Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Irodalom és színház.

Irodalom és színház.

Ženišek Ferencztől

Szláv irodalom. Truhláø Antaltól, fordította Katona Lajos

A szláv népek irodalmai közt a cseheké hosszú időn át kiváló helyen állott s ma is nevezetes szerepű a szlávok művelődési fejlődésében egyáltalán, de kivált az ausztriai szláv törzsekében, s hű tükre a cseh nép serénykedő szellemének, nemkülönben azon változatos és koronként megrázó viszontagságoknak, a melyek az idők folyamán e népet érték. Ez irodalom termékeit azon nyelvi, tárgyi és alaki sajátszerűségek szerint, a melyek az egyes korokat jellemzőn mutatkoznak, három nagy csoportba oszthatjuk. Az első magába foglalja az irodalmi élet kezdetétől a huszita mozgalmakig, vagyis a XV. század elejéig (1410) terjedő irott emlékeket, a második az 1410 és a népnevelés ügyének Mária Terézia alatt (1774) történt rendezése közé eső irodalmat, a harmadik pedig 1774-től a jelen korig terjed.

Az a szláv nép, mely történelmi időkben a csehek nevén lép föl, eredetileg több kisebb törzsből állt, melyek valószínűleg különböző időkben és más-más körűlmények közt telepedtek le a mai cseh királyság területén, s csak hosszabb idő múlva, nevezetesen a IX. és X. század folyamán forradtak maradandó egységes politikai szervezetté, mert előbb névben és tájszólásilag is különböztek egymástól. E törzsek és nyelvjárások közűl lassanként az vergődött uralomra, a melyiknek a növekvő politikai hatalom is kedvezett: a Csehország közepe táján elterjedt cseh törzs és nyelvjárás. Ez a felsőbbség a cseh tájszólásnak bizonyos esetekben közlekedési nyelvűl való elismerésében nyilvánúlt; de e nyelvjárás ereje azért még nem volt oly nagy, hogy a többi tájszólások minden sajátszerűségét teljesen kiszorította volna; sőt a mint egy felől mind jobban terjesztette hatását, viszont maga a többiek hatása következtében szintén nem egy változást szenvedett, míg az irodalmi nyelv azon fokáig fejlődött, a mely már nagyobb állandóságot mutat a régibb közéleti nyelvhez képest, és a közkeletű cseh beszéd, meg a többi tájszólások mellett mesterséges úton halad további fejlődésében.

Ámde sok századév múlt el addig, míg cseh nyelven csak bármily szerény írásbeli följegyzések is termettek. A legnyomatékosabb lépés ez irányban a IX. század folyamán történt a kereszténység fölvételével, mely híveit megtanítván az írásra, azzal a művelődés útját egyengette. Eleinte azonban az írásmód sem volt egynemű, minthogy a kereszténység különböző útakon jutott el Csehországba, s így itt alighanem a szlávok két apostolának, Cyrillnek és Methódnak a munkássága révén a görög-szláv és a nyugati egyház hatása következtében a latin írás is meghonosúlt. Amaz ugyan sohasem lépett ki az egyházi szertartások szűkebb köréből s onnan is elég hamar eltűnt, csak mesterségesen tartván fönn magát egyes helyeken, legtovább még Sazava kolostorában, a melyet 1032-ben Szent Prokop szláv szerzetesek számára épített. Ellenben a másik írásmód mind jobban fejlődött s végűl közkeletűvé lett, minthogy nemcsak a politikai helyzet, hanem a műveltebb nyugati népekkel való közlekedés is hathatósan támogatta. A cseh nyelv legrégibb emlékei is ebben az írásban maradtak fönn, még pedig részint eredeti följegyzésekben, részint csak későbbi másolatokban.

A XIII. századnál régibb eredeti följegyzésekben csak egyes szavak, kivált hely- és törzs-, meg családnevek fordúlnak elő másnyelvű, leginkább latin okíratok szövegében, nemkülönben latin szövegek sorközi glosszáiban. Mindezen nyelvemlékek között úgy régiségre, mint terjedelmükre és fontosságukra nézve is a Szent Gergely glosszái állnak első helyen, melyek 1100 tájáról valók. Csak 1878-ban födözték fel őket a prágai székesegyházi káptalan egy kézíratában, a mely Szent Gergely párbeszédeit tartalmazza. Eredetileg nagyobb terjedelméből mindössze csak mintegy 200 szó maradt meg, melyek közűl némelyek a következő század nyelvemlékeihez képest oly régies alakúak, hogy akár ó-szláv szóknak is vehetpk. Hitelességöket azonban némely tudós kétségbe vonja.

Számosabbak és úgy alaki, mint tartalmai tekintetben teljesebbek azok az emlékek, melyek régibb időkből ered a „Hospodine pomiluj ny” ének, a görög Kyrie eleison e körűlírása, melynek fönséges hangjai még ma is meg-megzendűlnek a cseh templomokban. Az általános vélekedés szerint Szent Adalberttől eredő ének nyolcz rímtelen sorból áll és kifejezéseinek sajátszerűségei (pomiluj, spas, mír) arra vallanak, hogy kétségtelenűl a szláv liturgiának Csehországban való meghonosodása első idejéből való. Régisége és egyszerű magasztossága tekintetében közel áll hozzá a „Svatý Václave, vévodo Èeské zemì” (Szent Venczel, cseh földnek fejedelme) kezdetű ének, mely eredetileg három, szintén rímtelen szakból állott. A nép közt már igen régóta el lévén terjedve, idő haladtával mind több versszak járúlt hozzá, melyekben a cseh nép szorongattatása éveiben leghőbb óhajait és áhítatos imáját küldte az ország védszentjéhez E régi emlékek sorában a harmadik a „Slovo do svìta stvoøenie v božotví schováno” (Világ teremtése előtt az Ige az istenségben vala rejtve) kezdetű ének, mely egy, a XIII. századból való kéziratban maradt fönn s 16 versben Krisztus megtestesűlését, kínszenvedését és föltámadását mondja el. Ugy látszik, hogy a húsvéti énekek közűl való s a másik két régibb énektől már elég tökéletes rímelésével üt el.

Fontos okok szólnak a mellett, hogy a későbbi időkben fölmerűlő emlékek némelyikét is jóval régibb eredetűnek tartsuk. Így nevezetesen a Krisztus megtestesűlését, születését és föltámadását elmondó énekeket, minők: a „Vítaj milý Jezu Kriste” (Légy üdvöz, édes J. K.), „Narodil sì Kristus Pán” (Krisztus urunk született), „Vstalt’ jest této chvíle” (Föltámadt e pillanatban), „Bouh všemohúcí vstal z mrtvých žádúcí” (A mindenható édes Isten föltámadt), továbbá az Ur testéről szóló ének: „Vítaj králu všemohúcí” (Üdvöz légy, mindenható király), valamint némely Mária-ének s más hasonlók.

Elmondható tehát, hogy az irodalmi élet kezdete Csehországban is a keresztény hit fölvételének mély hatásával függ össze. Azonban bizonyára hosszú idő múlt el, míg a kereszténység a népnél a hajdani pogány fölfogást legalább nagyjában el tudta nyomni, míg a szláv nép ősi hagyományaitól eltérve, az új életmódhoz törődött. A cseh nép történetének régibb szakai eléggé hirdetik azt a szívós ellenállást, melylyel az újításokat, még ha hasznosak valának is, fogadták; s ugyane történelem a nemzeti erő üde épségének oly számos meggyőző bizonyítékát nyújtja, a melyek mellett tekintetbe véve még a dalos kedvéről híres cseh nép jellemének ezen vonását is, szinte lehetetlen kételkedni, hogy e nép veleszületett lelkesedésének minden önálló nyilvánúlása nélkűl sokáig élhetett volna.E föltevés legalább azok előtt, a kik az említendő két nyelvemléket hitelesnek tartják, a XIX. század első negyedében megerősítést nyert az ó-cseh népköltészet két maradványának fölfedezésében; értjük a grünbergi és a königinhofi kéziratot.

A grünbergi kézirat, melyet kevésbbé helyesen Libuša törvényszékének is hívnak, nevét a Nepomuk közelében (Pilsentől délre) eső Grünberg kastélytól kapta, a hol 1817-ben állítólag régi okiratok közt ráakadtak. A cseh nemzeti múzeum alapítása után 1818-ban, onnan Prágába küldték. Négy nyolczadrétű lapból áll, melyek pergamentje régi, latin írása kerek és zöldes színű. Két, egyenlőtlen hosszúságú töredéket tartalmaz. Elsejük 9 versnyi és egy költemény záradékának hiszik, melyben a kmetek, lechek és vladykák előtt valami családi ügyben folyó itélkezésről volt szó. A másik 112 versből áll s két testvérnek, valami Chrudoš és Saglav nevűeknek örökösödéi pörét tárgyalja, melynek eldöntését Libuša fejedelemnőre bízták. A nevezett főurakat itélethozatal elé a Vyšehradra hívják s ott azt a végzést kapják, hogy hagyományos szokás szerint közösen bírják apai örökségüket. Ez itélet ellen, melyet magára nézve sérelmesnek vél, Chrudoš, az idősb testvér, fölzúdúl és Libušát becsmérlő szóval illeti; a megsértett fejedelemnő erre lemond a trónról s fölszólítja a jelenlévőket, hogy válaszszanak magukhoz illő vaskezű fejedelmet, mivel, a mint látja, ő, a gyenge leány, erre nem elég erős. A költemény vége hiányzik.

A nyelvemlék mind külső alakjában, mind tartalmában több sajátszerűséget mutat. Feltűnő paleographiai jelenségek nem engedik a korát teljes bizonyossággal megállapítani; nyelvezetében és egyes tárgyi jelenségeiben pedig szintén nem egy rejtély merűl föl, melyek más hasonló honi nyelvemlék hijában eddigelé megfejtetlenek. Ép azért mindjárt e kézirat megjelenésekor kétkedő hangok támadtak hitelessége ellen (Dobrovský, Kopitar), s a vitás kérdés még máig sincs kielégítő módon eldöntve. Költői értékű benne a „Libuša törvényszéke” czímű tulajdonképeni költemény, a melynek verselése, nevezetesen rímtelen tíz szótagú sorai, egyes szóképei, alakzatai és rhythmusa a szláv népies epikára emlékeztetnek. A második emlék, „a königinhofi kézirat”, szintén lelőkelyétől, Köninginhof éjszak-csehországi várostól kapta a nevét, a hol 1817-ben a templom tornyának egy kamarájában találta Hanka Venczel. 12 kis alakú pergament lapból és két hosszúkás, keskeny szeletből áll, melyek úgy származtak, hogy két lapot a hajtás közelében átmetszettek. Az írás apró és a helyesírás zavaros. Az egész 14 költeményt, köztük hat epikust, két lyraiepikust és hat lyrait tartalmaz. A szövegben olvasható czímfölíratok szerint e költemények a harmadik könyv 25–28. fejezetéből valók s így csak szerény töredékei volnának egy nagy gyűjteménynek, a melyet a XIV. század közepe táján állítottak volna össze. Tartalmuk szerint azonban az egyes költemények nagyon különböző időkből valóknak vallják magukat.

Manes József (1821–1871) rajza a königinhofi kézirat egy részletéhez. A prágai Umìlecká beseda tulajdonában levő eredeti után.

A kézírat magva a hat epikus költemény, a melyek időrendben e következők: 1. „Záboj, Slavoj és Ludìk”; 2. „Èestmír és Vlaslav”; 3. „Oldøich és Boleslav”; 4. „Beneš Heømanóv”; 5. „Ludiše és Lubor”; 6. „Jaroslav”. A két első főhősük nevét viseli czíműl s az őskorból való; a „Záboj” czímű a pogány cseheknek a Ludìk vezetése alatt országukba nyomúló s ott vallásukat erőszakkal terjesztő keresztényeken aratott diadalát írja le; a „Èestmír” czíműnek tárgya pedig Neklan fejedelem hadjárata Vlastislav, Lucko ura ellen, s e lázadó főúrnak a prágai sereg vezérétől, a vitéz Èestmírtől való teljes leveretése. Mind a kettőnek szabad az ütemfűzése, s a tartalom és a helyzetek szerint váltakozva hol hosszabbak, hol rövidebbek a sorai. Az „Oldøich és Boleslav” csak töredéke egy, a lengyeleknek 1004-ben Prágából való kiűzetéséről szóló költeménynek, mely egyes kiválóan szép leíró részleteivel tűnik ki; ennek már a külalakja is művészibb, tíz szótagú rímtelen sor. A „Beneš Heømanóv” szakokra oszló történelmi ének, mely drámai gyorsasággal és örömtől hevűlt szavakkal mondja el a rabló száz csapatoknak a Turnau melletti Hrubá Skála közelében szenvedett vereségét; ez esemény a XIII. század elejére tehető. A „Ludiše és Lubor” csupán a régi idők egy lovagi szokásának az emléke, t. i. az ó-cseh „sìdání”, vagyis lovas tornajáték széles alapon való leírása; külalakja nyolcz szótagú vers, helyenként refrainnel. Időrendileg utolsó a „Jaroslav”, vagy „a kereszttényeknek nagy harczai a tatárokkal”, kik I. Venczel király alatt egész Morvaországig nyomúltak előre s ott 1241-ben Olmütz mellett Jaroslavtól, a Sternbergek ősétől állítólag megverettek. Csupán egyes, szabadon kapcsolt epizódokból áll, melyek közűl különösen a Hostýn-hegyen vívott hősies küzdelem leírása válik ki, a melyben a Boldogságos Szűz csodálatos segítsége óvja meg a keresztényeket a végső veszedelemtől.

A „Jelen” (Szarvas) és „Zbyhoò” czíműek vers-alakjukban és nyelvükben szintén nagyon hasonlók az epikus költeményekhez, de mégis eltérnek tőlük a lyrai elem uralkodó voltával. Az első egy orozva meggyilkolt ifjú halálát gyászolja, a második meg egy hajadonnak egy erőszakos nőrabló kezeiből való kiszabadúlását írja le. Amabban a szarvassal, emebben a galambbal való hasonlat vonúl végig majdnem az egész költeményen. A „Kytice” (Bokréták), „Jahody” (Eprek), „Rùze” (Rózsák), „Zezhulice” (Kakuk), „Opuštìná” (Az elhagyott) és a „Skøivánek” (Pacsirta) czímű lyrai versek igazán bájos apróságok, a melyekben igaz, gyöngéd érzéssel szólal meg egy ifjú leányszív vágyódása, melegsége, panasza és gyásza.

A köninginhofi kézírat napvilágra kerűlte óta könnyen kimutatható hatással volt a cseh irodalomra, sőt a képzőművészet újabb csehországi alkotásaira is, hogy a többi közűl itt csupán Manes Józsefnek belőle merített rajzait említsük.

A königinhofi kézíratot sokáig általában az eredeti ó-cseh költészet legbecsesb emlékének, a honi, még külső hatásoktól érintetlen ősműveltség virágának tekintették. Az újabb kutatás azonban megingatta ezt a hitet, kiderítvén, hogy valamint a Libuša törvényszéke, úgy a königinhofi kézírat is páratlanúl áll az egykorú költészetben, hogy továbbá nem egy tárgyi ellenmondás van benne; s a mi végűl a legalaposabb ellenvetés, hogy nyelve gyakori eltéréseket mutat ama szabályszerűségtől, melylyel egyéb, eddig ismeretessé lett ó-cseh költői és prózai termékekben találkozunk. A kézírat hitelességének vitás kérdése különben még eldöntetlen.

Kétségtelen hitelességű és koruknak bélyegét úgy tartalmukon, mint alakjukon viselő ó-cseh nyelvemlékek összefüggő sorozata csak a XIII. század második felével kezdődik. Ez irodalmi termékek főforrása a nyugat-európai művelődés és társasélet, s mindnyájukon az utánzásra való, többé-kevésbbé erősen kiérezhető törekvés látszik meg; a költészeten e törekvés majdnem teljesen uralkodik s belőle áthatol a próza-irodalom egy részébe is. Nemzeti jelleme ennek az irodalomnak nincsen. A mi becses és jórészt fölűlmúlhatatlan értékű benne, az nyelvének ragyogó gazdagsága, kivált az alakok bőségét, a kifejezés magbasságát és hajlékonyságát tekintve. Alak és tartalom szempontjából kiválóbb mű azonban csak kevés akad benne.

A költői művekben mindenek előtt a külalak hódolt meg a nyugaton uralkodó divatnak; általánossá lett a rím, melyet már a legrégibb fönmaradt emlékek is meglepő tökéletességében mutatnak, a miből következtethető, hogy elég korán meghonosúlt s buzgó ápolásban részesűlt. A szakokba való tagolás és más alaki sajátosságok útját bizonyára már a honi ősköltészet is egyengette, miért is ezek annál könnyebben meggyökeresedhettek. A tárgyak tekintetében eleinte a világi elem egészen háttérbe szorúl; hiszen verseléssel pusztán csak a papság foglalkozott, s ha némi részt vettek benne más társadalmi osztályok is, ezek is teljesen koruk vallásos szellemének uralma alatt álltak. Az ezen szellemben nevelkedett nemzedékek áhítva sovárognak a csodák és kalandok világába, a romanticismus iránya egyes honi uralkodók (nevezetesen I. Venczel, II. Pøemysl Ottokár és Luxemburgi János), valamint némely cseh főurak példája nyomán általánosan uralkodóvá lett; de elég korán uralomra verdőgik az askesis iránya is, mely a valódi érdemet a léleknek a testi világ elleni küzdelmében, az önmegtagadásban és alázatosságban látja, mígnem a képzelet szabad röptének egészen szárnyát szegi az erkölcsi elmélkedés, a való élet szemléletének pedig a puszta elvont fogalmak szerepeltetése lép helyébe, mi által a költészet nagyobb részt meddő és üres verseléssé alacsonyúl. E kor termékeinek az alapváza ritkán eredeti, a régebbieké rendesen latin, a későbbieké gyakran német forrásokból ered.

A világi költészet műfamaji közűl a leggyérebben fordúl elő a lyrai. Még Franczia- és Németországban a XII. század óta a lyra a fejedelmi és főúri udvarok kegyének verőfényében dúsan és üdén virúl: addig cseh földön a nemzeti lantos költészet nem fejlődhetik, minthogy a lyrikus műalak iránt mutatkozó kedv, a hol a felsőbb körökben egyáltalán nyilvánúl, nem a honi, hanem majdnem kivétel nélkűl csakis az idegen költészet pártolásában áll, a mint ez I. Venczel és II. Pøemysl Ottokár koráról tudva van. Csak a prágai egyetem alapítása (1348) után idézett elő e részben némi változást az újonnan támadt mozgalmas diák-élet, mely a lyrai műköltés legkiválóbb terjesztője volt. Ebbeli működésének számos és változatos tanújelét mutatják a XV. század kézíratai. Az emlékek értéke különböző s külakjuk nyugati formák utánzata. Nevezetes vonás azonban némelyiknél a félig még műköltészeti, de már félig népies jelleg.

Jóval kedvezőbb sorsa volt Csehországban a külföldi epikus költészetnek. Ennek romantikus iránya első, egyházi rendű művelőinek óhajtott alkalmat nyújtott keresztény példaképek és erények dicsőítésére, a világi kortársaknál pedig a minden kalandos dolog iránt való élénk érdeklődés tette kedveltté. Ez a nagy kedveltség nem kevéssel járúlt külalakja tökéletesítéséhez, valamint tárgyainak tarka változatosságához is, mert a számos és terjedelmes vallási tárgyú költemény mellett egész sora keletkezett a világi regényes elbeszéléseknek is, a melyekben idegen, még pedig ó-kori, német és breton tárgyak kerűltek földolgozásra.

A világi tárgyú emlékek sorát időrendben és nevezetességre nézve is a Nagy Sándor tetteiről szóló elbeszélő költemény – az Alexandreis – nyitja meg. Hit töredékben csak mintegy a fele van meg az egész eredetinek, mely körűlbelűl a XIII. század utolsó negyedében keletkezhetett. Anyagát jórészt a Gualther Castilianus (XII. század) latin Alexandreiséből meríti, de számos betoldása és kiszélesbítése arra vall, hogy szerzője más forrásokat is használt vagy már eredeti fogalmazványa kibővítésére, vagy pedig, a mi valóbbszínű, csak utólag toldotta be e pótlékokat már teljesen kész első kézíratába. Kiváló költői tehetségéről tanúskodik nem csupán kifogástalan versmértéke és rímelése, hanem gazdag nyelve és az az eredeti mód is, a mint a szerző saját élte tapasztalatait művébe tudja szőni.

Az Alexandreisen kivűl más ó-kori tárgyú verses elbeszélés nem maradt fönn, habár nem lehetetlen, hogy valaha több ilynemű költemény is volt, mint pl. a trójai háborúról szóló. Mennyire jogos e föltevés, azt legjobban azon újabb leletek bizonyítják, melyek a német mondák köréből való terjedelmes cseh nyelvű elbeszélő költeményt hoztak napfényre, holott efféléknek cseh nyelvű földolgozását sokáig kétségbe vonták. Ez újabb fölfedezések pedig azt mondják, hogy a középkori romantikus költészet ez irányban is dúsan virágzott Csehországban. Így 1881-ben a „Nagy rózsáskert” töredékeit 1887-ben pedig az egész „Laurin”-t s vele együtt az „Ernő herczeg”-ről (Arnošt) szóló époszt sikerűlt föllelni. Mindezek a német eredetiek átdolgozásai, még pedig – úgy látszik – már ismételt átültetései, melyek eredeti alakjukban alighanem már a XIV. század elején közkézen forogtak. E költemények jobbára csak irodalomtörténeti becsűek, mert költői érték és verselés dolgában jóval alatta állnak az Alexandreisnek.

Ugyanezt mondhatni az Artus király és asztalköre mondacsoportjából merített két költeményről is. Ezek a Tristam és a Tandariáš. Amaz a legterjedelmesebb ó-cseh elbeszélő költemény (majdnem 9.000 sor) s két egészen különböző részből kerált együvé. E részek elseje a XIV. század közepe tájáról való s Eilhard von Oberge egy ma nyomaveszett német költeményének a fogyatékos fordítása, míg a második későbbi szerző műve, a ki elég ügyesen folytatta (nevezetesen Strassburgi Gottfried és Freibergi Henrik nyomán) elődje művét. A Tandariáš pedig Pleier „Tandarois és Flordibel”-jének (XIII. század) szabad átdolgozása, mely hosszadalmas eredetijéhez képest dicséeretes rövidségre törekszik s ennyiben némi önállóságot mutat. Ez a XIV. század végéről való.

A monda és a költött tárgyak világán kivűl e romantikus szellem a cseh irodalomnak egy más ágára is mély és erős hatással volt. Nevezetesen a honi történetírásra, melynek egy ismeretlen, közönségesen Dalimil néven emlegetett író volt a művelője, ki a XIV. század első negyedében rímes krónikájában megírta az ország történetét. Az ősidőkön kezdve előadását, gyors menetben halad 1318-ig, kiváló kedvteléssel szőve be elbeszélésébe mondákat, hősi és csodás tetteket és eseményeket, főkép olyanokat, a melyek a cseh név dicsőségére szolgálnak, helyenként azonban csak száraz rövidséggel mondja el a történtek vázlatát. A romantikus szellem művének kivált lángoló, sőt helylyel-közzel túlzó hazafiasságában mutatkozik. Az egész munkának már Luxemburgi János idejében megvolt a német rímes versekben készűlt fordítása. A Dalimil-féle krónika irányában aztán több utánzat is keletkezett, melyek sorából néhány sikerűltebb egykorú históriás ének maradt fönn; míg már csekélyebb becsűek a tulajdonképeni rímes krónikák, melyeknek egyes példáival egész a XV. század végéig találkozunk.

A régi cseh költészetnek e romantikus elemével mindjárt kezdet óta versenyre kél a tanító irányzat s a XV. század folyamán annyira felűlkerekedik, hogy a szerzők már ezt tekintik fő czélnak. Ez irány igen kedveli a mesét, a melyben még az elbeszélő elem, aztán a Physiologus néven ismert műfajt, a melyben már a magyarázat az uralkodó. E magyarázó tanúlság nem ritkán az elvontság ködébe vész; gyakran olyan czélzattal válogatják meg a példákat, hogy általuk bizonyos emberi hibákat és fonákságokat tegyenek nevetségesekké.

Azt, hogy a mesék valószínűleg számosabbak voltak, csak 1887-ben derítették ki, mikor ugyanis egy rímes Aesopusnak 3.242 verssorból álló 60 meséjét fedezték föl, melyek a Romulus-féle gyűjteményből valók. Az átdolgozás a XIV. század első felének terméke s ép oly nevezetes hely illeti meg a cseh irodalomban, mint a németben az egykorú Boner-félét. Nem kevésbbé nevezetes, de eredetibb a középkori Physiologusok részleges utánzatából keletkezett „Nová Rada” (Új tanács) czímű allegoriai tanköltemény, melyet 1394-től 1395-ig írt Pardubitzi és Rychmburki Flaška Smil (megh. 1403) cseh nemes, a híres prágai érseknek, Ernőnek az unokaöcscse. Ebben az állatok ifjú királya, az oroszlán, maga elé idézi alattvalóit, hogy általok tapasztalataik alapján tanácsot adasson magának. Az állatok szétágazó beszédei ugyan részben gyengék és terjengősek, sőt itt-ott természetükkel is ellenkezők, – pl. a leopárd és az elefánt jámborságra intik a királyt, – az egész azonban mégis a szerzőnek magvas elmésségéről s vonzó ékesszólásáról tanúskodik. E költeményt a XVI. század elején Dubravius János, olmützi püspök (megh. 1553) Lajos királyfi használatára latin versekre fordította. Egy más mű, melyet szintén Flaška Smilnek tulajdonítanak, a Rada otce synovi (Az atya tanácsai fiához); ebben egy nemes ember arra oktatja a serdülő fiát, miképen rendezze be életét, hogy lovagi állásának becsűletére váljék. A mű iránya nemes, alapgondolata pedig ugyanaz, a mi a „Winsbeke” czímű középkori német tanítókölteményé.

Részlet a Štítnìi Tamás lovag és gyermekei czímű kézíratból. A prágai cs. kir. egyetemi könyvtárban levő eredeti után.

Ezzel az egyszerű oktató modorral egészen ellentétes az Alan nevű mystikus allegoriai költeményé (XIV. század), melyet Rysseli Alan után neveznek így, kinek Anticlaudianusával tartalmilag egyezik. Ebben a bölcsesség, az erények hírnöke, kilencz égen keresztűl egész az Isten trónjáig repűl s tőle azt az igéretet nyeri, hogy a romlott emebriség az Üdvözítő eljövetele által erkölcsileg újjá fog születni. Elmélkedések és sajátszerű, terjengő értekezések jellemzik e művet.

Az oktató műfaj egyéb termékei szintén majdnem kivétel nélkűl vallásos, épületes szelleműek. Gyakran allegoriai alakban ábrázolják a jó és gonosz küzdelmét, mint példáúl a több fölgolgozásban is meglévő Spor duše s tìlem (A léleknek a test elleni harcza), a Pravda (Igazság) s mások. Többnyire feddő hangúak, telve fenyegetésekkel és intő példákkal. Egész gyűjteménye ilyeneknek a Desatero kázaní božích (Az Isten tíz parancsolata) czímű költemény. Néhol a szatirikus elem kerekedik fölűl, még pedig olykor a fínomabb, mint a Svár vody s vínem (A víz és bor vitája), olykor meg a durvább, mint Satiry o øemeslnících (A mesteremberekről szóló szatirák) czímű költeményekben. Húmoros árnyalatú a Podkoní a žák (A lovász és a kóbor diák) czímű szatirai vitázó versezet.

Az egyházi költészet terén főleg Pardubitzi Ernő érsek (megh. 1364), IV. Károly bölcs tanácsosa és barátja idejében az egyházi ének jut magas fokú tökéletességre. Hymnus- és zsoltárszerű kisérletek is elég korán mutatkoznak, eleinte ugyan csak szerényen, latin szövegek glosszái és tökéletlen fordításai alakjában; de már a XIV. század eleje óta részben a lelkesűlt Mária-tiszteletből táplálkozva, részben a zsoltárok számos átdolgozásaiban virágzásuk tetőfoka felé emelkednek.

E korszak elbeszélő költeményei nagy részt ugyanoly jelleműek, mint a romantikus kor világi költeményei, melyek ugyanegy légkörben születtek: szeretik a csodálatos és a csapongó képzelem szövevényeit; gyakran erkölcsi prédikácziókat tartanak s nem ritkán siránkozó panasz hangján szólnak. Eredeti csupán a külső mezük, de nem egyszer ebben is idegen mintákat utánoznak. Többnyire verses legendákat írtak e korban, melyek tartalmaz vagy az apokríph evangeliumokból, vagy az Úr választottairól szóló, igen elágazó és fölötte tartka hagyományokból van merítve. Már a XIII. század végén s a következőnek első éveiben egész legendacsoportokkal találkozunk, melyek némelyike, a mennyire a fönmaradt töredékekből megítélhető, úgy cselekményük gazdagsága, mint magvas nyelvük és tökéletes rimelésük által az akkori költészet legbecsesb termékei közé számítandó. Honi forrásokból ered a Szent Prokop nagy legendája, mely teljesen megvan, de szerzője csekélyebb tehetségű ember volt, a ki költői mű helyett csupán az ország védszentjének életéről fönmaradt sokféle hagyomány rendezetlen gyűjteményét hagyta hátra. A legbuzgóbb ápolásban részesűlt a legenda IV. Károly alatt, ki maga is lelkes előmozdítója volt a szentek tiszteletének; e korban keletkezett egyéb hasonlók mellett kétségtelenűl a legnagyobb és legnevezetesb cseh legenda is, a Szent Katalin legendája, melyet lelőhelyéról „stockholmi”-nak is neveznek. Ide a harminczéves háború idején hurczolták el sok más könyvvel és kézíratta egyetemben. Kiválik szép s virágos nyelvével és nagy gyakorlottságra valló stilusával, de hijával van minden benső költői hévnek. Az egyházi költészet legtöbb egyéb emléke csupán műveltségtörténelmi és nyelvtudományi érdekű, de igen csekély költői értékű.

Szorosan összefüggnek az egyházi költészettel a dráma zsengéi is, nevezetesen azok a szövegek, melyeket eredetileg az évenként vissza-visszatérő nagy ünnepeken, kivált húsvétkor latinúl énekeltek és szavaltak. Ilyenfélék cseh fordításban már a XIV. század elejéről akadnak, s kevéssel utóbb már hosszabbak következnek, melyek az általánosan uralkodó divat szerint nagyobb változatosság kedvéért világi elemekkel bővítvék s lassanként valóságos színjátékok alakját öltik föl; betoldásaik, melyek egész jelenetekké bővülnek, mind jobban háttérbe szorítják az eredeti vallásos czélzatot. Jellemző emléke ez iránynak a „Mastièkáø” (Kuruzsló) czímű húsvéti játék egy epizódja, melyben Severin mester, egy kenőcsárús, Rubin és Pusterpalk nevű legényeivel mindenféle bohóságot és hóbortot visz véghez. A kivált német földön már régóta annyira kedvelt passió-játékokból csak egy csekélyebb töredékek maradtak fönn.

Az elbeszélő prózát is csak úgy hatalmába kerítette a romantikus korszellem, mint a világi és egyházi epikus költészetet; sőt elmondhatni, hogy épen ebben az irodalmi műfajban csapong a képzelem a legféktelenebbűl. Colonnai Guido trójai háborúja és az ál-Kallisthenes Nagy Sándora, Tyrusi Apollonius históriája, Stilfrid és Bruncvík s más hasonlók vonták bűbájos körükbe a gyermekded hiszékenységű kort és valóságos mese-labyrinthba csábították. Az erotikus tárgyú értekezések és vitatkozások sajátszerű neme, mely felé nagy szeretettel fordúlt a középkor allegorizálva oktató irányzata, szintén utánzásra talált a Tkadleèek (A takács) czímű költeményben, mely a szeretőnek és a kedvese elvesztén támadt szerencsétlenségnek vitáját tárgyalja.

Az egyházi irodalom terén nem csekélyebb a kelete a csodálatos elemnek; így a „Barlaam és Jozafát” híres regényében, a „Život Adamùv” (Ádám élete), „Život Josefùv” (József élete) czímű és a József Asseneth nevű feleségéről szóló bibliai elbeszélésekben, részben még a „Život Krista Pána” (Krisztus urunk élete) czíműben is, mely Szent Bonaventura „Meditationes vitae Christi”-jének átdolgozása IV. Károly korából, s nyelv és stilus tekintetében is az ó-cseh irodalom díszei közé tartozik. A tulajdonképeni legendákat a XIV. század második felében két gyűjteménybe foglalták össze, a „Passional” és a „Životové a øeèi sv. Otcùv egyptských” (Az egyiptomi szent atyák élete és beszédei) czíműekbe. Amaz Jacobus de Voragine dominikánus-rendű szerzetes „Legenda aurea”-jának szabad földolgozása, melybe belévannak iktatva a honi szentek életírásai; a másiknak meg Szent Jeromos „Vitae patrum” czímű munkája szolgált alapúl.

A tudományos cseh prózának hatalmas ellenfele volt a latin nyelv, mely egyházban, iskolában és tudományban, valamint a politika, közigazgatás és közélet okírataiban is uralkodott; nem volt tehát egykönnyű helyét elfoglalni. Nevezetes lépés ez irányban csak IV. Károly alatt történt a prágai egyetem megalapításával. Ennek ugyan nemzetközi jelleme volt s czéhbeli féltékenységgel védte a latin nyelvnek a tudományok művelésében való kiváltságait, de azért mégis megbecsűlhetetlen alkalmat nyújtott az ismeretek mélyítésére és kicserlésére, a mi a honi irodalomra sem maradhatott hatástalan. E mellett fölött jótkékonyan hatott a fenkölt szellemű uralkodó kegye is, ki maga szintén nemcsak teljesen jártas volt a cseh nyelvben, hanem melegen ápolta és buzdította az irodalmi munkásságot is.

Nevezetesen a theologia tudománya jutott e korban, több rendbeli régibb kisérletek után (minők az imádságok, zsoltáros, evangeliumos és egyáltalán bibliai könyvek fordításai) szép virágzásra. Teljesen hozzá illik ez ama kor művelődési irányához, melynek legmunkásabb, sőt úgy szólván egyetlen értelmiségi osztálya az egyházi rend volt. Egyenes alkalmúl ez irodalom ápolására a vallási téren buzgólkodók törekvései szolgáltak, kik a XIV. század második felében ellenállhatatlan erővel és hévvel léptek föl részint az általános erkölcsi sülyedés, részint a papság elkorcsosulása ellen. Híres hitszónokok, mint a német Waldhauser Konrád, kit 1358-ban hítt meg IV. Károly Ausztriából Prágába, és kortársa, a kremsieri morva Miliè János, ki, hogy Isten igéjét szabadon hirdethesse, lemondott a szent Vitus egyháznál viselt főesperesi állásáról, – a népesség minden osztályában addig szokatlan vallásos lelkesedést és buzgóságot ébresztettek s az erkölcsi tisztaság és az igazság olthatatlan szomját keltették föl a szívekben. Irodalmi téren ugyan nem arattak oly nagy sikert, a milyennel mint prédikátorok dicsekedhettek. E részben már híveik és tanítványaik, Janovi M. Mátyás (meghalt 1394) és Šítnéi Tamás (1331–1402) tűntek ki.

Prágai Cosmas képe a lipcsei kézíratból. Siegl Károlytól

Amaz a párisi főiskolán tanúlt, a prágai székeskáptalan kanonokja volt és latin nyelven írta „De regulis veteris et novi testamenti” czímű nevezetes munkáját, a melyben a keresztény vallás alapelveit fejtegeti és az Üdvözítő példáját rajzolja. A másik, Štítnéi Tamás, egy Dél-Csehországból való vladyka (lovag), a prágai egyetemet elvégezvén, nem lépett kora tudósaihoz hasonlóan a szokott útra s nem írt latinúl és a theologiai casuistika homályos modorában, hanem a nép nyelvének lévén barátja, világos, vonzó s minden meddő bölcselkedéstől ment előadásban írta műveit. Munkái nem is a szaktudomány termékei, hanem jámbor és szellemes elmélkedések a keresztény erkölcs- és hitágazattan legfőbb tárgyairól. Ő maga keresetlen szerénységgel e műveinek forrásaiúl a rajongó Miliè-csel s tudós barátaival való társalgását, az egyházi atyák magyarázatainait és a szentírás szorgalmas olvasgatását jelöli meg. A mit itt talált, azt gondos kézzel dolgozta föl részben gyermekei oktatására, részben a saját épülésére. Többnyire kisebb értekezések alakjában írta műveit, melyekből aztán a rokon tárgyúakat egy-egy nagyobb gyűjteménybe foglalta össze. Eredeti művei közűl a legbecsesebbek a „Øeèi besední”, vagyis „jámbor beszélgetések egy atya és gyermekei között Istenről, az angyalokról és az emberiségről, a mely speculativ szellemű munkája itt-ott mystikus színezetű; továbbá a „Knihy šestery o obecných vìcech køesanských” (Általános keresztény dolgokról való hat könyv) s az ehhez hasonló „Knihy nauèení køesanského” (A keresztény tanítás könyvei), melyek erkölcs-bölcseleti tartalmúak. Fordításai közűl kiválik a mystikus „Zjevení sv. Brigitty” (Szent Brigitta kinyilatkoztatása). Štitnýt joggal tartják a legjelesebb ó-cseh prózaírónak. Mesterien ért anyanyelve gazdagságának kiaknázásához, melyet olyan tárgyak földolgozására is alkalmassá tesz, a minőkről addig csak latin nyelven mertek szólni; nyelve nemcsak folyékony, hanem valósággal remek tökéletességű. S az új útról, a melyet tört, nem engedte magát a tudósok boszankodása és áskálódása által sem letéríttetni, kik az ő munkásságában tudományos érdekeik profanálását látták; kitartóan haladt a maga választotta irányban s ezzel oly műveket alkotott, a melyek a cseh irodalomnak maradandó díszei.

A theológiai oktató művek mellett a történetírás prózai munkái majdnem teljesen háttérbe szorúlnak. S a mi e téren termett is, azt is csaknem mind latinúl írták. Cosmas (megh. 1125), a prágai székeskáptalan esperese, a cseh történetírás atyja, törte meg ez irányban az útat, a legrégibb időktől I. Sobìslav trónralépteig terjedő híres krónikájával. Az ő példáját követték aztán az összes tekintélyesebb évkönyv-írók, minők Vincze prágai kanonok, Gerlach mühlhauseni apát, Zittaui Péter, a königsaali kolostor apátja (megh. 1338) és mások. Nagy számú ily krónikát írtak IV. Károly uralkodása idején, ki lelkesen buzdította az írókat a történelmi anyag földolgozására s maga is jó példával járt elől; egyebek közt ez időben a florenczi Marignola János, éa calabriai Bisignano püspöke, Prágai Ferencz, Witmieli Krabice Beneš és Hradeníni Pulkava Pøibík dolgoztak a cseh történetírás mezején. De cseh nyelvű eredeti munka ezen korból csakis a már említett Dalimil-féle rímes krónika.

Becses jogirodalmi emlék az ú. n. Rosenbergi könyv (a XIV. század elejéről), mely a cseh joggyakorlat egyes kérdéseire vonatkozó útasításokat tartalmaz. Ennek alapján keletkezett majdnem száz évvel később egy másik hasonló híres irat, Ondøej z Dubé (megh. 1412), Csehország főbírája „Výklad na právo zemské” (Az ország jogának magyarázata) czímű munkája. Egyebekben a jogrend lényege Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában amaz ú. n. „országos táblák”-on alapúlt, melyek II. Pøemysl Ottokár idejéből erednek s nem csupán a birtokok betáblázására, hanem nevezetes törvényszéki vagy országgyűlési döntések s egyéb, politikai természetű határozatok beiktatására is szolgáltak, s így egyetemes törvénykönyv érvényére emelkedtek. E táblákat latinúl vezették, jóllehet a tulajdonképeni bejegyzések cseh nyelven is történtek, mígnem a XV. században előbb Sziléziában (1426), majd Morva- (1480) s végűl Csehországban is (1495) cseh lett a hivatalos nyelvük.

Elénk irodalmi érdeklődésről tanúskodnak végtére a régi lexikongraphiai emlékek is. Az első e nemű munkálatok glosszák alakjában mutatkoznak, a minő pl. Salamon „Mater verborum”-a, a XIII. század közepe tájáról; később vagy a jelentés hasonlósága szerint (így pl. a Bohemarius maior és a hatméretű versekben írt pozsonyi vocabularium), vagy abc-rendben csoportosítják a szókat.

A cseh irodalom középső korszaka az 1410 és 1774 közötti műveket foglalja magába. Ezek igen számosak s nyelvi és tartalmi tekintetben rokon, egyenletesen haladó jelleműek. Nyelvük szerint a népies tájszólásokra való támaszkodás, részint a latin nyelv fejlesztő példája révén szilárdabb alakokat ölt, a tartalomban pedig mindenütt a vallási buzgóság tükröződik. A költői munkásság e korban csekélyebb, a tudományokat pedig nagyobb részt latinúl művelik.

Vallási, művelődési és politikai viszontagságok és változások e kort három rövidebb időszakra tagolják, ú. m. 1. A huszita tanok elterjedésétől Podìbrad György haláláig (1410–1471); 2. Jagello Ulászló trónraléptétől a fehérhegyi csatáig (1471–1620); és 3. a fehérhegyi csatától a népoktatásnak Mária Terézia uralkodása alatti rendezéseig (1620–1774).

Az első időszak a közállapotok szűntelen háborságában telik el, a melyek a nép összes anyagi és szellemi erőit szerfölött megfeszítik s meg is rázkódtatják. E forrongás többrendbeli előzményei rányomják az egész kor történetére bélyegüket. A hatalmas művelődési áramlat, mely a prágai főiskolából kiindúlva, félszázadon át egész Csehországot elözönlötte, az Európa nagy részéből egybesereglett művelődési tényezőkkel való érintkezés, az anyagi jóllét és a politikai tekintély nemcsak az irodalom fejlesztésére vannak kedvező hatással, hanem a nemzeti öntudat fokozásában is nyilvánúlnak s a közszellemet hathatós föllépésre bátorítják mindenben, a mi az akkori társadalom legfontosabb érdekeit érinti. Ez érdekek között akkor a vallási tanok és egyházi intézmények reformja volt az első; érte nemcsak egyesek veték elszántan koczkára életüket, hanem az egész nép is bátran harczba szállt s hadi tetteivel egész Európa csodálatát kivívta. A véres mérkőzés ugyan hosszú időre megakasztotta az irodalom fejlődését; de legalább az volt egyúttal az eredménye, hogy mindenütt a cseh népesség kerekedett felűl, s hogy mihelyt ismét csöndesebb idők következtek, elég gyorsan ki tudta pótolni azon károkat, melyeket művelődési téren szenvedett.

Az akkori irodalmi emlékekben a kor jelleme világosan tükröződik. Eleinte midnenütt a vallásos buzgóság heve érzik ki; majd a harczi lárma és a hitviták szőrszálhasogatásai nyomában a pártszenvedélyek heve lobban föl; végűl az általános testi-lelki kimerűltség mystikus és asketikus életfölfogásban keres enyhűlést.

A költői munkásság némely irányokban igen nagy termékenységet mutat, míg másokban megint egészen meddő, vagy legalább csekély termékenységű. A művek költői értéke nem valami nagy, mert a háborús viszontagságok és a véget nem érő pártharczok kiölik a szép iránti érzéket, vagy korlátozzák és bénítják a szabad fejlődést. Így a világi lyra ere igen gyéren folydogál, akár a népies, akár a műköltészetre irányítjuk tekintetünket. A legtöbb fönmaradt emlék még a szerelmi műdal fajából való, de ezek is többnyire régibb termékeknek későbbi másolatai. Egy részük elég ízléses külalakot, más részük meg már pongyolább külsőt s tartalmi ürességet mutat, a melyet roszúl leplez a mesterkélt érzékenykedés. Szakok szerint való tagolásuk régibb időből átvett szabályokat követ; nevezetesen a hármas tagolású szak, a mely elevensége miatt régóta kedvelt Csehországban, igen gyakori s a taboriták ama híres harczi dalában, a „Kdož jste Boží bojovníci” (Ti, kik Isten bajnokai vagytok) kezdetűben is megvan, a mely mennydörgő hangon buzdít „Krisztus tanának ellenségei” elleni küzdelemre.

Sokkal jobban illettek a kor jelleméhez az epikus dalok, melyekben különféle köz- és magán érdekű események hírét terjeszteni s az olvasók előtt igazolni lehetett. Ilyenféle a régibb „O Štemberkovi” czímű ének, mely élénk és megragadó színekkel festi egy ifjú nemesembernek Melnikben tett látogatása alkalmával orozva történt meggyilkoltatását; vagy az „O bitvì pøed Ústím” (Az Aussig melletti ütközet), mely a német seregnek 1426. vereségét részletesen írja le; ilyenek továbbá az „O zajetí Sigmunda Korybuta” (Korybut Zsigmond elfogatása) 1427-ben, az „O bitvì u Varny” (A várnai csata) 1444-ben és sok más. Sokszor az ének krónikás elbeszlélésbe csap át, a mely Dalimil módjára szerkesztett rimekben halad, példáúl a „Poèátkové husitství” (A huszita-mozgalom kezdetei), vagy az „O válce s Uhry, l. 1468–1474” (A Magyarországgal való háborúról) czíműekben. Tulajdonképeni rimes krónikáknak azonban csak töredékei maradtak fönn.

Igen gyakran találkoznak a történelmi énekekben ócsárló czélzások, minthogy majdnem kivétel nélkűl pártemberektől valók s így sokszor valóságos szatirákká fajúlnak. A népies külalak ezekben is megmaradt, költői értékük azonban épen nincs. Az effajta számos termékek sorából ismertebbek a „Zbarvení mnichové” (A festett barátok), a „Žaloby na Husity”(A husziták elleni panaszok), az „O Rokycanovi” (A rokycanai dal) és mások.

Az irányzatosság, mely a kor egész irodalmát jellemzi, szeret mutatkozni az oktató művekben is, még pedig vagy erkölcstani, vagy vallási szempontból; így a „Rada zvíøat” (Az állatok tanácsa) czímű munkában, mely a XV. század eleje tájáról való, valamint a kissé későbbi „Ètverohranáè” (A négyélű) czímű Cyrillus-féle apologia prózai fordításban, mely a négy sarkalatos erénytől kapta e nevét.

„A pusztában lakó szentek élete” czímű, 1516-ból való ó-cseh legendás-könyv egy lapja. A prágai iparművészeti múzeum kiadványa után (az egyetemi könyvtárban levő codex)

A vallási czélzatosság sehol sem mutatkozik erősebben, mint Cimburgi Tovaèovský Ctibor (meghalt 1494-ben, mint Morvaország főkapitánya) allegoriai művében, melynek a „Hádaní Pravdy a Lži o knìžské zboží a panování jich” (Az Igazság és Hazugság vitája a papság jószágairól és uralmáról) czíme alatt a husziták és a római egyház akkori vég nélkűli vitáit halljuk. Ez emléknek egyetlen költői becse gazdag, virágos nyelvében van, mely tele lévén bibliai elemekkel, azok szárnyán helyenként fönséges lendületre emelkedik; tartalma és külső alakja azonban egyhangú és fárasztó.

A vallási költészet csak egy irányban, tudniillik az egyházi ének terén mutat haladást. Itt a vallási mozgalom következtében a szertartási latin nyelv a papság minden gátló igyekezete mellett is mind többet volt kénytelen engedni a nemzeti nyelvnek. A cseh egyházi énekek, mint az igazhitűség erős szavú tolmácsai, mind hatalmasabban zendűlnek meg nem csupán a szájhagyomány föntartotta szövegekben, hanem gyakran már újabb fogalmazásban is, mely részben latinból való fordítás, részben utánzat, részben eredeti termék s kedvelt dallamokhoz alkalmazkodik. Már a XV. század közepe táján egész gyűjteményt lehetett belőlük szerkeszteni, mint a még ma is meglévő jistebnitzi énekeskönyv bizonyítja. Utóbb a cseh egyházi énekek száma folyton gyarapodott, minthogy szülemlésüknek nemcsak az általános érdeklődés kedvezett, hanem az újonnan keletkező felekezetek is ezen az úton terjesztették leghathatósabban tanításukat. Ezen áramlat ellenében a latin ének nem bírt többé nagyobb tekintélyre szert tenni; a humanisták ugyan elég buzgón ápolták s a literátusok társaságai is művelték részben, a nép azonban idegenkedett tőle s így csupán mesterséges úton és csak rövid időre volt már föntartható.

Az epikus költemények hajdani szerepe e korban az elbeszélő prózának jutott, a mely demokratikusabb köntösében mindenütt szíves fogadtatásra talált. Eredetibb és dúsabb termékenység azonban nem igen mutatkozik ez irodalmi ágban. Az olvasási szomjat többnyire kielégítették a régibb emlékek újabb másolatai is (így a Nagy Sándor, a trójai háború történeteé, a Tkadleèek, a Tyrusi Apollonius, a Gesta Romanorum, a Bruncvík), részben pedig újabb fordítások (Walter és Griseldis, Briselidis és Rudolf lovag); ép így jártak el a vallásos tárgyakkal is: a kedvelt régibb műveket újra, meg újra leírogatták s a szükséghez képest átdolgozták (így az Ádám életét, Assenethet, Barlaamot, a Passionalét, a szent atyák életét), vagy újabb fordításokkal gyarapították számukat. Ezek közűl említésre méltóbbak a Ètení Nikodemovo (Nikodemus evangéliuma), a Solfernus, Belial, Lament sv. Otcù v temnostech (A szent atyák panasza a sötétségben) és a Jiøíkovo vidìni (Szent György jelenései).

Az oktató próza azonban az összes eddigi emlékeknél hasonlíthatatlanúl értékesebb. Alaki tökéletesítése körűl Hus János mester úgy saját munkásságával, mint hatásával egyaránt halhatatlan érdemeket szerzett. Saját munksságával úgy, hogy az addigi kényelmetlen összetett írásjegyek helyett a cseh nyelv sajátszerű szóhangjait a latin betűk fölé tett megkülönböztető pontok, vonások és egyéb jelek által jelölte, valamint azzal is, hogy az irodalmi nyelvet nem csupán megtisztítani, hanem általánosan érthetővé is tenni igyekezett, a mennyiben kiküszöbölte az olyan alakokat, a melyek a közéleti nyelvből már kivesztek s csupán az irodalmi művekben éltek még a hagyomány révén. Hatása pedig abból a tanításból ered, mely szerint a szentírás ismerete minden embernek elengedhetetlen kötelessége; e tan, a mint híveinek meggyőződésévé vált, addig nem is sejtett buzgalmat keltett a könyvek könyvének olvasása iránt s egyúttal azt is eredményezte, hogy a bibliai stilus általánosan uralkodó szokássá vált.

A prózai iratok javarészét a theologiai munkák teszik, mert ezt a szakot művelték azok a férfiak, a kiknek sorsa és tanai szolgáltak a kor legfőbb irodalmi tevékenységének forrásaiúl. Az első hely nemcsak időrendben, hanem érdem szerint is Hus János mert, a prágai Bethlehem-kápolna szerencsétlen véget ért hitszónokát (1369–1415) illeti meg. Számos cseh és latin irata nem csupán az akkori tudományok majdnem valamennyijében való széles körű ismereteit tanúsítja, hanem meggyőződésének hajthatatlan ereje és jellemének nemes méltósága mellett is bizonyít. E művei csak az általa helyeseknek fölismert alapelvek magyarázatában és fejtegetésében eredetiek; maguk ezen elvek a szentíráson alapúlnak, melyet ő a hitszabály egyetlen biztos és állandó zsinórmértékeűl tekintett. Ezt az evangeliumi tant Hus a legtökéletesebb fogalmazatában a híres Wiklef János irataiban találta meg, kihez aztán csatlakozott is és a kinek tantételeiből többet a saját műveibe is fölvett. Mindazonáltal koránsem vaktában követte Wiklef nyomait, hanem alaposan megfontolta érveit, s a mit bárhonnan átvett, azt mind a katholikus egyház tanaival igyekezett összhangzásba juttatni. Arra nem is gondolt, hogy az általános hitelveket merész újítással fölforgassa, hanem jámbor elődeihez, Waldhauserhez, Milièhez, Štítnéi Tamáshoz és Janovi Mátyáshoz hasonlag csak a kereszténység külső és gyakorlati szervezetének javítására, meg azon intézmények reformálására törekedett, a melyek meggyőződése szerint nem váltak a hivők községének javára.

Hus vallástanítói működésének ismeretébe legjobb bevezetésűl szolgálhat „Výklad víry, desatera božího pøikázaní a modlitby Pánì” (A hitvallásnak, a tízparancsolatnak és az Úr imájának magyarázata) czímű munkája 1412-ből 96 fejezetben egész sorát tartalmazza ez az értekezéseknek, melyek hitágazatokról szóló prédikácziók alakjában szerkesztvék s a keresztény hit- és erkölcstan főbb tételeit mind magukba foglalják. A mű főleg a művelt osztálynak, első sorban a papságnak volt szánva; a nép tanúlságára az egyes fejezetek végén mindig rövid foglalatba vannak szedve a legfontosabb tantételek. Egy másik nevezetes munkája, az 1413-ból való „O svatokupectví” (A simoniáról), kiméletlenűl föltárja az egyházi kormányzat akkori visszaéléseit, melyek ellen előbb ár Janovi Mátyás is erélyesen föllépett volt. Az igazság ellen ugyan a szerző e művében sem vét, de igen is a mérséklet és tapintat ellen, s már itt lép arra a térre, a hol ellenfeleivel való kibékűlésről többé szó nem lehetett.

Továbbá cseh művei közűl kiválik a „Postilla” (1413), az egyházi év vasárnapi evangeliumainak népszerű és számos kortörténeti eseményre való czélzással teli magyarázata; nemkülönben a „Výklad písnièek Šalomúnových” (Salamon énekeinek magyarázata), mely a szöveget allegorikusan értelmezi. A hitért búzgó hév árad el Husnak egyéb munkáin is, minők a „Dcerka” (A leány), „Provázek tøípramenný” (A hármas fonatú kötél), „Devìt kusù zlatých” (A kilencz arany darab), az „O šesti bludích” (A hat tévedés) czímű értekezés, mely a nép állandó figyelmeztetésére a Bethlehem-kápolna falaira is föl volt írva, stb. Ugyanitt említendők megindító levelei is, melyeket constanzi börtönéből intézett barátaihoz.

Hus János mester tanítói és írói munkásságával szorosan összefügg a bibliai irodalom meglepő föllendűlése. Minthogy ezentúl a szentírást tekintették általában a hit egyetlen biztos alapjának, mind erősebb lett az igazságnak saját forrásából való megismerése iránti szomjúhozás, s e vágyat részben a szentírás olvasgatása, részben más buzgó felolvasók s magyarázók, főleg papirendűek munkálkodása révén olyannyira igyekeztek kielégíteni, hogy épen nem ritka dolog volt akkoriban egyszerű parasztasszonyokat hallani, a kik ó- és új-testamentomi idézetekkel támogatták véleményüket. Ennek az élénk szellemi mozgalomnak az lett az eredménye, hogy az egyes bibliai könyveket nemcsak újra meg újra másolgatták, hanem gyűjteményekbe is foglalták, mi közben az eredeti szöveget hosszú időn át vagy egészen változatlanúl meghagyták, vagy a közérthetőség kedveért csupán kevéssé módosították. E gyűjtő szorgalom legfontosabb eredménye a Slavati-féle (leitmeritz-wittingaui) biblia, melyet 1410 és 1416 közt a prágai Jacobi Mátyás pergamentre írt s oly fényesen készített el, hogy Dobrovský szavai szerint „akár egy király könyvtárába is beleillenék”. E mellett még egész sora van e korból a bibliáknak, melyek közűl a leskowetzi (drezdai), az emausi (glagolit írású) és az olmützi a legrégibbek és stilus dolgában a legeredetibbek közé tartoznak.

Hus hűséges barátja, Prágai Jeromos mester (született 1379 körűl s meghalt 1416) nem vált ki irodalmi munkásságával, habár elragadó ékesszólásáról volt híres és idegen országok nagy ismeretével is dicsekedhetett. Heves és szűntelen újításra törő jelleme nem engedte őt kitartóbb munkához látni, s így néhány kisebb irodalmi kisérletnél egyebet s valami nagyobb művet egyáltalán nem alkotott. Ennek híján azonban tragikus halálával járúlt nagy mértékben a nemzeti élet gyökeres megváltozásához.

A szenvedélyes forrongás, mely a constanzi máglya föllobbanása miatt Csehországban kitört s az összes egyházi és társadalmi állapotokat fölkavarta, rohamosan magával ragadta az egész irodalmat s igen éles vitákra adott alkalmat, minthogy az ellenpártok mind makacsabb engesztelhetetlenségbe lovalták egymást s mindenki csalhatatlannak tartotta magát.

Egészen sajátszerű álláspontot foglal el e részben Chelèický Péter (meghalt 1460), a ki Wodòan környékéről való egyszerű földmíves ember volt, a latin nyelvben csak kevéssé jártas, de annál szorgalmasabb s elmélkedő olvasója a cseh iratoknak, e mellett személyes ismeretségben állt hazája legjelesb hittudósaival s igen jól ismerte tanaikat. A szentírás, kivált az újszövetség értelmét fürkészve, arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a korabeli vallási pártok egyike sem az evangelium hirdette alapelvek szerin él, hanem világi tekintetek miatt mind eltérnek azoktól. A valódi keresztény élet mintaképe szerinte az apostolok korának egyháza, a mely nem ismerte egy emebrnek a másik fölötti hatalmát, nem ismert rang- és osztálykülönbséget, hanem csak testvéri szeretetet. Ezt a tiszta ősállapotot azonban elég hamar megzavarták úgy világi, mint egyházi intézmények; nem marad tehát egyéb hátra, mint megint visszatérni a régihez, még pedig Krisztus példájára az alázatosság és béketürés útján, minthogy anyagi fegyverekkel a világ gonoszsága ellen harczolni bűnös dolog. E nézeteit Chelèický részint élőszóval, részint írásban terjesztette. Némi rendszerben foglalva olvashatók két nagyobb művében, a „Kniha výkladuov” (Evangeliumi magyarázatok könyve) és „Sí víry” (A hit hálója) czíműekben. Chelèický elméletét a cseh testvérek kisérlették meg utóbb a gyakorlati életben valósítani.

Egyéb tereken igen kevés számbavehetőbb irodalmi termék akad. A bölcselet majdnem egyedűl csak a vallás szolgálatában áll s csak összetákolt férczművekben tengeti szánalmas életét. Elég egyetemet módon foglalkozott vele a kalandos életű s mindenhez értő Židek Pál mester (megh. 1471 után), ki prágai zsidó szülők gyermeke volt, ifjú korában utraquista (kelyhes), később katholikus hitre tért s az uralkodó kötelességeiről írt „Jiøí spravovna” (György bevezetése az uralkodás tudományába) czímű munkáján kivűl egy latin nyelvű nagy ismerettárt szerkesztett („Liber viginti artium”). E mű a krakói Jagello-könyvtárban van, és roppant terjedelme miatt némelyek Twardowskinak, a lengyel varázslónak is tulajdonították.

A történetírást nagyon elhanyagolták. Csak teljesen művészietlen évkönyvszerű kisérletekkel lépnek föl egyesek, kik saját tetszésük és személyes hajlamaik szerint jegyezgetik föl az egykorú eseményeket. Mégis csak jobban állott valamivel a latin nyelvű történetírás dolga, habár ez sem ment igen nagy fogyatékosságoktól. Bøezovái Lőrincz, a prágai főiskola magistere, megírta az 1414 és 1422 közötti események kimerítő és oknyomozó történetét. Figyelmet érdemlők Mladenovici Péter tudósításai is Husnak a constanzi zsinaton való elitéltetéséről, valamint némely más krónika (pl. Drahynitzi Bartošeké, Pilgrami Miklósé), de művészibb földolgozásról szó sem lehet.

A trojai krónika (1468) egy lapja. A cseh királyság múzeumában Prágában levő eredeti után.

Idegen országok és népek ismerete tetemesen gyarapodott a messze földön viselt hadjáratok és tett útazások révén. Ezért nagy kedveltségnek is örvendtek a távoli országokról szóló iratok, kivált ha a híres Marco Polo példáját követve, csodálatos részletekben bővelkedtek. Ennek az izlésnek igen eleget tett Bøezovái Lőrincz azzal, hogy lefordította Sir John Mandevillenek Palaestinán, Indián és Perzsián keresztűl tett útazását. Podìbrad György idejéből való a Jaroslav érdekes naplója, melyben Postupitzi Kostka Albertnek e kisérője leírja egy 1464-ben a prágai udvar részéről diplomácziai küldetésben Párisban járt követségnek az útját, nemkülönben annak a lovagi, udvari és zarándokútnak a kimerítő leírása, melyet 1465 és 1467 közt Rožmitáli Leo tett meg számos kisérettel. Ez útnak, a mely Francziaországból Spanyolországba és Portugáliába s onnan Velenczén és az alpesi országokon keresztűl vissza Csehországba vezetett, viszontagságait annak egy részese, Mezihoøíi Šašek lovag csehűl, egy másik meg, a nürnbergi Tetzel Gábor, német nyelven írta meg.

A hadi tudományok terén hazájuk határain jóval túl is ismertté lett a csehek neve. Közép- és Kelet-Európában alig viseltek ez időben nagyobb háborút, melyben a csehek tanítómesterekűl és tanácsadókúl részt nem vettek volna. A lengyeleknek a német lovagokkal való harczaiban a cseh hadaknak jutott a fő szerep; így volt ez még inkább a magyar korona országaiban éjszakon a híres Brandeisi Jiskra János és délen Vitovec János vezérlete alatt. E körűlmények hatása meglátszik az irodalmon is; már Venczel király idejében egybeállította Hodìtíni Hájek János a „Práva vojenská”-t (Hadviselési szabáyok, 1413), 1423-ban pedig Trocnovi Žižka János szerkesztett hasonlókat, kiadván kapitányaival és egyéb társaival közösen a „Øád vojenský” czímű hadviselési rendszabályokat. Èenovi Vlèek Venczel, a XV. század végén Csehország legderekabb hadvezére, alapos útmutatást írt arról, „hogyan kell a lovasságot, a gyalogosokat és a hadi szekereket elrendezni”.

A jogtudományi prózát tetemesen fejlesztette a közélet. Az ország kormányzatában, országgyűléseken, törvényszékeken és városi hivatalokban mindenütt a cseh nyelv vergődött uralomra, mi által a hivatalos nyelv mind többet nyert magbasságban és simúlékony alkalmazkodásban. Ezt számos nyilvános ügyiraton kivűl főleg több államférfi és kiválóbb nemesember levélgyűjteménye tanúsítja, így példáúl Sternbergi Holický Aleš, Rabsteini Prokop, Rosenbergi Jobst, Rožmitáli Leo és mások levelezése. A természettudományok csak elvétve s minden rendszer nélkűl részesűltek némi művelésben. Nyelvtudományi téren e korból való az első rendszeres cseh nyelvtan: Hus János mester Orthographiája.

A második időszakban a szellemi munkásság már jóval kedvezőbb színben tűnik föl, mint a huszita háborúk korában. Az irodalmi termelés évről-évre gyarapodik s a palotáktól le a kunyhókig mindenütt terjeszti az ismereteket. Értékes könyvek rendes tartozékai a ház fényűző berendezésének. A nyelv, eddigelé szokatlan útra kerűlve, új ruhát kénytelen ölteni s abban mintegy megifjodva, izlésesebb csínra és hajlékonyságra tesz szert. E jelességei kivált akkor tűnnek szembe, ha a művek külső alakját tekintjük, ellenben kevésbbé, ha tartalmi értéküket vizsgáljuk. E részt ugyanis igen gyakran azt kell látnunk, hogy az irodalmi művek nem követnek önálló irányt, hanem idegen áramlatoktól sodortatva, csakhamar zátonyos, sekélyes helyekre jutnak, a hol szomorú egyhangúságban vesztegelnek. Sőt maga a nyelv is elég drágán fizeti meg előbbkelő simaságát, mert eredeti tisztaságának és tősgyökeres magvasságának jó része áldozatúl esik annak.

Ez eltérő jelenségek okai több forrásból erednek. Mindenekelőtt nagy hatással voltak a kedvező közállapotok; az előző korban megerősödött nemzeti öntudat az egész XVI. századon át teljes épségében maradt, minthogy nemcsak az általános jóllét, hanem az irányadó volági és egyházi körök buzgó pártfogása is kedvezett neki. Az irodalomnak ez mindenha igen hathatós támasza volt; de ezzel még nem teljesíthette volna sikeresen a feladatát, ha nem járúlt volna még hozzá egynémely más tényező is, nevezetesen a könyvnyomtatás és a humanismus, a melyek útján tett csak iagzán szert általános elterjedésre és lendűletre. Ezekkel a kedvező körűlményekkel árnyoldalképen áll szemben az a divatos balhiedelem, mely az egész irodalmi törekvést az ó-kori szellem újjászületésének irányába terelte, a mi természetesen csak a külső alak tekintetében volt érvényesíthető, egyébként azonban a nemzeti jellem sok sajátszerűségének tetemes károsodásával járt. De még ennél is jóval károsabb hatásúak voltak a vallási reformácziónak újabban felszínre kerűlt áramlatai, melyek nagy részt okai az irodalmi termékek unalmas egyhangúságának.

A csehországi könyvsajtó első termékének eddig az 1468-ban, Pilsenben nyomtatott Trójai krónikát tekintik, melynek aránylag nagy tökletességű kiállítása azonban azt látszik bizonyítani, hogy kisebb kisérletek előzték meg, minekelőtt ily terjedelmes és drága mű kiadását meg merték kisérteni. A pilsenieken kivűl nehány év óta prágai, kuttenbergi és winterbergi ősnyomtatványok is ismeretesek; jellemzi őket az a sajátszerűség, hogy alig egy-két kivétellel mind az akkor népnyelven vannak írva, nem pedig latinúl, a mi máshol majdnem mindenütt szokásos volt.

A humanismus, az ó-kori klasszikus műveltség forrása, Csehországban, mint egyebütt is, kezdet óta abban sarkallott, hogy a latin nyelv tudását nemcsak a magasb tanúlmányok lépcsőjévé, hanem a nyilvános, kivált pedig az egyházi életben elengedhetetlen követelménynyé tette. Ez eleinte nem is ütközött sehol semmi ellenállásba. Maga Hus sem habozott egyházi énekeket és fontos dogmatikus iratokat latinúl fogalmazni, s ugyanezt tették barátai és ellenfelei is. Mihelyt azonban az eleinte csak elméleti viták és egyenetlenkedések már véres harczokká fajúltak, s a döntő hatalom a nép kezébe kerűlt: nyomban kiméletlen irtó hadjárat indúlt meg az ellenfél minden ismertetőjele ellen, s így a latin nyelvet is kiirtották. Csak György király alatt következett be aztán fordúlat az olasz főiskolák hatására, melyeken számos cseh ifjú tanúlt, részben pedig honi ösztönzésre is, nevezetesen attól fogva, hogy 1466 után Prágai Gergely mester a klasszikusokat Károly egyetemén magyarázgatni kezdette.

Jagello Ulászló alatt ez iránynak kitűnő képviselője akadt Lobkovitzi Hassenstein Bohuslav (1462–1510) személyében. Hosszabb időt töltvén a bolognai és ferrarai egyetemen, ottani tudós barátainak törekvései, az ó-kori emlékek személyes látásából merített lelkesedés, végűl kedvező anyagi körűlményei is oda hatottak nála, hogy e szép tehetségekkel megáldott férfiú nem lehetvén kedvét a mindennapi let nyers valóságában, az ó-kori világ klasszikus mintái nyomán alkotott magának új eszményi világot, melyet természetesen csak csöndes visszavonúltságában valósíthatott meg. A saazi kerületben fekvő hassensteini kastélyában gazdag műgyűjteményekkel és tudományos segédeszközökkel fölszerelt lakást rendezett be magának kedvelt tanúlmányai számára, kiváltképen írott és nyomtatott könyvekkel látván el magát bőven, melyeket német- és olaszországi megbizottjai vásároltak részére, s költséget nem kimélve gyűjtögette a ritkaságokat. Hogy pedig az ó-kor híresebb helyeit saját szemével láthassa, nagy útazásokat tett, nevezetesen Palaestinába, Egyiptomba, Görögországba, Éjszak-Afrikába és Sziczilia szigetére. Latin költeményeinek híre messze túlszárnyalta hona határait s hosszú időn át föntartotta nevét.

Bohuslav és vele egy érzületű barátai előtt az antik világ volt az eszmény, melyet az ó-kori klasszikus nyelvek és irodalmak tanúlmánya útján iparkodtak megközelíteni. A míg ez úton csak izlésüket igyekeztek nemesíteni, vagy a tudomány előbbrevitelét tartották szem előtt, fáradozásuk dicséeretes volt; de már mikor e czélon túl nem jutva, beérték az ó-kori minták örökös utánozgatásával és ismételgetésével, abban igen káros hatással voltak az irodalomra.

Az 1556. való „Biblilj Czeská” egy lapja. Aventini Melantrich György prágai nyomdász műhelyéből. A bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredeti után.

Sokkal helyesebben fogták föl az ó-kori műveltség lényegét azok a humanisták, a kik tanúlmányaikat a cseh nyelv törzsébe oltották át s ezzel nemzetük irodalmának gazdagításán és fejlesztésén munkáltak. Az első férfiú, a ki rendkivüli sikerű munkásságával bebizonyította, hogy a klasszikus tanúlmányokat mennyire lehetséges a nemzeti irodalom emelésére értékesíteni, Všehrdy Cornelius Victorin volt, Prágai Gergely tanítványa, Lobkowitzi Bohuslavnak pedig eleinte legbensőbb barátja, majd utóbb vallási nézeteltérés miatt elkeseredett ellenfele. Egy ideig az egyetemen előadásokat tartott a bölcseleti tantárgyakból, aztán pedig a jogi tudományokra és a törvényszéki szónoklatra adta magát, az országos táblánál hivatalt kapott s végűl a magánéletbe visszavonúlva halt meg 1520-ban. Nagy tudománya, fényes szónoki tehetsége és írói ügyessége jó nevet szereztek neki, úgy, hogy kora humanistái közt mindjárt Lobkowitzi Bohuslav után sorolták. De e hírneve koránsem csábította őt arra, hogy nemzete zászlaját elhagyva, a csakis latinúl írók táborába szegődjék. „Cseh lévén, latinúl ugyan meg akarok tanúlni, de azért csehűl írok és beszélek” – ez volt jelszava, melyet híven meg is tartott, s ehhez képest irataiban az előkelő cseh stilus valóságos mintáit hagyta az utókorra. Victorin munkája, az „O právich zemì Èeské knihy devatery” (A csehországi jog és törvénykezés kilencz könyve) a klasszikus próza példaképe.

Hasonló irányban működött Jeleníi Hrubý Gergely is (megh. 1514-ben), ki előkelő prágai polgár s klasszikus műveltségével és tiszta jellemével egyaránt kitűnő ember volt II. Ulászló korában. Irodalmi munkássága majdnem csupán ethikai s részben egyúttal szatirikus művek fordítására szorítkozott, különösen Pontanus Jovianus János, etrarca, Rotterdami Erasmus munkáit ültetgette át. Kifejezéseinek magvasságára nézve még mérkőzhetik Všehrddel, de stilusának simagása és hajlékonysága tekintetében már elmarad mögötte. A klasszikus tanúlmányokhoz való vonzódása fiára, Zsigmondra (Sigismundis Gelenius) is átszállt, ki 1520 után a híres Rotterdami Erasmus hívására Baselben telepedett meg s ott egész haláláig (1554) kiváló részt vett az ismert Froben-féle nyomdánál az ó-kori és egyházi klasszikusok kiadásában.

A nemzeti nyelv fejlesztésére irányúló ugyanily törekvés lelkesített egy ifjabb humanistát is, Písecký Venczelt, Gelenius Zsigmond útitársát és oktató barátját, ki az olasz egyetemeken folytatott tanúlmányai idején s még virágzó ifjú korában esett Velenczében a pestis áldozatáúl (1511). Ő volt az első cseh, a ki mélyebben hatolt a görög nyelv tanúlmányába s összehasonlítás útján arra a meggyőződésre jutott, hogy kellő ápolás mellett a cseh nyelv nemcsak a latinnal, hanem a göröggel is versenyzővé fejleszthető. Hogy ezt bebizonyítsa, Isokratest tanúlmányozta Olaszországban és mutatóúl lefordította beszédei közűl a Demonikosnak szóló intelmet s azt barátsága jeléűl Gelenius Zsigmond atyjának küldte el. A legközelebbi időben igen nagyo haszonnal forgatták a klasszikusokat még Hodíštkovi Konáè Miklós (megh. 1546), a prágai könyvnyomdász s egyúttal országos hivatalnok, továbbá Mnichovi Velenský Ulrik, lovagi rendű nemesember s egy ideig szintén nyomdász, Èeška János, a Pernstein család nevelője és mások.

Az eddig említett férfiak voltak a csehországi humanismus első meghonosítói, törekvésük azonban nemcsak arra irányúlt, hogy az irodalmi nyelvet irályilag csiszolják, hanem ép úgy, ha ugyan még nem buzgóbban iparkodtak azon is, hogy tartalmát is bővítsék az irodalomnak, a mennyiben a görög és latin emlékekben a művelődési eszközök kimeríthetetlen kincstárát ismerték föl. Ez a nézetük utóbb általánosan elterjedt; csak az az egy sajnálatos, hogy a kor szellemének hatása alatt mindegyre csak az erkölcstanító és vallásos tárgyak részesűltek kiváltságos kedvezésben. Az ebből következő unalmas egyhangúságért aztán nem igen ad kárpótlást az irálynak bármely jelessége sem.

A XVI. század második felében a humanismus legjobb ápolóhelyei azon számos iskolák, a melyeketkülföldi minták szerint az országban állítottak. De az ezekben ápolt humanismus már egészen más, mint az előző éveké; a régibbnek nemzeti jelleme helyébe egészen világpolgárias színezet lép s nagyobb részt meddő latinismussá fajúl el az egész irány. A latin nyelven való versfaragás dúsan virágzik s kivált Rudolf császár alatt éli valóságos aranykorát, a mikor művelőinek száma több százra emelkedett. Nem kevés és köztük nem egy jelesb tehetséget is elvont ez a divat a nemzeti irodalomtól; példákúl csak a szép lelkű Choteøinai Collinus Máté mestert (1516–1566), a prágai főiskola tanárát említjük, ki I. Ferdinánd korában aratta költői babérait s a tudós, fenkölt szellemi Hodìjovi Hodìjovský János lovag (megh. 1566), Csehország helyettes országbírája oltalma alatt virágzó költőiskolát alapított; fölemlíthetjük továbbá Limusai Mitis Tamást (meghalt 1591), Hlavaèovi Crinitus Dávodot (meghalt 1586), Cropacius Gáspárt (meghalt 1580), Carlsbergi Carolides Györgyöt (meghalt 1612), Nudožeri Benedicti Lőrinczet (meghalt 1615), Wodòanus Campanus Jánost (meghalt 1622) és sok mást.

A humanismus mellett e kor irodalmába a vallási mozgalom nyúlt be legmélyebben. A huszita háborúkkal ugyanis az egyházi intézmények és a vallási élet átalakítására irányúló törekvések koránsem aludtak el, hanem tovább éltek Podìbrad György és a Jagellók alatt is. Lángszavú hitszónokoktól, kiknek egyike volt ifjabb éveiben Rokycana, s mély szellemű búvároktól, milyen Chelèický Péter volt, szűntelen buzdítást nyerve, kisebb vallási társúlatok alakúltak, melyek főképen erkölcsös életre törekedvén, a meglévő egyházi intézményeket megromlottaknak és elvetendőknek itélték, de ellenük semmiféle erőszakos föllépést, mint az evnageliumi felebaráti szeretet parancsával ellenkezőt, megengedhetőnek nem tartottak. Az elmélet és gyakorlat mesgyéjén való hosszabb ingadozás után ezen elemekből végűl a cseh-morva testvérek ismert szövetkezete alakúlt. Ez ugyan teljesen tisztán megőrizte a nemzeti szellemet híveiben, kik közűl az irodalmat is tetemesen gyarapították többen, de irataiknak egy részt tanításuk, mely minden földi dolgot hiúságnak itél, más részt meg a véget érni nem akaró üldözések, melyeket szenvedtek, komor, sőt aszkétai színezetet ád. A külföldi reformáczió, melyhez a kelyhesek nagyobb része csatlakozott, szintén nem igen keltett újabb fölpezsdűlést az irodalomban, sőt inkább végtelen visszavonás szűlője lett s nemcsak egyhangúvá tette azirodalmat, hanem majdnem minden eredetiségtől is megfosztotta.

Ehhez a szellemhez szabódik a világi költészet is, mely ott, a hol mutatkozik, minden vonzó báj nélkűli. II. Ulászló korában a „Májový sen” (Májusi álom) czímű költeményben a hajdani Minne-dal vizenyős utánzatával, egy szónoki stilű szerelmi versezet töredékével találkozunk, melynek szerzője alighanem Münsterbergi Henrik (meghalt 1492), Podìbrad György fia. A későbbi termékek majdnem kivétel nélkűl puszta szótagszámláló versekben írt rímkovácsolások, melyeknek lapos tartalmához egészen méltó a csodálatosan merev és inkább valami idomtalan, kificzamított prózához, mint valódi költői nyelvhez hasonló külalakjuk.

Az Elbeszélő költészet majdnem kizárólag bibliai és legendai tárgyakkal foglalkozik. A mi még ilyeneken kivűl előfordúl, többnyire alkalmi dolog és nagyobb részt egykorú eseményekre vonatkozik. Egyébként még idegen eredetieknek átdolgozásával találkozunk, minő pl. az érdekes „Kronika o rohovém Sayfridovi” (Csontos Seyfried krónikája).

Jóval számosabbak és sikerűltebbek is az oktató, intő, vagy feddő szándékú irányzatos költemények. Egyesek már Ulászló idejében is mutatkoznak. Tisztán tanító a „Pravidla pøístolní” (Asztali szabályok) és Pernsteini Lajos „Nauèení rodièùm” czímű költeménye, vagyis „Egy pólyás kisded oktatása szüléihez, miként kell őt érett és önálló koráig nevelniök”; költészetnek azonban vajmi kevés nyomára akadunk ezekben is. Ugyanezt mondhatni egészben Vorlièný Aquilinas Pál (megh. 1599), Weisskircheni Sturm Ádám (megh. 1565), Hohenstadti Streyc György (megh. 1599), Carolides György (megh. 1612) és mások tanköltészeti kisérleteiről is. Kétségtelenűl kiválik a többi közűl ügyes verselésével Budeèi Lomnický Simon (1552–1622), kit akár cseh Hans Sachsnak lehetne nevezni; csak az kár, hogy bőbeszédűsége és izléstelensége olykor igazán magvas gondolatait is belefojtja a szóáradatba, így pl. „Instrukcí mladému hospodáøi” (Egy ifjú házigazda oktatása, 1586) czímű munkájában. A szatira körébe tartozó régibb költemények sorából említsük a „Zrcadlo marnotratnosti” (A tékozlás tükre) czíműt, melynek alighanem ugyanaz a szerzője, a ki a „Májusi álom”-é; későbbiek közűl pedig a „Rozmlouvání Petra svatého se Pánem” (1585) czíműt, mely Szent Péternek az Úrral a mai világ szokásairól való beszélgetéseit tartalmazza s németből elég ügyesen van fordítva, továbbá Heslovi Daèický Miklós „Prostopravda”-ját (A tiszta igazság, 1620).

Igen gyakran az allegoria köntösét ölti föl az erkölcstanító czélzat. E nemű kisebb kisérletek már a XV. századból vannak s leginkább a gondolat népszerűen elmés megjelenítésével válnak ki. Így pl. a „Ctnost” (Az Erény), egy rímes költemény, az Erénynek a Bölcseséggel, a Szabadsággal, a Szerencsével és más hasonló személyesített alakokkal együtt átélt viszontagságait mondja el; egy másik ilyen mű, a „Pán rady” (A tanács ura), egy ifjú lovagról regél, a ki a Szerencse várába jut, ott az Igazságot és Bölcseséget lenézi, helyettük inkább az Önkénynyel és a Gőggel tart, míg végre a Halál a nyakát szegi. Későbbi korból való Hodíštkovi Konáè Miklós hátrahagyott műve: „O hoøekovány a náøíkání Spravedlivosti, královny a paní všech ctností” (1547), vagyis „az Igazságnak, minden erénynek királynéjának panasza és siralma” a világ bűnei és visszaélései fölött; továbbá Rvaèovský Leander Lőrincz „Masopust”-ja (1580), avagy „Pampuskási Farsang” uramnak és 12 fiának, ú. m. Fösvénynek, Gőgösnek, Fényűzőnek, Pletykásnak, stb. eredetéről és hatalmáról szóló híradás, nemkülönben a bőjt első vasárnapjával való perének s végezetűl a törökökhöz és pogányokhoz történt számkivetésének leírása, a hol családostól elpusztult. Az allegorizálásra való hajlam mutatkozik a mesékhez és ezekhez hasonló elbeszélésekben, nemkülönben Stainhöwel Aesop-jának fordításában (1480 körűl nyomtatott Kuttenbergben durva fametszetekkel s 1557-ig több átdolgozást ért), valamint a Planudes-féle görög mesékből fordított „Nové fabule” (Új mesék) és Brandt Sebestyén elbeszéléseinek átültetésében. Érdemes munkát végzett Konáè az indiai Panèatantra, vagy Bidpai meséinek lefordításával, melyeknek a latin szöveg nyomán a „Pravidlo lidského života” (Az emberi élet szabálya, 1528) czímet adta. Stilusa azonban nehézkes; ugyanez mondható Paprocký Bertalan munkájáról, az „Obora neb zahrada” (1602), vagyis „A kert” czíműről is, melyben különféle teremtmények beszélgetnek.

A vallási költészet a kor általán uralkodó szellemében élénk visszhangra találván, a világinál jóval dúsabb termékenységet mutat. Sajnos azonban, hogy vajmi ritkák az őszinte jámbor lelkesültség fohászai, melyekhez képest nagyob többségben vannak a dogmatikus szőrszálhasogatásokkal bibelődő, vagy mértéktelenűl moralizáló, sivár versezetek.

Az egyházi s egyáltalán a vallásos ének most is a költői munkásság éltető középpontja. Ebben fejtik ki nem csupán a papi rend képviselői a hívők okúlására hitelveiket, hanem a nép emberei is hozzájuk járúlnak egy-egy alkotással, melyben istenfélő érzelmeiket fejezik ki, hogy vigasztalást és lelki nyugalmat merítsenek az ének jámbor szavaiból. Terjedelmes énekeskönyvek, antiphonariumok és gradualék keletkeznek, melyek nem ritkán igen díszes kiállításúak s hol több, hol kevesebb gonddal rendezvék. A kelyheseknél ez énekeskönyvek alapjáúl Miøínský Venczel (megh. 1492) papjuk gazdag gyűjteményei szolgáltak, melyek 1520 után a kézíratokból nyomtatásban is megjelentek s nevezetesen Ahornbergi Táborský János (1567 óta) szorgalma folytán bővűltek. Csínos simaságukkal és kedves dallamukkal kitűnő s így csakhamar fölkapott számos éneket költött a tót Sylvanus János (megh. 1573); egyéb nevekkel is elég gyakran találkozunk; de az énekek eredeti jelleme mind jobban elhalványúl s egyre közeledik a Németországból cseh földre behatoló evangelikus irányzat felé, mely meggátolhatatlan erővel terjed. Átmeneti fokon állóknak vehetők azok a nagy számú énekeskönyvek, melyek a XVI. század folyamán sok helyütt föllépnek, így a Sobìslaui Musophilus Jánosé (megh. 1585 körűl) és Schüttenhofeni Øešátko Tamásé (megh. 1602), kik még mindketten a régibb irány hívei. Ezeknél már jóval tovább megy Šubar Bálint (megh. 1593) énekeskönyve és másokéi, melyek a XVII. század elején jelentek meg, míg végre a későbbiek egészen a lutheri tan szellemében alakúltak át.

A kelyheseknél nagyobb eredménynyel működtek az egyházi ének terén a cseh testvérek. Ezeknél ugyanis az énekköltés nem volt az egyesek szabad tetszésére és buzgalmára bízva, hanem rendszeresen gondoskodott a hitközségi kormányzat arról, hogy a tannal megegyező énekek kellő száma gyűjteményekben megőrizve fönmaradjon. Ilyen gyűjtemények szerkesztésére a legtiszteletesb és legalkalmasabb férfiakat (pl. Lukács testvért, Roh Jánost, Blahoslav Jánost) szólították föl, a kik buzgón törekedtek is, hogy mindaz, a mit a hitközség nevében kiadtak, az igaz hit és Istennek tetsző jámborság szellemétől legyen áthatva. Az énekek költői értékének a nyelv jóhangzata és a verselés szabályossága révén való fokozására ellenben rendesen kevés gondot fordítottak, sőt pl. Roh János szándékosan kereste a kifejezés józan egyszerűségét; csupán a rímet és a szövegnek a dallamhoz illését követelték meg. Egyedűl Blahoslav, kinek az 1561-ben létrejött híres Šamotuli canzionale (újabb kiadásai az 1564-i eibenschützi és 1576-i kralitzi) köszönhető, fordított, mint szerkesztő, az énekek külső alakjára is a lehetőségig gondot s utána is az ő irányelve maradt szabályozó. Egyes szerzők közűl, a kiknek énekei azonban többnyire tetemes változásokkal kerűltek a gyűjteményekbe, kiváltképen említendők Prágai Lukács (meghalt 1528), Michalec Márton (megh. 1547), Sturm Ádám (meghalt 1565), Èervenka Mátyás (megh. 1569), Blahoslav János (megh. 1571), Augusta János (meghalt 1572) és mások. A testvériség német tagjai számára elég korán német átdolgozást is szerkesztettek, az elsőt 1531-ben Jungbunzlauban, aztán egy javítottat 1544-ben Nürnbergben s a legjobbat 1566-ban a morvaországi Krlaitzban. Ez énekek legnagyobb része átment a protestáns énekeskönyvekbe, nevezetesen a magdeburgiba (1542), a frankfurtiba (1569), a wittenbergibe (1573) és a drezdaiba (1589). A lengyelországi hívekről Brzozowi Bálint papnak a fordítása gondoskodott (Königsberg 1554). – A katholikusok hosszú időn át csak keveset tettek egyházi énekekben való szegénységük megszűntetésére. Régibb időből Bosák Kelemen, egy neuhausi Ferencz-rendű szerzetes említendő énekköltőik sorából; nagyobb gyűjteménye énekeinek a „Písnì nové” (Prága 1588) és főleg az az énekeskönyv, a melyet 1601-ben Schwarzenbachi Rosenplut János, a morvaországi Sternberg prépostja adott ki.

Veleslavíni Dániel Ádám. Balzer metszete után. Hecht Vilmostól

Az isteni tiszteleti, vagy egyáltalában áhítatos czélt szolgáló tulajdonképeni énekek mellett mindenkor nagy gondot fordítottak az egyházak a bibliai zsoltárokra is. Fordításaik, körűlírásaik és utánzataik úgy az énekgyűjteményekben, mint egyenkint terjesztve is gyakoriak. Kiváló ügyességet tanúsítottak e téren főkép Blahoslav János a šamotuli cancionaléban (1561), aztán Streyc György (1587) és Melissäus Jakab (1598). Antik versmértékeket, de csupán a szótagszámra ügyelve, választottak ily zsoltár-körűlírásaikhoz Vorlièný János (1572) és Crinitus Dávid (1581); a szótagmennyiség pontos számbavételét, a mint régebben Blahoslav kisérlette meg (1558), csak Benešovský Philonomus Máténál (1577) és Nudožeri Benedicti Lőrincznél (1606) tapasztaljuk először.

A drámai költészet, mely a XIV. század folyamán igen gyakran nyerseségbe sülyed alá, a huszita korban egészen elveszté talaját, mert a vallásért buzgó szigorú erkölcsbírák nem tartották rideg elveikkel összeegyeztethetőnek. Csak György király alatt s még inkább a Jagellók békés kormányzása éveiben támasztotta új életre az ekkor fölvirágzó humanismus. Ez ébredés egyes jelei részint Terentius fordításainak maradványai, részint némely vallásos darabok is, de a valóságos újjászületés csak a XVI. század második felében következett be, mikor tudniillik a latin iskolák, nevezetesen a jezsuiták intézeteinek hatása kezdett mutatkozni. A fönmaradt darbok két csoportba oszthatók: az elsőbe a komolyak tartoznak, melyek többnyire bibliai, vagy egyéb vallási tárgyúak és csak epizódjaikba vegyítenek némi víg elemet; a másodikba pedig vígak, melyeknek világias tárgya nem ritkán pajzán jellemű. Amazok a műveltebbeknek, ezek az alsóbb népnek voltak szánva. Az első fajtájúaknál némileg ragaszkodtak a drámai szerkezetnek legalább külső szabályaihoz; rendszerint tartalmuk is elég gazdag; de valódi drámai élet és következetesen összefüggő cselekmény helyett általában szónokias és erkölcstanító bőbeszédűség uralkodik bennük. A második fajtánál ez a szónoki hosszadalmasság kevésbbé hatalmazhat el, mert a tréfás tartalom önként nagyobb mozgalmat és változatosságot visz a játékba; ezekben meg aztán többnyire csupa oly jelenet van, a melyek csak nevettetésre czéloznak s a szerkezetben az egész és a részek között nincs semmi arányosság. Mind a két faj nevezetesb művelői voltak Hodíštkovi Konáè Miklós (megh. 1546), Kyrmezes Pál (megh. 1589), Záhrobský János (megh. 1590 körűl) és Tesák György (megh. 1604).

Az elbeszélő próza ez egész korszakon át csak a népszerű olvasmányt tartja szem előtt. Az elnyomott nép a képzelem szabad csapongásával szőtt elbeszélésekben keres és talál vigasztalást. Az erkölcstanító irány ezekben is uralkodó. Eredetiség egyáltalán semmiféle irányban sem mutatkozik; a régóta és már ismételten földolgozott tárgyak kelnek újból vándorútra a könyvnyomtatás révén. Az összes régibb vallási tárgyú regényes történetek megújúlt alakban új életre támadnak, valamint a különféle jövendőmondások is, de számuk mégis elenyészik a lovagi történetek s egyéb változatos világi művek tarta tömege mellett, minők a Tristan, a Hét bölcs mester, Florius és Biancefora, Melusina, Lucretia, Peryton, Magelona, Guiscard és Sigismunda, Aesopus élete és tettei, Markolt és Salamon, Fortunatus és sok más. A nép számára való mulattató olvasmányok legtisztább és legbőségesb forrása, a mese és monda, csak mellékes figyelembe részesűlt Liboèani Hájek Venczel krónikájában, mely azonban mégis nevezetesen a helyi mondáknak egész kincsét mentette meg a feledéstől.

Az irodalmi munkásság fő ága e korban is az oktató próza volt. A körébe tartozó művek ugyan, mint már említettük, sem eredetiségükkel, sem szigorúan tudományos becsükkel nem válnak ki, de annál meglepőbb ez irodalom nagy tömege, mely ez ideig hallatlan általános műveltségről tanúskodik; továbbá igen kedvező hatást kelt a munkák stilusának alaki tökéletessége is. A régibb humanisták, főleg Jeleníi Hrubý György és Všehrdi Cornelius Victorin, egyengették a haladás útját, a melyen őket utódaik népes csapata követi, kik közűl egyesek többnyire a theológiában, mások a jogi és történelmi tudományban válnak ki. Majdnem valamennyiöknél megvan a humanismus szelleméből folyó általánosságra való törekvés. A legvilágosabban mutatkozik ez II. Rudolf korában a mindenhez értő Veleslavíni Dániel Ádám (1546–1599) sokat felölelő munkásságában. Ez előbb egyetemi tanár volt, majd egy nagy prágai nyomda igazgatója, utóbb pedig tulajdonosa lett s néhány barátja közreműködésével a cseh irodalmat mintegy húsz év alatt annyi munkával gazdagította, hogy ez időt joggal veleslavíni korszaknak lehet nevezni.

Az ide tartozó művek közűl szám szerint a theologiai csoportéi tetemesen fölűlmúlják a többieket. Első sorban a bibliafordítások állnak, melyeket Ulászló ideje óta nagy költséggel nyomtattak. Ilyenek a prágai (1488), a kuttenbergi (1489) biblia, mely a későbbiekhez hasonlag számos fametszettel díszes, a velenczés (1506), Severin Pál két prágai kiadása (1529 és 1537), a Milchthaler Lénárt-féle nürnbergi (1540) és a híres Aventini Melantrich György prágai nyomdász öt, kiválóan szép kiadása (1549, 1556, 1560, 1570, 1577), valamennyi a Vulgata nyomán s szövegükben egymástól alig eltérők. Ez érdemes munkásság tetőpontját azonban a hat részből álló kitűnő kralitzi biblia éri el, melynek szövegét 1579-től 1593-ig héberből és görögből a morvaországi cseh testvérek legjelesb theologusai fordították cseh nyelvre.

A bibliai magyarázattanon kivűl, melyre a hittudomány terén nyilvánúló éleselméjűség legfőkép irányúlt, művelődéstörténeti szempontból kiválóan nevezetesek a dogmatikai vitázó íratok, leginkább pedig azok, melyek a cseh testvérek felekezetének eredetével és fejlődésével kapcsolatosak. Harczedzett és fáradhatatlan vitázókúl első sorban a testvériség püspökei állnak, így Prágai Lukács (megh. 1528), ki egykorú tanúk bizonysága szerint „éles kard” gyanánt hadakozott a hitközség ügyeiért, továbbá az éles elméjű Blahoslav János (megh. 1571) és részben a heves Augusta János is (megh. 1572).

A theologiával összefüggő egyéb irodalmi ágak közűl az evangéliumokat magyarázó szentbeszédek (postillák) tömege válik ki leginkább; de a többieké is szinte beláthatatlanúl gazdag, minthogy növelésében ama kor egész írói világa közremunkált. Nem ritka dolog, hogy a gazdag nemesember – mint példáúl Lobkowitzi Popel János, vagy az ismeretes Budovec Venczel, a mystikus vitázó tartalmú Anti-Alkoran szerzője, – ép oly buzgón forgatja a tollat, mint a szegény polgár s a jeles készűltségű szakíró, pl. Veleslavíni Dániel Ádám, ép úgy, mint a szerény kezdő. Mindenféle a vallási kérdések végleges megoldására irányúló törekvést és az erkölcsi sülyedés föltartóztatására czélzó igyekezetet látjuk, a melylyel a világnak a közmeggyőződés szerint az emberek romlottsága miatt közeli végveszedelmét elhárítani iparkodnak.

Všehrd „O právích zemì Èeské” (XVI. század) czímű munkája kézíratának egy lapja. A prágai cs. kir. egyetemi könyvtár Kinský-féle osztályában levő eredeti után készült hasonmás.

A jogtudományi prózát a kedvező közállapotok teljes virágzására fejlesztik, úgy, hogy már elég korán minden tekintetben kifogástalan alkotásokat mutathat föl. Az országos törvényszéknél dívó jogrend klasszikus kommentárja, Všehrdi Cornelius Victorin mester „O právích zemì Èeské knihy devatery” (A csehországi jog kilencz könyve) czímű munkája, míg Morvaországban valamivel korábban a híres Cimburgi Tovaèovský Ctibor nemes írt hasonló művet. A városi jog szorgalmas művelésének legjelesb terméke Koldín Keresztély Pál a prágai ó-városi kanczellárnak „Práva mìstská království Èeského” (A cseh királyság városi jogai, 1579) czímű munkája, mely világos és szabatos rövidsége miatt később nemcsak Cseh-, hanem Morvaországban is törvényerőre emelkedett.

A történetírás ápolására nem csupán a dicsőséges múlt és az eseményekben dús jelen, hanem mindenek fölött az elbeszélő művek általános kedveltsége is buzdítólag hathatott, valamint az a nagy támogatás is, melyben a gazdag városok ép úgy, mint a hazafias érzűletű nemesség ez irodalmi ágat részeltették. Miért is szép számmal akadnak a nagy terjedelmű munkák, melyeknek kritikai értéke azonban nem állja ki a szigorúbb bírálatot. Az egyetemes történelem terén vezérfonal gyanánt Carolin világkrónikája örvendett nagy kedveltségnek, melyet 1541-ben fordított le Kornitzi Sobek Burian, prágai ó-városi kanczellár, egy buzgó lutheránus, és 1584-ben Veleslavín Dániel kibővített. Eredetibb ennél Veleslavín „Kalendáø historický” (Történelmi naptár, 1578, 1590) czímű dús, de rendszertelenűl egybeállított anyaggyűjteménye. Jóval számosabbak azok a munkák, melyek a hazai történelmet vagy összefüggő előadásban, vagy csupán részleteiben tárgyalják. Az első fajtához tartozó művek terén úttörő Hodíštkovi Konáè Miklós, ki bár kissé darabosan fordította le 1510-ben Aeneas Sylvius krónikáját, mégis érdemes dolgot végzett annak átültetésével. Követője, Sprinsbergi Kuthen Márton, Csehország megalapításáról való krónikájában (1539) már tökéletesebb chronologiai munkát alkotott, de elődjének elevenebb előadásmódját nem tudta elsajátítani. A kor ízlésének megfelelőbb történetíró csak Liboèani Hájek Venczel személyében (megh. 1533) támadt, ki „Kronika zemì Èeské” (Csehország krónikája, 1541) czímű munkáját minden mélyebb búvárlat nélkűl, de a minden felől kezére adott számos segédforrások alapján aránylag rövid idő alatt szerkesztette meg. Bőbeszédű terjedelmessége kapcsolatban szinte öröklöttnek mondható eleven szemléletéből származó egyszerű nyelvével, adatainak gazdag változatossága, melyekben a történelmi tények közé számos népies hagyomány is vegyűl, a nemzeti érdekekben való őszinte osztozása és kétségkívűl még vallási kérdésekben való józan mérséklete is valóságos népkönyvvé tevék munkáját, mely felé méltán fordúl még ma is a kutató figyelme, jóllehet Hájek kritikátlan eljárását el kell itélnie. Hájek műve három német kiadást is ért Sandel János, kaadeni városi írnok fordításában 1596-, 1697- és 1718-ban. Utána Dubravius János olmützi püspök (1552) kisérlette meg, de már latin nyelven, az ország történelmének egészében való előadását. Hlavaèovi Lupáè Prokop szintén latin nyelvű, „Ephemeris rerum Bohemicarum” czímű naptárában (1584) a tárgy már szélylyel van forgácsolva.

A cseh történelem egyes fejezeteit majdnem kizárólag szemtanúk írták meg, de csak ritkán pártatlanúl és kellő teljességgel. Világos bizonyítéka ennek Písaø Bartoš (Bartholomaeus a St. Aegidio) prágai polgár „Knihy o pozdvižení jednìch proti druhým v obci Pražské” (A prágai község belső villongásairól szóló könyvek) czímű munkája, mely szerzőjének még élénk emlékezetében lévő tapasztalatai nyomán mondja el igen tiszta nyelven és pragmatikus sorrendben az 1524 és 1530 közötti eseményeket; nemkülönben az „Acta neb knihy pamatné let 1546 a 1547” (Az 1546. és 1547. évek emlékkönyvei) Ottersdorfi Sixtustól, mely mintegy kiegészítése az ezen évekről szóló hivatalos jelentésnek. Florentini Bydžovský Márk, Budovi Budovec Venczel és Závìtitzi Závìta György munkái részben évkönyvszerű följegyzések, részben oly okíratok gyűjteményei, melyek a folyó eseményekre, vagy egykorú politikai és vallási érdekekre vonatkoznak. Ugyanily neműek Heslovi Daèický Miklós „Emlékiratai” (Pamìti) is, melyek telvék ama kor némely kimagasló egyéniségeinek gonosz tettein érzett hazafias elkeseredéssel.

II. Rudolf alatt keletkeztek világi és egyházi rendű előkelő férfiak támogatásával Paprocký Bertalan, a lengyel száműzött nagy nemzetségtörténelmi munkái, a „Zrcadlo markrabství Moravského” (A morva őrgrófság tükre, 1593), a „Diadochus” (1602) és a „Sziléziai törzskönyv” (1609), melyek fáradhatatlan szorgalom és hazafiúi áldozókészség becses emlékei. Bøezan Venczel, a wittingaui híres levéltárnok, s a Rosenberg, Schwamberg és Sternberg főúri családok történetírója; műveinek terjedelmével ugyan nem versenyezhet az előbbiekkel, de fölülmúlja őket éles itéletével és kitűnő oklevél-ismeretével.

Egyháztörténelmi téren legbecsesebbek Blahoslav Jánosnak és Jaffet Jánosnak (megh. 1614) a cseh testvérek viszontagságairól szóló munkái. Az őskeresztény egyház képét Veleslavín egy bizalmas barátja és munkatársa, Kocineti Kocín János (megh. 1610) tárta föl, Eusebius és Cassiodorus nagy műveinek lefordításával. Ugyanide sorolandó a „Flavia Josefa O válce židovské knihy sedmery” (Josephus Flavius hét könyve a zsidó háborúról, 1553) Vorlièný Aquilinas Pál fordításában, továbbá Elbingi Plável Venczel „Historie židovská” (Zsidó történet, 1590) czímű munkája.

Idegen országokról és népekről sok és kedvelt olvasmányt adott Münster „Kosmographia”-ja (1554), melyet I. Ferdinánd buzdítására dolgozott át a tudós Puchovi Zsigmond, az eredetit jóval fölűlhaladó óriási terjedelművé bővítve. Mintegy kiegészítésképen sorakoztak e mellé a különféle török krónikák és útleírások, nevezetesen azok, melyek az igéret földéről szólottak. Legbecsesebbek e részben egyes honi zarándokok útleírásai, minők Kabátník Mártoné, egy leitomischli polgáré, ki 1491-ben Prágai Lukács testvérrel és a cseh testvériség két más tagjával keletre küldetett, hogy ott az őskeresztény községek maradványait fölkutassák; továbbá Lobkowitzi Hassenstein Jánosé (megh. 1517), Lobkowitzi Bohuslávnak, a híres humanistának fivéréé, Vlkanovi Prefát Ulrik (megh. 1565) prágai polgáré és Polžitzi Harant Kristóf tudós nemesemberé (megh. 1621), ki a fehérhegyi ütközet után életével bűnhődött politikai pártállásaért. Egy más nemesembernek, Mitrovitzi Vratislav Venczelnek (megh. 1635) 1529-től 1595-ig török fogságban szenvedett gyötrelmeiről szóló leírása szintén egyike e kor úgy alaki, mint tartalmi tekintetben legérdekesb emlékeinek.

Az elméleti tudományosság többi ágaiban kifejlett munkásság nem volt ugyan oly élénk, mint a theologia, jogtudomány és történetírás terén, de azért azokban is nem egy érdekes művet mutathat föl e kor. A bölcselet továbbra is a vallás-erkölcsi irányt követi; nagy kedveltségnek örvendenek ez ágban kivált a rövid alapelvek és oktató értekezések gyűjteményei. Valódi haladásról csak a testvériség püspökének, Koneèný Máténak (megh. 1622) íratai tanúskodnak. Politikai és társadalmi téren nagy államférfiúi belátásra vallanak Pernsteini Vilmos cseh főúrnak (megh. 1527), az emlékezetes Szent Venczel-egyezmény (1527) szerzőjének számos levelei, s még inkább az idősb Žerotíni Károlynak (megh. 1636), Morvaország kapitányának munkái, ki a szónoki próza mintaszerű alkotásaival tűnt ki. Általános elméleti természetű a terjedelmes „Politia historica” (1584), melyet Lauterbeck György német „Regentenbuch”-ja nyomán dolgozott át Veleslavín Dániel Ádám, és Závìetici Závìta György „Schola aulica”-ja (1607), melyben udvari emberek számára való oktatások és intések foglaltatnak. A természettudományokat általán csak orvosi czélok szolgálatában művelték s így jobbára csak fűvészkönyvek összeállításával foglalkoztak e téren. Terjedelmes ilynemű munka jelent meg fametszetekkel díszítve 1517-ben Nürnbergben Èerný János orvostól, de ennél jóval nevezetesb az a nagy fűvészkönyv, melyet Hájeki Hájek Tádé (megh. 1600), II. Miksa udvari orvosa, cseh királyi főorvos és Tycho de Brahe bizalmas barátja, Mathioli Péter András, tiroli Ferdinánd főherczeg udvari orvosának latin munkája alapján szerkesztett. Értékes fametszetekkel díszítve 1562-ben jelent meg (1596-ban bővített kiadásban) s hosszú időn át kitűnő hírnek örvendett.

Egyéb orvosi, csillagászati, számtani és gazdasági szakmunkákról itt nem szólván, röviden még a nyelvtaniakról emlékezünk meg. Ezek sorában 1533-ban jelent meg az első „Grammatika èeská” (Cseh nyelvtan), Telèi Optát Beneš és Neuhausi Philomathes Venczel papok műve, mely ugyan még tökéletlen, de azért emlékezetes, mert alkalmat adott a cseh testvérek híres püspökének, Blahoslav Jánosnak, egy éleselméjű megjegyzésekkel és magyarázatokkal bővített új átdolgozás (1571) szerkesztésére. Rudolf korában tudományos szellemben Nudoženi Benedicti Lőrincz (megh. 1615) írt nyelvtant. Gyakorlati czélokra számos többnyelvű szótár szolgált; a legalaposabb köztük a Veleslavín Dániel Ádám „Silva quadrilinguis” (1598) czímű, cseh-latin-görög-német szótára. Egyébként rendesen a kiadók dolga volt a munkák stilisztikai tisztaságáról és nyelvtani helyességéről gondoskodni. Nagy érdemeket szerzett e téren kivált Valeslavín Dániel Ádám. A cseh testvérektől származó könyvek nyelvének kifogástalan tisztasága is az általuk alkalmazott correctorok lelkiismeretes gondosságát dicséri.

A középső kor harmadik szakasza a fehérhegyi végzetes ütközettel kezdődik, mely az eddigi állapotok teljes megváltozását idézte elő. A lakosságot a kivándorlás sajnálatos mértékben megritkította, a véget nem érő hadjáratok nyomorúságai pedig anyagilag és szellemileg egyaránt nagyon megviselték. A régibb idők tanúlt polgárságának csak erőt s velőt vesztett maradékai lézengtek még, az alsóbb nemesség pedig, hajdan a nemzeti érdekek legmegbízhatóbb istápolója, majdnem teljesen kihalt, vagy elzűllött. A cseh nyelvben jártas papok száma csekély, s az ifjabb írói nemzedék vajmi gyér volt. Az egyetem és a városi iskolák a jezsuiták kezére kerűltek, de csak igen csekély sikert mutathattak föl, mert fő igyekezetük az eretnekek elleni harczra irányúlt; a nemzeti törekvések pedig egyáltalán nem illettek a jezsuiták világpolgári czélzatainak keretébe. Cseh könyvekből nem volt szabad ismereteket szerezni, mert a vallási vakbuzgóság az eretnekség leggonoszabb támaszait látta bennük s teljes erővel törekedett kiirtásukra, miért is számos munka lett a lángok martalékává. Kedvezőbb fordúlat ily körűlmények közt csak igen lassan következhetett be, s előbb a nép értelmi műveltségének nagy veszteséget kelle szenvednie.

Mindennek élénk képét tárja elénk az irodalmi nyelv. Eleinte, míg a múlttal legalább olyan a milyen fontosságban maradt, még bájoló üdeséggel hangzik, de csakhamar szembetűnővé lesz hanyatlása; nem hiányoznak ugyan az ennek meggátlására czélzó törekvések, de valódi erősbítése és czélszerű megifjítása helyett ezek is sok balfogást követnek el, úgy, hogy egykori alaki tökéletességének csak halvány árnyéka marad meg.

E korszak irodalmi munkássága külföldire és honira oszlik. Amahhoz, mely az előző kor törekvéseinek hagyományát örökli és folytatja, számítandók a száműzöttek s egyáltalán a nem-katholikusok művei, továbbá a tótságnak a cseh irodalomban való része, mint a melynek körében a huszita hábprúk óta szintén a cseh irodalmi nyelv terjedt el; emez pedig majdnem kizárólag a katholikus párt munkásságából áll. Kölcsönös egymásra-hatást a két párt közt lévő éles ellentét egyáltalán nem engedett meg.

A külföldiek csoportjában a híres morva Komenský János Amos (Commenius 1592–1670) művei tűnnek ki. Különféle szakmákba tartoznak s mindenikben szerzőjük magas röptű szelleméről tanúskodnak, mely nemcsak uralkodik az emberi tudomány alapvető részein, hanem azt újabb útak nyitásával bővíti is és maga is bátran rálép az új ösvényekre. A költői szép iránti tiszta érzék mutatkozik a zsoltárok rhytmikus fordításában (1624 körűl), továbbá a bölcs Cato tanításaiban (1662), nevezetesen pedig a testvéri község énekgyűjteményének kritikai átdolgozásában (1659); prózában írt műve, a „Labyrint svìta a ráj srdce” (A világ útvesztője és a szív érdene, 1623), szintén fényes tanújele költői tehetségének, mely a legaggasztóbb szorongattatások között is égi magasságba tudott emelkedni. Istenbe vetett véghetetlen bizodalom hangján szól a „Hlubina bezpeènosti” (A biztosság szilárd közepe, vagy alapja, 1625); egyebütt határtalan fájdalmának kifejezése az ó-testamentomi próféták nyelvéhez hasonlít, mint pl. a „Kšaft umírající matky Jednoty bratrské” (A testvér-szövetség haldokló anyjának hagyatéka, 1650), vagy a „Smutný pláè zaplašeného hnìvem božím pastýre” (Az Isten haragja által elriasztott pásztor panaszai, 1660) czímű munkáiban. Tudományos téren csehűl és latinúl írott neveléstani művei, nevezetesen a Didaktika, a „Janua linguarum”, a „Methodus linguarum novissima”, az „Orbis pictus” és mások, valóságos gyöngyei a pedagógiai irodalomnak; bölcseleti műveiben is mester. Stilusa mindenütt vonzó, cseh írataiban pedig épenséggel klasszikus.

A többi külföldi írók sorából Komenský után a legkiválóbb Zhoøi SkálaPál (meghalt 1640 után, a szászországi Freibergben), egy terjedelmes (tíz ívrétű kötetnyi) egyháztörténelem szerzője, melyben protestáns szempontból az apostolok korától egész 1623-ig el vannak mondva az egyháznak a világtörténelemmel kapcsolatos viszontagságai, különös tekintettel mégis a csehországi eseményekre. Stránský Pálnak (megh. 1657), Skála kortársának latin nyelvű „Respublica Bojema”-ja (1634), mely Csehország politikai és belső életét tárgyalja, csak fontos tartalmával vág a cseh irodalom körébe.

A mi a belföldi irodalmat illeti, abban az egész század folyamán a jezsuiták nevezetes részvétele ötlik szembe; idővel azonban lassanként más, főleg a világi papság köréből való erők is kezdenek e téren velük osztozni.

A költészet majdnem kizárólag egyházi téren, és pedig leginkább a régibb és újabb énekekből összeállított énekeskönyvekben mutat gyarapodást. A legnagyobb érdemű e tekintetben a hazafias érzelmű Šteyr Mátyás Venczel jezsuita (meghalt 1692), kinek hangjegyekkel ellátott Cancionale-ja (1683) régi kedvelt cseh énekek egész kincsét tartotta fönn az utókor számára. Egyébként még a legértékesebb Kadlinský Bódog „Zdoroslavíèek”-je (1665), Langenfeldi Spee Frigyes német „Trutznachtigall”-jának ez átdolgozása.

A tudományos irodalom a XVIII. század közepéig többnyire latin nyelven szól; e mellett mind jobban meggyökeresedik és terjed a német is, kedvezvén neki az akkori idő. Az elhanyagolt cseh nyelvet már csak szükségből használták, leginkább csak a köznép oktatására.

Theologiai téren, melyen a vallási föllendűlés serény munkálkodásra adott ösztönt, a legkülönfélébb irányú számos munkával találkozunk. Első sorban áll közöttünk a három részben kiadott Szent Venczel bibliája (1677–1715) Konstanc György, Šteyr Venczel és Barner János jezsuiták sikerűlt fordításában. A nevezetesb iratok közé továbbá postillák, szentek életírásai, hitszónoklatok gyűjteményei s más effélék tartoznak; itt-ott derék és nemes szándékú dolgok is akadnak, de bizony sok üres, rikítóan czélzatos és hibás nyelvű termék is van köztük.

A történetírók, nevezetesen a hazai történelemmel foglalkozók száma elég nagy. Többnyire beérik az anyag egybegyűjtésével és kritikai óvatosság nélkűl, részrehajlóan szolgálják pártjuk érdekét. Legkiválóbb közöttük Csehország főkanczellárja, Chlumi és Košumbergi Slavata Vilmos (1572–1652), a „Historické spisování” (Történetírás) szerzője, mely 14 ívrétű kötetben részint a szerzőnek 1604-től 1619-ig terjedő emlékíratai, részint I. Ferdinánd, II. Miksa és II. Rudolf (1592-ig) uralkodásának éveiből való, időrendben következő följegyzéseket tartalmaz és egészen katholikus szellemben van írva. A harminczéves háború történetére vonatkozó érdekes adatok olvashatók Kosmanecius Venczel (meghalt 1679) és Zatoèil Norbert (meghalt 1685) egykorú tudósításaiban, a kiknek művei azonban össze sem hasonlíthatók azzal a történelmi anyaggal, melyet a legnagyobb cseh jezsuita, Balbín Bohuslav (1621–1688) halmozott össze számos latin munkájában. Ide tartozik „Miscellanea historica regni Bohemiae” czímen egybehordott nagyszabású adattára, melyben Csehországnak minden, bármikor történt nevezetes dolgáról részletes tudósítás lvasható; továbbá az „Epitome historica rerum Bohemicarum” és sok más, melyek között a „Dissertatio apologetica pro lingua Slavonica” szép emléke szerzője nemes honfiúi érzületének. Balbín kortársának s barátjának, Èechorodi Pešina Tamás prágai kanonoknak (1629–1680) számos írata, különösen pedig a „Mars Moravicus” (1677), a „Phosphorus septicornis” (1673) és a Pøedchùdce Moravopisu” (Morvaország leírásának fullajtárja, 1663) szintén sok becses anyagot tartalmaznak. Kizárólag csehűl írt Beckovský János Ferencz kereszt-úr (1658–1725), a terjedelmes „Poselkynì starých pøíbìhùv èeských” (Régi cseh történetek hírmondója, 1700) szerzője, melybe az akkoriban már ritkasággá lett Hájek-féle krónika is föl van véve.

Földrajz és néprajzi adatokat is tartalmaznak többnyire a történelmi munkák; főképen Ferus György jezsuita „Mappa katolická”-ja (1630), mely az idegen népeknek a keresztény hitre térését mondja el. Igen sok érdekeset olvashatni Chodowi Hieserle Mihály (meghalt 1660 után) önéletírásában és Chudenitzi Èernín Hermann (meghalt 1651) „Denník cesty do Konstantinopole” (Konstantinápolyi útazás naplója, 1644–1645) czímű munkájában, melyek azonban kézíratban maradtak.

Kinský Ferencz József gróf. A prágai cs. kir. egyetemi könyvtár Kinský-féle osztályában levő festmény után.

A többi tudományágak közűl itt még csak a nyelvtant érintjük, a melynek terén különösen jellemző jelenségekkel találkozunk. Egyfelől azt látjuk, hogy az irodalmi nyelvet határozottabb szabályok fölállítása és az idegen elemek kiküszöbölése által a további hanyatlástól meg akarják óvni, más részt pedig, hogy a népnyelvből vett alakokkal igyekszenek azt gazdagítani. A conservativ álláspontot leginkább Šteyr Mátyás Venczel (meghalt 1692), Konstancius György (meghalt 1673) és a tót Doležal Pál (meghalt 1764 körűl) védelmezik; újítások barátjának mutatkozik ellenben Rosa Venczel János (meghalt 1689) latin nyelvű „Èechoøeènost”-jában (1672) s utána Pohl János Venczel (meghalt 1790), kinek „Grammatica linguae Bohemicae” (1756) czímű munkája elrettentő példája annak, hová tévelyedhetik a pajkosan merész tudatlanság; e mű egyúttal a cseh irodalmi nyelv szánalmas hanyatlásának is példaképe.

A Mária Terézia uralkodásának végső éveiben foganatosított politikai, művelődési és társadalmi gyökeres átalakúlásokkal kezdődik a cseh irodalom új-kora, mely egész napjainkig tart. Közepén határkő gyanánt áll az 1848. év; eddig az évig az egész szellemi, de kivált az irodalmi újjászületés munkássága a hazafias érzűlet talajából és forrásából táplálkozott; innentől fogva aztán lassanként annyiban megváltozik ez irány, hogy most már más tényezőkre bízhatja, nevezetesen a politikaiaknak engedheti át a nép fölébresztésének munkáját, maga pedig a művészeti és művelődési czélok felé vezető tágabb útra térhet.

Ama szomorú állapot, melybe a cseh irodalom s vele együtt a cseh nemzetiség a harminczéves háború után jutott, tetőpontját a múlt század utolsó negyedében érte el, mikor a fönnálló rend megváltoztatása lett az egész európai értelmiség jelszava. Az ország német nyelvű lakossága, mely büszkén tekintett a külső németség szellemi életének ez idétt támadt hatalmas föllendűlésére, attól maga is örvendetes művelődési mozgalomra érezte magát ösztönöztetve s ennek nem csekély eredményei is mutatkoztak, nevezetesen midőn a jezsuita-rend eltörlésével (1773) a latin nyelv legerősebb támasza megdőlt, még inkább pedig, mikor 1774-ben a népiskolákat (elemi, főelemi és trivialis iskolák szerint) új alapont szervezték s német nyelvűekké tették. A cseh népnél ellenben nyoma is alig mutatkozott valamelyes haladásnak, minthogy erejének javarésze majdnem kizárólag a még mozdúlatlan falusi lakosságban szunnyadt, melyet a korszerű művelődési áramlat még csak fölszinén s vajmi gyöngén érintett. A vagyonosabb és műveltebb osztályok önként engedtek a nemzetietlenítő hatásnak, mert anyagi hasznot és kiválóbb társadalmi állást szerezhettek azzal, ha megtagadták nemzeti jellegüket; jóformán csak az alsóbb papságnak a néppel érintkező része volt az értelmiségnek az az eleme, mely a cseh nemzeti szellemet magasb eszmekörben ápolta.

Azért azonban mégsem mondható, hogy a cseh lakosságból az értelmi műveltség egészen kipusztúlt, csakhogy az egyelőre csupán jellemében, hazafias érzűletében nyilvánúlt, nem pedig nyelvében. Ebben majdnem teljes lehetetlenség is volt nyilvánúlnia, minthogy a cseh nyelv oly elhanyagolt állapotban vala, hivatás nélkűli újítók pedig annyira eléktelenítették, hogy a korszerű műveltség követelményeinek egyáltalán nem felelhetett meg. Részben tehát a latin nyelvvel éltek, kivált a tudományokban, legtöbbnyire pedig a némettel, mely végre a közélet és a tudományos kutatások nyelvévé is lőn.

Dobrovský József. A prágai cseh múzeumban levő olajfestmény után, Siegl Károlytól.

Az akkori tudósok színe-javának középpontja a prágai tudós magántársúlat (Soukromá uèená spoleènost) vala, melyet 1769-ben alapított a fölvilágosúltabb főúri körök közremunkálásával Born Ignácz (meghalt 1791) és Kinský Ferencz József gróf (meghalt 1805), s mely 1784-ben a királyi cseh tudós társasággá (Král. èeská spoleènost nauk) alakúlt át. Ausztria e legrégibb tudós társaságának legkiválóbb tagjai részben cseh születésűek voltak, mint Dobrovský József, a szláv philologia halhatatlan megalapítója (meghalt 1829), Dobner Geláz, a hírneves piarista, számos történelmi mű szerzője és a Hájek-féle krónika éleselméjű magyarázója, kit joggal nevezhetni Csehországban a történelmi kritika megalapítójának (meghalt 1790), Pelzel Ferencz Márton, a honi történelem jeles búvárainak egyike (meghalt 1801), Durich Fortunát, az alapos nyelvismerő (meghalt 1802), Dlabaè János Gottfried irodalombúvár és minden hazafias törekvés lelkes istápolója (meghalt 1820), Tesánek János, kiváló mathematikus és physikus (meghalt 1788), Strnad Antal csillagász (meghalt 1799) és mások, vagy legalább a cseh népnek és emlékeinek őszinte barátjai valának, mint Voigt Miklós Adauct (meghalt 1787) piarista, az első cseh numismata és a műveltségtörténelemnek is munkása, Ungar Ráfael, szorgalmas bibliographus, a prágai egyetemi könyvtár tulajdonképeni szervezője (meghalt 1807), Cornova Ignácz, ki nemcsak mindenhez értő széles körű tudományával, hanem nemes jellemével is a legtiszteltebb tudósok egyike volt az akkor Prágában (meghalt 1822), és még többen. Mindezen férfiak munkásságának vezérelve a hazai dicsőség gyarapítása volt. Melléjük sorakoztak a fölvilágosodottabb főurak köréből a már említett Kinský grófon kivűl főleg Fürstenberg Károly Egon herczeg (meghalt 1787), Wrbna Egon (meghalt 1789), Waldstein Ernő (meghalt 1789), Lažanský Prokop (meghalt 1804), Sternberg Joakim (meghalt 1802), Ferencz (meghalt 1830) és Gáspár (meghalt 1838), Chotek János Rudolf (meghalt 1824) grófok. Természetes, hogy e férfiak körében a cseh nyelv sorsa is szóba kerűlt s élénk gondoskodás tárgya lőn, mit kellene tenni annak fölélesztésére, minthogy már az a veszély fenyegette, hogy maholnap a közéletből is teljesen kiszorúl. Az első nyomatékos fölszólalás ez irányban 1774-ben hallatszott, még pedig egy magas állású katona részéről, az „Erinnerung über einen wichtigen Gegenstand; von einen Böhmen” (Fontos tárgyú emlékeztetés; írta egy cseh) czímű röpiratban, melynek Kinský Ferencz József gróf, akkor vezérőrnagy, később altábornagy és a bécsújhelyi katonai akadémia parancsnoka volt a szerzője. A bölcs nevelésügyi tanács itt együtt jár a cseh nyelv ügyének meleg fölkarolásával, midőn a szerző kijelenti, hogy valamint a németnek a német, a francziának a franczia, úgy Csehország lakójának is csak a cseh lehet az anyanyelve. Ez az írat nyitott mintegy útat a nyomába következőknek, melyeket a cseh nyelv védelmére a fáradhatatlan Pelzel Ferencz Márton (1775), Thám Károly Ignácz (1783), a szorgalmas prágai író, Hankensteini Hanke János Sándor (1783), olmützi egyetemi könyvtárnok és mások közöltek; sőt komoly nyilvános tűntetésekre is kerűlt a dolog, nevezetesen II. Lipót trónraléptekor egy részt az 1790. évi országgyűlésen, a hol a rendek egyéb kivánalmaik közt azzal is járúltak a felség színe elé, hogy a cseh nyelv némi figyelemben részesűljön a gymnasiumi tanításban, más részt a későbbi koronázási ünnepélyeken, a hol szintén szóba kerűlt az ország nyelvének ügye.

Így egyengették lassanként az elhanyagolt cseh nyelv ügyében később beállott kedvezőbb fordúlat útját. De ahhoz, hogy az e czélra megindúlt munkásság ismét eredménytelenné ne váljék, olyan szervező tehetségre volt szükség, a ki nemcsak kitartással, hanem fényes szellemi képességgel is megáldva vegye kezébe a dolgot, s ilyen embere támadt a cseh népnek Dobrocský Józsefben.

Jungmann József. Egy „F. Taddeo Mayer del. – W. C. Wrankmore sc.” jelzésű metszet után.

Ez a lángeszű férfiú egy cseh katona-családból 1753-ban született Magyarországon a Győr melletti Gyirmoton, de Csehországban nevelkedett s már tanúló éveiben figyelmet keltett maga iránt. A jezsuiták a papi pályának nyerték meg, melyen egy ideig (1787–1790) az Olmütz melletti hradischi főseminarium igazgatója volt, aztán tanúlmányútat tett Német-, Svád- és Oroszországban, haza térte után pedig részint Prágában, részint a vidéken éldegélt főúri pártfogóinál, nevezetesen a Nostitz, Sternberg és Èernín grófoknál. 1795-től kezdve ismételten elmebajtól fenyegetve, több ízben ismét föl-fölépűlt, s így betegsége nem vált végzetessé, míg végre 1829-ben csakugyan elragadta a halál Brünnben. Tudományos munkásságát ritka éleselméjűség jellemzi, mely a legfogasabb kérdésekben is rátalál a helyes útra s bámúlatosan uralkodik az óriási anyaghalmaz fölött. Legmaradandóbb becsűek nyelvtudományi művei, köztük ó-szláv nyelvtana, az „Institutiones linguae slavicae dialecti veteris” (1822), sok évi beható és széles körű tanúlmány eredménye, melylyel a szláv philologia alapvetőjévé lett. Szilárd alapra helyezte a cseh nyelvet is, a melyről nem volt szabad többé letérnie, ha az életben be akart válni. Biráló elemzés alá vette a nyelv emlékeit, kiemelve jelességeiket és gyöngéiket, s minden téren új világosságot gyújtott részint egyenként, részint nagyobb gyűjteményekbe foglaltan megjelent írataiban („A cseh nyelv és irodalom története” 1791, 1792, 1818; „A cseh nyelv tudománya” 1809, 1819; „Német-cseh szótár” 1802). A tudós világban korán ismertté lett a neve, melyet még Goethe is tisztelettel említ, s tág körben jó indúlatot keltett a cseh nemzeti törekvések iránt; hisz minden kétséget elnémított az ügy jogosságát illetőleg már maga az, hogy a szigorú tudós lelkiismeretű Dobrovský is fölemelte szavát mellette. Maga sem habozott, jóllehet majdnem kizárólag csak német nyelven írt, illő alkalommal a cseh nyelv iránti szeretetét kitűntetni; így 1791-ben, midőn II. Lipót császár jelenlétében a királyi tudós társaságban „A szláv népeknek az osztrák uralkodóház iránti hűséges ragaszkodásáról” tartott előadást; a cseh nyelvről hallatott könnyelmű állításokra meg nem ritkán metsző gúnynyal vágott vissza. Ez pedig annál fontosabb volt, mivel Dobrovský nem csupán tudományának alaposságáért, hanem szellemes társalgásáért is igen kedvelt volt a főúri körökben.

Dobrovszký munkásságának eredményei a hazafias írók egész nemzedékének szolgáltak vezérfonalúl s a gyakorlati életben is üdvöseknek bizonyúltak. Csak most derengett annak belátása, hogy az újabb irodalomnak egy részt a régibb századok emlékeire kell támaszkodnia, mint a melyek a helyes nyelvhasználat egyedűli tiszta forrásai, más részt a népre, melynek sorsán időközben nagyot lendített. A cseh bibliával törtek útat, melynek, mint a nép hajdani legjobb vigasztalójának most kivált a papság érezte leginkább híját; 1778 és 1780 közt mintaszerű kiadást rendeztek belőle, melyben legfőbb része Durich Fortunát (1735–1802) pálosrendű szerzetesnek volt; Dobrovský maga is klasszikusnak nevezte e könyvet jeles nyelvéért. Nyomban ezután szorgosan gondoskodtak arról is, hogy a nép szélesebb rétegeit nekik való olvasmánynyal lássák el s így kiragadják szellemi fűsúltságából; e részben halhatatlan érdemeket szerzett Procházka Ferencz Fausztin (1749–1809), előbb pálosrendű szerzetes, majd a prágai gymnasiumok tudós igazgatója és egyetemi könyvtárnok, ki egész sor népszerű tudományos munkát írt, továbbá Kramerius Venczel Mátyás (1759–1808), a prágai „Böhmische Expedition” (Cseh kiadó-intézet) tulajdonosa, számos oktató és mulattató tartalmú népkönyv szerencsés földolgozója. Pelzel Ferenc Márton (1734–1801) is derekas részt vett e munkálatokban; ő ugyanis megkisérlette „Nová kronika èeská” (Új cseh krónika, 3 kötet, 1791–1796) czímű munkájával a régi történelmi emlékek fölújítását s ezt a czélját teljesen el is érte, mivel műveiben a tudományos alaposságot a népies elbeszélő hanggal igen jól össze tudta egyeztetni.

Kollár János. Barabás festménye után, Hrnèiø Tivadartól.

De nemcsak a prózairodalom, hanem a költészet is új virágzásnak indúlt. E téren szerfölött nagy nehézséget okozott az előmunkálatok teljes hiánya, nevezetesen a verstani elméletben való bizonytalanság. A régibb nyelvemlékekben a puszta szótagszámlálás volt az uralkodó, a mely mellett azonban utóbb a szótagok mennyiségének figyelembe vétele is divatba kezdett jönni; amaz nem igen tetszhetett hiányossága miatt, emez meg nagyon is nehéznek tűnt föl, s csak némely költői műfajokra látszott illeni. Az első kisérletek tehát (Thám Venczel gyűjteményeiben, 1785) rendkivűl gyarlók is valának, míg végre Dobrovský itt is útat nem jelölt tanácsával; alkalomadtán ugyanis kimutatta, hogy a jelenkori verselésben csakis a hangsuly vehető alapúl s egyben mindjárt megalkotta ama szabályokat is, melyeken a cseh nyelv helyes rhythmusa épűl. Az ő útmutatását követte az a lelkes költőcsapat, mely egy fiatal pap, Puchmayer Antal Jaroslav (1769–1820) köré sorakozott. Ez iskola néhány év alatt addig hallatlan sikereket ért el, jóllehet termékei épen nem mondhatók tökéleteseknek, minthogy alkotóik többségének nem volt igazi tehetsége, ennek híját azonban egyelőre feledtette náluk az az érdem, hogy az addig nem ápolt műfajoknak majdnem valamennyiét ők szólaltatták meg egyszerre a cseh irodalomban. Ama 30-nál több író között, kik e körből néhány közösen kiadott gyűjteményben léptek a nyilvánosság elé, legragyogóbb Puchmayer neve, ki Lafontaine modorában írt meséivel és vallásos ódáiban tűnt ki leginkább.

Maguk ez első úttörő munkák szerzői is igen jól belátták, hogy alkotásaik koránsem állnak művészi magaslaton, s épen azért idegen minták utánzásához folyamodtak. Puchmayer mellett, ki versekben dolgozta át Montesquieu „Temple de Cnide”-jét (Chrám Gnidský, 1805), elég korán lépett ugyanez útra Nejedlý János (1776–1834), Pelzel utódja a cseh nyelv egyetemi tanszékén, ki egy időn át az irodalmi munkásság vezére volt. Korátrsai kivált az Ilias fordításából adott mutatványát (1801), de egyéb fordításait is nagyra becsűlték, melyek Gessner Salamon, Florian s mások műveiből valók s mindannyi idylli tárgyú. Negyedéves tudományos folyóíratában, a „Hlasatel”-ben (Hírmondó, 1806 s köv.), legfontosabb irodalmi vállalatában szintén e törekvést szolgálja, csakhogy a különben érdemes férfiú Veleslavín korának immár elégtelen szókincsével dolgozott. E részben Nejedlý egyoldalú s a mi még ennél is rosszabb, makacs volt; még a helyesírásban sem akart engedményeket tenni, s így lassanként összeütközésbe kerűlt a kor követelményeivel és forrongást keltett, mely csak a haladópárt teljes győzelmével végződhetett.

Ennek feje Jungmann József, a „csöndes genius”, volt (szül. 1773-ban, a Beraun melletti Hudlitzban, megh. 1847-ben, mint a cs. kir. akadémiai gymnasium nyug. igazgatója Prágában). Úgy az ó-kori, mint az újabb nyelvek és irodalmak széleskörű ismeretével s egyéb tereken is jeles jártassággal bírván, helyes belátással fölismerte, hogy a szemmel látható irodalmi pangás megszűntetésére az eddigi nyelvkincset újabb forrásokból kell gyarapítani. Erre a czélra törekedett kiváló szellemének minden erejével.

Èelakovský F. L. Bekel J. kőnyomata után.

Alkotó ösztöne mindenekelőtt a költészet felé fordúlt. Nagyobb önálló művet ugyan e téren nem alkotott, de angolból (Milton „Elveszett Paradicsoma” 1811, Pope „Messiása”), francziából (Chateaubriand „Atalá”-ja 1805) és németből (Goethe „Hermann und Dorothea”-ja, Schiller „Harang-dala”) való fordításaiban erővel és bájjal teli új költői nyelvet teremtett. Rendkivűl fínom szépérzéke s alapos philologiai műveltsége jó segítségére volt az eszközök megválogatásában, mikor vagy a régibb nyelvemlékekből keresett illő kifejezéseket és szólásokat, vagy a rokon szláv nyelvekhez folyamodott effélékért, vagy végűl maga alkotta új szót igyekezett forgalomba juttatni. Ezért aztán be is vált valamennyi újítása s csakhamar közkeletűvé is lett az ifjú cseh Parnassuson, így kivált Polák Milota Zdirad, a lelkes lyrikus (szül. 1758, megh. 1856, mint vezérőrnagy Bécs-Újhelyen) és Marek Antal (1785–1877), Jungmann legbensőbb barátjának és Schiller balladái ügyes fordítójának verseiben. Kevésbbé szerencsés volt Jungmann azon törekvése, melylyel barátjaitól támogatva a hangsulyos verselés törvényének uralma ellen megint az időmérték elvét akarta érvényre juttatni. Az e miatt támadt vitába ugyan az ellenpárt teljes vereséget szenvedett, a győzelem azonban mégis pusztán csak elméleti volt, minthogy a gyakorlat néhány nevezetesebb kivétellel a régi úton maradt.

Még termékenyebb volt Jungmann munkássága a tudományos és az iskolai czélokra szolgáló próza terén. Itt a segédeszközök teljes hiánya az ő fölléptéig minden haladásnak útját állotta, pedig a napról-napra terjedő fölvilágosúltság mind égetőbbé tette annak szükségét. E téren is Jungmann törte meg szerencsésen a jeget „Slovesnost” (Stilisztika, 1820) czímű iskolai kézikönyvével, melyben kész tudományos műszótárt adott s egyszerre több irányban is lehetővé tette a haladást. Elég jókor sorakoztak melléje vele hasonérzűletű férfiak, hazafias szellemű barátai, köztük a fáradghatatlan Presl János Svatopluk (1791–1819) egyetemi tanár, a természettudományok terén egy második Jungmann. Az ő vállvetett munkájuk rakta le az új cseh tudományos irodalom alapjait.

Hathatós buzdításra találtak az első úttörők, miután már 1816-ban bebocsátást nyert elvben a cseh nyelv a gymnasiumokba, a cseh múzeum (Museum království Èeského) alapításában 1818-ban, melynél a fölvilágosúlt Sternberg Gáspár grófnak, ki aztán sok éven át (1822–1838) ez intézet elnöke volt, példáját követve, a cseh nemesség színe-java gazdag adományaival rendkivűl nagy érdeklődést tanúsított az ügy iránt; még inkább pedig 1830-ban, mikor a múzeum mellett létrejött a cseh nyelv és irodalom tudományos ápolására alakúlt egyesűlet („Sbor pro vìlání øeèi a literatury èeské”), vagyis az ú. n. Matice èeská, mely megszabott tagdíjért ismeretterjesztő munkákat oszt ki tagjai között, ezzel legalább részben legyőzvén a művek kiadását megnehezítő anyagi akadályokat.

A kor ezen viszonyaival áll összefüggésben Jungmann legfontosabb műve, a cseh-német szótár („Slovaník èeskonìmecký”), harmincznál több év fáradhatatlan munkájának nagyszabású, máig fölűl nem múlt eredménye, mely magában foglalja nemcsak a régibb és újabb irodalmi művek és gyűjtemények, hanem az addig föltárt népnyelv egész szókincsét is; öt nagy kötetben adta ki a Matice èeská 1835–1839-ig. Egy más, szintén ide tartozó nagy műve a cseh irodalom története („Historie literatury èeské”), mely lehető tökéletességgel sorolja föl s tartalmuk és koruk szerint csoportosítja a cseh irodalom termékeit.

Jungmann lankadatlan szorgalma a szó teljes értelmében áldásos gyümölcsöket termett. Míg Dobrovskýban a cseh nemzetnek jó sorsa lángelméjű mestert adott, ki a jövőre nagy terveket készített: addig Jungmannban az a példás építész támadt, a ki hozzáértő kézzel rakta le a tervezett mű alapfalait; a tovább építés már nem volt oly nehéz s gyorsan haladt előre.

Elég hangzatos neve volt Jungmann mellett hosszabb időn át Hanka Venczelnek (1791–1861), a cseh múzeum könyvtárnokának, ki a königinhofi kézíratot fölfedezte. Lyrai költemények kisebb gyűjteménye mellett számos ó-cseh nyelvemléket adott ki s nyelvtani munkákkal is foglalkozott, de nem emelkedett ki a középszerűségből. Érdemeket szerzett azonban a csehek és a többi szláv törzsek közötti kölcsönös irodalmi érintkezés gyakorlati terén.

Šafaøík Pál József. Jakoby L. metszete után.

A szlávok ez irodalmi közösségének eszméje, mely Csehroszágban már a múlt század vége felé, Dobrovský műveinek hatása következtében támadt, az ébredező nemzeti öntudat emelésére is igen hathatós eszköznek bizonyúlt. Erősbítették kiváltképen a franczia háborúk nyomában beállott politikai események, s végűl lángszavakban tört ki Kollár János, az első nagy új-cseh költő munkáiban (szül. 1793, a nyitramegyei Mosóczon, meghalt Bécsben, mint a szláv régiségtan egyetemi tanára). E nagy képzelőerővel megáldott férfiú, miután idegen földön (Jenában folytatott tanúlmányai idején) az első szerelem lángja ellobbant lelkében, sovárgó szíve minden örömét és bánatát, egész meleg bensőségét a szláv egység eszményének szentelte. Emlékébe idézi egyes szláv törzseknek a múltban szenvedett szörnyű viszontagságait, egyetértésre és kölcsönös szeretetre buzdítja őket, dicsőíti a kitartó munkát, magasztalja az érdemet és kárhoztatja az árúló visszavonást. Ezek fő művének, a „Slávy Dcera” (Sláva leánya, öt énekben) czímű lyrai-epikai költeménynek vezéreszméi, mely csupa sonettekből van fűzve. Hasonló eszméket tartalmaznak különben egyéb, nagyrészt prózai művei is.

Míg Kollár eleven képzelme merész eszményképeket öltöztetett ragyogó színekbe s lelkesítő tanokat fogantatott meg honfitársai szívében: addig Èelakovský Ferencz László (szül. 1799-ben Strakonitzban, megh. 1852-ben, mint a prágai egyetem tanára), a csehek második nagy költője, szintén nem kevésbbé fényes sikerrel hallatta lantját. Ő benne is mély gyökeret vert a szláv nemzeti eszme, de már eleve a népdalhoz való simúlás útján határozottabb, a valósággal egyezőbb alakot ölt. Èelakovský e czélra több éven át gyűjtött honi dalokat s kutatta a többi szlávokéit is, és valamennyiökből aztán dús gyűjteményt állított össze, a „Slovanské národní písnì” (Szláv népdalok, 1822 s köv.) köteteiben. Csak ez után lépett föl ugyane műfajú eredeti termékeivel s írta meg legjelesb költői műveit „Ohlas písní ruských” (Orosz dalok visszhangja, 1828) és „Ohlas písní èeských” (Cseh dalok visszhangja, 1839) czímen. Amabban jobbára az orosz népköltészet szellemét tükröző epikus dalok vannak; míg emebben számosabbak a lyraiak, melyek a cseh népdal jellemét mutatják. A műköltészetben is igazi mesternek bizonyúlt Èelakovský, nevezetesen „Rùže stolistá” (Százlevelű rózsa, 1840) czímű, részint szerelmi, részint oktató és elmélkedő verseinek gyűjteményében, továbbá számos epigrammjában és a szláv, meg egyéb nyelvekről való fordításaiban. Mindaz, a mit írt, előkelő, mintaszerű külalakjával s a benne nyilvánúló átható kritikai szellem által tűnik ki.

Míg Èelakovský és Kollár koruk költészetének a fő képviselői: addig a próza terén Šafaøík Pál József (1795–1861) és Palacký Ferencz (1798–1876) érdemesűltek a klasszikusok nevére.

Amaz, ki szelleme kiválóságára és élte sorsára nézve Dobrovskýhoz, lelkes buzgalmát és példás kitartását tekintve pedig Jungmannhoz hasonló, a gömörmegyei Kobeljarovóban született, hosszabb időn át az újvidéki szerb gímnasiumban tanított, a honnan Prágába ment (1833) s ott azontúl tisztán tudományos munkásságának élt. 1861-ben halt meg, mint a prágai egyetemi könyvtár igazgatója. Az írói pályán költői kisérletekkel tűnt föl, melyek részint eredetiek („Tatranská Musa s lyrou slovanskou”, A szláv lantot verő tátrai múzsa, 1814), részint fordítások valának; csakhamar azonban egész lelkesedéssel a szláv régiségek tanúlmányába merűlt s e téren korszakot alkotó eredményeket ért el. Munkásságának tetőpontját „Starožitnosti slovanské” (Szláv régiségek, 1837) czímű munkája jelzi, mely a szláv népeknek Herodotos tudósításaitól a kereszténységre térésükig (988 Kr. u.) terjedő őskorát öleli föl. E nagyszabású, úgy alakját, mint tartalmát nézve klasszikus mű eloszlatta az európai lakosság egy nevezetes részének őskoráról a sokáig reá borúlt sűrű homályt és számos meggyökeresedett balvéleményt czáfolt meg e népek múltját illetőleg. Egyéb műveit Šafaøík nagyobb részt csak e fő munkájához való előkészületekűl, részben pedig annak folytatásaiként tekintette; így mindenekelőtt „Szláv ethnographiá”-ját, 1842 (Slovanský národopis), valamint a „Szláv nyelv és irodalom története” (1826) czíműt, mely az első ilynemű összefoglaló áttekintés, és fontos philologiai értekezéseinek egész sorát, melyekben bonyolódott tudományos kérdésket fejteget és old meg éles elmével.

Palacký Ferencz. Dauthage kőnyomata után.

Valamivel szűkebb munkakört választott magának Šafaøík kortársa és benső barátja, Palacký Ferencz, ki a morvaországi Neutitschein mellett, Hodslavitzban született, néhány évig nemesi családoknál nevelősködött, 1823-ban Prágába kerűlt, hol Dobrovský közbenjárására levéltári munkákat bíztak rá a gróf Sternberg család írattárában, Rendkivűli lelkiereje és gyakorlati ügyessége csakhamar nevezetes szerephez juttatták őt a nemesség körében, melyre nagy hatása volt, s vezérévé tették az összes nagyobb hazafias vállalatoknak. 1829-ben a cseh rendek saját történetírójukká nevezték ki, mely állásában ernyedetlen munkásságot tanúsított egész haláláig. Hazájának és a birodalomnak tett jeles szolgálatai kortársai közt a legelsők egyikének helyére érdemesítik őt.

Első irodalmi koszorúit Palcký is szépirodalmi és aesthetikai téren szerzte, mint Šafaøík; Prágába kerülte után azonban egészen lelépett ez útról s élte legfőbb föladatáúl azt tűzte ki, hogy Csehország múltjának lehetőleg hű és teljes képét alkossa meg. E czélra több tanúlmányútat tett honi és külföldi levéltárak átbúvárlása végett, fontos történelmi forrásokat méltatott és tett közzé s minden irányú fáradságos előkészületek után adta ki „Dìjiny národa Èeského v Èechách a v Moravì” (A cseh nép története Cseh- és Morvaországon, 1848–1876, II. kötet) czímű hatalmas munkáját, mely az ősidőktől Lajos (Magyarországon e néven II.) királynak 1526-ban történt haláláig terjed. Szigorú tárgyilagosságát mindenütt bölcseleti szemlélődés kiséri és az egész művön oknyomozó szellem és vonzó, művészi előadás vonúl végig. Ugyane tulajdonokkal jeleskednek Palacký számos egyéb munkái is, melyek történelmi, irodalmi és közéleti tárgyúak, s melyeknek nagyobb része a behatóbb kutatás számára megdönthetetlen alapúl szolgál s kiváló ékessége a cseh irodalomnak.

Palackýval záródik azon nagy férfiak sora, kik az addig megalázott cseh névnek új dicsőséget szereztek. A nemzeti szükségletek jóformán egyiküknek sem engedték meg, hogy kizárólag egy térre szorítsa egész erejét s teljesen a maga kedvét s hajlamát követve munkálkodjék, és mégis, noha majdnem szűntelenűl kedvezőtlen körűlmények ellen kelle harczolniok, elévűlhetetlen becsű műveket alkottak, fényes tanújeleit adván bennük csodálatos szellemi erejüknek. Az ő szellemükben dolgozott a velük egykorú s az utánuk következő nemzedék is. Itt nem bocsátkozhatunk mindannak részletes elsorolásába, a mi jeles és érdemes az egyes irodalmi ágakban önzetlen hazafiasságból történt, csak a legkiválóbb és legjellemzőbb jelenségeket kivánjuk érinteni.

A költészetben, melyet eleinte leginkább műkedvelői modorban ápoltak, a húszas évekig az idylli elem az uralkodó; más irányban legfölebb fordításokkal találkozunk elvétve. Nevezetes fordúlat csak Kollár és Èelakovský fölléptével állott be, mely után a műkedvelősködés gyorsan tért veszt, a költők látásköre tágúl, újabb irányok támadnak, valóságos lendűlet mutatkozik és elengedhetetlen követelményűl jelentkezik az alaki tökéletesség. A nép fölébresztése és érzűletének nemesbítése az általános jelszó.

A lyra terén hazafias tárgyainak gazdagságával és gyöngéd érzésével Chmelenský József Krasoslav, művészi alakító-képességével Vinaøický Ferencz Jaroslav (1806–1869), szívre ható bensőségű intelmeivel Jablonský Boleslav (1813–1881) tűntek ki. Átmenetet mutat a korszerűbb elmélkedő hang felé az előkelő Kaubek János Pravoslav (1805–1854) és a mély érzésű Nebeský Venczel Bolemír (1818–1882).

Erben Károly Jaromír. Fénykép után, Hecht Vilmostól

Az epikus költészetnek számos tárgyát nyújtott s földolgozásukra buzdítólag hatott a honi történelem és mondavilág. A Puchmayer korából való e nemű terjedelmesb kisérletek, mint Nejedlý Adalbert (1772–1844) „Otakar”-ja (20 ének) és „Vratislav”-ja (17 ének) stb., továbbá Hnìvkovský Sebestyén (1770–1847) „Dìvín”-je, csupán könyvészeti érdekűek. Művészi magaslatra e téren Vocel János Erazim (1802–1871), a jeles régiségtudós emelkedett, ki ifjabb éveiben a cseh történelem néhány kiválóbb eseményét „Pøemyslovci” (A Pøemyslidák, 1838), és „Meè a kalich” (Kard és kehely, 1843) czímű sorozatos költeményeiben énekelte meg. Egy másik nagy eposzában, a „Labyrint Slávy” (A dicsőség labyrinthja, 1846) czíműben romantikus-philosophiai hang szólal meg. Kisebb balladákkal és románczokkal Marek János Henrik (1803–1853) és Kalina József Jaroslav (1816–1847) váltak ki; de csak Erben Károly Jaromír (1811–1870), a cseh népköltészet legalaposabb ismerője s a „Kytice” (Bokréták) czímű bájos gyűjtemény szerzője aratott nagyobb sikert, ki a nép hagyományának kincséből szedegette egybe e szép virágfűzért. A mesét Zahradník Vincze (1790–1836), az idyllt s mindjárt annak ellentété, a szatirát is Langer József Jaroslav (1806–1846) művelte sok szerencsével. Byron szellemének hatása alatt állott a szép tehetségű Mácha Károly Henrik (1810–1836), ki a „Máj” (Május) czímű lyrai beszélyt írta.

A dráma terén a puszta műkedvelősködés sokáig nem akart valami komolyan számbavehető alkotásnak helyet adni. Az írók inkább csak a színházlátogatók ízlését vették figyelembe, mint az aesthetika magasabb követelményeit. Elég bizonysága ennek Thám Venczel (meghalt 1812) és Štìpánek Nep. János (1784–1844) számos darabja. A művészibb alkotás és ezzel együtt az új-cseh drámairodalom első mestere csak 1820 után lépett a színtérre Klicpera Venczel Kelemen (1792–1859) königgrätzi gymnasiumi tanár személyében, ki a cseh színpadot majdnem 50 darabbal gazdagította, melyek a maguk korában egytől-egyig helyt álltak. Ő mellette Turinský Ferencz (1797–1852) és Macháèek Simon Károly (1799–1846), mindketten a német klasszikus dráma utánzói, Chmelenský József Krasoslav, jeles operaszövegek szerzője, Svoboda Venczel Alajos (meghalt 1849) és mások munkálkodtak dicséretesen. A későbbi években pedig Tyl József Kajetán (1808–1856) tűnt ki a dráma terén nagy termékenységével.

Az elbeszélő prózát Kramerius W. M. óta mind szélesebb körben olvasták s így mind többen művelték is. Azonban elég sokáig puszta fordításokkal és utánzatokkal érték be, nevezetesen a divatos német írók, Gessner, Clauren, Van der Velde munkáit élvezték igen mohón; Fénélon, Florian, Chateubriand, vagy Marmontel sokkal kevésbbé valának kegyben. Csak 1820 után lendűl föl az eredeti munkásság, kivált Marek J. H. (Jan z Hvìzdy) és Klicpera V. K. érdeme folytán, kik a honi történelemből merítették romantikus elbeszéléseik tárgyait s költői hangon hazafias érzéseket szólaltattak meg. Az elbeszélő szépirodalom valódi virágzásának azonban Klicpera tanítványa, Tayl József Kajetán a megalapítója, ki mint a „Kvìty” (Virágok) czímű s a harminczas és negyvenes években igen olvasott hetilap szerkesztője, meleg honszerelemtől áthatott társadalmi és történelmi elbeszélések hosszú sorát írta. Sajnos csak az, hogy gazdag leleményének, ügyesen rajzolt jeleneteinek és bájos előadásának érdemét sokszor csökkenti fölszínes életfölfogása és túlzó érzelgőssége. Majdnem ugyanezen jelességei és hibái vannak Chocholoušek Prokop (1819–1864) nagy számú romantikus színezetű történeti regényeinek is, melyek festőiek, nagy élénkségűek, de elég gyakran hevenyészett s kész kaptafára szabott alkotások is egyúttal. A mindennapi életből vett elbeszélésekben és vázlatokban szép tehetségnek adta jelét a humorista Rubeš Ferencz Jaromír (1814–1852), továbbá Ehrenberger József (1815–1882) és Pravda Ferencz (Hinka Adalbert, született 1817), kik mindketten a cseh falusi élet hű ábrázolói.

Hálek Vítìzslav. Fénykép után, Hecht Vilmostól

A tudományos próza terén Jungmann, Presl, Šafaøík és Palacký korszakot alkotó munkái mellett a többiek ugyan háttérbe szorúlnak, de azért ezek közűl is díszére válik egynémelyik az egykorú irodalomnak; így különösen az élettan világhírű búvárának, Purkynì J. E.-nek (1787–1869) értekezései, vagy Vocel J. E. régiségtani kutatásai, melyeket „Právìk zemì èeské” (Csehország ős-kora) czímű híres munkájában tett közzé.

Az a nagy forrongás, mely 1848-ban Ausztria-Magyarország minden társadalmi rétegét fölrázta s egymáshoz való viszonyukat gyökeresen átalakította, irodalmi téren is mélyre ható átalakúlást idézett elő. A hazafias eszmények mind valóbb alakot kezdtek ölteni, a cseh iskolák száma gyarapodott, egyébként is bővűltek a művelődés forrásai, a nemzeti öntudat pedig mindenfelé egyre hatalmasabbá fejlődött. Az ebből fakadó művelődési szükségletek és követelmények gazdag irodalmat termettek, mely kivált az utolsó húsz év óta rohamosan növekszik.

A költészetben eleinte föltűnő ellankadás mutatkozik, melynek az az oka, hogy hazafias szelleme, melyet a bekövetkezett események túlszárnyaltak, mind többet vesztett hatásából. Más forrás után kellett tehát nézni, a melyből új s állandóbb hatású erőt meríthessen. Ennek fölismerése most is, mint valamikor Jungmann és Èelakovský idejében, csakhamar az újabbkori költői minták tanúlmányozására s minden oldalról megélénkűlt munkásságra vezetett. Döntő győzelemre segítették ez irányt HálekVítìzslav (1835–1874) és Neruda János (1834–1891), kik fényes kettős csillagzatként tűntek föl az ifjabb költői nemzedék egén. Hálek szellemének eszményi, nemes lendűletével mestere lett a költészet minden ágának, a lyrainak ép úgy, mint az elbeszélőnek és a drámainak. Neruda pedig, a ki a cseh irodalomban a tárczaírás megteremtője, kivált az elmélkedés, a lyra és az epika terén alkotott jeles dolgokat; de legjobban a szűkebb keretű életképekben válik ki mesteri jellemrajzaival. Kortársaik közűl Heyduk Adolf (szül. 1835), a kitűnő lyrikus, Jeøábek Ferencz (1836–1893) és Bozdìech Imre (1841–1889) váltak ki, kik közűl a két utóbbi a dráma pálmájaért versenyzett. Napjainkban Vrchlický Jaroslav (szül. 1853) és Èech Svatopluk (szül. 1846) állnak az élő költők sorában legelől, kiknek ragyogó tehetsége nem is sejtett magaslatra emelte hazájuk szépirodalmát. Melléjük sorakozik a regényíró Zeyer Gyula (szül. 1841), kinek művei csillogó költészetükkel tündökölnek, Sládek József Venczel (szül. 1895), ki főleg a divatos dal hangját találja el szerencsésen, és Krásnohorská Eliška (szül. 1874), ki az elmélkedő lyra szívreható melegségével tűnik ki.

Az elbeszélő próza terén is ugyanazon irányú fejlődést látjuk, mint a költészetben. Itt is háttérbe szorúlt lassanként a tisztán művészeti czél elől a régibb törekvés, mely eleinte csak az olvasó kedv fölkeltésére és a nemzeti öntudat ápolására irányúlt. Azt a fontos kérdést, vajjon nyújt-e a cseh népélet változatos alakúlataiban az újabb ízlésű irodalmi működés számára elégséges anyagot, mintaszerűen megoldotta Nìmcová Božena (1820–1862). Ez írónő kivált számos nyelvre lefordított „Babièka” (Nagyanyó) czímű regényében mutatta meg, mennyi hálás mozzanatot lelhet a szorgos megfigyelő a legszerényebb hazai életkörűlmények közt is, kivált a falusi lakosság körében. Ugyanez úton Hálek Vítìzslav mellett még Svìtlá Karolina (szül. 1830) aratott kiváló sikert, ki a Jeschken-vidékről mutat be kitűnően rajzolt typikus alakokat, s e mellett a haladásnak lelkes szószólója. Hasonló légkörben mozog, de valamivel szorosabban ragaszkodik a valóság talajához Šmilovský Alajos Adalbert (1837–1883), ki a Cseh-erdőt, és StášekAntal (szül. 1844), ki az Iser-vidéket teszi jellemző életképei színterévé. A nagyvárosi élet Neruda Jánosban talált mesteri festőjére.

A társadalmi regénynek ugyan már 1848 előtt is akadt nem egy művelője, de kiválóbb alkotásokig csak Pfleger-Moravský Gusztáv (1833–1875) emelkedett. Azóta e téren is folyton fejlődőben van az alkotás, mely művészi színvonalon áll, nevezetesen Podlipská Zsófia (szül. 1833), Schulz Nándor (szül. 1835), Vláèek Venczel (szül. 1839), Èech Svatopluk, Krásnohorská Eliška, Herites Ferencz (szül. 1851) és mások munkássága folytán.

A szépirodalom egy külön csoportjába sorakoznak a történelmi elbeszélés művelői. Azt a nagy kedveltséget, melyet e műfajnak Tyl és Chocholoušek művei szereztek, a hatvanas évek végén újra fölelevenítették Janda Gottlieb (1831–1875), és Vláèek Venczel, s azóta az iránta való érdeklődés egyre csak növekszik, kivált Tøebízský Venczel Beneš (1849–1884) és Jurásek Alajos (szül. 1851) munkássága révén. Amaz, ki egy szerény kis falusi plebánián káplánkodott, főkép rendkivűl mély érzésével és hazafias lelkesedésével hatott; emez meg elbeszéléseinek művészi szerkezetével, cselekvényének gazdagságával, hű színezésével és érdekkeltő rajzával tűnik ki.

Nem lehet e rövid vázlat föladata, hogy a többi jelesb költők és szépirodalmi munkások neveit is mind elsorolja; csak annyit mondhatunk itt, hogy számuk igen nagy, a mi a legújabb cseh irodalom minden ágának díszes fejlődését tanúsítja. Az örvendetes irodalmi virágzás jele, hogy ma már a nagyobb díszművek kiadása sem ritkaság.

Tudományos téren Palacký halála óta Csehországban Tomek Venczel Vladivoj (szül. 1818), Ausztria történetének nyugalmazott tanára s a cseh egyetem első rectora örvend legnagyobb hírnévnek. Ez elsőrangú történetíró köré, ki már több mint félszázad óta műveli tudományát, a tudósok egész serege sorakozik, a legkülönbözőbb szakmáknak szentelve szigorú módszerű munkásságukat. Ezek közűl csak Rybièka, Randa, Jireèek József, Hermenegild és Konstantin, Emler, Tieftrunk, Borový, Brandl, Kalousek, Winter, Sedláèek, Dvorský, Rezek, Goll, Hattala, Gebauer, Bartoš, Kott, Kwíèala, Durdík, Èelakovský László és Jaromír, Šafaøík Adalbert, Krejèí, Koøistka, Studnièka, Weyr Ede és Emil, Šolín, Friè, Albert és Eiselt neveit említjük.

Már évek sora óta hangzik szabadon a cseh nyelv a műegyetem és rövid idő óta a tisztes ősi Károly-Ferdinánd-egyetem falai közt is. Hathatós támogatásban részesítik a tudományos kutatást egyes intézetek és társúlatok, köztük kiválóképen a nagy érdemű királyi cseh tudós-társaság és a mind jobban virágzó Matice èeská. Számos közép- és szakiskola tartja ébren és ápolja a tudományos életet. Mind díszesebben emelkedik föl szemeink előtt a fölvilágosodás temploma, melyen Jungmann kora óta szűntelen fáradozással dolgozik annyi munkás kéz. Betetőzéséhez kétségtelenűl tetemesen hozzá fog járúlni az a nagyszabású intézet is, a mely csak nem régen alakúlt meg Prágában, s melyre Ferencz József Ő Felségének dicső neve áraszt fényt: a tudomány, irodalom és művészet cseh akadémiája.

A német irodalom a harminczéves háború végéig. Toischer Vendelintől, fordította Katona Lajos

Cosmas, Csehország tisztes történetírója, Dietmarnak, Prága első püspökének bevonúlását leírván, azt mondja, hogy a papság rázendítette a „Te deum”-ot, a herczeg és az előkelők pedig így énekeltek: „Christ uns genâde, Kyrie eleison, und die heiligen alle helfen uns, Kyrie eleison” (Krisztus kegyelmezz nékünk, Uram irgalmazz, és minden szentek segítsenek bennünket; Uram, irgalmazz nékünk!), míg a köznép és a tanúlatlanok csak „Kyrie eleison”-t kiáltottak. Ez 973-ban történt; ez tehát a Csehországban fölhangzott német énekről szóló legrégibb tudosítás.

A papság a XI. és XII. század folyamán német földön mindenütt buzgón ápolta a vallási költészetet; Csehországból ilyetén munkásságáról nem hallunk semmit; sőt annak is, hogy a kornak másutt termett költeményei itt is ismeretesek valának, szintén csak alig néhány csekély töredék a tanújele a kolostorok kézirataiban. Pedig kivált a XII. században számos kolostort alapítottak Csehországban s népesítettek be német szerzetesekkel. Lehet azonban, hogy ezek itt sokkal inkább el valának egyebekkel foglalva, hogysem a költészet ápolásának szentelhették volna magukat, vagy hogy nem egy ilyféle termék tán el is kallódott. A kolostorok könyvtárainak legbecsesb kincsei s többnyire maguk a kolostorok is elpusztúltak Csehországban a huszita harczok és később a harminczéves háború viharaiban; csupa véletlenség, hogy legalább egy szerzetespapnak a költeménye megmaradt; igaz, hogy ez is már csak a XIV. századból: egy pomuki szürke barát (cisterci) dicsőítő éneke a Boldogságos Szűzről, „das Blümel” (A virágocska) czímmel.

II. Venczel király képe a heidelbergi (párisi) kézíratban. Siegl Károlytól

A XII. század egyházi költészete azonban árnyékba borúlt az újabb világi, leginkább lovagias költészet fölragyogó fénye mellett. Nagy kedveltségre tőnek szert a vándor énekesek mindenfelé, s nem valószínűtlen, hogy a kor legünnepeltebb didaktikus költője, Spervogel, egy egeri polgári család sarja volt.

A Pøemyslidák királyi udvarában csak a XIII. század folyamán honosúltak meg a lovagi szokások és erkölcsök. Úgy értesűlünk, hogy I. Venczel tartotta az első vitézi tornajátékot, s az ő udvarában tartózkodott hosszabb ideig az első német költő is: Zweteri Reinmar, Walther von der Vogelweide követői közt a tanító költés terén a legjelesebb. Reinmar maga mondja, hogy ő, ki a Rajna vidékén született, inkább a király, mint országa kedveért ment Csehországba, a mely ugyan ép oly jó, mint királya, de csak ez tudja őt méltányolni. Mintegy hat évig maradt Csehországban, a honnan 1241-ben ismét tovább vándorolt. Még hosszabb ideig tartózkodott itt, úgy látszik, Sigeher mester, ki I. Venczelt bőkezűségeért dicséri; de dicsőíti II. Ottokárt is, kit többször egybe hasonlít Nagy Sándorral, s valószínűleg részt vett Ottokár királynak a poroszok elleni keresztes hadjáratában is (1267). Bizonyos, hogy e királyt a magyarok elleni háborújában (1271) Sunnenburgi Frigyes költő is kisérte, ki ezt az egész hadjáratot egyetlen rövid tankölteményben énekelte meg főbb mozzanataiban. Más költők is magasztalják e fényűző s bőkezű fejedelmet. Mikor négy ország ura volt (1261–1269), egy nagy elbeszélő költeményt is ajánlott neki Ulrich von dem Türlin, t. i. az Oransei Vilmos elfogatásáról és megszabadúlásáról szólót, mely Eschenbachi Wolfram Willehalmjának az előzményeit mondja el.

E nagy költő utánzója Eschenbachi Ulrich is, ki Csehországban született s ott töltötte egész életét. Leglőbb II. Ottokár udvarában találkozunk vele, kinek dicsőítésére fogott Nagy Sándorról szóló költeményébe. Ebben a nagy világhódítóról tudomására jutott összes értesítéseket egybe akarta foglalni s e czélra úgy szó-, mint írásbeli forrásokból merített. Emezek mind latin nyelvűek valának s köztük a Gualtherus de Castellione latin eposza volt a legnevezetesebb. Azok közt, a kik Nagy Sándorról élőszóval beszéltek el egyet-mást a költőnek, magát a királyt is említi. Ulrich, kire mint hiteles tanújára hivatkozik. A király mondta el neki azt a regét, a mely elmeséli, mint jutott Nagy Sándor a paradicsom elé. Hosszú útat téve, egyszer csak egy roppant nagy fal elé ért, a melyen sok kutatás után végre egy keskeny kis kapura akadt. A világhódító bekopogtatott rajta s hadisarczot követelt. A paradicsom kapusai, Illés és Énok, megjelentek s adó fejében egy csodálatos követ adtak neki. Sándor visszatérvén a kővel, nagyon szerette volna annak jelenését megtudni. Csak egy pogány bölcs tanította meg őt rá. Ugyanis egy mérlegnek az egyik serpenyőjébe vetette a követ, míg a másik serpenyőbe a legsulyosabb tárgyakat tette; de a kő valamennyinél sulyosabbnak mutatkozott. Végre azonban a sulyos tárgyakat a mérlegből kivévén, a követ egy kis földdel takarta be, s ime ekkor könnyebb volt az a pehelynél is. A kő e szerint magát a királyt jelentette, kivel addig, a míg él, semmi és senki sem ér föl, de mihelyt a föld alá kerűl, még egy pehely is mindjárt sulyosabb lesz nálánál. Érdekes, hogy a büszke Ottokár király épen ezt a mondát beszélte el a költőnek. Akkor még alig sejthette, hogy nem sokára ő maga is vértől borítva, fejedelmi méltósága minden jelétől megfosztva, fölismerhetetlenűl fog a csatatéren feküdni! – A német költők nagyon meggyászolták őt. A legmegindítóbb egy ismeretlen lantos gyászéneke, ki a jólelkű királyban a kereszténység védpajzsát s a pogányok rémét siratja.

Eschenbachi Ulrik a királyt még jóval később is „a kereszténység legderekabb emberé”-nek mondja. Sokat is vesztett ő a király halálával. Nagy Sándorról szóló költeményébe 1271-ben kezdett s 1278-ban, mikor a király elesett, még csak az ötödik könyvvel, tehát a mű felével készűlt el. Csak 1284 és 1287 közt fejezte be s az egészet az ifjú II. Venczel királynak ajánlotta, kinek bőkezűségétől várta jutalmát. Nem sokkal utóbb egy kisebb elbeszélő művet írt, melyet ő maga csak „könyvecské”-nek nevez. Ez a Vend Vilmos (W. von Wenden, 1287–1291), melyet Venczel feleségének Guta királynénak ajánlott. A költemény tárgya a Placidus-Eustachius legendájához hasonló s még világosabb czélzások vannak benne a királyra és királynéra, mint a Nagy Sándorról szólóban. Már maga a hős neve is ilyen, kit a költő forrása ellenére, mely angolországi Vilmosról szólt, vendnek, tehát szlávnak tesz meg; a hős neje meg a cseh királyné, Guta (Bene), nevét viseli. A költemény a mennyek királynőjéhez intézett imával záródik, melyben a szerző áldást kér a királyi párra. A királyné már 1297-ben meghalt, a király kegye pedig, úgy látszik, nem maradt mindvégig álanndó a költő iránt, mert élete vége felé Reisenburgi II. Borso udvarában találjuk, kinek számára „Nagy Sándor”-ának folytatásába kezdett, de nem fejezhette be. Valószínűleg e munkája közben ragadta el a halál.

Csehország ifjú királyának óhajtására Remete Henrik (H. der Klausner) egy Mária-legendát írt, mely a „Gmündi hegedűs” tárgyához hasonlít. A király jámbor érzületére vall az ily tárgyú költészet pártolása. De valamint Eschenbachi Ulrik műveiben csodálatosan váltakozik a jámbor önmegtagadás a pajzán érzékiséggel, a világi gyönyörökről való lemondás azok élvezetével: úgy a király számos istenes cselekedete mellett azép nőkhöz való hajlamát sem hallgatják el a krónikások. Sőt szerelmi dalokat is költött II. Venczel. Egy dala olyan tetszést aratott, hogy nyomban utazásra serkentette Rügeni Wizlav herczeget. De nagy külső csínnal is van venne az eredeti alapgondolat szellemesen kifejezve. A második határozottan czéloz az elsőre, a harmadik pedig olyanféle hajnali vagy őr-dal, a milyeneket először Eschenbachi Wolfram költött, kire különben, avagy utánzóira a király verseiben a képek választása és egyes kifejezések is emlékeztetnek, míg egyéb stilusbeli sajátságok a későbbi lyrikusok hatására vallanak. Hiszen Frauenlob Henriket is igen csodálták a korabeli prágai költők, a kik közt 1297-ben személyesen is megfordúlt az akkori nagy ünnepélyek alkalmával, élvezvén a király kegyét, kit még halála után is dicsőített dalaiban.

Akkortájt azonban már nem csupán a király volt Csehországban a német költők és művészetük egyetlen pártfogója. A „Jámbor Lajos (thüringiai) uralkodó gróf keresztes hadjáratá”-ról szóló költemény dicsőíti a cseh királyokat, de mellettük Neuhaus urát, II. Ulrikot is, kinek bőkezű vendégszeretetét a költő élvezte, s hálásan emlékszik meg a főúr anyjáról, Pleien-Hardegg Máriáról is. Ennek buzdítására szedte versbe egy ismeretlen a „Krisztus eljövetelé”-nek legendáját. Neuhausi Ulrik számára valami Frigyes nevezetű költő az Eschenbachi Ulrik „Nagy Sándor”-át is lemásolta, helylyel-közzel a maga verseit iktatván beléje toldalék gyanánt. Reisenburgi Borso műpártolását már érintettük. A bölcs és hatalmas Lichtenburgi Raimund és a kalandszerető Michelsbergi János meg Freibergi Henrik pártfogói. A „Wartburgi dalnokverseny” egy függelék-szakában Èernin Jánost fölűlmúlhatatlan lovagnak és bőkezű úrnak halljuk dicsérni, s hasonlókép magasztalja egy másik költemény Klingenbergi Jánost. Alig jellemezheti valami jobban a németségnek Csehországban a XIII. század folyamán való fölvirágzását, mint az említett tények. I. Venczel alatt még a királyon kivűl senki sem kegyeli a német költőt, míg unokája idejében már számos főnemes pártolja a német költészetet s e főurak újonnan épűlt váraik után többnyire maguk is német nevet viselnek; sőt az ifjú király maga is ír német verseket, és az ország német gyarmatosainak fiaiból is kerűlnek ki német költők. Mert Eschenbachi Ulrikhoz hasonlag Freibergi Henrik is csehországi születésű s alighanem az a vele körűlbelűl egykorú Prágai Mülich is, kinek egy tánczdala maradt fönn.

E költők sorában Freibergi Henrik a legkiválóbb. Családja a szászországi Freibergből vándorolt be Csehországba s onnan vette nevét. Vagy 20 évvel lehetett ifjabb Eschenbachi Ulriknál. Első műve egy legenda, mely latin forrás nyomán mondja el a szent kereszt történetét. Kősbb Michelsbergi János párisi útját énekelte meg. Ezt a bajvívásért való útat 1293 és 1297 közt tette meg a nevezett lovag, kinek még életében jelent meg (1306 előtt) a róla szóló költemény, melyben még Wolfram utánzójának mutatkozik a szerző. Utóbb azonban egészen Strassburgi Gottgfried felé fordúlt s fő műve az ennek „Tristan”-jához írt folytatás lett, mely a szakértők véleménye szerint oly sikerűlt, hogy a nagy mestereket későbbi utánzóik közűl egyik sem közelíti meg annyira, mint Henrik, a ki még egy manóról s egy vízi medvéről szóló víg mesét is írt szép versekben.

Ime tehát Csehországban a XIII. század végén s a XIV-diknek elején a közép-felnémet irodalomnak nem épen kicsinylendő utóvirágzását látjuk, mely azonban csakhamar elhervadt. Egészen másfelé törekvések kerekednek felűl az új századdal. S épen itt Csehországban virad föl az új ifők hajnala, a hol a lealkonyúló korszak búcsúzó sugarai is legszebb fényükben ragyogtak. 1310 táján fejezhette be Freibergi Henrik Tristánját, s a század közepe felé már IV. Károly, a való élet józan és éles elméjű megfigyelője uralkodik az országban, ki megalapítja az egyetemet, melylyel a tudományok történelmének új korszaka kezdődik, s itt pirkad fel először az Alpeseken inneni humanismus hajnalának első derengése. A szükségesre és gyakorlati haszonra való tekintet lett mindenütt irányadóvá, s a tudományos munkásság elfojtotta a költészetet.

Mügelni Henrik e kornak legjelesb költője. Még János király életében kerűlt Prágába s nagy tekintélynek örvendve élt ott 1358-ig, mint IV. Károly pártfogoltja. Ennek utána Alapító Rudolf Bécsbe hítta meg. Művészi mesterdalaiban az ég és föld birodalmáról, álmokról és ékkövekről, az üstökösök csodás erejéről s más effélékről énekel. Tanító czélú történeteket és meséket is szedett rímekbe. Fő műve azonban a „Szüzek koszorúja” (Der Maide Kranz), melyet IV. Károlynak ajánlott. Ebben tizenkét szűz ábrázolja a tizenkét tudományt, melyek egymással az elsőbbségért versengnek. Vitájukat a császárnak kellene eldöntenie. Ez a theologiának hajlandó az első helyet oda itélni, de előbb a „Természet királynő”-höz küldi őket „Illem” és „Fegyelem” lovagok kiséretében. A Természet palotájában együtt vannak az Erények, melyek a Theologiát a többiek királynéjává koránázzák. Most azonban ennek kell a Természet és az Erények közt támadt vitát eldöntenie s kimondja, hogy az Erények nem a Természettől, hanem Istentől származnak. Tehát valóságos természetbölcseleti és theologiai értekezés a költői allegoria mezében! Ama kor, mely a tudományosságot igen nagyra becsűlte, kedvelte az ilyenféléket.

A tudomány nyelve azonban természetesen a latin volt. A császár maga is belé a latinúl írók sorába. De a közélet nyelve a német maradt s elég gyorsan hódított magának oly területeket is, a melyeken az előbbi században még kizárólag a latin uralkodott. A német oklevelek mind számosabbakká válnak s egyes jogéleti emlékek is német nyelvűek. Nyelvük kivált azért fölötte érdekes, mert Csehországban, a Luxemburgi uralkodóház korában mutatja először ama jellemző sajátosságokat, melyek az újfelnémet irodalmi nyelv megkülönböztetői, s szerint tehát Csehország tekinthető, úgy szólván, az újfelnémet nyelv bölcsőjének. A világi elem mind jobban erősbödő művelődési törekvésének szolgálatába szegődött a fordítások egész sora is. Már Mügelni Henrik is fordítgatott. Még János király életében lefordította egy prágai pap Csehországnak egy rímes cseh krónikáját, mely a Dalimil néven ismeretes. Ebben valamicskét enyhítette a németek elleni heves kifakadásokat; dicséri Ottokár királyt és krónikája elé latin forrásból merített évkönyvszerű kivonatot függeszt; mindez igen rosz rímekben és még roszabb versekben van írva. Nem is csoda, ha e tákolat az ovlasóknak nem tetszett. A cseh krónikát, melyen időközben több rendbeli változtatás és bővítés történt, ez újabb alakjából ismét lefordították németre, még pedig most már prózában. A próza ugyanis ekkortájt hosszú időre kivívta volt már minden verses alak fölött az uralmat. Pulkava krónikáját, mely IV. Károly parancsára készűlt, szintén lefordították németre.

A Venczel-biblia egy díszfestésű kezdőbetűje. A bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Károly császár kanczellárja, Neumarkti János, maga is foglalkozott fordítással. A sziléziai Neumarktból való volt, 1353-ban leitomischli, 1364-ben olmützi püspök lett s 1380-ban halt meg; 1353-tól 1374-ig volt a császár kanczellárja. Kétségtelenűl egyike ő a császár környezetében volt legkiválóbb férfiaknak. Követte urát olaszországi útján is, levelezésben állt Petrarcával, „a humanismus atyjá”-val, s őt magát az Alpeseken inneni humanisták elsejének nevezték. Nagy gyönyörűsége telt a virágos stilusban; többféle latin munkát s latin dalokat is írt; de a német költészetben is jártasnak mutatkozik, így pl. egy hivataltársának latinúl értelmezi Frauenlob egy költeményét. Németűl is írt. Leitomischli püspök korában (1358–1363) IV. Károly megbízására lefordította Pucch der liebchosung (A szeretet könyve) czímen Szent Ágoston Soluloquia-ját. Még terjedelmesebb tőle Szent Jeromos életének az a fordítása, mely Szent Özsébnek, Ágostonnak és Cyrillnek tulajdonított leveleken alapúl. E műve, mely ma már csak nyelve szempontjából érdekes, a maga korában oly nagy tetszésre talált, hogy sokszor lemásolták, alnémetre fordítva 1484-ben adták ki Lübeckben s még ugyanazon évben egy németalföldi fordítása is jelent meg nyomtatásban. Bevezetéséből megtudjuk, hogy szerzője akkor fordította, mikor már olmützi püspök és a császár kanczellárja volt (1364–1374). A mű Erzsébetnek, Jost morvaországi őrgróf nejének van ajánlva.

Ily történelmi munkák fordításainál fontosabbak a biblia-fordítások. Hisz Csehországból indúlt ki a következő évszázadok nagy vallási mozgalma. Pás postol leveleinek egy csehországi, még pedig IV. Venczel király korából való fordítását a bécsi cs. Kir. Udvari könyvtárban őrzik. Valószínű, habár nincs egész kétségtelenűl bebizonyítva, hogy a teljes biblia első fordítása is, melyet 1466 óta többféle javítással tizenhatszor nyomtattak le, szintén Csehországban készűlt a XIV. század közepe táján. Sok jelessége mellett e fordításnak mégis számos a gyöngéje. Fordítója sem a latin, sem a német nyelvben nem volt valami kiválóan jártas; gyakran nagyon is szó szerint ragaszkodik a latin szöveghez s egyhangúságba esik, minthogy német szóbősége ilynemű vállalatra nem volt elég gazdag. A fordítás egy kézíratának írója, melyet a tepli kolostorban őriznek s mely a XIV. század végéről való, mint már az előtte lévő másolat irója is, érezte annak szükségét, hogy egyes, már elavúlt szólásokat újabbakkal helyettesítsen vagy megmagyarázzon. Így aztán az sem meglepő, ha egy második fordítás szüksége hovatovább érezhetővé vált. Prága leggazdagabvb polgárainak egyike, Rotlöw Márton (megh. 1382) tervezte e második fordítást, melynek ó-testamentomi része az ő rendeletére készűlt. Lehet, hogy az alapítónak közbejött halála hátráltatta a mű befejezését. Az eredeti kézírata ennek is leveszett, de megvan több másolata. Ezek közűl a leghíresebb és legismertebb az úgy nevezett Venczel-biblia a cs. Kir. Udvari könyvtárban, a mely sok iráshibája mellett is még leghívebben őrizte meg az eredeti szöveget. A kézírat kiváló díszszel készűlt Venczel király számára s főleg képei miatt nevezetes, melyek ugyan a mi ízlésünk mértékével ítélve elég sajátságosaknak tetszenek, minthogy a leggyakrabban előkerűlő képek a királyt fürösztő szolgálót ábrázolják. Venczel kedvelte az ilyenféle képeket, a mint ezt az Oransei Vilmosnak egy, az ő számára 1387-ben készűlt (most a bécsi műtörténelmi múzeumban látható), ép oly díszes kézírata is mutatja. A Venczel-biblián több másoló és rajzoló dolgozott. A rajzolók nem fejezték be munkájukat, mert már a Krónikák második könyvében megszűnnek a képek; a szöveg pedig Ezékhiel könyvével szakad félbe, ellenben Ézsaiás és Jeremiás próféták kétszer is le vannak írva. Tóbiás könyve a többiekétől elütő nyelvalakokat mutat, s ennek fordítása nem is lehet a többi könyv fordítójának munkája. Ki volt a fordító, nem tudni, de fordítása a középkoriak legjobbjainak egyike. Teljesen jártas a latin nyelvben s rendkivűli szóbősége van. Czélja az volt, hogy helyes és jóhangzású német nyelven szólaltassa meg a szentírást, s e czélját nagy ügyességgel többnyire el is érte, csak abban hibázott, hogy művének nem minden részén dolgozott egyenletes gonddal.

E fordítások után egy kisebb eredeti mű már a nyelvnek teljes hatalommal való használatát mutatja. Ez a századnak egészen a végén keletkezett s Gervinus szerint a régibb német irodalom legtökéletesebb prózai alkotása. Czíme: „Der Ackermann von Böhmen” s egy özvegy ember (maga Ackermann) és a halál párbeszédét tartalmazza. Az özvegy szeretett ifjú feleségét, gyermekeinek anyját elveszítvén, vádolja a halált. Emez megfelel neki, a mire az özvegy újra megtámadja a halált, a ki megint válaszol és védi magát. Fejezetről fejezetre váltakozik egymással az egyiknek bánata, keserűsége, haragja s a másiknak hideg nyugalma és józansága, majd minden emberi bölcseséggel való okoskodása, közben-közben keserű gúnyolódása és vaskos gorombasága is. Végtére sem tudnak megegyezni s az Istennek kell vitájukat eldöntenie. Ez a halálnak ád igazat, de egyúttal arra figyelmezteti, hogy az ő hatalma is Istentől vagyon. Az özvegy ember erre imádkozva így fohászkodik: Uram Jézus! Vedd magadhoz kegyesen az én szeretett feleségem lelkét! Adja néki örök nyugodalmat; – engedd őt, Uram, országodban lakni a boldogságos lelkekkel egyetemben!

Így ér kiengesztelődött véget a keserű vitatkozás, mint a hogy a békeség szivárványa ragyog föl az égiháború dörgése után. Csupán a művecske végén lévő imádság mondható talán a mi ízlésünkhöz mérten kissé túlságosan ékesnek. Ebben már az irodalmi hagyomány is érvényesűl, minthogy a szerző jártas a régibb német irodalomban is. Tudósnak is vallják őt a klasszikusokból merített idézetei. De már stilusa is a klasszikusok tanúlmányát árúlja el, a nélkűl azonban, hogy a latin nyelv ügyefogyott utánzásába tévedne. Nem is csoda, ha a mű oly nagy tetszésben részesűlt! 1399-ben írta a szerzője s 1547-ig tizenegyszer jelent meg nyomtatásban, egyszer alnémet nyelven is. Kár, hogy írójáról csak oly kevés adat van. Ackermann Jánosnak hívták és Saazban lakott. A feleségének Margit volt a neve. Földmívest jelentő saját nevére czélozva, azt mondja a szerző, hogy az ő ekéje a madarak ruházatából való, vagyis hogy ő tollal szánt.

A vita fűzésében s az Isten által való eldöntésében a mű a drámai szerkezethez közeledik. Különben e korból több ilyenféle, a halállal való beszélgetést ismerünk (gondoljunk csak az úgy nevezett haláltánczokra), továbbá a farsangi játékokban is elég gyakoriak a törvényszéki jelenetek. Azt ugyan nem tudjuk, hogy a cseh városokban is adtak-e elő ilyeket, de arról már van tudomásunk, hogy komoly tárgyú, szenttörténeti, vagy az év ünnepeire vonatkozó színjátékok azokban is járatosak valának. A XIV. századból egy húsvéti játék maradt fönn; a nagy egeri úrnapi játék pedig megvan az előadások egy rendezőjének (körűlbelűl 1480 tájáról való) kézíratában. E játék három napig tartott. A világ teremtésével kezdődik, s az első napra eső rész Krisztusnak a templomban tett első látogatásával ér véget. A második napi előadás főleg Krisztus szenvedéseit és Mária siralmát tűnteti föl; végre a harmadikon következik a tulajdonképeni húsvéti játék: az Üdvözítő halála és föltámadása. Ilyen játékokat a XIV. és XV. Században sok helyütt adtak elő. Nagyon hasonlók valamennyien egymáshoz, minthogy az egy helyütt bevált darabot csakhamar utánozták más városokban is. E játékok szerzőinek nevei ép oly kevéssé maradtak az utókorra, mint a népdalokéi.

A népdalt még a huszita korszak viharai sem némíthatták el egészen; egyéb költői műfajok azonban nem virágozhattak föl e harczok miatt a XV. Században. Az is csoda, hogy már a XVI. Század folyamán ismét új életre kel a német költészet Csehországban. Az ország legkeletibb része halad legelöl az irodalmi mozgalomban. A cseh testvérek felekezetéhez sokan csatlakoztak a németek közűl is és saját hitközségeket alakítottak, így kivált Landskronban és Fulnekben Morvaországban. Ezek számára német egyházi énekekről kellett gondoskodni, vagy legalább a már meglévőket egy „igaz hitű” énekes könyvbe gyűjteni. E szükségletnek Weisse Mihály tett eleget, ki a sziléziai Neisséből vándorolt be Csehországba s a testvériség landskroni hitközségét alapította. Ő volt azon követek egyike, kiket a cseh testvérek Lutherhez 1522-ben küldöttek, ismerte és föl is használta Luther és mások egyházi énekeit is. Énekeinek javarészét azonban a cseh nyelvű testvérek énekeiből és a latin hymnusokból merítette. Azonban ott is, a hol idegen mintákat vett át, inkább átdolgozást, mint teljesen hű fordítást nyújt. Helytelen azonban róla azt állítani, hogy mindent csehből fordított. Valójában énekei közűl csak kevés a cseh eredeti darabok utánzata és csak kettő fordítás. Legtöbb éneke egészen sajátja s az ő istenfélő lelkének mélyéből fakadt. E század nagy számú egyházi-énekköltői sorában mindenesetre kiváló helyen áll s joggal nevezte őt már Luther is jeles német költőnek. Luther maga is fölvett 1545-ben néhányat Weisse énekei közűl a saját gyűjteményébe, s majdnem minden protestáns énekes könyvben vannak Weisse-félék, s ha több nem, legalább a „Nu lasst uns den Leib begraben” kezdetű.

Weisse énekeskönyvét 1531-ben nyomtatták először Jungbunzlauban s azóta számos kiadást és utánnyomást ért. E közben sok mindenféle változtatáson ment keresztűl. Nem sokkal utóbb Weisse énekeivel együtt utánzói és követői szerzeményeit is lenyomtatták, így Geletzky János )megh. 1568), Tham Mihály (megh. 1571), Herbert Péter (megh. 1571), Girk János, Klantendorffer Pál, Vetter György és mások énekeit, kik mind tagjai, a legtöbben pedig előljárói, vagy papjai voltak a testvériségnek.

Még dúsabb és változatosb volt a költészet virágzása az ország nyugati részében. Az Érczhegység a XVI. Században ontotta legbővebben bányáinak kincseit, rajta mindenfelé jómódú új községek keletkeztek (Joachimsthal 1516-ban), melyeknek német volt a lakosságuk. E vidékre a protestáns vallás hamar behatolt, s így innen is egész sora kerűlt ki az egyházi énekek szerzőinek. Élükön a joachimsthali „öreg kántor”, Herman Miklós áll. Nem sokkal a város alapítása után kerűlhetett oda, de nem tudni, honnan s hogy hol született. Joachimsthalban halt meg 1561 május 3-án. Buzgó protestáns volt. 1524-ben jelent meg „Ain Mandat Jesu Christi an alle seine getrewen Christen” (Jézus Krisztus parancsa összes hív keresztényeihez) czímű írata, melyet akkoriban a Róma elleni harcz riadójáúl tekintettek. Még megjelenése évében nyolcz kiadást ért s azóta is gyakran lenyomatták. Énekeiben, melyek nagyobb részét agg korában írta, a népdalt utánozza s ezért egyszerű bensőségükkel tűnnek ki. Közűlök sok az ifjúságnak volt szánva, miért is gyűjteményét „Kinder- und Hauslieder” (Gyermek- és házi énekek) czímmel látta el (ellentétben a tulajdonképeni templomiakkal). Tartalmuk szerint többnyire a vasárnapi evangeliumokhoz, vagy az ó-testamentomi történetekhez simúlnak. Gyakrabban Matheius szent beszédeiből is merített ösztönzést.

Matheius János 1504 június 24-én született Rochlitzban s meghalt 1565 október 8-án Joachimsthalban. Ingolstadtban tanúlt, 1529-ben Wittenbergbe útazott, a hol a reformátorokat hallgatta, a miért is magát „ez iskola tagjának és a wittembergi egyház polgárának” nevezi. 1532-ben Joachimsthalba hítták az ottani iskola igazgatójává. 1540-ben jó barátai gyámolításával még egyszer elment Lutherhez Wittenbergbe, de 1541-ben a joachimsthaliak külön követséget küldtek érette, a melylyel visszatérve, eleinte a diaconus, majd 1545 óta az első lelkész tisztét viselte egészen haláláig a városban. Első sorban mint hitszónok volt kiváló s szentbeszédei a kor legjobbjai közé tartoznak. Beszédeiből több gyűjtemény jelent meg nyomtatásban s több kiadásban. Leghíresebb közöttük a „Sarepta, oder Bergpostill. . .” czímű (1562). Az ebben lévő 16 beszéd függelékeképen Joachimsthal krónikája van csatolva. Kevésbé tudományosak e „bányász”-prédikáczióknál, de még jelesebbek Halotti beszédei (1559), melyeknek egy harmada gyermekeihez van intézve, kik édesanyjukat elvesztették. Luther életéről is tartott beszédeket és néhány szép egyházi éneket is írt. Legismertebb „Aus meines Herzens Grunde sag ich Dir Lob und Dank” kezdetű reggeli éneke, mely Gusztáv Adolfnak annyira tetszett, hogy minden reggel elimádkozta.

Mathesius joachimsthali utódja, Franck Gáspár pap szintén szerzett egyházi énekeket, ép úgy Hosman Kristóf Elbogenben, Spindler György schlackenwerthi pap is; Berthold Mártontól is maradt fönn legalább egy „házi dalocska”. Még egy költőnőt, Juncker Katalint is említenünk kell, egy katholikus énekköltő pedig mindjárt egész gyűjteménynyel állt előt. Ez Hecyrus vagy Schweher Kristóf, kinek az egész év ünnepeire szóló keresztény imái és énekei 1581-ben jelentek meg. Hecyrus Kaaden királyi város katholikus plébániája lelkészének mondja magát e könyve czímlapján, előbb pedig 30 évnél tovább Budweisben élt, kezdetben mint iskolamester, majd mint városi írnok s utóbb mint pap. – Az elbogeni Brentel György e kor költői sorában a mesterdalnokok képviselője. Egyebek közt 1547-ben a Frauenlob későbbi mértékében írt két költemény jelent meg tőle.

Herman Miklós énekeinek némelyikéhez maga írt dallamot is; Mathesius is jeles zenésznek dicséri őt, olyannak, a ki „sok jó choralt és német éneket szerzett”. E téren különben nem egyedűl munkált, mert másokat is említhetnénk, a kik az énekekhez dallamokat írtak, vagy négy és több szólamra írták át azokat; ilyenek valának Brand Jobst, Regnart Jakab, Buchaui Stephani Kelemen és mások. Az utóbbi sokoldalú irodalmi munkásságot fejtett ki. Egyebek közt rímekben énekelte meg az 1582-ik évi borzasztó árvízveszedelmet is. Ezzel legalább sebtében megemlítettük a híradásnak azt a módját, mely a XVI. Században, mint egyebütt, Csehországban is általán dívott. Az elbeszélő költemények sorából a legbecsesb a podagrának mythologiai-allegoriai dicsőítése „Fleissner Györghy úrtól, a Schönbergek schlackenwerthi kapitányától” (1594).

Buchaui Stephani Kelemen, ki Eger lakójának szereti magát nevezni, termékeny drámaíró is volt. Lefordította Terentius Andriaját és Eunuchusát (1554), szomorú játékká dolgozta föl az „egy lampardiai királynéról” szóló históriát (1551), írt egy vígjátékot arról: „Miképen menekűljön az ember az ördög cselvetéseiből” (1568) és egy úgy nevezett „szatirá”-t vagy „parasztjáték”-ot „Egy molnárnéról és az ő plebánosáról” (1568).

A drámai tárgyak közt Csehországban is leggyakoribbak a bibliaiak. Edelbeck Benedek, ki Budweisban lakott s Ferdinánd tiroli főherczegnek előbb csatlósa, majd udvari bohócza volt, 1586-ban egy színjátékot („Comedia”) írt „Jézus Krisztus örvendetes születéséről”; Schweher (Hecyrus) pedig színre vitte „Mária Magdolna vigasztaló történeté”-t. Ó-testamentomi tárgyat választott a joachimsthali dr. Klein Boldirzsár (meghalt 1560) „Jónásnak, Ninive prófétájának bűnbánati prédikácziója” czímű darabjában, valamint Meissner Mátyás a „Sodoma és Gomorrha rémséges pusztúlásáról szóló új bibliai játék”-ban („Historia Tragoedia”), mely 1580-ban jelent meg. Meissner 1543-ban született Gabelben; rektor volt Komotauban, majd később (1591, vagy 1592 óta) Brüxben. A szintén protestáns vallású szerző darabját cseh nyelvre is lefordították. Egy, az egyiptomi Józsefről szóló dráma töredékes kézirata Sonnenbergben maradt fönn, de szerzője ismeretlen.

A történelmi drámának is akad képviselője az „Ein wunderseltzame Tragödia Von zweyen böhimschen Landsherren, als der von Commenthaw und der von dem Brixer Schloss”, stb. czímű, 1594-ben megjelent darabban. Ennek egy azon időbeli esemény a tárgya. Lobkowitzi Popel György főurat egyszerre csak minden méltóságától megfosztotta II. Rudolf császár és börtönbe vettette. Azt beszélték róla, hogy a császár élete ellen tört s maga vágyott a cseh királyi trónra, a mit elérvén, az összes németeket ki akarta volna űzni az országból. Az igen naív drámaíró egészen György úr ellen foglal pártállást.

E dráma kapcsán mindjárt azon történelmi viszontagságokról is mondhatunk egyet-mást, melyek ez időben az országot érték. A II. Rudolf alatt veszedelmesen feszűltté vált nemzeti ellentét, melyből az említett merénylet terve is szülemlett, még elkeseredettebbé vált a vallási villongások hozzájárúltával. E viszálkodások együttvéve az országnak a harminczéves háború folyamán való példátlan pusztúlására vezettek. Ez ismét hirtelen félbeszakította a művelődés szerves fejlődését, sőt majdnem teljes megsemmisítette a régibb idők alkotásait is. Így tett az irodalommal is, mely a XVI. Században leginkább protestáns volt, s így az ellenreformáczió végrehajtása közben számtalan nem-katholikus, vagy csak ilyennek tetsző könyv pusztúlt el. A XVI. Század folyamán az irodalom munkásai nagyobb részt protestáns tanférfiak és lelkészek valának. Most ezeket az országból száműzték, minek következtében a XVII. Században számos csehországi születésű költő külföldön volt kénytelen dolgozni, a joachimsthali Winter Erasmus, a pankrazi Keimann Keresztély és mások.

A XVII. Század első feléből a breitenbergi Pontanus György Bertholdon, a tudós székesegyházi préposton (meghalt 1616) kivűl csak két német költőt említhetünk Csehországban. Ezek elseje Höck Theobald, 1601 óta az utolsó Rosenberger titkára, ki „Schönes Blumenfeld” (Szép virágos rét) czímen csak olvasásra szánt, nehézkes dalainak gyűjteményét adta ki; a másik pedig Mislick János Bøetislav, Hirschhof bárója, ki Risthez intézett néhány alkalmi versében ügyes pásztorköltőnek mutatkozik. Ha mást nem is, de legalább az új század változott divatját e két költő művei is elárúlják.

A német irodalom a harminczéves háború óta. Klaar Alfrédtól, fordította Katona Lajos

A római szent birodalom egyetlen tartománya sem szenvedett a XVII. Század első felének nagy vallási háborúja alatt többet Csehországnál. Itt tört ki a pusztító tűzvész s a háború harmincz éve alatt nem is szűnt meg hol hevesebben, hol gyöngébben lobogni, nyomában pedig hosszú időkön át helyre nem hozható pusztúlás szomorú romjai maradtak. Egyebütt is, a meddig csak a német nyelv uralma terjed, oly nagy volt a szellemi kimerűltség, hogy csak a század vége felé mutatkozik lassacskán némi előjele az ébredésnek, Csehországban pedig épenséggel a temető néma csendje honol. A szellemi életnek valamelyes nyomai azon időben csak az uralkodó egyház kebelében jelentkeznek. Az ő hatalmában valának az ország összes iskolái, s az ő oltalma és pártfogása alatt fejlődhetett legalább bizonyos korlátok közt a képzőművészet és zene. A német költészet azonban Csehországban majdnem egy egész évszázadra teljesen elnéműlt. A szellemi mozgalomnak, mely a század vége felé Szászországban és Sziléziában keletkezett, még csak egy lehellete sem hatolt át a cseh határon. Hiában keresi a történetíró Csehországban a német költészet visszhangját, mely a Leibnitz és Thomasius korában bölcseleti gondolatokat szólalta meg, vagy az egyházi ének jámbor hangjaiban gyönyörködik, egyes elszórt ébresztő szólamokban pedig az egyéni érzésnek egészen új keletű bátorságát hirdeti. Schaller Jaroslav kegyesrendű szerzetes részletesen szól ama számos rendeletről és leiratról, melyekkel Csehországtól a „könyvek mételyét” egészen távol tartani igyekezett a kormány. De már e tilalmak és korlátozások szűntelen meg-megújítása és gyakori szigorítása, mely csak II. József korában szűnt meg, egymaga is eléggé bizonyítja, hogy a szellemi élet hevesebb lüktetésére való vágy és törekvés még sem volt teljesen elfojtható. S más jelenségek még felötlübben tanúsítják, hogy még ama korban, mely a nagy háború szomorú örökségeképen nehezedett Csehországra, mikor a tudomány idegenűl állt az élettel és a nép nyelvével szemben s mesterséges elzárkózottságában a szellemek minden kölcsönhatását gátolta, még e korban sem halt ki egészen a nép lelkéből az életnek költészet és művészet által való megnemesítésére irányúló vágy, s hogy nem enyészett el az ország történelmi hagyományainak emléke, melyekből majdnem új virágzásra volt támadandó a következő kor költészete. A népdal nem némúlt el még a legszomorúbb időkben sem Csehország régi német vidékein. Az ország fővárosában pedig minden akadály daczára is fejlődött a múlt század közepe táján egy kis könyvkiadói vállalkozás, mely szorosan összefüggött a német színpad megalapításának első komolyabb kisérleteivel, s Prágában már akkortájt irogatott egy regényírónő, Sagar Mária, ki megindító elbeszéléseiben akkori divatú olvasmányokkal látta el az érzékeny lelkeket.

Mikor József császár alatt a szellemi ébredés s az irodalom ápolása legfelsőbb helyről is támogatásban részesűlt, sőt követeltetett is: e mozgalom Csehországban habár nem eléggé fejlett, de legalább is fogékony nemzedéket talált. E földön csak megkésve következett be az irodalomnak az a fejlődése, mely a német nyelv többi területein már egy félszázaddal előbb megindúlt volt. Az elmélet megelőzte a gyakorlatot, a tervszerű útmutatás az alkotó munkásságot, a művészet bölcselkedő szemlélete a költői ihlet nyilvánúlásait.

Amaz idő, melyben a csehországi német költészet ismét új virágzásra éled, önként két korszakra tagolódik. Az első, mely századunk elejébe nyúlik be, a szabályszerű kertészkedésnek, a talaj előkészítésének és a virágágyak kiszabásának, egyes dísznövények átültetésének, az útak tervszerű kijelölésének s a terület gondos kimérésének és körűlírásának munkájával telik el; e korszakban a nemes költői magvak még csak félénken kelnek ki a földből, holott nem egy gyom és dudva tanúsítja legalább a talaj újra föléledt termő erejét. Ennek utána azonban oly duzzadó életerő serken a föld öléből, mely magukat a kertészeket is csodálatra készti, s oly alakúlatok keletkeznek gyors és buja növéssel, a minőkről elméletüknek még csak sejtelme sem volt. E két korszakban különbözőképen látjuk azon hatásokat elosztódni, melyek az ország helyzetéből következőleg annak német irodalmára irányadók valának. Az első időszakot bátran II. József korának nevezhetjük; mert az ország közéletére minden nevezetesb buzdító és termékenyítő hatás a fölvilágosodás azon szelleméből árad, melyet legfelsőbb helyről óhajtanak. Sonnenfels törekvései, Denis költeményei élénk visszhangot keltenek Prágában. A költői kisérleteknek tudatosan ápolt formai csiszoltsága a bécsi műizlést követi, míg az ott csak szerényen mutatkozó népköltészet csupán alkalmilag ragyogtatja varázsát a színpadról. A második korszakban, mely a német szabadságharczok és az 1848. évi forradalom közé esik, már erősebben nyomúlnak be Németország éjszaki és nyugati részéből a külső hatások. József császár kora ugyan fölkeltette a műérzéket, növelte a műveltésget és az önbizalmat a nemzetben; de irodalma jórészt csak oktató tartalmú és csak mintegy előkészítette az időközben díszes virágzásig fejlődött külső német irodalommal való szellemi közösséget és együttérzést. A jelen század szellemi mozgalmaiban azonban már Csehország is élénk, sőt mind nagyobb és önállóbb részt vett; Goethe rajongó tisztelete, a szabadságharczok költészete, a romantikus iskola s utána a német renaissance, mely Uhland és svábországi honfitársai dalaiban szólt a legérthetőbben és leghangosabban a lelkekhez, mindez Csehországban nemcsak kész figyelemre és fogékony szívekre, hanem visszhangra is talált. Most a Bécsből jövő hatáshoz, a mely még mindig elég erős maradt, az egész Németországból nagy erővel beáradó buzdítás és ösztönzés járúlt. Az átvett alaki keretekbe azonban új, önálló tartalom kerűlt, az ösztönzés kiváló költői tehetségekre hatott, kik a maguk útján fejlődtek, a csehországi német dalok közös alaphangja, rokon hangszíne megkülönböztető és jellemző vonást adott nekik. A szülőföld történelmi hagyományai dicsőítő dalban keltek új életre, a cseh föld bája és hangúlata kedves képekben tükröződött, s a költők szeme örömest mélyedt el a népjellem búvárlatába. S a költészet ez egész tavaszi virúlásán a mélabús borongás olyatén ködfátyola leng, a milyen a düledező romok szürke falai közt sarjadó új gyepen ül. A mind bátrabban fölhangzó egyéni és népies érzésekkel, az Anglia ködös partjairól egész Európára szerteáradó világfájdalommal össze folytak Csehország múltjának szomorú emlékei, melyeknek némán is ékesen szóló tanúiban kivált az ősi száztornyú Prága oly gazdag. A szívek belső hangúlatához ily körűlmények közt legjobban illett a hősköltemény méltóságos komolyságú rhytmusa. A drámának, mely a múltat is napfényes jelenbe varázsolja elő, a kor költői közt csak kevés szerencsés művelője akadt; ellenben a világos nappal is a múltról álmodozó eposz terére sereglett az alakító erejű tehetségek javarésze.

Seibt Károly Henrik. Rähmel A. (1773) olajfestménye után, Hecht Vilmostól.

József császár korának fölvilágosító fénye az egyetemről és a színházból sugárzott elő. A fölvilágosodás barátai léptek a tisztes régi Károly-Ferdinánd egyetem tanszékeire s az új idők szellemének lelkes tiszteletét és szeretetét oltották az ifjúság szívébe, áttörvén az ósdi, kolostori színezetű tudákosság korlátjait. A főnemesség pedig, mely előbb kiváltképen az olasz operát és Bernardon vaskos Paprika Jancsi-tréfáit kegyelte, most a trón példáját követve, áldozatokra buzdúlt a prágai német színpad fölállítása és föntartása érdekében. A német nemzeti színháznak Nostitz gróf által való megalapítása előtt is volt már a drámai művészetnek majd itt, majd ott egy-egy ideiglenes hajléka, a melyben bohózatok és a klasszikus kort megelőző évek stilusában írt merev vígjátékok, ríkató darabok és lovagi drámák közt elvétve már Lessing művei is találtak szerény helyet, kinek „Emilia Galotti”-jával nyílt meg 1783-ban az új színház. A színpad élénk hatása s még inkább a műsor mindennapi szükséglete a helybeli és vidéki írókat is kisérletekre csábította. A Prágában hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodó színészek köré csoportosúlt ez az írói kör, melyhez néhány hivatalnok és tanár csatlakozott.A múlt század hetenes és nyolczvanak éveinek számos, csakhamar feledésbe merűlt darabja mintegy gyári bélyegként viseli homlokán a prágai kiadó czég jegyét. Dobruschka Mózes pásztorjátékokat írt, Rupp Viktória, Friedel János, ki a saját szerepkörét tartotta leginkább szeme előtt darabjainak írásánál, Reinike Henrik, ki Lessing után egy „német Náthán”-t költött, Rothe J. A., Gnad J. J. és mások érzékeny vagy bohózatos vígjátékokban és dús cselekvényű történelmi drámákban versengtek egymással. A legtermékenyebb írók Steinsberg lovag és Komarek János valának, kik mindketten cseh születésűek és hivataluknál fogva kerűltek az írói pályára. Steinsberg, a prágai és regensburgi színházak igazgatója és bérlője, a dráma minden műfajaival megpróbálkozott s Lessing polgári szomorújátékával egy „Miss Nelly Randolph” czímű darabban akart versenyre kelni; de a honi történelem hagyományának is hódolt „Libussá”-jában. Komarek, a ki könyvkereskedő volt, néhányszor sikert is aratott s némely darabja egész a jelen század első éveig műsoron tudta magát tartani. Különösen tetszett a maga idején „Montalbani Máriá”-ja. Schillerrel egy időben, de tőle függetlenűl írt egy „Waldstein Albrecht, Friedland herczege” czímű szomorújátékot, a melyben ugyancsak sok vér folyt és vad harczi lárma tombolt. A darab különben több vonásával arra vall, hogy szerzője ugyanazon forrásokból merített, mint Schiller.

Az alkotók és kisérletezők e serényen munkálkodó köréhez igen közel állt a prágai egyetem, melynek tudós tanárait szépirodalmi hajlamok szállták meg. Ama négy tanár közűl, kik részint egymás után, részint egyidejűleg adták elő a szépművészetek történelmét és az aesthetikát, egyik sem mulasztotta el, hogy élő példákkal ne világítsa meg elméletét, jóllehet csak egyiküknek volt költői tehetsége. Még az éles itéletű Seibt is, kinek egész egyénisége csupa elmélkedő értelem volt, szintén pályázott egy „Montaldo Gabriela” czímű szomorújátékkal a költői babérért. Tanítványai közt, kiknek stilisztikai dolgozatait buzdításúl 1784-ben egy vaskos kötetben („Akademische Blumenlese”) kiadta, volt egy, Breicha Antal, a ki az egyetemről egyenesen a színpadra lépett s már egy évvel később egy szomorújátékkal lépett a nyilvánosság elé.

Meissner Ágost Gottlieb. Egy „A. Graff pinx., Schreyer sc.” jelzésű metszet után.

Amaz idők e tanárainak költészeti elméletében és műkedvelői költősködésében kétségtelenűl ismétlődik a Gottsched korának önteltsége és elbizakodottsága is; hanem azért ennek árnyoldalait szívesen elnézhetni ama buzdító hatás miatt, melylyel ugyan egy igazi költőt sem tudtak nevelni, de legalább fölkeltették bennök a költészet iránti érzéket és így előkészítették a talajt a későbbi alkotó tehetségek számára. Seibt Károly Henrik, Lessing földije, ez egyetemi tanárok sorában időrend szerint az első volt, ki e művelő munkásságnak szentelte magát. Ivatala szerint az egyháztörténelem és bölcselet tanára volt, de előadásaiban a legfőbb törekvése arra irányúlt, hogy élénk stilusra és önálló, világos kifejezésmódra oktassa s ilyenben szorgalmasan gyakorolja is tanítványait. „Klugheitslehre” (Okosságtan) czímű munkája részint erkölcstan, részint a gyakorlati életbölcseség könyve. Életszabályai legnagyobb részét párbeszédek követik, melyek azonban nem pusztán a kimondott tétel száraz alkalmazását tartalmazzák, hanem nyilván írói becsvágygyal vannak ékesen kidolgozva, humorral fűszerezve és valósággal drámai élénkségűek. A vaskalapos komolyságból és szűkebb látkörből azonban Seibt soha sem tudott egészen kiszabadúlni, bármennyire serkentette és méltányolta is az ifjúság pezsgőbb és eredetibb törekvéseit. E vaskalaposság még ott is rátapad irataira, a hol játszani szeretne a kifejezési alakokkal és a könnyen alakító írót szeretné adni. Nem így azon férfiúnál, ki 1785-ben kerűlt melléje az aesthetika tanáráúl és mintegy tíz éven át működött mellette, de nem annyira vele egyetértően és őt kiegészítőleg, mint inkább vele szemben szállva, s 1805-ig kiváló irodalmi tekintély volt Prágában. Ez Meissner Ágost Gottlieb, Seibtnek földije s az első protestáns volt, kit a prágai egyetemre meghívtak. Meissner már egészen a „szép szellem” becsvágyától volt eltelve, a ki első sorban tetszeni óhajt. Benne ugyan nem sokkal többet nyert Prága, mint annak az átlagnak a képviselőjét, a melyig a nyolczvanas évek nevezetesb írói általában fölérnek, de a város szellemi életére mégis igen nagy hatással volt a sokoldalú férfiú, ki bámúlatosan sokat olvasott és rendkivűl gyorsan dolgozta föl az olvasottakat, minden stilust könnyedén elsajátított s a tudományban a művészettel, ebben meg folyton amazzal kaczérkodott. Fáradhatatlanúl munkálkodva, a legkülönfélébb műfajokban kisérletezett; párbeszédekkel megtűzdelt művelő regényeket írt; korának ízléséhez alkalmazkodva, „Alkibiades”-ében, melyet főművéűl tekintettek, az érzékenykedő erkölcsösséget a könyek alól kilátszó érzékiséggel vegyítette; franczia minták után vígjátékokat és drámákat s régi olasz elbeszélőket utánozva, adomaszerű maggal bíró novellákat hevenyészett. Ez elbeszéléseinek egy-egy jelenete arra vall, hogy Casanova, ki vele egy időben élt Csehországban s vándorútjairól meg-megtérve, a Waldstein-féle duxi kastélyban pihente ki kalandos bolyongásait, az aesthetika prágai tanárának és korának ízlésével elég közeli rokonságban állott, Világosan észrevehető Wieland hatása is, kinek epikurosi modorát az „Alkibiades” szerzője követni s kényelmesen csevegő hangjának művészi pongyolaságát utánozni igyekszik. Népszerű balladáiban pedig világosan láthatólag Bürger a mestere. Mint Klopstock Wielandhoz, úgy aránylik – természetesen mindig szem előtt tartva a méretek nagy különbségeit – Cornova Meissnerhez. A prágai születésű Cornova egyházi rendű, fenkölt szellemű s őszinte idealismussal eltelt férfiú lévén, kinek azonban a költészetben nem volt meg a szemléltető ereje, Csehország Denisének képzelte magát. Az egyetemen a történelem tanára volt s a Stranský-féle honi történelem átdolgozásával s bővített kiadásával tetemesen hozzájárúlt a szunnyadó nemzeti érzésnek s a multak emlékének fölébresztéséhez. Ódazserű harczi dalaiban pedig, melyek sorban dicsőítették Ausztria hőseit, és egy hosszú tankölteményében „Csehország ifjú polgáraihoz” fordúlt, hogy hazafias érzeletüket fölbuzdítsa s őket a Mária Teréziával és jeles fiával fölviradt új korszak eszméi iránt lelkesítse. Meissner, Seibt és Cornova tanítványa volt Dambeck, ki később egész 1820-ig az aesthetikát és a szépművészeteket tanította a prágai főiskolán s szellemes előadásaival Goethe és Schiller lelkes tisztelőjévé avatta az ifjúságot, Pope és más külföldi írók máveinek ügyes fordításával pedig nagyon fejlesztette kora íróinak formaérzékét. E tanárok mellett egy valamivel csöndesebb munkásságú férfiú, a ki nagyon távol állott a szépirodalomtól, mégis mélyebb és irányadóbb hatással volt a fejlődő irodalom tartalmára, mint a hivatásszerű aesthetikusok. Ez Bolzano, a számtudós és vallásbölcselő volt, ki a mathematikai gondolkodás biztosságát más terekre is átvivén, szigorúbban kiszabta a tudás és hit határait, s gondolkodásának magasztos erkölcsi emelkedettségével az igazságszeretet és szabadszelleműség nagy bátorságát egyesítette. A kor, a melyben élt s a melynek szellemét nagyon túlszárnyalta, megvonta tőle a szót; miután 1820-ban fölfüggesztették tanári állásától, a magánélet zárkózottságába vonúlt vissza.

A József császár korában támadt szellemi mozgalom s a tanszékekről kiindúló buzdítás mind tágabb körökre kezdett hatni. Az összes német szellemi élettel való élénk kapcsolat szükségének érezte, a vele való együttműködésnek és a hivatottak közös munkásságra való csoportosításának sürgőssége egyelőre az időszaki sajtó egyes kisérleteire vezetett. A napi sajtó ugyan a század eleje táján még igen távol állt attól, hogy ama föladatokat végezze, a melyeket ma teljesít. A „Prager Oberpostamtszeitung”, mely később a hivatalos „Prager Zeitung”-gá változott, nagyon hiányos híradással szolgált, s ha pl. a kor egyik legnagyobb emberéről, Goethéről, olykor megemlékezett, legszívesebben egy-egy öngyilkosság fölemlítése kapcsán tette ezt, hogy láttassa, minő szerencsétlenségnek volt már megint a „Werther” czímű regény az okozója. De a heti és havi folyóiratokban a szépirodalmi irány mégis mind jobban erősbödött. A mindig tanító hajlamú Seibt még beérte azzal, hogy tanítványainak irálygyakorlataiból tegyen közzé mutatványokat. Meissner, ki már az irodalmi élet középpontjában állt, 1793-ban az ország első szépirodalmi folyóiratát alapította meg „Apollo” czímen, mely köré közelből és távolból ügyes munkatársakat csoportosított. A fínom szellemű Meinert, Meissner egyik tanítványa s rövid ideig tanszékén utódja, e folyóiratban lépett a nyilvánosság elé. Dambeck 1819-ben a „Hyllos” czímű folyóiratot indította meg, melynek első számaiban Cornovával a Klopstock-felé ódák utánzásában versenyzett; vállalata azonban később a honismeret ápolása által szilárdabb és becsesebb tartalomra tett szert. Woltmann Karolina, a nagy műveltségű írónő, ki Prágában töltötte legszebb éveit s rajongott Csehország tájaiért és mondáiért, 1823 körűl a „Krazn, oder Erholungen für Geist und Herz” (Koszorú, vagy szórakoztató a szív és lélek számára) czímű folyóirat köré igyekezett gyűjteni a vele rokon szépízlésű szellemeket. Szerkesztőtársúl Gerle szegődött hozzá. 1828-ban pedig Scheissler „Monatsrosen” czímű folyóirata járúlt a többiekhez. Gerle és Schiessler a húszas és harminczas évek ez ernyedt korában Prága első irodalmi tekintélyei valának, s ők szerepeltek a divatos irodalom fő képviselőiként. Mindketten valamennyi műfajban tettek kisérletet, leginkább mégis színművekkel, a melyekben azonban Kotzeube és Iffland ízlésén nem tudtak felűlemelkedni. Gerle fő érdeme azon romantikus irányú törekvés volt, melylyel a cseh mondák föltámasztására igyekezett, a miben Woltmann Karolina dicséretes serénységgel járt előtte. Halála irodalomtörténetileg emlékezetesebb, mint egész élete és tragikusabb, mint műveinek bármely jelenete. Mikor ugyanis a negyvenes évek közepe táján tekintélyét teljesen lejártnak, iratait elfeledetteknek és irányát meghaladottnak látta, bánatában a Moldava hullámaiba vetette magát. . . .

Mind e havi és heti folyóíratokban több volt a jó szándék, mint a tehetség. Mennél jobban távolodtak alapítóik irányától, annál nagyobb lett a hatásuk; mert a míg nehéz költői műformák terén tett kisérletekkel vesződtek, addig csak oly alkotásokat hoztak létre, a melyeken nagyon is meglátszott, milyen nagy fáradságba kerűltek, s annál föltűnőbb volt tartalmi szegénységük. A közszellem még nem volt elég erős, még nem érkezett el az az idő, a mikor végre a néplélek a saját öntudatára ébredve, bátran kifejti erőit; a szépirodalom terén még minden törekvés nagyon is rászorúlt a tudomány és a sorstól kegyeltebb társadalmi körök támogatására. A jelen még nem adott oly ösztönző és serkentő buzdítást a maga pezsgő életével, mint mai napság; de annyira már mégis érettek valának a lelkek, hogy a nyugalom ez állapotát egészségtelennek érezték s legalább a múlt felé fordúltak, hogy azon lelkesedve készítsék elő a szebb jövőt. Németség és szlávság ama kor nagy többségének tudatában még nem vált külön; „honi” volt az általános jelszó, s a közös hazafiúi lelkesedésben egyetértőleg mindannyian a nagy német műveltségi forrásból merítettek erőt, a kik a haladás hívei valának. Az 1784-ben alakúlt királyi cseh tudós társaság kiváltképen a hazai történelem mezejét munkálta. Dobner, Dobrovský, Pubitschka és Pelzel mint történettudósok váltak ki, Müller Antal és Swoboda Venczel tanárok pedig versekbe foglalták a történelmet. A főnemesség körében nem veszett ki egészen a József császár korának hagyománya s belőle újra meg újra támadtak férfiak, kik társadalmi állásuk kötelmeit érezve, kiváltságaikra jelességükkel törekedtek rászolgálni. Nosltitz, a német színház megalapítója után Hartig Ferencz gróf lőn a művészetek és tudományok buzgó pártfogója. A fő várgrófok családja, a Kolowrat-Liebsteinsky nemzetség közelből és távolból magához vonzotta az írókat és művészeket. E körben olvasta föl Kleist Henrik 1809-ben egyik új drámáját, alighanem a „Prinz von Homburg”-ot, s ugyanitt terjesztette elő „Germania” czímű folyóírata tervezetét, melyben fegyveres szövetségre akarta fölhívni a corsicai hódító ellen az egész nemzetséget. A legjelesb férfiú, ki e körből a közélet terére lépett s egész Csehország sorsára irányadó hatást gyakorolt, Sternberg Gáspár gróf volt, kit egy hivatott szakértő a német természetbúvárlat atyamesterének nevez. Ő nem csupán társadalmi állásával járó kötelességének ismerte az irodalom pártolását, hanem egyúttal legbensőbb lelki szükségletéűl is érezte. Olaszország műemlékein és a német műveltésgben képezve ki szellemét, előbb Regensburgban papi tisztet viselt, de 1806-ban, mikor Napoleon diadalainak ünneplésére hálaadó isteni tiszteletet kellett volna tartania, lemondott kanonoki állásáról s ezentúl egészen a tudományoknak szentelte magát. Mikor 1810-ben szülővárosába, Prágába visszatért, a tudományos törekvésű férfiak első sorába lépett s hazája javára értékesítette kitűnő egyesítő és szervező erejét. Az a kor volt ez épen, a melyben Goethének az egész világot felölelő szelleme Csehországban mélyebb gyökereket vert az ember és a természet tanúlmányozása terén, s az ország jelesb férfiai, mint Grüner tanácsos Egerben és Zauper tanár Pilsenben, azon szerencsében részesűltek, hogy a nagy emberrel személyesen, vagy levelezés útján érintkezhettek. Valamennyiöknél közelebb jutott hozzá Sternberg, „Csehország növénytaná”-nak szerzője, kit az egyetemesre való törekvése, minden sarjadó és fejlődő élet iránti meleg érdeklődése s a legmagasb tudományos kérdésekkel való foglalkozása kapcsolt össze a „Színtan” írójává.

Gróf Sternberg Gáspár Mária. A „Porträt-Gallerie österreichischer Ärzte und Naturforscher” czímű kiadványbeli kőnyomat után.

„Csehországban” – írja Goethe 1813-ban Meyernek – „az a különös, hogy az egyféle tudománynyal foglalkozók közt nincs érintkezés, sőt még ismeretség sem. . .” Sternberg volt az elsők egyike, ki ezt a ziláltságot megszűntette. A derekabbakat maga köré gyűjtve, közös munkásságra buzdította őket. Az ő ösztönzésére alakúlt meg 18213-ban a cseh múzeumegyesűlet, melynek elnökévé választották, s négy évvel utóbb a múzeum folyóírata már nagy fontosságú szellemi góczponttá lett. Palacký, a történetbúvár volt első szerkesztője e folyóíratnak, mely évek hosszabb során át cseh és német nyelven jelent meg. E vállalat komolysága jóval fölűlemelkedik mindazon időszaki folyóíratokon, a melyek addig létrejöttek. Ebben végre fölébred a tudományos birálat; lapjairól férfias, alapos szellem szól, mely minden honi terméket méltányol, de sohasem sülyed a műkedvelősködés dédelgetésébe s a kicsinyesség ápolásába. Programmja Sternberg eszméit s a természettudományok föladatáról Goethe szellemével rokon fölfogását tolmácsolja. Ugyane folyóirat első lapján pedig egy költemény olvasható, mely a cseh mondát dicsőíti. Szerzője Ebert Károly Egon, kinek neve határt jelez a csehországi német költészet történetében.

Ebert Károly Egon igazi hangúlatkeltő és közvetítő szellemként jelenik meg századunk elején a csehországi irodalomban. Ő rá is hatott Dambeck által a „tanárok poetikája”, s mestere a tizennyolcz éves kedvelt tanítvány néhány versét közölte is a „Hyllos” czímű folyóíratban. Az ország művészetpártoló főnemességével Fürstenberg Károly Egon herczeg révén volt összeköttetésben, kinek állandó kegyét élvezte, a miért szép sonettekben állított neki hálaemléket. Álmodozó ifjú éveiben érintették Goethe lángszellemének szárnyai. Ebertnek Juliánna nevű testvére agg korában szívesen szólt atyjának Goethével való emlékezetes karlsbadi találkozásáról, melynek alkalmával nyájasan üdvözölte a nagy költő az öreg urat, szerencsét kivánva neki fia első költői babéraihoz. Goethe műveit, kivált „Meister Vilmos”-t és „Götz”-öt már gyermekkorában mohón olvasta Ebert. Újabb meg újabb hangok járúltak az elsőkhöz s visszhangot keltettek lelkében. A Nibelung-ének tanúlmánya a német hősköltemény újjászületésére vezetett, s a svábországi költők ez idő tájban kezdték a múltat ennek saját hangján dicsőíteni, a minek híre csakhamar Csehországba is elhatott. A többit s a legjavát a természet, a vele született tehetség adta meg hozzá, mely már a nyilt szemekkel figyelő és élénken érző gyermekben jelentkezett, míg szülővárosa, Prága környékét, a Scharka völgyeit bejárva, a mondák hőseivel népesítette be képzelme a vidéket. Nem sokára Ebertben lett valósággá az, a mit a műkedvelő tudós költők egylőre hiába óhajtotta: hogy Csehország ősi hagyományai a német költészet fényében ragyogjanak.

Ebert Károly Egon. Egy „F. T. Mayer del. – A. H. Payne sc.” jelzésű metszet után.

Majdnem hatvan éven át tisztelték Ebertet a csehországi német költők fejéűl. 1824-ben jelentek meg első költeményei, melyek közt már valódi gyöngyök is akadnak, minő pl. „Schwerting, a szászok herczege”, s rá is irányították Németországban a legjobbak figyelmét, és 1882-ig, tehát halála éveig hálás kegyelettel tekintettek föl hozzá az ifjabbak. Legjelesb műve a „Wlasta” czímű hősköltemény, mely zengő Nibelung-szakokban elevenítette föl a leányháború emlékét s a húszas évek vége felé óriási tetszést és érdeklődést keltett. Igaz, hogy egyben rímes regény is volt, mely a mi korunk műveltéségben túlságig fínomúlt női érzést igyekezett az ősi monda hatalmas vonásaival egybeolvasztani. De ezen fölűl egyúttal a szemléltető költészet nagy diadala és a hazafiúi érzés kiváló elégtétele is volt. Goethe weimari ítélete szerint a költemény „tájleíró részletei fölűlmúlhatatlanok”. A mester tehát kiérezte belőle azt, a mi a természet hatásától született meg. Hiszen összes kedvelt helyeit, Prága környékének erdeit és völgyeit írta le Ebert a „Wlasta”-ban. S valóban a leíró részekben van a költemény legjava, míg Wlasta és Primislaus nagyon általános körvonalakkal rajzolt alakjai ma elvont árnyakként hatnak ránk. A nyugodt, biztos kézzel ábrázolható képek szemlélhetőségében mutatkozik Ebert költői tehetségének legfőbb ereje. Ellenben az elmélkedésben, a mit szintén kedvelt, olykor ellankad szellemének a röpte s néha egy már meghaladott kor oktató irányzata elegyűl „a világias lelkűletű ember jámbor gondolataiba”. Lyrája nem elég erős a hevesb, viharosb érzelmek kifejezésére. Így drámái közűl sem vált be egy sem egészen, jóllehet „Bretislav és Jutta” czímű, történeti tárgyú és békítő szellemű darabja Bécsben és Prágában nagy tetszést aratott, utolsó színműve pedig, a nagy franczia forradalom idejében játszó „Brunoy”, melynek tárgya a Timon tragoediájáéval rokon, több méltánylást érdemelt volna. Igazán jeles és szerencsés csak az eposzban volt, a hol a nyugodtan ömlő beszéd képeket alkotó varázsával s a költői festés nagy és széles vonásaival szemlélteti a leírt tájakat és embereket. A „Kolostor” czímű idylljében a hajeki ferenczrendű zárda csöndes magányában töltött napok emlékét eleveníti föl, a hol „Wlasta”-ját írta. Ebben és a „Magyar nő” czímű hősköltemény merész kalandjához illő élénk rhythmusaiban, nemkülönben jelesb balladáiban és románczaiban („Schelm vom Berge”, „Frau Hitt”, „Der Königstochter Laune”, „Zwei Meister”) állt tehetsége tetőfokán. Itt Uhland méltó társának mutatkozik s önálló alakító erőt tanúsít a szerkesztés szilárd körvonalaiban és biztos alapzatában. De a szerelem lágyabb érzése, a bánatos panasz és a természet szépségeinek élvezete is bájosan zendűl meg lantján, mely bizalmasan szívünkhöz szól a merengés óráiban.

Az Ebert dalaiból áradó magasztos béke hangúlata a csehországi német költészetben ahhoz a csendhez hasonlítható, mely a vihart előzi meg. Mozgalmas idők következtek, az úgy nevezett „ifjú Németország”-gal egy második vihar-korszak viradt a német irodalomra. A világfájdalom költői és a szabadság dalnokai az élet új evangéliumát hirdették. Csehország német ifjúsága lelkesedéssel veté magát az új eszmék áradatába. Nemcsak a nagy múlt, a jelen is nagy föladatokat rótt az új nemzedékre, s a szivek a szebb jövőért vívott harcz diadalának biztos reményével valának tele. Ez általános szabadságvágyból, melyben az egyesek és népek heves panaszai és óhajai, a világfájdalom és a föltörekvő polgári rend keserűsége egygyé olvadt, szülemlett meg a harminczas és negyvenes évek virágzó német költészete Csehországban. Az új költői sarjadék nem szorúlt többé sem a tudós műkedvelők elméleti útasításaira, sem a főnemesség hangadó pártfogására, mert immár a nép mélyebb rétegeiből merűltek föl a régen óhajtva várt tehetségek.

Meissner Alfréd. Stadler (1858) kőnyomata után.

A „Wlasta” költőjét azonban ez új nemzedék is mesterének és a honi költészet ébresztőjének ismerte el. Bizonyos értelemben az Ebert programmját követték utódai is, midőn a honi földhöz való lelkes ragaszkodást, Csehország történetét dicsőítették, nem téve éles megkülönböztetést cseh és német nemzetiség között. De most már nem nyúltak vissza a ködös őskorba és a mondák világába, hanem a huszita harczok és a harminczéves háború eseményeit elevenítették föl s ama korok jelképeit és alakjait a jelen vágyainak és törekvéseinek példázására idézték föl. Míg a múzeum folyóíratának idején a „nemzet” szó még Csehország egész népét jelentette: addig most már a német és szláv elem közt kezdtek ugyan különbséget tenni, de legalább nem állították őket egymással ellentétbe. Közös vágyak és remények, közös szenvedések és harczok egyesítették a haladás híveit. Tudatosan is keresik a szlávság és németség összekötő kapcsait és „Ost und West” (Kelet és Nyugat) jellemző czímen indúl meg az a folyóírat, mely az irodalmi mozgalom keletkezését és fejlődését tükrözi. Glaser Rudolf, az egyetemi könyvtár tudós és fínom ízlésű hivatalnoka indította meg 1837-ben e nevezetes folyóíratot, felesége, Juliánna, Ebertnek vele rokon szellemű húga, ki nem egy sikerűlt költeményt írt, híven támogatta őt a szerkesztésben, s évről-évre nőtt a maradandó becsű irodalmi vállalat tekintélye és tartalmának gazdagsága. Igazi tehetségek léptek benne bátran a sikra. A sekélyesebb, a forradalom ébredező szellemével csak játszó műkedvelősködés mind jobban kiszorúl belőle, a honi erők buzdításra lelnek, de a kiválóbb termékek szélesebb körre is elérő tekintetben részesűlnek lapjain. Az ifjú német költők mellé csehek is sorakoznak, Kollár J., Èelakowský, Jablonský, Vocel, Mácha és mások méltánylásra találnak és jeles fordításokban ismertetik őket. Byron és Lenau hatása erős visszhangot kelt. Bécsben és Németországban is figyelmet ébreszt ez a tavaszi üdeséggel sarjadó irodalmi élet. A munkatársak sorába oly férfiak szegődnek, mint Sallet Frigyes, Schefer Lipót, Immermann Károly, De la Motte Fouqué, Prutz Róbert, Hammer Gyula, Carrière Móricz; Paoli Betty, Seidl J. G., Vogl Nep. János, Wurzbach Konstantin, Teschabuschnigg és mások pedig egész Ausztria érdeklődését fölkeltik. Egész 1848-ig él és virágzik e folyóírat; ez év júniusában aztán mindenkorra megszűnik. Kevéssel előbb még az a különös indítvány merűlt föl benne, hogy a német szövetség székhelye Prágába tétessék. A vihar éve, mely a gondolatokat hirtelen tettekké váltotta, a Kelet és Nyugat szövetségét szélylyelrobbantotta.

Az „Ost und West” alkotta írói körből, a hol előbb tanítványokúl haladtak egymás mellett, utóbb mesterekűl emelkednek ki Meissner Alfréd és Hartmann Móricz. Meissner az imént említett szépirodalmi hajlamú tanár unokája s egy tekintélyes fürdőorvos fia, Teplitzben, Hartmann pedig Duschnikban született, hol atyja gazdasággal és kereskedéssel foglalkozott. Prágai tanúlóéveikben barátkoztak meg egymással s ifjú koruk idealizmusa még szorosabbá fűzte szövetségüket, mely a frankfurti parlament ülésszakáig szilárdan megmaradt. Eleinte mindketten a cseh történelemből merítik tárgyaikat s a romokból, melyeken ifjú lelkük bánatosan mereng, dicső múlt képét varázsolják elő. Világpolgári szabadságvágyuk a huszita korszakot a népek és egyesek általános ébredésének jelképvé avatja. Meissner „Žižka”-ja, mely külalakjában Lenau példája után indúl, a husziták legnagyobb hősét dicsőíti, Hartmann pedig szintén a „Kehely és Kard” jelképeit tűzi első költeményei kötetének homlokára. Mindketten magasztalják költeményeikben Lengyel- és Olaszország szabadságharczosait, megéneklik az elnyomottak és inségesek szenvedéseit és feszegetik a gondolat- és lelkiismeret-szabadság bilincseit. Bármennyire rokonokká avatja is őket fejlődésük szakában közös környezetük és törekvésük, mégis meg tudják őrizni önálló költői egyéniségüket. A külalak megválasztásában mindketten Lenau és Grün Anasztáz hatása alatt álltak, de hangúlataikban Meissner inkább a Byron-féle égostromló világfájdalom, Hartmann meg inkább amaz érzelmesség és szatira keverékének képviselője, melyet Heine honosított meg az irodalomban. Meissner képzelme ifjúkori költeményeiben merészebb, míg Hartmann veleszületett hajlamánál fogva lágyabb és mélyebb érzésű. Meissner történelmi képeiben, mint pl. a „Gorindisták vége” czíműben, a színek ízzó fénye lep meg bennünket, míg Hartmann szenvedő, sápadt alakjai és mélabús panaszdalai mélyebben hatnak lelkünkre. Korán szerzett dicsőségük tetőpontján a két ifjú jóbarát elbúcsúzik Csehországtól és egymástól. Az 1848. év, mely mindkettejöket magával ragadja forgatagába, mindenkorra szétválasztja útjaikat. Meissner csak évek múlva kerűl vissza Prágába, hol azontúl csendes irodalmi munkásságnak él; a hatvanas évek vége felé pedig Bregenzben telepedik meg. Hartmann meg irodalmi világkörútra kél, hosszú bolyongás után Bécsben állapodik meg s ott fejezi be életét, a szabadelvű alkotmánynyal újjászületett Ausztria fővárosában.

Hartmann Móricz. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

A „Žižka” költője még egyszer egész erejével megzendítette lantját, mikor az 1870. év német diadalait üdvözölte, meg nem csappant alkotó tehetségének pedig „Weinher” czímű költői elbeszélésében adta tanújelét, mely a Scheffelével rokon hangon szólal meg. Mint drámaíró különösen mélyen megrendítő szomorújátéka, az „Úriás felesége”, nyerte meg a műértők dicséretét, ellenben a nagy közönség nem jutalmazta tartósabb tetszéssel. Életének vonzóan elbeszélt emlékeivel mozgalmas idők éltető szellemét és hajtó erőit ismerteti meg velünk. Regényei fölött, melyek érdekes leírásokban bővelkednek s melyek közűl főkép a „Schwarzgelb” czíműnek volt sok olvasója, szomorú végzet átka lebeg. Hedrich Ferencz, egyik prágai kor- és munkatársa, kit az 1848. évi zavargások fosztottak meg atyjától és honától s ki hosszas vándorlás után Skócziában telepedett le, agg korában a Meissner nevét viselő regények legtöbbjének szerzői tulajdonjogát a maga számára követelte. Hogy több regény megírásában titkos munkatársa volt Meissnernek, azt ennek hátrahagyott sajátkezű följegyzései is bizonyítják. A vita, mely e munkatársi viszony mértéke felől támadt s Meissner halála után sem csöndesedett el, még ma sincs eldöntve. A sajnálatos pörben, mely az egyiket halálba üldözte, a másiknak alakjára is sötét árnyat vet ama kiméletlen ridegség, melylyel hosszú időn át tartott hallgatag beleegyezés után egyszerre oly kegyetlenűl érvényesíti követelését. Hogy különben Hedrich is kiváló írói tehetséggel bírt, azt a magas hegyvidék életéből vett komor színezetű rajzai és „Brigitta” czímű elbeszélése is tanúsítják, melyekben a sötét színekkel erős jellemző képesség párosúl. Meissner költői hírnevét azonban életének e tragikus összeütközése koránsem homályosítja el. Emelkedett szellemi dalai, melyek díszes helyet biztosítanak számára az irodalomban, kétségbe nem vont tulajdonai, s az üldöző kéz, mely őt személyében megtámadta, nem téphette meg költői babérjait. Szerencsésebb volt Hartmann életének virágokkal díszes nyara és dús termésű ősze. E költő, ki még nem jutott teljes méltányláshoz, még legviharosabb élményei közt is ritka mértékét tudta megőrizni a művészi megfigyeléshez és alkotáshoz kellő nyugalomnak. Majdnem ugyanakkor, a midőn a legkeserűbb politikai szatiráit írta 1849-ben, jelentek meg hangúlatos költői elbeszélései is „Árnyak” czímen, melyek a német epikus költészet gyöngyei közé tartoznak, továbbá „Ádám és Éva” czímű bájos idyllje. Novelláinak hosszú sorában, melyek nagyobb részt fínom lélektani ábrázolás remekei, tapasztalatokban gazdag életének emlékeit dolgozta föl. Languedoci és provencei naplója a művész előadású műveltségtörténeti közlemények mintája. Emberi és művészi eszményeihez haláláig hű maradt s műveiből mindenütt nemes, férfias jelleme tükröződik. Cseh elegiáinak alaphangja vonúl végig egész életén, s a honvágy a dalaiban megszólaló érzések legmeghatóbbjainak egyike. „Az erdőért való harcz” czímű elbeszélésében a tősgyökeres cseh falusi életet ábrázolja, „Sackville” czímű eposzában pedig Prága környékét írja le borongó varázszsal. Költeményeiben és lebeszélései során ismételten meg-megjelenik aggódó édes anyja képe, ki hiába várja haza távol bolyongó fiát.

Meissner és Hartmann valának a népszabadság tavaszának igazi hivatottságú költői Csehországban; de vágyaikkal és költészetükkel koránsem álltak egyedűl. A hozzájuk csatlakozó ifjú költők közt a legtehetségesebb a leitmeritzi Bach Frigyes volt, a heves előretörők csöndesen rajongó társa. Múzsája zsengéit, a „Sensitive” czímű kötetet 1848-ban „Újabb költeményei” követték, melyek után azonban végkép elhallgatott az ifjú orvos, ki a dél-magyarországi Oraviczán telepedett meg s az irodalmi élettől egészen visszavonúltan élt a hatvanas évek elejéig. Az emberiség örök fájdalmainak költője ő, ki majd Hölty, majd Lenau hatását mutatja; de azért eredeti hangszíne van, s a mi dalaira elévűlhetetlen bájt lehel, az a gondolatkifejezés kristálytiszta világossága mellett a rajtuk elömlő mélabú lágysága. Egy másik leitmeritzi költőnek az „Ost und West” munkatársai már csak sírjára tehették le az elismerés koszorúját. Ez Hilscher József Manó, kinek életére és műveire Frankl Ágost derített világot. Magányos vándorként előzte meg hona ifjabb költői nemzedékének csapatát s közkatonából katonaiskolai tanárrá küzdte föl magát, és csak miután Milanóban még ifjan elhúnyt, jutott derék önművelődési törekvése kellő méltánylásra. Tölténytáskájában nem a tábornagyi botot, hanem Byron költeményeit hordta magával, melyeket mesterien fordított, s a poros országútakon tett fárasztó gyaloglások után csöndes éjszakákon egy álmodott szebb világról énekelt, melynek eszményi derűje aranyozta be keserves életét. Szerencsésebb volt ő nála a trautenaui Horn Uffo, kinek műveit rögtön fölkapta a közönség kegye. Nagy szónoki tehetségét lendűletes dalaiban, drámáiban és nyilvános szónoklataiban ragyogtatta s életében és költészetében egyaránt hatni, lelkesíteni volt a czélja. A schleswig-holsteini hadjáratot önkéntesűl harczolta végig, hogy karddal is szolgálja az ügyet, melyért buzgott. Nem volt ugyan mélyebb tehetség, de annál merészebb és tettre készebb. „Ottokar” czímű drámájának egyik alakja, a világot látott Zawisch, lángoló szavakkal ecseteli a szerző eleven, pezsgő és életvidám jellemét. Kelet és Nyugat hivatott közvetítőjeként lépett föl Kapper Siegfried, e fínom formaérzékű lyrikus, ki Talvj mellett a délszláv népdalok legjelesb fordítója. Frankl Lajos Ágost is mélyen gyökeredzik szülőföldjében. Ifjúkori eposza, a „Primator”, csillogó versszakokban magasztalja a régi Prágát, s a letűnt dicsőséget sirató több panaszdala is ifjú éveinek azon emlékeiből fakad, melyek életére döntő hatásúak valának. Herlossohn, a ki sanyarú körűlmények közűl vergődött föl, szintén e forrásból merített tárgyat, jellemvonásokat és indítékokat igen olvasott regényeihez, melyekben a huszitáknak nevezetes szerepök van. A metsző elmésségű Lederer J. társadalmi vígjátékai, a „Szellemi szerelem” és „Beteg orvosok”, a fínomabb jellemvígjáték első sikerűlt kisérletei közé tartoznak. Ez években az egész ifjú nemzedéket megszállta a költői ihlet s a sokak közűl, ki a kor szellemében éneklő nagyok dalába vegyítették fiatalos lelkesedésük újjongó hangjait, némelyek későbbre is hívek maradtak a költészethez, így Marsand báró, Hansgirg Viktor, Margelik Károly, Proschko, Tandler és mások. A költőkhöz csatlakoztak azok a férfiak is, kiknek a művészet bölcselete, a hírlapi műbirálat és a német irodalomnak a napi sajtó útján való fölélénkítése lett utóbb a hivatásuk. Zimmermann Róbert, a ma széles körben ismert bölcselő, népies ízű üde dalokkal lépett föl először; Bayer József, kit tehetsége már eleve fínom ízlésű aesthetikussá és műtörténészszé avatott, mély gondolatokat tartalmazó költeményekkel kezdi írói pályáját. A kiválóbb szellemű s ragyogó tollú parlamenti férfiak, így Löhner és Kuranda, a sokismeretű és lelkiismeretes Klutschak Ferencz, ki a kiváló műértő Gutt Bernát támogatásával a „Bohemia” czímű napilap tekintélyét megalapította, továbbá a tehetséges és heves Kuh Dávid, ki a politikai komolyság hangadó képviselője volt a publiczisztika terén, nemkülönben a serény Tamm Ferdinánd, ki eleinte színművekkel és elbeszélésekkel kisérletezett s utóbb eredményesen harczolt szóval és írásban a népnevelés ügyéért, – ezek mindannyian abból a szellemi mozgalomból indúltak ki, melynek az „Ost und West” volt az első nagyobb hatású tolmácsa.

Míg a nevezettek nagyobb része a fővárosban sereglett össze: más alkotóerejű szellemek a prágai zajosabb élettől visszavonúltan, csöndesebb útakon haladtak előre. Déli Csehország sötét erdőségeiben, az Adler-hegység zordon völgyeiben nőttek föl egyes férfiak, kik a honi föld csöndesebb lélekzését kihallgatva, Csehországban is megvalósították a „népszellemhez való megtérés” ama programmját, mely a német nyelv minden területén nem is sejtett kincseket varázsolt elő a mélységből. A népies irodalmi irány ez újjászületésének egy szelíd, nyájas fényű névhez, a Stifter Adalbert nevéhez fűződik a legfőbb érdeme. Az oberplani takácsmester fia, ki a német irodalom arany könyvébe írta be nevét, a Cseherdő rejtett mélyét, a hol született, azóta számtalan szív üdítő és lélekemelő paradicsomává tette. Életének hatvanhárom éve (1805–1868) minden nagyobb mozgalom nélkűl múlt el, s ama napok óta, mikor a nagy világ morajától távol fekvő szülővároskája iskolájába járt, egész addig, midőn – szíve vonzalmát követve – Felső-Ausztria népiskolái fölött gyakorolta a felügyeletet, minden zajosabb és erősebb közéleti küzdelemtől távol tartotta magát. De annál gazdagabb volt lelki élete. Szülőföldjének erdőségei neki sugdosták legmélyebb titkaikat, s a mit azokból irataiban közölt, az a természet ölén s vele együtt érezve töltött élet boldogságának ünnepies nyilatkozása. Jean Paulhoz hasonlag ő is csak nagy ritkán írt egy-egy verset. De azért költő volt lelkének ritka mély érzésétől kezdve egész szavainak lehelletszerű gyöngédségeig. Mikor a negyvenes és ötvenes években első mesteri rajzai és novellái a folyóiratokban megjelentek, áhítattal és csodálattal élvezték olvasói az azokban föltárúlt új világot, mely pedig a hézköznapiságból látszott támadni.

Stifter Adalbert emléke a Cseh-erdőben. Russ Róberttől

A meglepetés, a mit művei keltettek, hasonló volt ahhoz, melyet Stifter maga oly gyönyörűen ír le „Adbias”-ában: hasonló a vakságából kigyógyúltnak érzéséhez, mikor szemei a világosságot megpillantják. Kevés költő látott oly tisztán s tanított mást is úgy látni, mint Stifter. A korabeli romantikusok még fátyolozott szemmel nézték a természetet s mesés fátyolt szőttek a mindennapi élet csodái köré. Stifter ellenben tiszta, világos tekintettel szemlélte a természet életének örökké újra meg újra születő s el meg elmúló csodáit. Épenséggel nem alkotott önkényesen valami képzeleti világot a meglévőből, hanem magasztos egyszerűséggel mélyedt el a természet kitárt könyvébe, s mindazon, a mit belőle kiolvasott, a „kicsiny dolgok”-on is épűlni tudó áhítat szelleme leng. E szeretettel beható tárgyilagossága, mely a legparányibb virágzást, a szellő leghalkabb lehelletét is észreveszi s mindazt, a mi csendben terem és tenyészik, a maga igazi nevén nevezi, ez teszi őt, a természetimádó idealistát, a tájfestő költészet legnagyobb mesterévé az újabb kor realista elbeszélői közt. Az alakokat ugyan, a kiket a természettel versenyző tájképeinek színterére állít, inkább gyöngédebb érzéseikben jellemzi, nem pedig arczélük erősebben kidomborodó vonásaiban és érzéki indúlataikban, mint a hogy az mai napság divatos; valamennyinek, akár a jelenkor, akár a rég elmúlt idők emberei, kölcsönzött valamit a maga ünnepélyesen figyelő, szelíden szemlélődő természetéből.

Fínom érzékű és éles látású megfigyelője a honi természetéletnek Rank József is, a Cseh-erdő másik költője, ki szintén a hazai földdel való érintkezésből merítette legjava erejét. De ő nála mégis csak inkább háttér a tájkép s fő figyelme a vidék népének szokásaira és nyelvére, gondolat- és érzelemvilágára irányúl. Auerbachhal közös sajátsága a természet ölén élő emberek elmélkedése iránti érzék, Gotthelf Jeremiással pedig az erősebb népies színezetben osztozik. Számos falusi történetében, valamint „Achtspännig” (Nyolczfogatún) czímű élénk regényében úttörő és mintakép gyanánt áll az ifjabbak előtt. Friedrichsthal faluban született s élete folyása a politika és irodalom mozgalmasb színezetére vezette, de azért egész munkássága és minden alkotása szoros összefüggésben maradt szülőföldjével, mely őt a frankfurti parlamentbe választotta, hol barátaival, Hartmann Móriczczal és Vogt Károlylyal a balpárthoz csatlakozott. Mint a Cseh-erdőnek, akként a cseh-porosz határon lévő német nyelvszigetnek, az Adler-hegység zord vidékének is megvan a maga költője, a ki csak tanítványként áll ugyan a mesterek mellett, de azért nincs a népies szellemű alakító erő híjával. Reich Móricznak, Rokitnitz város fiának, igazán kár, hogy oly korán elnémúlt az inség és betegeskedés miatt már ifjú korában szárnyaszegett tehetsége. „An der Grenze” (A határon) czímen egybegyűjtött éles jellemrajzú vázlatai és elbeszélései maradandó becsű emléke korán befejeződött életének, melynek önkezével vetett véget.

Kompert Lipót. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Egészen más életkörűlmények közűl, mint a falusi novella mesterei, tudniillik a cseh ghettók zegzugos útczáiból és sötét, dohos házaiból nyert egész életére kiható indítékokat Kompert Lipót, ki szülővárosában, Münchengrätzben s aztán Prágában sok sanyarúság közt töltötte tanúlóéveit, melyek emlékei Jean Paulhoz hasonlag a szegények és elnyomottak költőjévé avatták. Ő előtte még csak a berlini Bernstein világított volt be a ghetto sötétségébe. Ezen elődjét különben nemismerve, úttörőként lépett oly irányba, melyen azóta sokan követik. A cseh zsidók, kiket Kompert vitt be az irodalomba, régi idők óta egészen külön állást foglaltak el még fajrokonaik körében is. Más szláv népességű országokban élő hitsorsaiknál jóval korábban és szorosabban fűződtek az újabb művelődéshez, mely számukra a József császár korabeli reformok által megközelíthetővé lett, s mint a körükből kikerűlt írók neveinek hosszabb sora mutatja, nevezetes részük van Csehország németségének művelődési törekvéseiben. Más részt elzárkózottságukban nem egy sajátszerű népi vonást őriztek meg, s az alkotmányos korszakig még mindig rájuk nehezedő, bár szelídebb nyomás is erősítette közösségükben fejlődött s kiélesedett faji sajátságaikat. Kompert nagy szeretettel s oly erővel domborította ki, mint senki más, népének örömeit és szenvedéseit, az eléjük tornyosúlt merev gátak elleni szivós küzdelmöket s elkülönzött létük szűkebb körében edződött szoros összetartásukat. Ghetto-novellái úgy művelődéstörténelmi, valamint költői szempontból egyaránt jelesek; mindenikük kitűnik a színezés hűségével, a jellemzett alakok tőrűl metszett voltával, s ha végig olvassuk őket egész a „Romok között” czíműig, mintegy átéljük a szerző vezetése mellett egy népnek csöndes homályban lefolyó történetét, mely századok sötétségén át emelkedett föl a világosság és lelki szabadság színvonalára. Nem egy tehetséges követője akadt Kompertnek ez úton, melyen kivált Kohn S. járt kiválóbb szerencsével, ki ghettobeli elbeszéléseibe erősebb történelmi vonásokat elegyített s kinek „Gabriel” czímű érdekes novellája számos nyelvre le van fordítva.

Az újabb és legújabb időben a németség irodalmi életének föltételei több tekintetben megváltoztak Csehországban. Az ötvenes években az a forradalom előtti irányzat, mely szorosan ragaszkodott egész Csehország szellemi egységéhez, legalább egyes jelenségekben még mindig nyilvánúl, így példáúl a Klar Pál Alajos alapította „Libussa” czímű folyóíratban, melyben nemegy becses közlemény látott napvilágot, s melynek megvolt az az érdeme, hogy fentartani igyekezett az összetartás hagyományát. De azért az 1848 után következő évtized egész irodalmi életének már mégis lanyhább az érverése. Bayer József és Ambros A. V. említendők e korszakban, mint a nemesb irodalmi és műizlés buzdító hatású képviselői. Velük ifjabb éveiben vállvetve munkált Hanslick Ede, a fínom izlésű műtörténész és hirlapíró, ki szülővárosában, Prágában lépett először a nyilvánosság elé.

Néhány kiváló csehországi német írónak, kiknek pályafutása azóta lezáródott, szintén ez átmeneti korba esik a fejlődési ideje. Weilen József, ki a Prága melletti Tetin faluban született, korán elidegenedett honától, de „Drahomira” czímű drámájából még Csehország mondáinak és történetének szelleme leng felénk. Heller Seligmann, Raudnitz város szülötte, ki mint jeles színész működött Prágában, „Ahasver” czímen, tökéletes alkatú terzinákban írt eposzával a komolyabb irodalombarátok figyelmére érdemesűlt. Mauthner József, a prágai lyrikus, ki izzó hévvel tudta kifejezni érzéseit, csak 1891-ben bekövetkezett halála után lett ismertté. Gundling Gyula (Herbert Luczián) mint hirlapíró és szorgalmas regényszerző sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Szűkebb körben számos tisztelője és barátja volt a humorista Pokorny Edének, ki a csehországi sajátos életkörűlmények éles tekintetű megfigyelője volt s aranyos jókedvvel és sokat írt. Thomas Károly (Richter Tamás Károly, a közgazdaságtan tanára) elbeszéléseiben és „Sámson” czímű tragédiájában kiváló tehetség jelét adta. Klapp Mihály, ki első kisérleteiben Kompert hatása alatt áll s később nagy sikert aratott „Rosenkranz és Güldenstern” czímű vígjátékával, valamint Rosen (Duffek) Gyula, ki hevenyészett vígjátékaival a német színpadokat egy ideig sorra hódította, szintén prágai születésűek. Németországban nem igen nagy számú képviselői közé tartoznak.

Az utolsó három évtizedben a nemzeti lelkesedés a tartományi egység régi szelleme helyébe egészen faji színezetet öltött, élesen külön vált egymástól a német és szláv irodalom Csehországban. A német természetesen még szorosabban csatlakozott az ausztriai és németországi nagy német irodalomhoz, de azért komoly hangulatú saját jellegét sem vesztette el s külön szervezeteket is alkotott magának az országban. A „Verein für Geschichte der Deutschen in Böhmen”, melynek érdekében főleg SchlesingerLajos történetíró buzgólkodik, becses közleményeiben a honi irodalom történetét is ápolja. A „Verein zur Verbreitung gemeinnütziger Kenntnisse” (Hasznos ismereteket terjesztő egyesűlet) pedig a népszerű tudományos munkák egész könyvtárát adta ki, melynek sorában Lippert Gyula művei a legjelesebbek közé tartoznak. Német költők, festők, szobrászok és zeneművészek 1871-ben, Grillparzer ünneplése alkalmával sikeres együttműködés czéljából a „Concordia” nevű író- és művésztársaságot alapították. A cseh akadémiának meg a Knoll Fülöp által nem rég alapított „Gesellschaft zur Förderung deutscher Wissenschaft, Literatur und Kunst in Böhmen” lett méltó versenytársa, mely az ország német egyetemével szoros kapcsolatban áll. Toischer Prágában, Grandl és John Egerben, Paudler Leipában, Wolkan Èernowitzban, Peters Leitmeritzben, Naaff Ágost pedig Bécsben foglalkozik behatóan a csehországi német népdalok, tájszólások és szokások buvárlásával. Hasonló téren szerzett érdemeket a korán elhúnyt Knieschek is. A tájszólási irodalom és a néphumor az utóbbi évtizedekben is termett újabb virágokat. Zedtwitz Kelemen gróf egeri tájszólásban írtkölteményei üde, vidám hangúak. Nittel éjszak-németországi Eulenspiegel-féle történetei, melyeknek az ismert Hockewanzl a hőse, a népnél is nagy tetszésben részesűltek. Langer Ede az Adler-hegység vidékéről szóló munkájában közelebb egy derűlt lelkű parasztköltőt fedezett föl, Brinke Jeromos földmívest, e humoros utódját az egerlandi Fürnsteinnak, kinek elegiai hangúlatú népies költeményei iránt valamikor Goethe is melegen érdeklődött.

A csehországi német írók száma és munkássága folyvást tetemes. Mauthner Frigyes, kit születésénél és nevelkedésénél fogva szintén a prágaiakhoz kell számítanunk, regényeivel és szatiráival széles körben ismeretessé lett. Schubin Ossip (Kirschner Lola) írónő, ki Prágához közel lakik, az egész német olvasóközönség figyelmét föl tudta kelteni az osztrák nemességet szerepeltető regényei iránt. Suttner Berta, a szintén prágai születésű Kinsky grófnő, „Le a fegyverrel!” czímű irányregényével általános és mély hatást keltett. A prágai születésű és nevelésű Hauschner Auguszta, a leitomischli Kapff-Essenther Francziska és a hoøitzi születésű s most New-Yorkban élő Hann P. hírlapíró szintén hivatással léptek föl mint elbeszélők. Kralik Richard, ki a Cseh-erdőbeli szülőföldjén töltötte ifjúságát, az aesthetika s az eposz- és drámaköltés ágaiban működik, Ohorn Antal pedig, ki számos költeményében ünnepli cseh honát, regényeiben is azt tükrözteti vissza. Bendel József „Firdusi” czímű szomorújátékot, továbbá meséket és mndákat írt versben. A lyrikusok közűl Adler Frigyes, Herold Ferencz és Philipp P. arattak sikert, a humoristák sorában pedig a sokféle műformában jártas Willomitzer József, Klutschak és Walter utódja a „Bohemia” szerkesztőségében. Tauber Oszkár, a prágai színházak történetírója, a katonai és kolostori életből vett rajzaiban tanúsít műérzéket. A szynpad számára dolgoznak Thun-Hohenstein Krisztina grófnő, ki meséket is írt, Teweles Henrik, Riedl Péter, Skraup Károly és Swoboda Henrik. A nevezettekhez az ifjabbak egész köre csatlakozik. A csehországi német irodalmat különálló, sajátos egészszé alakítani természetesen nem lehet a jelen alkotó és fejlődő tehetségeinek sem szándéka, sem föladata. Mindazonáltal ma is alapos az a remény, hogy Csehroszág németségének szellemi élete továbbra is hű marad komoly hagyományához és hogy a csehországi német költészet a nagy német irodalom karának a jövőben is érczes és saját jellegű hangjaként fog zengeni.

Prága színházai. Teuber Oszkártól, fordította Katona Lajos

Az Osztrák-Magyar Monarchiának kevés városa dicsekedhetik oly gazdag, sajátságos és változatos múltú színházi élettel, mint Prága. A „prágai játékszín”, mely a német színművészet és zene fejlődésével szoros kapcsolatban áll s ennek történetében gyakran vitt kiváló, sőt vezérlő szerepet, az ország és fővárosa sajátszerű nemzetiségi állapotainál fogva idővel oly különös alakúlást öltött, a mely történetíróját kettős szempontra kényszeríti. Ki kell ugyanis a tisztán irodalmi és művészeti álláspontot a nemzetivel békéltetnie. S ez a kiegyeztetés nem is oly nehéz. Egy téren sem volt ugyanis Csehországban a két nemzetiség közt a béke hosszabb időn át föntartható, mint a művészetén, s még ma, a nemzeti műintézetek helyi és anyagi különváltsága mellett is olyan békés a kölcsönös érintkezés közöttük, hogy valódi művészi czélokra való lélekemelő közreműködést is megenged. Századokon keresztűl pedig a történetírás szempontjából sincsen miért nemzetiségi válaszfalat vonni a színügy terén, minthogy csupa közös sorsról és közös sikerekről szólhatunk.

A prágai játékszín első nyomai, mint mindenütt, a ministeriumok és moralitasok, vagyis bohózatos jelenetekkel vegyített vallásos színművek előadásán kezdődnek. A cseh múzeumban őrzik egy ilyen bohózatos, ú. N. „kuruzsló” (mastièkáø) jelenet szövegét, mely természetesen egészen hasonló az ilyféle német színjátékok jeleneteihez. A színpad fejlődésének második fokát, mint egyebütt, Prágában is az iskolai dráma jelzi, melyet kivált a jezsuiták Clementinum nevű székházában ápoltak fényes pompával. Jámbor szellemű s ragyogó díszszel fölszerelt allegoriai színjátékok végignézésére e valóságos kolostor-város nagy udvarára néha 10.000 ember is egybesereglett, s e bámúló sokaság révén csak gyarapodott az országban a rend hírneve és népszerűsége, melynek itt nagy politikai hivatást is kelle teljesítenie. 1567 október 12-én a jezsuiták és növendékeik, kik addig többnyire latin nyelven szóltak volt a színpadról közönségükhöz, egy „Szent Venczel vértanúról szóló cseh szomorújátékot” adtak, melyet Salius Miklós mester szerzett szláv versekben. Ez a nemzeti szellemű tett gyújtó hatású volt, s a jezsuitáknak még protestáns ellenfelei is elismerték, hogy ime végre-valahára a fekete atyák „kezdik a kenyerüket megérdemelni”. Más cseh nyelvű drámákat, melyekben a bibliai cselekvény vaskos farsangi tréfákkal volt merészen egybekeverve, Kirmesser Pál, morva-stražnitzi rektor és Lomnický Simon (szül. 1552) írt. Az Akháb királyról szóló tragikomédia, melyet a jezsuiták a Clementinumban előadtak, tizenkét álló óráig, déltől éjfélig tartott. A nagyobb ünnepélyesség kedveért a templom tornyaiban zúgtak a harangok és „zenekarok kedves dallamokat játszottak”.

Ellenben a IV. Károly alapította egyetem tanárai, mihelyt a harminczéves háború viharainak aggasztó előjelei mutatkoztak, ugyanazon nyers pápista-ellenes szellemet szülaltatták meg színműveikben, mely az egykori németországi drámairodalmat jellemzi. A termékeny Wodòanus Campanus egy darabját, „Judit herczegnőnek Bøetislav herczeg, a cseh Achilles által való megszöktetésé”-t, melyet a Carolinumban 1604-ben előadni készűltek, „mint templomszentségtelenítést ábrázoló cselekedeteket dicsőítő” művet letiltotta a hatóság a színpadról, kéziratát pedig tűzbe vettette.

Mikor aztán a harminczéves háború dúló vihara pusztított Csehország-szerte, a múzsák gyászfátyolba burkolták fejüket. Csak a jezsuiták, kik a fehérhegyi ütközet után megint visszaköltöztek elhagyott rendházaikba, meg az udvari költők ragadták meg egyes ünnepélyek alkalmát fényes színjátékok fölújítására. 1627 deczember 6-án hallatlan pompával adták elő a prágai jezsuiták III. Ferdinánd koronázása ünnepén a „Nagy Konstantin császárról s általa megkoronázott két fiáról szóló diadalmas tragédiá”-t. Az 1664. év szeptember 29-én pedig egy ismeretlen jezsuita szerző „Stuart Máriá”-ját játszották. Ez iskolai drámák egészen a XVIII. század második feléig divatban maradtak a jezsuiták rendházaiban; egykori nevezetességük azonban már rég megcsappant, mert lassanként megszűnt a népszerű irodalommal való élénk kapcsolatuk.

A hradschini udvari színház (1723). (Épült VI. Károly koronázási ünnepére.) Galli Bibiena G. rajza a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban.

A jezsuiták színi előadásainak első s maradandó diadalú versenytársa az olasz operában támadt, mely eleinte leginkább az udvaroknál talált szíves fogadtatásra és gyöngéd ápolásra. Olaszországban a misztériumoknál mind nagyobb tért nyert a zene; az „oratorium” néven ismert allegoriai játékok és zenés pásztor-tragédiák meg komédiák az opera ősei. Prága, hol II. Rudolf már a XVI. Század végén fényes és szerfölött költséges udvari zenekart szervezett, nem zárkózhatott el az új műfaj elől. II. Ferdinánd alatt az udvari zenekar már 80 kiváló tagból állt. 1624 november havában, Mantuai Eleonórának, II. Ferdinánd nejének királynéjává és III. Ferdinándnak királylyá koronázása ünnepén a Hradschinon „a nagy udvari teremben egy szép pásztor-játékot adtak, az egészet bájosan csengő hangon zenekiséret mellett toscanai (olasz) nyelven végig énekelve, . . . . férfi és női szereplőkkel”. I. Lipót alatt 1677-ben a kor egyik legtermékenyebb operaszerzője, a híres Draghi Antal, kerűlt a prágai udvari zenekar élére s ott több művét előadatta. De az udvaron kivűl is csakhamar meghonosúlt az opera. Olasz operatársaságok is el-ellátogattak időről-időre Prágába, melynek lakói a fényes drezdai operának is csodájára járhattak, mikor e társaság a híres Lotti Antal udvari karmester vezetése alatt a cseh fővárosban hallatta magát, ama Lottinak, ki feleségével, a fölűlmúlhatatlan „Santa Stellá”-val együtt 10.500 tallérnyi, akkortájt igazán óriásnak mondható évidíjat kapott.

Ez udvari operaelőadások sorában a legnagyobbszerű, mely az egyetemes zenetörténelemben is maradandó hatású esemény, a stájer születésű, de zenei kiképzését állítólag Csehországnak köszönő Fux József „La costanza e fortezza” czímű darabjának színre kerűlte volt. Fux, VI. Károly hatalmas udvari zene- és énekkarának az igazgatója, vezette a bécsi Burg és a Favorita palotáiban ama pazar fényű s nagyszabású operaelőadásokat, melyek némelyike 100.000 tallérba is kerűlt. Még ezeknél is nagyobbszerű volt azonban az a koronázási ünnepi előadás, mely 1723-ban a császárné születése napján, a hírneves bolognai Galli-Bibiena Nándor építőmester tervei szerint a prágai Hradschin palotakertjében épűlt színkörben 4.000 néző előtt tartatott. Bibiena József (született 1696-ban, Parmában), korának legjelesb díszletfestője, készítette a díszleteket a Pariati P. írta dalműhöz, melynek czíméűl a császár jeligéjét (állhatatosság és bátorság) választotta, tárgyáúl pedig Porsenna Róma elleni hadjáratát s Mucius Scaevola, oratius Cocles és Cloelia hőstetteit. 200 elsőrendű zenész és 100 énekes állt az udvari másodkarmester, Caldara Antal vezetése alatt, kinek a darab szerzőségében is része volt s ki a gyöngélkedő, Bécsből Prágába gyaloghintón vitt Fux helyett a karnagyi emelvényen ült, míg a beteg mester a császár közelében lévő díszhelyéről nézte végig az előadást, mely esti 8 órától éjfélutáni 1-ig tartott. A dán Scheibe János karmester rajongó dicsérettel emlékezik meg a darab zenéjéről, Quantz híres porosz kamarazenész pedig, ki a zenekarba lopódzva nézte végig az előadást, azt írja róla, hogy a történelemben nincs mása annyi nagy művész együttműködésének, mint a mennyi e darab előadásában részt vett.

E koronázási operának fényes előadása a dalmű további fejlődésére és ápolására is termékenyítő hatással volt a cseh fővárosban. Csak ez alkalommal tűnt ki ugyanis, mennyi jeles zenész van Prágában. A hangszerek játszói közűl sokan zeneértő tanúlók, meg különböző grófi és herczegi zenekarok tagjai valának, mind megannyi tanúbizonyságai az akkori főnemesség művészetkedvelésének. Az énekkarokban a templomi énekesek és a városi iskolák növendékei közűl is voltak többen s úgy a hangjuk, mint annak kiműveltsége szépen bebizonyította, milyen nagyot lehet e honi erőkkel megkisérleni és elérni.

Korszakot alkotólag avatkozott a prágai színház s kivált az opera sorsának intézésébe a nemes és dúsgazdag Spork Ferencz Antal gróf, a Szent Hubert vadászrendjének, számos kolostornak és kórháznak alapítója, a művészi élet valódi újjászervezője s a zene és főleg az opera nagylelkű pártfogója. A Poøièon 1724-ben építtetett színháza lett az olasz operatársúlatok fényes előadásainak színtere, s már egy év múlva ez első épület helyére újat s még szebbet emeltetett, a melyben Denzi igazgató válogatott művészcsapatával ama kor legjelesb műveit, Bioni, Vivaldi, Albinoni, Constantini s mások operáit adatta elő. A múlt század 30-as éveiben az operának e fénykora véget ért; a Spork-féle színház ép úgy elpusztúlt, mint a pompás hradschini udvari színkör, mely a Fux-féle koronázási opera csodáit látta; emez Prágának a poroszok által való 1753. évi ostromakor lett a lángok martaléka, a Spork-féle színháznak pedig a mai Prágában már nyoma sincs.

A prágai Kotzen-színház. Spork gróf a német színműre is nemesítőleg igyekezett hatni. Különféle értékű vándortásaságok már az angol komédiások XVII. Századi vendégjátéka óta el-ellátogattak időnként Prágába. A közeli szász főváros műélvezeteiben is többnyire részük jutott a prágaiaknak, s a rögtönzött bohózat durva uralma is csak tartott még mindig, nem szűnve meg még akkor sem, mikor a prágai ó-városi hatóság az ú. N. „Kotzen”-épületben (csehűl Kotce), a sarús karmeliták Szent Gallusról nevezett kolostora mellett a múzsák számára állandó fészket rendezett be. Ez az 1738-ban épűlt ú. N. „Kotzen-színház” az olasz operának és a német színjátéknak egyaránt helyet adott falai között. Játszottak benne a Santo Lapis, Mingotti Angelo, Locatelli Ker. János, Bustelli József olasz operatársaságai ép úgy, mint a híres Leinhaas Pantalon, Kurz Bódog, a „Paprika Jancsi”, és tanítványa, Kurtz József, a „híres bécsi Bernardon”, kinek virágkora költő és színész minőségében épen prágai igazgatósága éveire esik. Ebben a színházban értek fényes sikert egy Hasse és Gluck zenedrámái mellett a nevezett „Paprika Jancsi”-lovag bohóságai is. Gluck „Ezio”-ja és „Hypermnestra”-ja 1750-ben kerűlt nagy pompával színre s amaz „az operát pártoló prágai hölhyeknek”, emez a cseh nemességnek volt ajánlva. Bernardon hóbortos garázdálkodása 1764-ben Mária Terézia személyes közbeléptére ért véget, ki Prága irányadó köreit figyelmeztette, hogy rázzák le már „ezt az embert” a nyakukról. Az olasz Bustelli, ki őt a színházbérletben fölváltotta, oly újabb virágzásra juttatta Prágában a „talián operát”, hogy erről Európa-szerte dicsérőleg emlékeztek. Az ő igazgatósága alatt énekelt itt Guardasoni Domokos és Bondini Paskál, kiknek nevei később Mozart halhatatlan hírével kerűltek benső kapcsolatba. A XVIII. század hatvanas éveiben a prágai és a drezdai operák egyesűltek, s e szövetség hatalmas műpártolók buzdító érdeklődése mellett a legszebb gyümölcsöket termette.

Az addig oly mostoha sorsú német játékszínre szebb korszak viradt azon évek alatt, mikor Brunian János József, az otthonról megszökött grófi sajr, ki vándorszínésznek csapott föl s egy ideig a Bernardon tanítványa volt, állt igazgatóként a Kotzen-színház élén. Ő alatta tisztúlt meg a német színpad a vaskos Paprika Jancsi-tréfáktól, mely irányban Bécsben jártak volt elől jó példával. Hennet Marczell báró, a prágai színházi censura főnöke, Seibt Henrik Károly, a jeles aesthetikus, Brunian és főrendezője, a bécsi Burgtheaterban szép hírnévre emelkedett Bergopzoom valának a német színügy reformátorai Prágában, 1771 szeptember 29-én Bernardon, Sateffel és Columbine ünnepélyesen elbúcsúztak a prágai színpadtól s 1772 április 21-én a „rendes” színházban ép oly ünnepélyességgelkezdődtek meg a főnemesség hathatós támogatásával szervezett új társúlat előadásai. Fürstenberg herczeg és Czernin Prokop gróf segítették ki leginkább pénzzavaraiból az új vállalatot, melynek még nehéz küzdelmeket kellett vívnia, míg a közönség ízlését magának meghódította.

S a főnemesség sorából kerűlt ki az a férfiú is, ki a cseh fővárosnak még ma is virágzó legelőbbkelő színházát ajándékozta: Nostitz-Rhieneck Ferencz Antal gróf. Már előtte (1782) megnyitotta egy másik főúr, Thun-Hohenstein Gróf a kleinseitei Fünfkirchen-téren lévő palotáját a Bondini-féle drezda-lipcsei opera- és színmű-társúlat számára, s valóságos minta-előadások valának azok, melyekben a prágaiak itt gyönyörködhettek. A Kotzen-színház elégtelensége már különben is rég érezhető volt, de a városi hatóságnak sem pénze, sem kedve nem volt egy új, költésges színház építésére. Ekkor Nostitz gróf állott elő s maga ajánlkozott egy fényes új épűlet emeltetésére, s II. József császár is a legmelegebben üdvözölte az eléje terjesztett tervet, a melynek szép jövőt jósolt. Mint Csehország fő-várgrófja, Nostitz (született 1725 május 17.) könnyen elháríthatta a vállalat elé tornyosúlt akadályokat, s 1783-ban már meg is nyílt Lessing „Galotti Emiliá”-jával a tudós Künigl gróf tervei szerint 60.000 forint költséggel épűlt színház, mely a „Patriae et musis” feliratot viseli homlokán.

Nostitz Ferencz Antal gróf. Balzer metszete után, Hecht Vilmostól.

Nagy művészi eseményeket élt meg a 111 éves tisztes ház, a melynek sorsára a világtörténelem s a nem mindig békés és örvendetes helyi közélet eseményei is nem egyszer nagy hatással valának. A többi színháztól való megkülönböztetéstűl „német” és Nostitz-féle „nemzeti” színháznak hívták, nemzetinek abban az értelemben, a melyben II. József császár a bécsi Burgszínházat nemzeti intézménynyé óhajtotta fejleszteni.Itt kerűltek színre Lessing drámái és vígjátékai, itt Shakespeare és a franczia klasszikusok darabjai; mikor pedig Nostitz gróf Bondini Paskálnak adta ki bérbe a házat, az egész akkori zene- és színivilág előtt mintaszerűvé vált olasz operatársúlat is bevonúlt az eddigi mellé, melyet Mozart a saját halhatatlan művei legjelesb tolmácsának ismert el. Már 1782-ben előadta a Wahr-féle társúlat a Kotzen-színházban a mesternek a „Szöktetés a serailból” czímű operáját, mely lelkes fogadtatásban részesűlt. Mikor pedig 1786-ban Mozart „Figaro”-ját különféle ármányok a bécsi műsorról leszorították, a mester prágai tisztelői valóságos Mozart-imádással igyekeztek őt kárpótolni. „Figaro házassága” a Nostitz-féle nemzeti színházban csakugyan hallatlan sikert is aratott, a melynek 1787 január havában maga a mester is tanúja volt. 1787 október 29-én pedig az ő vezetése alatt kerűlt első előadásra ugyancsak e színházban legremekebb műve, „Don Giovanni”, az operák operája, melyet Bondini igazgató 100 aranyért rendelt meg a prágai zenei körök kedveltjénél. Ez örökké emlékezetes „Don Juan”-előadás után még egy művét szentelte Mozart a prágai színpanak: ez „Titus” czímű, megrendelésre készűlt ünnepi operája, mely II. Lipót koronázása alkalmával kerűlt színre a nápolyi Guardasoni Domokos vezetése alatt 1791 szeptember 6-án, de nem érte el a „Don Juan” nagy hatását. Kevéssel utóbb, 1791 decz. 5-én a mester örök álomra húnyta le szemeit.

A műintézet, mely a felejthetetlen Mozart-napok színtere volt, 1799-ben megszűnt magánvállalat lenni. Ez évi márczius 28-án tulajdonosa, Nostitz-Rhieneck Frigyes gróf az atyjától öröklött házat 60.000 forintnyi szerény árért a csehországi rendek birtokába adta át, ez összeget azonban nem az ország, hanem a cseh főnemesség hat tagja fizette le. A vételben való részvét fejében az adakozók mindenike egy örökös páholyt kötött ki családja számára s ugyanilyenért Nostitz gróf is elengedett a vételárból még 10.000 forintot. Ilyenformán a régi prágai rendi és mai német országos színháznak tulajdonképeni birtokosán, Csehország népén kivűl még hét magántulajdonosa is van, kiknek az említett örökös páholyon kivűl még bizonyos alkalmakkor, így pl. az igazgató választásánál érvényesíthető külön szavazati joguk is van. A csehországi rendek birtokába kerűlt színház ettől az időtől fogva a „prágai rendi nemzeti színház” nevét viselte, s előbb a rendek megbízásából egy választmány, utóbb pedig egy intendánsi hivatal állott gazdasági és művezetési felsőbb hatóságként a rendi képviselettel szerződéses viszonyban lévő igazgatója fölött. Ezzel a prágai első színház az udvari színházak rangjára kerűlt s eleje volt véve a vállalkozók nyers anyagi haszonért való s a művészet érdekeit esetleg sértő üzérkedésének. És ennyiben, jóllehet a felügyelet néha kicsinyes akadékoskodásban és gyámkodásban is nyilvánúlt, mégis e szervezetnek az érdeme, hogy a prágai színháznak mindjárt a bécsi udvari színpadok után következő magas rangja megmaradt.

A német dráma, mely az olasz igazgatónak a saját hona termékei, az operák iránti nagy hajlamai folytán néhány éven át háttérbe szorúlt, Guardasoni rendezője és utódja, Liebich Károly alatt annál magasb színvonalra emelkedett. Liebich igazgatóságának időszakát (1806–1816) a prágai színpad aranykorának mondják. Még Guardasoni vezetésének végső szakában Prága egész színügye a rendi színház igazgatójának kezébe kerűlt. A többi színház vagy egészen eltűnt, vagy bele olvadt a fő intézetbe. Az egykor oly virágzó kleinseitei színház a gróf Thun-féle palotában, a mai országház helyén, a hol utoljára még a kitűnő Seconda-féle szász választófejedelemségi udvari színtársúlat játszott, Albrecht Zsófiával, Schiller barátnőjével s más jeles erőkkel adván elő egyebek közt Schiller „Don Carlos”-át, 1794 augusztus 27-én a lángok martaléka lőn s nem támadt föl többé hamvaiból.

A régi királyi országos színház Prágában. Ohmann Frigyestől

1789-ben a Sweerts-Sprok grófi palotához tartozó hajdani irországi Ferencz-rendűek kolostori könyvtárában egy újabb színház keletkezett, melyre a cseh színügy fejlődésével való szoros összefüggése miatt még vissza kell térnünk. Ennek „hazai színház” (vlastanecké divadlo) volt a neve, cseh és német a műsora s időnként veszedelmes versenytársa lett a fő színháznak. Mozart „Varázsfuvolá”-ja is ebben kerűlt 1792 október 25-én első német előadásra Prágában. Mikor Steinsberg lovag német társúlata játszott benne (1798), e „hazai színház” látta el erőivel a karlsbadi és teplitzi nyári színpadokat is, nem sokkal utóbb azonban a hajlékáúl szolgáló palota gazdát cserélvén, ki kellett onnan költöznie. A régi szabadalommal felruházott új vállalkozó a Szent Mária Magdolnáról nevezett Domonkos-rendű kolostor üresen álló épületének ebédlőjében ütött tanyát, de 1803-ban ez a színház a rendinek német és cseh műsorú fiókja lett.

Ily körűlmények közt vette át 1806 augusztus 10-én Liebich Károly az igazgatást. Már 1796 óta egyike volt Prága legkedveltebb színészeinek, majd a német előadások rendezőjeként tanúsítván kitűnő szakértelmet, most az igazgatói hatáskörben értékesítette erélyes, fáradhatatlan, emberséges és művészi becsvágytól lelkesített egyéniségét. Az állandó intézményképen tovább már tarthatatlan olasz opera megszűntetése és egy nyugdíj-intézet szervezése által vélt vállalatának szilárd alapot adhatni. Az olasz operára pazarlott óriási összegek most az addig nyomorgó német dráma és egy egészen számbavehető német opera javára váltak, a nyugdíjintézettel pedig, a melyet utódai tovább fejlesztettek és egész Németország- s Ausztria-szerte páratlan virágzásra juttattak, biztosította a prágai színpad számára a legjelesb erők megtarthatását, az állandóság, hű ragaszkodás és önfeláldozó kötelességteljesítés szellemét oltotta a testűletbe, ekként a legkiválóbb német színpadokkal egyenrangúvá tévén a magáét. Személyzetének névsorában találjuk amaz idők legjelesb művészeit: alatta fejlődött Prágában Esslair tehetsége, az ő idejében játszott ugyanitt a Reinecke házaspár, Bayer Rudolf, a híres hősszínész, és Polawsky, korának legfínomabb gavallér-színésze, a prágai színháznak évtizedeken egyik oszlopa s a német színészetnek egyáltalán kiváló dísze, továbbá a hölgyek közűl Brunetti, Liebich Johanna, Bassel Philippine és Henriette. Később ide kerűlt Hamburgból a hírneves Schröder Zsófia, ki Prágában vált világhírűvé, a Liebich által fölfedezett Löwe Lajos és Wilhelmi, kik később a bécsi Burg-színház csillagai lettek. Itt énekelt a híres Caravoglia-Sandrini, Müller Teréz és férje, a tenorista Grünbaum János Keresztély, színtén a bécsi színpad jelesei, a bassista Hansen és mások, kiknek nevei aranybetűkkel írvák a színészet évkönyveibe. Midőn a politikai események 1810-től 1814-ig Prágát az akkori irányadó férfiak találkozó helyévé tették, a cseh főváros színháza volt a művészeti élet középpontja. Varnhagen, Gentz és barátnője Rahel, Werner Zakariás, Brentano Kelemen, Robert Lajos és Tieck Lajos gyakori vendégek valának Liebich házában, hola főúr és diplomata fesztelenűl társalgott az íróval és művészszel. Tieck Lajos lelkes bírálóként támogatta a prágai színművészetet szép törekvésében s nyíltan is „a legjelesb német színház”-nak dicsérte a prágait. Az opera vezetését Liebich, miután Müller Venczel, a termékeny zeneszerző, karmesteri állásától megvált, nem kisebb emberre bízta, mint Weber Károly Máriára, ki 1813 április 1-jén fogott hozzá a prágai opera újjá szerezéséhez s szigorú rendszabályokat alkotott annak összes tagjai számára. Az ő vezetése alatt bemutatott „Don Juan”-, „Titus”- és „Fidelio”-előadások valósággal mintaszerűek valának. Feleségével, Brandt Karolin énekesnővel, a prágai színháznál ismerkedett meg, a melynél nem maradt tovább három esztendőnél, de ez alatt igen szép eredményt ért el. 1816 október 7-én vált meg Weber az intézettől s ugyanez évi deczember 4-én halt meg Liebich, kinek elhúnytával a prágai színház aranykora is véget ért.

Liebich Károly. A prágai kir. német országos színházban levő kép után, Hecht Vilmostól.

Mindazonáltal a későbbi ingadozások daczára továbbra is tekintélyes művészi magaslaton maradt a prágai színpad egész a mai napig. Liebich özvegyének néhány évi nőuralma után egy később Bécsben is bevált igazgató, Holbein Ferencz kerűlt a prágai színház élére (1820–1824), ki alatt Seydelmann Károly (szül. 1793) és Sontag Henriette énekesnő csillaga tűnt föl Prágában. Comet-Podhorsky Katalin, Peche Teréz (később a bécsi Burg-színház egyik dísze), Franchetti Fortunata, Binder Sebestyén, a híres tenorista és Hauser Ferencz, a jeles bassista, később sok éven át a müncheni conservatorium igazgatója, szintén a Holbein társaságából kerűltek ki. Utódjai alatt, Kainz, Polawsky és Štìpánek igazgatótársak éveiben kezdte meg fényes pályafutását Lutzer Jenny (szül. 1816 márczius 4. Prágában, első fellépte ugyanott 1832 május 12-én); 1837-ben ő is a művészet Eldoradójába, az osztrák császárvárosba költözött, hol Dingelstedt neje lőn s 1877 október 3-án halt meg. Liebich népszerűségére emelkedett a prágai színház egy későbbi vezetője, Stöger (Althaller) János Ágost, kinek neve a bécsi színházak történetétől is elválaszthatatlan. Alatta (1834–1846 és 1852–1858) újra felragyogott a még mindig osztatlan prágai színpad régi dicsősége. Grillparzer, Grabbe, Immermann, Halm Frigyes, Laube Henrik, Gutzkow s Bauernfeld művei jeles tolmácsokra akadtak az ő igazgatása éveiben; Dolt Károlyban a legjelesb német komikusok egyikét mondhatta a prágai színház a magáénak, Baudius Károly Frigyes pedig, Wilbrandt-Baudius Auguszta atyja, jellemszínész- és jellemkomikusként vált ki, mint tanító pedig az ismert nevű Janauschek Fanny (szül. 1830 júl. 20. Prágában, első fellépte 1845-ben ugyanitt) kiképzésével szerzett kiváló érdemet magának. Bayer Rudolf leánya, Bayer-Bürk Mária, később a drezdai udvari színház legkiválóbb dísze (szül. 1820 október 31. Prágában, első fellépte 1835), szintén ezen, jeles tehetségeket termelő évek alatt lépett a színi pályára. A Stöger-féle drámai személyzetnél még kiválóbb volt az operai. Demmer, a hőstenor, Pöck és Kunz barytonisták, a bassista Strakaty és Schütky (később egy emberöltőn át a stuttgarti színház tagja), Podhorsky, Grosser, Bergauer énekesnők, Stegmayer, Skraup Ferencz és Nep. János, Pixis karmesterek oly elsőrangú erők valának, a kikkel Meyerbeer, Halévy, Lortzing, Flotow, Spohr, Auber s Donizetti műveit kifogástalan előadásokban lehetett bemutatni.

1846-ban ismét egy ily férfiú lépett a prágai színház igazgatójának állásába, kinek neve a bécsi színházak történetével is kapcsolatos. Ez Hoffmann János (szül. 1805-ben Bécsben), az első igazgató, ki az ekkor szervezett intendánsi előljáróság alatt s az 1846-ban rendszeresített rendi (később országos) subventio mellett működött. Nostitz Albert gróf, a műpártoló nemes főúr lett a prágai színház első ntendánsa, s az intézet alatta még az 1848. és 1849. évi viharokat is minden komolyabb károsodás nélkűl állotta ki. Az „új idők” vezéremberei ugyan a színház kapuit is keményen megdöngették s megrázogatták a „bilincsek”-et, melyek a színházat még a rendi hatóságokhoz fűzték; a nemzetiségi kérdések is ekkor kezdték először megháborítani az addig idylli békességű színházi állapotokat; Kittl János Frigyes, a prágai conservatorium igazgatója (szül. 1806, megh. 1868) barátjának, Wagner Richárdnak szövegére írt operája, „A francziák Nizza előtt”, mely 1848 február havában kerűlt először színre, politikai jelentőségű is volt. A benne előfordulúló „franczia indúló” forradalmi indúlóvá lett, s az új alkotmányt is a színház egyik páholyából hirdette ki Stadion gróf a népnek. Ekkoriban kerűltek először „censura nélkűli” darabok előadásra, felmerűlt két független, szabad nemzeti színház felállításának követelése az ország lakosságának német és cseh része számára, s „szabad színház a szabad államban” volt a jelszó. De a magasan járó hullámok ismét lecsillapodtak, s megint csak egy színház maradt országos kormányzati felügyelet és intendánsi ellenőrzés alatt. A Hoffmann alakította színkör is a Pstross-féle kertben, a hol eleinte a cseh nyelvű előadások voltak a túlnyomók, utóbb ismét a német darabokat engedte többségre vergődni. A német színpad ez időtájt nevelte nagygyá Haase Frigyes tehetségét. Az opera terén pedig a fiatal Ney Jenny (később Bürde-Ney) fényes csillaga tűnt fel ez években.

Hoffmann után megint elődje, Stöger vette át az igazgatást s 1852-től 1858-ig a régi buzgósággal vezette a rá bizott intézetet s azt a kor izlésével szoros kapcsolatban igyekezett tartani. Alatta az operára ismét szép napok viradtak. Steger (Staziæ), a bűvös hangú tenorista, kit az igazgató még bécsi rendező korában fedezett föl, az énekesnők sorában Behrendt-Brandt, Tipka-Weinlich Lujza és Dustmann-Meyer Lujza, továbbá a bassista dr. Schmid Kárly oly erők valának ez időben a prágai opera személyzetében, a kiknek nevei általában fényes hírnek örvendtek. Wagner Richárd műveit mintaszerűen adták elő Prágában, s a zeneköltő maga is azt mondja ez előadásokról, hogy „azok az egyetlenek, melyekből további alkotásra még kedvet meríthet”. A drámai művészet terén ez időszakban tűntek föl Rudloff Auguszta, Knaack Vilmos és Weilenbeck, később a meiningeni udvari színház tagja. E szép sikerű munkásság daczára a bérletidő lejártával mégis megvált Stöger az igazgatástól s ezentúl már csak mint utódja, Thomé Ferencz hallgatag érdektársa vett részt a színház ügyeiben.

Thomé Ferencz volt a még osztatlan prágai színpad utolsó igazgatója; ő alatta ment végbe az egységes prágai színháznak szláv hazafiaktól rég óhajtott, nemzetiségek szerinti kettéválása s egy második, cseh országos színháznak megalapítása. A régi Prága két nyelvű lakosságának békés együttélése s a német elem uralma véget ért úgy a városban, mint a színházban; éles ellentétek választották el a két népfajt, melyek századok óta közösen, sűrűn keveredve és egybeolvadva lakták volt Prágát. Eleinte Thomé még a régi hagyományok szerint kormányozta a régi országos színházat s virágzott is alatta úgy a dráma, mint az opera. Hebbel, Gutzkow, Laube, Halm, Freytag, Meissner, Weilen, Bauernfeld, Benediy s a rendőrtisztviselőből költővé lett Rosen Gyula élénkítették darabjaikkal a műsort. Oberländer Henrik és Sauer Ödön, később mintketten a berlini udvari színház tagjai, valamint Raabe Hedwig (a későbbi Niemann-Raabe, egyike a német színpad legkitűnőbb naiváinak) ez években kezdték meg Prága színpadán fényes pályafutásukat. Thomé alatt az opera is bizonyítékát nyújtotta ég mindig annak, hogy a kedvező sors nem szűnt meg Prágát kiváló tehetségek kezdő állomásáúl dédelgetni. Itt lépett föl először 1859 április 26-án Jahn Vilmos, a bécsi udvari opera mostani igazgatója. Innen Wiesbadenbe, majd Bécsbe kerűlt, hol 1881-ben az udvari opera élére lépett. Jahn léptette föl szintén Prágában a később világhírűvé lett kis Lucca Paulinét, ki 1860 április 20-án itt tűnt föl először a „Hugenották” Valentine-ja szerepében s mindjárt föl is ismerték tüneményes tehetségét. 1860 május 14-én Prágában kezdte meg Nachbaur Ferencz tenorista, Bachmann Ede utódja, művészi pályáját, melyen oly magasra emelkedett, két évvel utóbb pedig hírneves bassista, Rokitansky János, szintén itt lépett föl először. Mindez még a régi német színházban történt.

1862. november 18-án nyílt meg a Ferencz József-rakparton az ideiglenes cseh országos színház, de a különvált cseh színpad igazgatása még két éven át az anyaintézetével egyesítve maradt. Emez ettől kezdve a német királyi országos színház czímet viselte. Csak 1863 április 24-én határizta el a cseh tartománygyűlés, hogy a két színház igazgatása ezentúl teljesen külön választandó s hogy mindenikre külön pályázat hirdetendő, s mindkét intézet az ország részéről 10.500 forintnyi évi segélylyel támogatandó.

Az új német színház Prágában. Bernt Rudolftól

A külön vált német színház első igazgatója, Wirsing Rudolf 1864 márczius 28-án Goethe „Faust”-jával nyitotta meg az új korszakot. Az igazgató lassanként oly derék művészcsapatot toborzott egybe, a melynél jobban a legelső udvari színházak sem igen dicsekedhettek. Hallenstein Konrád, Oberländer Henrik, Kühns Volkmar, Sauer Ödön (meghalt 1892-ben Berlinben), Hassel, Kessler Mária, később a berlini udvari színház jeles tagja, Frey Mária, Arnau Károly, ma a bécsi Burg-szinház tagja, Versing-Hauptmann Anna hősszínésznő, Seitler Karolina naiva, Claar Emil és Hermin (Delia) Precheisen Olga (Lewinskyné) hősszínésznő, Vollmer Artúr (jelenleg berlini komikus), Eichenwald Vilmos (komikus) valának e személyzet oszlopai, kikre támaszkodva a prágai német országos színház bátran versenyre kelhetett nemcsak a többi színpadokkal, hanem a helybeli cseh testvérintézettel is, sőt e fölött még hosszú időn át megtarthatta elsőbbségét. Wirsing, az igazgató, fínom ízlésű és előkelő műveltésgű ember volt, ki „A német színház”-ról írt könyvében az égető színügy kérdésekről való nézeteit elméletileg is kifejtette, a gyakorlatban pedig szép sikerekkel tudta e nézetei helyességét igazolni. A klasszikus német és a Shakespeare-féle dráma ápolása, valamint az újabb német s kivált a termékeny franczia színmű-irodalom ízléses választékkal való értékesítése maradt az igazgató művészi programjának a két sarkpontja. Az opera terén is ily kedvezőleg alakúlt a helyzet, melynek megszilárdúlását az is nagyban elősegítette, hogy Wirsing igazgatási időszaka tizenkét évre lévén kiszabva, ez alatt elég alkalma nyílt jól megfontolt s czélosan kijelölt tervei teljes megvalósítására. E tizenkét év alatt az operák vezénylete Genée Richárd, Rappoldi, Slansky Lajos, Sitt és Skraup ános kezében volt. A személyzet sorából pedig leginkább Vecko Vincze, a fényes, de rövid pályafutású tenorista, Robinson és Schebesta barytonisták, Kainz-Prause, Loewe Adél és Steinitz-Moser primadonnák váltak ki. Ez utolsó (Steinitz ezredes neje) csak néhány évvel ezelőtt vált ki a prágai opera díszeinek sorából s Mozart és Wagner műveinek egyik legjelesb tolmácsa, Senta szerepében a német művésznők elseje volt. Ismert névre tettek szert a német színészetben az itt feltűnt ifjú énekesnők közűl Dillner-Schütz Berta, Jäger Ida (később Sulkovski herczegné), Lehmann Lili, Pagay Jozefin, Nittinger Irma, és Schenk-Ullmeyer Minna soubrettek. S ugyanily jeles személyzetre támaszkodhatott az 1876-ban Gráczból Prágába költözött, prágai születésű s kipróbált erejű új igazgató, Kreibig Ede is, kinek Wirsingtől örökölt művészcsapatához egyebek közt még a következők szegődtek: Roll Antal hős- és jellemszínész, ma a frankfurti városi színház főrendezője, Martinelli Lajos, Anzengruber alakjainak mesteri ábrázolója, ma a bécsi német népszínház rendezője, Keller-Frauenthal Róza és Swoboda Mária hősszínésznők, Wienrich Adél, Bünau, Bichler Minna, Wurzbach-Fiedler Dóra (Wurzbach lexikon-író leánya), Rigol Emmal; az opera terén pedig Lehmann Mária, Stoll Ágost, Schrödter Frigyes, kik később a bécsi udvari opera díszeivé lettek. Mindazonáltal Kreibig Ede 1879 szeptember 1-jén pénzügyi zavarok miatt, melyek a színház helyzetét is megingatták, kénytelen volt az igazgatástól megválni s azt szerződése további idejére fiának, Kreibig Ödönnek, mint igazgató-helyettesnek vállaira ruházni, kinek ellenőrzők által szorosan lekötött kezei között maradt a vezetés egész 1885-ig.

Kreibig Ödön (ma majnai frankfurti opera-rendező) az operát állította előtérbe, s hogy ennek személyzetét jeles erőkkel tudta gyarapítani, annak tanúbizonyságai Renard Mária, Schrödter Frigyes, Grengg Károly és Streitmann Károly, kik közűl az első három ma a bécsi operalátogató közönség kedveltjei közé tartozik; Streitmann pedig a bécsi operette elsőrangú színésze (ő alakította meg először a „Czigánybáró” szerepét) s utóbb Éjszak-Amerikában ünnepelt tenoristává lett. A drámai személyzet sorába ez idő alatt lépett be Dessoir Ferdinánd, a magasb vígjátéki apák szerepében egyike a legkitűnőbb művészeknek, Schamberg Júlia, a cseh nemzeti színház hősnője és szalonszínésznője, s hosszabb vendégszerepléssel Bognár Friderika, valamikor a bécsi Burg-színház gyöngye. Mindenféle kedvezőtlen körűlmények azonban e jeles erők mellett is annyira megingatták a német színházat, hogy 1884-ben már elkerűlhetetlennek látszott az intézet bukása. A helyzet ugyanis a lakosságnak nemzetiségek szerinti kettéválása óta tetemesen megváltozott; a német elemnek Prágában való háttérbe szorúlása által a közönség részvéte megcsappant. A színház ketté osztása folytán a német intézet az addiginál jóval gyöngébb alapra kerűlt, holott a korral haladó követelések a művészeti eszközök dolgában semmi megtakarítást sem engedtek. Csak elég pénzzel bíró s művészi czéljaira vasakarattal törekvő igazgató tudhatott ilyállapotok közt helyt állani; már pedig a serény és buzgó Kreibignak nem volt meg sem az egyik, sem a másik kelléke, s ezért 1885 nyarán, miután minden mentési kisérlet hiábavalónak bizonyúlt, bele is bukott az igazgatásba. Ekkor Neumann Angelo, a brémai városi színház addigi igazgatója, lépett a czéltudatos és kellő képességgel fölruházott ember egész erejével a gátra. Neumann a német színházigazgatók sorában a legkipróbáltabbak és legismertebbek egyike. Operaénekes volt előbb a bécsi udvari operánál s elsőrangú intézeteknél, ritka sikerrel vezette egy ideig a lipcsei városi színházat s Wagner Richárd műveinek Európa-szerte útat nyitott egész Orosz-, Angol- és Spanyolországig. Ez erélyes és sokoldalú munkássága 1885 óta a prágai színháznak válik javára. Nem is múlja fölűl e város német színpadát előadásainak jósága és műsorának gazdagsága tekintetében egy más sem, és számos jeles mű kerűlt az ő igazgatása alatt itt először színre, nem egy kitűnő tehetség tűnt föl és fejlődött az ő színpadán. A prágai opera azóta Berlinben is vendégszerepelt s dicsőséget aratott. Ez időszakban ünnepelte meg a prágai színház egy fényes Mozart-cyklussal a nagy mester „Don Juan”-jának évszázados jubileumát, s egyébként sem mulasztott el az intézet egy irodalmi vagy művészeti szempontból nevezetes alkalmat sem, a mely képességének tanúsítására kinálkozott. Már pedig e képességet kemény próbára tette a Prágában időközben keletkezett új német színház, mely a régi törzsintézet szabadabb és időszerűbb fejlődését volt hivatva lehetővé tenni. A tágas és díszes cseh nemzeti színház fölépültéig a régi német országos színház minden számbavehetőbb versenytárs nélkűl uralkodott Prágában, mert a mellette keletkezett s majd ismét meg is szűnt műintézetek vagy nem is törekedtek az első színpaddal versenyezni, vagy épenséggel csupán ennek fiók-intézetei valának. Annál érezhetőbb lett a német országos színház jövedelmének apadása, midőn egy, az újabb kor minden kényelmével berendezett s az egész cseh nemzet áldozókészségére támaszkodó s hatalmasan fejlődő szláv színpad emelkedett vele szemben. A már rozoga Kotzen-színház mind szűkebbnek mutatkozott a követelések növekedtének arányához képest s a festőterem és raktárak számára nem volt hely benne, az új-városi színház faépülete pedig már pusztúlással fenyegetett. A cseh tartománygyűlés elé német részről terjesztett azon javaslatot, hogy 800.000 forint engedélyeztessék az új-városi színház megvételére, s egy, a régi országos színházat kiegészítő új német színház építésére, az uralkodó politikai helyzet megbuktatta. Ekkor az 1883 január havában alakúlt német színház-egyesűlet vette kezébe az ügyet, s gyűjtés útján igyekezett az említett terv megvalósításához kellő pénzt megszerezni. 1883 augusztus 8-án a tartománygyűlés a cseh nyári színházra kért 800.000 forintnyi összeggel együtt azt az 500.000 forintot is megtagadta, melyet az új német színházra újból kieszközölni megkisérlettek. A gyűjtés azonban, melyhez Ő Felsége is hozzájárúlt 10.000 forinttal, ezalatt szépen haladt, s 1888 január 5-én nagy ünnepélyességgel és a csehországi németség, valamint a németországi és osztrák művészvilág nagy számú képviselete mellett megnyílt az új német színház, mely a megvásárolt és lerombolt új-városi szanház telkén emelkedik.

A cseh nemzeti színház Prágában. Ohmann Frigyestől

A teljesen korszerű s akár mintáúl vehető épület Fellner és Hellmer műépítészek tervei szerint készűlt s a Bredauer-útczára néz főhomlokzatával, szépen fejezvén be a Grabentől a Ferencz József-pályaudvarhoz vezető útvonalat. Külseje előkelően csinos, belűl pedig meglep fényes művészi díszítésével. 2.000 ember kényelmesen elfér a legújabb német színházakkal bátran összemérhető épűletben, melyet Veith Ede festő pompás képekkel ékesített. A gépeket villamos erő hajtja s ugyanaz szolgáltatja a villamosságot. E szép és kényelmes új hajlékban immár kielégítheti a német országos színpad a szűntelen haladó kor követelményeit. Télen át mind a két német színházban vannak hol fölváltva, hol egyidejűleg is előadások; de a nagyobb színpadi kiállítással fölszerelt és számosabb közönségre számító darabok természetesen csak az új színházban kerűlnek színre, mely egyúttal nyáron is kellemes otthonúl szolgál a múzsáknak, míg régebben ép ennek a híjja volt a legfájóbban érezhető. A nép önerejéből keletkezett új német színház s a vele vállvetve működő régi német országos színház ugyan ma már nem remélheti, hogy hajdani hatalmas művészeti tekintélyét s egykori fényes anyagi helyzetét visszahodíthatja, de azért mindenkoron méltó fog maradni nagy múltjához s nem szűnik meg Csehország földjén a német művészet dicső hagyományok által megszentelt csarnoka lenni.

A prágai cseh színház. A prágai játékszín történetét, mint láttuk, 1862-ig kiválóképen csak a német irodalom és színművészet fejlődése alkotta, mert a fő színház ez évig a cseh székvárosban a régi rendi és ma országos német színház vala, melyből a cseh nemzeti és országos színház utóbb kiágazott. De már a XVIII. században is mutatkoztak egyes szerény kisérletek arra, hogy a drámai művészet az országban honos cseh-szláv nyelven is ápoltassék és e nyelvű alakjában is saját otthonra tegyen szert. Prága művészetének és társadalmi életének uralkodó jellege azonban a múlt század utolsó s a jelennek első évtizedeiben még német volt; mindazonáltal épen a németség részéről igen jóakaratú érdeklődéssel találkozott ama kis írói kör törekvése, mely a cseh nyelvet a színpadon is meg akarta szólaltatni.

Már a Kotzen-színházat bérlő Brunian-féle vállalatnak utolsó éveiben azzal igyekezett a bukófélen lévő igazgatóság megindott népszerűségét gyámolítgatni, hogy Krüger Károly egyfelvonásos népszínművét, a „Herczog Michel”-t „Kníže Honzík” czímen cseh nyelvre fordíttatta. E fordítás azonban szörnyűséges volt; hozzá még néhány jókedvű úriember a csehűl nem igen tudó színészeket mindenféle sületlenségre tanította, a minek következtében az előadás gúnykaczaj, füttyök és pisszegés közt ért véget. Szabályszerű cseh előadások csak akkor kerűltek sorra az egykori „nemzeti”, ma német országos színházban, mikor Bondini vállalkozó rendezője vagy „igazgatója” czímén a prágai Bulla (született 1754) vezette a német drámai előadásokat, ki több cseh tagot vett föl személyzetébe s ezekkel és a német tagok segítségével 1785 telén cseh fordításban adott elő egyes német darabokat. Az első kimutatható ilyen cseh előadás 1785 január 20-án volt s ez alkalommal az ifjabb Stephanie „Deserteur aus Kindesliebe” czímű darabja kerűlt színre Bulla Károly, az igazgató öcscse fordításában. Azon nemzeti érzűletű férfiak, kivált írók maroknyi csapata, kik a „vlastenci” (hazafiak) névre büszkén népük nyelvének fölélesztéseért és fejlesztéseért buzogtak, valamint ama szélesebb néprétegek, melyek a még mindig német társalgási nyelvben nem valának elég jártasak, támogatták e kisérletet. 1786 január havában pedig Tham Venczelnek a cseh történelemből merített „Bøetislaw és Jutta” czímű eredeti lovagjátéka keltett „magvas, erős cseh nyelvével” tetszést.

Az előbbkelő körök csak mosolyogtak e „cseh nemzetiesdi játék”-on, a mely azonban bizonyos önállóságra tett szert, mikor Bondini a németekből és csehekből álló színtársúlatát elbocsátotta. A „prágai nemzeti színészek” sorából ugyanis négyen, a prágai Höppler és Antony, meg Zappe Antal és Sewe balletmester szabadalmat kértek a hatóságoktól arra, hogy „Pilsen, Eger, Budweis, Königgrätz, Leitmeritz városokat és a prágai új várost bejárva, e helyeken német és cseh nyelven drámákat, operetteket és némajátékokat adhassanak elő”. Mint „utraquisták” – így hítták t. i. Csehországnak mind a két országos nyelven beszélő lakóit – valamicskével hozzá kivántak járúlni a cseh nyelv tökéletesítéséhez és terjesztéséhez s ahhoz, hogy a mivel más nemzetek már rég dicsekedhetnek, az ő népük is birjon: t. i. nemzeti színházzal. Folyamodásukat elutasították, de utólag mégis engedélyt kaptak arra, hogy a lóvásártéren egy deszka bódéban játszhassanak, a mely 1780 július 8-án szigorú „utraquista” műsorral, vagyis egy német vígjáték után egy Iffland-féle darab cseh fordításával s egy némajátékkal nyílt meg. Ez volt a cseh színház első önálló otthona Prágában, a hol azonban csak két nyelvű előadásokat lehetett tartani. 1786 szeptember 19-én II. József császár is meglátogatta hős hadvezérei, Laudon, Lacy és Hadik kiséretében e „bódé”-t s 30 aranynyal váltotta meg a belépti jegyét. Ama napok legfőbb vonzóereje Stuna wodòani irodatiszt „Parasztlázadás” czímű darabja volt, melynek Tráva szerzette a zenéjét. Tham Károly csehre fordította Shakespeare „Machbeth”-jét és Schiller „Haramiák” czímű darabját, s a német újságok nagy elismeréssel emlegették „a cseh nyelv és irodalom hanyatlásának” meggátlására czélzó ezen törekvéseket. Jiøik Venczel prágai polgár, ki hír szerint Lessing „Galotti Emiliá”-ját is lefordította, egy újabb „hazai színház”-at is állított a Poøièi kapunál a Rózsa-völgyben, de megint két nyelvű műsorral. A lóvásártéren Tandler „Žižka” és Tham „Vlasta” czímű eredeti darabjait adták, s a nép csak úgy tódúlt a „bódé”-ba, a melyben egykorú bírálók tudósításai szerint elég „nyomorúságosan” játszottak.

A rózsavölgyi színház 1789-ben tönkre ment, a lóvásártéri pedig az irországi barátok könyvtári termében talált jobb új tanyát, a hol 1790-től kezdve valami Mihule nevű igazgató vezetése alatt folytak a két nyelvű előadások. A cseh nemzeti költők e színház köré csoportosúltak s rövid idő alatt nem kevesebb, mint 1.000 különféle minőségű eredeti és fordított darab állott a műsor rendelkezésére. Tham Venczel maga 8 eredetit írt és 15-öt fordított Iffland, Schröder, Kleist és Molière műveiből. Šedivý Prokop lefordította Goethe „Clavigo”-ját, Stuna, Heimbacher rendezőbiztos és Majober (a ki írói munkássága mellett kitűnő műkedvelő színész is volt) nem fáradtak bele a színműírásba; mikor pedig a költők képzelme egy-egy időre kimerűlt, hézagpótlókúl épen jókor léptek közbe a Sewe-féle gyermekballetek. Swoboda Venczel, a német-cseh komikus, a szétágazó Swoboda színészcsalád őse, a német és cseh humor ébrentartásáról gondoskodott Prágában. E színháznak a fő színpaddal való ideiglenes egyesítése korában keletkeztek a cseh délutáni előadások a törzsszínház épületében; később pedig a kleinseitei Dömés-kolostorba (ma csendőr-kaszárnya) átköltözött hazai színházban ápolták a cseh színművészetet, míg 1811-ben a cseh előadások egyáltalán meg nem szűntek s csakis a norma-napokra szoríttattak.

Ez előadások érdekében egy külön nemzeti hazafias- és színészegyesűlet buzgólkodott, melynek Štìpánek Nep. János színházi titkár és pénztárnok (szül. 1783 május 19-én Chrudimban, megh. 1844 február 12-én Prágában) volt a lelke. Štìpánek termékeny tollával egymaga meg tudta alkotni ennek az egész színháznak az irodalmát. Számtalan drámát, vígjátékot, bohózatot és operaszöveget fordított olaszból és németből; eredeti művei közűl a legnépszerűbb a „Èech a Nìmec” („Cseh és német”) czímű vígjáték lett, melyben kedvesen van feltűntetve Csehország két néptörzsének a régi jó világban való barátságos együttélése. Midőn e fáradhatatlan férfiú, a régi jó „kétnyelvűség” valóságos megtestesűlt eszményképe, 1824-ben a rendi színház társigazgatója lett, újra föllendítette az időközben egészen megszűnt cseh előadások ügyét, s az 1824 és 1834 közötti évtized vasárnap és ünnep délutáni előadásain nem kevesebb, mint 34 opera és daljáték, 89 szomorújáték, színmű és vígjáték, összesen 22 szerző 123 darabja kerűlt színre. Az opera e műsorban igen fényesen volt képviselve, mert a német operaszemélyzet nem szláv nemzetiségű kitűnő tagjai is szívesen közreműködtek e délutáni előadásokon, ha másért nem, igazgatójuk kedvéért. Comet-Podhorská első énekesnő ez előadásokon méltó versenytársa volt Lutzernek.

Tyl Kajetán. Kőnyomat után Hecht Vilmostól.

Még szebb napok látszottak a cseh színpadra viradni, midőn 1842-ben a Stöger igazgató eredeti terve szerint redoutenak szánt rózsaútczai színház megnyílt s ez időtől fogva az addig csakis délutáni előadásokra szorított cseh színmű és a német bohózat ápolását tűzte ki czéljáúl. 1842-ben Szent Venczel napján avatták föl Swoboda W. A. tanár „Škreta festő” czímű eredeti cseh vígjátékával (Kolár József György tehetséges színészszel, a cseh színészet ez idő szerinti Nestorával a czímszerepben) e színházat, melyet a cseh irodalom barátai vérmes reményekkel üdvözöltek. Kolár (szül. 1812-ben Prágában), mint színész és író a cseh nemzet közművelődése javára alapvető munkásságot fejtett ki. Az ő fáradhatatlan és könnyed tollának köszöni a cseh színpad műsora legértékesebb törzsvagyonát; mintaszerű cseh nyelvre fordította Shakespeare, Goethe és Schiller remekein kivűl a későbbi német írók műveit s ezeknek legjobb színpadi tolmácsa volt nemcsak anyanyelvén, hanem németűl is. Eredeti színművei (pl. „Magellona” és „Žižka halála”), valamint író- és színésztársának, Tyl József Kajetánnak (született 1808 február 9-én Kuttenbergben) kötetekre terjedő művei nagyon föllendítették a drámaírást, nemesítették a közönség nyelvét, ízlését s igen emelték a cseh színpadot. De a rózsaútczai színház virágzása vajmi rövid ideig tartott, mert látogatóinak száma csakhamar megcsappant, leghívebb támogatói is elvezstették türelmüket, minthogy a német igazgatóság nagyon késett eszményi óhajtásaikat megvalósítani. Az igazgató meg e részvétlenség miatt elkeseredve, egészen elejtette a cseh nemzeti vállalatot, s látván, hogy egyes lelkes férfiak buzgalmában a tömeg nem akar osztozni, több áldozatra a cseh nyelv érdekében nem volt hajlandó s megint csak a régi délutáni előadásokra szorította vissza a cseh színművet.

A rózsaútczai színház sorsának e hamar bekövetkezett kedvezőtlen fordúlata azonban, a mely egyelőre Prágában a cseh színház lehetetlenségét látszott igazolni, koránsem lankasztotta el az érte buzgó és küzdő férfiakat, kik nem késtek annak valósítására új eszközöket keresni. 1845-ben a prágai cseh nemzetiségű polgárok egy szövetkezete, mindenekelőtt Palacký, Rieger, Trojan, dr. Friè és Strobach a csehországi rendektől az üresedésben lévő rendi színházi szabadalmak egyikének egy önálló cseh színpad javára való adományozása iránt nyújtott be kérvényt. De tervük különféle akadályokba ütközött s egészen meghiúsúlt. Az 1848-iki zivataros esztendő a nemzeti színház kérdését is előtérbe állította. Jóval égetőbbnek érezték, mint addig, mily „szégyen”, hogy a cseh múzsa csupán a délutáni előadásokra legyen szorítva az országos színházban s szabadabb hangon kezdték a német törzsintézettől külön választandó, önálló szláv nemzeti színház követelését nyilvánítani. 1849-ben a pár évvel előbb még elérhetetlen ábrándnak tartott eszme már közel látszott a megvalósúláshoz. Hoffmann igazgató a Pstross-féle kertben épűlt új színkörében oly műsort állított egybe, melynek két harmadát cseh darabok tették, s csak egy harmada állt német színművekből; télen át pedig a cseh drámák és operák számára egy hétköznapi est is jutott. Trojan lett az ilyen módon gyarapúlt cseh színpad első intendánsa, de 1851-ben már ennek a rövid föllendűlésnek is megint vége szakadt. A szláv nyelvű előadások gyenge látogatottsága visszariasztotta a színigazgatókat e vállalkozástól, a színkör nagyobbára német jellegűvé vált, s ismét csak a délutánok s az ünnepek és vasárnapok maradtak a cseh előadások számára.

Mindezek daczára mint egyebekben, úgy e téren sem volt már távol a Csehország közállapotaiban bekövetkezett nagy fordúlat ideje. A cseh nép nemzeti követeléseinek előharczosai mind bátrabban haladtak előre; a németek mind többet vesztettek mintegy két évszázad óta bírt terűletükből; így hatalmasan megnövekedtek az addig szláv kisebbségek, Prága német társadalmából mindegyre több nevezetes elem pusztúlt ki. Még az ötvenes években a már említett szövetkezet, a mely ezalatt a gyűjtés eszközéhez folyamodott vala, fölhívásainak nagyobb részét német nyelven nyomatta, s csak 7.000 forint lett ezen gyűjtés eredménye. 1857-ben a cseh tartománygyűlés a cseh nemzeti érzésű polgárok egy csoportjának a cseh színelőadások nagyobb ápolása iránti kérvényét olyannak jelezte, a mely ellentétben áll a prágai színház alapításánál fogva német jellegével, „a két nyelvű irányzatnak szóban és írásban ugyanegy színháznál való követelését” pedig lehetetlennek mondotta. De e kérések minden ismétlődésnél sürgetőbbek s annyival nyomósabbak lettek, a mennyivel időközben a szláv elem az országban gyarapodott. Egy ideig a német országos színház mellett egy nagy új színház építését tervezték a német és cseh opera számára; majd egy ideiglenes, de önálló cseh országos színházét, melyet kevéssel utóbb egy czéljához teljesen méltó nagy nemzeti színház építése követett volna. A rakparti ideiglenes színház, eleinte legalább a közös igazgatóság személyi egységének kapcsával egyesítve maradt a német országos színházzal, de különben egyenjogú, országos ellenőrzés és külön intendáns felügyelete alá helyezett országos intézetként nyílt meg 1862 november 18-án. Ez lett hatalmas utódjának nevelőintézete. Az eddig a német színház kötelékébe tartozó cseh színészek, kik mostanáig csak mellékfoglalkozásképen ápolhatták anyanyelvükön művészetüket, ez időtől fogva törzsévé lettek ez önálló testűletnek, mely csakhamar kitűnő új tehetségeket is nevelt a maga körében. Az operának nagyon javára volt a cseh nép veleszületett zeneérzéke és zenei jártassága. 1864 márczius 28-án lépett hivatalába a cseh színpad első önálló igazgatója, a német eredetű Liegert, s míg az ifjú intézet nem kis küzdelemmel élte fejlődése első éveit, a nemzeti ügy lankadatlan buzgalmú előharczosai, mint Palacký Ferencz, Schwarzenberg Károly herczeg, Urbánek Ferdinánd, SladovskýKároly és mások a nagy nemzeti színház létesítése érdekében munkálkodtak.

A Ferdinánd-út s a rakpart sarkán emelendő épűlet alapkövét nagy ünnepélyességgel tették le 1868 május 16-án, de csak 13 évvel később készűlt el a cseh nemzeti múzsának ez új hajléka. 1,800.000 forintba kerűlt a színház, s ez óriási összeg legnagyobb részét a cseh nép adta össze a legszélesebb körben folyt gyűjtés útján. 1881 január 1-jén a „nemzeti színház társúlata” az akkori prágai polgármester, Skramlik Emilián lovag elnöklete alatt átvette az intézet vezetését, ugyanez év június 12-én pedig a Prágába költözött trónörököspár tiszteletére tartott díszelőadással avatták föl Zitek József tanár s műépítész alkotását, a cseh nemzeti színművészet nagyszabású és előkelő díszű palotáját. Smetana Frigyesnek, a cseh zene legnagyobb mesterének „Libuša”-ját adták elő, melynek diadalát alkotója, jóllehet már megsiketűlten, de még ott a színházban élte meg. Csak tizenegy előadást tartottak még ezenkivűl a csupán ideiglenesen megnyitott nemzeti színházban, aztán megint bezárúltak annak kapui, hogy benne a munkások folytathassák a befejezés művét; e közben 1881 augusztus 12-én pusztító tűzvész hamvasztotta el a gyönyörű épűlet, egy egész nép büszkeségét s örömét, évek hosszú során át hőn ápolt reménysége gyümölcsét!

S most új küzdés, gyűjtés és munkálkodás napjai következtek, hogy a romba dőlt színház újra föltámadhasson. S ime néhány hét alatt az önkéntes adományokból már ismét egy millió volt együtt; a felséges uralkodóház és az ország, még pedig annak német lakossága is hozzá járúlt a gyűjtéshez, s nem sokkal utóbb már ott állt a Schulz J. tanár tervei szerint épűlt s még bővűlt új ház, mely az ideiglenes színházat is magába kebelezte. A színpad vasszerkezete és a ház villamos berendezése a legkorszerűbbek egyike Európában. 1883 márczius 25-én lépett fontos hivatalába az igazgató bizottság részéről a művészeti igazgató állására kijelölt Šubert F. A., a kinek irodalmi és színházi téren kipróbált ereje immár egy évtizednél hosszabb idő óta vezérli az intézetet a művészi fejlettség, virágzás és magas lendűlet folyton emelkedő útján. Az ekként szebben és hatalmasabban föléledt új színház 1883 november 18-án nyílt meg. A cseh nemzet elsőrangú művészei működtek közre az épűlet méltó földíszítésében. Az udvari páholy minden eddigit fölűlmúló pompával és fénynyel van fölékesítve. Az újra építés másfél millióba kerűlt s így a leégett színház költségét bele számítva, összesen 3,300.000 forintot áldozott itt a nemzet egy oly eszme megvalósítására, a melyet harmincz évvel előbb még képtelen ábrándnak tekintettek. A megnyitás napján délben ünnepi matinée, este pedig operai díszelőadás („Libuša”) volt. Az egész cseh nép részt vett az ünnepi örömben; a Šubert igazgató szorgalmazására indított színházi különvonatokon ezrivel és újra meg újra csődűlt s lassanként megjelent Prágában az egész ország népe, hogy a nemzeti múzsának ez új díszes templomában hódoljon. Még ugyanazon év november 25-én Rudolf főherczeg és Stefánia főherczegnő Ő Fenségeiket üdvözölte újjongó lelkesedéssel az új színházban egybegyűlt közönség.

A díszes új épűlet nagy követeléseket támasztott a cseh nép művészi képességei elé, a melyekre most az a föladat hárúlt, hogy méltó művekkel elevenítsék meg a fényes színpadot, de a népnek itt is egész összességében nyilvánúló meleg részvéte e feladat teljesítését is lehetővé tette. A művésznők közűl Sklenáø-Malý, Bittner és Pospišil, a művészek sorában Kolár, Seifert, Frankovský, Šimanovský, Mošna, Bittner, Šmaha S mások a dráma legjava erői, Ehrenberg, Reich, Sitt, Kalous énekesnők és Vávra, Lev, Raverta énekesek pedig az opera díszei. S a nemzeti színművészet e virágzó állapota emelő és éltető hatással volt a drámaírásra is. Egész sora az erős drámaíró tehetségeknek fejlődött az így megtermékenyűlt talajon.

Az opera terén pedig az alkotó szellemek sorában elsőkűl Smetana és Dvoøák említendők. Smetanának a cseh néplélek mélyből áradó zenéje a jelenkori cseh operának útat tört a nagyvilágba s „Eladott menyasszony”-a a bécsi kiállítási színházból rég megérdemelt nemzetközi körútra kelt. Dvoøák hírneve aránylag előbb hatolt el messze földre. Az oly buzgón ápolt honi irodalom mellett az idegen népek költészetének legjava is az eredetiekhez méltó fordításokban szólal meg a cseh színpadon, mely ugyanekkor a legnehezebb operai feladatokkal is bátran megmérkőzhetik.

Az ország vasútain tömegesen tódúl a cseh nép hazája fővárosába, mely az egész lakossággal való e benső szellemi kapcsolat következtében mind szélesebb és szilárdabb anyagi alapot is nyer s mindenesetre erősebbet, mit a minőt Prága városa a mai napság vajmi költséges színházi vállalatnak egymaga nyújthatna. 1886 október 23-án kegyeletesen emlékezett meg a színház az első cseh előadások százados évfordulójáról. A nemzeti színház megnyílta óta mintegy 400 állandóan szerződtetett egyént számlál tagjai sorában, köztük 33 drámai színművészt és művésznőt, 21 operai magánénekes tagot, 64 zenekari tagot 3 karmesterrel, 70 énekkarbeli és 51 tánczkari tagot. Az énekesnők közül Parsch-Zikesch, Petzold-Sitt, Förster-Lauterer, Klán-Panzner, Veselý, Kavalár, az énekesek sorából pedig Florjanský, Hynek, Hesch, Veselý, Benoni, Konrad az operai személyzet legkitűnőbbjei közé tartoznak, a mely az ének- és zenekarral együtt a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítás nagy közönsége előtt is fényesen állotta meg a próbát. S ezen nagy személyzet mellett sem kerűl a nemzeti színház évenként többe, mit 420.000 forintba. Pedig naponként játszanak benne, ünnep- és vasárnap pedig rendesen, sőt olykor hétköznap is kétszer.

Igy halad az ifjú cseh nemzeti színház hatalmas léptekkel tökéletesedése útján s ékesen szóló tanúja egy egész néptörzs rohamos fejlődésének, egyben középpontja és állandó serkentője az egész ország élénk irodalmi és művészeti alkotásának. Csehországban már is 30-nál több vidéki színtársúlat van, melyek valamennyien a székváros színházát veszik mintaképűl, s a drámai irodalom is arányban áll a játékszín ez örvendetes fejlődésével, mely a színügyi bizottság felügyelete s egy körűltekintő, előkelő gondolkozású és szakértő igazgató vezetése alatt, továbbá a tartománygyűlés némi ellenőrzése és anyagi támogatása mellett eddigelé becsülettel teljesítette föladatát, megvalósítván azt az eszményt, melyet róla egy törhetetlen és czélirányos erővel előre haladó nép magának alkotott. Prága ez úton ismét nevezetes színházi életre tett szert, a melynek terén nemes verseny folyik a két nemzetiség között; a német színpad kedvezőtlenebb körűlmények közt hősiesen vívja nehéz küzdelmét a szerencsésebb szláv sarjadékkal. De azért e versenynek megvannak a lélekemelő és örvendetes mozzanatai is, a melyek testvéri egyetértésben és vállvetett működésben is egyesítik időnként a két műintézetet, mint a hogy az a közös nagy múltú két színpad közt, hosszú időn át egy fedél alatt töltött békés együttélésük emlékei következtében illő és természetes is.

Ženišek Ferencztől