Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Csehország közgazdasági élete.

Csehország közgazdasági élete.

(szerkeszté Menger Károly)

A ruchadlo-eke föltalálóinak emléke Pardubitzban. Charlemont Húgótól

Mezőgazdaság. Lambl J. B.-től, fordította Katona Lajos

A cseh királyságon kivűl alig van Európában ország, melyet már maga a természet oly önálló, sajátszerű egészszé kerekített gazdasági területté alkotott volna, mint ezt. Köröskörűl magas hegylánczok, délkeleten pedig feföld zárja be; szép számú folyói és patakjai egy kisebb víz-ér kivételével mind a határhegységben erednek és az ország belseje felé tartanak, s végűl valamennyien egy folyammederbe, az Elbeébe egyesűlten éjszaki irányban hagyják el az országot.

Ennek a körűlménynek, hogy Csehország összes vizei mind éjszaknak tartanak, az ország egy másik, szintén nagy gazdasági fontosságú sajátszerűségében rejlik az oka, t. i. abban, hogy Csehország éjszaki fele nem emelkedik oly magasan a tenger színe fölé, mint a déli; minek következtében itt azt a ritka jelenséget tapasztaljuk, hogy az ország déli részei a hidegebbek, míg ellenben az éjszakiak a melegebbek, a mely tekintetben Csehország a legtöbb európai országtól, nevezetesen a vele szomszédos testvér-tartománytól, Morvaországtól is eltér, a hol ugyanis már az éjszaki rész a hidegebb és a déli a melegebb. Mellékelt térképecsként mintegy madártávlatból mutatja Csehország hegységeinek és vizeinek elosztódását, mely utóbbiakhoz a folyókon és patakokon kivűl a tavak is oda számítandók. Ezeknek száma régebben az egész ország területén jó nagy volt s kivált délen még ma is jókora. E térképecskén Csehország déltől éjszaknak lejtő tálcza gyanánt tűnik föl, melynek a belseje azonban nem síkság, hanem szintén terjedelmes és tetemes magasságű hegyek ágaznak el rajta. Minthogy folyói az egy Neisse kivételével, mely a Keleti tenger felé halad, mind az Elbébe ömlenek: ennek útján Csehországnak majdnem összes vizei s az általuk elhordott földrészecskék mind az Éjszaki tengerbe jutnak. Az egész országnak csupán két helyén kinálkozik némi alkalom arra, hogy valamicske víz a Duna dolyamvidékébe, tehát a Fekete tengerbe is jusson; ezek egyike a Schwarzenberg-féle faúsztató csatorna a Cseh-erdőben, a hol mesterséges úton délnek vezetik a felső Moldava vizét; a másik pedig a Poèátek melletti Bor-tó az ország délkeleti részén, a mely rendes vízállása mellett ugyan az Elbe felé folyik le, tavaszszal azonban, ha tükre bizonyos magasságig emelkedik, a Dunának is juttat valamit vizéből.

Az egész ország területe 902.8 osztrák négyszögmérföld, vagyis 51.948 négyszögkilométer, az éjszaki szélesség 48°34’ és 51°3’ s a keleti hosszúság 29°27’ és 34°3’ között, tehát 37 földrajzi mérföld széles és 44 földrajzi mérföld hosszú.

Az ország legmagasb pontjai, a hol a gazdasági termelés csupán csenevész fűnövésre és némi erdőjövedelemre szorítkozik, a Schneekoppe (Snìžka) az Óriáshegységben (1.600 méter) és az Arber (Javor) a Cseherdőben (1.450 méter a tengerszín fölött). A legmélyebb hely pedig Herrenskretschen (Høensko) mellett az Elbe, a melynek színe itt nem emelkedik többre 105 méternél a tenger színe fölé.

A fölszín ilyen alakúlásából következnek az ország éghajlatának azon vidékek szerint mutatkozó különbségei, melyek alapján újabb időben a cseh királyságot gazdasági szempontból a következő tizenegy termelési vidékre osztották, nevezetesen: 1. A cseh mélyföld, a melynek 8.248 négyszögkilométernyi területére esnek a legmélyebb talajú, legtermékenyebb síkságok. 2. A Szudetek déli elővidéke, 4.625 négyszögmérföldnyi területű, kevésbé meleg éghajlatú dombvidék. 3. Az alsó Eger-vidék a középhegységgel, 3.049 négyszögkilométernyi, igen termékeny s részben igen melet éghajlatú terület. 4. A felső Eger-vidék a Tepli hegységgel, 3.289 négyszögkilométernyi, többnyire hidegebb vidék. 5. A Beraun-völgy és a Brdy-erdő hegyvidéke, 4.362 négyszögkilométernyi, többnyire dús mésztartalmú talaj. 6. A pilseni medencze, 3.260 négyszögkilométernyi, dombos, kevésbé termékeny szántóföld. 7. A budweisi medencze és a cseh tóvidék, mintegy 3.992 négyszögkilométernyi, magas fekvésű, vízben bővelkedő síkság. 8. A cseh-morva felföld, 10.039 négyszögkilométernyi, jobbára erdőterület. 9. A Szudetek hegyvidéke, 4.325 négyszögkilométernyi, többnyire hidegebb vidék. 10. Az Érczhegység vidéke, 1.185 négyszögkilométernyi, televény földben jobbára szegény erdőterület. 11. A Cseh-erdő hegyvidéke, 5.582 négyszögkilométernyi, erdőben gazdag terület a cseh-bajor határ mentén.

Csehország hegy- és vízrajzi térképe. Charlemont Húgótól

Az ország termelési védékeit feltűnően ezen felosztás mellett van még egy másik, a mely hét kerületre osztja föl az egész királyságot, s ehhez képest szokták az időnként „kerületi” gazdasági kiállításokat rendezni. E kerületek a következők: 1. A középső, 2. az éjszaknyugati, 3. az éjszaki, 4. az éjszakkeleti, 5. a keleti, 6. a délkeleti és 7. a délnyugati kerület.

Hajdan, mikor Csehország még ritkább népességű volt, az akkoriban még jóval nayobb erdőterületek és számos tavak az ország éghajlatát sokkal kedvesebbé tették; a népesség szaporodtával azonban az erdőterület mind jobban csökkent, s mikor aztán a tavak közűl is sokat lecsapoltak és mezővé, szántófölddé alakítottak át, az éghajlat lassanként meglehetős szárazzá lett, úgy, hogy ma Csehországnak kivált a közepe tája, fővárosának a környéke Európa legkevésbbé csapadékos vidékei közé tartozik.

Egészben véve, a mi a nedvességet illeti, az összes hegyvidékek, jóllehet televényföldben szegények, mégis nedvesebbk, mert többnyire kiterjedt erdőséggel borítvák. Az ország belseje felé, a mely nem valami nagyon gazdag folyókban és patakokban, sokfelé érezni a nedvesség híjját, s csak a fölhalmozódott televényföld bőségének köszönhető, hogy e vidékeknek többnyire szántóföldekből és rétekből álló területe a gabonaneműekhez és kapásnövényekhez, valamint a takarmánytermesztéshez kellő nedvességben nem szűkölködik. Újabb időben, a midőn a rendezettebb erdőgazdaság mellett az erdők mívelése és a halak árának javúlása miatt a tó-gazdaság is megint mindinkább terjed, alapos kilátás van arra, hogy Csehország nedvességi állapotai a királyság belsejében is javúlni fognak.

Sajátszerű Csehországban a meleg elosztódása. Mint már említettük, Európa legtöbb országával ellentétben itt a déli rész a hidegebb s az éjszaki a melegebb. Az éjszakit magas határhegységei megvédik a zord éjszaki, éjszakkeleti és éjszaknyugati szelek ellen, melyek az ország belseje felé és délnek akadálytalanúl haladhatnak s e vidékek hőmérsékletét tetemesen alább szállítják.

Míg a hegyvidéken az erdőgazdaság az uralkodó, mely mellett csak rétek és csekélyebb területű szántóföldek találhatók: addig a síkföldön a mezőgazdaság az első, mely mellett réteket többnyire csak a mélyebb terűleteken, egyebütt csak ritkán, vagy épen nem látni, erdőt pedig csak ott, a hol a talaj csupán a fanövésnek kedvez, egyéb gazdasági növények termelésére azonban alkalmatlan, vagy a hol magaslatok vannak, a melyek erődgazdaságilag már éghajlati okokból is több haszonnal értékesíthetők, mint a fáradságos és mégis csak kevéssé jutalmazó földmívelés útján.

A cseh királyságnak 5,837.603, tehát majdnem hat milliónyi lakója (1796-ban a lakosság száma 2,997.824, azóta tehát megkétszereződött) közűl körűlbelűl egyharmad rész földmíveléssel foglalkozik.

A földbirtoknak Csehországban egy harmada (33.99%) nemesi, két harmada (66.01%) pedig nem nemesi birtok. Körűlbelűl ugyanez az arány a nagy és kis birtok között is. Amarra 1,778 jószág esik 1,939.634 hektárnyi területtel; míg emez 638.226 jószágban 3,254.404 hektárra terjed. A nemesi jószágoknak ismét egy harmada (11.24%) hitbizományi, két harmada pedig (22.75%) szabad birtok.

A termelésnemek szerint ma az egész területből:

Szántóföld 50.54%, vagyis 2,625.402 hektár. Rét 10.05%, vagyis 522.014 hektár. Kert 1.36%, vagyis 70.814 hektár. Legelő 5.04%, vagyis 261.951 hektár. Erdőség 29.02%, vagyis 1,507.325 hektár. Tó, stb. 0.74%, vagyis 38.598 hektár. Jövedelmező terület 96.75%, vagyis 5,026.104 hektár. Nem jövedelmező terület 3.25%, vagyis 168.714 hektár. Összesen 100.00%, vagyis 5,194.818 hektár.

A mezőgazdaságilag mívelt területből teljes 96 százalék áll folytonos mívelés alatt, s csak 4 százalék van ugaron és ez a rész is folyton csökken. Az egyes gazdasági növények mívelési aránya a következő:

Gabonára és hüvelyes veteményekre esik mintegy két harmada az egésznek, vagyis 63.61 %, még pedig búzára 9.73%, rozsra 23.33%, árpára 10.99%, zabra 17.98%, hüvelyes veteményekre 1.58%, a kapás növényekre pedig 24.59% (ebből burgonyára 12.59%, czukorrépára 5.6%, repczére 6.4%); lóherére 9.7% és fonni való növényekre (lenre, kenderre) 1.38%.

A XVIII. század közepéig a gabnatermesztés volt a cseh gazda elsőrendű, nem túlságosan megerőltető foglalkozása, mely mellett a marhaállomány meglehetős fukar ellátásban részesűlt. Mikor azonban a burgonyának, mint ember és marha számára egyaránt alkalmas tápláléknak termesztése, utóbb pedig a lóheréé is mind jobban terjedt: a burgonya termesztése megnehezítette ugyan a gazdának kézi és állatainak igavonó munkáját, de viszont emelkedett a baromtenyésztés a nélkűl, hogy miatta szántóföldek elvonása következtében a gabnatermesztés csökkent volna. A haszonra való marhák mind számban, mind termetre nézve gyarapodtak, a később fölkaptt répatermesztés segítségével pedig lassankint olyan tekintélyes magaslatra emelkedett a földmívelés és baromtenyésztés, hogy az ma méltó büszkeséére válik a cseh mezőgazdaságnak.

Nemcsak a nagybirtokosok, hanem a kisgazdák is évszázadok óta kiváló szorgalommal mívelik földjüket s annál dúsabb termést igyekeznek belőle kicsikarni, mennél többet követelnek tőlük az újabb idők egyre nagyobbodó szükségletei, főkép pedig a népesség szaporodása. E fokozott igyekezet szembeszökőleg meglátszik azon a szorgosságon is, amelylyel a gazdák szerszámaik javításán törekszenek.

Már e század elején kitűnt e téren két szerény földmíves, a Pardubitz környékéről való Veverka testvérek, a kik a ruchadlo néven azóta egész Európában elterjedt mélyebben járó és a földet jobban porhanyító ekét föltalálták. Újabb időben hálás földieik egy szerény emléket állítottak nekik, mely (Strachovsky műve) Pardubitz város főterét ékesíti.

A régibb gazdasági eszközök ügyes javítóiban és újabbak szerencsés föltalálóiban Csehország különben soha sem szűkölködött; ilyenekűl Horský, Henigstein és más nagybirtokosok kivál akárhány egyszerű parasztgazda, falusi bodnár, kovács és lakatos is volna említhető, kiknek leleményessége nem egy czélszerű újabb gép szerkesztésében nyilvánúlt és mutatkozik még ma is. E kisiparosok közűl nem egy gyárossá is emelkedett szorgalma és szakértelme folytán s ma Csehország iparának büszkeségére szolgál, minthogy gyártmányaival nemcsak a honi piaczon uralkodik, hanem a külföldre is tetemes mennyiségű gépet szállít műhelyeiből.

Gabonatermesztés. A cseh búza lisztjének fínomsága, fehér színe és sulya tekintetében a kalászos növények sorában ott az első helyen áll, s még ma is a „közönséges” búza (Triticum vulgare) az, a mely e termékeny s a belőle készűlt sütemény jó hírét fentartja. Mellette ugyan számos külföldi és néhány honi változatot is termesztenek, de ezek még koránsem jutottak arra a nevezetességre, mint a csupasz és a magra nézve hozzá hasonló szakállas búza, mely úgy őszi, mint tavaszi, nemkülönben „járó-búza” (pøesívka) néven Csehországban minden búzatermesztő vidékén honos. Ilyenek pedig nem csupán az áldott alföldeken, hanem a királyságot körűlövező, zordonabb éghajlatú hegyvidékek kivételével mindenütt találhatók.

Szántás gőz-ekével. Charlemont Húgótól

Második gabnaneműje Csehországnak a rozs (Secale cereale), az ország legfontosabb kalászos növénye, melynek termesztése a hidegebb hegyvidékeig fölterjed és majdnem háromszor annyi területet foglal el, mint a búza. Lisztjének tápláló volta miatt nemcsak a gazdagnak, szegénynek egyaránt megbecsűlhetetlen eledelét alkotó kenyér fő anyaga ősidők óta, hanem szalmája hosszasságával és szivósságával is kiválik az összes többi gabnanemek között. A rozsszalma nem csupán szalmakötelek fonására a legalkalmasabb, hanem a mennyire a fönnálló építési szabályok legalább még megengedik, a falusi házak födeléűl is szolgál, s a belőle csinált tető, habár kész tűzveszedelem, kétségtelenűl a legolcsóbb s egyébként tartós és könnyen készíthető.

Rozsa szerezte meg a cseh királyságnak már réges-régen a „Németország gabonakamrája” nevet, melyet azonban ma már a vasútakon szállított orosz gabona versenye miatt sokkal kevésbé érdemel meg, mint hajdan. Valamint a búzának, úgy a rozsnak is csak kevés fajtáját termesztik cseh földön, minthogy az újabb időben behozott s olykor nagyon fölmagasztalt külföldi fajták többnyire igen hamar elkorcsosodnak; míg ellenben a cseh őszi és tavaszi rozs, mely itt évszázadok óta teljesen meghonosodott, győztesen állja meg minden mással a versenyt.

A harmadik gabonanem, az árpa, még pedig a kétsoros (Hordeum dystichon), szintén föntartja még mindig tisztes helyét a cseh kalászos növények sorában, főkép tavaszi vetés gyanánt, s ki vált azért, mert rövidebb fejlési szaka zordonabb éghajlat és közepes nyári meleg mellett is megérleli. Ha a föld nem túlságosan silány, még magasb hegyvidékeken is megterem.

A négy- és hatsoros árpa nagyon csekély elterjedésű, míg a kétsoros a búza területét is fölűlmúlja valamivel s első sorban a serfőzés megbecsűlhetetlen anyagát, a malátát szolgáltatja, melynek legjobb minőségét kivált akapás növényeket termő vidékek halvány, keményítőben gazdag és sikérben szegény szemű árpája adja, míg az üveges, sikérben gazdag szeműből az a kitűnő árpakása készűl, mely joggal nevezhető a cseh nemzeti eledelek egyikének, minthogy általában el van az országban terjedve. Ez az árpakása a sertéshús házi földolgozásában, mint a véres hurka kedvelt alkotórésze is nevezetes szerepű. Ujabb időben idegen árpafajtákat is termesztenek Csehországban, kivált a serfőzésre igen alkalmas és ezért kedvelt hanna-, továbbá a chevalier-fajtát és egyéb változatokat. Mindazonáltal, a vetőmag jó megválogatását föltéve, a honi, mint az itteni éghajlatot régóta megszokott kétsoros árpa valamennyinél többet ér. Az árpa szalmája, jóllehet rövid, de nem épen megvetendő takarmány s általában szecskázva szokták takarmányúl használni.

Csehország mezei termékei. Charlemont Húgótól

A zab (Avena sativa), ez éghajlat és talaj dolgában egyaránt legkevésbbé kényes gabonem (még pedig leginkább a bugás, kevésbé a zászlós zab) mindenütt található és a lovak legbecsesb tápláléka, de régebben mint emberi eleség is elég nevezetes volt, sőt még ma is kedvelt a magvából készűlt daraleves, mint a gyermekek eledele. Jóllehet az árpához hasonlag a zab is tavaszi növény, érési ideje mégis hosszabb valamivel, mint amazé, s így a hegyvidékeken nem ritkán bizony megesik, hogy az érett zabvetést a hó még lábon éri, s ekkor csak a kvöetkező tavaszszal aratják le. Szalmája bár szintén használják takarményúl, nem olyan tápláló, mint az árpáé. Újabb zabfajtákkal számos kisérletet tesznek, hogy megállapítsák, vajjon a skót, a kamcsatkai, vagy az ausztráliai és más egyéb változatok nem jövedelmezőbbek-e; ez idegen fajták azonban mindeddig nem tudták még a honi bugás zabot uralkodó állásából kiszorítani.

Csehország gabonanövényei közé számítandó a köles (Panicum miliaceum) is, melynek magja a kedvelt köleskását szolgáltatja. Inkább az ország éjszakkeleti részein van telterjedve, mint egyebütt, s emberi táplálékúl szolgáló jóizű maghján kivűl, a barmok számára is elég jó takarmányt ád a szalmája.

Ma már a tengerit, vagy török búzát (Zea Mais) is oda kell sorolnunk Csehország kenyérnövényei közé, még pedig mint azon újabbkori termékek egyikét, melyek melegebb éghajlatú vidékekről származva, itt csak később honosodtak meg az előbbieknél. Csehországban azonban a tengeri teljes megéréséhez kellő melegmennyiség nincs meg minden nyáron, miért is magnak való mívelése nem valami tetemes. Ellenben zöld takarmányúl igen kedvelik, mert némely fajtái, mint a „lófogú” és egyebek oly sok, nagy és zamatos levelet és szárat adnak, hogy (kivált a fejős tehenek számára) kitűnő táplálékúl szolgálnak, miért is ma a tengerinek, mint takarmánynövénynek termesztése igen kiterjedt.

Hüvelyes vetemények. Némely hüvelyes vetemények már időtlen idők óta az általán elterjedt gazdasági növények sorában szerepelnek a cseh földön, míg mások csak újabb időben honosodtak meg s mind máig csak kisebb mívelési területre szorítkoznak.

Első sorban a borsó (Pisum sativum és arvense), meg a lencse (Ervum lens) a legrégibb idő óta honos hüvelyes vetemények. Mind a két igen tápláló növény nagyon kedvelt s meglehetősen elterjedt úgy annyira, hogy a kettő együttvéve 30.000 hektárnyi (legújabban valamivel kevesebb) területet foglal el, legkivált a mészben bővelkedő silur- és kréta-alakúlatú vidékeken, tehát Közép- és Nyugati-Csehország nagy részén, a honnan kitűnő minőségű főzeléknek való árú kerűl. Mind a kettőnek a szalmája becses és a jóféle réti szénával majdnem fölérő szálas takarmány.

E kiváltképen emberi táplálékúl szolgáló két hüvelyes veteményhez járúl még egy velük nem rokon növény, a tatárka (Palygonum fagopyrum és tartaricum), mely rövid érési szaka és gyors növése miatt alkalmas utóvetemény, és a melynek nem csupán a kedvelt emberi táplálékúl szolgáló magja becses, de a szalmája is elég jó takarmány, míg a virágját a méhek igen keresik, mert mézben fölötte dús. Méhészetek mellett ép ez okból termesztik némely helyütt a tatárkát vagy pohánkát.

A kevésbé elterjedt, de tápláló volta miatt kedvelt hüvelyes veteményfajok közűl említendő még a bab vagy paszuly (Phaseolus nanus), melynek magját főzve, savanyítva, sőt lisztté örőlve is eszik, s mely itt-ott már rendes mezei veteménynyé lett, holott régebben inkább csak kerti növény volt. Ezek mellett azonban termesztenek újabban egyes olyan hüvelyes veteményeket is, a melyek magja pusztán csak takarmányúl szolgál; ezek közt első helyen áll a bükköny (Vicia sativa), utána következik a lóbab (Vicia faba) és legújabban a csillagfürt három faja (Lupinus luteus, albus és angustifolius). A bükköny már régóta ismeretes jó tápláléka a lovaknak, s mint ilyet Csehországban már a népdal is megénekli, míg a lóbab újabbkori jövevény s leginkább csak a nagybirtokokon termesztik. A csillagfürt azonban csak mostanában kezd tért foglalni; de azon legújabban fölfedezett sajátsága miatt, melynél fogva gyökérgumócskáival a talaj nitrogéntartalmát gyarapítja, csakhamar ott is meg fogják kedvelni, a hol eddig azt tartották róla, hogy csak silány, homokos földbe való. Ez a sajátság, a mely különben nemcsak a csillagfürtnek, hanem az összes pillangós növényeknek tulajdona, szebb jövőt igér e növényeknek Csehországban, hol ennek folytán remélhetőleg mind inkább el fognak terjedni a mezőgazdaságban.

Takarmánynövények. Nagy fontosságúak a cseh gazdára nézve azok a takarmánynövények, a melyek termesztésére csak a múlt században nyert buzdítást, a melyek azonban ma már annyira elterjedvék, hogy még a legszegényebb országrészek legkisebb birtokain is találni egy-egy kevéskét belőlük. Ezek első sorban a herefélék és ezek rokonai, melyek ma mintegy 10 százalékát foglalják el az összes megmívelt területnek. Köztük a lóhere (Trifolium) különböző fajaival találkozunk, többnyire mégis a vörös és fehér lóherével, míg rokona, a luczerna (Medicago) és a baltaczím, vagy a spanyol lóhere (Onobrychis) hosszabb időre terjedő tenyésző képességűek s ezért váltó gazdaságra berendezett birtokokon nehezebb beilleszthetőségük miatt kevésbé alkalmasak, legfölebb külön táblákban, úgy nevezett takarmányföldeken, a hogyan mindenütt találkozunk is velük, mint dús levélhajtásuk és sok fehérjetartalmuk miatt zöld és száraz atakarmányként egyaránt régóta kitűnőnek ismert gazdasági növényekkel. A luczerna, a mélyföldű jó talajon 15–20 évig, sőt ennél tovább is elél, kivált komlótermő vidékeken kedvelt váltónövény, minthogy ez a nemes fűszertermék is a legjobb földet kedveli, szintén sokáig él s luczerna után vetve, igen jól tenyészik. Nem kevésbbé hasznos, mint a mily szép virágú takarmánynövény a baltaczím, mely Csehországban kivált meszes talajon díszlik; szénája a legszaporább száraz takarmányok közé tartozik. Újabban itt-ott bibor (incarnat) herét, továbbá fűnemekkel kevert vörös, fehér herét és baltaczimet is vetnek. Ezek a füvelők mesterséges rétekhez hasonlók s kitűnő takarmánytermésükért igen kedveltek. Végűl még az egész országban elterjedt takarmányfélékhez számítandó az úgy nevezett kevert takarmány, mely rendesen borsóval, avagy bükkönynyel kevert rozs- vagy zabvetésből áll; az ilyen kevert vetések nemcsak azért hasznosak, hogy a marhaállománynak jó táplálékot szolgáltatnak, hanem azért is, hogy a régibb kettős és hármas nyomású gazdaságtól az ugar nélkűli váltógazdaságra való átmenetet segítik elő.

A kapás növények. Két növény, a melynek Csehországban száz évvel ezelőtt még a nevét is alig ismerték, ma itt a lakosság millióinak szolgáltat táplálékot és élvezeti eszközt s az állam pénztárába is több millió forintot hajt adóban. E növények a burgonya és a czukorrépa.

A burgonya termesztésére a nehéz agyagtalajon kivűl a többi majdnem mind alkalmas, kiválóan kedvező pedig a könnyű agyagos és a homokos föld; e mellett e növény a zordabb éghajlattal is elég jól daczol, s ha csak a tavaszutó fagyai nem ártanak neki, kitűnő minőségű s jókora nagyságú gumókat terem. Jelenleg a mezőgazdasági területnek mintegy 13 százalékát foglalja el s évi termése 25 millió hektoliterre rúg. Jóllehet azonban a szegénynek mindennapi s a gazdagnak is kedvelt eledele, termésének mégis csak a kisebb része szolgál ez egyenes úton az ember rendes táplálékáúl; a jóval nagyobb rész ugyanis a szeszgyárakba kerűl, a hol a burgonya keményítő-lisztjét alkohollá alakítják át, míg a többi része moslék néven a szarvasmarha becses hízlaló anyaga, melylyel 203, az országnak körűlbelűl 7 milliónyi adót fizető szeszgyár javítja a hízómarha húsának minőségét.

A Csehországban termesztett burgonyafajták száma több százra rúg, de közűlök sokat csak különösségképen vetnek egyesek, a kiknek az effélékben kedvük telik. Berchtold gróf közkézen forgó monographiájában az ismert változatok összes számás legalább 1.000-re becsűli. A szeszgyártásban a keményítőben legdúsabb, marhaetetésre pedig a fehérjében gazdagabb fajták a keresettebbek. Emberi táplálékúl legalkalmasabb és a legelterjedtebb is a szász hagyma-burgonya s más korán és későn érő, többnyire nem igen nagy gumójú változatok.

A másik kapásnövény, a répa, melyet régebben csak konyhai veteményűl kertekben termesztettek, csupán századunk folyamán vált oly nevezetes terménynyé, hogy ma Csehország a saját évi 800.000 métermázsányi czukorszükségleténél jóval nagyobb mennyiséget képes gyáraiban előállítani, a mi évenként körűlbelűl 36 milliónyi adót jövedelmez az államnak. Elterjedtségre nézve ugyan nem versenyezhet a burgonyával, mert habár az ország legtöbb vidékén elég kedvező talajra talál, már az éghajlat dolgában jóval kényesebb a burgonyánál, minthogy elégséges czukortartalmúvá csak a melegebb fekvésú alföldeken érik meg. Mivel azonban Csehország ily áldottabb vidékekben sem szűkölködik, 120.000 hektárnyi répaföldje könnyen megterem évenként mintegy 38 millió métermázsa czukorrépát, a mi mind a czukorgyárakba kerűl.

Paraszt részvényesek czukorgyára Chrudimban. Charlemont Húgótól

Különösen élénk sürgést-forgást látni öszszel a czukorgyárak környékein, mikor a répaszüret ideje elérkezik. A mezőkön hemzseg a munkások és munkásnők sokasága, kik a répaásásban szorgoskodnak, mindjárt lenyesvén a répának felső, czukorban szegényebb részeit, a melyek a gyárak vegyi műveleténél csak akadályúl lennének, míg a fejős teheneknek igen jó táplálékúl szolgálnak. Számos lovas és ökrös szekér szállítja be aztán a megmért répatömegeket a czukorgyárak közelében készűlő máglyákba. Ez idő tájt a vasútakon is ezer meg ezer kocsiban szállítják a répát, a mi miatt néha a többi forgalom egészen meg is akad. Szeptember elején már füstölnek is a magas gyárkémények s ezer meg ezer szorgos munkás és munkásnő keze tisztogatja rendben és szaporán a gépek számára a répát, melynek nyers anyagából pár óra alatt leszűrődik az apró czukorkristályokat tartalmazó sűrű lé, a melyet aztán formákba öntenek, a hol a lecsurgatás után néhány nap alatt nyers- vagy süvegczukorrá keményedik.

A czukorgyárak az emberek eledeleinek és italainak megédesítésére szánt főtermékükön kivűl számos oly hasznos hulladék és melléktermény forrásai is egyúttal, melyek mind kiváló szerepűek Csehország gazdasági életében. Ezek sorába tartozik, mint legkiválóbb, a czukorüledék (Melasse), mely nagy czukortartalmánál fogva kitűnő nyersanyaga a szeszgyártásnak s ismét egy nevezetes mellékterményt szolgáltat, a szörpmoslékot, a miből ezer meg ezer métermázsa hamuzsírt készítenek különféle ipari, leginkább pedig üveggyártási czélokra. Nem kevésbbé fontos hulladéka a czukorgyártásnak a már említett répaszeletek, a melyekből több millió mázsányi, a savanyú káposztához hasonló takarmány kerűl ki és járúl a szarvasmarhának az új szénáig való kieteleléséhez. Végűl a czukorgyárak még többféle, trágyáúl szolgáló hulladékkal is gyámolítják a mezőgazdaságot, minők a mészben gazdag sajtóseprőlék, a csontszénliszt, öblítő vizek s más effélék. Minthogy a czukor, ez iparág főterméke, a burgonya keményítőjéhez hasonlóan csupa levegőnemű anyagokból áll, míg a czukorgyártás összes többi mellékterménye mind rendkivűl dús a talajból szítt alkotórészekben: könnyen belátható, mily áldásos hatása van ez iparág fölvirágzásának a mezőgazdaságra nézve. A talajból ugyanis annak csak a levegőből származó alkotórészeit vonja el, ellenben a répa összes ásványi részeit, ha az összes hulladékot a termelés helyén trágyáúl használják föl, visszaadja neki, s ezek mellé még belé juttatja azokat a trágyáúl kitűnően értékesíthető anyagokat is, melyekre a gyáraknak a czukorkiválasztásnál szükségük van.

Fölfuttatott komló. Charlemont Húgótól

A czkurgyárak ez áldásos hatása következtében elég hamar, már a hatvanas és hetvenes években fölkarolta a nagybirtok mellett a kisgazdák osztálya is e jótékony ipar fölvirágoztatását. Nagy számú paraszt-részvényes czukorgyár keletkezett szövetkezeti úton, s ha pénzügyi dolgokban való járatlanság és gazdasági balfogások e nagyszabású vállalatokat utóbb meg nem károsítják s fönnállásukra gátlólag nem hatnak: akkor ma az ország 164 czukorgyárának a fele még most is az alapító parasztgazdák birtokában volna. Sajnos, hogy ma már e jó helyzetű, de roszúl kezelt gyáraknak nagyobb része erősebb tőkéjű és szakértőbb kezekre kerűlt, úgy, hogy 86 magántulajdonú gyáron kivűl ma már csak 48 paraszt-részvényes czukorgyár van. Képünk egy ily parasztok alapította czukorgyárat mutat be (a chrudimit). Csehországban mindössze három millió métermázsa nyers czukrot termelnek, a mihez több, mint három millió métermázsa kőszenet használnak föl s mintegy 42.000 munkást foglalkoztatnak. A cseh czukoripar föllendűlését legjobban megvilágítja az az egyetlen adat, hogy annyi czukrot, a mennyit 50 évvel ezelőtt az akkor fönnállot összes cseh gyárak termeltek, ma a működő 134 gyár bármelyike egymaga is készít.

A czukorrépa mellett Csehország mezőgazdasága még tetemes mennyiségű takarmányrépát is termeszt, mely ugyan szintén elég czukrot tartalmaz, de egyúttal a fehérjéből is annyit, hogy igen becses téli takarmányúl értékesíthető.

Nem csekély fontosságúak Csehországban az olasztartalmú növények sem (repcze, mák, napraforgó), habár a repcze (Brassica rapa) termesztése régebben, mikor még sem világító gázat, sem kőolajat nem használtak, sokkal kiterjedtebb volt, mint ma, mikor nemcsak ez újabb világító anyagok, hanem tengerentúli olajos növények (gyapotmagvak, földi dió stb.) behozatala is nyomja versenyével a repczetermesztést. E növény azonban legalább azzal az üdvös hatással volt Csehországban a mezőgazdaságra, hogy újabb gazdasági vágó eszközök és gépek egész sora mellett meghonosította itt a sorvetést is, a mi utóbb a czukorrépa termesztésének vált javára. Repczét ma körűlbelűl 18.000 hektárnyi legjobb minőségű földön termesztenek.

Mákkal (Papaver somniferum), minthogy a festészet számára becses olajat szolgáltat, de meg amúgy is kedvelt népies élelmi czikk, még mindig tetemes területeket vetnek be. A napraforgót (Helianthus annuus) ellenben eddigelé csak a méhesek mellett termesztik, mert magvai jóízű olajának kikészítésére nem igen vannak olajütők, mivel az ezekre kivetett adók megbírhatatlanok.

Lentermesztés. A gazdasági növények egyikét sem érte újabb időben akkor változás, mint a lent (Linum usitatissimum), melyet félszázaddal ezelőtt Csehországban még mindenütt termesztettek, s a melynek ápolása és földolgozása ezer meg ezer szorgalmas női kezet foglalkoztatott. Mai napság termesztését a gypot behozatala, földolgozását pedig a gyári fonó- és szövőgépek nagy verseny annyira nyomja, hogy hajdan oly gondos mívelésének újabb fölvirágzása már alig remélhető.

A guzsaly és rokka, a mit ma már jóformán csak a színpadon látni, mikor Gretchen énekli mellette mélabús dalát, a régi jó idők háztartásának e kedves bútordarabja hajdan egyetlen falusi szobából sem hiányzott s a hosszú téli estéken hasznosan foglalkoztatta a fehérnépet, mely dalolgatva és mesélgetve lábával a rokka búgó kerekét hajtotta, míg újjaival az orsón fínom fonallá sodorította a lent.

De nyáron át is elég dolgot adott a len, nemcsak télen; mert hogy jól fizessen, nem csupán kövér talajra, hanem szorgalmas gyomlálásra is van szüksége; őszszel pedig, mikor az áztatás és a többi kikészítési munka kezdődik, szintén keresetet nyújtott a népnek. A lentermesztés hajdan úgy, mint most, leginkább a nedvesebb hegyvidékeken volt honos, de a síkföldön sem ismeretlen. A len mellett a kendert (Cannabis sativa) is termesztik; de amahhoz hasonlag ez is annál inkább ritkúl, mennél több szövésre való növény és azokból való gyártmány kerűl külföldről Csehországba, a hol olcsóságukkal és hasznavehetőségükkel mind jobban kiszorítják a régi hagyományos fonható növényeket.

Új módú, drótra futtatott komlótermesztés Michelob (Mìcholupy) határában. Charlemont Húgótól

De azért a lentermesztés koránsem szűnt meg, mert még mindig 27.600 hektárnyi területet foglal el, a melyen 164.540 métermázsa len terem, mívelése azonban megszűnt számos nyereséges ipar forrása lenni. Ott, a hol ezelőtt száz meg száz jómódú termesztő és takács élt meg belőle, a vagyont ma már csak néhány gyárban látjuk összehalmozódni, a melyek ugyan ezer meg ezer szegény fonó és szövő munkást foglalkoztatnak, de csak sovány megélhetést biztosítanak számukra, meg a mezei gazdának is csekély árakat fizetnek terményeért.

Csehország komlóját (Humulus lupulus) jeles tulajdonai miatt nemcsak Európa, hanem jóformán az egész világ elsőrendű árúczikknek ismeri. E növény egész vidékek vagyonosságának a forrása és joggal nevezik a cseh mezőgazdaság büszkeségének. A legtermékenyebb földeknek mintegy 10.420 hektárnyi területét foglalja el ma s a kereskedelemben piros és zöld komló néven kelendő. A legkitűnőbb árú a piros komló, melynek hazája leginkább az ország éjszaknyugati vidékein, Rakonitz (Rakovník), Saaz (Žatec) és Auscha (Ouštìk) városok környékén van, a hol nem kevesebb, mint 8.064 hektárra terjednek a komlóültetvények. Főkép az ottani permi földalakúlat sajátszerű vörös földje s némely dús televényű, mély talajú alluvium-területek szolgáltatják a világhírű, legfínomabb piros komlót, a mely mellett a Dauba (Dubá) melletti éjszaki vidékek zöld komlója már csak másodrendű, minthogy csupán 875 hektárnyi területen mívelik s árban és keresletben is mögötte áll az előbbinek.

Régebben csak egyes kertekben termesztették a komlót, többnyire csak a legközelebbi serfőzők számára szállítván a kelő szükségletet. E régi állapot nyomait jelzik még ma is midnenfelé egye mezőnevek. Csehország nyugati részén, Klattau (Klatovy) környékén pedig a XVI. században e növény termesztése oly virágzó volt, hogy kiviteli czikkűl is messze földön elhíresűlt, mint egy azon időbeli latin versezetnek ezen szavai is tanúsítják: „Clatovia lupulum colit, quem praesto Bavarus aufert” (Klattau komlót termeszt, melyet a bajor siet elszállítani). Klattau város múzeumában ma is megvan még az ottani komlócsarnoknak 1553-ból való ezüst pecsétnyomója, melyen a város czímere körűl ez a felirat van: Znamení chmelové m. Klatow (K. város komló-bélyege).

A világ legjobb komlójának és a nem kevésbé jó árpának is ily bőségében nem csoda, ha Csehország városaiban a sörgyártás fölvirágzott. Egy régi mondás e szavakkal dicséri a cseh sör kiváló jóságát: Unus papa Romae, una cerevisia Raconae. (Egyetlen a római pápa, egyetlen a rakonitzi sor.

Ültetvények Melnik mellett. Rambalik B.-től

Képünk egy mai divatú drótra futtatott komlóültetvényt mutat (a Dreher-féle michelobi jószágon, a buštìhradi vaspálya mentén) s a gazdának az augusztusi komlószürettel való elfoglaltságát tűnteti föl. Ezt egész sora előzi meg a szorgos munkálatoknak, a melyek mind a nőnemű virágbugák lehető legszebb kifejlődését igyekszenek elősegíteni, hogy a bennük lévő fűszeres lupulin mentűl dúsabb legyen. Leszedés és szárítás után e bugákat zsákokba csomagolják és így juttatják piaczra, most már főkép arra ügyelvén, hogy jeles termékük silányabb árúval való hamisítás útján a hírében csorbát ne szenvedjen, a miért is a nevezett városokban mindenütt van komlóbélyegző csarnok, a hol az onnan kikerűlő árúk valódi eredetét hitelesítik.

Kevés ország dicsekedhetik a gyümölcstermesztésnek oly annyira kedvező éghajlattal és talajkeverékkel, a minők Csehországban találhatók. Ehhez járúl még az is, hogy itt mind a német, mind a szláv lakosság veleszületett szeretettel dédelgeti a gyümölcsfát, melyet dalaik is dicsőítenek. Nem csoda tehát, ha az idegeneket Prágában s a vidéken is meglepi a gyümölcspiaczok rendkivűli gazdagsága, s hogy az ország 16½ millió gyümölcsfája évről évre tetemes mennyiséget enged külföldre is elszállítani. Lobositzból példáúl mintegy 68.400 métermázsa friss és 14.830 métermázsa aszalt gyümölcsöt szállítanak lefelé az Elbén. Nem kevésbé tetemes az éjszakon és délnyugaton kifelé szállított gyümölcs tömege. A kivitelben főkép azok a vidékek részesek, melyek azElbe völgyéhez hasonlóan a vízi út a mellett, hogy a legjobban kiméli a gyümölcsöt, még a legolcsóbb is.

Cseh gyümölcsöt, mint példáúl a kitűnő mischenski s más almákat, nemkülönben számos körtefajt, mindeniket a maga hagyományos nevén, sok helyütt találni éjszaki Európában, mindenütt a jobbmódúak asztalán, kivált pedig ott, a hová hajón szállíthatók. E jövedelmező kiviteli czikknek mennél gondosabb ápolására s termesztésnek kiterjesztésére újabb időben úgy egyes szakiskolák (minő a Prága melletti trojai, továbbá a melniki és leitmeritzi), mint számos egyesűletek is mind jobban buzdítják a lakosságot s e részben az országos gazdasági tanács leghathatósabb támogatására számíthatnak. A gyümölcs télre való eltevésére, a mi hajdan csakis kályhában való aszalás útján történt, újabban szintén nagyobb gondot fordítanak és korszerűbb eljárási módokat követnek. Nemkülönben a gyümölcsbor készítése is kezd már meghonosodni.

Ma már nincs is az országnak vidéke, a hol legalább valamelyes gyümölcstermesztés ne volna, a mi kivált azóta mondható, a mióta még a madárcseresznyét, ezt a legzordabb hegyvidéken is megtermő gyümölcsfajt is sikerűlt ehetővé nemesíteni.

A czernoseki (žernosekyi) nagy borpincze bejárata. Stibral Györgytől

A gyümölcstermesztés után mindjárt a szőlőmívelés következik. Az egész ország határ- és dűlőnevei között ugyan még mindenütt számos nyomaira akadunk a hajdani szőlőmívelésnek, s még száz évvel ezelőtt is 2.578 hektárnyi volt a szőlővel beültetett terület; ma már azonban az ország éghajlatához képest csak jóval korlátoltabb s egészben csupán 860 hektárra (az egész termő földterületnek körűlbelűl 0.1 százalékára) terjed. Főleg az alsó Moldava és Elbe partmellékének déli lejtői kedvezők a szőlőtermesztésre úgy napos fekvésükkel, mint talajuk minősége miatt; ezek voltak megalapítói már jó régen a cseh borok kiváló hírének. Melník burgundi vesszőinek jóságát meszes földjének köszöni, melyben a savanykás ízeért és dús phosphortartalmáért igen becsűlt gránátpiros „melníki” terem. Melník városát s legközelebbi környékét, meg a Lobkowitz herczegek kastélyát ábrázoló képünk e város dél felé néző szőlőinek kedvező fekvését mutatja. A melníki bor vidéke azonban jóval messzebbre, egész Beøkovitzig és Raudnitzig terjed, a hol egy, a XVII. században épűlt s 20.000 akót befogadó bprpincze van. Ide számítandók még a Moldava mentén Troja vidéke mindjárt Párga mellett, hol könnyen málló agyagpalában, és Chrudim mellett a Chrudimka jobb partján emelkedő s mésztartalomban dús hegyoldalat, a hol a cseh borászat évkönyveinek tanúsága szerint már IV. Károly idejében voltak szőlők, melyeket újabban vörös és fehér termésű vesszőkkel ismét beültetnek. Nem kevésbé nevezetes bortermő vidék még a czernoseki (Žernoseky), Leitmeritztől lefelé az Elbe mindkét partján, hol vulkáni kőzetek (bazaltok, phonolithok és trachytok) alkotják a jól termő talajt, melynek az itt honos fehér szőlőfajtákból (többnyire traminiból és zierfahnliból) kikerűlő bor évszázadok óta megállapított hírű kitűnő ízét köszöni.

A cseh bortermesztés hajdani állapotának és kiterjedésének emlékeűl tekinthető az országnak még mindig fennálló legnagyobb borpinczéje, a czernoseki, mely most Sylva-Tarouca grófé; a XIII. században épűlt s 50.000 akót képes befogadni. Említésre méltó még, hogy már több, mint 500 esztendővel ezelőtt elrendelte IV. Károly Prága környékének 3 mérföldnyi kerületben szőlőkkel való beültetését, a melyeknek azonban ma már csak némi csekély nyomaik vannak.

Rétmívelés és javítás. Jóllehet Csehország rétségei a szántóföldek terjedelmével korán sincsenek valami nagyon kedvező arányban, minthogy a rétek és legelők együttvéve az egész területnek csak 15 százalékát, a szántóföldek ellenben több, mint 50 százalékát teszik: mindazátal a rétek 522.014 hektárnyi és jórészt a legelők 261.951 hektárnyi területe is tetemesb mennyiségű takarmányt szolgáltathatna, ha egész kiterjedésében kellő mívelés alatt állana. Sajnos azonban, hogy a rétterület igen nagy része máig azért nem ád elegendő szénatermést, mert a termelés természeti akadályainak elhárítására vagy épen semmi sem, vagy csak igen kevés történt még eddigelé; sőt vannak vidékek, a hol a kevésbé felvilágosúlt kisbirtokos a posványos réteket csak természeti szükségszerű állapotnak tartja, a melyen nem is igen tudja elképzelni, hogy emberi munkával segíteni is lehetne. Igaz ugyan, hogy már félszázaddal ezelőtt igyekezett a cs. K. hazafias gazdasági egyesűlet e baj orvoslására, a mennyiben az ország számára egy külön rétrendező mérnököt alkalmazott, a kinek tevékenysége nem is maradt jótékony hatás nélkűl. Azonban a fűtermesztésnek talajjavítás útján való fokozására irányúlt törekvések csak az utóbbi évtizedek folyamán váltak eredményesebbekké, a mióta az országos gazdasági tanács saját „mezőgazdasági hivatal”-ában jókora számú derék mérnökkel dolgoztat a talajjavításhoz szükséges adatok beszerzésén és egyéb előmunkálatokon. Ily nagyobb terjedelmű talajjavításra egyáltalán s kivált a fűtermő talaj tekintetében Csehország minden részén bőséges alkalom kinálkozik; szakemberek ugyanis kiszámították, hogy Csehország javításra szorúló talajának eddigelé alig több, mint három százaléka van kellő állapotban s hogy ilyenformán a műszaki tudomány új ágának, a mezőgazdasági technikának itt még igen szép tere nyílik.

A czernoseki borpincze alaprajza.

E téren való munkásságra újabb időben Csehország földbirtokosait állami és országos alapokból engedélyezett anyagi segítség is ösztönzi, a mit szívesen nyújt nekik az államkormány és az ország bizottság, ha a meghatározott előmunkálatok alapján vállalkozásuk sikeresnek igérkezik. A nagybirtokosok részéről saját költségükön végbe vitt rétmívelő és talajjavító munkálatokról nem is szólván, állami és országos segítséggel már számos nagyszabású ily rétjavítás történt s kielégítő eredményt is mutat.

Egy másik, nem kevésbé sikeresen működő s hasonló czélú intézmény a rétmívelési vándortanfolyamoké, melyeket Csehországban immár több év óta tartanak országos költségen. Néhány évvel ezelőtt a nachodi birtokon kezdték meg ezeket; jelenleg pedig a tabori felsőbb gazdasági iskola van velük megbízva, a mely minden nyáron négy hétig tartó tanfolyamokat rendez rétjavításra alkalmas vidékeken, s bizonyos számú országos ösztöndíjjal is serkenti a gazdákat az azokon való részvételre. A tanfolyamokat azonban az ösztöndíjasokon kivűl elég számosan látogatják olyan ifjú gazdák is, a kik saját költségükön keresnek ott okúlást. Minden ily tanfolyam végével egy-egy rétdarab a kellő javított állapotba kerűl mindazok búzdítására, a kik saját szemükkel látták annak előbbi mostoha helyzetét és most ismét maguk szemlélhetik rajta a talajjavítás szép sikereit.

Kétségtelen tehát, hogy Csehország szép kilátással halad jelenlegi fűtermesztésének tetemes fokozása felé; mert a sikerek, a melyek a javítási munkálatok nyomában majdnem mindenütt, még pedig már rövid idő multán is mutatkoztak, a legszebb jövővel kecsegtetik az ország rétgazdaságát.

Valamivel régibb a cseh gazdáknak, kivált a nagybirtokosoknak az a törekvése, hogy jószáguk nedves talajú részeit kiszárítás útján javítsák. Itt azonban már nemcsak rétterületek, hanem tetemes kiterjedésű szántóföldek alagcsövezés útján való értékesítéséről is van szó. A talajjavítás ez ágának is nagy figyelmet szentel az országos gazdasági tanács műszaki hivatala, s ma már több millió méternyi alagcső van az ország túlságosan nedves földjeinek kiszárítására lefektetve.

Állattenyésztés. Csehország gazdáinak ugyan mindenha elég érzékük volt az állattenyésztés iránt, azonban a mezőgazdasági termelés ez ága mégis csak az újabb időkben emelkedett helyenként számbavehetőbb fontosságúvá, a mióta ugyanis egyrészt az állatok eltartására szükséges takarmány bővebben terem, másrészt pedig a czélszerű és kitapasztalt tenyésztési szabályok ismerete mind jobban terjed a föld népe között is. Volt idő Csehországban s elég soká tartott, a mikor a mezők és legelők szegényebb termése s az ezzel járó hiányos táplálás miatt a gazdasági igás állatoknak majdnem általános elsatnyúlása következett be, a mely baj csak azóta kezdett szűnni, a mióta a herének és egyéb takarmányneműeknek szántóföldeken való termesztése az országban mind jobban terjedt, s ezzel az állatok jobb és bőségesebb táplálékhoz jutottak. Azon állatfajok tenyésztésére azonban, a melyek eltartása nagyobb terjedelmű legelőket kiván, Csehország kevésbé alkalmas más országoknál, így nevezetesen a ló, főképen pedig a juhtenyésztésre. Ellenben már a szarvasmarha tenyésztése, a mely nem követel állandó nyári legelőt s istállózás mellett is elég jó sikerű, továbbá a sertéseké igen számbavehető kereseti ág.

Csehország gazdasági állatainak száma:

1805-ben ló 164.161, szarvasmarha 989.204, juh 1,297.816 1880-ban ló 197.602, szarvasmarha 2,092.388, juh 716.264 1837-ben kecske 100.732, sertés 244.272 1880-ban kecske 307.555, sertés 322.055.

Jóllehet az ország lótenyésztése nagyobb terjedelmű legelők híján koránsem versenyezhet több legelővel bíró országokéval, azért Csehországban is nagy gonddal tenyésztik és ápolják a lovat, s az anyag jósága mellett eléggé tanúskodnak az itteni, kivált az ország déli részén és Chrudimban századok óta igen látogatott lóvásárok. Ezeken a honi tenyésztésű erős gazdasági és szép idomú hátas, meg hintó elé való lovakon kivűl, a melyek nagyobb számban kerűlnek eladásra, tetemes mennyiségű csikó jut külföldre is, leginkább Éjszak-Németország dús fűnövésű lápvidékeire, a honnan aztán „holsteini” néven nem ritkán megint hazájukba kerűlnek vissza, ha fölnevelkedtek. A lovak száma utóbbi időben kivált azért gyarapodott, mivel a kapásnövények termesztésének folytonos emelkedése a gazdaságban jóval több igáslovat tesz szükségessé, mint annak előtte, a mikor a gabnatermesztés volt a fő; de meg a hajózás és a vasúti közlekedés föllendűltével az ennek szolgálatában álló fuvarozás is tetemesen fokozta e szükségletet.

A lótenyésztés a XVIII. század végéig egészen a nagybirtokosság kezében volt, a melynek jószágain jókora számú ménesek valának. Csak 1781 óta ment át ez ügy jobbára a katonaság kezelésébe. Ez időtől fogva mind több állami ménló kerűlt a tenyésztés szolgálatába; hivatalos adatokat gyűjtöttek aparaszt-birtokosok ápolása alatti csikókról s ezek alapján válogatták ki a tenyésztésre legalkalmasb fiatal méneket. 1861-ig a parasztok egészen ingyen födöztethették az állami ménekkel kanczáikat, csupán ezen év óta fizetnek hágatási díjat. Jelenleg 500-nál több hágó mén van az országban, a melyek évenként összesen 30.000 kanczát födöznek, s így egy ménre 50–60 kancza jut. Nemesítés, vagyis kivánatos tulajdonok megszereztetése czéljából külföldi, leginkább pinzgaui, percheron, angol, belga és éjszaknémet méneket visznek be az országba. Kiváló csikókért a gazdák évenként díjakat (mintegy 1.300-at) nyernek, a melyek részben a földmívelésügyi miniszterium, részben az országos bizottság költségvetéséből kerűlnek ki; de egyes kerületi választmányok, így nevezetesen déli és keleti Csehországban, szintén hozzá járúlnak ily jutalmak kitűzésével a lótenyésztés emeléséhez.

Az állami méntelepeken kivűl vannak még az országban magánménesek is, így különösen Neuhof, Chlomec, Èimelitz, Èaslau, Friedland, Neuschloss, Heømanmìstec, Turnau, Slatiòany és Stýskal községekben, melyeket egyes nagybirtokosok tartanak fönn.

A szarvasmarha-tenyésztés ma Csehországban aligha állna azon a magas fokon, a melyre jutott, ha itt is csupán a természetes fűtermésre lenne utasítva, mint az alpesi tartományokban, s ha a szántóföldeken való takarmánytermesztés, valamint a mezőgazdasági iparágak, így nevezetesen a czukor- és szeszgyártás, a sörfőzés és keményítőgyártás az ország egy nagy részének nem szolgáltatnák azt a tetemes mennyiségű eleséget, a melyre a jelenelgi marhaállománynak szüksége van.

Az állatokat még egy évszázaddal ezelőtt igazán nyomorúságosan táplálták, valósággal éheztették. Ha a régibb időkből való följegyzésekben az akkoriban szokásos takarmányozásról olvasunk, igazán alig látszik előttünk érthetőnek, mint lehetett oly fukar etetés mellett egyáltalán a marhaállományt eltartani. Épen ezért nem is fejlődött az országban oly határozott jellegű változat, hogy valami Csehországot különösen jellemző fajról lehetne szó. A takarmánytermesztés mellett főkép a czukorgyártás lett századunkban a marhatenyésztés egyik legjótékonyabb előmozdítója, még pedig nemcsak azzal, hogy maga is nagy mennyiségű táplálékot juttat a marhának, hanem egyúttal azzal is, hogy okúl és alkalmúl szolgált a czélszerű váltógazdaság meghonosítására, mely a régi, ugarolásban támaszkodó s csupán gabnaneműeket válogató vetésforgóval ellentétben, a kalászos növények közé – helyesen – kapás növényeket vagy takarmányféléket iktat be, a mivel régente nem is álmodott bőségű zöld és száraz takarmányt szolgáltat a marhatenyésztésnek.

Nem kevésbé jótékony hatással van a marhatenyésztésre Csehországban továbbá a szeszgyártás, mely az e végre szükségessé vált burgonyatermesztés által is egyik eszközlője lett a hármas váltógazdaságtól a mai vetésforgóra való átmenetnek, de ezen kivűl nagy mennyiségű moslékot is juttat megbecsűlhetetlen hízlaló anyagúl a szarvasmarhának. A mi végűl a sörfőzést illeti, ez ugyan épenséggel nem új keletű, sőt már századok óta gyakorolt iparág Csehországban, de mégis csak újabb időben történt nagy föllendűlése tette lehetővé, hogy tetemes része legyen a szarvasmarhának a régibb időkhöz képest sokkal jobb és erőt adóbb táplálásában, úgy, hogy Csehországban a mezőgazdaság a mesterséges takarmánytermesztésben és a gyári hulladékokban elégséges pótlásra igyekszik szert tenni az alpesi tartományok dús természetes takarmánya helyében.

Egervidéki bika. Rheinfelder F. G.-től

Csehország szarvasmarha-tenyésztésének különben még egy intézkedés vált nagyon a javára, s ez a tejgazdaság régebben szokásos bérbeadásának megszűntetése, minthogy az ú. n. sáfárok, a kik azt addig kezelték, e bérrendszer mellett az állatoknak sem táplálásában, sem tenyésztésében nem követtek helyes eljárást.

Ha Csehország szarvasmarha-tenyésztésének az utóbbi évtizedek folyamán történt emelkedéséről szólunk, ez alatt azt értjük, hogy az állatok ma jobb táplálásban részesűlvén, tetemesen sulyosabbak és jobban megtermettek, mint 60–100 évvel ezelőtt. Régi cseh marhafajtákból valósággal ma már igen kevés látható. A mai állatok jellege többnyire a honiaknak idegen fajtákkal való keveredéséből származik. Főkép a nagybirtokosság gondoskodik az alpesi tartományokból s újabban Éjszak-Németországból és Angliából is származó anyaállatok behozataláról, s ezeknek és a honiaknak keveredéséből idő haladtával egyes táji fajták keletkeztek, melyek már bizonyos számú sajátszerű tulajdont mutatnak, s ekként már számbavehető állandóságú honi fajtáknak is tekinthetők.

Így a cseh középhegység vidékén, az ország éjszaknyugati részében meghonosodott a „brüxi” táji fajta, melynek egyedei tetemes testulyukkal (az ökrök darabja 500–700 kilo, a teheneké 400–500) válnak ki. Emezeknek átlagos tejszolgáltatása évenként 1.500–1.900 literre becsűlhető. Színük barnásvörös és erős igavonó állatok is válnak belőlük. Csehország keleti részén a „cseh-morva hegyi marha” nevén egy sárgásvörös, fehér foltos táji fajtát találunk, mely berni és kuhlandi bikáknak köszöni alkatát, míg a jeles tulajdonaiért igen kedvelt „opoènói” marha az ország éjszakkeleti részén schwyzi és mürtzhali bikák betelepítésének az eredménye. Egy más, nem kevésbé elterjedt táji fajta a Cseh-erdő vidékén honos vörösbarna marha, mely a régi csehországi tehenek és a beszármazott berni, meg pinzgaui bikák ivadéka s nemcsak tetemes testsulyával, hanem jókora tejbőségével (évenként 1.800 liter) is kiválik. A Csehország nyugati részén levő Eger-vidéknek is megvan a maga saját fajtája, mely voigtlandi és tiroli bikák, meg honi tehenek ivadéka, de nagyságra nézve alatta áll a többi táji fajtáknak s nem is oly szapora tejelő, mint ezek.

A ma gyakorlatban levő tenyésztés mellett remélhető, hogy Csehország egyes vidékei rövid idő múlva jól kifejlett és megállapodott honi fajtákra fognak szert tenni, főkép minthogy országos törvény is gondoskodik arról, hogy csak alkalmas bikákat használjanak párosításra, a mire külön „engedélyosztó bizottságok” ügyelnek föl, s az országos gazdasági tanács is gondoskodik arról, hogy kitűnően bevált fajtájú apaállatok behozatala és az országban fölnevelkedettek közűl a legjobbak kiválasztása által a kisbirtokosság is derék ivadékhoz jusson. Sikerűltebb tenyésztési és ápolási eredményekért szép díjakat is osztanak ki a vidéki kerületi kiállításokon és kiállítási vásárok alkalmával.

Nevezetes eszköze a marhatenyésztés emelésének a Cseh törzskönyv szervezése, melyet 1867 óta vezetnek oly czélból, hogy írásilag is kimutatható legyen a tiszta vérű marhák származása. E könyv vezetését a cs. kir. hazafias gazdasági egyesűlete kezdte meg, s tőle később a cseh királyság középponti egyesűlete vette át.

A mióta a szarvasmarhatartás fő hasznának, a tejnek értékesítés az e téren minden haladásnak útjában álló bérletrendszer megszűnésével a birtokosok saját kezelésébe ment át, azóta ez irányban is némi javúlás mutatkozik. A tejföl-, vaj- és sajtkészítés régi módjait mindinkább korszerű eljárások váltják föl. A nagybirtokosság a tejet jól záródó érczedényekben, vasúton szállítja a városokba, a melyek meg a tej elárúsítását az útczákról és piaczokról mindinkább tiszta és takaros ebrendezésű voltokba igyekszenek terelni; a vakészítést pedig ma már a kisebb gazdák sem kicsinyben űzik, mint régente, hanem szövetkezetekbe állanak össze, melyek az egyesektől beszállított naponkénti tejet összesítve dolgozzák föl és szállítják vajjá, vagy sajttá alakítva a honi piaczokra, sőt a külföldre is. E szövetkezeti tejgazdálkodással együtt jár a savónak czélszerű értékesítése is a sertéshízlalás szolgálatában.

Csehország juhászata, mely néhány évtizeddel ezelőtt még tisztes helyen állott az európai állattenyésztés terén, minthogy a posztógyárakat elsőrendű gyapjúval látta el s a külföldre is szállított kosokat, mai napság az állatok száma tekintetében egykori magaslatának a felére szállott alá. Századunk közepén valamivel túl még megvoltak azok a törzs-juhászatok, a melyeket Mária Terézia egyenes buzdítására Csehország főurai jószágaikon berendeztek s idő folytán tetemesen ki is bővítettek. E juhászatok a mondott időig híresek valának az Electoral- és Negretti-Merino-gyapjuk kiváló fínomságáról s ezerszámra adták el nemes kosaikat oly árakon, melyek ma meséseknek tetszenek; így pl. a Schwarzenberg herczegek vorliki uradalma egy-egy negyedfél éves kost 1818-ban 6.000–8.000 forintért adott el. Még ma is láthatók azok a nagyszabású juhaklok, melyek abból az időből valók, mikor még egész uradalmak pusztán a Merino-juhászattal foglalkoztak s kitűnően képzett juhász-személyzet gondozta a becses állatokat. Ily nemes tenyésztő anyag természetesen kiszorította lassanként az országból a régi cseh parasztjuhot, mert a parasztok aklaiban is a régi és a Merino-fajta fínom gyapjas keverékei honosodtak meg úgy annyira, hogy ma már a régi cseh parasztjuh alig található valahol, s durva, bár épen nem silány gyapja jóformán ismeretlen.

Azon számos törzsjuhászat közűl, melyek Csehországban a Merino-tenyésztés virágkorában, a negyvenes években fennállottak, utóbb a tengerentúli gyapjú versenye miatt sokat föloszlattak, vagy legalább nyájaik létszámát tetemesen leszállították, úgy, hogy az akkori 1,516.901 darabra rúgó állomány ma felére, vagyis 761.264 darabra csökkent. A gyapjú lehető legnagyobb fínomságára való törekvés helyett, mely régebben a tenyésztők fő czélja volt, ezentúl az állatok nagyobb testsulyát és a gyapjú sűrűségét kellett czélúl kitűni. Ez irányban különben már a század elején tettek kisérleteket rambouilleti juhokkal a vorliki uradalomban, melynek tulajdonosát, Schwarzenberg herczeget, még XVI. Lajos király ajándékozta volt meg saját rambouilleti jószágáról való eredeti anya-állatokkal. Kevéssel utóbb pedig I. Napoleon küldött egy egész nyáj rambouilleti kost, juhot és bárányt toscanai III. Ferdinánd főherczegnek Prága melletti jenèi jószágára ajándékba.

Minthogy a gyapjú árának folytonos csökkenésével ellentétben a juhhús ára kissé emelkedett, mindinkább arra irányúlt a gazdák törekvése, hogy az állatok hízóképességét fokozzák s e czélból húsnak való angol juhokat hoztak be az országba, minők a Southdowns-, Cotswold- és Leicester-féle fajták, a melyek ivadékai ma mind jobban terjednek, holott a tiszta Merino-fajta mindinkább fogy s ma már a hajdan kiváló hírű törzsjuhászatoknak csak egynémelyikében van meg, nevezetesen a Schwarzenberg herczegek libìjitzi, a Kinsekyek zlonitzi, a Lobkoqwitzok unter-beøkovitzi, Thun O. gróf zechuschitzi, Thun F. gróf peruci, Clam-Martinitz gróf smeènai és Schönborn gróf lukavitzi jószágán.

Csehországban mai napság a juh ép úgy, mint a szarvasmarha, mindinkább istállóban való etetésre szorúl, minthogy a mezőgazdaságban mind jobban terjedő kapásnövény-termesztés egyre szűkebbre szorítja össze a legelőterületet. Mindazonáltal a juhtenyésztés koránsem mutatna oly rohamos hanyatlást, ha Csehország népessége is annyira kedvelné a birkahúst, mint a nyugateurópai népek. Mert hiszen ezeknél is csak arra a csekély legelőre van a juh korlátolva, a mit náluk a mezőgazdaság még le nem foglalt, s mégis a legnagyobb igyekezettel adják magukat a juhtenyésztésre, tekintettel arra a tetemes haszonra, melyet ez állat a silányabb száraz takarmány és szalma értékesíthetése által nyújt.

A juhokéval ellentétben a kecskéknek, a szegény ember e tejelő állatainak száma folyton emelkedőben van, mert azon idő alatt, melyben a juhok száma Csehországban felényire apadt, a kecskéké a háromszorosnál is magasbra emelkedett. Volt ugyanis

1837-ben 100.723 1857-ben 136.911 1869-ben 154.273 1880-ban 307.555

És e szám előreláthatólag még továbbra is emelkedni fog, sőt úgy látszik, hogy a kecske, mely a juhnál jóval kevesebbel is beéri s e mellett, a gyapjút kivéve, becsesebb a juhnál, emezt mindenütt ki fogja szorítani, a hol sok oly kisebb birtok van, a melyek csak csekélyebb marhaállományt tudtak eltartani, vagy a hol a földbirtok nélkűli napszámos és szegény mesterember kecskéje olcsó eleségét bérlet útján, vagy néha ingyen is megszerezheti. Ha pedig a kecske nem volna oly veszedelmes pusztítója minden lombos növénynek: akkor bizonyára a módosabb gazdáknál, sőt a nagybirtokokon is meghonosodnék, mivel teje úgy mennyiségével, mint zsírtartalmával igen kiváló s csak a szaga miatt kevésbé kedvelt; továbbá ez állat szaporasága is igen nagy; a gödölye-pecsenye pedig, főkép húsvét táján, ép olyan keresett, mint a bárányhús. A nagybirtokokon azonban annyira szeretik a fát és cserjét, melyek nagyban növelik is a táj szépségét, hogy kimélésük kedvéért a kecskét, mint azok ellenségét, nem igen tűrik.

Annál nagyobb gondot fordítanak a sertéstenyésztésre, melynek terén Csehország méltán örvend jó hírnek. Míg a monarchia többi, kivált déli országaiban a sertéstartás és tenyésztés többnyire legelőkön való fölneveléssel kapcsolatos: addig Csehországban ugyan szintén nincs a sertés minden legelő nélkűl, de mégis jobbára házi ápolásban nő fel, s ép ennek a gondozásnak köszöni gyors fejlődését és hízékonyságát, valamint húsának azt a kitűnő minőségét, mely a bel- és külföldön oly becset és hírt szerzett a porhanyó cseh, különösen a prágai sódarnak.

Általában mindenütt, még a nagybirtokokon is a fehérnép dolga a sertések gondozása, a melyeknek eleségét ők készítik el s többnyire pépszerűvé főzve és melegen adják az állatoknak. Tetemesen emelkedett a sertéstenyésztés újabb időben, kivált azóta, hogy a régi honi fajtának magas lábszárú, rövides törzsű és fölálló fülű állatai angol-khinai kanokkal való keresztezés útján hosszabb testűekké, fínomabb csonatúakká, nagyobb termetűekké, sőt szaporábbakká is lettek. Ma már mindenütt, még a legfélreesőbb cseh falvakban is számos ivadékát láthatni e jeles keverékfajtáknak, a melyek meghonosítása fehér yorkshirei, fekete essexi, berkshirei és egyéb angol kanok behozatalával kezdődött.

Jóllehet a sertések összeszámlálása, kivált a falvakban sokféle nehézségbe ütközik, s e miatt nem is igen lehet teljesen megbízható számadatokra szert tenni: azért mégis igen figyelemre méltó, hogy az országban 1837-ben 244.272, 1857-ben 577.274, 1869-ben 228.180 és 1880-ban 322.005 sertést írtak össze.

A házinyúlat is tenyésztik ugyan mindenfelé az országbanm de csak igen csekély mértékben, s még újabban, a mikor nagyobb állatok nevelésére törekszenek, sem tudott e keresetág alsórendű s csupán mellékes szerepéből fölvergődni, a mennyiben még ma is jóformán csak a ló és szarvasmarha takarmányának hulladékaival táplálják s minden gondozás nélkűl hagyják a nyúlakat.

Baromfitenyésztés. Csehországban, melynek a területe felerészben szántó, tehát nagyrészt gabnatermő föld s a mely e mellett erdőkben is gazdag és vízben sem szegény, a szárnyas állatok minden neme elégséges természetes táplálékra talál, s ezzel az állattenyésztés egy nevezetes ágának már megvannak az előfeltételei. Úgy a tyúkféle, mint az úszó baromfi minden fajtáját, kivált azonban a libát és kacsát is századok óta nagy gonddal nevelik és ápolják Csehországban, s így a tojás és toll mindenkor tetemes jövedelmi ág volt és ma is az a cseh mezőgazdaságban.

A tyúkok tenyésztését újabb időben külföldi fajták meghonosításával is igyekszenek előmozdítani; de egyelőre még igen kérdéses, vajjon ez idegen fajták a honit fölülmúlják-e haszonhajtás tekintetében; sőt valószínű, hogy a régi cseh fajta, ha ugyanabban az ápolásban és táplálásban részesűl, mint az idegen fajták, ezeket húsa, mint tojása mennyiségére nézve nemcsak eléri, de tán még fölűl is múlja, s hogy erős és dúsabb táplálék mellett a honi tyúknak kivált a tojásai sulyban, tehát a tojás legfőbb jelességében az idegen fajták legsulyosabb tojásaival is megmérkőzhetnek. A kochinchinai és Brahmaputra-tyúkoknak néha igazán meglepő nagysága s egyéb külföldi fajtáknak szép tarka tollazata ugyan megtévesztheti a szemet, de azért e fajták még épenséggel nem fizetnek jobban, mint a szerényebb honi paraszttyúk, melynek tartása mindenütt igen hálásnak mutatkozik, a hol kellő táplálékáról s főleg a zord évszakban meleg hajlékról is gondoskodnak számára. De már századok során át történt teljes meghonosúltsága tekintetéből is ezt illeti meg minden okosan számító gazda szemében az elsőség a többi, a baromfi-udvarnak inkább csak díszére váló fajta fölött.

Mindazonáltal nem csekély számúak a külföldi baromfi kedvelői; de viszont a honi baromfitenyésztés föllendítésére irányúló egyesűletekben sincs hiány. A legnagyobb közöttük az 500 tagot számláló „Kleinthier-Zuchtverein für das Königreich Böhmen” (Csehországi aprómarha-tenyésztő egyesűlet), melynek 30 tenyésztő állomása van az országban, úgy, hogy az említett hét gazdasági kerület majdnem midnenkie nyújt néhány ily állomásnak minden őszszel rendezett kiállításain alkalmat mukássága haladó eredményeinek bemutatására és értékesítésére. Ez aprómarha-tenyésztő állomások a következők: Bulovka, Eisenhüttel, Goltschjenikov, Gradlitz, Hrabaèov, Manetin, Meziles, Nemyschl, Neustupov, Nimburg, Patek, Peèek, Pisek, Plužna, Podìbrad, Prága, Šlotava, Šumbor, Tetín, Velin, Vyšerovitz. Mintaállomásnak tekinthető a manetini, melynek birtokosa, Lažansky J. gróf, az országos egyesűlet ez idő szerinti elnöke.

A statisztika egyelőre még csak megközelítő adatokat sem nyújt a baromfiak számát illetőleg. A legnagyobb baromfiudvarok a nagybirtokokon vannak, hol rendesen kappanneveléssel kapcsolatban többnyire a tulajdonos saját szükségletére szolgálnak. Azonban a parasztgazdák, sőt még a földbirtok nélkűli szegényebb családok is tartanak saját használatukra kisebb-nagyobb számú baromfit. A szelíd, kevéssel beérő és eleségüket maguk is könnyen fölkereső állatok úgy szólván minden költség nélkűl is eltarthatók, minthogy a bőkezű természet minden évszakban milliónyi fűmagot és rovart ád nekik ingyen, s ezzel még a szegény embernek is lehetővé teszi, hogy az így szerzett hús, tojás és toll eladásával pár forintocskát keressen. Már ebből is következtethető, hogy a tyúkfélék száma Csehországban számos millióra rúghat.

A mi a ludakat illeti, ezek számát hat millióra becsülik. Ennek nagyobb részét azonban, mivel a falusi lakosság csak kevés marhahúst eszik, mivel továbbá búcsúk idején és télen át egyébkor is a libapecsenye, de kivált a Márton lúdja a legnépszerűbb eledel közé tartozik, maguk a tenyésztők fogyasztják el, s így csak mintegy félmillió lúd kerűl eladásra. Ezek közűl sokat visznek ki Bajor-, Szász- és Poroszországba, valamint Alsó- és Felső-Ausztriába is, a hol a cseh libát annál szívesebben megveszik, minél kedveltebb ott is a pecsenyéje, a nélkűl azonban, hogy az ottani gazdák a libák fölnevelésével és tömésével járó sok vesződséget is hajlandók volnának magukra venni. Legkevesebb a lúd Csehország éjszaki részén; ellenben a legtöbb délen Budweis, Klattau, Tabor, Bydžov, Jungbunzlau és Rakonitz táján. Tollat és pihét mintegy 800 mázsányit adnak el évenként.

A lúd mellett a legnevezetesb úszó szárnyas a kacsa. Alig van az országnak tó, patak, vagy akár csak egy kis tócsa közelében álló falva, sőt nincs tán az a magában álló major sem, a hol kacsákat ne találnánk. Mert e szárnyasok a természettől bármiféle növényi, vagy állati táplálék megemésztésére alkalmas gyomorral lévén megáldva, az udvarnak és konyhának látszatra legsilányabb hulladékait, különösen pedig a vizek számos lakóit is izletes hússá alakítják át s tollazatukkal is hasznos hajtanak.

Pulykákat kivált erdők közelében lehet nagy hasznnal nevelni, a miért is főleg az erdészek és kerűlők majorságaiban láthatók nagyobb számmal; az erdő ugyanis rovaraiban bőséges táplálékkal látja el e tyúkféle szárnyast, melynek különebn a hizlalásához is igen jól értenek az asszonyok.

A mi végűl a galambot illeti, ennek is ezer meg ezer kedvelője van a falvakban, de még több a városokban, a hol a galambpecsenye a vendéglők étlapjainak leggyakoribb eledelei közé tartozik, de a házi étrendben sem ritka. Pedig városokban a galamb nem igen növeli az emlékszerű épületek díszét, mivel mindent beszennyez, s ezért nem is valami szívesen látják.

Kitűnő minőségű és rendkivűl sok libát s egyéb baromfit szállít az Elbe melletti Sadska környéke, hol a nők fölötte nagy gonddal nevelik a kis libákat, meg a hizlalásukhoz is nagyon jól értenek s e munkába sem nappal, sem éjjel, a mikor fenyűgyertyák világánál végzik, bele nem fáradnak. E vidékről, melynek oly kitűnő híre van a prágai gazdasszonyoknál, 1890-ben 45.000-nél több ludat, 2.000-nél több pulykát és 2.300 kacsát, 2.200 kappant, 4.600 tyúkot, 600.000 tojást és 1.500 csibét, továbbá igen sok tollat szállítottak el összesen 180.000 forint értékben.

Halászat. Ezrével vannak Csehországban az olyan mező- és rétnevek, a melyek, – mint pl. „a tó fölött”, „a tó alatt”, „a tóban”, – a mellett tanúskodnak, hogy valaha ez országban a tavak száma jóval nagyobb volt a mainál, s a számos, részben még meglévő, részben elpusztúlt tógátból az egykori vízterületek nagyságára is következtetést vonhatunk. Mindezen sok tó valamikor ép oly dús volt halakban, mint az ország folyói és patakjai, mert akkoriban egy részt még nem állott a vizek mentén az a sok gyár, a melyek némelyike a halaknak ártó anyagokkal is fertőzteti a folyókat, más részt meg a gőzhajózás sem riasztotta el zajos járásával e békeszerető vízi lakókat. Ma már egésze mesésen hangzik Csehországnak halban való hajdani bővölködését illetőleg az az adat, mely szerint Prága város legfőbb hatóságának szigorúan meg kellett tiltania, hogy a gazdák cselédeiket hetenként kétszernél többször hal-evésre kényszerítsék, sőt hogy e tilalomba a lazacz is bele volt értve. Mai napság még a leggyakoribb folyami hal, a ponty sem tartozik már a cselédság állandó ételei közé, hanem inkább csak a jobb módúak kedvelt eledele, melyért 30 százaléknyival is többet fizetnek, mint a marhahúsért. A lazacz meg épenséggel hatszorta, sőt hétszerte is drágább, mint a marhahús.

Hajdan természetesen az árak sokkal alacsonyabbak valának. Az elmúlt századokban, mikor Csehország lakossága a mainak még csak egy harmadára, negyedére, sőt időnként csak egy ötödére rúgott, mikor továbbá vasútak híjában a halszállítás csak igen korlátolt lehetett, bizonyára sokkal gyakoribb étke volt a hal az egész népességnek s azt jóformán ki is elégíthette. Azóta azonban a lakosság száma szűntelen gyarapodott, míg ellenben a tavaké mind jobban csökkent, minthogy jövedelmezőbbnek látták területeiket rétekké és szántóföldekké átalakítani. Csak újabb időben fordúlt ismét a tavak sorsa határozottan kedvezőbbre; mert míg e század elején déli Csehország tóvidékein 100 kilogramm halért csak 7¼ o. é. Forintot fizettek: azóta ez az ár szakadatlanúl emelkedett s ma már 52½–60 forinton áll, sőt helyenként 70–80 forinton, tehát száz évvel ez előtti értékének a tízszeresénél is magasbra emelkedett. Ennek aztán az lett a következése, hogy ma már nemcsak a meglévő halas-tavak föntartása, hanem még újak alkotása is jövedelmező befektetésnek tekinthető, a melyre kivált Csehország déli részén, legfőkép Schwarzenberg herczeg kiterjedt birtokain nagy gondot fordítanak.

A haltenyésztés föllendítéséhez azonban nemcsak a tetemesen emelkedett árak, hanem a halak táplálásában a régi időkhöz képest elért nevezetes haladás is hozzájárúl. Főkép a ponty, a cseh tavak leggyakoribb lakója, azóta sokkal helyesebb táplálásban részesűl, a mióta Šusta wittingaui igazgató rá jött, hogy e régente növényevőnek tartott hal a rothadt anyagokból támadó alsóbbrendű állatokkal táplálható a legczélszerűbben.

Csehország halastavainak összes terűlete mintegy 10 négyszögmérföldre tehető, a miből az ország déli részén találjuk nemcsak a legtöbbet, hanem a legnagyobbakat is. Magában a wittingaui uradalomban 626 tó van 8.317 hektárnyi terjedelemmel; Neuhasuban 98 tó 1.273 heltárnyi területtel. Csehország legnagyobb tavai a Rosenbergi (490 hektár), a Holenský (245 hektár) és a Svét (201 hektár), mind a három az ország déli részén. A tavi haltenyésztés jövedelmezősége a meder és a tavat tápláló vizek minőségéhez képest különböző. Šusta az egy-egy hektáron tenyésző pontyok összes sulyának évi növekedéséről a kvöetkező táblázatot állította egybe:

Rossz tavakban 20–35 kilogramm, Elég jókban 40–60 kilogramm, Jó és nagy tavakban 60–80 kilogramm, Jó, de kis tavakban 120 kilogramm, Igen jó kis tavakban 150 kilogramm, A legjobb falusiakban 200–400 kilogramm

Újabb időben már nem egy külföldi halfaj meghonosítására is történt az országban sikeres kisérlet; így az európai és amerikai márnával, az amerikai pisztráng-sügérrel s másokkal, melyek izletes húsuk miatt jól kelnek s ma már a wittingaui tavak meghonosodott halai közé számíthatók.

Sokkal kedvezőtlenebb a folyami halászat állapota. Itt az ipar egyáltalán, de főkép a vegyi ipar igen nagy kárt tett a halászatnak, s némely patakból teljesen kiirtotta a halat. S a hol ez nem történt is még egészen, ott is ezerféle veszedelemmel fenyegeti a zsenge halivadékot. Csak nem régóta részesűl, kivált az ívási idő alatt a hal törvényes oltalomban. Ennek és a néhány évvel ezelőtt megkezdett mesterséges tenyésztésnek következtében kivált némely nemesb halfajok, mint a laczacz és pisztráng, most már jobban szaporodnak. A hegyvidékekben néhol alakított s az országos gazdasági tanács oltalma alatt virágzó tenyésztő-telepek szép eredményei már is mutatkoznak abban, hogy az elbei lazacz észrevehetőleg gyakoribb, mely hal élte első szakát hegyi patakokban, több évi növekvési idejét pedig a tengerben tölti, de később aztán ívásra megint a folyókra tér vissza, miközben fölfelé úsztában kerűl hálóba.

Méhészet. Kevés ország dicsekedhetik oly nagy fejlettségű méhészettel, mint Csehország. Mindenekelőtt a plebánosok foglalkoznak vele nagy kedvteléssel, de ő rajtuk kivűl még igen számos barátja van a méheknek nemcsak a falvakban, hanem a kisebb, sőt a nagyobb városokban is, kik részben kedvtelésből, nagy részt azonban a vele járó nagy haszonért ápolják a gazdaságnak ez ágát, mely Csehországban századok óta honos és egykori kezdetleges állapotából a jelen század folyamán tekintélyes magaslatra emelkedett. Vannak ma már egyes telepek, a melyeken százával állnak az új berendezésú kasok, s a hol millió meg millió virág édes nedvét halmozzák föl e hasznos állatkák, melyek termékének nem csekély része a kereskedelembe jut.

A korszerű méhtenyésztés Csehországban leginkább Öttl plebános lankadatlan buzgalmának köszönheti mai virágzását, mert ő volt az, a ki oktató szavával és irataival, valamint példaadásával nem fáradt bele a megrögzött balítéletek eloszlatásába s szűntelen azon igyekezett, hogy a méhészet nagy hasznát kimutassa. Neki köszönhetők a mai szalmafonatú kasok a régi kivájt fatörzsek helyett. A Dzierzon-rendszerű kasok, a melyek segítségével a méhek munkája szűntelen megfigyelhető és szükség, vagy kívánság szerint szabályozható, szintén igen elterjedvék Csehországban.

Cseh méhkas. Russ Róberttől

Mai napság tetemes számú gazdasági szakiskolája van már az országnak, a melyek mindenikében a méhészet is kellő figyelemben részesűl. Az összes népiskolákban fölvilágosítják a tanulókat a még nagy hasznáról, úgy, hogy a falusi ifjúságba mind több kedvet és hajlamot oltanak a méz- és viasztermelés iránt, a mi különben nem is hálátlan dolog, minthogy minden méhkas évi 8 forint kimutatható hasznot hajt.

1869-ben 140.892 méhkast számláltak az országban; körűlbelűl tíz évvel utóbb (1880-ban) már 175.868-at s a termelés 7.382 métermázsa mézre és viaszra rúgott, öt évvel később pedig már 12.179 métermázsára.

Jelenleg az „Országos középponti tenyésztő egyesűlet”-en kivűl kisebb német és cseh kerületi és járási egyesűletek nagy száma is terjeszti a helyes méhészet ismeretét; s minden gazdasági kiállításon, a kisebbeken ép úgy, mint a nagyokon, látni és csodálni lehet a cseh és német méhkedvelők munkásságának örvendetes eredményeit. A szűntelen haladást mostanában olasz méhek meghonosodása és terjesztése útján is elősegítik.

Selyemhernyó-tenyésztés. Jóllehet Csehország a selyemtermelés föltételeinek nincsen épen híjával, azért a gazdaság ez ágának egyelőre mégis csak aránylag csekély rész jut a falusi lakosság foglalkozásai közt. Pedig már harmadfél századdal ez előtt (1627-ben) ültettetett Waldstein Albrecht herczeg eperfákat és rendelte el a selyemhernyó tenyésztését; később meg Mária Terézia alatt ismét jókora területeket ültettek be némely cseh jószágokon ugyanilyen fákkal, tehát e foglalkozás már jó rég ideje ismertnek mondható az országban. Prága határában, a mai városi díszkert („Stadt-park”) helyén még e század közepén egy eperfa-ültetvény állott, melyet 1749-ben olaszok ültettek a selyemhernyók táplálására s utóbbi időben Rangheri kereskedő ápolt nagy kedvteléssel.

Hogy a selyemhernyó-tenyésztés szórványosan ugyan előfordúl, de jobban nem igen honosúl meg Csehországban, annak az oka nem más, mint az, hogy az itteni talaj és éghajlat minden másféle hasznos fának kedvezőbb, mit az eperfának.

Mindazonáltal Csehországban is vannak a selyemtermelésnek barátai, s évek óta áll fönn egy selyemtenyésztő egyesűlet is. Ez eperfák ültetésére való buzdítás és hernyótojások kiosztása útján igyekszik népszerűsíteni e gazdasági foglalkozást és nevezetesen a népiskolai tanúlókra törekszik ily irányban hatni, a miben nem egy néptanító kész segédkezet nyújt neki. E törekvések révén sikerűlt is az országban mindenütt megélő eperfából mintegy 300.000 darabot ültetni, s az évi gubó-termést három métermázsára becsűlhetni, a mi ugyan vajmi szerény eredmény, de mégis lehetővé tette, hogy Erzsébet császárné és királyné Ő Felségének 1879-ben ünnepelt ezüstlakodalmára egy csehországi selyemből szőtt világos szürke ruhát ajánlhattak föl hűséges alattvalói, a mit az uralkodónő legkegyelmesebben elfogadni is méltóztatott.

A rakonitzi földmívesiskola. Bernt Rudolftól

Egyesűleti élet, iskolák, szakirodalom. Csehországnak már Mária Terézia dicsőséges uralkodása alatt megalakúlt az első gazdasági egyesűlete, a „Gesellschaft des Ackerbaues und der freien Künste im Königreich Böhmen” (A földmívelés és a szabad művészetek társúlata a cseh királyságban), melynek tagjai sorában képviselve voltak az ország legjelesb nemesi családjai, s mely később a „cs. kir. hazafias gazdasági egyesűlet” czímén majdnem száz éven át működött. Ennek vezetőségében ott látjuk ama nagybirtokos családok neveit, kik azóta is jó példával jártak elől a gazdasági haladás minden terén s áldozatokra is mindenkor készek valának, legelöl a Schwarzenberg herczegeket, Csehország legnagyobb uradalmának birtokosait, valamint a Thun, Lobkowitz, Czernin, Clam-Martinitz, Chotek, Lažanský, Riese, sat. Családokat. 1872-ben e társaság azzá a testületté alakúlt át, mely ma „a cseh királyság gazdasági tanácsa” czímén működik s legközelebb (1891 óta) újjá szervezve és a két nemzetiség szerint ketté osztva, egy cseh és egy német osztályban folytatja közgazdasági tevékenységét.

Az ország gazdasági érdekei ezen immár hivatalos képviseletükön kivűl még három nagy országos és szép számú kisebb vidéki társúlatban találnak hathatós támogatásra a törekvő mező- és erdőgazdák részéről. 1848-ig majdnem pusztán a nagybirtokosság és ennek hivatalnokai voltak a gazdasági egyesűletek szószólói, s ők gondoskodtak róla, hogy gyűléseken, naptárak- és szakmunkáknak az ország mindkét nyelvén való kiadása, valamint némi szakoktatás révén a gazdasági ismeretek szélesebb körben is terjedjenek. E század második felében azonban, a mióta a kisgazdák a földtehermentesítés által birtokaik teljes tulajdonába léptek s egykori földesuraik számára teljesítendő minden szolgálat alól fölmentettettek, az összes földbirtok két harmadát kezében tartó parasztás anyagi helyzetének föllendűlésével karöltve nagy szellemi mozgalom is fejlődött a gazdasági téren, úgy, hogy ma az országban mintegy 700 mező- és erdőgazdasági egyesűlet van, melyek működése gyűléseiken való tanácskozásokban, kiállítások, vásárok és tanúlmányi kirándúlások rendezésében, műszerek, gépek, magvak és trágyaanyag szövetkezeti úton való beszerzésében s más effélében nyilvánúl.

A mi az iskolákat illeti, Csehországnak már száz évvel ez előtt (1790-ben) volt mezőgazdasági tanszéke, az első az egész monarchiában, a prágai egyetemen, majd az ugyanottani műegyetemen, a hol még ma is fönnáll. E tanszék már alapításakor nem csekély összeget kapott kisérleti czélokra. Később a gazdáknak alapos szakismeretek terjesztésére irányúlt törekvése odáig jutott, hogy századunk közepe táján két földmíves-iskola létesűlt, még pedig egy cseh, melyet Schwarzenberg herczeg alapított Rabinban, meg egy német, melyet Thun gróf állított Liebwerdben. Amannak Horskysfeldi Horský Ferencz lovag, emennek Komer volt az első igazgatója.

Ettől fogva a parasztság jóllétének növekedtével együtt haladt fölvilágosodásra való törekvése is. Egyesűletek, városok és egyesek is állítottak föl gazdasági szakiskolákat s többé-kevésbé kielégítő taneszközökkel is fölszerelték ez intézeteket. Ma már Csehországnak mintegy negyven, részint cseh, részint német nyelvű mező- és erdőgazdasági szakiskolája van, a mely alsó, közép és felső fokú intézetek az ország egész területén elszórva igen áldásos munkásságot fejtenek ki.

Horskysfeldi Horský Ferencz lovag. Hecht Vilmostól

Vannak ugyan vidékek, a hol még nem igen mutatkozik a szellemi haladásra való törekvés, s az ilyeneken csak állami és országos segítséggel lehet gazdasági szakiskolákat állítani. Ezek mellett azonban a lelkes önerejű tevékenységnek fölötte örvendetes példáival is találkozunk, s midőn az imént a rakonitzi gazdasági téli iskola egyszerű, de czéljára alkalmas épületének képét bemutattuk, e minden külső segítség nélkűl, pusztán a kerület parasztságának adakozásából létrejött intézetben egyik szép tanújelét kivántuk a szíves olvasó elé állítani a csehországi gazdaközönség művelődési törekvésének, mely, ha a szükség úgy kivánja, nagyobb áldozatoktól sem riad vissza.

Irodalmi téren is igen sokoldalú munkásságot tanúsít Csehországban a mező- és erdőgazdasági művek szép gyarapodása. Régibb időkben e munkásság kiváltképen csak néhány tudós és azok mellett még a haladást pártoló nagybirtokosság egyes képzettebb tisztviselőinek a dolga volt, s az ő szorgalmukból a mezőgazdasági szakirodalom is nem egy becses művel gazdagodott. Ez idő szerint azonban az irodalmi termelés ez ága Csehországban egészen meglepő föllendűlést mutat. Alig van ugyanis nagyobbacska vidéki város, a melynek helyi lapja ne volna, sőt néha kettő is jelenik meg egymás mellett, valamint folyóiratai, melyek szívesen adnak tért hasábjaikon az erdő- és mezőgazdaság érdekeivel foglalkozó czikkeknek is. Ezek mellett egész sora van az időszaki sajtótermékeknek, melyek tisztán a mezőgazdaságnak szentelvék; magában Prágában három cseh és két német gazdasági szaklap jelenik meg, a vidéken pedig ticzat számra adnak ki hasonlókat. S az írók sorában, a kik e folyóiratokat dolgozataikkal megtöltik, nem csupán szaktudósokkal és felsőbb gazdasági intézeteket végzett hivatalnokokkal és gazdákkal találkozunk, hanem serényen osztozik velük e munkásságban számos egyszerű földmíves is, kik egyre-másra közlik a többiek okúlására saját nézeteiket és tapasztalataikat. Igaz ugyan, hogy a legtöbb irodalmi munkás mégis az iskolákat végzettek közűl kerűl ki, de azért nagyon jellemzi a csehországi kisbirtokosságot az, hogy nem éri be a saját jószága gondozásával, hanem a mezőgazdasági élet szellemi mozgalmaiban is részt igyekszik venni, a mire különben a sok heti és napi lap bő alkalmat is nyújt neki. A mi pedig a mezőgazdasági szakirodalmat illeti, napjainkban alig van ország, a hol annyi gazdasági tárgyú és vonatkozású munkát nyomtatnának, s a hol azoknak annyi olvasójuk akadna, mint Csehországban.

Erdészet és vadászat. Heyrowsky Károlytól, fordította Arató Gyula

Csehországban az erdőgazdaságilag mívelt terület összesen 1,507.419 hektárnyi s ennélfogva az ország termő földjének 29%-át foglalja magában. Ehhez mérten Csehországot, tekintettel földmívelésének kifejlettségére, az osztrák birodalomnak legjobban beerdősűlt országai közé sorozhatjuk. A szó szoros értelmében véve hatalmas erdőségekben, melyek századok óta jó ápolásban, védelemben s czélszerű kezelésben részesűltek, s melyek másfelől kedvező földrajzi fekvésük mellett még természetes és mesterséges közlekedési eszközökben is bővelkednek, s melyek azon kivűl az országnak nagyon kifejlett iparától s ehhez képest a fának igen kedvező kelendőségétől, nemkülönben a külföldnek még mindig növekvő faszükségletétől is folyton támogattatnak, az erdőgazdaság Csehország földmívelésének igen kiváló ágává lett. Az erdőségeknyújtanak hathatós védelmet az elemi csapások ellen; az ő lombsátoruk alatt ered az országot átszeldelő számos folyó, a forgalomnak e megbecsűlhetetlen erei, melyek nemcsak a belföldi lakosság s ipar fabeli szükségletének fedezését segítik elő, hanem a mellett a külföldre való nagy fakivitelt is serényen támogatva, a nemzeti vagyon gyarapításának kiapadhatatlan forrásaiúl tekinthetők. S az erdőségekben ezer meg ezer munkáskéz talál jövedelmező munkát, még pedig épen akkor, midőn egyéb kereset alig akad, a rideg téi hónapok alatt.

Az ország sűrű népessége s ezzel kapcsolatban a mezei gazdaságnak terjedése magával hozta, hogy a mezőgazdasági mívelésre alkalmas területek legnagyobb része telkesíttetett, s ennek következtében az erdőgazdaság majdnem mindenütt a feltétlen erdőtalajú területekre szorúlt vissza. Innen van aztán, hogy az erdőségek az ország területén nem egyenletesen oszlanak el, hanem hól szűken, hol bőven van erdő a szerint, a mint a népességi s a termőhelyi körűlmények is különbözők. Innen van, hogy a hegységek annyira bővelkednek az erdőkben, míg a síkságon s lapályokon kevés, vagy helylyel-közzel elégtelen erdőséget találni.

Az ország szélét megszakítatlan folytonosságban egész erdőgyűrű borítja: ú. m. a Cseh-erdő a Gratzen, Hohenfurt, Krumau, Winterberg, Gross-Zdikau, Stubenbach, Eisenstein, Tachau s más uradalmi erdőkkel, a Fichtel-hegység, az Ércz-hegység, melyben a legnagyobb uradalmi erdők: Schlackenwerth, Joachim-völgy, Presnitz-Hausenstein, Rothenhaus, Eisenberg, Oberleitensdorf, Binnsdorf, stb., melyek a Tetschen nevű uradalom erdeivel záródnak, s melyeket aztán Cseh-Kamnitz (Böhmisch-Kamnitz), Rumburg és Reichstadt erdeivel az Iser-hegység követ, s végűl ide tartoznak Starkenbach és a felső Elbe vidékének erdőségei az Óriás-hegységben. A cseh-morva határhegység, melyet ugyan az előbb fölsoroltakéiánal kevésbbé zárt erdők borítanak, de mely erdőben mégis dúsnak mondható, délen Neuhaus és Neubistritz nagy kiterjedésű uradalmi erdeivel záródik. Ezekhez kapcsolódnak az ország déli részén Wittingau, Chlumetz, Platz és Kardasch-Øeèitz uradalmak síkföldi erdőségei, melyek a mellettük fekvő számos községi és magán erdőkkel együtt több mint 30.000 hektár kiterjedésű összefüggő erdőséget alkotnak. Frauenberg, Moldautein, Protivin, Pisek, Drhowel, Èimelitz, Varvažov és Vorlik nagy uradalmak kiterjedt erdőségei szintén megszakítatlan összefüggésben szegélyezik a Moldva és Wottawa partjait, s ezekhez kapcsolódik az ország belsőbb részének legnagyobb erdővidéke, a Brdy-hegység Dobøiš, Hoøowitz, Rožmitál, Zbirov, Pürglitz, stb. erdőségeivel, mintegy 100.000 hektárnyi területet borítva be. Említésre méltó még Münchengrätz, Weisswasser és Hirschberg nagy erdős vidéke az ország éjszakkeleti részén. Az ország többi része, kivéve Prága környékét s Leitmeritz és Saaz lapályait egészen Komotauig még szintén kellő mértékben erdősűltnek mndható. Ellenben Prága környéke s az imént megjelölt lapályos vidékek rendkivűl szűkében vannak az erdőknek, úgy, hogy itt az erdők a termőtalajnak csak 15%-át foglalják el.

Birtokjogczím szerént Csehország erdőinek 70%-a a nemesi s 30% a nem nemesi természetű birtokokhoz tartozik, az erdők 25.6%-a a hitbizományi birtok.

Az országra nézve megbecsűlhetetlen haszna van annak, hogy a hitbizományi birtok oly nagy kiterjedésű. Az állami erdők ugyanis, a vallástanúlmányi s más czélú közalapítványok erdeit is oda számítva, az összesnek csak 0.8%-ára rúgnak, s ennélfogva a hitbizományi kötött erdőbirtokok az ország háztartásában tetemes hézagot pótolnak. A nemesi természetű községi erdők, az összes erdők 3.8%-át magukba foglaló területükkel hasonlóképen becses szolgálatot tesznek, minthogy általában véve mind jó s köztük Pisek városáé, mondhatni, mintaszerű kezelésben részesűl. A nemesi természetű erdőbirtokok jól tagosíttattak, s a mi az erdőgazdaság szempontjából megbecsűlhetetlen, mind egy tagra hasíttattak ki. A statisztikai kimutatás szerint esik egy birtokra több mint 100.000 hektár, öt birtokra 20.000–30.000 hektár, tizennégy birtokra 10.000–20.000 hektár, huszonhat birtokra 5.000–10.000 hektár, százhuszonöt birtokra 1.000–5.000 hektár, ötvenkilencz birtokra 500–1.000 hektár és száznégy birtokra 100–500 hektár erdő.

Kevésbé kedvezők a birtokviszonyok a nem nemesi erdőkre nézve. A már annak idején is csekély kiterjedésű és széttagolt községi és közbirtokossági erdőket ugyanis a birtokosok 20–30 évvel ez előtt oly apró darabokra osztották föl, hogy azokon czélszerű erdőgazdálkodást űzni lehetetlen.

Őserdőrészlet a Cseh-erdőben. Russ Róberttől

A termőhelyi állapotok különféleségéhez s az edőgazdálkodás nagy fejlettségéhez illetőleg nincs egyetlen üzemmód sem, mely Csehország erdeiben meg nem honosúlt volna. A folyamparti füzeseknek kosárfonáshoz való fűzvesszőt termelő, egy éves fordájú üzemétől kezdve a legmagasabb hegyhátak szálaló erdőüzeméig, melynél fahasználatot csak oly mértékben szabad gyakorolni, a mennyire azt az ily erdőknek saját talajuk és az alsóbb fekvésű mívelt területek megvédelmezésében álló hivatása megengedi, – Csehországban valamennyi üzemmódot megtalálhatni. Sőt még valóságos őserdő is van az ország területén.

Az őserdő, mely alig 25 évvel ezelőtt a Cseh-erdő délnyugati részén még jó nagy kiterjedésű foltot alkotott, a kihasználás előrehaladtával s főképpen az 1868-adiki és 1870-ediki elemi csapások következtében majdnem teljesen eltűnt, kivéve a Schattawa erdőkerületnek mintegy 47 hektárnyi területét Luckenwaldot, melyet Schwarzenberg János Adolf herczeg hajdani rendelkezésének megfelelően tudományos vizsgálódások czéljaira örökké őserdőűl kell föntartani. Laikusoknak és szakférfiaknak állandóan megvan itt a ritka alkalom arra, hogy a természetnek saját erejéből létrejött erdő nagyszerűségét csodálhassák. A talajt borító óriási sziklatömbök szakadékait a rég kihalt fák korhadéka tölti be; a földön áthatolhatatlan kusza összevisszaságban hatalmas törzsek feküsznek, melyek teste már is többé-kevésbé elkohardt, elpusztúlt, hogy csirázó ágyat nyújtson a lehúlló magvak számára. Bükknek, juharnak, jegenye- és lúczfenyűnek s igen sok cserjének számtalan magva fejleszti ki csiráját a földre dőlt ősök megkorhadt testén s kezdi meg csemétévé fejlődve a létért való küzdelmet, melyben mindig az erőseké, az életrevalóké a győzelem s a jövő. Ezekből nőnek föl újra nemüknek óriásai, míg rájuk is el nem következik az az idő, mikor az ő kiaszott ágaik is csupaszon nyúlnak föl a levegőbe, törzsökük megrokkan s végre kidől, új nemzedéknek engedve tért, termőhelyet.

E kis kitérés után a csehországi őserdőről újra az üzemmódok ismertetésére térve át, az első, a mit meg kell említeni, az, hogy Csehország erdeinek legnagyobb részét, szám szerint 97.5%-át, szálerdő-üzemben kezelik és csak 5.5%-át sarjerdő-üzemben.

A sarj- és középerdő-üzem főképen az ország közepén, a cseh alföldön, s kelet felől az Elbe lapálya mentén szokásos. Ez idő szerint azonban sok helyt fölhagynak vele, mert a kőszén versenyét a tűzifa annyira nem bírja meg, s a különféle cserzőanyagok behozatala a cserkéreg-termelés jövedelmezőségét annyira leverte, hogy ezekkel az üzemmódokkal számos erdőbirtokos már is fölhagyott s áttért a szálerdő-üzemmódra.

Részlet a hirschbergeni úsztató csatornából, a legrégibb faúsztató berendezés a Cseh-erdőben. Russ Róberttől

A szálerdő-üzem leginkább tarvágással s a tűlevelűel tenyésztésével, a hegységekben 100–120 éves, a síkföldön 100 évesnél rövidebb időközű vágáskorral az ország egész területén el van terjedve; tisztán lombos erdőt majdnem csupán bükkösök alkotnak. Hol az árnyéktűrő fanemek s ezek közt különösen a bükk és a jegenyefenyű, meg a termőhelyi körűlmények a tarvágás alkalmazását meg nem engedik, ott a fokozatos fölújító vágás van szokásban, mire nézve a winterbergi, frauenbergi, hirschbergi s még más erdők is mintákúl szolgálhatnak. A tiszta szálaló-üzem a rendszeresen kezelt erdők területén csak a legmagasabb hegytetőkre s oldalokra szorítkozik, hol a talajnak bármily csekély pusztúlását is meg kell akadályozni; a kisbirtokosok apró darabokra szaggatott erdőcskéiben azonban, kivált az ország déli részén s a morva határhegységben igen szokásos.

Fanemek szerint Csehország erdeinek 6%-át tisztán lombos levelűek, 12%-át lombos és tűlevelűek elegyesen s 82%-át tisztán tűlevelűek alkotják. A lombos levelűek közt legelterjedtebb a bükk, mely mintegy 52.000 hektárt foglal el, azután következik a tölgy 39.000 hektár területtel, végűl sorban egymásután a nyír, éger, kőris, szíl, juhar, gyertyán, stb. együtt mintegy 50.000 hektár területtel.

A bükk általában véve szálerdő-üzemben kezeltetik, s bátran el lehet mondani, hogy a fa, mely a Cseh-erdő s a piseki, orliki, hirschbergi s más erdőségek ősbükköseiből kerűl fejsze alá, úgy tömegtartalomra, valamint vaskosságra nézve egyaránt páratlan. Tiszta bükkösök jobbára csak a középhegységekben s a magas hegységek előhegységeiben fordúlnak elő, de a juharral együtt a fenyvesek közé elegyedve még 700 méter tengerszín fölötti magasságban is jól tenyészik.

A tölgy, mely nagyobb részt sarj- és középerdő-üzemben kezeltetik, különösen a magas hegységben található, hol kisebb kiterjedésű tiszta állabrészleteket alkotva, vagy csoportosan és egyesével a fenyvesek közé keveredve fordúl elő és pedig az egész ország területén, különösen pedig a déli részén, s egyik fajta, a kocsános tölgy, a wittingaui erdőben kitűnő fürészelt árút s bodnárfát szolgáltat.

Erdőhasználat és tőzegásás Joachimsthal mellett. Charlemont Húgótól

A nyárfa, éger és fűz a folyammenti lapályokon a folyók és patakok áradmányain alkot erdőket; a mellett a közép- és sarjerdők hézagaiban mint töltelékfa is gyakran előfordúlnak. A szálerdőkben, fájának nagy becsénél fogva, csak az éger bír nagyobb fontossággal. Az említett többi fanem, ha valahol előfordúl, mihelyt reá, mint véd-állabra, szükség nincs, a nyír kivételével kiirtatik az erdőből. A nyír, melynek annyi üldöztetést kellett szenvednie, hogy már majdnem teljesen kipusztúlt, csak a legújabb időkben részesűl nagyobb figyelemben. A juhar és szil nagy szélfogó erejüknél fogva a magas hegységben igen becsesek mint elegyfák, különösen a Cseh-erdőben, hol rendkivűl hatalmas példányok akadnak köztük.

Valamennyi fanem közt a lúcz-fenyű foglal el legnagyobb területet. Az összes magas hegységi erdőkben 700 méter tengerszín fölötti magasságig ez az uralkodó fanem, sok helyt más fanemekkel elegyes állabokat, feljebb pedig, egészen 1.400 méterig, tiszta állabokat alkotva. Azonban fájának kedveltségénél fogva új meg új területeket foglal el a sík- és dombvidékeken is, hol mindenfelé szorgalmasan megtelepítik. E fanemet követi a sorban az erdei-fenyű, melyet a jelen század első felében igen kegyeltek s mindenütt, még a neki nem való területeken is, megtelepítették úgy annyira, hogy ez a buzgalom, mondhatni, már egész mániává lett. Csehország déli részének tertär talaján s éjszaki részének zöldhomokköves területein e fanem kétségtelenűl igen jól tenyészik, s gyantában dús fája nagyon keresett haszonfát szolgáltat.

Az erdők 10%-ában, körűlbelűl 150.000 hektáron, a jegenye-fenyű az uralkodó fanem, s a magas hegységekben, különösen a Cseh-erdőben, óriásokká növekedett törzseivel fejlődésének, mondhatni, eszményi magaslatát érte el. Hajdan a mainál sokkal nagyobb területet foglalt el, fájának csekélyebb műszaki használhatósága miatt azonban hova-tovább kisebb területre szorúlt, bár a nagy uradalmak erdőségeiben ma is nagy megbecsültetésben s gondban részesűl. A vörös-fenyű, mely Csehország erdőségeibe valószinűleg mesterséges megtelepítéssel jutott, itt koránsem fejlődik oly nagygyá, mint az Alpesek erdeiben, s csak a neki való talajon fordúl elő mint elegyfanem, tiszta állabokat ellenben ritkán alkot. Törpe-fenyű csak igen kevés található, mivel olyan hegység, mely a tenegrszín fölé igen magasra emelkednék, szinte kevés van az országban.

Csehország déli részének különlegessége, mely különben előfordúl a Cseh-erdőben is (a tachaui uradalomban), a mocsári-fenyű. A botanikusok Pinus uliginosa-nak és még egyenes törzsű Pinus montana-nak is nevezik; legközelebbi rokonától, a törpe-fenyűtől abban különbözik, hogy törzse sugár növésű s 20 méter magasságot és 25 centiméter vastagságot is elér; az erdei-fenyűtől pedig a lóczfenyűéhez hasonló, sötét kérgével s erősebben fölfelé tartó elágazásával különbözik. Uralkodó fanem a még ki nem szárított mocsarakon, különösen a gratzeni és wittingaui uradalombelieken, hol összesen legalább 800 hektárnyi területet foglal el.

Nehány idegen származású, de már meghonosodott faneme is van Csehországnak, melyek közűl különösen a tölgynek Quercus rubra nevű faja, a fekete dió, a sima fenyű s a douglas-fenyű érdemlik meg a fölemlítést. Azok a Quercus rubra törzsek, melyeket Schwarzenberg Vilhelmina herczegnő a prágai jubilaris országos kiállításra küldött, s azok az eszközök és bútorok, melyek a worlitzi uradalomban termett Quercus rubrák fájából készűltek, kétségtelenűl tanúsítják, hogy ez a fanem ott jól tenyészik, s a megtelepítésre fájának használhatóságánál fogva érdemes is.

Az állabtelepítés és állabápolás terén Csehország erdőgazdasága már régóta szép előhaladást tett. Egyes nyomok, nevezetesen tölgyültetések, arra mutatnak, hogy a vetés és ültetés, mint erdősítési módok, már a XVII. században ismeretesek valának, de azért általánosságban egészen a múlt század végeig a fölújító vágás és azzal együtt a természetes fölújítás volt szokásban. Ugyanakkor, mikor a tarvágást alkalmazni kezdték, szükségessé lett az is, hogy a fölújítás érdekében mesterségesen gyámolítsák a természetet. Itt-ott elegyes vetést is alkalmaztak: lúcz-fenyűt, erdei-fenyűt, tölgyet és nyírt keverve össze; így keletkeztek azok a vegyes állabok, melyek ott, a hol az erdőt idejében gyérítgetik, ma valóban gyönyörűek. Sokáig majdnem mindenféle csupán egyetlen fanemmel – elegyítetlenűl – erdősítettek, s különösen az erdei-fenyűvel, mely e század elején túlságosan fölkapott fanem volt, melyet mindenhol, még a neki nem való területeken is megtelepítettek. A vetést mintegy 40 évvel ez előtt az ültetés szorította ki, és pedig annyira, hogy ma már a vetést csak ott alkalmazzák, a hol vékony áterdőlési faanyagot (pl. gúzsvesszőt) akarnak nevelni, vagy a hol a tisztásokon a természetes magról való kelést akarják sűríteni.

Ma már, mikor a vegyes állaboknak becses voltát mindenhol ismerik, a termőhely milyenségéhez képest úgy a természetes, mint a mesterséges fölújítást, vagy e kettő együttesen egyaránt alkalmazásban van, s így aztán a jól berendezett erődgazdaságokban minden egyes fanemnek a legkisebb részletekig menőleg kijuttathatják a neki való termőhelyet. Számos csemetekertben a különféle erdei fanemeknek milliókra menő csemetéit termesztik, melyeket vagy kézzel, vagy ahhoz való gépekkel iskoláznak át, lombos fákból rendeltetésükkel egyező alakúakká fölnyesett husángokat nevelnek s ekként nem csupán saját szükségletüket fedezik, hanem a fölösleget el is adják, s még gyakrabban oda ajándékozzák a támogatásra szorúló községeknek és kisbirtokosoknak. A szakirodalomban ismertett ültetésmódok közűl nincs egy sem, a melylyel Csehországban kisérletet nem tettek volna; így most azok használhatóságáról kiterjedt állabok tehetnek tanúbizonyságot. A jó példának s az ingyen csemetékhez való könnyű hozzájutásnak lehet köszönni, hogy a nép ma már nem ellenséges indúlatú az erdészet iránt, sőt különösen a délibb vidékeken az erdő vágásaival együtt legelőket és silányabb szántóföldeket is beerdősít s maga jó szántából hozzácsatol erdejéhez.

Nagy szabású kisérletek történtek helyenként a tőzeglápok beerdősítésével is már közel 120 év óta, még pedig a legjobb eredménynyel. A wittingaui uradalom maga 3.000 hektár ilyen erdőt tud mutatni, közben vágható állabokat, melyek évi fatömegének szaporodása hektáronként 4.0–5.6 köbméterre rúg.

Az erődítmények létrejövéséhez kellő húzamos idő, s még inkább a netaláni szükségtől való félelem a múlt század vége felé általános figyelem tárgyává tette az erdő használásának szabályozását. Majdnem egyidejűleg mindenfelé hozzáláttak az erdőbirtok fölméréséhez, az állabok elkülönítéséhez s általában az erdők ebrendezéséhez, fölhasználván a legkülönfélébb módokat. A jelen század negyedik évtizedében a szász erdőrendezési módszer is útat tört magának Csehország erődgazdaságaiba. Legelőször a gróf Thun-féle tescheni uradalomban, Wittingau város erdeiben, a gróf Bouquoi-féle gratzeni uradalomban és Schwarzenberg János Adolg herczeg erdeiben alkalmazták; ezeket aztán más erdőbirtokosok is követték, úgy, hogy a jövedelmet szabályozó erdőrendezésnek ez a módja Csehországban a legelterjedtebbé lett.

Hamilton János György festménye: Bika-hajsza a XVII. században. Schwarzenberg Adolf József herczeg birtokában levő festmény után.

Ma a legtöbb erdő a terület domborúlatai körűlményeinek megfelelő nyiladékhálózattal vágás-sorozatokra és tagokra van osztva. A vágatási terv már nem az egész forda-időre, hanem többnyire csak egy-egy évtizedre készűl; ennek elteltével a koronként ismétlődő felűlvizsgálásokból kell kitűnnie, hogy az eddigi gazdálkodási intézkedések mennyire voltak sikeresek, s micsoda változtatások teendők rajtuk. Az erdő állapotáról a gazdasági, állab- és terepfelvételi térképek áttekinthető, világos képet tárnak elénk, s a termelt faanyagok pontos kimutatásai, valamint az állabok idősségét feltűntető korfokozat-táblázatok módot nyújtanak a birtokosnak, hogy erdőben fekvő vagyonának állományáról s erdőgazdálkodásának gyümölcsözéséről bármikor meggyőződést szerezhessen. Még a községek és a kisbirtokosok közűl is sokan berendezték erdejüket, úgy, hogy 1876-ban a csehországi erdőknek már 67.6%-a rendszeresen kezeltetett, azóta pedig bizonyára ismét ezer meg ezer hektárnyi erdő kerűlt berendezés alá.

A termőhelyek különböző jósága szerint a fatömeg gyarapodása és az erdők jövedelmezősége szintén igen különböző. Az Óriás-hegység törpe fenyű állabjai, a zöldhomokkő-képződmények gyéren beerdősűlt sziklás terletei, a síkföld sivár homokpusztái és a még ki nem szárított mocsarak erdei úgy szólván semmi fatermést sem adnak, semmi jövedelmet sem hajtanak. Ellenben az Elbe ligeteiben, a bazalt hegység lábánál s még inkább a Cseh-erdőnek azon erdeiben, melyek a hajdani őserdőknek egyenes utódai, a fatömeg gyarapodása teljesen kielégítő. Itt ugyanis hektáronként 10–14 köbméternyi fatömeggyarapodás épen nem tartozik a ritkaságok közé.

Bár az évi fatermés a statisztikai adatok szerint igen apad: mennyiségét mégis öt millió köbméterre, értékét pedig 18–21 millió forintra egész bátran lehet becsűlni. Csehország erdei ezt a szép jövedelmezőséget nem annyira a fatenyészetnek, mint inkább a kedvező földrajzi fekvésnek köszönhetik, s e mellett a nagy költséggel jó karba tett vízi útaknak, valamint a szakadatlan tevékenységnek, a mi az országban az erdőhasználat és a fakereskedés terén századok óta megvan.

Az ország közepén, különösen pedig a cseh alföldön, hol a mezőgazdasági mívelésre alkalmas területek mind telkesíttetvén, az erdők nagyon megkevesbedtek, s a nagy városok és ipartelepek igen sok fát fogyasztanak, az erdőgazdaság korán jövedelmezővé lett. Hogy azonban az Óriás-hegységnek s még inkább a Cseh-erdőnek fatömegeit értékesíteni lehessen, nagy előkészűletekre volt szükség. Ott előbb erdőmunkás-telepeket, üveghutákat, hangszerfa-termelő s más faipar-vállalatokat kellett létesíteni, a folyókat pedig a fának vízen való szállíthatása czéljából számos gerebbel és partépítménynyel kellett ellátni. Hatalmas úsztató berendezéseket létesítettek a Wottawa és Moldava folyón számos gereb-építménynyel; a legnagyobb Prága mellett Podolban épűlt, melynek segélyével a Cseh-erdőből az ország belsejébe egészen Prágáig rengeteg mennyiségű tűzifát (évente mintegy 150.000 köbmétert) úsztattak. Minthogy a Krumaui uradalomban mintegy 20.000 holdnyi őserdő még így is megközelíthetetlen maradt, 1788-ban azzal a nagy eszmével kezdtek foglalkozni, hogy a Moldava folyót és a Dunát egy úsztató csatornával kössék össze. Ez az ú. n. Schwarzenberg-csatorna Lichtwassernél, a Dreisessel-hegy alatt, a Moldava egyik mellékágánál kezdődik, Hirschbergnél egy 420 méter hosszú alagúton vonúl át, Rosenhügelnél, Szent Thoma közelében, átlépi az Elbe és a Duna vízválasztóját s a szabályozott Zwettel patakkal Felső-Ausztriában Haslach mellett a Mühl folyóba torkollik.

A csatorna építése Schwarzenberg János herczeg alatt, Rosenauer mérnök terve szerint 1788-ban vette kezdetét s a következő évben egészen Hirschbergig haladt elő, honnan kezdve 1821-ben és 1822-ben Schwarzenberg József alatt Falta József mérnök az alagútat a hegyen áttörvén, a csatornát egészen Lichtwasserig kiépítette s ezzel az egészben véve 51 kilométer hosszú csatorna építését befejezte. Ezen a Schwarzenberg-csatornán és a Mühl folyón 1791-től 1889-ig 7,801.919 köbméter tűzifát úsztattak le a Cseh-erdőből Neuhaus felé a Dunára és szállítottak el aztán hajón legnagyobb részt Bécsbe.

A „Tirolerhaus” nevű vadászkastély Vorlik uradalmon. Russ Róberttől

A haszonra való fa termesztésével és az értékesítés fejlődésével a tűzifa-úsztatás hova-tovább mind többet veszített fontosságából, s a legfelső folyó szakaszokra szorúlt vissza, helyet engedvén a tutajozásnak, minek segélyével aztán a haszonra való fát talpakba kötve (mit általában „Prahmenflösse” néven neveznek) szállították ki az erdőségekből.

Bár IV. Károly császár rendeletéből kitűnik, hogy csehország nagyobb folyóin a tutajozást már abban az időben gyakorolták, a haszonra való fa szállítása a Moldaván és az Elbén csak mintegy 70 évvel ez előtt vett általános lendűletet. A haszonra való fa tutajozása ma már számos folyószakaszon, összesen mintegy 1.336 kilométer hosszú vízi úton van gyakorlatban. Ilyen vízi útakúl szolgálnak az Elbe, a Stiller-Adler, a Wilder-Adler, a Moldava, a Maltsch, a Lužnitz, a Naser és a Neubach, a Wottawa és a Sazava. Az egyik tutajozásra berendezett s részben egyszersmind hajózható folyószakaszt, melynek hosszasága 808.19 kilométer, a 154 tutaj-áteresztővel együtt az ország kezeli és tartja fönn. A fatömeg, melyet ezen a folyószakaszon 1875-től 1890-ig leúsztattak, nem kevesebb, mint 70,827.597 frt értékű volt.

A vasúthálózat a fatermékek szállításának ma még nem áll oly mértékig szolgálatára, mint a mennyire kivánatos volna, minthogy a vasúti díjszabása sokkal magasabb, hogy sem az olcsó vízi szállítással versenyezhetne. Mégis a vasúton való szállításra vannak utasítva az ország éjszaki és éjszaknyugati részén álló erdők, melyektől a tutajozható vizek távol esnek, a melyekből a fát a vasúton egyenesen Németországba szállítják. Az ország déli részein a vasútat csak arra használják, hogy rajta a szálfát a tutajozható folyókig juttassák s hogy a fűrészelt termékeket és a tűzifát Bécsbe s nagy ritkán Prágába szállítsák. A haszonfa-üzlet, főkép az Elbe útvonalán, Éjszak-Németország felé irányúl, s a fakivitel nagyobb szállító helyei Prága és Herrnskretschen. A faértékesítés meg a haszonfa-kereslet kedvező alakúlása folytán az erdők kihasználása a szó szoros értelmében vett haszonfa-termelésnek mondható. Az építő fát, bányafát, hajóborda- és hajó-bókonyfát, a vasúti talpfát, komlókarót s a minden fajta szerszámfát a leggondosabb figyelemmel válogatják ki a vágásokból, úgy, hogy csak a semmi egyébre nem való hulladék marad tűzifának.

A cseh famunkások két, egymástól teljesen különböző csoportba tartoznak. Hivatásos famunkások tulajdonképen csak a hegységekben megtelepedett favágók. Ezek az egész éven át famunkával foglalkoznak; nyáron és őszszel döntik és földolgozzák a fát, télen a fa veszedelmekkel járó csúsztatásának és tovább szállításra való előkészítésének munkáját végezik, kora tavaszszal aztán a termelt fatömeget leúsztatják, vagy letutajozzák. Ezek közűl a famunkások közűl sokan, mikor az erdőn való munka szünetel, faczipő, lapát, kerékgyártó és egyéb szerszámfa előállításával foglalkoznak, miből aztán fontos házi faipar fejlődött, melyet az erdőbirtokosok a faanyag olcsó eladásával támogatnak. A síkföldi famunkások ellenben jobbára csak télen foglalatoskodnak az erdőn, mikor másféle munkát nem kapnak, és pedig annál is inkább, mert e munkások leginkább az ácsok, kőművesek, tutajosok stb. közűl kerűlnek ki.

Nyúlvadászat: Az első hajtás után. Vìšin Jaroslavtól

A fakereskedés, nemkülönben a fürész-üzem, a hangszerfa-termelés, a kátrányfőzés és az egyéb faiparágak is általában véve az erdőgazda kezében vannak, úgy annyira, hogy a szolgálatában álló erdőtsutektől valamennyi nagyobb erdőgazdaságban megkövetelik, hogy egyszersmind ügyes fakereskedői jártassággal és körűltekintéssel is bírjanak. A tövön való faeladást, a mi egyébként ritkaság számba megy, csak a kisbirtokosok gyakorolják. A fát a vágásokban rendszerint maguk vágják le, osztályozzák és csak azután adják át a vevőnek, s még gyakrabban letutajozzák a föntebb említett fő piaczokig, vagy elszállítják valamelyik vasúti rakodóig s ott adják át a fakereskedőnek, vagy magának a fogyasztónak.

A fakelendőséget nagyban támogatja a számos fürésztelep, a Tusset- és Maderbeli hangszerfa-telepek terményeit pedig valósággal az egész világ keresi, minthogy azok a fából való hangszerek előállításához szükséges lemezeket a legkitűnőbb minőségben szolgáltatják. A fürész-üzem 1860-tól 1880-ig fejlődésének tetőpontjára jutott; a német favám azonban oly kedvezőtlenűl hatott rá, hogy az üzemet számos telepen meg kellett szűntetni, a mi javára vált a külföldnek, de kárára az országnak. A fűrészelt árúkra nézve nem sokkal ez előtt életbe léptetett vámmérséklésnek épen azért nem lehet eléggé örűlni, s óhajtandó, hogy ez az erdők jövedelmezőségére oly kedvező üzemág újabb föllendűlést szűljön. A gyors virágzásnak csak most indúlt cellulose-termelés szintén jó szolgálatot tesz az erdőgazdaságnak, s azért kivánatos, hogy ez az iparág is lehetőleg nagyra fejlődjék és megszilárdúljon.

A fatermés mellett az erdő számos mellékterményt is szolgáltat, és a termőtalaj számos mellékhasznot is ad. Főbbek a kéregtermelés, a gabona és kapásnövények termesztése a feltört területeken, alomszedés, kő-, agyag-, homok- és tőzegásás, szénagyűjtés, legeltetés és egyebek.

A tölgykéregfejtés a Csehország közepén és éjszakkeleti részén levő sarjerdőknek ma még a legfőbb jövedelme; így van ez a cseh alföldön is Leitmeritztől Saazig; a tűzifa értékcsökkenése miatt azonban a tölgykérekhántást általában kezdik abbahagyni. Értékesítik különben a lúcz-fenyű kérgét is ott, hol a nyári vágás szokásban van, nemkülönben a magashegységi erdőkben mindenfelé.

Az erdei föld szántása-vetése (irtásos gazdaság), vagyis az erdő talajának egy időn át gabona és kapásnövények termesztésére való használata a harminczas években nagyobb mértékben szokásba jött s a mezőgazdasági termények értékességénél fogva az erdőgazdálkodás jövedelmességének föllendítésére szolgáló mód gyanánt magasztaltatott. Pisek város erdeje, hol a tarolással kihasznált vágásterületek mezőgazdasági mívelését kezdettől fogva gyakorolták s bár kisebb mértékben, még manapság is gyakorolják, e gazdálkodási mód fejlődésének egész történetét előtárja. Tapasztaltatván azonban, hogy ilyen gazdálkodást kár nélkűl csak televényes és üde talajon és nem meredek fekvés mellett lehet gyakorolni, s e mellett mindinkább tért hódítván az a törekvés, hogy a vegyes állabok a vágás előtt kelt csemeték fölhasználása mellett természetes úton újíttassanak föl, s végűl a miatt is, hogy a gabonafélék ára tetemesen hanyatlott, az irtásos gazdálkodás igen szűk területre szorúlt, úgy, hogy rövid időn teljesen meg is fog szűnni.

A tőzegnek tüzelő anyagúl való termelését a miatt, hogy messzire szállítása nehézségekkel jár, csak kis területen folytatják. Csehország déli részén mégis, különösen Gratzen, Chlumec és Wittingau uradalmak tőzeglápjain erdei mellékterményképen igen nagy mennyiségű tőzeget ásnak, mit az ottani üveggyárak mint kitűnő tüzelőt használnak. A kiaknázott, lecsapolt s kiegyengetett tőzegtelepeket aztán beerdősítvén, az erdőgazdaság körébe vonják.

Falatozás a vadászaton. Vìšin Jaroslavtól

Újabban délen Platz és Gratzen uradalmakban, éjszakon a Kosten uradalomban a tőzegalom- és tőzegliszt-készítéssel kezdtek foglalkozni, szép jövőnek nézve elébe, ha a tözegalmot az istállókban, a tőzeglisztet pedig fertőtlenítésre széltében alkalmazásba veszik.

Az alomszedést a jól berendezett erdőgazdaságok teljesen számkivetették, ellenben a nép sorából való kisbirtokosok, sajnos, széltében gyakorolják erdeikben s szinte a legfőbb haszonvételnek tekintik, a minek aztán az a következménye, hogy a községek, közbirtokosságok s más kisbirtokosok erdeiben a rákbetegség nagy károkat okoz.

Csehország erdőgazdasága fejlődésének történetében szintén akadnak sötét lapok is; elemi csapások, rovarkárosítások többször sújtották; így az 1868-ki s az 1870-ki nagy viharok, majd utóbb a szúrajzás, mely oly özönnel támadt az erdőre, hogy mintegy 16–18 milliót érő, 6.5 millió köbméter fa esett neki áldozatúl. Hótörés, a mi főkép az erdei-fenyűerdőket veszélyezteti, a magas hegységben majdnem évente előfordúl. Az 1868-ki és az 1876-ki hótörések az egész országra kiterjedvén, óriási kárt okoztak; tönkretették a legszebb rudas erdőket, itt is, ott is nagy hézagokat törve bennük, keserű emlékeztetőűl a cseh erdőgazdák számára. Legutóbb a Fidonia piniaria L. pusztította az éjszaki erdőségeket, most pedig az apáczalepke fenyegeti elárasztással az egész országot. Amazt a rovart már legyőzöttnek lehet mondani, s mivel az apácza-lepke irtásához is idejében teljes erővel hozzáláttak, remélhető, hogy nagy kárt ez sem fog okozhatni.

A cseh királyság erdőgazdaságával szoros kapcsolatban van a cseh erdészeti egyesűletnek keletkezése és tevékenysége. Számos előkelő erdőgazda alapította 1848-ban, s ma már 1.565 tagja van. Az egyesűletnek fölvirágzása főként Schwarzenberg Károly herczeg nagy tekintélyének s fáradhatatlan tevékenységének köszönhető, ki már 22 év óta áll az egyesűlet élén, s ki valóban a csehországi erdészet első pártfogójának és előharczosának nevezhető. Az évről-évre tartott s az ország nagyobb erdőgazdaságainak megszemlélésével egybekötött közgyűléseken, melyekre Ausztria és a külföld szakegyesűletei is számos képviselőt küldenek, s melyeken a résztvevők száma a százat rendszerint megüti, az erdészet minden fölszínre kerűlő kérdése alapos megvitatásra talál, a vita eredményeit pedig az egyesűletnek ügyesen szerkesztett folyírata teszi széles körre kiterjedőleg közkincscsé, más egyéb tudományos fejtegetésekkel együtt.

A weiswasseri erdészeti iskola alapítása, az ausztriai erdőtörvény létrehozásában való közdeműködés, egy új törvénynek tervezése, az erdészeti kisérletező állomások kezdeményezése s megalapítása, a nagy szerepvitel az erdészeti kongresszusokon, s főként az erdőgazdasággal kapcsolatos minden közgazdasági ágazattal való lankadatlan s eredményes foglalkozás az egyesűletnek oly tevékenységéről teszenk tanúságot, hogy azt eléggé méltányolni nem is lehet; ez Csehország erdőgazdaságának fejlesztésében s fölvirágoztatásában állandóan erős támaszúl szolgál.

Az erdészeti szakoktatásról két iskola gondoskodik, és pedig a weisswasser (Bìlá) erdészeti iskola, meg a piseki erdőőri szakiskola.

Vadászatra indúlás Frauenberg kastélyban. Pietzner C. fényképe után.

A weisswasseri iskolát Heyrowský János és Nussbaumer János főerdőmesterek javaslatára 1855-ben a csehországi erdészeti egyesűlet alapította, s attól fogva az intézet egészen 1862-ig az ország, az erdőbirtokosok és az erdész-tisztek hozzájárúlásából s számos pártfogó adakozásából tartotta fönn. 1862-ben egy iskola-egyesűlet alakúlt Waldstein Ernő gróf elnöklete alatt, ki a weisswasser kastélyt és a körűle elterűlő parkot a fűszekerttel s az intézet kezelése alá adott erdőterülettel együtt, mint addig, úgy továbbra is ingyen használatába engedte át az iskolának. Az iskola-egyesűlet aztán, melybe a cseh erdészeti egyesűlet, mint alapító tag, szintén belépett, az iskola föntartását egészen magára vállalta. Az iskolában, melynek élén mint igazgató és első tanár 25 év óta Fiscali Ferdinánd lovag, főerdőtanácsos áll, ő rajta kivűl még négy tanár és egy segédtanár foglalkozik a tanítással. Az elméleti oktatásnak a ritkaság számba menő tanszer-gyűjtemények, a csemete-kertek s a tanúlmányi czélokra szolgáló, kiterjedt erdőkerület szolgálnak támogatására. Az iskolában 1857 óta 1.177 erdész nyert kiképeztetést, s ezek közűl sokan Ausztriában s a külföldön kiváló állásokat töltenek be.

Az erdőőri szakiskola Pisekben az ottani földmíves-iskolából sarjadzott ki 1884-ben, mikor azzal kapcsolatban egy gyakorlati irányú erdészeti tanfolyam nyittatott. Ma már teljesen a más rendes erdőőri szakiskolák mintájára van szervezve; évenként harminc-negyven tanulót képez ki az erdővédelem és a gyakorlati segédszolgálat czéljaira, s ezzel egyszersmind a gazdaság vezetésével foglalkozó, hivatásos erdész-tisztikarnak támogatására.

A vadászat Csehországban igen szorosan összefügg az erdészettel, mert a cseh erdőségek vadban úgy számra, mint fajokra nézve igen gazdagok. A vadban dús erdő nyújt igazi otthont a cseh erdőgazdáknak, ki egytől-egyig testestől-lelkestől vadász is, és ki a nemcsak az erdőt védi és ápolja, hanem azzal együtt az ő ott élő pártfogoltjait is. De bőséggel van a vad Csehország mezőségein is midnenütt, élő tanúbizonysággal békességesen összeférhet.

Noha a vadászati jog föl van forgatva, Csehország vadállománya 1848 óta mitsem apadt, sőt tetemesen gyarapodott. Nemesvadban, melynél szebbre a művelődés hasonló fokán álló országok közűl aligha akadnának csak egyben is, a hegyvidék és a sík föld egyaránt bővelkedik. Olyan vidéken, hol e vadak szabadon nem tenyészthetők, dámvaddal és vaddisznóval együtt vadaskertekben tartják őket. A karcsú őz, mely az egész országban el van terjedve, nemcsak az erdőt lakja, hanem, a hol különös védelemben részesűl, a ligeteket és cserjéseket is. A süket-fajd nem csupána hegységekben honos; találkozik sík földön s gyakran a városok közelében is. A közép-fajd, az erdőnknek ez a titokzatos vendége, majd itt, majd ott szintén föl-fölbukkan, s Csehországi a dicsőség, hogy az ő területén lőtte a felejthetetlen Rudolf trónörökös Ő Fensége 1877 április 3-án Wittingau mellett, a borkowitzi erdőrészben, a legelső közép-fajdját. Csehországnak régóta világhírű fáczánjai nemcsak vadaskertekben, hanem a szabadban is bőven tenyésznek, és pedig olyan bőségesen, hogy 1889-ben 60.120 darabot lőttek.

A vadászható vadaknak alsóbb rendű fajait ezen ismertetés keretében mind elsorolni nem lehet. Az erdei és mezei nyúlnak, tengeri nyúlnak, fogolynak megszámlálhatatlan sokaságát lövik évenként; a vadludak, a mindenféle fajta ruczák és egyéb vízi és mocsárlakó madarak, a melyek különösen Csehország déli részének tóvidékeit népesítik, nemcsak a vadásznak, hanem a természetbúvárnak is gyönyörűségére szolgálnak s foglalkozást nyújtanak.

Csehország vadjainak állattani teljes gyűjteménye látható a vohradi vadászkastélyban Frauenberg mellett. E gyűjtemény, mint erdészeti és vadászati múzeum, Hamilton János György festő híres vadászképeinek gyűjteménye mellett állíttatott föl, ki tanúlmányainak nagy részét itt tette. A gyűjtemény számos régi vadász diadaljellel együtt magában foglalja Csehország összes vadászható vadjait. Itt van a Cseh-erdő utolsó medvéje is, mely 1856-ban esett el Salnauban, s Csehország utolsó farkasa, melyet Winterberg uradalomban 1874-ben terítettek le.

Csehországban az igazi vadász egész éven át kedvét töltheti a nemes szórakozásban. Télen át a vadak és a halászat ellenségeit, a rókát, vidrát, nyestet és az iltist (Mustela putorius) havon hagyott nyomaik után üldözi s lődözi a szárnyas ragadozókkal együtt. A tavasz ragyogó napjának sugarai alig kezdik olvasztgatni a föld téli takaróját, fölhangzik a síkföldi fajdkakasok dürrögése, a mit azután hegyvidéki testvéreiknek szerelmeskedő hangja követ, s így a dürrögés, meg azzal együtt a fajdvadászat egészen május végeig is eltart. Erre következik az őzbak-cserkészet, míg később a szárnyra kapott anyányi ruczák a tavak köré csalogatják a vadászt.

Augusztus elsejével minden hasznos vadra fölszabadúl a vadászat; megkezdődik a hízott szarvas cserkészetével s folytatódik a mezőn a foglyok számtalan csapataira tartott vadászatokkal őszig, mikor a szarvasbőgés újra az erdőbe hivogatja a vadászt.

Az éveknek legszebb időszaka október és november hónapokra esik. A főurak, a kiknek mi sem nyújt kedvesebb szórakozást a vadászatnál, ilyenkor vendégeikkel együtt összegyülekeznek vadász-diadaljelekkel ékesített kastélyaikban, vagy az erdők mélyén, egyszerű díszszel épített vadászlakaikban élvezni a vadászat örömeit, melyekből napról-napra bőven kijut a része mindenkinek, mialatt emitt ezernyi nyúl, tengerinyúl, fáczán, fogoly és őz, amott számos agancsos, dámvad és vaddisznó esik zsákmányúl. Fájdalommal vegyes büszkeség tölti be ma is minden cseh vadász szivét, ha arra az időre emlékezik, mikor Rudolf trónörökös Csehországban tartózkodva, a nagy vadászatokat megjelenésével megtisztelte, s midőn a vadászurak rangkülönbség nélkűl mind nemes versengéssel igyekeztek túlszárnyalni egymást abban, hogy a fejedelmi vendégnek a vadászatban mennél nagyobb élvezetet szerezzenek.

A Csehországban 1890. év folyamán elejtett vadaknak mennyisége a következő volt: 2.348 darab agancsos, 1,758 darab dámvad, 11.048 őz, 587 vaddisznó, 521.599 nyúl, 27.656 tengerinyúl, 1.093 siket-fajd, 5.097 nyírfajd, 682 császármadár, 52.184 fáczán, 528.117 fogoly, 10.289 fürj, 3.622 erdei szalonka, 1.428 sárszalonka, 369 vadlúd, 13.726 vadrucza, 2.423 róka, 2.481 nyest, 12.397 iltis, 291 vidra, 208 borz, 77 bagoly és 41.572 darab különféle szárnyas ragadozó, tehát összesen 1.241.012 darab, a hivatalos becslés szerint legalább is 1,143.341 forint értékkel, miből egy-egy négyszögkilométerre – az ország egész területére számítva – 22 forintnyi nyers bevétel esik.

Bányászat és kohászat. Hrabák Józseftől, fordította Katona Lajos

Csehországról egy 1712-ben nyomtatott földírati munka azt mondja,hogy „kincsek szekrénye, mindennemű élelem pinczéje és konyhája, halastó és vadaskert, a szomszédos országok gabnacsűre, szóval királyok és császárok valódi paradicsoma lehetne”.

E mondásban a „kincsek szekrénye” kifejezés nyilván a „hasznavehető ásványok” ama nagy mennyiségére és változatosságára vonatkozik, melyekkel Csehországot a természet megáldotta. A Cseh-erdő és az Érczhegység, az Óriás-hegység és a cseh-morva fensík határszéli és többnyire vízválasztó lánczolatai Csehországban egy hatalmas őshegységi medenczét zárnak körűl, mely minden geologiai korszakban a legkülönfélébb kőzetalakúlások színtere volt. E kőzetekben részint a hasadékokat betöltő erek, vagy vaskos tömegek, részint réteges lerakódások alakjában mutatkoznak azon kiaknázható telepek, melyek Csehország legkülönbözőbb érczeit és megkövesedett fűtőanyagait dús bőségben tartalmazzák. A kősó kivételével alig van a monarchiának olyan nevezetesb hasznavehető ásványa, a mely egyúttal Csehországban is, vagy pedig épen csakis itt és többnyire bőven ne volna található. A bányászati szempontból fontos geologiai alakúlatok közűl épen csak a sótartalmú trias-képződmény hiányzik.

Az érczeknek bányászat útján való kiaknázása Csehországban ősrégi, részben már történelemelőtti időkben kezdődik. A Kr. utáni első évezred utolsó negyedéből a cseh bányászatnak már kétségtelen történelmi tanújelei is vannak, s a XIII. és XIV. században élte e bányászat első fénykorát. A huszita harczok és a harminczéves háború nagyon megkárosították a cseh bányamívelést, a mely ez utóbbi gyászos hadjárat után csak kétszáz esztendővel támadt föl ismét az országnak többnyire más helyein, ma azonban ismét előkelő helyen áll Európa fém- és egyéb ásványtermelése terén s a jövőben is nevezetes szerepre van hivatva a művelődés anyagi eszközei gyarapításának szolgálatában.

Az alábbiakban bemutatjuk Csehországnak nagy, de változatosságával még inkább kitűnő bányászatát és kohászatát, a bányamívelés tárgyainak sorrendjében, e mű keretéhez szabott határok között írván le annak egyes ágait.

Arany. Kétségtelen, hogy hajdan e legnemesb fém Csehország területén nagy bőségben volt található. Igaz ugyan, hogy az aranytermelés történeti hitelességű adatai igen gyérek. Nem tekintve azonban Liboèani Hájek krónikásnak hagyományból merített adatait, a melyek már a VII. és VIII. század folyamán kiaknázott mesés mennyiségű aranyról szólnak, Csehországnak aranyban való egykori bővelkedését eléggé tanúsítják a régi aranymosó-telepek terjedelmes maradványai. Minthogy az arany a természetben jobbára, Csehországban pedig pusztán termés (nem érczbe vegyűlt) állapotban kerűl elő, nem mállik el s e mellett nagy fajsulylyal bír, az aranytartalmú kőzetek (különösen a Cseh-erdő és a cseh-morva fensík kőzeteinek) elmállása folytán szemcsék alakjában vált e nemes fém szabaddá. E szemcsék aránylagos sulyuk következtében esőzések és áradások után a patakok és folyók partjain rakódtak le mint „aranyhomok” (vagyis aranyszemeket tartalmazó homok), a mely úton számos évezred lefolytával a vizek felsőbb fekvésű helyein tmegesb ily lerakódások jöttek létre, míg az arany nélkűl levő könnyebb homokot az ár lejebb sodorta. Így keletkeztek az „aranynyal és gyöngygyel bővelkedő” Otava, valamint a Sazava és a Luznitz mellékvizei mentén (egyebekről nem is szólván) ama rendkivűl kiterjedt aranylerakódások, melyeket utóbb az oda telepűlt lakók jóformán készen lelvén, lázas mohósággal aknáztak ki az egyszerű mosóeljárás útján. Ez aranymosó telepek és munkálatok rommaradványai még ma is láthatók ama halmokban, melyek kivált az ország déli felén igen kiterjedt lánczolatokká sorakoznak, jóllehet napjainkig már sokat a sík földdel egyenlővé szántott közűlök a földmíves ekéje.

Több helyütt azonban eredeti fekvőhelyein is találni még csehországban az aranyat, habár ezeket illetőleg is megelőzte az aranymosás e nemes fém tulajdonképeni bányászati kiaknázását. Eule, csehűl Jílové, a régi híres aranytermelő város, nevét a valamikor itt volt aranymosó telepektől kapta (jílovati = aranyat mostni, jílovník = az aranymosó ősrégi neve). De korán elkezdődött ugyanitt az arany tulajdonképeni bányászati kiaknázása is. Az itteni, gránit mellett őspalában és porphyrban csapó aranytartaémú erek közt legnevezetesb az ú. N. „Schleiergang” (fátyolér), melynek nevét a róla szóló monda azzal magyarázza, hogy Rothlöw bányagazda egy elzálogosított menyasszonyi fátyol segítségével födözte föl a benne lévő dús aranytelepet. Ez aranybányák jövedelmezőségét századokon át, főkép pedig a XIII. és XIV. században valósággal mesésnek állítják. IV. Károly császár pénzverőt is állított itt. A nem sokkal utóbb bekövetkezett huszita harczok, úgy mondják, e virágzó bányamívelést majdnem teljesen tönkretették s ez alkalommal a rá vonatkozó összes okíratok is elpusztúltak. Nem is heverte ki teljesen Eule városa e pusztúlás nyomait, daczára a következő századok minden igyekezetének, a melyek sorában az állam is megtett érte minden lehetőt. Termés-aranyat azonban ma is láthatni az ottani bányákban, a melyek még mindig föléledésükre várnak.

Második régi aranybányász városként említendő Bergreichenstein, csehűl Kašparské Hory, a Cseh-erdő előhegyeiben. E város állítólag a XI. században keletkezett aranymosók telepeiből s IV. Károly alatt már gazdagságra tett szert bányáiból, melyek messze terjedtek és a XVI. századig igen jövedelmezők valának, a harminczéves háború folytán azonban tönkre mentek.

A többi aranytermelő helyek közűl a Dobøištól keletre lévő Knin bányaváros melletti csak a XVI. századig virágzott; hasonló sorsa volt a Freiheit bányaváros melletti „am goldenen Rehhorn” telepnek az Óriás-hegység lábánál; végűl említendő még a Böhmisch-Schönberg (Krásná hora) melletti régi aranybánya, mely a XV. és XVI. században kimosott és kiaknázott aranyát Knin bányavárosban váltotta be s a melyet legutóbbi időben előbb egy magántulajdonos, majd két részvénytársaság vett újabb mívelés alá. A két bányában tárna- és akna-míveléssel dolgoznak az érczerek nyomán, melyek gránitban haladva, termés aranyon kivűl antimonérczeket is tartalmaznak s mintegy 90 méternyi mélységig helyenkint régi vájatok üregeit is mutatják. Egyelőre Csehországnak jelenleg ez az egyetlen, bár szerény aranybányája.

Ezüst. Ezüsttermelésével Csehország nemcsak a múltban, hanem még ma is kiváló helyen áll; Ausztriában pedig nagyon túlszárnyal minden más tartományt, de ezüstben az egész világnak is egyik legdúsabb országa. A cseh őshegységek közűl mindenekelőtt a cseh-morva fensík ezüsttartalmú, tehát az ország délkeleti része, még pedig Iglautól Kuttenbergig szakadatlan vonalban, továbbá egyes déli pontokon; aztán az egyéb érczekben is fölötte gazdag Érczhegység; nagy része van továbbá az ezüsttermelésben a cseh silur-alakúlat legmélyebb rétegeinek (melyek a legújabb vélemény szerint a Cambrium-alakúlathoz számítandók) a Brdy-erdő vidékén (Pøbram). A legrégibb ezüstbánya a miesi 1188-ból (Argentarai super Msea, csehűl Støibro); ezt követi az iglaui (1249 óta) Csehország területére eső bányájával és első írott bányajogával; aztán a deutsch-brodi (1257 óta) s végűl a kuttenbergi.

A régibb ezüstbányák sorában Kuttenberget (Kutná Hora) illeti meg az elsőség. A monda szerint a közeli Sedlec kolostornak egy szerzetese födözte föl véletlenűl a rend egy telkén a XIII. század közepe táján az itteni bányákat. II. Pøemysl Ottokár idejében már igen élénk volt a kuttenbergi ezüstbányák mívelése. A XIII. század végén II. Venczel, ki 1300. évi bányatörvényében ez ezüstbányákat Istentől a világ kezdete óta Csehország királyai számára tartogatott ajándékúl dicséri, – várat épített e helyen, melyben időnként lakott is, de legfőkép pénzverőnek rendeztette be Fireznzéből behívott mesterekkel, a miért a még ma is álló épület „olasz udvar” (Vlašský dvùr) nevet kapott. Itt verték először is az ismeretes prágai garasokat, egy akkoriban új és igen szép pénznemet. A XIV. századba esik a kuttenbergi bányák legvirágzóbb időszaka, főleg Luxemburgi János, IV. Károly és IV. Venczel uralkodása éveibe. Ez időből valók a város díszes épületei, kivált remek templomai, melyek a bányamívelés dús jövedelméből épűltek s honi művészek alkotásai. Kuttenberget akkortájt az ország második fővárosának tekintették, s a királyok bőkezűen elhalmozták kegyeikkel. Nem csoda, ha a nagy jómód némi elkapatottságot szűlt a város polgárságánál, mely nagy részt Németországból vándorolt be. Ez az elbizakodottság nem egy alkalommal mutatkozott, főkép pedig a huszita zavargások kitörésekor. A kuttenbergiek kezdetben nagy ellenségei voltak a huszitáknak, kik közűl számosan lelték állítólag halálukat a város aknáiban. Mikor utóbb a husziták hatalmukba ejtették Kuttenberget, keservesen megalkotatták ezért a bányaváros lakóit; közűlök számos előkelő polgár életével fizetett, ha vonakodott a győztes fél hitére térni vagy kivándorolni. Sajnos, hogy e válságos fordúlatnál a kuttenbergi bányák is soha többé ki nem hevert kárt vallottak. Ehhez járúlt még az is, hogy már a huszita harczok kitörése idején is tetemes mélységekben járt a bányák mívelése, úgy, hogy az akkori gyarló műszaki eszközökkel már mind bajosabbá és költségesebbé vált.

Sternberg Gáspár gróf, a hírneves bányatörténetíró, Kuttenberg ezüsttermelését az 1240-től 1620-ig terjedő 380 évnyi időszakban nyolcz millió márkánál többre számítja, miből egy évre átlag több, mint 21.000 márka esnék. Ámde a XVI. században már csak mintegy 13.000 márka ezüstöt aknáztak évenként, a miből következtethető, hogy Kuttenberg ezüsttermelése bányái fénykorában még a leghiggadtabb becslés szerint is igen tetemes lehetett.

A kuttenbergi bányák az ottani őskőzetben (gneisz) az ércz-erek kiterjedt hálózatát foglalták magukba s éjszaktól nélnek mintegy ö kilométernyi hosszaságban, keletről nyugat felé körűlbelűl négy kilométernyi szélességben húzódván, majdnem 20 négyszögmérföldnyi bányamívelés alatt álló területet alkottak, mely Kuttenberg városa és a szomszédos Gang nevű bányahelység környékére oszlik el. Sűrűn egymás mellé sorakozó hányók rendkivűl nagy száma, melyek mindegyike egykori aknák bejáratát jelöli, még ma is világosan feltűnteti az egyes ércz-erek vonalait s a hajdan itt végzett óriási munkának megannyi tanújele. A régi bányászat Kuttenbergben elért legnagyobb mélységét hitelt érdemlő becslések függőleges vonalban mintegy 600 méternyire teszik, a mi az akkori fölötte gyarló műszerek mellett igazán csodálatra méltó! A régi kohászat nyomai is láthatók még három helyen (midig patak mentén) számos alakhányóban.

A kuttenbergi bányamívelés ábrázolata a XV. századból. Siegl Károlytól

A harminczéves háború majdnem teljesen tönkretette Kuttenberg régi bányászatát, mert a mi azóta e helyütt ez irányban történt, az mind láthatóbb eredmény nélkűl hiú kisérlet volt. Legújabb időben az állam vállalkozott rá, hogy számot vetve a közvéleménynyel, mely Kuttenberg mélységeiben elhagyott s még ki nem aknázott kincseket remél, három alkalmas helyen három aknát míveltessen, a melyek segítségével az egész mélyben fekvő terület alaposan kikutattatnék.

Joachimsthal, a régi tisztes bányaváros, ősidők óta fő helye annak a 75 négyszögkilométernyi bányakerületnek, melyhez nyugaton Abertham, keleten Dürenberg és éjszakkeleten Gottesgab bányái tartoznak, s a mely mindenkor úgy szólván a szíve és fő ütőere volt a gazdagon megáldott Érczhegységnek, s az idővel változott körűlményekhez képest még ma is annak nevezhető.

Épen Joachimsthalban és körűlötte őshegységi pala, főkép csillámpala kőzetek vannk, melyek jellemző voltuk, nevezetesen fínom szemcsés szerkezetük miatt joachimsthali pala néven ismeretesek. E palákon vaskos porphyrmenetek és bazaltok hatnak át. E kevert kőzetalakúlatokon keresztűl húzódik számos ércz-ér részben éjszakról dél felé, részben keletről nyugatnak csapódó vonalakban. Ezek az erek még az érczhegységi telepek átlagánál is nagyobb mértékben kitűnnek az által, hogy igen dús változatosságban lelhető föl bennük az érczek és egyéb ásványok nagy sokasága, melybőlkivált az ezüst, réz, kobalt, nikkel, arzenikum és viszmút említendők. Legnevezetesb azonban az ezüst mellett az urán-ércz, melyet főleg újabb időben mindenféle árnyalatú urán-festékekké dolgoznak föl vegyi úton az üveg- és porczellán-festésben. A nevezett két joachimsthali érhálózat közűl kezdet óta főkép az éjszakiak valának dúsabbak érczekben; kibúvásaikat többnyire számos ősrégi hányó mutatja, így különösen az úgy nevezett „Schweizergang”.

Joachimsthal környékén már a XV. században ástak ezüstöt; a XVI.-ban a Schlick grófok vették kezükbe az itteni bányamívelést s 1518-ban az időközben megalapított bányavárosban egy pénzverőt állítottak, a hol az első „Joachimsthaler”, később pusztán csak „Thaler” (tallér) nevű pénzeket verték. 1526 táján állítólag 8.000 munkás dolgozott Joachimsthalban és környékén. 1545-ben az egész bányamívelés a koronára szállott át, Joachimsthalt I. Ferdinánd királyi bánavárossá emelte s 1548-ban kiadta az ismert „joachimsthali bányatörvény”-t, mely később más bányavárosokban is érvényre jutott. Ez idő tájt Joachimsthalban évenként legalább 27.000 márka ezüstöt aknáztak ki s a bányák évi tiszta jövedelme 43.000 tallárra (a régibb Schlick-féle korszakban még többre) rúgott. Később a termelés alább kezdett szállni, a legnagyobb károsodást azonban a harminczéves háború alatt szenvedte a bányamívelés, úgy, hogy 1651-ben a joachimsthali pénzverőt inne Prágába kellett áttenni. A XVII. és XVIII. században évenként már csak mintegy 3.000 márka volt az ezüsttermelés, a XIX. Század első felében pedig 500–600 munkás már alig 1.000 márkát tudott kiaknázni. A mondott ezüstmennyiségek mellett azonban, mint már említettük, egyéb érczek is kerűltek ki a bányákból. Az érczek kiolvasztáa ősrégi idők óta saját, már a Schlick grófoktól épített kohókban történt, a melyekből a XVII. század óta már csak egy állott fönn. Ezt 1853-tól 1858-ig lassanként a már említett urán-festékek gyártására rendezték be, míg az azóta igen csekélyre apadt ezüsttermést a pøibrami ezüstkohóba viszik, a többi érczeket pedig a szászországi Freibergben váltják be. Napjainkban a joachmisthali bányák két aknaosztályban csak 240 munkást foglalkoztatnak.

Joachimsthal bányaváros pecsétje 1545-ből. Siegl Károlytól

Joachimsthal szomszédságában a kincstár joachimsthali bányaigazgatósága részéről kutatásokat eszközöltek Dürenberg területén, a hol már több reményt keltő urán-, kobalt- és ezüst-érre akadtak. Joachimsthal és Dürenberg határában egy magántársaság („Sächsisch Edelleutstollen” és „Hilfe Gottes-Zeche”) dolgozik egy ér-hálózaton, melyben főkép a „Zeidler”-ér szolgáltat tetemesb mennyiségű urán- és némi ezüstérczet.

A pøibrami bányászat legrégibb korszakát mélységes homály borítja. Liboèani Hájek krónikás már Lubuša fejedelemnővel megjósoltatja a „Tøebušna” hegy alatti „Birkenberg” dús kincseit s e jóslathoz fűzi a népnél igen jól ismert s kész hitelre találó Horymír-mondát. Biztos történelmi adataink azonban csak a XIV. század első feléből vannak e bányákról.

A legrégibb meglévő bányakönyv tanúsága szerint Pøibram környékén 1527 előtt már 33 bánya volt elszórva a mai napság jól átkutatott egész területen, még pedig annak úgy az érczekben dús, mint az ezüstben szegény, csupán vasérczet tartalmazó részén. Alighanem az úgy nevezett „vas kalap” volt a régiek kalaúza, a mely épen ott, a hol a legfelötlőbb volt, vezetett a legkevesebb, vagy épenséggel semmi ezüst nyomába. 1530 óta a pøibrami bányászlegénységnek I. Ferdinánd császár ajándékából egy cseh feliratú ezüst pecsétnyomója van. Egy 1536. és 1538. évek közötti időközből való pénzverő-hivatali számadás szerint akkoriban Pøibram évi ezüstszolgáltatása 1.400 márkára volt becsűlhető. 1551-ben nem kevesebb, mint 47 bányát nyitottak, de nagyobb részüket ismét abbahagyták s másokat kezdtek helyettük. Ily változásokkal folyt a munka tovább is, úgy, hogy példáúl 1571-ben a Birkenbergen (a későbbi és még ma is legdúsabb ezüstforráson) egyáltalában nem is volt bánya. 1553–1566-ig az ezüsttermelés évi 600 kilogrammról lassanként semmire szállt alás a bányászat majdnem teljesen megszűnt. Hogy megint fölsegítsék, Pøibram városa 1579-ben II. Rudolf császártól igen nagy szabadalmat kapott; ennek folytán 1580-ban a város közönsége vállalta el a bányamívelést, de minden kedvezmény mellett is csekély buzgalommal és kevés sikerrel folytatta, míg végre 1779-ben az Adalbert-aknán kezdtek mint fő aknán dolgozni. Jóval ez előtt rájöttek ugyanis, hogy a Birkenbergen (más bányáktól eltérőleg) a tulajdonképeni dúsabb nemesércz-tartalom csak nagyobb mélységben kezdődik, a hol aztán remélhetőleg tovább is tart.

Az Adalbert-akna mélyesztése és ezzel a bányamívelés újjászületése előtt egész sor kisebb ányarészest, mint a kik az újabb tetemes költségemelkedésben részt venni nem akartak, kizártak a vállalat kebeléből, s így 1780-ban a cs. kir. kincstárnak 84, Pøibram városának 4, a bányamívelésre jogosított polgároknak 2, Birkenberg községben ¼, Lazec falu lakóinak 1/8, bécsi bányatulajdonosoknak 10, összesen 100 3/8 bányarésze volt. A bécsi tulajdonosok 8 1/64 elhagyott bányarészét csakhamar átvette a cs. k. kincstár.

Az Adalbert-akna mélyesztésével, tehát kerekszámban szólva 1780-ban kezdődik a régi, nyers gyakorlati eljárással ellentétben a pøibram-birkenbergi érczek tervszerű és czélirányos kikutatása és kiaknázása. Innentől fogva rendszeresen fejlődött egész arra a fényes magaslatra, a melyet a pøibrami bányamívelés 1870 körűl elért.

Pøibram város ma. Russ Róberttől

A pøibram-birkenbergi érczvidék ahhoz a hegységhez tartozik, melynek kőzeteit megkülönböztetésűl pøibrami palának és pøibrami grauwackénak szokás nevezni. E palákat eltérő helyezkedésük miatt silur-előttieknek tekintik és a Huron-alakúlathoz számítják, míg a pøbrami grauwacke-kőzetek az úgy nevezett tøemošnai rétegek (homokkövek és conglomeratumok) az ép oly fontos, mint a mily érdekes cseh silur-medencze legalsó rétegeit (Barrande B-vel jelölt emeletét) alkotják. A palák itt két övben mutatkoznak, melyek elseje Pøibramtól délkeletre magán az (itt gránitból álló) őshegységen nyugszik, másodika pedig a geologiai térképen éjszakkeletről délnyugat felé húzódó, mintegy 1¼ kilométer széles sávot alkot. E két palaöv közt húzódik (szintén éjszakkelettől délnyugatra) körűlbelűl 3 kilométernyi szélességben az úgy nevezett első grauwacke-öv, mely a vele járó diabes-erek mellett a legkiválóbb ércz-ereket foglalja magában és a melyet a második palaövtől az úgy nevezett agyaghasadék (Lettenkluft) választ el, mely utóbbinak nevezetes szerepe van a pøibrami érczek lelőhelyeit illetőleg. Az érczerek általában éjszaktól délnek csapnak, főkép az első grauwacke-övben, s különösen az agyaghasadék közelében, Birkenberg környékén erősek, folytonosak, a legdúsabbak és legszámosabbak; egy részük azonban tovább éjszakra is húzódik az agyaghasadékon túl a második pala-övben, de itt (a Lill-akna körűl) már egészen más jellegűek, nevezetesen szakadozottak. A Birkenbergtől, mint a pøibrami érczvidék középpontjától délre és délnyugatra részben a birkenbergi ércz-erek déli nyúlványai mutatkoznak (Zdaboønál), tovább délnyugatra pedig (Segengottesen át Bohutinig) más ércz-erek, melyek azonban számra és nemesércz-tartalomra nézve koránsem érik el a birkenbergieket.

Ehhez képest a pøibrami érczvidék természetszerűleg és a hivatalos kezelésben is három külön bányaosztályra tagozódik, úgy mint: 1. a birkenbergi, vagyis fő osztályra, 2. a lillschachti palás kőzetű és 3. a zdaboøbohutini, vagyis a délnyugati grauwacke-kőzetű osztályra.

A Birkenbergi bányaosztály egy, kerekszámmal 550 méter magas domb (a Birkenberg, Bøezová Hora) alatt, amelytől e bányahelység a nevét kapta, alig egy négyszögkilométernyi területen jelenleg egy kilométernél mélyebbre, vagyis 1.100 méternyire ereszkedik alá, úgy, hogy a mívelésben lévő bányáknak mintegy a fele a tengerszín alá esik.[134]*

E bányaosztály sűrű földalatti népessége ismét két csapatra oszlik, melyek (valamint a többi bányaosztályok csapatjai is) az illető fő aknák szerint nevezék el, még pedig az 1. az Anna-Prokop-osztály (melynek két fő aknája 950, illetőleg 940 méter mélységű), a 2. pedig az Adalbert-Mária-osztály (melynek két fő aknája kerekszám 1.100 méter mélységű); ez osztálynak egy harmadik fő aknája, a Ferencz József-akna, ugyanilyen mély. A fölebb 2. és 3. alatt említett külső bányaosztályok mindenikét egy-egy bányászcsapat míveli, melyek a művezetőség kezelésében mint 3. és 4. számú csapatok szerepelnek. A két birkenbergi alosztályban 1.000 méternyi mélységig 30 szint vagy járat (horizont) van, melyek közűl a felsők (a régiek) kisebb és változó, az alsók ellenben 50 méternyi állandó mélységkülönbözettel haladnak, úgy, hogy az Adalbert-, Mária- és Ferenc József-aknáknak még egy 31. és 32. járatuk is van.

A pøibrami bányákból. Ottenfeld Rudolftól

Az összes négy bányaosztály egészben 42 külön ércztelérben dolgozik, melyek igen eltérő vastagságúak és tartalmuk becsére nézve is különbözők; a birkenbergi két osztály erei a legdúsabbak és a csapás irányában 1.000 méteren tul terjedő hosszúságban tart a nemesércz bennük (az Adalbert-főtelér és a fekűtelér több mással együtt egész 1.300 méterig is). A fő ércz a galenit, habár aránylag kisebb mennyiségben, termés-ezüst, vörös ezüst-ércz, fakóércz, stephanit, polybasit, argentit, továbbá oxydált ólomérczek s mások is fordúlnak elő. Az utóbbi időben ólomércz mellett az ólomban szegény, de elég ezüsttartalmú, úgy nevezett „száraz” ércz is nevezetes szerepű. Ez érczeknek majdnem rendes kisérője a sphalerit (czinkércz) s ezen kivűl az antimonit.

A bányákból kikerűlt érczeknek (a beváltásnál kívánt ¼ százalék ezüst- és 30 százalék ólomtartalommal bíró) átlagos minőségűre töményítése czéljából minden bánya mellett van egy érczkiválasztó helyiség, a melyben a legdúsabb érczdarabokat (a válogatott érczeket) az olvasztó kohó számára kézzel készítik elő. Továbbá minden bányaosztálynak van egy előkészítő helyisége, a mely lényegében három terjedelmes és nagy számú mindenféle előkészítő géppel fölszerelt műhelyből áll, és pedig először is egy zúzóból, a mely a vaskosabb darabokban elhintett ércztömegek (a közepes minőségű érczek) földolgozására, aztán egy törő gépből, vagy esetleg malomból is, mely a fínomabb szemcsékben elhintett érczanyag kikopogtatására való, végűl egy mosó készülékből, a melyben az úgy nevezett bányamorzsaléknak a reá tapadt sártól való különválasztása történik. Az összes bányaosztályokból kikerűlt s többnyire ez előkészítő eljárás alá eső érczeket aztán a pøibrami olvasztó kohóba viszik, mely 2½ kilométerrel a Birkenbergen alúl, a Litavka partján áll. Ez a kohó nagyszabású és egy középponti épület köré sorakozó helyiségeivel egész telepet alkot, melyet a pøibrami pályaudvarral rendes nyomtávolságú vasút köt egybe.

Pøibrami kohók: az ércz előkészítése. Ottenfeld Rudolftól

Az érczek dara vagy por (liszt) alakban jutnak a kohóba; az érczdarát malmokban apróra őrlik s a lisztnemű anyaggal keverik, a minek utána a tova lapátoló pörkölő pestekbe kerűl. Ez érczvegyülék a már említett 30 százalék ólmon és ¼ százalék ezüstön kivűl még 5½ százalék czinket és nem egészen 1 százalék antimont is tartalmaz. A pörkölt érczeket a kellő járúlékokkal (mészkővel és vassal) s az ólmos közbenső termékekkel egy külön helyiségben keverik s aztán nyolcz magas kemenczében (divatos körkemenczékben) coaksszal és faszénnel űzelék-ólommá olvasztják, mely ezüstön kivűl antimont is tartalmaz. Ebből a Pattinson-féle eljárás útján mindenek előtt jókora mennyiségű tiszta (kristályos) ólmot vonnak ki; az ekként körűlbelűl egy egész százaléknyi ezüstre gyarapított ólom (az ú. n. dús ólom) most „leüzés” (tisztítás) alá kerűl, a mely néven az ezüstnek az ólomtól való elválasztását értik, s ez az avatatlanok számára az egész eljárás legérdekesebb, az úgy nevezett „csillanás”-sal végződő folyamata.

A nagy tisztáló kohóban (Treibhütte) tíz zárt tisztáló tűzhely áll. Egy ilyen nagyobbfajta tűzhelyen mintegy 24 tonna dúsított ólmot olvasztanak meg s három napon át levegővel járatják át. A levegő által ilyenformán exydált ólom mint ólomgelét (mázanyag) kerül az ömledék fölszínére s ott réteget alkot, melyet óvatosan újra meg újra lefölöznek, míg a nem oxydálódó ezüst állandóan az ömledék alján marad. Így lassanként majdnem az egész ólom gelétté válva eltávolíthatóvá lesz, míg végre utolsó maradéka vékony kéreg alakjában marad az izzó ömledék színén, a mely végűl ketté válik s alatta kicsillan a tiszta színezüst, – s ezt nevezik az ezüst „csillanás”-ának.

A pøibrami bányáknak és kohóknak tulajdonképeni fejlődésük legutóbbi, mintegy száz évnyi időszakában tapasztalt termelését és jövedelmezőségét illetőleg először is szóljon az az adat, hogy 1780-tól 1820-ig az ezüsttermelés évenkénti kerekszámmal 150 kilogrammról körűlbelűl 2.500 kilogrammra s a bányák jövedelme egy csekélyke összegről 80.000 forintra emelkedett. Folytatólag egészen a hatvanas évekig a bányamívelés évi szabályszerű 15.000 kilogrammnyi termelésig s 200.000 és 300.000 forint közt hullámzó jövedelemig növekedett. A hatvanas évek végével, a melyek folyamán az összes gépeket gőzerőre rendezték be, úgy a termelésnek, mint a jövedelemnek gyors emelkedése kezdődik; 1875-ben a birkenbergi Adalbert-akna elérte az 1.000 méternyi mélységet; a következő évben 24.000 kilogrammnyi ezüsttermelés mellett a jövedelem kerek egy millióra szököttfel, s hogy ez a rendkivűl magas tétel a további 13 éven át (1889-ig) fentartható legyen, végűl az ezüsttermelést napi 100 kilogrammos átlagig kellett emelni.

Pøibrami kohók: az ezüst csillanása. Ottenfeld Rudolftól

1891-ben e bányák kerekszámban 36.000 kilo ezüstöt, mintegy 23.000 métermázsa vörös és zöld ólomgelétet, 10.000 métermázsánál több közönséges és 3.000 métermázsánál több antimon tartalmú (kemény) ólmot termeltek. E néhány év óta az állandó termelés összes értéke (az ezüstnek eddigi kilónként 90 forinttal való beváltása mellett ) 3½ millió forintra rúg, a tiszta jövedelem pedig 600.000 (az előző évben kerek 800.000) forintra. A bányamívek összes személyzete 5.736 emberből állott. A társpénztár tőkéje kerek 1¼ milliót tett.

Pøibram tehát 1890-ben, mint látnivaló, meghaladta fejlődése tetőpontját; az 1892. év pedig az eddig oly dúsan jövedelmező s azért sokaktól megirígyelt szép bányatelepre nézve egyrészt a Mária-akna leégése, másrészt és főkép az ezüst értékcsökkenése folytán végzetessé lett.

A csehországi ezüsttermelés három régibb és mostani fő helyén (Kuttenbergen, Joachimsthalon és Pøibramon) kivűl még számos helyütt voltak régebben s vannak részben még ma is ezüstbányák. Miesben ma kiváltképen ólmot aknáznak, valamikor azonban ezüstöt is termeltek, a mit e hely cseh nevén (Søibro = ezüst) kivűl régi okiratok is tanúsítanak. A közeli Kscheutz mostanában ólmon kivűl némi ezüstöt (évenként mintegy 80 kilogrammot) is szolgáltat.

Ezüstbányáinak számát illetőleg első helyen áll itt a cseh Érczhegység. Gottesgab városának alapítására is (állítólag 1535-ben) az ezüstbányászat adott alkalmat s ennek révén emelkedett (már 1579-ben) királyi bányavárossá; bányáinak mívelése csak 1850 után szűnt meg, de nem végképen. Klostergrabnak, melyet bányászok alapítottak, a XVI. század óta jól fizető ezüstbányáit mostanban ismét mívelni kezdik. A bányászat terén egyáltalán igen élénk szorgalmi XVI. századból még említendők: Niklasberg, Pressnitz, Weipert s több más; különösen kiemelendő pedig Abertham, Csehország egyik legrégibb bányavárosa (Joachimsthaltól nyugatra s ezéhez egészen hasonló geologiai természetű talajon), a hol 1529-től 1589-ig (tehát 60 év alatt) állítólag 95.000 márkánál több ezüstöt aknáztak ki. Nyugati Csehországban Michaelsbergben, úgy mondják, már a XIV. század, de főkép a XVI. században virágzott az ezüstbányászat, hogy e vidék egyéb bányamívelő helyeit ne is említsük.

Délnyugati Csehországban kiválóbb érdekességű a „Silberberg” nevű régi bánya Elischauban, a mely a XVI. században virágzott s körűlbelűl 1550-ig évenként 3.000 márkánál több ezüstöt váltott be.

Figyelemre méltók továbbá déli Csehország bányái: Rudolfstadt és Adamstadtl Budweis mellett, meg Bergstadtl-Ratiboøitz Tabor mellett. Az első a XIV. századból való s valamikor hír szerint nagy kiterjedésű volt; a XVI. század végén II. Rudolf császár a maga nevével kitűntetett helységet királyi bányaváros, Adamstadtlt (Malé Hory) pedig királyi bányavároska rangjára emelte. Az ezüsttermelés itt akkoriban állítólag évi 4.000 márkára s még többre is rúgott; azért 1569-ben Budweisben külön pénzverőt is állítottak, a mely azonban csak 1612-ig állott fönn. A Fehérhegy melletti ütközet után makacsságuk büntetéseűl mind a két bányavárost kifosztogatta a győztes fél, s a bányászat némely későbbi kisérletek daczára sem tudott itt többé fölvirágozni.

A Tabor melletti Ratiboøitz bányái a XVI. század elején keletkeztek s e század közepe felé állítólag évi 700 márkánál több ezüstöt (s 12 márka aranyat) termeltek; később 1610-ig Ratiboøitz mintegy 3.000 márka ezüstöt szolgáltatott évenként. A harminczéves háború alatt ez a bánya is tönkre ment s csak a XVIII. század folyamán keltették megint a Schwarzenberg herczegek új életre. E második korszakában 1728-tól 1850-ig ezüsttermelését évi 2.000 márkára becsűlik. Azóta napjainkig e szép reményekre jogosító bányát csak igen csekély erővel mívelik.

Egyéb fémek. Aranyon és ezüstön kivűl réges-régóta mind máig egyéb fémek is tárgyai a csehországi bányamívelésnek. A vasat, nagy fontosságánál fogva külön és behatóbb tárgyalásnak tartván fönn, egyelőre a többiekről s első sorban az ónról szólunk.

E szép és becses fémet a XVIII. század óta aknázzák Csehországban; az első róla szóló hír 1305-ből való s egy Graupenben már régóta fönnálló bányára vonatkozik. Csehország óntermelése ugyan csak a múltban volt kiválóbb, minthogy ma már az Angolországból és egyebünnen való tömeges szállítás uralkodik a világpiaczon; mindazonáltal Csehországnak körűlbelűl évi 500 métermázsányira alászállott óntermelése lévén a monarchiában az egyedűli, ennyiben is figyelmet érdemel, de meg azért is, mert ez az ón ritkítja párját tisztaság dolgában. Az ónérczek lelőhelyei a cseh Érczhegységben vannak. Mindenek előtt Graupen említendő, a melynek környékén már a XIII. században aknázták számos ónércz-telepből (az őshegység megannyi érrendszeréből) e fémet, a XIV. század folyamán pedig már mintegy 6.000 métermázsányit termeltek belőle évenként. E jövedelemforrás és azon vidéknek ebből táplálkozó jólléte is a harminczéves háborúval szűnt meg. Ugyanezt mondhatjuk Zinnwald, Schlaggenwald, Schönfeld és Lauterbach (az elbogeni bányavidéken), Goldenhöhe, Platten, Neudeck s az Érczhegységnek még sok más helyütt lévő bányáiról is.

Réz Csehországban igen sokfelé található, nevezetesen az összes határhegységekben, a Cseh-erdőtől a Fichtel-hegységen és az e fémben is igen dús Érczhegységen át egész az Óriás-hegységig és azon alúl; sőt a cseh-morva fensíkon át is húzódik e fém Iglautól Deutschbrodon át Kuttenbergig és Schwarz-Kostelecig.

A réz rendesen más fémek kiséretében mutatkozik az ércz-erekben s mellékterményűl nyerik, de vannak külön rézbányák is, mint példáúl Graslitzban, a hol a XIV. században jövedelmező rézbánya-mívelés kezdődött, mely 1600 körűl mintegy 2.000 bányamunkást foglalkoztatott. Az itt lelt érczek állítólag 4 százalék rezet tartalmaztak s külön kohóban olvasztották ki. A XVII. században sok máshoz hasonlag ez a bánya is tönkre ment. Rézbányahelyek valának még továbbá Kupferberg az Érczhegység gerinczén, Dreihacken Plan mellett, továbbá Rochlitz és mások az Óriás-hegységben. Nevezetes mennyiségű rezet szolgáltatott valaha Kuttenberg is. A rézbányászat azonban, az Óriás-hegységalatti permi-alakúlatban tett néhány újabb kisérlet kivételével, ma már egészen a múlté.

Ólmot igen nagy mennyiségben szolgáltat mellékterményűl az ezüstkohászat, nevezetesen Pøibramban.

Külön ólombányászata van ősidők óta Mies királyi bányavárosnak, a melyről – nem szólván itt az egykori ezüsttermelésről – 1410. évi kelettel kapjuk az első értesítést. A harminczéves háború itt is ártott a bányamívelésnek, mely azonban a XVII. század végén megint föltámadt s még ma is tart. Az ólomércz a miesi agyagpala-hegységben (Huron-alakúlat) rendszerint éjszaki csapású járatok rendszerében fordúl elő, a melyek galeniton kivűl sok más, szépen jegeczedett ásványt tartalmaznak. Napjainkban itt két társaság foglalkoztat összesen 460 bányamunkást. Nem régiben a szomszédos Kscheutzban (Miestől éjszakra) is nyitottak egy ólombányát, mely ólmon kivűl némi ezüstöt is szolgáltat. Nevezetes ólombányászata volt valaha Bleistadtnak. Más hajdani és mai ólomtermelő helyek már kisebb fontosságúak.

Antimont sem megvetendő mennyiségben termelnek Csehország bányái. Pøibramban mellékterményűl nyerik az úgy nevezett kemény ólom tetemes mennyiségű alkotórészeképen. Külön antimonbányászat van Mileschau és Bögmisch-Schönberg, meg Proutkovitz mellett (Prágától délre a Moldava jobb partján). Az ottani durva szemcséjű gránitban több ércz-ér húzódik, melyek kermesiten kivűl termés-antimont is tartalmaznak. E bányákat két társaság míveli jövedelmezőn s külön kohóban olvasztja ki a belőlük kiaknázott érczet Mileschauban. Az évi tiszta termelés mintegy 1.500 métermázsa antimon és 600 métermázsa egyéb antimon-vegyűlet (némi arany mellett). Ma Selèan mellett is aknáznak antimont.

Különféle egyéb érczek, kovák és graphit. A czinkércz, főkép a sphalerit Csehországban tetemes mennyiségben található, de nem itt kerűl kohászati feldolgozásra. Pøibramban a sphaleritot az ottani érczek közűl kiválasztják s mint érczet adják el. Miesben is előfordúl a sphalerit, mint az ólomérczek kisérője; Goldenhöhenben, Gottesgabban s egyebütt pedig az ón kisérőjeképen. Merklinben közelebb ismét mívelés alá vettek egy hosszabb időn át hevertetett czinkbányát.

Nikkel-, kobalt- és viszmút-érczeket Joachimsthal s az Érczhegység több más bányái szolgáltatnak. Mangán-érczet (barnakövet) szintén az Érczhegység több helyén, de az Óriás-hegység alatt is találni. Wolframérczet pedig Zinnwaldban (ón mellett) s részben Schlaggenwaldban és Schönfeldben is. Urán-ércz, még pedig mint uranin (nasturan) tetemes mennyiségben találkozik a joachimsthali érczvidéken. A joachimsthali kincstári bányamívelésben az uránérczek s a belőlük készűlt pompás és becses uránfestékek már évek óta fő forrásai a jövedelemnek. A szomszédos „szásznemességi” bánya ez uránérczeket illetőleg társtermelője a joachimsthalinak s 1890-ben mintegy 10 százaléknyival vett részt az összes termelésben, a mely ez évben 64.000 forintnál magasb értékre rúgott. Arzenik-érczek az Óriás-hegységben (Gross- és Klein-Aupában) fordúlnak elő; az ottani, még el nem évűlt tulajdonjogú bányákat azonban ez idő szerint nem mívelik. Kéneső-érczet, még pedig czinóbert, hajdan a Giftbergen, az Eisenstein melletti Komoraunál ástak s föl is dolgozták kénesőfémmé, de ma e bányák mívelése szünetel; ép így a Zditz melletti svatái bányáké is, a hol a kéneső hasonló körűlmények közt található.

Kiváló szerepű Csehország bányászatában a kovák és a kovás agyagpala (gáliczos pala) termelése és földolgozása, a melynek vasgálicz (részben rézgálicz is), aztán meg timsó, tömény és higított kénsav és kén gyártása a czélja, s Ausztriában sajátlagosan cseh iparágnak nevezhető. Kezdetei, legalább a timsót illetőleg, már IV. Venczel király uralkodása idejébe (1407) nyúlnak vissza ez országban, a többi czikkeket illetőleg pedig a XVII., sőt talán már a XV. századba. A jelen század elején ez iparágat az általa hírnevessé lett „Starck János Dávid” czég kerítette kezébe, melynek ugyane nevet viselő alapítója ez ipar terén szerzett érdemeiért nemességet nyert. E bányász-kohászati iparág főkép nyugati Csehország két kerületében fejlődött ki, nevezetesen Altsattel környékén, az elbogen-falkenaui kerületben, továbbá a Pilsen és Bøar közti vidéken. Amott a kova barnaszén kiséretében, emitt pedig (Hromic mellett és egyéb helyeken) leginkább az ottani kőszénnek a silur előtti Huron-alakúlathoz tartozó fekűpalájában fordúl elő, a mely mint gáliczos és timsós pala az említett czikkek gyártására értékesíthető. E palákat előbb kilúgozzák s a lúgot aztán erre való kohókban gáliczkőre pároltatják le, melyet külön vegyi gyárakban (főleg Bøasban és Kaznauban az ottani kőszén fölhasználásával) dolgoznak föl az említett árúczikkekké (vasgáliczczá, tömény kénsavvá, stb.). A régi „Starck János Dávid”-féle czégből alakúlt részvénytársaság bányáiban és kohóiban (nem szólván barnaszén- és kőszénbányáiról) a falkenaui kerületben 130-nál több, a pilseniben pedig 240-nél több munkást dolgoztat. A pilseni vidéken e termelésben része van Auersperg F. József herczeg gyártelepének is a Radnitz melletti Weissgrünben (kénsavgyár), valamint néhány kisebb vállalatnak a pilseni kerületben és a cseh barnaszén-vidéken. Kiváló említést érdemel még az imént nevezett Auersperg F. József herczeg kovabányája és hozzá tartozó vegyi kohója a Chrudim melletti Gross-Lukawitzban, a hol érmenetszerű telepekből fejtik ki a kovaérczeket, aztán töményítik s végűl kénsavvá és különféle műtrágya-anyagokká dolgozzák föl.

A kovák bányászati termelése mostanában, a mióta a cellulose-gyárak tetemes mennyiséget fogyasztanak ez anyagból, értékben igen emelkedett, s idővel Kuttenberg dús kovatelepeinek is javára válhatik e fokozódó kereslet.

E helyütt kell röviden Csehország graphit-bányészatáról is megemlékeznünk. E hasznos ásvány, mely egyéb alkalmaztatásán kivűl (így graphittégelyek s más effélék alakjában) az íróngyártás főanyagát szolgáltatja, a cseh őshegység több helyén található, a legnevezetesebb graphittelepek azonban Budweis-Krumau környékén vannak. A graphit e tájon változó terjedelemben és tisztaságban van a gneisz kőzetbe betelepűlve, a honnan rendes bányászati úton fejtik ki.

Legnevezetesb a Schwarzenberg herczeg-féle graphitbánya-vállalat Schwarzbachban, Stubenben, Mugrauban és egyebütt, a mely 600-nál több bányászt foglalkoztat. Helyenként tisztán kiválva is fordúl elő a graphit a telepekben s mint termés-graphit kerűl eladásra, mely a kiváló jelességű cseh graphit elsőrendű fajtája és különlegessége. Egyébként ez ásvány más anyagokkal keverten fordúl elő s mielőtt a kereskedelembe kerűl, föl kell aprózni, meg kell őrölni és ki kell iszapolni, mely czélra a graphitbányák mellett külön előkészítő műhelyek vannak. A kiiszapolt graphit soha sem oly fínom, mint a termés-állapotban talált s jóval olcsóbban kél el, mint emez. A Schwarzenberg herczeg-féle graphit-bányák 1890-ben 78.000 métermázsa graphitnál többet termeltek kerekszám 400.000 forint értékben. Majdnem ugyanennyit termeltek (többnyire a budweisi kerületben) a többi bányamívelők, kik közt főleg a Porák testvérek (35.000 métermázsa, 135 munkás) és egy mugraui társaság válnak ki.

A csehországi graphit azon kisebb felének, mely nem kerűl kivitelre, igen tetemes részét, még pedig a legfínomabb árút a hírneves Hardtmuth-féle irón- és agyagnemű-gyár dolgozza föl Budweisban.

Vas. A mily gazdag Csehország a nemes és a legkülönfélébb másnemű fémeket és vegyi termékeket tartalmazó érczekben, ép oly dús abban a fémben is, a mely tartósságánál és általános gyakorlati használhatóságánál fogva korunk műszaki alkotásaiban a legkiválóbb helyet foglalja el. E mindenek közt leghasznosabb fém, a mely épen ez okból külön tárgyalást érdemel, a vas.

Különféle vasérczeket tartalmaznak mindenekelőtt a cseh őshegységek, még pedig úgy mágnes vaskövet, mint vörös és barna vasérczet, meg vasfénylét (haematitot). Gyakori a vasércz a cseh Érczhegység igen számos helyén; kevésbé dús (ha nem teljesen meddő is) e részben a Cseh-erdő, az Óriás- és az Adler-hegység, nemkülönben a cseh-morva fensík. Mindezen kiterjedt országrészek legalább a múltban számos, szanaszét levő vasbányával dicsekedhettek. A vasérczek legdúsabb kincse azonban abban a nagy cseh silur-medenczében rejlik, a mely Prága környékétől Pilsen vidékéig hatalmas kerülékben magába foglalja a cseh királyság nyugati és délnyugati középrészét, s úgy a tudomány, mint a gyakorlati élet számára valósággal irígylésre méltó s kimeríthetetlen forrása a legtanúlságosabb és leghasznavehetőbb anyagnak. A mi e vidék tudományos kikutatását illeti, annak szentelte arrande Joákim, a nagy franczia tudós, egész áldásos életét. A közgazdaságilag és a népélet tekintetében is oly fontos bányászati kiaknázás érdekében pedig az ország lakossága s természetesen az állam is megtett már régóta minden lehetőt. Mindazonáltal sem egyik, sem másik tekintetben épen nincs és még vajmi soká nem is lesz a cseh silur-medencze teljesen kimerítve. E gyönyörű medencze vasérczei részint annak már legalsó övében, a pøibrami grauwackéban (Barrande B-emelete) találhatók, éremenetekben mutatkozva, melyek egy részt több vasmű számára bányászati kiaknázás alatt állanak, más részt a pøibrami ezüst- és ólom-érczmenetek „vas kalap”-jával a már említett összefüggésben vannak. E grauwacke-öv fölött (főleg két helyen, Jinec- és Skrejnél) egy rétegrendszer nyugszik (Barrande C-emelete), mely a bányászt ugyan kevésbé, de annál jobban érdekli a geologust őskori állatvilága maradványaival. E rétegekre következnek kor szerint az ú. n. Brda-rétegek (Barrande D-emelete), s épen ezeknek valóban nagyszabású alapján épül föl a cseh vasipar múltja, jelene és jövője. A Brda-rétegek rendszerének legalsó öve (Barrande jelölése szerint D1) középső tagúl a (Lipold és Krejèí elnevezése szerinti) „komarui rétegek”-et foglalja magában. E jobbára palás rétegekben teljesen telepszerű elhelyezéssel fordúlnak elő azok a nagyszerűen képződött vaskőtömegek, melyek időtlen idők óta szolgáltatják a cseh vas anyagát. A komarui rétegek vaskő-telepei tartalmazzák kiváltképen az őket jellemző, sajátszerű lencsealakú vörös vasköveket és (a kibukkanásoknál) a barna vasköveket ugyanezen érczek palás és tömör részei mellett, helyenként pedig vaspátot (sphaerosideritet) is különféle vastagságban és tisztaságban, számos helyütt azonban kitűnő minőségben és tetemes mennyiségben is. Ez a tömérdek ércztelep jobbára a cseh silur-medencze szélén haladva s helyenként külön medenczéket is alkotva húzódik – délkelet felé (Pøibram irányában) grauwacke-rétegekre, egyebütt pedig csaknem egészen Huronpalára telepedve – hosszan elnyúló s majdnem kerülék alakú menetben a silur-medencze tengelyének mindkét oldalán, mely tengelyűl a fölszínen körűlbelűl a cseh nyugati vasútnak Beraun és Pilsen közötti vonala tekinthető.

A cseh vasbányászat legfőbb helyeit elsőbb a medencze tengelyétől éjszakra keletről nyugatnak, aztán a tőle délre s visszafelé nyugatról keletnek fekvők sorában számláljuk el alább, megnevezvén egyúttal azokat a vasgyárakat is, a melyeknek a bányászati ércztermelésben a legfőbb részük van. Mindezen vasérczbányák kiváltképen a cseh vaskohászat régibb korszakába tartoznak s jelenleg – később elősorolandó okoknál fogva – (alighanem csak ideiglenesen) szünetelnek.

Berauntól éjszakra kezdvén meg útunkat, legelőbb is a Beraun melletti Althütten vaskőtelepeit találjuk, melyek Hájek krónikás előadása szerint (Hýskov mellett) már a VIII. században minden más vasbányánál előbb szolgáltatták ez érczet nagy mennyiségben. A közeli szomszédságban (nyugatra) a Krušná Hora nagy külön medenczéje következik valóban gyönyörű két vaskő-telepével (a fő telep mintegy tíz, a fedő telep pedig mintegy két méternyi vastag), körűlbelűl két négyszögkilométernyi kiterjedésben. E terület ma egyrészt (a keleti fél) a hajdan Fürstenberg-féle (ma pedig a cseh bányatársaság tulajdonában lévő), részben pedig a zbirovi vasgyáraké. A Krušná Hora medenczéjének folytatásaképen délnyugatra egy egészen hasonló, de kisebb kiterjedésű vaskőtelep következik a Kublov melletti Velís hegy alatt, nemkülönben a zbirovi vasgyárak „Høebeny” nevű vaskőbányája. E külön álló medenczékkel egyközűen a siluri főmedencze kibukkanásánál vannak Svatá, Høedl és Toèník vaskőbányái. (Svatánál mellékesen czinóbert is találnak, Svatá és Høedl közt pedig a komoraui rétegek fölött, a további fekvő rétegben a valamivel fiatalabb „Hrouda” nevű vaskőtelepűlés van Zditztől éjszaknyugatra, hol a hoøovitzi vasgyárak jövedelmező bányája van.)

Toèníktól tovább délnyugatnak kevésbé nevezetes vaskőbányák vannak szétszórtan Cerhovitz és Zbirov környékén, odább pedig ugyanebben az irányban a Raèbergen és környékén lévő vaskőbányák (egyebek közt a Holoubkau melletti „Ozký”-bánya). A délnyugat felé haladó további sorban a Vossek-Bøezina és Klabava-Eipovitz melletti nevezetes bányák következnek Rokitzan vidékén. A legkülönfélébb vasgyáraknak anyagot szolgáltató s nagy terjedelmű klabava-eipovitzi ércztelepekkel végződik a komoraui rétegek vaskőtartalma a silurmedencze tengelyétől (illetőleg a cseh nyugati vasútvonaltól) éjszaknyugatra eső oldalon. E medencze tengelyén átkelve s a tőle délkeletre eső oldalra térve, nyugatról éjszaknyugatnak haladó irányban (ismét a medencze tengelyével egyközűen) legelőbb is a stiahlaui uraldalmi vasgyárak vaskőbányáihoz jutunk Pilsenec és Sedlec mellett, aztán a zbirovi és egyéb kohók Straschitz és Cheznovitz, továbbá St. Benigna és Zajeèov melletti bányáihoz, mely utóbbiak igen régiek és érczeik tisztaságával tűnnek ki. Ezek után a nagy kiterjedésével (és mellesleg kéneső-, illetőleg czinóber-tartalmával is) kiváló giftbergi bánya következik Komorau mellett, mely a hoøovitzi uradalom vasgyárának birtokában van. Ettől keletre a hoøovitzi s részben a dobøíši vasgyárak több vaskőbányájához vezet útunk Jinec környékén, ide értve a Vostrý hegyet is; odább pedig a Písek, Velká Bába, Malá Bába, Studneý és Bába csupa vaskőtartalmú hegyei következnek. E hegyekkel kezdődik a „Høebeny” hatalmas hegyláncza, mely éjszakkeleti irányban egészen az egy felől Mnischek, más felől pedig Øevnitz fölötti Skalka-hegyig vezet bennünket. Itt a dobøiši vasgyáraknak vannak terjedelmes vaskőbányáik, s ezekben egyúttal elértük a Beraun folyónál végződő komoraui rétegek vastartalmának éjszakkeleti határvonalát, mely itt is körűlbelűl az említett folyóval esik egybe, ép úgy, mint Beraun városánál.[135]* Futólagos körútunkat ezzel befejezvén, bejártuk a komoraui rétegeknek mindazon vasérztelepeit, melyek legkivált a cseh vaskohászat régibb korszakában az aknázás alapjáúl szolgáltak.

Ezt a régibb, körűlbelűl századunk közepéig terjedő korszakot leginkább az jellemzi, hogy benne a vasérczeket majdnem kizárólag faszénnel olvasztották a magas kemenczékben nyers vagy öntött vassá, míg az újabb korszakban ehhez az olvasztáshoz legnagyobb részben coaksot használnak. Az eddig számba vett s nevezetesen a cseh silur-medencze komoraui rétegeiből való vaskövek azonban (általán igen nagy kvarcz-tartalmuk s átlag csak közepes vas-tartalmuk miatt) csupán faszénnel való kiolvasztásra alkalmasak, de e mellett (phosphor-tartalmuknál fogva) kifogástalan öntött vasnak való kitűnő anyagot is szolgáltatnak, a minőt kivált Komorauban, a (jelenleg a Hanaui herczeg tulajdonában lévő) hoøovitzi vasgyárak készítenek. Csehország legtöbb egyéb vaskohói, melyek kizárólag a komoraui rétegek vasköveinek földolgozásával foglalkoznak, saját területükön kapható, illetőleg olcsón beszerezhető faszén híjában a jelenkor coaks-kemenczéinek nagy arányú termelésével nem bírják ki a versenyt, a miért is e faszénnel olvasztó régi magas kemenczék közűl sok meg is szűntette a munkát, s ennek folytán az imént elsorolt vaskőbányák közűl is sokat teljesen abbahagytak.

A cseh silur-medencze azonban az újabb kor vasiparát, tehát a coaks-kemenczékben való nagy olvasztást sem hagyja cserben. Sőt a komorauiaknál ifjabb rétegeiben nem kevésbé dús kincse rejlik a coaksszal való kiolvasztásra alkalmas vasérzeknek, mint a minővel a faszénre berendezett olvasztókat a komoraui rétegek látták el hajdan s látják el részben (így Komorau-, Zbirov- és Klabavában s egyebütt) még ma is.

A kladnói sinhengermű (vasmángorló). Ottenfeld Rudolftól

A silur-medenczének ugyanaz a rétegfoka, mely a Brda-rétegek nevén ismeretes (Barrande D-emelete), s mely legmélyebb rétegsorában (D1) a komoraui rétegek vasérczeit tartalmazza, egy magasb fekvésű (ifjabb) sorában, a zahoøani rétegekben, (Barrandenél D4) a nagyszerű nuèitzi ércztelepet rejti. Ez ércztelep szomszédságában még egy másik, nálánál ifjabb rétegfokhoz (E) tartozó vaskőtelep is van, továbbá közel hozzá egy hatalmas mészkő-lerakódás, mely utóbb (nevezetesen Tachlovitznál, Nuèitz tőszomszédságában) az érczolvasztáshoz kitűnő adalékmészszel szolgál. A nuèitzi vaskő-telep a Beraun és Prága, pontosabban Lodenitz és Jinoèan közti környéken a csapás irányában 15 kilométernyire húzódik, vastagsága pedig, mely igen változó, Nuèitznál egészen 15, egyebütt 10 méternyire rúg, helyenként azonban jóval vékonyabb és különféle vaskő-telepekből áll, melyek többnyire agyagtartalmú szilikátok és chamoisit néven ismeretesek. E roppant mennyiségben lévő érczek igen dús vastartalmúak, akár eredeti állapotukban, mint sötét színű, úgy nevezett „kék- vagy üvegérczhek”, akár pedig a kibukkanásoknál (elmállott állapotban) mint „barna érczek” mutatkoznak. Alkatuk jobbára ikrás vagy lencse-alakú. E nagyszerű ércztelepet részben a prágai vasipar-társúlat aknázza ki a kladnói vasgyárak, részben a cseh bányatársaság a Beraun melletti Königshofban lévő kohói számára; a kiaknázás részben fölszinte, részben aknaművelés útján szabályszerűen történik s körűlbelűl 1850 óta az újabb kori cseh vaskohászat anyagi alapjáúl szolgál. A nuèitzi vasérczek tetemes phosphor-tartalma eleinte a belőlük gyártott rúdvas minőségének silányabb voltával igen nagy akadálya volt ez érczek ilynemű értékesítésének; ezen a bajon azonban most már több, mint egy évtizede alaposan segített a Gilchrist Tamás-féle újabb készelési (frisselési) eljárás.

Csehország vasiparának történelmi fejlődésében, mint már érintettük, egy régibb, meg egy (körűlbelől 1850-ben kezdődő) újabb korszakot kell megkülönböztetni. Az elsőt, mint mindenütt, itt is az a még régibb kor előzte meg, a melyben a kovácsolható vasat a legeslegegyszerűbb (míveletlen népeknél még ma is dívó) eljárással, úgy nevezett törpe kemenczékben (bucza-pestekben) olvasztották ki igen dús érczekből. Ez az ősi módja a vaskohászatnak Csehországban már a VIII. századdal kezdődött. Ilyen kemenczék romjai dús vasérczek telepin több helyütt láthatók Csehországban még ma is. Mintegy nyolcz további század telt el, míg a bucza-pesteket lassanként magasbítván s közönséges, eleinte pusztán kézzel, majd utóbb vízerővel mozgatott fújtatók segítségével nagyobb légáramot juttatván beléjük, valamelyes középolvasztó kemenczék építéseig jutottak, a minőkben utóbb már formákba önthető folyékony vasat is tudtak készíteni. Azon kevés történelmi adat közűl, mely e hosszú korszakból fenmaradt, legyen elég példaképen itt annyit megemlíteni, hogy Strašitzban (a zbirovi uradalomban) már a XIV. század első felében állt egy még régibb időből való, vízerőre berendezett vaskohó; 1478-ban Strašitznak (ép úgy, mint még ma is) három más részén kivűl még egy vaskohókkal beépített városnegyede is volt. 1652-ben a zbirovi uradalomban „két vaskohót” emlegetnek „egy-egy magas kemenczével”, még pedig Staršitzban és St. Benignában, továbbá a holoubkai és dobàivi háromokat. A Beraun melletti „Károly kohó”-t IV. Károly alapította.

A magas vasolvasztó kemenczék keletkezésével (a mi már mindenesetre 1600 előtt kezdődik) s az öntött vasárúknak ezután nem sokára történt első gyártásával (Csehországban alighanem a XVII. században, Belgiumban és nyugati Németországban már valamivel előbb) virad föl a tulajdonképeni vaskohászat ideje, még pedig először is annak imént említett régibb korszaka. Az akkori idők vaskohói mind ugyanazon meghatározott alakúak, s ilyenek maradnak csekély eltérésekkel mintegy két századon át (körűlbelűl 1800-ig), sőt ez alak, – ha a henger- és szekrényfúvóknak a régebben egyedűl szokásos fújtatók helyett való utóbbi alkalmazását leszámítjuk, – nagyjában egész a jelen század közepéig is ugyanaz maradt. Valamely patak partján, többnyire egy-egy tó alatt otrombán épűlt, eleinte alig 7 s később is legfölebb 10 méter magas olvasztó (úgy nevezett magas) kemencze állott, melynek a torka egy tágas földszintes épület tetejébőlágakosdott ki. Ebben az épületben volt az öntőműhely az elmaradhatatlan fa-gémmel, tovább a fúvó-helyiség a kivűl melléje illeszkedő kerékházzal; közelben kinn a szabadban volt az érczraktár, a melyet a kemencze torkával többnyire az úgy nevezett adagoló híd kötött össze; ugyancsak közel a fő épülethez volt a faszén-raktár, a hivatalszoba és több más mellékhelyiség. Egy ilyen magas kemencze kezdetben hetenként csak alig 100, utóbbi időben is legfölebb 300 métermázsa öntött és nyers vasat termelt. (Korunkban egy-egy magas kemencze naponként 1.000, sőt 2.000 mázsa nyers vasat is gyárt!) Az olvasztó kohó szomszédságában egyszerű vagy összetett hámor állt, melyben az olvasztó-kemenczének az öntőházban el nem használt termékeit kovácsolható vassá készelték (frisselték).

Az ily hámorműnek szintén egyszerű földszintes épületében egy készelő tűzhely volt a hozzá való fúvóval s a kis vízikerék hajtotta vaspőrölylyel, melynek „dübörgésétől” egy akkori leírás szerint „visszhangzottak a hegyek és völgyek legbenső mélyeikig”, avagy mint Schiller mondja: „a kemencze gyomrában a pokol tüze sziporkázott, mintha sziklákat akarna üveggé olvasztani”. S mindezzel a boszorkányos mesterséggel naponként (vagyis 24 álló órán át) legfölebb vagy 5 métermázsa nyers vasat tudtak kovácsolható vassá földolgozni, a melyet körűlbelűl egy métermázsányi sulyú pőrölylyel kalapáltak alig fél métermázsás rudakká vagy lemezekké. Mai napság ellenben egy Bessemer- vagy Thomas-féle kemenczében rendesen alig egy-egy félóra alatt száz métermázsa nyers vasat változtatnak át tetszés szerint kovácsolható vassá vagy aczéllá, s e kitűnő anyagot 1.000 mázsányi sulyú s gőzerővel dolgozó pőrölyök kovácsolják óriási darabokká, s a mi józan korunkban még sem jut senkinek sem eszébe, hogy e valóban titáni munkát költői lendűlettel megénekelje!

Tekintettel arra a rengeteg mennyiségű faszénre, melyet akkoriban úgy az olvasztó, mint a készelő tűzhelyek fogyasztottak, amaz idők vaskohászata leginkább csak az olyan csehországi uradalmakra szorítkozott, a hol terjedelmes és hagyományos kezelésű erdőségek lévén, a faszén égetéséhez kellő anyagnak állandón bővében voltak. Ilyenformán (többnyire már régesrégi időkből eredőleg) a cseh silur-medencze területén, vagy legalább a határán a kvöetkező nevezetesb vasgyárak álltak 1846-ban, tehát a cseh vaskohászat régibb korszakának körűlbelűl a vége felé:[136]* 1. A zbirovi kincstári uradalom vasgyárai kohókkal s a hozzájuk tartozó hámorokkal Strašotzban, Holoubkauban és Franzensthalban (ide tartozott akkor még a Beraun melletti Károly-kohó is) és a dobøivi, hrádeki meg padri hámorokkal (évenként 81.000 bécsi mázsányi termeléssel). 2. A Fürstenberg herczegféle pürglitzi uradalom vasgyárai három kohóval Neu-Joachimsthalban és Neuhüttenben, továbbá még más kohókkal a Beraun melletti Althüttenben és Rostcokban (évenként 61.000 bécsi mázsányi termeléssel). 3. A Wrbna gróf-féle hoøovitzi uradalom vasgyárai a komoraui és Jineci kohókkal és háromokkal (évenként 23.000 bécsi mázsa). 4. A Colloredo-Mannsfeld herczeg-féle dobøíši uradalom vasgyárai a Dobøíš melletti Althüttenben és Obecnitzban (évenként körűlbelűl 12.000 bécsi mázsa). 5. A rožmitáli herczegérseki uradalom vasgyárai a Rožmitálban lévő kohóval és hámorokkal (évi 9.000 bécsi mázsa). 6. A Waldstein herczeg-féle stiahlaui uradalom vasgyárai Sedlecben (évi 15.000 bécsi mázsa). 7. Rokitzan város vasgyárai Klabavában (évenként körűlbelűl 14.000 bécsi mázsa). 8. A Metternich herczeg-féle plasi uradalom vasgyárai Plasban (évenként mintegy 12.000 bécsi mázsányi termeléssel).

A cseh bányatársaság „Károly Emil” kohója Königshofban. Charlemont Húgótól

Csehország többi számos vasgyára nagyobbrészt a cseh silur-medencze kerületén kivűl állott s így máshonnan való, Csehországban egyebütt helylyel-közzel található érczeket dolgozott föl. Közűlök igen nevezetes termelésűek (évi 68.000 bécsi mázsa) voltak a Dietrichstein herczeg-féle vasgyárak Ranskóban és Pellesben (közel a morva határhoz). Mindössze 48 vasgyár állt akkortájt (1846) Csehországban, 52 magas kemenczével s mintegy 200 hámorral (készelő tűzhelylyel), továbbá 60 nyújtó pőrölylyel fölszerelve. Az említett régibb korszak végével már öt kavaró- és tizenegy hengermű is dolgozott. 1846-ban Csehország egész vastermelése mintegy 315.000 bécsi mázsa nyersvasra és körűlbelűl 172.000 bécsi mázsa öntött vasra rúgott, tehát összesen 487.000 bécsi mázsára, a mi 46 működő magas pest részéről körűlbelűl ugyanannyi, mint a mennyit ma egyetlen magas kemencze termel.

Ama régibb korszaktól a vaskohászat újabb, vagyis az ú. n. „vízerő”-korból a „gőzerő” korába való átmenet útját egyengette némileg az, hogy már 1850 előtt is volt néhány kohónak gőzerőre berendezett fúvókészüléke, más részt meg több vasgyárban (így a Beraun melletti Althüttenben, Komorauban, a Dobøíš melletti Althüttenben és másutt) a régi készelési tűzhelyek helyett az Angliából áthonosúlt, hengerművel ellátott kavaró pestekkel dolgoztak, melyek a rúdvas gyártásának szaporább menetét tették lehetővé. Evéssel utóbb (az ötvenes években) állították föl Csehországban az első (szintén Angliából kerűlt) coakszos nagyolvasztókat. E három említett tényező (gőzerő, kavaró és coaks) tetemesen fokozta a csehországi vastermelést, azonban sokkal alább szállította (a cseh érczek phosphortartalma miatt) a vas minőségét. A cseh hengerelt vasat akkortájt általában silánynak tekintették, s az csak olcsóságával tudott (pl. a stájer és más vassal versenyben) a piaczon megállani. A cseh vasiparban azóta keserves iskolán kellett keresztűlmennie, míg a tapasztalatok és megfeszített szellemi munkásság árán ma már odáig jutott, hogy mennyiségre és minőségre nézve egyaránt kitűnő árúival fényesen megállja a helyét.

Századunk második felének az elején indúlt meg a cseh vaskohászat terén egy vállalat, a melynek története egyszersmind az újabb kori cseh vaskohászat fejlődésének menetét is magában foglalja; a cseh vaskohászat jelenének ez a fő képviselője a prágai vasipar-társúlat kladnói vasgyára.

E részvénytársaság a „Klein, Lana és Novotný” czég kőszénbánya-vállalatából keletkezett (formaszerűen) 1856-ban, azzal a czéllal, hogy az e társaság birtokában lévő igen terjedelmes és szép reményekre jogosító kladnói kőszénbányákat kellőleg értékesítse. E czélra már 1850-ben megvásárolták az akkor még Fürstenberg-féle nuèitzi ércztelepekkel határos vaskőbányákat, melyek állandó vastermelést igérő bőséges anyagforrásúl kinálkoztak. Az új vállalat már azért is igen jövedelmezőnek igérkezett, mert egy részt a nuèitzi vasérczek tőszomszédságában kitűnő adalékmeszet lehetett kapni az érczolvasztáshoz Tachlovitzban, más részt pedig a kladnói szén tetemes része „tapadó”-nak, vagyis coaksgyártásra alkalmasnak látszott. Mivel továbbá a nuèitzi vaskövek (csekély kvarcztartalmuk mellett vasban bővelkedvén) az Angliából ép akkortájt meghonosodni kezdő coaksszal való olvasztásra fölötte alkalmasak, megvoltak az összes előfeltételek, melyek akkor a nagyban való termelés biztosítására szükségeseknek látszottak. Mindezek alapján legelőbb két magas kemenczét állítottak a hozzájuk való coaksgyárral és a kellő melléképületekkel együtt Kladnóban s 1854-ben, illetőleg 1856-ban meg is kezdték bennük a munkát. Egyidejűleg Kladnóból a nuèitzi ércztelepekhez és a tachlovitzi mészkőbányákhoz rendes nyomtávolságú vasút épűlt és nyilt meg 1857-ben.

Az így keletkezett új vasgyár, a mely „Adalbert-kohó” nevet kapott, csakhamar tetemesen kibővűlt, 1858 és 1860 közt ugyanis már négy coakszos nagyolvasztót építettek hozzá, melyek mindegyike 160 köbméter térfogatú, s ekként az évi nyersvas-termelést 160.000 métermázsányira fokozták, nem sokkal később pedig (az 1866. háborús évbeli nagyon megérzett pangása után), 1868-ban már 250.000 métermázsára. Az akkoriban már nagyszerű vállalat a nyersvasnak hengerelt vassá való földolgozásánál (a mit addig az időközben megvásárolt Nürschan melletti „Hermann-kohó” kavaró és hengerelő műhelyeiben végheztek) azzal a már említett nagy bajjal kényszerűlt küzködni, melyet a csehországi vasköveknek (még a nuèitzieknek is) tetemes kén- és phosphor-tartalma okozott. Ezt a bajt az előzetesen pörkölt érczek költséges kilúgozásával és részben idegen, phosphortalan érczek fölhasználásával igyekeztek lehetőség szerint legalább annyira elhárítani, hogy a Hermann-kohóban, 1868 óta pedig egy Kladnóban épűlt nagyszabású új kavaró és hengerelő műhelyben is annyi hengerelt vasat tudtak gyártani, a mennyivel teljesen ki tudták elégíteni úgy a vasúti sínek, mint (1869 óta) az akkoriban épűlt legtöbb vasúti híd anyagszükségletét. Nem maradt el e mögött az öntött árúk termelése sem, mint a bécsi forrásvízvezeték összes csövei is tanúsítják, melyek mind Kladnóban készűltek egy akkoriban egészen új kitűnő eljárás szerint.

Időközben (már a hatvanas évek folyamán) útat tört magának a vaskohászat terén az angol Bessemer korszakot alkotó találmánya,mely Ausztriában legelőször Stájerországban honosúlt meg. A Bessemer-féle eljárást, mely az aczélnak egyenesen nyersvasból bámúlatosan gyors előállítását teszi lehetővé, azonnal kitűnő sikerrel alkalmazták s azóta általánosan követik a vasúti sínek gyártásában. A cseh vasipar nagy kárára azonban ez új frisselési eljáráshoz mindenekelőtt phosphortalan nyersvas kellett, a minőt a cseh vasérczekből lehetetlen volt előteremteni. Hogy tehát Kladno a maga síngyártásával ne maradjon egészen hátra a megélénkűlt versenyben, nem lehetett a Bessemer-féle eljárás elől elzárkóznia, de a nyersvasat hozzá idegen, phosphortalan vasérczekből kellett beszerezni s így a saját (nuèitzi) érczeiből való termelést a gyárnak tetemesen alább kellett szállítania. Egész odáig mentek e koczkázatos vállalkozásban, hogy Stájer- és Bajorországban vásárolták a Bessemer-nyersvasat s 1875-ben megnyitották a két Bessemer-kemenczére berendezett új kohót. A Bessemer-aczél gyártása ugyan minden technikai akadály nélkűl egészen jól sikerűlt, de az ércznek költséges beszerzése tetemesen csökkentette a vállalat jövedelmezőségét.

Szerencsére még a hetvenes években sikerűlt megint egy angolnak, Gilchrist Tamásnak, A bessemer-féle eljárás olyan módosítását kitalálnia, melylyel a nyersvas phosphortartalma salakítás útján eltávolítható s így belőle kifogástalan (vas vagy aczél) anyag gyártható. Ez sikerűlt is úgy, hogy a Bessemer-kemenczét (converter) az eddigi savas (kvarczos) béllet helyett teljesen mészszel, vagy dolomittal béllelték ki. Az új találmány az egész világ vasiparában fölötte nagy átalakúlást idézett elő azon országok és vidékek javára, a melyek épen phosphorban dús érczekkel bővelkednek; így a többi közt Csehország, főkép pedig a kladnói vasgyár is sokat nyert vele. Ez a gyár rögtön meg is ragadta a kinálkozó kitűnő alkalmat s azonnal hozzálátott, hogy a (feltalálójáról) Thomas-félének nevezett új eljárást a cseh és különösen a nuèitzi érczeken kipróbálja. 1879 tavaszán egy cs. k. helytartósági bizottság jelenlétében tették vele az első kisréletet, a mivel Csehország vasiparában új, a mai kiváló fejlettségre vezető korszak kezdődött.

Kevésbé szerencsés volt a prágai vasipar-társúlat kladnói gyáránál a nuèitzi vasérczekkel hasonló körűlmények közt dolgozó „Cseh bányatársaság”, a mely (egykor Fürstenberg-féle) berauni vasgyárait a hetvenes években szép, coaksos nagy olvasztóval (a konigshofi Károly Emil-kohóval) bővítette ki; mert a Thomas-féle eljárás gyakorlatának jogát másod sorban a „Teplitzi bádoghengerlő-gyár” czége szerezte meg. Ez a visszásság csak azzal szűnt meg, hogy először is a prágai vasipar-társúlat 1886-ban egybeolvadt a cseh bányatársasággal, ezenkivűl pedig a Thomas-kohóval dolgozó teplitzi hengerelő-gyár is olyan szövetségbe lépett velük, hogy a königshofi nyersvasat (a mennyiben nem mindjárt az ottani nagy öjntőműhelyben dolgozzák föl) a teplitzi Thomas-kohó alakítja át aczéllá. A königshofi nyersvasnak ily nagy távolságra való szállításából eredő tetemes költségemelkedést némileg az egyenlíti ki, hogy a Teplitz melletti gyár viszont az olcsón kapható csehországi barnaszenet használja.

Ilyenformán ma a cseh vaskohászat jórészt egységes fő vezetés alatt áll. Az illető három, igen kitűnő berendezésű vasgyár (Kladnóban és Königshofban) évenként másfél millió nyersvasat termel s azt (Kladnóban és a Teplitz melletti Thomas-kohóban) dolgozza föl a legjobb minőségű vassá és aczéllá, részben pedig (Kladno- és Königshofban) öntött árúvá is.

Ezen elsőrendű gyárszövetkezet mellett még a következő, újabb időbeli s teljesen korszerűen berendezett vasgyárak vannak Csehországban: a rokitzani „Schöller és Társa” czég „Frigyes-kohó”-ja szép magas-kemenczével, mely tisztán miröschaui coaksszal kitűnő öntésre való nyersvasat (évenként mintegy 130.000 métermázsát) gyárt; továbbá a kladnói „Poldy-kohó”, mely csak öntött aczél (kiváltképen szerszámnak való aczél) gyártásával foglalkozik, s végűl a pilseni Škoda-féle nagy aczélgyár, mely öntött aczél ágyúkat is gyárt.

A „révibb korszak”-ból való cseh vasgyárak, vagyis a tisztán faszénnel olvasztó kemenczék közűl még a mai kor színvonalán tartja fönn magát a jelenleg Hanau herczeg-féle hoøovitzi uradalom komoraui gyára, mely kitűnő öntött vasat (nevezetesen műöntésre valót és különlegességképen galvanostegia útján bevont vasat is) gyárt s csínozó műhelylyel is föl van szerelve (egyebek közt a legkitűnőbb hadi lőszereket is szállítja); e gyár 1890-ben több mint 31.000 métermázsa fínom öntésű árút gyártott. Továbbá megvannak még a régi időből a Colloredo-Mannsfeld-féle vasgyárak (és gépgyári műhely) a Dobøíš melletti Althüttenben, a melyek 1890-ben valamivel több, mint 9.000 métermázsa öntött árút gyártottak. Végűl még a Rokitzan város klabavai vasgyára is szállít egy kevés öntött vasat.

A zbirovi, régebben kincstári kohók, melyek valamikor (körűlbelűl 1860-ig) első helyen álltak a cseh vasgyártás terén, Zbirov uradalomnak a hírhedt dr. Stroussberg tulajdonába való szerencsétlen átmenete következtében szomorú végre jutottak, miután az a szerfölött kalandos kisérlet történt velük, hogy hét óriási nagyságú coaksos magas-kemenczével, egy nagyszabású Bessemer-kohóval, stb. fölszerelve a jelenkori nagyban való termelésre képesíttessenek, a mire azonban teljesen alkalmatlanok voltak. E gyár bukása az egész zbirovi kerület elszegényedését vonta maga után. Utóbb a régi zbirovi gyárak (mert az újakat az egy boreki szerény kohó kivételével, a mely másutt vásárolt vasat dolgoz föl, teljesen lebontották) más kézre kerűltek. Jelenlegi tulajdonosuk, Hopgfengärtner Miksa, Strašitzban saját (krusná-horai és zajeèovi) érczeit egy faszénnel olvasztó magas-kemenczében dolgoztatja föl; Holoubkauban szerszámnak való aczél gyártására is rendezett be öntőműhelyt, Dobøivban pedig hengerelőt és hámort tart fönn. Évi termelése (jobbára vásárolt vasanyagból) 38.000 métermázsa öntött, meg mintegy 50.000 métermázsa hengerelt és kvácsolt árúból áll. A többi régibb kori cseh vasgyárak vagy egyáltalában abbahagyták a munkát, vagy pedig csak igen szerény mennyiségű s másutt vett vasból gyártott árút (nevezetesen ömlesztő-pestekben olvasztott öntött vasat) szállítanak.

Kőszén. Csehország, mely valaha aranyban igen gazdag volt, e kincsét annak többynire a föld fölszínén lelhető nagyobb mennyisége folytán rég kemerítette; kárpótlásúl azonban e fénylő aranyért ugyancsak dús kincscsel bír az előrehaladott mívelődésre nézve még becsesebb fekete aranyában, a kőszénben. Erdőkben való egykori gazdagsága s a régibb idők csekély fütőanyag-fogyasztása az oka, hogy ez országnak e földalatti kincse oly sokáig majdnem érintetlen maradt, s hogy azt csak a XIX. század tárta föl, mely kivált második felében e kincsnek hajdan még csak nem is álmodott mennyiségét fogyasztja.

A telepedő vagy termő kőszénalakúlat Csehországban többnyire nagyban és számos egyes medenczére elosztva mutatkozik, s e tekintetben ez országot a monarchia egyik része sem múlja fölűl.

A csehországi kőszénmedenczék nagyobbrészt a silur előtti palák (Huron) s részben a legalsó silurrétegek (illetőleg a Cambrium) fölött nyugszanak.

A legfontosabb kőszéntelepűlések Radnitz (és Vejvanov), Kladno (és Rakonitz), Miröschau, Pilsen, Schatzlar (és Schwadowitz) környékén vannak. Kisebb és csupán helyi, vagy alsóbb rendű fontosságú medenczékről itt nem szólhatunk.

1. A radnitzi kőszéntelepek (úgy geologiai, mint bányászati szempotnból) a legrégibbek s legjobban átkutatottak, de ép ezért természetesen a legerősebben kiaknázottak sorába is tartoznak. A kőszén aknázása (valószinűleg csak kisebb mértékben) itt Bøas mellett állítólag már a XVII. század elejével kezdődik; a serényebb kutatás és aknázás azonban csak a XIX. században indúlt meg és tart még ma is. E több egyes medeneczéből álló telepűlés rétegsorozatát geologiai szempontból az összes csehországi telepek mintájának tekintik. Életnek nyomát nem viselő (azoos) silur előtti palán (Huron) nyugszik mindjárt a kőszénalakúlat, előbb egy kevés figyelemre méltatott alsó s aztán a mintegy 10 méter vastagságú felső, vagy fő telepben, a mely az elmaradhatatlan és jellemző közrétegek kivételével ritka tisztaságú szenet tartalmaz. A közrétegek a telep vastagságának mintegy tizedrészére tehetők. A fő medencze, mely kizárólag igazi carboniumrétegekből áll s nincs ifjabb rétegektől födve, 125 hektárnyi területű fensíkot alkot az ipari szorgalmáról már régóta nevezetes Bøas község közelében, úgy, hogy az összes rétegek (ide értve a szenet is) az egész medencze területén többé-kevésbé láthatólag s tompa szögben bújnak ki, a medencze közepén pedig majdnem vízszintesek. Ennek folytán a szén jó nagy része fölszintes mívelés útján is hozzáférhető volt s az aknák mélysége a medencze legmélyebb helyein sem nagyobb 80 méternél (a milyen nagy körűlbelűl ugyanott a carbonium-rétegek együttes vastagsága is).

A bøasi kőszénmedenczével (más kisebbeken kivűl) szomszédosak: a Darova melletti külön álló medencze Bøastól nyugatra, a Beraun folyó mellett, aztán a Vejanov (és Chomle) melletti kőszénmedencze, melyben a két bøasi kőszéntelep erősen át van szeldelve palás közrétegektől, a miért is csak a környék helyi szükségletét födözi. A radnitzi kőszénlerakódásból, mindenek előtt a bøasi medenczéből, szerény kiterjedése mellett is már szerfölött nagy mennyiségű kőszén kerűlt napvilágra. Századunk hetvenes éveiben az évi termelés másfél millió, 1890-ben pedig két millió métermázsa kitűnő minsőégű kőszénre rúgott. E termelésben fő részük Sternberg gróf és az „ez előtt Starck Dávid-féle ipartelepek” kőszénbányáinak van.

2. A kladno-buštìhradi kőszénlerakódás a legnagyobb és legeslegfontosabb egész Csehországban. Geologiai helyzete a radnitz-bøasi medenczééhez hasonló; úgy itt, mint amott két telep van az élet nyomai nélkűli palán nyugvó carbonium-rétegekben, melyek közűl az alsó csekélyebb értékű, a felső pedig a fő telep s Kladnónál rendesen 8 méter vastagságú, helyenként azonban 10 méternyire is rúg. A fő telep közrétegei is ugyanolyanok, mint a bøasi telepben lévők (jellemző Kladnóban különösen a kis és nagy „Opuska”). Különbség a kladnói és øasi telepek közt csak annyiban mutatkozik, hogy a kladnói carbonium-rétegek fölött a kibukkanástól bizonyos távolságban ifjabb rétegek (nevezetesen permi és kréta) feküsznek; továbbá tetemes a különbség a medencze terjedelmét illetőleg, még pedig úgy minőség, mint mennyiség tekintetében. Míg ugyanis a kis bøasi medencze lapos félkagylóhoz hasonlóan egész kerületén a fölszintre búvik ki: addig az igen terjedelmes kladnói medenczének csupán a déli szélén (mindjárt Kladnónál egész Rapitz-Buštìhradig) van ez így. Ez agyagpalán nyugvó széltől (vagy kibúvástól) fogva a carbonium-rétegek eleinte meglehetős meredeken ereszkednek le (Kladno városa alá is beérve), tovább azonban mindegyre csekélyebb lejtéssel húzódnak éjszak felé s épen ezen éjszaknak tartó kiterjedésükben födi őket mind több ifjabb geologiai réteg, kivált permi és kréta, helyenként pedig (így Vinaøitznál) bazalt is hatolt közéjük, mely az érintkezési fölszíneken a szénnek több centiméternyire természetes elcoaksosodását idézte elő. Ez az éjszaki szárnya a medenczének azonban még eddig ismeretlen távolságba és mélységig terjed tovább.

A kladno-buštìhradi szén fölfedezését megelőzte a klein-pøílepi telepek (Kladnótól délre Unhoscht és Beraun közt) föllelése a XV. században (1463). A XVI. század elején a klein-pøílepi kőszenet állítólag a mai Chrbina-erdőben a Kaèák patak melletti vaskohók fűtésére használták, a miről a még ma is látható kemenczeromok és szénmaradványok látszanak tanúskodni. Amaz időtől fogva szűntelen ismétlődő sejtéssel tapogatództak a Kladno felé kinálkozó nagyobb kincs irányában, de csak 1772-ben vezetett egy véletlenűl föllelt fekete vakondtúrás Rapitz közelében, a buštìhradi uradalomban az ottani kőszénkibúvás fölfedezésére. A szenet mindjárt tárnaszerűen kezdték kifejteni (József- és Gottfried-tárna), s ezzel meg volt vetve a rapitz-buštìhradi kőszénbányák alapja. Ez idő s kivált 1800 óta nem pihent Kladno körűl a kőszén utáni kutatás; számos helyütt 20–30 méternyi aknákkal keresték, a hol jóval utóbb (1860 felé) mintegy 300 méternyi mélységben akadtak rá. Végre 1842-ben az államkincstár hivatalos kutatóbizottságot léptetett életbe, mely a Kladnótól keletre eső területet fúrások és ásások által szabályszerűen megvizsgálta s eredménykép a legszélső keleti végen – Brandeisl mellett – egy kettős akna (Mihály és Layer) fúrására, Kladnótól éjszak-keletre pedig két főakna (Thinnfeld és Kübeck) mélyesztésére vezetett. Ez aknák csak 1853–1858 közt érték el 240–340 méternyi mélységben a kőszenet, még pedig a brandeisli aknázások csak silányabb vagy egészen rosz minőségű, a kladnói aknázások ellenben 9–11 méternyi vastagságú kitűnő kőszénre bukkantak.

Fölszínes mívelésű kőszénbánya Duxban.

Időközben már 1846-ban sikerűlt egy Váòa nevű s Novoptný Venczel prágai polgár szolgálatában álló egyszerű bányásznak a kladnói kőszéntelepet mindjárt Kladnótól délkeletre (Stìphanow-Krocehlavnál) 20 méternyi mélységre mintegy 2 méter vastagságban föllelnie. E szerencsés fölfedezés azonnal a Kladnótól keletre lévő Venczel-akna létesítésére vezetett, továbbá Kladnóban a „Klein, Lana és Novotný” czég bányatársaságának megalakúlására, a mely (nem messze a kincstári Thinfeld-aknától) azonnal a Layer- és Ferencz-aknákat fúratta s a kladnói nyugati kőszénterületet a maga számára foglalta le. Az említett három agántársúlati akna 130–230 méternyi mélységben 8 méter vastagságú szép kőszenet talált s nyomban hozzálátott a kőszén szabályszerű kiaknázásához.

Nem szólván több kisebb vállalatról, melyek utóbb a nagyobbakba olvadtak be, a kladno-buštìhradi szénvidéken a kvöetkező három fő vállalat jött létre: a) a „Klein, Lana és Novotný”-féle bányatársúlat Kladnóban, melyből 1856-ban a „Prágai vasipartársúlat” alakúlt; b) a rapitz-buštìhradi szénbányák Kladnótól keletre, melyek nem rég még „császáriak” néven valának ismeretesek, 1883 óta azonban a buštìhradi vasút tulajdonában vannak s a „buštìhradi szánbányák” nevet viselik; c) az eredetileg kincstári kladno-brandeisli szénbánya, az előbbi kettőtől éjszakra, mely 1855-ben az akkori vasútakkal együtt az ezúttal keletkezett „osztrák (ma: osztrák-magyar) államvasút-társaság” tulajdonába ment át s közönségesen (máig is ugyanott lévő) hivatalos székhelye után „brandeisli szénbányák” néven ismeretes.

E három vállalatnak teljesen szabályszerűen s körűlbelűl egyenlő iparral mívelt bányatelkei eredetileg és még a hetvenes években is éjszakra körűlbelűl a motyèini völgyig s ennek kelet felé képzelt folytatásáig terjedtek, kerekszámmal hét kilométer hosszú (nyugatról keletnek) és mintegy három kilométer széles (séltől éjszaknak tartó), vagyis kerek húsz négyszögkilométernyi területtel. A kőszén kiaknázására, mely szabályszerűen halad a kibúvási oldal felől délről a fedűben éjszaknak, mind a három vállalat mindjárt eleitől ugyanazt az elmés, sajátszerű kladnói fejtő-módszert alkalmazta, mely az egyébként is rendszeres kezelés mellett fölötte czélszerű értékesítését teszi lehetővé az itteni roppant nagy nemzeti vagyonnak.

Az egész kőszénvidék összes aknáit szállító-pályák kötik egybe a buštìhradi vasúttal s a kladno-kralupi összekötő vonal útján az államvasút prága-bodenbachi szakaszával. A 70-es években a legmélyebb kladnói és buštìhradi fő aknák (az Amália- és a Ferencz József-akna) 300, a legmélyebb brandeisli fő akna (az Engerth-akna) pedig közel 400 méternyi mélységet ért el.

A hetvenes évek második fele táján a szűntelen növekvő követelményekhez képest a kladnói szénvidéken a kladnói széntelep nagyobb mélységbe eső (éjszaki) folytatása fejtésének előkészületeihez kellett látni, vagyis a szükség szerint további fedű- és egyúttal mélymívelési (mélyszinti) aknákat kellett nyitni. A buštìhradi vasút e czélra (újabb akna kezdése helyett) a már meglévő legmélyebb („Ferdinánd császár” nevű) kettős aknájafelől fogott terjedelmes bányatelke további föltárásához; az államvasút-társaság pedig már meglévő Barré-aknáján kivűl még egy 400 méter mélységű újabb („Ronna” névre keresztelt) éjszaki aknát vájatott és szerelt föl a legtökéletesebben. A prágai vas-ipartársúlat meg, melynek bányatelke Kladnónál éjszak felé az államvasútakével határos, az éjszaknyugatnak tovább terjedő szénvidéken bölcs előrelátással már régebben megszerzett egy (körűlbelűl 7 négyszögkilométernyi) új telket, s annak kiaknázását a „Myrau” nevű 520 méter mély kettős aknával kezdte meg; ehhez utóbb (1890-ben) még Mayrautól nyugatra a legújabb berendezésű Miksa-akna járúlt.

Az előbb említett mélymívelésű aknákkal egyidőben kezdte a miröschaui kőszénbánya-társaság is a prágai vas-ipartársúlat mélymívelési területével éjszaknyugaton határos libušíni kőszénbányája kiaknázását. E serényen dolgozó társaság, mely első sorban a Rokitzan melletti miröschaui kőszénmedencze czélszerű kiaknázásával foglalkozott s azt még ma is folytatja, jókor (1881-ben) feladatúl tűzte maga elé annak kifürkészését, vajjon a kladnói kőszéntelep, a melynek további éjszaknyugati folytatásában addig nem igen hittek, azon a tájon esetleg nagyobb mélységben nem volna-e mégis föllelhető? S a történelmi nevezetesséű Libušín község közelében e czélra nagy akadályok leküzdésével eszközölt fúrás csakugyan arra az eredményre vezetett 1884-ben, hogy kerekszám 430 méternyi mélységben 8 méter vastag kőszéntepelre bukkantak. Alkalmas helyen nyomban hozzá is láttak a libušíni „János-akna” mélyítéséhez, melynek teljesen korszerű eszközökkel végzett munkálatai 1887-ben föltárták a szép telepet, s 1890-ben nagyszabású és tökéletes fölszerelésű kettős aknává bővűlve épűltek ki. E telep a buštìhradi vasúton kivűl az államvaspálya prága-bodenbachi vonalával is össze van kötve.

A lubušíni bányával együtt immár a kladnói szénbánya-vidék négy teljesen korszerű mívelésű nagy vállalatot foglal magába, melyek koruk szerinti sorban a következő termelést mutatták föl az 1890. évben: a buštìhradi vasút 4.6 millió, a prágai vas-ipartársúlat 5.8 millió, az államvasút-társaság (saját vaspályáira való tekintettel) 7.8 millió, a miröschaui szénbánya-társaság Libušínban (jóllehet akkor még csak az előkészület fokán állott) már is 2.1 millió métermázsányi legszebb minőségű szenet aknázott.

Az egész vidék föltárt területe ma (a csapás irányában) mintegy 10 kilométer hosszú s átlag (a dőlés irányában) majdnem 5 kilométer széles. A telekmértékekkel födött és szabadalmas kutatás alatt álló terület pedig az előbbinek több mint kétszerese s 114 négyszögkilométerre tehető. A mostani (és a Libušínban várható) termelés arány szerint (a mely évenkénti 20 millió métermázsa) e legszebb és legnagyobb szénvidéknek hozzávetőleges becslés alapján még vagy száz esztendei mívelési idő jósolható.

A kladnói kőszénmedenczével geologiai tekintetben kapcsolatos, de bányászati szempontból sokkal kisebb fontosságú a rakonitzi kőszénlerakódás, melyet a kladnóitól az alaphegység több gerincze választ el, s a melynek telepei úgy minőségükre, mint mennyiségükre nézve csekélyebb értékűek, hogy úgy mondjuk, elfajúltak. Rakonitz Kladnóhoz e részben úgy aránylik, mint Vejvanov Bøashoz. A szenet Rakonitz mellett legelőbb a „Moravia”-bányában fölszíni míveléssel ásták, a telepről azonban az derűlt ki, hogy meddő közök által van megszaggatva s nem is messze tart; később Lubnánál és Hostokrejnénél is ástak ki tetemesebb (de Kladnóhoz képest mégis csak igen csekély) mennyiségű kőszenet. A kőszénnél jövedelmezőbbnek mutatkozik itt a rakonitzi szénpala fejtése (a közbülső rétegekből), a mely kitűnő tűzálló árúk készítésére alkalmas.

3. A miröschaui kőszénlerakódás. Az eddig tárgyalt kőszénmedenczéktől, a melyeknek egy-egy igen vaskos főtelepük van, eltérő a Mirüschaui környékén (Rakonitzantól délkeletre) levő kőszéntekenő, mely mindkét irányban mintegy három kilométernyi kiterjedésében csak körűlbelűl egy méternyi vastagságú főtelepben tartalmaz tiszta szenet (egy még vékonyabb alsó telep mellett), s ez is nagyon vetődött, mindazonáltal már hosszú idő óta fényes mívelési eredményt mutat. A természet mostohaságával ugyanis megbirküzik itt a bányász szakértelme. Van továbbá a miröschaui szénnek egy kiváló tulajdonsága, az, hogy tapadó s mint ilyen igen alkalmas a coaksgyártásra, mely czélra kellőkép föl is használják; de meg gázfejlesztésre is szerfölött jól beválik, úgy, hogy az 1891. évi prágai kiállításon a prágai gázgyár (a pilseni cannel-szenet kivéve) az összes csehországi szenek közűl a miröschauit mutatta ki a legjobb gázfejlesztőnek (egy métermázsa szénből 29 köbméter gáz, melynek egy-egy rendes lángja 13 rendes gyertya világító erejével ér föl). Geologiai tekintetben a iröschaui szenet a bøaši vagy kladnói főtelepekével egykorúnak tartják.

A reggeli munkásszakasz leszállása a duxi kőszénbányában. Ottenfeld Rudolftól

Hogy Miröschaunál kőszéntelepek vannak, azt már rég tudták. Az ottani kőszénképződményi homokkövet olvadó kőnek a szomszédos vaskohók számára egy kőbányában fejtették; a harminczas évekig azonban az ottani kőszénalakúlatot meddőnek tartották. Itt (éjszakon) és ép így kelet, meg nyugat felé is a carbonium-rétegek az alsó siluron (Barrande B-emeletén) nyugszanak, míg délen silur előtti palákba (nevezetesen egy kovapalatuskóba) vágódnak be; carboniumnál fiatalabb rétegek itt nem fordúlnak elő. Az első szénkutatás Miröschauban 1833-ban történt, mikor (közel a déli kibúváshoz) egy alig 15 centiméter vastag kőszéntelepecskére (az utóbb megállapított csekélyebb alsó telepre) bukkantak s azt (részben a víz benyomúlása miatt is) abbahagyták. Később (1842-ben) a kincstár az ellenkező oldalon (Dobøívnál) kutatott alig jobb eredménynyel, s két más fúrási kisérlet után (melyek nem hatoltak elég mélyre) fölhagyott a további kutatással. Végre 1857-ben sikerűlt két magánkutatónak (Jahnlnak és Grimmnek) a fő telepet mintegy másfél méter vastagságban (beleértve a közbenső réteget is) fölfedezni s a miröschaui szenet kereskedelmi czikké tenni, a mi azonban akkor még épen nem hajtott valami fényes jövedelmet. A miröschaui szénbányák igazi föllendűlésére csak a hatvanas években kerűlt a sor, mikor a bányák az (alakilag csak 1868-ban szervezkedett) „Miröschaui kőszénbányatársúlat” tulajdonába kerűltek, a mely czélszerű s a korral haladó bányamívelés útján a miröschaui szenet megérdemlett méltatásra juttatta. E részben a követelmépnynek mindenekelőtt az ottani nehézségekhez képest egyedűl helyes tulajdonképeni aknaszerű mívelés tett eleget, a melynek azonnal igen czélszerű berendezésű aknák (a Leopoldina- és Margit-akna) építése, a kiszállításra és vízemelésre gőzerővel való fölszerelése, kitűnő szénmosó művek, villamos világítás, stb. lettek segítségére. Elég jókor (1869) létesűlt a bányának a cseh nyugati vasúttal (Rokitzan állomáson) való összekötése, mely utóbb (1881-ben) a rokitzan-miröschau-nezvìstitzi kereskedelmi vasúttá bővűlt ki. A coaksszá kitűnően feldolgozható miröshacui szén ily irányú értékesíétésre már 1863-ban nagyszabású coaksgyárat állítottak magában Miröschauban (a dr. Bauer-félét), később pedig egy másikat Rokitzanban (a Ringel-félét); az ezekben gyártott coaks a közelebbi környék határain túl is piaczra kerűlt és kerűl.

A tulajdonképeni miröschaui medenczén kivűl később annak keleti szomszédságában egy második kisebbet is találtak és kezdtek meg, a skoøitzit, melynek geologiai sajátságai hasonlók az előbbiéihez.

A látszólag igen szerény miröschaui kőszénlerakódás (czélszerű eljárás mellett) valóban csodálatosan jövedelmezővé lett. Az eleinte (1860 táján) évenként alig 100.000 métermázsányi termelés 10 év alatt (1870) egy milliónyira, újabb 10 esztendő alatt pedig két millió métermázsánál is többre emelkedett. A nyolczvanas évek közepe felé érte el e termelés tetőopontját évi 3 millió métermázsával s még 1890-ben is volt vagy 2 milliónyi. Azóta Miröschaunak mind jobban segítségére van a szükséglet fedezésében az ugyancsak a „Miröschaui kőszénbányatársulat” birtokában lévő Libušín kőszénbánya a kladnói vidéken. Miröschau maga bányája keletkezése (1857) óta egész 1890-ig 45 millió métermázsányi, aránylag roppant nagy mennyiségű kitűnő kőszenet szállított.

4. A pilseni kőszénlerakódás. A piselni délkörtől nyugatra s éjszakon, részben pedig tőle keletre is, a cseh silur-medenczével érintkezve, a nagy kiterjedésű pilseni kőszénlerakódás terűl el, mely a nevezett silur-medenczével lényegben ugyanegy alapon nyugszik, t. i. Huron-palán, s csak részben (nyugaton) kerűl az őshegység alapjára. Az egész lerakódás a pilseni főmedenczén kivűl, a mely a többinél jóval nagyobb, még számos kisebb elszigetelt medenczéből áll (ilyenek a Manetín, Mies, Merklín melletti, stb.).

A pilseni kőszénmedencze rétegei részben a felső kőszénképződményhez (carbonium), részben pedig már a permihez tartoznak, illetőleg a carbonium-rétegek részben (kivált a fő medencze közepén) permiek alatt vannak; délnyugatra a permi rétegek az ottani medenczeszélig terjednek. A pilseni medencze hosszanti tengelye dél-délnyugattól (Chotieschau- és Tuschkautól, a hol az őshegységgel érintkezik) éjszaék-éjszaknyugatnak tart (Kaznau felé) s közel 30 kilométer hosszú, míg a medencze szélessége átlag mintegy 13 kilométer, a mi körűlbelűl 400 négyszögkilométernyi (mintegy 7 négyszögmérföldnyi) területet tesz.

Igaz, hogy e nagy kiterjedésnek nem minden részén van szén. A széntartalmú részek inkább csak szigetek (egyes különmedenczék) alakjában elszórtan találhatók s így is vannak telekmértékekkel megjelölve. Az egyes bányatelkek sem mind egyenlő rétegeket és telepeket tartalmaznak. Általán véve a pilseni medenczében a rétegeknek három emeletét lehet megkülönböztetni, melyek közűl a legalsó határozottan a carbonium, a legfelső meg a permi képződményhez tartozik, míg a közbenső a kettő közt átmenetinek tekintendő. E három emeletben általában főtelep is három van, melyeknek vastagsága rendszerint egy és két méter közt váltakozik; helyenként azonban melléktelepek is mutatkoznak, nevezetesen (egy helyett) két alsó telep (valódi carbonium), a melyeket a két radnitzi telep párjainak tartanak. Az egész teleprendszer azonban teljesen a medenczének egy helyén is alig van meg; rendesen két, vagy három (a körűlményekhez képest pedig néhol csak egy) telepet aknáznak.

A pilseni kőszénmedencze különlegességeképen, de csak egyes bányákban található a szénnek egy fénytelen, sajátszerű (palához hasonló) fajtája, az úgy nevezett „leveles” szén, mely igen hasonlít az angol „cannel”-szénhez, miért is pilseni cannel-szénnek hívják. Ez a pilseni középső telephez tartozik s leginkább Nürschannál, a nyugati cseh bánya-részvénytársaság Humboldt-aknájában, de részben Blattnitznál és egyebütt is található. Gázgyártásra kitűnően alkalmas lévén, igen becses és külföldre is messze szállítják e szenet, melynek a prágai gázgyárban egy métermázsájából 33 köbméter gázt fejlesztenek, még pedig oly rendkivűli fényerejűt, hogy egy-egy rendes láng 33 gyertya világával ér föl! A többi telep is kitűnő feketeszenet szolgáltat, a mely kivált Lititznél (a miröschaui társúlat Mária-aknájában) tapadós, és így coaksgyártásra nagy haszonnal értékesíthető.

Annak következtében, hogy a szén egyes külön medenczékben van elosztódva s a bányatelkeknek eddig többnyire a medencze széle felé való kiterjedése folytán a pilseni vidék aknái mind közepes mélységűek, a mely rendszerint nem több háromszáz méternél; négyszáz méteres csak a nyugati cseh bánya-részvénytársaság nagy új Sulkov-aknája Nürschan és Lititz közt, mely közel jár a medencze ottani legnagyobb mélységéhez; ez különben is az egész bányavidéknek legnagyobb s (kivált gépek tekintetében) legjobb fölszerelésű aknája. Hasonló van most munkában Mantautól délnyugatra, (chotieschau közelében) nem messze a medencze szélétől.

Egyébként sokan azon a nézeten vannak, hogy a pilseni medenczében, annak közepe felé a széntelepek mind meddőbbekké válnak (elpalásodnak), s hogy e szerint itt jobbára medenczeszéli képződményekkel van dolgunk, a mi a telepek csekély vastagságát is számbavéve, a medencze nagy kiterjedése mellett sem enged annak valami hosszú mívelési időt jósolni.

A pilseni medenczében a kőszén kiaknázása jobbára csak századunk második felében lendűlt föl. Az évi termelés ma mintegy 10 millió métermázsára (a kladnói medenczéének alig felére) rúg. Részük van benne főleg a következő bányavállalatoknak: a nyugati cseh bánya-részvénytársaságnak Nürschanban (Humboldt-akna), Lihnben (Sulkov-akna) és Mantauban közel 3½ millió métermázsával; a Pankraz-féle örökösöknek Nürschanban 1½ millió métermázsával; a prágai vas-ipartársúlatnak Steinaujezdnél és Blattnitznál több, mint egy millió métermázsával; a blattnitzi kőszén-bányatársaságnak körűlbelűl ugyanannyival; a régebben Starck Dávid-féle bányáknak Tøemošnában és Kaznauban, továbbá a lititzi (miröschaui) szénbányatársaságnak, meg Thurn és Taxis herczegnek Lititzben és Elhottenben mintegy fél-fél millió métermázsával. Végűl kisebb vállalatoknak együtt valamivel kevesebb, mint ¼ millió métermázsával.

A duxi szénbányákból: találkozás az aknában. Ottenfeld Rudolftól

5. A schatzlari és schwadowitzi kőszénlerakdás. Az Óriás-hegységnek a Schneekoppe közelébe eső része és az Adler-hegység közt a vörös homokkőnek (permi alakúlat), részben a kréta-képződmény alatt húzódó (így Adersbachnál és tovább délre) hatalmas lerakódása nyúlik át a határon Csehországból a szomszédos Porosz-Sziléziába. E homokkő-lerakódásból éjszakkeleten Waldenburgnál, délnyugaton pedig Schatzlar- és Schwadowitznál lépnek ki a kőszénképződmény rétegei, melyek egy Landshuton és Liebaun keresztűl húzódó keskeny carbonioum-szalag útján az ottani hatalmas porphyr- és melaphyr-áttörések daczára is összefüggésben állanak, s a porosz oldalon a híres és igen jövedelmező waldenburgi, a cseh félen pedig a szerényebb schatzlari és schwadowitzi széntelepeket foglalják magukban. Geologiai korukat tekintve a waldenburgiakat tartják a legrégibbeknek (egész az alsó-carboniumig érőknek), a schwadowitziakat pedig a legifjabbaknak (egész a permi alakúlatig érőknek); a schatzlari rétegek e kettő közt középhelyen állnak korukat illetőleg. Jellemzi mindezen kőszénképződményeket közepes vagy épenséggel csekély vastagságú számos telepük és szenük tapadós volta, a melynek a waldenburgi coaks kiváló hírét köszönheti. Waldenburgban 30, Schatzlarban 20-nál több és Schwadowitzban is majdnem ugyanennyi kőszéntelep van, s mind a három helyen egy fekű- és egy fedű-telepvonalat lehet megkülönböztetni. Schatzlarban mintegy 10, alig egészen ½ méternyi vastagságig menő telepet, Schwadowitzban a fekű-telepvonalból 6 és a fedű-vonalból 3 telepet fejtenek; azonban a telep legnagyobb vastagsága ott is, itt is (még pedig ez is csak kivételesen találhatólag) kevesebb 2 méternél.

A schatzlari szénvidék ép úgy, mint a schwadowitzi, csak igen csekély terjedelmű. Schatzlarban két vállalat (a „Müller testvérek bányái” és az „Erlanger báró schatzlari kőszénbányái”) körűlbelűl egyenlő részesedéssel összesen évenként mintegy másfél millió métermázsa szenet termelnek; Schwadowitzban pedig Schaumburg-Lippe herczeg bányái nem egészen egy milliót, a minek körűlbelűl egy negyedét ugyanott égetik coaksszá s még kisebb részét koczkakőszénné dolgozzák föl.

Barnaszén. Csehország mai összes évi kőszénaknázása, mely 21.000 munkást foglalkoztat, 37 millió métermázsára rúg és 12 millió forint értékű. Ezzel szemben évenként 122 millió métermázsányi barnaszenet aknáz ki 23.000 munkás, 18 millió forint értékben. Látnivaló tehát, hogy a „fekete” arany roppant nagy bőségét a „barná”-é mennyiségre nézve 230 százalékkal, pénzértékre nézve azonban már csak 50 százalékkal, de a véle foglalkozó munkások számát tekintve már csupán 10 százalékkal múlja fölűl. A kőszénnek métermázsája ugyanis helyben a bányánál átlag 23 ½ krajczáron, a barnaszéné ellenben csak 15 krajczáron kél el, s a munkás (a mai aknázási mód mellett) háromszor annyi barnaszenet fejt ki ugyanazon idő alatt, mint kőszenet.

Déli Csehország harmadkori képződményeiben dolgozó néhány kisebb vállalat kivételével, a melyek összesen sem aknáznak egy egész millió métermázsát, – az egész óriási barnaszéntermelés e „barna arany”-nak azon igazán mesés gazdagságú lerakódásaiból kerűl ki, melyek a cseh Érczhegység déli oldalán vannak. A harmadkori alakúlat (miocän) édesvízi képződményeiben van e tömérdek nemzeti vagyon lerakódva. A cseh barnaszén-medencze az aussigi vidéktől a komotauiig mintegy 8.000 bányatelek-mértéket fogla magában, a melyek még kiaknázásra várnak s melyekből évenként mintegy 40 kerűl sorra. Ez alapon itt még vagy 200 éves jövőt lehet a barnaszén kiaknázásának jósolni.

A cseh Érczhegység barnaszén-lerakódása, az igaz, számos megszakítással, főkép magasb korú vulkáni képződményeken keresztűl húzódik az Érczhegység és a Középhegység közti vidéken, Aussig tájától Teplitzen, Duxon, Bilinen, Brüxön át előbb Komotauig és Kaadenig, a hol eruptiv kőzetek által való nagyobb megszakítása következik, mely Schlackenwerth és Karlsbad környékeig tart; ehhez csatlakozik a barnaszén-területnek Falkenaun és Egeren keresztűl való folytatódása, melyet azonban Maria Kulmnál (Königsbergtől nem messze) egy keskeny őshegységi láncz teljesen félbeszakítani látszik, s melyet e mellett az jellemez, hogy benne az ifjabb (bazalt utáni) barnaszén mellett egy igen kitűnő régibb (bazalt előtti) is található. Így tehát a barnaszénnek csak három fő medenczéjéről lehet szó, melyek özűl szélességre és hosszúságra nézve is az aussig-teplitz-komotaui a legnagyobb; a falkenaui és egeri két medencze az előbbinél ugyan kisebb, de mégis mindegyik elég nagy (körűlbelűl 4–4 négyszögmérföld). Mindezen főmedenczékben egyes helyeken külön medenczék vannak, melyek hol föld fölötti, hol föld alatti nyergekkel választvák el egymástól. A barnaszén vastagsága és minősége különböző a fő, de néhol a mellékmedenczékben is; továbbá hol csak egy, hol több egymás fölötti telep van bennök; mindazonáltal elmondható, hogy a szénrétegek vastagsága (a közrétegek nélkűl) rendszerint 8–18 méter közt váltakozik, helyenként azonban (így Duxnál és Brüxnél) 24 méternyire, sőt többre is emelkedik. A cseh barnaszén minősége csak némely helyütt silányabb, legnagyobb részt azonban jó, Duxnál, Brüxnél, Falkenaunál és másutt pedig kitűnő, egyes helyeken, mint Königsbergnél, koczkaszénné való földolgozásra is igen alkalmas; a duxi „szalonszén” és a falkenaui „paraffinszén” a maguk nemében páratlanok.

A cseh barnaszén kiaknázása (igaz, hogy igen csekély mennyiségben) egyes helyeken (Duxnál, Brüxnél és Aussignál) a XVIII. század közepével kezdődik; a tulajdonképeni bányászati mívelés azonban eleintén, a jelen század első felében igen szerényen (fölszintes míveléssel) kezdődött, nagyobb s egyre növekvő mértékben folyt annak második felében, főkép az aussig-teplitzi vasútnak 1858-ban történt emgnyitása óta. Ez időtől fogva a barnaszéntermelés emelkedésével lépést halad az újabb vasútvonalak építése, s ez máig a cseh barnaszénvidéken oly sűrű vasúti hálózatot teremtett, a melynél sűrűbbet legfölebb Belgiumban és Westfaliában láthatni. Az 1860. évben a barnaszéntermelés már 5 millió métermázsára rúgott s 10 év alatt (1870-ig) 15 millióra emelkedett. De még csak akkor kezdődött igazában a termelésnek, igaz, sok helyütt túlságba is vitt föllendűlése, mely 1880-ig már 52 millióra, tehát az 1870. évinek 3½-szeresére, az 1860.-inak pedig épenséggel a 10-szeresére szökött fel. A hírhedt „hausse” idején (a hetvenes évek elején) ugyanis számos kisebb-nagyobb vállalat keletkezett, a melyek nagyrészt avatatlan kezekben lévén, oly módon garázdálkodtak a barnaszénvidék mérhetelen kincseivel, hogy azok nevezetes részét a jövőre nézve vagy maguk psutították el, vagy az elemek (főkép a tűz) által engedték elpusztíttatni. Azóta némi javúlás történt e téren annyiban, hogy a bekövetkezett verseny mindinkább a nagyobb és szakértőbb vezetés alatt álló vállalatok kezébe egyesítette a barnaszén aknázását. E technikailag haladottabb termelésmód mellett a barnaszén évi mennyisége az utolsó évtizedben (1880-tól 1890-ig) 52 millió métermázsáról 122 millió métermázsára emelkedett.

Dux mai képe; előtérben a földcsuszamlások. Lewý Antaltól

A még mindig nagy számú (180) bányavállalatok közűl, melyek ez óriási termelésben részesek (mintegy 500 bejegyzett vállalat abbahagyta a mívelést), itt csak azokat soroljuk el, melyek az egyes bányakerületekben (keletről nyugat felé haladólag) az 1890. évi hivatalos kimutatások szerint legalább 3 millió métermázsányi termeléssel szerepelnek. Teplitz bánykaerületében 51 vállalat 30 millió métermázsát termelt, mázsáját átlag 13.8 kracjzárjával számítva; ebből Westphalen gróf Karbitzban 6, a brüxi szénbánya-társúlat Teplitzben 4¾, a karbitzi Saxonia-társaság 3, Sylva-Tarouca-Nostitz grófnő Türmitzben 2¾ millió métermázsát. Brüx bányakerületében 48 vállalat 73 milliót 14.5 krajczárjával; ebből a brüxi szánbánya-társúlat 13, az éjszaki cseh szénbánya-társúlat (régebben angol-osztrák bank) 8½, a duxi szénbányász-szövetkezet (Kohlenverein) 6, a cs. k. brüxi bányaigazgatóság (kincstári Julius-aknák) 4½, a Victoria mélyszinti bányamívelő társaság 7¼, William Refeen (Nelson-aknák) mintegy 4, a dux-bodenbachi vasút 3, a duxi „Fortschritt”-szénbánya-társúlat 2¾ milliót. Komotau bányakerületében 31 vállalat együtt alig 3 millió métermázsát termelt, mázsáját 13.4 krajczárjával. Elbogen kerületében 28 vállalat mintegy 6 milliót, még pedig többnyire bazalt előtti (idősb) barnaszenet 19.3 krajczárjával (ebből a chodaui Richard-akna legnagyobb termelése valamivel többre rúgott egy millió métermázsányál). A falkenaui bányakerület 21 vállalata körűlbelűl 10 millió métermázsányi, szintén jobbára bazalt előtti barnaszenet termelt 20.2 krajczárjával (ebből a régebben Starck Dávid-féle bánya- és iparművek Davidsthalban és Unter-Ereichenauban közel 2¾ milliót).

Legújabban Ossegg és Bruch táján (Dux és Oberleutensdorf közt) a már meglévők mellé két út, korszerű berendezésű és nagyszabású aknát vájnak, melyek már eddig is 400 méternyi mélység felé járnak s a barnaszén-termelésnek legközelebb még nagyobb emelkedését igérik.

Arra a krédésre, hogy hová kerűl Csehországból e roppant mennyiségű barnaszén, megfelel az aussig-teplitzi vasút igazgatóságának évenkénti statisztikai kimutatása, mely szerint (1890-ben) e becses fűtőanyag immár „győzelmesen halad előre éjszak, dél és nyugat felé egyaránt”, amennyiben az évi 121 millió métermázsányi összes termelésből nem kevesebb, mint 69½ millió, tehát 55 százalék külföldre (Németországba) vándorol és csak a többi 45 százalékot fogyasztják el Ausztriában.

Meg kell azonban itt említenünk a csehországi barnaszén-bányászatnak egy igen nagy baját is, mely annak a teplitzi hévízforrásokkal való összeütközésében áll. A dux-teplitzi barnaszén-vidéken a barnaszén-képződmény egy hatalmas, teknőalakú pläner-lerakódáson nyugszik, ez meg mindjárt egy részt (éjszaknyugaton) az Érczhegység gneiszára, más felől meg (délkeleten) a Középhegység azon porphyrtömegére támaszkodik, a melyet számtalan üregén kivűl a teplitzi források hasadékai is át meg átlyukgatnak. E hasadékok azonban a pläner-rétegen keresztűl is folytatódnak. Bármily útra térnek már most a föld gyomrában fölmelegedő forrásvizek, míg végre ama porphyrhasadékokon át Teplitzig és Schönauig jutnak: a bányászatilag át meg átfúrt barnaszén-hegység és a széhasogatott porphyrhegység közt minden létesűlő összeköttetés veszedelmessé válik a teplitzi forrásokra névze, minthogy ezek ily összeköttetés létrejöttével a Teplitz felé vezető hosszabb út helyett a rövidebbet választván,a támadt nyíláson át a mélyebb fekvésű bányaaknákba hatolnak, azokat elözönlik s végűl a bányákban is ugyanarra a színtre emelkednek, a melyen Teplitzben állanak. Ámde e színtáj tetemesen mélyebb, mint a teplitzi fürdőházaké, vagyis más szóval ennek folytán Teplitzben a hévvizet e mélységből föl kell szivattyúzni, az illető bányák pedig az alatt egészen addig a színtig el vannak árasztva. Ha már most sikerűl az ilyen veszedelmes nyílást mesterségesen betömni, akkor a bányák megint mívelésbe vehetők, s nagyjában a teplitzi hévvizek is megint régi állapotukba kerűlnek, de a nélkűl, hogy azt teljesen elérnék, mert a támadt rés sohasem heged be egészen, sőt erőszakolt begyógyítása tudvalévőleg könnyen más újat tör mellette. A mit itt általánosságban elmondottunk, már meg is történt az addig háborítatlan teplitzi forrásokkal legelőször 1879-ben, egy keresztvágatnak a Dux melletti Döllinger-aknától kelet felé a teplitzi porphyrtömegbe hatolása következtében. Különféle nagy bajok után, melyek közé a szomszédos „Fortschritt”, „Nelson”, „Victorin” és „Gizella” nevű aknák elárasztása tartozik, végre sikerűlt megakadályozni a víz áttörését erős földalatti gátak emelésével, melyek a vizet a bányáktól elterelve, régi, Teplitz gfelé vezető útjára kényszerítsék. Ezzel, úgy látszott, elejét vették minden további veszedelemnek. De a bajt csak rövid időre tudták elhárítani, mert már 1887-ben a „Victorin”-aknában a szén kiaknázása folytán támadt egy üreg megint egészen közelébe jutott egy forráshasadéknak, melynek vize nagy nyomásával a bányafalat megrepesztette s újabb nagy veszedelmet idézett elő. Végre azonban ezt a hasadékot is sikerűlt betömni, úgy, hogy az egész föld alatti üreget betonnal töltötték be. De az így helyreállított régebbi állapot megint csak rövid ideig tartott; 1892-ben ismét betört a víz a „Victorin”-aknába ugyanazon a helyen s a baj máig sincs megszűntetve.

Egészen másféle szerencsétlenség érte 1895-ben Brüx városát. Ez év július havának 19-én késő estve s a reá következő éjjel a város legszebb részében körűlbelűl húsz ház összeomlott a pályaudvar közelében, míg sok más házat a legnagyobb veszedelem fenyegetett. Ennek a beomlásnak hirtelen földsülyedés volt az oka, melyet a föld alatt Brüxig terjedő úszófövényréteg csuszamlása idézett elő az álta, hogy a nyugat felől szomszédos Anna-aknának a bányatelkén Tschauschnál a homokréteget megbolygatták s az ottani bányák üregeibe csapolták le.

Csehország összes bányászati és kohászati termelésének egész Ausztriáéhoz arányított áttekintése (1890).

A termelés tárgya Csehország Egész Ausztria Csehország egész Ausztria métermázsa métermázsa százalékaiban százalék

a) Bányászati termelés. Aranyércz 11.733 15.468 76 Ezüstércz 144.941 144.941 100 Kéneső-ércz . 639.694 . Rézércz . . . Ólomércz 14.955 112.736 13.3 Nikkel- és kobaltércz 4 4 100 Czink-ércz . 326.422 . Ónércz 5.692 5.692 100 Biszmút-ércz 7.929 7.929 100 Antimón-ércz 7.702 7.702 100 Urán-ércz 256 256 100 Wolfram-ércz 378 378 100 Mangán-ércz . 80.068 . Kén-ércz 22.123 54.223 41 Timsós és gáliczos pala 588.384 588.384 100 Graphit 143.740 237.283 61 Vasércz 4,013.000 13,615.000 29.5 Asphaltkő . 1.808 . Kőszén 37,200.000 89,300.000 41.7 Barnaszén 122,000.000 154,000.000 80 Összes érték forintokban 35,070.000 68,170.000 51.5 b) Kohászati termelés. Arany 10/100 22/100 47 Ezüst 351 359 98 Kéneső . 5.417 . Réz 827 9.925 8.3 Ólom 15.758 82.970 19 Gelét 19.127 19.127 100 Czink . 54.857 . Ón 497 497 100 Biszmút 2 2 100 Antimón 2.074 2.074 100 Urán-festékek 40 40 100 Kén 373 373 100 Tömény és higított kénsav 113.338 113.338 100 Gáliczkő 37.172 37.172 100 Vasgálicz 12.882 12.964 99.5 Rézgálicz 916 4.384 21 Timsó 14.636 14.636 100 Ásványi festékek 7.783 7.783 100 Készelésre való nyersvas 1,419.000 5,747.000 24,7 Öntésre való nyersvas 178.500 915.600 19.5 Összes érték forintokban 10,920.000 36,890.000 29.6 A bányászati termelés értékét hozzáadva 35,070.000 68,170.000 51.5 Az összes érték forintokban 45,990.000 150,060.000 43.8 Ugyanaz a kohászatilag földolgozott érczek értékének levonásával 41,670.000 90,720.000 45.9

A cs. k. földmívelésügyi miniszterium statisztikai évkönyve Csehország bányászati és kohászati termelését az 1890. évben (későbbi évfolyam 1892. július haváig nem jelent meg) a mellékelt kettős (a. és b.) táblázat szerint tűnteti föl, a melyekben összehasonlításúl egész Ausztria összes termelése, s aztán Csehországnak ehhez arányított termelése százalékokban is ki van mutatva. Az absolut termelési számok métermázsákat jelölnek s a kőszén, barnaszén és vas tételeinél (a hol milliókig mennek), valamint a legalsó sorok forintokban kifejezett értékösszegei is szabályszerűen ki vannak kerekítve.

E táblázatos kimutatás számai elég világosan beszélnek arra nézve, hogy belőlük Csehországnak nagyszerű bányászati és kohászati tevékenységét napjainkban, a midőn a mesés araány- és ezüsttermelés régi kora már jó ideje elmúlt, helyesen lehessen megítélni. A termelés számos tárgyára nézve (40 közűl 20-nál) Csehország az egyedűli termelő egész Ausztriában. Ausztria összes termelésében Csehország a bányászat terén a pénztérték szerint 51½, a kohászatéban pedig kerek 30 százalékkal, tehát egészben 44–46 százalékkal részesedik. (A szomszédos Morvaország és Szilézia hozzáadásával az évi termelés összes értékének kerek 70 százaléka.)[137]*

Csehországot tehát a bányászat és kohászat tekintetében is méltán nevezik „Ausztria gyöngyé”-nek.

Csehország bányászati szakiskolái. Századok óta virágzó, igen sokoldalú bányamívelésén kivűl, a mely mindenkoron élvezte a királyok különös kegyét, Csehország még azzal is dicsekedhetik, hogy egész Európában itt keletkezett a legelső bányászati szakiskola. VI. Károly császár állította föl 1733-ban az akkor még kiváló Joachimsthal szabad királyi bányavárosban. E bányásziskola növendékei elsősorban Csehországban teljesítendő bányászati és kohászati hivatalos szolgálatra készűltek elő. Mária Terézia 1762. márczius 10-én kelt rendeletével e szakiskolát Prágába helyezte át. (A szászországi Freibergben csak három évvel ez áthelyezés után, 1765-ben alakúlt meg az ott még ma is fönnálló bányász-aladémia.) Ez idő tájt élte virágkorát Magyarországon a dús bányakincscsel megáldott Selmecz városa, a hol természettudományi előadások rendezésével szintén ápolni kezdték a bányászati és kohászati tanúlmányokat. 1770-ben tehát ide helyezték át a prágai bányásziskolát, ezzel (az április 2-án kelt császári patensben) megalapítván a selmeczi bányász-akadémiát.

A prágaiból keletkezett selmeczi bányász-akadémia maradt majdnem egy teljes századon át az egész monarchia összes bányászainak egyetlen „alma mater”-e, s ez intézet valósággal testvéri kötelékbe fűzte és nehéz hivatásuk ügybuzgó teljesítésére lelkesített sokféle nemzetiségű hallgatóit.

Az 1848. évi politikai zavarok miatt a kvöetkező évben egy részt az akkor már fönnálló stájer rendi bányász-szakiskolát Vordenbergből Leobenbe helyezték át, a hol az ezentúl mint „cs. k. bányászati iskola” folytatta képző működését, egyúttal pedig az akkoriban szép fejlődésnek indúlt Pøibram szabad királyi bányavárosban is állítottak föl hasonló szakiskolát. E két testvérintézet mindegyikében csak két évfolyam volt eleinte, ég pedig egy bányászati és egy kohászati évfolyam. A belépéshez kellő általános műszaki előismereteket vagy a selmeczi bányász-akadémia kétéves előkészítő tanfolyamán kellett megszerezni (legalább 1869-ig, a mikor ez teljesen magyar nyelvű intézetté alakúlt át), vagy pedig valamely technikai főiskolán legalább három éven át. Nem sokára azonban a leobeni bányásziskolán, a mely azóta „cs. k. bányász-akadémia” czímet visel, szintén szerveztek ilyen kétéves előkészítő tanfolyamot; ugyanekkor a pøibrami intézet is cs. k. bányász-akadémia rangjára emelkedett, előkészítő tanfolyamra azonban minden igyekezete mellett sem tudott még eddig szert tenni.

Ilyenformán tehát azoknak, a kik a pøibrami bányász-akadémiába akarnak belépni, előbb a szigorúan megkövetelt műszaki előtanúlmányokat vagy a leobeni akadémián kell két, vagy a prágai műegyetemen három éven át elvégezniök. (A mint híre jár, legutóbb tervbe vették a pøibrami akadémia előkészítő tanfolyamának 1896-ra leendő megnyitását.) A bányászakadémia föladata, hogy kellő képzettségű bányászati és kohászati tisztviselőket neveljen úgy az állami, mint a magánszolgálatra.

Értelmes felügyelő-személyzet (aknaügyelők, bányaőrök) kiképzésére pedig 1849 óta Pøibramban egy külön alsóbb fokú bányász-iskola van, melybe az illető állami, vagy magánvállalatok részéről való ajánlás alapján veszik föl a bányászokat s két évi tanfolyamon képzik ki őket a felügyelői szolgálathoz kellő ismeretekben. A hetvenes években Duxban is állítottak az ottani bányavállalatok ilyen szakiskolát, különösen tekintettel a cseh barnaszénvidék szükségleteire.

Pénzverés. Smolík Józseftől, fordította Katona Lajos

Csehország lakói már a Kr. Előtti időkben élénk cserekereskedést folytattak kivált nyugati és déli szomszédaikkal, a minek számos bizonyítékát találhatni az ottani pogánysírokban. Még élénkebbé lett e kereskedelem a már keresztény Csehország és Bajorország közt amannak a regensburgi püspökséghez való kapcsoltatása óta.

E korban verette Arnulf herczeg (907–937) Regensburgban az első denárokat, s nem sokkal utóbb I. Boleszláv (935–967) Prágában fölállítja az első pénzverőt. Hogy ebben a Bajorországgal való kereskedelmi összeköttetésnek és a Regensburggal való egyházi kapcsolatban döntő szerepe volt, arról maguk a Boleszláv-féle első denárok is tanúskodnak, melyek a regensburgiak mintájára készűltek.

A két ország denárjainak föltűnő hasonlósága kivált hátsó lapjukon ama (rendesen két fokozatú) templomorom keret nélkűli ábrájában mutatkozik, a mely körűl a regensburgi pénzeken REGINA CIVITAS, a cseheken pedig PRAGA CIVITAS fölírat van. A mellső oldalon ott is, emitt is az illető herczeg neve olvasható, rendesen egy egyenlő szárú kereszt körűl, melynek a szegleteiben golyók, gyűrűk, pontok s más effélék láthatók. I. Boleszláv későbbi denárjai ugyan szintén ugyanazt a templomormot mutatják, a mely alatt gyakran a pénzverő mester nevének betűi olvashatók, de a kereszt helyett ezeken már nyilat vagy kardot látunk; másoknál meg mind a két oldalon egy-egy kard, vagy az egyiken egy, a másikon két kard van. Denárokon kivűl obolusokra is akadnak. Utódjának, II. Boleszlávnak (967–999) már az uralkodása kezdetén igen nagy volt a cseh birodalom kiterjedése; mert a tulajdonképeni Csehországon kivűl hozzá tartozott akkor nemcsak Morvaország és Szilézia, hanem déli Lengyelország és Galiczia is Lemberg tájáig, meg az egész tótság. Ezt a történelemben mind máig nem egészen földerített, de oklevelekből valónak látszó tényt annyiban e herczeg denárjai is megerősítik, hogy a mai Csehország határain túl talált több gazdag pénzleletben többnyire olyanok akadnak, a melyek ábrái ugyan az egyidejű csehországiakéival meglehetősen egyeznek, de majdnem kivétel nélkűl megrongált fölíratúak. Mindezen denárok Csehországon kivűl, II. Boleszláv nagy birodalmának ismeretlen pénzverőhelyein készűltek s ott cseh denárokúl kerűltek forgalomba.

II. Boleszláv apja denárjainak két fokozatú templomoromzatát s a keresztet, vagy kardot is megtartotta első pénzein, később azonban a templom mellé az „Isten keze”, vagy e mellé a kereszt, egy madár, vagy egy mellkép s ennek arcza előtt egy keresztecske ábráit verette. Ez utóbbi denárok hátsó lapjukon OMERIZ PRAGA CIVITAS körírattal a leggyakoribbak s mellképükkel leginkább II. Ethelred angol király (978–1016) pénzeihez hasonlítanak. Ez időből való két ritka denár is, a melyeken nőnevek olvashatók. Az egyiken BIAGOTA CONIVX, a másikon pedig EMMA REGINA. Az első név, mely a mellső félen a BOLEZLAVS névvel kapcsolatban fordúl elő, a cseh történelemben egészen ismeretlen. Ezt a BIAGOTA-t (vagy talán BLAGOTA-t) majd I., majd II. Boleszláv feleségének tartják. EMMA pedig, alighanem Konrád burgundi és arelati király leánya, a történelem tanúsága szerint II. Boleszláv (második?) neje volt, s mint a nevét viselő pénzek hátsó lapján lvasható CIVITAS MELNIC fölíratból következtetni lehet, özvegyi részűl bírta e várat.

III. Boleszláv, Vladivoj és Chrabrý Boleszláv (999–1003) néhány újabb verettel szaporították a denárokat. III. Boleszláv meghagyta rajtuk a régi ábrákat, párosával különféleképen csoportosítván őket, de új fölíratokat adott hozzájuk, ú. m.: MIZLETA PRAGA, NACVP PRAGA CIVITAS és ZANTA WISEGRAD, a melyeknek a bennük előfordúló helyneveken (megannyi verőhelyen) kivűli része mindeddig még nincs kellőkép megfejtve. Vladivoj herczeg pénzeiből csak egyféle ismeretes (mind a két felén kereszt), MIZLETA PRAGA körírattal. Chrabrý Boleszlávnak oly denárokat tulajdonítanak, a melyek vagy egész mezőben, vagy egy kereszten szemközt néző főt mutatnak; készítésük igen gyarló.

Jaromír herczegnek (1003–1012) sokkal csinosabb denárjai néhány újabb verettel gazdagítják e sorozatot, melyek közűl egyik kiválóbb említésre méltó Krisztusnak byzanti mellképét láttatja áldásra emelt jobb kézzel, baljában könyvet tartva. Egy másiknak meg az egész mezejében a PRAGA név olvasható, míg egy harmadik arról nevezetes, hogy ezen fordúl elő legelőször SCS. WENCEZLAVS alakban Csehország védszentjének a neve. Jaromír öcscse, Udalrich (1012–1037), valószinűleg már trónralépte előtt, mint osztályos fejedelem is veretett a saazi tartományban saját denárokat, még pedig az imánt említettekkel megegyezőket. Herczegi denárjai kivétel nélkűl a cseh föld védszentjének nevét viselik, a mely ettől fogva jóformán egy denárról sem hiányzik többé. Udalrich és fia, I. Bøetiszláv (1037–1055) denárjain az ábrák ugyan kissé durvák, de igen jól fölismerhetők, s a rajtuk lévő gazdag öltözék nem kevéssel járúl ama kor viseletének ismertetéséhez.

A denár- és bracteat-korszak főbb typusai. Wachsmann Frigyestől

I. Bøetiszláv uralkodásának majdnem a végéig a denárok nagyságában nem igen lehet szándékos változtatást észrevenni, minthogy valamennyi körűlbelűl 18–21 milliméter szélességű. Csak az 1050. év körűl válnak valamivel vastagabbakká és kisebbekké, t. i. 14–18 milliméter szélesek, s egyúttal egészen más veretűek és valamennyi durvább mívű, gyarló ábrákat mutat. Utódja, II. Spytihnìv (1055–1061), épen olyan kis denárokat s épen oly durva mívűeket veretett.

A csehországi pénzverés történetében nagy fontosságú volt Morvaországnak Bøetiszláv alatt, 1029-ben való visszahódítása. Mert ettől az időtől fogva Csehország uralkodó herczegei első sorban legközelebbi rokonaik közt osztották föl morvaországi birtokukat, a mivel a pénzverés jogát is rájok ruházták azon birtokrészre nézve. E részek Olmütz, Brünn és Znaim valának, s az e helyeken vert pénzeket az illető védszent nevéről ismerni föl, a mely rajtuk olvasható; így SCS. WENCESLAVS Olmützre, SCS. PETRVS Brünnre, SCS. NICOLAVS pedig Znaimra mutat. Bøetiszláv maga trónralépte előtt brünni részes-fejeledelem volt, a miről SCS. PETRVS fölíratú denárjai tanúskodnak. Ugyanezt a brünni részt később fia, II. Vratiszláv kapta, kinek e korból való (1061-ig érő) denárjai ugyanily fölíratúak, míg herczegi és királyi pénzein (1061–1092) csak SCS. WENCESLAVS olvasható. Ugyanez időben a brünni rész Szép Ottó (1061–1087) birtokában volt, a ki tudvalevőleg nem lett Csehország herczegévé; pénzein épen ezért csak Brünn védszentjének a neve látható. II. Vratiszláv herczeg utódja Konrád volt, ki Csehországban csak az 1092. év néhány hónapján át uralkodott. Előbb Brünn és Znaim részes-fejedelme volt; csehországi herczeg korában nem veretett denárokat, mert a nevét viselők csak a SCS. PETRVS nevet mutatják, tehát brünniek. Utódja: II. Bøetiszláv (1092–1100) és II. Boøivoj (uralkodása első korszakában, 1100–1107) az addig szokásos ábrákkal és módon folytatták a denárok veretését. Csak Olmützi Szvatopluknak (1107–1109) a cseh trónra léptével kezd a pénzek egész veretén fínomabb munka mutatkozni, a mely I. Vladiszláv alatt (1100–1125) éri el legnagyobb tökéletességét. E herczeg denárjai nemcsak az összes egykorú középeurópai, hanem az olasz pénzek közt is a legszebbek, s méltóképen sorakoznak hozzájuk II. Boøivoj (második korszakbeli, 1117–1120) denárjai. Ugyanily mesterkézzel akotvák még I. Szbìszláv (1125–1140) első denárjai is, de még későbbi pénzei is jóval szebbek, mint II. Vladiszláv herczegi (1140–1158), avagy még silányabb királyi (1158–1173) pénzei. Ezek ugyanis nemcsak sekély veretűek s köztük számos tálszerűen horpadt, kitöredezett közíratú, hanem kivétel nélkűl hitvány érczűek is. Mindazonáltal kettő közűlök mégis külön említést érdemel. Az egyiken ugyanis az a jelenet látható, a mint I. Frigyes császár átadja a királyi koronát II. Vladiszlávnak, a másik pedig egy ritka, kép nélkűli királyi denár, mely a mellső oldalán csak e négy sorba tagolt fölírást mutatja: REX VLADISLAVS, a hátsó lapján pedig ezt: IVDITA REGINA. Utódai, II. Szobìszláv (1173–1178) és Frigyes (1173; 1178–1189) idejéből ép oly silány anyagú, sekély veretű és töredezett szélű pénzek maradtak ránk, mint az övéi.

Frigyes után felötlő változást látunk a cseh pénzeken, mégpedig már Konrád Ottó alatt (1188–1191), kinek denárjai nagyobbak és fínomabb érczűek, mint az előzők. Azonban már II. Venczel (1191–1192), Bøetiszláv Henrik (1193–1197) s még inkább I. Pøemysl Ottokár (1192, 1197, 1198–1230 király) oly szokatlan alakú, részben négyszögletes, sekély veretű s majdnem minden körírat nélkűli pénzeket hagytak ránk, a melyeknek a külsejük, még jobban pedig a csekély ezüsttartalmuk (a mely 188/1000-re száll alá) a Pøemyslidák viszálkodással és harczokkal teljes korának elég világos beszédű tanúbizonysága. A cseh denárok ez általános elsilányúlását látva, nem csodálhatjuk, hogy az 1215. év táján helyükbe a bracteatok léptek.

Ezen annyira nevezetes denár-korszak végére jutva, a mely mintegy 280 évig tartott Csehországban, röviden még csak a következőket akarjuk elmondani. Az első denárok ép úgy, mint a regensburgiak, a karolingi sulyfont = 12 uncia (= 367.2 gramm) alapjára voltak számítva. Ezt számfontilag 20, egyenként 12 filléres schillingre, tehát 240 fillérre osztották. A mint idővel a denárok sulyban és értékben mind roszabbakká lettek, s a sulyfont többé nem vágott egybe a számfonttal, akkor számítási alapegységűl a talentumot vették, a melyre megint 20, egyenként 12 filléres schillinget, vagyis 240 fillért számítottak. Nem sokkal utóbb azonban megjelenik a márka, még pedig kétféle minőségben, mint sulymárka (marca puri argenti) = 8, egyenként 2 latos uncia, tehát 16 lat (= 2/3 karolingi font = 244.8 gramm) és mint denár-márka (marca denariorum). Amazzal 16 latos fínom ezüstrudat, emezzel pedig összesen 16 latnyi sulyú denárt jelöltek. Ebből elég világos, miért nem egyenlő sulyúak az egy időből való egyes denárok, a melyeknek azonban bizonyos száma mindig egy márka sulyú volt. S ebben különbözik a denár-márka a 240 filléres számfonttól és a talentumtól. Nagyobb összegeket akkoriban ezüstrudakban fizettek (al marco), a minél a denárokat csak a suly kiegyenlítésére használták; kisebb üzleteknél azonban az egyes pénzekben, tehát talentumokban, schillingekben és fillérekben fizettek. Csehország legrégibb krónikása, Cosmas (meghalt 1125) azt írja, hogy „200 cseh denár egy márka”, a mely egyenlet azonban csak a régibb denárokra érvényes, minthogy később sulyuk és értékük nagyon megváltozott. A régi cseh márkát 253.2 grammal egyenlőnek veszik, a minek alapján egy denár átlagos sulya 1.266 milligramm.

A bracteat-korszak Csehországban mintegy 1215-től 1300-ig tartott. Az ebből valók vékony, törékeny s többnyire nem csengő bádogpénzek, melyeken csak elvétve olvasható az OTACARVS, vagy WENCEZLAVS név (rövidítve is). De minthogy e korszakban két Pøemysl Ottokár és két Venczel váltotta föl egymást a cseh trónon, még máig sem sikerűlt az egyes pénzeket ennek, vagy amannak a királynak az idejébe tenni. Alapos azonban az a nézet, hogy a 3.90–4.20 centiméteres nagyobb bracteatok a legrégibbek, nemkülönben hogy a rajtuk szemközt nézőleg ábrázolt koronás alak a cseh király, a koronátlan pedig a morva részes-fejedelem képe. A többi kisebb bracteaton látható ábrák igen különfélék; a rajtuk gyakorta látható állatképek és szörnyetegek a keresztes háborúk hatására vallanak, de a verető nevét nem árúlják el. Egykorú okíratok e bádogérmeket mindig denároknak nevezik s ezekhez hasonlóan talentumok, schillingek és fillérek szerint számítják.

A bracteatok után a prágai garasok következtek. II. Venczel (1278–1305) ugyanis Olaszországból három, pénzveréshez és érczvágáshoz értő embert hivatott, Lombardus Renart, Alfard és Tyno nevűeket, kik 1300 júliusában kezdték el Kuttenbergben a 12 filléres (PARVI PRAGENSES) prágai garasokat (GROSSI PRAGENSES) verni. Ezeknek szép verete a mellső oldalon a cseh koronát mutatja az illető király nevével, a hátsón pedig a cseh országczímert. E jellemző képek a pénzeken megszakítás nélkűl ismétlődnek 1300-tól 1547-ig. Általában az a nézet, hogy a prágai garas, mint egészen új pénznem, teljesen szakított a régi denár- és bracteat-rendszerrel s teljesen új alapra helyezkedett. A dolog azonban nem így van; mert a garasnak 12 fillérre osztásával ez szorosan a denárok talentumos számításához csatlakozik, a mennyiben a garas nem egyéb, mint az addig csak számítási egységűl használt schilling vert értékű kifejezője. E szerint 20 prágai 12 filléres garas = 240 fillér = 1 talentum, s minthogy 60 darabból álló „schock”-okban számítottak, egy ilyen „schock” prágai garas 3 talentum volt.

A régibb írók a prágai garasokat 16 latosoknak tartották, a mi annyit tesz, hogy egy márkából 60 darabot vertek. Néhány olvasztó próba azt mutatja, hogy II. Venczel első garasai 3.7 gramm suly mellett 930–933/1000 fínomságúak valának. Luxemburgi János (1310–1346), a ki félgarasokat is veretett (az egyedűlieket az egész garas-korszak alatt), e fínomságot 913/1000-re szállította le, utódai pedig annyira csökkentették, hogy I. Ferdinánd alatt (1526–1564) a garasok már csak 420/1000 fínomságúak voltak 2.7 gramm suly mellett.

A garas- és tallér-korszak főbb typusai. Wachsmann Frigyestől

A 60 darabos márkán (marca grossorum) kivűl egy 64 darabos sulyos (marca gravis) és egy 56 darabos könnyű, vagy királyi márkát (marca levis seu regalis) is ismertek, jóllehet mellettük sulymárka szerinti latos ezüstrudak is voltak használatban (pl. 1306-ban „marca argenti puri, Pragensis ponderis, in pondere et non in grossis denariis). Egyetlen régibb és egykorú pénznem sem volt kedveltebb külföldön s valósággal oly korszakalkotó, mint a prágai garasok, a melyek közép-Európa érczpénzeire egyáltalán tartós és üdvös hatásúak voltak. Mert már Luxemburgi János idején Stájerországban is ezek szerint számítottak, a hol eleinte 66, majd később 68 darab ment belőlük egy ottani márkára. Majdnem ugyanez időben Bécsben 72, Lengyelországban 48 és Brandenburgban 68 darabot számítottak egy-egy ottani márkára. „Jókedvű” Frigyes őrgróf Meissenben (meghalt 1324), Venczel, János király fia, Luxemburgban (meghalt 1384), I. Lajos hesseni uralkodó gróf (1453–1458), II. Frigyes brandenburgi választó fejedelem (1440–1461) s mások a prágai garasok szerint rendezték pénzverésüket. Különben ismeretes, hogy IV. Károly az 1373 és 1378 közt létrejött „Brandenburgi országkönyv”-ben minden nagyobb összeget prágai garasokban tétetett ki. Ezenkivűl még említendő, hogy IV. Venczel (meghalt 1419) idejében s a reá következő huszita korszakban olyan sok prágai garas vándorolt ki Németországba, hogy azokat több pénzverő jogot élvező birodalmi város a saját pénze szerint értékelte és ellenőrző bélyeggel látta el, minek folytán az ottani birodalmi pénzek sorába vétettek föl s ilyenekűl kerűltek forgalomba. Idővel a kereskedelem útján megint visszaszármaztak Csehországba, a hol ma különféle leletekben találkozhatni velük. A közönséges prágai garasok mellett azon időben ú. n. vastag garasokat is vertek (egész 80 gramm sulyig), a melyek azonban aligha voltak rendes forgalmi pénzek, hanem a cseh királyok (főleg II. Vladiszláv) külföldi fejedelmeknél tett látogatásai alkalmával az ottani udvari emberek megajándékozására valának szánva.

A „Pravi Pragenses” (mintegy 550/1000 fínomságban) még IV. Venczel alatt is előkerűlnek. A következő huszita korszakban (1419–1436) Kuttenbergben egyoldali veretű filléreket készítettek az ország czímerével, de fölírat nélkűl, a melyek idővel mind silányabbakká lettek s utóbb már csak tiszta rézből állottak. Zsigmond (meghalt 1437) és Albrecht (meghalt 1439) idejéből nincsenek cseh pénzek: László király (meghalt 1457) korából garasok és fillérek maradtak fönn. Az említett uralkodók alatti utolsó 40 évben a cseh pénzverés nagyon aláhanyatlott, s csak Podìbrad György (meghalt 1471) iparkodott ismét komoly törekvéssel arra, hogy azt föllendítse s IV. Károly és IV. Venczel pénzverési rendszabályaihoz alkalmazza. E czélra az 1467. és 1470. évi országgyűléseken hosszas tárgyalások folytak a pénz javítása dolgában; eltiltották az országban az idegen, rosz minőségű pénzek forgalmát, s csak az itt igen kedvelt s nagy számban elterjedt meisseni garasokkal tettek kivételt, a melyekből kettőt tettek egy prágai garassal egy értékűvé. E király utódja, II. Ulászló (1471–1516) az 1470. évi országgyűlés határozatai értelmében 7 fehér fillérrel, vagyis 14 apró fillérrel egy értékű garasokat veretett. Az ő garasai 460/1000, fehér fillérei 360/1000 és apró fillérei 180/1000 fínomságúak voltak. S így maradt ez Lajos alatt is (meghalt 1526), valamint I. Ferdinánd (1526–1560) király uralkodása első éveiben. Minthogy azonban ez idő tájt a jó pénzt megint kivitték az országból, ott belőle roszabbat vertek s így vitték megint vissza Csehországba: a cseh rendek ismételten kérték az országgyűléseken a királyt, hogy e visszaélésnek vessen véget. Hiába igyekezett a király a rendeket rá bírni, hogy az Esslingben 1524 november 10-én létrejött német pénzverési rendszabályzathoz csatlakozzanak. Csak a Mühlberg melletti csata után mutattak a cseh rendek erre nézve is több engedékenységet. Mikor tehát V. Károly császár az ausburgi birodalmi gyűlésen (1551 július 28) új pénzverési szabályzatot létesített a német birodalom számára, s ezt I. Ferdinánd király Csehországban is meghonosítani törekedett: ennek, noha csak tíz évvel utóbb, az lett a következése, hogy 1561. évi október 1-jén a cseh rendek is országgyűlésileg hozzájárúltak e szabályzathoz. Ez új szabályzat szerint a prágai garasok (a melyek közűl a legutolsók az 1547. évszámot viselik) egészen megszűntek s helyükbe egységűl a 60 krajczáros birodalmi forint lépett. Szóval Csehországban is életbe lépett az ott eleinte semmikép sem tetsző „krajczár-valuta”, s csupán a régi garasos számítással való kiegyenlítés végett engedték meg még egyidőre a fehér és apró fillérek verését, még pedig akként, hogy 3 fehér fillér 1 krajczárral lett egyenlővé.

A cseh pénzverésügy e nevezetes fordúlópontjához érve, még két pénznemről kell röviden megemlékeznünk, az aranyokról és a tallérokról.

Az első aranyokat Csehországban Luxemburgi János király verette 1325-ben, még pedig a firenzeiek mintájára. Sulyuk 3.49 gramm, fínomságuk 23 2/3 karat (= 986/1000) volt. Eleinte egy arany 24, később 28, 1528-ban pedig már 30 prágai garast ért s annál jobban emelkedett az értéke, mennél silányabb lett ezen s általában a többi ezüstpénz is; így pl. 1551 és 1561 közt 45 garasig szökött fel. A cseh aranyokkal egyenlő jóságúak valának a magyar aranyok, s különösen ki kell emelnünk, hogy azok nemcsak Mária Terézia idejéig – a mikor még külön cseh pénz gyanánt tűntetvék föl, – hanem mind máig ugyanazon sulyban és értékben maradtak.

A tallérokat a Schlik grófok kezdték el Joachimsthalban 1519-ben veretni, s az 1520. évi országgyűlésen a cseh rendek az országban rendes forgalomra jogosított pénznek ismerték el azokat, jóllehet Lajos király nem erősítette meg e határozatot. Ez volt Csehországban az első eset arra, hogy a fejedelmen kivűl magánszemély is verethetett pénzt. I. Ferdinánd e nagyzás visszásságát azonnal belátta s 1527-ben egész helyesen a maga kizárólagos királyi jogának jelentette ki a pénzverést. A Schlik grófokkal a joachimsthali ezüstre nézve egyezményt kötött s még egyéb kártérítéseket is adott nekik, de a pénzverést a maga királyi joghatóságához tartozónak nyilvánította. II. Ferdinánd különös engedelmével később (1627-től kezdve) a Schlik grófok Planban verettek pénzt; az utolsó csekély számú Schlik-féle tallérokat eredetileg garasokban 23 prágai garasával, vagy fehér fillérekben 24 garasával, apró fillérekben pedig 26 garas és 5 fillér értékűnek számították, mely különböző értékelésnek az a magyarázata, hogy a tallért idegen, nem cseh pénznek tekintették s csak a prágai garasokat, fehér és apró filléreket vették ilyenekűl.

Az imént említett 1561. évi pénzverési törvény, mely, mint mondtuk, a garasos valutát megszűntette, Csehországban csak rövid életű volt. Már II. Miksa császár (1564–1577) kénytelen volt az 1573. évi országgyűlés határozatainak engedve, abbahagyni a 60 krajczáros forintok és összes hányadaik (30, 10. 2 és 1 krajczárosok) veretését, s helyükbe megint a tallérok, fél és negyed tallérok, 7 fehér és 14 apró filléres fehér garasok forgalmát engedélyezni. A régi prágai garasoknál sokkal kisebb „fehér garasok” ekkor jutnak először forgalomba; 30 ilyen fehér garas = 1 tallérral = 1 meisseni schock-kal = 70 krajczárral. II. Rudolf császár (1577–1612) folytatta a tallérok veretését s a fehér garasok mellé még forgalomba hozta a kis garast („maley gross”), a mely 7 kis fillért tett. E cseh fölíratú apró pénz csupán az akkoriban igen kedvelt meisseni garasok szerint való számítás érdekében jött létre; 2 kis garas = 1 fehér garassal, tehát 60 darab belőle = 1 meisseni schock. Ugyane pénznemeket verette II. Mátyás is (1612–1619).

Halála után a rendi igazgatóság vette kezébe a királyság összes közigazgatási ügyeivel együtt a pénzverési joghatóságot is és egészen új pénzverési szabályzatot alkotott (1619 április 28-án). Ennek alapján a fehér és apró garasok helyett 24, 12, 3 és 1 krajczáros darabokat verettek fő váltópénzűl, a melyek mellett csak a régi értékkel való kiegyenlítés czéljából maradtak még a fehér és apró garasok is forgalomban. Tallérokat nem verettek, a régieket pedig 45 fehér garassal, vagy 150 krajczárral tették egyenlő értékűvé, úgy, hogy e szerint 3 fehér garas 10 kraczárt ért. E szabályzat teljes érvényben maradt Pfalzi Frigyes király alatt is, a ki azonban 96 krajczáros tallérokat is veretett. A rendi pénzeken az 1619. és 1620., Frigyes királyéin pedig az 1620. és 1621. évszám látható, jóllehet e fejedelem az utóbbi évben már nem volt Csehországban, e pénzek tehát már nem lehetnek cseh gyártmányok.

Mikor II. Ferdinánd ismét visszajutott Csehország trónjára, az ország pénzügyei oly szomorúak valának, hogy a király kénytelen volt a pénzverési jogot is egy szövetkezetnek bérbe adni, a melynek élén Liechtenstein Károly, Waldstein Albrecht, Vacinovi Michna Pál, De Vitt János, Bassevi Jakab, Eggenbergi Udalrik János és mások állottak. Az 1621 és 1623 közötti rövid időben e lelkiismeretlen szövetkezet a hirhedt „hosszú pénz” kiadásával az állampénztárt úgy tönkre tette, hogy 1623-ban ki kellett jelenteni a nagy pénzérték-hanyatlást („die grosse Münzcalada”) vagyis az államcsődöt. E gyászor idő után csak igen lassan épűlt ki ismét Csehország pénzügyi bajából. II. Ferdinándnak ez után veretett pénzei 120 krajczáros tallérok és ezek részértékei le egész 3, 1 és ½ krajczárosig, s ezek maradtak továbbra III. Ferdinánd alatt is. Itt még megemlítjük, hogy Waldstein Albrecht grófot, Friedland herczegét, valamint Eggenberg és Krumau herczegeit II. Ferdinánd pénzverési joggal ruházta föl, s ezek még I. Lipót császár alatt is verettek pénzt. Eger városa körűlbelűl 1250-től 1743-ig veretett filléreket.

IV. Ferdinánd nevével, a kit 1646 augusztus 5-én cseh királylyá koronáztak, de ki még atyja életében meghalt (1654), forgalmi pénzek nem maradtak fönn, csupán koronázási érmek. I. Lipót a cseh ezüstpénzek számát három újabb fajtával szaporította, ú. m. a 15 és 6 krajczárosokkal, nemkülönben az ú. n. „cseh országos pénz”-zel, a mely ½ és 1 krajczár közötti értékkel kerűlt forgalomba (1695). Valamint elődei, úgy ő is veretett egyes és kettős aranyokat s ezeken kivűl az aranypénzek számát még a negyedaranyokkal gyarapította, melyek utódjai nevével is előkerűlnek még. Ugyane pénznemek maradtak meg I. József és IV. Károly alatt is, ki eulaui aranyból verette aranypénzeit s az előbbi ezüstpénzek mellé még negyedkrajczárosokat is veretett. Mária Terézia császárnő a meglévő pénznemek mellé néhány újat juttatott forgalomba, úgy, hogy uralkodása alatt Csehországban az aranyokon kivűl tallérokat, forintokat, 30, 20, 17, 15, 10, 6, 3 és 1 krajczáros ezüst- és egy- meg félkrajczáros, valamint garasos és filléres rézpénzeket vertek. E császárnő idejében a cseh pénzek nyolcszáz évesnél régibb sorozata véget ér, mert minekutána előbb a budweisi pénzverőt már 1618-ban, majd a joachimsthalit 1670-ben, a kuttenbergit 1726-ban bezárták, utoljára a prágaira és rá kerűlt a megszűntetés sora. Mária Terézia apró rézpénzeinél újabb keletű cseh pénzek, vagyis csehországiakúl jelzettek e pénzverőből nem ismeretesek, habár az intézetet csak 1784-ben zárták be. Ferencz császár alatt 1795-ben ugyan ismét megnyílt s csak 1857-ben zárták be újra; a Mária Terézia korabeli pénzverő jegybetűt (P = Prága) a C váltotta föl.

Közlekedésügy. Ulbrich Józseftől, fordította Katona Lajos

Csehország mező- és erdőgazdaságának, bányászatának nagy fejlettsége s lakóinak serény természete egyfelől az ország közelekedési eszközeinek mai állapotában nyer jellemző kifejezést, másrészt pedig érthetővé teszi a közlekedési hálózat mind tökéletesebb kiépítésére irányúló vágyakat s a vízi útakra és vaspályákra vonatkozó azon terveket, a melyek valósítása a jövő feladata.

Csehországnak állami, országos, kerületi és községi útakból álló úthálózata hosszabb 25.000 kilométernél, s ebből mintegy 4.300 kilométer állami, 16.000 kilométer kerületi út, míg a többi csekély rész országos és községi. E szárazföldi útakhoz 1.160 kilométernyi hajózható, vagy legalább tutajjal járható vízi út járúl, a miből 354 kilométernyi hajózható.

A jelenkorban a vizen való szállításnak fő útja az alsó Elbe, főleg Aussigtól az ország határáig, a melyen a nagy szabályozási munkálatok elkészűlte és a teplitzi kerület barnaszén-bányáinak megnyilta óta a közlekedés valóban igen föllendűlt. Régibb azonban a hajózás és tutajozás Prágán fölűl a Moldaván Budweistől kezdve. Már I. Fedinánd alatt megkezdődik a budweis-prágai vonalon a sószállítás, mely a gmundeni sóbányákból a Traunon és aztán a Dunán Mauthausenig vízi s onnan szárazföldi úton történt Budweisig. I. Ferdinánd idejében végezték az első nevezetesebb szabályozási munkálatokat a királyi kamara költségén. A zsilipeken átjárókat nyitottak, hogy a hajók és tutajok akadálytalanúl átmehessenek rajtuk akár le, akár fölfelé. A királyi kamara érdekében mind nagyobb nehézségeket fördítettek a bajor sónak az országba behozatala elé, s ezzel arányban emelkedett a gmundeni sónak a Moldaván való szállítása.

II. Ferdinánd és Mária Terézia alatt a felső Moldaván újabb javítások történtek. 1774-ben a sónak Budweistól Moldauthein és Prága felé való hajón szállítását a Schwarzenberg herczegek kapták bérletbe. A hajózás azonban az állam részéről kinevezett királyi hajózási mester vezetése alatt állott. 1793-ban foglalta el ez állást Budweisban Lanna Tamás, kinek utódai Csehország hajózása és vízépítés-ügye történetében kiváló szerepet vittek. A Moldavának Prágán alól és az Elbének az ország határáig való hajózhatóvá tétele újabb keletű. Az Elbén csak az 1821 június 23-án kelt s a partmenti államok közt kötött Elbehajózási szerződés vetette meg a hajózás nagyobb föllendűlésének alapját. Ez egyezmény a bécsi congressus 1815 június 9-ki határozatának végrehajtásaúl megállapítja, hogy az Elbén való közlekedés annak a hajózhatósága kezdetétől egész a tengerig minden árúmegállítási és átrakodási jog megszűntetésével bárki számára szabad legyen, a ki alkalmas közlekedési eszközök birtokában a szállításra saját országos hatóságától engedélyt nyert. 1822-ben alakúlt meg a Prága és Hamburg közötti egyenes hajóközlekedés létesítésére a prágai vitorlahajózási társúlat; 1841 május 1-jén bocsátották vízre a Prága melletti Karolinenthalban a „Bohemia” gőzöst, mely a Prága és Drezda közötti személyszállítást eszközölte. A prága-bodenbachi vasútvonal megnyílta óta azonban a Moldava e részén a gőzhajózás megszűnt s jelenleg csak az Elbén tart fönn Leitmeritz és Tetschen közt személyszállító hajójárást a cseh-szász gőzhajózási társaság.

I. Ferencz József császár Ő Felsége uralkodása alatt történtek az Elbe nagyobb szabályozási munkálatai, a rosawitzi és aussigi kikötők és az aussigi, rosavitzi meg laubei átrakodóhelyek építése. Ez idő alatt keletkezett a vontató- és lánczhajózás, s alakúl meg az osztrák éjszaknyugati gőzhajózási társaság. Milyen nagy haladás! Míg 1822-ben az Elbén való szállítás csak 19.710 (1.000 kilós) tonnára rúgott, 1890-ben már 3,010.679 tonnára szökött fel. A főbb szállítmányok kő- és barnaszén, czukor, gabona, hüvelyes vetemények, gyümölcs, só, pamut és kőolaj. A cseh barnaszénkereskedés érdekes statisztikájából kitűnik, hogy 1890-ben Aussigból 5.343 szenes hajó indúlt el 1,681.812 tonnányi rakománynyal.

Az Elbe szabályozásával kapcsolatban a Moldaván is végrehajtották Prágától Melnikig a hajózhatáshoz szükséges munkálatokat, új kikötőt és rakodópartot építettek Prága mellett Holešovitzban és hozzáfogtak a karolinenthali kikötő kibővítéséhez. A Moldavának Prágán keresztűl folyó részén gátolja a hajózást az itt lévő négy zsilip; de ennek az akadálynak is tervben van a megszűntetése egy Karolinenthal és Prága közötti hajózási csatorna és az árúk ki- s berakására szolgáló lépcsőzetes kőpart építése által. E terv megvalósítása és e hajózási útnak a Prága fölötti legutolsó zsilipekig való kiterjesztése nagy és nevezetes fordúlópont lesz a Moldaván való hajózás fejlődésében s végre valahára meg fogja érlelni IV. Károly eszméjét, a ki Prágát a hajózás fejlesztésével kereskedelmi főhelylyé kivánta tenni.

A felső Moldaván is több rendbeli szabályozási munkálatot végeztek, s 1865 óta Prága és Stìchovitz között is megnyílt a gőzhajózás. A Budweis és Prága közti vonalon ezenkivűl réges-régen fönnáll a fatutajozás, ellenben a Ferencz József-vaspálya megnyílta óta a hajón való árúszállítás e folyamrészen tetemesen csökkent. A só- és graphitszállítás itt teljesen megszűnt s az 1865-ben még 24.708 tonnányi árúforgalom 1887-ben már 2.111 tonnára szállt alá.

Csehország kisebb folyóit: a Lužnitzot, Wottawát, Beraunt, Maltschot és Egert 1869 óta országos költségen szabályozzák, míg a hajózható folyók szabályozása állami ügy. Az 1842-ben a Lužnitz folyóra vonatkozólag Lanna Adalbert hajózási mesternek adott kizárólagos szabadalom 1849-ben megszűnt, s ezzel e folyót a közforgalomnak adták át, hogy ama vidékek dús fatermése az egész országnak hasznára váljék.

Átrakodóhely Laube mellett az Elbe partján. Charlemont Húgótól

A jelen korban ismét fölmerűlt a Duna és Moldava közötti csatorna létesítésének terve, mely nagyon életrevalónak tetszik, minthogy a forrásától délnek indúló s aztán éjszaknak kanyarodó Moldava ott, a hol e fordúlót teszi, csupán 20 kilométernyire van a Dunától. Ha e nagy fontosságú összeköttetés valósúlhatna, azzal mindjárt az Elbe is össze volna kötve a Dunával, és így meglenne az Éjszaki tengernek a Fekete tengerrel egyenes vízi úton való összeköttetése. Állítólag már IV. Károly lelkében szülemlett meg ez a terv, mely azóta ismételten fölmerűlt. I. József császár-király Wratislaw gróf ajánlatára véleményt mondatott Vogemonte Lothár vízépítészeti mérnökkel a Moldava hajózhatóvá tétele és a Dunával leendő összekötése tervéről, s e szakférfiú egy 1708-ban, olasz nyelven megjelent emlékíratba foglalta nézeteit. Az ő tervei szerint vagy az alsó-ausztriai Kamp folyót kellene Weitránál a Lanschitz folyóval egyesíteni, a mely Lužnic néven Tabortól délre Moldautheinnél ömlik a Moldavába, vagy pedig a felső-ausztriai Aistot Freistadtnál a Maltsch folyóval, a mely Budweisnél szakad a Moldavába, azonban előbb természetesen az illető folyókat is, a meddig csak lehet, hajózhatókká kellene tenni. 1762-ben Sterndahl báró terjesztett Mária Terézia elé egy tervet, melyet egy 1768-ban készűlt rézmetszetű térkép ábrázol. Javaslatai oda irányúltak, hogy csaka hegység lábáig kellene Mauthausennál a Dunától mintegy két mérföldnyi csatornát vezetni, onnan pedig tovább Budweisig jó szárazföldi útat föntartani mindaddig, míg pontosabb színtelések segítségével meg nem találnák a módját, hogy miként lehetne nagyobb csatornával a két folyót legczélszerűbben összekötni. 1807-ben Csehországban Lobkowitz Antal Izidor herczeg elnöklete alatt a Moldava és Duna közti csatorna előmunkálatai érdekében egy vízépítészeti társúlat alakúlt, a melynek közhasznú voltát egy udvari decretum is elismerte (1807 aug. 6). Műszaki és gazdasági nehézségek miatt azonban a tervet utóbb abbahagyták.

De e terv mégsem maradt eredménytelen; mert az első csehországi s az egész európai szárazföldön is a legelső vasút létrejötte e Moldava és Duna közti csatorna tervéhez fűződik. Egy 1813-ban megjelent tudományos értekezésben Gerstner Ferencz, a prágai rendi műegyetemen a felső mennyiségtan és erőműtan tanára, azt a javaslatot hozta szóba, hogy a Duna és Moldava közt vízi összeköttetés helyett vasútat építsenek. Iratában kifejti, hogy a tervezett csatorna amúgy sem tenné a szállítást az addiginál sem olcsóbbá, sem gyorsabbá, a mi csak vasúton lenne elérhető. Jóllehet e terv általános tetszésre talált, a közbejött háborús események ésa vízépítészeti társúlat föloszlása útját állották megvalósúlásának. Csak az elbei hajózás szabaddá tétele élesztette föl ismét azt az óhajtást, hogy a Duna és az Elbe közötti összeköttetés a Moldava és Duna közt építendő vasút segítségével mentűl előbb létesűljön. Gerstner Ferencz Antal (az előbbinek fia), a bécsi műegyetemen a gyakorlati földméréstan tanára, egy 1824-ben megjelent iratából újból tárgyalta ez összeköttetés előrelátható nagy hasznosságát s 1824 szeptember 7-én legfelsőbb engedelmet nyert a Duna és Moldava közt Mauthausentől Budweisig vezetendő vasút építésére. Ez a 129.3 kilométernyi pálya, melynek egyik későbbi kiindúlópontja Linz lett, a másik azonban Budweis maradt, 1832 augusztus 1-jére készűlt el s mint lóvonatú vasút nyílt meg. 1871-ig volt ilyen, s ez évben az Erzsébet császárné nevét viselő nyugati vasút részvénytársaság alakíttatta át gőzvonatú vasúttá. Csehországnak egy másik lóvonatú vasútja volt a buštìhradi szénbányák érdekében 1827 július 31-én kelt engedélylyel nyitott prága-vejhybkai vonal.

Ma napság a gőzvonatú vaspályáknak Csehországban igen szépen fejlett hálózatuk van. A legrégibb ilynemű vasút a brünn-prága-bodenbachi vonalnak Csehországra eső szakasza, mely államvasútnak épűlt s jelenleg az osztrák-magyar államvasút-társaság tulajdona. 1855 óta egész sorát engedélyezte az állam a társúlati vasútaknak. Így 1856 június 15-i legfelsőbb határozattal a „dél-éjszaknémet összekötő vasút” czége alatt alakúlt részvénytársaság nyert engedélyt egy gőzvasútra, melynek pardubitz-reichenberg-seidenbergi és josephstadt-liebaui vonalai a helyiérdekű eisenbrod-tannwaldi szárnyvonallal együtt 285 kilométert tesznek.

A régi budweis-linzi lóvonatú vasút. Charlemont Húgótól

Az 1856. évi augusztus 2-án kelt legfelsőbb elhatározással engedélyezett aussig-teplitzi gőzvasútat 1869-ben Komotauig hosszabbították meg, 1859 szeptember 5-én pedig a cseh nyugati vasút nyert engedélyt Prágától Pilsenen át a bajor határig haladó vonalára.

1863 óta a vasútépítés Csehországban az állam nyújtotta segélyek, kamatbiztosítás és egyéb kedvezmények mellett gyors fejlődésnek indúlt. Említendők a következő vonalak: először is az 1863 augusztus 28-án engedélyezett turnau-kralupi s az ehhez csatlakozó cseh éjszaki vasút (1865 október 6) Bakovból Böhmisch-Leipán át Rumburgba, Georgswalde-Ebersbachba s aztán a Warnsdorf s Bodenbach közti vonalak. A legutóbbi években a turnau-krlupi vasút az éjszaki vaspályával teljesen egyesűlt. Egy második forgalmi hálózat az 1866 november 11-én kelt engedélyezésű Ferencz József-vasút, mely egy felől Bécs, Budweis, Linz és Eger, más részt Prága és Gmünd közt létesít egyenes összeköttetést s a weselí-budweisi szárnyvonalat is magába foglalja. A harmadik nagy forgalmi hálózatot az osztrák éjszaknyugati vasút bécsi-nimburg-jungbunzlaui (352.914 kilométer), nimburg-tetschen-mittelgrundi (136.796 kilométer) és prága-mittelwaldei (209 kilomter) vonalai alkotják. Végűl még említendők a buštìhradi vasút 420.3 kilométernyi vonalai, főleg a prága-komotau-egeri vonalrész (238.079 kilométer), aztán a prága-duxi vasút (180.331 kilométer) és az ország éjszaki részét a nyugatival összekötő eisenstein-pilsen-saazi ú. n. pilsen-prieseni vaspálya (257.846 kilométer).

A vasútpolitika terén 1880-ban beállott nagy változás, a mely az államvasútak építésének s a magánvasútak állami tulajdonba, vagy legalább kezelésbe vételének kedvez, Csehország vasúthálózatára is nagy hatással volt. Ennek következtében szerezte meg az állam az Erzsébet nyugati vasútat s így annak cseh földre eső részét, aztán a Ferencz József-vaspályát, a pilsen-prieseni vasútat s vette kezelésébe a prága-duxi vonalat.

Az 1883 november 25-ki keletű törvény értelmében épűlt ki a cseh-morva összekötő vasút weselí-neuhaus-iglaui (92.328 kilométer), obercerkvetabori (68.794 kilométer), tabor-piseki (59.021 kilométer), horaždiovitz-klattaui (57.825 kilométer) és janovitz-tausi (31.691 kilométer) vonala. Az 1880 május 25-ki törvény alapján, a mely kiváló kedvezményeket nyújt a helyiérdekű vasútaknak, egész sor ilyen pálya épűlt, s ezek a mennyiben nem a nagyobb vaspályák hálózatába tartoznak, két vállalat közt oszolnak meg: a cseh kereskedelmi vasútak (191.294 kilométer) és az osztrák helyiérdekű vasútak társasága közt, a mely utóbbi azonban nem szorítkozik csupán Csehországra.

Említsük meg még végűl, hogy Prágában egy 18.536 kilométer hosszúságú lóvonatú városi vasút is van, a mely 1891-ben összesen 8,804.784 személyt szállított; hogy továbbá 1891-ben a prágai Belvedertől a bubenèi királyi vadaskertig egy villamos vaspálya nyílt meg, s hogy Csehország délkeletén két új vasútvonal készűlt el nem rég, a wodòan-prachatitzi és a strakonitz-winterbergi.

A vasútak közgazdasági értékét árú- és személyforgalmuk számadatai fejezik ki. Ezek részletesebb kimutatása nem illik e mű keretébe, miért is csak a legnevezetesebbeket emeljük ki az 1891. év vasúti statisztikájából. Az aussig-teplitzi vasúton 6,855.961 tonna barnaszén és a buštìhradin 1,305.048 tonna kőszén szállítása legjobban megvilágítja e vonalaknak Csehország széntermelésére kiható nagy fontosságát. A cseh nyugati vasúton 35.532 tonnányi sörnek, a cseh éjszaki vaspályán 18.122 tonna pamutnak és a dél-éjszaknémet összekötő vasúton 16.786 tonna gyapot, meg 46.000 tonna len szállítása pedig az illető iparágak elterjedtségének mértékét jellemzi.

Míg a nyugati államvasútakon 1891-ben egy-egy kilométernyi útra 6.435 személy szállítása esett, addig az aussig-teplitzi vasút ugyanazon évben kilométerenként átlag 17.512 útast mutatott ki.

A cseh vasútak ugyan műszaki kivitelük nehézségei és vonalaik tájszépségei tekintetében nem mérkőzhetnek az alpesi tartományok pályáival, mindazonáltal ezeken is találunk nem egy érdekesb technikai alkotást és számos igen szép tájrészletet. Az ország történetének ismerője pedig, a ki nem csupán az előtte elsuhanó vidékekre, hanem a föld népének művelődési fejlődésére is figyel, Csehország vaspályálin útazva még a kevésbé vonzó szépségű tájakon is elég érdekeset láthat. Csehország ugyanis világtörténelmi nevezetességű küzdelmek, élénk közgazdasági mozgalom és tiszteletreméltó szellemi erőfeszítés színtere, s így az útast mindenütt történelmi emlékek s a művelődési fejlődés jellemző nyomai kisérik haladtában. Itt sebtében csak néhány ily jelenséget kivánunk fölemlíteni, melyek egy csehországi körúton szemünkbe tűnnek. Igen figyelemreméltó műszaki alkotása a vasútépítésnek példáúl a Spitzberg alagútja a pilsen-eisensteini vonalon. A nagy hegytömeg, mely Cseh- és Bajorország határfala s Közép-Európa két legnagyobb folyamának, a Dunának és Elbének vízválasztója, az ősrégi kereskedelmi összeköttetésben álló két ország vasúttal való egybekapcsolásának nehezen elhárítható akadálya volt. A cseh nyugati vasút ez összeköttetést a Tausnál csak 500 méter magas nyereg fölhasználásával létesítette, a mely a Cseh-erdőt két tagra különíti el. Csak a pilsen-prieseni vasúttársaság vágott neki annak a nagy munkának, hogy a szomszédos Bajorországba a hegy átfúrása útján vezessen újabb közlekedési vonalat. Ennek létesítését a deggendorf-eisensteini bahjor vasútvonallal való kapcsolat, Dél-Bajorországnak cseh szénnel való ellátása, a Cseh-erdő dús faállományának értékesítése és az Angel meg a Regen völgyei nevezetes üvegiparának föllendítése tette kivánatossá.

A pilsen-eisensteini vonal Klattau és Neuern városok érintése után Mottowitznál éri el a Cseh-erdő hegytömegét, a melyet 130 méter hosszú alagút, majd az Angel keskeny völgyén áthaladva, 838 méter tengerszín fölötti magasságban a spitzbergi alagút fúr keresztűl. Ez 1748 méter hosszú s egész hosszaságában a csillámpala övébe lévén vájva, nagyobb részt falazás nélkűl is tiszta és szilárd oldalakkal kinálkozott. Neuerntől kezdve e pálya tájképi szépségekben is gazdag s Eisenstein határállomásnál valóban gyönyörű kilátást nyújt, a melynek kerek egészszé alakúló képét délnyugatra az Arber folyó szegi be.

Az osztrák államvasút prága-bodenbachi vonala Raudnitztól kezdve nyújt szép kilátópontokat a cseh Középhegységre s Aussigba, az ország egyik legfontosabb ipari és kereskedelmi góczpontjába visz, a mely négy vasútvonal kereszteződésénél fekszik. Ezek: az osztrák államvasút, az osztrák éjszakkeleti vasút, a mely az Elbe jobb partján haladva, Schreckenstein állomásról egy hatalmas hídon át jut kapcsolatba az osztrák államvasút vonalával, továbbá az aussig-teplitzi vasút és a Biela-völgyi vaspálya (Aussig-Bilin). Kiváló nevezetességű e város, mint a teplitzi medencze barnaszenének fő rakodóhelye. Tovább éjszaknak a vasút Bodenbach felé halad, melyet a vele szemközt fekvő Tetschen városával 200 méter hosszú lánczhíd köt össze. Az Elbén ugyanitt még két vasúti híd is van; az egyik a Polzen-völgyből kilépő cseh éjszaki vasút rácsos hídja, a mely az osztrák államvasút pályaudvarához vezet, a másik pedig egy félórányival alább az osztrák éjszaknyugati vasút Obergrund állomáshoz vivő hídja. Igen szép az aussig-bodenbachi vonalon a Sperlingstein 400 méter magas bazalattömegére és Tetschen városára nyíló kilátás, a mely fölött a sziklatetőn emelkedő várkastély magaslik. A táj természeti szépségei, a tekintélyes Elbe folyó, a rajta alá s föl mozgó nagy forgalom, a lakosság élénk ipari szorgalma mind hozzájárúl ahhoz, hogy ennek az ország és birodalom határszélén lévő derék kerületnek nagy fontosságára figyelmünket felhívja s azt velünk emlékezetes képben szemléltesse.

A cseh éjszaki vasútnak 61 kilométer hosszú bodenbach-warnsdorfi vonala az élénk iparú Böhmisch-Kamnitz előtt halad el, bevisz a „cseh Svájcz”-ba s a Hillemühl sziklavölgyében meredek phonolith falak mentén húzódva, Tanneberg állomásnál alkalmat nyújt a hasonnevű hegy (770 méter) megmászására, a honnan messzire terjedő kilátás nyílik Lausitz felé s Csehországban a Jeschkenig, aztán pedig Schönfeld állomáshoz ereszkedik alá, melyet nem hiába neveznek Kis-Semmeringnek, olyan szép kilátást enged a cseh Svájczra egész a Rosenbergig. E pálya Csehország egyik legnevezetesb gyárvárosánál ér véget. Érdekes tájrészletekkel dicsekedhetik a cseh éjszaki vasút másik, Bakovtól Georgswaldéig húzódó szárnyvonala is. Bösig állomásnál a Kleinbösig és a Bösig két phonolith kúpja kerűl elénk. Rumburgnál, Schönlindénél és Schluckenaunál ez a szárnyvonal is kiváló fontosságú iparterületre lép.

Lanna Adalbert lovag. Dauthage kőnyomata után.

Csehország keleti részén az osztrák éjszaknyugati és a dél-éjszaknémet összekötő vasút vezet történelmi nevezetességű helyekhez és gyönyörű hegyvidékeken keresztűl. Gyönyörű kivált a dél-éjszaknémet összekötő vasút eisenbrod-sichrovi vonala, mely az Iser balpartján az ú. n. „Dürre Felsen” (Száraz sziklák) kőszálaival kezdődő s a jobbparton Liebenauig húzódó homokkő-sziklákon át vezet. 200 méter hosszú szép hídon kel át a vonat Klein-Skal állomásnál az Iser jobbpartján lévő Turnauba s onnan egy 636 méter hosszú alagúton át megy Sichrov állomásra, a honnan a hatalmas Rohan herczegi kastélyra nyílik kilátás. Csehország déli részén, a Ferencz József-pályán útazva, a Wittigonok vagy Rosenbergek nemzetségének emléke tűnik föl előttünk, a kik erős kézzel nyúltak bele Csehország történetébe. Tabornál a huszita harczok, Pilsennél és Egernél a harmincz-éves háború képei újúlnak föl lelkünkben; ha pedig az Eger és Prága közti vonalon a komlótermő és a szenet aknázó vidékeken át az ország fővárosa felé közeledünk s megpillantjuk a Hradschint az ősi tisztes Szent Vitus székesegyház kimagasló csúcsos tornyaival: ismét csak az ország történetének különböző korszakai lépnek jellemző nagy vonásokban lelki szemeink elé. Prága a cseh vasúti hálózat középpontja. A várost négy nagy pályaudvar fogja körűl: az államvasúté az osztrák-magyar államvasút vonalai és a buštìhradi vasút számára; a nyugati pályaudvar Smichovban a nyugati és a prága-duxi vasút számára; a Ferencz József-pályaudvar a Ferencz József-vasút és a cseh éjszaki vaspálya számára s végűl az éjszaknyugati pályaudvar. A nyugatitól a Ferencz József-pályaudvarig összekötő vasút van. Egy nagy fő pályaudvar építése már meg van szavazva és legközelebbre várható.

A folyamszabályozások és a vasútügy e vázlatos leírása igen hiányos lenne, ha e helyütt meg nem emlékeznénk egy férfiúról, kinek kiváló szerep jutott Csehország közgazdasági életének történetében. Ismételten találkoztunk már e fejezetben a Lanna névvel. Lanna Adalbert (1805–1866) Budweisban született s atyja halála után ennek cs. kir. hajózási mesteri állásába lépet. Mint ilyen, az országnak sóval való ellátása mellett, a mi hivatalával járt, főkép hona déli része dús faállományának értékesítésére fordítá figyelmét. Schwarzenberg János Adolf herczegben hatalmas elősegítőjére talált azon terveinek, a melyek a cseh folyók hajózhatóvá tételére és szabályozására vonatkoztak.

A mugraui graphitbánya kibővítése következtében a só, fa és szén mellé járúlt fontos szállítási és kereskedelmi czikkűl a graphit is. A Klein testvérekkel társúlva vállalta el Lanna a bodenbach-prágai vasút építését; része volt a buštìhradi vasút, a dél-éjszaknémet összekötő vaspálya, a turnau-kralupi és a cseh éjszaki vasút építésében is. Vállalkozott a kladnói kőszéntelepek aknázására, megszerezte a Kladno melletti vasérczbányákat s megalapította a prágai vasipar-társúlatot. A folyamhajózás föllendítése, vasútépítés s a szén- és vastermelés, mint a vasúti közlekedés két alapföltételének fejlesztése tehát Lannának kiváló érdemei, a kinek e közhasznú munkálkodása elismeréseűl szülővárosának, Budweisnak egyik terén számos tisztelői 1879-ben szép emléket állítottak.

A tudósítás és pénzforgalom szolgálatában álló intézményeket véve most szemügyre, megemlítendő, hogy 1892-ben Csehország területén 1.207 posta- és 545 távíróállomás volt. Az állami távíróhálózat hoszsza 16.665 kilométer. A levélposta összes forgalma 148,617.690 küldeményre, az újságoké pedig 20,928.000 hírlappéldányra rúgott. A postautalványokon küldött pénz összes értéke 112,422.499 forintnyi befizetéssel és 113,141.437 forintnyi kifizetéssel szerepel. A föladott távíratok száma 1,882.810. A telefonhálózat is gyorsan terjeszkedett Csehországban 1887 óta. 1891-ben a következő nevezetesb telefonösszeköttetések állottak fönn: Prága-Bécs (308 kilométer), Reichenberg-Tannwald (28 kilométer), Prága-Tetschen (117 kilométer), Aussig-Dux (30 kilométer), Reichenberg-Zittau (24 kilométer) és Prága-Pilsen (93.5 kilométer).

Az országos és kerületi vásárok fontossága az árúforgalomra nézve, mint másutt, Csehországban is háttérbe szorúlt az utóbbi időkben. Csak egyes vásároknak van még nagyobb fontosságuk, ilyenek a nyolcz napos pilseni gyapjúvásár (mely Péter-Pál utáni hétfőn kezdődik) és a netolitzi meg a chrudimi lóvásárok. Az ország fővárosában József (márczius 19), Nepomuki Szent János (május 16), Szent Vitus (június 15), Szent Venczel (szeptember 28) és Szent Miklós (deczember 6) napján tartani szokott vásárokat már csak a helyi hagyomány tartja fönn, de közgazdaságilag nem igen jöhetnek számba.

Prágában árú- és értéktőzsde is van, s a legfőbb hitelintézetek és bankok is az ország fővárosában találhatók. Egyike a legrégibb hitelintézeteknek az 1825-ben alapított „Cseh takarékpénztár”, mely csekély kezdetből elsőrangú intézetté fejlődött. 1891-ben betétei 102,928.451 forintra, tartalékalapja 20,122.671 forintra rúgott. E közhasznú intézet főgondnoka mindig az ország az idő szerinti helytartója. Prága város takarékpénztára is szép fejlettségnek örvend. Az ország összes takarékpénztárainak száma 123, egy-egy betevő átlagos betétösszege 634.54 forint. Az osztrák-magyar banknak Prágán kivűl még néhány nagyobb csehországi városban is vannak fiókjai. Csehország földhiteli és országos bankja tartományi intézetek. Ezeken kivűl még jókora számú nagyobb részvényes bank van, minők pl. a mezőgazdasági hitelbank, a cseh- és morvaországi iparbank, a cseh leszámítoló- és a cseh Union-bank. Kisebb körökre szorítkozólag 420 bejegyzett czégű közkereseti és gazdasági szövetkezet szolgál előleg- és takarék-pénztárúl, a melyek tagjainak száma 189.437.

Ipar és kereskedelem. Hallwich Hermanntól, fordította Katona Lajos

Csehország kétségtelenűl legnagyobb iparú koronaország az Osztrák-Magyar Monarchiának s egyáltalán egyik legkiválóbb iparterülete a világnak. Azon 720.406 ipari és kereskedelmi czég közűl, a mennyit a birodalmi tanácsban képviselt országok területén a legújabb statisztikai adatok kimutatnak, nem kevesebb, mint 225.170, tehát az összesnek 31.25 százaléka jut Csehországra, még pedig 94.367, vagyis 29.36 százaléknyi kereskedő és 130.803, vagyis 32.77 százaléknyi iparos czég.

Ausztria összes önálló iparvállalatainak majdnem a harmadrésze Csehországban van, a i eddig még sehol és soha sem részesűlt kellő méltánylásban, pedig csak nő előttünk fontosságban, ha az egyes vállalatok kiterjedését és nevezetességét is számva veszszük.

Csak kevés olyan iparág lehet, a mely Csehország területén kiváltképen képviselve nem volna. Az ércz- és érczárú-termelés igen tetemes s a legtöbb államokéval bátran megmérkőzhetik; a gépipar örvendetes föllendűlés útján van. A „cseh üveg”-hez hasonlóan a „cseh ékkövek” is még mindig világhírűek. A siderolith- és porczellán-árúk különlegességei az országnak. A fa- és bőripar terén is jelesek a termékei. Papír-ipara a kor színvonalán áll és tetemes kivitelre dolgozik; ép így a vegyészeti ipar és a különféle élelmi szerek gyártása is. Ausztria 558 gyárszerű serfőzője közűl 248 – s köztük a leghíresebbek –, 213 czukorgyára és fínomítója közűl pedig 145 esik Csehországra. Épen így van a dolog a pálinkafőzéssel, pótkávé- és csokoládé-gyártással, stb.

A tökéletesedés legmagasb fokát a szövőipar kiterjedt mezején érte el Csehország. A selyem kivételével nincs mai napság kelendő szövészeti anyag, a melynek fonása, szövése és kikészítése terén a cseh ipar ki ne tűnnék. Éjszaki Csehország egymaga több lenfonó órsót járat, mint egész Németország. A gyapjúfonó orsók száma 250.000-re, a pamutfonóké másfél milliónál jóval többre rúg. A gyapjúiparban 15.000, a pamutipar terén 35.000 szövőgép dolgozik. Az ország sok festő- és színnyomó-gyára Európa legnagyobb szabású vállalatai közé tartozik. Csehország szövészeti ipara 150.000 munkást foglalkoztat; termelésének értéke, a háziiparról itt nem is szólván, 212,685.000 forintra rúg.

Ez adatok után senki sem fogja tagadhatni, hogy a csehországi ipar igen figyelemreméltó s behatóbb méltatást érdemel. Ez ipar hosszas művelődés fejlődésének eredménye, a melynek azonban itt csak a főbb mozzanatait jelezhetjük. Mint egyebütt, itt is legnagyobb részben a kézművességből fejlődött ki az ipar. Keletkezése, gyarapodása és mai állapota az összes iparágak e fejlődésének legalább a főbb vonásaiban való ismerete nélkűl nem érthető meg. De erről nem is szólván, nem csekély számú Csehországban azon, még pedig kiváló iparágak száma, melyek mindjárt kezdetektől fogva sajátszerűen gyáripari jelleggel tűnnek föl, a mint alább látni fogjuk.

A szűcsök (1536. évi) és a kocsigyártók (1561. évi) pecsétje. Siegl Károlytól

Tévednek, a kik a csehországi ipart alig tartják kétszáz évesnél régibbnek s keletkezését a XVII. század végére, a harminczéves háborút követő időkbe teszik. Midőn ez iparnak jóval régibb gyökereit föl akarjuk deríteni, épenséggel nem kivánunk a történelemelőtt idők homályába visszanyúlni; de annyit mégis megemlíthetünk, hogy már a XII. század krónikái és okíratai is számos kézművességet sorolnak föl, mint a melyek a szláv župani várakban és falvakban honosak voltak. Nevezet szerint szólnak a molnárokról, patkó-, üst és fegyverkovácsokról, kőmívesekről, ácsokról, esztergályosok- és kocsigyártókról, említik a kádárokat, gölöncséreket, sütőket, vargákat, szűcsöket, takácsokat, aranyszövőket, vízépítészeket, stb. Nem ok nélkűl nevezték későbbi korban az ipart és kereskedelmet általában „polgári keresetforrás”-nak. Mindenütt az egész világon a városi élet fejlődésével kezdenek azok virágozni.

Sorsát s viszontagságait Csehországban a XI. századtól a XIV. század elejéig jól ismerjük. Ipar és kereskedés volt a csehországi városok polgárságának is a fő foglalkozása. Prága ó-városának első polgárai már készen találták ott a Teyn-udvar nagy vásárhelyét, a hol az idegen, többnyire német kereskedők megszállni, árúikat kirakni, eladni s bevásárolni szokták. Minden újabb városi telepűlés első tekintetre elárúlta útczára nyíló boltozott folyosóival, posztókereskedők, mészárosok, sütők boltjaival, kivűl pedig védelemre készűlt árkaival, sánczaival és falaival, hogy mi a rendeltetése. A városi szabadalmak leglényegesb tartalma az útirány-kényszer, az árúmegállítási jog és az iparűzési kiváltságnak a város polgárai számára annak egy mérföldnyi kerületében való föntartása volt (az ú. n. „Bannmeile”), a mely főleg a serfőzést biztosította idegen verseny ellen. Természetes következménye volt a közállapotoknak a városok önálló közigazgatása is.

Már a XIII. század folyamán kezdődik Csehországban bizonyos fokú közgazdasági önállósításra való törekvése. Az ipari termékek szükségletét lassanként jórészt a sajátjából elégíti ki; a kereskedelem mind jobban fölszabadúl addigi bilincseitől s önállóvá válik, a melynek nyereségén a nagykerekedő és szatócs egyaránt osztoznak. A fő jövedelmi források akkoriban az országos vásárok valának. A vásárokon mutatkozott teljességében az ország mezőgazdasági termékekben való vősége is. Aránylag elég gyorsan ment végbe a csehországi iparnak a szomszédos nyugati állam mintájára való szervezkedése, a honnan nagy számú új telepes vándorolt be már addig is és özönlött be azontúl is szakadatlanúl. Eleinte vallási alapon alakúltak egyes ipari szövetkezetek, társúlatok és czéhek, a melyek legréggibbjei közé a mészárosok, sütők és bábosok tartoznak. Nem késtek sokáig a szabók, vargák, szűcsök, kalaposok, kerékgyártók, fazekasok, kovácsok stb. sem. Prágában a sarkantyúsok, sisakosok, vért- és számszeríj-kovácsok, főkép pedig az ötvösök emelkedtek nagyobb nevezetességre. Számuk és készítményeik tetemes voltával úgy Prágában, mint a vidéken kiváltak a posztókészítők. A posztószövők legrégibb szabadalmával Braunau városa dicsekedhetik, a mely Bøevnov kolostor telepítvénye. E szabadalmat gyapjúszövésre és gyapjúkereskedésre I. Ottokár király adta, később pedig (1405-ben) IV. Venczel király megerősítette. II. Ottokár Flandirából hivatott ügyes gyapjúszövőket, kik aztán szétszórtan az egyes városokban telepedtek meg. A legnagyobb szorgalmat fordította kivétel nélkűl valamennyi város serfőző jogának érvényesítésére és kizsákmányolására. Már a régibb serfőzők is kitűnő sört tudtak a saazi komlóval gyártani. A prágai márczius sör már a XIII. században is elismert jóságú ital volt.

Csehország középkori városi szervezete s azzal együtt az ipar is János és IV. Károly király alatt (az utóbbi császár is egyúttal) érte el virágzása tetőfokát. Már Bajor Lajos megadta római király korában (1330) Prága polgárainak az egész németbirodalom területére a vámmentességet. Ezentúl pedig a csehországi kereskedelem azon intézkedés által, hogy minden Cseh- vagy Morvaországba menő idegen kereskedőnek csak Prágában szabad az árúit eladni, uralkodó főhelyre tett szert. A prágai Teyn-udvar élénk forgalma európai hírűvé lett. De Prága mellett Aussig, Brűx, Budwies, Èaslau, Hohenmauth, Kaaden, Kőniggrätz, Laun, Leitmeritz, Melnik, Pilsen s más városok is tekintélyre és gazdagságra emelkedtek a királyi kegy következtében.

Német- és Olaszországból történt újabb bevándorlások főkép a prágai műipar tetemes fejlesztését segítették elő. Veneczések és lombardiak meghonosították az érczöntést. Számos templom építése addig nem is sejtett mértékben lendített az építőiparon. A kövek, köztük az országban bőven lelhető fél-ékkövek földolgozása is meghonosúlt, nemkülönben az üveggyártás és festés is. IV. Károlynak egy okírata tanúskodik az uralkodása idején Csehországhoz tartozott határos területeken fönnálló és működő üveghutákról. Ő ugyanis eltiltja a Nürnberg körűli birodalmi erdőkben több üveghuta fölállítását, minthogy az erdőket a rendkivűl nagy fafogyasztás igen megkárosítja. Ez is tanúsítja azt, a mit telekkönyvi adatok is bizonyítanak, hogy abban az időben már magának Csehországnak a területén, így példáúl Prachatitzban is voltak az ottani polgárság sorában üvegesek (vitriarii). A prágai bírák és esküdtek 1371 deczember 15-én erősítették meg az ónöntők első czéhszabályzatát, a mely iparág utóbb a cseh Ércz-hegységben, a schlaggenwaldi, schönfeldi, graupani stb. óntermő helyeken, valamint Karlsbadban kiváló szerepre jutott.

A takácsmesterség, a melynek kitűnő nyersanyagot szolgáltatott az ország, főkép a hegyvidékeken terjedt el. Ezzel együtt a posztószövés is nagyon föllendítette a festőiparnak – úgy látszik – IV. Károly alatt történt meghonosítása. Hogy Prága, Pilsen, Braunau, Königgrätz és Kuttenberg városokban posztóványoló műhelyek voltak, már e korból kétségtelen adatok igazolják. Alighanem a papír-ipar is e császárnak köszönheti Csehországban való megalapítását. Állítólag az ő hívására bevándorlott olasz munkások adták az első papirmalmok építésére az útmutatást. Ezek közt elsőnek az egerit tartják.

Eger, a régi birodalmi város, mely 1322-ben elzálogosítás útján egyszer s mindenkorra a cseh korona birtokába kerűlt, már II. Ottokár királytól megkapta (1266-ban) a fejedelem „minden országaira” a vámmentességet, és I. Rudolf római király sok más kegye mellé e városnak főleg a posztó-, bőr- és prémárúkkal való kereskedésre vonatkozó kiváltságokat adott (1279-ben), a mely czikkek itt már régóta kitűnő minőségben gyártattak. Az Eger folyó mentén a város közelében már a XIV. században tübb kisebb-nagyobb cserző-malom és tabakos-műhely keletkezett a régibb örlő- és fürészmalmok, meg egy posztóványoló és festőház mellett, a mi kiválóan iparűzőnek mutatta ezt a vidéket. A Bruckthor- és Schiffthor-külvárosok nagy részét elfoglaló vargák voltak akkoriban a város „gazdag” emberei.

IV. Károly nagy gondot fordított a csehországi czéhek korszerű szervezetére és kivált a posztóványolók czéhszabályainak megállapítására, a mi csak növelte ezek gyártmányainak jó hirét. A Knìžna melletti Reichenau posztógyárosai 1378-ban kaptak szabadalmat, a mely miatt e községet „posztós város”-nak („Soukenický Rychnov”) nevezték. Károly rendeletére több királyi városban új czéhek is keletkeztek, melyek közűl némelyek megint különös kiváltságokat nyertek, így pl. a prágai fegyverkovácsok teljes adómentességet. A saját czimerrel és zászlóval kitűntetett czéhek e megkülönböztetés révén is nagyobb tekintélylyel léptek immár föl, s szigorúan meg volt szabva a sorrend, melyben az egyes czéhek nyilvános körmenetek alkalmával egymásután következtek. Legelöl mentek a mészárosok, utánuk az ötvösök, aztán a vért-kovácsok a velük rokon természetű iparágak képviselőivel, majd a szűcsök, szabók, késesek, vargák, serfőzők, sütők, kádárok, posztóványolók, borbélyok és szatócsok, mind a maguk lobogóival és jelvényeivel. Külső tekintélyükkel együtt szaporodott a polgári önérzetük is. Általában elmondható, hogy Károly uralkodása a csehországi ipar és kereskedelemnek valóságos aranykora volt.

A nem szorosan ipari természetű közgazdasági tevékenység is jóakaró támogatásában részesűlt. Az Elbén és Moldaván való hajózás Magdeburg és Hamburg nem egy gátló beavatkozása ellenére is évről-évre jobban föllendűlt; Melnik, Letimeritz, Aussig és (az akkoriban Csehországhoz tartozó) Pirna nevezetes rakodóhelyekké fejlődtek. Prágában egy új városrész (a mai Újváros) keletkezése az ország székhelyén szabadabb mozgást biztosított a kereskedelemnek. A prágai egyetem megalapítása is csak jó hatással lehetett az országnak nem csupán tudományos és művészeti, hanem kereskedelmi és ipari életére is. 1348-ban a festők és czímerkészítők is czéhet alkottak, mely még ugyanazon évben megkapta a hatósági jóváhagyást. Ebbe a czéhbe léptek utóbb az aranyfüstkészítők, gyöngyfűzők, betűfestők, képfaragók s végűl az üvegesek és tükörkészítők is. Később e szövetkezet a festők és üvegesek kettős czéhévé alakúlt át, melynek mindig egy festő és egy üveges atyamestere volt, de az előbbié volt az elsőség. Már a XV. század elejéről okírati tanúságát birjuk egy üveghutának, a mely Prága tőszomszédságában állott.

Alighanem akkortájt vetették meg az alapját a cseh „Alföld” üveggyártó helységeinek is a kamnitzi uradalomban, Felső-Kreibitzben és Daubitzban. Az üveggyártás különben mindjárt kezdetétől fogva nagyobbszabású s a szó valódi értelme szerinti ipar alakjában lépett föl, nem korlátozva az akkor czéhszabályzatok által, sőt a czéhekkel szemben a vállalkozás és a vállalkozó lehető legnagyobb szabadságának birtokában, a ki a maga felelősségére és koczkázatára tetszése szerint kisebb vagy nagyobb számú munkást foglalkoztathatott a kor összes műszaki segédeszközeivel fölszerelt helyiségeiben. Hasonlót mondhatni a papirgyártásról is, valamint a molnármesterségről s még inkább az ehhez hasonlóan országszerte elterjedt serfőzésről.

Ezek rövid, vázlatos előadásban a csehországi ipar kezdetei, a melyek további fejlődését egy párját ritkító véres és végzetes csapás akasztotta meg.

Az iszonyatos huszita-harczok tudvalevőleg Csehországnak épen a városi életére voltak a legpusztítóbb hatással. Nem kevesebb, mint negyven álló esztendőn át dúlt e vérengző, irtó háború, mely alatt a legtöbb város ismételten a legszörnyűbb pusztítás színtere volt. Nem csoda, ha miatta a kereskedelem teljesen tönkrement, a művészet és mesterségek jóformán eltűntek a sanyargatott ország földéről.

Csak nagy lassan támadt föl ismét a romokból és hamvakból itt-ott a régi virágzó állapotnak egy-egy csekély maradványa, s az is csak inkább keserves tengődésre, mint valódi letre. Egyedűl álló jelenség, hogy 1441-ben Bibersteini II. János Friedlandban egy jól szervezett posztószövő czéhet alapított. A XV. század egész második felében sehol az egész országban egyetlen iparág sem emelkedik a szerény középszer magaslatán fölűl. S a hol a régi czéhek egykori dicsőségüket újból föltámasztani törekszenek, ott sem viszik egyébre puszta üres külsőségeknél, valódi jóllét azonban seholsem mutatkozik többé. Egyes iparágak tökéletesedéséről alig lehetett szó, kivéve legfölebb a fegyvergyártást, a melynek terén a puskapornak a hadviselésben való alkalmazása természetesen új lőfegyverek föltalálására adott okot. Prágában már akkor is öntöttek ágyúkat, s a csehországi fegyverek a külföldön is jó hírnek örvendtek.

A század vége felé egy új, szép jövővel kecsegtető iparág honosúlt meg Csehországban: a könyvnyomtatás. Egy csehországi német, az egeri Sensenschmid János állította föl Nürnbergben az első könyvsajtót. Műhelyének egy könyvnyomtatója 1468-ban Pilsenbe költözött s ott megalapította az első csehországi nyomdát. A nagy hévvel fölkapott újdonság csakhamar eljutott Prágába, Egerbe és Kuttenbergbe is. A kor szelleme kedvezett neki. Eleinte természetesen jórészt csak theologiai munkák voltak a sajtó termékei. A „cseh testvérek” utóbb kisebb vidéki városkákban, mint Arnauban, Jungbunzlauban és Leitomischlben s egyebütt is állítottak könyvsajtókat. Lépésről-lépésre lassan, de maradandó hatású előhaladásuk úgy anyagi, mint szellemi téren nem kicsinylendő.

A könyvnyomtatás meghonosodtának legközelebbi következménye a papirgyártás elterjedése lőn. Ez időtől kezdve folyton növekszik a papirmalmok száma. A XVI. század folyamán kivált a benseni, aussigi és trautenaui vált nevezetesebbé.

A huszita háborúk, melyek alatt az összes jogviszonyok megingottak, a városok ősrégi serfőzési kizárólagos szabadalmát, a középkori polgárság e legdúsabb jövedelemforrását is nagyon megháborították. Ezentúl ugyanis a nemesség a maga számára követelte e jogot. Hosszan tartó heves vita támadt ebből, melynek csak az ú. n. Szent Venczel-féle egyezmény vetett véget (1517-ben); ennek értelmében a városok végre is engedni s kiváltságukat a nemességgel megosztani voltak kénytelenek. Elég nagy csapás volt ez rájuk nézve!

Az időrendi sor kedveért itt még egy dologról kell megemlékeznünk, mely a már említett csehországi „Alföld”-re nézve igen nagy hatásúvá lett. Egy német nemesember, Schleinitz Henrik, a mondott területen a XV. század vége felé egyesítette a tollensteini, schluckenaui, rumburgi s még más uradalmakat. Az ő nevéről nevezték el a mérföldekre terjedő szép birtokot „Schleinitzer Ländchen”-nek. Már e Schleinitz Henrik atyja, Hugold, a szász választó-fejedelem főudvarmestere, sokat tett volt Schluckenauban a kereskedelem föllendítésére. Fia ez úton tovább haladva, az ipar fölvirágoztatására fordítá minden gondját, főleg a vászon szövésére. Ő alapította meg Schluckenauban (1500) és Rumburgban s ő ruházta föl kiváltságokkal a takácsczéheket, tudtunkkal az országban a legrégibbeket. A „Schleinitzi országocska” ez alapításnak köszönheti jellemző iparát, mely egész napjainkig fő jövedelemforrása maradt e vidéknek.

A takácsok czéhének ónkancsója. Siegl Károlytól

Egyebekben Csehország kereskedelmi és ipari érdekeinek pangását általánosnak és tartósnak látjuk, még pedig bizonyára nem csupán az említett szerencsétlen háborúk miatt, hanem azon politikai és nemzeti elszigeteltség következtében is, a melybe az ország e zavargások folytán kerált.

A Habsburg-ház Csehországot a maga igen nagy terjedelmű birtokaival állandó kapcsolatba juttatta, a melyeknek egyes részei természetesen kölcsönös hatást kezdtek egymásra gazdasági téren is gyakorolni. I. Ferdinánd Csehországon kivűl Magyarország, Alsó- és Felső-Ausztria, Elsass, Görz, Friaul, Trieszt és egy ideig Württemberg uralkodója is volt. E körűlmény a kereskedelem és ipar fejlődésének is szabadabb és tágabb tért biztosított. Csehország közgazdasági élete tehát a lehető legkedvezőbb jelek biztató föltűnte mellett lépett át fejlődése azon időszakába, mely teljes joggal nevezhető az ipar és kereskedelem új-korának.

De előbb még sulyos sorscsapásoknak kellett érniök Csehországot. Tudjuk, hogy a XVI. századnak is megvoltak a maga vallási háborúi, míg végre a kelyhesek felekezete az országban majdnem mindenütt a protestantizmusba olvadt. A schmalkaldeni háború, a rendeknek a király elleni lázadása s az erre következett szigorú büntetés, a mely legkeményebben megint a szabad királyi városokat sújtotta: mindez erőszakosan meggátolta az egyetemes békés haladást. I. Ferdinánd uralkodásának csak a végső éveiben erősítette meg egyes czéhek szabályzatait, így a prágai asztaloskét, ötvösökét, lakatosokét, festőkét és üvegesekét, seborvosokét, stb. (1562); más czéheknek pedig még tovább kellett föléledésükre várniok, kivéve a hűséges Aussig, Budweis és Pilsen városokéit. Komotau, melyet szörnyű tűzvész pusztított el, némi kiméletben részesűlt, nevezetesen az 1520-ban szervezkedett serfőző-czéhe, melyhez már 1531-ben egy takácsczéh is csatlakozott. Épen így már régebben is kaptak egyes főurak közbenjárására némely tőlük függő városok bizonyos iparjogi szabadalmakat, mint példáúl Friedland, a melynek föloszlott posztószövő-czéhét 1532-ben újra fölélesztették, a város pedig a királytól (1537-ben) vásárjogot nyert. Egy 1545 szeptember 28-án kelt oklevél az egész ország czéhbeli posztókészítőinek megengedte, hogy szöveteiket mindenütt akár rőf-, akár végszámra szabadon árúlhatják s a gyapjút ott vehetik, „a hol épen kapható”, a minek elnyeréseért sok czéh hiába küzdött akkoriban s még későbbi időben is.

Nem valami szerencsés gondolat volt, hogy I. Ferdinánd nem sokkal trónralépte után megint fölújította IV. Károlynak azt a régi törvényét, a mely szerint minden Csehországba érkező árút Prágába kellett szállítani s az ottani Teyn-udvarban megvámolni. E rendszabálynak sok panaszra végűl kieszközölt korlátozása is elég akadálya maradt még a kereskedelemnek. Ferdinánd főherczeg, a király fia, helytartó korában már nem egy intézkedést tett a közlekedés meg a közbiztonság javítására, melyek azonban még mindig igen sok hiányban szenvedtek. Az országútak őrizetére „czirkáló csapatokat” szervezett az egész országban, melyek egy főfelügyelő alatt állottak. Ő volt egyúttal az első, a ki a felső Moldava és az Elbe hajózhatóvá tételéhez hozzáfogott (1552). Alighanem még az ő uralkodása idejébe esik a Jürgen-féle fontos következményű találmánynak, a kerekes rokkának behozatala, a mely első sorban a hegyvidékek lakosságának lett nagy jótéteményévé. A fonás azontúlra is a legjövedelmezőbb háziipari foglalkozások egyike volt és maradt.

A Walthaimbi Schürerek czímere. Siegl Károlytól

Nagy lépéssel haladt előre ez időtájt az üvegipar, még pedig egyszerre az ország különböző helyein. E haladás alapvetője egy család volt, a melynek neve nemcsak a cseh üveg, hanem az üveggyártás történetével egyáltalán több, mint két század óta szoros kapcsolatban áll. E család őse okíratok tanúsága szerint Schürer Gáspár Simon, ki a felső-szászországi Waldheimban, Meissen városától mintegy öt mérföldnyire egy üveghutát állított. Ennek a kitűnő híre már jól meg volt állapítva, mikor legidősb fia, Schürer Pál (született 1504-ben, a Meissen-tartománybeli Aschbergben), még ifjú korában Csehországba költözött s ott a „Schleinitzi országocska” közelében, Kreibitz mellett, Falkenau faluban Kreibitz mellett, Falkenau faluban alighanem az apja hathatós támogatásával nagy üveghutát állított (1530-ban). Innen a Schürer-család lankadatlan és fölött áldásos tevékenysége néhány évtized alatt mind nagyobb távolba kiterjedt: így az Óriás-hegység lábánál, kevéssel Rochlitz falunak Starkenbachi és Ujezdetzi Ernő részéről való megalapítása után, 1540 körűl bizonyos Donat állított egy üveghutát, melyet utóbb a szomszédos Sahlenbachba helyeztek át. Ez a mai neuwelti üveggyár alapja. Az Iser-völgyben, még pedig a Gabloncz melletti Grünwaldban 1548-ban Kuntze Ferencz épített egy később igen jövedelmezővé lett üveghutát, a mely mellé Schürer János tíz évvel utóbb egy másodikat állított. Nem sokkal ezután a grünwaldi huta is a Schürerer kezére klerűlt. A mai napság oly nagy nevezetességű s világszerte ismeretes gablonz-tannwaldi apró-üvegnemű iparnak ez volt a kezdete.

1540 tájától 1560-ig Schürer Gáspár Simonnak egy másik fia, Kristóf, a kék festékek gyártásának valószinű föltevés szerinti megalapítója, az elbogeni kerületben Naudeck mellett az Eulen-hutában dolgoztatott. Kristófnak Illés és Bálint nevű fiai a Cseh-erdőben, a klattaui kerületbeli Schwanabrückelben vettek bérbe egy hutát, testvérük Pál pedig ugyanott egy másik gyár hutamestere volt, melyet (Neuhüte) később meg is vett. Ugyanez a Pál egy újabb keletű nemesi birtok, a család alapítójának első hutája emlékére Waldheim-féle jószágnak nevezett uradalom területén, a pilseni kerületben egy újabb üveghutát állított, melynek szomszédságában egy másik, az alapító szülőhelyéről Grünwaldnak nevezett falu keletkezett. Nem sokkal utóbb a Waldheimi Schürer családnak egy másik ága Seewiesenben (prachini kerület), a szabad parasztok földjén telepűlt meg s ott állított egy hutát, a melynek emléke még ma is él a helyén fönmaradt házak „Schürerhütten” nevében. Mindezen telepekkel úgy a Cseh-erdőben, mint az Isler- és az Óriás-hegységben, nemkülönben a cseh Alföldön is meg volt alapítva a nyersüveg-gyártás, valamint az üvegfínomítás iparága. Ez ipar első termékeiből a díszüveg-gyártmányok és üvegfestmények valóságos remekei maradtak fönn a Waldheimi Schürerek nevével és czímerével.

Még I. Ferdinánd uralkodása idejére esik egy másik, főleg a cseh Érczhegységre nézve nevezetes keresetág, a csipkeverés meghonosodása, melylyel Uttmann Borbála (1514–1575) ajándékozta meg az országot. E találmány a szászországi Annabergtől terjedt el 1561 óta úgy szólván lépésről-lépésre és házról-házra a felső Érczhegység mindkét oldalán, mígnem a múlt század elején pontos adatok szerint már 10.000-nél több embernek nyújtott mintegy 10–12 négyszögmérföldnyi területen keresetet.

Így nem egy irányban javúltak az országban a termelés körűlményei, a mennyiben I. Ferdinánd uralkodásának végső évei alatt aránylag békés idők voltak mind az országban, mind azon kivűl.

II. Miksa épen nem idegenkedett a művészeti és ipari törekvések ápolásától. Emezek sorában különös figyelmet fordított a honi gyapjúszövő iparra, melynek akkortájt nem valami kedvező volt a helyzete. A prágai kamaratanácsosok a pangás okát abban látták, hogy „fogytán van a gyapjú, s e miatt felszökött az ára, minek következtében a posztószövők abba kénytelenek hagyni a mesterségüket”. A császár e bajon segíteni kívánt. Kész volt az adópénzből is támogatást nyújtani s államköltségen szervezte a nagyban való eladást, de azzal a hozzátétellel, hogy „koránsem akarja a posztókereskedést egészen a maga kezébe egyesíteni, hanem a posztókereskedők számára is nyitva kivánja hagyni a boldogúlásának úgy egyik, mint másik útját; ő csupán a határszélek szükségletére óhajt psztót vásárolni”. A külföldi termékeknek kellett ezentúl a honi gyártás előtt mintákúl állaniok, a mely addig csupán durva „parasztposztót” készített. A fejedelem jó szándékainak valósítására 1574-ben egy biztos járta be Csehország összes városait, hogy összeírja a posztószövőket, évi készítményük minőségét és mennyiségét, különösen azon városokban, „a honnan Ausztriába, vagy Magyarországba szállítanak posztót”. A prágai posztószövő céh a következő évben kimerítő jelentést tett a csehországi posztószövés és posztókereskedés állapotáról, s e jelentés, mint a legrégibb e nemű okírat, figyelemre méltó. Szó van benne Chrudim, Hohenmauth, Reichenau, Solnitz, Kostelec, Tabor és Brannau illető iparáról. Érdekes a jelentésnek e záradéka: „Csehországban más ily városokról, a melyekben nevezetesebb lenne a posztógyártás, nincsen tudomásunk”. Tehát Friedlandnak akkor már negyven évnél régibb idő óta újra föléledt posztóiparáról a prágai czéhnek, mely az ország többi czéheihez képest magát a főczéhnek nevezi, nincsen ez idő szerint tudomása. Igaz, hogy a friedlandi czéhszabályzatot csak 1562-ben újította meg tetemes módosításokkal Redern Frigyes, a város új ura. A prágai jelentésnek a friedlandi czéhről való hallgatását az okozhatta, hogy a friedlandi mesterek nem tartották érdemesnek magukat a főczéh alá rendelni.

A prágaiak nyakára azonban éjszaki Csehországban csakhamar ugyancsak veszedelmes verseny nőtt. A Redern nemzetség, mint Friedland-Reichenberg ura, birtokát néhány évtized alatt ipari tekinteben olyan nevezetességűvé lendítette föl, a milyenre addig csak kevés vidék jutott. II. Rudolf császár, II. Miksa örököse, ki sokban hasonlított atyjához, még ennél is jóval nagyobb pártfogója lett a művészetnek és a műiparnak, s maga is valóságos művész lévén, minden efféle törekvést szívesen támogatott. Egy 1577 április 11-én kelt okíratban Reichenberg városkának, „mely addig csak falu volt”, tetemesen növeli a kiváltságait, főkép azzl, hogy két országos vásárt és városi czímert engedélyez neki, stb. Ezt már a legközelebbi évben két czéhnek: a sütőknek és szabókénak alakulása követi, amazok Zittau városa illető czéhének szabályzatát veszik alapúl; ismét egy év múlva pedig (1579) megalakúl a posztókészítők czéhe, mely a további századok folyamán a többi hasonló intézmény keretéből kinőve, minden más bel- és külföldi ipartestületnél kiválóbbá emelkedik úgy tagjainak száát, mint jelességét, vagyonát és tekintélyét illetőleg. 1588-ban Reichenberg és Friedland czéheihez a Redern Kristóf és Menyhért részéről szabadalommal ellátott takácsczéh járúlt, mely idővel szintén rendkivűl népessé és tetemes vállalkozásokra képessé fejlődött. A posztószövők és takácsok később mind a két nevezett helyen szabályszerű legényegyesűleteket is szerveztek, s ezek útján rendezték a munkások akkori helyzetét a maguk hatáskörében. Tudtunkkal az illető okíratok, melyek 1593-ból és 1619-ből valók, nemcsak Csehország, hanem az összes osztrák örökös tartományok határain belűl az első ilynemű szabályozási kisérleteknek tekintendők. A takácsczéhek száma fölött gyorsan szaporodott. Így már 1589-ben alakúlt egy ilyen Graupen bányavárosban.

Reichenberg. Charlemont Húgótól

Redern Menyhért, ki, mint jeles hadvezér, a török háborúkban kivívott számos és nevezetes győzelmeivel nagy hírnevet szerzett, egyszersmind a béke műveinek is buzgó gyámolítója volt s nem érte be Friedland-Reichenberg területén az említett alkotásokkal. „Az iskola szolgálatára” Friedlandban (1590-ben) nagyobb papirmalmot építtetett, mely még ma is fönnáll. A reichenbergi posztószövőknek (1599-ben) igen részletesen kidolgozott és mintaszerű szabadalmi levelet adott. Ugyancsak a reichenbergi birtokon megalapította Friedrichswalde falut egy üveghutával, a melynek (1604-ben) első tiszttartója és hutamestere Wanderer Péter volt, a Waldheimi Schürerek mellett legtöbb érdemű és leghírnevesebb üveggyáros család ősapja. Redern Menyhért özvegye, Chlick Katalin grófnő, férje nyomdokaiba lépett. Reichenberg és Friedland városok szemlátomást gyarapodtak; köröttük pedig széles körben sűrű népességű, nagyobb fonó- és takácsfaluk keletkeztek, a melyekből ama városok iparágai hasznavehető, jól iskolázott munkásokat toborzottak. Ezzel meg volt teremtve az az alap, a melyből idő haladtával, a mai nagyszabású reichenbergi iparkerület kifejlődött.

Valószínű, hogy Lee Vilmos találmánya, a harisnyaszövés is meghonosúlt már a XVI. század vége előtt Csehországban. Nem sokkal utóbb ugyanis már igen elterjedtnek látjuk a „harisnyakötők” mesterségét, a kiknek a prágai ó-városban alakúlt czéhe 1615-ben már császári szabadalmat eszközölt ki. Bizonyos továbbá, hogy II. Rudolf alatt egyes, azóta csak igen elszórtan található iparágak, mint a harangöntő és órásmesterség is szépen virágzott úgy Prágában, mint a vidéken. A prágai ó-városi városház sokat megcsodált remekmívű óráját, Hanus magisternek a XV. század végéről való alkotását, 1570-ben javította ki ismét az ahornbergi Táborský János; e mester tanítványainak kiváló híre Garzoni tanúsága szerint Olaszországba is eljutott. Rudolf két ízben (1597- és 1595-ben) erősítette meg a prágai ó-városi és kleinseitei festők és üvegesek czéhének szabályzatát és kiváltságait, a mely czéhbe hosszas vonakodás után végre mind a három prágai városrész gyöngyfűzői is beléptek.

A gitschini (jièíni) vásártér, jobbra a Wallenstein-féle palotával. Bernt Rudolftól

Egy másik csehországi műipar, a IV. Károly ideje óta már alig gyakorolt drágakő-csiszolás, szintén II. Rudolfnak köszöni föléledését. Az országnak kivált mindenféle féldrágakőben való gazdagságát, a melyről időközben majdnem teljesen megfeledkeztek, most ismét derekasan kiaknázták. Stranský Pál „Staat von Bőhmen” czímű munkája említ egy helységet, „a hol a tehénpásztor gyakran olyan kővel dobja meg a tehenét, a mely többet ér a tehénnél”. Ez a helység az Iser- és Óriás-hegység vidékének a közepén van. II. Rudolf 1595-ben Eckstein Jánosnak és Stadler Lénártnak megadta a jogot „montes omnes, praesertim giganteos, perscrutari et gemmas quaerere sine omni a dominio locorum impedimento” (az összes hegyek, de kivált az Óriás-hegység drágaköveinek az illető helyek birtokossága részéről minden akadályoztatás nélkűl való átkutatására). Ugyanezt a szabadalmat 1601-ben a Rovensko fölötti Teyn-templom plébánosának, Falkenbergi Budeccius Simon Tádénak, 1607-ben pedig Heffer Willibald bányászati szakértőnek is megadta. A császár udvarában hat drágakő-csiszoló volt alkalmazásban havi 10–30 forint fizetéssel. De a drágakő-csiszolás művészetét nemcsak a császári udvarban és nem csupa kedvtelésből gyakorolták, hanem e kövek becses nyersanyagának lelőhelyein is, még pedig iparszerűleg, úgy látszik, legelőször a turnaui kerületben Rovenskóban. Falkenbergi Budeccius plébánost joggal tekintheti e helyi ipar megalapítójának. Ő volt egy ideig II. Rudolf mindenható titkos tanácsosának, Rumpf bárónak megbizásából a már megnevezetteken kivűl még az országba érkezett s az Iser- és Óriás-hegységet átkutató számos olasz drágakő-kereső hivatalos „inquisitor”-a (ellenőre). Ez iparág Rovensko városkából, hol a drágakő-csiszolás még ma is virágzik, a XVII. században Turnauba is elhatott, a mely utóbb annak fő helyévé lett.

II. Rudolf uralkodásának végső évei telvék a legszomorúbb zavarokkal. Utódja, Mátyás, igen sulyos körülmények közt vette át örökét s még megérte a „cseh zavargás” kitörését és ebben kezdetét a „nagy német háború”-nak, mely harmincz éven át dúlta a német birodalmat véges-végig, de talán sehol sem vitt véghez nagyobb pusztítást, mint fészkében, Csehországban. E szegény ország ezzel ismét jó hosszú időre a legnagyobb nyomorúság színterévé lőn, és sokáig teljesen pangott benne minden műveődési mozgalom és törekvés. A Fehérhegyen nemcsak a téli király rövid dicsősége, hanem az önálló cseh királyság álma s még ennél is több, sokkal, de sokkal több is sírba szállt. Szörnyű bűnhődés várt az országra, melynek katonai visszahódításával karöltve járt a katholikus hitre való visszatérítése, az erőszakos ellenreformáczió és ezzel a régibb időkben legvirágzóbb iparterületek teljes kipusztúlása.

Csehországnak csak egyetlen helyén nem érzett a lakosság jóformán semmit sem a harminczéves háború iszonyatosságaiból, legalább annak egész első felén át. Ez a friedlandi herczegség volt. Igaz ugyan, hogy számtalan más protestáns családdal együtt Redern Menyhért utódainak is el kellett hagyniok birtokukat és hazájukat; a hátramaradottaknak azonban, legalább egyelőre, nem igen volt okuk panaszra. Friedland-Reichenberg uradalma Waldstein, vagy ismertebb nevén Wallenstein Albert Venczel Eusebius kezére kerűlt, a ki e birtokához rövid idő alatt nem kevesebb, mint 64, addig önálló nemesi jószágot csatolt, ezzel uradalmát majdnem ezer hektárnyi, vagy hetven négyszögmérföldnyi területre kerekítvén ki, a mely az ország éjszaki határától dél felé Melniken és Nimburgon túlra, s nyugaton Leipától kelet felé Trautenau tájáig terjedt. E birtokot a császár előbb (1624) fejedelemséggé, majd kevéssel utóbb (1627) herczegséggé emelte. Ugyanazzal a csodálatos szervező képességgel, a melylyel Wallenstein ismételten egész nagy seregeket tudott táborba állítani, ahhoz is igen jól kormányzott, virágzó gazdasággá egyesíteni s így az egyebütt mindenfelé inségben tengődő országban oly területet létesíteni, a melyet az egykorúak a „Terra deserta” néven emlegetett Csehországgal összehasonlítva nem minden irigység nélkűl neveztek „Terra felix”-nek. E birtok székvárosa, Gitschin (Jièín), a melyet ura díszes épületekkel gazdagított, szinte hihetetlen élénk forgalomnak és jóllétnek örvendő vezérhelylyé fejlődött.

Wallenstein meggyilkoltatásával egy csapásra összeomlott összes büszke alkotása; jószágai szétforgácsolódtak s szintén osztoztak immár Csehország többi részeinek sorsában. Mindazonáltal egész napjainkig megmaradtak nem csekély nyomai a friedlandi herczeg amaz áldásos közgazdasági munkásságának. S ez a munkásság kétségkivűl a legnyomósabb magyarázata azoknak a többrendbeli sajátszerűségeknek, a melyek később, a változott körülmények közt is különösen Csehország éjszaki részének oly iparűző jelleget adtak, hogy azt a következő évtizedek viszontagságai ideiglenesen megbéníthatták ugyan, de teljesen meg nem semmisíthették többé. Mikor pedig végre valahára ismét fölragyogott a sok megpróbáltatáson átment cseh földre a boldogabb idők napfénye, s megint dúsan áradt reá a helyes és mély közgazdasági belátáson épűlt uralkodói gondoskodás áldása: ekkor ismét minden más országrészeknél mohóbban és bővebben élvezte az áldó napfényt és szítta magába a termékenyítő esőt az a hajdan oly gondos kézzel ápolt és előkészített talaj, hogy csakhamar ezerszeres gyümölcscsel fizethette vissza a rá fordított gondozást.

II. Ferdinánd cseh király minőségében csak kevés közgazdasági kormányintézkedést tett. S ez a kevés is jóformán csak a régibb czéhszabályzatok megerősítésére szorítkozik. Az ipartesületek eredeti vallásos és felekezeti jellege most, még pedig, mint önként érthető, szigorúan katholikus értelemben ismét felűlkerekedik. Ezentúl minden új, vagy újabban megerősített czéhszabályzatnak körűlbelűl így hangzott az első czikkelye: „A ki e helyütt mesterré akar lenni, annak nem szabad és nem lehet más, mint az egyedűl üdvözítő katholikus vallás hivének lennie”. Ezzel a kevéssel előbb még nagyobb részben protestáns Csehország lakóinak többsége el volt tiltva az iparűzéstől, hacsak vallását nem akarta megváltoztatni. A legderekabb iparosok csapatostól hagyták el ősi hazájukat. Hiteles hivatalos lajstromok szerint az ily önkéntes számkivetésbe menők száma csupán az egykori friedlandi herczegség 64 uradalmának egyikében, magában Friedlandban 3.180-ra, Reichenbergben 3.800-ra rúgott.

Csak 1642-ben történt ismét kisérlet arra nézve, hogy az irányadó körök figyelme ismét az ország közgazdasági állapotai felé fordúljon. S e törekvések valóban némi méltánylást érdemlenek. Legalább arról tanúskodnak, hogy ama szomorú időkben is volt már valamicske érzékük a vezető férfiaknak az ipari és kereskedelmi érdekek iránt. Vogler János, a westphaliai kerület császári biztosa s a „de jure maritimo Suae Caesareae Majestati competente” (az Ő császári Felségét megillető tengerészeti jogról) szóló értekezés szerzője is ily érzékkel biró ember volt. Az említett évből való egyik jelentésének töredékei maradtak fönn, melyek ez állítást igazolni látszanak. E jelentés, mely a nevezettnek biztosításaihoz, Strahov kolostor Crispinus nevű apátjához és Schlick Henrik grófhoz van intézve, arra vonatkozó jól igazolt ajánlatot tartalmaz, hogy „Prága városában igen nagy haszonnal kecsegtető árúpiacz és tárház rendeztessék be”, föltéve, hogy „Prágáig a folyamhajózás már lehetséges”. Prága e terv szerint első rendű árúlerakó helylyé lenne fejlesztendő, s az Olaszországból és a keletről Közép- és Éjszak-Európába vezető kereskedelmi útaknak Prágában kellene találkozniok, stb. Ezt a tervet is sutba dobatták a háborús események.

De végre Csehországra is fölviradt a béke napja. Teljes kimerűltsége miatt azonban az ország e béke áldásaiban még évtizedeken át nem részesűlhetett. 1652-ben III. Ferdinánd meglátogatta Prágát. Ekkor szóba kerűlt az ipar és kereskedelem föllendítése is, legalább mellesleg. A ki mindenekelőtt e dolgot szóba hozta s annak rendezését legjobban sürgette, az Luxensteini Leux Gellért volt, a cseh kamara tagja, kit kiváló képességei elismeréseűl épen 1652-ben emelt a császár nemesi rangra. Ő Vogler tervét karolta föl, melynek valósítására legelőször is azt javasolta, hogy Prága városrészeinek adassék meg különös kedvezmények kiséretében két újabb országos vásár tartásának engedélye, a melyek útján a „külföldi tartományokkal való élénkebb forgalom biztosíttatnék”.

Javaslatát igen komoly figyelemre méltatták s végrehajtására számos bizottsági tárgyalást tartottak. De azért Leux Gellért még sem jutott a tervével előbbre. Az országos kormány azon aggodalmát, hogy a kereskedelem föllendítése és a sok idegen elem becsődítése által a szerencsésen visszakatholizált ország vallási egysége megint kockáztatván lenne, – még a terve elfogadása esetén biztosra vehető „tetemes pénzbeözönlés” nagy haszna sem tudta eloszlatni. S így továbbra is csökönyösen ragaszkodtak az elzárkózási rendszerhez. Ily körülmények közt az ipar boldogúlására semmi kilátás sem lehetett. Pedig Leuxnak az ellenfelei és épen oly jól tudták, mint ő, hogy „kézművesség nélkűl commercium activum (igazi kereskedelem) nem létesíthető”. A következő évek során is csak a régi czéhszerű állapotok és intézmények foltozgatása útján tengődött az ipar, melynek védelmére, mint a hanyatlás korszakaiban rendesen történni szokott, legfölebb a zsidók elleni rendszabályokat léptettek életbe, abból a fölfogásból indúlván ki, hogy az üzlet általános pangásának a házalókereskedés a fő oka, miért is ez ellen 1648- és 1651-ben több királyi leírat intézkedik.

Az iparűzés általános jellege nagyjában csak ugyanolyan maradt eleinte I. Lipót alatt is, mint elődje idejében. Nem sokkal trónralépte után, 1658 augusztus 20-án egy vámtörvény lépett Csehországban életbe, a mely 209 kiviteli és 53 átviteli tarifatételt tartalmaz és sokkal inkább ügyel az állampénztár, mint az ország saját külön érdekeire. Az elbei hajózás ügyében a tárgyalások még mindig a régi huza-vonával folytak. Ezen az sem változtatott, hogy von der Goltz Joákim Ferdinánd kamaratanácsos 1660-ban Prágából elhajózott Hamburgig, „teljes szorgalommal iparkodván a hajózás nehézségei felől tájékozódni”, s hogy hosszabb jelentésében „az egész Hamburgig lévő összes vámok részletes feltűntetése mellett” kimutatni igyekezett, „mily könnyen meg lehetne az ilyetén forgalmi akadályokat (incommoda) az összes érdekelt felek közmegegyezésével szűntetni”. A jó öreg Leux Gellért is egy újabb hajózási emlékírattal állott elő (1667-ben), – de hiába. Kereskedelmi dolgokban a czéhszabályzatok alkalmazásán nem tudta fölűlemelkedni. 1659-ben a rézöntők iparos-testülete ismét egy nagy czéhbe kerűlt össze. A prágai posztószövők s a velük egy czéhbe tartozók Prágának a svédek ostroma ellen való hősies védelmeért a császártól 1660-ban hűségük és vitézségük jutalmául egyes szabadalmakat kaptak. 1671-ben a czéhek száma a gyógyszerészekével gyarapodott. Ezek példáját követték Csehország díszkertészei is. Az ország egyes részeinek egyéb czéheiről alább még megemlékezünk.

Messze kiható fontosságú esemény volt a császári elhatározással 1666 február 22-én életbeléptetett „kereskedelmi collegium”-nak Bécsben való szervezése, „az iparágak meghonosítására és a kereskedelem föllendítésére”. E legfőbb kereskedelmi és ipari hatóságnak tekinthető testület illetékessége a császári birodalom minden tartományára s így Csehországra is kiterjedt. Élén Sinzendorf Lajos gróf, az udvari kamara elnöke, utóbb (1672 óta) király cseh kamaraelnök állott, ki alsó-ausztriai jószágain selyem- és selyemszalag-gyárakat rendeztetett be, de nem valami tartós sikerrel. Ilyen körűlmények közt letettek arról a tervről, hogy ezt az iparágat Prágában meghonosítsák. Ha e törekvések már a fővárosban sem értek czélt: annál kevesebb sikerük lehetett a legközelebbi időre egyebütt az országban. Még a királyi városokban sem mutatkozott ekkoriban a vállalkozó kedvnek legkisebb nyoma sem. A jobbágyi helységek állapota pedig egyáltalán a lehető legszomorúbb volt. A kisiparos teljesen leroskadt a földesura által reá rótt nyomasztó terhek alatt.

Sulyos sorscsapások sem maradtak el. Az irtóztató pestis, mely Csehországot 1680-ban meglátogatta, alig kimélt meg benne csak egy várost is, sőt a falvak közűl is csak keveset kerűlt el. Ugyanez évben a nagy parasztlázatás – az elnyomottak közt a legelnyomottabbaknak e följajdúlása – elég világos tanújele volt, hogy a birtokos osztálynak a vagyontalan tömeg iránti magatartása immár tűrhetetlen. A mily érthető e körűlmények közt az ipar általános pangása: annál csodálatra méltóbb az a bátorság és kitartás, ellenálló és alkotó erő, melylyel némely helyeken, mint nevezetesen Reichenbergben, ha nem is valamennyi iparág, de legalább a takácsoké és posztószövőké ily állapotok közt s azok ellenére is nemcsak hogy egyre terjedt, de munkája minősége tekintetében is szűntelen emelkedett. Buckle szavait idézve elmondhatjuk, hogy e jelenség „a polgári elem fejlődésének valódi hőstetteiről” tanúskodik. Reichenberg után e korban a posztószövő-ipar leginkább Braunauban, Pilsenben, Leipában és Jungbunzlauban emelkedett nagyobb hírre, a takács mesterség pedig – Rumburg-Schluckenauról nem szólván – Friedland, Arnau, Hohenelbe, Pilnikau és Freiheit községekben, melyek közűl Freiheit bányavárosban csak 1655-ben szervezkedett a takácsok czéhe a pilnikaui czéh szabályzata szerint. E városokból a szövőszék csakhamar a köröttük lévő falvakba is eljutott, utóbb pedig az Óriás- és az Iser-hegység lejtőiről a sikföldre is elvándorolt.

Ossegg apátság gyárának egy műhelye. Charlemont Húgótól

Akkoriban úgy is sajátszerű átalakításon ment keresztűl Csehország alföldje. 1669-ben e tájon, Kreibitzben, az üvegfestők és metszők szabályszerű czéhbe álltak össze, a mibe földesuruk, Kinsky gróf már csak azért is szívesen beleegyezett, mert e szervezkedés az üvegkereskedésnek s e réven egyúttal az uradalom jövedelmeinek is tetemes emelkedésére adott reményt. 1683-ban már Bürgstein uradalom, különösen Blottendorf és Falkenau falvak üvegfestői és metszői szintén czéhet alkottak s példájukat követték (1694) a steinschönauiak is. Valamennyien erejüktől telhetőleg iparkodtak a kereskedelem föllendítésén, mely már egész Éjszak-Németországra kiterjedt, sőt sokkal messzebbre is elhatolt. Vitték a cseh üveget Lengyelországba és a Keleti-tengermelléki tartományokba, sőt Oroszországba is egész Moszkváig, ép így Németalföldre, Olasz- és Magyarországba meg Erdélybe. Eljártak ez üvegkereskedők Stralsundtól Rigáig, Hamburgtól Londonig s Varnától Konstantinápolyig. Ellátogattak Kopenhágába és Stockholmba s Archangelen át pár év alatt több százezer darab üveg kerűlt Oroszország legtávolibb részeibe is. Később Hollandia mellett Portugal és Spanyolország a legjobb piaczai e kereskedésnek, mely csakhamar társas bizományi üzletté is fejlődött.

Ugyancsak a XVII. század második évtizedében Csehországnak a papirgyártása is nevezetes lépéssel haladt előbbre. Weiss Kristóf, ki 1667-ben állította volt az első papirgyárat Hohenelbében, azzal ez iparág számára új s nevezetes fészket teremtett. Balbin tanúsága szerint már akkor is mindenféle minőségben a legkitűnőbb papirt gyártotta az Osendorf család birtokába kerűlt benseni papirmalom.

Némi fölpezsdülés mutatkozott ez idő tájt Egerben is. Jóllehet az ellenreformáczió erőszakos végrehajtása itt is nagy károkat okozott, a régóta kiváló iparú város mégis bizonyos aránylagos jóllétben tudta magát föntartani s oly kereskedelemmel dicsekedhetett, a minővel csak kevés a cseh vidéki városok sorában. A két egeri országos vásár a leglátogatottabb volt az egész tartományban. A város polgármestere és tanácsa még egy harmadik vásár, meg egy kereskedelmi törvényszék engedélyezéseért folyamodtak (1690), de kérelmüket kicsinyes kifogásokkal visszautasították.

Egyáltalában kimondhatatlanúl nehéz volt közgazdasági kérdésekben magasabb felfogást érvényre juttatni. De azért mégis csak bekövetkezett az ügyek jobbrafordúlása, legalább egyes dolgokban. E mellett tanúskodik a mndottakon kivűl még egy jelenség, a mely az Érczhegység alján fordúlt elő. Az egeri születésű Litwehrich Benedek, Ossegg kolostornak 1691 óta apátja, ott egy valósággal gyári jellegű ipar megalapítója lett. A szomszédos Szászországból valami Rodig Pál nevű ügyes harisnyaszövőt hítt be, a ki nem sokára rokkák és szövőszékek elé fogta, bontó és bodorító fésűkkel látta el s egyéb, addig az egész vidéken ismeretlen szerszámokkal fegyverezte föl a nép apraját-nagyját, új keresetforrást nyitván meg ezzel számukra. Kevéssel utóbb az osseggi uradalmon, nemkülönben Duxban, Oberlautensdorfban és egyebütt mintegy ötven kitanúlt harisnyaszövőt számláltak. Osseggben 1697-ben állították föl az első gyapjúharisnya-gyárat, mely eleinte kilencz, majd tizenöt „vas szövőszékkel dolgozott, melyek egyenként 135 tallérba kerűltek s évi 100 forint tiszta hasznot hajtottak”. Egy második kipróbált mesternek, Schrücker Gottfried posztószövőnek behívásával (1708) Ossegg másik apátsági gyárának, a posztógyárnak alapját vetették meg, melyet eredetileg alighanem más czélra szánt, mert behjárata fölött az 1677-es évszámot és Litwehrich Benedek apát elődje nevének (Laurentius Scipio) kezdőbetűjét viselő épületében még ma is fönnáll.

Ilyetén sikeres vállalatoknak természetesen magukra kellett vonniok a felsőbb körök figyelmét is, a hol most már a közgazdasági ügyeket kezdték némi figyelemmel tekinteni. Tanújele ennek a bécsi kereskedelmi bizottság (Commercien-Collegium) s még inkább az akkoriban megjelent s azóta sokat idézett Hörnigk Vilmos-féle könyv, melynek a czíme: „Ausztria mindenek fölött, csak akarnia kell” (1684). E derék munka számos helyén legelőször hozza szóba nagy hévvel Csehország német részének ipari és kereskedelmi nagy fontosságát. Arra a kérdésre, hová kellene az örökös tartományokban kézműipart telepíteni, Hörnigk újra meg újra csak azt feleli, hogy Csehországnak németek lakta vidékeire. A vászonszövés, úgy mond, már úgyis szépen nekilendűlt ott magától, hasonlóképen áll a dolog a posztószövéssel is Sziléziában, Csehország német részén és Morvaországban; ép így a gyapjúszövés iparát is Csehországban és Sziléziában kellene szerinte megtelepíteni.

Külön császári parancsra még a század vége előtt Csehországban is egy kamarai bizottságot szerveztek, melynek ugyanaz volt a föladata, mint a bécsi kereskedelmi bizottságnak. Az akkori főkamarai bizottság javaslatára I. Lipót 1698-ban a prágai tartományi kormánytól véleményt kívánt „in materia circulacionis pecuniae” (a pénzforgalom tárgyában), valamint a kereskedelem és kézműipar fejlesztése ügyében. Ezzel új korszak kezdődik a csehországi ipar történetében, mert ettől fogva nem szűnt meg többé a kereskedelmi és ipari ügyek föllendétésére szolgáló eszközök és módok keresése a nyilvános viták rendes tárgya lenni.

E módokat és eszközöket természetesen nem találták meg mindjárt, a mi egyáltalán nem is volt lehetséges; különben jobb is lett volna nem olyan igen hivatalos úton keresni. A tartományi kormány mindenekelőtt véleményeket kért be előbb a cseh kamarától, aztán a városi hatóságtól, végűl a czéhektől. Egy ideiglenes jelentés után következett a fő jelentés, mely „javaslatot terjeszt föl az iránt, mint lehetne a pénz szűkén segíteni, a pénznek jobb forgalmat biztosítani, hogy a fenti (prágai) országos vásárok megtartandók, a sokfélével kereskedés (polypolia) megszűntetendő, a vámsorompók és vámtételek leszállítandók, pártatlan kereskedelmi törvényszék szervezendő; továbbá milyen kézműipar-ágak létesítendők az országban s mily idegen árúk csereforgalma kivánatos; nemkülönben azon okokról, a melyek miatt addig élénkebb kereskedelem nem fejlődhetett; mennyiben hátráltatták azt a zsidók, s mint kellene a kézművesczéheket jobban szabályozni; miféle szabadalmakat és kiváltságokat kellene az idegen gyárosoknak adni; végre miként lehetne az Elbén való hajózást létesíteni, sőt Törökországgal is kereskedelmi szerződést kötni, s végezetűl hogyan kellene mindezekben a punctus religionis-t megvédelmezni”, stb.

E jelentés szerzője Borscheck János volt, a kamarai bizottság előadója. Dolgozata nagyon hasonló Vogler János és Leux Gellért javaslataihoz, kiknek legnyomósabb kivánalmait Borscheck is ismétli. Ezek: a folyami hajózás fejlesztése, mindenekelőtt a Moldava és az Elbe szabályozása; a pénz jobb forgalma, helyesebben a valuta úgye; kereskedelmi szerződések kötése, nevezetesen a balkáni államokkal, nemkülönben a zsidók versenyének elhárítása, – ezekkel találkozunk itt is és fogunk velük még gyakrabban találkozni egész le a jelenkorig. A „punctus religionis” pedig még hosszú időn át legfőbb akadálya maradt a haladásnak.

A kamarai bizottság igazgatója, Kinsky Ferencz Ulrik gróf főkanczellár 1699-ben meghalt s elhúnytával egyelőre megszűnt e hivatal, míg 1704-ben újabb császári rendelet új életre nem keltette azzal, hogy helyébe a „csehországi városok szervezésére és föllendítésére ügyelő bizottság”-ot szervezte. Ez volt I. Lipót császár utolsó intézkedése.

I. József jó akarattal viseltetett a közgazdasági törekvések iránt. Rendelkezései sorában a legelsők egyike volt a csehországi ipar s kereskedelmi bizottságnak (1705. szept. 25.) szervezése. Borscheck János, e szorgalmas, értelmes hivatalnok lett ennek a bizottságnak is az előadója. A testület sokat igérő kezdettel fogott dolgához. Már 1705 deczember 29-én kimerítő jelentést terjeszt a császár elé, a bel- és külföldi nyersanyagok legczélszerűbb gyári foldolgozása tárgyában, valamint az iránt, mint lehetne ez úton a külföldi tartományokkal rendes kereskedelmet (commercium activum) fejleszteni. E jelentés Csehország jövendőbeli közgazdasági élete programmjának tekinthető. Meg is teremtette gyümölcseit, ha nem azonnal s nem mindenben is. Delbin udvari tanácsost Bécsből Prágába küldték, hogy a rendekkel ez emlékírat egyes javaslatainak életbe léptetéséről tanácskozzék.

Az elvi jelentőségű intézkedések egész sora köszönhető Borscheck javaslatainak. Így egy 1708 október 1-én kelt császári rendelet megszabta, hogy új czéhek szervezése, czéhszabadalmak osztása s más effélék ezentúl egyedűl az uralkodó jogkörébe tartoznak, e czéhek száma pedig tovább szaporítandó. Ez azonban nem állhatta annak útját, hogy példáúl mindjárt még ugyanabban az 1708. évben a prágai zsebóraművesek régi szándékuk szerint ki ne váljanak a lakatos- és sarkantyús-czéhből és saját czéhszabályzatuk megerősítését ki ne eszközöljék. A következő évben már még a juhászok is új czéhbe állottak, holott öt évvel korábban hasonló kérésükkel I. Lipót még elutasította őket s csak azt az egyet érhették el, hogy „nekik, mint azon juhászok összességének, a kik az esett marha eltakarításával nem foglalkoznak, a sziléziai juhászokhoz hasonlólag külön okíratban föntartaik a tisztes mesterség gyakorlásának kiváltsága”.

A varga-czéh pecsétje. Siegl Károlytól

1710-ben újabb ipari és ekreskedelmi bizottságot nevezett ki a császár Csehország számára, de nem tudni róla semmi bizonyosat, vajjon ez a bizottság egyáltalán hivataloskodott-e. Akkoriban ugyanis teljesen a háborús események foglalták le a hatalmasok figyelmét.

Végre VI. Károly trónraléptével, úgy látszott, elérkezett a Vogler-, Leux- és Borscheckhez hasonló hazafiak tervei valósításának az ideje. „A jelenkori cseh királyság VI. Károly uralkodása alatt”, így írtak akkoron (1712), „olyan állapotban van, hogy jóformán elmondhatja magáról: Egyél, igyál, lelkem, van módod benne!” – S valóban nem lehet tagadni, hogy e fejedelem kormánya közgazdasági ügyekben szélesebb látkörű volt, mint elődeié, s ezt legjobb ereje szerint értékesíteni is igyekezett, kivált a török háborúk után, melyeknek a passarowitzi béke vetett (1718-ban) véget, a mire nyomban a portával kötött kereskedelmi szerződés következett. A „Keleti (levantei) társaság” megalakítása, valamint Trieszt és Fiuma szabadkikötővé nyilvánítása is arra irányúlt, hogy e vívmányokat mentűl jobban értékesíteni lehessen.

De csakhamar be kellett az intéző köröknek látniok, hogy sem kereskedelmi szerződések, sem társúlatok, szabadkikötők s más effélék nem elégségesek a forgalom élénkítésére és az állam pénzügyeinek javításáta, ha nincsen a kereskedelmet versenyre képes árúkkal ellátó honi ipar. A kormány hathatós támogatásával ugyan keletkezett néhány ipartelep Ausztria középső tartományaiban, tovább Fiuméban s egyebütt; Szilézia is tetemes haladást mutatott kereskedelmi tekintetben; de egészben az addig történtek még koránsem voltak elégségesek; nevezetesen Csehországban – minden hangzatos beszéd mellett is – még igen sok volt a kivánni való.

Egy 1714 nov. 2-án kelt udvari leírat itt számos akadály leküzdése után valami olyanféle testületet létesített az állandó ipar s kereskedelmi bizottságban, a milyen a Borscheck javasolta kereskedelmi tanács lett volna. (Ez az úgy nevezett „Commerz-Collegium”, a melyet „Manufactur-Collegium” néven is emlegetnek.) Deblin udvari tanácsos szervezte végre e testületet a cseh rendekkel való megállapodás alapján. Ipari vállalatok alapítása azonban ezentúl is majdnem kivétel nélkűl magán felek dolga maradt. A legbuzgóbbak egyike volt Fremmrich Ker. János, ki Martinitz Adolf Bernát gróf segítségével 1710-ben építette az első tulajdonképi posztógyárat Csehországban, még pedig a klattaui kerület Palnitz helységében. Ugyanő ajánlatot tett a császárnak az országban több hasonló gyár állítására, ha megengedik, hogy úgy Prágában, mint a birodalom több tartományi fővárosában nyilt raktárakat tarthasson. A dologban illetékes czéhek eziránt megkérdeztetvén, nagyon ellenezték e tervet, sőt személyes támadásoktól sem kimélték az előttük egészen ismeretlen pályázót. Fremmrich az ipari és kereskedelmi bizottság előtt saját gyártású legjobb minőségű posztója bemutatásával igazolta, hogy milyen árút tud szállítani, miért is a bizottság ajánlotta kérelme teljesítését. Fremmrich erre a saját költségén egy második posztógyárat állított 1716-ban Bőhmsich-Leipában.

Akkortájt az ipari és kereskedelmi bizottság tanúsága szerint Csehország 68 városában űzték a posztószövés mesterségét, melyek közűl 34 évenként 6.715 vég, 29 pedig 41.429 vég, vagyis 1,242.810 rőf posztót gyártott, rőfjét 30 krajczártól 3 forintig emelkedő értékben. E mennyiségből magára a reichenbergi czéhre évenként több mint 12.000 vég esik. Ehhez legközelebb a neuhausi áll 8.000, majd a friedlandi 4.000, aztán a bőhmischleipai 3.600, a kaadeni 2.000, a komotaui, brannaui és duppaui következik egyenként 1.000 végnyi gyártóképességgel. Az ipari és kereskedelmi bizottság azonban e kimutatás mellett nem hallgathatta el, hogy „az összes hazai posztószövők a maguk ősrégi gyarló módján dolgoznak”, holott Fremmrich megmutatta, „hogy csupa cseh gyapjúból igen jó fínom posztót tud gyártani”.

Mindazonáltal Fremmrich nem tudott az ellene szövetkezett czéhbeli korlátoltságon és ósdi erőszakoskodáson kifogni s az ipari és kereskedelmi bizottság is tehetetlen volt ellenük. A leipai czéh gyűlölködő támadásait az ottani földesúr, Kaunitz gróf, azzal tetőzte be, hogy cselédeivel erőszakosan megrohanta s lebonttatta a gyárat, a benne lévő rézezüstöket pedig elhurczoltatta a saját serfőzőházába. (1721 január 2.) Polgári származású magán embernek még ezentúl is jó sokáig nagyon nehéz volt Csehországban ott, a hol egyúttal czéhbeli érdekek forogtak fönn, gyárat alapítania. Ellenben Waldstein József gróf már 1715-ben Ossegg közelében, tehát a már említett apátsági posztógyár szomszédságában, Oberleutensdorfban szintén egy nagyobb posztógyárat állított, az első e nemű ipartelepet, mely évtizedeken át fönn tudta magát tartani. Egy más hasonló vállalat keletkezett utóbb Kladrubban (chrudimi kerület), szintén a cseh főnemesség egy tagjának, Trautmannsdorf Frigyes Venczel grófnak a költségén.

Ugyanez időbe esik Csehországban a pamutszövés meghonosodása. Nyersanyagát, melyről már Höringk is említi, hogy „mostanában olyan nagyra vannak vele Európában”, az iránta mindenfelől tanúsított nagy ellenkezés daczára is értékesíteni kezdték egylőre csak itt-ott a lenszövésnél. Erre vann a „barchent”- és „mesulan”-szövők említése némely takács-czéhek kebelében, így Hohenelbe, Pilnikau, Freiheit s más helyek illető czéheiben. 1722-ben (decz. 15.) VI. Károly császár megerősíti a keleti Csehország Landskron és Landsberg uradalmain alakúlt „len-, mesolan-, barchent- és csinvat-szövők czéhének szabályzatát. Ki is mutatható, hogy e czéh nagyobb mennyiségű barchentet gyártott és vitt vásárra. Ugyanez időben épűlt Csehország egy más helyén az első pamutszövő-gyár is. Az illető uraság, Gallas grófnő beleegyezésével ugyanis Kessler, másként Sprengseisen Illés Grottau közelében, egy „puszta és rideg helyen” nagy ipartelepet, egy „posztó-, csinvat-, harisnya- és kanavászgyárat” állított, „a milyen addig még sehol sem volt Csehországban”. 1723-ban e gyárnak már két épülete állott készen. Jóllehet az ipari és kereskedelmi bizottság ajánlatára tíz évi szabadalmat nyert, nem sokára mégis abba kellett a vállalatot hagynia.

Nem messze Grottautól, Warnsdorfban azonban kevéssel utóbb szilárdúl megvetette lábát a pamutszövés iparága. 1726-ban, midőn a bécsi keleti társaság Schwechatban kiváló szabadalmakkal fölruházott gyapotnemű-gyárat állított, Warnsdorfban, a pamutszövő ipar egy sajátszerű ágának mai nevezetes székhelyén, nemcsak damasztot és csinvatot, hanem „schäker”-t és kanavászt is szőttek már, mely árúk Prágában igen jól kedveltek. Nem sokkal utóbb már számos megbízó fél foglalkoztat itt ki több, ki kevesebb takácsot, kik a jeles hírű „warnsdorfi szövetek”-et készítik.

De nemcsak a szövészeti ipar terén látunk VI. Károly alatt örvendetes föllendűlést; meg kell it emlékeznünk egy új iparág meghonosításáról is, melynek jelenleg sok ezer ember köszöni a kenyerét. Ez a mesterséges ékkövek gyártása. A XVII. század első felében Rovenskóból Turnauba költözött ékkőcsiszolás a harminczéves háború és annak következményei folytán nagyon aláhanyatlott. Az ú. n. velenczei üveg- és aranyömledék s a belőle készíthető mesterséges ékkövek föltalálása a század vége felé egészen tönkretette ez ipart. A hamis „olasz kövek”-nek a valódi „kemény kövek”-hez való megtévesztő hasonlósága és fölötte nagy olcsósága rövid időn roppant elterjedést szerzett nekik s igen sokára teljesen leszorították a valódiakat a vásárról. Ekkor végre sok fáradozás után sikerűlt két turnaui polgárnak, Fischer Venczel és Ferencz nevű testvéreknek, 1711-ben ugyancsak mesterséges köveket gyártaniok, s ettől fogva ez ipari és kereskedelmi czikk újabb virágzást biztosított Turnau városának és környékének. A „cseh brilliánsok”, a hogyan a turnaui ékkő-utánzatokat nevezték, csakhamar még keresettebbekké lettek a velenczeieknél is, s évenként számos kereskedő járt ezentúl Londonból, Párisból és Nápolyból is Turnauba, hogy ott tetemes megrendelést tegyen. De az álékkő-gyárosok mellett a valódi kövek csiszolói is megállták helyüket Turnauban. Csak most álltak először szabályszerű czéhbe, melynek „bratrstvo svobodného kunstu šteinschneidrovského” neve eléggé elárúlja, hogy e mesterség eredetében német jellegű volt. Szabályzatuk az 1715. év május havának 10-én kelt. Ennek mintájára készűltek 1729-ben Desfours gróf birtokán egy más hasonló czéh alapszabályai, később pedig (1747 és 1753) egy harmadiké Waldstein gróf jószágain.

Részlet a neuwelti (harrachsndorfi) üveghutából. Charlemont Húgótól

A szomszédos iparkerületekben, nevezetesen a gablonz-tannwaldiakban is haladást látunk. Az ott már két évszázad óta fönnálló üveghuták ugyancsak dolgoztak. 1701-ben számuk az Iser melletti st.-antoniwaldival szaporodott, a mely igen tekintélyes vállalatúl indúlt meg. Ugyanez időben a Starkenbach-féle jószág Rochlitz-czal egyetemben a Harrach grófok tulajdonába ment át, kik elejétől fogva nagy és ritka figyelmet szenteltek birtokuk ipari föllendítésére. A már említett sahlenbachi üveghutát Seifenbachba helyezték át (1701), onnan pedig később (1714) belebb a hegységbe, az „Új erdő”-be. A hutamester itt Müller Illés volt, kinek halála után özvegyének és gyermekeinek kezében hagyta Harrach Alajos gróf a huta további vezetését. Illés fia, Müller János József, e huta közelében 1737-ben egy nagyobbfajta lakóházat épített, a mely körűl idővel egész helység keletkezett: a mai Neuwelt, melynek üveghutája az efféle gyárak legkiválóbbjai közé tartozik. Úgy látszik, kezdet óta kiválóképen palaczk- és pohárüveget gyártottak benne, még azután is, mikor a közeli és távolibb környék többi hutái egyedűl a rúd- és hasáb-üveg, szóval az üveg-rövidárúk nyersanyagának gyártásával foglalkoztak.

Akkoriban, a XVIII. század harmadik évtizedében honosúlt meg a harisnyakötők mestersége is Bensen és Böhmisch-Kamnitz környékén s onnan terjedt el Markersdorf, Wernstadtl, Graber és Auscha felé. Alsó-Ausztriai, martinsdorfi és retzi iparosok voltak, az egykorú feljegyzések szerint, ez iparág meghonosítói és tanítómesterei.

A prágai ipari és kereskedelmi bizottság hatásköre tehát, mint látjuk, mind jobban tágúlt, legnagyobb részt ugyan e bizottság egyenes hozzájárúlása nélkűl; csak ritka esetekben tapasztalható a hatóságok közreműködése az ipar fejlesztésében. Ezen bizony az sem sokat változtatott, mikor az 1724 május 30-ki keletű udvari leírattal a bizottság új szervezetet nyert, melyet 1727 deczember 15-én részletes utasítások követtek. Az ipari tevékenység támogatására fölállított „kereskedelmi pénztár” (Commercialcassa) nem volt hosszú életű. Jóval nagyobb hatású lett az egész iparügyre az 1731 november 16-ki császári „egyetemes iparügyi pátens a cseh tartományok számára”. Ez ugyanis Csehország, Morvaország és Szilézia számára nem kevesebbet jelentett, mint az iparügyi törvényhozás államosítását. Egy csapással egyszer s mindenkorra kiderűlt végre az egész iparügy a városi hatóságok és földesúri törvényszékek korlátlan önkénye alól s egyetlen fő hatóságnak, az államhatalomnak lőn alárendelve. A czéhbeli visszaélések végtelen sora szűnt meg ezzel, de azért maradt belőlük még mindig elég. Az uralkodónak czéhszabályzatok engedélyezésére és megerősítésére való kizárólagos joga csak most érvényesűlt teljesen. Az összes önálló legényegyesűleteket föloszlatták és a legény-ládák megszűntek. A dolgok ez új rendje alapján számos új czéh keletkezett. A czéhrendszer felekezeti jellege azonban továbbra is megmaradt, sőt talán, ha ugyan még lehetséges volt, erősebben domborodott ki, mint valaha. Ezen a pátens további végrehajtásaúl 1739 január 5-én kibocsátott „egyetemes czéhszabályok” sem változtattak semmit sem.

Már ez is elég nagy akadálya volt az ipar és kereskedelem fejlődésének az akkoriban még mai terjedelménél is nagyobb osztrák birodalom országaiban. Hozzá járúlt ehhez mgé az is, hogy ez országok majdnem mindenike önálló vámterület lévén, egységes vám- és kereskedelmi politikáról az egész birodalomban szó sem lehetett. 1737 szeptember 17-én újabb, terjedelmes vámügyi rendelet jelent meg Csehország számára, mely az akkori fölfogáshoz mérten természetesen szigorúan védvámos, szűkkeblűen fiskális szempontok szerint volt szerkesztve. De egyéb kedvezőtlen körűlmények is járúltak VI. Károly messze menő kereskedelmi politikai terveinek meghiúsításához. Mikor e fejedelem lehúnyta szemeit, legnagyobb közgazdasági alkotása, a Keleti társaság, a mely különben Csehországra nézve soha sem vált számba vehető fontosságúvá, teljes föloszlásnak indúlt. Szilézia azonban már VI. Károly alatt is méltán volt egész Európa legjövedelmezőbb, legvirágzóbb, sőt kereskedelem és ipar tekintetében egyik legfontosabb vidékének nevezhető. Mind a két irányban teljes függésben is állott Csehország Sziléziától. Ebből is megítélhető, mily sulyos csapás volt az egész monarchiára, de kivált Csehországra nézve Sziléziának a birodalomtól való elszakítása.

Az osztrák örökösödési háború, főkép a két első sziléziai háború ismét megakasztotta az iparügy fejlődését Csehországban, a béke pedig, melynek Szilézia elveszte volt az ára, a cseh ipart és kereskedelmet valósággal a végromlás szélére vitte. Oly csapás volt ez, a mely szinte elviselhetetlennek látszott. A veszteség sulyát senki sem érzé jobban, mint az, a kit első sorban ért: VI. Károly örököse, a nagy megpróbáltatás alatt sem csüggedő fiatal uralkodónő, a lángelméjű Mária Terézia.

S ugyanő meglelé az országon ütött sebek orvoslásának módját is, útat és eszközöket találván még arra is, hogy a veszteséget nyereséggé változtassa. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy Csehország Sziléziával állandó kapcsolatban maradva tán soha sem, oly rövid idő alatt pedig semmi esetre sem jutott volna az ipari és kereskedelmi önállóság azon fokára, a melyre így elég hamar eljutott. Mária Terézia a szó magasabb értelmében valódi megalapítója lett a csehországi iparnak. Azzá tette őt első sorban a drezdai békekötés óta az a hő óhajtása és törekvése, hogy kárpótlást szerezzen Sziléziáért. De nem fegyveres kézzel, nem erőszakos visszahódítás útján kivánta e kárpótlást megszerezni, hanem mindannak, a mi előbb Sziláziát közgazdasági tekintetben oly nagy fontosságúvá tette, Csehországba való átültetése által, vagyis mindenekelőtt az ipari és kereskedelmi érdekek buzgó ápolása, különösen a sajátszerűen sziléziai ipari és kereskedelmi ágak fejlesztése útján, melyek meghonosítására Csehország különben is fölötte alkalmas volt.

Ehhez legalább az előföltételeket itt már nem kellett mintegy a föld alól előteremteni. Csupán az volt a föladat, hogy kellő szakértelemmel tovább fejleszszék a már meglévőt. Legfölebb attól kellett óvakodni, hogy a dolgot túlságos buzgóságból el ne hamarkodják. Ettől a veszedelemtől csak a császárnő terveinek végrehajtásával megbízandó férfiak helyes megválogatása óvhatta meg az ügyet; s a választás csakugyan szerencsés lett. Azonban a leghivatottabb munkaerők is csak nagy fáradság árán arattak sikert, s igyekvésük közben nem is találták el mindjárt s mindenben a helyeset; a csalódások, balsikerek nem voltak egészen elkerülhetők. Csak a legszivósabb kitartás vezethetett czélhoz.

Ismeretesek Mária Terézia nagy számú újításai a közigazgatás és igazságszolgáltatás terén. Itt azonban ezeknél jóval inkább érdekel bennünket a bécsi egyetemes kereskedelmi igazgatóságon kivűl az egyes koronaországokban szervezett kereskedelmi tanácsok intézménye, mely a tartományi kormányok alá rendelve az ipari és kereskedelmi ügyekben tanácskozó és javaslattevő hatáskörrel volt fölruházva. A csehországi tanács első elnöke Hatzfeld Károly Frigyes gróf, a későbbi államminiszter volt. Hatzfeld mellett egy gyakorlatilag és elméletileg egyaránt kitűnő szakavatottságú férfiú állott, Seyferth tanácsos, a lenfonó- és vászonszövő-ipar azon első általános szabályzatának szerzője, mely az 1750 aug. 3-ki császári pátenssel jelent meg s hosszú időn át elismert mintája volt az efféle ipartörvényeknek. Legelőször is tehát a lentermesztés és a vászonszövés terén igyekeztek Sziléziával versenyre kelni. Az említett szabályzat teremtett csak bizonyos rendet ez iparág művelésében, még pedig az által, hogy a fonók, takácsok és árúsok minden dolgukban tüzetes és szigorú rendőri felügyelet alá vonattak. Hatzfeld és Sexferth azonban e szabályzattal koránsem érték be, hanem gondoskodtak a lentermesztésnek mind szélesebb körben való terjesztéséről s a len földolgozásának czélszerűbb módzatait törekedtek meghonosítani. Prágában továbbá a selyemszövésre fordítottak kiváló gondot; 1751-ben már 20 „valódi mester”-t számlálnak itt a selyemgyrátók sorában, s ezeken kivűl még néhány másról is van szó, „a kik mesteri állásra törekszenek s valóban már a maguk kezére is dolgoznak, de egyelőre még a mesterekkel nem tudtak megegyezésre jutni”.

Trautenau. Charlemont Húgótól

Seyferth már 1752-ben meghalt. Hivatalbeli utódja Loscani Ottó Lajos lett, kinél alkalmasabbat ez állásra keresve sem lehetett volna találni. Lángoló lelkesedéssel fogott föladata teljesítéséhez, és koránsem szorítkozott csak egy iparág pártolására. Elsőnek ő is a vászonipart tekintette, hanem azért a gyapjúipart is minden tőle telhető módon támogatta s a juhtenyésztés hathatós istápolása útján nemesebb nyersanyaggal látta el azt. A cseh üveggyártók aggasztólag növekedő kivándorlásának azzal állta útját, hogy az összes üveges munkásokra vonatkozólag szigorú kivándorlási tilalmat eszközölt ki. Jó sikerrel kisérlette meg az addig nagy mennyiségben pusztán Boroszlóból szállított növényi vörös festék anyagának, nemkülönben az ép oly szükséges festő-csüllengnek az országban való termesztését. Az oberleutensdorfi és kladrubi posztógyárak kiváló gondozásában részesűltek. Egy Prágában berendezett fonóházzal akart a még mindig tartó fonalhiányon segíteni. Loscani fáradhatatlan a kereskedelmi bizottság elé terjesztett javaslatok tervezésében, melyek mind az ipar érdekében való újításokra czéloznak. Elsajátítja a sziléziai kikészítő eljárás titkár s engedélyt kér arra, hogy azt a vászonfehérítők javára titokban velük közölhesse. A vászonkereskedés terjesztése érdekében kereskedelmi társúlatok alapításán fáradozik. Warnsdorfban és Georgswaldéban a pamut- és lentakácsokat czéhek alakítására buzdítja. Elődjének említett szabályzatát 1753-ban egy függelékkel egészíti ki, melyet a szakértők mintaszerűnek dicsérnek. Biznyára az ő hozzájárúlásával jött létre a Cseh-, Morvaország és Szilézia számára készűlt új vámtarifa, mely nevezetesen támogatta a már VI. Károly alatt is igen kedvelt védvámos ipari és kereskedelmi politikát. Abban a korban ugyanis a legfölvilágosúltabb kül- és belföldi államférfiak sem ismertek zsenge közgazdasági alkotásaik védelmére jobb eszközt a be- és kiviteli tilalmaknál. Ezek mellett csak másodsorban következett a kereskedelmi pénztárak útján való egyenes pénzbeli támogatás, a melyek most újból szervezve s Csehországban is megalkotva, itt Loscani felügyelete alá kerűltek; 500 forintig szabadon utalványozhatott e pénztárakból. Az 1753 június 25-ki udvari leírattal a már fönnálló kereskedelmi tanács mellé egy külön kézműiparügyi bizottságot szerveztek, a melynek Loscani is tagja lett.

1754-ben egy eredeti eszméjét valósította meg Loscani. Ez év augusztus 30-án ugyanis a császárnő látogatásának tiszteletére Veltrus mellett az ú. n. Chotek-féle szigeten, Chotek Rudolf grófnak, az egyetemes kereskedelmi igazgatóság elnökének egy jószágán ő rendezte az első kiállítást tisztán hazai iparczikkekből. Ő tehát az újkori iparkiállításoknak a kimutatható atyja, s e kiállítások szülőföldjeűl kétségtelenűl Csehország tekinthető. Ez iparkiállítás egyik rögtöni következménye az lett, hogy Rumburgban Salomon Antal egy cs. kir. szabadalmazott fonal- és vászonkereskedést alapított, melyben Kinsky József M. grófnak is volt 20.000 forintnyi része. Ehhez rövid időn más, jómódú czégek járúltak, köztük az angol Franklin H., Coulston Jogn, Bouchan James és mások. A rumburgi takácsműhelyek nem sokára világhírre tettek szert és sikeresen versenyezhettek a szász és sziléziai vászonnal. Még ugyancsak 1754-ben egy másik, kereskedelmileg fölötte fontos helyen, Trautenauban, az osztrák lenfonó-ipar mai fő helyén, a császárnőtől a kereskedelmi tanács javaslatára szabadalmazott hegyvidéki kereskedelmi szövetkezet keletkezett, mely azt tűzte ki czéljáúl, hogy a cseh Óriás-hegység iparát és kereskedelmét hathatósan támogassa.

E társaságnak mintegy kiegészítője lett egy másik, szintén igen észszerű intézmény, a cs. kir. vászonraktár, mely amazzal ugyanegy időben alakúlt meg Pottensteinban (königgrätzi kerület) arra a czélra, hogy „a szegény falusi takács benne készítményeinek szükségből kényszerűlt potom áron való elprédálása ellen védelemre találjon”. E raktár-szövetkezet a hatóság saját felügyelete alatt állott, s mellette két vászonfehérítő intézet is keletkezett, melyeknek kitűnő berendezése ösztönt adott arra, hogy az ország több vidékén magánosok, nevezetesen birtokosok hasonlókat létesítsenek; így különösen Schönlinde tájékán.

Elvi jelentőségű volt az 1755 márczius 21-iki udvari rendelet, mely a lentakácsoknak megengedte a czéhekből való kilépést. Ezzel egy nagy, sőt azon idő szerint a legfontosabb iparágra nézve megszűnt a czéhkényszer, a mi épen nem volt akkoriban népszerű újítás, de teljesen igazolták ez erélyes közbelépést a takácsczéhek kebelében mutatkozó visszaélések. A batiszt- és fátyol-szövésnek emelésére 1755 október 31-ki udvari rendelettel egy fátyolszövési szabályzat jelent meg, mely a legapróbb részletekig menő utasításokat ád ez ipar művelésére. Gyárilag ez ágát a takácsmesterségnek a legközelebbi időben kivált Harrach Erbnő Guido gróf űzte Rochlitzban, a ki ugyanekkor Sittowa melletti starkenbachi uradalmán az akkori időkben tetemesnek mondható 70.000 forintnyi befektetéssel egy nagy vasgyárat is alapított s azt Ernstthalnak nevezte el. A fátyolszövésit már 1755-ben egy papirgyártási szabályzat követte, mely kétségkivűl szintén nagyon javára vált ennek az iparágnak.

A legjobb eredménynyel jártak Loscaninak az országban tett gyakori körútjai is. E férfiú egyáltalán minden iparágnak jártas volt. Ő nevezte el Prága városrészeit, a saazi és leitmeritzi, főleg pedig a bunzlaui és königgrätzi kerületeket Csehország tulajdonképeni iparűző és kereskedelmi kerületeinek. Ennek a számokban kifejezett bizonyítékát foglalták magukban a kereskedelmi tanács évenként kiadott ipar-statisztikai táblázatai, melyek szerkesztésében Loscani valósággal mester volt.

Egy 1757 október 20-ki udvari leírat a prágai kereskedelmi tanácsnak és iparügyi bizottságnak „Consessus in commercialibus et manufacturisticis” néven egy testületbe való egyesítését rendelte el. Elnökévé Pachta Ferencz József grófot nevezték ki, tagjai közt pedig ott látjuk Sinzendorf és Chamarré grófot, meg mások mellett Loscani Ottó Lajost is. Sajnos, hogy Loscani már néhány héttel utóbb, 1757 november havában meghalt. A cseh iparügy ő benne egyik legbuzgóbb s legtöbb sikerű munkását tiszteli. Az előző évben már újra kitört háború, mely hét éven át dühöngött s épen éjszaki Csehországot pusztította legkegyetlenebbűl, Loscani számos alkotását tönkretette ugyan; de azért e derék férfiú fáradozása még sem veszett kárba, mert akadtak, a kik az ő jeles példáján felbuzdúlva nyomdokaiba léptek s folytatták az ő becsűletes, ernyedetlen munkáját.

Még a háború folyama alatt is történtek Bécsből intézkezdések a csehországi iparügy javára. Ezek közé tartozik az 1758 augusztus 24-én kihirdetett „posztószövő-szabályzat a cseh királyság számára”, melynek az volt a czélja, hogy ez iparág művelői közt a régibb pátens mellett is még mindig található visszaéléseket megszűntesse. A körűlmények azonban nem voltak alkalmasok arra, hogy ez intézkedésnek kellő foganatja is legyen. Ugyancsak a hétéves háború idejébe esik egy szövetgyár alapítása Prágában, melynek valami Textor nevű asszony volt a tulajdonosa. Egy 1761 decz. 15-én kelt császári leírat melegen ajánlotta az érdekeltek figyelmébe azt a kedvezményt, a mely szerint 1763-tól kezdve a császári örökös tartományokban semmiféle magánszabadalom sem állja többé útját a gyapotneműgyárak alapításának.

E fölhívás visszhangra is talált. A ki legelsőben élt a benne említett kedvezménynyel, az Kinsky József Miksa gróf volt, a cseh királyság akkori fővadászmestere, az iparügyi törekvés lelkes barátja. Mint a bürgsteini uradalom (leitmeritzi kerület) birtokosa, már előzetesen gyakorlati nemzetgazdának mutatta magát többrendbeli iparágak egész sorának meghonosítása által. A Bürgstein melletti Haida városka, mely rövid idő alatt az akkori forgalom egyik fő helyévé fejlődött, neki köszöni létrejöttét. Kinsky egy barchentgyárat és kattunfestő műhelyt is állított. Hasonlók alapítására buzdította földbirtokos szomszédait, Waldstein Vincze grófot Münchengrätzben és Bolza József grófot Cosmanosban. Bolza gróf már 1763-ban meg is nyitotta nagy és akkoriban igen híres gyárát, melyből a jelenkor legnagyobb szárazföldi kattaunfestő-gyára, a josephsthal-cosmanosi gyár fejlődött.

Kinsky József János Miksa gróf.

1764 márczius 24-én egy újabb vámtörvény jelent meg, mely a gyapjú-, pamut-, selyem-, fém- és üvegipar termékeinek egész sorozatára behozatali tilalmat vetett. Ezzel egyidejűleg lépett életbe a honi gyártmányok „kereskedelmi bélyeg”-gel való ellátásának kötelessége, mely rendelkezésnek az lett volna a czélja, hogy a hazai termékeket a külföldiektől megkülönböztesse; de igen terhelő s kezelése módja miatt jóformán haszontalan eljárás volt. Ellenben egy másik, 1765 július 20-ki keletű császéri pátensnek már igen kedvező eredménye lett, annak tudniillik, a mely a csehországi posztószövőkre nézve megszűntette azon addig érvényben volt korlátozást, hogy csak egy-egy szövőszéken dolgozhassanak. Ezzel ugyanis ebben az iparágban is megnyílt a szabad verseny tere.

Nagy baja volt az egészben azért mégis folyton terjedő gyapjú- és lenszövészetnek, nemkülönben a gyapotból dolgozónak is a szükséges fonalneműek állandó hiánya. A fonás ugyanis egyáltalán nem haladt lépést a szövéssel. Életrevaló gondolat volt tehát ezen a bajon akként segíteni, hogy a szegényebb néposztály e munkára fokozatosan kitaníttatván, a hiány ekként mindinkább csökkenjen. Fölhívás ment a községi hatóságok- és földbirtokosokhoz, hogy területükön állítsanak fonóiskolákat. S már 1765 júniusában csakugyan meg is nyílt az első ilyen iskola Csehországban, még pedig Zvikovecben (pilseni kerület). Itt egy-egy hónapi tanfolyamban oktatták a Bock József kereskedelmi felügyelő szerkesztette szabályzat alapján a többnyire nőnemű munkásokat a gyapjú, gyapot és len fonásában és kifésűlésében. Az intézet úgy fölvirágzott, hogy már fönnállása első évében más fiókiskolákat állítottak a távolabbi Zbirov és Kozlan nagyobb helységekben. Egy 1765. évi november 27-ki pátens még több fonóiskola alapítására buzdított, a melyek nem is maradtak el. Ugyanazon évben egy megújított és megszigorított fonási rendszabályzat ismételten rendezte kivált a lenfonállal való kereskedést. Egy „lentermesztési utasítás”-t pedig ezer meg ezer példányban osztottak ki az ország lentermesztői közt.

Csehországi német viseletek: Égervidéki férfi és nő s braunaui nő. Ottenfeld Rudolftól

Kinsky József Miksa gróf valósággal lázas munkásságot fejtett ki. Birtokain egyre-másra keletkeztek az újabb nagyszabású vállalatok, így a már említett gyapotnemű- és színnyomó-gyárakon kivűl állítottak egy közönséges és viaszos vászon-, egy tükör- és foncsor-, egy csinvatszövő- és egy festő- meg egy kalapgyárat, továbbá néhány fonál- és vászonfehérítőt, stb. Mindezen iparvállalatokra személyesen ügyelt föl s e mellett hivatalbeli-kötelességeit sem hanyagolta el; 1753 óta ugyanis a csehországi kereskedelmi tanácsnak is elnöke volt, s mindenütt ösztönözve, búzdítva és támogatva szorgoskodott. Waldstein Vincze grófot rávette, hogy Kinsky Ferencz József gróffal a Weisswasser kastélyt ipariskolává alakítsa át, a hol egyelőre a szegényebb néposztály gyermekei nyerjenek kiképzést, hogy ez úton „az ország és népe a vagyontalan és kicsapongó elemek fölburjánzásától megmenekűljön”. Az intézet 1765-ben csakugyan meg is nyílt.

Ugyanezen évben a „gyárosok”, vagyis önálló ipari vállalkozók száma Csehországban 45.740-re, a fonóké pedig 205.534-re rúgott. Az ország ipari termékeinek értékét Kinsky József Miksa 9,250.384 forintra, az évi kivitelét 1,869.410 forintra becsűli. Mind a két irányban a vászoniparé az oroszlánrész. Ennek egymagának majdnem negyedfél millióra rúg a termelési értéke, nem is számítván a 330.436 forintnyi értékű lenfonalat. Ehhez járúl még a lenszalag, battiszt, fátyol, asztali fehérneműek és csipkék, nemkülönben a czérna értéke, mely 300.000 forintnál szintén többre tehető. A csipkeverés – mondja Kinsky – „ez idő szerint már az ország lakóinak egyik nevezetes keresetforrása”. A vászoniparhoz legközelebb áll fontosságra nézve a gyapjúszövés, melynek posztónemű termékei 1,734.996 forintot érnek, míg a harisnyaszövés és kötés 506.016 forintot jövedelmez. Az általános haladásban, mely a sokféle zavarok mellett is mutatkozik, mindenek előtt Reichenbergnek van nagy része, a hol a posztószövésen kivűl a harisnyaszövés is emelkedik. Az ezen iparral foglalkozó kézművesek legnagyobb számár (az egész országban lévő 1.406 közűl) Graupenben találjuk, melynek harisnyás-czéhe csak 1756-ban alakúlt meg, ezután pedig Böhmisch-Kamnitz-, Dux-, Oberlautensdorfban, Niemesben, Chrudim-, Strakonitz- és Humpolecban. Magának az egy Kuttenbergnek csupán hat mestere évenként 3.000-nél több tuczat harisnyát vitt vásárra. Ugyanennyit gyártottak Neutstadtlban (pilseni kerület) „a naplopás veszedelmei elől e hasznos munkára fogott serdűlő ifjak és az öregek”. Bìla mezővárosban (èaslaui kerület) szintén volt egy ilyen gyár.

A gyapjúból való posztógyártás, mint Kinsky jelenti, „a königgrätzi, elbogeni és leitmeritzi kerületben hanyatlása után ismét szépen fölemelkedett s kivált Kladrubban, Dobruškában, Jenikauban és Töpelben keletkeztek újabban efféle gyárak”. A pamut-ipar még csak kezdőkorát éli, de a cosmanosi kattungyárról már mégis elmondható, hogy „tekintélyes nagyságig emelkedett s 4.000 embernek ad keresetet”. Barchent-gyárak akkor a cosmanosin kivűl még Bürgsteinben, Pottensteinben, Žlebben és Prágában voltak. A weisswasseri ipariskola gyárában 18 harisnya- és sapkaszövő-szék állott. A selyemipar nagyjában csak a prágai városrészekre szorítkozik még, a hol azonban már 103 szövőszéken dolgozik s készít egész és félselyem szöveteket, meg harisnyákat. Selyemszalagokat Prágán kivűl a bydžovi kerületben is gyártanak. Már ennek az iparnak a termelési értéke is meghaladja a 300.000 forintot.

A ruházat iparhoz tartozik még a kalap- és kesztyűgyártás. Amannak fő fészke Prága, hol nyolcz gyáros foglalkozik vele, továbbá Kuttenberg, Deutsch-Brod, Kaplitz, stb.; emez pedig az egy Böhmisch-Kamnitzban 50 mestert foglalkoztat; egyes kesztyűszövők és kötők még Rumburgban, Georgenthalban és egyebütt is vannak. Paszomántos-munkák Prágán kivűl a königgrätzi, elbogeni, chrudimi és budweisi kerületben készűlnek, arany és ezüst rojtok csak Prágában. A berauni kerületet kivéve mindenütt van papirgyártás, összesen 81.493 forintnyi termelési értékkel. A legnevezetesb papirmalmok a benseni, hohenelbei, friedlandi, komotaui és kacovi (a èaslaui kerületben). Keletkezőben van a gombgyártás (Prágában, Kuttenbergben, Budweisban, Krumauban s másutt), továbbá a díszműárú-ipar (Prágában, Tabor-, Karslbad- és Chrudimban). A vegyészeti iparnak is vannak már számbavehető nyomai. Timsót kivált a saazi, elbogeni és pilseni, hamuzsírt pedig, a letimeritzit kivéve, minden kerületben gyártanak; salétromot a èaslauiban, ként az elbogeniben és chrudimiban. Az első három kerület ásványi festékekből 2.850 mázsa kékfestéket gyárt 69.500 forint értékben. A Kolowrat grófok egyike a berauni kerületben egy iróngyárat állított.

Tér szűke miatt még csak vázlatosan sem mondhatjuk el itt mindazt, a mit az egykorú jelentések az üveg-, kő-, bőr-, nevezetesen pedig a vasipar haladásáról s még annyi más termelési ágról tartalmaznak.

Annyi kétségtelen, hogy Mária Terézia uralkodásának első korszaka Csehországra nézve igen gyümölcsöző volt. E 25 év alatt voltaképen elérte az ország azt, a mire századok munkája árán se tudta fölvinni: hogy t. i. ipari és kereskedelmi jellegre tegyen szert. Számos, ha nem is minden iparágban Csehország a szomszédos államokkal, köztük a sziléziai versenytárssal is bátran mérkőzhetett; az osztrák örökös tartományok közt pedig az ipari termelésben kétségkivűl az első helyen állott. S valósággal iparról lehetett már szólani, mert már e korban megtörtént a kézművességtől a gyári termeléshez való átmenet, a mennyiben erről a gőzerő alkalmazása nélkűl szó lehet. Ez az erő még abban az időben nem volt fölfedezve, de már a legközelebbi jövő méhében lappangott. Abban az óriási közgazdasági átalakúlásban pedig, melyet ez erő előidézett, Csehország minden versenyből ki lett vona zárva, ha nincsenek a Mária Terézia korának nagy alkotásai. De nem szabad figyelmen kivűl hagynunk, hogy Mária Terézia sem érte volna el az óhajtott sikert elődeinek közgazdasági intézkedései nélkűl, a melyek a legtöbb esetben mutatkozott balsiker mellett is bizonyos tekintetben úttörők valának. A figyelmes olvasó aligha észre nem vette, hogy mekkora része volt az említett 25 évnek imént vázolt eredményeiben éjszaki Csehországnak, ebben pedig legkivált a hajdani „Friedland herczegség”-nek.

Cosmanos-Josefsthal. Charlemont Húgótól

Mária Terézia Csehországban diadalra juttatta az iparfejlesztés eszméjét, a mely II. József császár alatt még nagyobb tért hódított. József már mint uralkodótárs is döntő beavatkozással bírt az ipari és kereskedelmi ügyekben, a mi nem is maradt hatástalan. Saját tapasztalata alapján igyekezett a helyzetet megismerni s ehhez képest terjeszté javaslatait anyja, a császárnő elé. Majdnem minden évben el-ellátogatott Csehországba, hogy mentűl alaposabban megismerhesse az ország sajátszerű szükségleteit, s mégis évek múltával sem tartotta magát még eléggé avatottnak arra, hogy a tapasztaltakról „lehetőleg tisztán áttekinthető jelentést tegyen”. Szerénykedve sajnálja, hogy „ez ország közigazgatási ügyeiben ő csak tanúlatlan, tapasztalatlan s pusztán némi jóakarattal fölkészűlt újoncz”. Jelentései azonban épen nem szűkölködnek világosságban, s e mellett a legnemesb hév árad el rajtuk és kimeríthetetlenek a közjóllét emelésére czélzó javaslatokban.

Csehországban az említett haladás tartós maradt, jóllehet ezentúl sem hiányozttak egyes gátló és zavaró körűlmények. Az összes iparágak terén ugyanazon előretörekvés és élénk verseny mutatkozik. Az egésznek a lelke még mindig Kinsky József Miksa, a kereskedelmi tanács elnöke volt. A weisswasseri kézműipar-telep, melyhez oly szép reményeket fűzött, mindjárt alapítása óta tetemesen kibővűlt a császárnőtől jóváhagyott részletes szabályzat alapján. A trautenaui „kereskedők szövetkezeté”-n kivűl egy második „szabadalmazott kereskedelmi társúlat” is alakúlt, leginkább a „spanyol vászonnal való kereskedés” föllednítésére. E társúlat székhelye az Arnau melletti Neuschloss lett, s így e város az éjszak-csehországi kereskedő városok közt az elsők sorába emelkedett.

Ugyanezen időtájban Kinsky gróf egy svájczi mester hítt meg Hohenelbébe, hogy ott a kormány költségén szövőiskolát állítson. Ez volt az első az országban. 1768-ban már 19 szövőszék dolgozott benne, melyeken 228 vég fínom és legfínomabb vásznat szőttek. Alighanem ugyancsak Kinsky ösztönzésére állott össze már előbb Prágában nemes urakból egy társaság egy selyemszövet-gyárnak ugyanott leendő alapítására. Polgári vállalkozók is mind nagyobb számban neki bátorkodtak most már, nyilván Kinsky támogatásában bízva, hogy gyárakat alapítsanak. Braunauban Schreiber J. állított posztógyárat, Schmidt Jakab Mátyás bécsi kereskedő pedig másokkal szövetkezve Neugedeinban egy kitűnően fölszerelt posztógyárat (1768), mely csakhamar túlszárnyalta valamennyit. Az üveges-munkások nem szűnő kivándorlásának meggátlására a legszigorúbb tilalmak sem voltak elégségesek. Egy udvari rendelet „az üvegesek felbujtójának és összetoborzójának fejére” száz arany díjat tűzött ki. Kinsky egy „üveges-szabályzat” szerkesztését eszközlé ki (1767 október 5), a mely alkalmas volt arra, hogy e kivándorlás mélyebben rejlő okai közűl többet megszűntessen. Egy 1770 január 12-én kibocsátott „selyemszövési szabályzat” egyelőre leginkább arra irányúlt, hogy a prágai selyemgyáron segítsen, de nem tudta annak rövid időn bekövetkezett megszűntetését meggátolni.

Asch gyárváros. Charlemont Húgótól

Nem sokkal utóbb az ország nagy kárára föloszlott a kereskedelmi tanács. Ismét „kereskedelmi bizottság”-gá átalakítva, egy 1772 május 18-án kelt udvari rendelet a tartományi kormánynak rendelte alá. E testületnek azonban már nem Kinsky gróf volt az elnöke.

Az 1771. és 1772. év inséges esztendők valának, még pedig a legborzasztóbbak, melyek valaha Csehországra nehezűltek. Az egész országban roppant nagy volt a nyomor, legnagyobb a népesebb és iparűző hegyvidékeken. Az éhinség ismétlődésének elejét veendő, az állam közraktárak s más effélék útján kívánt a bajon tőle telhetőleg segíteni. De gyökeresebben fogtak hozzá a dologhoz s a fő figyelmet a robot rendezésére fordították. Már az 1717-iki és 1738-iki robot-pátensek eltiltották a csehországi hatóságoknak, hogy „jobbágyaikra a saját termékeiket rá erőszakolják, s így a kézműveseket a nyers anyagnak tetszésük szerinti beszerzésében gátolják, vagy alantasaik termékeinek az értékét önkényesen szabott árakkal lenyomják”. Egy újabb udvari rendelet – egyelőre legalább elvben – megszűntette az addigi „takácsgaras”, „takácsszázalék”, vagy „szövőszékpénz” néven szedett mindenféle adókat. Egy másik az ép oly nyomasztó „fonalgyűjtési” és „kereskedési szabadalomlevelek”-et törűlte el s mindenkire nézve szabaddá tette a fonálkereskedést. Ismét egy újabb rendelet (1773 július 24-én) „szabad foglalkozás”-nak jelenti ki a takácsmesterséget. Az 1775 évi április 13-án kelt udvari rendelet pedig megállapítja azt az elvet, a mely szerint „az összes gyárosok (vagyis iparűzők) teljesen szabadon és bárhonnan vásárolhatják az országban a mesterségükhöz kellő nyersanyagot”.

Ezzel a teljesen jogosúlatlan adóterheknek nagy sulyja kerűlt le az iparosok vállairól. A kézműves végre reményt nyert arra, hogy most már a maga számára is, és ne csak, mint addig, a földesura számára dolgozhassék. A legmesszebbre kiható fontosságúvá lőn az 1775 július 15-iki vámtörvény, mely végre azzal a kijelentett czélzatával, hogy „a belföldi forgalom szabadságát tágítsa”, az összes cseh és osztrák tartományokat (Tirol és Elő-Ausztria kivételével) egy vámterületbe foglalta össze. Ezzel a vám- és adóügyekben való nagy egyesítés, a melyért már Borscheck János lelkesedett, végre meg volt valósítva. A szabadabb mozgás jótéteménye le egész a legkisebb körökig érezhetővé lett.

Mária Terézia legnagyobb alkotása azonban a kereskedelem és ipar javára is a „cs. k. örökös tartományok normális, főelemi és trivialis iskoláinak általános szabályzata” volt, mely 1774 deczember 6-án kelt. A császárnő szerencsés kézzel választotta meg Ausztria népoktatási ügyeinek jövendőbeli vezetőit Felbiger és Kindermann személyében. „Az ipart, – írja ugyanez időben Kindermann Ferdinánd esperes, – kétségtelenűl valamelyes fölvilágosodásnak kell megelőznie; mert sötétségben vagy sehol sem telepedett meg, vagy ha valami véletlen folytán elvetődött is valahová, az ily helyen nem tarthatta fönn magát sokáig.” Aranymondás, a melynek értelméből kiindúlva, Kindermann egy mintaintézetben, a „kaplitzi főiskolá”-ban a népiskolának az „ipariskolá”-val való szerves kapcsolata megvalósíthatóságát már évekkel előbb bebizonyította. Pedig ez volt Kindermann fő czélhja a csehországi iskolaügy átalakításával. S ime, már hét évvel a vezetése alá kerűlt prágai normális iskola megnyitása (1775 november 15.) után Csehországban több mint 500 helyütt az új módszer szerint képzett tanítók működtek. A fonó- és szövő-iskolákon kivűl, melyek szervezése már Kindermann föllépte előtt kezdődik, csakhamar az egész országban, különösen pedig a németek lakta hegyvidékeken több száz általános ipariskola keletkezett szoros kapcsolatban az elemivel, a melyekben a fiúk és lányok nemcsak a fonást és csipkeverést tanúlták meg, hanem mindenféle mezőgazdasági ismeretekben és ügyességekben is nyertek oktatást. Ez iskolákban jól kiképzett új nemzedék növekedett, s így nem csoda, ha a cseh, legkivált a csehországi német nép ily módon lassanként a munka szeretetére és tiszteletére nevelődött. Jellemző, hogy Kindermann évtizedekkel később „az ország alvidékein lakó cseh népesség helységi előljáróihoz” intézett lelkes buzdításában melegen a szívükre volt kénytelen kötni annak a kérdésnek a megfontolását, „mint lehetne Csehországban a német hegyvidéki parasztság ipari szorgalmát a legjobban a tisztán cseh parasztok közt, más szóval a síkföldön is meghonosítani?”

Leitenberger Ferencz és János József. Hecht Vilmostól

Az 1778. év háborús viszontagságai sem múltak el újabb zavarok nélkűl. De épen ekkor keletkezett s épen a hadműveletekszínterén, Starkenbach-Hrabaèovban, a már említett Harrach Erdő Guido gróf egyik alkotása, egy nagyszabású lenvászon- és battiszt-gyár, mely hosszabb életű is lett. Kevéssel előbb az Iser-hegységben, Christiansthalban Riedel János Lipót egy új üveghutát épített (1775), a még ma is meglévő Riedel czég ama vidéken álló nagyszerű ipartelepének a magvát. Egy emberöltővel később a Cseh-erdő üvegiparának is újjáteremtője támadt Meyr János személyében, ki a Winterberg melletti Adolf- és Eleonorenhainban, Kaltenbachban (Neuhütte), Franzensthalban és Ernstbrunnban (valamennyi a prachini kerületben) álló derék nagy üveggyárak megalapítójáúl tekinthető, s kinek neve máig él a „Meyr unokaöcscse” (Kralik Vilmos) czégben.

De az ország egyéb helyein is újból örvendetes serénység támadt, kivált a gyapotipar terén. Wernstadtból Leitenberger János József (született 1730-ban, meghalt 1802-ben) indított meg nagyhatású mozgalmat. Már 1770-ben alapított az említett helyen egy kattunfestő-gyárat s ugyanakkor Prágában, a Teyn-udvarban egy fióküzletet. Gyártmányai rendkivűl jelesek valának, s jó hírnevét teljesen igazolta, a cosmanosi gyár és újabb eredetű számos más vállalatok élénk versengésével szemben is. Tupadlban (èaslaui kerület) Auersperg János Ádám herczeg állított nagy költséggel egy gyapotszövet-gyárat, festő- és színnyomó-műhelylyel egyetemben. Magában Prágában 1780 előtt már hét czég képviselte ez iparágat, melyek közűl a Hergott Ferenczé s Berger János Györgyé a kiválóbbak közé tartozott.

Egerben ez alatt (1772 előtt) egy mousseline-gyár keletkezett (alapítója Kauders Venczel Dániel), s ugyanez iparág az Eger-vidéken még Rossbachban is föllendűlt. Legnevezetesb képviselője Reyh György Mihály volt, kinek saját találmányú mousseline-szövőgépe (1779) általános elismerést aratott. A prágai kamarai bank jutalmat is szavazott meg részére, a miért „egy s más takácsot e gép használatára ingyen megtanított”. Reyh György Hollerung Kristóffal társúlva, szülőföldjét, Rossbachot csakhamar híressé tette. Hollerungnak a szomszédos Aschba költöztével ez iparág ott is meghonosúlt. Warnsdorf sem maradt hátra a pamutipar terén, de gyárilag még nem foglalkozott vele. E hely különben is még mindig a vászonszövésben tűnt ki; legjelesbek voltak e nemben Jarschel Zakariásnak gyártmányai. Az ő legfínomabb vásznainál különben a külföld sem mutathatott föl. Mikor II. József császár 1779-ben Warnsdorfban járt, Jarschel mester műhelyét is kitűntette látogatásával. Nagyobb megrendelést is tett nála Bécs számára, a melyért igen busásan fizetett. Jarschel Zakariás nyomába Stolle József lépett, a warnsdorfy „Stolle testvérek” czég alapítója, melynek len- és pamutszövetű asztali vászonneműit, mint a tartósság és jó ízlés valódi remekeit csodálták. Ez idő tájt Kuttenbergben, Rakonitzban és egyebütt is keletkeztek kisebb-nagyobb pamutszövő-gyárak.

Újabb erős támogatót nyert a cseh iparügy Rottenhann Henrik Ferencz grófban, ki 1767 óta kormánytanácsos, ésőbb pedig (1791–92) fő várgróf volt Prágában. E kiváló tehetségű, minden szépért s jóért lelkesedő, igen tanúlt főurat Kinsky József Miksa gróf nyerte meg a közgazdasági érdekek támogatására. Rottenhann öreg barátjának utasításai szerint alapította az Érczhegység lábánál lévő rothenhausi birtokán a „Gabriela-kohó” nevű vasgyárat, Kalichban pedig egy vashámort, nem sokkal utóbb meg egy nagyszabású kattun-, mausseline-, barchnet- és piqué-gyárat, a melyet a legjobb gépekkel és legképzettebb takácsmesterekkel látott el. Ezt egy nem kisebb pamutszövet-gyár követte a kauøimi kerületben lévő s szintén Rottenhann-féle Gamnischt (Postupitz) jószágon. – 1780 április 17-én halt meg Kinsky József Miksa gróf fáradhatatlan és önfeláldozó munkásságának közepette. Ő nála többet senkisem tett a cseh iparért. Maga Haida városa és a haidai üveggyár.kerület is elég szép emléke áldásos működésének.

Ugyanez évben Mária Terézia is örök nyugalomra tért. Utána II. József lépett trónra s látott hozzá legsajátabb tervei valósításához. A türelmi pátens és a jobbágyság megszűntetése nagyot lendítettek az iparügyon. A választófal, mely addig Ausztriát a többi világtól elzárta, ezzel ledőlt s egyúttal mód és eszköz támadt annak a mély szakadéknak a lassanként való betöltésére is, a mely a fogyasztók nagy tömegét a termelőktől elválasztotta. Szóval Ausztria népei testben-lélekben nagykorúakká lettek.

A legközelebbi évek munkája első sorban a nagy újítások életbe léptetésének volt szánva. De a tisztán anyagi érdekek sem maradtak figyelmen kívűl. Rottenhann távoztával a kormányban Riegger József Antal kormánytanácsos (1741–1795) lett ép oly buzgó, mint sokoldalúan képzett szószólójuk. Bizonyítéka ennek az a sok alapos jelentés, melyeket e hivatalában kereskedlmi kérdésekről benyújtott. Egyúttal a könyvvizsgálói terhes tisztet is viselvén, kiváló figyelmet fordított a könyvkereskedésre és könyvnyomtatásra. Ez a két iparág Csehországban csak ez időtől számítja újabb fejlődése korszakát. II. József következő rendeletei sorában első helyen áll az „Egyetemes vámrendszabás” czímű (1784 augusztus 27), mely „a belföldi gyártmányok védelmére és a fényűzés, meg a divat korlátozására” irányúlt. Teljesen érvényesűlt benne a már régóta készülődő prohibitiv rendszer, vagyis az idegen árúk behozatalának általános tilalma, de különösen az olyaké, a melyek „a cs. kir. örökös tartományokban is elégséges mennyiségben gyártatnak, vagy a melyek nélkűl könnyen el lehet lenni”. 1788-ban egy több tekintetben még szigorúbb új „általános vámtarifa” jelent meg, mely további intézkedésig az osztrák vámpolitika alapja maradt.

A külföldi verseny ellen megvédett ipar és kereskedelem számára a birodalom határain belűl annál szabadabb mozgást biztosítottak. A takácsczéheket föloszlatták, ép így a harisnyakötők mesterségét is föloldták a czéhbe állás kötelezettsége alól, a vászonkereskedést pedig egészen szabaddá nyilvánították. Egyes iparágak föllendítésére tetemes jutalmakat tűzött ki a kormány, így különösen a fátyol- és battisztszövő-székek fölállítására. Rochlitzban és Grulichban ez intézkedésnek igen jó hatása is lett. 1789-ben ugyanis e két városban már 181 battiszt- és 281 fátyolszövő-szék állott. 4.000 forintnyi kincstári előleggel Koss Adalbert Starkenbachban egy lenczérna-gyárat alapított, a mely azonban kevéssel megnyílta után a lángok martalékává lőn. Az 1790. év folyamán a Csehországban gyártott vászon értéke tizenegy millió forintnál többre rúg. Az angol Thomson Tamás, ki nem sokkal ezután Csehországban járt, az ottani vászoniparról szólva, az egész országot egy gyárnak mondotta, „melynek az égbolt a teteje”.

Az üvegipar terén a szénnek való tüzelés terjesztése érdekében nyújtott a kincstár nagy kedvezményeket (1786), s ugyanez évben a pamutipar fölvirágoztatására is történt több hasznos intézkedés (jutalmak, adó- és katonakötelezettség alól való mentesség, szabad visszavándorlás, vallási türelem). Mindezek folytán Szászországból csakhamar a legügyesebb pamutszövő takácslegények vándoroltak be, legtöbb Rumburgba és Warnsdorfba. Az itteni gyárakban tőlük tanúlták el a legczélszerűbb eljárást.

Prágában is számos idegen iparos telepedett le, kivált a gyapotneműek ipar-ágával foglalkozók köréből. 1782-től 1786-ig nem kevesebb, mint tíz ilyen gyár keletkezett. Swerts-Spork Fülöp gróf is ekkor szánta rá magát egy ily gyárnak a prágai új-városban való alapítására. A pamutszövetek színes nyomtatásának ipara is előbbre haladt. A cosmanosi ipartelep ugyan alapítójának, Bolza József grófnak halála (1782) után szemlátomást hanyatlott; helyette azonban Prágában majdnem egyidejűleg ismét öt hasonló vállalat alakúlt, Leitenberger János József pedig ezek mellé még egy újabbat alapított, a neureichstadti gyárat (1786–88), mely összes versenytársait csakhamar túlszárnyalta. Egyetlen évben ezernél többel szaporodott a pamutszövő-székek száma.

Az eleonorenhaini üveghuta a Cseh-erdőben. Charlemont Húgótól

Mint a pamutszövő, úgy a len- és gyapjúszövő ipar terén is szép haladás mutatkozik. Manetinban, Pollerskirchen- és Heralecben kilencz uradalmi posztó- és szövetgyár keletkezett. A reichenbergi posztószövő czéh pedig alig győzött megrendeléseinek eleget tenni. Hasonlót mondhatunk a vászonkereskedésről is. Theer Ferencz festő, ki 1768-ban Arnauban vászonkereskedést nyitott, aránylag rövid idő alatt e téren annyi érdemet és oly szép vagyont szerzett, hogy 350.000 forintért megvehette a wildschitzi vallásalapítványi uradalmat s II. József császártól „Silbersteini” előnévvel örökös báróságot kapott. Ő mellette még Finger Ferencz, Berger János Keresztély és Lorenz Ferencz örvendtek az arnaui kereskedők között megérdemlett tekintélynek. Berger is nagybirtokossá lett a choteèi és waldaui nemesi jószágok megszerzése útján; ép így a trautenaui Falke Ignácz is a èistai és miletini uradalmak megvételével.

A vas-ipar is élénken föllendűlt ez időben. A hoøovitzi vasgyárat, a monarchiában a legrégiebbek egyikét, Wrbna József gróf, a csehországi közgazdaság terén igen nagy érdemű főúr, 1785-ben teljesen átalakította s annyira kiterjesztette, hogy 1790-ben már a legnagyobb s legkitűnőbb efféle vállalatok sorába tartozott. Később a jinetzivel egyesűlve, kivált technikai irányban számos újításra e gyár adta az első ösztönzést.

De nemcsak a régi, úgy szólván örökös termelési ágak virágzottak, hanem eddig Csehországban egészen ismeretlen újak is fejlődtek. Sperling Ferencz nachodi vászonkereskedő állította föl 1785-ben az első nádczukorfinomító gyárat Neuhofban, a Mettau melletti Neustadt környékén. Lissabonból, a hol nagy kereskedést űzött cseh szövetekkel, készpénz helyett fizetésűl amerikai nyersczukrot küldetett magának, a melyet aztán Neuhofban ő finomított. Vállalkozása sikerűlt s utánzásra is talált. Fries János gróf, az ismert alsó-ausztriai nagyipari és a legvállalkozóbbak egyike, szokott körűltekintésével és ügyességével vette kezébe a dolgot. Megnyerte társúl a „cs. kir. bánsági kereskedelmi társúlat” egykori igazgatóját s a trieszti czukorfinomító gyár berendezőjét, Sauvaigne Józsefet, és ő véle 1785-ben 150.000 forintnyi részvénytőkével társaságot alapított, melynek a császár ingyen átengedte a Prága melletti Königssaalban álló hajdani cisterci apátság épületét. Fries gróf ugyan időközben meghalt, alapítása azonban mégis létrejött s az évi 30.000 mázsa nyersczukor földolgozására berendezett új gyár 1787-ben meg is nyílt. Egy 1789 augusztus 28-iki udvari rendelet behozatali tilalom alá vetette a külföldi czukrot. Ezzel Csehországban ismét egy újabb nagyipar forrása nyílt meg, a melynek későbbi óriás nagyságáról akkoriban még senkinek sejtelme sem lehetett.

E mellett nem szabad még egyéb, kezdetben csekély fontosságúaknak látszó iparágakról sem teljesen megfeledkeznünk, a melyek később százak, sőt ezrek keresetforrásaivá lettek. Ilyenek kivált II. József császár uralkodásának végső éveiben terjedtek el nagyobb számban, még pedig aligha puszta véletlenből ép ebben az időben. Két franczia, Lunet és Boulogne, 1780-ban és 1784-ben a kesztyűgyártást honosította meg Prágában, a hol az csakhamar új s jövedelmező keresetággá fejlődött. 1790-ben állították föl Prágában az első csokoládégyárat, a mely azonban nem volt hosszabb életű, s csak a czukoripar kiterjedése egyengette ezen élelmi czikk gyártásának az útját is. Ugyancsak 1790-ben Gindle Prokop Richter Károly, az általános elismerésben álló ügyes ötvös útmutatása mellett meg alapította az első prágai aranynemű-gyárat, a mely az újabb korra is át tudta szállítani a régi prágai ötvösség elismert jó hírnevét.

A franczia Svájczból kerűlt a Nixdorf melletti Ehrenbergbe a fafonás ipara, melyet azon a vidéken csakhamar igen fölkaroltak. Ugyanez időben az érczhegységi Graslitzban a hangszerek gyártása honosodott meg, a melynek a híres lipcsei Sattler-czég tanítványa, Anger József és a szászországi marktneukircheni születésű Bauer József valának megalapítói. A népes graslitzi és schönbachi vidék lakosságának nagy része ma ezzel az iparággal keresei a kenyerét. Ugyanekkor állt virágzása tetőfokán Schlaggenwald,Karlsbad és Schönfeld városokban a cseh ónöntő-ipar is, a mely ma szinte nyomtalanúl kiveszettnek mondható.

Ugyancsak az Érczhegységben, a Rothenhaus melletti, már említett Kalichban Hein József, Rottenhann gróf erdőmestere, 1784-ben egy esztergályosmű-gyárat állított, kivált gyermekjátékok számára, a melyek igen szépen sikerűltek és mindenfelé jó kelendőségre is találtak. Hein halála után földesura maga vette át a gyárat, a mivel annak fölállítását biztosította s ismét újabb szép keresetág nyílt meg a hegyvidéki lakosság számára. Ez ipar főfészke később Oberleutensdorf lett. Ugyancsak 1784-ben találta föl a Gablonz melletti Reichenauban Schöffel József az ú. n. papirkéreg-anyagot, melyből mindenféle csészéket és tálczákat, főkép pedig szelenczéket gyártott. A császár, a ki előtt semmi kőzhasznúnak igérkező dolog nem volt elég kicsi arra, hogy figyelmére ne méltassa, Schöffelnek 100 arany jutalmat és szabadalmat adott találmánya gyártására, s már a legközelebbi évben Reichenau falu egy takaros szelenczegyárral lett gazdagabb, a mely hosszú időn át majdnem egyetlen keresetforrásúl szolgált a helység lakóinak. Csaknem ugyanez időben ez iparág (Forster J. G. révén) Egerbe és (állítólag bevándorlott elsassiak útján) Prágába is eljutott, a hol a Schönfeld-féle papirmalom karolta föl. Még a század alkonya előtt alapította meg Gaiger János, egy badeni esztergályos, a rövid idő alatt igen híressé vált sandaui szelencze-gyártást (Marienbad mellett), a mely még ma is egyik jövedelmező különlegessége e helynek.

Az egész országban mutatkozó ezen általános élénk és szép reményeket keltő fölpezsdűlés és előre törekvés a lakosság számának gyors emelkedésén is meglátszik, a mely 1789-ben majdnem három milliónyira szökött fel. Ugyanez évben Csehországban 79 új iskola nyílt meg s a falusi iskolákat látogató gyermekek száma az előző évhez képest nem kevesebb, mint 16.000-rel gyarapodott. Ha más semmi sem tanúsítaná, ez az egy adat is elég bizonyítéka lenne annak, hogy II. József fáradozásai nem vesztek kárba.

A XVIII. század végén azon sajátszerű iparágak fő helyei, melyek Csehországot korszerűbb alakjukban ma is jellemzik, már mind megalakúltak. Reichenberg és Friedland városok közelebbi és távolabbi környékükkel, a cseh Alföld Rumburg- és Schluckenautól Leipáig és Bensen-Kamnitzig, az alsó Elbe-völgy Leitmeritztől s Lobositztól Tetschenig és Bodenbachig, az egész Érczhegység a Fichtel-hegységig, az Eger-vidék az aschi kerülettel, a Cseh-erdő az ország déli részéig s ismét föntebb a cseh-morva dombvidék Landskronig és Grulichig legszélűl keleten; a braunaui tájék, az Óriás-hegység déli lejtői számos kereszt- és harántvölgyeikkel, végűl az Iser-hegység ismét vissza odáig, a honnan kiindúltunk, a firedland-reichenbergi kerületig: ezek az ország székvárosa és kereskedelmi főhelye körűl terjeszkedő széles gyűrűben azon természetes alapon és történelmi fejlődés útján létrejött gazdasági területek, a melyek mind önálló jellegű részeivé alakúltak az egésznek. A mi azóta ehhez még hozzájárúlt, az majdnem kivétel nélkűl csupán a meglevőnek kiegészítésére és megerősödésére szolgált.

1791 szeptember 14-én a királykoronázás tiszteletére, az 1754 aug. 30-án a Veltrus melletti Chitek-féle szigeten tartott elsőnek a mintájára a prágai Clementinumban egy cseh iparkiállítást tartottak. Itt dióhéjban már jóformán együtt volt mindaz, a mi Csehországot iparűző tartomány minőségében ma is jellemzi, – csakhogy elég sajátszerűen ez az ipar akkoriban majdnem pusztán az ország főnemességének, a Waldstein, Chotek, Laøansky, Kinsky, Harrach, Rottenhann, Kolowrat, Wrbna grófoknak, az Auersperg herczegeknek, stb. a kezében volt, míg a polgári kiállítók közűl csak az egy Leitenberger-czég mondható kiválónak.

Részlet a pilseni polgári serfőző-gyárból. Charlemont Húgótól

Nagy reményekkel tekintett az ország iparűző része József császár utódjának, II. Lipótnak uralkodása elé is, kinek mint Toscana nagy herczegének addigi közgazdasági tevékenysége e szép várakozásokat teljesen igazolta. Korai halála mindenekelőtt a vámrendszernek tőle bizton várható megváltozását hiúsította meg. Az eleinte a körűlményekből eredet, de később már inkább csak rendőri, mint közgazdasági és kereskedelmi-politikai okokból mereven föntartott árúkitiltás idővel mind bénítóbb hatásúvá lett s egyenesen ellenkezett II. József azon czéljaival, melyeknek kedvéért létrejött. A korszerű módosítás elmulasztása Ausztriának közgazdasági téren több tekintetben való hátramaradását okozta. Minthogy pedig Ausztria közigazgatása és törvényhozása ezentúl mindenben Csehországra nézve is érvényesűlt, ennek következtében a cseh ipar is megszűnikkülönálló lenni s mindenkép elválaszthatatlanúl egybeforr Ausztria iparügyének fejlődésével. Ennek előadása azonban itt nem lehet feladatunk; miért is elég lesz csupán a következő, aránylag csekély számú adat fölsorolására szorítkoznunk.

Az 1792. év pontos statisztikája a cseh ipar termékeinek értékét 35,645.477 forintban, a kivitelét 11.8 millióban mutatja ki. E számok évről-évre emelkedtek. Egyúttal fölviradt a gépek korszaka, s ezzel Csehországban is mindinkább gyárszerűvé alakúlt át a kézműipar.

Már 1791-ben egy új, addig Csehországban egészen ismeretlen iparág, a porczellángyártás meghonosodását látjuk. Megalapítója Habertizl nevű gazdaember volt, egy parasztbirtok tulajdonosa a Schlaggenwald mellett Rabensgrünben. A petschaui uradalomban dús kaolin-telepet fedezett föl s még ugyanazon évben 30 tagból álló társaságot alakított egy Rabensgrünben állítandő porczellángyár építése czéljából. Munkásokat a szomszédos külföldről hozattak. A társaság alapítójának halála (1793) után föloszlott, de tagjainak egyike, Paulus János György, mindjárt ezután a schlaggenwaldi sík vidéken egy új gyárat épített, mely más-más kézre kerűlve ma is fönnáll. Ugyanez évben (1794) Weber Miklós, Thun gróf főerdőmestere, hasonló gyárat állított Kölsterlében, a mely később bérlők, majd (1820) pedig a földbirtokos gróf kezére jutott s azóta igen föllendűlt. Mellette húsz év alatt az elbogeni kerületben öt hasonnemű vállalat keletkezett: Geisshübelben, Pirkenhammerben, Altrohlauban, Dalwitzban és Elbogenben a melyekhez később még számos, részben igen tekintélyes ilyen ipartelep járúlt, úgy, hogy ma nem kevesebb, mint 43 gyárral van a cseh ipar ezen egyik legszebb ékessége az országban képviselve.

A Tschinkel-féle gyár Schönfeldben. Charlemont Húgótól

Rösler Ignácz (1765–1837) Nixdorfban még szintén a XVIII. század vége előtt egy újabb iparágat, az aczélárúk gyártását honosította meg a cseh Alföldön. Ennek kezdete 1794-be nyúlik vissza. Két évvel utóbb Rösler már egy vízerőre berendezett köszörűs-műhelyt állított föl, a mely szűntelen növekedvén, 1811-ben országos szabadalmat kapott. Tulajdonosát a fejedelmi kegy 1819 április 10-én „Ehrenstahli” előnévvel, unokaöcscsét és a gyár igazgatóját, Fischer József Emánuelt pedig „Röslerstammi” előnévvel nemesi rangra emelte. Most két czég, „Rösler Ignácz fiai” és „Rösler Ignácz utódai” osztozik a nixdorfi ipar alapítójának örökén, mely a legújabb időben egy kitűnően vezetett cs. kir. aczélipar-iskolával is gyarapodott.

Feltűnő jelenség, hogy a csehországi szövőiparnak épen a legfiatalabb ága, a pamutipar lépett legelőször sikerrel a tulajdonképeni géppel dolgozó gyáripar terére. Leitenberger János József állította föl nemcsak Csehországban, hanem egész Ausztriában is az első angol szövőgépet (1796-ban), s őt e téren első sorban fiai, Ferencz (1761–1825) Cosmanosban, és Ignácz (1764–1839) Neu-Reichstadtban, majd Richter József és Mattausch Ferencz Károly Tetschenben (1801), aztán Rottenhann gróf Rothenhausban, Auersperg herczeg Tupadlban és még sok más követik.

Leitenberger János Józseféhez hasonló érdemeket szertt a gyapjúszövés iparágában Berger János György (1739–1810), ki a reichenbergi posztóványoló czéhvel folytatott hosszú pörlekedés után végre 1798 november 6-án kieszközölte a maga számára egy posztógyár fölállíthatásának szabadalmát, s azzal Reichenbergnek, mint gyárvárosnak, megalapítója lett. Derék üzlettársa, Römheld Ferdinánd, 1800 és 1803 közt hozta be az első szövő- és nyírógépeket, s nem sokkal utóbb az első gyapjú-fésülőket. Neki tulajdonítják Csehország területén az első gőzgép fölállítását is (1804). Ennek általánosb használata azonban itt csak 1823-ban kezdődik. A mi Reichenbergnek Berger J. Gy., ugyanaz lett Landskronra nézve Erxeleben Frigyes, az „Erxleben testvérek és Társuk” czég megalapítója, főleg a keleti országrészek vászonipara és vászonkereskedése tekintetében. Hasonló érdeműek a papirgyártás terén a Kiesling testvérek Hohenelében és környékén.

Részletek a Hardtmuth L. & C.-féle budweisi iróngyárból. Charlemont Húgótól

Napoleon hadjáratai Csehország közgazdasági fejlődésének tetemes megkárosításával zajlottak le s a forgalmat és kereskedelmet ismételten kizökkentették rendes kerékvágásából. A legnagyobb fölforgatást azonban az ipar terén, mint egyebütt, itt is az 1806 november 1-ki berlini rendelettel életbe léptetett ú. n. kontinentális rendszer, vagyis az angol árúknak az egész európai szárazföldről való kitiltása okozta. A honi termelés a nyomasztó angol versenytől egyszerre megszabadúlván, eleinte addig nem is sejtett mértékben emelkedett. Az ipar minden ágában a helyes arányt jóval fölűlhaladta a vállalatok száma. A legfeltűnőbb volt ez a gyapjú-, pamut- és lenipar terén, nemkülönben a papír- és üveggyártásban. A csehországi répaczukor-gyártás első föllendűlése is a kontinens elzárásának idejébe esik; 1811-ben 13 cukorgyár keletkezett, melyek közűl legkiválóbb volt a Fischer Lajosé Žiakban. A hirtelen emelkedésnek azonban elég hamar a legalacsonyabb árakkal versenyző fölösleges termelés lett a következménye. De meg a legtöbb vállalat nem is volt a kellő pénzerővel fölszerelve. Az 1811 február 20-ki pénzügyi pátens meg is semmisítette a legtöbbjüket; a fönmaradtak eltűntek, mihelyt a szárazföldi zárrendszer megszánt s azzal Anglia tömeges termékei előtt ismét megnyílt a honi piacz.

Csak évek hosszú során lehetett az ekként támadt károkat jóvá tenni. S mégis épen századunk első évtizedeiben honosúlt meg az újabb iparágak nagyobb száma Csehországban. 1800 és 1804 közt a Delorme és Tschinkel Ágost fiai czégek a Königssaal melletti Lochkovban és a Kreibitz melletti Schönfeldben fölállítván az első czikóri-gyárakat, ezzel a Csehország mezőgazdaságára nézve sem csekély fontosságú pótkávé-gyártás megalapítói lettek. Bienert Magdolna (szül. 1781-ben) mintegy 80 évvel ez előtt szülőfalujában, Nixdorfban, megkezdte a művirágok készítését, mely azóta Noxdorf, Hainspach, Schluckenau és még több más helység sűrű népessége nem kis részének nyújt keresetet. Prágában és környékén ez idő tájt a vegyészeti ipar gyarapodott egy fontos ággal, Brosche X. Ferencz prágai és RichterAntal königssaali szíksó-gyárával (1817). Mind a két vállalat igen jól sikerűlt, úgy, hogy idő haladtával több ízben tetemesen meg kellett a két gyárat bővíteni. A már régóta szépen virágzó prágai puskaművességet Lebeda Vincze (1797–1857) vitte jóval előbbre 1820-ban alapított fegyvergyárával, melynek készítményei csakhamar a külföldre is eljutottak. Lebedát a Nowack és Kehlner unokaöcscse czégek követték, sőt példája a wiperti, leipai és leitmeritzi gyárakban a vidéken is utánzásra talált. Összefügg ez iparággal a Sellier és Bellot prágai gyutacs-gyára (1825).

Fürth Wolfgang és strakonitzi fez-gyár megalapításával (1818) nyugati Csehország egy igen jövedelmező iparágának lőn meghonosodítója, mely versenytárs néklűl uralkodik ma az egész Levante piaczain. Majdnem ugyanez időben (1822) állította föl Huffsky Károly a Mariaschein melletti Hohensteinban az első csehországi siderolith-árú-gyárat, a miben szintén számos követőre akadt Bodenbach, Obergrund, Aussig, Teplitz, Eichenwald városokban és egyebütt. Mindezen vállalatok szintén élénk tengerentúli kereskedést űznek. 1829-ben Schallowetz, Milde és társai a prágai ú. n. „Császérmalom”-ban állították föl az első papirgyártó-gépet. Gyárukban jeles férfiak működtek, minők Eichmann Gyula és Roeder Gusztáv, kik utóbb Arnauban (1842) és Marschendorfban (1864) saját gyáraikkal arattak szép sikert. Versenyre kelt velük Piette Prosper (az 1865. s következő években) Freiheitban, Podbabában és Pilsenben, míg a „Haase Gottlieb fiai” ismert könyvnyomtató-czég Vranban (1837) e téren már megelőzte volt őket. Melichar Antal 1832-ben a Prága melletti Karolinenthalban újra megkisérlette a csokoládé-gyártást, mely aztán a Jordan és Timäus, Tschinkel Ágost fiai és más czégek törekvései útján valóságos nagyiparrá fejlődött.

Leibeig János. Fénykép után, Hecht Vilmostól

Az 1818. évi porosz vámtarifa, Oroszországnak áthághatatlan vámsorompókkal való elzárkózása, az 1826. évi bajor vámtörvény, végűl pedig a nagy német vám-egyesűlet (1832–1833) megalakúlása mind megannyi sulyos csapásként nehezűlt az osztrák és főleg a csehországi iparra. A kivitelt mindenflől nagy veszedelem fenyegette. Az ország ipari érdekeit ekkor Chotek Károly gróf (1826-tól 1844-ig fő várgróf) karolta föl nagy szakértelemmel és dicséretes buzgalommal. A közgazdasági érdekek egyik leghathatósabb emeltyűjéűl ismerte föl a honi ipar termékeinek bizonyos időközökben való kiállítását, a minők 1828-ban, 1829-ben, majd 1831-ben és 1836-ban tartattak. Czéljukat e kiállítások egyébként is teljesen elérték. A hosszas tárgyalások után 1833-ban megalakúlt „iparpártoló egyesűlet” is teljesen megfelelt fennállása első évtizedeiben a maga elé tűzött czélnak. Ebben különösen Kreutzberg K. J. szerzett kiváló érdemeket. Az 1835. évi első bécsi „általános osztrák iparkiállítás” valóságos diadalünnepe volt a cseh iparnak.

Már az 1829-ki kiállításon is számos oly új czéggel találkozunk, melyek utóbb a cseh iparnak egyik-másik sajátszerű ágával a világpiaczon sem közönséges szerepre lőnek hivatva. Ezek közűl valók a Liebieg, Herzig József, Siegmund, Neuhäuser és Társa reichenbergi czégek. Közűlök az első 1828-ban a Reichenberg melletti Josephinenthalban egy ipartelepet vásárolt meg, mely Liebieg János (1802–1870) egyedűli tulajdonába kerűlvén, aránylag igen rövid idő alatt az egész kontinens egyik legnagyobb és legtöbb oldalú szövetgyárává fejlődött. Liebieg Jánosnak ritka alkotó és úttörő képessége Reichenbergen kivűl még Svarov-, Haratitz-, Eisenbrod- és Mildenauban, Smiøitzben és Magyarországon is állított hasonló gyárakat. Érdemeiért 1867-ben bárói rangot nyert; egyidejűleg 6.300-nál több gyármunkást foglalkoztatott, kiknek átlag évi egy milliónyi bérösszeget fizetett ki. Iskolájából egész sora kerűlt ki a kiváló ipari válallkozóknak, minők Liebieg Ferencz Dörfelben, Schmitt Ferencz Böhmisch-Aichában, Ginzkey Ignácz Maffersforfban, Richter József Antal Mildenauban s még mások.

Liebieghez hasonló, de megint más téren kitűnő férfiak valának Hardtmuth József (1752–1816), Lanna Adalbert (1805–1866) és Faltis János (1796–1874). Hardtmuth József fiai, Lajos és Károly, apjuk legnevezetesb ipari alkotását, a nagyszabású irón- és kőedény-gyárat Bécsből déli Csehországba, Budweisba helyezték át, melyet ép akkoriban vont be e város egyik szülötte, Lanna Adalbert, ritka tevékenységével az ország kereskedelmi forgalmának egyik legfontosabb útvonalába.

Egy részvénytársaság sínhengerelő-gyára Teplitzben. Charlemont Húgótól

Faltis, az első mechanikus lenfonógyárnak a Trautenau melletti Jungbuchban fölállítása által (1837) a lenvászon-ipar újjáalkotója s ezzel főkép a cseh Óriás-hegység vidékének jóltevéje lőn. Nyomába léptek Gaberle Ferencz, Haase Alajos, Jerie Willibald, a Walzel testvérek, Rotter, Kluge, Etrich és mások. 1840-ben azonban a lennek egy újabb, a pamutnál is veszedelmesebb versenytársa támadt a jutában, mely jutafonó- és jutaszövőgyárak fölállítását tette szükségessé. Ezek száma a hetvenes évek vége óta szűntelen emelkedőben van. A míg ez egyfelől a lentermelés folytonos csökkenését idézvén elő, a mezőgazdaságra nézve nem maradt érezhető kihatás nélkűl, addig az ezzel kapcsolatos iparágak nem egy más irányban élénk föllendűlést mutatnak. Csak az 1820. év táján terjed mindinkább úgy a nagy-, mint a kisbirtokokon a cseh síkföldön is a burgonyatermesztés. Ez által a szesz- és keményítőliszt-gyártás új nyersanyagra tett szert, a mely ez iparágakat aránylag gyorsan kiemelte addigi csekélyebb fontosságukból. Főleg az ország fővárosától délre, délnyugatra és délkeletre, Tabor és Deutsch-Brod körűl lévő vidékeken kedveztek a föld minősége s egyéb gazdasági föltételek is a szeszgyártás kifejlődésének, mely ez idő szerint 237 gazdasági szeszfőzővel és 8 önálló (tisztán ipari) szeszgyárral van képviselve. Már 1838-ban megalapította Göttling Prágában az első melasse-szeszgyárat, mely iparág a hatvanas évek elején már számbavehető fontosságúvá emelkedett. A szeszgyári iparegyesűlet megalakúlása és az 1875-ben alapított szeszfőző-szakiskola, a monarchia egyetlen ilynemű intézete, szintén nagyban elősegítették a mezőgazdasági iparnak ez irányban való haladását. A harminczas években nem kevésbé emelkedett – főkép a dobravitzi Weinrich érdeméből – a czukorgyártás is, mely immár a gőzerőt is szolgálatába hajtván, ennek segítségével 150 nagyobb gyárat foglalkoztatott. A következő évtizedben keletkeztek az első ú. n. amerikai gőzmalmok Csehországban, melyek egy ideig szép virágzásnak örvendtek, jelenleg azonban a magyar malomipar hatalmas versenyétől méltán félhetnek. Az 1826-tól 1830-ig tartó hosszabb válság után az ország komlótermesztése is megint szépen föllendűlt, s véle lépést emelkedett a serfőző ipar is. 1842-ben nyílt meg a serfőző-joggal bíró Pilsen város polgárságának nagyszabású új „polgári serfőző-gyára”, mely az egész világnak legnagyobb és leghírnevesebb ilynemű iparvállalata. E gyárnak évről-évre emelkedő termelése ma naponkint 1.800, vagyis évenként 500.000-nél több hektoliterre rúg. – A czikória-termesztő terület ugyan soha sem volt valami nagy Csehországban, de azért mégis már 1846-ban 30 nagyobb pótkávé-gyára volt az országnak, köztük 7 Prágában, a legnagyobb pedig Lobositzban. Számuk idővel 17-re szállt le, termelésük azonban szűntelen emelkedett.

A szövőipar újabb lendűletnek indúlt a Klinger testvérek zeidleri (1839) és Endler Emánuel nixdorfi czégének megalakúlásával; Birnbaum A. M., Blumberg Wolfgang, az Österreicher testvérek, a Russ és Glogau czégek által pedig szilárdúl megvetette lábát a teplitzi kerületben. A meeranei Wunderlich gyáros, ki 1842-ben telepedett meg Aschban, ott a félgyapjú női ruhaszövetek gyártását honosította meg, melyek ez ipar-kerületnek nevezetes hírt szereztek, mint a Hoffmann C. P., Geipel és Jäger, Adler és Klaubert, Weiss, Weigandt, Panzer és más czégek eléggé bizonyítják. Ugyanez iparágat Aussigban Wolfrum Károly (1813–1888) telepítette meg, kinek e téren szintén több követője akadt. Ugyanazon időben, mikor Aschban Wunderlich és Aussigban Wolfrum, Schroll Benedek a Braunau melletti Hauptmannsdorfban alapította meg a „Schroll Benedek fia” czéget, melynek feje, nemes Schroll József (1821–1891) szülővárosa régi jó hírnevét az üzleti világban ismét általános elismerésre juttatta.

Az 1848. év legnagyobb vívmánya, a jobbágyság megszűntetése, mint minden téren, úgy legkivált a mezőgazdaság és a véle kapcsolatos ipar terén volt fölötte üdvös hatással. Ugyancsak 1848-ban alakúlt meg az országos kormány elnöksége által szervezett „Középponti bizottság az inséges érczhegységi és óriáshegységi lakosság fölsegélésére”, melynek czélját a czíme eléggé mutatja. Az ipari és kereskedelmi érdekek állandó képviseletére alakúlt kereskedelmi és iparkamarák szervezése a csehországi ipar történetében is korszakot jelent. Véle nemcsak egyidejű, hanem oki és okozati összefüggésben is van az 1851 november 6-ki vámtarifa, mely mérsékeltebb védvámos politikát léptet életbe. Sürgős óhajtása volt ugyanis a honi iparnak, még inkább pedig a kereskedelemnek, hogy a forgalomnak szabadabb út nyiljék. Előrelépés volt a Poroszországgal és a vele szövetséges államokkal kötött vám- és kereskedelmi szerződés is 1853 február 19-én. A csehországi kamarák továbbra is irányt tudtak szabni a birodalom kereskedelmi politikájának.

Azóta Csehországban a kézműipar már majdnem mindenütt gyárivá fejlődött. Egyetlen iparág sem maradt el; valamennyinek fölsorolása épen azért fölösleges. Természetes, hogy ezen átalakúlás a legszembetűnőbben az újkori iparágak legújabbjában, a gápgyártás terén mutatkozik. Elég itt csak a Ringhoffer, Ruston, Danìk, Skoda, Bolzano, Tedesco, Umrath, Märky, Bromovsky neveket idézni, melyek számát könnyen meg is kettőzhetnők. Csak egy nevezetes eseményt kell itt okvetlenűl kiemelnünk: a duxi barnaszén-medencze föltárását. Az európai szárazföldnek e legnagyobb kőszéntelepe, melynek mérhetetlen kincse állítólag egymaga is ellátná századokon át egész világrészünket, csak a legutóbbi évtizedek folyamán nyílt meg a cseh ipar számára. Türmitzben kezdte meg Nostitz Albert gróf legelsőűl a gépekkel való aknázást a szénbányászatban (1857). Azóta a szénszállítás e vidéken évi egy milliárd vámmázsányira emelkedett. Kapcsolatosan haladt vele éjszaknyugati Csehország vasúthálózatának kiépülése s ezzel együtt amaz országrész iparának rendkivűli föllendűlése is. Már 1858-ban épűlt az aussigi vegyészeti gyár, Európa legnagyobb ilynemű vállalata. Minthogy pedig a kőszénnel való tüzelés az üvegipar terén már előzetesen jónak bizonyúlt, ennek természetes következményeképen keletkezett ép azon a vidéken, a hol e fűtőanyag oly bőven található, a számos üveggyár, köztük mindenek előtt az aussigi üveghuta-társaságé (1871) és Siemens Frigyes gyárai Neusattel-Elbogenben (1878). Az újabb nevezetes iparvállalatok sorában nem szabad végűl megfeledkeznünk a Bessemer-kohóval kapcsolatos teplitzi sínhengerműről (1873).

A csehországi ipar a nemzetközi kiállításokon is (így Párisban, Londonban, Bécsben s egyebütt) mindig általánosan elismert sikerrel versenyzett a többi országokéval. Majdnem ötven évi szünet után 1891-ben Prágában is rendeztek ismét országos iparkiállítást, melyet Ő Felsége is kitűntetett látogatásával. Mentűl közelebb érünk a jelenkorhoz, annál jobban halmozódik az ipar történelmében a részletek anyaga, melyet nem győznénk ily rövid vázlatkeretében előadni. Szóljanak e helyett a minden beszédnél többet bizonyító számok, melyeknek az 1890. évi statisztikai adatokból összeállított táblázatával fejezzük be ez áttekintésünket.

Az egyes iparcikkcsoportok A vállalatok Gépek Az alkalmazottak

száma Gőzgépek egyéb gépek összes és munkások száma

Száma lóereje száma lóereje száma lóereje

I. Fémek és fémárúk gyártása 224 353 23.527 138 1.808 491 25.335 22.407 II. Gépek, szerszámok, készülékek, műszerek és szállítási eszközök gyártása 164 143 3.193 26 295 169 3.488 14.735 III. Kő-, agyag- és üvegnemű-ipar 613 206 4.728 386 2.880 592 7.608 38.131 IV. Fa-, csont-, kaucsuk- és más hasonló anyagok ipara 282 156 3.046 129 1.413 285 4.459 14.300 V. Bőr-, prém-, szőr-, haj- és toll-ipar 71 60 791 9 56 69 847 3.435 VI. Fonó- és szövőipar 946 1.014 64.076 521 15.311 1.535 79.387 155.098 VII. Ruhanemű- és pipere-ipar 132 16 597 13 233 29 830 12.715 VIII. Papírgyártás 125 116 5.873 177 8.388 293 14.261 8.671 IX. Élelmi és élvezeti czikkek gyártása 865 2.448 36.592 442 6.942 2.890 43.634 66.069 X. Vegyészeti ipar 211 409 4.508 43 517 452 5.025 13.328 XI. Építő ipar 21 14 138 3 18 17 156 456 XII. Sokszorosító és művészeti ipar 115 39 361 34 115 73 476 4.339 Összesen 3.769 4.974 147.430 1.921 37.976 6.895 185.406 353.684

Gyógyforrások és fürdők. Laube Gusztávtól és Knoll Fülöptől, fordította Katona Lajos

Azon kincsek között, melyekkel Csehország földje oly bőven meg van áldva, nem utolsók a gyógyforrások. Ezek mindenfelé találhatók ugyan, de a világhírűek mind az ország éjszaknyugati részén vannak, számos kevésbé híresektől körűlvéve, s így ez a vidék a fészke Csehország legkiválóbb gyógyforrásainak. Itt sorakoznak az Elbe melletti Bodenbachtól a bajor Fichtel-hegységben lévő Alexanderbadig Teplitz, Bilin, Èachvitz, Krondorf, Giesshübl-Sauerbrunn, Karlsbad, Franzensbad, Königswart, Marienbad egymás mellé, a melyekhez még számos savanyúvíz-forrás, melyek közűl az óriás-hegységi Johannisbad és a Tafelfichte alatti Leibwerda az említendőbbek.

Nem puszta véletlen dolga, hanem bizonyos földtani okoktól függ a csehországi gyógyforrásoknak ilyen elosztódása. Az ásványvizek ugyanis a föld belsejében ható erőknek köszönhetők, melyek ott, a hol a hely természete megengedi, a fölszínen is elárúlják magukat. Tudjuk, hogy földünknek még mindig ki nem hűlt magva fokozatos lehűlése közben folyton összébb-összébb húzódik, mi alatt a keletkezésekor elnyelt gőzöket és gázokat kilöki magából, melyek kiszabadaúlván, a föld fölszínére törekszenek ott, a hol erre a kéreg hasadékai alkalmat nyújtanak. Ha ez útjuk közben vizekre akadnak, azok fölszívják őket s többé-kevésbé fölmelegszenek tőlük, de mindenkép alkalmasabbakká lesznek ez által arra, hogy a folyásuk közben érintett kőzetes ásványi anyagait föloldják és fölvegyék, s aztán ásvány- vagy gyógyforrások alakjában kerűlnek napvilágra.

A föld bensejében lévő gőzök és gázok e kiömlésére Csehország talaja bőven nyújt, sőt régebben izzón folyós anyagok kitörésére is nyújtott alkalmat. Az avatatlan ugyan e talajt szilárdúl összefüggőnek nézi, a mint hogy bizonyos értelemben az is; a szakértő szeme azonban számos hasadékot és repedést fedez föl rajta, melyek egész szabályszerűen osztódnak el s bizonyos irányokban vonúlnak és metszik egymást. E hasadék-hálózatok egyike délnyugatról éjszakkeletnek és éjszaknyugatról délkeletnek csap, a második dél-éjszaki és kelet-nyugati irányban. Amazt az Érczhegység délkeletnek néző törési széle, a Schlackenwert és Maria-Kulm közötti Egervölgy, továbbá számos ércz-ér csapása árúlja el. Az első helyen említett vonalra vallanak az Érczhegység csapásával egyközűleg futó földgyüremlések és hegylánczok, a milyen pl. a Közép-hegység. A második hálózat irányába vágnak a Moldava szorosa, a rakonitzi kőszénmedencze vetődései, némely ércz-erek, stb. Minthogy ezirányok egész a legapróbb részletekig, egész a kőzetek egybeillleszkedésének elválasztódásáig észrevehetők s az egész hercyni hegytömegre kiterjednek: azért „hercyni hasadék-rendszer” a nevük. Keletkezésük azzal magyarázható, hogy e hegytömeg merev, kemény anyaga a régibb geologiai korszakok valamelyikében délkeletről és délről ható oldalnyomás, nemkülönben az Alpeseknek alakúlásuk idején való torlódása következtében az előbb említett irányban gyüremlett, aztán pedig a nyomásra függőlegesen és egyközűen meghasadozott. Ez úton támadtak azok a szakadékok és repedések, melyek közűl a legnagyobbak és legtágabbak elég mélyre, le egész a földnek izzó folyós magváig érnek. Ha már most később az egyensuly meghibbanásától a földkéreg egyes részei ily hasadékokba omlottak, azok tömege az izzó folyós mag egy-egy részét föltolhatta a fölszínre, s ha ily esetek után az egyensuly ismét helyre állott, nyomukban mégis maradtak az ily helyeken mindig elégséges számú kisebb hadasékok és repedések, a melyeken át a mélyből feltörő gázok és gőzök akkor is fölszínre nyomúlhattak, a mikor már a fő szakadékok megkeményűlt kőzetek, ú. m. gránit, porfir, bazalt, stb. tömegével eltömődtek.

Ilyen hatalmas törés az Ércz-hegység déli lejtője hoszszában húzódó völgy, melynek déli fele az Elbe és a Karlsbadi hegység közé süppedt, s a mely fölé az említett módon támadt cseh közép-hegység emelkedett. E tájon némely hasadék még ma is elég mélyre hat, hogy ásványvizek keletkezését lehetővé tegye, s ebből érthető meg azok forrásainak az Ércz-hegység mentén húzódó lánczolatos elosztódása.

Karlsdbad. Bernt Rudolftól

Hasonló, ha nem is oly élesen körvonalazott bemélyedés húzódik éjszak-déli irányban s elválasztja egymástól a Cseh-erdő éjszaki részét és a Kaiserwald-hegységet, a melynek nyugati szélén vannak a marienbadi, königswarti és számos más, kevésbé nevezetes források. Mind a két bemélyedés, az Ércz-hegység mentén húzódó és az utóbb említett, az Eger-vidéken metszi egymást, miért is e táj minden másnál gazdagabb szénsavas savanyúvizekben, melyeknek bőségére nézve bátran vetekedhetik az alsó-rajnai Eifel-vidékkel és Francziaország közepe tájával. Az itt valamikor lezajlott vulkáni forrongások nyomai a még ma is fakadozó gázforrások. Ugyanebből a talajalakúlatból magyarázható az is, hogy nemcsak e vidék területén, hanem annak a szélén is találhatók, így pl. a Kaiserwald táján Einsiedelen és Sangerbergben, ásványvíz-források.

Hasonló jelenségekkel, mint e nagy hévvíz-vidéken, egyebütt is találkozunk. A liebwerdai savanyúvíz-források épen azon hegyszakadék alatt buzognak föl, a mely az Iser-hegységet éjszakon egyszerre elválasztja a német mélyföldtől. Az óriás-hegységi Johannisbad is egy hegyszakadék, az Aupa-völgy szélén van, mely éjszak felé tovább folytatódva, a sziléziai Warmbrunnba vezet. E hasadék a Cseh-erdő és a Kaiserwald közöttivel egyközű s kimutatható szerepe volt az Óriás-hegység alakúlásában. A csehországi gyógyvizek különfélesége első sorban azon ásványok sokféleségéből magyarázható, a melyekkel e vizek fölszínre kerűltök előtti útjokban érintkeznek. E részben azonban még sok részlet szorúl földerítésre, mert a gyógyforrások ásványtartalma nem egyezik mindig azon kőzetekével, a melyekből fölfakadnak; miért is föl kell tennünk, hogy föld alatti útjokban más, a fölszínen nem mutatkozó kőzetekkel is találkoztak.

Teplitz és Schönau 40–50 C° meleg hévvizei két egyközű s egymáshoz közeli hasadékvonalon buzognak elő és kvarcz-porfirból erednek, melyet az eddigi fúrások 400 méternyi mélységig nyomoztak. E rendkivűl nehezen oldható kőzetre vall e vizek természete is, a mennyiben igen szegény szilárd alkotórészekben. A bilini, szénsavas natronban dús savanyúvizek ugyan gneiszből kerűlnek elő, ásványos részeiket azonban a tőszomszédságban lévő dölfpátos bazaltból nyerik. Már sokkal nehezebben magyarázható a karlsbadi és a hőmérsék kivételével velük majdnem egyenlő marienbadi vizek ásványi részeinek eredete. E források ugyanis mind a két helyen a granit repedéseiből törnek elő, mely szolgáltathatja ugyan a forrásokban föloldott anyagok egy részét, de valamennyit nem. A franzensbadi források is hasonlók ugyan az előbbiekhez; a bennük mutatkozó különbség azonban már elég jól megérthető abból, hogy emezek kristályos palák és granit közötti határvonalon fakadnak föl. Minthogy már kialakúlt természetű vizekűl jutnak az említett réteg fölötti fiatalabb képződményekbe, ezekből a rajtuk keresztűl vezető, aránylag igen rövid úton már semmit, vagy csak igen keveset vesznek föl.

Részletek Franzensbadból. Bernt Rudolftól

Az úgy nevezett keserűvizek kivételével, melyek kénsavas magnesia tartalmukat többnyire a barnaszén-képződményhez tartozó márgák kilúgozásából nyerik s Bilin és Brüx közt, Saidschütz, Sedlitz és Püllna körűl mutatkoznak, – hasonlót mondhatunk a többi számos ásványvíz-forrásról is. Ezek közűl mind több jut a gyógyforrások sorába, hogy korunk kényesebb izlését is kielégítő fürdőhelyek fejlődésére adjon alkalmat. Ezek száma ilyenformán már régóta jóval meghaladja azt a négy leghíresebbet (Teplitz, Karlsbad, Franzensbad, Marienbad), melyekre századunk elején a csehországi fürdők sora szorítkozott.

A táj szépségén és a kedvező éghajlati körűlményeken kivűl a csehországi fürdők, a mióta az illető községek saját kezelésébe kerültek, czélszerű berendezésük tekintetében is mind jobban elősegítik a forrásaikhoz özönlő betegek üdülését és gyógyúlását.

Csehországnak majdnem minden gyógyforrása erdős hegységben, vagy hegyek tövében fakad. Teplitz hévvizei a legáldottab völgyek egyikében erednek, a hol a Közép-hegység festői vonalakban hullámzó bazaltkúpjai szép ellentétet alkotnak az erdő borította Ércz-hegység meredeklejtésű egyenes gerinczével; közöttük pedig a völgy aljáról daczosan égnek meredő phonolithszikla, a tetején álló várral, és az Ércz-hegység felé húzódó szelíd dombsorok, a tavaszszal rajtuk díszlő gyümölcsfák ezreinek virághavával, e keretet a legszebb tájképek egyikével töltik be. Karlsbad, a Tepl szűk, erdős völgytorkolatában, a sziklás hegyoldalra épűlt házsoraival, a legváltozatosabb tájszépségek sorozatát tárja elénk, akár a Tepl kanyargó folyása mentén annak katlanszerűen ki-kitágúló völgyében haladunk, a hol a tavaszszal s őszszel egyaránt számos színárnyalatban pompázó, vegyes állományú erdőség egész a házak tőszomszédságába ér; akár pedig a környékén lévő számos, szép kilátást engedő hegytetők valamelyikéről jártatjuk körűl tekintetünket, mely az alúl húzódó szűk erdős völgyből a tágabb Eger-völgybe kalandozik át s ott az Ércz-hegység legmagasb csúcsainak komoly fenségén pihen meg. Marienbad kies erdővidéke, a hol minden andalító nyugalomba ringatja az idegőrlő nagyvárosi élet zajából és küzdelmeiből e sötét erdők és virágos rétek ölére menekűlt lelket, – békés csendjének szelíd varázsát már Giethével is éreztette, ki Zelterhez intézett levelében itt egészen megifjúltnak, új életre keltnek mondja magát. Még a tájképi szépségekben szegényebb Franzensbad is tágas rétjein és nagy, árnyékos parkjain kivűl a legelragadóbb kilátások egyikét nyújtja a Kapellenberg csúcsáról, a fensíkba mélyen bevágódó keskeny Eger-völgyben pedig közeli kedves kirándúlóhelylyel kinálkozik. S így a kisebb cseh fürdők majdnem mindenkinének is megvan a maga tájszépsége. Johannisbad mellett a Schwarzenberg erődborította magas lejtője, Bilinnél a Borschen hatalmas sziklaóriásai, Königswartban a messzire terjedő szép kilátás, Giesshübl-Sauerbrunnban pedig a nyájas, erdős hegyoldalak közé ékelt völgy alján csörgedező kristálytiszta folyócska e szépség egy-egy kiváló eleme.

Marienbad. Lewý Antaltól

A föld mélyében háborgó erők számos tanújele csak fokozza annak az aránylag kis területnek az érdekességét, melyen Csehország gyógyhelyei vannak. A karlsbadi „Sprudel” hatalmasan felszökkenő vízsugara első látásra mindenkiben csodálatot kelt. Kevésbé feltűnők ugyan, de ép oly nevezetesek a majdnem kivétel nélkűl szénsavból álló gázkiömlések a Franzensbadtól Marienbadig érő forrásterületen, melyek közűl a legdúsabbak épen e két fürdőhelyen vannak. A franzensbadi Polterbrunnen naponkénti gázkiömlése Trommsdorf számítása szerint 2,102.400 köblábra tehető. Nem csekélyebb számúak az ugyane vidéken fakadó savanyúvíz-források, a milyen példáúl Marienbad környékén három órányi kerületben 123 van.

Csehországban a gyógyforrások majdnem minden fajának kiváló képviselőit találjuk. Csak a jódos, kénes és konyhasós források hiányzanak. Első helyen állnak az alkali sós források Karlsbad-, Marienbad- és Franzensbadban, melyeknek fő alkotórésze, a kénsavas natron (glaubersó), erősen izgatja a belek működését s hathatósan elősegíti a vízelválasztást és a nitrogén-tartalmú szövetek szétbomlását. E források további fontosabb alkotórészei még konyha- és szíksó, nemkülönben szabad szénsav, melyek közűl az elsők a tapasztalás tanúsága szerint a szervezet zsírfogyasztását is növelik. Azon betegségek sorából, melyek ellen e vizek hatékonyaknak bizonyúltak, kiváltkép az altesti szervek vérkeringési zavarai, egyes ily szervek kóros túltengése, az emésztő szervek idűlt hurutjai, továbbá húgy- és epekövek, elhízás, Karlsbadban pedig a czukorbetegség (diabetes) is említendők. Összetételüket tekintve a franzensbadi sósforrástól várható az eddig tapasztalatok szerint a legenyhébb s a marienbadi Ferdinánd-forrástól a legerősebb hatás. A karlsbadi források elismert nagy hatásában pedig kétségtelenűl része van azok magas, 39–71 C° közt váltakozó hőfokának is; a franzensbadiaknál meg ezek nem csekély vastartalma jő még tekintetbe, mely az itteni úgy nevezett „aczélforrás”-nál a többi alkotórészhez való aránya szerint azok közűl ki is emelkedik. Ugyanígy van ez a königswarti, neudorfi és sangerbergi, valamint a liebwerdai aczélforrásnál és a marienbadi Ambrosius-forrásnál, melyek mind a szénsavas vasvizek közé tartoznak és tapasztalás szerint erősítő, a vérképződést elősegítő hatásúak.

Teplitz. Bernt Rudolftól

A földes ásványvizek közűl, melyek főleg a lélekző és vízelválasztó szervek idűlt hurutjai ellen hasznosak, a legnevezetesebbekűl a liebwerdai Christian-forrás és a marienbadi Rudolf-forrás említendők.

A bilini, giesshübl-sauerbrunni és krondorfi kellemes ízű borvizek gyógyvizekűl is hasznosak oly esetekben, midőn a test nedveinek alkali tartalmát kell gyarapítani s a nyákhártyák elválasztó képességét kell enyhébben izgatni; míg a grosswunitzi, püllnai, saidschützi és sedlitzi keserűvizek, dúsak lévén kénsavas sókban, erős hashajtó szerekűl ismeretesek.

Az említett források közűl sokat, így a karlsbadiakat, marienbadiakat és franzensbadiakat, nemkülönben az alkali savanyúvizeket, és a vasvizeket fürdőkűl is használják a teplitzi és johannisbadi forrásokat, melyek rendkivűl csekély mennyiségű szilárd alkotórészt tartalmaznak. A legkülönfélébb szervek minden fajta régi lobos lerakódásai ellen, valamint az idegrendszer izgékonyságának megzavart állapotainál és a szervek anyagcseréjének bizonyos zavarainál tagadhatatlan sikerrel használják e forrásokat a nélkűl, hogy az egyszerű meleg fürdők általános hatásán kivűl egyébbel tudná magyarázni az orvostudomány e vizek gyógyerejének mibenlétét. Teplitz-Schönau forrásainak 26–45 C° közt váltakozó hőfokával az egyes betegek egyéniségéhez és bajuk természetéhez jobban alkalmazkodó gyógykezelést enged, míg Johannisbadban a 29 C°-nyi mérsékelt hőfokú forrás csillapító és edző hatásához tetemesen hozzájárúl a helynek széltől védett s 610–660 méter közt váltakozó magas fekvése és üde erdei levegője.

A csehországi fürdőhelyek gyógyhatásának megbecsűlésénél egyáltalában tekintetbe veendők az éghajlati körűlmények is. Majdnem mindeniküknek tiszta levegője, a köröttük lévő erdőkből áradó fenyves-illat, a többnyire széltől védett fekvés s a legtöbbnek mérsékelt hegyvidéki időjárása és éghajlata, továbbá az itt tartózkodás alatt teljesen megváltozott életrend s a mindennapi foglalkozástól, a hivatással járó gondoktól való mentesség, meg pusztán az ily helyeken egybeözönlő nagy embersodakadalom nyújtotta szórakozás, – minden együttvéve csupa hathatós elősegítője annak a sikernek, a mely egész mértékében épen a fentiekből érthetőleg csak az illető források vizének ott helyben való használatánál érhető el. E fürdőhelyeknek 450 (Franzensbad) és 700 (Königswart) méter közt váltakozó tengerszín fölötti magassága kivéltképen említendő, mint legfontosabb azon kedvező körűlmények sorában, melyek a vérképződést elősegítő források hatását nevezetesen fokozzák.

Az említett forrásokon kivűl, a melyek mellé még néhány kevésbé fontosat sorolhatnánk, minők a sternbergi és bodenbachi alkali-földes vasforrások, gyógyító czélokra használják még a cseh fürdőhelyeken a láp- és szénsavas gázfürdőket is. Csehországnak főleg a bőr ereiben való vérkeringést jótékonyan előmozdító és szabályozó hatású lápfürdői elmállott tőzegföldnek és az illető gyógyhelyek forrásainak keverékéből készűlnek, s részint kénsavas vasoxydulban dús vaslápfürdők, minők a franzensbadi, königswarti, marienbadi és neudorfi, részint pedig föloldható humus-részekben gazdagok, mint a teplitz-schönaui és a bìlohradi lápfürdők. E fürdők hatásánál első sorban természettani tulajdonságaik, így rosz melegvezető és nyúlósan folyós voltuk jő tekintetbe. Hogy ezek mellett milyen szerep jut a gyógyhatásban a más-más vegyi összetételű lápfürdők egyes alkotórészeinek is, azt még csak további kutatások fogják majd kimutatni. Az egészben kevésbé hasznos franzensbadi és marienbadi gázfürdők, a melyekben a ruhába burkolt test, vagy annak csak egyes részei vannak a gáz behatásának kitéve, enyhén izgatják az idegrendszert. A mondott helyeken alkalmazott sajátszerű gyógyító eszközök nagy sokaságához járúlnak még olyan általánosabb természetűek is, a milyenek a massage, villamosság, savó-gyógymód, stb.

A források fölfogása és elemzése, a fürdők, ivócsarnokok s egyéb helyiségek korszerű berendezése érdekében, kivált a csehországi gyógyhelyeknek az illető községek saját kezelése alá kerülte óta igen sok történt. Az egyik fürdő e téren ösztönzőleg és buzdítóan hatott a többire, így Franzensbad mintaszerű berendezésű fürdőivel, Karlsbad összes helyi fölszereléseinek nagy tökéletességével, a melyekben a fő érdem e hely derék s fáradhatatlan polgármestereé, Knoll Edéé, ki a várost 1890-ben ért árvízveszedelem alkalmával a mentési munkálatoknál esett a nagy megerőltetésnek áldozatúl.

Malom az Eger partján, Stein mellett. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Teplitznek egy forráshasadékában talált római pénzek és ékszerek arra vallanak, hogy Csehországnak gyógyvizekben való gazdagsága már a régi rómaiak előtt sem volt ismeretlen. Okíratokban Teplitz hévvizeiről (aquae calidae) legelőször II. Vladiszláv király alatt (1156 körűl) van szó. A karlsbadi folyó a XII. század óta viseli a Tepl (Teplá = meleg folyoó) nevet, mely okíratban először 1197-ben fordúl elő. De csak a XV. századból van arról első biztos hírünk, hogy Karlsbad és Teplitz forrásait gyógyvizekűl használták s hogy mint ilyeneket idegenek is fölkeresték. Az akkoriban egeri kútfúrásoknak nevezett franzensbadi vizekről a XVI. században van előszőr szó, ép így az eleinte tepli források néven ismeretes marienbadiakról. Johannisbadot állítólag már a XVI. században sűrűn látogatták, a liebwerdai forrásokat pedig a XVII. század elején kezdik említeni. A giesshübli savanyúvíznek Karlsbadba szállítása a XVI., a bilininek Teplitzbe küldése pedig a XVIII. században kezdődik, míg a többi említett gyógyvíz használatát csak a jelen században kapják föl. Csehország fürdőhelyeinek nagy föllendűlése általában csak az utolsó száz évnek a műve. 1815-ben, a mely évből mind a négy csehországi világfürdő látogatottságáról a legelső kimutatások szólnak, Karlsbad 1302, Franzensbad 691, Marienbad 187, Teplitz 1.636 vendéget számlált; míg 1891-ben e négy fürdőhely látogatóinak száma az előbbi sorrendben 35.109, 7.807, 15.231 és 6.431. Igaz ugyan, hogy a régibb időkben a csekélyebb számú vendégek aránylag több hasznot hajtottak az országnak, ha meggondoljuk, hogy pl. a szász választófejedelem 1691-ben 326 ember és 475 ló kiséretében látogatott el Teplitzbe.

Nagy változás állott be a gyógykezelésben is ahhoz az időhöz képest, a mikor Karlsbad forrásait csak igen hosszantartó időzésre látogatták a betegek, vagy a mikor naponként 50–70 pohárral is ittak a vizeiből, Teplitzben pedig a többnyire érvágásokból és köpölyözésből álló házi előleges kezelés után naponként 4–5 órán át fürödtek!

A cseh fürdők gyógyeszközei nevezetesen gyarapodtak az először Marienbadban 1822-ben alkalmazott lápfürdők által, melyek Németországból kerűltek át ide. A fürdők különben újabb időben még egyéb útakon is tesznek szert fontos jövedelmekre, a minők a forrás-sók, pasztillák, láplúgok és erősebb hatású kivonatok készítése és szállítása. Az 1708 óta ismeretes karlsbadi só készítése példáúl 1788-ban még csak 250 kilogrammra rúgott, ma pedig már 50.000-re emelkedett s legközelebb hír szerint 100.000-re fog felszökni. A karlsbadi forrásvizeknek 1743 óta Pleischl chemikuskisérletei alapján dr. Hlawaczektől megkezdett szétküldése, a melyet akkoriban 500 aranyért adtak bérbe, ma 175.000 forintnyi bérjövedelmet hajt.

Gurk E. vízfestménye: Fejedelmek találkozása Teplitzben.

A giesshübli savanyúvíz 1799 óta kerűl borvíz gyanánt a bécsi császári udvar asztalára s 1796 óta mutatható ki nagyobb távolságokra való szállítása. Ma évenként 6 millió palaczkot küldenek szét belőle. Karlsbadból 1891-ben 1,480.000, Franzensbadból 374.930, Marienbadból 669.315, Teplitz-Schönauból 259.410 palaczk ásványvizet szállítottak el. A karlsbadi sónak lepárolás útján való előállítását e városnak egy szülötte, Becher Dávid találta föl, s Franzensbad is fiai egyikének, Hechtnek köszönheti a palaczkok szállításra alkalmasabb elzárási módjának föltalálását, melyet azóta egyéb csehországi fürdőkön is alkalmaznak. A múlt és a jelen század mesgyéjén Reuss F. A. szerzett az ország akkoriban ismert összes nevezetesb fürdőinek népszerűsítése terén elévűlhetetlen érdemeket, úgy, hogy valósággal ő tekintendő a csehországi balneológia atyjának. Századunkban az ő nyomán Löschner működött szép eredménynyel, míg Karlsbad fölvirágoztatására Becher Dávid, Marienbad érdekében Nehr és Heidler, Franzensbadért pedig Adler tett igen sokat.

A geisshübeli forrásnál. Charlemont Húgótól



[134] A birkenbergi Márai-akna tengerszín alatti része 1892 május 31-én véletlen baleset következtében leégett, mely alkalommal 319 ember esett a fojtó füstgázoknak áldozatúl.

[135] Az ércztartalmú komoraui rétegek részleges, a fő medenczétől különvált folytatása s egyúttal tulajdonképeni vége Ouvalnál van, Prágától keletre.

[136] Ez adatok Balling Károly, prágai műegyetemi tanárnak „Die Eisenerzeugung in Böhmen” czímű munkájából vannak merítve.

[137] Az azóta megjelent 1892. évi hivatalos kimutatásban a bányászati és kohászati termelésnek (a kohászatilag feldolgozott érczek értékének levonásával) magában Csehországban 44 ½ millió, egész Ausztriában 88 ½ millió forint volt az összes értéke.