kívánságára állította az emléket Liechtenstein J. W. herczeg.” Magát az ekét a rendek brünni házában őrizték.

Egy évvel később (1770 augusztus 25) II. József Mährisch-Neustadtba útazott, hol II. Frigyes király viszonozta látogatását s hol a fenforgó nagy politikai kérdésekben megegyeztek. Nyolcz évvel később új háború, a bajor örökségért való küzdelem volt készülőben. 1778–79-ben Morvaországban 64.000 gyalog és 15.000 lovas gyűlt össze tartalék-sereggé, de a tescheni béke csakhamar véget vetett a háborúnak.

Báró Kübeck Károly Frigyes. Egy „J. Kriehuber pinx, J. Krepp sc.” jegyű rézmetszet után.

Mária Terézia korába esik a birodalom újjá szervezése, a mi Morvaországra is kiterjedt. Még II. Ferdinánd elválasztotta a rendi jövedelmek kezelő hivatalát a cseh kamarától s a bécsi udvari kamarának rendelte alá. 1636-ban a politikai közigazgatás és a polgári igazságszolgáltatás számára hatóság alakíttatott. III. Ferdinánd alatt pedig 1642-ben Olmützból Brünnbe helyeztetett át, mely azóta a törvényszék és az országgyűlés rendes székhelye lett. I. Lipót alatt országos bizottság alakíttatott, melyben a három rend mindegyike négy-négy taggal volt képviselve, míg magában az országgyűlésben a harmadik rend, a királyi városi polgárság, ekkor is alárendelt szerepet vitt, a mit maga I. József is gáncsolt.

Morvaország közigazgatási szervezetében azonban csak Mária Terézia idején történtek gyökeres változások. Kerületi hivatalok alakíttattak, melyek székhelye Brünn, Olmütz, Znaim, Iglau, Prerau és Hradisch volt, s melyek a fejedelmi közigazgatást szilárd alapra fektették s az urbéri reformnak megadták legfontosabb támaszát. A királyi bíróság ettől fogva csak fölebbviteli hatóság lett, míg a közigazgatási ügyek és pénzügyi dolgok a „repraesentatióhoz és kamarákhoz” utasíttattak (1749), melyeket 1769-ben országos kormányszékké alakítottak át.

Az új közpolgári adórendszert, melynek alapja az ország kataszteri fölmérése volt, követte a jobbágyok helyzetének javítása, a robot megváltása, a miben a rendek buzgón közreműködtek. Mindez más olyan intézkedésekkel járt karöltve, melyek a mezőgazdaság, a kis- és gyáripar s a kereskedelem fölvirágoztatását tartották szem előtt. A jezsuita rend eltörlése (1773) a folyamatban levő közoktatási reformokkal esett egy időbe. Az olmützi egyetem 1778-ban Brünnbe költözött át, hol 1777 május 18-án püspökség állíttatott, míg az olmützi érseki rangot nyert.

II. József újításai (1780–1790) arra irányúltak, hogy összpontosítsák a közigazgatást, megszűntessék az országgyűlést és a rendi önkormányzatot, javítsák a parasztság helyzetét, eltöröljék a zárdákat s vallási és tanúlmányi alapokat létesítsenek, a protestansok és zsidók javára türelmi rendelet adatott ki, számos ember baráti intézményt teremtsenek s az oktatásügyet az utilitarizmus elvének szolgálatába helyezzék. Mindez intézkedések mélyre ható változásokat idéztek elő Morvaország állapotában. Az ország a közigazgatás tekintetében összeolvasztatott Osztrák-Sziléziával, de a főváros Brünn maradt. A kormányszék, fölebbviteli bíróság, törvényszék, kincstári tisztség, minden bizottság közös maradt mindkét tartományra, melyek immár csak egyet alkottak. Még Mária Terézia idején fölmerűlt az egyesítés eszméje, mert az egykori Sziléziából, mint a cseh korona birtokából, csupán Troppau-Jägerndorf és Teschen maradtak meg Ausztriának s a morva rendek mindig jogot tartottak Troppaura, mint Morvaország kiegészítő részére. Mikor II. József a protestansok javára kiadta a türelmi pátenst, e vallásnak több mint 70.000 híve lépett ki a homályból. A zárdák megszűntetése 33 férfi és 6 női klastromot érintett. 1785-ben nyílt meg a közkórház Brünnben; három évvel azelőtt a főiskola Brünnből visszavándorolt Olmützbe, de többé nem mint egyetem, hanem csak mint lyceum működött.

Kremsier 1842-ben. Siegl Károlytól

József korába esik Brünnben a régi halpiaczon, a mai Domonkosok terén a XVII. század elején épült országháznak, cs. kir. katona ruharaktárrá való átalakítása, melyhez az eltörűlt Domonkos rendi szomszéd kolostor egy része is csatoltatott. 1784-ben a főkormányszék s az országos főhivatalok a Tamás-zárdában, a Renner-útcza éjszaki végén, helyeztettek el, melynek eddigi lakói, az Ágoston rendiek Ó-Brünn egykori apácza-klastromába költöztek át. Így keletkezett az új országház, melyben a fő kormányszék is székelt. A Ratuit-téren levő mostani díszes országház a jelenkorban épült, míg a kormányszék vagy helytartóság az egykori Tamás-klastrom összes helyiségeinek egyedűli birtokosa maradt.

II. Lipót (1790–92) megegyezésre lépett a rendekkel, mely bizonyos önállóságot biztosított nekik; de az államhatalom lényeges alapjait s felügyeleti jogát nem érintette. Fiára, Ferenczre, rendezett államot hagyott örökűl, de egyszersmind a franczia forradalommal való háborút is, mely a császár hosszas uralkodásának több mint két évtizedét elfoglalta. Morvaország mint a hadak útja, vagy a küzdelmek színhelye, gyakran szerepelt e háborúkban s 1792 óta a folytonos ujonczozások, pénzben és terményben kivánt szolgálmányok, a csapatok élelmezése sulyos terheket rótt reá.

A harmadik szövetséges háborúban (1805) Morvaország volt a döntés színhelye, hol Austerlitznél deczember 2-án véres csata vívatott. Mikor 1809-ben újra kitört Napoleonnal a háború s az osztrák sereg a wagrami harczmezőről (július 7) megkezdte a visszavonúlást azokon az útakon, melyek Ausztriát és Morvaországot összekötik, véres ütközetek folytak az osztrákokat üldöző francziákkal. Legnagyobb harcz Znaim falai alatt vívatott.

Mindkét korszakba esik egy férfiú élete és működése, ki szegényes, polgári helyzetből emelkedve ki, fényes jövőjét önmagának köszöni. Ez Kübeck Károly, a későbbi Kübau báró, ki 1780-ban Iglauban született s akkor lépett államszolgálatba, mikor Ausztria már háborúban állt Napoleonnal. Kübeck a monarchia pénzügyi és közgazdasági ügyeivel foglalkozott, csakhamar előkelő hivatalos és bizalmi állásokba emelkedett s a legnehezebb belügyi kérdések elintézésében vett részt. 1840-ben mint udvari kamarai elnök, a pénzügyi kormányzat élére lépett. 1848-ban leköszönt, de később visszatért a köztevékenység terére s 1855 szeptember 11-én, mint az akkori birodalmi tanács elnöke fejezte be közhasznú életét.

A napoleoni harczokat a béke hosszú korszaka követte, 1848 márcziusa Morvaországnak meghozta az alkotmányos vívmányokat, azután pedig a márczius utáni Ausztria válságait. Bécsből Morvaországba, Kremsierbe tétetett át a birodalmi gyűlés. Olmützben, hol 1848 október 4-ike óta Ferdinánd császár udvarát tartotta, történt deczember 2-án az az emlékezetes trónváltozás, melylyel I. Ferencz József ő felsége uralkodása kezdődött, s a mely Morvaországot is új állami fejlődés áramlatába terelte.

A Kopal Károly emléke Znaimban. Charlemont Húgótól

Azokban a heves küzdelmekben, melyek 1848-ban és 1849-ben folytak, Morvaország fiai Ausztria zászlaja alatt harczoltak. A vitézek legvitézebbje volt Kopal Károly ezredes, ki 1788-ban Znaim egyik községében, Schidrowitzban született s Radeczky alatt a Santa luciai temetőt a 10. vadászzászlóaljjal hősiesen védte az ellenség nagyobb ereje ellen, a mivel döntőleg járúlt a nap sikeréhez (1848 május 6). Vicenzánál a Monte Berico elleni rohamban halálosan megsebesűlvén, június 17-én elhúnyt. Később, 1850 november havában Olmützben fejeztettek be azon tárgyalások, melyekben Poroszország Ausztria és Oroszország követelései előtt meghajolt.

Mikor a birodalom 1860 óta új, alkotmányos útra lépett, Morvaország képviselői a birodalmi tanácsban a legélénkebben részt vettek a nehéz kérdések megoldásában. Az országos és a községi képviseletek buzgólkodtak az új közigazgatási elvek végrehajtásában s mind annak megalkotásában, mit a kor s az állampolgári élet fokozódó szükségletei kívánnak.

Ausztria kettős háborújának válságos esztendeje (1866) Morvaországot azon befejező harczok színhelyévé tette, melyek a königgrätzi csatát követték, mikor az ország éjszakról délnek az osztrák éjszaki hadsereg s az utána nyomúló ellenség országútja lett. Nikolsburgban kezdődtek július 23-án ama tárgyalások, melyek azután, Prágában jutottak befejezésre, s melyeket a hosszú béke évei követtek. A császár negyven éves uralkodói jubileuma (1888) újolag bebizonyította, hogy a Habsburgok országai közt Morvaország, melynek czímerében a vörös és arany koczkájú sas díszlik, rendületlenűl megmaradt dynastikus érzelmeiben.

Az ország czímere az 1462-ki kiváltság-levélben. Siegl Károlytól