Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Horvát-Szlavonországok földrajzi leírása.

Horvát-Szlavonországok földrajzi leírása.

Népesség és gazdasági állapotok. Žorièiæ Milántól

Saját erejéből, de az ország némely részében bevándorlás által is folyvást tetemesen szaporodó népesség, mely serényen iparkodik, hogy a gazdasági téren helyrehozza azt, a mit inkább a külső körűlmények mostohasága, mint a saját hibája folytán elmulasztott; mely már eddig is úgy a mezőgazdaságban, mint a termelés egyéb ágaiban figyelemre méltó sikereket mutathat föl, de a kielégítőleg gyors gazdasági haladásnak még számos föltételét nélkülözni kénytelen: kevés szóval elmondva, körűlbelűl ez volna az eredménye az eddigi hivatalos statisztikai fölvételeknek, melyeknek legfontosabb és legújabb adatait csak nehány nagy vonásban mutatjuk itt be.

Horvát-Szlavonországok terűlete 42.531.5 négyzetkilométer, mely a politikai beosztásnak 1886-ban történt gyökeres átalakítása folytán s későbbi organikus törvények alapján nyolcz vármegyére, s a horvát-szlavon-dalmát országos kormány hatósága alá rendelt négy városra oszlik. Minden vármegye bizonyos számú (6–15) közigazgatási járásból, minden járás politikai községekből áll. Az egész országban körűlbelűl 500 ily politikai község van. Ezek autonom ügyeiken kivűl átruházott hatáskörben a közös és az autonom országos kormány részére is ellátnak bizonyos ügyekét.

Az 1890 deczember 31-iki népszámlálás szerint Horvát-Szlavonországok tényleges népessége 2,201.927 lélekből állt. Ezek között 2,186.410 polgári, 15.517 katonai személy találtatott. Miként oszlik meg az egész terűlet és az összes polgári népesség az említett tizenkét fő közigazgatási terűleten, s miként alakúl ezekben a népesség aránya (népsűrűség) a terűlethez képest: a következő kimutatásból látható, melyben az 1890. évi népszám mellett az 1898. év végére kiszámított lélekszámot is kimutatjuk. A kiszámítás Bertillon módszere szerint történt, az 1891–1898. évi időszak a természetes szaporodásának, valamint a két utóbbi (1880 és 1890) népszámlálás összehasonlítása és az 1880–1890. évek népmozgalma alapján megállapított bevándorlási többletnek (illetőleg a kivándorlás folytán eredt hiánynak) tekintetbe vételével.

Törvényhatóság

Terűlet négyzet kilométerekben

Polgári népesség 1890 decz. 31-én

Polgári népesség 1898 végén kiszámítv[96]*

Egy négyzet kilométerre esett 1898-ban lélek

Lika-Krbava megye

Modrus-Fiume megye

Zágráb megye

Varasd megye

Belovár-Kőrös megye

Pozsega megye

Verőcze megye

Szerém megye

Zágráb város

Varasd város

Eszék város

Zimony város

6.211.5

4.879.2

7.177.8

2.454.2

5.047.6

4.930

4.807.8

6.809.8

33.3

67.1

56.6

55.9

190.978

220.629

446.723

247.011

266.210

202.836

196.639

334.199

37.529

11.055

19.778

12.823

200.940

227.041

470.232

268.473

300.000

226.306

220.852

364.836

48.725

11.962

21.611

14.429

32

47

65

109

59

46

46

54

1.476

178

382

258

Horvát-Szlavonországok összesen

42.531.5

2,186.410

2,375.407

55

[96] A négy város, különösen a főváros, így kiszámított népessége a ténylegesnél valószinűleg jelentékenyen kisebb.

A népesség fejlődését Horvát-Szlavonországok jelenlegi terűletén 1785 óta nyomozhatjuk. Ujabb kutatások szerint akkor a népesség 1,196.038 lelket tett, a későbbi népszámlálások pedig 1805-ben 1,236.737, 1857-ben 1,628.890, 1869-ben 1,838.198, 1880-ban 1,892.499 és 1890-ben 2,186.410 polgári lakost mutatnak. Az első húsz év alatt, midőn az összes szaporodás csak 40.701 lelket tett, a népesség, mondhatni, teljesen mozdúlatlan volt. Kedvezőbben alakúlt a szaporodás a második időszakban, de az 1857 óta megfigyelt eredmények ezt is nagyon túlszárnyalják. Az 1805-től 1857-ig terjedő 52 éves időszakban az összes növekedés csak 392.151-et tett, a következő negyvenegy év alatt ellenben (1898-ig) 746.517 lelket. Az utóbbi szám annál nagyobb értékű, mert az újabb időkben is fordúltak elő sajnos visszaesések. Ugyanis míg az 1857–1869-iki időszakban az évi átlagos növekedés 1.01%-ra rúgott: a következő 11 év alatt, 1869-től 1880-ig, 0.27%-ra szállt le a pusztító járványok (kolera, himlő, stb.) következtében, melyek nemcsak Horvát-Szlavonországokat, hanem Magyarország más nagy terűleteit is meglátogatták. Ez évek hiányát azonban nem sokára pótolva látjuk. Az 1880–1890-iki időszakban az évi átlagos szaporodás, 1.43 %-kal maximumát éri el, mely mögött valószinűleg az 1890–1900. évek eredménye sem fog nagyon elmaradni.

A természetes népmozgalom eredményéről már megszakítás nélküli 25 évről vannak megbizható adatok. Ezek szerint az élve szülöttek, az elhaltak és az egybekeltek száma valamint a születési többlet következőleg alakúlt:

1875–1879

1880–1884

1885–1889

1890–1894

1895-1899

Házasságkötések

Élve szülöttek

Elhaltak

Születési többlet

19.588

83.935

69.027

14.908

21.277

85.647

62.497

23.150

19.945

95.378

62.606

32.772

20.804

92.399

75.707

16.692

20.777

96.271

70.545

25.726

Esik 1000 lélekre:

Házasságkötés

Élve szülött

Halálózás

Születési többlet

10.71

45.91

37.75

8.16

11.02

44.36

32.37

11.99

9.56

45.73

30.02

15.71

9.39

41.74

34.19

7.55

8.92

41.31

30.27

11.04

Összefüggésben az egész időszak kezdetén még rendkivűl magas esketési arány hanyatlásával a születési arány, ép úgy, mint Magyarországban, valamivel csökkent. Mindkét jelenséget Horvát-Szlavonországokra nézve a kevésbbé kielégítő termések egész sora, a szőlőmívelés válsága, a házasságkötéseket kétségkivül előmozdító házközösségek egyre haladó fölosztása, a népesség élet-igényeinek emelkedése s az időleges kivándorlás teljesen megmagyarázza. Hangsulyoznunk kell azonban, hogy épen a két utóbbi évben úgy az élve szülöttek, mint az esketések száma ismét oly jelentékenyen emelkedett, hogy állandó visszaesést föltételezni aligha volna jogosúlt.

Különben a két utóbbi évötödnek kissé megcsökkent általános születési arányszáma, 1.000 lakosra 41 élveszülöttet számítva, még mindig nagyon tekintélyes, s az eddigi tapasztalatok alapján kevésbbé tulajdonítható a házasságok rendkivűli termékenységének, mint inkább a népesség családi állapot szerinti általános összetételének.[97]* És minthogy az általános halandóság is csak kivételesen, egyes rendkivűl kedvezőtlen években (különösen az 1892-iki influenza idején) lépte át a nagy születési aránynál fogva is magasra helyezett határokat, általában véve pedig elég mérsékelt volt: két-három év kivételével minden évötödben nagyon jelentékeny születési többlet mutatkozott. Az egész huszonöt év alatt az évi átlagos szaporodás átlag meghaladta a népesség egy százalékát; s az egyes időszakokban történt összes szaporodás, jelentéktelen eltéréssel megegyezett az utolsó népszámlálások által megállapított népnövekedéssel. A mennyiben tehát az egész ország népesedési eredményeit veszszük szemügyre, a be- és kivándorlások csak igen csekély mértékben okoztak nyereséget, vagy veszteséget.

Természetesen úgy a be-, mint a kivándorlás nagy jelentőségűvé válik, ha az egyes országrészekben végbemenő népcserét veszszük vizsgálat alá. Minthogy azonban az egyes vármegyék közt mutatkozó különbségek beható föltűntetése itt nem volna helyén: elég egész általánosságban kimutatnunk az itt figyelembe vehető legfontosabb mozzanatokat. Ha az egyes vármegyék népességét nem az egész (népsűrűség, melynek fokozatait a föntebbi első kimutatásban föltűntettük, de a mely nem nyújtja az egyes országrészeken való megoszlásnak egészen találó képét), hanem csak a mezőgazdasági terűlettel hasonlítjuk össze: akkor egy négyzetkilométerre országos átlagban 123, a négy nyugati megyében 132–203 (Lika-Krbavában 139, Modrus-Fiuméban 132, Zágrábban 154, Varasdban 203), a négy keleti megyében meg 91–109 (Belovár-Kőrösben 109, Pozsegában 106, Verőczében 100, Szerémben 91 ) lélek esik. Ezeket az ellentéteket, melyek már magukban véve és egyenlő körűlmények között is bizonyos irányban szükségképen módosítanák a népesség állományában történő változásokat, még jobban kiélesíti az, hogy egyéb körűlmények is nagy különbségket okoznak, és pedig a nyugati megyéknek, vagy azok nagy részének rovására. Hogy csak nehány dologra hivatkozzam, megemlítem az utóbbi megyékben a föld csekélyebb termékenységét; a gabonatermesztésre kevésbbé kedvező éghajlatot, a mezőgazdaságnak csaknem egyedűli uralmát a gazdasági életben; a földbirtok rendkivűl nagy szétforgácsólódásával és a nagyobb gazdaságok hiányával szemben a népességnek állandóan emelkedő szaporodását, mely a mezőgazdasági terűlethez való arányát évről-évre kedvezőtlenebbé teszi; és végűl a népességnek általánosságban csekélyebb műveltségét, a mi a mívelhető föld kimerítőbb hasznosítását legalább is megnehezíti, s amit csak részben egyenlít ki a lakosságnak kiváló természeti ügyessége, nagyobb szorgalma és munkakedve. Az ország egyik felében gyér népesség, termékeny szántóföldekkel borított vidékek, munkára elég alkalom, de hiány a szükséges munkaerőben s ennek folytán nagyon alacsony telekárak; másrészről szűkösen levő s nem is oly termékeny föld, mely a gyorsan növekedő népességet már nem tudja táplálni, úgy, hogy az kénytelen másféle kereset után nézni, melyre otthon nem nyílik alkalom: ezek a legfontosabb különbségek, melyek a gazdasági és népességi állapotok egész újabb fejlődésére szükségképen nagy hatással voltak. Legtermészetesebb lett volna ezen ellentétek kiegyenlítése rendszeresen előkészített és kellő mértékben keresztülvitt belső telepítés által. Ebben az irányban történtek is némi kisérletek, de sajnos, nem jártak kellő sikerrel. Tényleg ez a föladat a külső vándorlások számára maradt fönn. E be- és kivándorlásnak lassú haladásáról nincsenek közvetlen statisztikai adataink, de hatását a népmozgalom eredményének az egyik népszámlálástól a másikig megállapított népszaporodással és népfogyással való összehasonlítása útján és a születési-statisztika adatainak segélyével elég bizonyosággal megállapíthatjuk. A magyar bevándorlóknak már valami száz évvel ezelőtt, vagy még régebben alapított gyarmatait kivéve, úgy látszik, a nagyobb beköltözések az utóbbi 30–40 év alatt történtek. A bevándorlók először Verőcze- és Szerémmegyét lepték meg, hogy később Pozsegára s körűlbelűl húsz év óta Belovár-Kőrösmegyére is kiterjeszkedjenek. A két első megyébe csak Magyarországból vándorolnak be (leginkább németek, továbbá magyarok, tótok és rutének); mig a két utóbbi megyébe cseh- és morvaországi lakók (többnyire csehek, németek kisebb mértékben) költöztek be nagyobb számmal. Újabb időben különben a telek-árak emelkedésével e vándormozgalom is hihetőleg csöndesedni fog. Tovább, nyugat felé csak Varasd- és Zágrábmegyének igen kevés vidékére és a városokba történt bevándorlás. A városok közűl főleg Zágráb gyakorol nagy vonzóerőt a szomszédos Stiria és Krajna szlovén népességére. Az 1890-iki népszámlálás szerint Zágráb összes polgári népességéből 10.83 százalék stájerországi, 5.84 százalék pedig krajnai illetőségűekre esett.

Ha figyelmen kivűl hagyjuk a tengerpart mozgó és állandóan távoli országokban kinálkozó keresetre szorúló népességét, úgy látszik, hogy a nagyobb kivándorlás később indúlt meg, mint az említett bevándorlás. Szerencsére a kivándorlás kezdettől fogva, sőt még ma is csak időleges, rövidebb-hosszabb időre szorítkozó jelleggel bir, s eddigelé Horvátországnak csak egy részét támadta meg. A legsűrűbb népességű megyéből, Varasdból és Zágrábmegye éjszaki részéből csak szórványos a kivándorlás. E vidékek lakói, kik különös szeretettel ragaszkodnak a hazai röghöz, s kiket annak idején nem lehetett rábirni, hogy Szlavoniába költözzenek, a mezőgazdaság mellett otthon is új keresetforrásokat tudtak nyitni (például élénk kereskedést folytattak állatokkal és állati termékekkel), vagy pedig fölhasználták a munkára kinálkozó alkalmat, mely számukra a szomszédos megyékben, különösen a fővárosban nyilt. Az ország határain túl időleges keresetre kirajzó vándormozgalomnak tulajdonképeni góczpontjáúl Modrus-Fiumemegye éjszaki részét tekinthetjük, melynek lakói mint rendkivűl derék és használható munkások ismeretesek. Körűlbelűl húsz évvel ezelőtt innen indúlt meg a kivándorlás az Éjszakamerikai Egyesűlt-Államokba, s lassanként mind tovább terjedt; névszerint Zágrábmegye nyugati részére. Már 1890-ben egy, a népszámlálással kapcsolatos adatgyűjtés szerint e vidékekről több mint 10.000 ember tartózkodott az Éjszakamerikai Egyesűlt-Államokban. Ezek a kivándorlók kezdetben, mint munkások, bányákban és egyéb, szintén nehéz munkát kivánó ipari vállalatokban tényleg gazdag keresetre találtak, de a mint ez a kereset már nehány év múlva megcsappant, s az Egyesűlt-Államok az idegen munkások bevándorlását különböző rendszabályokkal meg kezdték nehezíteni, úgy látszott, hogy a vándormozgalom is csökken, sőt egészen megszűnik. De csak rövid időre. Nehány év óta nemcsak azon vidékeken vált ismét élénkebbé, a honnét már korábban is folyt, hanem az ügynökök egész seregétől szítva, Modrus-Fiumemegye egyéb részeire, Lika-Krbavamegyére, Zágrábmegye déli részére, sőt Belovár-Kőrös nehány járására is kiterjedt. E vándorlás iránya tekintetében is némi változást látunk. Kétségkivűl most is első sorban állanak az Éjszakamerikai Egyesűlt-Államok, melyekre az 1899-ben életbeléptetett kivándorlási statisztika előleges adatai szerint körűlbelűl 3000 lélek esik a kivándorlók összes számából; de a már egyszer mozgóvá lett népesség kezd minden más nagyobb keresettel kinálkozó alkalmat is megragadni, úgy, hogy újabban a kivándorlók nagyobb számmal mennek Ausztriába (Isztriába és Csehországba), Német- és Oroszországba, Belgiumba, Kis-Ázsiába és Dél-Amerikába is.

A kivándorlásnak, a melyet nem mindig munkahiány idéz elő, gazdasági és társadalmi következményeire nézve a vélemények nagyon eltérők az országban; valamint arra a kérdésre nézve is, tűrni kell-e, vagy pedig minden lehető eszközzel meg kell akadályozni ezt a mozgalmat, névszerint a tengeren túlra való kivándorlást. Azt mindenki elismeri, hogy ez az országból sok jóravaló munkaerőt von el; hogy sok kivándorló mit sem javít a helyzetén, sőt inkább a szokatlan és nem várt nehéz munka következtében gazdaságilag és testileg egészen tönkremegy; hogy a nagy útiköltséget sok esetben otthoni birtoka elvesztegetése vagy túlságos megterhelése árán teremti elő, minek következtében számosan, kik a remélt boldogúlást a külföldön nem találják meg, a visszatérés lehetőségét is elvesztik; hogy továbbá a nagy nyereség reménye gazdaságilag tehetős elemeket is kivándorlásra csábít; és hogy a munkabiró férfiaktól elhagyott számos vidéken minden mezőgazdasági teendő a női népesség vállaira nehezűl. De másrészt nem lehet tagadni, hogy a magas munkabérek, valamint nagy takarékosság és rendkivűl egyszerű életmód sok kivándorlónak tényleg sikerűlt kiküzdenie gazdasági önállóságát; hogy a mozgalom által érintett némely vidéken a jóllét emelkedni látszik; és hogy a kivándorlottak a külföldön való hosszabb tartózkodás alatt sok képzettséget, ügyességet, tetterőt és vállalkozó kedvet sajátítanak el. S mivel nagyon kérdéses, vajon egyáltalán sikerűlne-e a mozgalmat önkényesen elnyomni, az a vélemény kerűlt fölűl, hogy a hatóság első sorban oktatólag, fölvilágosítólag igyekezzék hatni a népre, hogy a mozgalom tovább ne terjedjen, s hogy a lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök iránt tejes szigorral járjon el.

Az ország határain átlépő kivándorlások közt terjedelménél fogva különösen ki kell emelnünk a Boszniába és Herczegovinába irányulót. Azonnal a megszállás után, 1879-től 1881-ig, Lika-Krbava és Modrus-Fiume megyékből ezren meg ezren tódúltak a szomszéd Bosznia bihácsi kerűletébe, hol a földbirtoknak nagyon alacsony ára volt, s egész sor földmíves-telepet alapítottak. E telepítvények virágzása, valamint az anyaországgal való élénk közlekedése évek folytán újabb oda költözéseket vont maga után. A megszállt tartományok gyors gazdasági előhaladása, új bánya- és nagy iparvállalatok keletkezése s ezzel karöltve a fokozódó munkás-szükséglet folytán a kivándorlás lassanként más vidékekre is kiterjedt, úgy, hogy már az 1895 ápril 22-én végrehajtott bosznia-herczegovinai népszámlálás összesen 33.754 horvát-szlavonországi illetőségű egyént állapított meg. Ebből a számból a legnagyobb rész (19.325 vagyis 59 százalék) Lika-Krbavamegyére esett, azután következett Modrus-Fiume (4773 lélekkel vagyis 14 százalékkal) és Zágrábmegye, különösen annak Boszniával határos déli része (2120 vagyis 6 százalékkal), míg a többi megyék csak kisebb számokkal szerepeltek, vagy pedig, mint Belovár-Kőrös- és Varasdmegye jóformán figyelembe sem jöhetnek.

Csekélyebb, de mégsem egészen utolsó dolog a munkások rendes évi belső vándormozgalma az országnak viszonylag fölös népességü nyugati részéből; a mi ugyanazon okokból magyarázható, melyek a kivándorlásnak is alapúl szolgálnak. Itt csak a németországi „Sachsengängerei”-hoz hasonló vándorlását említem Lika-Krbava és Modrus-Fiume megyék mezőgazdasági munkásainak, kik évenként nagy csoportokban vonúlnak főleg Szlavoniába, s ott különböző mezőgazdasági munkákat vállalnak; továbbá Modrus-Fiumemegye hasonlóképen társas csoportokká szervezkedett erdei munkásait, kiket az országban mindenféle erdei munkánál s faipari vállalatoknál, mint rendkivűl gyakorlott és ügyes munkásokat szivesen alkalmaznak; végűl a kőmíveseket és kőfaragókat kik a tengerpart némely vidékéről minden évben nagyobb számmal távoznak el hazúlról, hogy részint mint vállalkozók, részint mint munkások vegyenek részt a szakmájukhoz tartozó munkákban.

Az itt csak futólag érintett egész külső és belső vándormozgalomról, mint említettük, nincs közvetlen statisztikai adatgyűjtésünk, mely annak terjedelmét és irányát számszerűleg is megismertetné. Csak hatásának a megállapítására van némi alapunk. Az 1880-tól 1890-ig terjedő időszak alatt a négy nyugati megyénél, melyek legnagyobb mértékben szenvednek a kivándorlástól, 41.374 lelket tevő veszteség mutatkozik (az 1880. évi népességnek 4.03 százaléka), mely, ha kihagynók a fővárost s nehány más nagyobb bevándorlással dicsekedő helyet, még valamivel nagyobb is lenne. Ellenben bevándorlások folytán az ország keleti részének végleges nyeresége 61.283 lélekre (az 1880. évi népesség 7.08 százalékára) rúg. Továbbá a két népszámlálásnak a születési helyre vonatkozó statisztikai adataiból azt látjuk, hogy 1880-tól 1890-ig a magyarországi születésű lakosok Horvát-Szlavonországokban 30.315-tel, az ausztriai születésűek pedig 10.938-al szaporodtak. Az előbbi számból a legnagyobb rész (28.440) Szlavoniára és Belovár-Kőrösmegyére esik, míg az osztrák születésűek növekedésében csak Zágráb város, Pozsegamegye, első sorban pedig Belovár-Kőrösmegye (6039, többnyire Cseh- és Morvaországból) részesűltek.

Ez a nehány adat is megerősíti azt, a mire föntebb hivatkoztunk, s egyúttal bizonyítékúl szolgál arra nézve, hogy mind e vándorlások aránylag nagy terjedelmű mozgalomnak tekintendők, melynek a népesség egész fejlődésére gyakorolt hatását nem lehet kicsinylenünk, s melynek következményei a népleirás különböző eredményeiben is világosan nyilvánúlnak. Minthogy itt nagy kitéréssel járna az utóbbit rendszeresen tárgyalni, csak a népességnek nemzetiség, hitfelekezet és foglalkozás szerinti megosztására vonatkozó nehány legfontosabb adatra szorítkozom.

Becslések alapján, melyeknek megbízhatóságáért különben nem vállalhatunk felelősséget, 1869-ben azt tartották, hogy az idegen nyelvű elemek Horvát-Szlavonországok összes népességének körűlbelűl 4 százalékát alkotják.

De már az 1880. évi népszámlálással összekőtött statisztikai fölvétel, mely első izben kutatta a népesség anyanyelvét is, a nem horvát vagy szerb nyelvűek számát 10 százaléknak mutatta, mely arányszám a következő tíz év alatt, 1890-ig, 11 százalékra emelkedett. Az utóbbi emelkedés folytán az anyanyelv szerinti megoszlás következőleg alakúlt: horvát és szerb anyanyelvűekre 87.90, németekre 5.37, magyarokra 3.14, csehekre 1.26, szlovénekre 0.95, tótoktra 0.62, ruténekre 0.17, olaszokra 0.18, egyéb nyelvűekre 0.40 százalék esett. De ezek csak országos átlagok, melyeknek a tényleges állapotok egyetlen egy megyében még csak megközelítőleg sem felelnek meg. E tekintetben az ország egyes részei közt oly nagy különbségek mutatkoznak, hogy azokat még itt sem mellőzhetjük egészen. A bevándorlásnak egyáltalán nem, vagy csak kevéssé kitett négy nyugati vármegyében, Lika-Krbavában, Modrus-Fiuméban, Varasdban és Zágrábban a népesség a horvát és szerb anyanyelvűeknek 97.30 (Varasdban) – 99.85 (Lika-Krbavában) százalékos arányszámával csaknem egészen vegyűletlenűl maradt, s kivűlök csak a szlovének vannak valamivel számosabban képviselve. Belovár-Kőrösben a horvátok és szerbek részesülési aránya már 90.52 százalékra esik le; tovább kelet felé Pozsegában 82.72, Szerémben 72.84, Verőczemegyében pedig 68.86 százalékra sülyed. A két utóbbi megyében, hol külső bevándorlások csak Magyarország szomszédos megyéiből történnek, nehány nagyobb tót és rutén telep mellett a németek és magyarok már nagyon tekintélyes töredékét teszik a népességnek. A magyar anyanyelvű lakosokra Verőczében 12.84, Szerémmegyében 6.05 százalék esik, a németekre meg az előbbi megyében 13.71, az utóbbiban 15.40 százalék. Ellenben Pozsega- és Belovár-Kőrösmegyében a magyarok és németek száma úgy absolute, mint relative csekélyebb, s itten a cseh anyanyelvű bevárdorlók vannak többségben. (5.85 százalék Pozsegában s 3.66 százalék Belovár-Kőrös vármegyében). A nemzetiségek még nagyobb keveredését állapította meg a legutóbbi népszámlálás az ország keleti részének nehány járásában, valamint egyes nagyobb városokban. Ezek azonban már oly részletek, melyek tárgyalásába itt nem bocsátkozhatunk.

A népességnek hitfelekezetek szerinti megoszlásában az utóbbi 30–40 év alatt a görög-keleti vallásúaknak különben csekélyebb és viszonylagos visszaesése, valamint az evangélikusok és izraeliták gyorsabb szaporodása folytán szintén történt bizonyos eltolódás, mely ugyancsak bevándorlásokból származik, fontosságra azonban messze elmarad a nemzetiségi arányokban történt változások mögött. Országos átlagban 97 százalék esik az ország két fő felekezetére:

a római katholikusokra 71.03, a görög-keletiekre 25.93 százalék, úgy, hogy az összes többi felekezetekre csak csekély töredék marad, melyből a görög katholikusokra 0.57, az ágostai evangelikusokra és helvét hitvallású reformátusokra 1.65, az izraelitákra 0. 79, egyéb felekezetűekre 0.03 százalék jut.

A protestansok aránya a szlavon megyékben valamivel az országos átlag fölé emelkedik, de még Szerémmegyében, hol legerősebb egyházközségeik vannak, sem haladja meg a 6 százalékot, míg az izraeliták a városokban és egyes nagyobb községekben fordúlnak elő tömegesebben. Fontossággal tehát csak a római katholikusok és a görög-keletiek egymáshoz való aránya bir, melyet az egyes nagyobb arányrészekre nézve a következőleg ecsetelhetünk.

A népesség csaknem kizárólag a római katholikus vallást követi az egész tengerparton, az úgy nevezett hegyvidéki kerűletekben (Modrus-Fiumemegye éjszaki részén), Zágrábmegye nyugati és éjszaki részén, az egész Varasdmegyében, kivéve nehány helységet, Belovár-Kőrös- és Verőczemegyéknek a Dráva mellett fekvő részeiben; nagy többséggel vannak Belovár-Kőrösmegye legnagyobb részében, Pozsegamegye déli és Szerémmegye nyugati részében. Másrészről a görög-keleti hitet követők a népesség többségét teszik Lika-Krbava, Modrus-Fiume és Zágráb megyéknek Boszniával határos részében, Pozsega-megye némely vidékén és Szerémmegye egész keleti részében.

Hogy a népességnek foglalkozás szerinti megoszlásáról általános áttekintést nyújtsunk, úgy; a mint az 1890. évi foglalkozási statisztika mutatja, a legfontosabb absolut és relativ számokat a következő kimutatásba foglaltuk össze:

Kereseti ág

Összes lélekszám

Ebből kereső

Százalékos aránya az összes

keresőknek

családtagoknak és cselédeknek

a lakosságnak általában

férfi

együtt

I. Értelmiségi kereset

II. Őstermelés

III. Bányászat és kohászat

IV. Ipar

V. Kereskedés

VI. Hitel

VII. Forgalom

VIII. Napszámosok közelebbi

megjelölés nélkül

IX. Katonaság

X. Járadékosok és nyug-

dijasok

XI. Egyebek és ismeretlenek

42.676

1,863.654

1.831

182.627

29.121

1.223

21.776

12.391

17.903

17.613

11.112

15.003

925.346

947

81.838

12.477

368

7.208

7.559

15.517

8.214

1.947

1.85

82.28

0.13

9.94

1.42

0.05

0.99

0.49

2.21

0.48

0.16

0.55

92.91

3.23

0.66

0.05

1.10

1.28

0.22

1.40

85.98

0.09

7.61

1.15

0.03

0.67

0.70

1.44

0.75

0.18

2.46

83.36

0.08

8.96

1.48

0.07

1.29

0.43

0.21

0.84

0.82

1.94

84.64

0.09

8.30

1 32

0.05

0.98

0.57

0.81

0.80

0.50

Összesen

2,201,927

1,076.334

100.00

100.00

100.00

100.00

100.00

Ha ez adatokat az 1880. évi foglalkozási statisztika adataival összehasonlítjuk, elég bizonyossággal fölismerhetjük, hogy a nép kereseti életében az őstermelés uralkodó volta valamit vesztett kizárólagosságából, s egyéb kereseti ágak, mint példáúl az ipar, nyertek fontosságban. És mégis a mezőgazdaság – az őstermelés egyéb ágait egészen mellőzve – még az 1890. évben is közel 85 százalékát tartotta el az összes népességnek. Olyan arány ez, mely Dalmácziát kivéve, sehol a monarchiában elő nem fordúl, a mit azonban azok a körűlmények, melyek közt Horvát-Szlavonországok gazdasági élete kifejlődött, könnyen megmagyaráznak.

De ezekkel, az ország gazdasági állapotainak megitélése szempontjából igen fontos tényekkel kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy épen a legutóbbi időben, 1890 óta, az ipar terén nevezetes eredményeket lehet fölmutatni.

Köztudomású dolog, hogy új forgalmi eszközök teremtése s új piaczok nyitása folytán számos új ipari vállalat létesűlt, több régi vállalat pedig tetemesen kibővűlt; úgy, hogy az 1900. évi népszámlálás, noha csak egy rövid tíz éves időszak tényeinek és adatainak összegyűjtésére kellett korlátozódnia, a foglalkozási állapotokat bizonyára kedvezőbbeknek fogja mutatni.

Ép így meg kell jegyeznünk, hogy az őstermelésnek csaknem egyedűli uralma, mely az imént említett országos átlagban mutatkozik, már 1890-ben sem terjedt ki az egész országra, hanem annak csak egy, noha igen nagy részére szorítkozott. Míg ugyanis az összes népességnek az őstermelésre eső százalékaránya Lika-Krbava, Zágráb, Varasd és Belovár-Kőrös megyékben az országos átlag fölé emelkedik: a többi négy megyében azon alúl marad, s a legelőrehaladottabb megyében, Szerémben, csak 80 százalékot tesz.

Hogy a városokban az őstermelést a többi foglalkozási ágak rendszerint nagyon túlszárnyalják, említenünk sem kell. Erre nézve példaképen álljanak itt csupán Zágráb város következő számadatai: értelmiségi kereset 15.55, őstermelés 7.81, ipar, kereskedelem és forgalom 50.60, katonaság 8.41, járadékosok és nyugdíjasok 8.69, egyéb foglalkozásúak 8.94 százalékát teszik a város összes népességének.

Áttérve Horvát-Szlavonországok gazdasági állapotaira, az adatok nagy tömegéből csak épen a legfontosabbakra szorítkozunk, s ezeket is beható tárgyalás helyett inkább csak érinthetjük.

Mezőgazdaság.

Horvátország újabb hivatalos statisztikájának legfőbb eredményeihez tartozik a mezőgazdasági üzemeknek az 1895. évi deczember 31-iki állapot szerint végrehajtott és az összes háziállatok összeírásával egybekötött számbavétele.[98]* Ez a fő vonásaiban a nagy német mezőgazdasági üzemstatisztikai fölvétel mintájára tervezett fölvétel nem a birtok-, hanem a tényleges üzemi viszonyokat igyekezett kinyomozni, s a tisztán mezőgazdasági üzemek (gazdaságok) nagyságán kivűl azoknak gazdasági erejét is számba vette, a mennyiben ezekre vonatkozólag statisztikai adatokat egyáltalán szerezni lehet. Az illető kérdések a gazdaság vezetőjének anyanyelvére, hitfelekezetére és foglalkozására, továbbá a mívelési ágak szerint részletezett terűletnek a birtokviszonyokkal való combinatiójára (tulajdon, haszonélvezeti, haszonbéres birtok); a gazdaságban foglalkoztatott személyzetre, a gazdaságban alkalmazott gépekre és fontosabb mezőgazdasági eszközökre, a jég- és tűzkár ellen való biztosításra, az egész állatlétszámra, melyet az állatnemek, az ivar, életkor, s részben a fajták szerint is, behatóan részletezni kellett, végűl a gyümölcsfák számára, fajára és korára vonatkoztak. Természetesen némely adat részint a túlságos költség, részint a csekélyebb megbízhatóság miatt nem dolgoztatott föl. De az a mit tényleg fölhasználtunk, a fontos és tanúlságos adatok értékes kincse a gazdaságok terűletére, s eleven és holt leltárral való fölszerelésére nézve.

Összesen 407.403 gazdaság vétetett számba, 4,662.995 hold (1.600 négyszög öles) összes terűlettel. Horvát-Szlavonországok 7,391.577 holdnyi egész terűletéhez képest tehát 2,728.582 hold hiány mutatkozik. Ennek az a magyarázata, hogy a földolgozás csak a valóságos mezőgazdasági üzemekre (szántóföld, kert, szőlő) szorítkozott, míg a tisztán erdőgazdasági üzemek (első sorban állami erdők), a különböző községeknek, közbirtokosságoknak és egyéb társaságoknak csak erdőből és legelőből, és nem egyszersmind termő terűletből álló birtokai, valamint a közvagyonnak mívelés alatt nem álló terűletei, bár szintén összeirattak, e földolgozásnál figyelembe nem vétettek.

Az összes mezőgazdasági üzemek száma és terűlete a földolgozás alkalmával megállapított nagyság-kategóriák szerint a következőleg oszlik meg:

Nagyság

Az üzemek száma

Terűlet holdakban

összesen

százalékokban

összesen

százalékokban

0.5 holdig

szántóföld és rét nélkűl

18.413

4.52

4.186

0.09

szántófölddel és réttel

13.578

3.33

3.939

0.08

0.5-1 holdig

szántóföld és rét nélkül

5.302

1.30

3.734

0.08

szántófölddel és réttel

16.593

4.09

12.515

0.26

1 holdig

53.886

13.24

24.374

0.51

1–5 holdig

126.289

30.99

370.630

7.95

5–10 holdig

110.999

27.25

804.805

17.26

10-20 holdig

81.657

20.05

1,128.312

24.20

5–20 holdig

192.656

47.30

1,933.117

41.46

20-50 holdig

30.603

7.52

859.288

18.43

50-l00 holdig

2.830

0.69

184.602

3.96

100-200 holdig

550

0.12

73.733

1.58

20-200 holdig

33.983

8.33

1,117.623

23.97

200-500 holdig

263

0.06

84.554

1.82

500-1.000 holdig

117

0.03

85.157

1.83

1.000 holdon felül

209

0.05

1,047.540

22.46

200 holdon felül

589

0.14

1,217.251

26.11

Összesen

407.403

100.00

4,662.995

100.00

Jellemző ebben az áttekintésben az apró és a 20 holdig terjedő kis gazdaságoknak rendkivűl erős előtérbelépése, valamint a középgazdaságoknak – értvén alattuk Horvát-Szlavonországok különleges viszonyainak megfelelőleg, a 20-tól 200 holdig terjedő gazdaságokat – arányosan csekély állománya. Az apró és kisgazdaságokra a gazdaságok összes számából több mint 91 százalék, összes területéből körűlbelűl 50 százalék esik, míg a középgazdaságokra az előbbiből csak 8, a terűletből körűlbelűl csak 24%. S ha különösen az 5 holdtól 50 holdig terjedő gazdaságokat foglaljuk össze, a melyekben a tulajdonképeni parasztgazdaságok jellemző vonásai (a gazdaságnak a gazdálkodó és családja által való kizárólagos vagy túlnyomó megművelése s a gazdálkodó és családjának eltartására elégséges hozadék) egyesűlnek, akkor úgy továbbá még az a fontos tény is kitűnik, hogy épen a parasztgazdaságok az ország itt tekintetbe jövő összes terűletének közel 60 százalékát foglalják el, következőleg az összes mezőgazdasági tevékenység sulypontja ezekben a gazdaságokban keresendő. A nagyobb gazdaságokból a 200–500 és 500–1000 holdas gazdaságok nem birnak valami nagy jelentőséggel. Közűlök csak a legnagyobbak, az 1000 holdat meghaladók fontosak, melyek csekély számuk (209) daczára a gazdaságok összes terűletének majd egy negyed részét foglalják el.

Hogy alakúl a gazdaságok nagysága az ország különböző részeiben? Mily mértékben befolyásolja alakúlását a törvényhozásnak, a népesség szaporodásának, s az ezzel összefüggő népsűrűségnek, a paraszt házközösségek föloszlásának s az ipari tevékenység előhaladásának különfélesége? – Itt mindezt mellőzzük. Csupán azt jegyezzük meg, hogy az egykori horvát-szlavon határőrvidékhez tartozó vidékeken nagy (200 holdat meghaladó) mezőgazdasági üzemek elő sem fordúlnak, s a középgazdaságok is csak részben, az egykori szlavon határőrvidéken lépnek föl valamivel erősebben; hogy az ország nyugati megyéiben csaknem mindenütt a legkisebb és a kis üzemek még sokkal inkább képviselve vannak, mint az országos átlagban; hogy a nagy gazdaságok tulajdonképeni vidékének Verőczemegyét tekinthetjük, hol a 200 holdon felűli gazdaságok a terűletnek körűlbelűl 60 százalékát foglalják el; és hogy a legkeletibb megye, Szerém, legkedvezőbb megoszlását mutatja a különböző nagyságú gazdaságoknak, minthogy itt a legkisebb és a legnagyobb üzemek arányosabb megoszlása mellett a középgazdaságok inkább érvényre jutnak, mint bárhol másutt az országban.

A mi a kezelési módot illeti, a gazdaságoknak akár számát, akár terűletét tekintjük, a házi kezelés az uralkodó. Országos átlagban a gazdaságoknak 91.37 százaléka volt tiszta házi kezelésben, 1.43 százaléka tiszta haszonélvezeti kezelésben (többnyire egyházi birtok), 1.82 százaléka haszonbérben, 5.38 százaléka pedig vegyes kezelésben. Ép úgy az összes terűletből is 91.70 százalék esik a tulajdonosaik által kezelt gazdaságokra, míg a haszonélvezeti birtokok 2.92, a bérleti birtokok pedig 5.38 százalékkal képviselvék. Még erősebben, mint az összes üzemek átlagában, jelentkezik a házi kezelés azoknál a gazdaságoknál, melyekhez a parasztbirtokok legnagyobb része tartozik. Nem tekintve az egy holdon alóli törpegazdaságokat, a tulajdonosok által kezelt földbirtokok terűlete az 1–5 holdas gazdaságoktól a 20–50 holdas gazdaságokig 95-től egész 97 százalékra emelkedik, úgy, hogy a haszonélvezeti és haszonbéres birtokokra csak 1–3 százalék marad. Csak az következő 50–100 holdas gazdaságokban emelkednek az említett kezelési módok nagyobb fontosságra. A haszonélvezeti birtok a maximumot, az összes terűlet 6.54 százalékát, már a 100-200 holdas gazdaságok csoportjában eléri, ellenben a haszonbérleti birtokok magasabb kategóriáiban a következő emelkedést látjuk: 50-től 100 holdig 8.93, 100-tól 200 holdig 16.14, 200-tól 500 holdig 22.77, 500-tól 1000 holdig 34.83 százalékát teszik a gazdaságok összes terűletének. A legmagasabb kategóriában, az 1000 holdon felűli gazdaságok kategóriájában, a haszonbéres birtokok aránya ismét 8.87 százalékra sülyed, s itt 6.32 százalék haszonélvezeti birtok mellett, a terűletnek több mint 84 százaléka a tulajdonosok saját kezelésében áll. A haszonbérelt birtokok megoszlására nézve az ország különböző részeiben meg kell jegyeznünk, hogy a nyugati megyékben többnyire csak 2–3 százalékát teszik az összes terűletnek, s csupán itt-ott emelkednek 4–5 százalékra, s hogy a nagyobb bérletek tulajdonképeni terűletéűl a szlavoniai megyéket, Szerémet és Verőczét, tekinthetjük. Az előbbiben a gazdaságok összes területéből 9.91, az utóbbiban 10.03 százalék esik a haszonbéres birtokokra.

A paraszt házközösségekböl, melyeknek lényegét itt ismertnek tételezzük föl, a gyorsan haladó s annak idején a törvényhozás által is előmozdított föloszlások daczára 1895-ig még 67.632 üzem (az összes üzemek 16.60 százaléka) állt fönn 1,008.158 hold terűlettel (az összes terűletek 21.61 százalékával).[99]* De még a maradványa is a parasztság ezen közös birtoklásának, mely valami ötven évvel ezelőtt Horvát-Szlavonországokban csaknem általános volt, jelenleg az országnak csak azon részeiben bír nagyobb jelentőséggel, melyek egykor a katonai határőrvidékhez tartoztak, mert ott a felosztás folyamata sokkal későbben vette kezdetét. A tartományokkal határos néhány kerületben a házközösségi üzemek az összes terűletnek egész 50, sőt helyenként 60-70 százalékára emelkedik, míg a tengerparton, valamint az ország éjszaki részében vagy már teljesen eltűntek, vagy csak nehány százalékát foglalják el a mezőgazdasági üzemek összes terűletének. Nagyságuk szerint a házközösségi üzemek (a terűletet tekintve, körűlbelűl 74 százalékuk) a 10–20 és 20–50 holdas kategóriákba tartoznak, s e kategóriákban 31, illetőleg 45 százalékát, teszik az illető gazdaságok összes terűletének. Oly tény ez, mely a fölvétel többi, itt nem érintett eredményei mellett nem csekély sulylyal esik a mérlegbe a házközösségek föntartására, vagy a föloszlási folyamat lassítására irányúló újabb törvényhozás javára.

A mi a mezőgazdasági termelés szempontjából figyelembe vehető művelési ágak arányát illeti, a gazdaságok különböző nagyságú kategóriáin belől nem csekély különbségek mutatkoznak. Míg a nagygazdaságok (200 holdon felűl) az összes terűletnek körűlbelűl 26 százalékát, a legelő- és erdőterűletnek pedig még sokkal nagyobb részét foglalják el, addig részesűlésök szántóföldben 11.41, rétben 9.29, beültetett szőlőterűletben pedig épen csak 6.51 százalékot tesz. Az egész különbség az 1–20 holdas kis gazdaságoknak s a középgazdaságok legalsó kategóriájának, a 20–50 holdas gazdaságoknak javára esik. A kis- és középgazdaságoknak ezek a kategóriái a szántóföldnek 81.37, a rétnek 85.02 százalékát foglalják el. Még alább száll a beültetett szőlők aránya, úgy, hogy ezeknek közel 4 százaléka már a törpegazdaságokra esik, melyek az összes szőlőterűletnek csak 0.51 százalékát alkotják.

Az állattartásnak sulypontja ezen mívelési ágakénál is inkább az említett kis- és részben középgazdaságokra (1-től 50 holdig) esik. E gazdaságok állatállománya, még pedig szarvasmarháké a mezőgazdasági üzemekben számbavett hasznos házi állatok összes számnak, mely azonban az összes, általában konstatált állatállománynak mögötte marad a 89.42, a lovaké 89.73, a sertéseké 84.09, a baromfié 88.63, s a méhköpűké 86.05 százalékára rúg. Csak a juhtartásnál, mely egyébiránt különböző okoknál fogva sokat vesztett fontosságából, lépnek valamivel előbbre a nagyobb gazdaságok is. Megemlíthetjük még, hogy a barmok és a baromfiak viszonylagos száma a gazdaságok mezőgazdasági terűletének arányában, ha nem tekintjük az 1 holdon alúli apró gazdaságokat, melyeknél az állattartás csak kevéssé van összefüggésben a terűlettel, minden nagyobb kategórián kisebb és kisebb; hogy az 1–50 holdas gazdaságok lótartása meglehetősen egyforma; hogy a sertések viszonylagos létszáma tekintetében a középgazdaságok részben még a kisgazdaságokat is túlszárnyalják; s hogy a legmagasabb kategóriáknál a juhok kivételével az összes állatnemek viszonylagos száma gyorsan leszáll.

A mezőgazdasági termelés statisztikája számára a községi előljáróságok által tapasztalt gazdák közreműködésével évenként foganatosított fölvétel az összes fontosabb, nem kertileg mívelt terménynemek vetési terűletére és holdankénti átlagos termésére kiterjed, becslésen alapúl, és hogy a becslések mennél megbízhatóbbak legyenek, a lehető legkisebb terűlet-egység: adóközségek szerint hajtatik végre.

A föld használatára vonatkozó adatgyűjtésből a szántóföld és kert terűletének állandó növekedése tűnt ki. Az utóbbi 15 év alatt nemcsak az elpusztúlt szőlők nagyon jelentékeny terűlete alakíttatott át szántófölddé, hanem az erdő-, rét- és legelőterűletek nem jelentéktelen része is. A statisztikai fölvétel első évében, 1886-ban pedig a szántóföld és kert összes terűlete 2,365.287 hold volt, 1898-ban pedig 2,514.690 hold. Az összes növekedés tehát 150.000 holdra rúgott; míg a szántóföld és a kert részesűlési aránya az ország összes terűletében ugyanezen idő alatt 32 százalékról 34 százalékra emelkedett. A többi mívelési ágak aránya az 1898. évi fölvétel szerint következő volt: rét 10.46, szőlő 0.94, legelő 13.66, erdő 35.48, nádas és tó 0.08, végre nem termő terűlet 5.36 százalék.

Különösen feltűnőek s a mezőgazdasági termelés szempontjából nagy fontosságúak azok a különbségek, melyek a földnek mívelési ágak szerint való megoszlása tekintetében az ország különböző részei közt fenforognak. A legfontosabb különbségek már a következő abszolut és relativ számokból is kitűnnek, melyek a szántóföld és kert térfoglalását mutatják az egyes megyékben.

Szántóföld és kert ezer holdban

Horvát-

Szlavonország

Lika-

Krbava

Modrus-

Fiume

Zágráb

Varasd

Belovár-

Kőrös

Pozsega

Verőcze

Szerém

2.515

161

175

416

167

350

280

351

615

az összes terűlet százalékában:

34.02

14.95

20.69

33.28

38.05

39.86

32.58

41.54

51.33

Miképen szolgál a szántóföld- és kertterűlet a termelésnek, nevezetesen, mi módon oszlik meg a különböző mezőgazdasági termények közt, a következő összeállításból látható, mely az 1898. évi adatok mellett az 1886. évi fölvétel adatait is feltűnteti.

Terménynemek (főtermények) s a használat egyéb módja

Terület holdakban

A szántóföld és kert összes

területének százalékában

1886

1898

1886

1898

I. Gabonaneműek

Búza

Rozs

Árpa

Kétszeres

Zab

Köles

Tengeri

Egyéb gabona

281.112

189.953

120.081

100.111

192.135

64.760

542.685

52.761

427.467

158.609

123.620

97.574

174.294

58.188

669.367

24.374

11.89

8.03

5.12

4.23

8.12

2.74

22.94

2.23

17.03

6.33

4.93

3.88

6.94

2.32

26.68

0.97

Gabona összesen

1,543.598

1,733.503

65.30

69.08

II. Hüvelyesek

III. Kapásnövények

Ebből burgonya

IV. Kereskedelmi növények

V. Takarmánynövények

VI. Kertileg mívelt területek és

gyümölcsösök

VII. Ugar

VIII. Elemi csapások folytán parlag

19.644

1 12.311

71.543

34.409

80.035

84.157

465.089

26.044

28.788

176.929

114.334

42.820

165.174

80.817

250.344

30.958

0.83

4.74

3.01

1.45

3.38

3.55

19.66

1.09

1.15

7.05

4.56

1.71

6.58

3.22

9.98

1.23

A szántóföld és kert összes területe

2,365.287

2,509.333

100.00

100.00

Ez összehasonlításból kitűnik, hogy az ugarnak a szántóföldön mívelt különböző termények javára történő, állandó csökkenése mellett csaknem valamennyi fontosabb termény vetési terűlete növekedik. A termelés kiterjesztése legerősebb azonban a két legfontosabb gabonaneműnél, a búzánál és a tengerinél, valamint a takarmánynövényeknél, úgy, hogy a földmívelés fejlődésének iránya az utóbbi 10–15 év alatt nagyban és egészben igen kedvezőnek mondható.

A földhasználat adatainál kevésbbé megbízhatók a termés-eredményre vonatkozó adatok, melyeknél a becslés nagyobb akadályokba ütközik, s melyek az ismert okokból többnyire valamivel alacsonyabbak a valóságnál. A fontosabb terményekről az 1894–1898. években eszközölt fölvételek eredményei következő adatokat mutatják:

(Az összes gabonaneműek és hűvelyesek termése hektoliterekben, a többi terményeké pedig métermázsákban van kimutatva.)

Az 1894–1898. évek átlagában

Az 1898. évben

összes termés

holdankénti átlagos termés

összestermés

érték 1000 koronában

Búza

Rozs

Árpa

Kétszeres (búza és rozs)

Zab

Köles

Tengeri

Bab

Burgonya

Káposzta

Len

Kender

Lóhere

Luczerna

Bükköny

Réti széna

3,148.651

1,009.220

985.572

738.417

1,694.689

371.178

5.775.343

1,021.739

3.099.977

739.613

39.492

100.300

1,604.721

485.068

945.826

15,513.320

7.61

6.14

8.10

8.61

10.32

4.26

8.88

2.82

23.03

26.65

3.09

4.64

21.28

23.11

15.60

19.97

3,990.242

1,264.375

1,245.682

829.147

2,190.065

417.638

7,209.019

1,371.083

3,524.125

1,007.120

46.832

108.436

2.003.455

646.731

1.241.624

18,337.817

47.243

10.803

7.725

7.912

9.641

2.639

46.027

12.177

15.360

4.624

4.287

7.957

7.484

2.304

4.256

68.920.

Az 1898. évben, mely év a föntebbi számok szerint minden esetre a jobbak közé tartozott, az összes mezőgazdasági termelés, valamint a rét és legelő termésének értéke a gazdasági tudósítók által közölt átlagárak alapján kiszámítva 291 millió koronát tesz.

Mint a monarchia többi bortermelő vidékein, Horvát-Szlavonországokban is a phylloxera, peronospora viticola és más szőlőbetegségek rohamos terjedése folytán a szőlőművelés sulyos válságba jutott. A termő szőlők terűlete, mely 1886-ban még 112.418 holdra becsűltetett; közel 1,600.000 hektoliter terméssel, évről-évre folyvást fogyott s 1898-ban körűlbelűl 31.000 holdra szállt le. Még érezhetőbb volt a hanyatlás a termésben, mert a különböző szőlőbetegségek terjedésével, melyek ellen csak elégtelenűl védekeztek, a szőlők termőképessége is folyvást csökkent. Az összes termés 1898-ban már nem becsűltetett többre 185.000 hektoliternél. De úgy látszik, a legnehezebb idő már túl van. Hála a kormány, a gazdasági egyletek és más hivatott körök buzgó fáradozásának, az utóbbi években a szőlők fölújítása örvendetes erélylyel indúlt meg. Sőt már eddig is nagyon tekintélyes eredményeket jegyezhetünk föl, s előreláthatólag ez a mozgalom a következő években még erősebb lesz.

A mezőgazdasági üzemek összeírásával összekötött 1895 deczember 31-iki általános állatszámlálás az ország állat-állományát a következő számokkal állapította meg: szarvasmarha 908.780 darab (ebből 54.187 bika és bikaborjú, 573.213 tehén és üsző, 281.380 ökör és tinó, továbbá 150.673 darab idegen fajtákkal keresztezett és 19.011 tiszta idegen fajta), 311.359 ló (ebből 20.780 mén, 161.165 kancza, és 129.414 herélt) 3485 szamár és öszvér, 22.418 kecske, 882.973 sertés, 595.902 juh, 3,349.008 darab baromfi (2,856.030 tyúk, 88.901 pulyka, 280.892 lúd és 123.105 kacsa) és 96.534 méh-kaptár (közöttük 9063 darab mozgó szerkezettel).

A legutóbb 1880-ban végrehajtott állatszámlálással szemben a szarvasmarháknál és a lovaknál erős szaporodás mutatkozik, a mi annál nagyobb fontossággal bir, mert egyúttal az állatok minősége is jelentékenyen javúlt. Aránylag még erősebb volt a sertések létszámának növekedése; szinte úgy látszott, hogy az állattenyésztésnek ez az ága a népességnek különösen jövedelmező kereseti forrásává fejlődik ki. Sajnos azonban, a föllendűlést az 1895-ben kitört sertésvész évek hosszú sorára megakasztotta. Másrészről a kecskék száma a kecsketartásnak az erdővédelem érdekében az ország némely részében kibocsátott tilalmazása következtében a minimumra szállt le; a juhtenyésztés pedig (a gyapjú árak hanyatlása és a községi legelők fölosztása következtében) körűlbelűl változatlan maradt.

Az összes erdőterűletről csak az 1894. évből vannak közelebbi adataink. Ezek szerint a körűlbelűl 2,660.000 holdnyi erdőterűletből az állami erdőkre 18.82, a határőrvidéki vagyonközségek erdeire 28.23, a városokéra 0.48, az úrbéri községekére 10.59, a nemes és szabadalmas községek és a közbirtokosság erdeire 2.59, a közigazgatási községekére 10.24, a püspökségek és javadalmak erdeire 1.83, a káptalanokéra 0.09, a szerzetesrendekére és zárdákéra 0.48, a részvénytársaságokéra 1.26, a magánbirtokosok erdeire pedig 25.39 százalék jut.

A horvát-szlavonországi erdők összes terűlete a magyar korona országainak 1898-diki évkönyvében 301.106 hektárral és 60,184.000 korona értékkel van kimutatva. A 287.136 hektár tényleges erdőterűletből 33.602 hektár használaton kivűl álló erdő, 63.032 hektár tölgyerdő, 6.604 hektár fenyőerdő, 183.893 pedig bükk és egyéb keményfajú lomberdő. Az 1898. évben 6.710 hektárt kellett volna kihasználni, tényleg azonban csak 2.561 hektárt használtak ki, s nyertek belőle 251.397 köbméter épűlet- és tűzifát s 401.878 köbméter tűzifát. Az 1898. év bevételei 4,738.000 koronára rúgtak, míg a kiadások 1,098.000 koronát tettek.

Végűl, hogy némi alapot nyújtsunk annak megítélésére, mily mértékben és mily irányban mozdította elő az országos kormány országos eszközökkel a mezőgazdaság fejlődését, az autonom igazgatás 1900. évi költségelőirányzatából nehány számot kivánunk közölni. Az autonom igazgatásnak körűlbelűl 18 1/2 millió koronát tevő összes szükségletéből a mező- és erdőgazdasági érdekek előmozdítására 1,277.572 korona irányoztatott elő. Ebből a mező- és erdőgazdasági iskolák, és pedig a zágrábi Ferencz József-egyetemmel kapcsolatos erdészeti akadémia, a kőrösi mező- és erdő-gazdasági iskola, a pozsegai földmíves-iskola, a petrinjei gyümölcs-tenyésztési iskola, az illoki szőlőszeti iskola, és a zágrábi patkólókovács-tanfolyam föntartására, illetőleg segélyezésére összesen 159.130 korona, a zágrábi vegykisérleti intézetre 12.900 korona, a gazdasági egyletek és gazdasági folyóíratok támogatására 20.000 korona, heremagbeszerzésre és trágyakisérletre 20.000 korona, a szőlő- és gyümölcstermesztés czéljaira 184.922 korona, beruházási czélokra, vízépítmények föntartására és hegyi patakok szabályozására 204.000 korona, az országos méntelepre 384.000 korona, a lótenyésztés más módon való előmozdítására 54.000 korona, a szarvasmarha-, juh- és sertéstenyésztés előmozdítására 108.000 korona, az állati járványok elfojtására 10.000 korona; a telekközösségek szabályozásáról szóló törvény végrehajtására 20.000 korona, s végűl egyéb és előre nem látható kiadásokra 56.430 korona esik.

Bányászat.

Már az eddigi, épen nem kimerítő földtani kutatások szerint is határozottan föltehető, hogy Horvát-Szlavonországok elég ásványi kincscsel bírnak arra, hogy a bányászat a népnek gazdag jövedelmi forrásává váljék. Eddig azonban ez a termelési ág első sorban a közlekedési eszközök elégtelensége, a tőke és vállalkozói kedv hiánya miatt nem tudott valódi közgazdasági fontosságra emelkedni. Csak a legutóbbi években látható, jóllehet csupán a kőszénbányászatnál, élénkebb tevékenység.

Az 1898. évben 14 kohónál és 31 magán-bányavállalatnál 1330 munkás foglalkozott. Ugyanebben az esztendőben az adományozott vájnatelkek: aranyra, ezüstre és rézre 18, vasérczre 1130, kőszénre 13.690, egyéb ásványokra 392, összesen 15.230 hektárt tesznek; az adományozott kültelkek pedig: aranyra és ezüstre 144, vasérczre 274, egyéb ásványokra 9, összesen 427 hektárt.

Az utóbbi tíz év alatt a bánya- és kohótermelés – nem számítva a kevés öntött nyers vasat, ólomgelétet, horganypátot és ásványolajat – színítendő nyers vasra, barnaszénre és vasérczre szorítkozott. A termelés mennyiségét és értékét a következő számok mutatják:

Év

A termelt mennyiség 1000 métermázsában

A termelés értéke l000 koronában

színítendő

nyers vas

barnaszén

vasércz

színítendő

nyers vas

barnaszén

vasércz

összes

termelés[100]*

[100] Ebben a főösszegben az egyéb, de külön ki nem mutatott termények értéke is benfoglaltatik.

1889

1890

1891

1892

1893

1894

1895

1896

1897

1898

52

54

63

62

61

67

62

62

43

54

167

501

628

770

820

990

1.076

947

1.354

1.271

164

148

164

170

184

221

210

140

74

24

480

470

449

421

416

465

446

455

311

404

115

359

482

603

647

760

796

775

919

899

80

73

74

91

108

109

93

65

21

10

678

908

1.039

1.118

1.171

1.339

1.338

1.303

1.257

1.319

Az 1898. évben új vállalatok alapíttattak, nehány létező pedig kibővíttetett, úgy, hogy a termelés előreláthatólag nemcsak emelkedni fog, hanem változatosabbá is válik.

Ipar.

Az a kimutatás, melyet az 1890. évi népszámlálás alapján a népességnek foglalkozás szerinti tagozatáról fentebb közültünk, a népességnek iparbál élő részét (nemcsak a keresőket, hanem az iparral foglalkozók családtagjait és házi cselédeit is ide számítva) 182.627-re, vagyis az összes népességnek 8.30 százalékára teszi. Ugyanez az arányszám Magyarországban 12.94 volt, tehát közel 5 százalékkal magasabb, noha abban az időben Magyarország korán sem tudta az iparfejlesztés terén azokat az eredményeket fölmutatni, melyekkel ma már joggal dicsekszik. Horvátország iparának fejlődése alig volt akkor még túl a kezdet legkezdetén, épen csak hogy kezdték fölismerni azokat a helyes irányokat, melyekben haladnia kell.

Az imént említett 182.627 személyből az összes iparágak kereső egyéneire 81.838 esett, de ebből is 34.740 (42.45 százalék) az önálló vállalkozókra és csak 47.098 (57.55 százalék) a segédszemélyek valamennyi kategoriájára, kik közt 541 hivatalnok, 31.595 segéd, tanoncz és munkás, 9436 napszámos és cseléd és 5526 kisegítő családtag volt. A női népesség a keresők összes számában 12.082-vet, a tulajdonképeni ipari alkalmazottak számában 4748 személylyel volt képviselve.

Sok tanúlságot nyújt továbbá az ipari vállalatoknak az 1890. évi foglalkozási adatok alapján összeállított statisztikája, mely azonban csak a tulajdonképeni iparra szorítkozott, tehát a személyes szolgálatot teljesítőknek; az elszállásolási és élvezeti, valamint a vándor-, a házi és a népiparnak kizárásával készűlt. A főbb eredményeket a következő kimutatásban foglaltam össze, melynél meg kellett tartanom az iparágaknak akkor megállapított csoportosítását.

Iparcsoportok

Az összes vállalatok

Az összes vállalatok mellék üzemei

Segédet tartó válla- latok

A segédek összes száma

A segédet tartó vállalatok közt volt

1

2

3-5

6-10

11-20

20-nál több

száma

%

segédet tartó vállalat

I. Mű- és kereske- delmi kertészet

24

0.07

1

12

30

4

2

6

II. Halászat

484

1.42

117

151

385

88

29

20

8

5

1

III. Kő- és agyag- ipar

1.232

3.60

236

459

1.509

254

107

59

20

8

11

IV. Fémipar

5.507

16.12

1.137

1.880

2.934

1.260

410

185

19

6

V. Gépek és esz- közök

2.353

6.89

391

690

1.008

475

160

52

2

1

VI. Vegyészeti ipar

69

0.20

6

36

188

17

7

9

2

1

VII. Fűtő-és világító- anyagok

62

0.18

12

29

764

11

8

2

1

1

6

VIII. Fonó- és szövő- ipar

1.101

3.22

138

331

772

187

77

54

11

1

1

IX. Papir- és bőr- ipar

691

2.02

87

308

1.455

161

72

65

5

3

2

X. Fa és faragó- anyagok

3.894

11.39

766

1.235

8.812

617

263

192

62

41

60

XI. Élelmezési és élvezeti czikkek

4.780

13.99

1.278

2.114

5.114

1.104

496

409

81

16

8

XII. Ruházati ipar

9.629

28.17

1.339

3.228

6.102

1.833

784

53

61

18

2

XIII. Épító ipar

4.202

12.30

1.645

615

1.549

380

135

58

21

9

12

XIV. Sokszorosító- ipar

87

0.25

13

48

422

9

5

21

5

2

6

XV. Műipar

19

0.05

4

8

18

4

4

XVI. Egyéb iparágak

44

0.13

2

6

6

6

Összesen

34.178

100.00

7.172

11.150

31.068

6.410

2.555

1.666

298

111

110

Az 1890. évi foglalkozási statisztika eredményeiből az ország akkori ipari állapotára nézve a következőket tartom különösen jellemzőknek. A hagyományos kézművességek, melyek a mindennapi élelmezési, ruházati és lakásszükségletek kielégítésére szolgálnak, aránylag erősen vannak képviselve; az ipari tevékenységben, a mint az adatgyűjtés részleteiből kitűnik, nagyon csekély a változatosság; végűl, csaknem kizárólag a kis- és legkisebb üzemek az uralkodók. 34.178 vállalat közűl 23.028, tehát az összes számnak több, mint háromnegyed része egyáltalán segédszemélyzet nélkül dolgozik; a többi 11.150 vállalatból közel 7000 az egy segéddel dolgozó vállalatok kategoriájára esik; nagy ipari vállalat, melyhez a már 20 segédszemélylyel dolgozókat számították, 110 vétetett számba. Magában véve ez a szám nem épen csekély, de közte dongákat és vasúti talpfákat készítő 42 erdővállalat is van, melyek az iparstatisztikába csak azért vétettek föl, hogy létezésöket és terjedelmöket megállapíthassák. A tulajdonképeni ipari nagy vállalatokra, tehát csak 68 üzem maradt, a melyek ismét csekély kivétellel a fővárosban és a két szlavon vármegyében, Verőczében és Szerémben összpontosúltak.

Az 1890. év után azonban, minthogy a vasúti hálózat tetemesen kibővűlt, a vállalkozási kedv fölébredt s az értékesítendő nyerstermékekre az idegen tőke is nagyobb figyelmet kezdett fordítani, az állapotok, legalább a nagy-ipar terén, sokkal kedvezőbben alakúltak. Hogy a fejlődés eredményét statisztikailag is megállapíthassuk, az 1899. év kezdetén egy nagyon beható fölvétel rendeltetett el azokról a gyárakról és ipari műhelyekről, melyekre a kir. országos iparfelügyelő tevékenysége kiterjed, névszerint azokról a vállalatokról, melyek vagy elemi erő által hajtott motorokat alkalmaznak, vagy motorok alkalmazása nélkűl rendesen legalább is húsz munkást foglalkoztatnak.

Bár e fölvétel anyaga véglegesen még nincs földolgozva, már is közölhetünk nehány előleges adatot, melyek, ha utólagosan némi csekély módosúlást szenvednek is, ezen a helyen czéljoknak tökéletesen megfelelnek.

A fölvétel összesen 314 vállalatot ölelt föl, melyek összesen 465 motort 18.173 lóerővel, és 15.428 segédszemélyt alkalmaztak, ez utóbbiak közt 659 részint kereskedelmi, részint műszaki hivatalnokot. A gyári vállalatok ezen számában 8 állami vagy országos (2 dohánygyár, 2 vasúti gépgyári műhely, 1 gázgyár, 1 vízvezeték, 1 szeszgyár és 1 nyomda), 3 községi (2 vízvezeték és 1 műmalom) és 35 részvénytársúlati vállalat volt. Ez utóbbiak közűl 9 vállalat idegen társaságok tulajdona, s Horvátországra eső tőkéjöket nem ismerjük. A belföldi részvénytársaságok tulajdonában levő 26 vállalat azonban az ország állapotához képest bizonyára nagyon tekintélyes részvénytőkével, 15,050.600 koronával bírt. Minthogy az ország további ipari fejlődésére nézve épen az utóbbiak bírnak nagy fontossággal, egyenként fölsoroljuk őket. Az 1899. év kezdetén a következők álltak fönn; 1 téglagyár-részvénytársaság (Zágrábban), 2 üveggyártársaság (Osredek, Zveèevo és Eszék), 1 pamutfonógyár (Duga resa), 1 bőrgyár és katonai fölszerelési intézet (Zágráb), 1 hajlított fabútorgyár (Vrata), 1 gyár nyerstermékek földolgozására (Belovár), 1 papirgyár (Zágráb), 6 gőzmalom, 1 húsárú-gyár (Sesvete), 1 sörgyár (Zágráb), 1 cognac-gyár (Zágráb), 1 likőr-gyár (Zágráb), 1 pezsgő-gyár (Zágráb), 4 nyomda (3 Zágrábban, 1 Vukováron), 1 villamossági mű (Varasdon) és egy gázgyár (Zágrábban).

A motorok közűl 357 gőz-, 47 gáz-, 30 villamossági, 4 benzin-, 1 petroleum-, 26 pedig vízmotor volt. Az alkalmazott segédszemélyzet száma szerint csoportosítva az említett 314 vállalat közt volt: legalább is 5 segéddel bíró 125, 6–10 segéddel 43, 11–20 segéddel 35, 21–50 segéddel 47, 51–100 segéddel 33, 101–200 segéddel 12, 201–500 segéddel 12, 501–1000 segéddel 6, s több mint 1000 segéddel 1 vállalat, összesen tehát 111 vállalat 20-nál több segéddel s 14.213 összes segédszemélyzettel. Hogy ezek a nagyiparnak tekintett vállalatok miként oszlanak meg az egyes iparágak közt, a következő összeállításból látható:

Iparcsoportok és

iparágak

A vállala-

tok száma

Összes segéd-

személyzet

Kő- és agyagárúk:

Czementgyárak

1

1.141

Téglagyárak

17

1.523

Agyag- és chamotte-

árú gyárak

2

267

Üveggyárak

5

193

összesen

25

3.382

Iparcsoportok és

iparágak

A vállala-

tok száma

Összes segéd-

személyzet

Kézműárúk fából

1

278

Nyersanyag földolgozó

gyár

1

103

Kefe- és söprűgyár

1

45

Kefefagyár

1

35

Asztalosműhely

1

40

Összesen

31

3.690

Fémáruk:

Lakatosság

1

31

Gépek és eszközök

Gépgyárak és mű-

helyek

5

582

Papirgyárak

2

996

Bőrgyárak és katonai

fölszerelési intézetek

3

716

Fa és faragó anyagok:

Fűrészgyárak

Parkettgyár

Botgyár

Hordógyár

23

1

1

1

2.932

57

174

26

Pamutfonógyár

1

823

Bútorgyárak

2

352

Gőz- és műmalmok

11

438

Élelmezési és élvezeti

ipar:

Húsárúgyárak

2

124

Serfőzők

6

297

Likőrgyárak

1

27

Sajtolt élesztő- és

tésztagyárak

1

77

Dohánygyárak

2

833

Pótkávégyárak

1

206

Összesen

13

1.564

Iparcsoportok és

iparágak

A vállala-

tok száma

Összes segéd-

személyzet

Könyvnyomdák

8

425

Vegyészeti ipar:

Gázgyárak

2

78

Szappan- és gyertyagyár

1

21

Gyufagyár

1

268

Iparcsoportok és

iparágak

A vállala-

tok száma

Összes segéd-

személyzet

Csersavgyárak

4

796

Vegyészeti fatermék-

gyár

1

45

Összesen

9

1.208

Összes nagyipar

111

14.213

Az e kimutatásban fölsorolt iparágaknál az 1890. évben még csak 51 nagyipari vállalat találtatott 5401 segédszemélyzettel. A vállalatok száma tehát 8 év alatt 60-nal, a segédek száma pedig 8812 egyénnel szaporodott. Oly haladás ez, mely kétségkivűl teljes méltánylást érdemel, s azt a véleményt, hogy legalább is a nagyipar terén 1890 óta élénkebb élet fejlődött, eléggé megerősíti. De minden esetre kérdés, hogy vajon a haladás a szomszéd országok ipari haladásához képest elég gyors volt-e, s vajon nem kellene-e minden erőnket még jobban megfeszítenünk, hogy a jövőben még gyorsabb és nagyobb eredményeket érjünk el.

A termelés nagyságára vonatkozólag csak egyes adatok vannak az állami dohánygyárakról s a pénzügyi alkalmazottak ellenőrzése alatt álló sörgyárakról és szeszfőzőkről. A két állami dohánygyár, Zágrábban és Zenggben, az utóbbi öt év alatt a következő mennyiségeket dolgozta föl és állította elő:

1894

1895

1896

1897

1898

Földolgozott nyersanyag métermázsában

külföldi

1.308

1.280

1.688

1.844

1.719

belföldi

861

1.171

1.600

2.230

1.999

Az előállított dohánygyártmányok métermázsákban

1.046

1.277

1.668

2.246

2.183

Az előállított szivarok és szivarkák 1000 darabban

22.083

27.138

35.646

47.525

42.890

Az üzemben állott serfőzők, melyek száma 17 és 19 közt ingadozott, az utóbbi öt évben következő mennyiségű sört termeltek: 1893/94-ben 89.183, 1894/95-ben 87.137, 1895/96-ban 76.942, 1896/97-ben 79.257, 1897/98-ban pedig 88.722 hektolitert. Különösen az utolsó évben csak két sörgyár termelése meghaladta a 10.000 hektolitert.

Végűl a nyolcz utóbbi év szesztermeléséről a következő adatok vannak:

Év

Fogyasztási

Termelési

Az adómentes termelő felek száma

Termelt szeszmennyiség hektoliter szeszfokokban

adó alá eső szeszfőzők

fogyasztási

termelési

adómentesen

adó alá eső szeszfőzőkben

1890/91

1891/92

1892/93

1893/94

1894/95

1895/96

1896/97

1897/98

2

2

5

6

6

6

5

5

29.631

27.986

30.679

32.870

31.413

23.110

30.959

28.082

35.239

48.155

56.909

64.196

78.365

30.171

82.325

64.132

457

430

822

987

923

985

916

815

445

555

596

1.106

1.046

332

909

555

360

1.576

597

750

989

357

956

745

Kereskedelem és forgalom.

Minthogy az árúforgalmi statisztikát a magyar kir. központi statisztikai hivatal a magyar korona országainak csak egész terűletére vonatkozólag állítja össze és teszi közzé, minthogy továbbá a vasúti statisztika sem veszi külön tekintetbe a magyar és horvát terűletet, a kereskedelemről és forgalomról – a hitelügy kivételével, melyre alább még visszatérek – csak kevés számadat van. Ez adatok a kereskedelemben és forgalomban foglalkozó népességre szorítkoznak az 1890. évi népszámlálás szerint, továbbá a vasútak és közútak hosszaságára. Végre a posta- és távirdaügyről is van nehány adata. Ez adatok közűl is itt épen a legutóbbi foglalkozási statisztika adatait mellőzhetjük. A személyi momentum ugyanis a kereskedelemben és forgalomban, a mennyire statisztikailag értékesíthető, és a mennyiben nem találja kiegészítését a kereskedelem és forgalom tényleges eredményeire vonatkozó adatokban, csak mellékes fontosságú.[101]*

A Horvát-Szlavonországokban üzletben álló összes vasútak hoszsza az 1883. év végén 717.4, 1893-ban 1350.4, 1898-ban 1647.0, az 1899. év végén pedig 1774 kilométert tett, 16 év alatt tehát körűlbelűl 1000 kilométerrel növekedett. A pályahosszaságnak az egyes vármegyék közt való megoszlásáról az 1898. év végén a következő kimutatás nyújt áttekintést:

Vármegye

Összes építési hosszaság

Ebből

Az összes hosszaságból esik

állami vasútak

magánvállalatok állami kezelésben

100 négyzet kilométerre

100.000 lakosra

Kilométer

Lika-Krbava

Modrus-Fiume

Zágráb

Varasd

Belovár-Kőrös

Pozsega

Verőcze

Szerém

155.2

279.0

134.8

155.4

304.0

300.0

318.6

155.2

178.8

2.5

66.9

130.6

75.5

238.9

23.4

132.3

85.0

112.8

104.9

79.7

3.2

3.9

5.3

3.1

6.2

6.2

4.6

64.8

52.7

47.2

54.0

141.1

128.7

85.9

Összesen

1.647.0

848.4

538.1

3.2

69.3

Hogy Horvát-Szlavonországok közúti hálózatának fejlődését is feltűntessük, szembeállítjuk itt az 1884. év (korábbi évekről nincsenek összehasonlítható adataink) és az 1898. év adatait.

A közútak hoszsza kilométerekben következő volt:

Év

Állami útak

Országútak

Községi útak

Összes útak

kavicsozattak

kavicsozatlanak

kiépítettek

kiépítetlenek

1884

1898

1.236

1.170

3.507

4.238

998

312

1.320

4.901

11.373

8.379

18.434

19.000

Az országútak építési és föntartási költsége, ha a természetben leszolgált és a megváltott közmunkát is számba veszszük, a következő összegekre rúgott: beruházásokra fordíttatott 1,630.352, útföntartásra 2,266.340, összesen 3,896.692 korona.

A posta- és távirdaügy fejlődését csak a posta- és távirdahivatalok számára, valamint a távirdahálózat hoszszára nézve tudjuk az évek hosszú során keresztűl követni. A mellevő adatok szerint volt:

Az év végén

A posta-

hivatalok

A távirda-

hivatalok

A távirda- vonalak hosszasága

A távirda- húzalok kilométerekben

száma

1874

1898

225

366

73

293

2.307

2.876

6.093

12.645

A posta- és távirdaforgalomra vonatkozólag összehasonlítható adatok csak az utóbbi öt évről, 1893-tól 1898-ig, szólnak; a posta-utalványi és postautánvételi forgalomra, valamint a postai megbízások pénzértékére vonatkozólag csak a 1893–1897. évekről. A következő kimutatásban állítjuk rendbe az első és utolsó év adatait:

1893

1898

Levélpostai forgalom

1000 darabban

14.869

20.066

Postautalványi és utánvételi forgalom

A befizetések értéke

1000 koronákban

81.549

88.885

A kifizetések

1000 koronákban

50.255

68.911

Postai megbizások

A beérkezett postai megbizások értéke

1000 koronákban

1.650

1.962

A kiváltott

1000 koronákban

802

821

Táviratforgalom

a) Horvát-Szlavonországokba és Magyarországba feladva

1000 darabban

231.078

382.437

b) külföldre feladott

1000 darabban

123.927

133.170

c) Külföldről érkezett

1000 darabban

121.208

126.866

Horvát-Szlavonországok hitelintézetei aránylag rövid idő alatt hatalmas tényezőjévé váltak az ország közgazdasági életének. Az első hitelintézet, az Első horvát takarékpénztár Zágrábban, bár még 1846-ban alakúlt az akkori conventiós pénzben 40.000 forint részvénytőkével, s bár mindig jobban fejlődött, sok éven át követők nélkül maradt. Az az ötvenes években történt kisérlet is, hogy osztrák mintára községi takarékpénztárakat állítsanak, minden eredmény nélkül múlt el. Csak a hatvanas évek végén, kapcsolatban az akkori gazdasági föllendűléssel, ébredt föl a kedv különböző jellegű hitelintézetek, de különösen részvénytársulati alapon nyugvó takarékpénztárak alapítására, úgy, hogy már 1873 végéig összesen 56 hitelintézet jött létre. Az 1873. évi válság, melynek az új alapítások közűl nehány áldozatúl is esett, csak rövid időre akasztotta meg a mozgalmat. A nyolczvanas évek kezdete óta, különösen a legújabb időben, a hitelintézetek száma évről-évre szaporodik. 1899. év végén 19 bank, 76 takarékpénztár, 127 hitelszövetkezet, összesen 222 hitelintézet volt működésben. A bankok egyike az 1892-ben 6 millió korona részvénytőkével alapított s külön szabadalmakkal fölruházott Országos jelzáloghitelbank Zágrábban. A takarékpénztárak, mint Magyarországon, kivétel nélkül közkereseti társaságok, s inkább a letéti bankok, mint a nyugat-európai értelemben vett takarékpénztárak jellegével bírnak. A hitelszövetkezetek egyes esetek kivételével mint közkereseti társaságok alapíttattak, a jegyzett űzletrészre szorítkozó szavatossággal. Csak a legújabb időben látszik, hogy a valódi hitelszövetkezeteknek kétféle alakúlata nagyobb fontosságú kezd fejlődni, egyrészt a Raiffeisen-féle kölcsönpénztáraknak megfelelő szerb gazdaszövetkezetek, korlátlan felelősséggel, melyek már központi köteléket és központi pénztárt is alapítottak, másrészt a szlavoniai hitelszövetkezetek, melyek a budapesti országos központi hitelszövetkezetek kötelékébe tartoznak.

Az ország összes hitelintézeteinek (19 bank, 68 takarékpénztár és 84 hitelszövetkezet) mérlegei az 1898. évi statisztika szerint a következő főbb tételeket tartalmazták:

A Teher.

Összeg 1000

koronákban

Százalékos

arány

B. Vagyon.

Összeg 1000

Koronákban

Százalékos

arány

Befizetett alaptőke

Tartalékalap

Nyugdíjalap

Takarékbetétek

Folyó számlásbetétek

Záloglevelek

Községi kötvények

Visszleszámítolás

Egyéb tehertételek

Tiszta nyereség

29.193

5.218

1.023

79.715

5.051

27.246

311

31.485

14.159

3.367

14.69

2.62

0.52

40.12

2.54

13.71

0.15

15.84

7.07

1.75

Pénztári készlet

Váltótárcza

Jelzálogos kölcsönök

Községi kölcsönök

Kötvénykölcsönök

Kézizálog előlegek

Folyószámla

Értékpapírok

Ingatlanok és leltár

Egyéb vagyontételek

3.450

95.226

48.990

1.470

4.836

3.790

6.116

16.989

5.880

11.988

1.74

47.92

24.65

0.74

2.43

1.91

3.08

8.55

2.97

6.01

Összes teher

198.735

100.00

Összes vagyon

198.735

100.00

Minthogy e kimutatás tartalmával, valamint a hitelintézetek különösen gazdag és megbízható statisztikájának egyéb részleteivel e helyen behatóbban nem foglalkozhatom, a föntebbi számokat csak nehány adattal kivánom kiegészíteni a takarékbetétek fejlődésére vonatkozólag, melyek 1898 végéig igen tekintélyes összegre, kerekszám 80 millió koronára emelkedtek. Az összes hitelintézetek takarékbetéteinek állománya 20 évvel korábban, 1878 végén, 31.6 millió koronát tett, s öt évről öt évre következőleg gyarapodott: 1883-ban 44.5 millióra (40.69 százalékkal) 1888-ban 50.4 millióra (13.45 százalékkal), 1893-ban 67.1 millióra (33.03 százalékkal), 1898 végéig pedig 79.7 millióra (18.84 százalékkal) szaporodott. A növekedés tehát nemcsak nagyobb időközökben, hanem csekély kivétellel még az egyes években is állandó volt, aránylag különösen erős az első évötödben az újonnan keletkezett intézetek folytán, melyek mind több alkalmat és ösztönt adtak a megtakarítások elhelyezésére; de e növekedés az egész időszak végén is még mindig nagyon jelentékeny. Hasonló módon, bár nem oly gyorsan emelkedtek az új betétek is. Ezek összege az 1878. évre 18.2, 1883-ra 22.6, 1888-ra 22.8, 1893-ra 34.7, az 1898. évre pedig 46.8 millió koronával van kimutatva. Végre a takarékpénztárakra és hitelszövetkezetekre vonatkozólag, melyek főczélja a takarékosság előmozdítása, az 1898. évi statisztika a takarékbetéti könyvecskéknek a betéti összeg nagysága szerint való megoszlását következőleg mutatja ki. Az összes takarékbetéti könyvecskékből tíz koronánál kisebb összeget tartalmazott 6.82 százalék, 10-20 koronás 5.68 százalék, 20–l00 koronás 16.68 százalék, 100–200 koronás 13.64 százalék, 200–400 koronás 15.00 százalék, 400–1.000 koronás 17.33 százalék, 1.000–2.000 koronás 10.54 százalék, 2.000 koronánál nagyobb összeget 14.31 százalék. A legkisebb és a kis betétek tehát korán sem annyira szaporák, mint más országok takarékpénztári statisztikájában látjuk, örvendetes tény azonban, hogy a 200 koronánál kisebb összeget tartalmazó betéti könyvek mégis 43 százalékát teszik az összes takarékbetéti könyvecskéknek.

Erdőgazdaság. Vadászat. Kesterèanek Ferencztől, fordította Arató Gyula

Horvát-Szlavonországokban a nemzeti vagyonnak igen nagy részét teszik az értékes erdőségek, a melyekkel a természet gazdagon megáldotta ezt a két országot. 7,389.728 kataszteri holdnyi terűletükből 2,659.326 kataszteri hold, vagyis 36% esik az erdőségekre. Ezen erdőségeknek a kataszter által 1,594.736 forintban kimutatott átlagos évi tiszta jövedelemnek megfelelő tőkeértéke 250–300 millió forintra tehető. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ezen erdőkből nyert fatermékeknek évenként kivitelre kerülő része egymagában átlagosan 8.5–12 millió forintra rúg. Ennélfogva Horvát-Szlavonországok erdőségei közgazdaságilag olyan tekintélyes nemzeti vagyont alkotnak, hogy föntartásuk és rendszeres kezelésük a kormánynak és az államnak kétségtelenűl egyik legfontosabb föladata.

Ezen erdőterűlet az egyes birtokosok között következőképen oszlik meg: a kincstár tulajdonában van 500.422 hold, vagyis 18.8%; az úgy nevezett határőrvidéki községekében 750.690 hold, vagyis 28.23%; a volt úrbéres, nemesi és más községek és közbirtokosságok birtokában 636.053 hold, vagyis 23.90%; a püspökségek, kolostorok és egyházi rendek kezében 63.924 hold, vagyis 2.4%; végűl a fönmaradó 708.237 hold, vagyis 26.65% magántulajdon.

Az összes erdőterűletnek mintegy 75%-a tehát többé-kevésbbé közvetlen állami fölügyelet alá van rendelve, a mi kétségtelenűl nagy hatással van ezen erdők biztos fönmaradására. Az ország földrajzi fekvésének, éghajlati és erdőtenyészeti körűlményeinek megfelelőleg az erdőségek gazdasági állapota is különböző az egyes vidékeken. Így pl. a tengerpart mentén a déleurópai növényzet képviselőivel: a borostyánnal és olajfával, cziprussal és fügefával, mint erdőállományt alkotó fákkal találkozunk, ellenben a Tengermellék mögött s beljebb, az ország keleti részén, egészen más a növénytenyészet.

Míg Szlavonia úgy a tiszta erdőállományt alkotó, mint a kőrissel, szillel, gyertyánnal; égerrel, hárssal s különféle fajtájú nyárfákkal és fűzekkel keverten is előforduló kocsános és kocsántalan tölgy igazi hazájának tekinthető: addig az ország nyugati részének dombosabb és egyes hegyhátakkal átszelt vidékein már inkább bükkből, kocsántalan és csoportos tölgyből, cserből, szelídgesztenyéből, juharból és gyertyánból alakúlt vegyes állabok találhatók. A tulajdonképeni horvát fönsíkon, az úgy nevezett karsztvidéken aztán ismét más kép tárúl elénk, mert ott a bükk mellett már a jegenye- és a lúczfenyű is állabot alkotó faneműl lép föl, csakhogy ott az erdők sorát nagy kiterjedésű kopár és puszta karszt-terűletek, a korábbi terv nélküli és rendszertelen erdőgazdálkodásnak szomorú következményei s ijesztő példái szakítják meg.

Az említett terűletből véderdő 62.454 hold, futóhomok-talajú erdő 499 hold, föltétlen erdőtalajon álló erdő 1,396.298 hold, míg a többi, összesen 1,200.075 holdnyi erdő nem föltétlen erdőtalajon áll.

A főbb fanemek szerint csoportosítva: tiszta tölgyes 707.516 hold, bükkös és más lombos fanemekből álló erdő 1,772.097 hold, fenyves 302.634 hold. A legértékesebb tölgyes szálerdők kiterjedése egymagában kerek 584.000 holdra rúg.

Szlavoniai bükk-erdő télen. Ivekoviæ Ottótól

Legalább nagyjából vizsgálva ez erdők állományát, úgy találjuk, hogy a vágható erdők további gyarapodására számítani voltaképen már nem lehet, sőt hogy a fakészlet csökkenésnek indúlt, úgy, hogy a birtokosokra erdejük értékesitésének halogatásából csak veszteség származhatik. Másfelől azonban az is nagy baj, hogy úgy nevezett középkorú, vagyis olyan 50–100 éves erdőrészek, melyek az idős állabok fogytával mint vághatók, amazok nyomába lépve a használat folytonosságát biztosíthatnák, nincsenek. Szembeötlő az a jelenség is, hogy bár az ország sík vidékét még a legutóbbi időkig is nagy kiterjedésű és termelőképességű tölgyesek és bükkösök borították: a legutóbbi évtized alatt az ország nem is sejtett rohamossággal föllendűlt fakereskedelme ebben a tekintetben szintén jelentékeny átalakúlást idézett elő, s ha különösen az ország déli hegyvidékét boritó nagy erdőségekben nagy tőke hever úgy szólván holtan, viszont más felé már egész országrészek majdnem teljesen erdőtlenekké lettek.

E jelenségek fő okai részint a század közepén lefolyt zavaros állapotokban keresendők, részint pedig abban, hogy az állami erdészet a legújabb időkig alig volt szervezve; továbbá hogy az erdőket terhelő szolgálmányok megváltása csak hosszadalmas és körűlményes eljárás után volt lehetséges, s végűl hogy az erdőbirtokosok a szálanként eladott fák után maradt hézagokat beerdősíteni s elhasznált erdeiket fölújítani soká elmulasztották.

Az erdők használását; jobban mondva a Horvátország erdeiben fölhalmozott nagy kincsek értékesitését illetőleg azt látjuk, hogy míg a Tengermellék már évszázadok óta igen élénk s helyenként nagy fontosságra jutott fakereskedést űzött: az ország fatermelése legnagyobbrészt mégis csak az újabb időben jutott a világpiaczra. Viszont a fakereskedelemnek ezen váratlanúl gyors fejlődése következtében az ország „őserdői” alig néhány évtized alatt annyira jutottak, hogy immár nagyon is ideje volt ennek a pénzharácsolás czéljából az erdőbirtokos költségére űzött erdőpusztitásnak gátat vetni.

A fát értékesitő módok közt különben ma is a tövön való eladás a legáltalánosabb. A fakereskedelem elegendő számú, hitellel biró és megbízható czég kezében van. Házi kezelésben a tűzifakereskedés is csak kivételesen történik.

A vágási módok közűl majdnem mindenütt a tarvágást alkalmazzák, még pedig rendszerint akként, hogy a vágás alá kerűlő erdőrész természetes fölújulását a vágást megelőző magtermés fölhasználásával biztosítják, gondoskodván természetesen az esetleges hézagok pótlásáról; az ültetés ellenben ma még csak kivételesen, a hegységi erdők terűletén van gyakorlatban.

Az ország közepében fekvő régi tölgyesekből kiviteli czikkűl a legutóbbi évekig úgyszólván csak hordódongát termeltek; újabban már a fűrészelt faárúk, valamint a földolgozatlan törzsek értékesitése is nagyobb mértékű kezd lenni.

Ezen erdőipari előhaladás örvendetes jelei az országban legutóbb létesűlt, részben valósággal nagyszabású fűrésztelepek; fournirgyárak.

Említésre méltó az is, hogy az erdei munkaerőt kizárólag az ország lakossága szolgáltatja.

A horvát erdészeti közigazgatás szervezésének alapja az 1852. évi deczember 3-iki osztrák erdőtörvény, melynek hatálya azonban az országra csak az 1858. évben terjesztetett ki s főbb rendelkezéseiben még ma is érvényben van. Fontos kiegészítése ennek „a politikai hatóságok erdészeti műszaki szolgálatának szervezéséről” szóló 1894. évi január 22-iki törvény, továbbá a „közvetlenebb fölügyelet alatt álló erdők kezelésének és használatának szabályozására” vonatkozó 1894. évi márczius 26-iki törvény. Ezeknek megfelelőleg aztán nem csak az országos kormánynál, Zágrábban állitottak föl külön erdészeti osztályt, melynek az ország erdészeti ügyeinek legfelsőbb fokon való igazgatása általában alá van rendelve, hanem magukhoz a politikai hatóságokhoz is megyénként és járásonként erdészeti műszaki hivatalnokokat osztottak be, a kiknek hivatása körébe tartozik egyebek mellett az is, hogy a községek és a közbirtokosságok erdeinek kezelését a birtokosok kivánságára vezessék.

A volt határőrvidéki kincstári erdők fölosztásakor az ottani lakosság részéűl kihasított, 128,521.423 forintra becsűlt, 750.690 hold kiterjedésű erdőterűlet kezelése és használata az 1871. évi június 8-iki, az 1873. évi június 15-iki és az 1881. évi július 11-iki törvények rendelkezéseihez mérten akként szabályoztatott, hogy azok igazgatása szintén a királyi tartományi kormány erdészeti osztálya alá rendeltetett, s használásuk csakis pontosan megállapított rendszeres gazdasági terv szerint történhetik. A gazdálkodás ellenőrzése a középponti erdészeti osztályban külön erdőfölügyelőségre van bizva s e mellett minden egyes vagyonközség számára külön kormánybiztos is van kinevezve.

A horvát-szlavonországi kincstári erdők fő igazgatása a magyar királyi földmívelésügyi miniszteriumra tartozik, a kezelést magát a zágrábi erdőigazgatóság, a vinkovcei fő erdőhivatal és az otoèaci erdőhivatal látja el.

Ugyancsak állami kezelés alatt áll az egykori péterváradi és bródi határőrezredek terűletén lévő mintegy 30.000 holdnyi őstölgyes, melynek jövedelme az 1872. évi január 8-án kelt legfelsőbb elhatározás értelmében a hajdani horvát-szlavon katonai határőrvidék mindenféle gazdasági és közművelődési czéljaira szolgáló horvát határőrvidéki beruházási alapot illeti. Ez alap bevételei máig már a 6o millió koronát is meghaladták.

Szintén ennek az alapnak terhére 1878-ban Zenggben karszt-erdősitési fölügyelőség is létesittetett, melynek az a föladata, hogy a kerekszámban 40.000 hektár kiterjedésű horvát karsztvidék beerdősitésének munkálatait előkészitse és vezesse. A fölügyelőség ennek a Horvátországra nézve oly nagy fontosságú föladatnak részben már eleget is tett, a mennyiben a csupa kővel boritott pusztaságból mintegy 10.000 holdnyi terűletet részben kimélet alá helyezett, részben pedig már be is erdősített.

Ezzel kapcsolatosan hozatott továbbá a vad patakok szabályozására vonatkozó 1895. évi október 22-iki törvény.

Az erdészeti műszaki személyzet kiképzésére már 1860-ban Kőrösön erdészeti fő iskolát állitottak. De, mert utóbb kivánatosnak mutatkozott; hogy az erdészeti alkalmazottak Horvátországban is akadémiai szinvonalon álló kiképzést nyerjenek, az erdészeti fő iskolát eltörölték s egyidejűleg megnyitották a kir. horvát erdészeti akadémiát (1898. évi október hó 15-én), kapcsolatba tevén azt a zágrábi kir. országos egyetemmel. Ekként az erdészeti felsőbb szakoktatás kérdése is végleges megoldást nyert.

Kevésbbé jól áll az erdészeti segédszemélyzet és az erdőőri személyzet kiképzésének ügye. Egyébként ezen is segíteni akarnak, még pedig úgy, hogy az 1897. évi márczius 13-iki törvény alapján az ország költségén kellő számú erdőőri szakiskolát létesitenek. Az erdőőri személyzet különben már most is, kellő gyakorlati szolgálat után külön szakvizsgálatot köteles tenni.

Meg kell emlékezni végűl még az 1876-ban alakúlt horvát-szlavon országos erdészeti egyesűletről is, melynek 1120 tagja és 260.000 koronát érő saját háza s abban saját külön erdészeti gyűjtemény-tára van. Évi bevétele kerekszámban 18.000 korona. „Sumarski list” czímű havi folyóíratot is ad ki, s általán véve nagy szolgálatot tesz a horvát-szlavonországi erdőgazdasági állapotok fejlesztése körűl.

Az ország vadászati állapotairól a következőket mondhatjuk.

A korábbi vadászati felségjog már 1870-ben eltöröltetett, még pedig a haszonélvezők minden kártalanítása nélkül. Jelenleg csak annak szabad vadászni: a) a kinek legalább 230 hektár vagy 400 holdnyi földterűlete van, mig a községi földbirtokbál külön kihasítható vadászterűletek 1000 holdnál vagy 475 hektárnál kisebbek nem lehetnek; b) a politikai községeknek minden olyan terűletén, mely nem szolgál az a) pont alatt említett magán vadászterületül. A községi vadászterűletek bérletének ideje 5 évben van megállapítva. A községek, mint ilyenek, vadászterűletet nem bérelhetnek.

Az idő, a mikor hasznos vadakra vadászni tilos, a vadállomány gyarapodása czéljából kiváló gonddal van megállapítva. Kártékony és ragadozó állatokat a személy- és vagyonbiztonság szem előtt tartásával bárki és bármikor elejthet vagy elfoghat. Minden vadászati kihágás a legsulyosabb büntetés alá esik. Ezenkivűl a ki csak vadászni akar, köteles úgynevezett fegyver- és vadászati adót fizetni.

Annak bizonyságára, hogy a vadászat immár tényleg jobb jövőnek néz eléje, szolgáljon az alábbi, az 1895–1898. években elejtett vadak hivatalos kimutatásából merített kivonat.

A legutóbbi időkben évenként átlag zsákmányúl esett: 63 szarvas, 80 dámvad, 1 587 őzbak (a suta egyelőre általános tilalom alá van helyezve); 4 zerge, 50 vaddisznó, 35.193 nyúl, 600 üregi nyúl, 47 siketfajd, 42 nyírfajd és 40 középfajd, 504 császármadár, 5537 vadfáczán, 6415 fogoly, 4130 erdei szalonka, 10.200 vadrécze, körűlbelől mindössze 87.771 darab hasznos vad; a kártékony vadak közűl pedig: 12 medve, 54 farkas, 674 vadmacska, 5925 róka, 1451 nyusztmenyét 5010 sas és keselyű; mindent összevéve körűlbelűl 171.884 darab.

Az évente lelőtt vadak értéke legkevesebb 200-260 ezer korona, a községi vadászterűletek bérösszege pedig mintegy 80.000 korona.

Általán véve a vadállomány némely tekintetben nagyon sajátságos; a medve példáúl a sziklás és köves karsztvidéken épen nem ritka, a szlavoniai lapály és dombvidék erdeiben pedig ma is sok a farkas és a vadmacska, ellenben a hiúz, úgy látszik; teljesen kipusztúlt. Róka, nyest, borz s más kisebb fajta ragadozó még ma is gyakori, mindamellett, hogy folytonosan pusztítják.

Másfelől örvendetes jelenség, hogy példáúl a még két évtizeddel ezelőtt is legnagyobb ritkaságok közé tartozott fáczán ma már az országnak majd minden nagyobb vadászterűletén nemcsak vadon tenyészik, hanem örvendetesen el is szaporodott ép úgy, mint a fogoly, a karcsú őz s a félénk nyúl. Szintúgy meghonosodott s az ország hegyvidékeinek állandó lakójává lett a császármadár és a siketfajd is. A Velebit hegység kopasz bérczein kőszáli kakas és zerge is előfordúl. Végűl a Dráva- és Dunamenti ligetekben újabb időben igen jó sikerrel telepítették meg a szarvast.

De szalonkának, mocsári és vízi szárnyasoknak sincs szűkében az ország, s különösen az „Obedska bara” nevű mocsár valóságos Eldorádója a vadásznak.

A vadászati érdekek legfőbb istápolója a Ferencz Ferdinánd főherczeg ő fensége védnöksége alatt álló „Zágrábi horvát általános vadászati védegylet” .

Zágráb és vidéke. Hraniloviæ Henriktől, fordította Hodinka Antal

Nem mondunk vele nagyot, ha azt állítjuk, hogy Zágráb (horvátúl Zagreb) fekvésére és vidékére nézve a monarchia azon városai közé számítandó, a melyekről a természet a legjobban gondoskodott.

A mívelődési középpontok fejlődése a természet törvényeit követi; a népek gyülekező helyei az országok szívét alkotják, a melyből hatalmas erek a legtávolabb eső részekbe is életet visznek. Nem a mértani középpont, hanem a földrajzi fekvés emeli az egyik várost a másik fölé s teszi az emberi erő gyülekező helyévé; a vezetés a szellemi és anyagi fejlődés terén a döntő. De a mint a világforgalom változtatja útjait a századok folyamán: ép úgy változik a népek életfolyása s vele együtt központjaik, a fővárosok is.

Ezt tapasztalta a horvát nép is őstörténete folyamán. Midőn a görög műveltség uralkodott a Földközi tengerre szorítkozó világon, a Hellashoz legközelebb eső országok voltak előnyben a többiek fölött; és így Dalmáczia volt az a lánczszem, a mely Horvátországot a világgal összekötötte.

A mikor aztán a megvénhedt Róma kezéből kisiklott a világuralom gyeplője, s a Bosporus partján emelkedő császárváros mesés fénye vonzotta magához varázserővel a népeket, a Szerémség (Sirmium) hatalmas fővárosa nőtte ki magát új és izmos székhelylyé.

De ennek a fontossága is csak egy ideig tartott, mert a mikor keletről egyik néphullám a másik után csapott pusztítva a virágzó városokra és vidékekre, s a hunok és avarok földúlták a római telepeket, a műveltség nyugatra menekűlt és Zágrábban talált biztos menedéket.

Most tehát a mai Horvátország nyugati határának a legszélén Zágráb lőn az összekötő kapocs kelet és nyugat közt, a nyugati műveltség kikötője és kapuja, a melyen át százados harczok véres nyomdokain terjedt lassan kelet felé, visszahódítva az egykor elhagyott terűletet.

Ezt a nehéz föladatot Zágrábnak földrajzi fekvése előre kijelölte volt s a míg, mint a műveltség otthona, a mai Horvátország szellemi központja volt: politikai, néprajzi és kereskedelmi tekintetben is Horvátország első városává nőtte ki magát. Ezen állására fekvése és vidéke nem csekély hatást gyakorolnak.

Az érseki palota és a székesegyház Zágrábban. Kovaèeviæ Nándortól

Az erdős hegyek változatos alakzatai, a vízben bővelkedő síkságból termékeny völgyek fölé emelkedő, szőlővel betelepített dombok, és a zöld keretből kikandikáló számos falu a meleg és napos éggel olyan bájos tájképet alkotnak; a mely a nélkül, hogy nagyszerű volna, gyönyörködteti a szemet s elbájolja a szívet.

A vidék Zágráb körűl gazdag változatban nyújt olyan képeket, a melyek inkább a színek és az alakok szelíd összhangjával, mint nyomasztó nagyságukkal hatnak. E képek az évszakokkal együtt változnak, s télen a hóval takart hegyek, nyáron a széles levelű, magas szárú sárguló tengerivel és hullámzó vetéssel díszlő mezők, őszszel a terméstől roskadozó gyümölcsfák és érett szőlőfürtök láttára új meg új szépségek tárúlnak a szemlélő elé. Ez a titka Zágráb csodás vonzóerejének. Ha akár mint siető vándorok, gyors egymásutánban élvezzük vidékének bájoló képeit, akár pedig mint állandó lakosai lassan, mindent külön-külön vésünk lelkünkbe, Zágrábnak e pompás keretbe foglaltképe mindenképen benyomódik szívünkbe. A vonzóerő, melyet Zágráb vidéke gyakorol arra, a ki a természetet élvezni tudja, részben a hegy és sík közötti ellentétek belső kapcsolatából ered. Ha a városból kimegyünk a Száva és mellékfolyói által feltöltött síkságra és éjszak felé tekintünk, azt látjuk, hogy Zágráb egy látszólag meredek, sötétlő erdővel fedett hegység lábánál terűl el, a melynek gerinczéről dél felé hegyhátak nyúlnak be a völgybe, mint valami óriási kéznek az újjai. Közöttük mélyen bevágott völgyek terűlnek el, a völgyek ölében folydogáló patakok zakatoló malomkerekeket hajtanak, a hegyoldalakat az éltető bő nedvesség üde zöld szőnyeggel vonja be.

A vallás- és közoktatásügyi kormány épűlete Zágrábban. Kovaèeviæ Nándortól

E völgyeket éjszak felé a zágrábi hegység öve elzárja és védi, délnek azonban szelíden lejtősödve nyílnak a Száva felé és tárva állanak a déli szélnek. Épen ott, a hol a dombnyúlványok leereszkednek a Száva felé és ezek a szűk völgyek nyílnak, fekszik az oltalmat adó hegységre támaszkodva a város és messze lenyúlik a síkra.

A zágrábi érseki palota udvara. Kovaèeviæ Nándortól

A régi, szűk városrész, múlt eredetének megfelelően, egykori várfalainak romjaival két dombon, a Kaptolon és a Grièen terűl el az új város fölött, a mely a síkságon bontakozik ki és tágas, téres telepen erősen növekedve a modern haladás és teremtő tevékenység képét nyújtja.

Föltűnő, hogy a horvát városok alapítóit, a rómaiakat, a későbbi Zágráb helyének kedvező fekvése nem csábította városalapitásra. A szlavon és horvát városok sorában Zágráb aránylag késői helyet foglal el, mert egyes régi pénzeket nem tekintve, semmi olyan tárgyat nem találtak benne, mint Sziszeken, Mitroviczán és más helyeken, a melyeknek római eredetét a számos, ott talált ókori műemlék kétségen kivűl helyezi. Föltűnő ez annál is inkább; mert a jelentékenyebb folyó partján és meredek hegy tetején fekvő Zágráb helye sokkal kedvezőbb volt egy telep kivánalmainak, mint a síkon feküdt Audantoniumé.

A város színköralakú fekvése a régi, történet előtti Szávameder meredek partszegélyének a következménye, és kényelmes kilátást enged az egész városra. A leletről nyugatra terjeszkedő város közepéből messze látszó jelűl emelkedik ki a csúcsíves Szent István székesegyház két tornya. Messze a múltba nyúlik vissza a története ennek a temlplomnak, a mely Zágráb fejlődésével a legszorosabban összefügg. A XIII. század eleje óta a város dísze és büszkesége volt ez a, hatalmas épűlet, a melynek a kiépítésén a jelen korig folyton dolgoztak. De nem is a nagy becse adja meg neki a tulajdonképeni hírnevet, hanem az a tisztelet, a melyben Zágráb vidékének falusi népe előtt áll. Sok paraszt ember, a ki gyakran több órai útat tett meg gyalogszerrel, csak akkor ülte meg igazán az ünnepet, ha e tiszteletre méltó, a hagyomány által szentté avatott helyen végezte el ájtatoskodását. A falusi nép ügyei végeztével seregestől tódúl a „Sv. Kralj”-hoz (Szent király) és festői népviseletében az utolsó zugig megtölti a tágas templomot.

Az izraelita templom Zágrábban. Ekhel Hektortól

A Szent Márkus plebánia-templom a Márkus-téren Zágrábban. Ekhel Hektortól

A székesegyház körűl csoportosúl a „Kaptol” (Káptalan) városrész az érseki palotával és a kanonokok kuriáival. Magas tornyokkal ellátott várfalak veszik körűl a dómot és az érseki kertet, a melynek százados fái alatt növendékpapok üdűlnek. A kert helyén egykor nagy mocsár állott, a melyet Alagoviæ püspök (1829–1837) alakíttatott kertté. A székesegyház és az azt négyszögben körűlfogó várfalszerű építmény előtt van a Káptalan-tér és az ezt díszítő Mária-szobor. Szűz Máriának életnagyságot túlhaladó aranyozott alakja egy kútmedenczéből kiemelkedő karcsú márványoszlopon áll. A szobor Fernkorn műve, míg a lábánál levő négy jelképes csoport utódjáé. Pönninger tanáré. A körűlbelűl 10 méter magas szobor Zágráb legszebb ékességeihez tartozik. A káptalani városrészben még megmaradt a régi Zágrábnak némely maradványa. Maga a székesegyház tornyos falakkal van körűlvéve, a melyeket a tatárjárás után emeltek védelműl. E bástyák meg is tették a szolgálatot háborús időben, a mostani békés időben, mint könyvtári helyiség, a tudomány csöndes czéljaira szolgálnak. Délen és keleten Dolac házai között és a Medvešæak patak partján a káptalani városrész egykori erődítményeiből még áll nehány torony és némi falmaradvány, a régi várkapuknak azonban nyomuk sem maradt.

A káptalan városrészt hajdan a most beboltozott Medvešæak patak választotta el a nyugat felé emelkedő fölső várostól. Itt, az alsó város fölött mintegy 40 méternyire kimagasló Griè dombon fejlődött ki a hatalmas várfalaktól övezett, polgárok lakta Zágráb szabad királyi város. Bár itt is csak a kőkapu és a régi várfalnak igen kevés maradványa van meg, a szűk útczák mégis mutatják, mennyire kellett akkor takarékoskodni a térrel.

A kereskedő alsó város zajából siklón a Strossmayer-sétatérre jutva, ünnepélyes csönd fogad bennünket. Ez a pompás sétatér annak a meredek falnak a párlányán van, a melynek alján az Ilica, Zágráb fő útczája vezet. Gesztenye-fákkal van beültetve és szép kilátást nyújt az alsó városra. Alattunk, mint valami domború művű képen, fekszik a házak tömkelege, a melyből a fehér falú új színház és az új bankpalota emelkedik ki. A házcsoportok fölött ellátni a síkságon egészen a Száváig, a mely ezüst szalagként tűnik elő, s azontúl a messze távolban Ogulin mellett emelkedő Klek meredek szarva is fölismerhető, úgy szintén az Alpesek nyugati nyújtványai, sőt derűlt időben a bosnyák hegyek a Plješevica a plitvicei tavak mellett és állítólag a Velebit is. A Strossmayer-sétatérnek csak az egyik oldala van beépítve: nyugati részén van az új lyceum és a meteorologiai intézet; közepén emelkedik a „tűztorony”, a mely régen a tűzőrség tanyája volt, míg ma csak tűzjelzésre szolgál; a keleti felén meg a felsővárosi főgymnasium hatalmas épűlete. Ez intézet igen nagy fontosságú a horvát műveltség történetében. Itt állott ugyanis a XVII. század eleje óta a jezsuiták rendháza és gymnasiuma, az első horvát középiskola. Hozzá tartozott az 1622-ben épűlt Katalin templom, a mely ma is ifjusági istenitisztelet helyéűl szolgál. Itt volt egy negyedszázaddal ez előtt az egyetem is mindaddig, a míg a kibővítése az alsó városba való áttételét szükségessé nem tette. A Strossmayer-sétatérről az Úri-útczába érünk. Itt és az Apácza-útczában még áll néhány abból az időből való úri lakóház, mikor a vidéki nemesség a telet a városban töltötte. Akkor urasan ment minden ezekben a kis palotákban. Az Úri-útczában van a díszes görög-katholikus templom, mely valaha római katholikus kápolna volt. A díszes, mozaik körablakokkal ékeskedő épűlet tervét Bollé Herman készítette.

A Jelaèiæ-tér Zágrábban. Medoviæ Czelesztintől

A felső város középpontja azonban mégis csak a Márk-tér, a melyen a bán palotáját a tartományi levéltárral, az országos takarékpénztárt, a Márk-téri plebániát, a tartományi gyűlés palotáját és a most hivatalúl használt régi színház épűletét találjuk. Ez a tér egykorú a várossal, és a középkorban temetője is volt a templom körűl.

A régi Zágráb ezen fő téren, a mely egyúttal igen jó tájékozó pontúl is szolgálhat, áll a tiszteletre méltó korú Szent Márk templom, a melynek tetőzetén Horvátország és a város czímerei vannak kissé kirívó téglákból kirakva. Ez a háromhajós csúcsíves épűlet jóval kisebb és szerényebb külsejű ugyan, mint a székesegyház, mindamellett akad benne egy s más néznivaló. A monda szerint IV. Béla király építtette. E régi műemléket újabb időben restaurálták.

A többi tereken és útczákon a legfőbb hivatalok helyiségei és iskolai épűletek állanak. A meredek hegylejtőn a Vraz-sétaút húzódik végig és nyújt szép kilátást a zágrábi hegységre és a káptalan-városra, meg a székesegyházra. Régebben „éjszaki sétaút”-nak hívták, mostani nevét Vraz Stanko horvát költő tiszteletére nyerte. Legfelsőbb pontján áll a pap-torony, mely egykor a káptalani kincsek biztos menedékhelyéűl szolgált.

Itt vannak a legfőbb itélőbiróságok, úgy szintén a királyi tartományi kormány különböző hivatalai és osztályai, melyek között különösen a vallás-és közoktatásügyi osztály épűlete tűnik ki gazdag művészi díszítésével. Ez a kivűlről igénytelen épűlet a horvát művészetnek valóságos kincses háza. Márványoszlopokon álló hatalmas kovácsolt vas rácsos kapu vezet az útczáról a csinos előkertecskébe. A pompéji stilben épűlt lépcsőházból pompás díszterembe lépünk, melynek falait horvát művészek válogatott remek művei ékesítik. E háztól a város időbarnította kőkapujához fordúlunk. Útközben baloldalt hagyjuk a királyi konviktus épűletét és a régi „főparancsnokságot”, az egykori határőrvidék legfőbb katonai hatóságának a székhelyét, míg jobbra a meredek Hosszú-útczán a Jellaèiæ-térre érünk. Ez a minden irányban történő közlekedés középpontja:, a mely felé különösen vásáros és ünnepnapokon nagy néptömeg tolong. A ki ismerni óhajtja a szép nemzeti viseletet, a melyhez a nép a város közelsége és a gyári szövetek olcsósága mellett is szívósan ragaszkodik, a Jellaèiæ-téren gazdag változatot talál belőle. Ez a tér nemcsak piacza, hanem gyülekező helye is a földmívelő népségnek, a mely vasárnaponként csoportosan vonúl a városba.

A görög-katolikus templom Zágrábban. Ekhel Hektortól

A színes hímzésű fehér ruhát viselő asszonyok hosszú sorokban állanak és különféle élelmi szereket árúlnak; a férfiak is itt végzik vásárlásaikat, találkoznak rokonaikkal és más falubeli ismerőseikkel, és innét mennek dolgaik végeztével közösen a templomba. A tér közepén áll Jellaèic bán érczből öntött lovas alakja. A szobrot 1866-ban leplezték le ünnepélyesen; ez az elsőrangú műtárgy a város legnevezetesebb szoborműve; Fernkorn egyik legsikerűltebb művének tartják. A tér keleti oldalán terűl el az Oláh-útcza (Vlaška ulica) nevű városrész, a mely, mint az elővárosok általán, külső szélén széles és tágas. Szent Péterről czímzett templomát 1795-ben szentelték föl. A nyugati oldalon nyílik az Ilica, a mely szép épűletekkel és palotákkal díszeskedik, de oly szűk és görbe, hogy az élénk forgalmat alig képes befogadni. Itt mutatkozik leginkább a városi élet; bolt boltot ér, és egész házak csupán árúrakodó-helyekűl szolgálnak. Egész nap élénk űzleti mozgalom uralkodik itten; téli estéken meg, ha a kirakatokban kigyúlnak a lámpák, itt tolong a sétáló közönség. Legnevezetesebb épűletei a horvát takarékpénztárnak és leszámítoló banknak a múlt évben befejezett palotái; a kettőt a nagy olasz városok oszlopcsarnokai mintájára készűlt átjáró köti össze. A zágrábi élet ezen ütőeréből, a mely nyugat felé egészen a város végére vezet ki, dél felé az új városrészek széles, szép útczái ágaznak ki. Ezek egyikében, a Margit-útczában van a szerb (görög-keleti) templom, a mely kivűlről jelentéktelen, de belűl Bollé H. tervei szerint dúsan van díszítve.

A Mária Valéria-úton a zsinagóga mellett Zágráb gyöngyéhez érünk, t. i. a Zrinjevacra, a Zrinyi-térre. Terebélyes platánfák széles sorai szegélyezik a kitűnően, gondozott ültetvényeket, a melyeknek üde zöldje közűl művészi mellszobrok csillámlanak felénk és szökőkútak lövelik vízsugaraikat a magasba. A tér közepén tágas zenecsarnok áll; éjszaki oldalán meteorologiai mérésekre szolgáló oszlop van, a délin meg híres horvát férfiak mellszobrai vannak fölállítva, úgy mint Clovius Gyula és Meduliæ András festőké, Jurisics Miklósé és Frangepán Kristófé. Mindannyit Rendiæ Iván faragta márványba.

Az Ilica az élénk kereskedelmi forgalom színtere, míg a Zrinjevac a sétáló közönség kedvelt gyűlőhelye, a mely különösen akkor özönlik oda, mikor a katona-zenekar játszik.

Délen a délszláv akadémia pompás épűlete és a Vranicani-palota, a tér legszebb magánpalotája zárják be a Zrinyi-teret. Ennek folytatása az Akadémia-tér, melyen a sárkányölő Szent György lovas szobra áll. E szobrot Fernkorn 1862-ben a müncheni kiállításra készítette, a hol az első díjat nyerte; 1867-ben Haulik biboros megszerezte; 1884-ben Zágrábba szállították és a Maximir-parkban állították föl. Egy másodpéldányát Bécsben a Montenuovo palotában őrzik.

A Vranicani-palota Zágrábban. Tišov Ivántól

Miként az akadémia palotája a Zrinyi-teret, úgy zárja be odább délen az egyetem vegytani intézete az Akadémia-teret. S most a Ferenez-József-tér tágas, nyilt, az útczák magassága alatt maradó parkjába érünk, a melynek legszebb ékessége, a városi műcsarnok, egyúttal a város áldozatra kész műérzékének is tanújele.

Ezen egymás folytatását alkotó parkok ékes palotáikkal a magyar királyi államvasútak állomásának nagy terjedelmű épűletcsoportjánál végződnek.

E monumentális épűletcsoportnak szép és jól tagolt homlokzata összhangzóan zárja be a fasoroktól és virágágyaktól szegett nyílt terek sorozatát. Ez a hosszúkás, éjszakról délre húzódó négyszögű parkcsoport tágas és kellemes hézagot alkot a házak tömkelegében. A síkon épűlő új városrészek kedvező fekvése lehetővé tette még több szabad tér alkotását. E terek nyugat felé mintegy a fönt említett parkok folytatásaként körűlveszik a várost dél felől le egészen a vasúti töltésig, néhol mélyen benyomúlva a házsorok közé. Az ottan összefutó sínpárok, melyek Zágrábot a monarchia nyugati részei és a keleti Balkán-államok, a vidék és a magyar főváros, a tenger és Bosznia közötti közlekedés fontos góczává avatják, tágas ívben fogják körül a várost. Ez a széles szalag még csak nehány évvel ezelőtt is Zágráb belátható növekedésének elegendő térűl kinálkozott, mostan pedig már érezhető akadálya a terjeszkedésnek.

Az állomástól a városba fordúlva, épen nyugat felé hatalmas kupola emelkedik előttünk. A tágas fűvészkert mellett elhaladva, melynek rácsozott kerítése mögűl pálmák és agavék bólingatnak felénk, a parkszerű Khuen-Héderváry bán-térre jutunk ki. Ez Zágráb diáknegyede (Quartier Latin). A monumentális épűletek egész sora veszi körűl e teret, melyek a szellem kiképzésére és a művészet fejlesztésére vannak hivatva. Legelőbb az ezer tanuló befogadására képes középiskola hatalmas épűlete ötlik szemünkbe, azután a két (fiú és leány) ipariskola, és végűl a tanító-képző intézet. A térnek folytatása az Egyetem-tér, melyet, az egyetem, a tanítók otthona, a gazdasági egyesűlet háza, az erdészeti akadémia és a vakolatlan téglából rakott Hrvatski-dom épűlete, szegélyeznek; melynek ormáról sólyom és lant, a „Sokol” (sólyom) tornázó és a „Kolo” (horvát táncz) dalegyesűlet jelvényei intenek felénk. Ez épűletek stilszerű homlokfalai méltó keretét alkotják a város gyöngyének, a tér közepén álló tartományi színháznak. Egy s más természetesen még csak alakúló félben van e városrészekben; házak épűlnek és útczák nyílnak a szabályozó terv szerint.

A Zrinyi-tér Zágrábban. Ivekoviæ Ottótól

A görög-katholikus templom belseje Zágrábban. Kovaèeviæ Nándortól

Az Egyetem-térről nyugat felé szép, széles, gesztenyefákkal beültetett útcza nyílik, a Prilaz, mely az Ilicával egyközűleg a déli vasút állomása mellett épűlt Rudolf-kaszárnyához és a gyárnegyedbe vezet. A Prilazon van a horvát festők és szobrászok újonnan épűlt közös műterme, a melyet tartományi költségen építettek, hogy a horvát képzőművészet szerény, de sokat igérő első rügyeinek ápolást és támogatást nyújtsanak. Ezen az oldalon van a nagy dohánygyár; melyben száz meg száz környékbeli leány talál foglalkozást; továbbá a részvénytársulati sörgyár, a pótkávé-, tégla- és parquettgyár, a franczia faipartársulat nagy szabású telepe és számos egyéb ipartelep, melyeknek füstölgő magas kéményei Zágráb ezen részeinek iparváros képet kölcsönöznek. A Színház-térről keletre a Zrinyi-térre vezet a Kukoviæ-útcza, melyen a kicsiny, de szép csúcsíves protestáns templomon kivűl több igen tekintélyes palota van, mit a Kolmar-féle és a Kukoviæ-féle nagy ház. Ez útczát most nyugat felé a Khuen-Héderváry-téren túl meghosszabbították az Erzsébet-útczával egészen a Ciglana-térig. Ez a jelenleg rút barakokkal megrakott tér az új iskolaépűletekkel egykor a város legfontosabb építészeti góczpontja lesz.

Ezzel bevégezve a városban tett sétánkat, nézzük meg a környéket. Kevés város függ össze olyan szorosan a környékével, mint Zágráb. Az Ilicából jövet pár lépésnyire Kaèiæ a népköltő szobra mellett a lövőcsarnokhoz és a zágrábiak legkedveltebb üdülőhelyére, a Tuškanecre érünk. Öt percz, és megszűnt a városi zaj és lárma. Százados tölgyek alatt járunk, melyeknek sűrű lombjain át alig szürődik be egy-egy napsugár, mozgó fényfoltot vetve a gyepre. A fülemile félelem nélkül kezd csattogó énekébe, a bokrok között rigók suhannak el, és olykor egészen idegen vándorok is betévednek ide az Alpesek jégfödte csúcsairól. Meglepetve szemléljük Zágráb langyos égalja alatt a havasi növényvilág virágait (Epimedium alpinum, Eranthis hiemalis), melyek itten alig 140–180 méternyi magasságban nyílnak a tenger színe fölött. Talán bizonyítani akarják e növények Pilar elhúnyt horvát geologus azon nézetének a helyességét, hogy egykoron a zágrábi hegységet is jégmezők borították? Egy s más dolog csakugyan mellette szól. A Tuškanecet körűlvevő dombsornak a város felé eső részén szép villanegyed, a Josipovac, alakúlt. Nyári lakok és szőlők között szép út vezet, több pontján szép kilátást nyújtva, egészen Cmrokig, és onnét egy másik dombhátra fölkanyarodva, vissza a felső városhoz, a régi György temető mellett, mely hajdan a legelső rendű volt, a György-útczába és a Kipni trg-hez, hol egy csúcsíves kápolna áll, mely a Pap-toronynyal együtt festői látványt nyújt. A Novaves (Újfalu) munkásnegyed e városrészt szebbnek mutatja, mint a minő valójában. A György-útczából éjszak felé a zágrábi hegység ölében egy órajárásnyira gyalogösvény vezet a felséges Szent Xaver völgyön át a szép Šestine hegyi faluhoz és onnét tovább fül a gróf Kulmer-kastélyhoz és Medvevár romjaihoz, másfelől jobbra kanyarodva és a novavesi országútra érve az újonnan létesített, pompás íves oszlopcsarnokokkal körűlépített középponti temetőhöz.

A Ferenc József-tér Zágrábban a műcsarnokkal és a magyar királyi államvasútak pályaházával. Ekhel Hektortól

A városra éghajlata tekintetében és némely más szempontból nagy fontosságú a zágrábi hegység, melynek legmagasabb csúcsa, a Sljeme (1035 méter), kétségkivűl ősrégi hegyromladék. Déli nyulványait, a melyeken Zágráb és Tuškanec fekszenek, a főtörzstől hovatovább távolodva mind fiatalabb rétegek alkotják, melyek nagyrészt görgetegkövekből és sárga porrá szétomlott kőzetből állanak. Valószínű az a föltevés, hogy ezeket az ifjabb rétegeket évezredek folyamában a jég szaggatta le a főtörzsről és szállította az úszó jégmező aljához, a mint hogy az Alpesekben ma is moréna kiséri a tova csúszamló jégmezőket.

Idővel hatalmas moréna ülepedett meg a zágrábi hegység alján, melyet a jég eltakarodása után a patakok kialakítottak és a mai hosszan elnyúló földháttá idomítottak. A nap növekvő heve elől a havasi növények elmenekűltek és csak a védettebb helyeken, minő az alacsonyan fekvő Tuškanec, maradtak meg.

De Zágráb növényvilága némely más említésre méltó jelenséget is mutat. Érdekes áttekintést nyújt minderről a város déli oldalán fekvő botanikus kert, melyben a havasi világ és a karszt növényzete a forró földöv növényeivel együtt szabadon tenyészik.

A Száva mellett forró nyárban buja mocsári növényzet virúl, mely a holt ágak meleg vizével táplálkozik, holott télen alig láthatni ott egy-egy elszáradt nádszálat. De a sík mezőn is üde és zöld a zágrábi hegységből alászivárgó talajvíz által nedvesen tartott növényzet a nyári hónapokban. A hasznos növények többségben vannak a többihez képest, mert a mezőgazdaság a környékbeli erdőséget jórészt letarolta; a tölgyön kivűl főleg a fűz a jellemző fája a síkságon levő erdőállaboknak. A szőlő Zágráb környékén csak a domboldalakon tenyészik, nem úgy, mint a Szerémségben, hol a síkon is vannak szőlőskertek. De a Sv. Duh, Prekrižje, Sestine, Sv. Xaver és Bukovac hegyek napos lejtőin aztán kitűnő fehér bor terem, melyből jó pinczei kezelés mellett igen jeles palaczkozható bor válik. A fillokszera ellen folytatott védekezés folytán a szőlőmívelés is nagyon kifejlődött, és némely szőlőhegy igen nemes bort ad.

A Khun-Héderváry-tér Zágrábban Csikoš Bélától

A szőlőmívelés határa a Száva síkjától (120 méter) 350 méter magasságig ér föl. A mezőgazdaság sem terjed ennél jóval fölebb Zágráb környékén, jóllehet a Sljeme tetején levő turistaház állandó lakóinak még 935 méternyi magasságban is van némi csekély gazdaságuk. Ez egyúttal a legmagasabban fekvő lakóhely a környéken. Erdő a mezőgazdaság terjeszkedése miatt csak a magasabb helyeken, főleg a zágrábi hegységben van még valamelyes, még pedig lomberdő.

Enyhe éghajlatra vallanak a szelíd gesztenyefaerdők melyek azonban csak a hegységnek alsó felét borítják. Szelíd gesztenyefákon kivűl vannak különféle fajtájú tölgyek, följebb bükkfák, s itt-ott elszórtan egy-egy tűlevelű (fenyű és tiszafák). Egészben véve a növényzet a fajok és alakok számára nézve igen gazdagon van képviselve; kopasz, fű nélküli hely igen-igen ritkán akad, az is nagyon kicsiny.

Idő jártával a növényzet némi változáson ment át, a mi a változó éghajlat hatásának tulajdonítandó. A Zágrábtól nyugat felé körűlbelűl tizenegy kilométernyire eső Podsused (Szomszédváralja) híressé lett arról, hogy ottan őskori növények találhatók; már mintegy 232 fajta efféle növény kerűlt elő. A mályvaféle Sterculia Labrusca a forró földövön tenyésző növénycsoportnak egyik fajtája, míg a Callitris Éjszak-Afrikában tenyészik, stb. Ezek a jelenségek arra vallanak, hogy a nagy éghajlati változások egész Horvátországig értek.

Az evangelikus templom Zágrábban. Ekhel Hektortól

Zágráb környékén jelenleg egyformán szelíd az éghajlat, a mi több kedvező körűlmény találkozása következtében jött létre. Zágráb az éjszaki szélesség 45° 49’ és a keleti hosszúság 15° 54’ alatt fekszik, mindössze olyan magasságban, mely bizvást mély síknak mondható (a Száva 120 méternyi, a meteorologiai állomás 162 méter magasságban van a tenger színe fölött). A csapadék évi átlagos összege 1000 milliméter, de meglehetős eltéréseket mutat; a hőmérsék átlag 11° Celsius lehet. A hőmérő télen már –23° Celsiusig is leesett, nyári hónapokban, július és augusztusban viszont +34°-ra is fölszállt. Ezek az utóbbi években észlelt számok a hőmérsékleti állapotokat nem valami kedvező színben tűntetik föl, de vannak mérséklő körűlmények, a melyek módosítják őket. Így az utóbbi három télen alig volt hó és a korcsolyázás barátai alig pár napig élvezhették a jégpálya örömeit. Ha a hőmérő nagyon alászáll is, a téli időben is aránylag erős hőkisugárzás napközben igen csökkenti a hideget.

A Szent Xaver-völgy Zágráb mellett. Kovaèeviæ Nándortól

Nagy hatással van az éghajlati állapotokra a város éjszaki felén emelkedő hegység, a mely, mint valami védő fal, fölfogja az éjszaki szelet. Ennek folytán Zágrábnak és vidékének éghajlata szelídebb, mint akárhány délibb fekvésű helységé. Uralkodó szelei a keleti és nyugati szél; amaz száraz és hűvös; emez meleget és esőt hoz. Egyébként az összes szelek gyöngék. A viharok és más zivataros jelenségek igen ritkák; az éghajlat általán véve mérsékelt és egyenletes. Érdekes, hogy a jégesőt hordó zivatarok a jeget a zágrábi hegység túlsó felén hullatják le és a szegény Zagorjét károsítják meg vele.

Kedvezőleg hat a csapadéknak az év minden hónapjában egyforma eloszlása is, minek következtében nyár derekán is bőven esik, és a gyepszőnyeg üde marad. Rendszerint csodaszép az ősz kezdete meleg, verőfényes napjaival, a mi a szőlőre rendkivűl kedvező. Köd gyéren van, sűrűbb csak késő őszszel, az első fagyok után száll le, de akkor is ritkán ül meg egész nap.

A tél jóformán csak karácsonykor áll be és márczius elejéig tart; de gyakran már februárban jelentkeznek a tavasz hírnökei, míg az ibolya, a kökörcsin és a százszorszép az olvadó hó alól bújnak elő. S csakhamar az egész vidék virágos kertté változik át, melynek színekben és fajokban gazdag növényvilága elragadja a virágok kedvelőit.

A tavasz gyakori időváltozásaitól Zágráb sem ment egészen, de ezek is csak mérsékelt változások. A szelid éghajlat igen kedvezőleg hat a táj szépségére; bármerre fordulunk, mindenütt a zöldben vagyunk; a mezőt és a rétet, a hegyet zöld szőnyeg takarja.

Ennélfogva a kirándúlás Zágráb vidékére igen élvezetes a természet kedvelőinek, s az élvezetet a földszín változó alakúlatai, a szebbnél szebb kilátások még fokozzák.

Vasúton fél óra alatt Podsuseden vagyunk. A vasút a stenjevaci őrűltekháza mellett viszen el. Jobbról egészen föl a hegységig elszórt házak kandikálnak ki a zöld gyümölcsösökből, balról hullámzó vetések nyúlnak le egészen a Száváig. Ott, a hol a Száva a krajnai Alpesek végső nyúlványai és a zágrábi hegység között széles kaput tört magának, a melyen a zágrábi síkra lép ki, meredek mészkősziklán emelkednek Szomszédvár (Susedgrad) romjai. A Száva hullámaitól verdesett meredek szikla közvetlenűl a folyó fölött tornyosúl. Gondozott park és a síkságra, meg az Alpesekre eső felséges kilátás sok látogatót vonzanak oda.

Podsusedről egy óra alatt elérjük a Bregana patak és a samobori hegység bájos vidékén fekvő Samobor városkát, melynek házsorai a sík mezőtől, a melyen, mélyen alant a Száva folydogál, egészen a szűk hegynyílásba fölhúzódnak. A kedves, jól mívelt mező és szomszédságában a Samobort meredek falként övező hegység közti ellentét a helységnek különös bájt kölcsönöz. S a midőn az augusztusi nap égető sugarai a síkságot aszottá és élettelenné tevék, a csobogó patakoktól öntözött völgyekben dúsnövényzet díszlik és az erdős hegyek felől üdítő szellő fujdogál. Ez az, a mi Samobort kellemes üdülőhelylyé avatja. Ezen kedvező egészségügyi állapot kedvezőleg hat a lakók testi fejlődésére is; a hatalmas, vállas alakok inkább hegyi lakóknak látszanak, semmint sík mezői embereknek. Az idegennek a helység jól gondozott ültetvényei, sűrű, árnyas facsoportjai és a parkszerű környék pompás sétaútjai elegendő szórakozást és változatosságot nyújtanak. Magasan a házak fölött emelkedik a síkon messze ellátható, romban heverő Samobor vára, melyet Ottokár király végvárúl emeltetett. Kellemes hegyi sétaútak vezetnek az okiæi és a lipóczi (Lipovac) várak romjaihoz, föl a Plješivicára, az Oštrcra és a pompás kilátást nyújtó többi közeli hegyekre, úgy szintén a rudei rézbányához, az osredeki üveghutához és gróf Auersperg mokricei parkjához. Samobornak meleg kémforrása és kitűnő hidegfürdői is vannak.

De a természeti szépségek mellett nem kell feledni azt sem, a mit a hagyomány a zágrábi hegység föld alatti gazdagságáról mind máig föntartott, minek folytán Podsuseden jelenleg fúrásokat eszközölnek petroleumforrások kutatására.

A zágrábi központi temető árkádjai. Ekhel Hektortól

Podsused mögött a zágrábi hegység erdős gerincze hirtelen emelkedik. Ha Vrabèéból a patak mentén fölfelé haladunk, egyszerre csak egy darab karsztra jutunk. A gerincz ellaposodik, útunkat mély bevágás állja el; színköralakú zárt völgyben vagyunk, melynek patakjai zuhogva tűnnek el egyes zárt torkokba és csak mélyen alant kerűlnek elő ismét; e sajátságos torkokat a nép méltán nevezi ponikve-nek, azaz víznyelő üregeknek.

Utunkban észrevétlenűl 600 méternyi magasságba értünk; éjszakkeletre pompás kilátást élvezhetünk a hegység legmagasabb csúcsára, az 1035 méternyi Sljemére és Zágráb felé alacsonyodó nyúlványaira.

Alattuk előtűnik a kúp alakú Medvedvári hegy (587 méter) a tetején levő hasonló nevű vár romjaival. A zágrábi hegység ezen leglátogatottabb részének rendezésében nyilatkozott legélénkebben a zágrábiaknak természet iránti érzéke. A Sljeme csúcsán levő vas gúláról legszebb a kilátás köröskörűl egyrészt Zagorjéra és az Alpesekre, másrészt Zágrábra és a Száva lapályára messze egészen Bosznia és a horvát hegyvidék sziklaóriásáig.

A piramis alatt tiszta forrás fakad, üdítő italúl kinálva vizét a számos kirándúlónak. Széles országúton, vagy kényelmes gyalogösvényen jutunk le Šestinébe, a Kulmer grófok messzire látszó székhelyére.

Hatalmas faóriások mellett, de új erdőültetvényeken is vezet itt útunk a mély és hűvös völgytorokban fekvő Királyné-forrásig, és egészen Šestinéig csörögve kisér bennünket sziklás ágyban folydogáló patakja, a hol türelmesen és engedelmesen áll az ember szolgálatára. Sőt már jóval fölebb tóvá gyűjtött, hideg vizében pisztrángokat tenyésztenek. S most itten alig hogy fölszabadúlt a kényszer alól, már ismét fölfogták és malomkerék hajtására szorították. A mint az erdőt elhagyja, egész csoport paraszt asszony támad neki, akik mint Zágráb kiváltságos mosónői hosszú sorban lefoglalják a partját. Ökrös szekerek kocsi számra szállítják oda a fehérneműt, melyből a vidám mosónők egész garmadákat raknak.

Šestine apró, de tiszta s a mély út miatt a dombon ide-oda elszórt házaival jellemző képet ad Zágráb vidéke hegyi falvairól. Szép, vállas emberek lakják a vidéket, kiknek legtisztább képviselőiül Šestine lakói tekinthetők. Itten a hegység nyilván igen kedvezőleg hat a testalkat fejlődésére; sem azon testi kinövések, sem azok a szellemi fogyatkozások nincsenek meg e vidéken, a melyek más hegyi lakókat gyakran olyannyira eléktelenitenek. Šestine lakói széles mellű, vállas, magas emberek, a kiknek szellemi előhaladását a közel város annyira kifejlesztette, hogy e kis falunak látogatott olvasóterme és tevékeny zeneegyesűlete van. És ez a szellemi előhaladás semmi kárral sem volt a nép testi fejlődésére nézve, a mi abból is következtethető, hogy nők és férfiak a legcsikorgóbb hidegben is színes hímzéssel izlésesen díszített fehér vászonruhában járnak, a mely a legszegényebbjénél is példásan tiszta. Mikor meg az asszonyok vasárnaponként, fejükön nehéz batyut víve, mennek haza felé, tréfálkozva és beszélgetve, katonásan és egyenes tartással, minden erőlködés nélkül; erejük tudatában lépkednek fölfelé a hegynek.

Samobor. Medoviæ Czelesztintől

Ha valaki meg akar velük ismerkedni, az országút mentén fekvő számos csárda, hol a saját termésű bor megnyitja a szívet és nyiltabb beszédre készteti a szájat, elég alkalmat nyújt az ösmerkedésre, a mitől a paraszt nem húzódik, sőt inkább természetes elmésségével gyakran lefőzi a városit.

Šestinéből a regényes Szent Xaver völgybe érünk, mely nemcsak ősi templomának búcsúiról nevezetes, hanem napos oldalain termő zamatos boráról is. Az elegendő nedvességgel biró völgy üde földjében számos telep, mohával benőtt malom és ódon templom fekszik szerteszét, gyümölcsösök váltakoznak szőlőskertekkel, s az egész a kedélyes élet igazi képe.

Hangulatos képeket nyújtanak még a hegység aljától az említett nyúlványok között a város felé lassan leereszkedő völgyek is, igy a Vidovec melletti köves völgy és a barlangjáról híres völgy Markuševec mellett.

A Šestine-völgytől nyugat felé körűlbelűl egy órajárásnyira a Prekrižje-völgy nyilik, a Tuškanec, a josipovaci nyaralótelep és a Zelengaj (zöld liget) folytatásaként, és az utolsó lejtőnél, a podsusedi országút mentén a Mikuliæ-völgy a Sv. Duh-hal (szent lélek).

A környék szőlőiben számos nyárilak van elszórva, melyekben a nyaraló városiak különösen szüretkor igen víg életet élnek.

A Šestinétől keletre eső völgyek a bukovaci szőlőskertek kivételével kevésbbé élénkek. Ha a keleti irányban haladó Oláh-útczán hagyjuk el a várost, pompás, gesztenyefasoron menve végig egy óra múlva elérjük a tavaival, gloriettejeivel, vadászházaival és Szent György szép kis kápolnájával angol módra csinált 2 1/2 négyszög kilométernyi Maximir (Miksa pihenő) parkot. Vrhovac Miksa püspök hozta létre; a zágrábi érsekség tulajdona, de nyitva áll a közönségnek is, és népünnepélyek alkalmával olykor ezer meg ezer ember látogatja.

Valamivel beljebb a hegységben fekszik Remete, ősrégi pálos templomával, melyhez búcsú alkalmával özönlenek a zágrábiak, hogy a százados hársak és gesztenyefák alatt élvezzék a népies nyársonsültet (peèenica).

A monda azt mondja, hogy a Remete-völgyben az 1242. év körűl egy Isquilin nevű remete telepedett le, a ki a telket, a melyen később a kolostor épűlt, a vidék földesurától, mirogoji Herkuk Miroszlávtól ajándékúl kapta. A pálos atyákat, mint tanítókat és a műveltség terjesztőit rendkivűl szerették; működésük nyomai még ma is észrevehetők. A templomban egy csodatévő Szűz Mária kép van.

Sokan látogatták e hegységet azon nagy földrengés után, a mely 1880 november 9-én Zágrábot csaknem romba döntötte, Remetén pedig föltűnő nyomokat hagyott. De a mint az életben a szerencsétlenség megaczélozza egyesek jellemét és a szükség növeli a tetterőt, azonképen a zágrábi polgárság is csakhamar fölocsúdott ijedelméből és kettőzött erővel, gyorsan eltűntette a csapás nyomait. Úgy Remetén, mint Zágrábban csak a sok új alkotás és a gyorsabb fejlődés árúlják el, hogy a mindennapi életet: nagy esemény zavarta meg.

Ez a földrengés is a Zágrábra oly nagy hatású zágrábi hegység földtani alakúlásával kapcsolatos, mert Zágrábtól keletre Kašinán, Bistricán és Zlataron át vonúl el a földrengési vonal. És épen e vonalon van a 45 kilométer hosszú hegyhát egyetlen nagyobb horpadása, mely a közlekedésre is nagy fontosságú. Mert a hegységnek mégis van egy hátránya Zágrábra nézve, az t. i. hogy nehezen járható és ezért a közlekedésnek kerűlőt kell tennie. Bár a šestinei, markuševeci és èuèerjei völgyek mélyen bevágódnak a hegy testébe, a hegyhátra mindamellett is csak ösvények kapaszkodnak föl és még a Sljeme tetejére vezető szekérútnak sincsen a túloldalon Zagorje felé egy ösvénynél egyéb folytatása. Csak Kašinánál akadunk egy mélyebb horpadásra, a melyet országút szel keresztűl. És épen itt válik a kristályos palából és az arra támaszkodó mész- és homokkő-, valamint márga-rétegekből álló hegység merevebb, durvább alakzatúvá.

Részlet a zágrábi Maximir-parkból. Ivekoviæ Ottótól

Nyugati szárnya magasabb és Zagolje felé meredeken esik alá; a keleti 600 méteren alúl (a Kašinai hágó 427 méter) maradó magasságra sülyed; e helyett azonban kiszélesedik és mindkét lejtője arányos.

Ezen alacsony részen pusztított legerősebben a vízmosás, úgy, hogy a dombhátak éles födélalakúakká lettek, a sziklák pedig csupaszon merednek fölfelé. Nevezetes e hely gazdag ásadék-állatvilágáról; gyakran egész telepét találni az újabb harmadkori kagylóknak és csigáknak. Használható ásványokban szegény a zágrábi hegység, mindamellett termésköveinek és ásványainak megvan a maguk gyakorlati és tudományos becsük. Podsuseden világos-szürke dolomit-omladék találkozik, a mely Zágráb útczáinak kitűnő kavicsot szolgáltat.

Vrabèéban és más helyeken a levegőn megkeményedő likacsos mészkövet ásnak, a melyet a házak alapozására használnak és a zágrábi székesegyház építésénél is alkalmaztak.

Így vándorol a hegység évszázadok óta le a síkra; de mi az, a mit az emberi erő szed le a hegyről, ahhoz képest, a mit a természet szállít le róla a síkságra!

Tó a zágrábi Maximir-parkban. Ivekoviæ Ottótól

A patakok folyton-folyvást szaggatják a hegyhátat és hatalmas sziklákat hempergetnek le a völgybe róla. Csakhogy e vaskos kődarabok mint kavics és törmelék jutnak ki a mezőségre, mert a hosszú útban, melyet addig tesznek, széttöredeznek. Egykor a Száva a mai alsó város helyén folyt, de a patakok délnek szorították és balpartjának párkányát a mai sík mezővé növelték.

Most már a gátak közé fogott patakokat csatornákba, a legrakonczátlanabbat, a Medvešæakot meg épenséggel föld alá vezették, de azért a Száva még egyre távolodik a várostól, úgy hogy trnjei ága, mely még két évtízeddel ezelőtt is látogatott fürdőhely volt, ma már valóságos mocsár.

A Száva csak az őszi és tavaszi áradás alkalmával önti el a balparti részt. Hogy pusztításainak korlátot vessenek, hatalmas védőműveket terveznek. A város évről-évre jobban nő a síkon, és már most is vannak városrészek, a melyeket rendszerint elönt a víz. De még többet szenvednek a nyugatról keletnek számtalan holt-ág között levő közeli Száva-menti falvak, úgy mint Dolnje Vrabèe, Horvati, Trnje, Žitnjak, Trnova és Resnik. A kiszáradó tócsák lázakat okozó párázattal töltik be a levegőt és első pillanatra észrevehető a hegyi és a síksági lakó közti különbség. Emez alacsonyabb, járása nem oly könnyü s nem oly biztos. Kevesebbet is jár, hiszen még a legszegényebbjének is saját fogata van, mert a lovak a tágas réteken és mocsaras mezőségen elég legelőt találnak. A hegyek között csak a tehetősebbje engedheti meg magának ezt a fényűzést, a melyet a Száva-menti lakó (posavanac) nélkülözhetetlen szükségnek tart. A nemes lótenyésztés nagy haladást tett, és vásárok alkalmával 500–600 forintos, sőt drágább fogatok is láthatók.

Miként a hegy és síkság közötti földrajzi ellentét élesen nyilatkozik Zágráb környékének külső alakján, akként osztja föl a parasztságot is egy, a várost nyugatról keletre átszelő választó vonal két egymástól teljesen különböző csoportra. E vonal éjszaki felén a sugár növésű szép hegyi lakó él, kinek a földbirtoka nagyon el van darabolva; dél felé a Száva-menti alacsonyabb mezőségen alacsony termetű emberfaj lakik, melynek sok a földje és a rétje. A hegyek között a nagy áldozatokkal fölújított szőlőmívelést űzik, a síkon ellenben a szarvasmarhatenyésztés a jövedelem fő forrása.

Ruházatban is különböznek egymástól. A termetes hegyi lakó szereti a magas szárú csizmát, és bár mindig gyalog jár, azért télen is csak könnyű kabátot vesz magára. A fürgébb a bocskort (opanka) kedveli és gyakori szekerezése közben hosszú bundával védekezik a hideg ellen.

De bármily elválasztólag hat is a természet e vidéken a gazdálkodásra és az életmódra, sőt a testalkatra is, mindamellett az egységes nyelv és a fajközösség egy és ugyanazon nép tagjainak bizonyítja a lakosságot.

Zágráb város története. Pinter Róberttől, fordította Acsády Ignácz

Horvátország történetével fővárosának a története a legbensőbben összefügg. Mikor keletkezett Zágráb városa, a történelmi kútfőkből pontosan meg nem határozható, valamint azt sem, miféle nemzetiségűek voltak első telepűlői. Csupán sejteni lehet, hogy ősrégi telep. Lételéről és fejlődéséről biztos tudomást csupán a Krisztus születése utáni XI. század végéről nyerünk. Első határozott említése ugyanis csak 1091-ben történik, mikor László magyar király Zágrábban püspökséget alapított. Az első püspök Duh nevű cseh volt. László király a püspökségnek sok jószágot is adományozott, hogy szilárdítsa a kereszténységet e vidéken. Ez a tény is eléggé bizonyítja, hogy Zágráb, a mai káptalan, már akkor nagyobb helység volt; majd a püspöki szék révén a régi Szlavonia s utóbb a mai Horvátország fővárosa lett s az is maradt mai napig.

Ezen ősi Zágrábtól nyugatra valamivel nagyobb halom emelkedik, mint az, a melyen a káptalan-város állt. Háta kissé lelapúlva és keskenyedve húzódik éjszaki irányban a zágrábi hegység felé. E halmon, nem tudni, mikor, új telep keletkezett, mely csak később vette föl a Zágráb nevet; eredetileg pedig – úgy látszik – Gradìc-nak, vagy összevontabb alakban Gracnak – Grechnek, Grecnek is – nevezték. Gradìc horvátúl annyi, mint „városka”. A régi városi pecséten ez áll: S. COMVNI. DE. MONTE. GRACI., vagyis sigillum communitatis de monte Graci; a káptalan-város pecsétje pedig ezt a fölíratot viseli: S(igillum) CAPITULI ECCLESIE ZAGRABIENSIS. 1850-ig két külön város volt ez, noha a felső város már a XVI, században fölvette a Zágráb nevet. Hogy a káptalan-várost a felső várostól megkülönböztessék, amazt már a XIII. század óta rövidesen „Zagrabia”-nak nevezték, emezt meg „civitas Grecensis juxta Zagrabiam” vagy „Zagrabia in monte Grech” vagy ehhez hasonlóan jelölték meg, s a telep eredeti (Gradìc, Grac vagy Grec) nevét nyilván átvitték az egész hegyre, melyen feküdt.

Gradìc a XIII. század előtt közönséges falu lehetett, melyet Zágráb püspöki várostól a Medve patak (Medvešæak, eredetileg azonban Circuniza, Cirkuenik vagy Cirkuese, a mi Egyház patakot jelentene) választott el. A Medve patak a zágrábi hegységben ered, melynek régi neve Medve hegység (Medvednica) volt, s ama két halom közt levő völgyben folydogál, melyen a régi Zágráb és Gradìc épűltek, azután déli irányban a síkságon át a Szávának tart.

A tatárjárás Zágrábra nézve korszakos hatású volt. IV. Béla király a mongolok elől ide futott és tíz hónapot töltött itt. Mikor azután értesűlt a tatárok közeledéséről, nyomban tovább sietett Dalmácziába. Zágrábot – úgy Gradìcet, mint a káptalan-várost a Szent István-székesegyházzal – a tatárok rettenetesen földúlták és fölperzselték; a lakosokat, a kik szét nem futottak, lekaszabolták, vagy rabszíjra fűzték. De távozásuk után a romokon új Zágráb keletkezett.

IV. Béla király sokat fáradozott, hogy a tatárok ütötte sebeket begyógyítsa. Ez okból számos helységet szabad királyi várossá emelt, sok előjoggal és kiváltsággal látva el őket, mi számos új német telepest, leginkább kézmívest, vonzott oda. Ezzel Horvátországban is virágzásnak indúlt a városi élet. Első sorban „Zagrabia in monte Grech” emelkedett IV. Béla király 1242 november 16-ki arany bullájával szabad királyi várossá.

A király, mint a bulla mondja, maga köré gyűjtötte Dénes bánt, István zágrábi püspököt sok más püspökkel és fő méltósággal egyetemben, hogy a Grech hegyi Zágrábot mint királyi várost megalapítsa, oda telepeseket gyűjtsön és a várost megerősítse. Ez a bulla, és az 1266 november 23-ki oklevél, melylyel IV. Béla király a Zágráb melletti Grech hegyi várnak (castrum in monte Grech juxta Zagrabiam) további kiváltságokat adományoz, alapjai a zágrábi városi jognak.

Az arany bulla legfontosabb határozatai voltak: hogy a polgárok maguk választhatták bírájukat, de a választást megerősítés végett a király elé kellett terjeszteniök; azután, hogy végrendeletileg szabadon intézkedhettek vagyonukról még az esetben is, ha nem voltak leszármazóik; csak ha ivadék és végrendelet nélkül halt meg valamely polgár, osztatott szét vagyona a község, a város szegényei és templomai közt. A mindennapi vásáron kivűl a király minden hétfőn és pénteken külön vásárt engedélyezett a városnak, mely viszont köteles volt tíz fölszerelt katonát bocsátani a király rendelkezésére, mikor a Tengermelléken, Karintiában vagy Ausztriában viselt háborút; ezenkivűl meg, mikor a király ott tartózkodott, 12 ökröt, 1000 kenyeret és 1240 liter bort tartozott szállítani. Egész Szlavonia herczege, ha királyi vérből származott, ezen adónak a felét kapta. A bánnak (az al-bánnak nem) beiktatásakor egyszer s mindenkorra 1 ökröt, 100 kenyeret, meg 310 liter bort (unam tunellam vini) adott. Az első öt esztendőben egyébiránt mindezen adótól mentes maradt.

Nyomban a tatárok eltakarodása után a menedékhelyökről visszatérő polgárok, valamint az új telepesek elhatározták, hogy immár szabad királyi várossá emelt városukat derekasan megerősítik. Ez különben is határozott kivánsága volt a királynak. Az erődítést valószínűleg 1242–1266 közt maguk végezték saját költségükön.

A felső város ezen erődítési művei az egész közép-koron át és az új-korban is sokáig fönmaradtak. Természetesen sokszor javították és tökéletesbítették őket; itt-ott még ma is látni maradványaikat. Igy a Grech hegyi város – az akkori időhöz képest – jól megerősített várossá lett; fala hat toronynyal volt ellátva, melyekből négy ma is fönnáll, még pedig délen a Strossmayer-sétatéren a mai tűzoltó-torony, éjszakon a Demeter-útczai torony, éjszakkeleten az úgy nevezett Pap-torony a Vraz-sétatéren, és keleten a kőkapu melletti torony; a más két tornyot a grièi fensíkon s a Magas-útczában, hol ma a Pongrácz-féle ház áll, lebontották.

A Pap-toronyról (popov turen) pontosan tudjuk, mikor épűlt s miért kapta nevét. A tatárok távozta után tudnillik a káptalan-város is újra fölépűlt s immár harmad ízben kezdtek a székesegyház fölépítéséhez, még pedig ezúttal korai gót stylben. De sem a káptalan-város, sem a székesegyház nem volt megerősítve. Ez okból a kanonokok egy erődített helyet óhajtottak, hogy szükség esetén magukat és vagyonukat biztonságba helyezhessék. Követeket küldtek tehát IV. Béla királyhoz, hogy engedélyt kérjenek tőle, hogy megfelelő erődítményt építhessenek maguknak a Gradìc hegyen a város fala mellett. A király örömest megengedte s így keletkezett a Pap-torony; mint az erődített felső város kiegészítő, de különben önálló része. A székes-káptalan saját őrséget tartott benne. E Pap-torony miatt gyakran támadt perpatvar Gradìc polgárai s a székes-káptalan közt.

Városkapu eredetileg négy volt, két nagy és két kisebb. Nagyok voltak: a mészároskapu a város délnyugati és a ma is fönnálló kőkapu a keleti részén. Ezekhez járúlt a XIV. század vége felé a nagy újkapu a Pap-torony közelében. A kis kapuk közűl említik: a kis nyers kaput a tűzoltó-toronynál a Strossmayer-sétatéren, és a mezei kaput a mészároskapu fölött. A város kapui előtt bélelt árkok voltak fölvonó hídakkal.

De a város falán kivűl is voltak habernik nevezetű kisebb őrtornyok; ezekből jelentették harang- és trombita-szóval, ha veszély közeledett. Harangszóval jelezték a város kapuinak bezárását is; a kapuk kulcsait a közelben lakó polgárok őrizték.

A hogy királyi várossá lett Zágráb, minden irányban virágzásnak indúlt. Lakosainak száma nőttön nőtt, különösen idegen nemzetiségű kézmívesek nagyobb számmal kezdtek ott megtelepedni. Ennek következménye volt, hogy sok polgárnak a város falain kivűl kellett megtelepednie, minthogy magában a városban nem volt többé hely. Az újonnan telepűlt kézmívesek közűl kivált a németek tűntek ki; nagyobb részt vargák voltak, kik lent a külvárosban éltek együtt, miért is ezt a negyedet, mely a Medve patak jobb partján, a mai Jellaèiæ-tértől éjszakra s a Hosszú-útcza alsó végén feküdt, varga-negyednek vagy német falunak nevezték. Odább nyugatnak szintén a város falán kivűl a mai Ilicában, a Jellaèiæ-tértől a Mészáros-útczáig a Gradìc halom alatt húzódott a Fazekas-útcza. Ma az Ilica Zágráb legfontosabb forgalmi útja s így nem érdektelen megtudni, honnan származik ez a név. Ez útczán folyt végig az Ilica nevű kis ér, melynek közelében nagyon sok fazekas-agyag (horvátúl „ilovaèa”) akadt; ez volt az oka, mért telepedett meg itt annyi fazekas. Mint Gradìc, akképen a káptalan-város is egyre tovább terjeszkedett.

A kanonokoknak nagyon is érdekükben volt, hogy egyfelől jövedelmeiket gyarapítsák, másrészt új jobbágyok szerzésével szilárdítsák és terjeszszék hatalmukat, hogy aztán a gradìci polgárokkal folyó, gyakran nagyon véres viszályaikban, s az erőszakos szomszédok betörései alkalmával mentűl több fegyverest állíthassanak talpra. A káptalan-várostól éjszakra a székes-káptalannak még László királytól kapott, pusztán heverő jószágai voltak. Akkor még csak egy-egy malom állt ottan a Medve patakon. Elhatározták tehát, hogy e terűleteket benépesítik. Hogy telepeseket édesgessenek oda, nemcsak földet adtak nekik haszonélvezetre, hanem az 1344 szeptember 9-ki okírat értelmében különböző kiváltságokat is. Az új, Nova vagy Lijepa ves (Új- vagy Szépfalu) nevet nyert telep 1850-ig külön község maradt.

Az új polgárok természetesen főleg arra köteleztettek, hogy földesuruk (a székes-káptalan) érdekében őr- és katonai szolgálatokat végezzenek. Máskülönben kevéssé terhelték meg őket s az adók csekélyek voltak. Szent Márton napján minden háztulajdonosnak 40 dénárt kellett fizetnie s évenként még három izben ajándékot adnia, és pedig karácsonykor egy hízott kappant, négy kenyeret, egy sajtot s 15 tojást, Szent István napján pedig két jérczét, vagy két nagyobb csirkét, 4 kenyeret, meg 10 tojást.

Már három évvel később Újfalu külön lelkészséget kapott, melyet a káptalan dúsan ellátott; Keresztelő Szent Jánosról nevezett plebánia-temploma 1348-ban épűlt; ma egy múltszázadi templom áll a helyén.

A közép-kor vége felé a törökök már majdnem az egész Balkán-félszigetet meghódították volt. Immár Horvátországra és Szlavoniára kerűlt a sor, mely ettől kezdve sok századon át a kereszt és a félhold közötti nagy és véres tusák színhelye volt. Hogy magukat és vagyonukat védtelenűl ki ne szolgáltassák a rettenetes ellenségnek, a kanonokok 1469-ben elhatározták, hogy a káptalanvárost, mely árkokkal és faczölöpökkel már meg volt erősítve, erős várrá alakítják át. Mátyás királytól engedélyt nyertek a terv kivitelére, s megkezdték az erődítési munkákat, eleintén lanyhán, de 1473 óta nagy buzgalommal, úgy hogy nehány év múlva be is fejezték. Akkor azután fegyverről és fegyverforgató emberről kellett gondoskodni. A kanonokok laki Thuz Osvát püspök engedelmével katonáskodó népet telepítettek városukba, és pedig annak nyugati részébe, tehát Gradìccel szemben, az „Opatovina” nevű útczába.

Nem érdektelen, hogy sokan a kanonokok közűl a káptalan-város megerősítésével, az új telepesekkel és fölfegyverzésökkel járó áldozatok alól igyekeztek kivonni magukat, de ereménytelenűl.

Ugyanazon időben, mikor a káptalan-várost megerősítették, Osvát püspök (1466–1499) hozzá fogott a székes-templom megerősítéséhez is. Nagy buzgalommal, látott hozzá a székes-templom kiépítéséhez s a külső építkezést csakugyan be is fejezte; de meghalt, mielőtt egész tervét megvalósította volna. A befejezésre 10.000 frtot hagyott. Művét Lukács püspök (1500–1510) fejezte be, mint II. Gyula pápának hozzá intézett leveléből kitűnik.

De a székes-templom teljes megerősítését csak erdődi Bakócz Tamás bibornok esztergomi érsek vitte keresztűl, mikor a zágrábi püspökséget kormányozta (1510–1518). A székes-templom most már magában véve erős vár volt, vastag falú hét zömök toronynyal, melyek mai napig megvannak; keletről az erődített káptalan-városra támaszkodott s kiegészítette annak erődítési műveit.

Ekkép nemcsak a felső (Gradìc), hanem a káptalan-város is meg volt erődítve. Ámde a törökök soha sem jelentek meg Zágráb falai alatt, noha véres portyázásaikon nagyon gyakran a legközelebbi szomszédságáig is eljutottak; sem a kanonokok és a polgárok kincsei, sem a püspökök és kanonokok elleni boszú, kik katonáik és jobbágyaik élén bátran szembe szálltak velök, nem csábították őket erre. Zágráb büszkén dicsekszik vele, hogy falaira soha sem tűzték föl a lófarkas zászlót.

Kevésbbé lehet büszke Zágráb a belső viszályokra és véres polgárháborúkra, melyeknek nem egyszer színtere volt. E szilaj összeütközésekre Medvevár kapitányainak erőszakossága, továbbá a káptalan-város s Gradìc polgárainak különféle, leginkább kereskedelmi érdekei közti ellentét, végűl pedig politikai viszályok adtak okot.

Medvevárt az 1250–1254. években IV. Béla király engedelmével Fülöp püspök építteté föl a zágrábi (Medve) hegységben, melyben akkor kétségkivűl sok volt a medve. De a zágrábi püspökök nem sokáig örvendhettek Medvevár birtokának, mert már 1262-ben a király elfoglalta, s e vár miatt azután hosszú viszály támadt a püspökök s a királyok közt, míg végre III. Endre Gardun árulása folytán magához nem ragadta. Az Árpádok kihaltával Medvevár gyakran cserélt urat. Mindezen birtokváltozások ellen a zágrábi székes-káptalan örökösen tiltakozott és azt vitatta, hogy Medvevár kezdet óta a zágrábi székesegyház tulajdona. Cillei Ulrik és Frigyes grófok Medvevár kormányzatát egy németre, Stamm Vilmosra bizták, ki mint városkapitány és várnagy a legdurvább erőszakosságokat követte el a zágrábi polgárokon és környékbeli jobbágyaikon. Hasztalan kerestek a polgárok s a kanonokok orvoslást a főispánnál, a bánnál s végűl magánál a királynál. Az ügy hosszadalmas vizsgálatokra s pörökre vezetett, melyekben a Cillei grófok és barátaik a legarczátlanabbúl letagadtak mindent, sőt még ők emeltek panaszt a polgárok állítólagos hatalmaskodásai ellen. A Cillei grófokat végűl kártérítésre ítélték ugyan, de az ítéletet, noha maga Albert király erősíté meg 1438 márczius 4-én, ugy látszik, soha sem hajtották végre, mert Cillei Ulrik gróf azután még jobban hatalmaskodott, mint annak előtte. Gradec várát 1441 tavaszán rajtaütéssel megvette s a polgárokat házaiktól, malmaiktól, szőleiktől, rétjeiktől és szántóföldeiktől is megfosztotta s mindezt a maga emberei közt osztotta szét. A Cillei grófok akkor az egész birodalom leghatalmasabb urai voltak, s így a városi közönség semmire sem mehetett ellenök. Még azután, hogy Cillei Ulrik grófot 1456-ban Nándorfejérvárt megölték, sem igen javult a helyzet, mert Medvevár Ulrik özvegyére, Katalin grófnéra, Brankovics György szerb despota leányára szállt, ki a szerb Milakoviæ Bogavacra bizta a kormányzatát. Ez az új várnagy rácz őrségével („Bogavec Milakovych, rascianus, castellanus castri Medve vocati, per familiares et servitores suos, similiter rascianos” – Tkalèiæ, Mon. II. 197 okl.) folytatta a szerepet, melyet az előtt Stamm Vilmos vitt az ő német zsiványaival („per suos theutonicos latrones”). Lovat, meg ökröt lopott s félholtra botoztatta az elfogott polgárokat, parasztokat, sőt feleségeiket is.

A régi Zágráb. (XVIII. századbeli metszetről.)

Csak mikor Katalin grófné más várakkal egyetemben Medvevárát is eladta Vitovec Iván horvát bánnak s 1461-ben eltávozott Horvátországból, javult meg a helyzet. Medvevár csakhamar Mátyás király kezére szállt; ki azt 12.000 arany forintban Osvát zágrábi püspöknek és testvérének, Thuz Jánosnak, adta zálogba. Thuz János a városhoz tartozó Dediæi, Bitek, Èernomerec és Novaki falvakat nyomban erőhatalommal magához ragadta, azt állítván, hogy Medvevárhoz tartoznak. Ebből pör támadt, melyet a király a városi közönség javára döntött el. Thuz János újra erőhatalommal foglalta el e helyeket, de másod izben is elítélték s minthogy sok más hatalmaskodást is követett el, Medvevárát 1481-ben vissza kellett adnia a királynak; utóbb attól való féltében, hogy más bűntényeiért is felelősségre vonják, elmenekűlt Velenczébe. Mátyás király Medvevárát törvénytelen fiára, Corvin Jánosra, a későbbi szlavoniai herczegre hagyta, kinek halála után (1504 október 12) özvegyére, Beatrixra, Frangepán Bernát leányára szállt. Beatrix György brandenburgi őrgróffal kelt egybe, ki Medvevárat neje elhúnytával megtartotta s 1524 október 27-én 20.000 forinton Mária királynénak, II. Lajos király nejének adta el. Medvevár várnagyai és tiszttartói az új birtokosok alatt is hatalmaskodtak szomszédaikon, különösen Gradìc szabad királyi város, a székes-káptalan, meg a remetei pálosok jobbágyain. A mohácsi csata (1526) után Medvevár Karloviæ Iván grófra, 1531-ben pedig a Zrinyiekre szállt, kik a zágrábi püspökökkel s a székes-káptalannal hosszas küzdelmeket folytattak.

1559-ben Gregorianczi Ambrus, horvát al-bánt iktatták be törvényesen Medvevár birtokába. Fia, István, mint Medvevár ura, fontos szerepet vitt az 1573-iki nagy parasztlázadásban; szomszédvári Tahy Ferencz iránt való ellenséges érzelmeitől indittatva ugyanis a parasztok pártjára állt s titokban kezdettől fogva bátorította és bujtogatta őket; utóbb mégis horvát al-bánná s az országos had fő kapitányává lett. 1574-ben helyreállíttatta Medvevárát s romba dőlt falait újra fölépítteté. De már 1590-ben egy földrengés ismét annyira megrongálta, hogy többé lakható sem volt. A vén Gregorianczi Istvánnak šestinei kastélyába kellett költöznie, melyet kevéssel az előtt építtetett azon hegy alján, melyen Medvevár emelkedett.

Medvevár immár több mint háromszáz esztendő óta rom, de mint ilyen is régi idők emléke, melyről nem csupán az igaz történelem beszél sok különöset, hanem a nép ajakán is fönmaradt a régi, erőszakos időkről nem egy megemlékezés. Ez emlékek természetesen annyira elhalaványodva s a nép képzelő erejével olyan titokzatosan összeszövődve jelentkeznek a mondákban, hogy az eredeti tényállást meg sem ismerhetni többé. Bámúlva hallunk valami „fekete királyné”-ról, ki sokáig lakott Medvevárt. Sajátságos szeszélyei lehettek. Kitanított fekete hollóit haragjában az emberekre uszította, úgy, hogy szegényeket egész testükön, főleg arczukban kegyetlenűl összemarczangolták s szemöket kivájták. A nép még ma is mutogatja azokat a helyeket, hol a fekete királyné majorja, hegyi patakja s e mellett fürdője állott. Talán Beatrix, Corvin János neje, később özvegye, azután György brandenburgi őrgrófné volt a „fekete királyné”, kit valószinűleg fekete özvegyi ruhájáról neveztek el így.

De nemcsak a medvevári várnagyok erőszakossága adott mindúntalan alkalmat véres tusákra a zágrábiakkal; még gyakoriabbak és még véresebbek voltak az összeütközések a káptalan-város kanonokjai és a felső város, Grac, polgárai közt.

Itt a Pap-torony miatti, már említett pörpatvaron kivűl első sorban a vám- és vásár-illetékekről forogtak szóban, melyeket a székes-káptalan nemcsak a saját, hanem a felső város terűletén is jogosítva volt szedni. Ezt a jogot IV. Béla király kiváltságai legkevésbbé sem érintették. A beszedett vásárpénzek egy harmadát a székes-káptalan a kincstárba volt köteles befizetni, a többi az övé maradt, míg III. Endre 1292-ben határozottan akként nem rendelkezett, hogy jövőre az egész vásárpénz a székes-káptalané. Ezt azért tette, hogy megnyerje a székes-káptalant, minthogy Magyarországra, meg Horvátországra az Anjou család formált jogot, melyet a pápaság, a felső papság és számos horvát úr támogatott. A székes-káptalan III. Endre mellett állott. Gardun, Medvevár említett várnagya, máskülönben gerebenvári birtokos, előbb Endre mellé állt, de később mindenfelől szorongattatva, az Anjoukhoz pártolt át s őrsége élén rá tört a káptalan-városra. Támadását kemény harczczal visszaverték, minthogy a Medve patakon át vezető tarka hídnál (pisani most) Gradìc polgársága is megtámadta Gardunt, hogy boszút álljon rajta a felső városon is elkövetett különféle hatalmaskodásért. Épen a hídnál folyt állítólag oly hevesen a harcz, hogy a híd, meg a patak piros lett a vértől; azóta „véres”-nek is hívják a hídat. Gardunt elfogták s bilincsben vitték III. Endre király elé. A király megbocsátott neki, mert rá szorúlt szolgálataira; csak Medvevárat vette el tőle. De az Anjouk hívei egyre jobban elhatalmasodtak Horvátországban és Róbert Károlyt lassanként egész Magyarországban és Horvátországban elismerték királynak. Uralkodása első évei fiatal kora miatt nagyon szelídek voltak; különben is óvatosan kellett eljárnia a teljes zürzavar miatt, melyet a polgárháború országszerte okozott. Ezt az alkalmat használták föl a gradìci polgárok, hogy városuknak új jövedelmeket szerezzenek. Ezért a zágrábi vásárpénzek ügyét pörre vitték. Róbert Károly király Baboneg János bánhoz intézett 1321-ki rendeletében világosan elismerte a zágrábi székes-káptalan régi jogát a gradìci helypénzekre nézve, s megtiltotta a polgároknak, hogy új beviteli vámokat és vásári illetékeket vessenek ki; de a polgárok a királyi rendeletet semmibe se vették, s az ügy ismét szóvá tétetett és pedig a zágrábi tartományi gyűlésen. Gradìc szabad kir. város követe tagadta, hogy a bán illetékes volna a város ügyeiben itélkezni, állítván, hogy ez a jog csakis a királyt illeti meg; de a bán megállapította illetékességét és döntött, mint ebben az esetben a király különös képviselője, és pedig a székes-káptalan javára. A polgárság azonban még mindig nem akart engedni, hanem annál nagyobb illetéket követelt minden élelmiszer készlet után, melyet a székes-káptalan jobbágyai a királyi város terűletére vittek, sőt piaczán az ilyen készletek eladását meg sem akarta többé engedni, hanem az eladókat a maga városi birósága elé s tömlöczébe hurczolta. Valószínűleg a székes-káptalan is megtorláshoz folyamodott. Midőn aztán mindkét fél megelégelte már a pörpatvart, 1324-ben egyezségre léptek.

De a béke ekkor sem sokáig tartott. Új viszály támadt (1375–1397) most már határvillongások s kölcsönös birtokháborítás miatt, a mely mindkét részről barbár erőszakoskodássá fajúlt. De legvadabban akkor lángoltak föl a szenvedélyek, midőn a régi viszályokhoz még politikai indító okok is járúltak. Ez I. Lajos király halála (1382) után történt, mikor egy párt Erzsébet és Mária, az elhúnyt király özvegye és leánya mellett nyilatkozott, mig a másik durazzói Károlyt kivánta trónra emelni. Gradìc szabad királyi város annál határozottabban csatlakozott az elsőhöz; minthogy a másikon Zágráb akkori püspöke, Horváthy Pál (1379–1387), a székes-káptalannal vezető szerepet vitt. A küzdelmet mindkét részről a legelkeseredettebb szenvedélylyel folytatták, úgy, hogy olyan jelenetek folytak le, minők még a közép-kori Olaszország legvadabb pártküzdelmeiben sem igen fordúltak elő. Így történt 1396 végén, mikor általában az egész polgárháború folyamán a legnagyobb vérengzéseket követték el. Ez év deczember 17-én sok kanonok fegyveres szolgái és jobbágyai élén nagy hévvel rontott Gradìcnek hozzájoklegközelebb eső német-vagy varga-városrészére; számos polgárt elfogtak, másokat megsebesítettek, agyonvertek és kiraboltak. A szorongatott polgárok a dühöngő kanonokok elől a felső-városba menekűltek, hol a Márk-téren nyomban nagy néptömeg sereglett össze. Szörnyű izgatottságukban a gradìciek is fegyvert fogtak; a Márk-templomban félreverték a harangokat, kibontották a zászlókat s rövid idő múlva az elkeseredett polgárok a káptalan-városba nyomúltak, hol a kanonokat s a többi papokat kiméletlenűl bántalmazták, szolgáikat leölték, vagyonukat kényök-kedvök szerint fosztogatták s megsemmisítették, házaikat lerontották s felgyújtották. Ez alkalommal számos pápai bulla, fontos okírat és értékes könyv pusztúlt el. A kanonokok szerteszét futottak, legtöbben a püspöki várba s a székesegyházba menekűltek, de a polgárok oda is követték őket. Itt azonban az erős őrség visszaverte a támadókat, kik erre bombázni kezdték a püspöki várat s a székesegyházat. Másnap (deczember 18) a kanonokok megboszúlták magukat. Félre vert harangok zúgása közt számos fegyveressel rárontottak a Medve patakon levő gradìci malmokra, azokat kifosztották, elpusztították s nehány áldott állapotban volt molnárnét lovaikkal agyon tapostak.

Zágráb városának IV. Béla királytól nyert kiváltságlevele. (1242.)

Sőt a boszúra szomjas kanonokoknak még ez sem volt elég; megtámadták a városnak Graèane, Dediæi és Èernómerec nevű falvait is, kifosztották és számos parasztot megcsonkítottak; a rá következő éjszaka pedig Gradìcet égő nyilakkal árasztották el és sok polgárt sebesítettek meg. II. János, az akkori zágrábi püspök (1387–1397), mindazokat a polgárokat, kiknek a támadásban részök volt, egyházi átokkal is sujtotta, s mikor a polgárok e büntetést nem sokba vették, a püspök és kanonokjai még jobban megharagudtak. Ez év karácsonyának első napján a kanonokok nehány polgárleányt a Manduševac forrásnál (a mai Jellaèiæ-téren) megrohantak, kifosztottak s megbecstelenítettek. Karácsony másodnapján a polgároktól nehány ökröt hajtottak el és Szilveszter-este a Margit-temetőben (a mai görög templomnál) kiásták nehány polgár és polgárnő holttetemét s a patakba dobták, vagy a mezőre a halaknak, madaraknak, meg a vad állatoknak táplálékúl. Ekkor nagy félelem szállta meg a polgárokat, úgy, hogy ki sem mertek többé lépni házaikból. Míg a polgárok az említett rémtettek miatt Bebek Detre bánnál és Ders Márton al-bánnál panaszt emeltek, a püspök és a kanonokok saját szakállúkra igyekeztek boszút állani; a püspök ugyanis másodizben és immár ünnepélyes módon külön e végből mondott nagymisén s tekintélyes, az ünnepélyre meghivott tanúk: az esztergomi és spalatói érsekek, a boszniai püspök, a zágrábi ferencziek pater-guardianja s más egyházi méltóságok, valamint nagy számú néptömeg jelenlétében 1397 január 8-án az egész Gradìc szabad királyi várost a nagy egyházi átokkal sujtotta. A zágrábi püspök fölolvasta a kiközösítő oklevelet, azután a gyertyákat eloltották s földre dobták. A kiközösítő oklevél sulyos vádakat tartalmazott a gradìci polgárság ellen; a polgárságnak egyúttal szemére hányták a káptalan-város és a székesegyház ellen intézett támadást, a zágrábi székesegyház iránti rút hálátlanságot, minthogy az egész község, a nép, meg a polgárság a püspöktől és a kanonoktól nagy jótéteményekben s általában minden előzékenységben részesűlt. A kiközösítő oklevelet azután megküldték a zágrábi püspöki megye minden egyházi hatóságának. De a gradìci polgárság ezt az ünnepélyes egyházi átkot sem vette szívére, s ez annyira fölboszantotta a püspököt és káptalanát, hogy a polgároktól nehány házat, szólót és szántóföldet erőszakkal elvettek, Zsigmond király előtt pedig már előbb panaszt emeltek a polgárok ellen a székes-káptalan elleni támadás miatt. De Gradìc szabad királyi város is a királyi udvarban keresett oltalmat s kegyelmet kért az elkövetett erőszakosságokért. Zsigmond király meghallgatta a polgárok kérését, mindent megbocsátott nekik s meghagyta a püspöknek és a káptalannak, hogy az elfoglalt házakat, telkeket és szőlőket adják vissza a polgároknak; a mi meg is történt. A püspök és a káptalan nem tehettek egyebet, mint hogy a polgársággal kibékűljenek s a királyi várost az egyházi átok alól fölmentsék.

De a béke ezúttal is alig tartott negyed századig: 1421-ben a Margit-napi vásáron, mikor az isten békéjét (treuga dei) a legszigorúbban kellett volna megtartani, a káptalan-város birája, György, számos fegyveressel városi terűleten megtámadott, elvert, kifosztott és megsebesített nehány graci polgárt, másokat meg elfogatott és a Pap-toronyba záratott. E támadás indító okát közelebbről nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy nagy küzdelmek szűlője lett. Már 1422-ben újra valóságos polgárháború támadt.

1469-ben úgy látszott, mintha a kanonokok állandóan megbékélnének a várossal; de Szent Mihály nap előtti szombaton késő éjjel nagy lárma verte föl álmukból a polgárokat. A Száván túlról ugyanis sok menekűlő nép futott Zágrábba s jajgatva beszélte, hogy a törökök megrohantál és fölperzselték falvaikat. Zágrábból csakugyan látni lehetett az égő falvak lángját; attól tartottak tehát, hogy a török Zágrábot is megtámadja. Minthogy azonban a káptalan-város nem volt erődített hely, a kanonokoknak nem maradt más hátra, mint hogy ingd vagyonukkal, a szentek ereklyéivel és az egyházi ruhákkal az erődített Gradìcbe menekűljenek, hol a polgárok a legbarátságosabban fogadták őket. Közös védelemre készűltek. De szerencsére a török nem jött, mert a nagy esőzések miatt a Száva kiáradt s messze földet elborított, úgy, hogy hadseregük nem kelhetett át rajta. A török eltávozása után; a kanonokok kibékűltek a polgársággal.

De a béke ezúttal sem sokáig tartott.

A mint a töröktől való félelem megszűnt, laki Thúz Osvát zágrábi püspök (1466–1499) és testvére, János, erőszakosságai következtében már 1475-ben új súrlódások támadtak. Mindkét fél ismét rajtaütött egymáson; nehányan megsebesűltek, mások megölettek, mi hosszadalmas vizsgálatokra és vádaskodásokra adott okot, míg az egész lassanként el nem aludt a nélkül, hogy biróság előtt megoldást nyert volna.

Vége-hoszsza nem lenne, ha mindazokat az esztendőkig elhúzódó pöröket, melyeket a gradìci polgárságnak a zágrábi székes-káptalan, s Medvevár és Szomszédvár urai ellen törvényes birtokaiért folytatnia kellett, egész lefolyásukon át követni akarnók. Egyet azonban már a fölsorolt fontos tények alapján mondhatni, azt ugyanis; hogy a gradìci polgárság igazát bátran és szivósan megvédte mindenki ellen, kerűlt legyen bármi áldozatba. Ezeket a fáradozásokat nem mindig kisérte ugyan eredmény, de az nem vette el az elszánt polgárok kedvét, hanem midőn arra került a sor, hogy községök érdekét és jogát megoltalmazzák, mindvégig helyt álltak, bármily hosszú időbe kerűlt is.

A XVI. században még néhányszor kitört a villongás, de már ritkábban jelentkezett s nem is volt oly heves; utoljára meg is szűnt egészen. Fontosabb volt az a politikai szakadás, mely a mohácsi vereség és II. Lajos király halála után következett be. A gradìci közönség Ferdinánd pártjára állt, míg Erdődy Simon zágrábi püspök (1518–1543) és a káptalan Zápolyai Jánost támogatták, kihez Magyarország nagy része csatlakozott. Polgárháborúra kerűlt a dolog, melyben a régi versenytársak, a város meg a káptalan buzgó részt vették. Midőn a Zápolyai-párt horvátországi fővezére, Frangepán Kristóf elesett (1529-ben), csaknem egészen föloszlott hadát Erdődy Simon püspök, Bánffy János és Tahy János újra szervezték s Gradìc városa ellen vezették, hol Thurn Miklós parancsnoksága alatt német és spanyol őrség állt. Azonban Krajnából csakhamar 10.000 főnyi sereg jelent meg Gradìc fölmentésére. Zápolyai hívei visszavonúltak Varasd felé, de az erődített káptalan-városban az agg Vageroviæ János alatt derék őrséget hagytak, mely a káptalan-várost és a székesegyházat csaknem két hónapon át vitézűl védte Thurn ellen, noha Thurn nehéz ágyúkkal és aknákkal vívta a várost s a székesegyház egyik tornyát és egész homlokzatát a tetővel együtt elpusztította. Midőn végűl az őrség eleségben és más szükségletekben hiányt kezdett szenvedni, Vageroviæ éjjel a város faláról egy bátor papot lebocsátott, hogy hírt adjon Simon püspöknek az őrség szorúlt helyzetéről. A pap akadálytalanúl tért vissza az ostromló seregen át a káptalan-városba az üzenettel, hogy még csak rövid ideig tartsák magukat s hamar megjön a segítség. Az őrségben a hír zajos örömöt keltett, mire nagy lármát csapott s nehányszor sortüzet adott. Az ostromló sereg csakhamar el is távozott, hogy az osztrák tartományokat védje Szulejmán támadása ellen; noha a Zápolyai-párt azzal dicsekedett, hogy Thurn a töröktől való féltében távozott seregével, mert a nagy lövöldözést Thurn oda magyarázta volna, hogy közel vannak a török segélyhadak a káptalan-város fölmentésére, miért is hamarjában megfutott.

De mikor később a Habsburg uralkodó család megszilárdúlt a trónon, a székes-káptalan és Gradìc városa közötti viszálynak lassanként minden nyoma eltűnt. Másrészt a török vész egyre nagyobb lett, mert az oszmánok Horvátország legnagyobb és Magyarország nagy részét meghódították s minden pillanatban úgy látszott, hogy Zágrábot is eléri Buda sorsa.

A török vész annál nagyobb volt, mivel a parasztok a felsőbb papság és a nemesség részéről tapasztalt sulyos elnyomatásuk és kiszipolyozásuk miatt nagy kedvet mutattak az erőszakos fölkélésre. Már a XIV. században föllázadtak volt a tized miatt Kobolyi László püspök (1326–1343) ellen s a fölkelés annál veszélyesebb volt, mert mozgalmukat a polgárság is támogatta. De 1340-ben sikerűlt a parasztságot engedelmességre bírni, mire természetesen még sulyosabb igába vetették szegényeket, mint annak előtte.

Egyébiránt a zágrábi püspökök a tized behajtása miatt nemcsak a parasztokkal, hanem a gradìci polgársággal is véres viszálykodásokba keveredtek, sőt saját székes-káptalanukkal is hosszadalmas pöröket folytattak a jövedelem miatt.

Gubec, a „parasztkirály”, szörnyű koronázásának esztendejében (1573) Zágráb még egy nevezetes eseményt élt meg, mely mind a mai napig megmaradt a lakosság emlékezetében.

Filipoviæ Ferencz zágrábi kanonok 1573-ban Ivaniænál vitéz harczban török fogságba jutott. Akkor ugyanis nem volt ritkaság, hogy kanonokok, sőt püspökök is fegyvereseik élén személyesen harczoltak a törökkel „a tisztelendő keresztért és az aranyszabadságért”, a hogy tudniillik a horvát jelszó évszázadokon át hangzott. Filipoviæ leveleiben esdve kérte az akkori zágrábi püspököt, Draškoviæ Györgyöt (1563–1578), meg a székes káptalant, fizessék meg érte a török részről igen nagyra szabott váltságdíjat.

De hasztalan kért; a várva-várt váltságpénz nem érkezett meg. Erre a törökök rettenetesen megkínozták a fogoly kanonokot. Nagy kétségbeesésében s azon való megbotránkozásában, hogy nem váltották ki, Filipoviæ elszakadt a keresztény vallástól s mint mohamedán Mehmet nevet vett föl. Draškoviæ püspök a keresztény vallástól elszakadt kanonokot ünnepélyesen kiközösítette. Összes bútorát kivitték kanonoki kuriájából, máglyába rakták s elégették, a kuriát magát feketére festették, összes ablakait beverték, az ajtókat széttörték, sőt két szőlejét is gyökerestől kipusztították; de két székesegyházi javadalmas utóbb engedélyt kapott; hogy újra beültesse azokat. E két szőlő egyikét ma is Ferencznek, a másikat meg Mehmetnek hívják s a telekkönyvbe is így vannak bevezetve Filipoviæ keresztény és török nevének emlékére. De még ezzel sem csillapúlt le a Filipoviæ elleni harag; javadalmát megszűntették s jövedelmét egy székes-templomi orgonás fizetésére fordították. Még a XVI. században gymnasiumot helyeztek el a Filipoviæ-féle kuriában, a XVIII. század óta pedig az egyházmegyei papnövelde épűlete áll helyén, melyet a nép manapság is „fekete iskolá”-nak nevez.

Régi kőkapu Zágrábban. Auer Róberttől

A XVI. századiaknál még véresebbek voltak Horvátországban (oda értve Szlavoniát és a határőr vidéket) a parasztlázadások a XVIII. században. A legveszedelmesebb 1775-ben támadt; Kušiæ Mihály vezette és Zágrábot még jobban fenyegette, mint Gubec Máté. A föllázadt parasztok, számra valami 20.000-en, nyíltan azt tűzték ki föladatukká, hogy Zágrábot megvívják s az urakat mind levágják, mert Zágrábból árad minden baj a szegénységre. Az egész környék nemessége Zágrábba futott. Thanzy Ferencz, az akkori zágrábi püspök (1751–1769), a püspöki várost sietve védhető állapotba helyezte, az összes fegyverfogható polgárokat fölfegyverezte, a jezsuiták bezárták iskoláikat s eltávoztak Zágrábból.

Ezeknek a parasztlázadásoknak legalább az az egy jó következményök volt, hogy Mária Terézia királynő hatalmas beavatkozására rendezték az úrbéri viszonyokat, a mi a szegény jobbágyság helyzetét mégis tetemesen megjavította.

De nem csupán belső polgárháborúk, törökök és parasztzendűlések károsították és veszélyeztették nagyon gyakran a régi Zágrábot, hanem hosszú történetének folyamán többször látogatta hivatlan vendégűl a török pestisjárvány is, melyet „fekete halál”-nak neveztek. Ázsiai pestis dühöngött Zágrábban és környékén 1374-ben és 1382-ben. Még kegyetlenebbűl lépett föl 1645-ben, midőn harmadszor és utóljára jelent meg Zágrábban. Ezúttal rettentően megtizedelte Zágráb lakosságát.

A pestisnél gyakrabban pusztítottak Zágrábban földrengések, meg tűzvészek, mert a város talaja földtani mineműségéhez képest gyakori kisebb földrengéseknek van kitéve. Majdnem minden esztendőben fordúlnak elő gyöngébb lökések. Nagyobb földrengést az 1502., 1506., 1530., 1586., 1590. években, legújabban meg 1880 november 9-én jegyzett föl a történelem. Ezek az erősebb földrengések félelmetes vendégek voltak ugyan, de csak kevéssé károsították fejlődésében Zágrábot.

A földrengéseknél több kárt okoztak a városnak a tűzvészek. Ilyenek sújtották Zágrábot 1645-ben, 1674-ben és 1706-ban. Az 1645-iki év általában legszerencsétlenebb esztendeje Zágráb történetének, mert ugyanakkor döghalál is pusztította a lakosságot, mely erősen megfogyott, s a város legnagyobb része a romboló égésnek esett áldozatúl. Csaknem egész Gradìc a külvárosokkkal és a káptalan-város nagy része elhamvadtak s a két legnagyobb és legszebb templom, a székes-egyház és még inkább a Szent Márk-templom sulyos kárt szenvedett. A második nagy égésnél, 1674-ben a felsőváros (Gradìc) a Szent Márk-templommal együtt többet szenvedett a többi városrészeknél; az utolsó, 1706-iki tűz nem okozott ilyen nagy kárt. A legújabb korban ily nagy tűzvészek az észszerű építési szabályok s az önkéntes tűzoltóság ügyessége mellett lehetetlenek.

A földrengések és tűzvészek daczára Zágrábban az előbbi századokban épűlt legkiválóbb templomok, átalakított állapotban ugyan, de mégis megmaradtak. A régi Zágrábnak, melyet 1850-ig ilyennek mondhatunk, általában aránylag sok volt a temploma; hasonlóképen sok kolostor is volt a régi Zágrábban s legközelebbi környékén. Az egyházi szerzetrendek közűl a templomosoknak vannak nyomai; de hogy mikor telepedtek meg Zágrábban, nem ismeretes; csak annyit tudni, hogy a rend eltörlése (1313) után Cazotti Ágoston zágrábi püspök vette át az egyházmegyéjében fekvő rendi jószágok kezelését, melyekről minden évben a székes-templomban nyilvánosan pontos számadást szokott volt tenni.

A cziszterczieket már 1205 óta megtaláljuk Horvátországban (Topuskón), kevéssel utóbb meg a Száva egy szigetén, Zágráb tőszomszédságában. A XIV. század elején magában Zágrábban is megtelepedtek, hol tágas kolostort építettek Mária-templommal. A czisztercziek, különösen pedig apátjaik, fontos szerepet vittek s nagy birtokaik voltak sok kiváltsággal; míg a XV. század végén el nem távoztak Zágrábból. Ekkor lett templomuk a Szent Máriáról nevezett és maig fönnálló plebánia-templommá a régebben fönnállt Szent-Imre plebánia helyett, melynek templomát (ez a templom a székesegyház előtt állt a káptalan-városban) akkor lebontották s helyén erődítéseket építettek.

A XIV. században Zágrábban cziszterczi rendű apáczák is említtetnek, kikről azonban semmi közelebbit nem tudunk, sem azt, hol állt a zárdájok, sem azt, mikor telepedtek meg és mikor távoztak el.

Tisztelt állást foglaltak el a közép-korban a Domokos-rendűek. Zágrábban már II. István püspök (1225–1247) korában említik őket. A tatár betörés idején kitűntek a nép vigasztalásával és bátorításával. IV. Béla király ez okból több jószágot adományozott nekik. Az eredeti Domokos-rendű kolostor a Szent Miklós-kápolnával az Oláh-útczában épűlt, ott, hol ma az érseki árvaház áll. Idővel ez a klastrom a kápolnával együtt olyan düledező állapotba jutott, hogy gyökeres újjáépítésre szorúlt. Minthogy azonban az összes erődítményeken kivűl esett; a török vész meg nőttön-nőtt, a Domokosok-rendűek Mátyás király engedelmével új klastromot építettek a felsővárosban, a Szent Katalin-kápolna közelében, mely szintén az ő tulajdonuk volt. A Zápolyai és Ferdinánd hívei közötti polgárháborúk bonyodalmaiban sokat kellett szenvedniök; ott is hagyták a várost. A Ferencz-rendűek zágrábi megtelepedését egy monda, melyet a zágrábi ferenczesek klastromában ősidők óta beszélnek, a rend alapítójával, Assissi Szent Ferenczczel († 1226) hozza összeköttetésbe. Történeti hitelességre azonban aligha van joga e mondának. Minden esetre bizonyos, hogy a Ferencz-rendűeknek már a XIII. század végén volt Zágrábban klastromuk a Szent Ferencz-templommal, még pedig ugyanazon a helyen, a hol ma is áll. Csakhogy századok folyamán ez a kolostor és a templom toldásokkal és átépítéssel igen gyakran nagyobbodott és szépűlt.

A környéken levő zárdák közűl a legfontosabb a Pálos-monostor Remetén, mely falu Zágrábtól egy órányira szép, bérczes vidéken fekszik. Maga a magyar „Remete” név is a „Heremitae” szóból keletkezett; így nevezték ugyanis magukat a remeték, a pálos-barátok (fratres Paulini), mikor a XIII. század végén Magyarországból Horvátországba mentek s ott megtelepedtek. 1288-ban Remetén már bizonyosan volt klastromuk és templomuk; azután nagyon gyakran dús ajándékkal tűntették ki őket mind a zágrábi székes-káptalan, mind más nagybirtokosok, különösen fő méltóságok. A horvát nép fölöttébb kedvelte a pálosokat s nagy tiszteletben tartotta őket, mint lelkipásztorait, hitszónokait és orvosait, mint jóltevőit és tanácsadóit minden bajban és szorongattatásban. A remetei pálos-kolostor öt századon át virágzott, míg II. József ennek is hirtelen véget nem vetett. A kolostor-templomból lett a mostani plebánia-templom, a zárda meg a plebánia; mindkettő Hunyadi Mátyás király idejében épűlt.

A ki tudja, mily nagy fontosságuk volt a kolostoroknak az európai közép-kor egyetemes polgárosodásában, az nem fog csodálkozni, hogy mindezeket a zárdákat megemlítettük. Számuk valóban azt bizonyítja, hogy az akkori Horvátország kis fővárosában élénk művelődési élet uralkodott.

A XVI. században a czisztercziek meg a domokosok eltűntek Zágrábból, és kevéssel később bevonúltak helyettök a jezsuiták s ott maradtak rendjök föloszlatásaig (1773). 1622 körűl emelték a ma is fönnálló Katalin-templomot és mellette nagy zárdájukat, melyben gymnasiumot nyitottak (1606), később könyvnyomdát is állítottak könyvkereskedéssel, mely Zágráb akkori összes más könyvnyomdáit és könyvkereskedéseit háttérbe szorította. A horvát tatrománygyűléssel a végből folytatott tárgyalásaik, hogy Zágrábban egyetemet alapítsanak, meghiúsúltak ugyan, mindazáltal iskoláikkal, valamint irodalmi és írói működésökkel, különösen tankönyvek kiadásával a XVII. és XVIII. században nagy érdemeket szereztek a horvát ifjúság kiképzése körűl. Ez érdemüket nyilvánosan is elismerték, midőn a horvát tartománygyűlés 1693-ban a zágrábi jezsuita-collegium rektorát örökös tagjává választotta, mely megtiszteltetésben egyébiránt a pálos-rend perjele már előbb részesűlt. Ha számba veszszük a zágrábi püspökség és székeskáptalan fontosságát, valamint az ottani templomok és zárdák számát sok papjukkal és szerzetesökkel nemcsak a közép-korban, hanem még az újkorban a XIX. század kezdetén jóval túl is: hajlandók leszünk a régi Zágrábot Brunner Sebestyénnel „papi város”-nak nevezni. Csakugyan igen nagy volt a papság befolyása Zágrábban és általában egész Horvátországban a XIX. század második feléig. Ez adja magyarázatát annak is, miért nem bírta a reformatio nehány főúr nagy erőfeszítése mellett sem lábát megvetni sem Zágrábban, sem Horvát-Szlavonországban.

Régi várostorony Zágrábban. Kovaèeviæ Nándortól

A templomok és zárdák nagy száma a régi Zágrábban bámúlatot kelt. De a nagyobb és művésziebben épűlt templomok nem voltak oly gyakoriak. Közöttük minden esetre mindjárt a székesegyház után következik a Márk-templom, mely már a legrégibb idők óta a zágrábi felsővárosnak és az újabb alsóváros legnagyobb részének plebánia-temploma volt; míg a káptalan-város (a Mária-templommal), valamint Újfalu (a Szent János-templommal) és az Oláh-útcza (a Szent Péter-templommal) réges-régen külön plebániákat alkottak. Így tehát a Márk-plebánia a legnépesebb, legnagyobb és leggazdagabb plebániák egyike egész Horvátországban. A monda szerint a Márk-templomot nyomban a tatárok kiűzése után IV. Béla király építtette; ő hozta Szent Márk képét a fő oltár számára Velenczéből. A templom minden esetre még a XIII. században épűlt csúcsíves stílben, és a mint Kukuljeviæ Iván véli, már a XIV. században három hajóval és két oldalkápolnával megnagyobbították. E templom építésénél valószinűleg olaszokat alkalmaztak. A „Velenczei utcza” ősrégi neve (a Márk-templom közelében) azt mutatja, hogy itt velenczeiek, valószinűleg kereskedők és mű-iparosok telepedtek meg. Fönnállása óta a Márk-templom földrengésektől és tűzvészektől több izben sok kárt szenvedett; a javítások és a sok toldások sokféleképen eltorzították úgy, hogy a XVIII. század végén a tévesen dűledezőnek nyilvánított templomot le akarták bontani s helyére egész újat építeni, mit azonban II. József zágrábi látogatása alkalmával megakadályozott. Az 1880-iki földrengés után megint le akarták bontani, de végűl megelégedtek gyökeres kijavításával (1882). Azóta egyik dísze Zágrábnak, habár nagyszerűség tekintetében távolról sem mérkőzhetik a székesegyházzal, melynek az utolsó földrengés után kezdett átépítése szintén befejezéséhez közeledik. Zágráb többi katholikus templomai és a sok kápolna össze sem hasonlíthatók sem építészeti tekintetben, sem korukra nézve a székesegyházzal és a Szent Márk-templommal. Sok régi templomnak és kápolnának, a melyről biztosan tudjuk, hogy megvolt a régi Zágrábban, ma már nyomát sem találni; némelyek, főleg a düledezők helyén meg egészen újak épűltek. Igy a legrégibb időkben egy Mária-templom volt az Oláh-útczában, a „vicus latinorum”-ban, a plebánia-templom; helyére a XIII. században egy Szent-Antal templom lépett. A plebánia a Szent-Péter templommal 1822-ben újíttatott meg. Újfaluban a Szent Tamásról nevezett régi plebánia-templom helyére, melyet János goriczai főesperes az ottani plebánia alapításakon, a XIV. század derekán emelt, Sinkoviæ Mihály újfalusi lelkész 1799-ben saját költségén az új, mostani plebánia-templomot építteté.

A Káptalan-tér Zágrábban. Tišov Ivántól

Az az egy bizonyos, hogy a kis Ó-(papi)Zágrábnak több volt a temploma, plebániája és klastroma, mint a nagy Új-Zágrábnak. A plebánia-templomok közűl az idők folyamán kettő egészen eltűnt. Az egyik a Szent Margit plebánia-templom, melynek helyén 1866 óta a görög-keleti templom áll. E plebánia-templom („ecclesia s. Margarethae de suburbio”) körűl, melyet már a XIV. század első felében említenek, tartották évenként tizennégy napon át a nagy Margit-napi vásárt. A Szent Mártonról nevezett plebánia-templomot, mely a Jellaèiæ-tér éjszaki homlokzatának körűlbelűl közepén (a német vagy varga-faluban) állhatott, szintén régen lebontották, s a plebániát megszűntették. Zágráb mostani négy plebániája még a közép-korból származik. A XIV. század dereka óta Zágrábban nem alapítottak többé új plebániát, ellenben kettőt megszűntettek s a Márk-plebániához csatoltak. Ez azután ezzel, valamint Zágráb népességének gyors szaporodásával igen nagy lett s már néhány év óta foglalkoznak az eszmével, hogy az alsóváros részére két új plebániatemplomot építsenek s a mai Márk-plebániából két új plebániát alakítsanak.

Nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy II. József a városban tett s már említett látogatásakor az akkori Zágráb számára nagyon is soknak tartott négy plebániát, s ez okból elrendelte, hogy három plebánia: Újfalu, Káptalanváros és Oláh-útcza egy székes-plebániává egyesíttessék s élére az akkori újfalusi pap, Sinkoviæ Mihály lépjen. Ez a rendelet, mint az, mely a székeskáptalan kanonoki állásainak csökkentésére vonatkozott, már csaknem egészen végre volt hajtva, mikor II. József meghalt; halála után ez intézkedések, mint sok más új alkotása ismét a régi állapotoknak engedtek helyet.

Zágráb egykori számos kolostora közűl csak a Ferencziek zárdája maradt fönn a Káptalan-városban; kezdettől fogva ugyanazon a helyen áll. A XIX. században csak a Paulai Szent Vincze-rend apácza-klastroma alapíttatott Zágrábban. Ez számos elemi és felső-leányiskolát tart fönn a városban tanítónő-és nevelőnő-intézettel, továbbá nagy kórházat, női javitó-házat, szegényházat, leánynevelő-intézetet, árvaházat s számos hasonló kisebb intézetet és pedig részben saját jövedelmeiből, részben úgy, hogy ilyen intézeteket bérbe vett a kormánytól vagy kegyes alapítványoktól. A legújabb időben a zágrábi apácza-zárda, mint horvát congregatio, teljesen önállóan szervezkedett; összesen 652 apáczából, 120 újonczból s 98 jelöltből áll (1899), és Horvátországban, Szlavoniában, Dalmácziában, Boszniában, Herczegovinában, Karintiában, Magyarországban, Bulgáriában meg Törökországban 72 iskolát, kórházat s más ilyen jótékony intézetet tart fönn.

Ó-Zágráb „papi város” elnevezésének kivált a Káptalan-város felel meg Újfaluval, mely az alapító káptalan adófizetője is maradt, továbbá az Oláh-útcza, mely a Káptalan-várossal kezdet óta egy községet alkotott. A Káptalanváros élén a püspök állt 32 kanonokkal. A püspököt eredetileg a király, később néha a pápa nevezte ki, némelykor azonban a székes-káptalan választotta; most a pápával való előzetes megegyezés után a király nevezi ki az érseket.

A kanonokokat eleintén a püspök, később a pápa, azután a püspök vagy a király nevezte ki, most pedig a kormány előterjesztésére az érsekkel való előzetes megegyezés után a király nevezi ki. A zágrábi püspökség alapítása óta dúsan volt javadalmazva, de nem a székes-káptalan. A kanonokok eleinte közös kuriában laktak, akár a szerzetesek; lassan-lassan aztán magánlakásokba oszlottak szét, mig II. István püspök 1227-ben a mai káptalan-téren telkeket nem adott nekik, melyeken kuriáik épűltek. De még ezután is közös pinczéből kaptak bort, naponként egy-egy pintet. Egyes püspökök segélyezték a székeskáptalant s átengedték neki némely vidékek tizedét és más jövedelmeket, mi néha bonyodalmas pöröket okozott. Idővel azonban más jóltevők is akadtak, kik elhalmozták ajándékaikkal a zágrábi székes-káptalant, míg az mai gazdagságára nem jutott.

A székes-káptalan nagy tekintélynek örvendett, s mint hiteles hely (locus credibilis), alapításától kezdve 1850-ig föltétlen hitelességet élvezett, azaz a székes-káptalan pecsétjével ellátott okiratokat és más okleveleket, akár eredetiek voltak, akár csak másolatok, hiteleseknek ismerték el. Akkoron az egyezségeket és szerződéseket, végrendeleteket és vagyonátruházásokat, valamint minden másnemű okíratokat a székes-káptalan előtt kötötték; mint manapság a közjegyző előtt. A káptalan hitelesítő pecsétjéért meghatározott díjat kellett fizetni.

Noha a papság a szerzetes kolostoroknál fogva a régi felső városban is nagy számban volt képviselve s természetesen fölöttébb befolyásos szerepet vitt, mégis ebben a polgári községben mások voltak az állapotok, mint a Káptalan-városban. A tisztelendő urak a Káptalan-városban biztosított jövedelmeikből éltek, mig a gradìci polgárok keresetükből tartották fönn magukat. A középkori Nyugat-Európában virágzott sokféle iparágból csakugyan sokat látunk Zágrábban is képviselve, a hol a XIV. és XV. században általában élénkebb élet pezsgett, mint a XVI. század óta a XIX. század negyedik tizedéig. A török uralom széttépte Horvátország nemzeti művelődésének fonalát, s ez a szomorú jelenség Zágráb életében is visszatükröződik. A középkori Zágráb a XIII. század dereka óta csaknem egyenlő lépést tartott az akkori Nyugat-Európa művelődésével. Az újkori Zágrábról ezt csupán a XIX. század második felében mondhatni el.

A lakosság nagy többsége már a közép-korban horvátokból állt; azonban találkoztak olaszok („oláhok”), azután magyarok és németek is. Az olaszok leginkább mint déli gyümölcscsel és hazájok más árúival kereskedő népség, vagy mint arany- és ezüstművesek telepedtek meg Zágrábban, míg a németek főleg vargák, a magyarok csizmadiák és mészárosok voltak. Már a középkorban találni Zágrábban nehány zsidót, még háztulajdonost is; de polgár – jogot a XVIII. századig nem szerezhettek. Zágrábnak XV. századbeli latin okíratai 22 különböző iparágat csaknem rendesen horvát nyelven jelölnek meg, 33-at pedig leginkább latin néven.

A kereskedelem is aránylag élénkebb volt a középkori Zágrábban, mint az újkoriban, sőt a legújabb koriban is. A középkori Zágráb az összes szomszéd országokkal, kivált Magyarországgal meg a Tengermellékkel élénk kereskedést űzött. Különösen hasznára váltak a már említett heti vásárok, leginkább azonban az István-, Márk- és Margit-napi három nagy országos vásár. Ezen felűl nem kisebb hasznára szolgált, hogy a zágrábi polgárok, mint már említettük, az egész királyságban minden vám- és harminczad-illetéktől mentesek voltak.

A zágrábi árús emberek idegen piaczokra mindig nagyobb csoportokban jártak el, hogy rablótámadás ne érje őket. Különben már a közép-korban minden művelődési élet alapját az egyesűlés alkotta. Testvéresűletek és szövetkezetek (kalendinum vagy confraternitas) már a XIV. század második felében előfordúlnak Zágrábban, s belőlök fejlődnek száz évvel később a nagy számú és nagy kiváltságokkal biró czéhek, melyek még a XIX. században is megvoltak. A czéhek ott is ugyanazon közgazdasági alapon nyugodtak, mint másutt, s kidomborodó vallásos jellegök már abból is kitűnik, hogy a zászlaik a Szent Márkról nevezett plebánia-templomban álltak, s a tagoknak minden egyházi ünnepen és körmenetben testűletileg részt kellett venniök. Még a XVIII. században is harangszóval adott jelre minden czéhből egy tagnak meg kellett jelennie a templomban, hol a lelkész három embert választott közűlök, kik őt a szentséggel a súlyos betegekhez elkisérték.

Zágráb közigazgatása és igazságszolgáltatása a közép-korban, valamint az új-korban a XIX. századig ép oly kezdetleges és patriarchalis módon volt szervezve, mint másutt. A Káptalan-város, mint püspöki város, a püspökség alapítása óta, Gradìc pedig szabad királyi várossá emeltetése (1242) óta nagy önkormányzatot élveztek, mely a közép-kor végén bizonyára még jóval kiterjedtebb volt, mint a jelenkorban. A közigazgatás, valamint a biráskodás Gradìcban az összes feddhetetlen polgárok részéről évről-évre szabadon választott városbíró (judex), esküdtek (jurati) és városi tanácsosok (consiliarii) kezébe volt letéve. A választott városbírót a király erősítette meg.

Zágráb. Auer Róberttől

De a királyhoz való folyamodást csak nagy ritkán, s akkor is csak gazdag felek utolsó jogorvoslatúl alkalmazták, mert nagy nehézségekkel és költséggel járt. Olykor-olykor megesett, hogy a bán be akart avatkozni a város igazságszolgáltatási ügyeibe, s hogy a városbírót a korona nevezte ki; de a polgárságban nyomban olyan ellenzék támadt a városi önkormányzat csorbítására irányuló ilyen kisérlet ellen, hogy a király és a bán meghajoltak a város jogai előtt. Zágráb összes közjogának alapjáúl IV. Béla két nagy bullája (1242 és 1266) és „Szlavonia jogszokásai” szolgáltak. A párbajt, mint úgy nevezett istenítéletet, még az 1242-iki arany-bulla kizárta a bírói eljárásból. Egyebekben a feddhetetlen tanúk számát tekintették fő fontosságúnak. Minden vétségnél és bűnténynél meg volt szabva, hány feddhetetlen, polgárjogot élvező tanú szükséges, hogy a bűnösség bebizonyíttassék, vagy a panasz alaptalansága kideríttessék.

Fajtalanságot, mint a középkori Európában, általában sulyos büntetésekkel, sőt tűzhalállal fenyítettek, míg az élet biztonsága ellen elkövetett bűntényeket sokkal enyhébb megtorlással sújtották. Bűntények bűntetéséűl igen gyakran alkalmazták a homlokon váló megbélyegzést és az orr vagy a fül levágását. Viszont sok, mai szempontból nagy bűntényt csak pénzbírsággal büntettek. A legroszabbúl jártak a boszorkányok; azok a vén asszonyok, kik vesztökre azzal dicsekedtek, hogy varázslással tudnak tenni valamit, vagy olyanok, kik csupán csak gyanúba keveredtek, hogy varázsszereket használnak, máglyán lelték halálukat. A most oly szép és kedvelt Tuškanec-park bejáratánál volt a vesztőhely, hol a boszorkányokat megégették.

Zágráb a XIV. század óta nemcsak hivatalos fővárosa, hanem úgy művelődési, mint politikai tekintetben is legfontosabb városa a régi Szlavoniának s a mostani Horvátországnak. Már a tatárok beütése előtt volt a Káptalanvárosban, a székesegyház előtt báni palota. De, mikor Gradìcet, mint szabad királyi várost megerősítették, ott is építettek báni palotát, s ezen kivűl a XIV. században Róbert Károly király rendeletére királyi palotát is. Ez a királyi palota, melyben „egész Szlavonia” herczegei is székeltek, a város déli részében a mostani Strossmayer-sétatéren a gymnasium helyén állt, s még a múlt században is főherczegi palotának nevezték. Ezenkivűl Zágráb a közép-korban pénzverő-hely volt Szlavonia külön érczpénze számára.

De mindezek mellett Zágráb, mint Horvátország fővárosa, csak a XIX. században emelkedett különös fontosságra. Az illyr mozgalom azonnal a politikai és művelődési érdekek fő fészkévé tette Zágrábot. Az illyr mozgalom után ( 1850) a három község: Gradìc, a Káptalan-város és Újfalu egyetlen egy Zágráb szabad királyi várossá egyesíttetett, mi megteremté a város üdvös anyagi fejlődésének alapját. Máskülönben az absolutismus tíz esztendejében Zágráb nem igen emelkedett. Csak az új alkotmányos időszak beköszönte, a Magyarországgal való kiegyezés hozott új életet és új erőt a városba. Lassanként átalakulás állt be jellegében; papi városból mindinkább hivatalnokvárossá lett s a legújabb időben olyan tűnetek is mutatkoznak, melyek remélni engedik, hogy iparos-várossá is fejlődik. A püspökségnek érsekséggé való emelése (1850), mely Horvátországot egyházi tekintetben elkülönítette Magyarországtól s önálló érseki tartománynyá tette, nem állíthatta vissza a papság egykori felsőbbségét. Egyébiránt a fő papság a XIX. században is sokat tett Zágrábért. Elég említeni a nagyszerű Maximir-parkot, melyet először Vrhovac Miksa püspök (1787–1827) alakított egy erdőből s nyitott meg a közönségnek, de teljes szépségében csak Haulik érsek (1837–1869) fejlesztette ki nagy költséggel. A parkot ma már nem ápolják úgy, mint akkor, de azért még mindig kedvelt kiránduló helye a zágrábiaknak.

Az építkező tevékenység az utóbbi két-három évtizedben nagyon élénk volt; akkor keletkeztek az új színház, különféle iskolák, templomok (renoválások), laktanyák, az államvasúti pályaház a gépgyárral, számos magánház és gyár, köztük a légszeszgyár (1862), a bőrgyár (1869), a parkettgyár, a gőzmalom, a sörház, a papirgyár, stb. Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy Zágrábot fontos gyári és kereskedelmi várossá avassa.

Zágrábnak a XIX. század végén a helyőrséggel együtt mintegy 60.000 lakosa lehet, de már is olyan, mintha 100.000 főnyi lakosságu város volna. Nem csupán a mai nagyvárosi intézmények, minők a vízvezeték (1878 óta), a légszeszvilágítás, a kitűnő csatornázás, az aszfalt-burkolat, a lóvasút, a fényűzően fölszerelt vendéglők és kávéházak kölcsönöznek Zágrábnak nagyvárosi külsőt, hanem az egyetemes, élénk művelődési élet is köz-emlékeivel és intézeteivel, derék lakóinak élénk mozgalmassága és műízlése, és egységes európai stílben való építkezésein a csaknem túlságig menő fényűzés. Mindez Zágrábot az utolsó nagy európai várossá teszi a Kelet küszöbén. Mig a Balkán-félsziget többi nagy városai: Belgrád, Szófia, Filippopol, Szerajevo, Athén, stb. a keleti és európai szellem sajátos vegyűlékét mutatják külsejökben, Zágráb tetőtől talpig európai, s az is volt mindenkor.

Zágrábot felséges uralkodóházunk tagjai a legújabb időben is többször meglátogatták. 1888-ban boldogúlt Rudolf főherczeg fenséges nejével járt. Zágrábban s minden horvátot föllelkesített a horvát egyetemi ifjúsághoz intézett ama buzdításával, hogy jövőre is ápolja és gondozza az ősrégi horvát nyelvet. 1894 óta Lipót főherczeg ő császári és királyi fensége és fenkölt családja lakott állandóan Zágrábban. Feledhetetlenek maradnak azonban minden horvátra nézve az 1895-iki októberi napok, midőn Ő Felsége harmadik zágrábi látogatása alkalmával több közművelődési intézetet nyitott meg ünnepélyesen:

A horvát tengerpart. Hirc Károlytól, fordította Katona Lajos

A horvát tengerpartot a Hreljin fölötti Gradináról lehet a legjobban áttekinteni. Jóllehet ez a magaslat csak 667 méternyire emelkedik a tengerszín fölé, mégis a legszebb körképek egyike tárúl róla elénk.

Veglia (Krk), Cherso (Èrez) és Lussin (Lošinj) szigetek a háttérben elzárják a nyílt tengerre való kilátást és a Quarnero öblét egy nagy tónak tűntetik föl. A partok változatos alakúlata jól meglátszik, legelsőbb is a szép, tágas buccari-i öböl. Az egykor fontos kereskedő város a természet alkotta kikötő végén szinkör alakban épűlt, fölötte egy Frangepán-kastélylyal. A városon fölűl, a völgykatlan szélén fehérlik St. Cosmo (Sv. Kuzam) falucska; odább meg Kukuljanovo és Škriljevo, a melyeket bár egy összefüggő egészet alkotnak, viszálykodás és egyenetlenkedés, a Tengermellék két gyakori rosz szelleme, két ellenséges helységgé tett; tovább a szép Krasica, a gyümölcsben bővelkedő Višnjevica, a csinos Praputnik, s végűl az egyik legnagyobb Frangepán-féle vártól koszorúzott Hreljin falu. A roskadozó várfal tövében van a temető.

A buccari-i öbölben terűl szét a festői fekvésű Portoré (Kraljevica) város is, három karéjú öblöcskével és Zrinyi Péter jókarban levő várával. Portoré és Buccari között, ez utóbbival épen szemben fekszik a bájos halászfalú, Buccarizza (Bakarac), feljebb Turinovo selo és Dol. Portoréval szemben meg a buccari-i öblöt elzáró sziklákról mosolyognak le Sojiæi, Maruniæi, Mihletiæi és Kostrena Sv. Barbara falvak kertjei, míg Kostrena Sv. Lucicijá-t a kopasz szikla elrejti előlünk.

Cirkvenica. Tišov Ivántól

Az ember nehezen válik meg e szép látványtól. Fiume felé jövet Tersatto (Trsat) köti le figyelmünket, a mely 140 méternyi kősziklás magaslaton emelkedik. Lábánál terűl el Sušak, Horvátország egyik legszebb helye. A szomszédos Fiume élénk forgalma és pezsgő sürgölődése az utóbbi években e helység fejlődését is nagyban elősegítette. A szirtes lejtők lábától a tengert nagyszabású töltésekkel messzire visszaszorították s így az új telepekhez kellő sík terűletet a hullámok birodalmától hódították el. Sušak, a néhány évvel ezelőtt még félig paraszt lakosságú kis falucska, ma élénk forgalmú csinos város, a melynek széles útczáin a kikötőhelyek pezsgő élete lüktet; a parton pompás nyárilakok, emeletes házak és díszes középűletek sorakoznak. A kigyóvonalban fölfelé haladó szép kör úton emelkedik az új gymnasium gyönyörű homlokzata. E palotaszerű iskolát, mely az ország egyik legszebb közművelődési intézete, gondosan ápolt diszkert veszi körűl. Jóllehet Sušak lakóit körűlményeik inkább a gyakorlati foglalkozások felé terelik, mégsem feledkeztek meg a helység csinosításáról. A tengerparton drága töltéssel szerzett terűletre szép parkot ültettek, a melyben a Földközi-tenger vidékének növényeiből egybeállított gyűjtemény díszlik. Világosságról és levegőről s az élet egyéb kényelmi kellékeiről sokkal jobban gondoskodnak itt, mint a partvidék egyéb helyein. A Šusak fölötti Tersatto is eléggé kies kinézésű szép útczáival, kellemes látványt nyújt jó karban lévő Frangepán-várkastélyával és messzire ellátszó híres búcsújáró-templomával, a mely az árnyas temetőben emelkedik. E templom kiváló nevezetességű. A hozzá fűződő legenda a derék partlakók mély vallásos érzűletét tükrözi, kik e szép monda alapján évszázadok óta szent áhítattal csüggnek a viharzó tenger szörnyű vészei között e malasztos kegyhelyen. E legenda egész a XIII. századba vezethető vissza s elmondja, mint hozták el angyalok a Boldogságos Szűz názáreti lakát előbb Tersattóba s mint vitték innen utóbb Lorettóba.

A kolostor-templom szentélyében áll az alapítójának, Frangepán Mártonnak († 1479) és nejének, Orsolyának síremléke; melléjük temették öcscsét Bertalant († 1473) és Frangepán Miklós bánt is († 1647 Bécsben). Ez alkalommal helyezték el a templomban a fekete báni zászlót, a kétélű aranyozott báni pallost és kormánypálczát is. Erzsébet bánné († 1613) szintén ide temetkezett. E kolostor-templomban aluszsza továbbá örök álmát három püspök: Agatiæ Iván († 1649), Mariani Péter († 1664) és Smoljanoviæ Iván († 1676), a költő Zrinyi Miklós udvari káplánja és kedvelt embere. Kružiæ Péternek, Clissa hős védőjének a fejét is itt őrzik, a kit a törökök a nevezett vár előtt fejeztek le. Testvére, Katalin, ezer aranyon váltotta meg a fejét a töröktől s ide küldte Tersattóba eltemetés végett.

A kolostor-templom, valamint a XIII. századból való, Szent Györgyről nevezett plebánia-egyház ma már semmi nyomát sem mutatja eredeti építkezésének, ellenben a tersattói vár kastély romjai aránylag még jobb állapotban vannak. Némely tornya és körfalai még elég épek.

Sušaki útcza. Tišov Ivántól

A Peutinger-féle ó-kori térképen Tarsatica, mint Senia is, megerősített helyekűl vannak megjelölve. Erre ment a római birodalmi út Dalmácziába; melynek nyomai még megállapíthatók. A frankok uralma idején Tersatto erős vár volt, mely hét kerek tornyával őrizte a tengerpartra vivő útat.

Frangepán Márton Tersattót a családi birtokoknak 1449. évi fölosztása alkalmával kapta és örökűl fiára, Bernátra hagyta. Ez az aragoniai Mersano Alojziát vette feleségűl s egyike volt a legdúsabb, legtekintélyesebb horvát főuraknak. 1522-ben, mint 82 esztendős aggastyán Velenczébe ment, a hol a velenczei nemesek egy küldöttsége vezette őt a nagy tanács elé. Az egykorú leírások fölemlítik magas tisztes alakját, átszelleműlt halvány arczát, hosszú ősz szakállát és ékkövekkel dúsan kirakott biborszínű nemzeti öltözetét s egyben azt is hozzáadják, hogy jóllehet latinúl és olaszúl is tudott, csak horvátúl beszélt. Ez időtájt Tersatto Frigyes császár hatalmába kerűlt, aztán pedig 1508-ban a velenczésekébe, azonban Frangepán Bernát már a következő évben Fiuméval együtt visszahódította tőlük. 1527-ben és 1601-ben rövid időre a törökök foglalták el. Bernát birtokának nagyobb részét Ozalji Frangepán Istvánra, hagyta, Tersatto pedig a család bukása után a kincstáré lett, a melynek kezeléséből a tengerparti katonai őrvidékhez kerűlt. Miután a többi Frangepán-birtokhoz hasonlóan többször cserélt gazdát, végre 1826-ban gróf Nugent Wesmeath Laval családjáé lett, a ki sokat tett Tersatto föntartásáért és szépítéséért s ott szép családi sírboltot is építtetett. Halála után műgyűjteményeinek nevezetesebb része a zágrábi régészeti múzeumba jutott, amelynek leírásánál a fontosabb tárgyakról már megemlékeztünk.

Tersattóból 412 kőlépcső visz le Sušakba, a honnan csakhamar a mintegy két órányi hosszú Rjeèina-völgybe érünk. A Rjeèina 323 méternyi tengerszín fölötti magasságban egy téres karszt-üregből tör elő, mint folytatása egy ismeretlen forrású és kezdetű folyónak. Felső szakaszán nagyon elhomokosodott mederben folyik, alább azonban magas sziklák között, köves talajon, helyenként nagy esésekkel csörtet alá, néhol sziklákról zuhatagban omolva le és ködpáráva foszolva szét, vadregényes útjában itt-ott veszedelmessé válva és pusztítással fenyegetve. Az ember azt hinné, hogy valami alpesi szorosban van, nem pedig a kékellő Adria közelében. Már Žakaljnál előtűnnek a tengerparti növényzet képviselői: a Silene italica, a Cytisus argenteus és a Hieracium fluminense.

Pompás úton haladunk innen lassú emelkedéssel Grobnik felé, mely 446 méternyi magasságban egy sziklakúp tetején áll. Egy, a szent keresztről nevezett templomocska mellett haladunk el, a mely glagol fölírata szerint 1649-ben épűlt. Szép kilátás kinálkozik innét az áldott mejai bortermő lejtőkre. Itt terem a híres tengerparti tüzes bor, a mely Fiuméban jó áron kél el.

A grobniki Frangepán-vár fönn a tetőn elég jó karban van, sőt részben lakható is. Egyik tornyát sűrűn ellepte a borostyán. A Szentháromság-templom eredeti alakjából nagyon keveset őrzött meg az újjáépítés; csupán egy 1334-ből való harangja tanúskodik a régiségéről. A plebánia-templom várkápolnának épűlt 1512-ben, aztán 1572-ben kibővítették. Szép fölszerelését a zágrábi múzeum szerezte meg. Grobniktól ismét egészen új, nagyszerű kép tárúl elénk, a mely megint teljesen más, mint a plasei és tersattói. Magasba meredő, majdnem egészen kopár hegyek tövében paradicsomi kiességű mező terűl, a Grobnièko polje, a mely áradáskor részben időszaki tóvá változik. E tó vizéhez régente, mikor a hegyeket még erdők borították, lejártak a szarvasok, hogy szomjukat oltsák. Még ma is Jelensko polje (Szarvasmező) a mezőség e részének neve. A hosszan elnyúlt Hum magaslat választja el e részt a magasabban fekvő másiktól, a mely ökölnyi kövekkel van tele hintve, mig fölebb a hegység felé már valóságos kősivataggá változik.

A grobniki várrom. Tišov Ivántól

A grobniki mező termékeny része virúló helységeivel, napsütötte fehérlő útjaival, kies ligeteivel, buján zöldelő vetéseivel s aránylag dús bőségű vízeivel e sziklás zordon környék közepette igazán olyan, mint a délibáb varázslatos képe a sivatagon. Valószínű, hogy hajdan őserdők övezte hegyi tó volt; a melynek a vize lassanként útat vájt magának a szivacsos mészkőben, hogy utóbb a tengerparton, vagy a tenger színe alatt előtörő forrásokban bugyogjon elő. A grobniki mezőt övező hegyek az Obruè-csoportban 1400 méternyi magasságig emelkednek, a hol a szakadékok és karszt-tölcsérek (ponikve) mélyén örökhó található. Különösen szakadozott a „Pakleno”, vagyis a „Pokol vidéke”. E magaslatoknak a törpe fenyő (Pinus montana) s még egyéb havasi növény egészen alpesi jelleget ád. A grobniki mezőn, mint az egész Tengerparton is, zord éjszaki szélviharok dúlnak, a mióta e tájakon az erdőket kipusztították. Ez okból a nyájas tekintetű házak itt is csöves téglával födvék s gyakran köveket is raknak nehezékűl a tetőkre. Ha itt a bóra egy-egy szénakazalba kap, úgy szétszórja, mint a polyvát, sőt a földet is fölvájja s egész Isztriáig söpri le. A monda a grobniki mezőn vívatja a tatárok elleni döntő ütközetet, s azt beszéli, hogy benne a horvátok mentették meg IV. Béla életét és koronáját. Az ősrégi falnak, a mely Fiumétől a Rjeèina mentén egész a krajnai Nanosig követhető, még láthatók a nyomai Lopaèánál és Jelenjénél, továbbá a bukovói szorosban. E fal kora még nincsen kideritve; némelyek a liburnok és japodok határfalának, mások római műnek tartják.

Grobniktól keletre Cerniken át jó úton érjük el a kukuljanovói időszaki tavat (Kukuljansko jezero). A vízhiány a Tengerpartnak nagy istencsapása. Kukuljanovo, e mintegy 1000 lelket számláló község, ivó- és használati vizét egy pocsolyából meríti, a mely nyaranta akárhányszor kiszárad. Ilyenkor a lakosság Buccariba kénytelen lemenni vízért, s 16–18 krajczárt is fizetnek csebernyiért. E vízszükség idején valóban több a bor, mint a víz a községben. A kukuljanovói időszáki tó ama jellemző, kettős tölcsér alakú, kerek ponikvék egyikének a fenekén fekszik, a mely 1500 méter átmérőjű és 300 méter mély. Az egész mélyedés olyankor, a mikor a víz a levezető üregeken keresztűl eltűnt, szép virúló oázhoz hasonló, a melyen mindenféle hasznos növény mellett a „ponikvarica” nevű nárczisz és a népnél „kigyóorsó” nevezetű muskátjáczint díszlik.

Kukuljanovótól köves út visz Škriljevóba,a mely az említett falutól különvált község. Innen Sv. Kuzamba, a buccarii öböl legfelső szélén álló takaros helységbe jutunk. Ettől nyugatra messze elnyúlik a kies Draga falu, a melynek szőleiben az egész Tengerparton igen jó hírnevű bor terem. Draga a Tengerpart egyik legélénkebb községe.

A Martinšèica patak mentén, a melynek néha reggeltől estére elapad a vize, köves úton Martinschizzába, vagy horvátosan Martinšèicába érünk. Nevét e község az 1445-ben épűlt Szent Márton-templomtól kapta. Itt a tenger közelében malmok állanak, melyeket a sziklából teljes erővel előtörő patak hajt. Martinschizzában van a tengerész-kórház, s ott tartják szükség esetén a törvény szabta vesztegzárat is. Az út innen Kostrena Sv. Luciába visz. Ez ősi tengerésztanyán föltűnőbb, mint bárhol egyebütt, hogy egyáltalán nem látni benne ifjú férfiakat, mert valamennyi távoli vidékeken jár. Az egész Kostrena félsziget híres kitűnő gyümölcséről; különösen a cseresznye, füge, mandola, őszi baraczk és szőlő érdemli meg e hírnevet; az itteni bárányokat pedig az egész tengerpart legjobb pecsenyéjének tartják.

Kostrena Sv. Barbara is bővelkedik gyümölcsben és a fekvése is igen szép. A borostyánlepte sötét Smoljanoviæa dvori várrom a XVII. századból való. Smoljanoviæ Iváné, a Zrinyiek udvari papjáé volt, a ki mint modruši püspök halt meg 1678-ban. Sok római régiséget találtak itt, s a helységnek nem egy konyhája római téglákkal van kikövezve. E régi emlékek miatt az itteni lakók a tengerpart legrégibb tengerészeinek nevezik magukat.

A visszafelé vezető úton érjük el Buccarit (Bakar), a régi kikötővárost. Lajos Salvator főherczeg Ő cs. és kir. Fensége „Der Golf von Buccari und Portorè” czímű díszmunkájában részletesen leirta a szépségekben oly gazdag tengerpart e legszebb helyét.

Buccari városa lépcsőzetesen emelkedve épűlt a sziklára. A fő útcza kecses hajlású ívben követi a tengerpart vonalát, s innen egy második út kígyódzva emelkedik Sv. Kuzamba. A város többi útczái, a melyek az egyes lépcsőfokokat és tereket összekötik, igen meredek, roszúl kövezett keskeny ösvények, egészen olyanok, mint az olasz hegyi városokéi. A házak kivűlről elég takarosak, de majdnem kivétel nélkül igen kicsiny, alacsony, apró ablakú szobából állanak.

Tinnhalász a leső-létrán. Masiæ Miklóstól

A város közelében a tengerbe épített emelt téren a tengerészeti iskola épűlete áll, a mely czéljához képest nagyon szűk. Közelében emelkedik az 1668-ból való régi Szent Margit-egyház. Mindjárt mellette lankásan a tenger felé ereszkedő partrészek következnek, a melyeken valaha igen sok hajót építettek. Ma itt magas létrák meredeznek, a melyeken a tinnhalászok órák hosszat elülnek az izzó nap hevében, lesve a tinnhal érkezését. Néha-néha egy-egy óriási czápa is akad a hálójukba.

A buccarii völgyből a Sv. Kuzam magaslatára vezető út felé van a csinos berendezésű fürdő, mely a czápák ellen védettebb, mint bármely más a Tengerparton. Az „Artac” erdőcske mindjárt hozzája csatlakozik. A partszél mentén visszatérve, az öböl ívalakú hajlásának a közepe táján a városi villamossági telephez érünk, a melynek gépeit nagyrészt a város alatt a sziklából kibugyogó édesvizű forrás hajtja. Ennek vizét tág medenczében fogják föl s aztán a hajtókerekekre vezetik. Csakhogy a nyári hónapokban a víz néha nagyon gyéren csörgedez. A partszél mentén a kikötő ívének a másik végére érünk, a mely árnyékos fasorral van beültetve. Itt fakad a másik, Stienica nevű bő forrás; a melynek kitűnő ivóvize nyáron 7.2° R.

E tájat csak kevéssé élénkíti az itteni néhány üzlet és bolti helyiség. Lejebb a part mentén aztán néhány raktár, a gőzhajók kikötője és a tengerésziskola yachtjának a telelő állomása következik. A parttól nem messze emelkedik a hegy lejtőjén a nemzeti olvasóegyesűlet (Èitaonica) épűlete, a melyben hangverseny-terem és kis színház is van. Ez a helyi társasélet góczpontja, s a berendezése bár egyszerű, de ízléses.

Visszafordúlva és a magaslatra fölmenve a tengerészek régi templomához, az 1666-ban épűlt Maria del porto-hozérünk, a melyben a lakosok útrakelésük előtt és szerencsés hazaérkezésük után szoktak imádkozni. Nem messze tőle a buccarii temető terűl.

A régi Lokaj-útczán fölmenve, a felső városba jutunk, még pedig annak első nagyobb lépcsőfokára, a Zagrada dolnjára. Itt még van valamicske élet, legalább a nap némely óráiban, de már itt is a romváros küszöbén vagyunk. A házak között szőlők kezdődnek. A házak maguk elhagyottan, borostyánnal sűrűn befutva állanak, mint megannyi ódon várrom. Némelyik egészen roskatag is már s a küszöbét fölverte a sűrű dudva. Némelyiknek a fala még ép, de a lépcsőzete roskatag; ablakai nincsenek, vagy pókhálósak; a tető lyukas. Még néhány évtizeddel ezelőtt lakott házak is ma már romban hevernek. Ritka látvány! Kihalt vagy kivándorolt tulajdonosok üresen hagyott házai és telkei! S Buccari jókora része ilyen állapotban van. Ez a kihált város csak akkor ébredne új életre, ha e nagyszerű természetalkotta kikötőnek kereskedelemre alkalmas voltát és kedvező fekvését figyelemben részesítenék.

A kifogott tinnhatak eltakarítása. Crnèiæ Kelementől

A felső város valaha meg volt erősítve, kivált az András-tér. Ezen állott a székesegyház és zengg-modruši püspökök székháza. Ma a modruši káptalannak csak két kanonokja lakik itt, kiknek egyike egyúttal a város plebánosa. A templom a XI. században épűlt, de ma már teljesen újjá van alakítva, csupán a tornya van még meg eredeti alakjában.

A Szent Katalin-templom romjai előtt elhaladva érünk a ma még ép, három toronynyal megerősített Frangepán-várhoz, mely 1530-ban épűlt. E várban volt Èengiæ basa Zrinyi Péter bán foglya. Mikor Zrinyi Miklós Frangepán Katalint feleségűl vette, ő lett a vár birtokosa, s utódai 1585-ben benne is laktak; különben várkapitányok ügyeltek föl rája.

A vár mögött a kopár sziklacsúcsok között üde zöld völgymélyedés virúl, melyet Lajos Salvator főherczeg ekként ír le:

„.....A völgyfenék ezen mélyedéseit és emelkedéseit száraz falakkal körülkerített szőlők borítják; a falakra a bejutás megakadályozása czéljából kiaszott tövisgalyakat raknak. Itt-ott a szőlőket rétecskék váltják föl. Fák is zöldelnek ez áldott virányokon, még pedig leves fügék, gránátalmák, berkenyék és más egyéb gyümölcsfajok, nagy részük azonban rendes távolságra ültetett fűzfa, a melyek a szőlők élénk zöldjétől élesen elütnek. A völgynek ezen általános jellemében az egyetlen kivétel azok a bizonyos nagy sziklatömbökből alakúlt kiugrások, a melyeket borostyán és egértövis (Ruscus aculeatus) borit és bokros cserjék takarnak.”

Buccari éghajlata igen enyhe; az ibolya és a rózsa itt, akár csak Közép-Olaszországban, télen (az előbbi karácsonykor) is virágzik, s a sziklák mentén gyakori a kaktusz (Opuntia vulgaris) és az aloe. De a bóra gonosz vendég; szerencsére azonban csak rövid időre látogat el e szép öbölbe. Nyáron Buccarit egészséges ivóvize, jó tengeri fürdője és kedvező fekvése miatt szívesen látogatják. Esténként hűs árnyak borúlnak az öbölre, mig künn a nap még forrón süt, s a sziklafal úgy átfűl tőle, mint egy kemencze. A csöndes városka az egész tengerpart egyik legegészségesebb helye, de nincs meg az a becsvágya, hogy gyógyhelylyé fejlődjék. Sokkal jobban szeretne, kevésbbé egészséges, de élénkebb kereskedőhelylyé lenni. Ilyennek képét azonban Buccari évenként csak egyszer, a vásárkor mutatja három napra. Jó volt-e a Margit-napi vásár, vagy nem, a buccariakra nézve életkérdés. E három napon a kikötő tele van Dalmácziából és a szigetekről érkezett hajókkal, mig a partokat hegyvidéki és a Velebit tájáról jött szekerek lepik el. Az olaszok nagy mennyiségű kapulát (hagymafaj) hoznak, Kastua pedig foghagymát. A legfinomabb olaj, nemes borok, bárányok, sajtok, liszt és egyéb élelmi szerek, rosták, hordók, tálak és gazdasági eszközök, gyapjú, nyers bőrök és egyéb termékek e vásárokon a fő kereskedelmi czikkek.

A vásár második napján jönnek a fiumei külön gőzösök, zenekarokkal és vendégekkel fedélzetükön, a kik részt akarnak venni az e napokon Buccariba összecsődűlt sokaság mulatozásaiban. Két nap múlva ismét minden csöndes a városkában; egy hétig még a vásárról foly a szóbeszéd, de aztán minden visszazökken a régi, álomszerű állapotba; az öböl, mely a legnagyobb flottát is befogadhatná, ismét el van hagyatva; a raktárak üresen állanak; a parti sétányok néptelenek, s a házak csöndesen pusztúlnak tovább.

Barèiæ Bertalan kanonok beszéli szülővárosa krónikájában, hogy Buccarit görög gyarmatosok alapították és Patrasi nevet adtak neki, mig a rómaiak Velcera- vagy Volcerának nevezték; a városban és környékén talált régiségek azonban csak a római korig mennek vissza. A VII. század elején a horvátok hódították meg, a XII.-ben és XIII.-ban pedig Veglia urainak a birtokába kerűlt, a kiknek a kiváltságait az elvonúló tatárok elleni szolgálataik (1242) után IV. Béla tetemesen meggyarapította. Hollós Mátyás király Buccarinak jutalmúl azért, hogy a velenczéseknek sikerrel ellentállott, városi jogokat adományozott, a minek az emléke még ma is él az itteni népnek egy dalában. 1778-ban Mária Terézia Buccarit és a Tersattótól Portorèig érő egész partot szabad kikötőnek nyilvánította, 1779-ben pedig szabad királyi várossá emelte Buccarit. Ugyanő városi iskolát is alapított, a melynek föntartására 30.000 ezüst forintnyi alapítványt tett. 1809-ben Buccari a horvát Tengerparttal együtt a francziák hatalmába kerűlt, s csak 1833-ban nyerte vissza ismét az önkormányzatát. A horvát tartománygyűlés 1873-ban a falusi községeket elválasztotta a várostól s ezt 1895-ben a megyei hatóságnak rendelte alá, úgy, hogy ezentúl csak névleg mondható városnak, a mi különben jelenlegi állapotával teljesen egyező szervezet.

A Frangepán-féle portorèi „Novigrad” kastély. Tišov Ivántól

Buccarizza (Bakarac) mellett a tinnhalászat némely évben nagyon jövedelmező. A tinnhal nagy csapatokban vonúl föl az Adria keleti partjai mentén a Földközi tengerből, érintve a Tengermelléket is. Ennek kikötőibe azonban csak vesztére látogat el, s a mi megmarad belőle, az a nyugati, az olasz part mentén tér vissza. E hal (Orycnus thynnus) gyakran 2–3 méter hosszú s néha 350 kilogrammnyira is megnő. Az óriási tinnhal-rajokat nemcsak számos delfin és czápa kiséri, a melyek ez alkalommal dús zsákmányra lelnek, hanem a Hydrochelidon fissipes nevű jókora halászmadár is, a melyet a halászok szívesen látott hírmondóúl üdvözölnek.

A tinnhalászat évenként két izben történik: először márczius közepe és május vége között, másodszor pedig július közepétől szeptember végéig. Jó esztendőkben a halászati jog tulajdonosai és bérlői szép jövedelemre tesznek szert belőle. Egy ideig a tinnhal fogásának joga regale volt, újabban azonban egyesek és szövetkezetek váltották magukhoz. Buccarizzában példáúl a közbirtokosság a tulajdonosa, de köteles bizonyos mennyiségű halat a lakosságnak alacsony áron elárusítani s csak az ezen felűli mennyiséget adhatja el tetszése szerint. Az első tinnhal, a mely a hálóba kerűl, a papé, a ki évenként búcsújárást vezet a tengerhez, a melyet megáld. Néha ez áldásnak ugyancsak megvan a foganatja, mert 700–800 darab is kerűl egyszerre a hálóba, néha ellenben heteken át egy sem. 1890 szeptember 24-én Buccarinál egy húzással 1300 darabot fogtak. E halászat azonban mégis vajmi bizonytalan jövedelemforrás; 1876-ban csak 2800 kilogrammot, ellenben 1877-ben már 48.000 kilót, 1891-ben és 1892-ben meg épenséggel 94.163 kilót szállítottak el, a miből Buccarira 64.494 kilogramm esett: Az 1899. év a legrosszabbak közé számitható. A dynamittal és vonóhálóval való halászat káros hatásai mutatkoznak a gyönge eredményben. A kivitel leginkább Fiume, Trieszt és Velencze felé irányúl.

A tinnhal fogására legalkalmasabb helyek Buccari és Buccarizza, azután Portorè, Sz.-Jakab, Selce, Novi és Sv. Juraj Zengg mellett; továbbá Veglia szigetének némely pontjai. A tinnhalászat fáradságos egy mesterség. A halászok augusztustól kezdve kénytelenek egy a tengerre kihajló lajtorján állva megfigyelni a tengert. Leülni vagy kényelmesebben elhelyezkedni veszélyes, mert megeshetik, hogy az illető elalszik és nem veszi észre az elvonúló tinnhalcsalpatot. A 700–800 forintba kerűlő 89–130 rőf hosszú hálókat igen ügyesen úgy helyezik el, hogy a tinnhalseregnek bele kell mennie. Akkor aztán az a fő teendő, hogy a hálót idejében összevonják, hogy a halak vissza ne fordúlhassanak. A mint tehát az őr észrevette, hogy a halak a háló körén belűl vannak, lármát üt s a többi halászokkal együtt készen tartott köveket dobál a tengerbe, hogy a halakat még beljebb űzzék. Ha ügyetlenűl viselkedett és nem volt éber, kézzelfogható fenyítésre lehet kilátása. Holdas éjjeleken jelző hálót kell kifeszíteni, a melybe a hal beleütődik, a mi jelűl szolgál, hogy a fogóhálóba kerítsék. A halászok 14–16 méter magas lajtorján kosáralakú állványon két-két óráig állanak őrt, azután fölváltják őket. Bámúlatra méltó, hogy akkora magasságból nemcsak a tinnhalakat, hanem a legkisebb halacskákat, sőt a tenger fenekén mozgó tengeri rózsákat és tengeri sült is észreveszik.

Egyikük a gazda, az fizeti a többit; a „strata” nevű nagy háló közös tulajdon; az összes többi hálók és csónakok, rendszerint egy hosszabb és egy kurtább, a gazda tulajdonát teszik. A halászok minden 500 kilogrammból 35 forintot kapnak, azonkivűl a tinnhalak beleit és az összes apróbb halakat.

A buccarizzai öblöt a portorèitől egy kopár sziklás hegy, a Gavraniæ választja el.

A buccarizzai völgyből fölfelé haladva, a dús növényzetű Klanèinába érünk, a hol a Lokvica-barlangban iható víz fakad. Szemben áll vele a Sv. Trojica-templom s följebb Hreljin várrom.

Ha pedig Buccarizzából, a helyett, hogy a völgyön át mennénk föl, bárkán kerűljük meg a Gavraniæot, Portorèba(Kraljevica) érkezünk, a hová a szárazföldön meredek, de szép út vezet. Közelében három római mérföld követ találtak, melyek ma a zágrábi múzeumban láthatók. Ezek egyike M. Annius Florianus uralkodása idejéből való, s az egyetlen ez időből fönmaradt ilyen emlék.

A portorèi Frangepán-vár arkádos udvara. Tišov Ivántól

Portorè messzire ellátszó ismertetője a jó karban lévő Novigrad vár, melyet a jezsuiták megvásároltak és igen szépen kitataroztattak. Körfala 87 méter hosszú és 66 méter széles. A vár maga 44 méter hosszú, 36 méter széles és 9 méter magas. Kerek tornyai 13 méter magasak, az átmérőjük 6 méteres. Van benne két emeletre elosztva 68 szoba. Belűl szép arkádos udvar s az udvar közepén kitűnő víztartó van, a melynek a káváján a Zrinyiek és a Frangepánok czímere látható. Az első emelet tág csarnokaiban még épek a fekete márványból faragott ajtófelek s az ajtók szemöldöke fölötti mellszobrok. Az éjszaki és a nyugati torony között levő terem 13 méter hosszú és 5 méter széles.

A vár némely részeihez a mondában nevezetes emlékek fűződnek. Portorènek különben még egy Zrinyi-féle kastélya is van a Szent Miklós-egyház, a mai plebánia-templom közelében. Ennek az udvari arkádjai azonban részint be vannak falazva, részint pedig át vannak alakítva, s csak a víztartó kőkávája van még meg eredeti alakjában, a melyet szintén a Zrinyiek czímere díszit. Alatta e fölírás olvasható: C. P. A. Z. 1651.

A második udvar teljesen újjá van építve. Az egész épűlet, a melyben 90 szoba van, különféle gyakorlati czélokra szolgál. A mai templom valamikor a Zrinyiek sóraktára volt, a kik itt halmozták föl a Buccariban, Buccarizzában, Cirkvenicában, Selcében és Noviban termelt sót, s innen szállították azt, valamint a èabari bányászati termékeket Isztriába, a szigetekre, sőt Olaszországba is.

A templom és a vár előtt terűl el a szerény kis városi sétatér, a mely kivált hűvösebb nyári estéken népes. A főbb sétaútak azonban a Buccarizzába és a Plase felé vezetők. A portorèi tengeri fürdő jelessége az, hogy a sósvíz a Quarneróból teljes erővel áramlik feléje, s hogy többnyire kellemes üde tengeri szellő fúj az öbölben. Valaha számot tevő hajóépítő műhelyek voltak itt. Nagyon kedvező fekvésű helyiségeik még ma is megvannak, de teljesen elhanyagolt állapotban. A raktárak düledeznek s részben már lebontás czéljára el is adták őket. A hajóács-mesterséget tanúlt belföldi munkássereg foglalkozás híján vándorbotot vett a kezébe.

A III. (VI.) Károly alatt 1720-ban emelt kikötőépítmények nagyrészt megvannak még, s a rakpartokon a hajók lekötésére használt régi ágyúk, valamint a jezsuita-kolostor mellett egy erősség romjai arra vallanak, hogy akkoriban a Buccari-öböl ezen előrévének kereskedelmi és hadászati fontosságát igen jól fölismerték. A hely Porto Rè (Kraljevica) nevét királyi alapítójára való emlékezetűl kapta, a ki e kikötőnek a belfölddel való összekötő útjáról is gondoskodott. A portorèi világítótorony a kikötő elé nyúló földnyelv végén 12 tengeri mérföldnyi távolságig világit változó színű fénynyel. Portorè éghajlata télen zordonabb, mint a Tengerpart egyéb olyan helyeié, a hol tengeri fürdőt rendeztek be, nyáron azonban viszont enyhébb. Igaz ugyan, hogy itt is néha heteken át 30–36° R. a hőség, s ilyenkor mintha ólomsuly nehezednék az egész természetre, csak a szöcskék czirpelnek vígan a kőrisfákon, s czirpelésük olyan hangos, hogy számos madár csicsergésével össze téveszthető; nem csoda, ha a régiek ép úgy gyönyörködtek benne, mint mi az énekes madarak dalában. Mindjárt a portorèi rév bejárata előtt emelkedik az érdekes növényzetéről nevezetes Scoglio San Marco. Itt kezdődik a Canal Maltempo (Senjska vrata-zenggi kapu). A Cirkvenicába való hajózás e csatornán erős bóra dühöngésekor veszedelmes, s apróbb bárkákkal már kisebb szélviharnál sem tanácsos. Zengg után Portorè a legfélelmesebb hely e tekintetben. De még a csatorna kijárata előtt Cirkvenica felé a horvát parton van egy szél nem járta zug, a melynek Tiho vagy Dubno a neve. A hol a Canal Maltempo a nyílt tengerbe torkollik, ott tapad fecskefészekhez hasonlóan Sz. Jakab vagy Šiljevica a parthoz. Nem egy itt talált római régiség mutatja, hogy e hely a régi római út egyik állomása volt. A buján zöldelő partok előtt a tenger vize sajátszerű zöldeskék szint ölt, s hullámainak kedves játéka mintha fínom csipkeszegélylyel venné körűl a kies partokat, a melyek nyájas képe meglepő ellentétben áll a portorèi hegyi táj zordon fönségével. A partok sötét zöldjében fölismerszik az Ailanthus és a Vitex Agnus Castus, a melynek cserjéje alatt született a hitrege szerint Hera istennő. A csatorna itt kiszélesedik s Portorètől egy órai gőzhajó útat téve, elérjük a szép fekvésű Cirkvenicát, mely az utóbbi időben Abbazia versenytársává igyekszik fejlődni.

A portorèi Zrinyi-féle kastély udvara. Tišov Ivántól

Cirkvenicának 1800 lakosa van. A Vinodolkának a tengerbe torkollásánál fekvő csinos helységen át vezet a Zenggből és Noviból Portorèn át Fiuméba vivő út, a mely valószinűleg a régi római út irányát követi. A helység hosszan elnyúlik az út két oldalán, s az újabb keletű parti sétány mentén még egy nagyobb házcsoport épűlt. A lièi fenik Cirkvenica fölött hirtelen megszakad és magas, majdnem merőleges sziklafallal zárja el a szelid dombos vidék hátterét. E keletről nyugatnak vonúló szikalafal jó védelmet nyújt a zord éjszakkeleti szél ellen, úgy, hogy Cirkvenica és a szomszédos Selce sokkal enyhébb telelő hely, mint a horvát Tengerpart bármely más pontja. József főherczeg Ő Fenségének pazar bőkezűsége és a horvát tartományi kormány áldozókészsége sok szépet és hasznosat alkotott itt. A tengerbe laposan elsekélyesedő partszél s a fínom homokos talaj kiváló jelességei e tengeri fürdőnek, a melynek csak az a baja, hogy túlságos és nem egészen kifogástalan üzleti haszonlesés tárgyává lett, a minek következtében magas pártfogójának e hely iránti jó szándékai, sajnos, csak részben valósúlhattak meg. A József főherczeg nemes alapítványából 1898-ban keletkezett „László-gyermekotthon” azonban már teljesen megfelel rendeltetésének, s a benne ápolt, többnyire szegény sorsú görvélyes gyermekek nagyon szépen üdűlnek a langyos tengeri fürdőtől. Ez emberbaráti intézet, a melyet a fenkölt lelkű s emberszerető főherczeg korán elhúnyt szép reményű fiának az emlékére állított, a hajdani pálos-kolostorban van elhelyezve. E kolostort 1412-ben Frangepán Miklós alapította.

A kolostor egyháza, mely ma plebánia-templomúl szolgál és igen látogatott, eredeti alakját az újjáépítés folytán teljesen elvesztette.

A templom és a gyermekkórház a Vinodolka torkolatának a tőszomszédságában vannak, még pedig a folyócska balpartján. A jobb part mentén új út vezet egy bővízű kúthoz s onnan meredeken föl a magaslatra a bájos fekvésű Grižanéba, Giulió Clovio (Gloviæ) híres miniature-festő szülőhelyére. Clovio ama nem nagy számú horvát művészek egyike, a kik Olaszországban nem felejtették el egészen a származásukat. Kitűnő forrásvize és egy omladozó várrom alatti gyönyörű fekvése e helynek kiváló nevezetességet biztosítanak a horvát Tengerpart szebb pontjai sorában. A falu templomában van eltemetve Kotoranin Dömötör modrusi püspök († 1689). Grižanéhoz csatlakozik Belgrad falu, a melynek templomában még néhány glagol fölirat olvasható. Itt volt valamikor a modrusi püspökség társas-káptalanának a székhelye. Cirkvenicából e szép helyekre nagyon érdemes kirándúlni. A látogatók közt, a kik itt esténként a rigó füttyében gyönyörködnek, aligha lesz elvétve egy is, a ki tudja, hogy az itteni rigók a Monticola cyanea fajhoz tartoznak.

Cirkvenica tengeri fürdő. Tišov Ivántól

Cirkvenica lakói leginkább halászattal foglalkoznak, s az itteni halászoknak ügyességükről és kitartásukról az egész Tengermelléken jó hírük van, a mely egész Isztriáig és Dalmácziáig ismeretes. Legkiválóbb zsákmányuk a tinnhal, a lokarda, a Merlucius vulgaris, a Scomber colias, továbbá a Clupea pilchardus és a Clupea sardina szardella-fajok.

1892-ben 147 halásznak 21 bárkája és 128 hálója volt összesen 20.900 forint értékben. Összesen 23.296 korona értékű 30.217 kilogramm halat fogtak. A lokarda fogás egymaga néha 70 métermázsányi volt, a mivel az egész Tengerpartot és a fiumei piaczot elárasztották. 1885 május havában Veglia sziget közelében egy hálóval 10.000 lokardát fogtak. 1899-ben a lokardák egészen elmaradtak. Nagy becse van a Clupea papalina fajnak is, a melyből néha 50.000 kilogrammot is fognak, úgy, hogy egy kilónak az ára 6, 4, sőt 2 krajczárra is leszáll, a mi kiváld szerencsének mondható, minthogy ilyenkor a lakosság meg van mentve téli élelmének a gondjától. A tengerparti lakók ugyanis minden fajta halat besózva hordóba raknak el s gyakran majdnem pusztán e készletből élnek. Buccari és környéke némely évben mintegy 120.000 kilo besózott halat fogyaszt.

Cirkvenica földje nagyon köves, de azért itt is életet varázsolt az emberi szorgalom a meddő sziklára: Cirkvenica borát igen becsűlik; a neve „koludar”, a mi a pálos szerzetesekre emlékeztet, kik itt a szőlőmívelést meghonosították. Kertek és egyéb ültetvények gyönyörködtetik a szemet, s a szép növényzet helyenként egészen délvidéki színezetet ád a tájnak. Cirkvenicából Zengg felé hajózva Selcéigigen szép a part képe. Itt virúl a horvát Tengerpart legnagyobb és legszebb olajfa-berke. A közeli Selce az éjszaki szelek ellen még védettebb, mint Cirkvenica; a hajók és bárkák örömestebb is látogatják kikötőjét, mint amazt. Egy órai hajózás után Noviba érünk.

Ez a horvát Tengerpart legvonzóbb képű városa. A táj összhangzatos vonalai, a sziklatömbökre festői szépséggel odatelepedett város és a jó kikötő remek egészszé olvadnak egybe.

A városka ma 1300 lakost számlál, s nincs is városias közigazgatása; valamikor a modrusi püspökök székhelye volt, a mig ez egyházmegyét a zenggivel nem egyesítették. A régi modrusi püspökség emléke jelenleg csak széküresedés esetén elevenűl föl, a mennyiben ilyenkor Noviba külön püspöki helyettest neveznek ki. A Szent Fülöp és Jakab nevét viselő egykori székesegyház nemes alakjáról és szép oltárairól nevezetes. Három püspök tetemei nyugszanak benne: Kristófé, a ki 1493-ban, mikor a törökök Modrust meghódították, ide menekűlt előlük; továbbá Kabalin († 1779) és Ježiæ Iván († 1883) püspököké, kik mind a ketten novi-i születésűek voltak. Kabalin püspök neve még ma is él a nép emlékezetében, s egy facsoportot mutogatnak, a mely alatt nyaranta az egyháztanács gyűléseit szokta volt tartani. A „Èengiæ Aga” czímű epos költője, Mažuraniæ Iván bán is novi-i születésű, valamint a horvát közoktatásügy érdemes főnöke, Vonèina Iván is.

Míg Buccari lakóit általában élénk és eleven természetűeknek, a portorèieket egyenes és nyílt szívűeknek, a cirkvenicai halászokat ellenben ravaszoknak és ármányosaknak tartják, addig Novi népe kivált hajthatatlan büszkeségével és szilárd jellemével tűnik ki. Szép szálas, kemény nyakú s határozott arczvonású férfiak e város fiai.

Novi neve okiratokban először 1280-ban fordúl elő. A mondott évben itt gyűltek egybe a termékeny Vinodol-vidék összes községeinek képviselői és szokásjoguk szerint Lénárdnak, Veglia (Krk), Vinodol és Modrus urának jelenlétében szabályzatot állapítottak meg, a mely szervezte a lakosság jogviszonyait. E legrégibb horvát nyelvű törvénykönyv érdekes emléke a jogtörténelemnek. A vinodoli völgy kilencz helységében őrzött kilencz példányból csak egyetlen egy maradt fönn a modrusi káptalan levéltárában. Kezdődik pedig ekként:

„Isten nevében; az Úr 1280. évében, a 8-ik indictióban, január hó 6-ik napján, László a dicsőséges magyar király idejében, uralkodásának 16-ik esztendejében, a nagy hatalmú Frigyes, János, Lénárt, Dujmo, Bertalan és Vitus uraknak, Veglia, Vinodol és Modrus urainak idejében.”

A bevezetésben ki van emelve az apákról és ősökről Vinodol akkori lakóira szállott régi jó törvények föntartásának a szüksége. A helységek képviselőiűl egy-egy lelkész, egy-egy köztisztviselő és egy-egy polgár említtetnek, azonfölűl két biró.

Grižane, Clovio szülőhelye. Kovaèeviæ Nándortól

A szabályzat 76 czikkelyből áll, a melyek egyházjogi, közigazgatási, magán- és közjogi, valamint birósági határozatokat tartalmaznak. A legtöbb büntetés Veglia, Vinodol és Modrus urainak fizetendő pénzbirságra szól.

Érdekes az a határozat, hogy a lelkészek kötelesek úgy, mint a többi polgárok, éjjeli őrséget tartani a városban; és hogy ha a misét nem rendesen misézik, büntetésűl egy ökröt tartoznak adni. Az ökör fele a földesúré, fele meg a helységé.

Novi régi emlékei közűl még említendő a kis csúcsíves Szentháromság-templom, továbbá Szent Sebestyénnek, 1517-ből való egyháza, melyben glagol föliratok olvashatók, s végűl egy Frangepán-féle vár maradványai, a mely részben újjá van építve. Tornyai egyikébe az 1615. évi legutolsó velenczei ostrom emlékeűl néhány ágyúgolyó van befalazva. A velenczeiek rohammal vették be a várat s azt a templommal és annak oltárával együtt földúlták, senkinek sem adva kegyelmet; gyermekeket hánytak tűzbe, nőket a templomokban s papokat az oltár előtt mészároltak le s az oltárokról leszórták a szent edényeket és a szentségtartót az oltári szentséggel. E vad rabló hadjáratért később az uszkókok Frangepán Farkas vezetése alatt boszút állottak, sikerrel harczolva a velenczések ellen a szigeteken, Isztriában és Friaulban.

Időtlen idők óta áll Novi mellett Lopar várrom, a mely valószinűleg valami római erőd helyén épűlt a Senia felé. vezető út mentén.

Lopar előtt fekszik a tengerben Sta Marina kis szigete, a hol a horvát Tengerpart legnevezetesebb római emlékét, Flavius Julius Sarmentius (337–350) márvány oszlopát találták.

Nem messze tőle, a szép Lišanj-öböl partján igen csinos fürdőhelyiségek és egy fogadó állanak. Az itteni tengeri fürdő a legjobb és legtökéletesebb berendezésű az egész Tengermelléken. A parti fövenynek bársonypuha szőnyege ment minden iszaptól; a víz átlátszó tiszta és a part lejtése nagyon szelid. A víz üdébb, mint bárhol egyebütt, a miért is Novi és Portorè a fürdőző időszakban igen látogatottak.

Novi mellett van a mély Grabrovo szakadék és a hegységben a Duplje nevű mélyedés, a hol vad méhek tanyáznak.

Érdekes a Kalvária-hegy is, melynek csúcsa breccia (törmelék) márványból áll. Belsejében szép csepkövekkel teli barlang van, a melynek legszebb része egy négy oszlopon nyugvó terem.

Novi. Kovaèeviæ Nándortól

A Kalvária-hegyről gyönyörű kilátás nyílik a bortermő Vinodol-völgyre, melyet már a régi rómaiak is „vallis vinaria”-nak neveztek. Meredek sziklák és a tengerpart közelében húzódó hegyláncz közé ékelődik e Portorètől Noviig érő, 30 kilométer hosszú völgy. Földje gondos mívelés alatt áll s mintegy 60 falu van benne 12.000 lakossal, kik részben földmivelésből élnek, nagyobb részt azonban mint kőmívesek és kőfaragók járják be a világot. E húsz hegycsúcs övezte völgy csupán Cirkvenica és Grižane közt, meg Novinál nyílik a tengerre, a hol kitágúl.

E helyeken a növényzetnek szakadatlan sorban való emelkedése látható, mig egyebütt a magaslatokon lévő ültetvények hirtelen véget érnek, mintha a folytatásukat letarolták volna, s világosan föltetszenek a bóra pusztításának nyomai, akár csak a rohanó vízáré a sziklafalakon. A megmívelt terűletek apró földecskékre tagolódnak, s némely birtokocska alig nagyobb 10 négyszögméternél. A kitűnő boron kivűl megterem itt a füge is. Jó híre van különben a vinodoli cseresznyének és egyéb gyümölcsfajoknak is.

Körűlbelűl Vinodol közepe táján egy hegykúp emelkedik, a melyen Drivenik vára és egy kápolna áll.

Vinodolnak majdnem minden nevezetesebb pontján vár és templom állott hajdan, minthogy e helyek hadviselési szempontból mind fontosak valának. Az urasági várkastély köré sűrű csoportban sorakoztak a házak egy erős kerítő fal gyűrűjében. A város kapuit éjjelre bezárták és ostrom esetén vitézűl védelmezték. Driveniket a török elfoglalván, fölgyújtotta és szétdúlta, de sokáig még sem tarthatta birtokában. A várnak borostyán koszorúzta falai is csak annak a hiábavaló erőfeszítésnek az emlékei, a melylyel a török a horvát Tengerparton a lábát megvetni igyekezett.

Drivenik közelében terűl a kissé mocsaras Tribalj mező, a hol számos régiség kerűl elő a föld alól annak tanújeleűl, hogy már a rómaiak is erődöt állitottak a Drivenik csúcsára, hogy onnan a völgy bejáratát szemmel tartsák. Rudenica faluban minden paraszt a vezetékneve mellett még a „Rimljanin” nevet viseli, a mi annyi, mint „római” Tribaljban egy régi templom áll, a melynek azonban ma már az átalakítások folytán teljesen fölismerhetetlen az eredeti szabása. Csupán 1436-ból és 1486-ból való két harangja érdekes. A tribalji mező időnkénti elposványosodásának az az oka, hogy itt tör elő egy sziklatorokból a Fužinarka folyócska, a melynek habjai pisztrángokat, cselléket (Phoxinus) és egyéb halakat sodornak fölszinre. A tribalji mező után nyomban egy szép erdő következik, mely Badanj és Kotor várakromjai előtt elhúzódva egész a cirkvenicai völgybevágásig terjed. Itt a török meggy (Prunus Mahaleb) és a Fraxinus rostrata, a Szicziliában gyakori kőrisfa szépen terem.

Bribir (Brebir) Vinodol egyik legcsinosabb városa, mely ódon tisztes tekintete mellett nagy tájképi szépségével is kiválik. Itt van a modrusi társaskáptalan székhelye, s a káptalan templomában őrzik azokat az ereklyéket, a melyeket a törökök elől menekűlt kanonokok hoztak ide magukkal, köztük egy a XIII. századból való, glagol fölíratú arany-keresztet.

Lišanj tengeri fürdő Novi mellett. Tišov Ivántól

Bribir környéke az itteni nevezetes őslénytani leletek miatt is érdekes. 1845-ben egy Mastodon angustidens, egy Tapirus priscus és egy özönvíz előtti szarvas maradványait ásták ki itt, melyek a bécsi természetrajzi múzeumba kerűltek. Bribirtől nem messze, Kosavin falucska mellett nagy mennyiségű kövűlt kagylót, csigát, korallt, tengeri sünt és ezernyi ezer nummulitot találtak. Hasonló leletekre még csak az olaszországi Ronca mellett bukkantak.

Bribirben született dr. Panèiæ József, a ki Szerbiában a természettudományi tanúlmányok fölélesztése terén oly kiváló érdemeket szerzett, hogy Belgrádban 1897-ben hálából emléket állitottak neki.

Bribir környékén kitűnő minőségű füge és szőlő terem, s a gyümölcsöt öszvérekre rakva szállítják el jó messzire a környéken.

Novitól Zengg felé haladva a vidék hirtelen, minden átmenet nélkül kopárrá és pusztává válik. A magaslatokat az itt legerősebben dühöngő bóra a tengerszinétől föl egész a tetőkig teljesen letarolta. Csak itt-ott mutatkozik egy-egy völgymélyedésben egy kis zöld foltocska. Minden arra vall, hogy a zord Boreas birodalmában vagyunk, a mely innen tör elő, szilaj rohanásában fagyot és vihart támasztva mindenfelé, a hová elér, de egyúttal a levegőt tisztítva s megedzve az emberek idegeit. Kis oázok e kősivatagban Kozica falucska, a hol egy kis diófaliget, és valamivel távolabb Cupina meg Sta-Helena, a hol egy kis völgymélyedésben már némi szőlőtermesztés kisérletei is láthatók.

Zenggből jó, de nagyon köves út vezet a meredek parti sziklák mentén délnek. E parton a keletről nyugatnak húzódó völgybevágások oltalmat nyújtanak az éjszaki szélvész ellen, minek következtében itt már ismét dúsabb növényzet üdíti a szemet. A kis Sv. Juraj (Szt. György) öbölnél föld alatti források bugygyannak ki, melyek egy szerény kereskedelmi piacz létrejöttét tették lehetővé. E piacz a Velebit felső vidékének fakivitele miatt nevezetes. Az itt lelt régiségek tanúsága szerint e helyütt valamikor régi görög gyarmat állott. Egy, a zágrábi múzeumba szállított sírkő azt mutatja, hogy a kis kikötő a római korban is virágzott, míg későbbi sírkövek arra vallanak, hogy utóbb a velenczések is figyelmükre méltatták. Innen az út egyfelől az otoèaci fensíkra, más irányban pedig a part mentén le Dalmácziába vezet. Ez irányban tovább haladva még két öbölbe jutunk, a melyekbe nagyobb föld alatti folyók torkollanak, életet adva a környéküknek. Még jóval több édesvíz buzog föl egészen a tengerpart mellett, s magában a tengerben is erős áramú édesvíz-források törnek elő a talajból.

E Sv. Juraj környékéhez tartozó öblöktől lefelé a vidék még sivárabbá válik, mint Novi és Zengg között. A Velebit lejtői, melyek a likai oldalon erdősek, a tenger felé teljesen kopárok, és a szemben lévő Arbe, Golo meg Prvii szigetek sem nyújtanak nyájasabb képet. Mintegy kilencz négyszögkilométernyi kopár kősivatag terűl itt előttünk. Azt tartják, hogy e kis téren, kietlen kinézése daczára, hét százalék termő föld van. S mert egy négyszögkilométerre 2420 lakos jut, e csekély termő földből csak 0.29 hold esik egy-egy lélekre, ellenben a sziklával födött talajból 3.74 hold. S a mit a szélvész meghagy, azt még most is az ember semmisíti meg a legnagyobb következetességgel; nem csak hogy a kecskék és juhok lelegelnek minden fölsarjadzó fűvet, de az emberek is egyre ásnak a kövek között egykor ott állott fáknak a gyökerei után, a melyek csodálatosképen mindúntalan új hajtásokat eresztenek. E nagyon is elkarsztosodott terűlet befásítására helyenként már sikerrel járó kisérletek történtek, a mennyiben egyes darabokat magas kőkerítéssel vettek körűl.

A tengerparti helységek, így Lukovo, Klada, Starigrad, Stinica, többnyire puszták és szegényesek. Kivétel csupán a jablanaci öböl.

Jablanacnál egy kis fjord vágódik be a szirtfalakba, s ennek a végében takaros falucska húzódik meg, a mely tisztaságával és némi jómóddal tűnik ki. Alig is képzelhető élesebb ellentét, mint a milyen Starigrad és e csínos halászfalucska között mutatkozik. Amannak a lakói nem hiába állanak abban a hírben, hogy a koldúlás a fő keresetük. A Tengerparton az a szójárás Starigradról, hogy az ottani leányok addig nem mehetnek férjhez, a míg koldúlás közben legalább egy pár czipőt el nem koptattak.

Carlopago. Tišov Ivántól

Vruljánál a tenger szine alatt erősen fölbugygyanó édesvizű forrás fakad, a mely alighanem a nagy Lika folyónak Kosinj dolnjinél a Lipovo poljén tetemes magasságban hirtelen eltűnő vize. Hóolvadás idején e forrás fölbugyogása olyan erős, hogy a helye nemcsak kisebb halászbárkák, hanem nagyobbak számára is járhatatlan.

Kies kis oáz a Tengerparton Prizna, a melynek temploma Keresztelő Szent Jánosról van elnevezve. A monda azt tartja róla, hogy e szent ott járt és prédikált valaha.

Tovább délnek, Cesarica előtt halad el az út, a mely Sv. Jurajnál eltávolodik a tengertől és a Velebiten átkel, de Stinicánál és Jablanacnál megint a tenger közelébe ér.

Carlopago (Bag, Karlobag) csinos hely, melynek legkiválóbb épűletei a kapuczinusok kolostora és az iskola. A kolostor temploma tekintélyes, az iskola pedig a helyi szükséglethez képest túlságosan nagy. A városkának csak 700 lakója van, s az eleinte nyolcz osztályú polgáriskolát olyan kevés gyermek látogatta, hogy az osztályokat össze kellett vonni. A várost a falusi községekhez hasonlóan a vármegyei hatóság alá rendelték. A város nehány útczája és tere rendesen egészen kihalt; csak vasárnapokon, a mikor a kietlen vidék szegény lakossága becsődűl, mutatkozik némi élénkség és valamicske forgalom. A határőrvidék volt parancsnoka, Mollinary báró, a ki a közigazgatás terén nagy érdemeket szerzett, minden lehetőt megkisérlett Carlopago föllendítésére, de hiábavaló volt minden fáradozása. A hálás város emléket állított jóakarójának.

Carlopagót már a horvát nemzeti királyok korában említik, s akkoriban, mikor a Velebit lejtőit még erdőség borította, e hely, mint a Lika és a Krbava vidékére vezető hágó kulcsa, fontos lehetett. Kriešimir király idejében a Podgorska župához, vagyis a Stinicától a Zrmanja folyóig érő közigazgatási kerűlethez tartozott. A XIV. században Carlopago Krbava grófjainak birtokába jutott, a kik szabad várossá emelték. A város határait megállapító okírat 1387-ben kelt.

Az 1525. év farsangi napjaiban a török megrohanta, kifosztotta és fölgyújtotta. III. (VI.) Károly újból fölépíttette, s ezért vette föl régi Pago neve helyett a Carlopago elnevezést. A katonai határ őrvidéknek a törökök elleni szervezésekor Carlopagót is ebbe kebelezték, 1754-ben pedig a trieszti fölügyelőséghez osztották be, de 1776-ban ismét a határőrvidékhez csatolták.

A kapuczinusok kolostorát 1710-ben alapították, de a fiumei kapuczinusoknak már előbb is volt itt missió-állomásuk. A kolostor ebédlőjében egy, a velenczei iskolából való kép függ, s a kolostornak 4000 kötetnyi könyvtára van. A kolostor víztartója 7000 akó vizet fogad be s vize a legjobb az egész helységben. A kertet nagy gonddal ápolják; az a szerzetesek büszkesége. A plebánia-templom 1776-ban épűlt. A házak egy része elhagyottan és romokban hever, köztük egynek a falában ágyúgolyó van, annak emlékeűl, hogy az angolok 1813-ban a várost s a Krbava urainak idejéből való régi kastélyt bombázták. A Gospiæba vezető útat, a város fő erét, II. József építtette 1786-ban és a nagy királynő tiszteletére Mária Terézia-útnak nevezte el. Ez útat azonban nem valami jelesűl építhették, mert 1845-ben Oštarijén át egészen újat kellett vezetni, a mely 924 méternyi magasságig emelkedik s onnan három kigyóvonalban ereszkedik le a tengerhez.

Az út mentén néhány kunyhó áll, melyek Vidovac falu nevét viselik. Ettől délre van Vidovgrad várának romja, mely állítólag még a rómaiak idejében épűlt. Hogy a világ ezen urai a Velebit-hágó fontosságát jól ismerték, az kétségtelen. Vidovacnál különféle római régiséget és egy római temetőt találtak, mely a Buccariban és Noviban lévőhöz hasonló. Egy mozaik padozatú épűletet ástak ki a föld alól s kőből, égetett agyagból, üvegből, csontból és bronzból készűlt tárgyakat leltek, a melyek most a zágrábi múzeumban vannak. Úgy látszik, itt volt hajdan a rómaiak Vegium vagy Bigi nevű telepe, de mások azt vélik, hogy a Carlopago melletti ó-kori gyarmat neve Scrisia volt. Carlopagóból nem vezet út az innen 13 mérföldnyire fekvő Dalmácziába. A szakadékos, görgeteggel és óriási sziklatuskókkal sűrűn telehintett lejtők teljesen járhatatlanok s még gyalog-út, vagy lovagló-ösvény sem vezethető rajtok. Növényzetnek alig látszik nyoma, minthogy az itt-ott kisarjadzó gyér fűszálak egészen eltűnnek a kopár sziklák között.

Lukovónál a kőzetben egy kis öblös hajlás nyílik, a melyben a pénzügyőr kunyhója mellett ennek nagy fáradsága tenyérnyi kertecskét varázsolt a sivatagba. A földet hozzá a kezeivel kellett a kőhasadékokból összekapargatnia. Innen ösvény, de csak kecskék által járható ösvény, vezet Lukovo Šugorje faluba, a hol a plebánia és egy kis templom áll a rideg magányban. A falu lakói nomád életet élnek kősziklás honukban, s némely ház négy órányira is van a paplaktól, a hozzá vezető út pedig teljesen járhatatlannak látszik. A Velebit lejtőit innen Dalmácziáig a Paliurus australis számos cserjéje borítja, mely a kecskék fő tápláléka.

Tovább délnek sem változatosabb tagoltságú a part; csak egészen kis öblök vannak rajta. A Tamnièka draga-nálérjük el Horvátország és Dalmáczia határát. A horvát oldalon Maria Magdalena kis temploma, a dalmát félen pedig Lisarica falucska áll.

A határon, de még horvát terűleten emelkedik a Bilibreg a zenggi uszkókok néhány sírjával, a kiket a törökök itt megtámadtak és lekaszaboltak.

Zengg. Hirc Károlytól, fordította Hodinka Antal

A 3000 lakost számláló ősrégi Zengg (Senj) a tengerbe meredeken aláeső utolsó karsztlépcső kopasz kősziklájába vágott s 500 méternyi magasságban vezető Senjska draga (zenggi országút) kijáratánál fekszik. 500-nál több háza sziklába van vésve és tiszta kőből építve úgy, hogy méltán nevezik „Sziklás Zengg”-nek. A házak 9 hektárnyi terűleten egyenszárú háromszögalakban részint a sík tengerparton, részint a Strmac sziklahegy lábánál sorakoznak egymás mellé. Zengg egykor igen nagy erősség volt; régi körfalából éjszakon ma is három gömbölyű és egy négyszögű torony áll; nyugaton csak a régi szent Szabbás-torony van még meg. A város keleti oldalán az ogulin-otoèaci út mentén a meredek Vratnik hegy emelkedik 698 méter magasságba, a délin még daczol az idők viharával az 1558-ban a horvát-szlavon végek fő kapitánya, Lenkovics János építette Nehaj váracs. Építésekor Lenkovics a várfalon kivűl lévő összes házakat, templomokat és kolostorokat lehordatta. Ez a Nehaj-grad kétemeletes, szöglettoronynyal biró négyszögű épűlet. Két méter vastag falai jó állapotban vannak.

A tengerből kiemelkedik Veglia (Krk), délfelé meg a dalmát Arbe sziget; mellettük s mögöttük más sziklaszigetek nyúlnak föl a vízből, mig a messze távolban, mint valami ködfátyolon keresztűl, Novi, Selce, Cirkvenica és Bribir helységek látszanak.

Zenggnek legélénkebb útczája, a Potok, a Cilnice fő piaczról a tengerre nyílik s a gőzhajók állomásáúl szolgáló molo mellett visz el. A félkör alakú kikötőt Vukasovics Fülöp tábornok építtette ki. Mélysége 3 és 19 méter között váltakozik. A hegyről lerohanó áradat ellen két hosszú vízfogó gát, az erős bóra ellen két óriási sóraktár védi. A városon kivűl fekszenek a hajóépítő műhelyek, a melyekben régen sok hajó épűlt helybeli és idegen hajótulajdonosok részére; sok velenczei gálya is itten készűlt abból a fából, a melyet a közeli hegyeken akkor még nagyban díszlő erdők szolgáltattak. Ma az egész vidék irtózatosan puszta; az 1732-ben még sűrű erdővel födött hegy és a kopasz talaj befásítása rendkivűl lassan halad előre. A vállalkozó szellemű, becsűletes és jellemes zenggi kereskedők kezei már régi időben átnyúltak a szomszéd Olaszországba, de megfordúltak Franczia- és Spanyolországban, sőt a régi Misirbe (Egyptom) is elvergődtek. 1730–1764-ben 14, 1767–1781-ben 24 nagy hajó épűlt Zenggben. Ma elhagyatott a kikötője és egészen üresen állana, ha az egykori határőrvidék erdőségeiből szállított fával való kereskedés nem vinne némi élénkséget a városba.

Zengg. Tišov Ivántól

Csak vasút volna képes a Tengerpart és Zengg kereskedelmét és jóllétét újból föleleveniteni.

Az egész kereskedelem még mindig a tengerparton mozog. Ott áll a püspöki palota is említésre méltó könyvtárával és a püspöki levéltárral. Barlabaševaci Ožegoviæ Imre báró, a kedvelt püspök építtette jókora költséggel, ugyanaz, a ki a zenggi gymnasiumot és az internatust is alapította.

Templomai között legkiválóbb a Szűz Máriának szentelt egyház. A XII. vagy XIII. században épűlt, de későbbi átalakítások teljesen kivették eredetiségéből. A benne őrzött káptalani levéltár különösen gazdag glagol íratokban. Fő oltárán őrzik Clissa várának kulcsait, a melyeket 1596-ban az uszkókok hoztak át ide. Alatta van a káptalan sírboltja, a melyben Pohmajeviæ Miklós († 1730) és az említett Ožegoviæ Imre zenggi püspökök nyugszanak.

Sekrestyéje 1497-ben épűlt, mellette áll De Cardinalibus Iván püspöknek 1392-ben készűlt síremléke. Az egyik oldalhajóban fehér márványból való oltár van az őrző angyal tisztéletére A templom nevezetesebb műemlékei még: Kristófnak, az utolsó modrusi püspöknek, pásztorbotja a XV. századból, egy XVI. században készűlt művészi monstranczia, egy nagy becsű kehely és egy byzanczi modorú aranyozott kereszt.

Nagy érdekű a székesegyház mellett külön álló harangtorony Zvonimir horvát király idéjéből, 1362-ből való harangjával. Történeti nevezetesség az 1558-ban faragott kövekből épűlt Szent Ferencz temploma. Homlokzatát nagy, kőcsillagos körablak és alatta hét apostolnak kőből faragott szobra ékesíti. Jobbról a Frangepánok, balról a Lenkovicsok kőbe vésett czímere van a falba beillesztve. A 30 méter hosszú és 17 méter széles templom sok híres uszkók hősnek a nyugvó helye. Régebben a templom egész hajóját sírlapok borították, melyek ma a hajó oldalába vannak befalazva. Itt nyugszanak: Pariževiæ Gergely, knéz és vajda († 1561), Smoljan Vinko, vajda († 1637), Miovèiæ Iván, a Tengerpart alispánja († 1690), Skadinjanin András, ledenik várnagy, a ki a bihácsi ütközetben esett el. († 1689), Lasinoviæ Pál († 1638), Desantiæ György († 1707), Tvrdislaviæ Máté († 1580); Brozoviæ Vinko († 1610), Cidinoviæ Veit († 1659), Danièiæ György, a híres zenggi vajda és mások.

A templomok közűl említendők még a görög-keletieknek Boldogasszonyról (Velike gospojine) nevezett Mária-temploma, az egy glagol fölírás szerint 1303-ban épűlt Szent Márton-kápolna és a püspöki palota mellett álló Szűz Mária-kápolna 1728-ból. A városon kivűl épen a tengerparton van az arbei Szűzanya temploma egy márvány emlékkel és falain tengeri baleseteket ábrázoló képekkel.

A XVIII. század elején Zenggnek még 11 temploma volt, köztük az 1540-ben épűlt Szent György templom. Közelében állott egykor a templomos vitézek székháza, a kik IV. Béla testvére Kálmán, volt halicsi király idejében Zengg urai voltak.

Zengg és vidéke a XII. század közepéig a spalatói érsekség alá rendelt vegliai püspökséghez tartozott. 1150 táján püspöki székhelylyé lett.

Van Zenggben elég magán építészeti műemlék is: zenggi patricziusok és híres uszkók főnökök, knézek és vajdák lakó házai glagol és latin fölírásokkal s kőbe vésett czímerekkel. Több ilyen ház történeti érdekkel is bir, így az Ostermann-féle 1425-ből, a Škalacé 1483-ból, a Vlahoviæ Antalé 1487-ből, a Homoliæ Péter csúcsives ablakokkal biró háza, a mely egykor a Danièiæ vajdáé volt, továbbá a haza és a kereszténység iránt érdemeket szerzett Posedariæ Márton knézé, a ki a dalmát Posedarje faluból származott. Pekiæ Ferencz zenggi polgárnak a XVI. század második felében épűlt háza a néphagyomány szerint minden gonosztevő menedékhelye volt. Szép a Vukasovicsoknak a XVI. század második felében faragott kővekből épűlt családi háza, s végűl a Domazetoviæ család háza egy XVIII. századbeli fölírással. Jellemzetes a természet kövezte szűk és görbe útczácskákból álló Gorica városnegyed.

Zengg széltében hírhedt a bórájáról. A „Senjska bura” elannyira közmondásos, hogy ha Zenggről foly a beszéd, okvetetlenűl szóba jön a bórája.

Évi közép hőmérséke egyezik a Záráéval, 14.7°C.; a legmelegebb és a leghidegebb hónapokban + 23.8 és + 5.8°C. között váltakozik. Ha nem volna bórája, hat hónapig tartó száraz tavaszt s ugyanolyan hosszú szintén száraz nyarat élvezhetne. Környékén sok gyümölcsfaj: mandula, füge, fekete és fehér eper, alma, körte, naspolya, berkenye, meggy, cseresznye, baraczk, gránátalma, pöszméte és ribiszke terem, de az olaj- és a babérfa is megnő. Különösen szép és zamatos az őszi baraczkja, mellyel az egész Quarnerót elárasztják, de külőnösen Fiumét, a honnan aztán a monarchia minden részébe szállítják.

Zengg a szülővárosa Vitezoviæ Pálnak, a termékeny írónak, Gáj előfutárjának, a ki Zágrábban nyomdát állított föl. Zenggben született Zenggi (Senjanin) Márton, a nagy tudományú szerzetes, Boccacciónak egyik legjobb barátja is.

Zenggi (Senjanin) Antal, Paskoviæ Gáspár, Èoliæ Vuk jól ismert nevek a horvát irodalomtörténetben. A költő Kuhaèeviæ is itt született.

Királyaink többször időztek falai közt, Nagy Lajos 1350 ápril 18-án innen indúlt Apuliába, s a horvát lázadás idején, 1385 szept. 12-én itten szállott partra Durazzói Károly. Horváthy Pál zágrábi püspök s nehány nápolyi főúr kíséretében érkezett ide hajón s innét folytatta útját Zágrábon keresztűl Magyarország felé.

Frangepán Miklós idejében Zsigmond király gyakran megfordúlt Zengg városában, sőt az utóbb Kőrösön összeült gyűlést is ott akarta megtartani. 1818 május 6-án I. Ferencz király tartózkodott itten felséges nejével, Auguszta Karolinával, 1869 márczius 16-án pedig dicsőségesen uralkodó I. Ferencz József királyunk tisztelte meg látogatásával Zengg városát.

Ez ősrégi város keletkezéséről és első lakosairól nincs biztos tudomásunk. A régi történetírók közűl Plinius, az idősebb, említi Senia néven s a Tersatica és Lopsica között fekvő liburniai városok között sorolja föl. Már régi írók is ismerték Seniát, mint népes római várost, a melyet Sisciával 97 mérföld hosszú út kötött össze. Nehaj mellett római temető is van.

A VII. század első felében Liburnia és vele Zengg is az akkori Horvátország része lőn. A IX. században frank uralom alá kerűlt.

A horvát nemzeti királyok idejében a likai és krbavai župákkal egy bánságot alkotó gackai župához tartozott. II. István, az árnyékkirály halála után Kálmán magyar király birtokába kerűlt, később a templomosok birták, kik 1269-ben Dubiczáért elcserélték; végre a Frangepánok lettek urai, kik alatt Zengg háborítatlanúl élvezte ősi önkormányzatát, melyet a rektorokkal együtt a városi tanács gyakorolt. 1316-ban Róbert Károly király Dujmo grófnak adományozta Gacka megyét Otoèac várával és nehány faluval együtt. Dujmo halála után Frigyes fiának a kérésére megerősitette részére az összes adományleveleket, sőt még Dresnik megyét is oda adományozta neki.

A Nagy Lajos és Velencze között folyt háborúban a velenczei hajóhad 1380 aug. 29-én megjelent Zengg előtt és nagy részét fölégette. Kiss Károly király halála után Mária királynő ellen lázadás tőrt ki, a melyben a zenggiek grófjukkal, Frangepán Jánossal, a királynő pártjára állottak és a dalmát Novigradot ostrom alá fogták. Miután a velenczeieknek sikerűlt a fogoly királynőt megszabadítani, a zenggiek 1387 június 16-án velenczei hajón haza tértek s a királynőt ünnepélyesen fogadták. A fogadtatáson jelen volt a velenczeiek követsége is. A királynő Zágrábban találkozott férjével, Zsigmond királylyal, a ki, hogy Zengg grófjának e nagy szolgálatát megjutalmazza, 1387 november 25-én Budán kelt oklevelével neki adományozta Cetin várát és a klokoæi kerűletet. Az oklevélben elismeri, hogy János grófnak köszönheti, hogy ellenségeit legyőzte és a királyi méltóságot Horvátországban és Szlavoniában újból fölemelte.

Előkelő családi ház udvara Zenggben. Tišov Ivántól

János gróf, a ki horvát bán is volt, fivérével, Istvánnal, 1388 május 5-én egy 168 czikkelyből álló városi szabályzatot bocsátott ki. Meghalt 1393 november 29-én. Jószágait Miklós gróf, akkor Horvátország leghatalmasabb fő ura örökölte, a kitől maga Zsigmond király is kölcsönzött pénzt. Sőt kiadásai födözésére 17 ezer aranyon zálogba vetette; utóbb 42 ezer aranyon örökre el is adta neki Ozalj várát.

Miklós gróf idejében Zengg olyan élénk kereskedelmet folytatott Velenczével, hogy a velenczei tanács 1408 június 26-án kereskedelmi szerződésre is lépett Miklós gróffal.

A hatalmas fő úrnak 1432 június 26-án történt halála után fiai osztatlanúl föntartották Zengget.

A midőn a Frangepánok III. (IV.) Frigyes német császár és fia, Miksa pártjára állottak és Mátyás királylyal háborúba keveredtek, Magyar Balázs horvát bán 1471-ben elvette tőlük Zengget s ő maga lett a város kapitánya. Ő utána kétszáz éven át királyi kapitányok igazgatták Zengget a régi szabályzat alapján, a melyekhez idővel új királyi kiváltságok is járúltak.

Mátyás király halála után Zengg fia Corvin János horvát bán kezére kerűlt, ki ellen a jószágaik, köztűk Zengg, elvesztésén elkeseredett Frangepánok hosszas harczokat folytattak. Később Corvin János kibékűlt velük s a hatalmas Frangepán Bernát leányát, Beatrixet nőül nyerte.

A krbavai mezőségen 1493-ban a törökökkel vívott öldöklő csata után Zenggre mind roszabb s roszabb idő következett, mert a királyi kapitányok nyomták és üldözték a polgárságot. II. Ulászló király 1512-ben Perényi Imre nádort nevezte ki horvát bánná s egyszersmind zenggi kapitánynyá. De a zenggiek föllázadtak s agyonverték a nádor tisztjeit és szolgáit. Erre a következő esztendőben Beriszló (Berislaviæ) Péter veszprémi püspök lett horvát bánná és zenggi kapitánynyá. A zenggiek élén esett el a korenicai ütközetben 1520 május 20-án. Egy év múlva Orlovcsics (Orlovèiæ) kapta a zenggi kapitányságot, a ki a mohácsi csatában esett el.

II. Lajos király halála után a zenggiek 1527 július 27-én I. Ferdinándhoz csatlakoztak, aki Bécsben kiállított oklevelében kötelezte magát, hogy városukat minden ellenség ellen védelmezni fogja. Ugyanabban az évben igen kitűntették magukat a törökök ellen. 170-en kapitányuk vezérlete alatt bevették a török Salona várost, a 170 főből álló jancsár őrségét lekaszabolták, 20 ágyút, 100 baltát, 260 fegyvert, sok eleséget és hadiszert ejtve zsákmányúl.

A zenggi uszkókok.

Miután a törökök 1528-ban az úgy nevezett „Török-Horvátországot” elfoglalták és Likát és Krbavát megszállották, az ottani lakók nagy része elhagyta ősi tűzhelyét és nagyobbára a Tengerpart szabad völgymedenczéibe telepedett át. A még független Horvátország határa innen és túl a Velebit hegyen egyre szűkűlt. A törökök erőszakoskodásai elől menekűlő nép szíves fogadtatásra talált, mert jártas volt a fegyverforgatásban s így hasznát lehetett venni a horvát-török határ védelmében. Ezek a menekűlők az uszkókok. (Uskoèiti horvátúl menekűlni, megugrani; uskok a menekűlt, többes számban uskoci a menekűltek). Nem tartoztak ők a rendes katonasághoz. Egyedűli feladatuk volt védeni új hazájuk határait, de a mellett be-becsaptak az ellenség földjére is, a melyet rabolva, pusztítva, teljesen földúltak. 1537-ben, midőn a törökök bevették Clissa várát, a megmaradt őrség Zenggbe és az alája tartozó Brlog és Otoèac várakba menekűlt. Ezek a zenggi uszkókok is egyre be mertek ütni a török terűletre, a honnét gyakran dús zsákmánynyal tértek vissza. Ebben a kisebb rendű háborúskodásban sokszor igazán nagy tetteket vittek véghez.

De nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is veszedelmes ellenségei voltak a törököknek. Könnyű hajóikon bekalandozták az egész Adriai tengert s a hol csak törökségre találtak, megtámadták, szétverték és fölprédálták úgy, hogy 1565-ben maga a hatalmas Szulejman szultán tett panaszt ellenük.

A velenczeiek eleinte nyugodtan tűrték, hogy az uszkókok velenczei terűleten át rontottak be a török terűletre, de Cyprus elfoglalása után a törökök fenyegetni kezdték Velenczét, hogy hajóhadukat védelmi szempontból az Adriai tengerre küldik. Ennek következtében a velenczei hajók megszállották a tengeröblöket, a honnét üldözőbe vették s halállal büntették az uszkókokat. Ezek addig sem a velenczei polgárokat, sem azok tulajdonát nem bántották, de most már halálos ellenségeikűl tekintették s szárazon és vízen egyaránt támadták a velenczeieket. 1595-ben 500 uszkók s velük 50 dalmata megrohanta Clissát s visszafoglalták a törököktől, kik 60 évig birták. A mily nagy volt a keresztények öröme, olyan mély volt a törökök és a velenczeiek elkeseredése. Boszúra készűltek. A törökök 10 ezer főnyi sereggel 1595 június 1-én körűl zárták Clissát. Velencze segélyükre ment s hajóhada megjelent Spalató előtt. A király parancsára Lenkovics György károlyvárosi fő parancsnok összeszedte összes zsoldos katonaságát és Dominis Antal zenggi püspök és több kanonokja kiséretében Zenggből Clissa alá ment, hogy fölszabadítsa az ostrom alól. A vár alatti mezőn vívott csatában a törökök tönkre verettek és megfutamodtak.

De, midőn meglátták, hogy az uszkókok táboruk fölprédálásával vannak elfoglalva, hirtelen visszafordúltak s neki estek a zsákmánylóknak, a kik a nem várt támadásra megszaladtak. Sokan elestek közűlök, a többiek a várba menekűltek. A törökök visszahúzódtak a vár alól és cselt vetettek az uszkókoknak. Lenkovics, miután 300 embert, 36 lovat s 600 eleséggel telt tömlőt a várban hagyott, megkezdte a visszavonúlást Zenggbe. De a leselkedő törökök utólérték és úgy megverték, hogy maga a püspök is több kanonokjával és papjával együtt elesett. A törökök számtalan foglyot ejtettek, köztük Paradeiser zenggi kapitányt. Maga Lenkovics is sulyos sebet kapott és csak nagy bajjal tudott Zenggbe menekűlni. A csatát követő hatodik napon a győztesek a várba küldték Paradeisert, hogy az őrséget megadásra birja. Az őrség szabad elmenetelt és az összes foglyok szabadon bocsátását követelte s e tisztességes föltételek mellett át is adta Clissát. Ez alatt a velenczei hajóhad tétlenűl vesztegelt Spalato előtt. Parancsnoka, Moro Benedek, minden uszkókot, a ki a hajókra menekűlt, egyszerűen fölakasztatott, vagy a hajóhoz szögeztetett. Ez a kegyetlenség véres boszúra ingerelte az uszkókokat a kik 1597-ben megtámadták Rovignót, kiraboltak egy velenczei hajót, tízet meg magukkal vittek. Velencze rögtön hajóhadat küldött Zengg alá s panaszt emelt II. Rudolf előtt, a ki el is rendelte, hogy a rablott tárgyakat szedjék össze s adják vissza a velenczeieknek.

Ez a Velencze ellen folytatott szűkebb háborúskodás elvégre kellemetlenné lett a prágai kormányra nézve, a mely Rabatta Józsefet teljhatalmú biztosúl Zenggbe küldte. Dominis Marc Antonio püspök szelídséggel próbálta, Rabatta szigorúsággal akarta a békét létrehozni. De, mídőn a hős Senjanin Jurišát bebörtönöztette, az uszkókok 1601 Szilveszter, napján föllázadtak. Nehány kezükbe esett ágyúval ostrom alá fogták s bevették a várat, az őrséget kardra hányták, Rabattát lenyakazták s fejét a várkapu fölötti ablakba tették közszemlére. Midőn másnap a holttestét a templomban ravatalra helyezték, az alsóbb osztályhoz tartozó nők és gyermekek, a kiket ő tett özvegyekké és árvákká, neki estek és meggyalázták.

Most Frankal Dániel, Rabatta legnagyobb ellensége, lett Zengg kapitánya. Az elűzött uszkókok lassanként visszaszállingóztak, hogy régi mesterségüket annál merészebben űzzék.

1607 elején II. Rudolf császár megtiltotta nekik, hogy török terűletre lépjenek; de midőn később a törökökkel való verekedésre engedélyt nyertek, nemcsak ezeket támadták, hanem a velenczei hajókra is rárontottak és ha szerét tehették, ki is rabolták őket. A velenczeiek erre elzárták Zengget a tengertől s az udvarnál ujból panaszt emeltek.

1613 május 8-án 12 uszkók hajó a Szent György hegyfok alá hajózott s az ott talált velenczei és albán sereg ellen dühös támadást intézett, a mely alkalommal Hreljanoviæ Niko vezérükkel együtt 60 uszkók esett el. Ez az eset „uszkók háború”-t okozott, mert a megmaradtak megesküdtek, hogy megboszúlják elesett társaikat. Az alkalom csakhamar megjött. Egy napon meghallották, hogy Venier Kristóf velenczei nemes nagy hajója Pago szigetén a mandrinai kikötőben horgonyoz. Éjszakának idején csöndesen a szigetre lopództak s a kikötő körűl emelkedő dombsor mögött vonúltak meg. Hajnal hasadtával szárazon és vízen nekirontottak a hajónak és rövid küzdelem után hatalmukba ejtették.

A foglyúl esett tiszteket és legénységet partra hurczolták, lekaszabolták és hulláikat a tengerbe hányták. A hajót Zenggbe vontatták. Útközben Gravis Lucretius velenczei nemest fivérével és unokaöcscsével egyetemben lenyakazták, nejétől meg minden gyöngyöt, nyakékét, gyűrűt és ruhát elszedtek. Veniert magukkal vitték Zenggbe s ott a parton baltáikkal leütötték a fejét, meztelen holttestét pedig vízbe dobták. Erre lakomát rendeztek, a mely alatt Venier feje az asztalon állt. Vendégség után a hajót behúzták a kikötőbe, megosztoztak a prédán, az ágyúkat meg kiszögezték a várfalakon.

E rémtett híre lesujtotta a velenczeieket. A Habsburg-ház és Velencze között kitört az „uszkók háború” (1615–1617), a melyben az uszkókok hajói egészen Velencze alá is el merészkedtek hatolni.

Ez a szörnyű háború, a mely főleg Dalmáczia, Isztria és Friaul partjain dühöngött, az 1617 szeptember 27-én kötött madridi békével ért véget, a melyben kimondatott, hogy az uszkókokat Zenggből és a Tengerpartról messze az ország belsejébe telepítik át, hajóikat fölégetik és Zenggbe német őrséget helyeznek. A határozatot nyomon követte a tett, az uszkókokat kiűzték Zenggből s nagyobbára Otoèac és Sichelburg környékén telepítették le.

Az osztrák tengerpart megszűntével Zengg 1776-ban a károlyvárosi fő kapitányság alá tartozó otoèaci gyalogezredhez csatoltatott.

1871-ben I. Ferencz József király rendelete értelmében Zengg városa is kivétetett a határőrvidék területéből s szabad királyi és kikötő-városnak nyilváníttatott. Ezzel a zenggieknek rég óta táplált óhajtásuk teljesűlt.

A hegyvidék. Hirc Károlytól, fordította Hodinka Antal

A hegyvidék (Gorski kotar) a Nagy-Kapelától (Velika Kapela) Isztria és Krajna határáig, a Èabrankától és a Kulpától a Tengerpart sziklás hegylánczáig terjed, a mely a grobniki mező túlsó szélén emelkedő Obruæ bérczczel kezdődik. Ez a hegyvidék maga egy nagyszerű természeti kép. Vannak itt 1600 méterig nyúló hegycsúcsok és havasi legelők, mély szakadékok és feneketlen mélységek, vizeket elnyelő nyílások és repedések, csodálatos dolomitfalak, tál-alakú és tölcsérformájú völgyek (dolci és ponikve); vannak hóval telt gödrök, mély útak, szurdokok, jég- és más barlangok; köztük nehány úgy magasságra és hosszaságra, mint alakzatra nézve figyelemre méltó. Látni csermelyeket, föld alá búvó folyókat és hegyi patakokat, vízeséseket, földalatti tavakat, terjedelmes, sötétlő, mély csöndességű erdőket, buján zöldelő hegylejtőket és magasan fekvő gyepmezőket, szóval oly természetet, a mely nagyszerűségre és vadregényességre nézve semmiben sem szenved fogyatkozást.

Különös hatásúak a különféle alakzatú csúcsokban végződő, össze-vissza repedezett, szerteszét hasadozott falként égnek meredő hegyormózatok. Már a neveik is, ú. m. Zvonac (harang), Ravno (sík), Obli vrh (gömbölyű tető), Debeli brieg (vaskos hegy), Klobuèina (nagy kalap), Košarina (nagy kosár), Ostri vrh (hegyes csúcs), Veliki rebar (nagy borda), Hrib (gomba), stb. jelzik a mészkőhegységnél szokásos sokféle alakzatot. A lièi mező (Lièko polje) déli szélén emelkedő Košarina hegycsúcsot legtalálóbban egy tűzhányó hegynek a kráteréhez lehetne hasonlítani, a nép azonban kosárhoz hasonlónak találja.

A legnevezetesebb sziklaormok a Risnjak, a Sniežnik, a Drgomalj és a Bitoraj.

A Risnjak vad sziklahegy, mely a Kulpa forrásától a Mrzla vodicáig és a Crni lugtól a Sniežnikig nyúlik el három lépcsőzetet alkotva. Az első meredek és sűrű fenyűerdővel borított; a másikon tiszafenyűvel tarkított bükkös foltok láthatók; a harmadik, a legmeredekebb, kopasz sziklákkal meg-megszakgatott párkányzat lábánál fenyű- és bükkfákat találunk, köztük elszórva egy-egy törpe borókát (Juniperus nana), hegyi jávorfát, krajnai varjútöviset (Rhamnus carniolica), és a kősziklafalakon törpefenyű (Pinus montana var. pumilio) bokrokat. Vannak itt örökké hóval telt mély gödrök, a sötét mélységekben meg bizonyára jégbarlangok is akadnak. E csoport legmagasabb csúcsa a Veliki Risnjak 1528 méter magas. Telistele van hasadékokkal és tátongó repedésekkel, mélységekkel és karsztos tölcsérékkel, mint a horvát Karsztnak kevés csúcsa. Szétmáló, üreges mészkősziklái egymáson szanaszét hevernek, a repedések vízszintesek vagy merőlegesek, egyes sziklák magasan nyúlnak föl az égnek, a meredek falak tele vannak rovátkás mélyedésekkel. A Risnjak tömegét alúl szürke és lazább, a csúcsok felé fehéres és szemcsésebb dolomitmész alkotja, a mely valószinűleg felső triaszkori. A Smrekovac erdőhöz vezető úton és Gerovo körűl Vukotinoviæ és Pilar kövületeket találtak. A Mrzla vodica tájékán pala és mészkő, pyrit és kvarczkonglomerat, s a vörös mészkő egy faja is előfordúl.

A Risnjak járható hegy; megmászása könnyebb a keleti oldaláról. Tetejéről látható az egyik oldalon az Adriai tenger jókora darabja, a Quarnero szigetei és Isztria keleti partja, a másikon az egész hegyvidék Krajna távol hegyeivel együtt.

Nevét a hiúztól (horvátúl ris) vette, a mely egykor ezekben a távoli rengetegekben tanyázott. Még 1854-ben is fogott egyet egy erdőkerűlő vasfogóval. 1865-ben 17 öszvért és több lovat találtak a hegy alatt megfojtva, s a vérük ki volt szíva. A Risnjak legmeredekebb szikláin sasok fészkelnek és keringenek felhőmagasságban a csúcs körűl, míg csak el nem tűnnek a beláthatatlan távolban.

A Risnjak. Tišov Ivántól

A Risnjakot növényvilága miatt is sokszor emlegetik. Megemlítünk itt nehány ritka és jellemző havasi növényt. Már a kis Risnjakon a havasi növényzet királynője, a havasi rózsa (Rhododendron hirsutum) fogad bennünket, míg a törpefenyűk alatt kék színű Aster alpinust és Mulgedium alpinumot, meg a Ranunculus platanifolius fehér virágait találjuk. A sziklákon gyöngéd zöld színű Silene pulsatillá-k és saxifragá-k nőnek, köztük egy-egy Campanula pusilla és rotundifolia és a havasvilág látogatói előtt oly kedves gyopár (Leontopodium alpinum). Bámúlva állunk meg az aranysárga Hieracium villosum, illyricum és flexuosum előtt. A sziklahasadékokban Kernera saxatilis, Ranunculus gracilis, Viola biflora, Draba ciliata, Pinguicula alpina és Atragene alpina virúlnak. A mohás sziklahátakon Lilium martagon és carniolicum tündököl, a többi havasi virág közt a Trollius europaeus sárga, a Pedicularis verticillata pedig piros színben díszeleg.

A szomszédos, 1506 méter magas Veliki Sniežniken (Nagy havas) nincsenek oly hatalmas sziklatömegek, sem mélységek, sem szakadékok, hanem igenis örökös tóval teli gödrök, s valószinűleg innét származott a hegy neve is. Egy ilyen, 45 méter mély gödör van a Smrekova draga erdőben; egy másikból a nép havat szállít, olvasztja és ivóviznek használja. A Sniežnik körűl mély karszttölcsérek is vannak. Némelyekben sűrű fenyűerdő nőtt, mások tele vannak vízzel és kőtörmelékkel. A Sniežniken út viszen által Èabarból a Tengermellékre, mely 1067 méter magasságban Lazac falun megy keresztűl, valamivel odább 953 méter magasságban pedig Šegina falun. Az előbbiben, egy erdészlakban gyűlnek össze a vadászok, ha a Risnjakon és a Sniežniken nagy számban előfordúló medvére, rókára, borzra, menyétre, őzre, fajdra és nyirfajdra mennek vadászni. A Sniežnik magas csúcsai közűl említendők a Medvrh (1427 méter), a Javornica (1153 méter), a fehéres szikláival feltűnő Guslice (1344 méter), a Jelenac (1442 méter) gömbölyű kúpjával; e kúpon, úgyszintén a Guslice csúcsán törpefenyűn kivűl izlandi moh (Cetraria islandica), az igen ritka Lonicera caerulea bokor és bolyhos gyopár tenyészik.

A Drgomalj hegytömege nevezetes a dolomitjairól és Lokve melletti barlangjairól. A dolomit csúcsok megmászása szerfölött nehéz, de megéri a fáradságot. Egész világát látni róluk a hasadékoknak, barlangoknak és odvaknak, óriási fenyveknek, buján növő páfránoknak, a melyek kőzött föltűnnek a hegyvidék jellemző növényei: a Telekia speciosa, a Rosa alpina, meg a Rosa petrophila biborvörös virágai.

Horvátország egyik legcsodásabb barlangja Kuzelj mellett a Bjelica csúcson van, hatalmas sziklák között. A nép Hajdova hiža-nak nevezi. Hatalmas, 16–20 méter magas, világos előcsarnokba nyílik, a melyből egy 87 méter hosszú folyosón addig a pontig juthatni, a hol két ágra szakad. Az egyik 100–120 méter hosszúra nyúlik s mindjárt az elején egy 5° C. hőmérsékű tiszta vízzel telt medenczéje van. Átgázolva ezen a medenczén, nagyszerű stalagmitek fogadnak bennünket, a melyek egyike az alatta levő stalaktitekkel csepkőoszloppá fog összenőni. E barlang idővel Horvátország legszebb barlangja lesz.

Hóval telt gödrök a Jožina Planán. Medoviæ Czelesztintől

A legközelebbi hegy a Greben, a melynek sziklái úgy állanak, mint a gereben fogai. Tele van szép havasi medenczékkel, de helyenként egyik karszttölcsér a másikat éri. Ezek buja páfránokkal, olykor azonban örökös hóval vannak tele. Skrad mellett egy magános vadonban szintén van egy barlang, a Muževa hiža, a melyben nehány, talán métervastagságú mészkő oszlop van és egy kis tavacska s ennek vízén két csónak. Hanem még ennél is érdekesebb a Pilarova peæina jégbarlang a Mrzla dragán, Mrkopalj mellett, 800 méternyire a tenger szine fölött. Bejáratát a nép jégkapunak (Ledena vrata) nevezi, és valóban olyan jégstalaktitek alkotják, hogy némelyiket alig képes átfogni egy ember. Egyébként Mrkopalj mellett még két jégbarlang van: az egyik a Crna kosá-n, a másik a Petehovac nevű erdőben. Egy harmadik a skradi esperesi kerűletben, Divjaki falu mellett van. A Bitoraj alatt Fužinétől Lièig terűl el a kerűlék alakú lièi mező (Lièko polje) a Maras tóval. Diluvialis és alluvialis képződményekből áll. Az egész egy másfél óra hosszúságú és egy fél óra szélességű nagy karsztmedencze. A benne található mészgörgetegek többnyire homokkal és márgával fedett dolomitból és nem réteges, meszes, telített, sárgás agyagból állanak. A Maras tó körűl tőzeg található, a Kobiljak csúcsán pedig annyi a futóhomok, hogy az ember lába belesüpped. A Bitoraj hegytömeg legmagasabb hegye az 1385 méter magas Burni Bitoraj. Lejtőit pompás fenyűerdők borítják, melyeket a kúp felé bükkösök szakítanak meg. E bükkerdőn keresztűl a Jožina plana fönsíkra jutunk, a melyről látni az Adriai tengert és a Monte Maggiorét. A sötétlő fenyvesből hófehéren egész 1259 méter magasságig fölnyúló különös dolomit csoport, a Biele stiene (fehér falak), a Bitoraj legnevezetesebb dolomitsziklája. Jellemzők a tölcsérek és a Pod planom nevű tógödör, a melyet a sziklák, mintha emberkéz rakta volna őket egymásra, óriási abroncshoz hasonlóan fognak körűl. A tó fölött kék Campanula rotundifolia és fehér Silene saxifraga, meg Ranunculus platanifolius tenyésznek.

A hegyvidék legszebb juharfaerdői a Javorova dragán díszlenek, a melynek közelében egyik karszttölcsér a másikat éri.

Ezen erdővidék nyugati oldalán, a hol több a víz, mint a keletin, tágas mélyedésekben fekszenek a hegyvidék legnagyobb helységei: Gerovo, Tršèe, Èabar és Prezid. Föld alá búvó folyók is vannak a nyugati oldalon. A Prezid melletti Crna gora egyik barlangjából, a melynek fenekén viz foly, oly dermesztő hideg levegő áramlik ki, hogy az ember szinte megfagy. A falutól nem messze levő Belinèek nevű mélységből esőzések alkalmával különös ködök szállanak föl.

A hegyvidék legkiválóbb folyó vize a Kulpa, mely a Száva és a Dráva után Horvátország legnagyobb és legfontosabb folyója; a èabari kerűletben Razloge falu mellett ered. Említendőbb mellékfolyói, a Kupeški jarak és a Krašiæevica időnként nagyon kiáradnak; Kuzeljnél a Velikát és a Mala Belicát, Brodnál a Kupicát nehány érdekes patakkal, és végűl Severinnél a Ribje és az Umulac patakokat veszi föl, míg balról a Èabranka ömlik beléje a Tršæankával és a Gerovèicával. A hegyvidéken finom halak tenyésznek a Kulpában. Pisztrángon kivűl előfordúlnak a Thymalus vexillifer, Salmo Hucho és más, csakis tiszta és friss hideg vizet kedvelő fajok, úgymint a Cobitis taenia, Gobio vulgaris, Cottus gobio és Barbus Peteny.

Delnice. Medoviæ Czelesztintől

A föld alá tűnő folyók között a Lièanka-Fužinarka van leginkább átvizsgálva. Kisebbek vannak Lokve, Crni lug és Prezid mellett; időszaki tavak szintén több helyen. Így példáúl Gerovo mellett még csak pár évvel ez előtt is megvolt a Gerovsko jezero, a mely a gerovói mélyedés egész éjszaki felét 4–6 méter magasságra meg szokta volt vízzel tölteni, s a déli félnek az elöntését és terméketlenné tételét is csak a Crkveni hrib nevű domb akadályozta meg. Nehány év óta azonban a tó vize rendszerint egy hatalmas barlangba vész el, hogy Zamostnál mint Gerovèica kerűljön ismét napfényre. Egy helyütt nagy mocsarat alkot, a mely több apró patakocskát fogad magába. A föld belsejének ilyetén üreges volta okozza a források ritkaságát és az ivóvíz hiányát. A Risnjakon, a Sniežniken és a közeli hegyormokon egy csepp vizet sem lehet találni. Mennyi víz szivárog el a mészkősziklák között mutatja a magyar államvasútak Vodenjak nevű alagútja Delnice és Skrad között, a melynek a boltozatáról a vasúti kocsik tetejére csurog a nedvesség. A föld- és sziklarétegek között alá szivárgó víz nagy mennyiségét bizonyítják a barlangok is, a melyek fenekén azután kőmedenczékben és tócsákban összegyülemlik, mint példáúl a likai és krbavai barlangokban. Ha a meggyűlt vízmennyiség oly nagy, hogy az üreg nem képes befogadni, csermelyeket, patakokat, időszaki tavakat és időnként jelentkező forrásokat alkotva, kifoly az üreg száján. A Lukeševa rebar kúp alatt 10–15 évenként egy forrás jelentkezik és az erős Starovnica patakot alkotja, a mely azonban csakhamar eltűnik és a forrással együtt ugyanannyi évig szárazon áll. Hasonló időszaki forrás volt Severin környékén, Veliki Jadrè falu mellett is.

A legrégibb útak egyike bizonyára az, a mely Èabarból Lazacon át s odább a Risnjak és a Sniežnik között Fiuméba vezet. De az első valóságos országútat, a Károlyvárosból Portorèba (Kraljevica) vezető és a hegyvidéket a Tengerparttal és éjszaki Horvátországgal összekötő Károly-útat, III. Károly építtette 1725-ben. S a mikor aztán 1803-ban szóba jött, hogy Károlyvárost össze kellene kötni Fiuméval, megépűlt a monarchia egyik legszebb országútja, a Lujza-út. De azért mégis csak a vasútak kiépítése óta lehet a hegyvidék tutajdonképeni hozzáférhetővé lételéről és a közlekedésnek megnyitottá tételéről beszélni. A tenger színe fölött 3 méternyi magasan fekvő fiumei vasúti állomásról kiindúlva Buccarinál 262, Mejánál 444 és Plasénál 617 méterre emelkedünk. Itt már a hegyvidék határán állunk s még egy utolsó pillantást vetve a tengerre és a sziklás tengerparti vidékre, csakhamar bükk- és fenyűerdőségekbe, a buja havasi világ legelőire és lejtőire érünk. Liènél 816 méternyi magasságban vagyunk s a mint az 535 méter hosszú kobiljaki alagútból kiérünk, magunk előtt látjuk a lièi mezőt (Lièko polje), a Burni Bitorájt, a Javorjét (1122 méter) és a Velika Viševicát (1428 méter). Elhagyva a fenyvest és a Fužine (728 méter) előtt levő 24 méter magas és 71 méter hosszú hídat, a sljemei 337 méter hosszú alagúthoz érkezünk, a károlyváros–fiumei vasúti vonal legmagasabb – 836 méter – pontjához.

Fužinében föltűnik a Zrinyiek és Frangepánok ősi vára nagyságával, és páduai Szent Antal temploma szépségével. A helységet III. Károly telepítette s e régebbi telepesekhez Mária Terézia alatt számos új család költözött a horvát Tengerpartról, a felső határőrvidékről és Krajnából. 1712-ben a lakosok száma 40 volt, ma 3500 hívője van a hitközségnek. A lakosság egészséges, izmos, kitartó nép, a mely alig nő fel, már is fejszét fog és télen át Szlavonia és Magyarország, erdőségeiben favágással keresi kenyerét. Az ablakokban virágot tenyésztenek és szeretnek éneklő madarakat tartani, ennek folytán a kövi rigó (Monticola saxatilis) és a rigó meg is honosodtak ottan. Nyáron Fiuméból és Horvátországból számos vendég látogatja Fužinét és környékét. A köröskörűl emelkedő hegyeket sűrű fenyvesek borítják, melyeknél szebbeket az egész hegyvidéken nem láthatni. A hegylejtők és legelők tele vannak buján növő havasi és hegyi virággal, a melyek között föltűnik a favágók előtt ismeretes Arnica montana. Jóllehet azonban Fužine környéke már magában véve valóságos virágos kertje a természetnek, a fužineiek Goricán még külön mesterséges paradicsomot is alkottak. Különösen szép Fužine környékén a Lièanka forrása, a hol a Veliko és Malo Rogoznon a fenyűket nyírfák és mogyoró-bokrok tarkítják. Az üde havasi gyep közt tavaszszal aranysárga Primula suaueolens, kék Gentiana verna és Orchis pallens virítanak. A réteken csobogó patakocskák folydogálnak, a melyek körűl billegetők és vízi rigók ugrándoznak. Ezek a rigók a vizen kelnek ki a tojásból, a vizen élnek és halnak meg, s ott dalolnak, még ha vastag jég borítja is azt. Hosszabb gyaloglás után a Lièanka forrásához jutunk. A Lièanka és mellékfolyói éltetik a Lièko poljet. Két forrásból ered, a melyek 700 méter magasságban, a Malo Rogozno fenyves alatt egy és ugyanazon mészkőszikla alól fakadnak föl. A lièi mezőn két ágra szakad. Az egyik Gavranica alatt tűnik a föld alá, a másik Kobiljak mellett. Így folytatja útját a Lièanka a föld alatt és csak Vinodolban, Sušik selo mellett tűnik föl újra.

Hófúvás Fužine mellett. Medoviæ Czelesztintől

A lièi mezőn fekszik a körűlbelűl 2000 lakost számláló Liè falu. Midőn a Dobra völgy lakói a XV. században a törökök elől elmenekültek, Lenkoviæ János horvát-szlavon végvidéki fő kapitány török területről ide menekűlő „vlahokat” telepített Vrbovsko, Gomirje, Moravice helységekbe és a Zrinyi Miklós birtokában volt lièi mezőre. A lièi mező éghajlata zordon. Már augusztusban köd ül rajta, a tél meg félesztendeig tart. A burgonya, paszuly, borsó, bab július végén virágzanak, a cseresznye csak augusztusban érik. A növényvilágot illetőleg érdekes a Javorje hegy, a mely valóságos természetes rózsakert. A többi rózsafaj közt különösen a Rosa rubrifolia tűnik ki. A Javorjén fedezte föl Vukotinoviè 1875-ben a Silene Schlosseri-t és a Hieracium florentinum és philosella egy különös kereszteződését, a melyet Raèki Ferencz (szül. Fužinében, 1828 november 25) horvát történetíró tiszteletére Hieracium Raèki-nek nevezett el.

Lokve is java havasi falu mintegy 3000 lakossal. A férfi népség szintoly utolérhetetlen a famunkában, mint a fužineiek és a mrkopaljiak, a kőmives és kőfaragó mesterségben pedig, mint a tengerpartiak.

A körűlfekvő erdőségből árboczfákat, gerendákat, deszkákat, léczeket és zsindelyt szállítanak; az előtt egy gőzfűrész is műkődött ott. A helység a tenger szine fölött 723 méter magasan fekszik, kisebb-nagyobb hegyektől körűlfogva, a melyek sötét fenyvesei fölött halványan látszik el oda a Risnjak. A Lokve völgyén a Mala voda foly végig s aztán a lokvei mélységbe zuhan le. Ha tavaszkor sok a vize, elönti a völgyet és több apró nyílásba szalad be. Az ottani dolomitok közt különös alakjánál fogva feltűnik a Lokvarsha vrata (lokvei kapu); mögötte mély katlan van tele berkenye- (Sorbus aucuparia) és bodzafa (Sambucus racemosa) bokrokkal, a melyeknek haragos vörös gyümölcsfürtjei a zöld fenyves közt igen jól festenek. A lokveiek is hozzá láttak, hogy vidéküket, a melynek az éghajlata szintén enyhe és kellemes, nyaralóteleppé tegyék.

Ugyancsak a Lujza-útvonalon fekszik 784 méternyi magasságban (a tenger szine fölött) Mrzla vodica, a hol augusztusban sok az eper és cseresznye.

Tisovac a Mrzla vodica mellett. Medoviæ Czelesztintől

Kukoricza, szőlő és zöldbab ugyan nem terem meg, de borsó, sárga- és fehérrépa, krumpli, árpa és zab dúsan tenyészik. A lakóházak, mint a Tengerparton mindenütt, kőbűl épűltek, jobbára emeletesek és zsindelylyel födvék. Kevés ház van, a mely előtt kis virágos kert ne volna; a kertecskékben nagyobb részt mákot, mályvát (Althea rosea) és sisakvirágot (Aconitum variegatum) termesztenek. Az erdőségekben gyakori a medve, a siketfajd és a harkály (Picoïdes tridactylus). Még csak a múlt században is a most elhagyatott bányákban vasérczet bányásztak. Most sok faszenet égetnek az erdőkben. 1891-ben az említett helységekbe 8,254.160 kilogrammot, Buccariba magába 3,773.500 kilogrammot szállítottak; 1892-ben az évi mennyiség 7,968.110 kilogramm volt.

Lokvetól a Lujza-út 698 méternyi magasságban Delnicébe visz. Ez a kis helység az út két oldalán szép bükkös és fenyves közepén félóra járásnyira nyúlik, s nehány kőépűleten kivűl emeletnyi magas faházakból áll. Itt is megvan, a fonott kerítéssel elzárt kis kert minden ház előtt, a házak túlsó felén meg rétek és mezőség terűlnek el. A férfiak szintén famunkások, vagy pedig mint napszámosok és munkások járnak messzeföldre. A veres palakő a körűl fekvő hegyeken több helyt szemünkbe tűnik. A pala-rétegek Ogulinnál kezdődnek és az odábbi hegyvidékre is átterjednek.

Érdekes a Jezero, a mely egykor tó volt, ma mészkő-sziklák között levő mély karszt üreg. A múlt században még egy patak, a Jezernica, eredt belőle. Ma ennek is csak a száraz medre van még. Köröskörűl szép a kilátás a Veliki Drgomalj tetejéről (1153 méter); a Bitorajtól a Risnjakig és a Sniežniktől a krajnai hegyekig ellátni róla, de különösen szép kilátás esik a Kulpától öntözött bródi völgyre; a melyen túl Krajna tartomány magasan fekvő falvai és fehérlő templom-tornyai látszanak. A Drgomalj csúcsán a Drgomaljski stolci (a drgomalji székek), néhány méter magas és ugyanannyi széles iszonyú kőkoczkák merednek az égbe.

A kedves bródi völgy bükk- és fenyűerdők koszorúzta magas hegyek közé van beékelve; feltűnő ezek között a Lazarove stiene (Lázár szikla-falai). Kemény télen gyakori vendég itten a havasi harkály (Tichodroma muraria). Majd ott röpköd a Kupica forrástó felett, majd a Vuèja jamába (farkas odú) téved, majd meg Zeleni vir (zöld tó) felett surran át. Nagy, haragos-zöld, jéghideg vízmedencze ez, a melybe a Curak patak 40-nél több zuhatagot alkotva rohan le a hegyek közűl rémítő dörejt okozó zúgással, földet remegtető erővel.

A réteken körüskörűl, de külőnösen a Greben vrh-en, pompás illatos hegyi fű nő, a melyet a falusi nép víg dalolás közt kaszál és gyűjt szénává. Itt él és dolgozik a dugar, a dongát faragó horvát. Mindegyik dugarnak megvan a saját ősi erdőkerűlete, mint a hogy az erdészeti leltárakban minden rovatnak megvan a maga fatörzse. A dugar levágja a fát, a melyet az erdész kijelölt, dongát hasgat belőle s állványokon lassú tűz fölött szárítja. A megszáradt dongákat faragószéken kellőképen kifaragja s rakásra rakja, mert csak igy száradnak ki tökéletesen. A teljesen kész és száraz dongákat mogyorófa vesszővel nyalábba köti s nyáron háton, télen apró kézi szánkón gyakran messze eső helységekbe szállítja, a hol szekérre rakva a Tengerpartra fuvarozza.

A Zeleni vir vizesés. Medoviæ Czelesztintől

Gyönyörű szép séták tehetők a szerteszét hasadozott Grebentől (fésű) le Kuzeljbe, Turkén át Plešcé-ig, a néhány száz méternyi magas Lazarove stiene sziklafalak közt vezető szűk ösvényen, hol a Kulpa is alig bir átvergődni. Ez a legszebb vidékek egyike egész Horvátországban.

Plešce fölött emelkedik 545 méternyi magasságra a Sveta gora (szent hegy); benn, a hegyet borító bükk- és fenyűerdőben áll a csodatévő Szűz Mária temploma. Valamikor régen csak egyszerű kápolnácska volt itten, épen csak hogy megjelölje azt a helyet, a hol a monda szerint, a pásztorok egy Mária-képet találtak, a melytől a legelésző nyájat sehogy sem tudták elterelni. Az esemény után rögtön, ezelőtt mintegy 400 esztendővel emelt kis kápolna helyébe 1749-ben nagy templomot építettek, a melynek a harangjai csodásán hangzanak a bérczek és a völgyek fölött.

A Èabranka forrása. Tišov Ivántól

Mély völgykatlanban, de a mely még mindig 128 méternyi magasságban van a tenger szine fölött, fekszik Èabar aÈabranka patak mellett, a melyben sok a pisztráng, sőt a falu földesura pisztrángos tavakat is csináltatott a laposabb terűleteken. Èabarnak az éghajlata enyhébb, úgy annyira, hogy a kukoricza, árpa, köles, zab és rozs, hűvelyes vetemények és krumpli mellett még a szőlő is megterem; igaz, hogy csak egy-egy a ház elé ültetett tőkén, de fügévél és babérral vegyest. Hacquet idejében még megvoltak itten a bányák, a melyeket Zrinyi Péter halála után a kamara lefoglalt és az idriai bányahivatal alá rendelt. A vasat vaspátból nyerték, a melyből egyszerre 6-7 mázsányit olvasztottak meg. A nyert vasat hajóépítéshez való, különös alakú négyféle szöggé dolgozták föl, a melyet Nápolyig is elszálítottak. A bányák Tršæe és Crni laz mellett voltak. A régi Èabar az olvasztókkal együtt régen elenyészett, helyettük a Ghyczy család szép vára emelkedik ottan s mellette áll még Zrinyi Péter hajdani vadászkastélyának régi tornya. Zrinyi Péter Bródnak is földesura volt, a mely most Thurn-Taxis herczegnő tulajdona.

A Èabranka-forrás vidéke. Medoviæ Czelesztintől

A vár mögött ered a Èabranka, s szép zuhatagokat alkotva szakad alá a mélységbe. Èabar és Prezid között (764 méter) a Kozji vrhen (kecske tető, 914 méter) országút megy át, a mely annyival fontosabb itt, mert a prezidi mélyedésben a Bilhar-féle gőzfűrész működik, a nép pedig nagyrészt Olaszországba szállítandó kisebb-nagyobb fatálakat, fatányérokat és iskátulyákat készít.

Hacquet Prezidnél egy kőfal maradványaira bukkant, a mely hajdanában Fiumétől a Fiumara mentén Jelenjéig s onnét tovább Klanán és Preziden át a krajnai Nanos-hegyig húzódott. Egyesek azt hiszik, hogy ez volt az a nagy kőfal, a mely a liburnokat a japodoktól védte; mások azt tartják, hogy ez a keleti és a nyugati római birodalom határfala volt. Hacquetnek az a véleménye, hogy a rómaiak emelték védelműl az illyrek ellen. Akár igy, akár úgy van: bizonyos, hogy Prezid neve szlávúl kőfal, és rövid idő múlva mindössze ez a név fog emlékeztetni a kőfalra, a mely már nem sokáig fog állani.

És most, mielőtt elhagynók a hegyvidéket, bucsúképen vessünk még egy tekintetet a 825 méternyi magasságban fekvő Tršæe-re, s onnét a Risnjakra, a Snežnikre, a krajnai hegyekre, meg a Sokolanske-stiene (sólyom-bércz) kopasz, darabokra töredezett, kifogasodott szikláira; a melyek két-, három- és négy helyen összenőtt, amott lantalakúlag összehajló, majd meg koronájukkal aláfelé csüngő fenyűfáikról is nevezetesek. Nem kevésbbé híres a négy méternyi vastagságú óriási hársfa Selo mellett, és az érczben dús Rudnik hegy, a mely hämatitet, limonitet, pyritet, higanyt, czinóbert és higanyérczet szolgáltat. A kéneső első nyomait 1830-ban vették észre, a midőn a számtalan hegyipatakban tiszta kénesőt találtak, a melyet rögtön Becsbe küldtek. Ghyczy Francziska, a èabari uradalom örökösnője, ásatni kezdett, de a bányászok évenként csak hat kilogramm tiszta kénesőt találtak, utóbb alig valamit. Újabban egy belga társaság nagy költséggel, tervszerűen fogott hozzá a bányászáshoz.

Tršæe úgy ásvány- és kőzettani, mint éghajlati szempontból is nevezetes. A cseresznye szeptemberben érik, kukoricza nem terem, de árpa, zab, len, káposzta, kolompér, bab van elegendő, sőt kevés búza is.

Mint a èabari völgymélyedésben, épen olyan szelid az éghajlat a tenger sziné fölött 584 méternyi magasságban, ugyancsak mély völgykatlanban fekvő Gerovóban is. Gerovo és Crni lug között egy barlangban, melyet 1882-ben egy ácsmester fedezett föl, 22 méternyi szűk terűleten ezer meg ezer hófehér cseppkő van.

A Gerovèica sziklahasadéka. Medoviæ Czelesztintől

A gerovói egyház az egész hegyvidéken a legrégibb; 1404-ben keletkezett. Jelenleg 2.000 szorgalmas és becsűletes lakosa van. Végűl fölemlítjük még a fönséges nyugalomban és ünnepélyes csöndben honoló Kupeško jezerot és a Guslice, a Jelenac, meg a Srebrena vrata bérczcsúcsokat.

Lika és Krbava. Kramberger Ernőtől és Orliæ Dömétől, fordította Hodinka Antal

Nagy múltú történeti föld az, a melyet röviden vázolni szándékozunk. Már ősi lakói, a japodok, magukra vonták a rómaiak figyelmét, a kik meg is hódították és 600 éven át birták is ezt a terűletet. Azután a horvátok vették birtokukba. A vidék vad és nyers. A nagy Kapela „Gvozd havas” („Gozd”) néven híres a történetben. A természetes erődöket alkotó hegylánczok gyűrűszerűleg öveznek egyes termékeny völgyeket, a melyekben jókora folyók erednek és titokzatos mélységekbe vesznek el; háború idején minden völgy könnyen eltartja a lakosságát, a hegylánczok pedig természetes búvó- és rejtekhelyeket, védő torlaszokat és könnyen védhető szakadékokat nyújtanak. Ősidők óta kemény derekú nép lakja e földet. A likaiakon ugyan még senki sem végzett koponyaméréseket, még senki sem állította össze családfáikat, de történetükön mégis bizonyos közös vonás észlelhető. A rómaiaknak eleintén félelmes ellenségei voltak; azután pedig hogy Augustus leigázta őket, századokon át a legjobb csapatokát szolgáltatták az örök városnak, és egész sorát a legkitűnőbb császároknak, a kik visszaállították a legiók meglazúlt fegyelmét, és Palmyrától Galliáig és Britanniáig hordozták győztes fegyvereiket. Ez a horvátoktól ősrégen megszállott föld és ez a kemény égalj, a hol Aeolus összes gyermekei vad harczban állanak egymással, úgy látszik, mindenkor csak a legerősebb és legfejlettebb szülötteket hagyták életben. Mig a mai Szlavonia egész a XI. századig olyan, mint a sír, a melynek történetét sűrű homály födi; míg a Tengerpartot a keletrómai, pápai és nyugati politika, mint valami ingadozó hajót, össze-vissza rázza. Lika és Krbava lakói és sziklái szilárdan merednek elé a történet hullámzó tengeréből, mint olyan támasztópont, a melyre hatalmát fölépíteni Zvonimir király bátran megkisérthette. Ez az ősi horvát nemzetségek: a Karloviæok, Šubiæok, Gušiæok, Mogoroviæok, Tugomiroviæok s később a Frangepánok hazája; itt voltak a bužini, boèaèi, hotuèi, lapaci és podgoriai ősi horvát župák (megyék); az utóbbi, mely a Velebit alján a tengerpart mentén terűlt el, már 1070-ben, Péter Kriesimir király idejében élőfordúl. Itt volt az első szilárd gát emelve a törökök berohanásai ellen. De a hosszas véres küzdelemben a régi horvát urak is részint elűzettek, részint megölettek, részint megfoszttattak birtokuktól, úgy, hogy a lakosság végső nyomorba sülyedt. A törökök, miután ezen természetes erődök uraivá lettek, onnét bizvást küldhették égő csóvákkal szágúldó lovasaikat Horvátországon át Krajnába, Karinthiába, Stiriába, sőt velenczei terűletre is, le egészen Coneglianóig. Hunyadi Mátyás külországi ügyekbe bonyolódott s Horvátországgal keveset törődött; a gyönge Ulászló és II. Lajos pedig nem voltak elég erősek arra, hogy megvédjék Horvátországot, a mely ennek következtében már I. Miksa idejében a hatalmas Habsburgoknál keresett oltalmat. Midőn aztán Lika és Krbava a török iga alól fölszabadúlt, a törökök uralma alól menekűlő, valamint a török uraik által ott hagyott szerbek védelmet, menedéket és új hazát találtak ezen a félig-meddig elnéptelenedett horvát terűleten. Vitézűl is küzdöttek érette a horvátokkal együtt az egyre tartó apró csatározásokban, sőt a birodalom külső háborúiban is részt vettek. Mindannyiuk katonai erényei és hibái azonban csak a horvát névvel kapcsolódtak össze. A határmenti apró harczok nagyon hozzájárúltak e hegyes tartomány nyers, de igen tehetséges fiainak ez elvadításához, úgy, hogy az ottan soká paczkázó rablóvilágot csak nagyon erős eszközökkel lehetett kiirtani. Most e megye az ország legjobb közigazgatású megyéihez tartozik.

Ogulinból a József-úton Modrus fölött, a Kapela hegyláncz szép erdőségei között a hegynyeregre érve, a hol az út a Nagy-Kapelát elválasztja a Kis-Kapelától, 877 méternyi magasságból nagyszerű a kilátás a pompás hegyvidékre. Az út óriási kanyarulatokat téve ereszkedik lefelé előbb az erdőszélen, majd a meredek hegyoldal gyepes és sziklás lejtőjén, két felől hatalmas erdők kőzött, mig végűl leér a mélységbe, a melyből Jezerane (505 méter) házai és temploma fehérlenek elő. Az út poroszkáló lépésben egy óráig tart. Feleúton nehány ház kandikál ki a sziklák közűl. Ez Razvale, mely télen jó menedéket nyújt némely útazónak.

Likai férfi. Mašiæ Miklóstól

Jezerane mellett Lika-Krbavába lépnünk. Ahhoz tartozik az egész vidék a Kis- és Nagy-Kapela déli oldalától, tehát Jezeranétól nyugati irányban a tengerparti Zengg városáig; továbbá a Tengerpart onnét lefelé délnek Szent György (Sveti Juraj), Jablanac és Carlopago városokkal; úgy szintén onnét keletre egészen Dalmácziá és Horvátország határfolyójáig, a Zermanjáig, és tovább éjszakra az Una forrásáig Bosznia határán. E vidék összesén 6211.4796 négyszögkilométer 190.978 lakossal.

Jezerane kis falu egy szűk, 13 kilométer hosszú és a Stajnica karszti pataktól öntözött völgyben, egy felől a Nagy- és Kis-Kapela, más felől a Slimešce, Jelvica és Vršak csúcsok között. Rendes körűlmények közt a völgyfenék elég jó réti szénát terem, sőt a patak a völgy alján szétszórt, vagy többé-kevésbbé összeépitett tanyákhoz tartozó nehány szántóföldet is termékenyít. De ha a hegységben esett nagy hótömeg hirtelen olvadásnak indúl, és a tartósan melegebb időjárás a hóval és jéggel szinűltig megtölt karszttölcsérekben, mélységekben, hegynyílásokban és völgyhorpadásokban fölgyülemlett havat és jeget megolvasztja: akkor néha megesik, hogy a Kapela alján levő üregek nagy mennyiségű vizet öntenek ki magukból. E vízömlés heteken át tart és akkor a völgy a szegény lakosság kárára és nyomorúságára pompás tóvá változik, mely a házakat a tetőig, sőt olykor egészen is elborítja. Csak Jezerane, mely nehány más faluval magasabban fekszik, kerűli ki a veszedelmet. Néha hónapokig is eltart, míg a víztömeg a mélyen fekvő nyílásokban elvész, a melyek a Stajnica patak vizét is elnyelik.

A jezeranei (505 méter) és a hozzá legközelebb fekvő križpoljei völgymélyedés között terűl el a jelvicei és kamenicai magas fönsík, és odább Križpolje és Brinje között a második, kevésbbé termékeny, jobbára gyeppel benőtt magaslat, a melyen a téli viharok rettentő pusztításokat visznek véghez. A brinjei elágazó völgy termékeny, vízér is öntözi, a mely, mint a karszti folyók általában, üregből ered és megint a föld alá búvik.

Brinje hajdan mezőváros (oppidum), majd a határőrség egy századának állomáshelye; most 2.000 lakosú helység. Közepén áll Sokolac vára, melynek kápolnája még elég jó karban van.

Sokolac vára a XV. századból való építmény, és csúcsíves kápolnájáról ítélve, úgy látszik, tetszetős épűlet volt. A kápolna középső hajójában megvoltak Frangepán Bertalan és Miklós al-fresco képei. Most csak Szent Antalnak fából faragott oltára áll még. A kápolna alatt van a befalazott bejáratú sírbolt, rosettákkal és czímerpajzsokkal díszített kettős keresztfolyosóval. 1411-ben itt jegyezte el Cetin vár hatalmas ura, Nelipiæ János, Katalin leányát Frangepán Miklós fiával, Jánossal. Ugyanazon évben Frangepán Miklós vendégéűl fogadta benne Zsigmond királyt. 1435 január 12-én pedig e várban összejött mind a kilencz Frangepán testvér: Miklós, István, Bertalan, Dujmo, Márton, Zsigmond, András s a két, idősb és ifjabb János. Brinjének több kolostora és temploma volt, de a török háborúk idején mind elpusztúlt. A hatalmas Frangepán Miklós horvát bán halála után Sokolac vára gyakran cserélt urat, míg végűl I. Ferdinánd katonai czélokra fordította.

Sokolac vár romjai. Csikoš Bélától

Kis távolságra dél felé ritkás erdővel benőtt, egyébként nem épen barátságos vidék következik, a melyen egészen Prokike faluig csak egyes elszórt tanyaházak találhatók. Mindannyi szűkölködik vízben. Az állatok itatására szükséges vizet kátyúkban és gödrökben fogják föl. Nem sokkal jobb a helyzet a Kamnica magaslaton alúl levő térségen, a melyen Žuta lokva mellett egy mély, de kis völgyteknő van. A Senjsko bilo nyúlványai itten ereszkednek le a brlogi és a kampoljei szép völgyek felé. Brlogtól belátható a mintegy 50 holdnyi rétségből álló gušiæi mező: Brlog, Gušiæ és Otoèac urai a Gušiæ grófok (knez) voltak, az ősi Gušiæ nemzetségből, mely már Péter Kriesimir és Zvonimir királyok idejéből származó oklevelekben előjön. Gušiæ György és Mátyás már a XII. századbeli okíratokban is szerepelnek. Egy más Gušiæ György és Máthé, aláírták az 1492-i oklevelet, melyben a horvátok elismerték a Habsburg-ház trónöröklési jogát Horvátországban, míg Gušiæ Gáspár az 1527-i cetini hódoló okíraton szerepel. A nemzetség bárói ágon ma is virágzik. Várukat 1575-ben a törökök szétrombolták.

A brlogi völgy végén a Marasovac és a Grabna hegyek nyúlványai egészén egymás közelébe érnek és a medenczét teljesen körűlzárják, de csakhamar ismét eltávolodnak egytmától és a szép kompoljei völgyet alkotják. Az Oštrovica vrš lábánál fekszik Kompolje falu. Igen kevéssel odább látható a Gacka medencze mélyén a hegyektől teljesen elzárt Otoèac.

Otoèac régi neve Otoèiæ (kis sziget), mert a Gacka folyó ottan szigetet alkotott, a melyen az egykori vár és a szent Fábián meg Sebestyén kápolnával biró szent Mária templom romjai még most is láthatók. IV. Béla király 1244-ben Otoèacot a vegliai Frangepán családnak adományozta. Frangepán Zsigmond II. Pius pápa engedelmével Otoèacban. püspökséget alapított, a mely 80 évig fönnállott. A török hadjáratok idején a lakosság védelmére a helység fölött emelkedő dombon három toronynyal biró várat, a „fortica”-t építették. Otoèac jelenleg még az otoèaci 79-ik gyalogezred hadkiegészítő kerűlete és székhelye a szolgabiróságnak s a járásbíróságnak, a magyar királyi erdőhivatalnak és az otoèaci közbirtokosságnak. Van felsőbb fiú-iskolája, leányiskolája és egy asztalos-, esztergályos- és bodnár-szakiskolája. Lakossága római katholikus és görög-keleti; mindkét felekezetnek saját temploma van. Otoèac fontos kereskedőhely a vidékre nézve, a hová a szomszédos községekből és a közel fekvő Boszniából minden szerdán nagy mennyiségű gabonaneműt szállítanak és nagy számú marhát hajtanak. Az otoèaciak testi fejlettségükre nézve korántsem oly nagyok és erősek, mint a gospiæi és a Gospiæ környékbeli tulajdonképeni likaiak. Éghajlata általában sokkal enyhébb, mint Likának jóval magasabban fekvő vad vidékeié. Otoèactól délkeletre terűl el a szép és termékeny Gacka-völgy folytatása, mely a Kis-Kapela és a Velebit között fekvő hullámzó síkság. A Gacka a Koren hegy lábánál Lešèétől nem messzire, több forrásból fakad oly bő vízzel, hogy már ottan malmot képes hajtani. Rövid útjában Otoèacnál hat mellékfolyót vesz föl magába. Ugyanott két ágra szakad. A rövidebb balra térve délnyugati irányban a Pakalj hegyláncz mellett foly tova, majd egy tavat alkot, és szűk mederben fut odább az alsó Švica 60 méter magas sziklafalai hosszában, a hol aztán az addig nyugodt, lassú víz tíz-tizenkét esésre oszolva nagy zuhogással omlik a falról a mélybe. E zuhatagok fölött az ügyesen alkalmazott zsilipek által szabályozott folyó mintegy tizenkét fűrészelő és őrlő malmot hajt. A fönt említett, szép gyöppel benőtt mély medenczében a folyó egyik ága rövid, szűk csatornát alkot, melynek végén köralakú üst tátong; itt a víz a fölmeredező sziklákon megtörik és feneketlen mélységbe esik. A másik ág a gyönyörű, magas hegyektől övezett Švica-völgyben halad a legmélyebben fekvő helyre, melynek hegyalkotta pereme éjszakon eléri az 502, délen a 609 métert, mig a nyugati hegylejtők 700 méterre emelkednek.

Likai táj. Mašiæ Miklóstól

Otoèactól nem messze emelkedik a többi hegység előörséűl, az országúttál délre a 648 méter magas Prozor hegykúp. Ezt a hasonló nevű falu fölött lévő hegyormot a román heverő prozori vár koronázza, melyet a zenggiek építettek 1619-ben védelműl a törökök ellen. A környéken 1467, 1543 1589 és 1655-ben csatározások történtek a törökökkel. Itt volt 1663 szeptember 16-án az ütközet, melyben Zrinyi Péter teljesen megverte Èengiæ Ali basát és megakadályozta Brlog tervezett fölgyújtását. Prozor mellett a Kis- és Nagy-Vital dombon nagy mennyiségű római és görög pénzt, továbbá oszlop- és urnatöredékeket találtak, a Èovic mezőn pedig, Vital közelében, egy Herkules-alakkal diszített oszlopot. Azonkivűl egy, valószinűleg Perušiæen át a Likába vezető római út nyomai is mutatkoztak, a melynek egyik ága, Jablanac mellett a Tengerpartra vitt. Kelet felé a fönsík messze elnyúlik, egészen a Krbava völgyig érő és azt nyugat felől határoló úgy nevezett Ljubovón levő még magasabb dombokig.

A Gacka-vögyből Gospiæba vezető úton odább délfelé haladva Quartebe, már a síkon fekvő, jobbára katholikus lakosságú kis falucskába érünk, a hol a tulajdonképeni Lika fönsíkja kezdődik. Közelében 602 méter magas dombon egy vár romjai láthatók. Kurtega nevű török parancsnoka megadta magát a magyar keresztény seregnek és meg is keresztelkedett. Utódai ma is élnek, és más török helynevekkel együtt a török időkre emlékeztetnek. Mondják, hogy itt egykor nagy kereskedő város állott. Es csakugyan a Gospiæba és onnét tovább Dalmácziába vezető út mentén nagy üres kőkoczkák láthatók, melyek ketteje 1/2 és 1/4 akkori mérő szerinti ürmértékű s gabonamérésre, a harmadik pénzkimérésre szolgált. E köveket quartoknak (negyed) nevezik; innét vette a falu Quarte nevét. Az utóbbi kövön alig olvasható fölírat van, a melyről Fras Ferencz 1850-ben, úgy látszik, nem eléggé hű másolatot vett. De találtak más régiségeket is, egyebek között mozaik maradványokat és ólomcsöveket, a melyek elegendőképen bizonyítják, hogy itt egykor római telep állott. Quartével határos Perušiæ, kies helyen fekvő barátságos helység, melynek postaállomása is van. A törökök idejében ezek fő helye volt, a határőrség fönnállásakor pedig kapitánysági székhely. Jelenleg szolgabiróság és járásbiróság székel benne. A török idők maradványa kicsiben űzött vasveretű fapipa-ipara. Bizonyos Neæimoviæ Mato, gúnynéven „Mediæ Luladjija” a legügyesebb mester benne, de évenként alig 100 pipa készűl.

A Gacka folyó vízesése. Csikoš Bélától

Félórányira nyugatra a helységtől egy dombon romok láthatók, a melyekből az egykori török vár gömbölyű tornya még kivehető. Malkocs bég, boszniai basa, 1553-ban törököket telepített le Perušiæban, és 1555-ben megerősítette a várat, a mely ekképen Udbina mellett Lika legfontosabb helyévé lőn. Nem csoda tehát, hogy falai alatt keresztények és törökök között véres összeütközések történtek. A törököket 1569-ben a zenggiek verték meg, 1642-ben pedig Frangepán Gáspár, végre 1685 julius 22-én Leslie és Herberstein tábornokok egészen elűzték őket. De azért a legtöbb török család ezután is ott maradt, sőt a Lika és Krbava fölszabadulása körűl nagy érdemeket szerzett Mešiæ Márk rábeszélésére meg is keresztelkedtek. Mešiæ Márk pap 1640-ben Brinjében született, és 1713 február 2-án Carlopagóban húnyt el. Holttestét a nagy számban összesereglett nép Mušalukba kisérte, a hol Likának ezt a néphősét eltemették. Frangepán Farkas tábornokon kivűl († 1652-ben) egyetlen horvátnak sincs nagyobb érdeme Lika fölszabadításában, mint Mešiænek. Ugyancsak neki köszönhető az elpusztúlt és kirabolt terűlet újból történt benépesítése is. A perušiæi, budaki, bilaji és ribniki török imaházakat (džamija) keresztény templomokká alakították át, és csak magában Perušiæban 252 mohamedán férfi keresztelkedett ki. Akkor még 55 mohamedán ház maradt. Csak nehány öreg anyóka nem akart semmi szin alatt sem kitérni. Sok nagy tekintélyű török család: a Jurišiæ-ok, Krekoviæ-ok, Murgiæ-ok, Heèimoviæ-ok, Domazetoviæ-ok, Kariæ-ok, Turiæ-ok, Milkoviæ-ok, Kammoviæ-ok, Mirkoviæ-ok, stb. ma is virágzanak. Budakon, Noviban (Gospiæ mellett), Kanižán (ugyanott), Udbinán és másutt szintén sok török tért át a római katholikus vallásra. Perešiæ lakossága, számra mintegy 700, ma is római katholikus. Malkocs várától kissé éjszaknyugatra van a községi iskola, a papi lak és a templom, mely egész Likában a legszebbek egyike. Belseje bazilika-szerű, kórusmagasságú oldalcsarnokkal. A templomtól köröskörűl szép a kilátás, úgy a Grabovaèa hegységre (772 méter), mint a mélységre, a mely Horvátország egyik legszebb barlangját, a Samograd barlangot rejti magában, a hová lassan emelkedő úton körűlbelűl egy óra alatt érhetni el.

A Samograd tulajdonképen öt teremből áll; az utolsóban halban bővelködő tó van. A barlangban emberi csontokat, téglákat és szénmaradványokat találtak, jeléül, hogy a török elnyomatás idején rejtekhelyűl szolgált. De entomologiai szempontból is figyelmet érdemel; ugyanis szem nélküli bogarakat, nevezetesen a ritka Anophthalmus Kiesewetteri-félét lelhetni benne.

Perušiæ mellett emelkedik az Orloviæ szikla is (szintén barlanggal), a melyen a vitéz Orloviæ György a törököktől 1521-ben szétrombolt Beæ várát építette.

A Perušiæból Studencibe vezető úton van a Sitvukova peæina, a második barlangos szikla; míg Studenac mellett, nem messzire Perušiætól, a Budina peæina nevű jégbarlang van. A falakat egészen jég borítja; mintha csak carrai márványból faragták volna ki; a padlat pedig olyan, mintha kristályból volna kirakva. Az egyik cseppkőoszlop tíz méter magas és két méter vastag. A barlangban jeges vízzel telt medenczék is vannak.

Mesiæ Márk. Bukovac Balázstól

Gornji- (Felső-) és Dolnji- (Alsó-) Kosinj, Lipovo polje, Krš, Mlakva és Bakovac egy községet alkotnak 6561 római katholikus és görög-keleti vallású lakóval, a kik jól mívelt szántóföldjeik terméséből élnek. A talaj aránylag termékeny, mert a Lika folyó áradásai sok iszapot raknak le rá, és az égalj is jóval enyhébb, mint felső Likáé.

A Kosinj vidéki hegyek hallstatti rétegekből és krétakőből állanak; Zengg körűl a tenger melletti hegyekben némi melaphir, a Lika folyó völgyében pedig alluvialis lerakodások is találhatók. Gornji-Kosinjtól nyugat felé egy 18 kilométer hosszú hegyszakadék nyílik, mely a Velebit törzsét ketté osztja és Jablanacnál egész a tengerig ér. A vadregényes vidéken út vezet Mrkvištébe (1276 méter) a hol a hegyszakadékot 700 méter magas sziklafalak határolják. A Bakovac rét végén van a Fekete forrás (crno vrelo), akárcsak valami sziklába vájt mélység. Szélessége 6, mélysége 36 méter, ezért lent egész feketének látszik a vize. A mezei munkások vízért kénytelenek ebbe a mély nyílásba leszállani.

A Fekete forrásból ered a Bakovac folyó, mely Kršnél a Likával egyesűl. Nagy esőzések alkalmával a víz oly erővel tör föl a forrásból, hogy az útjában álló szikladarabokat hat méter magasságra is földobja és a sziklákra épített pásztorkunyhókat alapjukban megingatja, úgy, hogy a nyáj ijedten szalad szét. Olyankor halakat is vet fölszínre, többek közt a ritka Paraphoxinus croaticus-t, mely a Lika folyóban is előfordúl, jeléűl, hogy a Fekete forrás összeköttetésben van vele. Említésre méltó a Butinska jama nevű időközi forrás is.

Perušiætól délnek fordúlva, csinos szorosba jutunk, mely Osik faluba visz. Innét érhető el a domboktól és alacsony hátaktól keresztezett fönsík. Egyik lejtőn még állanak az egykor hatalmas budaki grófok ősi várának romjai; Budak falu (Mušaluk mellett) is őrzi emléküket.

Az igazi Likába, értve azt, a mit régen így hívtak és a mit a likai ma is ért alatta, éjszakról Perušiæon át Gospiæba jövet azon a hídon lépünk, be, a mely Budak mellett tágas ívben visz át a Lika folyón. Magas fönsík az, a melyet nyugatról a Velebit, keletről a Vrebaèka staza és a kopasz Plješevica határolnak. Középmagassága több mint 570 méter, terűlete 700 négyszögkilométer. Ezen a térségen három közigazgatási kerűlet van 9 községgel és 63.470 lakóval, a kiknek nagyobb fele római katholikus, kisebb részük görög-keleti.

A fönsíkot a Lika folyó hasítja. A Lika partjai itt-ott laposak, de igen nagy darabon meredekek és magasak, mert a parti sziklák néhol, példáúl Kaludjerovácnál, olyannyira összeszorúlnak, hogy a víz föltorlódik és csak ügygyel-bajjal képes útat törni magának. Szárazság idején a Lika lomhán folydogál, esőzések alkalmával szilajúl rohanó vízzé változik.

A fönsíkot határoló vagy rézben átmetsző hegység tele van töbörökkel, mélységekkel, szorosokkal, medenczékkel, tölcsérekkel, barlangokkal és nehezen áthatolható szorulatokkal. Gyakran nagy terűleten hangánál egyéb nem nő (Calluna vulgaris), a melynek horvát nevétől (vriesak) az ilyen helyeket a nép vrištinának nevezi.

De az ember a természettel vívott harczában még itt is győzedelmeskedik és a talajt nagyobb termékenységre kényszeríti. Az elhintett nyirfamag alig hogy kikelt, már is üde nyírfaligetek virúlnak a puszta síkon, többnyire a házak körűl. A hanga virágzásakor a vrištinákat egészen ellepik a méhek; a méhészet ugyanis igen fejlett; a karszttöltésekben vad méhek is tenyésznek. A likai méz igen zamatos és fínom, s azért nagyon keresett; sokat is szállítanak belőle a külföldre. És ha tán sok is a kevéssé vagy egészen terméketlen föld, mindamellett a hol csak egy kis termőréteg akad, mindenféle gabonanemű, hűvelyes vetemény és zöldség megterem benne. A nedvesebb terűleteken, ott tudniillik, a hol a folyók inkább lapályon, mint gyakran igen mély kőmedenczékben folynak, zöldelő rétség is akad. Egyébként a likai ember a síkon is meredező sziklák közt, továbbá hegyoldalakon és lejtőkön gyűjtögeti össze csekély, de illatos, puha szénáját. A folyók és patakok vize szép tiszta és hideg, a melyben sok a pisztráng és a rák.

A budaki hídról nyugatra láthatók a még mindig jobbára kopasz pazarištei hegyek fogazott csúcsai s mögöttük a Velebit magas orma. A Velibit éjszaki oldala szépen be van fásúlva, csak a csúcsa körűl kopasz és olykor egész júniusig hóval födött. Már messziről kivehetők a hosszan elnyúló és csak Carlopago körűl alacsonyodó hegység vadúl szétszakgatott, kihegyezett és kifogazott falai és tátongó mélyedései. A Gospiæból Carlopagóba vezető úton levő hegynyereg Oštarije mellett két részre, egy kelet-délkeleti és egy éjszak-éjszaknyugati félre, osztja; amaz Zenggig, emez a Zermanjáig nyúlik. Keleti lejtői kevésbbé meredekek és erdősek. A Velebit a horvát hegyvidék délnyugati szegélyét alkotja és 1010 méter középmagasságra emelkedik. Kelet-délkeleti felének legmagasabb csúcsai a Visoèica (1619 méter), a Višeruna (1623 méter), a Sveto brdo (Monte santo, 1753 méter), a Vaganski vrh (1758 méter), a Mali (1738 méter) és a Veliki Malovan (1760 méter). Ez utóbbi Horvátország legmagasabb orma; közelében van a. Babino jezero tó. Alacsonyabb tetők: a Goli vrh (1639 méter) és a Poèiteljski vrh (1551 méter). Ez a rész alkotja a határt Horvátország és Dalmáczia között, mig az éjszaknyugati Gospiæ és Carlopago között emelkedik. A két fél között mély medenczék, szakadékok és bevágások vannak. Az éjszaknyugati fél legmagasabb csúcsai: a Jadièova planina (1417 méter), a Šatorina (1623 méter), a Velebitska Plješevica (1653 méter) és a Rajmaæ (1699 méter).

A fönsík belsejéből mindenfelé jó országútak vezetnek, de természetesen mindannyi magas hegyeken, szorosokon és nyergeken át. A tengerpartra, nevezetesen Carlopagóba csak Oštarije mellett (927 méter) juthatni a Velebiten át. Egy másik országút a Veliki Halan-on át (1412 méter) vezet Štirovaèából (1102 méter) Jablanacba s onnét tovább a tengerpartra. De mindkettőnél fontosabb közlekedési vonal a 975 méter magasságig emelkedő krbavai országút, mely Gospiæból Kulán és a ljubovói magaslatokon át Buniæba (665 méter) viszen. Végűl 1832 óta új országút is van a Mali Halan-on át 77 kilométer hosszúságban, mely a Velebiten át Zárába vezet. Ez az új országút Sveti Rok (Szent Rókus) mellett egyesűl a régi dalmácziai útvonallal, a mely Žuta lokvából Otoèacan és a Gacka völgyén, továbbá Krš, Perušiæ, Gospiæ, Medak és Rièica helységekben át a dalmácziai Zermanja völgyébe vezetett.

Azon régi országút mellett, mely egykor egyenesen, most ivekben kanyarog föl a tenger part felől a Velebitre és Carlapagóból a likai fönsíkon át Dalmácziába vezet, fekszik Lika fő helye, Gospiæ, egykor a likai 1-ső határőrvidéki I. Ferencz József gyalogezred székhelye. A helység a Novèicának, a Lika egyik mellékágának mindkét partján terűl szét. A folyócska Novi mellett ered, a melytől nevét is kapja, s miután Kaniža falu közelében, Gospiætól mintegy két kilométernyire nyugatra a Bodanicával egyesűlt, rövid útat téve Lipe mellett, Gospiætól nem messzire a Likába szakad. Gospiæ csinos kis városka, a melynek egyemeletes házai, – de van néhány kétemeletes is, – két tere körűl futó fő útczáiban zárt sorokban állanak. A többi útczákban és a piaczon földszintes, a város szélen pedig parasztházak vannak.

Gospiæ 565 méternyi magasságban fekszik a tengerszín fölött, és pedig kedvezően; köröskörűl egy órányira hegyek veszik körűl, kivéve nyugat felől. Lakosainak száma 2631, a kik részint római katholikusok, részint görög-keletiek. Kereskedőkön és kevés kézmívesen kivűl sok benne a hivatalnok. Ez a megye székhelye; itt székel a főispán, itt van a törvényszék, a járásbíróság, a szolgabíróság, a városi előljáróság és a csendőrparancsnokság. Van főgymnasiuma, felsőbb leányiskolája, népiskolája, egy internatusa szegény gymnasiumi tanúlók részére, egy tartományi fenyítő-intézete, honvéd laktanyája, posta- és távíróhivatala. Szebb épűletei: az új stilben épűlt törvényszéki palota, a felsőbb leányiskola és a népiskola épűletei, a faragott kőből épített gymnasium, az internatus és a honvédlaktanya; de az emeletes magánházak is kivétel nélkül újdivatu külsejűek, szintúgy kiválnak a határőrvidéki intézmény fönnállásakor épűlt kincstári épűletek is. Télen Gospiæ teljesen el van zárva a világtól. A nagy hó a postai közlekedést a szomszéd ogulini vasúti állomással olykor két hétre is teljesen megszűnteti.

A Plješevica. Csikoš Bélától

Gospiænak 1894 óta vízvezetéke van; a tiszta, egészséges víz Brušaniból, hegyi forrásokból jő; a vízvezeték 14 kilométer hosszú. Gospiæon a Novèica partján egykor vár is állott, a melyet 1804-ben hordtak le, mikor a görögkeleti templom melletti hidat építették a Novèicán; később a hídfőnél meghagyott vártornyot is lebontották. A törvényszék palotája előtti kis téren, a katholikus templom mellett van Zastavnikoviæ Gedeon tábornoknak barátai által emelt emlékoszlopa. A városka történetéről alig van mondani való.

A keresztények és a törökök háborúiban Gospiæ gyakran szerepelt. S midőn aztán Mešiæ Márk, a vitéz pap, Likát fölszabadította a török uralom alól, sok mohamedán megkeresztelkedett és tovább is a városban maradt.

1692-ben gróf Sinzendorff Adolf 80 ezer forinton megvette az egész Likát és Krbavát, de a katonai parancsnokok, a kik vele szemben kényelmetlenűl érezték magukat, bujtogatni kezdték ellene a népet. S a mikor a gróf tarolni kezdte a Velebit erdőségeit s a levágott fát árúba bocsátotta a velenczeieknek, Edling zenggi kapitány lefoglalta azt, a likaiak pedig ugyanakkor föllázadtak a tized behajtása miatt. Sinzendorff erre visszakövetelte és vissza is kapta a vételárt. 1694 óta Gospiæon lakott gróf Coronini Antal; a ki a kamara nevében Likát kormányozta. Ezen időtől fogva Gospiæ a határőrvidék későbbi szervezése után is ezredparancsnoki és ezredtörzskari székhely volt; utóbb ott székelt a hadosztályparancsnok is, a ki mindenkor tábornoki rangot viselt. A határőrvidék föloszlatása után a polgári kormányzat kezébe ment át.

Gospiætól délkeletre a csöndes fönségben emelkedő Velebithez hol közelebb, hol távolabb több helység fekszik. Ott van Bilaj, a törökök által egy kőhalmon épített várával, mely immár romokban hever. Továbbá Vrebac, hol sok őskori és római régiséget találtak, a melyekből következtethető, hogy ottan nagyobb római telep állott. Vrebac környékén van Horvátország legnagyobb barlangja, a Pèelina (Méh odú), melynek hoszszát 3 kilométernyinek mondják. Több nagyszerű terem, vízmedencze és egy föld alatti tó is van benne. Meglepően szép egy 10–12 méter hosszú sárgásfehér cseppkő-függöny, melynek számos, itt-ott 1 méter hosszú redője van. Az a 30 méter magas és 4 méter vastag cseppkő-oszlop is látványosság számba mehet, a mely csodálatosképen egymásra rakódott négy részből áll.

Bilaj és Medak között kőmező terűl el. Fönn a hegységben fehér kősziklán egy kis kápolna áll, a melyhez keskeny ösvény visz föl, és onnét tovább lekerűl Dalmácziába. Az erdőségek és a hegyi rétek miatt gyakori volt a viszálykodás, mert a fában és fűben szűkölködő dalmaták átjöttek és titkon fát vágták és füvet kaszáltak maguknak.

A dombok és a magasabb hegyek váltakozva mogyoró bokrokkal és fákkal vannak benőve. A Medaktól éjszakra terjedő hullámos mezőségen emelkedik a kúpalakú magas Zir hegy. Medaktól délkeletre a hegyek mindjobban összevonúlnak, a sík hovatovább mindinkább völgyalakúvá lesz és Lovinac mellett a Rièica patak medenczéjét alkotja. Ez a Resnik planina 400 méter magas szikla falai és a Velebit alacsonyabb nyúlványai által alkotott völgy a likai síkság folytatásaként 18 kilométernyire terjed a Zermanja irányában. Lovinac falu az 1751-iki lázadásról híres. Mint egy ember kelt föl akkor a vesszőzés behozatala és a szigorú kormányzat életbe léptetése miatt fölbőszűlt nép. A fölkelést erőszakos és sulyos eszközökkel hamar elnyomták ugyan, de a szigor rosz vért szűlt. Bűntetésűl Lovinac nevét Szent-Mihályra, és a fölkelésben szintén részt vett Bruvno faluét Szent-Péterre változtatták; csak jóval később kapták vissza ősi nevüket.

A Srnopas, Goli vrh és a Risnjak közé ékelt terűleten aztán már nincs is tulajdonképeni nagyobb falu. A Risnjak lejtői kopasz, rétegenként egymásra rakódott sziklatömegek, a melyeken egy fű szál sem látható. Csak a tiszta vizű Rièica patak tesz némileg megnyugtató hatást. A puszta követ csak Graèacnál váltja föl ismét zöldelő gyep. Graèac, felső Lika fő helye, a kőmederben folydogáló tiszta Otuèa mellett, a mely Bruvno közelében, Graèactól éjszakra napfényre kerűlvén, alighogy kilép a völgyből, ismét a föld alá bújik. Graèac 560 méter magasan fekszik a tenger színe fölött, a Resnik és a Kokirna hegyhátak alján. Éghajlata jóval enyhébb, mint Gospiæé. A városka elég csinos; van járás- és szolgabirósága, a melyek még a határőr vidék fönnállása korából származó, tetszetős épűletekben vannak elhelyezve. A lakosság római katholikus és görög-keleti vallású, mint az egész kerűleté, úgy azonban mégis, hogy a görög-keletiek többségben vannak. Valamikor itt laktak a Kneževiæ bárók, a kiknek várkastélyát 1805-ben a kincstár megvette.

Graèacon túl, a hol 1809-ben az osztrák csapatok megverték Marmont, a későbbi franczia tábornagy seregét, az út a likai síkság utolsó szögletén halad végig, azután kanyarogva emelkedik Cerovciig 800 méter magasságra s a Velika Popina nevű puszta síkságon túl Dalmácziába száll le. 603 méter magasságban átlépi a zermanjai szorost, azután meg leszáll 299 méternyire a szép Zermanja-völgybe, a mely fekvésénél fogva enyhe, kellemes éghajlatú, úgy, hogy az ellentét e közt és a szomszédos Velika Popina zord éghajlata közt valósággal meglepő.

Míg ugyanis a Velika Popinát még vastag hó fedi és a metsző hideg szinte dermesztő, addig a Zermanja völgyében a fák és bokrok rügyeznek, leveleznek, sőt virágzanak. Megterem itt a szőlő, az olajbogyó, a füge, a mandola, a mesterségesen öntözött földeken a kukoricza is, – mind oly nemes fajú gyümölcs, a mely a Likában elő sem fordúl; a Zermanja tiszta vizében pedig ízes pisztrángok és ángolnák tenyésznek. Az éjszakról délnek elnyúló hosszú és keskeny völgyön végesvégig elláthatni az országútról, a mint a szorosból kilép és ide-oda kanyarogva lefelé száll.

A Zermanja, mely mindjárt forrásán alúl már malmokat képes hajtani, Obrovac közelében az Adriai tengerbe szakad.

A kerűlet lakossága, valami 5200 lélek, nagyobbára görög-keleti vallású; növésére nézve jóval alacsonyabb, mint egyebütt Likában.

A völgy éjszaki szögeletében láthatók Rakovnik, a déliben Palanka falu mellett a XIII. század óta ismeretes Zvonigrad várak romjai. Ez utóbbinak birtokosa a XIII. században a brebiri Šubiæ grófnak egyik rokona, Višan gróf volt, az akkor tájt igen elterjedt pataren vagy bogumil eretnek felekezet buzgó követője. Mint Horvátország ezen része egészen, akképen e két vár is a törökök zsákmánya volt a XVI. században. Palanka Horvátország legdélibb pontja. A dalmát határon, a Vuèjak hegyen domborúl a népdalok ünnepelt hősének, a török harczokban győztesen vitézkedett Smiljaniæ Illésnek elhagyatott sírja.

Az embereklakta föld legvigasztalanabb részén, a puszta és köves Velika Popina mezőn visszatérve, éjszaki irányban a Kupirovo (796 méter) szoroson keresztűl a bosnyák határra, az úgynevezett cordonra érünk. Ez Lika-Krbava megyének legszélsőbb pereme, a hol még most is áll a törökök elleni védelem czéljából emelt nehány őrház és èardak. A vidék kellemes; minden fordúlónál új még új kilátás tárúl elénk; az egész, körűlbelűl 90 kilométer hosszú vonalon az Una mentén éjszaknak haladó igen jó karban tartott országút vezet keresztűl.

Jóllehet a cordon Gospiæ környékével, tehát Likának tulajdonképeni felső fönsíkjával csaknem egyforma magasságban fekszik a tenger szine fölött, mindazonáltal, mert a hegyek erdősebbek; következőleg a nedvesség is nagyobb, nemcsak a szántóföldje több, hanem az éghajlata is enyhébb, annál is inkább, mert a magas Plješevica az éjszaki szelektől védi. De a népe, bár csöppet se tehetségtelenebb mint a likai fönsíké vagy pedig a Gacka mezőé; mégis szegény és műveltségben elmaradt. Ezt folytonos hadakozásainak és a művelt világtól félreeső lakóhelyének róhatni föl, mert ezek következtében nem juthatott természettől nyert tehetségeinek kiműveléséhez. A kordunaš (cordonlakó) első pillanatra fölismerszik Lika többi lakói közűl. Józan és takarékos; kemény fejű és mégis igen engedelmes, ha bánni tudnak vele.

A cordon 27 helysége két járásra van fölosztva. Csaknem mindannyi az országút mentén fekszik, az az egynehány pedig, a mely ettől félreesik, Srb faluhoz tartozik, de sem papjuk, sem tanítójuk nincsen, lakóik csöndes tunyaságban élnek napról-napra.

Suvaja falu közelében, egy 665 méter magas hegy alatti szűk katlanban levő 200 méternyi erdős sziklából fakad az Una folyó. Vize a mély és öblös forrásmedenczéből oly erővel ömlik ki, hogy azonnal nehány malmot hajt.

Az Una 15 kilométer hosszúságban Bosznia határfolyója; magas és meredek sziklák között kanyarog tova, a melyek itt-ott eltávolodva egymástól, üde zöld völgyeknek engednek tért; majd az Unac-cal egyesűl, a melynek partjai még magasabbak és meredekebbek; végűl Jasenovácnál az iszapos és zavaros Szávába ömlik.

A megyének fontos része a krbavai fönsík melyet az idegen írók Corbaviainak neveznek. Krbava csaknem teljesen sík lapály, a melyet délről a Resnik nyúlványai, keletről és éjszakkeletről a Plješevica, nyugatról a likai középhegység határolnak. Éjszaki és keleti részében sok a barlang és a forrás. E barlangok egyikén, a Krnjakova peæincán, foly keresztűl a Krbavica patak. Tavaszi és őszi nagy esőzések idején e barlang oly sok vizet ont magából, hogy a völgyet 30 négyszögkilométernyire is teljesen elárasztja.

Az Una forrása. Csikoš Bélától

Volt idő, mikor ez a víz egy álló esztendeig sem folyt le, sőt a nép beszéli, hogy egyszer 7 esztendeig szűntelen tartott az áradás. Mostanában a vizet okádó torkokat megvizsgálják és kitisztítják, s így az árvíz soha sem tart tovább két hónapnál.

Egyébként eléggé különös, hogy a Krbava-völgy éjszakkeleti részét futóhomok borítja, a melyet a szél fölkavarván, mezőt, rétet betemet vele, és ez által apasztja azok termékenységét. Buniæ egykori parancsnoka, a később oly hírnévre emelkedett hadvezér, Loudon, hogy a bajon segítsen és Buniæot a mind jobban közeledő homoktól megóvja, erdőt ültettetett eléje egy hadirendre állított sereg alakjára. Az erdő, melynek neve „Loudonov gaj” (Loudon-liget), ma is áll még, bár erősen megtépázták. A katholikus templomot körűlvevő temető egyik sarkában nyugszik a dicső tábornok két fia; sírjukat kőlap fedi, melyen az írást már az olvashatatlanságig elmosta az idő.

Ichthyologiai szempontból nevezetes a közeli hegyek barlangjai közűl a Zelena peæina (Zöld barlang) és a benne levő kis tavacska. Áradások alkalmával rendkivűli erővel tör ki belőle a víz, és akkor olyan tömegét veti föl a halaknak, hogy sertéseket hizlalnak és trágyáznak velük, nemkülönben zsírt olvasztanak belőlük.

Ennek a halfajnak Horvátország a hazája; a nép „pijor”-nak nevezi, a tudósok Paraphoxinus croaticus néven ismerik; esőzések és hirtelen hóolvadás alkalmával más odukból és barlangokból is fölveti a víz pisztrángokkal együtt.

A Krbava-völgynek a terűlete 149 négyszögkilométer, lakosainak száma 10.878. A Krbava folyócska szeli át, a mely némely más patakkal egyetemben föld alá bujik. A völgy szélein 12 helység található, köztük az éjszaknyugati részen Buniæ, a hegyhát alatt pedig Kosa (968 méter).

A kerűlet székhelye, Udbina, a völgy fölött 124 méterre emelkedő dombon fekszik. Fekvésénél fogva egykor gyakran ki volt téve a törökök támadásainak és a keresztények védelmi harczainak.

Udbinától nemcsak az egész Krbava völgye összes falvaival és a Vrebaèka staza hegyei beláthatók, hanem a távolban, a Lika fönsíkja mögött emelkedő Velebit is.

A X. században Udbina a régi Krbava župának már legfontosabb helye volt, a XII. században meg püspöki székhely, a melyhez a dalmácziai Novigrad, továbbá Plaški, Drežnik és Modrus is tartoztak. A XV. században a törökök kezébe esett, a kik a püspöki palotát és a székesegyházat is földúlták, úgy, hogy a püspök vissza sem tért többé Modrušból, a hová előbb menekűlt volt. A XIII. században Krbava ura Kurják (Cyriacus) gróf volt, a Gušiæ nemzetségből, a Kurjakoviæ, Karloviæ, vagy Torkvatoviæ grófi család ősatyja. E család sok kiváló embert adott Horvátországnak. Krbavai Butko 1259-ben tengermelléki, Károly 1408-ban horvát bán volt. De legnevezetesebb köztük mégis Karlovíæ Torquato János, 1521–1524 bán, a ki oroszláni bátorsággal védte hazáját a pusztító török csordák ellen, míg végűl kétségbeesett küzdelem után 1527-ben kénytelen volt kivándorolni. A hatalmas főúrból szegény menekűlt lőn. A szép legelők Poèitelj körűl, a hol ménese volt, szántóföldjei és majorjai Komiæ közelében elpusztúltak, az erdők kivesztek. Az egykor dúsgazdag ember jószágai ép úgy, mint az egész Lika, sivataggá változtak.

Buniæ. Csikoš Bélától

De emléke még él Likában, bár ősi vára, Karloviæa dvori Komiæ mellett Karloviæa korita-val együtt romokban hever. 1531-ben Medvevárban halt meg; holt teste a remetei pálos-templomban nyugszik.

A Lika-Krbavában vívott csaták között a legvéresebb 1493-ban történt a Krbava völgyében, Udbinán alúl. 10 ezer ember esett el benne Derencsényi bán seregéből, a ki maga is fogságba kerűlt. 1526 óta a törökök voltak Udbina urai, míg csak 1689-ben Herberstein ki nem űzte őket. Udbina, mely jelenleg járási és szolgabírósági székhely, egykoron fontos pontja volt a marhakereskedelemnek, a hová likai, isztriai, fiumei, sőt olaszországi kereskedők is eljártak. A Krbava-völgy keleti részén van Peæane falu, a híres Rastiæ tábornok szülőhelye, s bölcsője a Budisavljeviæ családnak, mely az egyháznak és a hadseregnek több kitűnő embert adott. Buniætól éjszakkeletre a puszta, köves fában szűkölködő, bokorral és fűvel is csak gyéren benőtt Kamenita gorica hegyek között, melyek a Kis-Kapela nyúlványai, fekszik a Korenica nevű kedves völgy. Föléje magasan, föl a felhők közé emelkedik a délnyugat felől kopasz, éjszakkelet felől erdős Plješevica (1649 méter), jóval távolabb meg a Kis-Kapela legmagasabb csúcsa, az Ozeblin (1657 méter).

A lakosság magas növésű, vaskos, csontos, széles vállú, határozott föllépésű, öntudatos, élénk. A völgy egyike a legszebbeknek a megyében és meglehetősén termékeny is, a mit annak köszönhet, hogy a rajta átfolyó Korenica patak eléggé bővizű. A patak Vrelo falu közepén ered s több csermelylyel gyarapodva, nehány kanyarúlattal eléri a völgy déli szögletét s ott eltűnik a föld alá. Vrelo és Korenica között, a meredek Mrsinj (1250 méter) alatt fekszik a romba dőlt Mrsinjgrad fellegvár, melyet állítólag a görögök építettek. Később a Karloviæ család egyik ágának a tulajdona volt. A 100 méter magas sziklafalat, melynek tetején a vár van, csak egyik oldalán lehet megmászni. 1467-ben a törökök bevették, azóta pusztán áll. A Korenica körűli síkon volt 1520 május 20-án az a csata a keresztények és törökök között, melyben Beriszló (Berislaviæ) Péter bán életét veszté.

A Plješevicára támaszkodó hegyhátakon gazdag vadállományú szép erdőterűletek vannak. Itt székel az otoèaci közbirtokosság erdészeti hivatala. Ezenkivűl van itt járás- és szolgabiróság. Buniætól az országút délnyugati irányban a Crni vrh, Rastiæ, Metla, Ljubovo, Èardak, Vjelon és a Ciganusa ágai között előbb puszta, köves vidéken 975 méternyire emelkedik, majd bokrokkal gyéren benőtt terűleten kanyarog egészen Kuláig és Osikig, a hol a fő vonallal egyesűl.

Kula egyike Lika legrondább kinézésű falvainak.

Ennek a komorságával ellentétben Gospiætól nyugatra, a Lika völgyének a sarkában, a Krèmar alján elszórtan fekszik a csinos Smilján falucska, Tesla Miklós, a híres elektrotechnikus szülőfaluja. A bužimi völgyből a tiszta vizű Bužimnica patak törtet elő s a Bogdanicával egyesűl. Smiljan 1686-ban a török Zenkoviæ Rizvanaga birtoka volt, de Rukavina gróf visszafoglalta.

Bužimtól nem messzire egy barlang található, melynek bejárata az előtt be volt falazva. Hat méter magasságig érő cseppkövek vannak benne, azonkivűl egész rakás embercsont. Egy másik barlangból, mely szintén el volt falazva, s melynek oldalai állítólag ki vannak falazva, ered a Vrbas patak, mely olykor embercsontokat hord magával.

Kaniža fölött, a hol egy fából tákolt repülőhíd vezet át a Bogdanicán, épen a magas Oštra alján vísz el az út. Kaniža falu két kilométernyire van Gospiætól. Házai többnyire fából vannak építve. A föloszlatott kapuczinusok kolostorát pénzügyőrök lakják. Oštra falun túl az országút délnek fordúl. Jobbkézt kis távolságra fekszik Trnovac falu, balkézt Novi, mindkettő a felségesen emelkedő Velebit lábánál.

Novi fölött két kőhalom emelkedik, ezek egyikén hajdanán vár állott; mögöttük, a Novèica partjai hoszszában tágas rétek terűlnek el, s fönt a magasban – szép képet adva – a Visoèica (1617 méter) csúcsa magaslik ki az erdőből szürke szikláival, melyeket még júliusban is csillogó hómező takar. Elől e sziklák fölött a Goli vrh, a Sadikovac és a Poreni Kuk merednek fölfelé. Az országút, mely Gospiæból a Velebiten keresztűl a tengerhez vezet, épen olyan kitűnő, mint általán mind azok az útak, a melyek Horvátország déli fönsíkját szeldelik. Oštra mögött az országút hirtelen nyugatra kanyarodik és a Brušanka szűk völgyében fölfelé hág a Velebitre. A brušani-i csendőrlaktanya fölött emelkedik a meredékes Kozjak (1066 méter) hegy, melynek a lábánál ered a Brušanka.

Ez a szép, kristálytiszta hegyi patak, égerfaligetek között folydogál tova; partjain több malom áll. A bokrok alól helyenként a szép, sötétkék virágú Aconitum Anthora kandikál elő. Brušani hoszszan elnyúló falu; házai jobbára fából valók; van iskolája és temploma; a faluvégen áll a csendőrlaktanya.

A völgy szép, de szűk; az éltető napsugarak alig pár óráig világítanak be az itten fenyűvel és bükkel benőtt Velebit meredélyes, összerepedezett, komor bérczei közé. Őszszel már délután 3 órakor leszáll a nap s hűvös árnyék borúl a házakra és kunyhókra, melyekben télen már az első délutáni órákban éjjel van. Brušaniból keskeny, rosz karban levő hegyi út vezet a Velebiten keresztűl, mely Oštarije mellett 927 méter magasságra emelkedik. Itt egy 38 kőlépcsőjű alapzaton nagy kőkoczka áll fölírással. A kilátás erről a koczkáról igen szép; derűlt időben nemcsak a horvát szigetvilágot láthatni, hanem az olasz partot és az Appennineket is kivehetni. Mélyen alant fekszik Carlopago, a hová az országút a borzasztó téli viharok ellen magas védőfallal ellátott nagy ívekben ereszkedik alá a mamudovaci menedékház mellett.

A Kulpa vidéke. Senova Milántól, fordította Hodinka Antal

A Kapela hegység hosszú lánczolatától éjszakkeletre széles karszt lépcső ereszkedik le a Szávához. Éjszaki szélén a krajnai határ hosszában foly a Kulpa, a mely jobb oldalról a lépcső nedvességét levezető Dobra, Mrežnica, Korana és Glina folyókat szedi magába, míg baloldali mellékfolyói más alakulatúak és jelentéktelenebbek, mert ott a hegyek közelebb érik a partot. A Veliki (Nagy) Risnjak hegy alatt, ott, a hol annak éjszaki oldalfala mélyen lehanyatlik, mintegy 8 kilométernyire benn az erdő ölében fekszik a Kupeško jezero (tó), a melyből a Kulpa ered. Tulajdonképeni forrása azonban a Risnjak délkeleti oldalán tör elő, s Velika voda néven ismeretes. A forrásból támadó ér Crnilug mellett alá búvik és a Kupeško jezeróban jő ismét fölszinre. A tó jéghideg vize sötétzöld. Ha a közeli hegyeken erős zápor esik, olyannyira megdagad, hogy a viztömeg egész a fenékig fölkavarodik; s a mint a mélységből előtör, hatalmas köveket ragad föl magával. Rövid éjszaki irányú futás után egyik ága elvész a Limba barlangban, de csakhamar két kőnyíláson ismét előtör, a Studence patakokat alkotva, a melyek később egy mederbe folynak össze. A Kulpa tehát föld alá búvó folyó, a mely balpartján eltűnik, mint a Korana. Sűrű erdőben levő meredek partjai közűl Osivnicánál, Horvatskótól egy kilométernyire egy 300 méter széles mezőségre ér, a hol a Èabrankával egyesűl. Ez éjszakról, a gyönyörű Èabranka völgyből jön, útjában nehány föld alá buvó patakot véve föl. Az így megnagyobbodott Kulpa délkeletre fordúl. Balpartja magas, alámosott sziklákból áll, melyek a krajnai határtól kezdve meredeken esnek alá. A jobb part erdősebb. Ezen a jobb parton emelkedik délnyugat felé mintegy 7 kilométernyivel odább a magas Drgomalj. Érdekes e szűk völgy Gašparci mellett, a hol a krajnai hegyek és a Drgomalj összeszorúlnak és a két nagy ívet alkotó Kulpát annyira összeszorítják, hogy a mikor a szorúlatba ér, úgy tetszik, mintha onnét nem is tudna többé kijutni. Odább hatalmasabb szintér tárúl föl. A Kulpa széles mezőre ér; délről a magas, zöld Skrad hegység alját, éjszakról meg a Kuželjski Vrh és a Podstene meredek szikláit mossa. Itt veszi föl a természeti szépségekben bővelkedő Kupicát. Brod na Kupi (Kulpa melletti Bród) nyájas helységnek csinos fehér házikói a folyó partján sorakoznak egymás mellé, rendben, mint a hegyvidék minden falujában. Jóllehet a helységet köröskörűl magas hegyek övezik, égalja mégis igen szelid. Fönn a magasban, messze távolban fekszik Skrad helység, ahonnan szép a kilátás a Kulpa és a Kupica völgyeire és a krajnai hegységre. Skrad egyébként a hegyvidékről a Tenger-partra vezető fontos hegyi-vasút állomása.

Bródon túl a folyó ismét gutensteini és felső triaszkori mészkőfalak közé szorúl és ebben a mély szorúlatban halad nagy fenyvesek között Severinig, a hol legott megváltozik a képe. Severintől kezdve partjai nem magasak, hanem rendkivűl meredekek. Az egykoron négy tornyú Severin vára, mely a partról a kanyarodó folyóra lenéz, a Károlyvárost Fiuméval összekötő Lujza-út mellett fekvő hasonló nevű kis falu végén emelkedik. A parkkal és állatkerttel körűlvett várdomb alatt, a folyó partján van a Sopot nevű barlang, melyből, valahányszor a hegységben eső esik, hatalmasan ömlik a viz, a mi a Karszton jellemző jelenség. A lukovdoli esperességhez tartozó Severin váráról első izben 1486-ban történik említés, mint Frangepán Bernát gróf tulajdonáról. Száz év múlva a Zrinyiek birtokába jutott, de a XVI. század végén ismét visszakerűlt a Frangepánokhoz. Abban az időben a vár és az egész vidék sokat szenvedett a be-berohanó törököktől és a rabló oláhoktól (vlah), a kik a Dobra mellett, Gomirje körűl telepedtek volt meg. A Frangepánok kihalása után Severin az Oršíæ család kezébe kerűlt. A bárói, majd grófi rangra emelt Oršiæoktól 1823-ban Vranicany Ambrús vette meg. A Vranicanyak 1891-ig birták; azóta több kézen ment át. 1776-tól 1786-ig a hasonló nevű megye székhelye volt.

A vidék nyugat felé tele van szőlőkertekkel és erdőkkel, dél és kelet felé köves és puszta. A körűl fekvő erdőkben egykoron sok volt a vad, különösen az őz; egyik utolsó birtokosa, Vranicany Manó, 12 medvét ejtett el. Severintól valamivel odább kezdődik a Kulpa középső folyása. A folyó a Kapela előtt éjszakkelet felé szétterpeszkedő alacsonyabb karsztlépcsőzetre ér, a mely 70 kilométer hosszúságban Bihácstól éjszaknyugati irányban egészen a krajnai határig terjed. Ezen a terűleten számos domb és hegy van, az egész köves vidéken egymást érik a kisebb-nagyobb töbörök és sülyedések, ellenben fa és forrás alig akad. A folyók éjszakkeleti irányban szelik át útközben itt-ott csaknem függőleges kőfalpárkányokon törnek keresztűl; és mert kevés a forrás, kevés a mellékfolyójuk is.

Az említett egyes dombhátaknak csak a gerinczök erdős; a töbörök és sülyedések peremei páfránokkal vannak benőve. A szegényes lakosság nagy fáradsággal míveli ezt az egyenetlen, köves talajt, a mennyiben a karszti lakók példájára a töbörök alját, a hol némi kevés föld gyülemlik meg, kőkerítéssel körűlfogja és ezen az alig nehány négyszögméternyi terűleten tengerit, babot és krumplit ültet vegyesen. Csak nehány folyónak áradmányos völgye termékenyebb valamivel. Ezeket azonban gyakori vízáradások öntik el, mert a föld alá búvó folyók szűk torkai nem képesek az egész víztömeget elnyelni. Már a délkeleti irány felé hajló dombok gyakran irányváltoztatásra kényszerítik a Kulpát is, mellékfolyóit is. Severintől kezdve hozzászegődik a Lujza-út, a mely Fiuméből kiindúlva a köves grobniki mezőn (Grobnièko polje) át 927 méter magasságra hág s azután lassan Károlyvárosba ereszkedik le. Hoszsza 132, szélessége 8 méter. Az 1803–1809. években báró Vukasovics Fülöp tábornok építette, a hogy a közmondás mondja: pénzzel és a tengerpartiak munkájával (pomoæu novaca i primoraca).

A Kulpa mellett fekszik Horvátország és Szlavonia leghosszabb faluja: Prilišæe, a mely csupa szépen épűlt kőházakból áll. Szemközt meglehetős meredek lejtőn van Marindol, mely közigazgatásilag Sichelburghoz (Žumberak) tartozik. Marindolt a XVI. század első felében Lenkoviæ János zenggi kapitány a Velebit túlsó feléről menekűlt uszkókokkal telepítette be. A lakosság fele görög-keleti vallású; ezek nyelve a èakavi nyelvjárásnak és a szlovén nyelvnek csodálatos keveréke.

Odább, a folyó mentén lefelé, a karszt jelleg megszűnik, a két part lejtősebbé válik s zöldelő rétek és mezők váltakoznak rajtuk. Lipnik falutól délre a Kulpa széles lapos mezőre ér. Krajna felé még itt is határfolyó. A parti síkságot mindkét oldalon alacsony, jórészt megmívelt, részben erdős dombok szegélyezik. A XIV. században Lipnik egy župának a főhelye volt. Valamivel alább a síkon emelkedik Ribnik ősi vára. Róbert Károly idejében és a XIII. századtól a XIV-ik végeig a Baboneg grófok birták. Azután rövid időre a Prodaviæ családhoz kerűlt, a melytől 1394-ben Frangepán Miklós gróf vette meg. A Frangepánok 1577-ig, ozalji Frangepán István haláláig birtokolták, a ki a Zrinyiekre hagyta. Övék volt aztán egészen 1702-ig, a mikor az 1691-ben Zalankemennél elesett Zrinyi Ádámnak özvegye elhúnyt. Ekkor a Petazzi családhoz és ettől 1809-ben báró Vukasovics Fülöphöz jutott.

A krajnai Möttlingen alúl a Kulpa egy hegyszorosba kerűl; ennek következtében a Möttling fölötti síkságot gyakran elönti. Partjai a szorosban ismét kősziklásak és meredekek; a víz maga örvényeket és zuhatagokat alkot. A közelben van a régi Brlog vár és a fölötte emelkedő ormon a szép kilátásáért sűrűn látogatott Szent Fülöp kápolna. Belátható innét az egész uszkók hegycsoportozat a Sveta Gerával, Sichelburg egy része és Krajnának egy darabja Möttlinggel és az egy telken épűlt hármas templommal (Tri fare). Kelet felé a kékes Kulpa sötétzöld erdőségbe tűnik el.

Brlog vára a Zrinyiek tulajdona volt, a kiknek magvaszakadtával I. Lipót lefoglaltatta és udvarbirákkal kezeltette. Utóbb Herberstein János Herbert szerezte meg, majd Pernanski (Pernai) János és a Petazzi család. Nagy része csak a XVII. században épűlt, mindamellett ma már jóformán egészen romokban hever. Kerchelich „elegans castellum”-nak mondja.

Ogulin. Ivekoviæ Ottótól

A vár alatt a vízparton tátong az 500 méter hosszú Brlovka barlang. Csak a víz felől hozzáférhető kettős bejárata egykor be volt falazva és cserjével benőve. A barlang ugyan csak két embernyi magasságú, de több kisebbszerű tó van benne. Bejáratánál lándsákat, fegyvereket, egy vaskeresztet, aranyozott gyűrűket és több effélét találtak; sok emberi és állati csont is hever benne. Tudvalevő, hogy a Kulpa és Korana vidékének lakossága a talaj különösségeit védelműl használta a törökök ellen. A menekűlő népség ilyen két, sőt több ki- és bejárattal biró barlangokba húzódott ingóságaival együtt és ott várta meg a portyázás végét. Valószinűleg így keletkezett a monda e három vár föld alatti összeköttetéséről. Ez események emlékét a szájhagyomány a szép Mara meséjében tartotta fönn, a ki a titkos kijárón a folyóhoz ment, hogy annak tiszta vizében megmosakodjék, de a törökök észrevették, benyomúltak a barlangba és fölkonczolták a menekűlteket.

Csak Ozalj mellett lép ki a Kulpa az erdős, szűk szorosból. A karszt ismét eltűnik és Gornje Pokupjétól kezdve 30 kilométer hosszúságban és 25 kilométer szélességben erdős és szőlővel betelepített dombok szegélyezik a sík mezőt.

Az utolsó zuhatagát itten alkotó Kulpa kékes víztükre fölött emelkedő meredek sziklán ül az ősi Ozalj vára. Mély árok választja el a szomszéd hegytől, a melyen Szent Vitusnak régi, már 1334-ben említett temploma áll.

Ozalj egyike Horvátország legépebben fönmaradt várainak. A régi vár, melyet Zrinyi Miklós, a szigeti hős, új épűletekkel megnagyobbított, már IV. Béla király uralkodása elején a koronához tartozott. 1244-ben a Babonegek kapták. A midőn ezek Róbert Károly ellen összeesküdtek, a Prodaniæok szerezték meg; majd visszaszállott a koronára; végre 1399-ben Zsigmond király a Frangepánoknak adományozta, a kik 1550-ig birtokolták. Tőlük ismét visszakerűlt a Zrinyiekhez. Ekkor, mint a horvátországi legnevezetesebb főurak találkozó helye, pompásan volt berendezve. Itt készítette, mint Vitezoviæ írja, Zrinyi Péter gróf az „Adriai tenger szirenájá”-nak horvát fordítását (Adrijanskoga mora Sirena); itt élt szellemes neje, Frangepán Kata, és gyakran időzött benne a dúsgazdag Frangepán Ferencz Kristóf márki is. A néphagyomány azt tartja, hogy, a Zrinyi-Frangepán-féle összeesküvést 1671-ben Katalin árúlta el, a kit ezért az egyik ablakon kivetettek a Kulpába. Az ablakot most is mutogatják. Az összeesküvés elnyomása után Herberstein megjelent a várban és mindent elhurczolt onnét úgy, hogy az épűlet üresen maradt. Mindamellett 1702-ig a Zrinyieké volt, és csak ekkor kerűlt a Petazziak, Perlasok, Batthyányiak és végűl a Thurn-Taxisok birtokába.

A Kulpa a gornje pokupjei völgyben Trg falu mellett nagyot kanyarodik. Trgnek ősrégi temploma van glagol fölíratokkal. A Kulpát a Dobrától elválasztó alacsony dombokon áll Svetice, régi pálos kolostor, a hol a Frangepánok és Zrinyiek idejében gyakran megfordúltak glagol irást ismerő papok, valószinűleg a Tengerpartvidékről való benczések. A kolostorban hajdan sok műkincs volt. 1660-ban Belostenec István, a latin-horvát szótár ismert szerzője, volt a ház főnöke; ő végezte be a kolostor és a templom építését. 1699-ben mindkét épűletet megrongálta a földrengés s csak a Šubiæ-Peranski család síremlékeit kimélte meg. A pálos-rendnek II. József idejében történt föloszlatása után a kolostor egy ideig fogoly törökök fogházáúl, később lelkészi lakúl szolgált.

A Dobrának a folyása, mely Svetice mellett egyesűl a Kulpával, ezéhez hasonló; evvel egyközűleg, csakhogy 7–10 kilométerrel alább délnek, Skrad falu mellett három, mély szakadékban levő forrásból ered és csak Komorske-Moravice mellett, a honnét a hegységen át vezető fiume-károlyvárosi vasút kiindúl, lép tágasabb völgybe. Ezen a völgyön visz a vasút Ogulinból Komorske-Moravicébe. A Dobrának felső folyásán lassan lejtősödő, magas a partja; a part mentén, halad a vlahok lakta Lujza-út. Az oda telepűlő vlahoknak Zrinyi Miklós és Frangepán István (1544) hatalmas oltalmazói voltak. Úgy látszik, a Velebit vidékéről menekűltek ide, midőn a törökök a XVI. század elején berontottak Likába. Népies nevük pásztort jelent. Typusuk még most is meglehetősen különbözik a szomszédaikétól; a što-nyelvjárást beszélik, a körülöttük lakók pedig a kaj-kavit és a èa-kavit.

Felső folyásán, Vrbovsko mellett a Dobra medre nagyon megszűkűl, de a mint Vrbovsko alatt elhagyta a vasúti alagútat, rétségre ér és kiszélesedik. A szomszédos dombokon épűlt Vrbovsko a Lujza- és Karolina-útvonalak kereszteződési pontján van. Az utóbbi útvonal Károlyvárosból Ravna gorán, Mrkopaljon és Fužinén át Portorébe (Kraljevica) vezet; alapját III. Károly vetette meg. A Vrbovsko-katlan közepén a Dobra mellett nagy deszkagyár van, a melynek készítményeit, szekrénykéket és skatulyákat, messzire, még Olaszországba is szállítják. Vrbovskón alúl a Dobra ismét összeszorúl és kis zuhatagokban ömlik az alantabb fekvő síkra. A károlyváros-fiumei vasút egy alagúton és egy viadukton át a balpartról a jobbra kanyarodik át. Gomirjeben sötétlő fenyves erdőben áll a gomirjei görög-keleti kolostor, a mely a vlahok bevándorlása idején épűlt. A mint Lenkoviæ György tábornok 1600 körűl Korenicából telepeseket hozott ide, mindjárt a következő 1601 évben a kolostor alapkövét is letették, melynek Frangepán György sok jószágot adományozott. Gomirje mellett a Dobra völgye mind jobban kitágúl s a Klek és a Smolnik kiágazásai mind messzebb hátrálnak a folyótól.

A Klek alatt meredek kúpon emelkednek Vitunj vár romjai. A várat már 1449-ben mint a Frangepánok tulajdonát, de 1576-ban már mint romot említik. Közelében ered a Vitunjica, mely a legnagyobb valószinűséggel összeköttetésben van a Biela lasica (1345 méter) hegy alatti völgyben vezető Rudolf-út mentén folyó Jasenak patakkal. A Vitunjica mindjárt a forrásánál malmokat hajt. Ott, a hol a Dobrába szakad, ez utóbbi az ogulini völgybe lép. A Klek, ez a sajátságos alakzatú hegy, igazi példánya a Karszt magánosan álló hegyeinek, a Nagy-Kapela éjszaki előőrsét alkotja s Ogulin fölött 1182 méternyi magasságra emelkedik. Tetejéről belátható Krajna keleti része, nyugat felé a Nagy-Kapela, délre a Velebit, keletre a Plješevicától Zágrábig terjedő vidék és különösen a Dobra völgye. A Klek különös érdekességű növényvilágáról, mely már számos híres fűvészt vonzott oda, messze földön ismeretes hegy. Frigyes Ágost szász király is megmászta. Egyebek közt a következő növények teremnek rajta: Hedraeanthus Croaticus, Primula Kitaibelii, Cerastium lanigerum (= C. dacalvans), Draba ciliata, Dentaria polyphylla, Dianthus Sternbergii, Achillea lanata, Astrantia Croatica, Laserpitium verticillare, Doronicum Croaticum, Patentilla caulescens, Rhododendron hirsutum, Rosa alpina, de híressé főleg a Pedicularis Schlosseri nevű növény tette. Egyébként alig van Horvátországnak hegye, melyről a monda annyit regélne, mint a Klekről. Ennek a tetején seprőn nyargaló boszorkányok, de hegyi tündérek is összejöveteleket tartanak, és Kraljeviæ Marko is ottan nyugszik.

Egyre nagyobbodó esése következtében a Dobra mély ágyat vájt magának, a melyet mindenfelől magas sziklafalak zárnak közre. Szárazság idején medrében szigetet alkot, ellenben esőzések alkalmával magas partjain is kiönt. Ogulin mellett 30 méter magas vashíd köti össze a két partját. A Dobra vizét már a síkon, Ogulin előtt elnyeli a Filipoviæev vir (vízgödör), magasabb vízállásnál pedig a Badanj és a Medvedica nyílások nyelik el a fölös vizét.

A Dobrában, Mrežnicában és Munjavában található az egész világon ismeretlen Telestes polylepis nevű halfaj (horvátúl svjetlica). Azonkivűl a Dobrában előfordúl a márnának egy faja (Barbus Peteny), továbbá van benne pisztráng (Phoxinus laevis) és két pettyű keszeg. (Alburnus bipunctatus).

Ogulin vára alatt több barlang, és egy 250 láb hosszú folyosó is van, a mely egy föld alatti tóval bíró barlanggá szélesedik ki. Egy másik folyosó 600 láb hosszú és szintén tóban végződik. A Dobra 1838-ban nagy árvizet okozott. Akkor a víz fölért a plebánia-templom fő oltáráig, sőt az Ogulintól jó messzire folyó Mrežnicába is átömlött.

Ogulin a XVI. században jő elő első izben, mint a szerencsétlen Frangepán István birtoka, de a vár építéséről hiányzik minden adat. Nevét egyesek bizonyos Ugolino nevű olasz építőmestertől származtatják, ez azonban igen valószinűtlen. Frangepán István a Zrinyi fivéreknek hagyományozta. A határőrvidék keletkezésekor Ogulin fő tiszti székhely lett. Őrségét Krajna látta el zsolddal, mint a károlyvárosit Karinthia. Lakosságát a XVI. és XVII. századokban a törökök folytonos rettegésben tartották; a veszedelem mindúntalan szemük előtt lebegett. Ők maguk a falevelen reszkető vízcsöpphöz hasonlították magukat, a mely minden pillanatban leeshet.

A Frangepánok és a Zrinyiek magvaszakadtával Ogulin a hasonnevű ezred törzsének és hadkiegészítő kerűletének fő helye volt, a határőrvidék föloszlatása után pedig, és jelenleg is Modruš-Fiumemegye székhelye.

A határőrvidék fönnállása idejéből valók a csinos kincstári épűletek, míg a kéttornyú, zsindelytetejű vár, – most börtön, – jóval régibb keletű. A hagyomány egy Gjula nevű nemesi születésű leányzóról emlékezik, a ki szerelmében csalódva, a szikláról az alant zúgó Dobrába ugrott. A hely most is az örvény felé kinyúló rácscsal van körűlkerítve. Róla a Dobrát is „Gjulá”-nak nevezik Ogulin vidékén.

Ogulinból indúl ki a 70-es években épűlt Rudolf-út, mely Jasenákon át a tengerparti Noviba vezet. A folyó azután, hogy a Gjula sziklakapuban eltűnt s körűlbelűl négy kilométernyi föld alatti útat tett, a Krpel hegy túlsó oldalán, Gojak mellett, 184 méternyi magasságban ismét napfényre jut. Kevéssel alább a bő Bistra patakot veszi magába, a melyről kitűnt, hogy voltaképen a Mrežnicának egyik föld alatti ága. A károlyváros-fiumei vasút Generalski Stol állomása közelében, a mély sziklamederbe bevágódott Dobra partján fekszik Lešæe kis, de forrásokkal biró fürdő, a hol nehány római és őstörténeti régiséget is találtak. A forrás hőfoka 36°C, alkotó részei közt nagy mennyiségű magnesium-sutfát és calcium-carbonát fordúl elő. A Dobrától, melynek folyása Gojaktól kezdve hasonlatos a Kulpáéhoz, valamivel éjszakibb irányban, mint Lešæe, fekszik egy termékeny völgy bejáratánál Bosiljevo vára. 1334-ben történik róla az első emlékezés, de a hely már a század elején a Frangepánok birtoka volt. Ez a vár is sokat szenvedett a törököktől. Egy ideig a Zrinyieket is uralta. 1671 után Herberstein foglalta le. A XVIII. század elején az Erdődyek és az Auerspergek tulajdonába ment át. 1820-ban gróf Nugent Laval tábornagy vette meg, a ki alaposan helyreállítatta és műtárgyait, meg családi kincseit helyeztette el benne ép úgy, mint Tersattóban.

A Dobra föld alá bújása. Ivekoviæ Ottótól

A várépűlet még egészen jó karban van; szabálytalan alakja, a hozzá toldott tornyok, a lépcsők, a különböző alakú mellvédek, mind azt bizonyítják, hogy az egymást követő várurak mindúntalan toldták-foldták.

A vár fölött emelkedik a meredek Družac hegy, alant pedig szép fenyűerdő terűl el egy csinosan tartott forrással. Lipa mellett a Dobra négy kilométernyire közelíti meg a Mrežnicát. Ezen a tájon sem a Kulpának, sem a Dobrának, sem pedig a Mrežnicának nincsen mellékfolyója. Lipa régi vára előbb a Cillei, majd a hatalmas Blagaj grófok tulajdona volt. Most nyoma sincsen. Hanem Lipától nem messzire, a Dobra mellett emelkedik a csinos Novigrad vára, mely a brosiljevóival egy időben épűlt.

A Dobra Stative mellett, a hol a Lujza-út egy hídja hajlik át rajta, még egyszer összeszűkűl, azután körűlfogja a Károlyvárostól éjszaknyugatra emelkedő dombot és a Kulpába szakad.

A Korana a plitvicai tavak lefolyásából támad és előbb éjszakra tart, majd kettős kanyarodással a boszniai határ felé hajlik. Itt két helyen is áttöri az alacsony hegyhátakat, a melyek éjszak felé és a Kis-Kapelával egyközűleg vonúlnak.

A plitvicai legalsó tavakhoz hasonlóan a Korana is egész Ljeskovacig sziklába vágott mély mederben fut tovább, de azért vize megtartja kékes színét. Simáknak látszó magas partjai száz meg száz helyen ki vannak lyukgatva és a nagy esőzésektől megdagadt folyó ezekbe a lyukakba ömleszti vizét.

Balpartján áll a romban heverő Drežnik vára, mely már a XIV. században egy hasonló nevű Župa székhelyeűl szerepel. 1323-ban Róbert Károly Frigyesnek, Zengg, Veglia és Modrus grófjának adományozta, és a Frangepánoké is maradt egész 1578-ig, midőn a törökök birtokukba ejtették és 1620-ban az előbbinél jóval nagyobb mértékben megerősítették. Csak 1788-ban kerűlt ismét vissza Horvátországhoz, még pedig mint kincstári tulajdon; a kincstár aztán 1869-ben egy magánzónak adta el, a ki leromboltatta.

Cetin vár romjai. Ivekoviæ Ottótól

A bosnyák határvidék népsége a törökök előnyomúlásakor, mert kevés védelemre talált, elhagyta lakóhelyét, a hol aztán bosnyák menekűltek vagy török katonák telepedtek le. Ezért a határmenti nép egészen elüt a felső vidékek lakosságától. A határőrvidék nagy befolyást gyakorolt a népszokások és erkölcsök fejlődésére.

Ljeskovac alatt a Korana elhagyja magas kőpartjait; mindkét oldalán szép, de mocsaras rétség terűl el, melyet a Korana és néhány kisebb mellékága öntöznek. Ezen harmadkori völgyben lignittel kevert és iszapréteggel födött agyag fordúl elő; a völgyet Sturliæ és Furjan régi várak mellett erdőborította krétarétegek határolják. Furjantól szép a kilátás a Boszniában levő Sturliæ várára és két džamiára.

Jóval odább a Korana éjszaki irányából nyugatra kanyarodik. E helytől éjszaknyugatra fekszik az ősi Cetin vár, mely csak 30 évvel ezelőtt is még teljesen ép volt. Három kapu vezetett az erődbe; a belsejében levő magas tornyot a törökök drengjulának nevezték. A drengjulához, a várnak ehhez a legrégibb részez egy magas, négyszögű torony támaszkodik. Zsigmond király idejében Cetin Frangepán Iván gróf tulajdona volt. Midőn 1526-ban a Jagello-ház kihalt, Horvátország nagyjai 1527 január 1-én összegyülekeztek Cetinben és Habsburgi Ferdinánd főherczeget királylyá választották. 1586-ban a vár többé nem volt képes a törököknek ellenállani, azért saját urai elhagyták és szétrombolták. A XVII. század elején erős török erőd állott a helyén, a mely egész 1790-ig föntartotta magát; akkor gróf Wallis bevette. Wallistól nyerte nevét a közeli Vališ selo falu. 1813 óta Cetinnek saját várparancsnoka volt. 1870-ben még állott az erős fallal körűlkerített vár, de aztán lebontás végett eladták és ma már rom.

Cetin alatt a Korana ismét sziklafalak közé szorúl. Ott, a hol a Slunjèicát magába veszi, fekszik egy szikla-katlan lejtőjén Slunj (Sluin) falu, és mellette az összeomlott slunji vár; mely egykor szintén a Frangepánok birtoka volt. Két csinos híd vezet át a Koranán és a Slunjèicán. A helyet, a hol ez amabba ömlik, „Rastoké”-nak (torkolat) nevezik. A Korana 12 méterrel mélyebben fekszik; ilyen magasságról zuhan le belé nagyszerű zuhatagokban a Slunjèica, igazi képét nyújtva a karsztvidéki folyónak. A Slunjèica mint Dabanski patak nevű csermely ered a Kis-Kapela déli oldalán. Egy vízhordta mezőn átjutva a hegység lábához ér és a föld alá vész. Csak miután 10 1/2 kilométernyi útat tett a Kis-Kapela mélyében, kerűl ismét napfényre Jesenica néven a hasonló nevű vár mellett a Malo és Veliko jezero tavak útján. Az 1554 óta ismert jesenicai vár is osztozott a vidék többi várainak sorsában. A Jesenica egyik szigetén épűlt négy saroktoronynyal. További 6 kilométernyi futása után a folyó különböző helyeken ismét elvész, eltűnik a mélységben, hogy 14 kilométerrel odább, Slunjtól nem messzire egy barlangból mint Slunjèica jőjjön elő. Slunj a horvát Tivoli, mert fekvése, mély kőágyakban szaladó patakjai és pompás vízesései élénken emlékeztetnek a Róma melletti Tivolira és az Anio zuhatagjaira. A hegyhát hosszanti völgyeiben levő töbörök és tölcsér alakú mélyedések összeköttetésben állanak a föld alatt futó Slunjèicával. S mikor aztán a szomszéd Nagy-Kapela bérczeit takaró hótömeg olvadni kezd, vagy ha bő tavaszi és őszi esőzés áll be, akkor a Jesenica megdagad, s föld alatti ágya nem levén képes befogadni a nagy víztömeget, fölszorítja ezekbe a tölcsérekbe és a különben vízben szűkölködő vidék víz alá merűl. Igy Moèila falu környékét minden tavaszszal elönti a víz, holott nyáron 2–3 órai távolságból kell szállítani az ivó vizet.

A Slunjèica vizesése. Csikoš Bélától

A Slunjèica másodszor már mint nagy és bő folyó kerűl a föld fölszínére, és Slunj mellett a Koranával egyesűl.

Slunj régi várát III. Béla király 1193-ban vegliai Frangepán Bertalan grófnak adományozta, s az ő családja birta 1582-ig, a mikor rövid időre a törökökhöz kerűlt, majd visszajutott a horvátokhoz, mig a XVII. század elején a törökök ismét magukhoz ragadták és egy ideig meg is tartották.

1746-ig a felső-horvátországi határőrvidék a likai, a tengerpartvidéki és a károlyvárosi ezredekből állott. Ekkor a szász-hildburghauseni herczeg tábornok négy ezredre osztotta föl, ú. m. a likaira, az otoèacira, az ogulinira és a slunjira. Ekként Slunj ezredparancsnoki székhelylyé lőn, de a parancsnokságot már 1775-ben Károlyvárosba tették át és a várat egészen magára hagyták.

A Korana azután, hogy a Jesenicával egyesűlt, egy darabon még nyugatra tart, de csakhamar éjszakra fordúl és ezt az irányát majdnem egészen Károlyvárosig megtartja. A terűlet, a melyet átszel, egészen hasonló ahhoz, a melyet a Kulpa, a Dobra és a Mrežnica öntöznek. Mint ennek, úgy amannak is magasak a partjai, a mellékfolyók hiányzanak, a tájék föl van perzselve, a kövek kivájva, a talaj tele sülyedésekkel és tölcsérekkel, erdő nincsen, vagy csak kevés, a partokon páfrán tenyészik; a lakosság szegény, fő foglalkozása a juhtenyésztés; minden pénteken behajtanak bizonyos számú juhot Károlyvárosba eladásra.

A Korana jobb partján meredek kőfalon áll Blagaj régi vára, mely már a XIII. század elején a hatalmas Blagaj család tulajdona volt, és az is maradt 1584-ig. Ekkor a hősies védelem daczára a törökök kezébe jutott, s a Blagaj grófok kivándoroltak Krajnába. A határőrvidéki intézmény fölállításával itt őrizték a hadipénztárt. 1865-ben még elég jó karban volt; jelenleg teljesen rom. Valvasor azt állítja, hogy a vár alatt hajdan hőforrás bugyogott; ez most; úgylátszik, beomlott. Blagaj mellett a Korana 3 kilométernyire közeledik a Glinához. Veljun mellett három széles, alacsony esése van. A skradi magaslat, melyen hasonló nevű vár áll, keveset változtat az irányán. Az egész vidéken, melyet a várról szintén Skradnak neveznek, összesen mintegy 1500 görög-keleti vallású ember lakik, a kik a puszta kő világban teljesen elzárva és elhagyatva nyomorúságosan éldegélnek. A vár még a régi jobb idők maradványa. A XIV. század elején a Cillei grófoké volt, azután a Frangepánokhoz kerűlt. A XVI. század végén a törökök az egész környékkel együtt földúlták; azóta rom, a vidék pedig pusztaság.

A Korana most délnyugatra hajló magános mészkőhátak közt tör magának útat, azután éjszakkeletre a Petrova gora felé fordúl, a hol a vidék képe teljesen megváltozik. A Petrova gora ugyanis, mely a hagyomány szerint az utolsó nemzeti királytól, II. Svaèiæ Pétertől kapta nevét, földtanilag merőben különbözik a szomszédos, nyugat felé vonúló mészkőhegyektől. Nagyrészt harmadkori törmelék-rétegekből áll, a mi külsejére is nem csekély befolyással van. A Korana jobb oldali mellékfolyójának, a Radonjának, és a Radonja mellékágainak, a Rijekának és a Voišnicának egész rendesen kifejlődött folyamrendszere van. A Petrova gora legmagasabb csúcsáról, a Petrovacról, sugár alakban kisebb hegyhátak ágaznak szét, a melyek közt kisebbszerű völgyek vannak.

Plaški. Csikoš Bélától

A talaj lágy volta következtében a hegy folyton apad, úgy, hogy a patakok már egész sereg kisebb völgyet vágtak. Nagyban fokozza a különbséget az is, hogy a Petrova gora erdős. Veliki Petrovac nevű legmagasabb csúcsán (507 méter) egy régi vár romjai láthatók, melyet a népmonda még most is Svaèiæ Péter királylyal hoz összeköttetésbe. A vártól délre eső mezőségen vannak a Szent Péter kolostor romjai. Ez a nagyszabású klastrom 1309-ig a templomos vitézeké volt, azután a pálosoké, kik a XVI. század végén odahagyták, mert a törökök folytonosan ismételt becsapásainak nem tudtak ellenállani. Itten tör elő a Radonja hegyi patak, mely az ősi budaèki vár közelében a Koranába szakad. Budaèki várához szomorú emlék fűződik, mert itten volt 1575 szeptember havában az a szerencsétlen ütközet, a melyben Ferhád boszniai basa Auersperg Herbart tábornokot teljesen tönkre verte, s fiát, Farkas Engelbertet, elfogta. A Radonja beömlésétől kezdve a Korana elveszti a karszti folyó jelleget. Bariloviæ váramellett, mely egy, a Korana fölé hajló hegyen emelkedik, a sziklás partot lapályosabb, szépen zöldelő mezőség váltja föl. A még jó karban levő vár alatt, mely valószinűleg a XV. századból való, föld alatti tavakkal biró csínos cseppkő-barlangok vannak. E tavakban gyülemlik meg az a víz, mely esőzések alkalmával a föld üregeiben szokott elveszni. A Radonja torkolatától a Korana éjszaknak fordúl, és ez irányban folyik tovább mindaddig, míg a Kulpával nem egyesűl. Balpartján, az egykor Goricának nevezett Martinšæak hegyen van a már 1334-ben említett Szent Márton kápolna. Itt állott hajdan a nyomtalanúl eltűnt Belaj vára. Mint a környék többi várai, egykor nemesi tulajdon volt, majd a törökök ellen szolgált védhelyűl, végűl a század elején a katonai hatóság lerontatta, köveiből malmot építettek. A Korana, elhaladva a Vinica domb mellett, a melyből szép fekete márványt törnek, a Kulpa síkjára ér, a melyen Turn és Mostanje helységek mellett a Mrežnicával egyesűl, s azután Károlyvárosnál a Kulpába szalad.

A Mrežnica a Kulpa legnagyobb mellékfolyója. Két forráspatakból ered és a karszti föld alá búvó folyók valóságos példányképéűl szolgálhat. A Nagy-Kapela Drežnica falutól éjszakra két párvonalos ágra szakad, a melyek a Jesenica patak forrása körűl egy körűlbelűl 40 kilométer hosszú kettős medenczét alkotva, ismét egyesűlnek. E medencze éjszaki felén, a Javornik alján ered a Drežnica patak, mely vízhordta, lapályos földön folyik tova, a medencze keleti felén a föld alá vész és csak 11 kilométernyi föld alatti út után, Zagorje helységnél, Ogulintól délre kerűl ismét fölszinre mint Zagorska vagy nyugati Mrežnica. E másodiknak forrása elég bő vizű arra, hogy malmokat hajtson. Folytonosan kanyarogva a II. Józsefről elnevezett Carevo poljére (királyi mező) jut, majd megkerűli a Veljun dolomit-hegyet és Oštarije falu alá ér, a hol a XIII. században szép templom állott, melyet később a törökök szétromboltak. A Mrežnica és az ettől csak 1 1/2 kilométernyire eső Dobra között az ogulini lapálynak egy alacsony emelkedése a vízválasztó.

A Mrežnica a károlyváros-fiumei vasút közelében, a Krpel hegy alján hét ágra szakad és két tölcsérbe zuhan le. Az egyik, t. i. a nyugati tölcsér, a Dobra folyó vidékéhez tartozó Bistrac patakkal áll összeköttetésben. Ekképen sajátságos elágazódás jő létre. A keleti tölcsér vize ugyanis csak 1.1/2 kilométernyi útat tesz a föld alatt és azután a hegy túlsó oldalán a Tounj falu mellett levő vár alatt a magas vasúti töltés alján mint Tounjèica kerűl ismét elő. Föld alatti útjában valahol a Skradnik hegynyereg alatt a Munjava patakot veszi föl magába. Ogulintól kezdve az említett vasútvonal a Mrežnica mentén vezet, majd átmegy a nevezett nyergen és Tounjtól kezdve ismét a Mrežnica mentén halad. A nyugati Mrežnica, miután nagy ívet kanyarított kelet felé, Kjuè vára romjai mellett egyesűl a keletivel.

Modrus vár romjai. Ivekoviæ Ottótól

Ez utóbbi a fönt említett medencze déli oldalán ered mint Stajnica nevű patak. Kis ideig vízhordta termékeny lapályon halad, majd föld alá rejtőzik és a Kis-Kapela alatt folytatja útját, azután Dretulja néven jő ismét elő. A Dretulja egy meredek sziklafal tővében kettős forrásból fakad föl és átvágja a plaškii lapályt. Plaški vár, melynek romjai magas hegyen ülnek, egykor a zenggi uszkókok mentsvára volt, majd a törökök becsapásai ellen szolgált védelműl. A lapályon fekszik Plaški község, a károlyvárosi egyházmegyei görög-keleti püspök székhelye. A plaškii mező is gyakori áradásoknak van kitéve, mert a Dretulja és mellékága, a Vrnjika, gyakran oly nagy víztömeget árasztanak, hogy a lapály keleti felén levő víztorkok nem képesek azt egészen befogadni. Plaškitól délre, a Nagy-Kapela fő gerinczének lábánál fekszik a körűlbelűl 2.5 kilométer hosszú és széles Blata időszaki tó, mely a zirknitzi tóhoz hasonlólag árad és apad, csakhogy hosszabb időközökben, azon felűl ez időszakok nem annyira az évszakoktól, mint inkább a föld alatt összegyülemlő és a nagy nyomástól fölfelé szorított víz mennyiségétől függnek. A tó összeköttetésben van a Dretuljával.

Plaški és az említett Zagorje falu közt a régi zenggi országút mentén magas kúpon emelkedik a hatalmas, fényes múltú Modrus vár romja. A vár a II. Józsefről nevezett József-útra tekint alá, mely a messze távolban a Nagy- és a Kis-Kapelát elválasztó nyergen át Károlyvárosból Zenggbe és Gospiæba visz. A Modrus nevet a latin „Mons Drusi” (Drusus hegye) kifejezésből származtatják. Már a XII. században a „comitatus Modrus” székhelye volt; 1193-ban III. Béla király Frangepán Bertalannak adományozta, a kinek utódai modrusi grófoknak írták magukat. 1460-ban, a hogy a törökök becsapásai mind fenyegetőbbekké kezdtek lenni, a modrusi püspök káptalanával együtt Udbinából ide menekűlt, de Modrus már 1493-ban a törökök kezébe esett, ennélfogva a püspöki széket a tengermelléki Noviba helyezték át.

A Dretulja hat kilométernyi föld alatti útat téve Mrežnica falunál ismét fölbukkan, mint keleti Mrežnica. Valahányszor a Dretulja megárad, a föld alatti útja fölött levő völgyek forrásainak a vize is jóval emelkedik; ugyanez a jelenség észlelhető a Slunjèica és a Jesenica folyóknál is. Ez a keleti Mrežnica Kljuè felé veszi útját s ott a nyugatival egyesűl. Innét kezdve futása egyközű a Koranáéval, a melytől nehány magánosan álló haránt hegyhát választja el. Az általa keresztűl szelt vidék mindenben hasonló a Dobra és a Korana vidékéhez. A két ág egyesűlése után éjszaki irányt vesz. Vizének zöldeskék színe, meredek, szürkés partjai és a terméketlen talaj csaknem állandó jellemvonásai a karsztvidéki folyóknak. Úgy a Slunjèica, mint a két Mrežnica a Nagy- és a Kis-Kapela fő gerinczének déli oldalán ered. Innét van aztán az, hogy a Fekete és az Adriai tenger közt nem a Kapela a vízválasztó, hanem egy jóval alacsonyabb hegység a Kapela és a Velebit között. Generalski Stol mellett, melyet egykor Lipovacnak hívtak, a Mrežnica elhagyja a Karszt vidéket. Generalski Stol közelében, magas parton van az egykori Frangepán-féle Zveèaj várának még lakható maradványa. Innét kezdve a vidék egyre termékenyebb, míg végűl a régi „Mrežnica melletti Szent Péter” egyháza közelében fekvő Dugaresa falunál tágasabb völgybe jut. E faluban nagy fonógyár működik. A folyó fenekén régi kőépűlet maradványai láthatók. A Mrežnica végűl megkerűli a Vinica nyugati oldalát és, mint említettük, Mostanje mellett Károlyváros közelében a Koranával egyesűl.

Károlyváros. Kovaèeviæ Nándortól

A Kulpa és a Korana torkolata által alkotott szögben fekszik Károlyváros. A hozzá tartozó Rakovac, Dubovac, Banija és Selce helységekkel együtt 6700 lakosa van. A lapály, a melyen szétterűl, egészen a velemeriæi dombokig nyúlik el, a melyekből a Vinica és a Martinšæak emelkednek ki. Ez utóbbin állott a XIV. században Szent Márton említett templomocskája, mely akkor a goricai (de Guerche) fő esperességhez tartozott. Az egész fő esperességet épen a hegyről (Gorice), a melyen e kis templom épűlt, nevezték el goricainak. Nyugatra a lapályon emelkednek a dubovaci dombok, a melyekhez Svetice és Ozalj felé alacsonyabbak csatlakoznak. Mögöttük látszanak az uszkók hegység csúcsai. Éjszakra és keletre a síkság a Jaska fölött emelkedő Plješivica nyúlványáig és a Kulpa lapályát határoló vukomeriæi dombokig ér, a melyek a síkot a Stupniki síkságtól és a Turmezőtől választják el.

Károlyváros egészen a legutóbbi időkig erősség és a slunji gyaloghatárezred, régebben pedig az egész károlyvárosi generalatus székhelye volt. Az erősségnek három kapuja közűl a Kulpa felé eső toronynyal volt megerősítve, míg a másik kettőnek, a nyugatinak és a délinek (rakovaci) nem volt tornya. A kapuk már le vannak bontva, sőt részben az árkokat is betöltötték, és azok helyén most csinos házak épűltek, köztük a pompás laktanya az erősség keleti felén. Az erődítmény körűl árnyas fasorok vonúlnak, kellemes sétahelyűl kínálkozva a károlyvárosiaknak. A várban két templom áll: a görög-keletiek II. József alapította Szent Miklós egyháza és a Ferencz-rendűek Szentháromsághoz czímzett temploma; ők látják el a károlyvárosi lelkészséget 1658 óta.

A mai Strossmayer-sétatéren állott egykor a Herberstein János József gróf tábornok építette Szent József-kápolna. A tábornok azt tervezte, hogy a máltai lovagrendnek egyik comthurságát szervezi itten. A kis templomot 1833-ban lebontották és Herberstein (1669–1689) síremlékét a Szentháromság templomába vitték át. A járásbiróság palotája a Strossmayer-téren egykor a hős gróf Frangepán Farkas tulajdona volt. E házban ülte meg 1641-ben Zrinyi Péter bán a lakodalmát Frangepán Farkas leányával, a híres szépségű Katalinnal, a melyen több európai uralkodó képviselője is jelen volt. Ehhez hasonló ünnepélyt ritkán látott a város.

A várban van a kadétiskola, még pedig az úgy nevezett „generalatus”-ban, a melyet Herberstein 1670-ben a Švarèán (egy közeli dombon) állott Zrinyi-féle vár lehordott anyagából építtetett. A Kulpa-kapu tornya szintén e vár köveiből épűlt. A nagyobb kincstári épűletek közűl említendők: a kaszárnya, a fegyvertár és a görög-keleti templom mögött a katonai kórház. A görög-keleti egyházközség házában van a görög-keleti tanítóképző-intézet.

A város keleti és nyugati külvárosában van a nagy Zrinyi-tér, a melyen egykor élénk gabonakereskedés folyt. Itt van az 1872-ben épűlt takarékpénztári épűlet és báró Vranicany Dragan csinos palotája. A tér éjszaki oldalán levő házak nehány évvel ezelőtt leégtek. E külvárosban van a Szent Borbála-kápolna, melyet 1684-ben a károlyvárosi puskamívesek építtettek.

A zenggi országút sarkán emelkedik a felsőbb leányiskola szép épűlete, ezzel szemben a „Zora” dalegyesűlet háza, a „Zorin dom”, s végűl Rakovac felé a honvéd-laktanya. A külvárost kocsiközlekedésre is használt, ügyesen szerkesztett vasúti hid köti össze Banijával, a honnét a híd túlsó oldalán csinos fasor vezet a vasúti állomáshoz.

A közeli Korana partján, melynek vizét hathatós gyógyító erejéről széltében dicsérik, a károlyvárosiak Kneipp-féle fürdő- és vizgyógyintézetet alapítottak; mellette van a kereskedelmi körökben jól ismert Pongrácz-féle hengermalom. Onnét öt percznyi sétaút a vár déli oldalán, a Korana balpartján fekvő Rakovac faluba visz. Ott van a királyi főgymnasium csinos, takaros épűlete is, azon a helyen, a melyen egykor a reáliskola állott, míg az algymnasium ugyanakkor benn a várban, a kolostor épűletében volt elhelyezve.

A Károlyvárost Fiumével összekötő Lujza-úton, a legszebb országútaknak egyikén, és a század elején a francziák által ültetett szép, magas platán fasoron végig haladva, rövid idő alatt Dubovacon vagyunk. A falu fölött emelkedő hegyen, tölgyfák között áll a dubovaci Máriáról (ad nives) nevezett plebánia-templom, és fölötte a régi dubovaci vár, a mely alól belátható az egész Kulpa völgye, és azontúl a jaskai és okiæi hegyekig, sőt egész a Zágráb melletti Sljeme hegységig is elláthatni. Dubovac a károlyvárosiak kedvelt kiránduló helye. A régi vár négyszögű; mind a négy szögletén egy-egy sarok-torony – három gömbölyű és egy szögletes – áll; ma már romokban hever ugyan, de a tulajdonos Károlyváros mindent elkövet az emlék föntartására.

A vár előtt hevernek a régi Szent Mihály-templom romjai. A várat, úgy látszik, Dubovac község építtette a XIV. században. A XV. században az ónodi Czudarok birták, a kik 1442-ben elzálogosították Frangepán István grófnak; a Frangepánoktól 1544-ben gróf Zrinyi Miklós, a szigetvári hős tulajdonába kerűlt. A Zrinyiek 1582-ben 14 ezer forinton átengedték Károly főherczegnek, illetőleg az államnak, de a pénzt soha sem kapták meg. Ez idő óta katonai czélokra szolgált, míg 1837-ben gróf Nugent Laval tábornagy megvette és helyreállíttatta, de halála után romlásnak indúlt.

A Korana jobb partján, félórányira Károlyvárostól van Turanj, vagy Križaniæ-Turanj vára, mely Mostanje faluból a Mrežnica és a Korana fölött épűlt két hídon át érhető el. A vár még egészen jó karban van; 1580-ban építtette Križaniæ György, kinek nevét is viseli. A XIX. században a slunji ezred tisztképző iskolája volt benne elhelyezve; jelenleg laktanya.

Károlyvárostól keletre, a Korana és a közeli Kulpa jobb partján fekszik Kamensko, hajdan pálos kolostor. Frangepán István gróf özvegye, pettaui és möttlingi Katalin grófné alapította 1404-ben. 1786-ban II. József császár megszűntette; az épűlet jelenleg lelkészi lakásúl szolgál, a templom pedig plebánia-templommá lett, és ma is híres búcsújáró hely, a melyhez a Petrova gora és a Plješivica közti vidék népsége özönével tódúl.

A pompás útak: a Zágrábba vezető országút, a Fiumébe menő Lujza-út, a Zenggbe és a hegyvidékre vívő Károly-út, továbbá az, a mely Möttling felé Krajnába megy át, mind csak Károlyváros hajdan élénk kereskedelmét mutatják, a mely úgy ki a Tengerpartra, mint Krajnába és a hegyvidékre Károlyvároson keresztűl vonúlt. Sziszekről hajókon a Kulpán fölfelé tömérdek gabonát és fát szállítottak Károlyvárosba, a honnét tengelyen vitték odább. A károlyvárosi donga- és gabonavásár nagy hirnévnek örvendett. Még 1861-ben is virágzott a bánáti és a szlavoniai búzakereskedés, melyet a Száván és a Kulpán hajókon szállítottak és a külvárosban százával álló magtárakban raktároztak, de a károlyváros-fiumei vasút megnyiltával mindez megszűnt, és a károlyvárosi vásárok elvesztették régi hirnevüket. Azóta a város és vidék népe földmívelésből és marhatenyésztésből él.

A társadalmi életre is korán fordúlt a károlyvárosiak figyelme. A XIX. század harminczas éveiben megalapították az első, „Zora” nevű horvát dalegyesűletet, a mely azóta nagy hírnévre vergődött. Ezenkivűl a „Nada” és a tűzoltó egyesűletek emelik Károlyváros társadalmi tevékenységét.

A város maga nem régi. A XVI. század második felében a törökök folytonos berohanásai ellen a Kulpától éjszakra fekvő terűlet védelmére okvetetlenűl várat kellett építeni valahol a Kulpa vagy a Korana mentén. Károly főherczeg erre a czélra a Kulpa és a Korana egyesűlése által alkotott szöget választotta, a mely Dubovac várához tartozott és a Zrinyiek birtoka volt, a kik azt 14 ezer forinton, mint fentebb mondtuk, átengedték a mondott czélra. A Károly főherczegről Károlyvárosnak nevezett vár alapkövét 1579 július 13-án tették le az egy évvel előbb a dubovaci csatában elhullott 900 török csontjai fölött. Az építés 845.000 forintba kerűlt. A vár első telepesei dubovaci polgárok voltak, a kikhez 1585-ben már bevándorlók csatlakoztak Steniènjakból és Ostrožinából, a kik a törökök elől menekűlni kényszerűltek. Az új polgárok jólléte és a vár fölvirágzása nagyon a szívén feküdt Károly főherczegnek, és ezért különös kiváltságokat adott nekik, a melyeket 1581-ben Rudolf király is megerősített. 1594-ben 16 ezer török megrohanta az erősséget, de az Auersperg parancsnoksága alatt álló őrség visszaverte őket. Ez volt első, de egyúttal utolsó kisérletük is a vár bevételére. Mert bár 1672-ben ismét ostrom alá fogták, de oly gyorsan visszaűzték őket, hogy egyetlen rohamot sem tehettek.

Zrin vár romjai. Ivekoviæ Ottótól

1594-ben csaknem az egész város leégett, a mint hogy a tűzeset általában igen gyakori volt. Ezenkivűl a pestis ragály is igen gyakran pusztított, többek közt 1625-ben, 1645 és 1646-ban és 1691-ben. A város fejlődésének ezen akadályaihoz hozzájárúltak a földrengések és az árvizek, de Károlyváros mindannyiszor megújult és az erősség falain belűl úgy, mint kivűl egyre nagyobbodott. A falakon kivűl eső Szent Borbála-templom körűl idővel jobbára puskaművesek és kézmívesek lakta külváros keletkezett.

1763-ban Károlyváros katonai községnek nyilváníttatott, melynek első polgármestere Gutherer János tekintélyes kereskedő volt. 1778 február 18-án iktatták be ünnepélyesen az első törvényes városi hatóságot. 1781 október 10-én József császár szabad királyi várossá tette, czímert és pecsétet adván Károlyvárosnak, melyet 1775-ben meg is látogatott. Midőn I. Napoleon Horvátország nagy részét elfoglalta, 1809 november 28-án Delzonse tábornok parancsnoksága alatt 5000 franczia vonúlt be a városba, a mely 1813-ig franczia kézben maradt. 1813 augusztus 20-án a franczia őrség elvonúlása után gróf Nugent Laval tábornok megszállotta. 1818-ban I. Ferencz király a királynéval együtt meglátogatták a várost, a mely a rendek ismételt kérelmére az 1822-ben kelt királyi leírattal visszacsatoltatott Horvátországhoz és minden irányban fejlődni kezdett. 1838-ban megnyílt a „Karlovaèka èitaonica” (Károlyvárosi olvasókör).

A Korana torkolatától a Kulpa keletre fordúl. Partjain lapályos, itt-ott erdővel váltakozó rétségek terűlnek el. A Petrova gora a Glina torkolatáig nyúlik, alacsony dombvidéken végződvén. A Kulpa ottani mellékfolyói: az Utinja és a Trebinja, rövidek, de folyamvidékük igen terjedelmes. A tavaszi és őszi esők annyi vizet ömlesztenek beléjük, hogy a Kulpa balpartját rendesen elöntik.

Mielőtt a Kulpa Sredièko mellett a vukomeriæi dombok és a Petrova gora között levő szorúlatba érne, Kupèina falu közelében fölveszi balparti legnagyobb mellékfolyóját, a Kupèinát. Kupèina falu már a XIII. században előfordúl; mindaddig csak „glagolašok”, glagol betűs szláv könyvekből miséző papok ájtatoskodtak templomában, mely Szent Magdolnának volt szentelve. „Szabados” lakosai 1413-ban nyerték „szabadosságukra” vonatkozó kiváltságukat.

Lasinja mellett a Kulpa jobb partján a Kupèina a Kulpa felső síkjára ér, mely a Plješivica, a vukomeriæi dombok és a Kulpa között terűl el 25 kilométernyi hosszúságban. Az uszkók hegyekről lefolyó patakok mind a Kulpának e felső síkján egyesűlnek. Partjaik alacsonyak és nem állandók; összevissza kanyarogva és egymást keresztezve inkább mocsarakat alkotnak. Igy keletkezett a sík közepén a Blatnica mocsár, mely esős időben 10 négyszögkilométernyi terűletet ellep; sőt tartósabb esőzés után 23.000 hektár is víz alatt áll. Ennek az a következménye, hogy a kipárolgás megmételyezi a levegőt.

A sík közepe erdős, a hegylejtők körűli terűlet igen termékeny. Éjszaki részén, szőlős dombok és erdős hegyek alján fekszik a csinos Jastrebarsko (Jaska) mezőváros. Jastrebarsko hajdan a podgoriai megyéhez tartozott, melynek székhelye a Jaskán felűli Szent-Anna volt. E székhely régi erődítményei még most is láthatók. Jaskának már a legrégibb időkben megvoltak a saját kiváltságai és pecsétje, amely kányát (jastreb) ábrázolt. Szent Miklósról nevezett templomát már 1312-ben említik. Kiváltságait Zsigmond, III. Ferdinánd és I. Lipót királyok is megerősítették, Hunyadi Mátyás király pedig pallosjogot adományozott a városnak. A XV. század végén Frangepán Márton tulajdonába kerűlt a város. Corvin János lehordatta a favárat, melyet a lakosok védelmükre építettek, és tornyos kővárat építtetett helyébe, mely még most is megvan. 1519-ben Bakócz Tamás birtokába kerűlt, s általa az Erdődyekhez, a kik mind máig megtartották. A XVI. században sokat szenvedett a törökök becsapásaitól, bár a vitéz Erdődy Tamás bán többször vitézűl megvédte és a támadó törököket dicsőségesen visszaverte. E török berohanások idején a Domonkos rendűek elhagyták Szűz Máriáról czímzett kolostorukat. Az 1500 lelket számláló városka termékeny síkon fekszik a zágráb-károlyvárosi országút mentén; vasúti állomása is van. Közepén emelkedik Szent Miklós régi temploma és ennek közelében az árokkal körűlvett vár.

Jastrebarskótól félórányira keletre fekszik a nagy és gazdag Cvetkoviæi falu, mely 1249 óta ismeretes; később a Frangepánok birtoka volt. Úgy ez, mint a szomszéd Domagoviæi és Draganiæi faluk kitűnnek lakóik jómódúságával és legnagyobb részt tiszta fehér viseletével. Régi kiváltságaikat Kres, Kupisa és Rak fivérektől származtatják, a kiknek IV. Béla alatt a mongol és tatár betörések idejében állitólag nagy részük volt Horvátország fölszabadításában. 1813-ban, a napoleoni háborúk korában a draganiæi és turmezei nemesek a király külön illyr díszcsapatáúl szolgáltak.

A topuskói apátság templomának romjai. Ivekoviæ Ottótól

A Kulpa síkjának éjszaki részét a Száva lapályától az a csekély dombhát választja el, a melyen a vasút Zágrábból Károlyvárosba menet átkel, és a mely a vukomeriæi dombokat összeköti a samobori hegységgel. E dombsorozat délnyugati, erdős ágai vizüket a Kulpába ömlesztik és egyúttal kelet felé körűl szegélyezik a Kulpa lapályát. E dombok alján fakad a legjobb horvát savanyúvizek egyike, a Jamnica forrás. Hőmérséke 15° Celsius, szénsav tartalma dús, mint üdítő és gyógyító italt messze vidékre szállítják. A franczia kormányzás alatt fakeritéssel látták el; később buzimi Jellaèiæ vette gondozásába; 1830-ban már egészen föl volt szerelve. Hasonló, de nem oly dús szénsavtartalmú savanyúvízforrás bugyog föl a Kulpa jobb partján, a Jamnicával szemközt, Lasinja falunál is, de még korán sincs kellőleg berendezve.

A Kulpa maga zárja el síkságának déli oldalát, a mennyiben Sredièko mellett nagyokat kanyarodik és egyszersmind a Kulpa felső síkjáról a vukomeriæi dombok és a Petrova gora által alkotott szorúlatba kerűl. E szorúlatban éjszakkeletről délnyugatra hajló lépcső van a medenczében; a melyet, mivel a vizet felduzzasztotta és a Kulpa felső síkjára torlasztotta, részben áttörtek és helyére kőgátakat emeltek.

A balparton levő összes helységekben a XVI. század folyamán őrházak állottak, a melyekből a törökök berohanását részint lovas hírvivők útján, részint ágyúdörgéssel jelezték. Azon kivűl a vukomeriæi dombok tetején tüzeket (vituljaèe) raktak, melyeknek segélykérést jelző lángja Zágrábig ellátszott.

A folyó balpartja felé lejtősödő és termékeny, erdős völgyeket átkaroló vukomeriæi dombok zöldelő lejtői harmadkori képletű görgetegből állnak, a mi a pokupskói kőbányában látszik meg legjobban. Úgy az éjszaki, mint a déli lejtős oldalon sok a bükkerdő; itt-ott szőlőültetvények is vannak, mert a dombok 330 méternél magasbra nem emelkednek.

Petrinja mellett a Kulpa a Száva felső síkjára érve, folyását meglassítja, nagyokat kanyarodik, a Glina torkolatától kezdve kavicsszigeteket alkot és ágakra szakad. Mellékfolyói Kamenskótól a Glináig ugyanazon jellegűek, mint a Koranának a Petrova goráról lefolyó mellékpatakjai. A délről éjszakra lejtősödő hegynyúlványok között e mellékfolyóknak kelet felé erősen kifejlett folyamvidékök van; rövid, zárt, jelenleg erdős völgyeken futnak 1e, a melyekben egykor tavak voltak.

Ezen a vidéken a közép-korban több nagybirtok alakúlt. Említésre méltó Steniènjak, Horvátország legnagyobb vára. Állítólag már 1105-ben fönnállott, mint a blagaji Babonegek (Baboniæ) tulajdona. Utóbb a Frangepánokhoz kerűlt, majd sorban a Cilleiekhez, Corvin Jánoshoz, Nádasdy Tamáshoz és a Draskovicsokhoz, de már a XVII. század elején teljesen el volt hagyatva. A török berohanások idejében gyakran megtámadták; környékén a XVI. században török-horvátországi menekűlők telepedtek meg. Kirin várának, mely a Trepæe völgyében állott, nyoma sincsen már.

A Kulpa jobboldali utolsó mellékfolyója, a Glina, Slunj közelében ered. Kezdetben karszti folyó, később a Petrova gora mellett a völgyben, melyben Klokoæ és az Otmiæ várak romjai állanak, egészen más jelleget ölt, hasonlót a Kulpának Sredièko és Petrinja között levő mellékfolyóiéhoz.

A boszniai Velika Kladušától a topuskói fürdő mellett fekvő Vranovináig a Glina határfolyó Bosznia és Horvátország között. Számos mellékfolyóval bővűlve; majd szűk szorosokon hatol át, majd meg téres rétek és szántóföldek között kanyarog tova, útjában száz meg száz patakot és csermelyt szedve föl magába, még pedig többnyire a déli oldalról, a Zrinj hegységről (Zrinjska gora). A bosnyák hátártól aztán éjszakkeletre fordúl. Vranovinától néhány kilométernyire nyugat felé meredek sziklán emelkednek az ősi Pernik vár nagy terjedelmű romjai. A rom koszorúzta hegy belsejében egy 100 méter hosszú barlang van. A hegy alatt, a Perna pataknak, a Glina egyik mellékfolyójának partján fekszik Perna helység számos malommal. E község igen régi kiváltságait 1225-ben Bélától, mint ifjabb királytól kapta. Zsigmond király idejében egy brebiri Šubiæ nyerte, mint a hogy Nagy Lajos alatt egy más Šubiæ Zrin várát; ekként a Subiæ nemzetség két ágra: a zrinyi és a pernai (Peranski) Šubiæokra oszlott. 1580-ban a törökök bevették és lerombolták Perna várát.

Vranovina mellett a Glina völgye meglehetősen kitágúl. A Petrova gora nyúlványai folyton alacsonyodnak, a folyó meg mocsarakat alkot. A Petrova és a Zrinj hegyek sok érczet és kőolajat rejtenek magukban. Ezt mára Zrinyiek birtokain mívelt bányákról szóló oklevelek említik, és talán erre vonatkozik az „Aranyásó Szent Péter” kolostor neve is. Épen ott, a hol a Glina kilép a síkságra, van egy hämatit- és limonitbánya Vranovina határában. A közelben lignitet is ásnak, de csak az olvasztókemenczék részére.

A buja síkon, a Petrova gora erdős dombjai alján, Vranovina közelében szép park közepén fekszik Topusko fürdő, hajdan híres apátság, melynek egykori templomából csak a tiszta csúcsíves kapu van meg. A fürdő vize közömbös, hőfoka 56.3-61.3 ° Celsius. II. András király húzamosabb ideig szokott időzni Topusko vidékén, a Glina és Petrinja között fekvő gorai várában. Topuskón templomot és kolostort építtetett, a melybe Clairvauxból cziszterczita rendű szerzeteseket telepített, kiknek első apátja Theobald volt. A czisztercziek egész a XVI. századig laktak Topuskón, rengeteg birtokokat szerezvén a környéken. A törökök közeledésére elhagyták a kolostort, melyet a félholdas hordák a pompás templommal együtt lerontottak. Topusko ekkor a Keglevicsek, majd a zágrábi püspökök tulajdonába ment át, végűl a határőrvidékhez csatoltatott. Még ma is találni ottan a római műveltségnek némi maradványaira, sőt a Sisciából Seniába vezető hadi útnak is van nyoma. Ezek a leletek keltették azt a véleményt, hogy az „Ad Fines” római telep ottan feküdt. Topuskóból egy országút Vrginmoston át a csinos Trepèe völgyébe és ki a Kulpa síkjára vezet; egy másik pedig zöldelő réteken és dombos vidéken Glina városkába, melynek körűlbelűl 2000, részint római katholikus, részint görög-keleti vallású lakosa van. Ez is a határőrvidéki városok szokott mintájára épűlt. 1211-ben már előfordúl, de csak a határőrvidék, fölállításakor nyert a tiszti lakásoktól és egyéb kincstári építkezések által újabbkori színezetet.

A Glina folyó még ezután is síkon halad, míg végűl a Kulpába ömlik. A Glinából Petrinjába vezető országút áthúzódik a Zrinj hegység éjszaki ágazatain és a Gora hegységen túl a Kulpa síkságára ereszkedve, Petrinjába ér. Gora valamikor fontos hely volt. Váruk volt benne a magyar királyoknak, s egyúttal székhelye vala az 1200-ban már előfordúló Gora vármegyének, de már 1211-ben az egész megyével együtt a topuskói apátság tulajdonába ment át. A XVI. században egy ideig a törököket uralta, a kik azonban csakhamar odahagyták. Elvonúlásuk után teljesen elpusztúlt, és ma már csak kevés maradványa van ennek a nép ajkán „Miljan grad” néven ismert várnak. A gorai községi templom is védhető állapotban volt egykor; négy sarok toronynyal és lőrésekkel ellátott körfala még most is fönnáll.

A szőlős dombok között kígyódzó gora-petrinjai országútat Jellaèiæ bán építtette, kinek ebbeli érdemeit szerény emlékkő hirdeti. A dombsor alján fekszik az alsó Kulpa síkján, a Kulpába torkolló Petrinja patak mindkét partján az egykori parancsnoki székhely, Petrinja városka. Ez is egyik példánya a volt határőr vidéken megszabott és szokott formára épűlt városoknak. A közepén lévő, fákkal és ültetvényekkel benőtt téren a tisztek és a fő őrség lakásai sorakoznak egymás mellé; ez épűletekben jelenleg polgári hatóságok vannak elhelyezve. A városnak e szívéből különböző irányokban hosszú útczák nyílnak.

Miként a vidék többi városai, Petrinja is már a XIII. században előfordúl; kiváltságait 1240-ben kapta IV. Béla királytól. A meglevő oklevelek szerint Szent István tiszteletére épűlt községi temploma már 1334-ben fönnállott. A XVI. század végén Predojeviæ Hassan basa ostrom alá fogta, bevette és újból megerősítette. 1593-ban Erdődy Tamás bán Sziszeknél, a hol előbb a basa győzedelmeskedett a bánon, teljesen tönkre tette; úgy, hogy a törökök kénytelenek voltak elvonúlni, Három év múlva ismét megtámadták Petrinját, de sikertelenűl. 1871-ben, a határőrvidék föloszlatásakor, Petrinja önálló várossá lőn, de újabban ismét megyei hatóság alá kerűlt.

A régi vár Sziszek mellett. Ivekoviæ Ottótól

Az alsó Kulpa tágas, termékeny síkja és a Száva lapálya a petrinjai dombok alján terűlnek el. A Kulpának a Szávába ömlésénél fekszik a hajdankorból ismert Sziszek, a görögöknél Segeste, a rómaiaknál Siscia, egykoron Pannonia fő városa. A Kulpa a körűlbelűl 7000 lakost számláló várost Ó- és Új-Sziszekre (Stari és Novi Sisak) osztja; ez utóbbit Katona-Sziszeknek is nevezik, mert valamikor a határ őrvidékhez tartozott. A két várost magas fahíd köti össze. Ettől valamivel lejebb van a vasúti híd; itt találkoznak a sunja–kostajnica–banjalukai és a bród–eszék–zimonyi vasúti vonalak. Ezeken kivűl a Száván is van egy vasszerkezetű híd a kocsiforgalom számára. 1860-ban épűlt a déli vasúttársaság steinbrück–zágráb–sziszeki vonala, Horvátország legrégibb vasútja. Mindaddig, míg nehány évvel ezelőtt a sziszek–bródi vonal meg nem nyilt, Sziszek fontos kereskedő és lerakodó hely volt. Itt rakták le és innét fuvarozták tovább az alsó és felső Szlavoniából szállított gabonaneműt, fát és dongát. Zimony és Bród felől Sziszekig rendes személy- és teherszállító meg vontatóhájók közlekedtek. 1876-ban 70 millió kilogramm árú érkezett Sziszekre, 15 millió kilogrammot pedig levittek a Száván. Újabb, időben a kereskedés nagyon megcsappant.

Sziszek barátságos városka, széles útczákkal és tágas terekkel, nagy gabonaraktárakkal, árúházakkal, rakodó helyekkel és a honvédelmi katonai kincstár épűleteivel. Vásár alkalmával igen érdekes képet nyújt, mert olyankor a legkülönfélébb elemek találkoznak benne. Láthatni ott túrmezei gazdag parasztokat és szép tarka hímzésű ingújjakkal és köténynyel, egyébként tiszta fehér ruhával ékeskedő Száva-menti nőket. Vannak hajósok, a kik egész életüket a vontató hajókon töltötték; ilyenkor, pihenés idején, lovaikat etetik, melyek a hajókat a folyón fölfelé vontatják. A bogárhajú határvidéki ember vörös sapkájában, katona köpenyében ott lépdegél aranynyal hímzett pregaèát (kötény), fején meg fehér kendőt viselő neje mellett. Majd egy kormos képű czigány furakodik közéjük, teknőket, kanalakat, gerebeneket és szögeket kinálva vételre. Sőt egy-egy stoikus mohamedán is föl-föltűnik szokásos dimlijében (török nadrág), fehér turbános fejjel, csibukot szíva és kávét szürcsölgetve. Kereskedő volna a jámbor, a ki kicsiny poroszka lován árúkat hozott Bosna-Dubicából vagy Kostajnicából, de nem kinálgatja senkinek, sem föl nem dicséri portékáját, hanem teljesen tetszésére bizza mindenkinek, vesz-e, vagy nem.

Egy földnyelven, mely mögött a Kulpa a Szávába ömlik, áll a háromtornyú ősrégi sziszeki vár. Háromszögben van építve, ágyú-lövőrésekkel ellátott gömbölyű tornyokkal. Valaha „Antemurale christianitatis,” volt, melynek falai alatt kardok villogtak és ágyúk dörögtek. Most borostyán kúszik föl falaira és fon föléjük zöld függönyt; köröskörűl meg rózsák nyílnak, és a tetőkön fecskék csicseregnek; úgy áll ottan e vár, mint élő jele a dicső, a múlt század végén zivataros múltnak. A Sziszekről szóló legrégibb tudósítások az ősidőkből valók. A VI. században Kr. e. alapították a skordiskok a Kulpa és Száva összefolyásánál Segeste városát. A rómaiak minden törekvése, hogy ezt az általuk Sisciának nevezett fontos helyet elfoglalják, egészen 35-ig K. e. hiábavalónak bizonyúlt, míg végűl Octavianusnak sikerűlt bevennie. Siscia fontos és hosszú hadi útvonalak találkozásánál fekvő tekintélyes város vala, melynek saját pénze volt. Appianus tudósítása szerint Octavianus 20 ezer katonának talált benne kellő helyet. Már a III-ik században K. u. püspöki székhely volt, és ugyanazon században egyik püspökét, Szent Quirinust, vértanúként emlegetik. A püspökség a sirmiumi, majd a salonai érsekség alá tartozott. A horvátok berohanásakor Sziszek sokat szenvedett, de csakhamar ismét föléledt és egy horvát župának a székhelyévé lőn. Összes župánjai közűl Liudevit tűnik ki leginkább, a ki 819–822 közt hősiesen küzdött a frankokkal. Midőn 1093-ban fölállíttatott a zágrábi püspökség, az időközben tönkre jutott Sziszek is alája rendeltetett egész környékével együtt. 1217 óta a legújabb időkig a zágrábi káptalan tulajdona volt.

Sziszek. Csikoš Bélától

A török háborúk idejében a káptalan elhatározta, hogy a Kulpa és a Száva összeömlésénél levő földnyelven erős várat építtet. 1544-ben Pietro da Castelnuovo, Domenico da Brescia és Pietro da Milano olasz építőmesterek csakugyan meg is kezdték az építést.

A legszomorúbb napok 1593 június havában viradtak Sziszekre, a mikor Predojeviæ Hassan boszniai basa 18 ezer emberrel ostrom alá fogta a várat. Gjurak és Fintiæ kanonokok vitézűl védelmezték mindaddig, míg az utolsó pillanatban Erdődy Tamás bán megjelent, Hassan seregét teljesen tönkre tette és a Kulpába szorította. A határőrvidék fölállításakor Sziszeket is be akarták lebelezni. 1672-ben gróf Souches tábornok le is foglalta, de már 1682-ben kénytelen volt a káptalannak visszaadni. 1874-ben Ó- és Új-Sziszek egyesűlt.

Valamivel Sziszek fölött ömlik a Kulpába utolsó mellékfolyója; az Odra, mely Lomnica néven a Plješivica alján Rakovpotoknál ered. Onnét a Plješivica szőlős dombokra, kedves völgyekre és a Száva meg a Kulpa síkjaira néz át. Lejtőin csinos falvak vannak; az erdős hegység tetejéről meglátszik a kanyargó Száva, a zöld zágrábi hegység, sőt maga Zágráb is. Mívelt szántóföldek váltakoznak magasra kapaszkodó szőlőültetvényekkel, sűrű erdők zöldelő rétekkel, a mélyből pedig templomtornyok nyúlnak fölfelé, barátságos parasztházak mellől várak és kastélyok fehérlenek elő. Éjszakra a Plješivicára támaszkodva gubbaszt egy meredek bérczen, mint valami sasfészek, az összeomlott Okiæ vára. Nem tudni, mely időből való, de úgy látszik, a horvát uralkodók idejében már fönnállott. 1193-ban a hasonló nevű család tulajdona volt. Midőn II. Pžemysl Ottokár, a vaskezű cseh király Stiriát elfoglalta és ennek határán Horvátország felé fölépítteté Samobor és Kostel várakat, az okiæi grófok viszályba keveredtek a samobori várurakkal, a kiktől csakhamar elragadták Samobort. A XIII. század végén Okiæ vára Blagaj Radoszláv kezében volt. Később, a XV. században, gyakran cserélt urat. A Benvenuti, Frangepán, Horváthy s mások kezéből 1493-ban Bakócz Tamás bibornokhoz, majd meg az Alapiakhoz kerűlt.

Az Alapiak 1575-ben Okiæból leszállottak a síkon épűlt Kerestinec nevű szép, négytornyú várukba, Okiæ pedig 1619-ben már romokban hevert. A XIX. század elején mindkét várat megszerezték a Pallaviciniek, kiktől a Türk család vette meg s bírja ma is. Kerestinechez szép szántóföldek, rétek és sűrű erdőségek tartoznak.

Dél felé, a merre a talaj egyre emelkedik és utóbb a vukomeriæi dombokat elválasztja Plješivicától, fekszik Brezovica vára, mely már 1277-ben előfordúl.

A vukomeriæi dombsorral párvonalosan terűl el délkeletnek Turmező; melyről külön fejezetben szólunk.

A plitvicai tavak. Hirc Károlytól, fordította Szalay László

A horvát felföld mélyében, hol a száguldó felhők futó csókkal illetik a meredek hegycsúcsokat, komor és elhagyatott erdők öléből fakad a zöldvizű Korana. Bölcsőjét a színpompában tündöklő természet a legszebb tavakkal díszítette, melyek a fehér sziklakeretben zafir-koszorú gyanánt ragyognak.

A büszke hegyekhez puha bársonytakaróként simúló zöld erdő, a fehér sziklafalak és szirtek, végűl a kék fénynyel valósággal átitatott tavak közt levő ellentét a tűző napfény aranyos árjában oly tündéri képpé olvad össze, melynek szépsége a legelkényeztetettebb szemlélőt is bámúlatra ragadja.

Ez az, a mi a tavakat szépség dolgában az egész földön az első sorba juttatja, nem pedig méreteik aránya vagy a környezet nagyszerűsége. A festői, alakban és színben folytonosan változó, mégis mindig összhangzatos környezet, a világ zajától teljesen elzárt tavak fekvése a néma rengetegben oly bűbájos varázst gyakorolnak, melynek mindenki szivesen aláveti magát, ki Horvátország e gyöngyeit látta. Csak egy fogyatékosságuk van a természet ez elkényeztetett gyermekeinek: nehéz hozzájok jutni. Sok órányira vannak a fő közlekedési utaktól, a 47 kilométer hosszú Kis-Kapela hegységben, melynek legmagasabb csúcsa, a Seliški vrh, 1280 méternyire emelkedik a tenger színe fölé. A hegyláncz jó nedvességet tartó, televénynyel és dús növényzettel födött krétából, dolomitból és homokkőből áll.

A némely alpesi tartományban úgy elhírhedt dolomitok a plitvicai tavak természeti szépségét is festői vonásokkal gazdagitják: itt meredek falakkal, ott a sötétzöld fenyvesekből csodás fénynyel kicsillanó hófehér csúcsokkal és csipkézettel. A teremtés valódi remekei ezek a sokszor megénekelt tavak. Soruk délnyugatról éjszakkeletnek halad dús erdővel borított hegyek között. A hegyoldalak emitt lankásan ereszkednek le a víz színéig, amott meg meredeken, szinte merőlegesen, mintha csak elvágták volna, szakadnak alá a mélységbe.

A legfelső tó 625, a legalsó 506 méternyire van a tenger színe fölött. A tavak 13 terraszon feküsznek olyformán, hogy vizök 40 kisebb-nagyobb vízesést alkotva folyik le a 134 kilométer hosszú Koranába, mely Károlyvárosnál a Kulpába ömlik és ezzel együtt a Száva folyamvidékéhez tartozik.

Medenczéik különböző terjedelmű és mélységű karszt-mélyedések, a melyeket keresztben álló sziklafalak választanak el egymástól, s a víz ezek fölött zuhog a felsőkből az alsókba. Felső tavak a Prošæansko jezero, a Ciginovac, a felső Okrugljak, a Crno jezero, a Vir, a Bakinovac, a Galovac és a Gradinsko jezero; alsók a Kozjak, a Milanovo jezero, az alsó Okrugljak, a Kaludjerovo jezero és a Novakoviæa brod. A legnagyobb a Kozjak. Fölszíne 84 hektár, hoszsza 2.5 kilométer, mélysége 26 és 47 méter közt változik. A második, a Prošæansko jezero; 63 hektárnál nagyobb terűletet foglal el; mélysége szintén különböző. A vízesések magassága 3 és 24 méter közt váltakozik. Erősségük a víztömegtől függ.

A sok tavat együtt nem lehet egyszerre áttekinteni; a látásuk keltette hatás sem mindenütt egyforma. Legmeglepőbb a tájkép a károlyváros-fiumei vasúti vonalon fekvő Ogulin vagy Košare felől; kevésbbé hatásos Gospiæ, Otoèac vagy Zengg irányából.

A legkényelmesebb és ritka szép természeti tüneményekben való rendkivüli gazdagsága következtében leghálásabb út Josipdoltól, a károlyváros–fiumei vasút egyik megálló-helyétől, Slunjon át visz a tavakhoz. Már Slunj, melynek vára számos, Haquet Boldizsár szerint a legszebb vízesés közt meredeken kiemelkedő kőszálon épűlt, sejteti, mily kincseket rejteget itt az egyhangú Karszt. Mert a kutató fáradságát is dús siker jutalmazza: a mészkőzetek kopott és gyűrt rétegei rejtélyes hullámsíkokat (peneplain) alkotnak, melybe a folyam-medrek caòon-jai mélyen bevágódnak; csodálatos a csak 7 kilométer hosszú Slunjèica torkolata is, mely mint kész folyó 20 méternyi magasságból zuhan a mélyebben fekvő Korana caòon-jába. Különben sem egyhangú kősivatag itt a Karszt, mert növényzete erőteljes és Slunjtól a tavakig levő 36 kilométernyi távolságon folyvást rétek, szántóföldek és erdők váltakoznak sziklás kapaszkodókkal és lejtőkkel. Drežnik előtt a sikból a Kapela komor erdőfedte lánczának fordúl az út és hosszú szerpentinákon kapaszkodik a meredek oldalra. Mind tágabb és tágabb kilátásunk nyílik az elmaradó hullámsíkra és egyszerre csak meglepetéssel szegeződik tekintetünk a mély caòonjá-ban világosan kéken ragyogó Koranára. Száz méternél magasabb meredek sziklafalak fogják be a szűk völgyet és vakító fehér keretűl szolgálnak a folyó átlátszó égszínkék hullámainak. Jobbról és balról a Kapela daczos csúcsai tornyosodnak, mindnyájok felett kiemelkedik a lenge távolban a karcsú Plješivica.

Játszian enyelegnek itt a kék habok a mohos sziklákkal, könnyedén sikamlanak el amott a tisztán látszó kavicson, majd haragosan tornyosúlnak föl és buknak át az útban álló szirteken. A szilárd és folyékony elem ez örök küzdelmét hasznára fordította az ember; félelem nélkül leszállt a mélységbe, gátakat emelt, házakat épített, melyek játéknak látszanak ugyan, de a játékszer erős fékké vált, mely a hegyek vad fiát megzabolázza és engedelmességre szorítja.

Az ősrégi, malmok mellett délnek egy ösvény válik el a hegyi útból és sűrű, fiatal erdőn keresztűl a völgy fenekére ereszkedik le. Annál meglepőbb az első tekintet, melyet a tavakra vetünk. Kis hídon megyünk át a Plitvica patak tuffba vágott torkolata fölött, melytől, noha csak csekély mellékfolyója a Koranának, a tavak nevöket vették; azután gyalogösvényen hágunk föl egy szószék alakú plateaura; ez alatt fekszik 70 méternyi mélységben az első tó. A mesés szépségű látvány a valóságban túlhaladja a leglelkesebb leírást és a legfelcsigázottabb várakozást. Lábainknál esik a Plitvica ezüstszínű vízsugara a meredek sziklafalak közé szorított medenczébe; esés közben szétporlódó vízcseppjei a szivárvány minden színében ragyognak. Az ég legtisztább kékjével vetélkedő s mégis kristálytiszta vízből mesebeli alakzatok gyanánt emelkednek ki a megkövesedett fák törzsei. Néhány lépést teszünk még és egy tágas viztükörnek, az erdős dombok környezte Kozjak tónak partján állunk. A kocsiút a tó mellett halad ennek déli végpontjáig; a tavak országának a középpontjáig. A tavak szépítésére alakúlt tevékeny egyesűlet nagy szállót építtetett, mely a sok gyönyörűség kényelmes élvezetére csalogat. A szálló tornyából elragadó kilátás nyílik a tavakra és az ezeket összekötő vízesésekre.

A Kozjak tó. Ivekoviæ Ottótól

Innen a többi tavat is beláthatni egészen a Prošæansko jezeróig. A gyönyörű szép, hat öblű Kozák a 755 méter magas Bigin vršak és a 868 méter magas, tompa csúcsú Medvedjak közt terűl el. Víztömegét a Matijaševac és a Jasenovac hegyi patakok és a Rjeèica patak szolgáltatják; de fenékforrásai is vannak, mert fölszínen erős esőzések alkalmával forgatagok támadnak. Zöldelő keleti partja lankásabb és barátságosabb, mint a meredek, sziklás, fával és cserjével benőtt nyugati. Egy helyen a Gradinsko jezero vize tódúl beléje zubogva s épen az esése alatt egy kis malmot hajt egyedűl ennek a kelepelése árúlta el azelőtt, hogy a sziklák e birodalmában ember is él. Legföljebb még egy-egy pásztor kiáltása, vagy tilinkójának (sviralica) a hangja vegyűlt olykor a tajtékzó vízesés zúgásába és csobogásába.

Közepén van a 261 méter hosszú és 31 méter széles, cserjével, virággal és fűvel buján benőtt Stefánia-sziget. A tükörsima, tiszta tavon csónakázva a sziget körűl; a legszebb orchideákban gyönyörködhetünk. Az említett malom irányába érve, elhagyjuk a szigetet s a malom közelében partra szállunk. Fehéren csillogó ösvényen a vízesés süketítő zúgása közt megyünk föl a Gradište hegyre, melytől a Gradinsko jezero nevét vette. A fával benőtt kerek hegytetőről a törzsek között mint valami messzelátó csövön látjuk a vendéglőt, a turista-házat és a keleti partot élénkítő villákat. A 70.000 forinton 1895-ben épűlt fogadónak 40 vendégszobája, nagy terraszos ebédlője, olvasó-szobája és kilátó-tornya van.

A Gradinsko jezerónak szintúgy, mint a Galovacnak, két terrasza van; vizük zuhatagot alkotva folyik a felső terraszról az alsóra s alúl az egészen kicsiny Buk medenczét alkotja, a melyből három – köztük egy 11 méteres – esésben omlik a Kozjakba, esés közben fehér tajtékká porlódva szét.

A Gradištén valamikor vár állott, de nevét a történelem nem jegyezte föl. Lopašiæ Radoslav horvát történetíró állítása szerint Gradište a pálosok kolostora volt volna. A Gradištétől sziklába vágott kocsiút és a Stefánia gyalogösvény visznek a Galovachoz és a többi tavakhoz.

A 13 hektárnál nagyobb terűletű Galovac, mely Gál nevű kapitánytól nyerte nevét, a ki ott a törököket megverte, 250 méter magas sziklafalak és hegyek között fekszik. Rekeszfalán sok mész rakodik le, egész csoport stalagmitet, stalaktitet, kisebb és nagyobb oszlopokat, orgonasípokat és a legszebb erdei mohához hasonló fínom csipkézeteket alkotva. Vize a rekeszfalról 4 méteres hatalmas vízoszlopban zuhan le a Milino jezeróba, ebből meg 15 méternél nagyobb ívben az alatta levő tóba.

Egyik tótól a másikhoz számos pallón kell átmenni, miközben a porló víz át- meg átnedvesíti az embert. Már-már azt hiszszük, eltévedünk, a mikor ismét csak bürű előtt állunk, a mely alatt tajtékot hány a víz; óvatosan lépkedünk át rajta, s íme, a túlparton mészkőbe vágott kényelmes ösvényen, úgy szólva, új világba érünk. Fenyves, bükkös és juharerdő fedte hét magas hegyorom meredez előttünk, közben-közben alacsonyabb kúpokkal és dombokkal, s a közéjük vájt tágas és mély karsztmedenczében fekszik a pompás Prošæansko jezero tó. Sima fölszínén éjszakról Devèiæevac falai, délről Ljeskovac falva és temploma tükröződnek vissza. Partja igen változatos; itt lapos, ott sziklás, emitt ezer meg ezer illatos hegyi fű zöldel amott fakó mészkövek merednek, ismét másutt a magasban álló fenyűknek az alant levő kék víztükörről visszasötétlő képei néznek föl hozzánk. A Prosæansko jezero vize, mint a többi nagyobb tóé is, mindig szép színekben pompázik, néha azonban csodálatosan, szinte leírhatatlanúl veri vissza a fényt a szerint, a minő a nap állása és a felhőzet. A lapos part mellett fakó, sárgás homok csillan meg a sekély vízben, melyből itt-ott kidőlt vén faóriások nyujtogatják ágaikat. A parttól nem messze hirtelen megnő a mélység és a víz haragos zöldeskék színt mutat, mely a tó közepe táján tiszta kékbe megy át; még távolabb, a hegyoldalba vágott túlsó part felé meg mind sötétebbé, majdnem feketévé változik. S mégis oly tiszta és átlátszó, hogy az úszkáló pisztrángokat, a mászkáló vagy evezgető rákokat meglátni benne. A part néhol lapos, másutt meredek, zöld fűvel benőtt, fönt meg gyönyörű erdők veszik körűl. Mindez együtt felejthetetlen szép látvány. Az meg épenséggel nagyszerű jelenet; a mikor sűrű villámlással és ezerszeresen visszaverődött mennydörgéssel kísért zivatar szágúld végig a sötéten és fenyegetően háborgó vizeken és a szélvihartól össze-vissza tördelt fenyvesen. Épen a tó mellett egy, Trnski Ivánnak; a plitvicai tavak ősz dalnokának nevét viselő forrás fakad. Az említett Ljeskovac faluból a tavak bőséges vizét szolgáltató Crna riekához (fekete folyó) és a Biela riekához (fehér folyó) érünk; ez utóbbi mentén visz az út Otoèacba.

A Prošæansko jezero éjszaki partján fekvő Ljeskovactól dél felé szép csónakázás esik. Kis távolban a körűlbelűl egy kilométer hosszú Liman öböl tárúl elénk, akár tó a tóban. Különös a visszhang ezen a helyen. Az éjszaki szegélyen tuff- szikla látszik; egykor erről zuhant le a víz; de idővel megváltoztatta folyását s csak gyönge sugarat hagyott ottan. Odább válik keskenyebbé s kettős öbölben végződik a Prošæansko jezero. Egyikből a 11 méterrel mélyebben fekvő Ciginovacba, a másikból 21 méteres falon a felső Okrugljakba omlik le a víz.

A Ciginovac közelében hirtelen támadó eső és a nap heve ellen jó menekűlő helyet adó, meglehetősen tágas barlang tátong. Innen út visz föl a Stubica magaslatra, a Tomiæevo pogledalo-hoz (Tomiæ kilátója), a honnét kilencz tavat látni különösen napszállatkór elbűvölő világításban; ez a legszebb látvány, a melyet csak élvezhetni a plitvicai tavak környékén. Fölöttünk végtelen magasságban az égbolt kupolája a maga nyugalmával és fönséges kék színével, alattunk az aranyos napfényben csillogó víztükrök, köröttünk zöld erdők, előttünk meg a távolban a magas Plješivica hatalmas csúcsa ragyog a lenyugvó nap fényében, mintha hó borítaná.

De csak tiszta szép időben kápráztató fehér a dolomitok színe; esős időben szürke, fekete, sőt sárgás; legszebbek azonban a lenyugvó nap vörös világításában. S mikor aztán az éjszaka ünnepélyes csöndje ráborúlt az alsó tavak környékére, míg a magasabban fekvő részek még mindig fényben fürdenek, a hatás hatalmasabb, mint nappal, midőn a táj inkább kedvességével tűnik ki.

Ha a Kozjak alsó végén levő fahídról letekintünk az esésekre és az alsó tavakra, látjuk, hogy a Kozjak vize két nagyobb és több kisebb ágban zuhan le a Milanovo jezeróba. Az egyik zuhatag épen az országút alatt egy sziklához ragasztott malmot hajt. A tó 425 méter hosszú és 190 méter széles; mélysége különböző; kétoldalt 30 méter magas meredek sziklafal közé van szorítva. Partja, mint a többi tóé, azelőtt járhatatlan volt; most a sziklába vágott Dorotejin put visz le az alsó Okrugljakhoz, a melybe a Milanovo jezero vize 1–4 méternyi magasról három ágban szakad be. Partja sziklás, hoszsza 266 méter, szélessége 125 méter.

Pallókon át jutunk a Kaludjerovachoz, melynek egyik partján egy kisebb, a másikon három mély barlang van. Az egyikben igen sok a különféle alakokat ábrázoló cseppkő; így példáúl van egy három méter magas függöny; továbbá dinnyealakú kövek és oszlopok, melyek a barlang boltozatát tartják, stb. A harmadikba a tó felől 40 méter magas és 8 méter széles kapun át vezet a bejárás.

Az utolsó tó, a Novakoviæa brod, a Kaludjerovac alatt fekszik, a melyből több széles, de kurta ágon tajtékozva és zúgva beléje rohanó s egy kis névtelen tavacskán átfolyó vizét is kapja. 180 méter hosszú, 60 méter széles és különösen festői szépségű. Már messziről hallani a Plitvica patak süketítő zúgását, s csakhamar magát a patakot is megpillantjuk. Ijesztően mered elénk a mélységből egy 70 méter magas, összevissza lyukadozott, töredezett, repedezett és hasadozott, itt fehér, ott zöld, sárga, vagy fekete dolomitfal. Mellette rohan el a két ágra szakadt, tejként habzó patak a feneketlen mélységben, a hol egy kiálló sziklán szétporlik s még nagyobbat esik, odalenn aztán sír, forog és forr, míg végűl szép lassan csörgedez szikláról sziklára, le a Novakoviæa brodba. Két kisebb különös és ritka alakzatú vízesés kiválóan szép. Gyorsan gördűlő gyöngysorokként rohannak a habok a nagy vízeséshez s ezzel együtt a Koranába, útközben a tó alatt a Novakoviæa brod vízeséseit alkotván.

A Korana eredete és a plitvicai vizesések. Kovaèeviæ Nándortól

A lezuhanó víz az alant fekvő sziklapadról, akár a szökőkút, pattan vissza s nagy csobogással esik az ezüstös tajtékot hányó Koranába; útjában köveken szökell, sziklafalak közt harsog, mélységekbe bukik alá mennydörögve; itt nesztelenűl suhan el, amott forgatagot hány, örvénylik, habzik, föl-fölszökken, szétporlódik, köddé oszlik pillanatnyi pihenés és nyugodtság nélkül.

Turmező (Turopolje). Laszovski Emiltől, fordította Hodinka Antal

Horvátország egykori nemesi kerűletei között legnevezetesebb a turmezei, a hol a régi nemesi közélet emlékezete mai napig fönmaradt. Turmező neve az ó-szláv „tur” szótól ered, a mely bikát, a napistent jelenti. Az azelőtt „campus Zagrabiensis”-nek, zágrábi mezőnek nevezett síkságot az íratok a XIV. század közepén nevezik először „campus Turovo”-nak. A turmezei nemesi kerűlet Zágrábbal szemközt, a Száva jobb partján a vukomeriæi domboktól Pleséig és az Odrától Lehenikig terűl el, s jelenleg 22 helyihatósággal bíró 31 községből áll.

Régen, a mikor a turmezei kerűlet mai határain túl, az Odra túlsó partján egészen Èehi-ig terjedt, megkülönböztették a campust (mező) a montes-től, azaz hegyektől.

Turmező fő helye Nagy-Gorica (Velika-Gorica) városa; ez a nemesi kerűletnek és gazdag levéltárának a székhelye:

A jó karban levő országút, a mely Zágrábból Sziszeken keresztűl Petrinjáig vezet s a Turmezőt hoszszában szeli át, Nagy-Goricát is érinti; 1787-ben épűlt. A zágráb-brodi vasútvonal is átmegy Turmezőn.

A kerűlet vára (castellum) Alsó-Lukavec (Dolnji Lukavec) falu mellett áll s e falutól Lukavec várának neveztetik. Kapuja fölött a turmezei nemesség kőbe vésett czímere díszeleg. Egykor szintén a kapuboltozat fölött állott a Szent Luczáról nevezett várkápolna, s e védszentjük ünnepén tartották a turmezei nemesek tisztújító gyűléseiket. A kerűlet két egyháznak, a nagygoricai Szűz Mária és a dubrancii Szent Katalin egyháznak kegyura. A kerűlet élén ősidők óta az „ispán” áll, a kinek 1687-től 1848-ig a magyar országgyűlésen széke volt; jelenleg virilis tagja a horvát tartományi gyűlésnek, a mely rendszerint beválasztja a magyar országgyűlésre küldött tagok közé.

A kerűlet többi tisztviselői voltak: tizenkét táblabíró, az ügyész, a várnagy és az erdőőrök (lugari). Máig használt czímerét és pecsétjét 1737-ben III. Károlytól kapta. A XVIII. század végén egy kapitány vezetése alatt 300 emberből álló nemesi csapatot alakított tagjaiból. Ez a csapat Draganiæ falu fegyveres legénységével háborúban egy test volt. A franczia háborúk idején 1813-ban I. Ferencztől „illyr legio” czímet nyert.

A turmezei kerűlet vagyona nagy terjedelmű erdőségekből és rétekből áll, a melyek dús jövedelmet hajtanak. A nemességet IV. Béla adományozta nekik 1225-ben, később pedig, 1466-ban Mátyás király megerősítette.

A XV. század közepén védelműl a törökök ellen a turmezei nemesek fölépítették a lukaveci váracsot s 1470-ben, hogy annál jobban ellenállhassanak a törököknek, laki Thúz Istvántól, Medve vár urától 12 lövészt szegődtettek belé. De ettől kezdve 1553-ig váracsuk idegen kezekbe kerűlt, mert Medve vár urai és azok ravasz várnagyai jogot támasztottak hozzá és sok dolgot adtak a kerűletnek. A nyomás végre is tűrhetetlenné lőn és a nemesség fölszabadította magát. Erre 1560-ban 113 előljárójuk megjelent a zágrábi káptalan előtt s megújította a régi testvériséget és újból írásba foglaltatta régi jogaikat és jogszokásaikat. Ezen határozmányukat 1582-ben I. (II.) Rudolf király meg is erősítette. I. Ferdinánd király még 1560-ban új adománylevelet állíttatott ki részükre földbirtokukról s ma is ez az oklevél a fő bizonyítéka nemesi jogaiknak és közös vagyonuknak.

Az 1748-ki horvát tartományi gyűlés XXIV. törvényczikke, és végűl az 1895 május 1-sei törvény teljesen újra szabályozta a kerűletet.

A turmezei nemesség többnyire a régi adományos nemességhez tartozik; fő foglalkozásuk földmívelés és marhatenyésztés.

De vannak köztük nem tősgyökeres nemesek és nem nemesek is, a kiket vagy fölvettek maguk közé, vagy a kik birtokot szereztek maguknak ottan. 1848-ig jobbágyaik (kmet) is voltak, különösen Lekeniken. A turmezeiek büszkék régi nemességükre és híven őrzik elődeik és hősi küzdelmeik emlékezetét. Egyébként vidékiek módjára élnek, őszinték és becsűlettudók. Az öregek igen konzervativek, a fiatalabbak már engednek a kor szellemének. Valamint régi jogaikat, szintúgy megőrizték ősi szokásaikat és erkölcseiket.

A férfiak magasak és izmosak; mondhatni, szép faj; a nők többnyire szőkék és kék szeműek. Különösen szeretik a vörös hímzéssel díszített fehér ruházatot és a vörös korallfűzéreket.

A férfiak szeretik a tarka, bőr mellényeket, nyáron meg a sárga vagy zöld, otthon font szalmakalapokat. A házakat tölgyfából építik gyakran emeletnyi magasságra; még néhány fatemplom is találkozik, a melyeken föltűnők a török bazárokon is látható, lefelényiló ablakok, a melyeken át kényelmesen beláthatni a kevés ember befogadására képes templomocskába. A házközösség még tartja magát náluk. Vannak rá esetek, hogy 150 ember lakik közösen.

Fölötte érdekesek a nemeseknél dívó lakodalmi szokások. Minden férfi sötétkék díszruhában, kalpaggal, karddal jelenik meg. A nők fehér gyolcsruhát öltenek; nyakukon lehetőleg több sorú korallfűzér díszeleg; a menyasszony hajába vörös szalagot, fejére virágkoszorút tesz. A lakodalmas menetet a násznagy (stari svat) nyitja meg, tréfás mondásokat intézve a nézőkhöz; őt követik a hegedűsök. A szertartás után kijövén a templomból, a menyecske a férfiak közé vegyűl, a kik kardjaikkal lesuhintják fejéről és összeszabdalják a menyasszonyi koszorút. Nemes birtokosnak a leánya díszőröket kap, a kik virágot tartva kezükben, mellette állanak az oltárnál.

Nagy ünnepök a turmezeieknek Szent György napja. Ekkor virágzik a georgina, Szent Ilona napján meg a „jelenski hrast”[102]*.

Szent György nap előestéjén tüzet gyújtanak és a fölkoszorúzott ifjúság régi dalokat énekelve átugrál rajta; hajnalban meg a fiúk és a leányok fejükre friss virágkoszorút téve, kezükben zászlót lobogtatva körmenetet tartanak, miközben ősrégi, a pogánykorra emlékeztető-dalokat énekelnek, a melyek mind ezzel a furcsa szóval végződnek: „kiroles” (kyrie eleison). Így járnak házról-házról mindenféle adományokat gyűjtve. Minden nemesi háznak megvan a maga „jus”-a, a mi azt teszi, hogy az illetőnek joga van a sertéseit őszszel kihajtani makkra az erdőre, szabadon hordhatja a fát és minden eladásból részesedik. A turmezeiek erdeje pedig roppant nagy, a vukomerièi domboktól az alsó Odráig nyúlik el. Ez a rengeteg terjedelmű tölgyerdőség pontosan be van osztva pásztortanyákra, a hol makkoltatás idején tél elején a pásztorok menedéket találnak. A pásztorok a tanyának föld alá épített részében laknak, a sertések meg fölöttük. Szent Bertalan napján a kerűlet összes cselédsége kimegy az erdőre, hogy különféle szertartások között megnézze, jó lesz-e a makktermés, mert ezt állítólag ezen a napon látni leginkább.

A kerűlet külső képe egész az Odra torkolatáig egyhangú: erdő, rét, kevés szántó, ez is mind gyakran víz alatt; csak a vukomeriæi dombok éjszaki lejtőin van nehány szőlő-ültetvény. A sík erdő többnyire tölgyes, a dombokon sok a nyírfa.

Sichelburg (Žumberak). Hirc Károlytól, fordította Hodinka Antal

A zöldelő hegyszorúlathoz puha fészekként oda tapadó Samobort elhagyva, a Száva-menti lapály és az Alpesek végső nyúlványai határán haladunk nyugat felé. A hegyek lejtőit borító fenyves egyre sűrűbb. A tajtékzó Bregana köves medrén fölfelé egyre mélyebben hatolunk a zöld hegyi világba. Nehány lépés még, és a tájkép teljesen megváltozott körűlöttünk. Csakhamar az utolsó emberi telep, báró Alnoch botkészítő gyára és odább; beljebb az erdőségben, az osredeki üveggyár is mögöttünk marad. Itt a patak kénytelen volt alkalmazkodni az ember akaratához és hordani az igáját, de följebb fék nélkül rohan szikláról sziklára, és tajtékzó s örvénylő eséssel zuhog alá a mélységbe.

Ez az egész terűlet mint valami fellegvár emelkedik 1200 méter magasságra Horvátország legszélsőbb zugában, átnyúlva a szomszéd Krajnába is. Természetes elzárkozottsága visszatűkröződik lakossága egész életmódjában. A hegyeken szétszórt tanyákon a törökökkel vívott harczok történetében mindenha dicsőséggel említendő nevek viselői élnek egyszerű földmívesekként, a kik nemesi és fő nemesi előnevekkel dicsekedhetnek, vagy legalább is nemeslevelekkel és egyéb okíratokkal telt leveles ládákat őriznek, a melyek tartalmát időről-időre kiteregetik kunyhóik előtt, hogy a rohadástól megóvják a kutyabőröket. Nagy hangzású nevek és egy hártyalevelekkel tölt fiók, ez minden, a mi még fölmaradt a hadi dicsőségből, melyet kegyelettel emlegetett őseik véres csatamezőkön szereztek. A Tengermellékről ide áttelepített, szülőföldjéről gyökerestől kitépett ezen népecske az egész világtól elzárkozott. Az emberek századok óta ugyanazon neveket viselik. S a földben sincsenek kincsek, a melyek idegeneket csalogatnának oda. Az egész terűlet egy délkeletre nyíló és a Kulpára hajló katlan, a melynek összes patakjai szintén a Kulpába folynak le. Éjszaknyugatról a Žumberaèka gora néven is ismert uszkók hegység fogja körűl és választja el Krajnától. Keleti szárnyát a Plješivica alkotja Samobor mellett. Ezen a hegysánczolaton belűl a sok és bő esőtől táplált patakok számtalan kúpot, hátat és dombot mostak ki a talajból.

Mint hosszú tengelyével délnyugatról éjszakkeletre dűlő keskeny négyszög, a Krajna felé eső politikai határoktól két felé osztott Sichelburg csal felét teszi azon politikai egységnek, melyet az uszkók hegység és nyúlványai alkotnak a Kulpa és a Gurk folyók között. A Sichelburg éjszaki hosszanti oldalát körűlzáró politikai határ a keleti oldalon Samobor közelében kezdődik és a mélyen bevágott Bregana völgyén fölfelé haladva, többször megtört vonalban elvégre a nyugati oldalon eléri Goriancet (Sveta Gera, 1181 méter), az uszkók hegység legmagasabb emelkedését, azután Möttling mellett egy keskeny szalagot fogva körűl, délen a Kulpához száll le.

A kerűlet elővárosa Sošice, de történeti fő helye Sichelburg (Žumberak), a hasonló nevű vár romjaival. Ettől vetté nevét az egész vidék, melynek Horvátországhoz való tartozásáról hosszas tárgyalások folytak.

Ha Horvátországnak ezen elzárt zugában kirándulást óhajtunk tenni, legokosabban cselekszünk, ha az új országúton megyünk, mely a Bregana, völgyéből kiindulva, tág ívben halad a kerűlet közepén. Az osredeki üveghutánál gyorsan emelkedve eléri a Stojdragát (520 méter), melyről az egész Sichelburgra a legszebb kilátások egyike esik. A kúpokat és hegyhátakat sűrű gesztenyeerdők födik, az erdők között meg itt-ott sík szántók és rétek terűlnek el. Éjszakkeletnek a Száva meredek sziklapartjai Gurkfeldnél téres lapályos mezőt körítenek be, melyen a Krka ömleszti vizét a szélesebb Szávába. A Száva partja mentén fölismerhetők Gurkfeld házsorai, közben meg csaknem minden hegytetőn egy-egy kis templom látható.

A messze távolban nagyszerű havasi kép tárúl elénk. A Sichelburg körűl elterűlő tágas síkságon hegy hegy mögé, csúcs csúcs mellé sorakozik, a legmagasabbak, mint valami óriások, a felhők közé nyúlva föl. Mögöttük a Sann völgyének örök hóval födött havasairól akár csak a tűkörről verődik vissza a napfény. A Grintovc szakadékos csúcsától (2599 méter) az Ostricáig (2350 méter) az egész havas hegylánczot beláthatni. Igen szép napokon még a Karavankák és a hatalmas Triglav is kivehetők.

Ha meg visszatekintünk Horvátország felé, a hegyek folyton alacsonyodnak, alakjaik mindinkább szelídűlnek, míg a távolban a Zagorje hullámos dombsorain egész a Strahinèicáig és az Ivanèicáig valóságos erdőtenger terűl el, melyből számos torony és vár emelkedik ki. Néhány lépéssel odább a látóhatár kitágúl Zágrábig és erdős hátteréig. Stojdraga kis helység, melynek csak környéke és elragadó kilátása szép. Jóllehet a havasi világ határán fekszik, növényzete a szelíd éghajlat hatása következtében mégis igen fejlett. Stojdragától az országút a Grandovica erdőn keresztűl visz. Sudár, hatalmas bükkök nyúlnak fölfelé, közben-közben meg cser, hegyi és mezei juharfák. Ez a virágzó buja növényvilág valósággal agyonnyomja Poklek falut, melynek apró faházikói roskadozó melléképűleteikkel oly kevéssé illenek hozzá. Ekként találkozik a szépség a nyomorúsággal ezen a hegylejtőn. A lakosok szegény földmívelők, de hős daliák utódai, a kik azonban unokáikra csak elhalaványúlt fényű bárói koronákat és nemesi előneveket hagytak örökségűl. Az egyszerű falusi házak Poklek vára romjai körűl csoportosúltak. A földmivelő fáradságosan munkálja meg krumpliföldecskéjét; a mely fő táplálékát nyújtja. A kenyér ritkaság számba megyen e hegyek között, és a szegény emberek krumplin kivűl főleg kukoriczalisztből készűlt pépet (žgance) esznek.

A Breganából Stojdragába vivő út. Medoviæ Czelesztintől

Poklek mögött emelkedik a Kumjaèevac hegycsúcs (775 méter). Erről is nagyszerű kilátás nyílik Stiria határától mélyen le a Posavina síkjára, melyen a kanyargó Száva kelet felé halad.

Az országútak, bőven levén kő, igen jó karban vannak; kigyódzó kanyarodásaik teljesen megfelelnek a tartomány hegyi jellegének, a mennyiben majd a meredek lejtőkre csavarodnak fölfelé, majd meg a mélyen bevágódó, szűk völgyekbe szállanak alá. Kivűlről Sichelburg nehezen hozzáférhető; fő közlekedési vonala, mely a Bregana felől keletről nyomúl be a havasi világba, csak Sošicéig vezet. Stojdragán át Novoselóig, a legmagasabban fekvő lakóhelyek egyikéig (805 méter), folyton emelkedik, majd lefelé ereszkedik Kaljebe és tovább keletre Sošicébe (582 méter). A kerűlet nyugati fele csak hegyi ösvényeken és gyalogútakon járható. Sošicétől egy másik út vezet a Kupèina völgyén délnek Krašiæbe (154 méter) és Jaska vidékére, a hol a Kulpának egy mellékvölgye nyílik és a hatalmas hegyek és felhőtakarta csúcsok helyét alacsony erdőkoszorúzta dombok foglalják el.

Es ezt a két útat is csak a legutóbbi években adták át a közlekedésnek; még kevéssel ez előtt is teherhordó állatokon történt a szállítás Sošicébe. Ekként Sichelburg Zágrábhoz való közelléte és természeti szépsége mellett is kevéssé ismert és átkutatott zuga Horvátországnak.

Földtani alakúlata, bár a földterűlet rendkivűl változó, meglehetősen egyszerű, a mennyiben a vidék legnagyobb része krétából áll. A hegylánczok irányából következtetve az uszkók hegység a zágrábi hegység párjának látszik és föltehető, hogy köztük földtani rokonság is van. A párkányzatos magaslatok újabb rétegekből állanak, a melyek azonban a talaj széthasadozása következtében kisebb darabokra vannak tördelve. Helyenként karszt is jelentkezik szokott alakúlataival, így, hogy Sichelburg voltaképen átmenetűl szolgál az Alpesektől a tulajdonképeni horvát karsztokhoz. Alaposabb földtani vizsgálat főképen Samobor környékén történt, a hol szén-, vas- és réztelepek mutatkoznak. Sajnos, a mély vízmosások a szénrétegeket oly annyira megszakgatták, hogy a telepeknek csak helyi értékük van.

E vidék havasi jellege világosan fölismerhető, de nem a csúcsok abszolut magasságáról, a melyek általában véve az 1000 métert sem haladják meg, hanem az egésznek jókora viszonylagos magasságáról, a mennyiben a tájék a körűlötte elterűlő síkságokból mint valami hatalmas tömb emelkedik ki.

A délnek irányúló szelídebb lejtő, melynek hosszan elnyúló dombhátai a Kulpa síkjára ereszkednek le, sárga agyaggal födött késő harmadkori márgás rétegekből áll. A Plješivicán alúl Okiænál aztán keményebb kőzet is mutakozik, és Plješivica meg a Prekrižje közt levő vonalon nyugaton a földszín lépcsőzetet alkot. Jaskától délre az említett körűlbelűl 200 méter magas hegyláncz emelkedik, míg a jelzett vonaltól éjszakra eső terűlet azonnal 400 méternél magasabbra emelkedik. Ezzel, úgy látszik, az újabb és a régibb kőzet között levő határ is meg van adva.

De térjünk vissza Poklekre és vessünk még egy pillantást az országút hoszszában mutatkozó érdekes természeti tüneményekre.

Poklektől tovább haladva az országúton, pompás bükkfaerdőn keresztűl a csak 2.5 kilométernyire fekvő Novoselo tanyához érünk. Bratelji mellett az új országút eléri legnagyobb magasságát (768 méter), a honnan néhány kanyarúlattal Kaljebe száll alá. Csak Budinjak mellett vág egy nyírfával és bokrokkal benőtt karsztos mezőségen által. Itt van egy katlanszerű mélyedésben a bejárat a Židovske kuæe (zsidó ház) nevű barlangba. Némi falmaradvány arra mutat, hogy a több szakaszból álló barlang a török harczok idején végső menedékűl szolgált. Mint a vidék több vára, azonképen eltűnt Budimgrad is; és csak a monda emlékezik róla és Szent Nedeljának egykor itt állott templomáról.

A kanyargó országútról a 200 méternyivel alantabb fekvő Mrzlo poljére tekint le a szem, a hol a karszt jelleg már világosan fölismerszik. Egy föld alatti lefolyással bíró mélyedés valaha tó volt, a mely a föld alá veszett, legalább házépítéskor a talajban gyakran találnak halcsontokat. A kis helységben ma is él a hagyomány a török harczok idejéből, és a falucska némely családja századokra vezetheti vissza családfáját. A Gvozdanoviæok 1588-ban kapták nemesi levelüket. Gvozdanoviæ Vidről, a ki Mária Terézia korában határőrvidéki alezredes volt, oklevelek bizonyítják, hogy ősei Albániából származtak ide, és hogy a család 1779-ben bárói rangra emelkedett. Tisovacban lakik a Delivuki, Sošicében a Radiæ és a Hraniloviæ nemesi család.

Keletnek kissé oldalt az országúttól pompás bükkös erdőn Peènóba (509 méter) juthatni. A sziklás és tölcsérekkel tele földön, akárcsak a legjobb talajon, buja hatalmas erdő tenyészik. A Szent Mária-egyháztól szép a kilátás nyugatra Sichelburg legmagasabb részére.

Peènón alúl, a Kulpába siető Drenovac patak felé köves pusztaság terűl el, a melyen a nehány házból álló Vranjak és Štrbac tanyákon kivűl se széltében se hoszszában nincsen emberlakta telep.

Mintha a hatalmas sziklafalak között a természet maga menedéket akart volna teremteni mindenki számára, a ki ellenség elől menekűlni kénytelen. Csak a víz maradt e vadonban is éltető eleműl, és a vranjaki vízesés nagyszerű a maga nemében. A patak egy húsz méteres fehér mésztuffról esik le a mélybe.

A Slapnica patak szűk völgyét egész hoszszában csúnyán össze-vissza repedezett falak alkotják; egyik vízesés a másikat éri; ez Sichelburg legvadonabb része. A természeti erők itt korlátlanúl működnek, majd építve, majd meg rombolva. A dolomitfalak között tátongó mélységekben embermagasságú páfránok nőnek, ledőlt faóriások zárják el az útat és a vándor a hatalmas sziklák és az égnek meredő fák közt tévedez, akár csak őserdőben volna. Mennél mélyebbre nyomúl az ember, a kép annál borzasztóbb, a mélységbe omló víz zuhogása annál erősebb. A Brisalo vízesésig ügygyel-bajjal még csak eljuthatni, de ott minden csapásnak nyoma vész; és ugyan ember legyen a talpán, a ki ebbe a vadonba még beljebb mer hatolni.

A patak jobb partján haladva fölfelé, sűrű, csöndes bükkös erdőbe érünk, a hol a napfényt félhomály váltja föl. Csakhamar egy vízesés ötlik szemünkbe, majd a második, harmadik, negyedik, végűl egyik a másikat éri s egyik medencze a másik után következik. Dolomitfalak és tornyok, függőleges sziklák, ledőlt fatörzsek, vastag, fekete termőréteg, melybe az ember lába besüpped, valóságos páfránerdő, melynek némely része 1.5 méter magas, mindez összevéve ijesztő vadon, a melynek titokzatos félhomálya, a száz meg száz vízesés zúgása és siketítő moraja szinte agyonnyomja a betolakodót. Befelé egyre meredekebb a part, végűl elvész a gyalogösvény is és igazán szikláról-sziklára bukdácsolva érűnk a Brisalo vízeséshez, a mely 50 méter magasságból zuhan le rettentő dörgéssel a Slapnica patakba.

Peèno mellett van a Zazidana peèina, a hova csak egy ferde hasadáson juthatni be. Mintegy 10 méter hosszú folyosón egy emberkéz rakta falhoz jutunk, a melybe hosszú keskeny ablak van vágva. A barlangban hófehér cseppkövek vannak és egy tiszta vizű csermely folydogál benne; a fenék vízhordta agyag és kő. Ez a barlang is bizonyára védelmi czélokra szolgált, de emberi nyomok nem találhatók benne, talán a vízhordta réteg födte el őket. A Zazidana peèina vízrajzi tekintetben elég nevezetes, a mennyiben a vízesést alkotó Torina patakcsa rövid futás után másodszor is elvész, a barlangban majd ismét fölszinre kerűl benne, és végűl a Slapnicába ömlik.

Peèno mellett van egy földtölcsér, a mely 1892-ben a föld besüppedéséből keletkezett. Erős esőzés idején vízcsobogás hallatszik alatta; e víznek összeköttetésben kell állnia a szomszéd forrásokkal, mert ezek vize is zavarodni kezd, ha a tölcsér feneke zavaros.

Peènótól éjszaknyugatra Kalje vagy Kalovi helységbe (654 méter) visz az út, a hol a èa-kavi nyelvjárást beszélik, a mi arra mutat, hogy a lakók a Tengerpartról való uszkókok utódai. Kalje mellett két érdekes barlang van: a Strièanica és a Pogana jama, az utóbbi épen a határon. Az erdős vidék tele van földtölcsérekkel, és ezek egyikéből nyílik a bejárat az előbbi barlangba, de kötélen kell hozzá leereszkedni. A barlangnak állítólag három terme tele van cseppkövekkel, a boltozatról meg úgy csepeg a víz, mintha eső esnék. A másik barlang, melyről Valvasor is megemlékszik „Die Ehre des Herzogthums Krain” czímű munkájában, amannál jóval lejebb egy hegy alján fekszik és dús növényzettel dicsekszik, a melyből kiemelendő a sziklák dísze, a Saxifraga cuneifolia és Cystopteris fragilis.

A Pogana jama fölött magas hegyen állott a Krajnához tartozó Sichelberg vára; melynek leírása és képe Valvasor idézett művének XII. könyvében található.

Sichelberg vár már 1282-ben előfordúl, mint a Sichenberch család birtoka. 1335-ben az osztrák herczegek tulajdonába ment át, a kiktől 1505-ben Semanic Miklós, 1526-ban pedig Kobasics János kapták. Valvasor állítása szerint több ezer holdas jószág is tartozott hozzá. Erre az uradalmi földbirtokra telepítették le I. Ferdinánd parancsára a Boszniából menekűlt keresztényeket (uszkókok), kiknek bevándorlása 1527-ben kezdődött és 1547-ig, sőt egészen 1597-ig is eltartott. Az első menekűltek Sichelbergen kivűl a szomszédos Preseki, Landstrass és Pleterje uradalmakban kaptak lakóhelyet, a későbbieket pedig Möttling, Freithurn, Podgorje, Vinica, Kostel, Pölland, Tschernembl környékén és a Gurk folyó mentén, Thördltől kezdve a Száváig, telepítették meg. A betelepített terűlet 8 négyszögmérföldnyi volt; a letelepűlők száma már 200 évvel ezelőtt 1000 lakóházban 10.000–12.000 volt. A telepek katonailag voltak szervezve és Sichelbergben székelő külön kapitány alatt a károlyvárosi generalatus alá tartoztak. Első kapitányuk volt Puchler János (1527), kit Lenkoviè János (1547) és mások kővettek.

Midőn az uszkókok ebben a sichelbergi vártartományban letelepedtek, az ettől délnek, jó messzire fekvő Sichelburg várához tartozó kerűlet éjszaki fele még puszta és lakatlan volt. Csak 1538-ban költöztek oda bosnyák menekűltek. A déli részen római katholikus horvát őslakosság (prasjedioci) lakott, mely az emberemlékezet óta (ab immemoriali tempore) fönnállott Sichelburg vár alján levő Szent Miklós egyházhoz tartozott. A madridi béke után 1617-ben úgy ide, mint Otoèac vidékére zenggi uszkókok telepítettek le.

A horvát Sichelburg (Žumberak) vára, melynek a képe szintén megvan Valvasor említett művében, puszta helyen fekszik. A 60 méter hosszú és 18 méter széles háromemeletes épűletnek csak a nyugati fala látható még. A többi falakat a falubeli parasztok lebontogatták és építőanyagúl használták föl.

A sichelburgi (žumberaki) kerűletnek Krajnához avagy Horvátországhoz való tartozása hosszú vitára adott okot. A kérdés 1760-ban merűlt föl először, a mikor gróf Petazzi Benvenuto, a károlyvárosi generalatus parancsnoka, a sichelburgi uradalom jobbágyait besorozta, még pedig a slunji határezredbe. Mária Terézia megerősítette Jenko haditanácsosnak az ügyben eléje terjesztett jelentését, hogy a károlyvárosi generalatus a sichelburgi (žumberaki) kerűlettel „régóta” Horvátországhoz tartozott, és mint ilyent a bán joghatósága alá rendelte; ellenben Sichelberg mindenkor Krajnához tartozó terűlet volt, melyet a krajnai rendek engedtek át az uszkókoknak, a nélkül, hogy az valaha Horvátországhoz tartozott volna. A krajnai kiküldöttek 1828-ban a sichelburgi kerűlethez is jogot formáltak, de az erre vonatkozó tárgyalásokat a kolera miatt félbe kellett szakítani. 1837-ben újból fölvették az elejtett fonalát és 1846-ig tárgyaltak, de eredménytelenűl, sőt ekkor a tárgyalási iratok is eltűntek. A sichelburgi ügy most hosszabb időre elpihent, és csak 1869-ben, a határőrvidék föloszlatásakor kerűlt ismét szőnyegre. 1881-ben elkészűlt az emlékirat, a mely a kerűletet Krajnának követeli nem annyira – úgymond – a lakosság, mint az állami erdőségek és a havasi rétségek miatt. Sichelburg erdői, főleg a bükkösök, mondhatni, valóságos őserdők. A kérdés részleges eldöntésére 1898 augusztus 9-én egy magyar-horvát bizottság ült össze, a mely megállapította, hogy a Pogana jama fölött tényleg a Krajnához tartozó Sichelberg vára állott, de ítélet még ma sincs kimondva ez ügyben.

Ravni Kalovi alatt tátong a Tomaševiæka nevű iszonyatos mélység, melynek fenekét a beléje dobott kő csak másodperczek múlva koppantja meg. Nem messze tőle, emelkedik a Jeèmište hegy (979 méter). Keskeny hegyi ösvényen hosszú medencze alakú völgybe jutunk, a melyben szép legelők vannak és sok a földtölcsér. E völgyből Petrièko selo faluba és az országútra érünk ki. E falu a Delišimunoviæ család ősi fészke. A Delišimunoviæ család olyan vitézűl viselkedett a török háborúkban, hogy megnemesítették, sőt bárói és grófi rangra is emelték, de erről a mai Delišimunoviæok valószinűleg semmit sem tudnak.

Petrièko selo-tól fogva az országút lefelé vezet a legközelebbi Hartjce faluba; a falu végén egy óriási hársfa áll, mely – bár a vihar megtépázta – még zöldel; magassága még így is 6 méter, vastagsága pedig tőben 8.70, derékmagasságban 6.70 méter. Gornja vasban szintén van egy ilyen hársfaóriás, melynek vastag gyökerei 21 méternyire terjednek szét, míg a törzse a tövénél 8.27, derékmagasságban 6.65 méter vastag. 18 évvel ezelőtt letörött egy ága, a melyen 375 évgyűrűt olvastak meg.

A Cvitkovaèa erdőn lefelé haladva, a kostanjevac-kaljei útvonal építőjének, Waimann ezredesnek, 1858-ban emelt emlékoszlopához jutunk; Kupèina falun keresztűl, a hasonló nevű patak mentén pedig Kostanjevacba. Itt a magaslatok alacsonyodnak és a Kulpa felé 300 méterre szállanak le. Kostanjevacon az országút elágazik; az egyik a közeli Oštrc faluba visz, a mely fölött a hasonló nevű szép kilátást nyújtó hegy emelkedik. Alant 100 méternyi mélyen fekszik a Grot sziklás völgy, melyen a Kupèina patak rohan végig, útjában három, zöldelő mezőre telepűlt falut érintve. E falvakra a Szent Ilona összeomlott templom romjai tekintenek le a hegytetőről, honnan szép kilátás nyílik Cernik, Sopote, Tomaševiæ, Gric, Petrièko selo, Gornja vas, Grabar, Peèno és Kalje falvakra.

A hegyről lejövet Reštovón keresztűl Sošicébe érünk, egy magas hegyektől körűl zárt katlanban fekvő hegyi faluba; e hegyek közt föltűnik a várrom koszorúzta Hum (737 méter).

Sošice község 35 helységből áll, 1200 házzal és 6700-nál több lakossal, a kik közűl 2000 római-, 4500 görög-katholikus; amazok Szűz Mária-, emezek Szent Péter-templomában végzik ájtatosságaikat. A sošicei vásáron igen jó alkalom nyílik a népviselet tanúlmányozására. Sošicénél fölemlítendő a Sopotski slap, a Sopot patak vízesése, mely két sziklacsúcs között 8 méternyit esik, azután nagy eséssel vágtat tovább, kisebb zuhatagokat alkot, majd két ágra szakadva egy malomhoz ér, s ott újabb vízesést alkot, míg végűl a köves mederben zuhogó Kupèinába ömlik. A Zali kamen forrásból fakad a Boljara patak, melynek vize egész Sichelburgban a leghidegebb, de csak Sošicéig fut és ott a föld alá bújik.

Sichelburg hegyei között legnevezetesebb a Szent Gera; melynek hatalmas lejtőit egész Sichelburgban a legjobb szénát adó legelők, bükkfaerdők, és itt-ott fenyvesek is borítják. Tetején van a Szent Gera és Szent Illés templomkája; hihetőleg ez a kerület legmagasabb pontja. Itt van a Krvavi kamen (véres kő) is, melyet a népmonda 1650 óta ismer. Akkor a legelő határok miatt állandó volt a czivakodás és az összetűzés a krajnaiak és a sichelburgi uszkókok között, és gyakran megesett, hogy az utóbbiak a krajnai pásztorokat véres fővel kergették vissza.

A Szent Geráról lefelé jövet legelőbb Buliæi falut érjük, a hol a havasi égerfa egész erdőt alkot, majd odébb a szép kilátást adó Radatoviæi-t, még tovább a krajnai határ felé Radovicét, a honnét Brlogon és Ozaljon keresztűl Károlyvárosba térünk vissza.

Zagorje. Hraniloviæ Henriktől, fordította Katona Lajos

Tavaszi bűbájról, erdők zöldjéről zengő dalként csendűl Zagorje neve minden horvát ember fülébe. Zöld dombok szelíd hajlású, virághímes lejtői; rajtuk fehér házikók, szőlők és erdőterűlek, melyek között fürge patakok ezüst szalagjai kígyódznak; a völgyfenék szántóföldjeit és rétjeit szegélyező országútnak messzire ellátszó fehér sávja, s mindez erdőborította meredek hegyek sötétlő oldalaitól környezve: ilyen a Zagorje képe.

Horvátország nyugati szélén, a hol világosan föltetszik az alpesi világba való átmenet, s hol a rokon szlovén törzs hatása szokásokban és nyelvben észrevehetővé válik, a Krapina folyónak mintegy 1500 négyszögkilométernyi vidéke teljesen zárt, külön terűletet alkot. A természet itt oly világos határvonalakat rajzolt a vidék köré, hogy már futólagos pillantásra is azonnal fölismerszik Horvátország e részének önálló földrajzi egységszerű jellege. A külső keretek élesen föltűnnek a határhegység körvonalaiban és csupán dél felé mutatnak megszakítást. A hegyek köröskörűl záródó bástyái katlanszerű képet adnak a vidéknek. A belső körvonalak a Krapina hatása alatt alakúltak. Ugyanezen tájalakúlat még egyszer mutatkozik a folyamközi vidéken, még pedig a pozsegai katlanban. Itt is; mint amott, a határszéli hegyek alkotják az egész terűlet keretét s egyetlen folyórendszerének vízválasztóját. Sőt e folyamrendszeriek az alaprajzában is föltűnő hasonlóság mutatkozik a két vidék között, mert a pozsegai katlan vizeit is csak egyetlen folyó vezeti le az egész hegysánczolat egyetlen déli nyílásán keresztűl, s ott is ágas-bogas fa alakjában ágaznak el a mellékfolyók, a mely fának a törzse a Száváig ér le.

Zagorje földrajzi alakúlata szép arányosságával tűnik ki. A Krapina középvonalától délnek és éjszaknak emelkedik a katlan két párkánya, mint csekély absolut magasságú hullámos dombvidék, a völgyet szegélyező hegység elé. A déli párkányt a zágrábi hegység, az éjszakit a valamivel magasabb Ivanèica és folytatásai zárják be. Hasonló részarányosságot mutatnak a földtani alakzatok is, a mennyiben a Krapina-völgy áradmányi rétegeihez mind a két oldalon újabb harmadkori agyag, majd márga- és mészrétegek sorakoznak, még pedig öv alakban. A határszéli hegységek gerinczét őskőzetek alkotják, a melyekre trias- és szénrétegek támaszkodnak. Nyugat felé a katlant szegélyző hegyek tágasabb közt hagynak maguk között; a Krapina egyenest délnek kanyarodva, hosszabb folyású mellékvizeket vesz föl, s egyszersmind az egész katlan mind jobban kiszélesedik a stájer határ felé.

Világosan fölismerszik a Krapina folyása, melynek vájó munkájával Zagorje mai alakjának a fejlődése oly szorosan összefügg. A Szávának ez a baloldali mellékfolyója hatalmas, sokfelé elágazó faként terjed szét éjszak felé a zágrábi hegység, az Ivanèica, a Strahinèica és a Kosteljska hegylánczolatai között, a melyek e folyó medenczéjének széleit alkotják. E medencze csak dél felé nyílik, a hol a zágrábi hegység és a Mária-goricai domb egymástól eltávolodó lejtői között a folyam torkolati síkja számára szélesebb terűlet kinálkozik. Zagorje annyiban is kiváló fontosságú vidék, hogy szoros kapcsolatban áll Zágrábbal, mint ennek legközelebbi szomszédos hegyhát-vidéke. Nem csupán a természet alkotott a helyzet és a közös talajalakúlat révén a két vidék között bizonyos kapcsolatot, hanem a néprajzi sajátságok és a történelmi fejlődés is a messze múltba visszanyúló köteléket fontak a város és a mögötte levő hegység öle között.

Sveti Križ Zaèretje. Kovaèeviæ Nándortól

Már a vidék nevének is erre czélzó jelentése van. Zagorje ugyanis annyi, mint \�hegység möge”, „hegység mögötti vidék” („za” = mögött, mögé és „gora” = hegy, „je” gyűjtőnevet képző szóelem). E név tehát abból a benső kapcsolatból ered, a mely Zágráb és hátvidéke között mindenha fönnállott. Hasonló módon a Zagrebaèka gora, vagyis a zágrábi hegység elnevezésben is az a benső kölcsönös kapcsolat fejeződik ki, mely az emberi telepűlés és a föld természetes alakúlata között van. Minthogy pedig Zágráb egész környékén ez az elnevezés másutt nem fordúl elő, már ebből is kitetszik, milyen fontos Zagorje az ország fő városára nézve. A természeti állapotok áttekintése ép oly világosan föltűnteti e kapcsolat mibenlétét, mint a mily határozottan kifejeződik az az ország történetének és mívelődésének menetében.

Zagorje képének élesen kitetsző alapvonalaként a Krapina völgye tekintendő, a mely vezérfonal gyanánt irányít bennünket a tájékozódásnál és világosan fölismerhetővé teszi az egész vidék ketté osztottságát, míg a harántvölgyekbe mélyen benyúló mellékfolyók az egész terűletet félszigetszerű kisebb szakaszokra tagolják. Ez által Zagorje természetes módon több önálló részre oszlik; a melyek között azonban a tagoltság nem olyan elszigetelt, hogy teljes elzárkózottsággá fokozódnék, mivel az egyes szakaszok egyrészt lenn a Krapina közös fő völgyében; másrészt a határszéli hegyek felső törzsén egymással kapcsolatban maradnak, és így az egész terűlet a katlanalakú tájak változatos képét nyújtja.

Zaprešiætől kezdve a nagy ívben kanyarodó Krapina mentén futó vasút szeli át az egész Zagorjét s egészen a hegység szivébe hatol be. E szárnyvonal végállomásától csak néhány kilométernyire van a Veternica lábánál Golubovec, az Ivanèica éjszaki oldalán a Podravina felé vezető Bednja-völgyi vasútnak a kiindúló pontja.

Ezenkivűl jó karban tartott útak húzódnak minden irányban, s a zagorjeiek közmondásos vendégszeretete az útasnak mindenütt barátságos, szíves látást biztosít. Az idegent kapzsi kizsákmányolással nem zsaroló lakosság nyájas jóindúlata még csak fokozza e tájképi szépségekben oly változatos dombvidék meglátogatásának kellemeit. A medencze keleti oldalán az 1000 méter magas zágrábi hegység emelkedik, a melynek gyönyörű lombos erdőkkel borított meredek lejtője még ma is világosan láttatja azokat a természeti erőket, a melyek valamikor e bemélyedést okozták s annak sajátszerű tovább alakításán még ma is szűntelen dolgoznak.

A földtani alakúlatok változatosságával kapcsolatos a hasznos ásványoknak nagy mennyiségben való előfordúlása. Az Ivanèicában lelhető czinken kivűl különösen említendő a Zagorjének majdnem minden részén gyakori kő- és barnaszén; továbbá ritkaságképen a radoboji kénbánya, melynek anyagát azonban ma már, sajnos, nem értékesítik. Hanem e helyett Radoboj nevét az egész világon ismertté tették az itt talált érdekes kövűletek, melyeknek kedveért a föld minden részéről elzarándokolnak a kutatók a kis Zagorjébe, hogy annak kincseivel dúsan megrakodva térjenek hazájukba az ottani gyűjteményeket gazdagítani leleteikkel.

Nagyobb gyakorlati becsű a kőszén gyakorisága; Utiješenoviæ négy kőszéntartalmú rétegsort különböztet meg. Kettő az Ivanèica éjszaki szélén lévén, az itt leírt vidék keretén kivűl esik ugyan, de földtani szerkezeténél fogva a Zagorjén átvonúló rétegekkel szoros kapcsolatban áll.

Az első nyugatról az Ivanèica déli lejtőjén, Prišlinnél indúlva ki Humon, Klenovecen, Lupinjakon, Hlevnicán és Putkovecen át a felső Sutla balpartján, majd Petrovskón, Krapinán, Radobojon, Golubovecen, Oštrcen, Belecen és Zajezdán át az Ivanèica déli lejtőjén odább, a Gotalovectől éjszakra lévő vidékig húzódik. Ez a réteg tehát az egész tulajdonképeni Zagorjén végig megy, míg a szélessége 600–800 méter között ingadozik. A rétegek nyugat-keleti csapással és déli eséssel nagyon szabályosan helyezkednek el az Ivanèica trias-mészrétegein, délen pedig a Lajta-mész egy szabályos egyközű vonúlata rakódik reájuk. A legszélső nyugaton, továbbá a Bednja völgyétől keletre a rétegek már nem ilyen szabályszerű elhelyezkedésűek, de azért itt is a déli esés uralkodó. E vonúlathoz csatlakozik a másik, a mely a Novimarof melletti síkságtól, a hol a zagorjei vasút a Dráva völgyébe lép át, Mihovljanon át Krapina-Töplitz felé tart. E vonúlat rétegei éjszaki esésűek, s e szerint ez az iméntinek a déli ellenoldalas szárnya. A széntartalmú rétegek második öve a zágrábi hegység éjszaki lába köré helyezkedik el Stubica és Bistrica környékén. Itt a Hum fölé emelkedő élesen határolt hegykúp (396 méter) az ifjabb kőzetek közűl kiemelkedő őskőzeti szigetet alkot, melyhez délen a Slani pataknál barna vaskő, Oštri Hum körűl (480 méter) pedig mangánérczek rakódnak le. Vasban Zagorje nem bővelkedik, s az előfordúló telepek is inkább a zágrábi hegységhez számítandók. A széntermelés az utóbbi években szűntelen emelkedést mutat és kerekszámban évi 30.000 métermázsa volt Pregradában, 36.000 Zlatarban, 29.000 Krapinában. Ha tehát a régibb földtani képződmények dúsan és helyenként, mint láttuk, kitűnő minőségben képviselvék, a legközelebbi múltnak az alakúlatai sem kevésbbé gazdag fejlettséget mutatnak.

A kőzet-elmállás és a folyóvíz képződményei nagyon föltűnő módon mutatják a tájképet átalakító hatásukat. A légköri tünemények erősebb behatása a csapadékok évi mennyiségében is kifejeződik. Míg ugyanis az évi csapadékmennyiség Zágrábban 800–900 milliméter között ingadozik, addig a Sljeme vízválasztón túl 1000–1200 milliméterre emelkedik. Még világosabban kitetszik ez az erősebb hatás az egyszeri csapadékok átlagos mennyiségéből. Az évek bizonyos során át tett megfigyelések ugyanis az egyszeri csapadék átlagos magasságát Zágrábban mintegy 6.5 milliméternek, Zagorjében 10.5 milliméternyinek mutatják.

A hőmérséklet is kedvezőtlenebb Zagorjéban. A vidéknek a Száva felé való tág nyílása, a melyen át a Krapina a katlant elhagyja, bejárást enged ugyan a déli szeleknek, de viszont az Alpesek felől gyakran olyan hideg légáramlatok özönlenek be, a milyenek ellen Zágráb jobban van védve. Mihelyt Podsusednél a Zágrábi hegység, sarkantyúját megkerűltük és annak éjszaki oldalára értünk, azonnal megérezzük Zagorje élesebb levegőjét. Az éghajlat ugyan még mindig enyhe s kivált az ősz tűnik ki szép derűs meleg napjaival, de a tél mégis csak zordabb már, mint Zágrábban, a nyár meg gyakran tikkasztóan meleg.

Az éghajlati sajátszerűsége tetemes hatással van Zagorje egész földrajzi alakúlatára. Ennek feltűntetését itt kiséreljük meg legelőször, de csak nagy vonásokban vázolhatjuk, minthogy a részletes adatokkal fölszerelt szakszerű bizonyításnak csak külön földrajzi értekezésben volna helye.

A csapadékok imént említett minősége sajátszerű talajalakúlatokat idézett elő. Az egész terűlet igen gazdag folyóvizekben, míg állóvizek, úgy mint tavak, nagyobb mocsarak, egyáltalában nincsenek rajta. A számos folyóviz széttagolta a talajt és nagyon változatossá tette a vidék hegyrajzát. A magaslatokat nagy számú, sokszor igen szűk völgy keskeny és meredek lánczokra osztja; a hegyoldalak meredeken ereszkednek alá a keskeny völgyfenekekbe, a melyeknek mindenikén egy-egy patak vezeti le a környék vizeit. Tágasabb völgyet csak a Krapina vájt magának, de felső szakaszán még ez is tetemesen szűk. Mert míg a déli végén 8–10 kilométernyi széles, fönn az éjszakin 2 kilométernyire, sőt még ennél is keskenyebbre szorúl össze. Az eredeti talajalkotó kőzeteket a légköri hatások erős működése nagyon elmállasztotta úgy, hogy azok nagyon átalakítva kerűltek a völgy alsóbb részeibe. Egy részük a magasabb hegylánczok lábainál hegyi lősz alakjában rakódott le és alacsony, jól megmívelt szelíd, gömbölyded alakúlatú dombok képében szegi a völgyfenék síkját; más részüket pedig a patakok a Krapinába sodorták, ez meg tovább görgette a Száváig. Ez a lehordás az idők hosszú során nagy tömeget mozdított el s ezen az úton nyerte az egész. Zagorjét magába záró völgykatlan mai alakját. Minthogy a szétmállott kőzeteknek ez a lehordása aránylag gyorsan történik, a határszéli hegyek alakja világosan föltűnteti annak hatását. Ha a zágrábi hegység keleti szárnyát, a melytől a Szávához terjedelmes áradmányi nyúlványok ereszkednek alá, összehasonlítjuk annak Zagorje felé eső lejtőjével, élesen szemünkbe tűnik a kettő közötti nagy különbség. A Zagorje felé néző oldal meredek lejtésű és a hegység belső törzse meztelenűl, mintegy lemetszve lép napvilágra. A légköri hatások erős lehordó munkájának kell tulajdonítani, hogy a magasabb fekvésű vidékeken a meredek hegyoldalak és csupasz hegyfalak meglehetősen gyakoriak.

Ha a növényzetet a déli horvátországival hasonlítjuk össze, nagy eltéréseket tapasztalunk.

A talaj erős lehordódásának a földművelésre nézve megvan az a kára, hogy a televényréteg nem oly vastag, s a sovány márga és mésztalaj egész a fölszínig ér. Csak kemény munkával csikarja ki a földmíves a sovány talajbál a szűkös termést.

Zagorje Horvátországnak legsűrűbb népességű részei közé tartozik,[103]* de azért a kivándorlók százaléka mégis igen alacsony. A zagorjei ember csak legnagyobb szükség idején nyúl a vándorbothoz, hogy a szomszédságban mint napszámos, szőlőmunkás vagy árús keresse meg a kenyerét. Különösen a tojással és csirkével való kereskedést űzi nagy kedvvel.

Ruházata épen olyan egyszerű, mint a tápláléka. Durva szürke vásznát a szorgos kezű fehérnép fonja odahaza; az ing fölött sötét posztókabátot visel, de a mezei munkánál csupán ingben, gatyában (gaæe) dolgozik.

A mint a föld maga igen eltagolódik, úgy a birtokok is kis tagokra oszlanak. Minden család maga míveli saját kis birtokrészét, a mely gyakran még a legszerényebb szükségletek födözésére is csak alig termi meg a kellőt.

A szőlőtőke betegségei egy nagyon fontos keresetágat tettek tönkre. Az igen-igen elaprózódott földbirtokok mellett épen a szőlők voltak becses termésük miatt számos család legfőbb jövedelemforrásai. S minthogy a kis parasztbirtokok a fölújítás tetemes költségeit nem bírják meg, még vajmi sok esztendő fog elmúlni, a míg Zagorje kiheveri a nagy károkat, melyek a lakosságot oly érzékenyen sújtották.

Zágrábból több út visz Zagorjéba. A zágrábi országúton legelőbb is Podsusedbe érünk; itt a várrom mögött átkelünk a zágrábi hegység utolsó nyúlványán, és aztán éjszaknak kanyarodva Zagorjéba érünk. Az út magasan halad a Száva fölött, s róla gyönyörű, tágas kilátás nyílik.

Éjszaknak néhány kilométernyivel tovább haladva érdekes helyhez érünk, a hol mély bepillantást nyerhetünk azoknak az erőknek a működésébe, a melyeknek Zagorje mai alakját köszönheti. A laza talajon szembeszökő példáját láthatjuk a víz munkásságának. Az út és a vaspálya itt a zágrábi hegység meredek oldalába vannak bevágva, s egy a magasba fölérő csupasz terűlet jelöli ama hegycsuszamlás helyét; a mely a vaspályát és az országútat elborítva, egy mit sem sejtő szegény vándort is az omladék alá temetett. A márgás puha mészkőnek a Krapina völgyébe meredeken aláeső rétegeit a völgy felé leszivárgó vizek alámosták úgy, hogy az átázott meredek alapzatról le kellett zuhanniok. Egyetlen zuhanással jókora, erdőborította földtömegek omlottak a mélységbe, mintegy szemléltetve e vidék különben észrevétlen lassúsággal történő talajátalakúlási folyamatait. A hegység lábánál, a mely itt egészen a völgyfenék áradmányi síkjából szökik föl, tovább haladva aláereszkedik az út a Krapina hídjáig, mely a síkon keresztűl Stiriába vezet.

Számos mészbánya és mészégető kemencze előtt, melyek a hegység lábának újabb kőzet-övét már régóta aknázzák, továbbá cement- és kongótégla-gyárak előtt elhaladva, melyek a még a haladottabb műszaki szorgalom tanújelei, az út Bistra faluba visz bennünket. Az öbölszerű völgy mélyében emelkedik a bistrai várkastély, Zagorje számos úrilakainak egyike.

Itt egy, a zágrábi hegység törzséből kiágazó széles agyagos hegyhát nyomúl messze ki a síkságra. Szembeötlő példája azoknak a hatalmas tömegeknek, a melyek itt a hegységről a völgybe alávitetnek, valamint az újabb harmadkori rétegek széthasogatásának, melyeket a Krapina felé siető patakok barázdálnak. Untató ismétlődéssel száll és emelkedik eme hullámos terűleten az országút, mígnem Podsusedtől légvonalban mintegy 20 kilométernyire a Toplica-pataknak valamivel szélesebb völgyébe ereszkedik alá. Itt fakad természetalkotta szép nagy park közepén a gyógyító erejű Stubica forrás.

E fürdő, jóllehet évszázadok óta ismeretes, még ma sem fejlődött ki a csendes vidéki üdűlőhely szerény keretei közűl. Csak 1820 táján alakíttatta fürdővé a nagy érdemű Vrhovac Miksa zágrábi püspök az addig csupán a parasztnéptől kezdetleges módon használt forrásokat. Egy abból az időből fönmaradt kép tanúsága szerint a külső berendezése azóta sem sokat változott.

A fürdő nagy szerepet visz a zagorjei ember életében. Míg más országokban jobbára csak betegek látogatják a fürdőket: addig itt minden parasztház naptárában nevezetes időpontok gyanánt vannak följegyezve a fürdőhasználat napjai. S ha e nap elérkezett, a melyet különben nagy és különös óvatossággal kell megválasztani, s a mely azonfölül még az évszakok változásával is összefüggésben áll, – akkor örege-ifja, mint valami népünnepre, úgy csődűl a hévvízre.

Mária-Bistrica. Kovaèeviæ Nándortól

A tudomány haladása ugyan e tekintetben is változásokat idézett már elő; de hogy mint történt ez a fürdőzés hajdan, azt élénken írja le Baumbach, János főherczegnek, mint a stájerországi gazdasági egyesűlet elnökének, ajánlott „Physisch-chemische Untersuchung der Mineralquellen von Sztubitza in Croatien” czímű munkájában, mely 1820-ban jelent meg Zágrábban.

„Sajátságos módon, szinte megrendítőleg hatott rám”, írja Baumbach, „az egyik fürdő, a mely valóságos vérfürdőhöz hasonlított. A fürdőket itt mindig telve látni, mert a föld népe abból a hitből indúl ki, hogy a testet a rosz vértől köpölyözéssel kell megtisztítania, aztán pedig borból új vért, új életerőt gyűjteni. S nem használ semmi ellenvetés; nem tágít megrögzött hiedelmétől; azt hiszi, jobban érti, mi kell neki, s nem hajt az okos szóra. Annyira már mégis jutottak, hogy ügyelnek, hogy egyszerre tíznél több köpölyt ne rakjanak föl; régebben azonban annyit rakattak magukra, míg csak a vérvesztéstől el nem ájúltak.”

Ez a leírás jellemző, mert Zagorje többi fürdőhelyein is köpölyökkel megtüzködve, órák hosszat lehetett a parasztokat – sok egészséges között elvétve néhány igazán beteget is – gőzölgő véres vízben ülve látni, a mint bámúlatos kitartással izzadtak, hogy a fürdő legalább egy félesztendőre használjon. Ilyenek lehettek a közép-kori fürdőházak, a melyekben férfiak s nők elegyesen zeneszó és játék mellett mulattak és szórakoztak. A népies gyógymódhoz való ezen mind máig megtartott csökönyös ragaszkodás szintén a zagorjeiek szívós természetének a bizonyítéka. A leírt visszaélések megszűntével együtt csökkent a nép élénkebb részvéte a fürdőzésben, minek folytán a fürdőhelyek is csöndesebbek lettek s hovatovább mind hasonlóbbak az efféle gyógyhelyek általános, nemzetkőzi képéhez.

Jóllehet a stubicai forrás a közömbös gyógyvizek sorába tartozik, hatása mégis kitűnő és kivált üdűlőkre nézve igen jótékony. Hőfoka 58° C-nál magasabb. A környék gyönyörű kirándúlásokkal kinálkozik. Negyedóra alatt a 7300 lakosú Stubica dolnjába jut az ember, a honnan az út néhány percz múlva a Toplica patak jobb oldalán emelkedő Golubovec kastélyhoz visz, Vrhovac püspöknek, Stubica fürdő megalapítójának egykori birtokához. Innen lobbantotta föl 1573-ban a parasztság és a földesurak közötti viszálkodás szikrája azt a szörnyű lázadást, a mely egész Horvátországot lángba borította s csak a vérnek és könyeknek egész tengerébe volt elfojtható. Stubica fürdőtől le a völgy felé szép kilátás nyílik a közeli Oroslavjéra, Zagorje egyik legszebb kastélyára, tovább pedig a háttérben Zabokra, Sv. Križre, Tri Kraljira és a stájer hegyek közűl kiemelkedő St. Donati kúpjára. Golubovecból kiindúlva, az út kelet felé átkel Prigorjén. Félszigetként nyomúl be a Toplica és a Krapina völgye közé egy körűlbelől 250 méter magas hullámos dombvidék, mely, mint a zágrábi hegység nyúlványa a Prigorje (előhegység, vagy a hegység elővidéke), mint Zagorje déli része pedig a Dolnje Zagorje nevet is viseli. Mintegy 12 kilométernyivel tovább az út a Krapina egy szűk oldalvölgyébe ereszkedik le, a hol egy kiszökellő sarkon emelkedik Mária-Bistrica híres búcsújáróhely pompás temploma. E hely kegyképének a messze múltba visszanyíló története van.

Zagorjei főúri lakok Oroslavje. Gredice. Trakošæán. Ivanec. Nagy-Tábor Kovaèeviæ Nándortól

Viszontagságos sors emlékei fűződnek e képhez, és számos csodatételről szól a hír, melyek itt vagy innen kiindúlólag történtek. Nagy áldozatok árán és tetemes költséggel épűlt Bollé H. tervei szerint a mai templom, melyet 1883-ban szentelt föl ünnepélyesen Mihalovics József zágrábi bibornok-érsek. A templom gazdagon díszített belsejének legszebb ékessége a Morak Károly zágrábi egyházi szobrász által alkotott fő oltár. Ezen a vinicai márványból faragott oltáron áll a csodatévő kép, mely a fején koronát viselő Szűzanyát ábrázolja, karján a szintén koronás kis Jézust tartva. Mind a kettőnek fekete az arcza, s még ez a két arcz legépebb része a csúcsíves izlésben faragott fa szobornak, mely különben teljesen el van rejtve a ráadott díszruhák alatt.

Horvátország e legnagyobbszerű búcsújáró templomától éjszaknak egy órányira a Krapina-vasúthoz jutunk. A völgy kelet felé megszűkűl úgy, hogy épen csak az országút és a vaspálya számára marad benne elég hely. A zágrábi érsekség birtokához tartozó Konšæinai várkastélyok előtt elhaladva, a hol a Krapina keletről hirtelen éjszakra kanyarodik, a pálya a szelíd hajlású völgyben emelkedni kezd és Budinšæinánál az Ivanèica déli lejtőjén a Krapina forrásvidékére ér. Itt Zágrábmegyéből Varasdba lépünk át. Változik a talaj is; mert a Krapina áradmányi völgyét övező hordalékrétegek közűl az Ivanèica lábánál kezdődő mészmárga övébe jutunk. E vidék történelmi emlékeiről és várkastélyairól nem kevésbbé érdekes, mint természeti nevezetességei miatt.

A Krapina forrásvidékétől nyugatra a az Ivanèica harántvölgyeiben Zajezda helység következik Halper Vladimir uradalmával, majd a Türk-féle birtokhoz tartozó Belec, Lobor a hol a Keglevics grófoknak, Zlatar, Gotalovac, hol az Erdődyeknek van birtokuk, végűl Radoboj és Krapina, csupa főúri jószág: az egy zlatari kerűletben huszonnégy. Azon egyközű hegyhátakon, a melyek az Ivanèica törzséből délnek kiágazva a Krapina völgy felé lejtősödnek és az említett helységeket egymástól elválasztják, számos várrom emelkedik. Ez a tulajdonképeni, vagy „Felső” Zagorje, melynek hosszúkás négyszögét éjszakon az Ivanèica fő vonala, keleten és délen a Krapira völgye, nyugaton pedig a Sutla határolja. Hosszúsága keletről nyugatra mintegy 45 kilométer, szélessége pedig éjszaktól délnek 15–18 kilométer.

Budinšæina vasúti állomástól az út hullámos dombokon keresztűl visz a közeli Hrašæinába. E helység, a hol a Draškoviæ grófok uradalma van, egy csodálatos meteorról lett híressé, mely itt 1751 május 26-án esti 6 órakor egy körűlbelűl 40 és egy 9 kilogrammos darabban hullott le. A nagyobbik darabot a helység akkori plebánosa, Maršiæ, mentette meg a tudomány számára, elküldvén azt Klobusiczky zágrábi püspöknek, a ki tovább szállította Bécsbe, a hol ma is kiváló dísze a cs. és kir. udvari múzeum meteorit-gyűjteményének. Hrašæinától éjszakra, a Krapina egy forráspatakjának regényes harántvölgyében van Zajezda falu, a hol egy alighanem a XVI. században épűlt, jó karban lévő várkastély áll.

Felső Zagorje fő helye az élénk Zlatar község, a Zlatarèica patak termékeny völgyében. Innen lehet a környék számos érdekes pontját legjobban meglátogatni.

Az Ivanèicán egész sora áll a várromoknak, még pedig némelyikük jókora magasságban. Az újabb idők nemzedékei azonban nem igen kedvelik e magas fekvésű és nehezen megközelíthető fellegvárakat, miért is a nemesség inkább a földnépének telepeihez leszállva, alacsonyabb helyekre építi úri lakait. Ez világosan föltetszik Zlatarnak kastélyokban gazdag vidékén is. Kelet felé, a Rijeka patak mély völgyénél, a hol Zlatar fekszik, és az Ivanèicánál kezdődve, sorakoznak Oštrc, Belec és Milengrad várromjai. A madžarovói lapály közelében, hol a vaspálya Zagorjéból a Dráva síkságára lép ki, emelkedik Grebengrad, melynek meredek csúcson épűlt falaihoz nem egy népmonda fűződik.

A török háborúk hatását Zagorje is megérezte. A XV. és XVI. században a török pusztításainak jobban kitett déli tájakról sok nemes család költözött ide s várakat szereztek maguknak kiterjedt jószágokkal. Innen ered a Zagorje föltűnő gazdagsága várakban és kastélyokban.

De természeti kincsekben is gazdag Zlatar környéke. A talaj különféle földtani rétegek változatos összetételéből áll s dús lelőhelye a hasznos ásványoknak. Barnaszén is vaskos telepekben fordúl elő, melyhez Zlatarnál még tűzálló agyag járúl. Ennek kitűnő anyagát Bedekovèinában dolgozza föl, gyárilag a „Zagorka” nevű társaság. Az itt égetett kongó-tégla és tűzálló agyagcsövek, stb. igen jó hírnek örvendenek.

Ha Zlatarból kiindúlva nyugati irányban folytatjuk Zagorjéban való körútunkat, a hordalék-agyagból álló hegyháton átkelve a Sutinsko patak völgyébe jutunk, onnan pedig körűlbelűl egy órányi kocsizás után a kis Sutinsko fürdőbe. Ennek hévvize nagyon hasonló a stubicai forráséhoz, de a hőmérséke csak 37° C.

Sutinsko környéke, a Sutinsko patak és a Kis-Krapina délnek nyíló egyközű völgyei között, Felső-Zagorje önállá szakaszának tekinthető. Itt, ez erdőborította hullámos dombvidéken, a hol a nagyon szakgatott talaj kiterjedtebb hegyláncznak nem ád helyet, Zagorje sajátszerű jellemű talaj-alakúlata igen jól szembeötlik.

Csak Sutinskónál, hol a mély agyagrétegekből régibb kőzet emelkedik ki, mutatkozik a Strugaèában egységes hegyvonal némi kezdete, a mit már e hegy csúcsának 414 méternyi magassága is elárúl, míg a környék többi dombjai közűl egy sem éri el a 300 méter magasságot.

A Strugaèáról, melynek ezen, a környékétől elütő hegyrajzi jelleme Zagorje földtani alkatára vonatkozólag fontos következtetéseket enged, Gorja noviæ tanár külön tanúlmányban értekezett.

A Strugaèa egyike az ősi kőzetek ama szigetszerűen fölbukkanó maradványainak, a melyek Stiriától Cesargradon és Krapina-Töplitzen át nyúlva, a zagorjei katlan belsejében oly nagy terűleteket borító újabb rétegekből föltűnő módon emelkednek ki. A klanjeci hegyekkel együtt a Strugaèa a zágrábi hegység párja, melyet a folyóvizek erős vájó hatása, meg a földkéreg beomlásai az imént említett csoportokba tagoltak. A Sutinsko környékén helyenként kimeredő dolomit sziklák és meredek hegyfalak valamivel változatosabbá teszik itt a tájat, mint a különben egyhangú dombok sorai. Trias képződményű dolomit, valamint vöröses mészkövek, aztán a mediterran képződmény harmadkori konglotmerátjai, sárga és szürke szármát márga- és agyagrétegek félig elszenesedett fa- és csontmaradványokkal, melyek az őskor itt legelésző elefántjainak a nyomai, gyorsan változó sorban lövetik egymást. A természetbúvár tehát Sutinsko környékén elég érdekes észlelni valót találhat.

Zaboktól a zagorjei vasút egy ága éjszaknak a Kis-Krapina völgyébe hajlik és a 847 méter magas Strahinèica lábánál, Krapinán Zagorje fő helyén végződik. A részben már sziklás völgy oldalai itt összeszorúlnak, de még elég helyet adnak egy nagyobb helység számára. A völgyfenék áradmányi talaja itt véget ér, és a helység épen a márgás föld határán áll, mely kelet és nyugat felé mind szélesebbé váló övet alkot az Ivanèica törzsének hoszszában. Ez övvel egyközűen halad a Lajta-mész keskeny szalagja, melyre a széntelepek és a Strahinèica csúcsát alkotó őskőzetek következnek.

Krapina vára. Ivekoviæ Ottótól

A mélyen bevágódó völgy magaslatainak és mélyedéseinek hirtelen váltakozásával a tájképi szépségek gazdag sorát tárja elénk, melyet különösen a mind sűrűbben föllépő szirtfalak és a zöldelő erdők ellentéte tesz vonzóvá. A kopár kőzet ősi zordonságát mindenütt enyhíti a növényzet üde zöldje és az emberi munkás kéznek mindenfelé meglátszó szorgalma, s ép azért nem is lép föl olyan lesújtó erővel, mint az Alpesekben.

Jóllehet Krapina szabadalmazott mezővárosnak csak mintegy 2000 lakosa van, azért mégis nem csupán Zagorjéra, hanem egész Horvátországra nézve is igen nevezetes hely, mert sorsa és viszontagságai szoros kapcsolatban állanak a horvát nép történetével. Dicsőséges múltja dalban és mondában él, történelmi és a közművelődés terén való szereplésének fontosságát pedig számos tudományos dolgozat méltatja. Gaj Lajos lelkes magasztalást szentelt szülőhelyének, Ortner pedig újabban történelmi monografiában részletesen tárgyalta Krapina múltját.

A hely eredete a messze múltba vezet vissza. Gorjanoviæ tanár egy barlanglakásban emberi csontvázakra bukkant, melyeket az özönvíz előtti lakosok maradványainak tart.

A Jupiterre vonatkozó föliratokkal ellátott oltárkövek római telepre is engednek következtetni, a néptől „Zsidó vár”-nak nevezett várfalak pedig pogánykori eredetre vallanak. Krapina nevéhez fűződik továbbá a Èech, Lech és Mech mondája, mely a szlávok közös eredetéről szól.

Gaj következőképen jegyezte föl e mondának néphagyományban élő alakját: „A hegyeken hajdan három vár állott, Krapina, Psar és Šabac, három testvérnek, Èec, Lech- és Mechnek birtoka. E királyi vérből eredt testvéreknek volt egy Vilina nevű húguk. Akkoriban a rómaiak voltak e föld urai, s a három testvér megesküdt; hogy hazájukat fölszabadítják az idegenek nyomasztó zsarnoksága alól. Boszújokat csak egy nemes római kerűlte ki, a kit Villina mentett meg, társáúl szegődvén futásában. Villina, kit tündérek (horvátul Vile) őriztek, egy barlangban gyermeket szűlt. Utóbb azonban bátyjai kezébe kerűlt, kik büntetésűl a krapinai vár tornyában elevenen eltemették. A gyermek szerencsésen megmenekűlt s egy remete fölnevelte. Mikor aztán a rómaiak újabb haderővel törtek az országba, a három testvér kivándorolt honából s átkelt a Dunán ama messze terjedő országokba, a hol velük rokon szláv népek tanyáztak. Ott Èech a csehek birodalmát alapította meg, Lech a lengyelek urává lőn, Mech pedig a muszka földön jutott uralomra. Krapina tehát az összes szláv népek bölcsője.”

A vár sokféle viszontagságot látott, melyeknek a városkára is megvolt a hatásuk. A Cillei grófok hatalmas nemzetsége, mely oly mély nyomokat hagyott a magyar és horvát történelemben, Krapinát, mint fontos helyet, a honnan az egész Zagorjét kormányozhatta, birtokába kerítette. Corvin János, kinek nem adatott meg, hogy a magyar trónra lépjen, a harczok zajától visszavonúltan szép és szellemes nejével, Frangepán Beatrixszal itt élte mézesheteit, s ide sietett vissza, mikor szerencsétlen végű török hadjárata után erőit hanyatlani érezte. Itt érte őt utól 31 éves korában, 1504-ben a halál, és ezzel Krapina a Frangepánok kezére kerűlt.

Mikor Gubecz Mátyás, a parasztkirály, vad csordái az egész Zagorjét elözönlötték, Krapina is pusztúlás és vérontás szinterévé lőn (1573). Pedig e jól megerősített hely volt akkoriban egész Horvátország legbiztosabb menedéke, miért is, mikor a török veszedelem a legmagasbra hágott, több ízben e városka biztos falai között űlt össze a horvát tartománygyűlés. Újabb időben is többször változtak a vár urai.

Krapina nevezetesebb épűletei közűl említendő a Szent Miklósról nevezett, két hajós csúcsíves plebánia-templom, mely a hagyomány szerint a XIV. században épűlt. Több kápolnája tanúsítja a krapinai polgárság áhítatos érzűletét, de közűlök némelyik már el is pusztúlt a századok folyamán.

Kelet felé az út meredeken emelkedik föl a Trški vrhre (288 méter), melynek csúcsát képekkel ékesített oszlopcsarnoktól övezett templom koronázza. Az ízléssel díszített belsejű egyházat a benne lévő csodatévő Mária-kép miatt a búcsúsok ezrei látogatják. Gyönyörű kilátás nyílik innen Krapinára és völgyére, a szinte kézzel elérhetően közelieknek látszó hegyekre, melyeknek éles körvonalai a legapróbb részleteket is föltűntető világossággal rajzolódnak le a tiszta égbolt azurjára.

A Ferencz-rendiek szerény kolostora Szent Katalin templomával együtt a XVII. századból való, de mai alakját az 1891. évi gyökeres tatarozás alkalmával kapta. Mint gróf Keglevics Péter és Bedekovics Gáspár temetkező helyének, történelmi nevezetessége is van a templomnak. Legtekintélyesebb építmény a várkastély, körűl véve a régi erődítmények romjaival, melyekhez egy természetes barlang is számítandó. Meredek, sziklás lejtőn emelkednek az óriási falak, Krapina eseményekben gazdag múltjának ez emlékjelei, s ama viszontagságos időkről regélnek, a melyekben e falak közt kerestek oltalmat a városka polgárai.

Nevezetes még a horvátokra nézve Krapina, mint Gaj Lajos költő és író szülőhelye is. Szülőházát emléktábla jelöli. Ugyanitt 1891 szeptember 27-én nagy ünnepélyességgel leplezték le Rendiæ által készített mellszobrát. Mint a város maga, környéke is több látnivalót nyújt.

A krapinai barlang. Ivekoviæ Ottótól

A Zagorjét éjszak felől körítő hegység, mely Brezovica (531 méter), Strahinèica (847 méter), Oèura (725 méter) és Ivanèica (1061 méter) néven a Sutla Desiniæ melletti völgyhasadékától a Bednjáig Novimarofnál egyközű irányban terjed, nem valami nagy magassága mellett is bajosan járható, s még a legnevezetesb átkelői is inkább festői kilátásaikkal, mint kényelmes voltukkal tűnnek ki. Mind a két irányban meredeken ereszkednek alá a lejtők, s mély bevágásokban húzódik le az út a völgybe. Az első szoros (370 méter) Kamena goricától Bela várához és a Bednja völgyébe visz; a másodikon, a melyben az Oèura patak a Strahinèicát az Ivanèicától elválasztva szűk medret vájt magának, a radoboj-lepoglavai út kel át; a harmadikat a Krapinica mély hasadéka alkotja.

A természetkedvelő mindenek előtt Radobojt látogatja meg, melynek kéntelepe már mint ez ásvány lelőhelye is érdekes, de e mellett kövűlt állatokban való gazdagsága miatt is kiváló földtani nevezetességű hely. Hogy a Zagorjéról szóló irodalom általában véve igen gazdag, s e vidék Horvátországnak legjobban átkutatott terűleteihez tartozik, kivált Radoboj volt oka; hogy hazai és külföldi kutatók figyelme e tájra irányúljon. A tudományos értekezéseknek egész sora szól erről a csodálatos lelőhelyről, s habár a kénbányák értékesítéséhez fűzött vérmes remények nem teljesűltek is, e gyakorlati haszon elmaradásaért kárpótlást nyújt a tudományos eredmény, melylyel e vidék fölkutatása járt.

Krapina alatt ketté ágazik a völgy, s a keletnek vezető ágában az út a kis patak mentén fölfelé haladva, egy rövid óra alatt Radoboj helységbe visz, melynek szétszórt házai a lejtőkön csoportokat alkotva állanak. Itt szűk terűleten érintkeznek egymással a Strahinèica hátát alkotó őskőzetek és a mészkövek, meg a kéntartalmú márgarétegek.

Nem kisebb ember, mint Hauer Ferencz nevezte el e helyet a geologusok Mekkájának, a hová mindeniknek életében legalább egyszer el kell zarándokolnia. A zágrábi múzeum egy ő tőle, Rakovactól és Sabljartól összeállított gazdag radoboji gyűjteményt őriz.

A radoboji dombok magva dolomit alakzatú hallstatti mész, a mely gyakori az Alpesekben. A dolomitok lábánál eruptiv kőzet van fölszínen, mely Zagorje vulkáni övével áll kapcsolatban. E trachitnemű kőzetek a miocän kor után törtek át a fölöttük nyugvó márga- és mészrétegeken, s ez alkalommal az érintkezés megint érdekes földtani jelenségek szülőokává lett. Aránylag tetemes terűletet foglalnak el a széntartalmú feketés agyagpalák, melyekben azonban nincsenek kövűletek. A pala fölött nullipor-mész, e fölött pedig kemény, sötétszürke márgák következnek. E mintegy 20 méternyi vaskosságú márgarétegek a kén és a számos kövűlet lelőhelyei. A bennük található ősvilági növény- és rovar-maradványokat, úgy a fajok, mint az egyedek nagy száma miatt minden szakember igazi gyönyörűséggel szemléli. S hogy milyen könnyen hozzáférhető e kincsesbánya, eléggé jellemzi Morlot adata, a ki 14 nap alatt 200 növényt, 231 rovart és 11 halat lelt. Mikor Heer Oswald Zürichben egy radoboji kövűlet-küldeményt kapott, így írt róla Haidinger V.-nak: „A küldött gyűjtemény kicsomagolása valóságos ünnep volt számomra. Mikor egyik érdekes darab a másik után kerűlt elő a ládából, nem tudtam az őröm hangos fölkiáltásait magamba fojtani.” Az itteni kövűlt növényvilág 280-nál több fajt számlál, a melyekből virágok és termések is vannak a maradványok között. A mintegy 200 fajra rúgó állatvilágban kivált a hártyás szárnyúak és a kétszárnyúak számosabbak.

Krapina-Töplitz. Ivekoviæ Ottótól

Krapinától nyugatra a Sutláig terjed a márga terűlete. Különösen nevezetes helyként Krapina-Töplitz említendő itt, melynek fekvése Radobojéhoz hasonló, a mennyiben ez is két földtani terűlet, az agyagos hordalék- és a márgarétegek határán fekszik.

A Krapina-völgy tájalakúlata itt kisebb mértékben ismétlődik. Délnek a Krapina folyó felé egy déli irányú áradmányi völgy nyúlik, melyet a Kosteljina patak öntöz. E völgy hátterében áll a látogatott fürdőhely. Az agyagos talajról a márgásra való átmenet világosan látszik. Amazt, mivel a vizet nem bocsátja át oly könnyen; dús növénytakaró födi; míg emez némileg kopárabb, a mi a lejtők világosabb színén még jobban szembetűnik.

A több forrásból nagy erővel fölbuzogó töplitzi víz (a használt források 24 óránként 45.000 hektolitert adnak) színtelen és szagtalan, s összetételében a gasteini, wildbadi, ragatzi, stb. vizekhez hasonló. Hőfoka 41–43.1°C. Régebben a Keglevics és Orsiæ grófi családok birtoka volt, de nem igen különbözött a többi parasztfürdőtől. Csak Badl alatt tett szert mindarra a kényelmi berendezésre, mely ma a nagyobb szabású fürdők sorába emeli.

Környékén nagy számú kastély és úrilak díszlik, melyek közűl főkép a Draskovics grófok birtokában lévő Gorica, továbbá Dubrava, Bežance és Klokovec említendők.

Hullámalakú alacsony (230–280 méternyi) dombsorok között, a melyekről jól mívelt szántóföldek és a szőlők maradványai közűl számos házikó kandikál le, vezet az út Valentinovo, Dubrava és Gorica kastélyok előtt. Hegyszorosként mindig mélyebbre vágódik be a Kosteljina völgye a hegységbe. Bejáratánál fekszik a nyájas Pregrada falucska (1000 lakóval); a mely mögött éjszaknyugatnak a Kuna gora emelkedik (520 méter). Utunkat éjszaknak folytatva Kostelj várromhoz érünk, a hol a patak áttöri a középponti őskőzet-övet és nagyot kanyarodik. A magaslatok 400–500 méternyire emelkednek, de azért igen sűrű népességűek, mely népesség azonban nem zárt falvakban lakik, hanem a hegyeken és a völgyekben szétszórtan úgy, hogy az egész kerűlet házai egy falunak látszanak. Éjszakon és nyugaton e kerűletet a Sutla karolja körűl, melynek nagy íve Zagorjének nyugati határvonala. Az ív éjszaki oldalán van Rohitsch-Sauerbrunn igen látogatott fürdőhely. E vidéknek fő helye azonban Desiniæ a Horvatski patak völgyében, Nagy-Tábor várkastélyhoz közel.

Itt nőtt föl a szép Veronika, egy szegény falusi nemes leánya, a kinek bájai a monda szerint annyira elbűvölték Cillei Frigyest, hogy nemes nejét, Erzsébetet, a hatalmas Frangepánok sarjadékát, Krapinában meggyilkoltatta, úgy kivánván szabadúlni házassága kötelékétől. De nem volt áldás e regényes szerelmi frigyen. Mikor Frigyes atyja, Hermann bán megtudta, hogy a fia Desiniæben feleségűl vette Veronikát, a nőt, mint boszorkányt, elfogatta és fia bűnének ez ártatlan áldozatát a karinthiai Osterwitzban fürdőbe fojttatta. (1428).

A Kosteljina forrásvidéke Stiria felé nagy ívben vonúl a Sutla köré, s a Zagorjének ez a legszélső zuga is gazdag nevezetes helységekben. Rohitsch átellenében, a Sutla balpartján emelkedik Kis-Tábor, melynek szétszórt házai fölé magaslik a Mária-templom. Lenn a folyó mellett a stražai üveghuta van. Valamivel távolabb nyugatra Prišlinnél szénbányákat tártak föl, a melyeknek tőszomszédságában áll Kis-Tábor vára. Zagorje nyugati része, a délnek a Krapina felé siető Kosteljina, a Horvatski és a Sutla patakok között ugyanazon tájképet mutatja, mint a keleti; mélyen bevágódó völgyek között félszigetekként vonúlnak déli irányban a hullámos dombsorok. Ezek azonban a Krapina völgyének Veliko Trgovištétől délre kanyarodása következtében a Sutla irányában mind hosszabbak lesznek, és mint a Cesargradska gora (509 méter) nyúlványai, Mária-Goricai dombok néven (294 méter) egész a Száváig érnek.

A Cesargrad csúcsa alatt terűl el Klanjec mezőváros, melynek földtani tekintetben érdekes környékét Gorjanoviæ tanár több értekezésben ismertette. A Mária-Goricai dombokra vonatkozólag is kimutatta Gorjanoviæ, hogy nem pusztán agyag- és hordalék-rétegekből állanak, hanem kőszenet, Lajta-meszet és szármát rétegeket is tartalmaznak.

Itt azonban már Zaprešiæbe, a zagorjei vasút kiindúló pontjára étkeztünk, s ezzel befejeztük Horvátország egyik legszebb vidékén tett körútunkat. A látnivalók nagy bősége nem engedte meg, hogy minden figyelemre méltó helyet érdeme szerint méltassunk, s így sokat meg sem említhettünk, egynémelyiket pedig csak egészen futólag lehetett érintenünk.

A kálniki hegység. Senoa Milántól, fordította Hodinka Antal

A kálniki (kemleki) hegység (Kalnièka gora) a Lonja és a Glogovnica forrásvidéke között húzódik nyugatról kelet felé 22 kilométer hosszan. Legmagasabb csúcsa, a 643 méternyi Vranilac, a csaknem párhuzamosan futó hegygerincz közepén kelet felé emelkedik, míg nyugaton alacsonyabb tetők, mint a Kozji hrbet (Kecskehát) és Novimarof felé a Ljubel sorakoznak egymáshoz, szemközt pedig a Vuklec és a Braèev vrh, 540–640 méter magas csúcsok tornyosodnak. Ekként a kálniki hegység közepes magassága 600 méter, a mint hogy az egyes csúcsok csak kevéssel haladják meg a hegygerincz magasságát. Az éjszaki hegylejtő meredeken hanyatlik le a Bednja folyó völgyébe, a déli szelidebb és dél felé hosszú, egészen a Glogovnica és a Lonja egymáshoz való közeledéséig nyúló s végűl lelapúló hegynyúlványt alkot.

Az ezen hegynyúlványt keresztben szelő völgyeket, a melyek dél felé mindjobban kiszélesednek, a Lonja balparti és a Glogovnica jobboldali patakjai öntözik. Ezek a patakcsák különféle színű, tisztátalan, olykor azonban egészen tiszta kvarczot hordanak magukkal. Néha granátgneis is akad medrükben, a mi azt engedi következtetni, hogy a hegység magva elsőkori. Az éjszaki lejtőn csak sorjában következő völgybevágások vannak, a melyekből rövid patakocskák suhannak sebesen a Bednjába; s útközben némely helyütt a fő gerinczczel párhuzamosan futó éjszaki gerinczet is áttörik. Északkeletre e völgybevágások Kapronczáig folytatódnak, patakjaik azonban a Bisztra vidékéhez tartoznak.

A kálniki hegység külső képe meredek éjszaki és szelíd esésű déli lejtőivel és völgyeivel egyező a zágrábi hegység és az Ivanèica képével. Fő zöme, melynek gerincze délnyugatról indúl ki, meglehetős keskeny. Alkotó részei nagyobbára gránit, gneis, kesely- és homokkő, továbbá vastaglemezű agyagpala. Ezen középső részből két keskeny, meredek mészkőfal emelkedik föl, a melyek felületükön össze-vissza vannak repedezve, beljebb mélyebbén kristályos alakúlatúak. A mészkő többféle színű; helyenként szerpentin is van benne. Délen, a hol a nyúlványok harmadkori tengeri és cerithium-rétegekből állanak, az elsődkori zömmel párhuzamosan egy 15 kilométer hosszú júraképződésű fal halad. Az éjszaki lejtők, mint a déliek is, harmadkori Lajtamészkő-, a Bednja mellett meg cerithium-rétegekből állanak. A Glogovnicába ömlő Kamešnica és Èrnec patakok mellett helyenként melaphyr is akad.

A Bednja éjszakról Novimarof felől határolja a kálniki hegységet s elválasztja a toplicei alacsonyabb domboktól. Ludbregnél kilép a Dráva síkjára s onnét kezdve a ludbreg-kapronczai országút az éjszakkeleti határ. Kapronczától tovább a Bilo hegység felé a Bisztra a határpatak, a mely Lepavinánál, a budapest-fiumei vasút hágója közelében ered. További határok Vrbovecig a Glogovnica völgye, aztán a Lonja, föl a forrásáig, és az a hegynyereg, a melyen át az országút és a zagorjei vasút visznek Kamena gorica és Novimarof között. A leírt határok közé eső terűlet valamivel nagyobb 1000 négyszögkilométernél.

A Lonja, mint mondottuk, a kálniki hegységnek és nyúlványainak nyugati felét mossa. De a forrása nem itt, a kálniki, hanem az Ivanèica hegységben, van Grebengrad ősi romjai és Kamena gorica kőzött. Eredeténél hőforrások fakadnak, a melyek még egyáltalán nincsenek megvizsgálva. A Lonja egyenest délnek folyik és Visag váránál tágabb völgybe lép. A termékeny szántóföldek és rétek, így szintén a zágrábi és a kálniki hegységnek részben befásított nyúlványai szép látványt nyújtanak. Lonja és a Glogovnica összes mellékfolyói szintén déli irányban folynak alá a kálniki hegységről. A varasd-zágrábi országút, a mely a szép, erdős Paka hegynyergen (361 méter) visz át, a déli oldalon elágazik; a nyugati elágazás Gorjna rijekába vezet. Gornja rijekán túl, mintegy 250 méternyire a helységtől, emelkedik egy erdős csúcson Kis-Kemlek (Mali-Kalnik) szép romja, a melyet Kraljevacnak is neveznek.

A nagy-kemleki (veliki kalniki) várrom. Sunko Milántól

A keskeny, dél felé meredeken eső mészgerincz még mintegy 20 kilométernyire nyúlik tova. Azután következik a már említett Vranilac csúcs (643 méter), a melyről szép a kilátás dél felé Kőrös vidékére, és talán még szebb éjszakra a hegygerinczek felé. Zöldelő erdők fölött néz le az ember a Bednja termékeny völgyére és tovább a Dráva gazdag síkjára, a melyen falvak és úri lakok fehérlenek. Derűs időben láthatók a pécsi hegyek, sőt állítólag a Balaton tavának csillogó visszaverődését is kivehetni. A hegység lábánál terül el Kemlek, horvátúl Kalnik csinos falucska. Általában minden völgyben, minden alacsonyabb dombon láthatni házakat és majorságokat. Ez volt egykor Horvátország legjobban mívelt szőlővidéke. A két fő gerincz között levő egyik szabad lejtőn, sziklás talajon emelkedik Nagy-Kemlek régi várának tekintélyes romja. Az épűleten és a várrom fölött levő Szent Katalin templomocskán még látható a román építészeti modor.

A vár három építészeti kornak a nyomát viseli. A köríves ablakokkal és ajtókkal biró legfelső rész és az ősi kápolna a legrégibb kornak maradványai. A legifjabb rész az úgy nevezett „váralja” (podgradje). A vár tulajdonosai koronás fők valának; innét a kraljev zdenac (király-forrás), kral ev kamen (király-kő) és a kraljevska pivnica (király-pincze) nevek. Építészeti modoráról itélve, már a nemzeti királyok idejében fönnállhatott. Első tulajdonosai okiæi Dénes és Jaroszláv grófok voltak, a kik András király alatt kapták azt, hogy a keresztes hadjáratból haza tértek. A tatárjáráskor a király kezén volt és szerencsésen kiállotta a vad hordák ostromát. A király azután nagy kiváltságokkal ruházta föl a várat és egész környékét. A hagyomány szerint különösen Visoko falut tűntette volna ki nagyon, és csakugyan e falubeliek még ma is sokat regélnek ősi nemesi voltukról.

Kemlek a XIV. században mindvégig a királyok és a bánok birtokában maradt. 1365-ben állítólag Stratimir Alexandrovics bolgár czár lett volna benne fogoly. 1420 után különböző birtokosok, úgy mint: Cillei Borbála, Tvrtkoviæ Tvrtko bosnyák király, Alben János zágrábi püspök, Brankovics Vuk rácz despota, Corvin János herczeg és 1502 körűl Alapi Boldizsár kezébe kerűlt. Az Alapi családtól Istvánffy Miklós, a történetíró, birtokába jutott. Utolsó urai a Keglevics, Patacsics, Sermage és az Ožegoviæ családok voltak.

A Kemlektől délre eső egyik haránt völgyben, a Vrtlin és a Koruška patakok mellett ott, a hol az utóbbi a Glogovnicába ömlik, fekszik Kőrös (Križevci, Kreutz), régi szabad királyi város, 4529 lakossal, a kiknek többségé római, a többiek görög katholikusok. Kőrös egy déli irányban futó fő- és több párhuzamos mellékútczából áll. Az egykori óvárosban csínos egyemeletes házak állanak; itt van továbbá a görög katholikus püspök palotája és székesegyháza, melyet Bollé H. restaurált, a római katholikus plebánia, mely hajdan pálos kolostor volt, és a szent keresztről nevezett sír-templom, a melyet újabban renováltak és egy igen szép barok márványoltárral díszítettek föl, a melyet a zágrábi székesegyházból hoztak át ide. 1860-ban földmíves- és erdésziskolát állítottak föl Kőrösön, a mely azonban a zágrábi erdészeti iskola létesítése után (1898) megszűnt. A Koruška nevű elővárosban van egy fogadalmi templom a török uralom idejéből.

Kőrös a monda szerint a szent kereszt (Sv. Križ) temploma körűl keletkezett lassanként; ez a templom pedig azon a helyen épűlt, a hol egykor egy leány valami kút fenekén egy arany keresztet talált. Való, hogy a templomot már igen régen emlitik. Az egyik falba 1090 évszám van belevésve. A XII. század végén III. Béla király Glogovnicát a templomosoknak adományozta s ez alkalommal Kőrösről is említés történik, mely mellett egy kereszttel jelölt tölgyfa áll. Megyei székhelylyé lett, s Gutkeled István bán alatt várossá lőn, kiváltságokat nyert, melyeket IV. Béla, Nagy Lajos és I. (II.) Rudolf is megerősítettek. Zsigmond király 1385-ben nejével, Máriával kétszer is időzött itten. A belvárost erős fallal vétette körűl, a melynek még némi maradványai vannak. 1398 február havában tartományi gyűlést tartott Kőrösön; ez volt az úgy nevezett véres gyűlés, a melyen Laczkfi Istvánt és Andrást fölkonczolták. A város tekintélyes voltát bizonyítja az, hogy ezenkivűl több tartományi gyűlést is tartottak benne (1299., 1324., 1506. és máskor). A török berohanások idején polgárai vitézűl védekeztek. Különösen dicsőséges volt az 1591. esztendő, mert akkor Hasszán boszniai pasa a glogovnicai mezőn teljesen tönkre veretett. A XVII. században a török beütések megszűntével pálosok és ferenczesek telepedtek meg Kőrösön. 1777-ben a svidnicai görög-katholikus püspökök megkapták a tkaleci jószágot Kőrös mellett, és 1801-ben Bubanoviæ Szilveszter püspök a püspökség székhelyét ide tette át. A múlt század közepén Mária Terézia megerősítette a város kiváltságait és az alsó és felső várost egyesítette. Az utolsó 25 év alatt háromszor dühöngött tűzvész alig hagyott meg valamit a város régiségeiből. A 60-as évek óta Kőrös a budapest-fiumei vasút állomása. Újabban Belovárral is vasút köti össze.

A görög-katholikus templom Kőrösön (Križevci). Ekhel Hektortól

Kőröstől kissé éjszakra, a Glogovnica-patak kiszélesedő völgyében van Glogovnica falu, a hol egykoron a Horvát- és Szlavonországokban dúsgazdag templomosok kolostora állott. Talán ő tőlük vette nevét a savanyúvizéről híres Apatovac falu a kálniki hegység egyik éjszaki völgyében.

Kőröstől délnyugatra, a Glogovnica és a Lonja völgyei között két régi helység fekszik: Vrbovec, egykor a Zrinyi család birtoka, a melynek vára is volt itten, és tőle nem messze Rakovec falu, a melyben a latin oklevelekben előfordúló Rakonok vára állott. A vár romokban hever, csak egy kőfallal körűl kerített kút maradt meg, a melyhez nem egy mondát köt a hagyomány a Zrinyi és a Lenkovics családról. A Glogovnica balpartján is volt vár, Dubrava, a melyben 1527-ben a szlavon rendek Zápolyai Jánost királylyá választották.

Kőröstől éjszakkeletre a budapest-fiumei vasút a Glogovnica völgyéból szép erdős terűletre kanyarodik ki s a lepavinai görög-keleti kolostor és kőszénbányák mellett halad el, majd ott, a hol a Bilo gora legközelebb ér a kálniki hegységhez, átlép a Dráva és a Száva közötti vízválasztón és befordúl a Kaproncza völgyébe. Ennek a gyakran kiáradó és az alacsonyabban fekvő mezőségeket elmocsarasított pataknak a balpartján nem valami egészséges helyen fekszik az élénk kereskedést űző Kaproncza (Koprivnica, Kopreinitz) szabad királyi város 7040 lakossal. Már a XIV. század elején városnak írják. Németújvári Henrik bánnak kedves tartózkodó helye volt. A patakon át három híd vezet. A megerősített város közepén álló s máig is meglevő Ferencz-rendi kolostor már 1321-ben említtetik. Nagy Lajos idejében két temploma volt: az egyik a Szent Miklósé, másik a Szent Mihályé. Nagy Lajos a ki 1371-ben és 1379-ben itt tartózkodott, több kiváltságot és vásárjogot adott a városnak, mely a Mária királynő és anyja, Erzsébet királyné ellen támasztott mozgalmakban a királynők pártját fogta, a miért sokat kellett szenvednie a horvát főuraktól.

A XV. század elején Zsigmond király tulajdonába jutott, kinek neje, Cillei Borbála, 1413-ban szintén itt tartózkodott. Zsigmond királytól 1427-ben Alben János zágrábi püspök, ettől meg Brankovics Katalin kezébe kerűlt, kinek férje, Cillei Ulrik, hét más várossal együtt 27.000 forinton eladta III. Frigyes német császárnak. Frigyestől Vitovac János szerezte meg; Hunyadi Mátyás király halála után pedig fiára, Corvin Jánosra szállott.

Kőrös. Ekhel Hektortól

1526-ban tartományi gyűlés volt itten, a melyben gróf Frangepán Kristóf az ország kormányzójává és védőjévé választatott. A török berohanások kezdetén Kapronczát igen megerősítették. Ezen erődítési művek a legújabb időig fönnállottak. Valószinűleg ebből az időből valók a várostól délre, Rijeka faluban állott régi vár romjai. A kálniki hegység éjszaki lejtőjén, Kapronczától éjszaknyugati irányban szép országút vezet Ludbregig. Itt lép ki a Dráva síkjára az éjszaki kálniki hegység erdős szakadékaiban eredő Gliboki potok. Itt fekszik Rasinja falu is, egykor két más jószággal együtt a templomosok birtoka, hol már 1334-ben állott a szent keresztről nevezett templom és mellette a rend kolostora. A helység fölött emelkednek Opoj régi vár romjai. A csinos Ludbreg mezővárosis említtetik már a XV. század elején. Ludbregnél a Bednja a Dráva síkjára ér. A szép Bednja-völgy körűlszegélyezi a kálniki hegységet és erdős mélyedésekben gazdag nyúlványait. A völgyben egyik csinos falu a másikat éri, udvarház után udvarház következik; Slanje és Svibovec faluk különösen kiválnak. A toplicei magaslat déli lejtőjén fekszik a régi hirű Varasd-Töplicz (Varaždinske toplice) kénes fürdő, melyet a rómaiak „Aquae Jassae” néven neveztek.

A Bednja mentén föl egész a Paka nyeregig, mint említettük, buja mezők és rétek terűlnek el, míg a legnyugatibb kálniki tető, a Ljubel (558 méter) alatt gazdag kőszéntelepek vannak, a melyek egészen Lepavináig és az Ivanèicáig elnyúlnak és újabb időben mind nagyobb figyelmet költenek.

A Dráva-mellék. (Podravina.) Hraniloviæ Henriktől, fordította Hodinka Ágoston

Találóan jellemezte a nép nyelve Horvátország két főfolyóját és egész mivoltuk különbségét elmésen foglalta e kevés szóba: „Sava suje, Drava druje”. (a Száva épít, a Dráva rombol), mert a rohanó, erőszakos Drávához képest a Száva szelíd, csendes folyó.

A Dráva Pettaun alúl, Varasdnál hagyja el Stiriát s hirtelen kanyarúlattal lép egy hegynyíláson át Horvátország síkjára. Folytonosan keleti irányát itt délnek fordítja, mintha csak a Zagorje és Stiria között válaszfalúl emelkedő Macelj-hegység közepét akarná áttörni; e helyett nagy ívben inkább megkerűli; és Sauritsnál ismét keletnek foly tovább. Ez irányát azután csekély eltéréssel a síkon is megtartja egészen Kottoriig. Innentől kezdve Eszéken alúl lévő torkolatáig a Szávával majdnem egyközűleg délkeletnek tart (328 kilométer). Egész hoszszának csak egy része esik Horvátországra és Szlavoniára, mert a határtól Pitomaèáig Horvátországot, innen meg a Dunáig Szlavoniát választja el Magyarországtól.

Noha kanyargó folyású, – két végpontja közt légvonalban csak 265 kilométer a távolság, – mégis gyorsan foly, mert esése ezen a vonalon mintegy 120 méter, tehát majdnem hatszor akkora, mint a Száváé.

És a két folyó mégis sokban hasonlít egymáshoz; mindkettő az Alpesekből ered; alsó folyásukon terjedelmes lapályokra érnek ki, a melyeknek fő ereit alkotják, és egyenlő szélességgel folynak végig rajtuk mocsarak és holt ágak széles öve között. A Dráva is, mint a Száva, puha, omlékony talajban ásta meg számtalan kanyarúlattal bíró medrét. A Szávával való ezen hasonlatossága még tovább is követhető. A Dráva kapuja hasonlít a Szávának Podsused melletti szorosához. A Zagorjét borító hegycsoportok dombos nyulványai elhúzódnak éjszak felé és Kolos néven a Dráva partjáig érnek; a Kolos meredek, lépcsőzetes lejtője a jobb-, a dél-stájer hegyeknek szintoly magas, mintegy 300 méterig emelkedő nyulványai pedig a balszárnyát alkotják azon kapunak, melyen a Dráva a Podravinába lép. Valamint a zágrábi hegység alján, itt is megvannak azok a lejtőfokok, a melyeknek ereszkedőin fölismerhető az egykori magasabb Dráva-part, s a zágrábi síkságnak is megvan a másodképe a lapályos varasdi medenczében, mely a visszahúzódó hegyek alján félkör alakban terűl el. A Dráva jobb mellékfolyói hosszúságra, vízbőségre, medreik alkatára, sőt csoportosulásukra nézve is csak kis mértékben különböznek a Száva bal mellékfolyóitól. A Száva szűkre szorított balparti folyóvidéke megismétlődik a Dráva jobb oldali folyóvidékén, a hol a horvát hegysorok közel érnek a folyóhoz.

De nagy különbségek is vannak közöttük. A Dráva sem mint határfolyó, sem mint közlekedési út soha sem érte el azt a fontosságát, melyet a Száva a legújabb időkig megtartott. A partjain keletkezett helységek – Eszék kivételével – se mint átjáró helyek, se mint hadi működések támpontjai, sem pedig mint műveltségi középpontok nem birtak soha azzal a vonzó erővel, mely a Száva partjain nagyobb városokat hozott létre, és a történetök is kevés kivétellel csak nehány évszázadig nyúlik vissza.

Már Plinius találóan fejezte ki a két folyó közti különbséget abban a mondásában, hogy: „Dravus e Noricis violentior, Savus e Carnicis placidior”, de az emberek még sem vettek maguknak fáradságot egészen a legújabb időkig, hogy a Drávát mesterséges mederbe szorítsák. A rómaiak, kik a Száván nagyszerű vízi építményeket létesítettek, úgy látszik, a Drávát figyelemre sem méltatták. Később is, egészen a XVIII. századig, a mily gyér volt a lakosság, át lehetett engedni a Drávának azt a széles darab földet, mely hatalmának ki volt szolgáltatva. Csak, mikor a közlekedés fokozódása és a lakosság növekvő sűrűsödése parancsolólag követelte a vízi útaknak és a szomszédos vidéknek biztosítását, kisérelték meg a rakonczátlan folyó megszelídítését.

E végből az elvadúlt folyóágakat csatornákba szorították, az anyafolyót pedig töltések közé fogták és így meggátolták, hogy a sík földre kiöntsön. Ezen munkálatok legrégibb bizonyítékai 1780-on túl nem terjednek; így a Dráva története a Száváéhoz képest igen rövid. E történet forrásai sem igen bővek, a mi teljesen megegyezik e folyó évszázados alárendelte szerepével.

A mint a mult század harminczas és negyvenes éveiben a Száva szabályozására, valamint a Dunával és az Adriával csatorna útján létesítendő összeköttetésére vonatkozó különféle tervek merűltek föl, fordúlt a figyelem ismét a Dráva felé.

1842-ben Rocheforti Vauthier Lipótot, a horvát országos fölmérési iroda igazgatóját, bizták meg, hogy a Drávát és árterét fölmérje. Ez volt a folyónak első teljes műtani fölvétele, és ekkor volt vízrajzi szerepe és fejlődése egy, minden szükséges szelvényt és térképet tartalmazó terjedelmes munkálatban először kimeritően kifejtve.

E munkálat alapján tényleg meg is kezdették a szabályozási munkákat nagyobb terjedelemben. Valpó és Eszék közt nyolcz csatorna készűlt; egész községeket biztosabb helyekre tettek át, s a Molva és Vaska közt még meglévő töltéseket feltöltötték. Nem sokára azonban hathatós pótlásokra volt szükség.

A munkálatok a stájer határtól Zákányig különösen a helységek, hidak és útak megvédésére irányúlnak és a királyi tartományi kormány hatáskörébe tartoznak. Zákánytól a torkolatig terjedő munkálatokat az állam számlájára végzik, mert itt a Dráva már nem tartományi, hanem állami folyó. Ezen gőzhajóval járható és a hajózásra igen nagy fontosságú szakasznak a teljes szabályozására 40 millió korona van előirányozva.

Valamint a Szávának, úgy a Drávának sincsenek a horvát parton nagyobb mellékvizei; mindazonáltal a partvidékek alacsony fekvésénél fogva ezek a kisebbszerű mellékágak sem kisebb gondozást kivánnak, mint maga az anyafolyó.

A Posavina vízrajzi sajátságai csekély eltérésekkel ismétlődnék a Podravinában, és ennek kissé magasabb fekvésű (170 és 120 méter) nagy medenczéje sem hozott létre kedvezőbb állapotokat.

A folyamközti tartomány hegyrajzi tengelye sokkal közelebb huzódik el a Drávához, mint a Szávához, ennélfogva a Dráva mellékfolyói még kisebb mértékben fejlődtek ki, mint a Száva mellékvizei.

E mellékvizek a hegységben lévő forrásvidékeikről nagy mennyiségű kőtörmeléket, földet és iszapot hordanak le a síkra, a mivel elzárják maguk előtt saját medröket és az áradások után nagy terjedelmű pocsolyákat és mocsarakat támasztanak.

A tetemes csatornázás a Dráva mellékvizei egész vízrajzi hálójának az irányát megváltoztatta és csak kevés folyó tartotta meg természetes folyását.

A Dráva legnagyobb mellékfolyói a Bednja és a Plitvica. Amaz a Macelj-hegységben ered (622 méter), végig foly a Trakošæan tavon és Ludbregen alúl a Drávába ömlik. A Koprivniczát már említettük, úgyszintén a Karašicát is, mely a pozsegai hegykatlan éjszaki lejtőjének patakjait egyesíti magába. A mellékvizek ezen csoportjai szerint – mert jellemző sajátsága a Drávának, hogy mellékfolyói nem egyenként, hanem társúlva és csoportosan érik el medrét – a Dráva folyása Horvát-Szlavonországon belűl három szakaszra oszlik. Az első a Bednja-csoportot foglalja magában és az ország határától Ludbregen alúlig terjed; a másodikat a Koprivnicza alkotja és magában foglalja Gjurgjevac, Pitomaèa és Verőcze terűletét, melynek déli határát a kálniki hegység és a Bilo gora szegélyzik; a harmadik szakaszt a Vuèinka, a Karašica és a Vuèica hozták létre; ez a pozsegai hegyektől Eszékig terjed.

Lepoglava. Kovaèeviæ Nándortól

Mindezen mellékvizek, melyek közűl csak néhány és ezek is csak kevéssel hosszabbak 100 kilométernél, nagy hatással vannak ugyan a gazdasági állapotokra, de mint közlekedési útaknak épen semmi értékük sincs.

Mindazonáltal erőiket egyes helyeken fűrészeknél és több efféle ipari vállalatnál fölhasználják.

Horvátország földrajzában a Podravinának fontos szerep jut. 4000 négyzetkilométernél nagyobb felszínénél fogva Horvát-Szlavonországnak a Posavina után legnagyobb síkja, a mely nagy számú népességnek nyújt élelmet. Talaja termékeny, sőt egyes helyeken termékenyebb, mint Horvátországban bárhol, és mérsékelt éghajlatánál fogva mindent megterem, a mit Horvátország általában fölmutat.

A vizszabályozások előhaladtával a földmívelés folytonosan nyer terjedelemben és biztonságban; a nagy legelők lehetővé teszik a marhatenyésztést, míg a nagyszerű régi erdők mindenféle épűlet- és haszonfát adnak. Csak egyben szűkölködik a Podravina, épen úgy; mint a Posavina, t. i. kőben. A síkság fiatal hordalék-talajának szilárd kőtömege vastag réteggel van födve, annyira, hogy az útépítéshez, hídakhoz, stb. szükséges anyagot a szomszédos hegyekből kell szállítani. Ez nagy baj különösen a Podravinában, hol a síkság tágas és a hegységek a folyótól távolabb vannak. Az utóbbi években rájöttek, hogy a Podravinát szegélyző hegyekben jókora széntelepek rejlenek, a melyeket most már aknáznak is, és melyek előmozdítják az ipar fejlődését. A Podravina természeti sajátságai egészben véve igen hasonlók a Posavina természeti tulajdonságaihoz. Ez nemcsak a talaj geologiai szerkezetéből, fölszínének alakzatából és vizrajzi hálójából, hanem az éghajlatból, a növényzetből és a lakosok életéből is kitűnik.

Mint a Posavina, úgy a Podravina is kelet felé kiszélesedik, és az áradmányi iszaplerakodások helyét lősz foglalja el. Ugyanabban az irányban fogy a csapadékok mennyisége is, melyek évenként átlag alig érik el az 1000 millimétert. A délen előnyomúló hegysorok a Posavinában érezhető tengeri levegőtől teljesen elzárják a Podravinát; ellenben az Alpesek és a magyar síkság felől érkező légáramlatoknak jobban ki van téve. E körűlmények folytán a hőmérséklet lejebb száll, a szárazföldi éghajlat jobban érvényesűl, és az átlagos évi középhőmérsék egy-két fokkal alacsonyabb, mint a Posavinában.

Jóllehet a csapadékok déli Horvátországhoz viszonyítva aránylag csekélyek, mégis mindenütt vízbőség van; itt is, mint a Posavinában, ez a hatalmas elem uralkodik az egész élet fölött.

Egy föltűnő körűlmény különbözteti meg a Posavinától a Podravinát: itt a helységek sehol sincsenek a folyó partjáig előre tolva, hanem a helyi körűlmények szerint attól mindig többé-kevésbbé távol, az ország belsejében vannak. Ez a folyómeder gyakori és hirtelen változtatásának tulajdonítandó. Csak egy nagyobb község – Eszék – tartotta meg helyét a folyóparton évszázadok óta állandóan, mert ott a Dráva már csöndesebben foly és a nagy számú lakosságnak van ereje, hogy lakhelyét az ellenséges elem ellen megvédje. A második városi telep – Varasd – a folyóvidék felső végén, a biztosabb benföldi fekvést elébe helyezte annak a nyereségnek, melyben a folyó partján való fekvés következtében részesűlhetne.

A vonzó erő, mint a síkság termékeny talaján mindenütt, a Podravinában is a lakosság erős tömörűlésében nyilvánúl. Megszakítatlan egymásutánban sorakoznak egymás mellé a földmíves lakosokkal bíró községek Varasdtól Eszékig, és néhány falu az ország legnagyobb és legszebb falvai közé tartozik.

Keleti szélén a pettaui mezőt az egymáshoz közelebb érő dombsorok keskenynyé szűkítik, melyen át a Dráva sok ágra szakadva tör a varasdi lapályra. A Kolos lépcsőzetes, meredek lejtői Sauritsnál, hol a Stiria felőli határ épen a vár mellett, a magaslatokon át huzódik, a folyó jobb partjáig nyúlnak, mely alacsony és sűrű ligetek közt számtalan szigetet alkotva, gyorsan folyik tova. Saurits mögött a Kolos széle a folyótól visszahúzódik dél felé és nagy félívben veszi körűl a varasdi síkot. Ez a szegély jelzi a Dráva régi partját, mely éjszak felé szoríttatva, a síkot föltöltötte. A Kolos alján a Plitvica mocsaras völgytorkáig vonúló országút mentén szakadatlan sorban csoportosúlnak a házsorok, s fölöttük kiemelkedő büszke várak és úri lakok. Itt van mindjárt Vinica az erdős háttérben régi vár romjával, mindjárt mellette Opeka vára nagy parkjával, azután Banski dvori, Maruševec és Vidovec. Mélyen az erdőben elrejtve fekszik Klenovnik és a gyönyörű Trakostyán (Trakošæan), a tornyos és ormós lovagvár igazi példája. A hatalmas építmény, a hírneves Draskovics nemzetség ősi fészke, magas sziklán emelkedik, a hol a Bednja szűk völgye pompás tavat vesz körűl. A vár előtt a völgy zöld rétséggé tágúl, melyről sziklába vágott mesteri út vezet a fölvonó hídra. Gróf Draskovics György altábornagy a múlt század közepén a már félig romba dőlt építményt az eredeti terv szerint megújíttatta úgy, hogy Trakostyán jelenleg Horvátország legszebb várai közé tartozik.

Corvin János sírköve. Kovaèeviæ Nándortól

A hányszor a Draskovics nemzetség harcziasan beleavatkozott Horvátország történetébe, Trakostyán is mindannyiszor a legbensőbben össze volt kapcsolva az ország sorsával. És a mikor a Draskovicsok a török veszedelem nehéz idején mint bánok vitézűl harczoltak, Trakostyán volt az utolsó menedékhelyük.

A Draskovics nemzetség eredete mondai homályba vész, mindazonáltal már a XV. század vége felé az ország nagyjai közt említtetik. Ők is, mint mások sokan, a törökök nagyobb ereje elől Likából Horvátország nyugati vidékeire vonúltak és a közeli Klenovnikkal együtt a trakostyáni uradalmat is megszerezték, mint királyi zálogbirtokot. A monda szerint itt már a rómaiak idejében vár állott. A XIV. században Trakostyán Kamenicával és Vinicával mint királyi birtok fordúl elő az oklevelekben. Zsigmond királytól a hatalmas Cillei grófok birtokába jutott, kiknek számtalan váruk volt Horvátországban. Akkoriban Drachensteinnak hívták, ebből lett Trakenstayn; az 1587-ben Bécsben elhalt jeles theologiai író, Draskovics György „von Trakostein”-nak írta magát; későbben Trakostyán, Trakostján és az újabb horvát írásmód szerint Trakošæannak íratik. Ulrik özvegyének, Katalinnak, kezein a Cilleiek hatalmas birtoka elenyészett; várai különböző kezekbe kerűltek; Trakostyánt Draskovics Gáspár és Gábor szerezték meg. A család hatalmának és tekintélyének megalapítója György. Anyja, Utisenovics bibornok (Martinuzzi) nővére, nagybátyjához adta nevelésbe, a ki a maga utódját látta benne. Egymás után zágrábi püspök, Horvátország bánja, győri püspök, I. (II.) Rudolf kanczellárja és S. Stephani de monte Coeli bibornoka volt s mint ilyen nemcsak Horvátország sorsát intézte, hanem a birodalomét is. Egy adomány-levéllel megalapította családja gazdagságát. Ez oklevél – mint Kukuljeviæ a nemzetség történetében említi – 46 községet sorol föl a trakostyáni uradalom tartozékaiúl. A török háborúk a Draskovicsoktól is sok áldozatot követeltek és a XVII. század kezdetén, a mikor II. János viselte a báni méltóságot, sok birtokuk jutott zálog és eladás révén idegen kezekbe. Csak Trakostyánt tartották meg állandóan. III. János, ki a „defensor Croatiae” melléknevet érdemelte ki és nádorrá lőn, pörbe keveredett Trakostyán miatt a vele sógorságban álló Zrinyi családdal (1645). Érdemeiért II. Ferdinándtól grófi méltóságot nyert s aztán trakostyáni, vinicai, lukaveci és zelendvori grófnak nevezte magát.

Trakostyántól keletre két völgy nyílik. Köztük a Ravna gora tömör gerincze emelkedik szigetszerűen, ritka kivételként a sokszorosan szakgatott dombos gerinczek közt, melyek a horvát-stájer határon Varasd hátsó tájékát, és Kolos néven Zagorje folytatását alkotják. A majdnem négyszögű gerincz 680 méter magas Háromkirály-hegyével, melyen egy templomocska áll, erdős erődként emelkedik a jóval alacsonyabb, hullámos környezet fölé; a Trakostyántól kiinduló és a Žarovnicától öntözött éjszaki völgy e hegytörzset háromnegyed-körben fogja körűl. Ezen a szorosszerű besülyedésen emelkedik a Szent-Ágoston hegy (504 méter), melynek hátán a határ fut végig, míg a lejtőin Jazbinec, Bednjica és Višnica falvak szétszórt házcsoportjai állanak. A déli oldalon Lepoglavánál a keskeny Stražnik-völgy nyílik ki Bednja várával a széles és termékeny bednjai lapályra.

Varasd-Teplicz. Csikoš Bélától

Az 1000 méteren fölűl emelkedő meredek Ivanèicát, mély barázdaként húzódva ennek éjszaki lábánál, azután a Kolos dombcsoportját és a Ravna gorát Zagorjétól a Bednja völgye választja el. Közelében vannak Krapina és Radoboj; ezek szomszédságában Szent-Jakab és Golubovec mellett a bednja-völgyi vasút a Strahinèica és az Ivanèica (381 méter) gerinciéig nyomúl. A szoros éjszakkeleti végén, a hol a Bednja tág sík mezőkön kígyódzik, emelkedik a kúpalakú, magánosan álló Lepoglava-hegy. Itt, ezen a Horvátország múltjára nézve nagy nevezetességű helyen országos fegyintézet áll.

A lepoglavai kolostor évszázadokon át Horvátország egyik művelődési gócza volt, melynek fontosságáról az ott fölhalmozott műemlékek és nagyszerű építmények tesznek tanúságot.

A Lepoglava név (tájszólás szerint, egyébként Lijepoglava) szép fejet jelent és bizonyára nem a pálosok kerek fejeitől, hanem a régi vártól ered, melynek romja kerek halmon (glava = kúp, fej) emelkedik.

A közép-korban a vár a hatalmas Bebek családé volt; a család horvátországi ágának kihalása után pedig a Cilleiekre szállott. II. Hermann behívta a pálosokat, a kik 1400 körűl e magános vidéken klastromot alapítottak, melynek templomát 1415 őszén a zágrábi püspök szentelte föl. A Cilleiek czímere több helyen épen maradt.

Lepoglavának második alapítója Corvin János, a ki a portyázó török hadaktól kifosztott és fölégetett klastromot és templomot a század fordúlóján újból fölépíttette, s tornyokkal és kőfalakkal megerősíttette. Annyira szerette ezt az általa gazdagon megajándékozott klastromot, hogy utolsó nyugvóhelyéűl is ezt jelölte ki.

Sírja fölött eredetileg életnagyságú zászlós és fegyveres lovagot ábrázoló emlék állott, a lovag lábainál csőrében gyűrűt tartó hollóval. A síremlék fölírása ez volt:

„Haec tenet arcta ducem tumba Joanem Mathiae, qui stirps inclita Regis erat. Strenuus hic armis, partaque Mandorffia Plurima post victor diem clausit extremum.

Anno Christi ter quingentesimo quarto, die Octobris 12. Joannes de Gyula fieri fecit.”

Fia, Kristóf, már 1505-ben követte őt a halálba; atyja mellétemették a fő oltár elé. Az ő czímerök mellett János özvegye, Beatrix révén ott van a Frangepánoké s ezenkivűl ott van még a templomban az Erdődyeké is. Már a Cilleiek, még inkább Corvin János, de legfőként Beatrix és az Erdődyek is terjedelmes földbirtokokkal és műremekekkel ajándékozták meg a kolostort annyira, hogy Horvátország legtekintélyesebb klastromai közé tartozott. A jól őrzött kincstárban megvolt Mátyásnak gazdagon hímzett királyi palástja, és különböző műkincsek, melyeket János, mikor atyja temetésekor a lepoglavai templomban gyászünnepet tartottak, a pálosoknak juttatott. Ezek közt volt két régi, drágakövekkel dúsan díszített kehely, négy valódi gyöngyökkel hímzett miseruha, egy nagy, értékes szentségtartó, egy nagy ezüst tál, stb. Beatrix férjének, Jánosnak halála után ezen kincseket saját adományaival növelte, ezenkivűl a többi pálos klastromokból is, melyek a törökök beütései ellen nem nyújtottak elegendő biztonságot, idehordták az értékes tárgyakat, úgy, hogy Lepoglava valóságos műkincsekből álló múzeumot foglalt magában. A mint a régi, drága kövekkel gazdagon hímezett templomi ruhák használat folytán kopottakká lőnek, a rend Petheő gróf özvegyét bízta meg a helyreállításukkal Pozsonyban. A kegyes úrnő két évig dolgozott a művön és több ezer értékes gyöngyöt használt föl díszítésűl. S mikor aztán 1678-ban visszaadta a ruhákat, műértők azt jegyezték meg, hogy még Rómában sincsenek szebbek. Ez volt a művészi kezek utolsó műve; a grófné jutalmúl sírhelyet kért magának Lepoglaván. A XVII. és XVIII. században a templomot a környék nemes családai toldalékokkal és kápolnákkal bővítették ki. 1673-ban Balagoviæ Judit asszony a „Mater dolorosa”-kápolnát alapította és szép festménynyel ékítette föl; 1702-ben özv. Rattkay Zsófia Szent Józsefnek szentelt egy kápolnát, Patacsics László a Szent-Háromságnak emelt egyet, míg Draskovics János és özvegye, Nádasdy Magdolna, a Loretto-kápolnát építették. Ily módon a templom 50 méter magas tornyával nem épen stylszerű, terjedelmes építménynyé fejlődött. A szerzetes rendek eltörlése 1786-ban a pálosokat is érte; a világi kezelésbe való átvitelnél az ország a műkincseknek és történelmileg fontos tárgyaknak elvesztése által fájdalmas veszteséget szenvedett.

A klastrom vagyona 1808-ban a èazmai káptalanra szállott, mely innen később Varasdra költözött. 1854-ben az állam minden épűletet átvett a káptalantól és nagyszerű fegyintézetet rendezett be. Most több száz fegyencz van itt, kikkel azon humanus elv szerint bánnak; hogy a büntetés javítson is.

Varasd vára. Csikoš Bélától

A halmos vidéken, mely Ivanèicától éjszaknak a Dráváig terjed s a melyen az imént említett várak és helységek (Trakostyán, Klenovnik, Ivanec, Lepoglava, stb.) vannak, kaj-kavcik élnek, vagyis azon horvátok, kik a „kaj?” kérdő szócskát használják. Az Ivanèica lábánál lakó nép magamagát még zagorjeinek (zagorci) hívja, a mi inkább ethnografiai, mint földrajzi szempontból igazolt, mert bár vidékük némi összeköttetésben van is a tulajdonképeni Zagorjéval, de ennek határain kivűl fekszik. Nyelvjárásuk túlságos nyújtásaival, az utolsó szótag monoton hangsulyozásával és a tiszta magánhangzóknak elnyelésével különbőzik, de nem javára, a teljesen hangzó és dallamos írói nyelvtől, a što nyelvjárástól.

Épen így különböznek a hegyvidék felé lakó sötétebb arczszínű és fekete hajú horvátok a hegyek között lakó fehér arczbőrű és szőke hajú népségtől. Átlag azonban jól megtermett, karcsú emberek, eléggé fejlett izomzattal, jóllehet táplálékuk legfőképen növényiekből, különösen tengeriből áll.

A ruházat valamennyi völgyben meglehetősen egyforma; a nemzeti motivumokat a nők jobban föntartották, mint a férfiak. Ezek rendszerint kerek kalapot, sötét kelméjű újjast és csizmaszárba húzott nadrágot viselnek, mit a vállszíjon viselt torba egészít ki. A torba egy feneketlennek mondható bőrtarisznya, melyben bőr dohányzacskó, pipa, kés, kova, tapló, egy falat kenyér és szalonna; gyakran fehérnemű, pénz és más egyéb szükséges dolgok vannak. A torba, minden férfinak elválhatatlan társa, melyet még templomba menet sem tesz le. A nyári viselet mindössze egy fehér vászonruhából és mellényből áll.

Az asszonynép ruházata maguk szőtte vászonból készűl, és ránczos szoknyából (rubaèa = ing) s a „ronc”-ból áll, mely utóbbi mellényként borítja a test felső részét. A ronc alatt bőújjú, színes himzésekkel díszített opleæak-ot – rövid ingfélét – viselnek. Himzett kötény, fejkendő vagy peæa, gyakran még csizma is egészítik ki a ruházatot. Rosz időben a nagykendőféle policet, vagy a már ritkává lett surkát (köpeny) viselik. Ékszer nem sok látható; néhány sor korall vagy hamis gyöngy, egy-két csecse-becse az ékességök e vidék szerény Éva-leányainak; azonban a mi csak a ruházathoz tartozik, a kendermagtól kezdve egész a himzések megfestéseig, sőt még a csipkék is, minden, de minden a szorgalmas háziasszony keze munkája.

Az egyes családok békében és egyetértésben élnek szalmával fedett faházaikban, melyek nem mindig alkotnak útczasorokká tömörűlt falvakat, hanem legtöbbször szét vannak szórva a völgyben és a lejtőkön. Legfőbb foglalkozás a földmívelés és a bortermesztés; ez utóbbi itt is sokat szenvedett; e mellett némi hajlam vehető észre a házi iparra. A nők nem igen finom, de tartós csipkéket vernek, mélyek meglehetős kelendőségnek örvendenek.

A márgás, helyenként homokos talajba tengerit, rozsot, búzát, árpát, tatárkát, lent és zöldséget vetnek; e talaj azonban igen alkalmas szőlőmívelésre is, melyet most nagy fáradsággal, amerikai szőlőfajokkal újítanak meg. A nagyon elaprózott terűleten minden kicsiny: a házak, a parasztbirtokok, de a szántóföldek is, úgy annyira, hogy itt csak az erdők és a rétek mutatják a nagyot és a terjedelmest. Sőt a hegyek is, jóllehet az egész vidék tele van velük, csak egyenként láthatók a szűk völgyek mentén.

Mint a szávamellékiek (posavinaiak) a velök szomszédos hegyes vidékek lakóitól: azonképen különbözik itt is a sík vidék lakója a magasan fekvő kerűletek népétől úgy jellegére, mint nyelvére, ruházatára és életmódjára nézve. Az alakok nem oly karcsúak és magasak, a haj sötétebb; a beszéd tiszta što-kavština, a ruházatot a polgári öltözet kevésbbé módosítja, a tápanyagok bővebbek.

Két nagyobb völgy vezet ki a hegyek közűl kelet felé a lapályra: a Plitvica és a Bednja völgye. Mindkét folyócska párvonalosan siet a Dráva felé s az alacsony Toplièka gorát (300 méter) szigetként fogják körűl. E dombsor éjszaki szélén a Podravina tágas lapálya terűl el, melytől amazt a Plitvica medre választja el; déli lábánál a Bednja folyik a felséges varasd-tepliczi völgyet alkotva, s a Toplièka gorát az Ivanèica és a Kalnik sokkal magasabb emelkedéseitől választja el.

Az országút Lepoglavától a széles Bednja-völgyön az Ivanæica lábánál Ivanecre vezet, mely egy keresztvölgy bejáratánál fekszik. Hajdan mint bányászati középpont volt híres.

A varasdi színház. Auer Róberttől

Ivanecről érhető el a legkönnyebben az Ivanèicának 1061 méter magas csúcsa. A Podgorac majorig kocsin jutunk el, onnan azután a csúcsig három óráig kell gyalogolni.

Kevéssel Ivanec mögött a Bednja völgye összeszűkűl és a partokat meredek lejtők alkotják. Az éjszaki lejtő a Toplièka gora, a melyen át Szent-Illésnél Zagorjéból a Dráva síkjára vasút is vezet.

A vasúttól keletre egy óra alatt elérjük a varasd-tepliczi gyógyfürdőt. (Varaždinske Toplice). A Varasdtól csak 13 kilométernyi távolságban fekvő község 198 méter magasan fekszik a tenger színe fölött, kedvező, védett helyen, a Bednja egy kis mellékvölgyének a kijáratánál. A meleg kénforrások hatása a dombos erdővidéken fölséges fekvéssel és kedvező éghajlattal egyesűl. A hőmérsék májustól októberig 16° és 20° C. közt változik és nincs nagy ingadozásoknak kitéve; az erős szelek ritkák, és a csapadék, jóllehet eléggé nagy arra, hogy a fiatal harmadkori talajon hatalmas növényzetet tartson fönn, mindenütt gyorsan lefoly a Bednjába. A község, mely részben a domb szelíd lejtőjén terűl el, díszes házaival és tiszta útczáival úgy tűnik föl, mintha szép kis városka volna (1500 lakos), mely a birtokosok gondoskodása és az élénk vendégforgalom következtében igen szépűl és emelkedik. Számos római fölírat és egyéb leletek, melyek részben a község díszeiűl szolgálnak, megerősítik Plinius adatait, hogy Jassae forrásai sok betegnek szereztek gyógyúlást. A nevezetes fürdővé fejlődött község egész Constantin idejéig virágzott; a barbarok azután itt is mindent elpusztítottak, a mi római volt, és csak a XII. század elején találkozunk ismét a községgel Toplissa, Toplicha, Toplika és Thoplicz néven, midőn Elek bán – az akkori idők szokása szerint – korán elhalt fia emlékére a zágrábi káptalannak ajándékozta. Már a középkorban nagy becset tulajdonítottak e fürdőnek és az ország nagyjai gyakrabban megkisérlették, hogy a káptalantól elragadják, a mi többször sikerűlt is. Utóljára I. Ferdinánd megerősítette a káptalan jogait és ettől kezdve a mai napig Teplicz a káptalan tulajdona, a mely minden kellő fölszerelésről gondoskodott, a mit egy mai gyógyintézettől csak várhatunk. A díszes, kastélyszerű épűletek kényelmes lakásokat nyújtanak; a régi jó karban tartott parkban hatalmas gesztenyefák alatt árnyas helyek kinálkoznak, az erdőillatos gyönyörű vidék a tehenészethez (Bründl) vezető úton, stb. vonzó tájképekkel gyönyörködtett. A parkban római domború művel díszített medenczéből bugyog föl a forrás, mely naponként 40.000 hektoliter tiszta vizet ad. A kénhydrogén erős szaga és az 58° C. hőmérsék azonnal elárúlják a forrás különös sajátságait; a kéntartalom oly nagy, hogy a lefolyó víz mindenütt lerakodásokat hagy hátra, melyeket minden két esztendőben el kell távolítani. A víz oly bőséges, hogy öntözésre is használják és melegétől tropikus növényzet díszlik a parkban. A forráson kivűl, melynek gyógyhatását különösen csúzos bántalmaknál magasztalják, a közeli rétek iszapját is használják gyógyczélokra. A geologiai sajátságok hasonlóságából a föld alatti erők bizonyos rokonságára lehet következtetni Radoboj és Varasd-Teplicz közt, melyek úgy itt, mint amott, kéntelepeket hoztak létre.

Miután a vasút Varasd-Teplicznél átkelt a dombokon, a Dráva-mellék széles sík öblözetébe ereszkedik le, melynek keleti oldalán fekszik Varasd. Nyugati oldalát a dombos vidék meredek széle határolja, az éjszakit a Dráva, a délit a Plitvica zárja be, melynek jobb partján a Toplièka gora húzódik, és mint alacsony földsáncz övezi körűl a mély síkságot. A Drávától Sauritsnál kezdve, egész Varasd közeléig régi várak és új kastélyok koszorúzzák a síkság szélét: itt van elsőben is lenn a síkon Križovljan, azután Vinica és Opeka, Stari grad, Banski dvor, Maruševec és Šantovec fönn a magaslaton, továbbá Vidovec és Domitrovec a Plitvica mellett.

Barátságos, termékeny sík vidéken, melynek egyhangúságát sok csinos falu szakítja meg, emelkedik Varasd, régi szabad királyi város, több, mint 12.000 lakossal. Eléggé szabályos, széles és hosszú útczák szeldelik, mert régebben, a városi telepűlések tervezésénél elegendő hely volt erre. Minden háznak kertje van, ez okból Varasd nagyobbnak tetszik, mint lakosainak a száma után várható. Úgy látszik, a rómaiak még nem telepítették volt be, s a város hihetőleg a középkorban keletkezett. Az is kétséges, megvolt-e már Varasd a belföldi fejedelmek idejében; a XII. század végén III. Béla királynak egy oklevele egy comes de Varesdin-t említ. Imre király Varasd mellett fogta el engedetlen öcscsét és a közeli Kene (ma Kneginec) várában tartotta őrizet alatt.

Zrinyi Péter emléke Varasd mellett. Csikoš Bélától

A varasdiak hívei maradtak a fogoly herczegnek, a ki azután, mint II. András király, (1209) hálából szabad királyi várossá emelte Varasdot. A tatárjárás Varasdot is érte; IV. Béla király újraépíttette és lakosait némi kárpótlásban is részesítette. Zsigmond idejében Varasd is a Cilleiek kezére került, később meg Corvin Jánosé lett, a ki annyira szerette ezt az országot. I. Ferdinánd és Zápolyai János harczaiban a város sokat szenvedett.

Később az Ungnadoké lett, s Ungnad János új erődítményekkel erősítette meg a várat. Leányának és örökösének Erdődy Tamással kötött házassága révén Varasd 1585-ben az Erdődy családra szállott s még most is birtokában van. A XVI. században itt volt a varasdi vagy szlavon határőrvidék fő parancsnoksága.

Varasd ma csöndes vidéki városka képét mutatja, mert 1807 óta az erődítmények engedtek a polgári élet szükségleteinek, és csak egyes maradványok emlékeztetnek az itt lefolyt harczias eseményekre. Legkiválóbb épűletek az Erdődyek kastélyán kivűl az 1699-ben Erdődy György gróf építtette Szent Ferencz-rendi kolostor, az 1708-ban Draskovics grófné által alapított Orsolya-zárda, a szép színház, a főgymnasium, a Szent Miklósról nevezett plebánia-templom és az izraeliták imaháza. A lakosság zöme kézművesekből áll, a kik egyúttal földbirtokosok is. A kereskedelem legnagyobb részben izraeliták kezeiben van, a kik a németekkel együtt a nem horvát lakosságnak nagy töredékét teszik.

Varasd Horvátország legjelentékenyebb városaihoz tartozik, még pedig nemcsak lakosainak számánál, hanem azon élénk szellemi életnél fogva is, a mely itt, évszázadok óta kifejlődött és a derék polgárság körében mindig elébb haladt. Az irodalom kezdet óta ápolásban részesűlt Varasdon; gymnasiuma az ország legrégibb iskolái közé tartozik; az Orsolya-zárda mint nőnevelő-intézet régóta megérdemelt tekintélynek örvend. A szép nagy színház, a zeneiskola, a dalegyesűlet, stb. sokat mondó tanúbizonyságot tesznek a polgárok összetartásáról, társadalmi érzékéről és művelődési ösztönéről. A tájkép szépséghiányán is segítettek egy városi park által, melynek pompás ültetvényei a város diszéűl és igen látogatott üdűlő helyéűl szolgálnak.

A temető sok szép és izléses emlékével egyike az ország legszebb temetőinek. Varasdnak, mint a felső Drávamellék kereskedelmi góczpontjának a fontossága azonban hanyatlott az utóbbi évtizedek alatt; nagy vásárai elvesztették vonzóerejöket és a közlekedés új irányokat vett. E miatt a kisipar is hanyatlott, különösen a csizmadiáké, kik az országot messze vidéken ellátták készítményeikkel. A kereskedelem most, hogy a város össze van kötve a vasúti hálózattal, újra megindúlt; a kőszéntelepekhez való csatlakozás új kilátást nyújt az iparnak és az erélyes, tevékeny érzékű polgárság támogatja ez új irányú haladást.

A Drávamelléken Varasdtól lefelé két sor telep keletkezett. Az elsőhöz tartoznak Ludbreg, Peteranec, Gjurgjevac, Pitomaèa, Moslavina, Dolnji Miholjac, Valpó (Valpovo) és Eszék; a másodikhoz Trakostyán, Lepoglava, Varasd- Teplicz, Rasinja, Kaproncza (Koprivnica), Novigrad, Orahovica, Vuèin, Ferièanci és Našice. A Dráva-menti kisebb községek közűl különösen Drnje említendő, mint az aranyásó-kerűlet fő helye. Ha a Dráva vize annyira leapad, hogy az új homokzátonyok a vízből kiállanak, az aranymosók, nem czigányok, mint gyakran mondják, hanem a vidék pórjai, kivonúlnak aranytartalmú rétegeket keresni. Különös ügyesség kell az aranytartalom megbecsűlésére; ehhez képest azután a napi kereset is különböző. Ha jó helyre akadtak és a homokból a ferde asztalon – mert a mosáshoz nem úgynevezett bölcsőt használnak – elegendő mennyiségű aranypor marad vissza, egy férfi naponként 2–3 koronát keres. De fordúlnak elő olyan lelőhelyek is, melyek 40–50 koronát eredményeznek. Az összegyűjtött aranyat a nagy-kanizsai adóhivatalba szállítják. A munka nehéz, mert az emberek gyakran övig állanak vízben, mindazonáltal itt is csalogat a csillogó arany mindenhatósága.

A Drávamellék a szomszédos magaslatokkal három különböző megyéhez: nyugaton Varasdhoz, középen Belovár-Kőröshöz és keleten Verőczéhez tartozik. Az utóbbihoz Verőczétől a Dráva torkolatáig a Drávamelléknek majdnem fele tartozik 4864 négyzetkilométernyi terjedelemben; a lakosság száma 220.000, és itt a legkisebb sűrűségű. Varasdmegye lakosainak száma 2521 négyzetkilométert tevő terűlete mellett több mint 270.000; egy négyzetkilométerre tehát átlag 109, helyenként 150, sőt ennél is több lakos esik. Belovár-Kőrösmegye már nem oly népes, mert 5047 négyzetkilométernyi terűlet mellett csak mintegy 300.000 lelket számlál. Itt is meglátszik a síkság tömörítő ereje; a lapályon lévő kerűletek négyzetkilométerenként 60–75 lelket tevő általános lakosságukkal jóval fölűlmúlják ugyanazon megye délibb hegyes vidékeit.

A megye neve Verőczétől (Virovitica) származik, mely a megye nyugati szélén fekszik, a hatóságok székhelye azonban Eszéken van, mely nemcsak a megyének, hanem egész Szlavoniának is politikai fő helye és legfontosabb városa. Vérőczét a rómaiak idejében Sestanak hívták és úgy látszik, már akkor bizonyos fontossággal birt a Petovium és Mursa közti fő útvonal közepén való fekvésénél fogva. Honnan ered mostani neve, nincs tisztába hozva, mert a századok folyamán e vidék sok községéhez hasonlóan Verőcze is gyakran változtatta nevét (Verucia, Verocza, Verevzha, Werowitz, Werwetitz, stb.) Már a XIII. században említtetik mint arx reginalis (a királyné vára) és innen adományozta IV. Béla 1242-ben Zágrábnak a szabad kir. városi szabadalmat. Erre az évre esik a Domonkos-rend klastromának alapítása is. A Domonkosok azonban nem értettek hozzá úgy, mint a Ferencz-rendiek, hogy jogaikat és klastromaikat a török uralom alatt is megtartsák, ezért aztán verőczei klastromukat a törökök 1533-ban szétrombolták. Verőczének azonban mindenkor volt bizonyos fontossága. Itt volt a rendszerint bérbe adott horvát- és szlavonországi kir. pénzverőintézet, melyben a zágrábi dénárokat vérték, a melyekből a XIII. században 200 darab tett egy négy magyar forint értékű márkát. A XV. században a vár a hozzá tartozó birtokokkal együtt különböző kezekbe jutott. A Marczalyak és Bánffyak után a Cillei grófok birták, kik közűl Herrmann, mint királyi helytartó, egész Szlavonián uralkodott és nyomta az országot. Végre Ulriknak 1456-ban Belgrádban történt halála megszabadította az országot sulyos kezüktől. 1495-ben II. Ulászló király Verőczére nyomúlt, hogy az orahovicai erős várába zárkózott, engedetlen Ujlaki Lőrinczet haddal tanítsa meg a korona iránt való tiszteletre. Innen indúlt Katzianer 1537-ben szerencsétlen hadjáratára a törökök ellen, a melyben a megye fegyveres népe, mintegy 900 főnyi rendes csapat is részt vett. A törökök észrevették a keresztény haderő gyönge voltát és Verőczét 1538-ban elfoglalták. 1597-ben Herberstein rohanta meg Verőczét, mely alkalommal a nép egy része Kőrös vidékére költözött át. Csak 1684-ben vették vissza a törököktől Zrinyi Ádám, Leslie és Herberstein e helységet, melyben 2000-nél több török telepedett le. Az 500 főnyi bátor várőrség szabad elvonúlás föltétele mellett föladta a várat, mindazonáltal útközben a hegyek közt megtámadtatott és megsemmisíttetett. A háborúk pusztításaitól sok kárt szenvedett Verőczét később a katonai végvidékhez csatolták és a szentgyörgyi ezredbe sorozták. 1746-ban mint megyét Szlavoniához kapcsolták. A Pejacsevics grófoktól a Schaumburg-Lippe herczegek szerezték meg a mintegy 80.000 holdnyi birtokot. Az urasági lak, melyet Pejacsevics 1800-tól 1804-ig a régi vár alapfalain emelt, még most is tekintélyes épűlet. 1871 április havában borzasztó tűzvész ütött ki Verőczén, mely a kastélyt és a község felét elpusztította. Az Erzsébet királyné által 1325-ben alapított klastrom 1729-ben újra építtetett és 1751-ben a Ferencz-rendiek a templomot is fölépítették.

A duzlaki görök-keleti kolostor temploma Orahovica mellett. Katušiæ Páltól

Az alsó Drávamellék sok vára és kastélya közűl a „Rózsavár” a legnevezetesebbek egyike. A síkság szélén, hol termékeny halmok közt szűk völgyekben törnek maguknak útat a pozsegai hegység magaslatairól a síkság felé siető patakok, szőlők között fekszik a több kilométer hosszú Orahovica (a közép-korban Raholca) mezőváros a Dizdarevo és a Petrovo brdo lábánál. Déli végén meredek magaslaton, majdnem 200 méternyire a völgyfenék fölött, hatalmas vár maradványai emelkednek.

A Papuk magaslataira támaszkodó Orahovica igen egészséges fekvésnek örvend, és az ősi vár lábainál hatalmas telep fejlődőtt, mely inkább kis városhoz, mint faluhoz hasonlít. A vár alapítójának nevét a történelem nem jegyezte föl, csak a vár régi különböző neveit: Orovica, Ružica (Rózsavár, valószinűleg a piros épűletkövekről, a melyekből a vár épűlt), Duzluk, Rahoca, azután Orahovica, azaz dióvár. A mily különbözők az egyes részek, melyekkel a vár évszázadok folyamán bővűlt, oly változatos a várurak végzete. Első birtokosáúl 1382 körűl Horváthy Pétert említik. Utódai, Horváthy Pál zágrábi püspök és János macsói bán, nagyszabású tervekkel vajúdó férfiak föltámadtak Mária királyné ellen. Ez okból Zsigmond király elfoglalta tőlük e várat és Garai Miklósnak adta. Azonban ez sem tarthatta meg sokáig s a vár egész környékével az Ujlakiak kezére jutott. Ujlaki Lőrincz, a ki 77 várat örökölt atyjától, korlátlan ur akart lenni. Ulászló király ellen nyílt megvetést tanúsított, és, mondják, a törököket behívta az országba, hogy rájuk támaszkodjék. Erre a király és hatalmas alattvalója között nyiltan kitört a harcz. A király megbízásából Brankovics Farkas (Vuk) ostrom alá fogta Orahovicát, és Lőrincznek elvégre meg kellett hajtania büszke fejét. Lőrincz 1524-ben halt meg fiutód nélkül. More László, a ki Magdolnának, Lőrincz özvegyének kezével Orahovicát is megkapta, a törökök elől 1543-ban Felső-Magyarországba volt kénytelen menekűlni, de ott fogságukba esett; Konstantinápolyba küldték, a hol fiai a török hitre tértek.

A mint a XVII. század végén a császári hadak győzedelmesen benyomúltak Szlavoniába, Orahovicát is, mint annyi sok más helyet, ostrom alá fogták és elvették a törököktől. 1684-ben Leslie tábornok és a többi hadvezérek ostrommal vették be és szétrombolták. Az uradalom előbb kincstári birtok volt, azután Gordon, majd Pejacsevics birtokába ment át és 1733-ban a gazdag macedoniai Mihaljeviæ szerezte meg, s most is az ő családja bírja. Magából a várból már csak kevés maradvány van. A hatalmas kőfalak kőbányáúl szolgáltak; a talajt is átkutatták kincseket kereső kapzsi kezek és az egykor pompás termek már buján be vannak nőve erdővel. Orahovica közelében fekszik Duzlak szerb kolostor, melynek templomában érdekes falfestmények láthatók.

A szlavoniai síkság. Hraniloviæ Henriktől, fordította Katona Lajos

A katlan alakú pozsegai hegyvidék és a hosszan elnyúló Fruška gora között tágas rónaság szakítja meg a két folyó közötti terűlet hegyrendszerét. A hol az ember a horvát-szlavon hegylánczolatnak Krndijától a Fruška goráig érő folytatását várná, e helyett téres lapály, a szlavoniai síkság terjeszkedik a Dunától a Száváig. Itt kezdődik Szlavonia tulajdonképeni alföldje, mely a Szerémségen végig a Szávának Belgrád alatti torkolatáig ér.

A táj mindenütt a rónaság egyhangú képét tárja elénk.

A mintegy 1800 négyszögkilométernyi terűleten, a mennyire a szlavoniai síkság terjed, a lapály csupa hepe-hupás, hullámos emelkedésekkel váltakozik. A síksághoz szokott szem azonban már a néhány méternyi emelkedéseket, a lapálynak még oly csekély megszakításait is hajlandó nagyítani, s tetemes domboknak itélni. A kimagasló nagyobb dombsorok hiánya akkor is igen érezhetővé válik, midőn a síkságot határokkal akarjuk körvonalozni s mintegy a keretét kivánjuk kijelölni, a melyen belűl földrajzi egységként tűnnék föl. Nyugat felé ez a határvonal még aránylag könnyen megjelölhető, a mennyiben ott a pozsegai hegység keleti lejtője ereszkedik le a síkságra. A pozsegai katlan hegygyűrűjéről több ág nyúlik le a rónaságra, a melyen széles, messzire elterpeszkedő hullámvonalakban terűl el. E fölszíni jelenség egyúttal a horvát-szlavon hegység nagy megszakításának a keletkezésére is vet némi világot.

A pozsegai katlant alkotó hegyöv a törzsből két fő ágat ereszt: az éjszaki, melyet mélyen bevágódó harántvölgyek többszakaszra tagolnak, a Krndijából (491 méter) ágazik ki, aztán legyező alakban szétterűlő dombsoraival keletnek fordúl és Diakovárnál (Djakovo) lassacskán a síkságba olvad; a déli ág ellenben a Dilj gorából (459 méter) indúl ki, és Dragotinnál meg Topoljénál hirtelen eséssel szakad meg a síkföld szélén. E két ágat a Breznica patak völgye választja el, a melyben egy kénes forrás fakad. A szlavon síkság déli szegélye a sokszorosan kígyódzó, holt ágak és mocsarak bonyolodott hálózatával biró Száva; az éjszakié pedig a Dráva torkolatának vidéke a Dunával, vagy még pontosabban a Vuka széles, mocsaras medre.

Kelet felé a határt a bájos Frušká gora utolsó, dombos nyúlványai alkotják. Sidnél, a vinkovce-mitrovicai vasútvonalon fekvő nagy mezővárosnál, a síkság keleti szélén a Fruška gora elveszti hegység jellegét, sziklás törzse vaskos televényföldréteg alá kerűl, dombjainak lejtői kiszélesednek s végűl valóságos főnsíkba mennek át.

Ezen fenföldtől délre eső terűlet a síkság tulajdonképeni alvidéke, melyhez képest a Vinkovcén és Diakováron át a nyugati határig húzódó főnsík maga már magas vidéknek tekinthető, jóllehet a különbség csak néhány méternyi közöttük. Így különbözteti meg a kettőt a nép is, a mely ott a síkságon már a legcsekélyebb emelkedésnek is külön nevet ad, s a mélyebben fekvő falvakat az alvidékhez, a magasabban állókat a felföldhöz számítja. És ez az ellentét a nép nyelvében is kifejeződik. A nép nagyon jól tudja, mely járások kerűlnek már közönséges, és melyek csak rendkivűli áradásnál víz alá, s igy azok a terűletek, a melyek soha sem forognak árvíz veszedelmében, a nép meghatározása szerint a felföldhöz; a többiek pedig az alföldhöz számítandók.

Az imént körűlírt terűlet földrajzi és földtani szempontból nem egy érdekes és nevezetes jelenséget tár elénk.

Mindenek előtt a nagyobb emelkedések teljes hiánya tűnik föl a szemlélőnek, míg a kisebb hullámok szakadatlan sorban húzódnak nyugatról kelet felé. Aztán nem kevésbbé szembeszökő a két nagy folyót összekötő vízerek sűrű hálózata, a minő egyebütt Horvát- és Szlavonországban sehol sem látható.

Széles hézagként tátong a vinkovcei és diakovári síkság a folyamközi vidék hegyrendszerei között. A szilárd kőzetek hegységalkotó rétegei mélyen a mai fölszín alá sülyedtek s az ősidőkben aligha nem ott hömpölygette a Száva hullámait a Dunába. Utóbb vízben szűkölködő időszak állhatott be, s ez alatt keletkezhetett a mai talaj. Ez főkép lőszből áll, és kövűletei arra vallanak, hogy eredetét a levegő munkájának köszöni.

A mikor még hatalmas jégárak nyúltak be messzire a mai Németország terűletére, akkortájt Horvátországban és Szlavoniában is nagy változások történtek. Akkoriban tűntek el ott a föld színéről a pálmák és egyéb forróövi növények. A hőmérsék nagyon alászállott és a hajdan oly dús növényélet helyébe a puszta szegényes tenyészete lépett.

Heves szélviharok a fölkavart homoknak nagy felhőit hordták ide és Szlavoniában hatalmas buczkákat halmoztak föl belőle. A talajt gyér fű borította és körötte lassanként a gyorsan beszivárgó esővíz a meszes földből furcsa kis bábokat, golyókat, korongokat, stb. alkotott, a melyek lőszbábok néven ismeretesek.

A szélhordta homok puha palástként beborította a hegyeket és völgyeket, betöltötte a mélyedéseket, szelíd lankákká változtatta a sziklafalak meredek lejtőit s gömbölyded tetőkké tompította a csipkés csúcsokat. De a vizet is fölszívta és elnyelte a homok, s a források és patakok kiapadtak. Így keletkezett a lősz, a mely még ma is fő alkotórésze Szlavonia sík földjének, föl egész a hegyekig. Nem valami termékeny ugyan e föld, de azért mégis megérdemli a rá fordított fáradságot, és ott, a hol a folyóvizek iszapja vagy az emberkéz trágyázza, dúsan terem.

A szlavoniai síkságnak a pozsegai katlan külső oldalára támaszkodó s a Krndija és a Dilj gora imént leírt ágai közé eső folyamvidékkel azonos, kedvező helyzete sokkal járúlt ahhoz, hogy a lösztalaj idővel termő televényfölddé változott. A szélhordta homok, mely löszszé alakúlt, és a hegyekről lemosott föld lassacskán betöltötte a pozsegai hegyvidék és a Fruska gora között tátongó nagy hézagot. De természetesen évezredek kellettek, míg e folyamat véghezment. A hatalmas ős elefántok, melyek valaha a jávorszarvasokkal együtt legeltek itt a Száva torkolatánál, a lősz homokjába temetkeztek, s a jelenlegi mocsarak és tócsák alig sejtetik, hogy a Száva folyó valamikor arra hömpölygette vizét.

Ámde a terűlet mély színtje, mely alig emelkedik száz méternyire a tenger fölé és csak néhány méterrel magasabb a Duna és a Száva tükrénél, azt mutatja, hogy ott oly helyén állunk, a hol a föld belsejében működő erők nevezetes munkát végeztek, és ezzel a talajnak sajátszerű alakúlatot adtak.

Itt a földkéreg egy része, melynek fölszíne ma ép a síkságot alkotja, a mélységbe sülyedt; a leszállott rész szegélyei ma a rónaság határát jelző hegyekben állanak előttünk, még pedig nyugaton a pozsegai hegyvidékben, keleten pedig a Fruška gora magaslataiban.

A tájrajzi leírás kiindúlópontjáúl legalkalmasabbnak a síkság nyugati sánczolata, vagyis Diakovár környéke látszik.

E kelet felé lassan aláereszkedő dombvidéknek még tüzetesebb földtani leírása kivánatos ugyan, de azért Pilar kutatásainak már is oly eredmények köszönhetők, a melyekből a két hegynyúlvány alkotórészei legalább főbb vonásaikban elég világosan fölismerhetők. Jóllehet ezek a dombcsoportozatok a pozsegai katlanhoz számítandók és a szlavoniai síkság ismertetésénél csak mint annak a szegélye jöhetnek tekintetbe mégis szükségesnek látszik ezeket is egy pillantásra méltatni, mert épen ezeknek a magaslatoknak a hegyrajzi alakúlata és földtani összetétele volt nevezetes hatással a síkság kialakúlására, és még ma is a kölcsönös hatások szoros kapcsolata áll fönn a keleti rónaság és a nyugati hegyvidék között a talaj fölszínének alakzatait és a vízrajzi viszonyokat illetőleg. Miben mutatkoznak e kölcsönhatások, azt az alábbi rövid leírás föladata kidomborítani.

A pozsegai katlan keleti sánczolatában, vagyis az imént említett két hegynyúlványban, melyek a Breznica pataknál csatlakoznak, a völgyek csapása a rónaság felé feltűnő változást mutat. A katlant körűlövező hegység többi részében ugyanis a völgyek a délkörrel egy irányúak; ellenben a rónaság felé eső részen egyet kanyarodva nyugat-keleti irányba térnek. Ennek a nevezetes körűlménynek aztán az a következménye, hogy a hegység vizei itt már nem a Duna és Dráva vonala vagy a Száva völgye felé folynak, hanem a síkságot öntözik, a mely ilyen formán jó sok vizet s ezzel együtt tetemes mennyiségű szilárd hordalékot kap.

A rónaság felé ömlő számos pataknak ugyan megvan az a haszna, hogy a síkságot dúsan öntözik, de viszont az a hiba, hogy a talajban a partszélek nagyon omladozók, s mivel a csekély esés miatt a vizek nem vájhatnak maguknak mélyebb medreket, a folyók medrei szerfölött változók és partszakadások igen gyakoriak.

Van is a rónán igen sok kiszáradt folyóág, holt víz, és mocsár, a melyek úgy a gazdasági, mint az egészségi állapotokra kedvezőtlen hatásúak. Minthogy továbbá az egész területnek sincsen egy irányban sem valami nagyobb lejtése, a patakok, mihelyt a dombokról a síkságra érnek, csekély eséssel, lomhán kígyódznak földes medreikben, még hozzá a buja növényzettől, is föltartóztatva.

A folyóvizek csekély sebessége viszont annak az oka, hogy a dombokról lemosott föld a partok mentén álló növényeken megakadva, a fenékre száll. Ez a lehordott föld a homokos, likacsos lőszszel elegyűlve, azt részben kövér, vízálló földdé változtatta. A hol aztán a patakok zavaros vize elrothadt növényi részekkel elegyes iszapját ilyen kövér agyag alapjában rakta le, ott épenséggel nagyon gyakoriak az áradások, melyektől a terűletnek lőszből álló magasabb helyei megkimélvék.

A dombvidékekről lemosott hordalékok lassanként feltöltik a medreket, s így ezekben nem marad elég hely a magaslatokról aláömlő nagyobb mennyiségű esővíz lefolyására. Az alsóbb fekvésű tájak részleges árvíz alá kerűlése tehát olyan szabályszerű jelenség, a mely ellen a földmíves és a mérnöki tudomány nehéz harczot vív, s ez az állandó csapás a vidék termékenységét nagyon csökkenti.

De az itt leírt állapotok nem értendők a síkság egész terűletére, csupán azokra, melyekre a pozsegai katlan keleti nyúlványai leérnek. Sem az éjszaknyugati, sem a Fruška gora lejtőivel érintkező keleti rész nem áll e kedvezőtlen hatások nyügében.

Az árterűlethez főkép a Biæ és ágai öntözte vidékek tartoznak, így Kopanica, Gudinci, Prkovci, Šiskovci, Cerna, stb. falvak környéke; holott a csak néhány méternyivel magasabb fekvésű Gorjani, Satnica, Diakovár, Mrzoviæ, Vinkovce, stb. környéke már védve van az árvíz veszedelme ellen. Az utóbb említett községek a már említett nyugatról keletre haladó irányban következnek egymásután egy fönsíkon, a mely csupán néhány méterrel magasabb az alatta elterűlő mélyföldnél. E fönsík azonban a maga régibb, harmadkori rétegeivel a mélyebb áradmányi (alluvialis) és özönvízi (diluvialis) talajjal szemben még a már többször említett pozsegai kőhegység nyúlványához tartozónak látszik s mint biztosabb telepedő hely kétségtelenűl nevezetes hatással volt a lakosság eloszlására.

Tökföldön. Mašiæ Miklóstól

Bármily csekély ugyanis az emelkedés, – a déli árterűlet mintegy 83–90 méternyire, a fönsík pedig egész 120 méterig emelkedik a tenger szine fölé, – azért az alacsonyabb fékvésű terűletekhez képest mégis tetemes hasznai vannak, a melyeknél fogva a rajta megtelepedett helységek az egész vidék legkiválóbb községeivé fejlődtek. A földrajzi helyzetnek e kedvező hatását kivált Vinkovce és Diakovár fejlődésén lehet világosan fölismerni.

A síkság keleti szegélye, a melyet egy másik fönsík, a Fruška gorából kiindúló Tovarnik, Banovci, Oroliæ, stb. körűli fenföld alkot, a síkság természeti sajátságaira nincs valami nagyobb hatással, mivel az egész vidék fő lejtője kelet felé irányúl. Ezt a lejtőt a Száva és a Bosut iránya jelzi.

A szlavoniai síkság tehát a következő vidékekre oszlik: az első a síkság nyugati oldalán a pozsegai hegylánczoknak erre néző lejtőit foglalja magába; a következő mintegy a dombvidék folytatása, és ez az, a melyen Diakovár és Vinkovce állanak; a harmadik meg ennek a második fensíknak az éjszaki lejtője egész a Vukovárnál a Dunába ömlő Vukáig; a negyedik és a legkiterjedtebb a Diakovártól és Vinkovcétől délre egész a Száváig érő terűlet, a Bosut vidéke.

Itt a víz mindenütt igen nagy szerepet visz, mert mindenfelé vízerek szeldelik a talajt, mocsarak és tócsák állanak, s a föld is mintegy víztől át- meg átitatottnak látszik. A dűlők, tanyák és határok, stb. szláv neveiből is eléggé kitetszik, milyen fontos tájékoztató elem itt a víz, holott a hegyi völgyekre vonatkozó elnevezéseknek hiába keressük a nyomát. Konjska bara (Ló mocsár), Kriva bara (Görbe mocsár), Mlaka (Pocsolya), Blato (Morotva) és hasonló nevek ismétlődnek únos-úntalan.

A terűlet földtani összetétele meglehetősen egyszerű és áttekintéséhez a kulcsot a nyugati dombvidék szerkezetében találjuk.

Az egész terűleten uralkodók az özönvízi képletek, még pedig a lősz a maga jellemző csigáival (Helix, Pupa, Clausilia, Succinea), továbbá emlősök maradványaival, míg a mélyebb részeket sok helyütt a lösz fölé helyezkedő áradmányi rétegek lepik el.

Az emlősök maradványaiból leginkább fogak és szarvak találhatók, a melyek ősvilági elefántok, lovak és szarvasok emlékei. Helyenként az ősvilági elefántagyaraknak némi maradványai is mutatkoznak, csakhogy a hatalmas agyarak a likacsos, homokos lősz talajban a légköri behatások ellen roszúl lévén megvédve, morzsás és nagyon elmállott állapotban jutottak ránk, egész agyarak pedig csak igen ritkán kerűltek ki a föld alól. Jobban megőrződtek az őselefántok őrlő- és az ősvilági ló szemfogai, a melyek igen gyakoriak az ottani lőszvidéken, és kivált a partok függőleges falaiban találhatók.

A nyugati dombsorok földtani szerkezetéből következtetni lehet a síkság alsó rétegeire, mert épen a magaslatokon föltetsző kőzetek sülyednek a mélybe s ezek fölé kerűlt a lősz és az alluvium.

Ezek a régibb rétegek a harmadkori miocén és pliocén képződményhez tartoznak, a Congeriák, Planorbis és Cardium kövűletei, kivált az utóbbiak igen gyakoriak bennük, s márga- és mészkövekből alkotvák. Néhány helyen szén is mutatkozik, így Hrkanovcinál, de sajnos, csak csekély vaskosságú barnaszén alakjában. Egyáltalán az egész terűlet kevés olyan jelenséget mutat, a mely bányaipari tevékenység alapjáúl igérkezhetnék. Vas csak csekély mennyiségben fordúl elő gyepvaskő (limonit) alakjában; egyéb ércz nem található és a réz alig mondható fejtésre érdemesnek. Pilar azonban némely földnemeket említ, a melyek ásványfestékek anyagáúl lennének értékesíthetők. Némely márga fajtákat vízálló mészszé lehetne földolgozni, a mészkő pedig maga is kitűnő építő anyag, mert olyan szilárd, akárcsak a gránit. A fehér márgák helyenként olyan tiszták, hogy irókrétának lehetne használni s jelenleg is pótolják a házak falára kellő meszet.

A terűlet vízrajzi hálózata elég világosan föltetsző szakaszokra tagolódik, jóllehet a lapályos talaj alig engedi a határvonalakat fölismerni.

Az első részlet a pozsegai hegységből eredő patakokat foglalja magába. Ennek egyközű völgyei keletnek nyílnak és a síkság határán délnek fordúlnak, minthogy a fönsík, a melyen Diakovár áll, némileg eltéríti őket. E patakok éjszakról délnek menve: a Kašnica, GaŸnica, Breznica és Svršnica.

Felső szakaszukban e patakok a régebben egységes tábla-alakú felföldet szétdarabolták és dombvidékké változtatták át; alsó részükön nincsenek tulajdonképeni torkolataik, kivéve ott, a hol csatornákba fogták föl a vizüket, hanem mocsarakká és pocsolyákká sekélyesedve a vízerek és tócsák útvesztőibe enyésznek. Ezért nem is lehet folyásukat végig nyomon követni és megállapítani, minthogy a neveik is járásról járásra, vidékről-vidékre változnak, s így az egyes vízér azonossága bajosan ellenőrizhető.

Figyelemreméltó jelenséggel találkozunk a következő vízrajzi szakasznál, mely az említett diakovári fönsíkra terjed. Itt ugyanis a patakok elposványosodott medreikben a terűlet hegyrajzi és földtani lejtőjével ellenkező irányban folynak. A Diakovártól Vinkovcéig terjedő fönsíknak déli széle csak néhány méternyivel ugyan, de magasabb az éjszakinál. A patakok tehát éjszakról délnek folyva szelik át a fönsíkot, vagyis épen abban az irányban, a melyben a talaj emelkedik. E patakok Gorjaninál 108 méternyi abszolut magasságban kezdődve, Diakovárnál 122 méternyi magasságban lépnek a fönsíkról a mélyebb lapályra. A fönsík éjszaki oldaláról az időszaki vizek a Vuka felé ömlenek és Vinkovcénél kétfelé ágaznak.

Itt teljesen eltűnik a Száva és a Duna közötti alacsony vízválasztó. Vinkovcénél ugyanis a Bosut éjszaknak, a Vuka ellenben délnek kanyarodó ívet ír le, s mind a két folyót Nuštarnál meglehetősen hullámos vidéken mintegy 88 méternyi magasságban a Ervenica patak köti össze. Itt a vizek a csapadék mennyisége és a vízállás szerint hol a Szávába, hol a Dunába ömlenek.

Nagy gazdasági fontossága van a Vukának, mivel tetemes terűletnek a vizeit kellene levezetnie, e feladatának azonban a már említett elposványosodás és azon akadályok miatt, a melyeket medrének buja mocsári növényzete a víz lefolyása elé állít, nem felelhet meg. Kanyargó folyását nagy mocsarak szegélyzik, melyek kiszárítva jó termőtalajúl szolgálhatnának. Ezért is már a XVIII. században fölmerűlt a Vuka szabályozásának és e mocsarak levezető csatornák általi kiszárításának terve. De eddig minden ez irányban megkisérlett munkálat és terv, a melyeket Kreutzer Ferencz a Vuka-szabályozásról szóló munkájában kimerítően ismertet, elégtelennek bizonyúlt, s mostanában ép azon dolgoznak, hogy gyökeresebb rendszabályokkal segítsenek e vidék állandó árvíz-veszedelmén.

A Vuka szabályozása különben nem csupán szűkebb helyi érdekű, hanem azért is fontos, mert általa a Duna és a Dráva összekötése is meg lenne valósítható. A folyamközi vidék e keskeny helyén egy hajózó csatorna a lapályos talajon csekély költségbe kerűlne, a tömegesebb árúszállítás czéljára pedig igen nagy haszonnal járna, mert általa meg lehetne kerűlni a Száva alsó részének a hajózásra nem igen alkalmas helyeit, és a Dunától a tengerhez vezető utat is tetemesen meg lehetne rövidíteni.

Mint a síkság összes többi folyóvizeinél, úgy a Vukánál is, mely az itteni patakok typikus képviselőjeűl tekinthető, az üledék lerakodása gyors előhaladásban van. A többnyire sűrű iszapból álló áradmányi talaj 6–12 méternyi vaskosságú, erre turfarétegek következnek, a melyek égethető tőzeget szolgáltatnak és a diluvium rétegén nyugszanak. Ebben találhatók az özönvízi emlősök maradványai. A diluvium alatt nagyobb mélységben vízmosta homok van, melyet az ősidők folyamai hordtak ide.

A televény föld agyagból és mocsáriszapból áll. Ez dús nitrogén tartalmú, de annál szegényebb foszforsavban. Buján tenyészik tehát benne a tavi rózsa több fajtája, a nád, káka és a sás, melyek erős gyökereket eresztenek, de hasznot nem hajtanak, mert még legelőűl sem használhatók.

E dús mocsári növényzetből nem egy érdekes és ritka jelenség érdemel említést. Ilyenek a Nymphaea alba, Nuphar luteum, Villarsia nymphaeoides, Salvinia natans, Polygonum amphibium. Különféle sás- és szittyófajok, köztük a Phragmites comm is a mocsarak tenyészetének fő alkotórészei. Tulajdonképeni vízi növényekül a Stratiotes aloides, Hydrocharis Morsus ranae és a Marsilia quadrifolia, míg a partokat töméntelen Chrysanthemum uliginosum, az Angelica silvestris óriási példányai, Iris Pseudacorus, Caltha palustris, Abutilon Avicennae, Roripa palustris, Senecio paludosus, Lactuca sagittata szegélyzi óriási mennyiségben, gazdag tanulmányi anyagot nyújtva a növénykutatónak.

Föl is keltette már elég régen e dús növényzet a botanikusok figyelmét, s leírásával több munka foglalkozik.

Első sorban Kitaibel három kötetes díszműve[104]* említendő, a mely a XIX. század elején jelent meg Waldstein gróf támogatásával és ezen vidékekre is kiterjeszkedik. Dr. Schlosser József és dolgozótársa, Vukotinoviæ Lajos, a „Flora Croatica” érdemes szerzői, e tájak növényzetét nagy figyelemben részesítették. Kitűnő áttekinthető munkát írtak Schulzer, Kanitz és Knapp e czimen: „Die bisher bekannten Pflanzen Slavoniens”[105]*. (Szlavonia eddig ismeretes növényei). Ez a mű annyival is értékesebb, mivel egyúttal a Szlavoniában történt növénytani kutatások történetét és a tartomány földrajzi áttekintését is magában foglalja.

Kiváló érdemeket szerzett e téren Müggenburgi Schulzer, kinek a gombák természetrajzával foglalkozó munkájáról Kanitz igy nyilatkozik: „Müggenburgi Schulzer István százados már 17 éve foglalkozik Szlavoniában a gombákat illető tanúlmányokkal. A legjelesebb osztrák mykologus (gombaismerő) e búvárlatainak eredményét négy kötetnyi kézírati munkája s az ahhoz mellékelt számos gondos rajzú vízfestmény tartalmazza. Nincs egyetlen egy faj sem, melynek a képét itt ne látnók, sőt soknak az egész fejlődésmenete is föl van tűntetve. E nagyszabású munkából, mely egész Magyarországot felöleli, kivonatképen a szerző megfigyelte összes gombafajok jegyzékét adjuk.”

Schulzer Vinkovcében élt és kutatásait a szlavoniai síkság szívében folytatta. Ettinger József, ki erdészeti tisztviselő lévén, hivatalánál fogva is kitűnő ismerője volt az erdő állat- és növényvilágának, az erdők kitűnő leírását adta.[106]*

A gabonaneműek is dúsan tenyésznek e talajon, csakhogy annak a már említett alkotórészekben való szegénysége miatt a szemek fejlődése nagyon satnya. E bajon mesterséges trágyázással kellene segíteni.

A vízrajzi terűlet harmadik szakasza a Bièko poljét (Bièi mezőséget) és a Spaèva, meg a Studva mentén elterűlő lapályt foglalja magába, tehát a szlavoniai síkságnak a Bosut mellett fekvő és a Száváig érő részét. Legnevezetesebb folyóvíz itt a Biæ-Bosut patak, mely Brodtól keletre ered és számtalan kanyarúlattal kígyódzva mocsarak és morotvák között lomhán hömpölyög tova és Raèánál ömlik a Szávába. Mind a két vízér a Száva holt ága s e folyóval még ma is szoros függésben van.

Tavaszszal és őszszel, mikor az esők vagy a hóolvadás egyszerre nagyobb vízmennyiséget zúdítanak le, mindezen vízerek és mocsarak színűltig megtelnek; ugyanekkor azonban a Száva vize is a folyás ellenében torlódik ez ágakba, teljesen betöltvén azok széles medreit és aztán kiáradva az egész sík földre.

A Bosut torkolatánál tehát nagy költséggel kiterjedt csatornahálózat és gátak, zsilipek épűltek, hogy egyrészt a Száva beáradásának útját vágják, másrészt a nyaranta alacsony vizet fölfogják, mert a nyár szikkasztó hőségében nagyon megcsappanó vizet csak így lehet a hajózás czéljára előteremteni, a mely pedig a környék erdőségeinek fakivitele szempontjából nagyon szükséges.

Míg más vidékeken épen a folyók élesen föltetsző vonalai, a melyek forrásuktól egész a torkolatukig könnyen fölismerhető bevágódásokat alkotnak a talaj fölszinén, az egyes országrészek határjelzői gyanánt szolgálnak: addig a szlavoniai síkságon a földrajz munkása ugyancsak zavarba jönne, ha itt is a folyóvizek szerint akarna tájékozódni. Mert a folyók itt oly bonyolódott hálózatúak és oly sokszor meg-megszakadnak, hogy egynek-egynek az egész vonalát kijelölni a legnehezebb helyrajzi föladatok közé tartozik. E mellett a medreknek részint a természet, részint az emberkéz okozta gyors eltolódásai, magas vízállásnál előfordúló időszaki összekapcsolódásuk és jóformán napról-napra változó vízbőségük az egyes folyóvidékek pontos kiszabását teljesen lehetetlenné teszi.

Ennélfogva e folyóvizeknél, melyeknek szárazabb nyáron a folyásuk sem igen ismerhető föl, a hosszúságot, vízbőséget, folyási sebességet, stb. illető adatok azon pontosság híjával vannak, a melyig a tudomány más folyóknál mindezek tekintetében jutott. E sajátszerű vízrajzi jelenségek nevezetes jellemvonásaiúl tekintendők ezen vidéknek.

A síkság, nevezetesebb folyóvizei a következők:

A Biæ patak Rušèicánál, Brod alatt fakad a rónán; eleinte a Szávától csak két-három kilométernyire folyik, a Bièko poljén keresztűl, majd számos kanyarúlatot téve Sredanci, Vrpolje, Mikanovci falvak előtt, Velika Cernánál a Bosutba ömlik.

Első szakaszán meglehetősen magas, torkolatánál pedig teljesen alacsony partjai helyenként annyira ellapúlnak, hogy tartósabb esőzésnél a Bièko polje egész Mikanovciig víz alá kerűl. Minthogy a patakot malomzsilipekkel és halász-rekeszekkel több helyt föltorlasztották, folyását csatornákkal és gátakkal kellett szabályozni, a mi egyéb patakok több szakaszára nézve is megtörtént már.

A kis Berava patak Prnjavornál ered és mellékágainál fogva a Biæ vizével közlekedik. A többiekhez hasonlóan számtalan kanyarúlattal kígyódzik egész a Száva közelében lévő Stitarig, a hol a Bosutba szakad.

A Bosut Štitarnál a Beravából és még néhány érből keletkezik; saját forrása nincs is. Velika Cernától nagy kanyarúlatokkal halad éjszaknak Vinkovciig, ott azonban irányt változtat és miután Lipovacnál a Spaèvával, Moroviænál pedig a Studvával gyarapodott, Bosut falunál a Szávába önti vizét, sok iszapot hordva beléje, de kavicsot nem, mivel csekély esése kavicsgörgetésre nem elég erős. Vinkovcéig érő nagy kanyarodása a Spaèva- és a Studva-lapály erdős terűletét öleli körűl. Medrének magas és széles keresztmetszete, mely tetemes mélységgel és szelid hajlású partok közt halad Cernától a torkolatáig, életrevalónak tűntette föl azt a tervet, hogy e jelenleg egészen vad és rakonczátlan patakot vízi úttá tegyék, a mi zsilipek építése és kotrás útján meg is történt.

Az elsorolt folyóvizek a síkság lapályosabb részének a Száváig érő déli terűletét öntözik. A Bosutnak bal vagyis éjszaki partján a vízrajzi hálózat kevésbbé sűrű. Vannak ugyan ott is árkok, mocsarak s más effélék, de folyó vízerekből csak a Jošova patak említendő, mely Diakovártól délnek tart.

Az éghajlati körűlmények nagy hatással vannak a vízrajzra, és évszakról-évszakra feltűnően változók. Tavaszszal és őszszel a mocsarak tavakká nőnek, és a folyók nagy víztömegeket hömpölygetnek, nyáron ellenben a mocsarak nagyon összezsugorodnak, sőt helyüket szántóföldek foglalják el, és az imént még szakadatlan vízfolyások egyes pocsolyákká tagolódnak. A csapadékok mennyisége 11–13 éves cyklusok szerint látszik váltakozni, de az egyes évek közt is nagy e tekintetben a különbség. Átlag évenként 800–900 milliméter a csapadék mennyisége. Egyezik ezzel a csapadék mennyiségének Horvát-Szlavonország terűletén való általános eloszlása is, a mely tudvalevőleg nyugatról keletnek haladólag csökken. A legkisebb csapadékmennyiség február, márczius és szeptember hónapokra, a legnagyobb pedig április, május és október hónapokra esik. Ez az eloszlás a földmívelésre nézve nem mondható kedvezőtlennek.

Az éghajlat egészben a terűlet belföldi (continentalis) jellegéhez illő, de eléggé kiegyenlítődött s mindennemű terménynek kedvező.

A nyár ugyan igen meleg, s ha ilyenkor néhány héten át nem esik, a lősz mély homokká porlad, a mely a legkisebb széltől fölkavarodva egész felhőkben emelkedik föl és a házak minden résén behatolva, mindent ellep.

A hőmérsék rendkívűl mély, vagy magas fokú, s ezért a nagyon viharos légköri háborgások nem kevésbbé ritkák. Esős zivatarok, pusztító viharok és jégesők épen nem gyakoriak, azonban a nyár szárazsága és június, július, augusztus hónapokban az állandón meglehetős magas fokú hőmérsék gyakran elég kellemetlenné válik. Ilyenkor a vizet áteresztó lősztalajon vízhiány áll be s a kútakból néhol kiapad a jó ivóvíz.

Az éghajlat azonban egészben véve a földmívelésnek nagyon kedvező. A gabnaneműek minden fajtáját termesztik, a melyek különben Horvátország többi részein is megteremnek. A szőlőmívelés is számbavehető, ha nem teremnek is olyan fínom fajok, mint a Fruška gora verőfényes lejtőin.

Gyümölcsfák közűl különösen a szilvafák említendők, melyek nemesebb fajainak termését külföldre is szállítják. Dinnyét, kivált görögdinnyét a földeken jóformán minden gondozás nélkül termesztenek, s a nap forró sugarai mégis tetemes nagyságra érlelik úgy, hogy néha 15, sőt még több kilós darabok is kerűlnek piaczra.

Milyen forrón tűz nyáron a nap a rónán, eléggé mutatja az is, hogy a gyapotcserje is megterem, a melyet a határőrvidék fönnállása idején kisérletképen Vinkovce környékén honosítottak meg. Ennél azonban fontosabb az eperfa termesztése.

Az év 11.3 Celsius foknyi középhőmérséke; a hosszantartó nyár, a melyre majdnem minden átmenet nélkül következik a tél; a szép meleg ősz, mely állandó derűvel és verőfénynyel tart egész november derekáig: mindez igen kedvez a növényzet fejlődésének. Akárhányszor megesik, hogy novemberben a szilvafák másodszor virágzanak, és a langyos őszi idő nem egy tavaszi virágot kelt életre.

A diakovári székesegyház. Tišov Ivántól

Az erdőkben legsűrűbben a tölgyfajokkal (Quercus pedunculata, sessiliflora, pubescens, conferta ehető makkjával, és Q. cerris), jávorral és ritkábban bükkfával, aztán szelid és vad gesztenyével találkozunk, míg a tűlevelűek egészen hiányoznak és csak mesterséges tenyésztésben láthatók.

A különféle nyár- és fűzfanemeknek a talaj, úgy látszik, nagyon kedvez, mert az utóbbiakból példáúl hatféle fajtát számlálhatni, köztük a Salix repens és amygdalina fajokat.

A tűlevelűek teljes hiánya is a növényzet délvidéki jellegére vall. Van azonban a növényvilágnak még egy jelensége, a mely a talaj sajátszerű alkotására mutat, és ez a Salsolaceák jelenléte, a melyek csupán sótartalmú földben tenyésznek. E növények tenyésztése egyúttal azt is megmagyarázza, miért ihatatlan a legtöbb kút vize.

A rónaságnak majdnem délszaki forrósága a legszebb fejlődést biztosítja a kocsános tölgynek (lužnik, Quercus pedunculata), melynek egyes példányai oly hatalmasra nőnek, hogy annak idején méltó csodálkozást keltettek a budapesti ezredévi kiállításon. De már régebben is világszerte híres volt e tájak tölgytermése, és milliókra megy a dongák, talpfák és gerendák, stb. száma, melyeket innen Fiumén át külföldre szállítottak.

Igaz, hogy a haladó gazdasági termelés a hajdan óriási erdőállományt tetemesen meggyérítette, s ezzel a nagyobb vadak is elpusztúltak és az erdő állatvilága is megváltozott.

A medve már teljesen kiveszett. A vaddisznó is ritka már és csak egyes megközelíthetetlen mocsarakban és posványos rétségeken húzódik meg, helyet engedve a szelíd sertésnek, melyet nagy kondákban hajtanak a tölgyesekbe makkoltatni.

Hasonlóképen a hód is, a melyről még Taube azt írja, hogy a patakok mentén egész telepei láthatók, ma már csak a múlt idők emléke. Ellenben az óvatos vidra a halakban bővelkedő patakok mentén még föllelhető. A hajdan igen gyakori farkas, melynek állománya Bosznia felől folyton újabb jövevényekkel gyarapodott, mai napság már ritka és csak egyes példányai láthatók. Már a róka és a vadmacska is a ritkább jelenségek közé tartozik úgy, hogy az őznek és a nyúlnak már csak a vadásztól kell tartania. Jellemző állatkái e vidéknek az ürgék (Spermophylus c., népies nevük gyors mozgásuk miatt tekunice, vagyis „futók”), melyek a lősztalajon roppant számmal élnek. A legelők puszta földjén igen kedves látvány, a mint e fürge kis állatok a vándor közelébe merészkedve, hátsó lábaikra ülnek s kiváncsian tekintgetnek körűl picziny fekete szemecskéikkel, majd hirtelen villámgyors iramlással a föld alá bújnak. Óvatosságból soha sem távoznak messzebbre föld alatti üregüktől, a melyet a sík lősztalajban vájnak s rendesen több kijárattal látnak el. Mint az árnyék, úgy osonnak kerek, alig észrevehető lyukaik közelébe, a honnan biztonságból kémlelik a közelgő veszedelmet s könnyen menekűlhetnek előle. Nagy társaságokban élnek s üreget üreg mellé fúrnak, helyenként egészen aláaknázva a talajt. Ép így tesznek a folyók függőleges partfalaival a parti fecskék, melyek nagy rajokká csoportosúlva fúrják a földbe fészkeiket.

A ragadozó madarak különféle fajainak remek példányai találhatók e tájon, mert kivált a lakatlan mocsaras terűletek, valamint a Duna és a Száva alacsony, sűrű bozóttal, fákkal benőtt szigetei (a folyók e szigeteinek itt török szóval ada a nevük) igen jó buvóhelyek számukra. Csodálatos, milyen kevéssé félénkek itt a sasok és keselyűk. A közeli legelőn szerzett zsákmánynyal jóllakva, gyakran egy-egy útszéli eperfán is megpihennek s egészen pár lépésnyi közelre bevárják az embert, és csak lustán, mintegy a háborításon boszankodva lebbentik meg szárnyukat, hogy valamicskével tovább repűljenek.

A közönséges és a fehérfejű keselyű (Vhultur fulvus és V. cinereus), többféle sasfaj (Aquila nevia maculata, Circaetus Haliaëtus albicilla, Pandion haliaëtus), a vörös és a fekete kánya, az ölyvek, vércsék, karvalyok, sólymok épen nem ritkák, s a vadász egy-egy lelőtt sassal nincs is valami nagyra. Nem kevésbbé gyakoriak a baglyok, melyek az említett ürgékben kitűnő zsákmányra találnak.

Számban és fajokban gazdagon képviselvék az úszó és gázló madarak. Vadkacsákon, vadludakon és gólyákon kivűl említendő különösen a nemes kócsag, a bölömbika, a hattyú, a gém és a bibicz, a melyek számára dúsan terített asztallal kinálkozik a sok mocsár.

Áradások után a kiszáradt vízerekben tömérdek hal marad hátra, és sajátságos, hogy a halak némely holt ágat újra meg újra fölkeresnek, ellenben másokat föltűnően kerűlnek. Amazokban a pontyra, csukára és harcsára mesterségszerűen űzött halászat igen jövedelmező.

A szlavon síkság a vele természeti tulajdonságait illetőleg legszorosabb kapcsolatú Szerémséggel együtt régi műveltség nyomait mutatja. A legnevezetesebb helységek eredete már a rómaiak korába nyúlik vissza. Eszék, Vukovár és Vinkovce régóta szerepelnek a történelem évlapjain, s az ottani mocsarak már a rómaiaknak is elég dolgot adtak.

Az egész terűlet fő helye Vinkovce, melynek középponti fekvését már a rómaiak is egy telepük alapítására használták föl. Itt, a Hiulca mocsár mellett (juxta paludem Hiulcam) keletkezett a Municipium Cibalis, melynek fönnállásáról több római régiséglelet tanúskodik, melyet azonban a népvándorlás viharai elsöpörtek a föld szinéről. (A Hiulca mocsár vizét, mely Eszékig, a régiek Mursájáig terjedt, az Ulka, ma Vuka vezette le).

A mai Vinkovce (6000 lakossal) Savoyai Jenő herczegnek a törökök elleni diadalmas hadjáratai után keletkezett, tehát igen fiatal város. Tulajdonképen csak mezőváros, de városias külseje némileg jogosúlttá teszi előbbi megjelölését. Elhelyezése és tervrajza ama hivatalból elrendelt építésmód szerinti, a melylyel ott mindenütt találkozunk, a hol a katonai határőrvidék fönnállása idején egy-egy ezred törzskarának vagy felsőbb parancsnokságnak a székhelye volt. Közepén nagy, négyszögű, szabályos fasorokkal beültetett tér van, s a körűl állnak a nevezetesebb épűletek. E térről nyílnak az útczák, melyek mentűl távolabb esnek a középponttól, annál szerényebb építkezésűek. Aztán még egy parkszerű katonatiszti sétakert, és ezzel az egész város terve előttünk áll. A még a határőrvidék korából való főgymnasium, több hivatal és hatóság, néhány iparvállalat és az igen látogatott hetivásárok elég élénk forgalmat okoznak Vinkovcében.

A szlavon síkság helységeiben teendő körút kiindúló pontjáúl Vinkovce a legalkalmasabb. Már Taube is Vinkovcét mondja az egész vidék fő helyének, mivel ott volt a brodi ezred törzskara és a dandártábornok székhelye is.

Ha Vinkovcét a nyugat felé vezető országúton hagyjuk el, Neudorf, Ivankovo, Vogjinci, Mikanovci és Gjurgjevci falvakon át a középső fensík déli szélén állá Diakovárra érkezünk.

E falvak a legtöbb e vidéki helységhez hasonlóan az országút mentén húzódó hosszú házsor alakjában épűltek; s mint alaptervükben, ép úgy egyéb vonásaikban annyira hasonlók egymáshoz, hogy megismertetésükre elég egy ilyen falunak a leírása. Ez az egyöntetűség főkép onnan ered, hogy valamennyi telep előre kiszabott tervezet szerint épűlt; valamennyi az országút mentén és síkon áll.

A helység közepén van az egyszerű, rendesen a XIX. századnál nem régibb templom, melynek építésmódja és díszítése vajmi szerény, de mégis a helyi körűlményekhez képest oltárokkal, képekkel és faragványokkal többé-kevésbbé dúsan van ékítve. Mindeniknek van harangtornya, mely téglából épűlt, minthogy a faragott követ messziről kellene szállítani. A templom mellett áll a plebánia, a községháza és az iskola, mely rendesen a falu legszebb háza.

A házak legtöbbnyire földszintiek, az oromfallal néznek az útczára és széles kapu nyílik a hozzájuk tartozó udvarra, mely körűl a gazdasági épűletek sorakoznak. Építő-anyagúl legtöbbnyire vályog szolgál, mely a kemény lőszföldből kitűnő minőségben készűl. Sok házat még kezdetlegesebb módon, szalmával kevert és deszkák közé sajtolt vagy vert földből építenek, melynek mintegy 3 méternyire emelt falába fejszével vágják az ajtó és ablak számára kellő nyílásokat.

Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból. Idősb Seitz festménye a diakovári székesegyházban.

Tetőűl vastag nád- vagy szalmaréteg, de égetett cserép is szolgál. A háznak az udvarra néző hosszanti oldalán folyosó húzódik végig, s abból nyílik a fő bejárat. A konyha és a lakószoba el vannak egymástól választva, s még ott is, a hol a padlózatuk csupán lesulykolt agyagból van, igen tiszták. A marha számára külön helyiségek vannak, és ezt az elkülönzést még a legszegényebbeknél is szigorúan megtartják.

A házak külső dísze a folyosót az udvar felé elzáró oszlopokból áll, a falakat pedig gyakran rikító színűekre festik.

A belső berendezés egyszerű, de takaros. A hófehér falakon néhány kép függ, s a háziasszony fő büszkesége a magasan tornyosodó ágy, melynek saját szövésű szőnyeg a takarója.

E szőnyegek a szlavoniai házi iparnak igen figyelemreméltó alkotásai. Az anyagot hozzá a birkanyájak gyapjából veszik, az elpusztíthatatlan festékeket pedig hagyományosan öröklődő ősrégi reczeptek szerint készítik. Színeik igen élénkek, díszítményeik gazdagok és változatosak, ékesen szólva a nép jó ízléséről és szépérzékéről, valamint a díszítő hatások megítélésében jóformán ösztönszerűen nyilvánúló helyes értelméről.

A hol a lősztalaj megszűnik és bővében van a fa, azokban a kerűletekben a házakat szálfákból is ácsolják, s az ilyen házaknak az emeletére szabadon álló lépcső vezet föl.

A házépítésnek ez a módja sok tekintetben nyereséges. A költsége csekély, s így az önálló háztartás alapítása tetemesen meg van könnyítve. A mellett az ilyen házak nyáron hűvösek, télen jó melegek, s ha árvizek nem nedvesítik át a falaikat, szárazak is.

A ház mellett van a gyümölcsös és a veteményes kert, úgy, hogy a falvak gyümölcsültetvények koszorújában állanak.

A nagyobb helységekben több mellékútcza is van, melyek a lehetőség szerint rendesen derékszögben metszik a fő útczát.

Az alacsony dombhullámok közűl magasan kiemelkedik s útat mutat a vándornak Diakovár székesegyházának a tornya.

Diakovár a már említett fensík nyugati végén áll ott, a hol a talaj már kissé hullámosodni kezd, a pozsegai katlan nyúlványainak lábánál, 111 méternyire a tengerszín fölött. Vidékét, melyen messzire sehol kő nem látható, itt néhány kisebb patak szeli át.

Diakovár nyugati oldalán a Ribnjak patak kis völgye van, mely csak 17 méterrel mélyebb fekvésű a városnál. A környék egyhangú, sík rónaság, melyek a kiterjedt szántóföldek között erdők zöldelvek.

Diakovár eredete a rómaiak uralmának idejére esik, a kik itt, a Sziszekről Sirmiumba vezető birodalmi út mentén Certissa nevű nagyobb állomáshelyet alapítottak. E községet azonban a népvándorlás viharai sok mással együtt elsöpörték a föld szinéről, s csak a XIII. században támadt ismét új életre.

IV. Béla király testvére Kálmán, Halics volt királya, egész Szlavonia herczege, 1239-ben királyi beleegyezéssel a boszniai püspöknek és utódainak adományozta Cossessio Diaco-t a hozzá tartozó óriási birtokokkal együtt.

Káptalan is keletkezett a püspökség mellett, és a Ferencz-rendieknek, a XIII. század közepén már volt itt kolostoruk, és 1430 táján a boszniai püspökök állandóan ide telepedtek.

A község virágzásnak indúlt, és Zsigmond király három izben is megfordúlt benne. Szulejmán császár Diakovárt is elfoglalta, s a püspök a káptalannal együtt elmenekűlt a városból, melynek romjai között a török ütött tanyát. Kényuralma alatt csupán a Ferencz-rendiek tudtak maguknak némi tekintélyt megóvni s a jogfosztott ráják (a meghódolt keresztény alattvalók) csak az ő oltalmuk alatt találtak némi védelemre.

De mikor utóbb a hódítók a székesegyházat is elpusztították és a többi templomot mohamedán imaházakká alakították át, akkor végre a Ferencz-rendiek is kénytelenek voltak elmenekűlni.

Diakovár azonban továbbra is nevezetes hely maradt, és a XVII. század végén, mikor a törököknek a mind előbbre nyomúló császári hadak elől hátrálniok kellett, 700 török és 42 keresztény „füstöt” számláltak benne, mert akkoriban ez volt a házak hivatalos neve.

A törököknek 1687-ben történt elvonúlása után Olovèiæ (Plumbeus) Miklós püspök ismét visszatért Diakovárra, s a romokból új élet támadt. Nevezetes lendűletnek indúlt a város a XVIII. században, a melynek folyamán kiépűlt a püspöki palota homlokzata, előtte pedig díszkert létesűlt.

A XIX. század elején (1807) alapította Mandiæ püspök a papnevelőintézetet s a bölcseleti és hittudományi tanfolyamú lyceumot.

Jóllehet Diakovár ma Szlavonia kisebb helyei közé tartozik (lakóinák száma 4500) és egészben az egyszerűbb vidéki városkák egyike, mint a környék kereskedelmi piacza mégis elég fontos. Régebben virágzó iparát, mely a falusi lakosság számára való szövetek és bőr gyártásában állott, a külföldi gyárak versenye nagyon megcsappantotta. Mai napság a bizományi kereskedés, a föld- és szőlőmívelés a lakosság főbb keresetágai.

Valóságos dísze a városkának a püspöki palota mellett emelkedő új székesegyház, melyet Rösner tervei szerint Schmidt Frigyes templomépítő alkotott elegyes román és csúcsíves modorban. E székesegyház nemcsak nagyságával hat, hanem külsejének szép arányosságával és belsejének művészi díszítésével is gyönyörködteti a szemlélőt.

Két tornya 84 méter magas; hosszúsága 78, legnagyobb szélessége pedig 60 méter. A főhajó és a két kereszthajó összeszögellése fölött 62 méter magas kupola emelkedik.

Nagy művészi becsű belső díszítéséből különösen említendők a két Seitz (apa és fiú) falfestményei. Nevezetes látnivalója e székesegyháznak a 3000 síppal bíró hatalmas orgona is.

A diakovári székesegyháznak annál nagyobb e helyütt a hatása, mivel különben az egész diakovári vidék meglehetősen szegény az építőművészet alkotásaiban.

Diakovár története és fejlődése jóformán az egész vidék összes nagyobb községeinek keletkezését és további sorsát példázza. A rómaiaktól alapított helységek csakhamar gyors virágzásnak indúltak. A népvándorlás azonban minde római telepeket elsöpré; de mivel a Konstantinápoly felé vezető világút mentén állottak, a közép-korban új telepek támadtak a helyükön. De ezen helyzetük másrészt a törökök zsákmányra indúló hadjáratainak is a prédáivá tette őket. Évszázadokra meg is telepűlt aztán bennük a török, kiirtván falaik közűl a keresztény művelődés összes nyomait.

A XVII. század vége felé megint a magyar korona alá kerűlvén vissza, harmadizben is benépesűlnek, és a vérázott talajon csiráznak ki, eleinte még jó sokáig csupa harczi emlék közepette és katonai szervezet mellett, az újabb művelődés magvai. Csak a XIX. század közepe táján csökken mindinkább e katonai nevelés uralma, s a katonai őrvidék megszűntetése után végre e tájakon is szabad fejlődésnek indúl a polgári élet.

Diakovártól egy órányira van a lősz-fensík éjszaki szélén Gara (Gorjani). Ma kis falu; körötte néhány alacsony domb emelkedik; szilváskertek közűl nyájasan kikandikáló viskói fölött templomának tornya magaslik, s idylli békés ábrázata semmivel sem árúlja el, micsoda harczi lárma zúgott s mily szörnyű vérengzés volt hajdan e helyen.

Akkor nagy erdőség ölén erős vár állott még e terűleten. Az 1386. év egy szép júliusi reggelén nagy kiséret élén lovagolt erre Garai Miklós nádor. Büszkén nyargalt a kocsi mellett, két királynőt kisérve, Erzsébetet, Nagy Lajos özvegyét, s a leányát Máriát. A fák sűrűjéből hirtelen fegyver villant elő, s az erdő rejtekéből összeesküvők csapata rohanta meg a menetet, a kik az özvegy királynő hatalmas kegyeltjének élete ellen törtek. Hősies küzdelem után Garai elesett a kardcsapások alatt, s fejét a foglyúl ejtett királynők kocsijába dobták.

Garától és Diakovártól nyugatra a Kašina patak völgye nyílik; balpartján kezdődik a szlavoniai rónaság lősz-fensíkja, a jobbon pedig magasabbra emelkednek a dombok s lassan a pozsegai hegység magaslatai felé hullámosodnak. E dombok földje is jól meg van mívelve, és úgy a völgyekben, mint a magaslatokon számos falú látható.

A Breznica patak völgye mély barázdát vág a talajba, mely a pozsegai hegykatlan vízválasztójáig és a Londža forrásvidékéig ér. A völgy csak lassacskán emelkedik és számos helységnek ád helyet termékeny talaján. Levanska Varoš helysége és Breznica kénes fürdő, melyek pedig a legmagasabb dombok lábánál állanak, szintén csak 130 méternyire vannak a tengerszín fölött.

A pásztorok imádása. Ifjabb Seitz festménye a diakovári székesegyházban.

A fürdő kezdetleges berendezése még ma is abban az állapotban van, a melyben Taube a XVIII. században találta Szlavonia számos gyógyforrását, mikor a vállalkozók még nem mertek nagyobb beruházási költségeket koczkáztatni, mivel a gyér lakosság csak vajmi gyönge forgalmat igért. Breznica ma is igazi népfürdő, s a ki vizének gyógyító erejét használni akarja, annak bizony minden kényelemről le kell mondania.

E félreeső vidék népe nagyon elmaradt a haladó kortól, s vajmi sok tekintetben körűlbelűl olyanok itt még ma is az életkörűlmények, a milyeneknek annak idején Taube látta. Ő nagyon éles szemmel figyelte meg és igen jól írta le a katonai határőrvidéknek minden más államétól elütő intézményeit. S e megfigyelések számára épen a szlavoniai síkság kinálkozott kiválóan hálás terűletnek. Ott húzódott ugyanis hirtelen töréssel a megyék, vagyis a polgári közigazgatás alatti országrész és az őrvidék határvonala. Ott kezdődik a Szerémség, nyugat felé pedig terjedelmes dombvidék. A Taube művében leírt állapotok azonban még ma is érdekesek, mert azok alapján fejlődött a nép mai élete is.

Taubénak tehát nagy hálával tartoznak a horvátok, mert minden szépítgetéstől tartózkodó éles rajza nagyon jól megengedi, hogy az akkori és a mai népéletet legnevezetesebb jelenségeiben egybevethessük. Hogy azonban a szlavóniai síkság népe ma már mégis a művelődés olyan fokára emelkedett, a mely az európai művelt népekkel egy sorban állónak mutatja, azt az alábbiakból fogjuk meglátni.

Milyen mostohán bántak el az őrvidékkel kivált az idegen hadvezetők, Taube az igazsághoz híven, mint mindig, és egyúttal a megrovással sem fukarkodva, mindenütt kiemeli, s főleg a német tábornokokat nem kiméli attól a szemrehányástól, hogy milyen roszúl tették, mikor az értelem műveletlenségére és az erkölcsök vadságára vélték alapíthatni a fegyelemre és vitézségre való nevelést.

Ha végig megyünk a síkság takaros, sőt igazán csinos falvain, minők Babinagreda, Županja, Bošnjaci, Vrbanje, stb., ha betekintünk a tisztán tartott szobákba, ha látjuk a gazdagon öltözött hajadonok sorait, a mint ékes nemzeti viseletükben, a napfényen csillogó arany lánczaikkal (djerdani) teleaggatva a kolo-tánczba mennek, bizony alig akarjuk elhinni, hogy ezek, a hajdan oly szilaj erkölcsű határvidékiek ivadékai, a kiket Taube olyan élénk színekkel festett le.

A szlavoniai síkság lakói középtermetűek, de karcsú, hajlékony és mégis erős alakok. A nők gyakran föltűnően szépek, s nem egyet városi nőnek nézne az ember, a ki talán csak kedvtelésből öltötte magára a takaros paraszt viseletet. A nők fínom kezei és jól ápolt arczbőre alig egyeztethetők össze Taube azon adataival, melyek a fehérnép alárendelt helyzetéről szólnak. Némely parasztasszony gondosabban ápolja a testét, mint akárhány nagyvárosi nő.

A ruházat fő része a férfinél és nőnél egyaránt a fínom honi gyolcsból kerűl ki, melynek átlátszó szövete a régi görög vászonhoz hasonlít. De bársony és selyem, fehér és arany, valamint különféle színes hímzés is dúsan díszíti e szép, színekben gazdag viseletet, melyben a falu leányai és asszonyai vasárnapokon és ünnepeken templomba mennek.

Fő ékszerük lánczokká fűzött aranypénzekből áll, melyek nemzedékről-nemzedékre szállnak örökségűl a családokban. A nők gondosan fésűlt hajzatukban fejékűl, a nyakukon, a mellükön, a selyem fűződerekukon és az övükön sokszor egész vagyont viselnek, s mentűl módosabb az illető, annál nagyobbak az aranypénzei.

Mint a ruhára, úgy a hajviseletre is igen nagy gondot fordítanak; mesteri fonatokba rendezik, s majdnem minden falunak más a kedvelt hajviselete. Már pedig az olyan nép, a mely ennyi gondot fordít a teste tisztántartására és csinosítására, rendesen a háza belsejét is takarosan tartja. Szembetűnő jellemvonása e népnek a táncz és a zene kedvelése.

A táncz, kivált a körtáncz, igen kedvelt népmulatság, melynek ünnepnapokon, de minden egyéb kinálkozó alkalommal is szenvedélylyel hódolnak. De e táncz több a testi ügyesség gyakorlásánál és a puszta mulatságnál, mert egyúttal a nép költői tehetségének és zenei érzékének serkentője is. A tamburica, mely a gitárnak egy fajtája, egész életén át hű kisérője a férfinak, és ezé a hangszeré a vezér szerep a népzenében.

Az ének forrása dús erővel buzog mindenütt, s a dalok többnyire szabad rögtönzések, igazi népdalok, melyek kimeríthetetlen őserővel fakadnak a pillanat hevéből, hogy csakhamar ismét a feledés örvényébe merűljenek, ha kedvező véletlen szóbeli, vagy írásos hagyományban meg nem örökíti őket.

A délszláv akadémia kiadásában megjelenő Zbornik (Gyűjtemény), mely a horvát-szlavon nép szokásait és erkölcseit ismerteti, főkép a szlavoniai síkság lakosságának népköltéséből közöl gazdag készletet, s ezzel tanúlságos bepillantást enged a nép lelkébe. E szokások leírásából látni legjobban, milyen szívós és szinte sérthetetlen törvény erejével meggyökeresedett a nép erkölcse és hagyománya, melynek alakiságaiban sokkal szigorúbban megőrzi a falusi, mint a városi lakosság, a maga életének formáit.

A népesség folytonos szaporodása, melyből csak kevesen vándorolnak ki, s ezzel kapcsolatban a vizeknek egyre haladó szabályozása és a mocsarak kiszárítása, a melyek helyén mind több termő talaj keletkezik, mindez a jövőre nézve is örvendetes előhaladást biztosít e vidék lakosságának az anyagi és szellemi művelődés s általában a fejlődés útján. A népben magában megvannak e haladás föltételei.

Pozsega és vidéke. Hraniloviæ Henriktől, fordította Hodinka Antal

Vallis aurea-nak, arany völgynek nevezték a rómaiak az Orljava és a Londža folyók áldott lapályait, ha nem a Papuk hegy ölében levő aranyerekre gondoltak is, hanem csak a vidék termékeny voltát, enyhe éghajlatát és a táj szelid szépségét akarták jelezni. S még ma is megérdemelné e nevet az a mély völgykatlan.

Pozsega vidékét külön névvel jelölni meg, azon földrajzi és néprajzi állapotoknál fogva, a melyek e vidéket magában véve önálló egészszé alkotják, teljesen igazoltnak látszik.

A földkéreg számtalan redője talajemelkedést hozott létre Szlavonia nyugati szélén, mely Zagorjénak ellenképe. A két vidék hasonlatossága szembeszökő és sok tekintetben kimutatható.

Valamint a zagorjei ember (zagorjan) a gondolkozása módjában, nyelvében, ruházatában és szokásaiban nyilvánuló testi és lelki tulajdonságaival a horvát népnek egyik külön typusa: akként különbözik a síjak, a pozsegai völgy lakója is a szomszédos Száva- és Drávamenti (Posavac és Podravac) embertől nemcsak külsejére, hanem észjárására nézve is, a melyben tudvalevőleg az embernek és lakóhelye természetének egymáshoz való viszonya nyilatkozik. S a mint Horvátország nyugati részén Zagorje, akként jött létre Pozsega vidéke is (horvátul Požeština) a köralakban elrendezkedett emelkedések folytán, a melyek a körön belűl levő lapályt határolják és egyúttal védik is; valamint a Zagorjét körűlszegélyező hegységnek csak keskeny folytatása van kelet felé a Bilo hegységben, azonképen a pozsegai katlannak is a diakovári síkban és az annak természetes folytatását alkotó Fruška gorában szintén csak egy, a folyamköz végéig húzódó keskeny hegyrajzi folytatása van, mely Zimony mellett a Száva torkolatának földtanilag oly érdekes áttörésénél végződik. Itt is, ott is csaknem egyforma magasságú hegyek egy katlanalakú, csak egyetlen folyótól öntözött mélyedést öveznek körűl; s a vízrajzi hálózat alakja is, úgy látszik, egy és ugyanaz. Abban is csodálatosképen egyeznek, hogy a pozsegai katlannak, épen mint a zagorjeinek, csak a déli oldalán van a körformájú vízválasztót megszakító szűk nyílása, melyen a folyóvizek a Szávába futnak le.

A pozsegai katlanalakú vidék tehát az azt szegélyező hegyekkel együtt a tartománynak egy körűlzárt, egységes részét alkotja, melynek határait megállapítani nem nehéz, a mennyiben a Papukon, a Krndiján, a Psunjon és a Dilj gorán a vízválasztót követi. Ezek a határhegyek befelé éjszakon laposabban lejtősödnek, délen meredekebben ereszkednek le az erdős dombvidékre, meg a szántókból és rétekből álló mezőségre.

Pozsega. Kovaèeviæ Nándortól

Az egész vidék egy összhangzatos egészszé egyesűlő két alkotó részből áll: az egészet körűlszegélyező hegységből és az e hegyövön belűl terjedő hullámos dombvidékből. Ámbár a tájat alkotó földrajzi elemek alakja, egy középső, délfelé hullámzatosan lejtősödő dombos mélyedést kerűlékformában körűlfogó határhegység, meglehetősen egyszerű, mindamellett e tájnak képe a vízrajzi és földtani állapotoknál fogva eléggé változatos.

Az Orljava fő mellékfolyójával, a Londžával, az egész katlanfeneket behálózza, számos patakot szed magába a haránt és hosszanti völgyekből, a hegységet élesen tagolt nagyobb csoportokra és számtalan dombra s hegyhátra osztja és déli irányban végigszalad az egész vidéken, melyet a hegyövön éles csorbát alkotó pleternicai áttörésen hagy el. A folyó víz ereje hatott ottan a talaj alakúlására, a mennyiben a régi hegyeket lehordta és letörpítette, gerinczükig fölérő völgyeket vágva a testükbe, a katlan alját pedig feltöltötte.

E vidék megteremtésén a föld összes alkotó erői közreműködtek. A Papuk és a Psunj hegyek gnájsz és gránit sziklái, melyekben arany nyomaira akadtak, valamint a gyakori kristály-pala is, a föld legrégibb rétegeihez tartoznak. Az újabb ülepedéses kövűleteket tartalmazó rétegek pedig különféle korokból valók. Őskori vulkáni erők is részt vettek a hegyek fölépítésében; összeránczosodások, emelkedések és sülyedések tolták, emelték és ismét letaszították a rétegeket; ezen oly különféleképen át meg át idomított talajból alkotta meg aztán a folyónak lassan, de biztosan működő ereje a mai tájképet.

Az élesen kialakúlt hegylánczok az egész terűlet földrajzi fölosztását ép úgy megkönnyítik, mint a szomszédos vidékektől való elhatárolását.

A pozsegai katlanfenék kerűlék alakú, melynek hosszabbik tengelye nyugatról keletre irányúl. A katlant körűlövező hegypárkányzat három helyen van megszakítva: keleti és nyugati oldalán, a hol a hegy hátába mély horpadások vágódnak be, ellenben a déli oldalon, a hol a megszakítás legélesebb, a katlan fő víz-ere, a Orljava, mély bevágódáson át lép ki a Száva síkjára. A hegylánczok csoportosítása ennélfogva igen könnyű és világos; az egész hegyöv két részből áll: egy éjszakiból és egy déliből, melyek közűl amaz egységesebb, míg emezt az Orljava két félre osztja.

Nyugat felől jőve, a mint a vonat Jasenovac mellett, épen az Una torkolatánál átlépi a Szávát, a síkságon meredeken emelkedő sötét, komor hegység látható. Az erdőfödte Psunj az, mely alacsony volta mellett is (989 méter) hatalmas hegységnek tűnik föl. 70 kilométernyi távolságban húzódik a Száva hoszszában az Orljava jobb partja felé, miközben keletnek a Bresovo polje csúcsban 300 méterről 989 méterre emelkedik; a Psunj a Babja gorával és a Požeška gorával a pozsegai katlan déli hegyövének nyugati szárnyát alkotja.

Föltűnő, mily élesen válik el a teljesen lapos Száva síkja a hegység tömegétől. A hegyláncz prismatikus teste a lapály síkjával olyan szabályos és éles szöget alkot, hogy akár mintának lehetne venni úgy, hogy egész világosan és határozottan fölismerhető, hol kezdődik a sziklás hegytömeg és hol szűnik meg az alluvialis feltöltött folyómenti lapály síkja. A hegynek ezt az elválását a völgytől még csak fokozza a kettőnek különböző növényvilága, a mennyiben a lapály legelőből és szántóból áll, a hegylejtők pedig erdősek. A lapálynak a hegygyel alkotott eme szögében a rajta végigfutó országút mentén egymást érő falvak szakadatlan sorát találni.

Imbrišinoviæ Péter emlékszobra Pozsegán. Kovaèeviæ Nándortól

A forgószeleiről hirhedt Novska és a paklenicai petroleumforrások mellett elhaladva – mindkettő ritka jelenség Horvátországban – Okuèaneba jutunk, mely egykor fontos közlekedési pont volt. Itt nyílik a Slobiština patak mélyútszerű völgye; mely a Psunj nyugati nyúlványait a hegység középső tömegétől teljesen elválasztja. E völgyön visz az egykor igen járt országút a hegy túlsó oldalán, a Pakra-völgyben fekvő Lipik felé, ebbe a forró jódforrásainak gyógyító erejű vizéről az egész világon híres fürdőbe.

Tovább kelet felé a Psunj alján, jól épűlt falvak mellett halad a vaspálya s miután a Psunj szűk völgyeiből a Szávába siető számos patakot áthidal, Nova-Kapela mellett eléri az Orljava áttörését.

Már innét kezdve fölismerszik a karsztvidéki magas hegység alakzatai és a pozsegai katlant alkotó szlavoniai zöm közötti nagy különbség. Buja erdőség borítja a lejtőket föl a csúcsokig; a kopasz kő csak itt-ott látszik a vízmosások vagy egyes sziklafalak mellékén. A sűrű gyepszőnyeg visszatartja a csapadékot és rendes patakok képében ömleszti le a mélyedés felé. Ez elősegíti a termő földrétegek képződését, minek következtében a szántók és szőlők jókora magasságig terjednek. A hegyet alkotó kő szilárd anyaga a vizet át nem ereszti, hanem a fölszinen tartja. Ez a kemény kő szelíden elnyúló gerinczeket, messze terjedő hátakat és egyedűl álló hegykúpokat alkot; a lejtők, mint az őskőzetből álló Alpeseknél, élesen körvonalozott prisma-alakúak keskeny hátakkal és meglehetős meredeken lemélyedő völgyekkel.

Természetesen itt, hol a természeti alakzatok az Alpesek képéhez hasonlítanak, az egész kép nyugodtabb; itt ez alakok ugy hatnak, mint a hogy a művészi kéz alkotta másolat a természet eredeti képe mellett.

Éjszak felé az Orljava hoszszában réteken és mezőkön át, a Požeška gora és a Dilj gora erdős magaslatai között tett rövid kocsizás után Pleternicára érünk, honnét egy 21 kilométer hosszú szárnyvasút Pozsegára, az „arany völgy” szívébe szállít bennünket.

És most nézzük a hegyöv csoportjainak a fölosztását. A hegység, melyet a vasútvonal egészen megkerűl, több csoportból áll, melyek kelet felől a Psunjhoz csatlakoznak. Legkiemelkedőbbek köztük a Babja és a Požeška gora.

Ugyanis a Psunjt, vagy a hogy a nép nevezi, Sunjt, keleti oldalán a katlan belsejében az Orljavába ömlő Orljavica mély és keskeny völgye, úgyszintén a dél felé a Szávába siető Veliki patak elválasztja a Babja gorától. Itt a csúcsok magassága a Kapavacban már 637 méterre esik le. A Babja gora keleti folytatása a vele szorosan összefüggő tulajdonképeni Požeška gora, Pozsegától délre, mely egész az Orljava áttöréséig nyúlik. A Požeška gora mint széles, szűk völgyekben folydogáló számos pataktól átszeldelt dombvidék, – a Kobiljnjak csak 435 méter magas – kelet felé lassan mind jobban alá ereszkedik, melynek tulajdonképen nincs fő gerincze, végűl Pleternica fölött már csak 300 méternyi.

A messze szétszórt apró házcsoportok között, melyek a külső világgal alig érintkeznek, a magaslatokon számos erősség és várrom emelkedik. Legelsőbben várurak tanyáztak bennük, azután török földesurak, majd meg ezek elűzetése után menedékűl és jeladó állomásokúl szolgáltak, ha Boszniából ellenséges csapatok törtek be az Orljava szoroson át az áldott pozsegai völgybe.

Velikai részlet. Kovaèeviæ Nándortól

A hegyöv külső felén Pozsega mellett Vrhovaèki grad és Svetiæ romjai említendők; a Babja gora és Požeška gora között csomópontúl szolgáló Maksimov hrast (616 méter) hegy alatt egy magános kúpon, erdő közepén áll Turski grad, feledésbe merűlve és romlásnak átadva, mint a régi háborús idők annyi büszke emléke.

E csoportban föltűnő a Velebit név, melyet Dalmácziából, vagy déli Horvátországból jött betelepűlők hozhattak magukkal.

Az Orljava mély szakadékától Pleternica mellett (153 méter), hol a keletről jövő Londža egyesűl vele, kezd a Dilj gora emelkedni és gyorsan 400 méteren is fölűl ér. Ez a dombláncz, mely az egykori katonai határőrvidék és a polgári Horvátország közt határhegységűl szolgált, honnét „Dilj gora” azaz „elválasztó hegy” nevét is vette, mintegy 50 kilométer hosszú s a pozsegai katlant körítő hegyöv déli részének kisebb szárnyát alkotja. Nyugatról keleti irányban haladva Brodtól éjszaknak a Dilj gora az Orljava balpartjától a szlavoniai lapályig húzódik, a hol alacsony dombokká törpűlve lassan a síkságba vész. Legnagyobb szélessége a Londža folyó, Varos és Podvinj faluk között 20 kilométer. Itt vannak legnagyobb emelkedései is ezen jól kikerekített és szelíden alacsonyodó dombvidéknek a Predolje (459 méter) és a Mlakino brdo (436 méter). E magaslatokról szép a kilátás a pozsegai mezőre és a tágas Száva síkságra. A számos nyilt völgygyel átszeldelt és a lapálylyal jókarban tartott útakkal összekötött termékeny és jól mívelt Dilj gora a pozsegai hegyöv legjárhatóbb része.

A pozsegai katlan belseje az Orljavától és mellékfolyóitól nyeri alakját. Az Orljava a katlan nyugati felén ered és Pleternicáig keletnek folyik. Pleternicánál egyesűl a Londžával, mely a katlan keleti részén fakadva, egyenest nyugati irányban az Orljavával szembe folyik; ez irányból azonban hirtelen kanyarúlattal délnek fordúl és a Dilj gora és a Požeška gora között eléri a Száva síkságát.

Mivel e két folyó a katlan belsejében jobbára annak déli része felé fut, ennélfogva inkább éjszaki mellékfolyóik vannak jobban kifejlődve.

Egész sor, egyközűleg folydogáló patak ömlik le az éjszaki hegyekről, számos alacsony dombra osztva a katlan belsejét, melyek Pozsega vidékének oly jellemző alakot adnak. E dombok hullámalakúlag hömpölyögve emelkednek éjszak felé, hol a Papukhoz és a Krndijához csatlakoznak.

A déli hegyövhöz hasonlóan az éjszaki is nyugat felé emelkedik legmagasabbra. A Papuknak Pozsegától csaknem egyenest éjszakra emelkedő csúcsa 953 méter és kelet felé lassan alacsonyodik. A nyugati horvát hegycsoportozatot a pozsegai hegyvidékkel összekötő Bilo hegységnek messzire nyúló háta a gjulavesi nyereg áltál, a hol a vasút Daruvár és Lipik felé vezet, összefügg a Dujanova kosa (830 méter) és a Crni vrh (865 méter) csúcsokkal, melyek a Papuk hegyláncz legnyugatibb részét alkotják. Ugyanennek keleti folytatása a Krndija (Kapavac 792 méter), melynek Krstovi néven nevezett dombos nyúlványai a Londža forrásvidéke és a Dilj gora felé lejtősödnek, bezárván a pozsegai katlant körűlvevő hegyövet.

Az itt vázolt, több ezer négyszögkilométernyi terűleten a földrajzi jelenségek egész sokfélesége tűnik föl. A szomszédos Száva és a Dráva újabbkori áradmányos síkságából e hegyvidék élesen kialakúlt szigetként tűnik elő.

Jankovaci részlet. Kovaèeviæ Nándortól

Fölépítésében részt vettek a földkéreg legrégibb rétegei, a mennyiben azok alkotják az egyes hegylánczok gerinczét.

A síkságról világosan fölismerhető, hogy a hegyek alján alluvialis rétegek rakódtak le, mig maguk a hegyek más anyagból állanak. A legnagyobb mennyiségben előfordúló harmadkori kövűletek között kristályos pala- és gránitszerű kőzetek találhatók. Több helyen nagy terjedelmű vulkáni kőzetek is fordúlnak elő.

A pozsegai hegyek földtani sajátságai már a XVIII. században különös figyelmet vontak magukra, és a tudomány akkori szinvonalához képest át is kutatták őket. Alkalmúl szolgáltak erre azok a csodálatos tűzi jelenségek Eminovac faluban Pozsega mellett, melyeket eleinte vulkáni erők kitöréseinek néztek.

1779 év október havában napföljötte előtt egyszer csak lángba borúlt egy parasztház, még pedig alúlról. A tüzet eloltották, de este felé újra kigyúladt az eresz, majd meg a küszöb kezdett égni. Éjjel a vesszőből font és a háztól 16 lépésnyi távolban volt gabnapajta is kigyúlt. Ez az egyre ismétlődő tűz a ház lakóit a legnagyobb éberségre késztette, mindamellett még ugyanazon éjjel újból kitört, még pedig egy más, kissé félre esőbb házikóban. 1780 január haváig aztán szünet állott be, de akkor szintén napkölte előtt megint jelentkezett a tűz és az egész kunyhót elhamvasztotta.

A hamuvá égett házikót fölépítették, de 1781 szeptemberében ismét égni kezdett; a tüzet újólag eloltották, de már a következő nap a szénapajta gyúladt ki észrevétlenűl és négy parasztház hamvadt el teljesen.

Ezóta a lakosság folytonos rettegésben élt; senki sem tudta a tűz okát megmagyarázni, s a további események egyre tágabb tért nyitottak a szállongó balhitnek. Egyszer egy faválú gyúladt meg, a melyen történetesen épen néhány ember ült, másszor egy jól elzárt ruhaszekrénynek a belseje fogott tüzet. Már épen elhagyni készűltek a szerencsétlen helyet a megijedt lakók, mikor végre a hatóságok rá fanyalodtak, hogy az udvarnak jelentést tegyenek. Erre Piller és Mitterpacher budapesti egyetemi tanárokat leküldték Pozsegába e természeti csoda földerítésére. „Iter per Posseganam provinciam” (Pozsegamegyei út) czímű, 1788-ban Budán megjelent, szorgalmas és alapos kutatásokon alapúló terjedelmes jelentésükben semleges eredményre jutottak ugyan, de annyit kétségen kivűl megállapítottak, hogy nem vulkáni erők játszottak közre, mint a hogy általánosan hitték. E ritka természeti jelenségek oka valószinűleg a Cernik mellett és több más helyen ismeretes kőolajterűleteken fölszálló gázokban keresendő, melyek maguktól gyúlladhattak meg.

Taube, a ki 1777-ben adta ki Szlavoniáról és a Szerémségről szóló leírását, nem számol be a földtani alakúlásról, de óva int mindenkit a bányászattól, mert a jól megmívelt szántók úgyis a legdúsabb kincset nyújtják.

A rendszeres kutatást az ötvenes években a bécsi cs. kir. földtani intézet indította meg. Ennek a közleményeiben tették közzé vizsgálódásaik eredményeit Stur és Paul, a melyeket azután a horvát szakemberek, Vukasoviæ, Pilar, Kišpatiæ és Gorjanoviæ kiegészítettek és több pontra nézve ki is igazítottak.

Legkevésbbé ismeretes a félreeső Papuk hegység, jóllehet Göttmann már 1852-ben a velikei kvarcztelepekből aranyat nyert. Csakhogy a mennyiség oly kicsiny volt, hogy a vállalkozás inkább tudományos kisérletnek, mint jövedelmező üzletnek illett be; meg is szűnt már régen. Legelterjedtebb alkotó része a kristályos pala Pakractól keletre az Orljava és az Orljavica forrásvidékén, míg Daruvártól keletre a katlan külső felén gránit és gnájsz, ellenben Kutjevo körűl, tehát a Papuk és a Krndija déli lejtőjén, archaikus kőzetek (gránit, gnájsz, csillám- és agyagpala) alkotnak meglehetősen széles övet. Ettől éjszakra az Orljava és a Dráva kőzött vízválasztót alkotó harmadkori rétegeké a tér a Papukon.

A pozsegai hegygyűrű keleti fele nagyobbára újabbkori rétegekből áll.. A Londža forrásvidéke, valamint a katlan belső síksága özönvizi és özönvíz előtti korból való. A déli, magaslatok régibb magvakat rejtő harmadkori képződmény. Az Orljava áttörésénél a folyó alluviális rétegei a Dilgora neogén dombjait választják el a Požeška gora, a Babja gora, meg a Papuk eocén és harmadkori magaslataitól.

Helyenként eruptiv kőzetek is fordúlnak elő.

A horvát geologusok újabb kutatásai e képet részletesebb eredményekkel egészítették ki. E vizsgálódások megmutatták, hogy a használható érczek készlete csekély. Ki van ugyan mutatva, hogy egyes helyeken, különösen a Dil gorán és a Krndiján kőszéntelepek vannak, melyek régebben is ismeretesek voltak; a hatalmas kvarcztelepeket üveggyártásra is fölhasználták; sőt aszfalt és kőolajnyomok is mutatkoztak, mindamellett virágzó bányaipar kifejlődése, úgy látszik, lehetetlen. Kőszéntelep van mindjárt Pozsega, továbbá ettől délnyugatra és délre Baæin dol, Besetar, Ciglenik és Oriovac mellett; Petrovo selóban aszfalt és petroleumnyomok vannak, úgy szintén Pozsegától keletre Mitrován, Nasicén, stb.

Az egész pozsegai katlan a hegygyűrűjével együtt egy darabokra tördelt, részben elsülyedt egységes hegytömbnek a romja. Az itt-ott jelentkező jellemzetes alakú eruptiv kőzeteket, a minő példáúl a Krndija (491 méter) boltozatos bazalt kúpja, e törések tolták föl. Valószinű, hogy a lipiki és daruvári, stb. hőforrások is ezen tektonikus zavarokkal vannak összefüggésben.

Míg a paleo- és a mezozói rétegeknek kevés részük jutott a pozsegai hegyvidék alakúlásában, a harmad- és a legújabb koriak annál erősebben vannak képviselve. Miocén rétegek közűl főleg bádeni lerakódással egykorú Lajtha-mész és márga szerepelnek nagyobb mennyiségben archaikus vagy harmadkori kőzetekkel érintkező számos kővűlet mellett.

Ezek után a mészköves márgávak sarmati rétegei következnek, a melyekben Cardium obsoletum és Eryillia maradványok találhatók; a gyakori hömpölyrétegekben pedig főleg Valencienesiák jönnek elő.

A földtani kutatást a sűrű erdőség, óriási kavics, vastag iszap- és áradmányi rétegek fölötte megnehezítik. Oly helyek, a hol legősibb kövek volnának láthatók, ritkák.

A növényvilág, mely zöld szőnyegként föd hegyet-völgyet egyaránt, rendkivűl fejlett. Az enyhe éghajlat, mely a zágrábitól alig különbözik, a bő csapadék és a szilárd talaj, mely a nedvességet megtartja a fölszínen, lehetővé teszik, hogy a Horvátországban tenyésző összes növényfajok megéljenek, s hogy a magasabb részeken is sűrű erdő díszelegjen.

Pompás bükkösök és nagy terjedelmű tölgyesek sok anyagot adnak a különböző helyeken működő fűrészmalmoknak. De a míg szőlő, az éger, a fűz és a dió dúsan tenyésznek, a tűlevelűek itt is, mint a folyamközön általában, valóságos mostoha gyermekei a természetnek.

Föltűnő néhány növény olyan a katlan éjszaki felén, melyek különben csak a hovát hegyvidéken honosak, minők a halványsárgás gyűszűvirág, a sisakvirág, nehány fájvirágfaj és a különféle páfránok.

Az állatvilágnak sincsenek különös honi fajai. A medve, melynek nevét nehány helynév, mint Medvedjak, még föntartotta, és a farkas újabb időben tökéletesen kivesztek. Ellenben nyúl, őz, róka, vadmacska elég nagy számban fordúl elő; a madarak közűl különösen sok az éneklő.

Az Orljava mellett fekvő Pozsega városka a vidék fő helye. E különleges állását az elszigetelt tájék középtáján való fekvésének köszönheti. A hegygyűrűzet által a szomszédokkal való szorosabb közlekedéstől, ha nem is teljesen elvágott, de elzárt lakosság műveltségében és történetében bizonyos önállóságra tett szert, a mely Pozsega fontosságára is befolyással volt. A katlan belső terűletei természetszerűleg azon pont felé húztak, a hol a rómaiak ideje óta Inicerum nevű telep állott, ott metszvén egymást az útak, melyek ma is a hegyek bemélyedéseiben haladnak.

Mint valami kapu nyílik a tulajdonképeni pozsegai hegység és a Dilj gora között dél felé az Orljava mély szakadéka, a melyen újabb időben a zágráb–zimonyi fő vonalból kiágazó szárnyvasút ebbe a félreeső zugolyba is behatolt.

Ez a nyugat felé vivő vasúti szárnyvonal azonban Pozsegánál végződik, s az Orljava völgyén tovább fölfelé csak országút közvetíti a közlekedést a külső világgal. Brestovac nevű kis falunál, Pozsegától körűlbelűl egy órányira kettéválik az országút. Egyik ága a Babja gora alján az Orljavica szűk völgyén föl nyugatra egészen a Psunj nyúlványáig ér. Ott a Psunjnak megközelíthetetlen és kevéssé lakott tömege előtt hirtelen déli irányba csap át, hogy a dél felé nyíló völgyeken végig Baæin dol és Cernik mellett elhaladva, Új-Gradiskába vigyen. A másik, éjszak felé fordúló ág az egyre szűkűlő Orljava völgyén halad fölfelé, és miután rétek, szántók, szőlők és erdők közt haladva elérte a Kamensko tanyát, Buæ mellett 365 méternyi magasságban átlépi az Orljava és a Pakra közti vízválasztót.

Jankovaci erdőrészlet. Katušiæ Páltól

Míg ezek a nyugat felé vezető útak, valamint a keletiek is; csak mintegy 300 méternyi magas emelkedésekre visznek föl, minek folytán kiépítésük közben semmi nagyobb akadálylyal sem kellett küzdeni; addig az éjszak felé irányúlók, különösen a Papuktól nyugatra Voæinba vezető út elé nagyobb nehézségek és egész 500 méterig emelkedő magaslatok tornyosúltak. A mintegy 100 kilométer hosszú Papuk hegyláncz, a mely előtt a Dráva felé még egy hegyöv emelkedik, jobban akadályozta a közlekedést, mint a nyugati és keleti hegyek, melyeket most már a pozsega-eszéki vasút is átszel.

A hegyeknek ez az alakúlása a mily kedvező volt az éghajlatra nézve, a menynyiben a magyar síkságról jövő éjszaki szeleket fölfogta, ép annyi bajt is okozott, mert a közlekedést a Dráva síksága felé akadályozta. Ellenben a katlannak könnyen hozzáférhető volta dél felől a törököknek gyakori becsapásokra adott alkalmat.

A vasútvonal, mely Pozsegát Našicével és Eszékkel köti össze, a Londža folyása mentén halad, majd átvonúl a Krndiján. Az alacsony Dil gorán egy, csak 200 méternyit emelkedő új és szép országút viszen át Brodba.

Pozsega, mint ez útvonalak természetes góczpontja, köti össze Szlavonia keleti és nyugati részeit; ennélfogva érthető, hogy a törökök innét uralkodtak a tartomány fölött.

Pozsega (a középkorban: Pozsega vagy Pozsagavar) története visszanyúlik ugyan a rómaiak korába, de csak a XIII. század óta ismerhető fel tüzetesebben. A pécsi egyházmegyéhez tartozott. II. András alatt megvette a kalocsai érsek. Sűrűn követték egymást a város urai; míg végűl 1537-ben a törökök szlavoniai birtokaik központjává tették. Birodalmuk általános hanyatlása és megfogyása a XVII. század vége felé Pozsegának is visszaadta szabadságát 1687-ben. Mint a török uralom székhelyét, ez idő alatt sokszor támadták és védték vitézűl miközben többször leégett s mindkét részről patakzott a vér. 1689-ben a törökök még egyszer visszatértek, s a vitéz francziskánus, Imbrišinoviæ Péter, a népfölkelés vezére, a Sokolovac hegyen Pozsega mellett tönkre verte őket. E napot, mely Pozsegát egyszer s mindenkorra fölszabadította a basák uralkodása alól, márczius 12-én, Szent Gergely napján ma is megünneplik. A megszilárdúlt béke fölöslegessé tette a várat is, a melyből 1750-ben az őrséget kivonták. Később, a zágrábi püspökség birtokolása idején, az erődítéseket annyira elhanyagolták, hogy ma már csak a romjaik vannak meg. A város ellenben egyre nőtt, a lakosság száma folyton nagyobbodott, míg végűl 1791-ben Pozsegát szabad királyi városnak beczikkelyezték.

Lipik fürdő. Kovaèeviæ Nándortól

A mintegy 4000 lakosú város külsőleg csinos, barátságos mezővároska, melynek a Vuèjak patak völgye és a fő térig benyúló dombok meredek lejtői festői színt kölcsönöznek.

Az Arslanovcinak nevezett keleti városrész a Grgin dol (György völgye) domb aljához simúl, a nagy piacz a Kapavacra támaszkodik, míg a „Szent Rókus” nevű nyugati városnegyed a Sokolovac hegy mentén húzódik végig.

A piaczon levő, jobbára egyemeletes házak boltozatos tornáczai ósdi tekintetűvé teszik a városkát, jóllehet régi házai nincsenek is, mert az 1779, 1842 és 1854-i nagy tűzvészek alkalmával sok ház elpusztúlt, sőt a levéltár és a sok érdekes kézíratot tartalmazó könyvtár is.

Legnagyobb épűletek a megyeháza, a törvényszék és a főgymnasium, melynek első alapja a XVIII. század kezdetéig nyúlik vissza. Abban az időben ez a jezsuiták alapította intézet mint pozsegai akadémia messze földön híres volt és a tartomány első iskolái közé tartozott.

A polgárok ájtatos érzűlete a gondosan föntartott templomokban és számos hitjelvényben nyilatkozott, a melyekre csaknem minden útczában akadhatni. A Szent Terézről nevezett szép és nagy plebánia-templom Mária Terézia korából való. Előtte áll Imbrišinoviæ Péter szobra, ki nagy érdemeket szerzett Szlavonia felszabadítása körűl. Igen régi a Ferencz-rendi kolostor a hozzá tartozó templommal együtt, csakhogy mindkét épűleten meglátszik változatos sorsuknak a nyoma. A törökök džamijává (imaház) alakították át a templomot; 1842-ben leégett, majd meg újra fölépűlt. A török épűletek rég eltűntek. Ősrégi a Szent Fülöp és Jakab apostolokról nevezett templomocska is, a melyet már 1535-ben mint plebánia-templomot említenek.

A város nagy, körűlbelűl 7000 holdnyi határa és a talaj termékeny volta mintegy kinálkozott a mívelésre; innét van, hogy a polgárok nagyrészt szőlősgazdák és földmívelők, kik a mellett kereskedést is űznek és házilag mindazon ipari tárgyakat előállitják, melyekre a vidéknek szüksége van. Ennélfogva a pozsegai vásárok az egész környékre nézve fontosak; közelről és távolról csakúgy özönlik a parasztság a városba, hogy nyers terményeiért otthon készűlt ipari termékeket szerezzen be.

A török időkben sokat emlegetett Pozsega földrajzi fekvése miatt elvesztette a külvilággal való összeköttetést, melytől a legújabb időkig elzárkózott. De ezen elszigeteltség még sem ölte meg a szellemi kincsek iránti érzékét; több iskolája nagy látogatottságnak örvendett és néhány, egész Horvátországban hírneves férfiút adott a horvátoknak.

Itt született 1700-ban Kanižliæ Antal, a jogtudós, ki mint gymnasiumi rektor és mint költő is hírnevet és dicsőséget szerzett magának. Sebastianoviæ Ferencz is öregbítette szülővárosa dicséretét, mert őt tartották a XVIII. század legválasztékosabb latin költőjének, ki Corineus Lapirius néven a római arkadiai akadémia ünnepelt tagja volt. Mandiæ Antal 1806-ban diakovári püspökké lett, Babukiæ Alajos a zágrábi akadémia tanára pedig nagy érdemeket szerzett mint nyelvbuvár és író.

Pozsega közelebbi és távolabbi környékén egész sora van a szép sétaútaknak és kiránduló helyeknek, a melyeket kivétel nélkül kevés fáradsággal és rövid idő alatt el lehet érni.

Csinos sétányok visznek a várba, a kálvária-hegyre, a melyről szép a kilátás a városra és a kitűnő forrásáról híres Tekijához.

Nagyon látogatják a mintegy 7 kilométer távolságnyira fekvő Velika falut is, melynek kies fekvése bőven kárpótolja a látogatót a négy órai gyaloglásért. Az országút éjszak felé a Papuk alján szétterűlő síkságon levő gyümölcsösökön viszen keresztűl. Útközben látszik keletnek Kaptol falu és vár, egykor a templomos vitézek székhelye, nyugatnak pedig már a XIV. században emlegetett Stražeman romja.

Velika nagy falu, mely mintegy két kilométernyi hosszan fészkelődött be a Velièanka patak szűk völgyébe. A szilva- és diófák sűrű zöldjébe rejtezett házak csak akkor vehetők észre, mikor már a számtalan értől keresztezett útczába ért az ember, s a mikor ott van, akár azt hihetné, hogy valami alpesi völgyben áll. A Sadiæ, Pliš, Kosovac, Mališæak (727 méter) és a kúpalakú Toplicki-hegy meredek falú szűk völgyeket alkotnak, melyeken köves medrű patakok szaladnak le a síkság felé. De Velikának nemcsak a tájképi szépsége lebilincselő, valamint az az éles ellentét, melyet a sík mezőséggel szemben alkot, hanem az a sok történeti emlék is megragadja a figyelmet, melyet a tisztes, zsindelyfödelű istenháza és a várszerű kolostor látása tár elénk. Itt lakott a hős lelkű vezér, Imbrišinoviæ Péter. A kolostor iskolája pedig lelkes előharczosokat és lelkipásztorokat nevelt a szlavon népnek, a kik a népet és az országot a legsulyosabb elnyomatás alatt is megtartották a keresztnek.

A tömör falak, a tornyok lőrései, a Svetiæeknek, Velika urainak fölszúrt törökfőt ábrázóló czímere, – mind azt a fontos szerepet hirdeti, a melyet ez a hely a török harczok idejében vitt.

A falu éjszaki végén, a hol a tiszta vizű Velièanka völgye szét ágazik, a kúpalakú Lapjak meredek előfokán emelkedik Velika vár romja, melyet már a XVIII. század elején, mikor Csaplovics e vidéket beútazta, „magtárúl” használtak.

Itt volt a vakmerő és erőszakos pandurezredesnek, báró Trenk Ferencznek a székhelye, ugyanannak, a ki a brünni Spielbergen oly szomorú véget ért. Innét és másik várából, Pleternicából, indította volt meg ő a hajszát a pozsegamegyei hajdúk (rablók) ellen, a kikből szabad csapatot alakított, melyből utóbb a Lipót főherczeg nevét viselő 53. számú gyalogezred fejlődött ki.

A vár 1.5 méter vastag falai részben még most is 10–15 méternyi magasan fönnállanak. Belsejéből nagyszerű a kilátás délnek a hullámalakú pozsegai mezőre és éjszakra a bizarr alakú sziklás csúcsokra és a Velièanka, meg a Duboèanka mély völgyeire. Ez utóbbiban a vár alatt egy timsótartalmú hőforrás fakadt, melyet a nép Ilidže (fürdő) névvel tisztelt meg. Jóllehet a kényelem igen kezdetleges, a nyári hónapokban az eszékiek és pozsegaiak mégis nagy számmal látogatják, üdűlést keresve az elbájoló völgy friss és egészséges hegyi levegőjében, mert a szép vidék és a közeli Jankovac és Duboka kárpótlást adnak a megszokott fürdői kényelem hiányáért.

A hőforrásból a Duboèanka nevű, csörgedezve lejtő hegyi patak mentén 1 1/2 óra alatt a Duboka falubeli régi üveghutához érünk, a hol német telepeseket találunk. Innét magas törzsü bükkösön át viszen az út Pozsega környékének legszebb pontjához, a Papuk fő gerinczén levő nagyszerű Jankovacba.

Lassan ereszkedik alá az ösvény a Papuk fő hátára egy természet alkotta parkig, a melyben a művészet épen csak odáig ment, hogy összes szépségeit föltárta. Közepét kies tó foglalja el, melynek tiszta vize Jankovics Józsefnek, Jankovac fínom érzésű megalkotójának sziklába vágott mausoleumát tükrözi vissza.

A monda is körűlfonta ágasbogas szálaival Jankovac nevét, de nem rózsás mesebeli fényt szőtt köré, hanem a török korszak hadi emlékeiből növekedve, Bojaniæ Makszimnak, a merész hajdúnak hősi tetteit vonta be dícsérettel. 12 évig élt egy barlangban Jankovac közelében a nélkül, hogy kézre kerűlt volna, mert a nép segítette a hajdúkat, mint a szabadság előharczosait. De végre ütött az ő órája is, mikor üldözőivel daczolva, be merészkedett lépni a közel faluba, a hol meglepték és agyonlőtték.

Jankovac környéke a természettudósnak is kedveskedik néhány érdekes jelenséggel, a mennyiben nyugat felé hatalmas gránitbércz emelkedik, melyet a patakok erős turfrétegekkel iszapoltak be; szűk völgyekből vizesések tőrnek elő; a Bektešből Našicéba vezető szoros tetején durva szemcséjű trachyt hömpölyök találhatók és különféle, régibb és újabb kőzetrétegek következnek gyorsan egymásra. Jankovactól nyugatra főleg a Krndija keresztvölgyeiben fekvő Kutjevo és Gradište környékét vizsgálta át alaposabban Gorjanoviæ tanár, úgy, hogy földtani alakulásuk most már minden kétségen kivűl áll.

Útcza Daruváron. Kovaèeviæ Nándortól

Az odább keletnek fekvő és a Londža forrásvidékét alkotó magaslatokat, a hol a Dilj gora és a Krstovi zárják be a szlavoniai síkság felé a pozsegai katlant kerítő hegyövet, Pilar tanár vette föl földtani szempontból. A Londžának a hegy törzsébe mélyen bevágódó hasadéka olyképen választja el az éjszaki Krndiját a déli Dilj gorától, hogy a vízválasztó a szlavoniai lapály felé néhány alacsony s keskeny dombhátra szorítkozik.

A Londža völgye azért is érdekes, hogy benne egy kis tavacska található, pedig a barlang és a tó Pozsega egész környékén ritka dolog. Mint a magasan fekvő jankovaci tó, úgy a sovskidoli is a Dilj gora tetejétől nem messze fekszik. A sűrűn lakott hegylánczaival természetes patkót alkotó Dilj gora festői tájai gondozott útakon könnyen elérhetők és a sovskidoli tóhoz tett kirándulás a természetkedvelőnek nagy gyönyörűséget szerez. Hiányzanak ugyan a Papuk számbevehetőbb magaslatai, sziklás csúcsai és alpesi völgyei, de a napos, szőlővel teleültetett dombok, a hullámos domboldalakra messze érő kilátás, a lapos nyílt völgyekben levő barátságos falvak és a szorgalmas, barátságos néppel való érintkezés magában véve is eléggé jutalmazó.

A Dilj gora legszebb pontjait a Pleternicából Ruševón át s tovább Diakovár felé vívő országúton lehet elérni. Ez az út, miután átszelte a tiszta vizű Londžát, az 1837 óta csaknem tisztán csehek lakta Resnik, Svilna és Kuk falvakon át megy odább. Dús növényzet födi a termékeny magaslatokat s buján tenyészik a mérges nadragulya, melyet a nép „duhaniš”-nak nevez, mert leveleivel a dohányt pótolja. A szarvasmarha is baj nélkül eszi meg a nadragulyát, sőt állítólag az ember is bátran lenyelheti kilencz magját, de már a tizedik éles fájdalmakat okoz. Kaleniæen át az út a Dilj gora 459 méternyi legmagasabb emelkedésén, a Predolje alján olyan vidéken halad tova, a hol lépten-nyomon a török idők emlékeivel találkozunk. Minden hegyhez, minden templomhoz véres harczok, dicső tettek mesés emléke fűződik. Ruševo előtt, mely a Londža egyik harántvölgyében telepedett meg jó hosszú darabon, az út az erdős magaslatokról leszáll a lapályra, szőlők és szántóföldek közé.

Ha Ruševótól délnek a Liga patak szűk ösvényén föl egész a Dilj gora gerinczéig haladunk, egy óra alatt egy forrásnál vagyunk, melynek képe igen hasonlít Jankovachoz. Igen közel van benn az erdőben a bájos kis Sovsko jezero tó, melynek ismeretlen mélységéről a nép csodás dolgokat mesél. A sötét tükrű tavacska, mely a Tátra tengerszemeihez hasonlít, erdős lejtők alkotta kis medenczében fekszik; nincsen látható lefolyása, de az utóbbi időben úgy terjedelemre, mint mélységre nézve megfogyott. Sajátságos sötétsárga pontyfaj él benne, a melynek a nép „karas” nevet adott. E halakat egy Prešiæ nevű paraszt hozta oda a Szávából s azok ott csodálatosképen egészen meghonosodtak. Mostani otthonuk szűkös volta miatt csak 12–16 centiméternyi átlagos nagyságot érnek el és azonnal elpusztúlnak, mihelyt a tóból más vízbe viszik át őket.

Pakrac. Kovaèeviæ Nándortól

A körűl fekvő hegyek nevei és számos kulturmaradvány arra mutatnak, hogy az `emberi telepek a török idők óta a megerősített hegyekről leköltöztek e termékeny síkságra.

A tótól keletre a hegygerincz lealacsonyodik s a hosszú völgyek iránya megváltozik, a mennyiben a szlavoniai lapály síkja felé nyílnak.

A pozsegai katlan nyugati oldalán meg kell említeni Lipiket és Daruvárt, melyek nevét Horvátország határain kivűl is ismerik.

Pozsegából az Orljava völgyében szép országút megy a déli Psunj-csoportot az éjszaki Papuktól elválasztó buæi (365 méter) hágón át. Krestovac, Sloboština, Orljavac és Kamensko falvakon keresztűl lassan emelkedve húzódik végig a tágas völgyön csaknem szakadatlanúl házak között föl egész a gerinczen levő Orljava forrásig. Itt a hegyek magasabbakká válnak, meredek oldalaikat sötét erdők fedik, a patakok mély szakadékokat vájtak maguknak, a kilátás szűkkörű s a magasan fekvő tanyák lakosai nagy küzdelem árán vívják ki maguknak a megélhetés eszközeit. Buætól az út a Pakra völgyébe ereszkedik le, mely Pakracon alúl jól mívelt mezővé szélesedik ki, melyen a híres lipiki jódforrások fakadnak. A Psunj itt nyílt dombvidékké törpűl, melynek termékeny volta több falunak a megélhetését segíti elő.

A lipiki gyógyforrásokat, melyeknek nagy jódtartalma, párosúlva a víznek állandóan magas (64° Celsius) hőfokával sok betegségben meglepő hatást gyakorol, csak az. utolsó századokban kezdték jobban méltányolni; azelőtt, az ősi hírnevű daruvári forrásnak akadt több vendége. A daruvári gróf egyúttal Lipik tulajdonosa is volt. Egyrészt ezért is és mert hibásan azt hitték, hogy, mind a két gyógyító erejű víz ugyanazon hatással bir, a több kényelmet adó Daruvárt eléje tették a tanyaszerű Lipiknek.

Lipiken a XVIII. század végén kerítették körűl az első forrást; ugyanakkor egy fürdőházat építettek, de a vendégeknek a közel fekvő Pakracon kellett éjszakázniok, mert Lipik nem nyújtott elegendő oltalmat a gyakori rablótámadások ellen.

Cranz az osztrák birodalom gyógyforrásairól szóló munkájában 1777-ben Lipiket még a meleg kénforrások közé számítja. De, midőn az újabb vegyészeti vizsgálat során kitűnt, hogy e források a világ legerősebb, jódvizei közé tartoznak, a látogatók száma folyton emelkedett és ma a hely a mai fürdő minden segédeszközével és kényelmével föl van szerelve, ahol ezer meg ezer beteg talál gyógyúlást sulyos betegségéből. Meglepő dolog látni, a mint az eleinte tolókocsin járó betegek néhány hét múlva zene mellett sétálnak a parkban. Érthető tehát, hogy még nyári hónapokban is, melyek azonban nem túlságosan melegek, nagy az élénkség; a világ minden tájékáról érkeznek betegek, gyakran annyian, hogy a szomszéd Pakracon kénytelenek lakást keresni.

Pakrac (a középkorban: Pekrecz) 2000 lakosú csinos mezővároska. Közepén emelkedik az ősi várnak még eléggé megmaradt romja, mely 1530 körül gróf Zrinyi Miklós kezében volt. Pakrac mint több hatóság és egy görögkeleti püspökség székhelye, melynek tanítóképző intézete is van, és mint a Lipikre vivő vasút végső állomása, különösen a fürdőzés időszakában nagyon élénk forgalomnak örvend. Főbb épűletei a püspöki palota és a szép parktól övezett tartományi kórház, mely egykor Trenk vára volt.

Daruvár vasúton egy órányira fekszik, Pakractól éjszakra az Ilova egyik mellékvölgyében. Vasas hőforrásait már a rómaiak ismerték és számos maradvány arra mutat, hogy a Thermae Jasorvenses nagyon látogatott hely volt. Úgy látszik, a középkorban is virágzott, és három részét: Fenyőaljának (horvátúl Podbor), Csötörtökhelynek és Hévíznek, mi a forrásra emlékeztet, hívták. A Taube által említett nagyszerű palotaromok, mely palota a templáriusoké lett volna, a középkori Kővár; melynek urai közt a Zápolyai családot is találjuk. Ma már Lipik túlszárnyalta és a daruvári hőforrásokat kevésbbé látogatják, mint a hogy érdemelnék.

Eszék. Hirc Károlytól, fordította Takáts Sándor

Eszék (Osiek) szabad királyi város, Szlavonia fő városa, 94 méternyi magasságban a tenger szine fölött, terjedelmes síkságon fekszik, a mely a Dráva jobb partján terűl el s szántóföldekben, mezőkben és erdőkben fölötte gazdag.

A város felső-, alsó- és új városból és a várból áll. A felső- és alsóváros elnevezés a városrészeknek víz mentében való fekvésére, nem pedig valami magassági különbségre vonatkozik, mert a talaj itt oly egyenes, mint az asztal. Az egyes városrészek egymástól nem messzire feküsznek s lóvasút köti őket össze. A város 56.6 négyszög kilométernyi terűleten fekszik, s az 1900-iki népszámlálás szerint 22.987 lakója és 2710 háza van; a helyőrség külön kétezer emberre rúg. Legsűrűbb népességű a felsőváros, 10.000-nél több lakossal.

A három római katholikus plebánia-templom között legszebb, legnagyobb és legkiválóbb a Szent Péter és Pál újonnan épűlt egyháza a felsőváros fő terén; itt emelkedik gróf Normann Gusztáv palotája is. A fő tértől nyugatra, park közepén áll a Huttler-Kohlhofer-Monsperg-féle árvaház, melynek vezetése az irgalmas nővérek gondjaira van bizva. Ide közel, a városerdő nevű üdűlőhely mögött, van a drávai rév. Az útcza végén, a hol hétfalu község kezdődik, láthatjuk Pejacsevics gróf kis kastélyát, szép és nagy parkjával.

A felsőváros fő közlekedési vonala a megye-útcza (županijska ulica). Kiválóbb épűletei között föltűnik a szép izraelita templom, a színház és a megyeház, a megyegyűlések nagy termével. Ugyanebben az épűletben különféle hivatalok vannak elhelyezve. A törvényszéknek újonnan épűlt palotája van.

A Szent Anna-útcza végén emelkedik a szlavoniai gazdasági egyesűlet ízléses épülete, gazdasági kertjeivel, kisérleti intézetével és meteorologiai állomásával. Ez utóbbi Eszék hőmérsékletét így állapította meg: tavaszkor 11.1, nyáron 20.9, őszszel 11.8 és télen 0.2 fok Celsius. A leghidegebb és a legmelegebb hónap között 22.7 fok Celsius különbség van; az évi közép hőmérsék 11 fok Celsius. Az eső mennyisége 735 milliméterre, az esős-havas napok száma évenként 112-re rúg. A város a nyári esőzések vidékéhez tartozik. Az éjszaknyugati szelek a leggyakoriabbak; a levegő meglehetősen nedves; tavaszszal és őszszel sok a ködös nap.

A gazdasági egyesűlet épületétől nem messze van az 1856-ban alapított Reisner-féle, svédországi gépekkel fölszerelt gyufagyár, melyben évenként 10 milliárd gyufát készítenek, 600.000 korona értékben. A fát a Dráva síkságról szerzik, a vegyi anyagokat külföldről hozatják. A gyár termékeit Horvát-Szlavonországon kivűl Boszniában, Szerbiában, Bulgáriában, Magyarországban és Ausztriában is fogyasztják.

A felsővárosban van még a gázgyár és az Unio gőzmalom, mely utóbbi 1891 óta áll fönn, s a legújabb mód szerint van berendezve. Évenként mintegy 240.000 métermázsa lisztet szállít Német-, Angol és Francziaországba. Van a felsővárosban egy hengermalom is, mely 150.000 métermázsa lisztet őröl; ezt részben Horvát-Szlavonországban használják el, részben pedig Angolországba és Egyiptomba szállítják.

Az első Szlavoniai részvénytársaságnak 1891 óta fönnálló üveggyára évenként 80.000 korona értékű üveget készít. A felsővárosban van egy gépgyár, mely évenként 145.200 korona értékű árút gyárt, továbbá két sörfőző, egy nagy tégla- és mészégető, egybútorgyár és két nyomda. Ugyanott van saját, igen szép palotájában a kereskedelmi és iparkamara.

Az eszéki új plebánia-templom. Ekhel Hektortól

A fő térről egy kis útczán át a halpiaczra jut az ember a Dráva partján, hol nagy deszka-, lécz- és épűletfa-raktárak vannak. Itt ősz idején gyümölcscsel és zöldséggel megrakott dereglyék szinte tolongnak; a teherhajókat itt rakják meg gabonával. Nyár idején a nagy Dráva-fürdő itt kínálkozik a fölfrissűlésre. A kapuczinus-útczán át, a hol Eszék legízlésesebb új házai állanak, a Szent Jakab temploma mellet jut az ember a Vadász-útczába; itt találjuk az evangelikus templomot, a kereskedelmi csarnokot, a kereskedelmi kórházat, a kereskedelmi iskola épűletét, s a szép és új népiskolát.

A felsővárosból fasor vezet a várba a honvédkaszárnyához és az „ezred” kertjéhez. Ez utóbbi helyen áll a Šokèeviæ ezred elesettjeinek emlékére Frangeš Róbert horvát szobrász által készített emlékmű. A fasor elágazásaival körűl futja a várat, s onnét az alsó- és az újvárosba is elvezet. A várnak megvannak még falai, sánczai és árkai. Valamikor öt kapuja volt. A vármezőt köröskörűl fasorok, ligetek s ültetvények borítják. Eszéknek ez a legszebb sétáló helye. A déli oldalon az eszékiek a vasúti fahíd leszakadása alkalmával (1883-ban) vízbe fult katonák emlékére csinos emléket állítottak.

A vár fő terét egy Szentháromság-szobor ékesíti itt sorakoznak körős-körűl Eszék legnagyobb és legszebb épűletei: a királyi főgymnasium, a Strossmayer püspök alapította kis-seminarium, az alsó leányiskola, leányszakiskola és a népiskola, a városi hatóság épűlete, s a császári és királyi térparancsnoksági palota; a fő útczában vannak a katonai bűntetőintézet, a katonai kórház és a hadosztály-parancsnok lakása.

Eszék: A felsőváros. Csikoš Bélától

A templom-tér nyugati oldalán emelkedik a Szent Mihályról nevezett, egykor jezsuita, most római katholikus plebánia-templom. A főreálgymnasium ad szállást a városi múzeum archaeologiai és numismatikai gyűjteményeinek. Árnyas fasor köti össze az alsóvárost a várral. E fasor az új közúti és a vasúti hídak mellett vezet el, a melyeknek közelében, a Dráva partján van a Duna-gőzhajózási társaság ügynöksége. Mozgalmas élet uralkodik itt; mert innét indúlnak azon gőzösök, melyek a Drávának a Dunába való ömléséig járnak, s az összeköttetést a dunai gőzhajókkal föntartják. Az alsóváros előtt pillantja meg az ember a szép és fölötte czélszerű tartományi kórházat. Az alsóvárosi tágas piaczot többnyire emeletes házak veszik körűl; ezek közűl messze kimagaslik a nagy gőzmalom. Az alsóváros legszebb épűlete a tanítóképző-intézet, mely az eszéki méhészeti társaság háza szomszédságában csinos ültetvények közepett áll. Közelében emelkednek a római katholikus és a görög-keleti plebánia-templomok, a Dráva partján a gőzfürdővel egybekötött gőzmalom. Az alsóvárosban bőrgyár is van, melynek évi terméke 300.000 korona értékre tehető.

Egykor a vásártéren pontosúlt össze az egész kereskedelem; most a felsővárosban van a helye. A piac azonban még most is élénk, főleg dinnyeérés idején, a mikor egész hegyeket raknak itt dinnyéből. A Dráván a hajómalmok (šajkašice) egész sorát láthatja az ember. Ezeket tél idején biztos telelőhelyre vontatják.

Eszék: A felsővárosi népiskola épülete. Csikoš Bélától

A várból az újváros felé vezető fasor egy kőkereszt előtt halad el, hol rendszerint egész sereg áhítatos hivő imádkozik. Erre felé van a nagy gőztéglaégető, továbbá a szép és nagy városi kert. Eszéknek ez a legnagyobb kertje három részből áll; a vendéglővel érintkező legkülsőbb részét franczia ízlés szerint rendezték.

Eszék székhelye a megyének; van itt törvényszék, kerűleti hatóság, járásbiróság, szolgabiróság, pénzügyigazgatóság, adó-, vám- és sóhivatal, továbbá folyammérnökség, három posta- és táviróhivatal, királyi dohányraktár, mértékhitelesítő-hivatal, államépítészeti hivatal és vasúti üzletvezetőség. A cs. és kir. 7-ik hadosztályparancsnokságnak, valamint egyéb polgári és katonai hatóságnak is Eszék a székhelye. Van még Eszéken számos pénzintézet, hat olvasó-, továbbá három tűzoltó-, két betegsegélyző-, temetkezési-, ének- és női tambura-egyesűlet, két könyvnyomda és szegényház.

A lakosság részben földmíves, iparos, jobbára azonban kereskedő. Az újvárosiak többnyire földmívelést és kertészkedést űznek. Figyelemreméltók a szorgalmas bolgárok terjedelmes zöldségültetvényei. Nincs az a zöldség, a melyet itt nagyban nem termesztenének. A Dráva vizét csövekkel és szivattyúkkal vezetik az ültetvényekre, s fáradhatatlanúl mesterségesen öntözik azokat.

Az eszéki vár. Csikoš Bélától

Eszék környéke már a neolith korban lakott volt; a város közelében gyakran találnak kő eszközöket, sőt az újabb időben egy körűlbelűl 12.018 négyzetméternyi terűletű földháton egész gyarmatot födtek föl. E földhalom a kő eszközökön kivűl számos, csontból készűlt szerszámot rejtett magában; csupán egyetlen kis helyen 300 darabot ástak ki. A napfényre kerűlt nagy mennyiségű edénytörmelék azt bizonyítja, hogy azon a helyen fazekakat készítettek korong nélkül; fínom homokszemmel kevert agyagból készűltek ezek; falaik vastagok s minden díszítés nélküliek. Találtak különben homok nélküli, tisztított agyagból készűlt, vékony falú díszesebb edényeket is. Ezenkivűl ökölnyi földgolyókat is ástak ki, melyeket valószinűleg a halászhálók sulyosbítására használtak. A kutya, farkas, medve és vaddisznó fogait, meg az átfúrt csigaházakat és kagylókat ékszereknek használták. A lelethez tartoznak még a bálványképek: két, agyagból égetett fej; továbbá egy emberi csontváz, mely dél felé fordúlva feküdt.

A régi görög és római írók műveiben Eszék Mursia, Mursium, Myrsa név alatt fordúl elő, de leggyakrabban – mint az alsóvárosi ásatások is bizonyítják – Mursa, Mursa major név alatt szerepel a Dráva jobb partján. Azt tartják, hogy Augustus római császár alapította Krisztus születése után 8-ban, Alsó-Pannonia elfoglalásakor.

Az eszéki igazságügyi palota. Ekhel Hektortól

Mursa városa Nagy Constantin fiainak uralkodása alatt nevezetes szerepet vitt. Constantius 350 deczember 25-én Mursánál győzte le a bitorló Vetraniust, kinek aztán a trónról le kellett mondania. Egy évvel később, 351 szeptember 28-án ugyanott folyt le a császárság egyik legnagyobb és legvéresebb csatája. Ezúttal is Constantius küzdött második ellenfele, Maxentius ellen; de nagyobb veszteségei voltak, mint ellenfelének.

A római uralom alatt senatus is volt a városban. Hadrianus alatt itt lakott a császár alsópannoniai helytartója. Mursa különféle országútak keresztezésénél feküdt; a nevezetesebbek voltak, melyek Petovium (Pettau), Aquincum (Buda) és Sirmium (Mitrovica) felé vezettek.

A kiásott paloták, fürdők és pogány templomok után itélve, Mursa nagy város volt; közepén egy kilenczven lépésnyi hosszú és 50 lépésnyi széles palota állott.

A kereszténység Mursában korán elterjedt. Azt tartják, hogy Szent Péter egyik tanítványa, Szent Kelemen már a II. században bevezette ide a keresztény tanokat és püspökséget is alapított. Bizonyos, hogy 330-ban Krisztus születése után, bizonyos Valens nevű görög volt Mursa püspöke, de mivel Arius tanainak vala követője, püspökségét elveszté és az egyházból kizárták.

Az eszéki kereskedelmi kamara épülete. Csikoš Bélától

Az 591. évben említik utolszor Mursa városát; valószinű, hogy ezután az avarok vagy a szlávok lerombolták. Mikor horvátok telepedtek ide, Osieket alapították, mely, mint mezőváros, először 1196-ban említtetik.

A török harczok idejében gyakran említik Eszék nevét, mivel a XVI. században már jól megerősített hely volt. Mikor a hatalmas Szulejmán 1526-ban nagy seregével a Száván átkelt, a városok sorban elbuktak, kőztük Eszék is. A mondott év augusztus 15-én a szultán közvetetlen a város mellett hatalmas hídat veretett a Dráván. A híd hat nap alatt elkészűlvén, 300.000 emberét és 300 ágyúját átvezeté, s augusztus 29-én Mohácsnál a keresztény sereget megsemmisíté.

1537-ben Mohammed Jahi Oglu 15.000 emberével és 60 ágyújával Eszék előtt elsánczolá magát. A 16.000 gyalogból és 8000 lovasból álló keresztény sereget Katzianer vezette. A magyarok Pekry Lajos és Bakics Pál alatt állottak. Egyszerre az a hír terjedt el, hogy egy másik török sereg közeledik; a keresztény had menekűlni igyekszik, de rettentő vereség éri. Bakics Pál vitézűl megkisérlé a törökök föltartóztatását, de sok emberével együtt maga is életét veszté.

1664-ben Zrinyi Miklós bán megjelent Eszék előtt s a Szulejmán építette, 8553 láb hosszú hidat fölégette.

Az eszéki főgymnasium épűlete. Csikoš Bélától

Bécs fölmentése után, 1684-ben, Leslie gróf megkezdé Szlavonia visszafoglalását. Horvát lovassága a Belgrád felé visszavonúló török sereget megtámadta; a megvert törökök közűl igen sok a Drávába fúladt. 1687-ben Lotharingiai Károly Eszék ellen nyomúlt, a hol 10.000 török elsánczolta magát; a keresztény sereg azonban legyőzetett, miként valamivel később 1687 augusztus 12-én a törökök serege a mohácsi mezőn.

1687 szeptember 29-én horvát lovasok elfoglalták Eszéket, s ott 52 ágyút, sok élelmiszert és fegyvert találtak. Ez időtől fogva Eszék volt az a hely, a hova a császári és királyi hadak gyülekeztek; Savoyai Jenő is innét indúlt 1697-ben Boszniába.

Mivel a törökök a várműveket elhanyagolták, III. Károly lebonttatta a régi várat s újat építtetett; ennek alapkövét 1712-ben tették le.

Eszék a török háborúkban nagy érdemeket szerzett; a császári hadak és az állam szükségleteire pénzben és terményekben sokat áldozott; II. Ferencz meg akarván jutalmazni ez áldozatokat, 1809-ben Eszéket szabad királyi várossá tette, de mint olyat soha sem czikkelyezték be. 1848-ban Joviæ tábornok átadta a várat Batthyány Kázmér grófnak, a ki azt egy zászlóalj honvéddel és öt ágyúval megszállta. De nem sokára Todoroviæ és Trebersburg vezetése alatt császári sereg jelent meg, a várost és a várat ostromolni kezdte s 1849 február 13-án Eszéket megadásra bírta.

A felsővárosból út vezet Èepinbe, Trenk Ferencz báró egykori birtokára. Innét nem messze terűl el a Palaèa nevű mocsár, mely 1802-ben még 12.000 holdnyi terűletet borított. Jelenleg a Vuka szabályozásán és a mocsár kiszárításán dolgoznak.

A mocsárból halom emelkedik ki az egykor Korognak, most pedig Kologjvárnaknevezett vár romjaival. E vár a XIII. és XVI. század között a Keled nemzetségből származott Korogi család tulajdona volt, melynek akkor sok birtoka volt Valkóvármegyében, s a Száva és Dráva vidékén.

A külső várfal, 40 méter átmérőjű toronyszerű kört alkot. Köröskörűl vízzel tölthető mély árok vette körűl. A vár belsejében különféle edénytörmelékeket, csiszolt tűzköveket, kovakő-kalapácsot és kőgolyókat találtak. Világos, hogy a neolith-korban itt is laktak emberek. A török időkből is találtak emlékeket. Nagyon gazdag ez a hely kígyókban; a koczkás és gyűrűs viperák százával találhatók, úgy, hogy a várat kígyóvárnak is nevezhetnők. A mocsarat körös-körűl káka nőtte be. A különféle madarak seregesen tanyáznak itt. A tavi és a kígyó-sasok, meg az apró sasok örökösen ott röpködnek a mocsár fölött.

A rómaiak korában a Vuka helységtől Vukovárig terjedő egész vidék meg volt erősítve a túladunai barbárok ellen. A nagyobb római városok romjain kivűl egész sor vár található itt, melyeket roppant munkával fölhányt mesterséges halmokon építettek.

E várakat mesterséges vízárkok vették körűl, melyekbe bármikor vizet bocsáthattak. A Vuka ágya akkor még nem iszaposodott el, s a rómaiaktól Hiulcanak nevezett folyó egyenest a Dunába ömlött. A Vuka magas partjának 500 méter hosszú és 9 méter széles átvágása Vuka helységtől éjszakra volt.

A rómaiak tehát háborús időkben a zsilipek kinyitásával, melyeknek nyomai most is föltalálhatók, a vidéket víz alá boríthatták. A lakosság ilyenkor a várakba húzódott. Ha a veszély elmúlt, a zsilipeket elzártál, a Hiulcát régi medrébe szorították, s a talaj műveléséhez újúlt erővel nekifogtak. Mivel a Vuka akkor hajózható volt, bizonyos, hogy a szlavon vizek nagy részét magába vette.

Našice mezővárosától déli irányban, hova jelenleg Eszékről vasúttal juthatni, fekszik Krndija hegység.

Az eszéki főrealgymnasium épűlete. Csikoš Bélától

Az élénk zöldben, kiesen fekvő Našice több mint 200 házat és 1700 lakost számlál. A Paduai Szent Antalról nevezett kolostor-templom tornya és szentélyfala ősrégi. E templomban nyugszik Olovèiæ Miklós, Bosznia püspöke. A történet erőszakos, kiméletlen embernek ismeri őt, a ki egész Szlavoniát püspöksége alá akará hajtani, sőt Horvátország ama részeit is le akarta foglalni, melyek török fönhatóság alatt állottak. Mikor Szlavoniának ütött a szabadúlás órája, s Leslie tábornok 1684-ben megkezdé hadjáratát a török ellen, Olovèiæ kisérte a tábornokot, a mennyiben a seregben papi teendőket végzett s a keresztényeket fölkelésre buzdította. 1701-ben Diakovárott agyonverték.

A nevezett kolostor és templom 1373-ból való. A törököktől fölgyújtott templomot 1687-ben kijavították és 1765-ben megújították. A našicei és a velikai kolostorokat a törökök meghagyták a maguk mivoltában.

Našicéban, vagyis inkább közelében, a templomos-rendnek is volt kolostora és birtoka. Ugyanott terűltek el a Kán nemzetségbeli Gyula bán kiterjedt birtokai is. Mikor V. Kelemen pápa 1312-ben a templomos-rendet eltörlé, javaikat a Johannita-rendnek adományozta; egyik našicei praeceptorukról 1315-ben történik említés.

Našice keletkezéséről, melyet a középkorban Nekcsének hívtak és Baranyamegyéhez tartozott, mit sem tudunk. Kukuljeviæ történetíró szerint a római országút Inicerumtól (Pozsega) Stravianis (Gradac) felé s onnét Mursába vezetett. Kenner ellenben Stravianist a mai Našice helyére teszi.

Eszék 1687-ben. Egykorú metszet után.

IV. Béla alatt Demeter nyerte adományúl, ki az Aba nemzetség lipóczi ágából származott, és ivadékai a XV. századig bírták. A paszaroviczi békekötés idején Šušnjari, Motièina gornja és dolnja, továbbá Gradac, a hol Bedemgrad romjai állanak, aztán Crmošnjak és Klokoèevci falvak a našicei urodalomhoz tartoztak.

A török kiűzése után Našice a Száva melletti Brod parancsnokára, Kuba Iván ezredesre szállott. Később tulajdonosai gyakran változtak, míg 1734-ben Pejacsevics József Ignácz báró vásárolta meg, ott pompás várkastélyt építtetett s azt parkkal vétette körűl. Most Pejacsevics Tivadar gróf, verőczei főispánnak a tulajdona. A XVIII. században (1776–1777) a Našice melletti erdőben német iparosok üveghutát állítottak föl nyolcz kemenczével és egy hamuzsir-égetővel. Ma Gjurgjenovacban működik egy gőzfűrész- és egy tanningyár. A fűrészgyárban 100, a tanningyárban 320 lóerejű gőzgép és 126 munkás dolgozik.

Eszéktől keleti irányban, Petrievcin át, a rómaiak Mursa minor-ja alatt, szép tölgyfaerdők mentén Valpó (Valpovo) mezővárosba jut az ember. Valpónak 700 háza és 3.600 lakója van. A helység legszebb és legkiválóbb épűlete az egykor sokat emlegetett Prandaui Hillebrand Gusztáv báró unokájának, Normann grófnak a vára, melyhez angol park és állatkert is tartozik. A nagyobbik vártoronyban volt a törökök imaháza (džamia), a kisebbik védelmi czélokra szolgált. Valpón született a hires horvát régiségkutató és történetíró, Katanèiæ Mátyás Péter (1750–1825) Ferencz-rendi szerzetes, a ki a Tabula Peutingeriana-t, ezt a legjelentékenyebb római földrajzi emléket adta ki. Valpó vasasfürdője már a rómaiak korában ismeretes volt. Van itt több kereskedőház, gőzmalom és sörfőző.

A valpói Praundau-kastély. Csikoš Bélától

A rómaiak korában ide közel feküdt Jovalium, melyről már a II. századból vannak értesűléseink. A középkorban Valpi volt neve, s 1397 óta a Maróthi család birta. Mátyás király 1484-ben Vingárti Geréb Mátyás bánnak és Péternek ajándékozta. II. Ulászló király is időzött a várban, s innét kiváltságokat osztogatott.

A mohácsi csata óta Valpó a törökök részéről folyton veszedelemben forgott. 1543-ban a hitetlenek körűlfogták s 3173 kőgolyót lőttek a várra, a míg sikerűlt rohammal bevenniök. 1687-ben kamarabirtok lett, 1717-ben III. Károly 45 más szlavoniai faluval Prandau Péter bárónak adományozta.

Valpó mellett fekszik Belišæe, mélyet gőzfűrész- és tanningyára tesz fontos helylyé. Négy gőzgép 1000 lóerővel, 60 hivatalnok és 500 munkás dolgozik a gyárban. A nyers anyagot az 53 kilométer hosszú Guttmann-féle iparvasúton a Dráva síkság tölgyerdőiből szállítják. A földolgozott faanyag 30.000 köbméterre, a kész tannin 3000 tonnára rúg.

Eszék környékén említésre méltó még Erdőd (Erdut), mely 100 méternyire a Duna fölött, az erdődi dombon fekszik; innét tisztán láthatni a tágas Bácskát, a villányi hegyeket, meg a Fruška gorát. Tiszta időben még Zombort is megpillanthatja az ember 38 magyarországi helységgel együtt. A romba dőlt erdődi vár valószínűleg hadi szempontból épűlt. A törökök 1526-ban foglalták el. Mostani tulajdonosa, Cseh Ervin horvát miniszter, 1891-ben helyreállíttatá a négyszögletű tornyot s oda helyezteté családi sírboltját.

Erdőd szőlői jó hírnévnek örvendenek; alattuk vezet a vasút a Dunához és az átkelőhöz (gőzkomphoz), a mely Gombos felé a vonatokat a magyar partra szállítja. Érdekes az Ada szigetén levő fűzes erdő, melyben az egyes gyökerekről számos törzs nő föl. A Duna partján tanyázik száz meg száz lyukban a parti-fecske. Erdőd mellett régi idő óta halásztanya is van, hova messze földről járnak a halászok, főleg az apatiniak Magyarországból. Jobbára harcsát, tokot és vizát fognak.

Erdődtől délre fekszik az 5000 lakost számláló Dálya (Dalj) mezőváros, meg a karloviczi görög-keleti patriarcha uradalma. A patriarcha gyakran tartózkodik itteni várkastélyában. A Dálya körűl levő dombos vidék szőlővel van beültetve s meglehetős jó bort terem. A halászati jog a patriarchatusé. Olykor 1000 mázsa halat is fognak itt.

A Dráva és Duna összefolyásánál fekszik Almás nevű búcsújáróhely, hova nemcsak Eszék lakói, de nagy processiók is zarándokolnak Szlavoniából. Eszékről vasúttal vagy gőzhajón juthatni Vukovárra, Szerémmegye székhelyére. Vukovár a Vuka folyónak a Dunába ömlése mellett fekszik; 1530 háza és több mint 9500 lakója van. A Duna mellett fekvő halomról, hol a Ferencz-rendi kolostor és a reálgymnasium áll, az egész helységet és vidékét könnyen áttekintheti az ember. A város két részből, Ó- és Új-Vukovárból áll. Az utóbbinak fő útczájában találjuk a főbb hivatalokat, meg Eltz gróf kastélyát, melynek parkja egészen a Dunáig lenyúlik. Vukovár igen kedvezően fekszik; épen azért fontos kereskedelmi piacz. Készítenek ott kisebb hajókat, főleg bárkákat; nagyban gyártják a téglát. A vukovári halászat igen jól ismert. A lakosság ezenkivűl a föld- és szőlőmívelést is űzi.

A gombos-bogojevoji gőzkomp. Kimnach Lászlótól

Vukovár a rómaiak korában eleinte kis megerősített tábor vala; a mely körűl néhány kereskedő telepedett meg. Ezt a telepítvényt Vlca, Volca, Hiulca, majd Valcov néven nevezték; az utóbbiból keletkezett a Valkóvár s végre a Vukovár. Idővel a római táborból vár lett, mely egy halmon feküdt, s erős falak vették körűl. 1231-ben IV. Béla öcscse, a hajdani halicsi király Kálmán jogot adott Vukovár polgárainak a Vukában és a Dunában való halászásra. Mikor 1526-ban a török elfoglalta Vukovárt, a lakosság szanaszét menekűlt. Erdőkben és rejtett helyeken tartották az istenitiszteletet. A török elvonúlása után a város romokban hevert, s csak később ébredt új életre. A Ferencz-rendiek kolostora 1730 óta áll; templomuk Szent Fülöpnek és Jakabnak van szentelve; hozzá tartozik a bogdanoviæi fiókegyház, és Szent Rókus kápolnája Új-Vukovárt. A görög-keletieknek és az izraelitáknak is van itt egyházuk.

Vukovár. Medoviæ Czelesztintől

Vukovártól Újlak (Ilok) felé a Duna vidéke még érdekesebb, mert ott emelkedik a Fruška gora, a „virágzó Szerémség” (Kitnjasti Sriem) hegysége.

A moslavinai (monoszlai) gránithegység. Hraniloviæ Henriktől, fordította Hodinka Antal

Ha derűs délutánon a zágrábi Strossmayer-sétatérről kelet felé nézünk, a messze távolban a láthatárt egy pillanatra megszakító hegység tűnik föl előttünk, a mely, mint valami teknősbéka gömbölyű teknője, emelkedik ki a széles és vízerektől össze-visszaszeldelt Száva-síkságból. A világos kékesszürke hegygerincz lágy idomai alig észrevehetőleg rajzolódnak le az égbolton, az egyes csúcsok és völgyek megkülönböztetéséhez meg már épenséggel éles szem szükséges, mert a Horvátország többi hegyein élesen látható bevágások és szegélyek ezen alig vehetők ki. Ez a Moslavaèka gora, monoszlai hegység, egyike Horvátország azon kevés hegyeinek, melyek a földkéreg plutói őskőzetéből képződtek.

Belső alkata és külső alakja éles ellentétben állanak egymással, mert a gránittömeg szerény domb alakot öltött, mintha puha, porhanyós kőzetből állana. Úgy áll ottan oldalt egyedűl a Száva-menti mély síkon, mintha idegen vendégűl tévedt volna oda, a nélkül, hogy a horvát folyamköz hegylánczaival összefüggene.

S a milyen különálló földtani összetételére nézve, a melynek a pozsegai katlan hegyövével való rokonságát inkább sejteni lehet, semmint bizonyítani, ép oly magános a fekvésére nézve is úgy, hogy, noha csekély terjedelmű, Horvátország hegyrajzában mégis önálló egységet alkot, melynek határai élesen kiválnak, mert a folyómenti mély síkok elválasztják a folyamköz hegyrajzi tengelyétől. Éjszakon és nyugaton a Èazma folyó kanyarít széles ívet a lába körűl, keleten pedig az Ilova szánt köréje mély barázdát, mely a pozsegai katlant övező hegyektől zárja el.

E hegyrajzi sziget alaprajza éjszaknyugatról délkeletre nyúló hosszúkás négyszöghöz hasonlít, melyét számos pajzsidomú domb és nehány magasabb hegyhát tölt ki. A külső dombok 200–300, a belsők 300–450 méter magasak, és kőtömegükre nézve is különböznek amazoktól.

A gömbölyű hegyhátakba mély és meredek falú völgyek vágódnak be, melyekből mindenfelől számos patak tör elő. A völgyek tudniillik a 489 méternyi Hunka hegyhátról sugáralakúlag nyílnak az ég minden tája felé.

A kőtömegek össze-visszarepedezett fölső rétegén termékeny földanyag alakúlt, a melyből a kőalap csak helyenként látszik ki, mint kopasz szikla, ennélfogva a hegységet, föl egész a tetejéig, buja növényzet födi.

Innét van az is, hogy a szerteágazó patakok nem a hegyvidék hatalmas sziklatömböket gördítő szilaj szülöttei, hanem jámbor vízerek, melyek a mélyen bevágódott völgyek fenekén sudár bükkök, tölgyek és juharfák alatt zöldelő réteken lassúdan és csöndesen folydogálnak a síkság felé. Csak a hol a mederben haránt fekvő palaréteg elzárja útjokat, alkotnak eséseket és zuhatagokat.

A Moslavinát, melynek éjszakkeleti felén van a köznép által Gariæka gorának vagy Gerjavicának is nevezett tulajdonképeni Moslavaèka gora, legjobban beláthatni a Felső-Jelenska mellett levő Szent-Benedek magaslatról, melynek táblaalakú tetején kőoszlopon Szent Benedek szobra áll.

A patakok csekély esése és alsó folyásuk lapos medre okozza, hogy minden nagyobb esőzés után kiáradnak és elöntik az iszapföldet. A visszamaradó víz mocsarakat alkot, és különösen a déli oldal nagyon is lápos.

Főbb patakok: a Grabovnica, a Jelenska, a Graèenica és a Garešnica. Az első, melynek forrásvidéke csaknem egészen grániton terűl el, éjszakra a Èazma felé foly le; a Jelenska patak mély barázdát szánt a hegység délnyugati oldalába; ezzel csaknem egyközűleg foly a déli oldalon a Szávába a Graèenica, míg a keletin a Garešnica sok kanyargás után az Ilovával egyesűl.

E terűlet földtani alakúlása sajátos jelenségeket tűntet föl. Az alapot gránit, gnájsz és kristályos pala alkotja, melyek a legfelsőbb tetőkig is fölérnek. Ezen az őskőzeten harmadkori rétegek fekszenek, míg a paleozói és mezozói lerakodások teljesen hiányzanak. A középponttól a fölszín felé ezeken az ősrétegeken mediterran és sarmát eredetű mészkő, márga és homokkőrétegek feküsznek; pliocén márga és Lajtha mész a dombvidék délkeleti szárnyán, a Graèenica és a Garešnica közt ülepedett meg nagyobb terjedelemben. A síkság felé eső legszélsőbb nyúlványakat özönvízi földrétegek és lősz alkotják.

A régibb és újabb rétegek ilyen elrendezkedése adja részben az egész hegycsoport alacsony voltának a magyarázatát. Másutt épen az őskőzet alkotja a magasabb emelkedéseket. Itten meg a hegyet lehordó erő évezredeken át a nyílt, újabb rétegek által nem födött őskőzetre hatott. A patakok, az eső, a szél szemenként hordta le a hegy anyagát, míg a merev redők éles széleit le nem simították és gömbölyűre nem csíszolták. Végig járva az egyes hegyhátakon, gyakran föltűnik, hogy a földkéreg összezsugorodása által magasra fölmeresztett redőknek csak az alja van még meg. Ez a föltűnő rombolás és mélyre ható lehordás arra az állításra késztette Wolf geologust, a ki 1861-ben először kutatta át és írta le tudományosan a bécsi földtani intézet évkönyveiben ezt a terűletet, hogy a Samarica melletti tolódások glecsermaradványok. A hegység éjszakkeleti részén, a Samarica patak forrásvidékén tudniillik az egész hegyet övként körűlfogó özönvízi iszaprétegekben hatalmas kristályos kőzettorlaszok fekszenek; némelyik tömb több négyszögölnyi. Jóllehet e tömbök tényleg nem szögletesek és fekvésük csakugyan arra vall, mintha egykor jégárak hordták volna a tetőkről a völgybe le ezt a tömeget, mindamellett a jégárak tevékenységének egyéb, és pedig igen fontos jelei egészen hiányzanak, úgy hogy Wolf véleményét ma már teljesen elvetették.

A Moslavaèka gora alacsonyodására egyébként a sülyedések is hatással voltak, melyek az ifjabb rétegek fekvéséből tetszenek ki. Az éjszaki részek, a hol most a Èazma folyik, és a nyugatiak, a hol a Lonjsko polje terűl, mélységbe vesztek, míg a déli egyszerűen lesülyedt s a tenger színtája alá jutott; így aztán a későbbi hegység szegélyét sarmát, pontusi és levantin rétegek alkották meg.

Kevéssel ezelőtt a Moslavaèka gora még alig volt ismeretes, mert noha alig van 50 kilométernyire Zágrábtól, nem esik semmiféle közlekedési vonalba, s ezért mind mostanáig nem volt alaposabb földrajzi leírása. Alig tudtak róla többet, mint hogy nehány nagybirtokú úr székhelye s egy pár gránitbánya, petroleumra valló nyomok és itt-ott ékkövek is találhatók rajta. Most pedig jó karban tartott országútak szelik keresztűl, és Dugoselón át vasúti összeköttetése is van Zágrábbal. Dugoselóból egy szárnyvonal ágazik el és a Lonja, meg a Èazma mély síkjain áthaladva az egész országot végigmetszi.

Ez a mély sík a tömérdek vízlecsapolási munkálat daczára még mindig sokat szenved az áradásoktól; ha a Lonja medenczéjében összegyűlt víztömeget a Száva, föltorlódott víze miatt, föl nem veheti és le nem vezetheti, a hegység alján elterűlő lapály tengerré változik.

Igazán csalóka természetű föld ez, melynek szilárd talaja kedvező időben pompás termést ad a mellett, hogy a réteken horgászni is lehet. A számtalan értől szeldelt terűlet, melyen buja növényzet virúl, kicsiben egy amerikai folyam torkolatának a tájékához hasonlít, melyen a kőszéntelep keletkezését is tanúlmányozni lehet. A mocsaras talajt vastag gyepszőnyeg takarja. Egyik posvány a másikat éri és a félig pocsolyába temetett kidőlt fák rakás számra hevernek szerteszét. Így gyűl itten rakásra a fa századok óta, s mikor a vízár lefutott, a megbarnúlt és megfeketedett, ág nélküli törzseken világosan láthatni az előre haladó szenesedés egyes tüneteit.

Ezen medencze keleti szélén vasút vezet Ludinába és tovább Moslavinába, a hol Berchtold grófnak nagy terjedelmű földbirtoka van.

A moslavinai (monoszlói) vár, melyet a XVIII. század közepén az Erdődy grófok építtettek, egy, saját kápolnával bíró, igen tekintélyes fő épűletből és két kastélyszerű kisebb épűletből áll, melyekhez tágas gazdasági épűletek és egy gőzmalom járúlnak. A vár egy lőszdombon fekszik épen ott, hol a Jelenska patak a völgyből a mívelt és számos faluval benépesített síkságra kilép. Ez az egész hegycsoportnak legfontosabb része, a mint hogy a vár szomszédságában lévő régi alapfalak is arra vallanak, hogy e vidéknek épen ezt a részét már a rómaiak benépesítették vala.

Nemcsak a legnagyobb helységek, hanem a legnevezetesebb természeti jelenségek is a délnyugati részen csoportosúlnak.

Az egész vidéknek nevet adó moslavinai vártól a Jelenska patak mellett fölfelé haladva a jól mívelt völgy lejtői a Jelenska mögött összeszorúlnak; itt vagyunk a fő gerincz gránitján. Itt van, mintegy két órányira a vasúttól az a kőbánya, melyből a legszebb moslavinai gránit származik. Ennek a szemcsés, kemény, halványszürke kőnek, a mely nagyobb tömbökben is törhető, nagy a fontossága Horvátországra nézve, mert az egész országban csak is itten van úgy útkövezésre, mint szoborfaragásra alkalmas kőanyag.

Moslavinából nyugati irányban Voloderen át a magaslatok szélén két órai út vezet Graèenicába. A Graèenica patak jobbkézt eső oldalvölgyén haladva, a lősztalaj vidékéről a pliocén márga és agyag terűletére érünk; ennek a két rétegnek a határán van a Paklenica patak nyílásában a boriki, vagy a hogy a közel fekvő faluról inkább nevezik, a mikleuškai kőolajforrás. Ez eredetileg édesvizű forrás volt, és az ebből támadt pocsolya színén zsírfoltok képződtek, melyeket az ott lakók kocsikenésre használtak. A Horvátország természeti sajátságainak kikutatásában fáradhatatlan Vukotinoviæ L. közelebbről is megvizsgálta e jelenséget, és a 60-as évek elején többeket figyelmeztetett reá, hogy ott kőolaj található. Hermann későbbi kutatásai alapján kitűnt, hogy azon a helyen dús és egészen a mélyen fekvő gnájszig leérő földi szuroktelep van. A gazda ekéje szántás közben gyakran fönnakadt; tudniillik megkeményedett szuroktömbbe vágódott s nem bírta áthasítani. Mélyebb fekvésben több lesz a szurok és végűl a fiatalabb rétegek alján a gnájsz hasadékaiban, mint nyúlós folyadék, szivárog össze. A nép által paklenicának, azaz földi szuroknak nevezett Mikleuška környéken egész csoport kisebb forrás van, a melyekből kőolaj szivárog föl. Sajnos, a mennyiség nem felelt meg a nagy várakozásnak, mert a kőolajat adó rétegek vékonyak és nagyon szétoszladozottak. A kőolaj gyűjtése ekként mindössze arra szorítkozik, hogy a fiatalabb rétegeken át a gnájszig fúrt 70 méternyi üregbe hordót illesztenek be, a mely néhány nap alatt megtelik.

Jóllehet tehát a Moslavaèka gorán különféle kőzetfajok, értékes ásványok, sőt ékkövek is fordúlnak elő, a mennyiben turmalint és topázt is találtak, mindamellett mindeddig semmi kilátás sem volt arra, hogy ott nagyobb bányaipar fejlődhessék ki, mert a kevéssé átkutatott vidék a közlekedéstől és a vasúttól távol esett. Azonkivűl az ismeretes telepek, még a nagyban jelentkező lignitrétegek is, igen szét vannak darabolva és kisebbszerűek. Nagyobb haszon csak a gránit fejtéséből várható, mert legújabban Zágráb útczáinak a kövezésére is használni kezdték, és netalán újabb leletek, a melyek, például a Šartovac falu mellett, a hegység déli oldalán levő kőolajforrás, nagyobb eredményekkel kecsegtetnek. A gránitfejtés az ország szükségletéhez képest igen is ingadozó és csak kis mértékben űzik. Turmalinon kivűl topáz is fordúl elő nagyobb darabokban.

A fontosabb kereseti ágak még mindig a föld- és szőlőmívelés, a mely, mivel régóta és mélyen bent a hegyek között is űzik, biztos jövedelmet nyújt a népnek. Ennélfogva az egész vidék aránylag nagy népességű, és főleg a völgyekben sok a falu és házcsoport. A szőlőmívelés egészen Claudius császár idejéig visszavihető. Különösen a mésztartalmú helyek adnak sok kitűnő bort.

Nagyobb helységek: Miklouš, Samarica és Petrièka az éjszaki oldalon, Garešnica a keletin, Kutina, Voloder, Mikleuška, Moslavina és Jelenska a délin, Ludina és Vrtljinska a nyugatin. Valamennyi ugyanazon terv szerint épűlt; mindannyi a patakok mentén, még pedig jobbára csak az egyik parton levő hosszú házsorból álló, egytől egyig kisebb községek; lakóik száma ritkán haladja túl az ezeret.

Mint Horvátország többi hegyvidékén, a telepek az erdők vadonából és az oltalmat adó magaslatokról itt is lekerűltek a síkságra és a termékeny völgyekbe. Erdőkoszorúzta várromok emlékeztetnek itt is a török harczok idejére; rengeteg erdősségek ölében, a hegyes vidék közepében félreeső fekvésük elárulja, hogy az úttalanság itt védelmi czélokra szolgált.

A fő hegyhát nyugati szárnyán a következő romok sorakoznak egymás mellett: a Hunka alatt emelkedik a Bela crkva (Fehértemplom); a Perušiægrad (ez a név a horvát hegyvidéken is előfordúl Gospiæ mellett), odább éjszakra a Jelengrad (Szarvasvár) és Košutagrad, a Hunkától éjszakra Garicsvár, valamennyi rengeteg erdő közepette. Jelengradtól csak a monda beszéli, hogy ott egykor a hatalmas Svevlad bán székelt. Košutagrad mellett nagyobb telep és egy templom nyomai láthatók. A XIV. században állítólag Podgorska nevű helység állott volna ottan és a helységben egy Szent Ferencz-rendi kolostor. Garicsvára, melytől az egész dombvidék másik nevét vette; Garig néven már a XIII. században előfordúl, mint nagyobb helység. A Hunka tetején magános kereszt áll. Egy ifjú szerzetes (kaludjer), kit szíve szűk czellájából a nagy világba űzött, gyilkos kéztől esett el ott. Sírja, a Kaludjerov grob, a hegység jelképéűl szolgált, és a róla szóló néphiedelem Niemèiænek ugyanazon czímű szép költeménye úján széles körben elterjedt.

Az állat- és növényvilág, valamint az éghajlat semmi különös jelenséget sem tűntetnek föl. Tájképeiben is csak Horvátország többi hegyvidékének vonásai ismétlődnek.

A férfiak nyári ruházata lebegő bő, fehér vászon gatya (gaæe), melynek rojtozata bokáig ér; a kurta ing bő újjait a csuklón szalaggal kötik össze; az ingújjakon nincsen vagy csak kevés a szines himzés. Ugyanis az ifjak büszkesége a tarka selyem mellény és a fényes, hosszú szárú csizma. Szép látvány, a mint a magas, széles vállú férfiak hófehér ruhájukban, pörge kalapjukat félrecsapva könnyedén lépdelnek. Lépésük kemény, a gatyát fölhúzzák, hogy a fényes csizma jól kilátszódjék alóla; fölbokrétázott kalapjuk alól merész, szemeket vetnek a csinosan kiöltözködött leányokra, a kik a templomba menet nehéz arany és korall lánczokból álló összes örökölt ékszereiket magukra akgatják.

Az ing fölött, fekete alapon, élénk színű rózsákkal hímzett atlasz vagy selyem mellényt viselnek. Gondosan fésűlt vagy rövidre nyírott fejükre gömbölyű kalapot tesznek, melynek keskeny karimája mellé pávatollat vagy csinált virágbokrétát tűznek; a kalapról nemzeti háromszínű szalag lóg alá.

Télen ezt a könnyű öltözéket vastagabb vászonból készűlt szűk nadrág (èakšire) és fekete posztóködmön egészíti ki. Csak az előrehaladottabb koruknál fogva melegebb ruházatot szükséglő emberek viselnek térdig érő felső kabátot. Ezek a szorosan feszűlő újjas mándlik (æurci) bárány- vagy juhbőrből készűlnek; a kivűl viselt sárgás bőralapra színes bőrdarabkákból gondosan összeállított hagyományos díszítményeket varrnak.

A fiatal asszonynépségnek egykor szép ruházata a külföldi divat hatása alatt sokat vesztett eredeti tisztaságából; csak az éltesebb nők ragaszkodnak még szigorúan, úgy szabásban, mint kelmében, a régi módihoz. Ez a viselet a következő: a mellen keskeny ránczokba szedett, bokáig érő, hosszú ing. Ennek csipkés szegélye alól vörös vagy fehér harisnya, a legfínomabb bőrből készűlt csinos félczipő vagy színes és hímzett papucs kandikál ki. És a leányok értik a módját, hogyan kell parányi, jól formált lábaikat fitogtatni. A kelme, mint az összes fehérnemű, otthon szőtt, igen fínom, fehér vagy sáfránnal sárgás fehérre föstött vászon, mely gyakran oly fínom és áttetsző, mint a Koss sziget hajdan hires könnyű selyem szövetei. Minden hímzés nélkül omlik le a karcsú termetről, könnyedén és szellősen, de ezer ránczban, úgy, hogy áttetsző volta mellett is tökéletesen eltakarja a testet. Annál dúsabb hímzésű a fodros és csipkés széles kötény (zastor), mely az övön alúl csaknem az egész inget elfödi. A karcsú derekat leányoknál selyem pántlikából, asszonyoknál vörös posztóból készűlt öv szorítja össze és tartja szorosan a szintén ránczos felső inget (opleæe), mely a derekat takarja. Csak a csuklón szalaggal összekötött ingújjakat díszítik színes hímzéssel, a melyet különös gonddal készítenek, úgy, hogy olykor a selyem sem elég jó hozzá, hanem a rózsákat és fűzéreket aranyszálakkal szövik be.

Az elválasztva hordott hajzaton vörös, szögletes „poculjica”, aranynyal hímzett, csipkével beszegett kis sapka ül, a mely csak a fejtetőt födi. Nyakékűl vörös korall-(kraljuži) és pénzfűzéreket (džerdane) használnak. Ezek a fűzérek nemzedékről nemzedékre öröklődnek; ezek a tulajdonosnő büszkeségei, gazdagságának a tanújelei, és mennél több – olykor 40, sőt 50 – sor nagy szemű korall van a nyakában, annál büszkébben lépdegél s annál sovárabban kisérik az ifjak csillogó szemei.

Ez öltözethez télen virágos selyemből vagy kék posztóból készűlt, mélyén kivágott mellényke járúl; fölé meg surkát, rendszerint fehér és kék, ritkábban fehérzöld és sárga zsinórzatú vörös posztókabátot öltenek. Ez a leányok és a fiatal asszonyok viselete. Az idősebb nők jobban szeretik a sötét színeket s ruháikat sem díszítik oly dúsan tarka hímzéssel; azonfelűl a kis fekete sipkát még „peèá”-val, fehér fejkendővel födik le.

Körűlményesen van megszabva a „žalba”, a gyászviselet, a mely csodálatosképen egészen fehér, csak az öv fekete. Ezt a fehér ruházatot az özvegyek mind halálukig megtartják; a fiatalabb asszonyok sem csak egy évig hordják a gyászruhát, mert a mély és igaz érzés csak akkor engedi még a közönséges ruházatot, ha a drága halott elvesztését újabb szerencse pótolta némikép.

Télen az éltesebb nők még „mentené”-t, rókamállal bélelt kék vagy zöld bundát is hordanak. Az értékesebb ilyen ruhadarabok anyáról leányra szállanak, de, sajnos, újabban, olcsóbbak által kiszorítva, ma már mind ritkábbakká válnak.

A moslavinai gránithegység terűlete kicsiny ugyan, de a lakossága mégis különféle fajokat mutat föl. A mennyire Teodorèeviæ Despotnak, e vidék legalaposabb ismerőjének kutatásaiból következtetni lehet, az egyes typusok megkülönböztető sajátosságai nem annyira a nyelvben, viseletben és az életmódban, mint inkább a physikai külsőben rejlenek. Teodorèeviæ néprajzi vizsgálódásaiból az tűnik ki, hogy a lakosság nagyon is vegyült és két fajra osztható. Az egyik magas növésű, karcsú alakokból áll, a kik a haj, a szemek, a bőr, stb. színe szerint a szőkékhez sorolandók; a másikat zömök, fekete hajú emberek képviselik, a kik amazoktól sajátságosan kifejlődött pompás fogazatukkal különböznek, és azonkivűl jóval alacsonyabbak. E typusok keverten fordúlnak elő, de oly formán mégis, hogy az egyes falvak majd inkább az egyikhez, majd meg a másikhoz tartoznak.

Így a hegység déli oldalán, a moslavinai vár közelében, a Jelenska patak völgyének lakói különböznek a közeli Mikleuška-beliektől ép annyira, mint a Èaire-beliektől, bár mindannyian a kaj-kavi nyelvjárást beszélik. Az előbbiek, csontos, izmos, úgy erkölcsileg, mint testileg pompás faj, a horvát hegyvidékről, Delnicéből való telepesek, a kik a hagyomány szerint – a közelebbi részletek feledésbe mentek – mint „krajnci”-k (e szó tulajdonképen Krajnából valót, itt vándorló favágót jelent) költöztek a moslavinai hegység legvadabb vidékére, hogy az uradalomnak a kaludjer sírja körűl levő őserdeit levágják. Az uradalomtól kapott puszta terűleten letelepedvén, régi hazájukból magukhoz vették családjukat is; szorgalmas és kitartó munkával a pusztaságot csakhamar termő szántófölddé alakították át, a rengetegben barátságos falvakat emeltek és, mint minden hegyi lakó, a régihez ragaszkodva, az újítástól idegenkedve, megőrizték tiszta erkölcseiket és nyílt, szabad gondolkodásmódjukat. Zömök, izmos testalkatuk miatt a magas moslavinaiak „bušaki” nevet adtak nekik.

Horvátország egyetlen vidékével sem bánt el irodalom olyan mostohán, mint ezzel a természeti szépségekben oly gazdag, és jóravaló népének eredetiségével oly vonzó terűlettel.

A Száva-mellék (Posavina). Hraniloviæ Henriktől, fordította Hodinka Ágoston

A Száva mélyre ható befolyással van Horvátország földrajzi állapotaira, a mennyiben egymástól igen elütő két részre: az Adriai havasi vidékre, és a Dráva, Duna és saját maga határolta dombvidékre osztja azt. Ez utóbbi nagy félszigethez hasonlóan nyúlik el, egyre keskenyedve és folyton alacsonyodva egészen a Szávának a Dunába ömléséig, a hol meredek sziklán ül az annyi ostromot kiállott Belgrád vára. Itten már szembeszökő a Száva jelentősége, s a lemélyedés, a melyet neki kell tulajdonítani, hosszú vonalon megszabja az ország külső vázát. Ez a mélyedés történeti, néprajzi és kereskedelmi szempontból egyaránt nagy fontosságú a horvát népre nézve. A Horvátországot öntöző összes folyók között a Száva a legfontosabb, fontosabb még magánál a hatalmas Dunánál, a közép-korban a népvándorlás utjáúl szolgált és Közép-Európának ma is legnagyobb folyamánál, mert számtalan mellékvize az ország legtávolabb eső pontjaival köti össze.

A Száva két világot választott el és kötött ismét össze. De a mint a kereszt és félhold közötti határ kelet és dél felé odább tolódott: a Száva is azonnal nagyot vesztett fontosságából, mert a vasútak más irányba terelték a közlekedést. Úgyszólván csak földrajzi fontossága van meg még. De ez Horvátországra nézve nem kisebb, mint a horvát nép történeti fejlődésére gyakorolt hatása. A Száva Horvátország fő folyója. Kitűnik ez a folyamvidékek összehasonlításából is: a Dunáé 2723, a Dráváé 5846, a Száváé pedig 20.352, sőt ha a Kulpáét is hozzá veszszük, egészen 26.000 négyszögkilométer.

A Száva a krajnai Triglav alatt a Podkorenska és a Bohinska-Száva összefolyásából támad s gyorsan iramló zöldes hullámaival keleti irányban egész Krajnán átszalad. Medre ottan köves, tehát még nagyon is hegyi folyó jellege van, és ezért csak tutajozásra alkalmas. Gurkfeldnél lép ki a szűk szorosból, a melyben a szekérútnak és vasútnak is csak nagy fáradsággal tudtak helyet szorítani, a síkságra, a hol mindinkább észrevehető rajta a síkföldi folyó jellege, s hovatovább kelet felé halad, annál szembeszökőbb a síkság hatása a folyására. Méltán nevezik tehát horvátországi völgyét Posavinának azaz Száva-melléknek.

A rézsút fekvő uszkók hegyek és a zágrábi hegység között a Száva a vízözönkor hatalmas kaput nyitott magának, a melyen át Horvátország terűletére lép. Itt már csak 116 méternyire van a tenger színe fölött és körűlbelűl 780 kilométernyi futása után (egész hoszsza forrásától a torkolatáig 1062 kilométer) Zimonynál, a hol Belgrádnak várfalait mosva, a Dunába szakad, csak 71 méterrel száll lejebb.

A mint a zágrábi lapályra ér, a várostól messze délre kerűlve s immár számtalan ágra szakadva, egészen sík földön hömpölyög tova. Még ma is észrevehetőleg kifelé taszítja a medrét és nem is oly régi földtani korban a mai Zágráb helyén hullámzottak a habjai. Ezt bizonyítja Gurkfeldtől Zágrábig épen maradt lépcsőzetes párkányzata, mely a legvilágosabban látható Rann és Gurkfeld között, hol mintha csak emberkéz vágta volna a sima sziklafalba, oly hatalmas a víz ereje. A víz maga alig hat a sziklára, hanem a magával sodort kavicstörmeléket használja eszközűl, a mely a legkeményebb sziklát is lesúrolja. Évezredek alatt a Száva roppant tömegű iszapot sepert magával és azzal a zágrábi hegység mögött eső földterűletet termékenynyé változtatta. Ezt a kotró munkát magas vízállás alkalmával végzi; az alámosott sziklafal leomlik, szétesik s a meder fenekén jó messzire tova görgetett kavics a folytonos surlódás folytán fínom homokká és iszappá mállik szét.

Ennek következtében a zágrábi mély sík talaja főképen kavicstömegből áll, melyet a patakok által a környék hegyeiről lemosott földréteg fed. A folyónak középfolyásánál kifejtett romboló munkáját az alsó folyásánál mutatkozó építő ereje ellensulyozza. A hullámok sodró ereje az ár sebességétől függ; a hol nincs meg a kellő sebesség, a tova ragadt kavics leül a víz fenekére és magasbra emeli azt. A Száva alsó folyásán azonban, mivel ott alig van esése, kevés helyen sodor magával kavicsot. Tulajdonképen csakis ott van lerakodás, a hol sebes folyású mellékfolyók ömlenek beléje. Ilyen kavicslerakodás útján jött létre a zágrábi mező. Sziszeken alúl, a hol televény földben ásott magának ágyat, már jobbára csak iszapot hord magával, a mi azonban az árterűletre nézve nagy fontosságú. Ekképen a Száva a torkolatának tájképét a rómaiak kora óta tetemesen megváltoztatta, mert a lehordott iszapot lerakván, a talajt egyre emelte. Meglepő, hogy torkolatánál teljesen tiszta és szép zöldes a víze, bár a Drina nagy mennyiségű kavicsot sodor a különben is laza márga ágyban folydogáló folyóba.

A Száva felső folyása Gurkfeldig, középfolyása Brodig és az alsó Zimonyig tart. A felsőt gyors esés és szűk völgy jellemzik; a középsőnek az esése nem oly nagy, de áradáskor gyakran változtatja helyét s iszonyú erővel szigeteket, és a szárazba messze bevágódó ágyakat ás és ront ismét össze; az alsó folyása vég nélküli kanyargásokból áll; a kanyarodások között levő földnyelveket a víz elszakítja a száraztól és szigetekké teszi, a sík partterűleten az áradás mocsarakat hagy hátra, a melyekből természetes halastavak képződnek. E tavak ezer meg ezer vándormadárnak szolgálnak költőhelyűl, de egyúttal a mocsárlég tenyésző helyéűl is, a mi a közegészségre mindenesetre káros.

A Száva folyamterűlete az ország hegyrajza szerint négy, egymástól igen elütő vidékre oszlik. Zágrábtól Sziszekig terűl el a zágrábi mély sík, a melynek jobb medenczéje a vízerekben dús és termékeny Turmező. Sziszektől Brodig aránylag szűk és hegyek közé szorúlt völgyben halad tova. Alább a hegyek elmaradnak és a folyó a szerémi síkságra lép. Az utolsó szakasz az Adriai és a Fekete tenger közötti vízválasztóig terjed; itt már csak a déli Horvátország domb- és hegyvidékéről érkező mellékfolyókat szedi föl.

A folyamközön, a melynek nagyobb fele a Szávához tartozik, a vízválasztó a stiriai határtól az Ivanèicán, a Bilo hegységen, a pozsegai hegységen és a pozsegai hegykatlan éjszaki peremén fut át a Fruška goráig és két sajátos jelenséget mutat föl, A Vinkovce mellett kiszökellő hegyhátak a síkságba vesznek el úgy, hogy magas vízállásnál a Duna és a Száva közötti határ itt eltűnik. Ellenben a Fruška gorán a vízválasztó teljesen ki van fejlődve, de az aránytalan lejtősödés következtében egészen a Dunához ér úgy, hogy a Dunának ezen a partján az 1691-ki győzelemről híres Zalankeméntől Zimonyig nincsen mellékfolyója.

Nehezebb meghatározni a Száva folyamvidékének határait az Adriai tenger felé. Jóllehet itten a Kapela és a Velebit hatalmas hegylánczot alkotnak, a számtalan föld alá buvó folyó föld alatti futásával megnehezíti a vízválasztó pontos meghatározását. A fölszínen ugyan könnyen nyomon lehet követni, de ez csak látszólagos vízválasztó, a valódit a horvát kutatók minden fáradozásukkal sem tudták megállapítani.

Ez a futólagos áttekintés is eléggé mutatja, mennyire különböznek egymástól a Száva folyamvidékének egyes részei égaljukra, partvidékük alakzatára és lakóik életmódjára nézve. A Szávától távolabb eső terűleteket részletesebben külön fejezetekben ismertetjük; itten csak a folyamvidékéhez tartozó vidékeket írjuk le.

Az ország hegyeinek alakúlata következtében a Száva jobb és baloldali mellékfolyói nem azonosan képződtek ki. A baloldaliak, melyek között a stiriai határon futó Sutla, a Krapina, az áradásairól hirhedt Lonja, a Èazma, az Orljava, a Londža, a Biæ és a Bosut a nagyobbak; minden tekintetben a jobboldaliak mögött maradnak. Közlekedésre egyetlen egy sem alkalmas, az egy Bosutot kivéve, s ezt az egyet is minden nyáron mesterségesen kell táplálni. Ha e balparti mellékfolyókat csoportosítjuk, akkor látjuk csak, mennyire függnek ezek a folyamköz összeszűkűlésétől. Kelet felé mind rövidebbek s mind kevesebb mennyiségű vizet szolgáltatnak a Szávába.

E csoportok nyugatról keletre haladva a következők:

1. a zágrábi hegységről lefutó vizek, 2. a Lonja-völgy patakjai, 3. a pozsegai völgykatlan kül- és belvizei, 4. a Fruška gora és a pozsegai hegység nyúlványai között levő dombvidék patakjai, és 5. a Száva torkolata mellett elterűlő márgás vidék fejletlen, részben mesterséges vizei.

E csoportok látható nyomokat hagynak a Száva medrén és ezek hatásának tulajdonítandó a medernek változó alakja. Földrajzi szempontból igen érdekes és tanúlságos jelenséget mutatnak e mellékfolyók, de a vízszabályozó mérnököknek nehéz föladatot adnak, mert szabályosan ismétlődő áradásaik pusztúlással fenyegetik az országot; árjaik fölhasználása ma még igen kezdetleges, szabályzatlan voltuk miatt pedig vízi közlekedésre alkalmatlanok.

Az első csoportban Zagorje fő ere, a 77 kilométer hosszú Krapina mellett Horvátország 95 kilométernyi határfolyója, a Sutla, a legnagyobb. A zágrábi hegységről aláfolyó számos, 16 kilométer hosszúságot is elérő patakok medre ugyanazt a jelenséget mutatja, a melyről a Po olyan nevezetes: a síkság fölszínénél magasabban, önalkotta gátak között folynak.

Csak 100 kilométerrel jóval alább érjük el a második csoportot, a Lonja-vidéknek áradásaikkal nagy terűleteket elpusztító patakjait. A Lonja a Száva leghosszabb (140 kilométer) baloldali mellékfolyója, a melyet nagy áldozattal sikerűlt az utóbbi években rendes mederbe szorítani. A Száva partjaitól a szárazra messze benyúló, számtalan ágtól keresztől-kasúl szeldelt mocsarak és buján tenyésző, magasra növő mocsári növényvilágtanúja a víz romboló erejének.

Hogy a legközelebbi csoporthoz érjünk, keletre a Száva horvátországi egész folyamhoszszának majdnem a közepéig, a Sutlától mintegy 300 kilométernyire lefelé kell haladnunk. E csoport fő ere az ágas-bogas fához hasonló Orljava (85 kilométer), mely egy szűk áttörési völgyön át a kies pozsegai medencze vizeit viszi a Szávába.

Ezen csoporttól ismét nagy távolság választja el a legközelebbi mellékfolyókat; 250 kilométerrel odább keletre az emberi mesterség az azelőtt posványos és pocsolyás Bosutot (95 kilométer) gátakkal és zsilipekkel derék folyóvá növelte meg, melynek szolgálatra kész széles háta most a Száva mellékén lévő pompás tölgyesek fáját szállítja. Mint Horvátországnak sok más folyó vízénél, itt is a koronkénti vízbőséget vagy vízhiányt az ember fáradságos munkája egyenlően, hasznosan osztotta el.

A lősz talaj befolyása itt már észrevehető, és mint a Karszton, itt is, csak hogy egészen más talaj- és tájalakzat között, a mellékfolyók vízbősége vagy vízhiánya gyors egymásutánban következik. Az egész Szerémségnek nincs nagyobb folyója, és a Mangjeloš, Èikóš, Jarèina, Begej, Vuk, stb: patakok csak 8–40 kilométer hosszúak. Erőtlenűl áll itt az ember a természettel szemben, és a technika eszközei csak korlátolt határok közt hatnak. Sikerűlt ugyan a tavaszszal és őszszel rendesen ismétlődő áradások rémítő voltát csökkenteni és megsemmisítő erejét korlátozni, s a közegészségre nézve oly veszélyes lázakat terjesztő mocsarakat is megszorítani és részben kiszárítani, de bármennyi történt is, még mindig sok a teendő. Az is nevezetes játéka a természetnek, hogy a víz hiánya épen ott okoz sok gondot, a hol azelőtt a bősége volt ártalmas. Az áteresztő, laza lősz talaj forró nyárban csakhamar az utolsó nedvességet is fölszívja és csak mély kútakból adja ki ismét, mint poshadt ivóvizet, fösvényűl és majdnem élvezhetetlenűl. Föltűnő a víznek eloszlása is a Száva torkolatának a vidékén.

Jóllehet a Szávának itt alig van mellékfolyója, és a mi van, az is apró, jelentéktelen, mégis számtalan holt ág szeli át a sík földet, posvány posványhoz sorakozik, hozzáférhetetlen és áthatolhatatlan búvó- és költőhelyekűl mocsarakat alkotva a sokféle szárnyas számára. Ezer meg ezer gém, gólya, vadkacsa, vadlúd, stb. milliókra szaporodik a beláthatatlan nádasokban; az Obedska bara (mocsár) Zimony mellett kedvelt vadászóhelye volt e mű fejedelmi megalkotójának. Az utolsó években e gazdagság nagyon megcsappant.

730 kilométer hosszú vonalon a Szávának 45 mellékfolyója van a balparton; ezek közűl azonban csak kettő ér el körűlbelűl 100, és egy 140 kilométer hosszúságot. Ezen kicsiny baloldali mellékfolyókkal szemben a jobboldaliak hatalmas többségben vannak. A mennyiben az utóbbiak Horvátországhoz tartoznak, külön fejezetekben behatóan voltak leírva. Minthogy azonban a Száva jobbpartjának legnagyobb része idegen terűletre esik, a mellék folyók csoportosítása itt nem eszközölhető úgy, mint az a balpartra nézve lehetséges volt.

Jóllehet a jobbparti mellékfolyók legnagyobb részben karszti folyók, mégis, mivel nagyobb terűlethez tartoznak, bővebb vízmennyiséget tűntetnek föl és közlekedési útakúl inkább alkalmasak. Ide tartozik a Szávába Sziszek mellett ömlő Kulpa és mellékfolyói: a Dobra, Mrežnica, Glina és a plitvicai tavakból eredő Korana. Az Una, valamint a Vrbas, Bosna és a Drina bosnyák folyók hatalmas víztömegeket visznek a Szávába, azonban kavicszátonyaikkal, pl. a Drina Raèánál, veszélyeztetik a hajózást.

Minthogy a Száva felső folyásán az Alpesekhez tartozik, középső és alsó szakaszán pedig csak csekély esést tűntet föl: a víztömegeket tavaszszal és őszszel nem vezeti le eléggé gyorsan, s ezért különösen Zágráb környékén és a Szerémségben rendesen kiönt. A Száva-vidék nagy része tehát árterűlet, melyen a forró nyári hónapokban tropikus bujaságú tenyészet fejlődik. E körűlmények okozták azt, hogy Zágráb fejlődését dél felé, a hol a síkságon a legalkalmasabb terűlet kinálkozik, partvédművek által biztosítsák.

A Száva mentén Zágrábon kivűl egész sor telepítvény fejlődött, melyek majd mind a római időkbe nyúlnak vissza, és melyeknek fejlődése a folyóhoz való legszorosabb viszonyban alakúlt ki.

A Száva síksága, mint Horvátországnak legnagyobb síkja, emberi telepűlésre igen alkalmas volt. Ez okból az egész Száva mentén fontos helységek keletkeztek, melyek kedvező fekvés és közlekedés által elősegítve, évezredek óta kiváló szerepet vittek.

Horvátország küszöbénél, hol a Száva a zágrábi és az uszkók hegyek közt lép a lapályra, fekszik Samobor a jobbparton, Podsused a balparton. Zágrábnál kezdődik a téres Turmező, melyen Nagy-Goricza az első helység.

Egészen más képet nyújt, mint a sík Turmező, azon öböl mely a Száva balpartján, éjszakon Kalnikig és Bilo goráig fölnyúlva, a zágrábi és moslavinai hegység között terűl el. Ez öböl magába foglalja a Lonja és Èazma folyamvidékét, számtalan forráspatakjaival és mellékfolyóival, s két teljesen különböző vidékre oszlik, melyeket a Vrbovac és Èazma vonala választ el egymástól. Az alacsony, délibb rész a felső Èazma mellett és Belovár környéke termékeny dombvidék, melynek számtalan folyója elegendő lefolyással bír.

Vízerek egész hálózata vonúl végig e terűleten minden irányban. A völgykatlan nyugati oldalán a Èrnec patakból és az Ivánics (Ivaniæ) vára mellett elfolyó régi Lonjából ered a Lonja, a keleti oldalon a Èazma a moslavinai gránit-hegyeket nagy ívben folyja körűl és a Szávához közel egyesűl a Lonjával. Medre a Szávával majdnem egyközűleg számtalan kanyarúlattal húzódik keletnek és Kutina mellett két ágra szakad. A jobb ág elhomokosodott, a bal pedig – miután az Ilovát és a Pakrát magába vette – Ivanskiboknál Trebež néven a Szávába ömlik.

A Ljonsko-mezővel hosszú öve kezdődik a mocsaraknak, melyek a Szávát majdnem megszakítás nélkül egész a torkolatáig kisérik.

Az említett öböl éjszaki szélén, a Bilo hegység egyik nyúlványán fekszik a mintegy 4000 lakóval biró Belovár (Bjelovar), ennek az egész vidéknek a fő helye s egyszersmind a legfontosabb város Zágráb és Pozsega között. Jóllehet Belovár a közlekedési fő erektől félre esik s vasúttal is csak az utóbbi években kötötték össze, mégis abból, a mi kezdetben volt, t. i. katonai erődítményből, nagyobb várossá nőtte ki magát, a mennyiben kedvező fekvését fölhasználva, egy terjedelmes és termékeny vidéknek természetes középpontjává fejlődött. A Bilo hegység hosszan elnyúló gerinczéről dél felé foltszerűleg alacsony nyúlványok ereszkednek le a Èazma és az Ilova lapályára; az ezen lapos és hosszú nyúlványokat keresztűlszelő völgyeket számos patak öntözi. A város e hegyhátak egyikén terűl el, 135 méternyi magasan a tenger színe fölött, ellenben csekély magasságban a völgyfenék fölött, a Plavnica és a Bjelovacko patakok által félkörben körűlfoglalva. Belovár Horvátország legifjabb városa, melynek még földolgozatlan története csak a XVIII. századig nyúlik vissza. Mária Terézia alatt keletkezett mint apró váracs, s 1869-ig a határőr vidékhez tartozott. A lakosság bevándorlókból állott, s midőn számuk fölszaporodott, a helység vásárjogot kapott (1764), nyolcz év múlva pedig „szabad katonai községgé” lett. 1874 óta Belovár szabad királyi város.

A város mai képén azonnal fölismerhető az összes nagyobb volt határőrvidéki helységek s különösen az ezredszékhelyek alapjáúl szolgált egységes építkezési rendszer: a négyszög-alak, rendszerint keresztben futó útczáival, közepén a hivatalok középpontjáúl szolgáló nagy piacztérrel. Ez a tér, mely nem a helyőrség gyakorló tere többé, a minek eredetileg szánva volt, a város díszére és büszkeségére szolgál. Szép fáival és ízléses virágágyaival a város szívét alkotja, a melyet vasárnapokon és ünnepnapokon a lakosság annál is inkább fölkeres, mert keleti oldalán van az igen szép katholikus, a nyugatin pedig a görög-keleti templom. Innét ágazik szét a négy fő útcza, a melyeket a többiek keresztben szelnek át. Belovár aránylag nagy terűleten épűlt, mert útczái szélesek; a házakat kertek veszik körűl s azonfölűl öt nyilvános tere van. Ez a kényelmes építkezés, valamint szerencsés fekvése, a mennyiben a Bilo hegység védi az éjszaki szelektől, kedvezőleg hatnak az egészségi állapotokra. A természettől különben is igen előnyösén van megáldva. A levegő tiszta és enyhe, a hőmérsék[107]* télen-nyáron mérsékelt, vize kitűnő, a csapadék bőven elegendő arra, hogy dús növényzetet tápláljon, a melynek terjeszkedésére egyébként a tágas kertekben nagy tér kinálkozik.

A talaj mélyre leható agyagföld, s Fleischen igazgató véleménye szerint talán innét kapta a város horvát „Bjelovar” nevét. A környék jól megmívelt s a földmívelésen kivűl a szarvasmarhatenyésztés is nagyban kifejlődött, a mi főleg a buja réteknek köszönhető. Az erdők nagyobbára tölgyesek, távolabb bükkösök is vannak; a szántóföldek Horvátországban termesztett minden hasznos növényt megteremnek, csak a szőlőmívelés hanyatlott a szőlő számos ellensége miatt. Ennek fejében némi kárpótlást nyújtanak a Bilo hegység legújabban föltárt kőszénbányái, főleg a Tojtvobeliek.

Öt év óta Belovár a gyékényes-zágrábi fő vasúti vonalból kiágazó és legújabban egészen Verőczéig kiépített szárnyvonallal megközelíthetőbb, mint annak előtte, s ez által a sok (évenként 14) vásár is nagyobb fontosságot nyert; mert a nagy számban fölhajtott szarvasmarha miatt – a lótenyésztés kevésbbé fejlett – az egész monarchiából csak úgy csődül a sok vevő. A vásárokon ugyancsak pezsgő az élet; a vidéki nép tömegestűl özönlik a városba úgy, hogy ez a legjobb alkalom a megismerésére.

A környélbeli lakosság, különösen a várostól délre és nyugatra eső vidéké, szép és erős faj, mely szépségének tudatában ízléses, olykor színgazdag viseletére nagy gondot is fordít. A ruházatban maradt fönn az egykori határőrségre való emlékezés a legszivósabban s még ma is, a mikor már a katonai élet szokásaival és külsőségeivel úgy a társaságból, mint a családi életből eltűnt, a volt határőrség terűletén mindenütt láthatni némely katonai ruhadarabokat. Azelőtt néha a nők is férjeik katonaköpenyegét öltötték föl. Úgy látszik, a katonai szellem mélyen begyökeredzett a nép lelkületébe úgy, hogy még a nyelvben is meglátszik a nyoma.

A német nyelv majdnem második társalgási nyelvvé lett, és a német szó volt az ismertető jel, a mely a határőrt a polgári lakótól megkülönböztette. Mindamellett bármily általános elterjedésnek örvendett is a német nyelv, mégis csak fölűletes volt annak ismerete. A város törzsökös lakosságán a sok hivatalnok és katona erős idegen vonásnak a kinyomatát hagyta hátra.

Belovárnak van reálgymnasiuma, több nép- és szakiskolája, itt van a megyei és a járási hatóságok székhelye, itt állomásozik a 16-ik gyalogezred s honvédség is; mindezek a körűlmények közreműködtek abban, hogy a társadalmi és szellemi élet fejlődöttebb és előrehaladottabb, mint ilyen kis városkában rendesen.

Mivel az árterűlet mintegy 60.000 hektárt tett, már a múlt század elején merűltek föl szabályozási tervek, melyeket azután a polgári és végvidéki hatóságok tovább folytattak. Különböző kisérletek után 1830-ban Szegedy verőczei főispán elnöklete alatt Gradiskában gyűlés tartatott, mely az ármentesítés tárgyában kimerítő munkálatot készített. Sajnos, minden terv papiron maradt, mint szintén báró Zornberg nagy terve 1840-ből, mely szerint az egész Száva folyó szabályozandó lett volna.

Jóllehet az áradások a talajon kövér iszapréteget hagynak, mely azt mindinkább magasabbra emeli, a visszamaradt vizek a föld megmunkálását gyakran késő tavaszig hátráltatják, sőt néha még roszabbúl üt ki a dolog és a vetések teljesen tönkremennek. Ekkor az egész vidék teleszítta magát vízzel, mint a szivacs; a posványok és pocsolyák, melyekben a halak ezrei kerestek menedéket, az emelkedő melegben lázakat terjesztenek és még a kútak is, melyek a mocsarak dögleletes iszapjával vannak folytonos összeköttetésben, mérgezett vizet adnak.

Kedvező, azaz száraz években a talaj a rá fordított munkát gazdagon jutalmazza és a marhatenyésztés mellett a földmívelés is gazdag hasznot hajt. Sajnos, hogy az utóbbi években uralkodó sertésvész fontos jövedelmi forrást károsított meg erősen. A marhatenyésztésnek a Száva-vidéki gazdálkodásban fontos szerepe van, a tág mocsaras vidékek makkos erdői, melyek tele vannak ízes gyökerekkel és kövér makkterméssel, kitűnő legelőt nyújtanak a sertéseknek, hol a forró nyári hónapokban a forróság és a nap ellen védelmet találnak. A vész előtt százezrekre ment a hosszú fülű sértések száma; a Száva-vidéki fajta az ország legjobb fajtái közé tartozik.

A Száva-vidékiek büszkeségét azonban csinos, karcsú lovaik teszik, meélyeket inkább kocsizáshoz, mint földmíveléshez használnak. Csekélyebb gonddal tenyésztik a szarvasmarhát, mely – mivel még nincs észszérű istállóztatás – csak kevés tejet ad. Hogy a gazdasági helyzetet megjavítsák, az utóbbi évékben sokat tettek a marhatenyésztés emelésére. Ez látszik a legközelebbi jövőben az egyedűli eszköznek, mely a gyakori áradások által okozott kárt jóvá teheti. Alapos változás természetesem csak a Száva hathatós szabályozásától várható, mely azonban sok, és nemcsak tisztán technikái nehézségekkel fog járni.

E vidék Zágráb közelében való fekvésének és annak, hogy átjáróúl szolgál a Dráva mellékére és Szlavoniába, köszönhető az, hogy mindenfelé országútak készűltek, jóllehet az áradási terűleten nagy költséget és számtalan hídat igényeltek.

A Lonja és a Èazma lapályát ma három vasútvonal szeli. Az első Zágrábtól Dugoselón át, a hol a síkság kezdődik, Kőrös felé a Kálnik déli lábánál és azután tovább a Dráva lapályára vezet; a másik ág Kőrösnél ágazik el a fő vonalból és Belováron át Verőczéig terjed; végűl a harmadik hasonlóan keletre vezet és Dugoselótól elágazva, kissé délre keresztűlszeli a síkságot, hogy Ivaniægrádon és Kutinán át, a moslavinai gránithegyek déli lejtőjén, Novska mellett a magyar királyi államvasútak brod-zágrábi fő vonalához csatlakozzék.

Az egész vidék a talaj elegendő termékenységénél fogva sűrűn van benépesítve és a telepítvények az ártétbe nyúlnak be. Mindazonáltal nagyobb városok nem fejlődtek, mert a lakosság többsége földmíves.

A lapály nyugati szélén Dugoselo mellett fekszik Božjakovina falu a Zelina patak mellett. Nagyszerű gazdasági mintaintézete van.

A Božjakovina után következő legközelebbi vasúti állomás a Horvátországban nagy birtokú templomosokra emlékeztető Ivánics-klastrom (Ivaniæ-klošter), mely 1000 lakosával már a nagyobb községekhez tartozik s ma csak történeti emlékeiről nevezetes. Már a XII. században említik mint Villa Ivanich-ot, klastrommal és plebánia-templommal. A XV. század évfordulóján Ivánics-klastrom messze kiható politikai események és véres harczok színhelye volt. Nagy Lajos halála után Horváthy Pál zágrábi püspök, ennek testvére János és Palizsnyai János vezetése alatt egy párt föltámadt a király özvegye, Erzsébet és ennek leánya, Mária királyné ellen, s durazzói Károlyt akarta trónra ültetni. Mindkét királyné a lázadók kezeibe kerűlt és egy ideig fogva tartatott e várban. A mint azonban Zsigmond király nejét, Máriát, kiszabadította, a lázadókat elhagyta a szerencse. 1387-ben a hely elfoglaltatott és kiraboltatott. Csak a mint megvont szabadalmait Zsigmond ismét megadta, emelkedett újra és a török háborúk idejében fontos védővár volt. Gyakori támadásoktól sokat kellett szenvednie, míg végre a XVIII. század közepén a katonai végvidékhez csatoltatott. Fél órányira délre fekszik Ivánics-vár a sík Lonja-parton (103 méter) körűlbelűl 1000 lakossal. E helyet a középkorban Nova Villa Ivanich-nak, Ivanich-Újfalunak hívták és osztozott Ivánics-klastrom sorsában. 1567 óta várrá alakíttatott át és nevezetes katonai ponttá lett, mely a törökök előtt a Zágrábba vivő útat gyakran elzárta. A Èazma folyócska mellett fekszik Èazma helysége.

A Lonjskopolje-öböl keleti íve alkotja a felső Èazma folyóvidékét számtalan mellékfolyóival és jól épített nagy falvakkal. A Lonja torkolatától kezdve a Száva hoszszában megszakítatlan egymásutánban mocsaras területek húzódnak úgy annyira, hogy Brodig nagyobb városi telepítvény nem is fejlődhetett. Az Una torkolatánál fekszik Jasenovac falu, azután következik Ó-Gradiska, melynek némi fontossága volt, a mikor még a szávai gőzösöknek állomáshelye volt. Nyárban itt eléggé élénk forgalom fejlődött ki, mivel Ó-Gradiska az egész Száva-medenczének kiindúló állomása volt Lipikre. Most a vasútak kényelmes összeköttetéseket alkotnak, a személyszállítás a szávai gőzösökön megszűnt és – hasonlóan sok más helységhez a Száva partján – Ó-Gradiska is, mint közlekedési hely, elvesztette fontosságát. Az Una torkolatától Ó-Gradiskáig eső terűleten kisebbített mértékben ismétlődik a Lonjsko poljén észlelt jelenség. A pozsegai hegyövnek délnyugati részét alkotó Psunj lejtőiről, számtalan hatalmas patak ömlik alá a Száva felé, melyek nyár derekán sem apadnak el egészen; azonban, alig hogy a síkságra értek, elvesztik erejöket és lomhán folynak sekély medrökben a mocsarakon át. Nem is érik el a Szávát, hanem a Mokro- és a Mramorsko-mező nevű mocsarakban a Kis- és Nagy-Struggal egyesűlnek, melyek ó-ágai mint alsó folyásán a Lonja, Jasenovactól Gradiskáig, az anyafolyóval egyközűleg folynak és mintegy 30.000 hektárnyi árterűletet alkotnak. Ó-Gradiskától Brodig a Száva-menti tájkép kevés változatosságot mutat; a Èrnec patak és a Mrsunja kiterjedt mocsarakat alkotnak 34.000 hektár tetűlettel, melyeket az Orljava nyugati és keleti részre oszt. A Èrnec-mezőn Svanjar, a Vrbas torkolatánál a Jelas-mezőn a Mrsunja, mellett, Kobaš említendő, mint nagyobb helység. Brodnál a Dilj gora lejtői a Száva partjáig nyúlnak és mintegy természetalkotta gát elválasztják az árterűletettől. E kedvező fekvés következtében lett Brod legfontosabb átkelési pont Boszniába; gyors fejlődése az utolsó években a hadi műveletektől számítódik, melyek innen indúltak ki, midőn Boszniát az osztrák-magyar csapatok megszállták.

Brod története egész a rómaiak koráig nyúlik vissza, a kik itt a kedvező földrajzi fekvéstől vonzatva, Marsonia várost alapították, melynek neve Mrsunja alakban, – ez a közeli patak elnevezése, – maradt fönn. Néhány éremleleten kivűl csak igen kevés maradvány van azon régi időkből és semmi építmény sem emlékeztet többé arra, hogy Marsonia a Sisciától Sirmiumig vezető nagy út csomópontja volt. A XV. század közepén Borich boszniai bán ivadékainak, a Beriszlók, a Grabariai Dezsők és mások birtokában találjuk, s ekkor a Brod név is előjön, a mi a gázlót, átjárót jelent. Azonban nem egyedűl a hely neve, hanem egész létele is mindenkor legbensőbben összefüggött a Szávával. A folyó áradásaitól fenyegetve, mely különböző alkalmakkor egész részeket elsodort, Brod mindig újólag megerősíttetett és részben újra épűlt, mivel föntartása, mint megerősített hídfőé és fontos átkelési ponté, nagy fontosságú volt. 1716-ban készűltek a mai erődítések és ezáltal a hely felső és alsó városra oszlott. A török uralom idejében az egész város csak egy hosszú útczából állott a Száva partján, olyanformán, mint Boszna-Brod a megszállás előtt.

Az erőd alapítása óta a város gyorsan fejlődött, új utczák épűltek és a vásártéren az első házat báró Trenk Ferencz parancsnok emeltette, a kire még ma is emlékeztet néhány helyi elnevezés. Abban az időben a város minden oldalon kiterjedt erdőségekkel volt körűlvéve. A törökök jól tudták, hogy a vidék elfoglalása után, 1550 körűl, miért szállották meg Brodot. Džamiákat építettek és egészen megfészkelték itt magukat, a mi az 1883-ban fölfedezett, számtalan turbános sírkővű temetőjökről fölismerhető. E mellett a Ferencz-rendiek, mint más szlavoniai helységekben, itt is fönn tudták magokat tartani s templomaikat és klastromaikat a legroszabb időkben is megmentették. A mikor a törökök 1680 táján nagy hadjáratukat Bécs ellen előkészíték, Imbrišinóviæ Lukács, ki a törökök elleni szabadságharczokban elévűlhetetlen dicsőséget szerzett magának, Brodból figyelte meg a törökök mozgalmát és fegyverkezéseit. Tudósításait egy kivájt botban juttatta el Relja nevű megbízottja útján a császári hadvezérekhez. A mint 1691 után Brodot a törökök föladni kényszerűltek, Savojai Jenő herczeg a hely első parancsnokáúl Jariæ Ágoston Ferencz-rendit nevezte ki. A határőrvidék fölállítása után alakosok vették át a èardakok, a Száva mellett lévő őrházak őrzését, a miért az adók alól föl voltak mentve. Ettől kezdve maradt Brod a határőrvidékhez csatolva és így katonai várossá fejlődött. Az új szlavóniai határővidék 1735-ben három kapitányságra a péterváradi-, gradiskai- és brodira osztatott, melyek az eszéki fő parancsnokság alatt állottak. E kapitányságokból fejlődtek ki később a határőrző ezredek. Brod lakosai azonban csak lassan szoktak békés polgári élethez, és a város története, több oly eseményről szól, melyekből fölismerhető, hogy a harczias szellem nemcsak a harcztéren, hanem erőszakoskodásokban is nyilvánúlt. Midőn 1735 telén Janèikoviæ brodi fő kapitány Joža és Paša Jakab kapitányokkal és legénységével Olaszországba indúlt, az a hír terjedt el, hogy a vezetők a legénységet elárúlták és a határőröket Velenczébe viszik, hogy az ellenségnek „elerőtlenűlt népének megnemesítésére” kiszolgáltassák. Menetközben Pleternicánál nyilt lázadás ütött ki; a három nevezett tiszt megöletett és a pozsegai klastromban eltemettetett; a többi vezetők csak a leggyorsabb futással menekűlhettek. A határőrvidék újjászervezésekor 1753-ban Brod szabad katonai községgé lett, a felsővárosiak azonban inkább határőrök akartak maradni, és gúnyolták az alsóvárosiakat, hogy nyárspolgárokká sülyedtek és a kitűntető fegyvert letették. II. József császár, a ki tartományait személyesen akarta látni, 1768-ban Horvátországon keresztűl Zimonyon, Vinkovcén és Vrpoljén át Brodot is meglátogatta. A közigazgatási változások, melyek, mint a határőrvidék terűletén tett ezen útazásnak következményei életbeléptek, elhatározó hatásúak voltak Brodra nézve is, mely a városi községek közűl törűltetett.

Csardak és tűzjel a török veszedelem idejéből. Katušiæ Páltól

1787-ben Brod a katonai határőrvidéknek adatott át, a katonai szolgálattól azonban ment maradt, mert a lakosokat, mint kereskedőket, iparosokat, fuvarosokat, stb., kik a határőrvidéken a nélkül is kevesen voltak, nem akarták foglalkozásukban háborgatni. A község ekkor 384 házzal bírt s 1656 lakossal, volt azonban 3477 hold földbirtoka. Ezért maradt a földmívelés és szőlőtermesztés a legújabb időkig fontos keresetforrásuk a brodi polgároknak. A XVIII. század végén Brod fontossága még jobban sülyedt. 1807-ben a többi határőrvidéken érvényes katonai törvények itt is életbe léptek és Brod most már közönséges határőrvidéki faluvá lett; mely a podvinji századparancsnokság alá tartozott. Ezen, egészen 1820-ig terjedő időszakban, a lakosoknak nehéz terheket kellett viselniök. Az az intézkedés, melynél fogva senkinek sem szabad 3 hold földnél többet bírnia, és a mi ezen fölűl volt, a mindenkori tulajdonos halála után a határőrök között kellett fölosztatnia, a jóllétre mért erős csapás volt. A brodiaknak minden csekélység miatt Vinkovcébe kellett menniök, mert minden hivatal ott volt s azonkivűl, ez lett a középpontja a pozsegai hegység és a Fruška gora közötti egész vidéknek is. Az ebből származott nehézségek oly nagyok voltak, hogy Brodban utóljára nem akadt senki, a ki gyámságot akart volna elvállalni, mert mindenki irtózott az azzal járó tehertől. Majd a Napoleon elleni harczok következtek, melyek a brodiaktól hasonlóan nagy áldozatokat követeltek. Végre jobb napok jöttek. 1820 elején a hely megint visszanyerte a cs. kir. szabad község jogait, s városi tanácsot szerveztek. Május elején életbe lépett az önkormányzat, s átadták az eddigi hivatalok fölszerelését. A tárgyak leltára nem volt hosszú: egy régi, fából épített községház, átlyukgatott tetővel és két kis szobával, ezekben összes butorúl két asztal és két szék; más vagy nem is volt, vagy elhurczolták. Bosznia elfoglalásáig Brod csak kevéssé emlegetett hely volt, de polgárainak jólléte ismertté tette.

A csekély, csak néhány méternyi talajemelkedés[108]* elegendő, hogy Brodnak a sík és mély környékben kedvező fekvést nyújtson, bár a Száva agyagos talajba mélyen bevágott szűk medréből gyakran kilép és a várost fenyegeti. Ezen talajemelkedésnek köszönheti Brod, hogy fontos hajóállomássá lett, mivel a Dilj gora közeli dombjai által a folyamközzel szoros összeköttetésben áll, a mi – mint valamely tengeri kikötőben – előmozdítja az árúk kicserélését.

A Dilj gorának Sibinj, Varoš, Podvinj, Bukovje és Trnjani mellett nyúlványai szolgáltatják most még a kitűnő, zamatos brodi bort és védik a várost az éjszakkeleti szelek hatása ellen, melyek lent a Szávánál, hol a hegységek a Duna partja felé kanyarodnak, a hőmérőt olykor 32 fokra szállítják le a zérus alatt.

Fontos nap volt Brod történetében az 1878. év július 29-ike, mikor az osztrák-magyar csapatok báró Philippovics József táborszernagy parancsnoksága alatt itt átkeltek a Száván és Szerajevóba indúltak. Ekkor lett Brod hadműveleteknek fontos támpontja.

A Száva fölött szép vasúti híd épűlt és a monarchiából minden forgalom itt megy keresztűl, a hol két fontos vonal kereszteződik: a brod-zimonyi és a budapest-szerajevói.

Brodtól keletre a lapály kiszélesedik; a pozsegai katlan hegyei lelapúlnak a szlavon sikság hullámos lapálya felé. Mitrovicig nem fejlődött a Száva partján nagyobb városi telep, vannak azonban jómódű falvak, mint Babinagreda, Županja és Otok, melyek egész Horvát-Szlavonországban a legszebbek közé tartoznak, és melyeknek lakosai különös szépségükről és gazdag, izléses ruházatukról az egész országban ismeretesek.

Az utolsó években az ipar új jövedelmi forrásokat nyitott ezen vidékeken és a földtermények értékét tetemesen növelte. A legfontosabb kiviteli czikket a vaskeménységű mocsári tölgy nyújtja, mely itt kitűnően díszlik. Hordódongákká és épűletfává földolgozva, a szlavoniai tölgyfák Fiumén át mennek leginkább Francziaországba, de Afrikába és Amerikába is. Hogy micsoda fontossága van ezen iparnak, abból ítélhető meg; hogy évenként 40–60 millió hordódonga vitetik ki, ezrét 320–400, sőt több koronával számítva a szerint, milyenek az árak a világpiaczon. Ehhez járúl még a közönséges hordók készitése, a bükk- és a tölgyfa hulladékaiból nyert csersav. Azelőtt a famunkák tömeges maradványai és hulladékai haszontalanúl vesztek el, 1882 óta ezeket a županjai és mitrovici gyárakban csersavvá dolgozzák föl.

Županja, a Bosut egyik torkolata közelében, mintegy 3000, a szomszédos Bosnjaci falu meg épenséggel körűlbelűl 4000 lakost számlál. Innentől kezdve a Száva sokszorosan kanyarogva folyik, a Szerémség partjait mosva, és Zimonynál éri el az ország határát.

Maga a Szávának a torkolata a természetbarátnak sok érdekeset nyújt; a Duna felé tölcsérszerűleg kiszélesedik, számtalan nyomát mutatva mindazon hadivállalatoknak, melyek a keletnek ezen küszöbétől a törökök ellen irányúltak, és áttöri a Zimonynál végződő lősz-sánczot.

A Szávának mintegy 400 méter szélességű tiszta zöld hullámai, melyekben a sokszor ostromolt belgrádi erőd hatalmas falai tükröződnek, messze befolynak a Duna zavaros vizébe, míg vele összekeverednek.

Szerémmegye. Hadzsics Antaltól és Hraniloviæ Henriktől, fordította Takáts Sándor

„Szerémség a Szlavon királyságnak ugyan a legkisebb, de a legnemesebb, legtermékenyebb és legjobb része. Az egész föld nyáron át virágos kert, melyben a természet enyelgni, mosolyogni látszik. A halmokat és völgyeket válogatott, tarkabarka, illatos virágokkal, növényekkel és füvekkel hinti be. Csodálatos ezeknek sokasága és különfélesége, valamint a föld termékenysége is, mely oly nagy, hogy csak egyetlen napsugárra van szükség és a gyümölcsök minden nemét elővarázsolja kebléből. Tejjel és mézzel folyó föld lenne ez, ha elegendő szorgalmas lakója volna.” Ilyen szavakkal festi a Szerémséget a XVIII. század egyik írója.

A „bájos Szerémség” a rómaiak gyönyörűsége, (deliciae Romanorum), ezen ősi hírnevének, mind máig becsülettel megfelelt. Habár a keltákat, a rómaiakat, gótokat, vandalokat, longobardokat, avarokat, frankokat és a törököket látta egykoron határain, s habár a hódítók nem igen kimélték, a mit ott találtak, s többet pusztítottak, mint teremtettek, mégis; a ki egyszer megjárta a Fruška gora árnyas erdeit, a ki pihent vendégszerető kolostoraiban, a ki időzött kies és csinos városaiban és falvaiban, s megcsodálta kulturnövényekkel borított földeit: az valódi elragadtatással beszél a Szerémség szépségeiről és magasztalja ez áldott vidéket.

Szerémmegye kiterjedése 6865.70 négyszögkilométer, tehát a 16.660.78 négyszögkilométernyi terűletű Szlavoniának több mint harmadát teszi. Éjszakon Verőcze- és a Dunán túl Magyarországban fekvő Bács-Bodrogmegye, nyugaton Verőcze- és Pozsegamegye, keleten a Duna túlsó oldalán Torontálmegye, délen a Száván túl Bosznia és délkeleten a szerb királyság határolja.

A megye legnagyobb része síkság, csak éjszakon köríti, ha nem is igen magas, de szép hegység, a mi sajátos jelleget kölcsönöz neki. Ez a Fruška gora hegység, mely szelíden emelkedő halmaival Verőczemegyéből húzódik át s Vukovártól kezdve a hatalmas Dunával párhuzamosan halad kelet felé. Ujlak (Ilok) táján domblánczolattá alakúl, s onnét kezdve mindinkább az alacsony hegység jellegét ölti magára, végre az úgy nevezett Vrdnik hegygerincznél két párhuzamos vonalra szakad s a Crveni Èot nevű csúcsban eléri az 539 méternyi magasságot az Adria szine fölött.

Ha az ember szép májusi reggelen fölmegy a Fruška gora legmagasb csúcsára, – az útat két órá alatt legkönnyebben a beoèini kolostortól lehet megtenni, – derűlt időben pompás kilátást élvezhet. Keleten a Száva síksága fölött száll el a tekintet; sűrűn egymás mellett fekvő falvak emelkednek itt templomtornyaikkal. A Száva folyó a távolban óriási ezüst kigyóhoz hasonlóan kanyarog; a folyón túl a szerb fővárosnak, Belgrádnak házai és palotái csillognak, melyek az Avala hegység lábánál egy magaslaton terűlnek szét. Balra az áldott Bánát rengő arany kalászain síklik el a fáradhatlan szem. E buján termő rónaságot a fejedelmi Duna habjai mossák. Délnyugat felé a Crveni Èot magaslatáról szabad szemmel is meg lehet különböztetni a zúgó Drina beömlésénél tornyosúló boszniai hegyeket. Éjszaknyugaton a Dunát födözi fel a szem, a mely Vukovárnál elhagyja a bácskai termékeny földeket, aztán oly szorosan simul a Fruška gorához, hogy az ember távolról szalagnak véli, a mely csinos falvakból s gyümölcsös- és szőlőskerteknek egy-egy jellemző völgytoroktól csak imitt-amott megszakított sorából pompás koszorút fűz.

Ha a bájos távoli képektől, a melyekkel a Fruška gora eme legmagasb pontja kinálkozik, szemeinket egy pillanatra elfordítjuk, s a magaslatokat körös-körűl borító buja erdőkön pihentetjük, hasonlíthatlanul szép tájkép tárúl elénk. Az erdő-borította hegyek körös-körűl óriási zöld sátorokhoz hasonlítanak; úgy látszik, mintha egymásra támaszkodnának, de a mély bevágások mégis élesen elválasztják őket egymástól. A hatalmas fák koronáinak üde zöldje sok változattal kinálkozik; a szerint, a mint a karcsúbikkfa, a széles koronájú hárs vagy a csomós tölgyfa uralkodik az árnyas erdőben.

Lábaink alatt a bokrokban fülemülék csattognak; bájos dalukat olykor a rigók éles szava töri meg. A szakadékból, melynek mélyéből a száguldó hegyi patak zúgása csak lassan hangzik föl, hirtelen messze hallhatóan megszólal a bakszarvas mély és vontatott hangja. Az erdő szélén félénk őz ugrik föl és siet, hogy az erdő sűrűjét idején elérje; a völgyben lövés durran el, kicsiny fehér felhőcske száll lassan a fák koronája fölé, s mint a könnyű ködlehellet húzódik az alacsony cserjék fölé. A távolból a kolostor harangjainak zengő szava hangzik tompán, s ha jobban neszel az ember, egy ifjú szerzetes csengő, de mégis panaszos hangját véli hallani, a mint a Mindenhatót dicséri áhítatos dalával.

A morovièi (maróti) régi templom. Medoviæ Czelesztintől

A Fruška gora 90 kilométer hosszú; mély völgyek szelik át; lejtői meredeken esnek a Duna felé, s szorosai nehezen járhatók. A Fruška gora zöme Vrdnik falu és a hasonló nevű kolostor fölött fekszik, s a tenger színe fölött 400 méternyi magasságot ér el. Legmagasabb csúcsait jól gondozott, hatalmas tölgy- és bükk-erdők födik; a hársfák csoportszerűleg emelkednek ki belőlük.

A lejtőket részint fölújított szőlők, részint gyümölcsös- és szilváskertek borítják. A magasabban fekvő szőlőkben gyakran lát az ember pompás dió-, cseresznye- és gesztenyefákat, melyek elpusztíthatlan egészségben és erőben száz évnél is többet átéltek.

A Fruška gora völgyeiben 13 görög-keleti szerb kolostor áll, melyekben a Szent Vazul-rend ájtatos szerzetesei élnek, az ájtatos alapítók s a szíves adakozók lelki üdveért imádkoznak, a fáradt vándoroknak étellel és itallal szolgálnak, s a szent emlékek tiszteletére ide tóduló búcsújáróknak barátságos szállást készítenek. Ez az ő szent és fölemelő hivatásuk, s hogy ennek megfelelhessenek, a kolostorok számos fekvőséggel rendelkeznek; jobbára az egykori szerb uralkodók és vezérek adományai ezek, melyeknek jövedelmei lehetővé teszik, hogy minden szükségletüket fedezzék, s hogy egyet-mást egyházaik kultur czéljaira is fordíthassanak. E kolostorok egyházaiban sok és nagy értékű műemlék rejlik, könyvtáraikban meg ritka kézíratokat és nyomtatványokat őríznek, melyek a szláv összehasonlító nyelvkutatásra, valamint a szerbek és horvátok történetére vonatkozólag megbecsülhetetlen értéket képviselnek.

Szerémmegyének sík részét éjszak felé a Vuka folyó környékén, délkeleten és délen pedig a Duna és Száva mentében mocsarak borítják. Ámbár a Szerémséget csak a Duna és a Száva folyja körűl, mégis, hála számtalan forrásának és patakjának, vízben elég gazdag. A Duna mellékfolyói között a Vuka szomorú hírre vergődött; mert hosszú futásában, főleg a tavaszi hóolvadáskor és az őszi esőzések idején a partja mentén lévő vidéknek sok kárt okoz áradásaival.

A Szávába omlik a Bosut folyócska, a mely Moroviè mellett a még kisebb Studvát veszi magába. A Fruška gora vizeit még a rómaiak korából való csatornák vezetik a Szávába.

Szerémmegye jelentős kincset bír számos forrásában, melyek gyakran bent a falvak és városok határaiban, kezdetleges, de a czélnak megfelelő vezetékekben folynak s kitűnő ivóvízzel szolgálnak. A kolostorok udvaraiban levő bő források ezenkivűl csodatevő hírben állanak, mert némely jámbor zarándok, ha megmosdott és fölfrissűlt bennük, állítólag visszanyerte az egészségét.

Szerémi parasztház. Katušiæ Páltól

Szerémmegye az éjszaki szélesség 44. és 47. és a keleti hosszúság 36–39. foka között fekszik; éghajlata meleg, hosszú és meleg nyárral, enyhe tavaszszal és őszszel. A legmagasabb nyári hőmérséklet a síkságon 37.5 C. A levegő, a mocsaras helyek kivételével, tehát a Szerémség hegyes részeiben, fölötte tiszta és egészséges.

A talaj igen termékeny. A termő föld 632.156 hektár; ebből. 344.808 hektár szántóföld, 12.268 hektár kert, 56.546 hektár rét, 80.243 hektár legelő, 2407 hektár nádas, 4774 nektár szőlő és 131.110 erdő.

Az 1900. évben termett 92.210 hektár földön 1,312.567 métermázsa búza; 33.460 hektáron 366.515 métermázsa abajdócz; 34.444 hektár terűleten 287.330 métermázsa zab és 96.570 hektáron 1,540.917 métermázsa tengeri. Kisebb mennyiségben árpát, rozsot, repczét, burgonyát; kölest és kendert is termesztnek.

Kedvező fekvése és szelíd éghajlata miatt a megye a gyümölcstermesztésre fölötte alkalmas. Hatalmas és nagyszámú szilvásaiban terem ama bő czukortartalmú szilva, mely aszalva kitűnő kiviteli czikk gyanánt szerepel, összezúzva és megfőzve adja az édes szilvaízt, égetve pedig a híres szilvaszeszt (šljiovica). Ezenkivűl a szerémségi cseresznyének és almának is nagy a kelendősége; a Vukovár-vidéki görögdinnye meg óriási nagysága, finom zamatja és nagy czukortartalma miatt még a külföldön is hírre vergődött.

A szerémségi szőlőknek a rómaiak kora óta világhírük van. Az első, Görögországból hozott szőlőtőkét Probus császár ültette 278-ban Krisztus születése után. Mikor 1885-ben a filloxera a Szerémségben is föllépett, – s az ottani szőlőket egészen elpusztította, – a megyében a szőlők terűlete 22.000 holdra rúgott, azaz Horvát- és Szlavonország összes szőlőinek 28 százalékát tette. A Szerémség leghíresebb szőlőtőkéje Skadarból (kadarka), Albániából, származik; ez a szőlőtőke adja a Salaksija néven híres vörös bort; s ennek megaszalt bogyóiból készítették a karlóczai aszút. Ismert nevet vivtak ki a borkereskedésben a szerémi és karlóczai ürmösborok is; e csemegeborokból azonban sokkal kevesebbet termelnek hazájukban, mint a mennyi jól hangzó nevük alatt a piaczra kerűl.

Szerémmegye lakossága 1880-ban 296.878, 1890-ben pedig 347.022 lélekre rúgott. E tíz év alatt tehát a népesség örvendetes szaporodása 50. 144 lelket tett ki, a mi 16.8 százaléknak felel meg. A lakosság tíz kerűletbe osztva három várost (Zimony önálló municipium) és 142 községet népesít be. A házak száma 56.417, a terűlet 1,193.067 holdat (709 négyszögölet) tesz ki.

A lakosság a nemzetiségek szerint 1890-ben így oszlott meg: 155.291 szerb, 93.707 horvát, 57.508 német, 20.854 magyar, 9224 tót, 3452 rutén, 1315 szlovén, 972 cseh és 4699 más nemzetiségű. Vallás szerint volt 159.344 görög-keleti, 156.183 katholikus, 4072 görög-katholikus, 18.171 evangelikus, 5114 evangelikus református és 3759 zsidó. Végűl, 373 lélek különféle be nem fogadott vallásfelekezetnek, mint példáúl a nazarénusnak, volt a híve.

Foglalkozás szerint a megye lakossága így oszlott meg: 2 .39 százalék szellemi foglalkozással keresi kenyerét; 77.39 százalék őstermeléssel, 12.19 iparral foglalkozik, 2.04 százalék a kereskedést, 0.23 a bányamívelést űzi, 0.08 százalék a hitelügy szolgálatában áll, 1.32 százalék közforgalomból él, 1.52 százalék napszámos, 1.16 százalék a katonaságnál szolgál, 0.92 százalék mint magánzó él, 0.76 százalék pedig különféle kenyérkeresetet űz.

Az 1880–1890-iki statisztikai összehasonlításokból világosan kitűnik, hogy úgy Szlavoniában, mint Szerémmegyében a szellemi foglalkozásúak, továbbá az ipart űzők, a kereskedők, a pénzügy és forgalom után élők; valamint magánzók és tőkepénzesek száma növekszik, az őstermelők száma meg fogy. Világos jele ez annak, hogy a népesség műveltsége és polgárosodása s ezzel együtt anyagi jólléte a Szerémségben jelentékenyen emelkedett.

Egy szerémmegyei parasztház hombárja. Katušiæ Páltól

A megye jóllétének biztos mértékeűl szolgálhat a lakosságnak adózási képessége is. Az 1898. évre egyenes állami adó czímén 2,246.775 frt 81 krt; közvetett adó gyanánt pedig 895.154 frt 06 1/2 krt; tehát összesen 3,141.929 frt 87 1/2 krt fizettek. E szerint Szerémmegye a Horvát-Szlavon királyság legadóképesebb részének bizonyúlt.

Hogy a Szerémség földjét és népét jobban megismerhessük, bár csak futólagos vándorlás útján is, kiindulási pontúl a Szerémség legjellegzetesebb részét választjuk. A Fruška gora hegység ez, mely a Szerémség éjszaki részét tölti be.

Szerémmegye székhelyéről, Vukovárból (Vuka mellett) kiindúlva, a Fruška gora hegység a Duna mentén nyugatról kelet felé húzódik s a Duna mellett fekvő Šarengrad s a Száva mellett levő Šid között valódi hegycsoporttá alakúl, mely jobbra balra nyíló mély völgyektől keresztűl szelve, a történetileg nevezetes Jenő herczeg útja hoszszában szaladó egyenes vonalban nyúlik legmagasabb csúcsáig, a Crveni Èot-ig, melyhez két rövidebb, egyközű hegyvonal csatlakozik.

Eme párhuzamos vonalok egyikét, a Venac-nak is nevezett rövidebb, de magasabb éjszakit, meglehetősen rövid, de fölötte mély völgyek szelik át. Hóolvadáskor vagy őszi esőzések idején eme völgyek rohanó patakokban öntik a gömbölyű kavicsokkal kevert iszapos vizet a Dunába.

A Vrdnik nevű hosszabbik egyközű hegyvonalnak szintén sok, de jóval hosszabb s kevésbbé mély völgye van, melyek, mint a Száva felé siető hegyi vizek levezetői, a síkság felé nyílnak. A hegyi vizeket a gyakori légköri lecsapódásokkal együtt a római vagy Probus-csatornával egyesűlt Jarèina-csatorna vezeti a Szávába. A sok és nagy kiterjedésű mocsárból, melyek a Szerémségnek a Száva mentén fekvő sík terűletét borítják és mintegy 80.000 holdnyi terűletet foglalnak el, bizton következtethetjük, hogy a természetes és az emberi kezek készítette vízi útak nem elégségesek a Fruška gora keleti vonalán összegyülemlő hegyi vizek levezetésére.

A Vrdnik hegység keleti vonalán meglehetős halmok emelkednek, melyek szelíd hullámokban alacsonyodnak, s mint valami dombos nyelv, Zimonyig nyúlnak. A Vrdnik hegység fő tömegét agyagpala, keselykőszerű homokkő, jegeczes mész és szerpentin alkotják, a széleit meg Laitha mész harmadkori homokkő és agyagmárga veszik körűl.

Geologiai szempontból a lősz terjedt el a legjobban, mert ez alkotja majdnem teljesen a Szerémség alsó rétegét, ez veszi körűl s borítja be az összes régibb alakulásokat. Az újabb alakulások közűl föltalálható a neogén homok; az agyagmárga csak szórványosan, a mélyebb völgybevágásokban fordúl elő. Özönvízi kavics és áradmány alkotják a Száva völgysíkságát.

A Vrdnik hegység középcsoportja jó kőszénnel szolgál; ugyanannak éjszaki részében a márga nagy tömegekben fordúl elő, s a jóhírű beoèini román és portlandi czement előállítására használják.

A Fruška gora hegység magaslatait jól föntartott erdők, jobbára ligetek borítják. Az erdőkben a tölgy az uralkodó; hatalmas méretű s magas példányokat találhatni itt belőle. Elegyesen láthatunk szilfát, fehér bükköt, nyárfát, kőrisfát, jávort, hársfát, fűzet, vadberkenyét, vad alma- és körtefát. Csoportjaik és festői színváltozatuk elbájolják a vándor szemeit.

Az erdővágások szélén és terűletén természetesen cserjék élősködnek; magukban az erdőkben is tömegesen találhatók kúszónövények és buja élősdiek.

A Fruška gora hegyoldalait egykoron pompás gyümölcsös és szőlőskertek borították. A hírneves szerémi nehéz borok: a karlóczai, a rakovaci salaksija, a jazaki teoèinac, a beoèini tancoš, a šidi pištinac s a többi nem kevésbbé híres szerémségi fehér, vörös és siller borok ma – a filloxera pusztítása miatt már a mondák körébe tartoznak. De ha a szőlők fölújítása a mostani igyekezettel halad, a régi szőlőskertek a nemesített amerikai vesszők ültetésével egy évtized alatt újra fölvirágoznak, s a széltében híres szerémi szüretek régi nagyszerűségükben újra fölélednek. Egész Közép-Európában alig van vidék, a mely szelid éghajlata és kedvező földrajzi fekvése folytán az észszerű gyümölcstermelésre annyira praedestinálva volna, mint a Szerémség hegyes része. Még most is, mikor az észszerű gyümölcstermelés még csak bölcsőjében ring, a szomszédos Bácsmegyébe és Szerbia felé szilvával, cseresznyével, megygyel, sárga- és őszibaraczkkal, almával és körtével űzőtt kiviteli kereskedés meglehetősen fontos és jól jövedelmező. A Fruška gorában fekvő 13 kolostor közűl csak a krušedoli (1512–1516) és a hopovói (1480) keletkezett a török hódoltság előtt.

Ujlaky Lőrincz herczeg sírköve az ujlaki zárda templomában. Medoviæ Czelesztintől

A szerb bevándorlókkal a szerb, bosnyák és dalmát kolostorokból szerzetesek is jöttek, s kolostorokat alapítottak a Szerémségben, nevezetesen a Fruška gorán. Ilyen módon keletkeztek a šišatovaci, kuveždini, privinaglavai, bešenovói, jazaki, vrdniki, remeta-grgetegi és a rakovaci kolostorok; jobbára a szerémi hegyek szakadékaiban és völgyeiben, továbbá a Száva mellett fekvő feneki kolostor.

A szerb patriarchának 600.000 koronára becsűlt karlóczai székesházát Nikoliæ Vladimir szerb építőmester olasz renaissance stilusban építette. A nagy és tágas épűlet egy emeletes és hosszabbik homlokzatával a város fő terére tekint, a kisebbik, bal oldalszárny a Duna felé, a jobb oldali a székesegyház felé néz. A palotában van a szerb patriarcha lakása és dísztermei, a hat suffraganeus püspök tágas szállása, a püspöki synodus ülésterme, továbbá a királyi biztos és más előkelő vendégek részére föntartott dísztermek. A palota tágas előcsarnoka meglep nyugodt, arányos méreteivel s világos, barátságos elrendezésével. Az első emeleten van a patriarcha kisded házi kápolnája, melyet Prediæ Uroš szerb festőnek, a bécsi akadémia tehetséges tanítványának pompás szentképei díszítenek.

A földszinten fekvő nagy díszebédlőben függ Jovanovics Pálnak, a hazáján kivűl is híres művésznek hatalmas festménye, mely a szerbeknek Magyarországba, illetőleg Szlavoniába való vándorlását (1690) ábrázolja.

A patriarcha udvari papjai a melléképűleteket lakják, mivel a nekik szánt épűletet most még a szerb egyházi alapok igazgatósága foglalja el.

A szerb metropolitaság összes egyházi vagyona az 1897-iki új felszámolás alapján megközeliti az 50 millió forintnyi értéket.

Karlóczán csak az egész metropolitaságot közösen illető nemzeti-egyházi alapokat és alapítványokat igazgatja a metropolita és az állandó kongresszusi választmány. Ez alapok az 1898-iki kimutatás szerint 8,351.592 frt 7 krra rúgnak s részint biztosított kölcsönökben, részint állampapirokban és takarékpénztárakban vannak elhelyezve. Az évi 535.186 frt 87 kr jövedelemből szükségletekre szabályszerűen csak 313.416 frt 61 krt fordítanak évenként, a 221.770 frt 26 kr-nyi évi fölösleget az egyes alapok és alapítványok gyarapítására fordítják.

Az egyes alapok között a legnagyobb az úgy nevezett „elidegeníthetlen egyházi alap”. Ebből fizetik a hat suffraganeus püspököt, ebből építették s tartják fönn székesegyházaikat, végűl ebből födözik az egész patriarchatus és a legfelsőbb egyházi igazgatás kiadásait. 1898-ban ez 2,288.455 frt 19 krra rúgott.

A szerb nemzeti templom-alap másik legnagyobb alapja a 2,341.101 frt 79 krra rugó papi-iskolai alap. Ebből tartják fönn a karlóczai theologiai intézetet, a zombori, a károlyvárosi és a pakraci tanító- és tanítóképző intézeteket; ebből segélyezik a karlóczai és újvidéki főgymnasiumokat, meg a három felsőbb leányiskolát, s végül ebből fedezik a szerb felekezeti népiskolák (mintegy 400) fölügyeleti kiadásait és a tanítási eszközök költségeit.

A 30 különféle ösztöndíj-alap között első helyen áll a Tököly Száva féle 1,028.132 frt 65 krral. Ez alapítvány jövedelméből eddig csak tehetséges szerb ifjakat, jobbára katonatisztek fiait képezték a magasabb katonai intézetekben; nem sokára azonban egy alapítandó theologiai szeminarium növendékeit is ez alap jövedelméből képeztethetik papokká.

A szerb patriarcha székháza mellett álló metropolitai egyházat Nenadoviæ Pál metropolita építtette 1763-ban Johannes bécsi építőmesterrel. Amaz idők konvencziós modorában épűlt; két magas tornya és a hajó fölött kerek kupolája van. A tágas templom kórusa kápolnává van alakítva; a patriarcha kevésbbé ünnepélyes alkalmakkor itt mondja a misét. A templom szent képeit Orfelin és Kraèun szerb festők festették.

Mivel a székesegyházban minden metropolita-patriarcha az ünnepélyes istentiszteletet, főleg a püspöki fölszentelések alkalmával, az udvari papok segédkezése mellett nagy fénynyel szokta megtartani, azért e templomnak vannak legszebb miseruhái; töménytelen, becses templomi eszközei között nem egy nagy műbecscsel dicsekedhetik. A metropolitai székesegyházon kivűl a görög-keleti szerbeknek Karlóczán még két kisebb plebánia-templomuk van; ezek egyike a felső városban byzanczi modorban épűlt. A római katholikusok – horvátok és németek – Karlóczán a fő téren a plebániatemplomot, és a német városrészben, az úgy nevezett „sváb hegyen” a Mária béke-kápolnát bírják. E kápolna hosszúkás kupolás épűlet; ebben kötötték meg 1699 január 26-án I. Lipót király, II. Musztafa szultán, a velenczei és a lengyel köztársaság az emlékezetes karloviczi békét. A békekötő feleknek rangjukra féltékeny képviselői akkoron külön-külön ajtón, de egyidejűleg léptek ez épűletbe, melyet csak később alakítottak át templommá.

A karlóczai békekápolna. Medoviæ Czelesztintől

A tágas városháza mögött még látszanak amaz erődítés nyomai, melyet a rómaiak idejében Aciminiumnak neveztek. Az ezredéves falakon szalad most ama vízvezető, mely a fő téren levő városi forráskútat friss hegyi vízzel táplálja.

A nagy és tágas szerb főgymnasium épűlete, mely a theologiai intézetet is magában foglalja, érdekes byzanczi építmény. Benne maradandó emléket emeltek maguknak az Angjeliæ testvérek, German patriarcha és István esperes.

A főgymnasium mentén, szűk útczán keresztűl a patriarcha szép kertjébe jut föl az ember. E mellett kellemes völgyi út visz a Strasilovo hegységhez, melynek legmagasabb csúcsán az újabb szerb lirai költészet genialis alapítója, Radièeviæ Branko aluszsza saját kivánsága szerint örök álmát. Koczkakövekből emelt magas gúla, melynek köveit a szerbek lakta összes hegyekből hordták ide; jelöli a költő sírját, ki mint diák Karlóczán tölté ifjúsága legszebb éveit, s e város természeti szépségeit remek versekben énekelte meg. Ő volt a vezetője ama szerb költői iskolának, a mely dalait csengő népnyelven, a szerb népköltés örökké friss forrásából meríti.

Ha Karlóczát a Duna felől tekintjük, azonnal tisztában vagyunk azzal, hogy a város miként terűl el a hegy lábánál. Karlóczának 1890-ben 5490 lakója volt, ezek között 4651 szerbnek és horvátnak, 500 németnek és 190 magyarnak vallotta magát. Vallásra nézve 3000-en a görög-keleti és 2452-en a katholikus vallás hivei voltak. Az 1900-i népszámlálás adatai szerint a város lakóinak száma körűlbelűl 5644-re rúg.

Ha az ember Karlóczát az alsóvároson keresztűl hagyja el, először a Duna mentében halad, majd a Dobrilovaèki patakon megy át, és szép szerpentin útakon a Banstol hegyre ér föl.

A krušedoli kolostort 1512 és 1516 évek között Brankovics Makszim metropolita, Brankovics György szerb despota unokája alapította; János despota pedig, az alapítónak testvére, 16 faluval gazdagította. Az alapítónak édes anyja, a szerbek szentté avatott herczegnője, „Angelina anya”, nem messze fiának kolostorától apácza-zárdát alapított, melynek önmaga volt jámbor főnöknője.

A beoèini zárda. Medoviæ Czelesztintől

A kolostor egyemeletes négyszögépűlet s magát a templomot is magában foglalja. A magas harangtorony a templomtól külön, a kolostorépűlet déli részéből emelkedik ki.

A törökök 1716-ban fölégették a krušedoli kolostort, de 1721-től 1751-ig Popovics Vincze és Jovanovics Arzén metropoliták, s Nikanor pécsi püspök újra helyreállíttatták. Ez időben a kolostortemplom falait és oltárait az athosi iskola byzanczi modorában kifestették. E festményeket később (1827-ben) megujították. A görög-keleti szerb egyházakban divatos szokás a szentképtartók (Ikonostas) vagy keresztút-oltárok alkalmazása, melyeknek felső részét rendesen csupa apró képekkel födik be. E szokástól eltérően a krušedoli oltárt aránylag kevesebb, de nagyobb képek díszítik, melyek fölé művészileg faragott kereszt emelkedik a Megváltó alakjával. Az oldalképekkel együtt ez bizonyos triptychon-szerű csoportozatot alkot. A középhajó oszlopjaihoz támaszkodó mellékoltár alatt nyugosznak a kolostor jámbor alapítójának és nemeslelkű anyjának tűzből megmentett maradványai. Ez oltárok szép barokkstilű szoborművek. A templom egész hajóját a szentek életét ábrázoló fresko-képek borítják.

A krušedoli kolostor kicsiny, byzanczi temploma valóságos mauzoleuma a szerbek történeti alakjainak. Itt nyugosznak az egyházfejedelmek közűl Csernovics és Jovanovics patriarchák, Djakoviæ, Gjorgjeviæ, Popovics és Jovanovics metropoliták és Nikanor püspök; a világi nagyok közűl a hadvezér Brankovics György, a ki mint államfogoly 21 évig ült az égeri (csehországi) börtönben, továbbá az 1848-i szerb vajda: Šuplikac István, Obrenovics Ljubicza herczegné és Milán szerb király.

Helyén való lesz itt néhány történeti visszaemlékezést beszúrnunk.

A balkánfélszigeti szerb patriarchatus a XIV. században keletkezett. A szerb egyház önállósága azonban másfél századdal régibb. A Dusan czár alatt függetlenné (autokephallá) lett patriarcháknak hosszú sora Ipekben tartotta székhelyét, s még a török foglalás idején is ott maradtak. Csarnojevics Arzén patriarcha 1690-ben Ipekről Magyarországba költözött át. 1741-ben a Belgrádból átjött ipeki patriarchát, Jovanovics Arzént metropolitának nevezték ki, és Mária Terézia királynő 1743 április 24-én megerősítette őt a patriarchai méltóságban.

De ez időtől egészen 1848-ig egyetlen érseket sem emeltek a patriarchaságra. Csak az 1848 deczember 15-én kibocsátott kiáltványnyal állította vissza ő felsége emez egyházi méltóságot.

A szerb despoták és vajdák letűnt méltóságát illetőleg a következőket kell megjegyeznünk. A török hűbéres, Lazarevics István, a ki mint despota uralkodott Szerbiában, 1426-ban Zsigmond magyar királylyal szövetséget kötött, s Magyarország fönhatóságát Szerbia fölött elismerte. Ennek fejében több várost, köztük Debreczent és 36 falut kapott földesúri jogokkal.

Utóda az állítólag rigómezei árulónak, Brankovics Vuknak György nevű fia lőn, a ki olyan tekintélynek örvendett, hogy 1446-ban, mikor az ország kormányzót választott, Hunyady János, Thallóczy Ferencz horvát bán és Ujlaky Miklós szerémi herczeg mellett ő is szóba kerűlt. Brankovics György földesúri joggal száz urodalmat és várost kapott Magyarországban, köztik Zalankemént, Mitroviczát és Zimonyt a Szerémségben, továbbá Buda egy részét: pro descensu et hospitio.

A kameniczi (kamánczi) byzanczi templom. Medoviæ Czelesztintől

Mikor 1459-ben a törökök Szerbiát teljesen meghódították, Györgynek második fia: a vak István nagy számú szerbbel Magyarországba költözött, hogy itt és a Szerémségben letelepedjenek, s a hazájukba való visszatérhetés reményében a török háborúkban részt vegyenek. Mint katonák a könnyű lovasságban s főleg a dunai hajóhadban mint sajkások szolgáltak. Ebből a szempontból a szerb bevándorlás Mátyás királynak is kapóra jött, s megengedte nekik, hogy saját vajdáik alatt harczoljanak.

Mivel Brankovics István utóbb Olaszországba vándorolt, a szerb nép 1471-ben Brankovics Vukot kiáltotta ki despotának. Mátyás király 1471-ben megerősítette őt e méltóságban.

Vuk halála után a despotai méltóság Brankovics Györgyre, Brankovics István fiára szállott. Ő Kupinikban, a Szerémségben lakott, s János nevű testvérével együtt 1486-ban 12.000 aranyat kölcsönzött Mátyás királynak, s ezért Berekszó várát kapta zálogba. Rövid idő múlva azonban lemondott a despota méltóságról, szerzetessé lőn a krušedoli kolostorban, majd pedig Makszim név alatt érsekké.

Ő utána fivére: Brankovics János viselte 1503-ig a despota méltóságot, mely magyar zászlósúri tisztet jelentett a régi közjogban. Mint ilyen magyar zászlós úr az 1498: XXII. törvényczikk értelmében ezer lovasból álló banderiumot tartott; ezt a nagy és a királyéval egyenlő banderiumot a sajátjából kellett kiállítania.

Halála után rokona Sztiljanovics István nyerte el a despotaságot és székhelyét Morovicsban a mai Szerémségben üté föl. Bátran védte az országot a török ellen, s 1508-ban II. Ulászló király parancsára szerbjeivel a Szerémségből Baranyába vonúlt, s ezentúl a királytól neki adományozott Siklós várában tartózkodott. Ez a szerb despota, mint magyar zászlós úr, az 1507 V. törvényczikk szerint egy végvárat és a királyéval egyenlő nagyságú banderiumot volt köteles eltartani.

1515 október 4-én meghalt Sztiljanovics István despota is; földi maradványai a Fruška gorában fekvő šišatovaæi kolostorban nyugosznak. Az ő halála után a magyarországi szerbeknek egy ideig nem volt despotájuk.

E közben az előkelőbb szerbeknek bevándorlása Magyarországba kisebb hadi csapataikkal szünet nélkűl tartott. Így jött pl. Bakics Pál öt testvérével, Radics-Bozsics, Monaszterly Péter és mások. Bakics Pál II. Lajos királytól terjedelmes birtokokat kapott Győr körűl.

A bevándorlott szerbek hősiesen harczoltak új hazájuk üdveért. Részt vettek a szerencsétlen mohácsi ütközetben is, a hol sokan elestek, köztük két Bakics testvér.

Hogy a szerbeket az ország védelmében elevenebb részvételre ösztökélje a király, 1526-ban a szerb despota méltóságot újra visszaállította, s azt Beriszló (Berislaviæ) Istvánra ruházta.

Beriszló István után Csernovics Iván viselte a despota czímet. A despotai méltóság ezentúl csak egyszer tűnik még föl.

Brankovics György volt ez a despota, a kinek regényes sorsát érdemes elbeszélnünk. 1645-ben Borosjenőn született, s Brankovics Száva erdélyi metropolitának testvér-öcscse volt. Minthogy a régi, Brankovics fejedelmi családból való származását állítá, Makszim ipeki szerb patriarcha 1663 szeptember 28-án a drinápolyi székesegyházban ünnepélyesen szerb despotának avatta föl.

Brankovicsnak fontosabb politikai tevékenysége tulajdonkép csak 1680-ban kezdődik, mikor a rendelkezésére álló eszközökkel Lipót király érdekei mellett a szerbek között mozgalmat indított.

Lázár czár (knez) koporsója a ravanicai zárdában. Medoviæ Czelesztintől

A király 1688 szeptember 20-án érdemei elismeréseűl podgoriczai előnévvel magyar grófi méltóságot adományozott neki, egyúttal a Brankovics fejedelmi háztól való származását is elismerte. Az adománylevél Brankovics messzemenő jogait is elismeri, midőn ezeket mondja: „Te Georgium Brankovich in haereditate praespecifacturum Hercegovinae Syrmiae et Joannopolis (in qua finorum Vlaska et Batska continentur) districtum confirmandum esse diximus.”

Brankovics most fölötte élénk tevékenységet fejtett ki, s a török ellen a legnagyobb szerencsével harczolt. A szerbek lelkesedve küzdöttek zászlaja alatt, melyre ő jelszóúl Szerbia újra fölállítását írta.

A szerb vezetőnek gyors és jelentős vívmányai és amaz alapos kilátás, hogy sikerűlni fog igényeit Szerbia uralmára valósítania, a császári sereg vezére, Lajos bádeni őrgróf előtt igen gyanúsaknak tűntek föl.

„Brankovics – írja az őrgróf 1689 julius 26-án a Szendrőtől egy órányira fekvő Lepából Lipót királyhoz – elárasztja a tartományt proklamácziókkal, melyekkel a népet magához és fegyverre szólítja. Szerbia, Bosznia, Moesia, Thracia, Bulgária és Szerémség örökös despotájának írja magát. Eszéktől Konstantinápolyig minden tartomány az övé, s tényleg uralkodni akar fölöttük!” Lajos őrgróf egyúttal utasítást kért a királytól, mi módon járjon el ebben az ügyben.

Lipót 1689 augusztus 1-én ezeket válaszolta: „A mi Brankovicsot illeti, legyen oly szíves kedvességed, s valami ügyes módon, vagy tán valami ürügy alatt hivassa magához, aztán jól figyelje őt meg, s ha szükséges, fogassa el.”

Néhány hó múlt el, mielőtt az őrgróf alkalmat talált szándéka valósítására, mert Brankovicsot illetőleg így értesíti a királyt 1689 november 7-én a Fetizlam melletti táborból: „Ama Brankovics Györgyöt, a kiről császári felségedet többször legalázatosabban értesítettem, végre sikerűlt magamhoz édesgetni, s mivel meggyőződtem, hogy ez a Brankovics nem csupán a felségedtől nyert diplomával űz rút visszaélést, hanem ezen diploma örve alatt magát erővel Szerbia, Illiria, Moesia, Bosznia, Szerémség és egy csomó tartomány despotájává akarja kiáltatni, s végűl, mint eme tartományok egyetlen törvényes örököse, azoknak egyesítését minden palástolás nélkül követeli, a miből, ha még tovább is elnéztük volna, könnyen veszedelmes dolgok fejlődhettek volna, az előadottak miatt én kényszerítve voltam arra, hogy eme Brankovicsot elfogassam, s őt fogolyként innen először Orsovára, azután Nagy-Szebenbe küldjem; az említett diplomát pedig, melynek visszaadására kényszerítettem, további megőrzés végett átadtam az udvari kanczelláriának.”

A bécsi kormány Brankovicsot 1690-ben Bécsbe internálta, később azonban, mint államfoglyot Égerbe, Csehországba vitette.

A szerbek írásban és küldöttségekkel többször megkisérlették Brankovics szabadon bocsátásának kieszközlését, de minden eredmény nélkül. A kérésükre adott válasz rendesen igy hangzott: „semmi roszat sem tett, de az állam érdeke így kivánja!” („Nihil mali fecit, sed sic ratio status exposcit!”) Brankovics tehát államfogoly maradt.

Mint ilyen, huszonkét évig élt és 1711 szeptember 19-én halt meg Égerben. Földi maradványait csak 1734-ben vitték át és temették el a Fruška gorán fekvő krušedoli kolostorba.

Brankovics elfogatása lesujtólag hatott a szerbekre, főlég Csarnojevics Arzén patriarchára, ki Brankovicscsal a legszorosabb összeköttetésben állott, s benne Szerbia helyreállításának és a török iga alól való felszabadításának fő tényezőjét látta. A patriarcha nem is titkolta elégűletlenségét; ám a bécsi udvar sietett az elégűletlenség magasra csapó hullámait lecsillapítani, mivel a szerbeket tovább is fel akarta használni a török ellen, és I. Lipót király 1691 márczius 24-én megengedte, hogy az államfogságban lévő Brankovics György despota és vajda helyébe al-vajdát válaszszanak. Ezen engedelem alapján az 1691 április 5-én Budára összehívott nemzeti gyűlés a török háborúkban nagy érdemeket szerzett ezredest, Monaszterly Jánost al-vajdává választotta.

A grgetegi ikonostas. Medoviæ Czelesztintől

Az 1691 április 11-én kiadott királyi megerősítés után a patriarcha Monaszterlyt mint al-vajdát valamennyi püspök és népképviselő jelenlétében nagy ünnepélyességek között beiktatta Budán. Ez alkalommal a király a szerb nép katonai és polgári fejévé tette őt. De Monaszterly halála után ezt a méltóságot betöltetlenűl hagyták.

A vajdai méltóság 1848-ban Šupljikác tábornok személyében, de nem régi értelmében, futólag újra föléledt.

A krušedoli kolostornak jól rendezett s fontos kéziratokban gazdag könyvtára és nagy értéket képviselő kincstára is van. Itt őrizik ama két pompás evangeliomot, melyeket 1514-ben Pongrácz szerzetes írt, s melyeknek nehéz ezüst kötéstábláját a kolostor alapítójának, Makszim érseknek, Angelina anyának, továbbá István és János despotáknak arczképei díszítik. A kolostor nagy elfogadó termében függnek a császári hadseregben szolgált nevezetes szerb tábornokok arczképei.

A krušedoli kolostor az országúttól kissé oldalt, gyümölcsös kertektől környezve, szép völgyben fekszik; 2582 holdnyi mívelhető földje, nagy marhaállományá és a „Kuvalovo” szóval jelzett dunai halászata a Fruška gora leggazdagabb kolostorává teszik.

1707-től 1720-ig a szerb metropoliták is e kolostorban laktak, s tágas termeiben három szerb nemzeti egyházgyűlést is tartottak.

Krušedoltól a Srednji breg (Közép hegy) lejtőjének hoszszában tovább haladva, az ember a nagyságra nézve második kolostorhoz, Grgeteghez ér. A Strasilovo hegy (478 méter) déli alján egy szakadékban fekszik. A kolostor ajtaja előtt magas nyárfák állanak; susogásuk egyesűl a Kalinjak patak mély zúgásával. Fekvése fölötte regényes.

Grgeteg (Görgeteg) kolostort szintén a szerb fejedelmi ház, még pedig a Brankovics család tagjai alapították. A XV. században keletkezett s Djakoviæ Izsaiás metropolitától (1691) Nenadoviæ Pálig (1760) Neradin faluval és Puszta-Bankovcival együtt a szerb metropoliták egyik uradalma volt.

A tágas és nagy templom a kolostor-udvar közepén fekszik. A kolostor nyugati része annyira a hegylejtőhöz támaszkodik, hogy az épületből egyenest a szép és gyümölcsben gazdag, terraszokkal ellátott kolostorkertbe jut az ember. Két magas és csomós tölgyfa alatt levő kilátó helyről a szem elbájolva merenghet a Száva völgyének falvai és földei fölött.

A kolostor templomában 1899-ig volt egy falazott, a maga nemében páratlan oltár, melyet Orfelin Jakab szerb festőnek freskói díszítettek. Sajnos, a század végén ez is áldozatúl esett a mai építők kalapácsának, a kik kolostort és templomot alapjából újra restauráltak. A megváltót és édes anyját ábrázoló széles és nagy oltárképen kivűl, valamennyi kép és medaillon (számra 56), al fresko festve, arányos sorokban és csoportokban díszíték az oltárt. A lebontásnál vagy tönkre mentek, vagy az egyházi múzeumba kerűltek.

Részlet az Obedska barából, néhai Rudolf trónörökös emlékével. Medoviæ Czelesztintől

Grgeteg kolostornak 2867 holdra terjedő szántóföldje, rétje, legelője és erdeje van. A jövedelemből a takarékos gazdálkodás révén a kolostor előljárója: Ruvarac Hilarion archimandrita és szerb történetíró 100.000 frt-ot gyűjtött össze a templom és a kolostor teljes renoválására.

Karlóczáról gőzhajóval két órai dunai utazás után Zalánkeménbe ér az ember. Az Ó-Zalánkemén falunak Új-Zalánkeménnel együtt 4180 szerb, horvát és német lakója van. A Tiszának a Dunába való ömlésénél fekszik, a Fruška gora hegység utolsó kiágazásánál, a mely itt még mindig 210 méter magas, s melyen várromok is láthatók.

A rómaiak idejében Rittium, a közép-korban a híres vár Dragaševzi állott itt. Későbbi neve: a Zalánkemén, Slankamen, azaz kősó, egy sósforrástól ered.

Zalánkeméntől nem messze egy dombtetőn magas gránit oszlop áll; 1882-ben állították az 1691-ki nevezetes győzelem emlékére.

Kétórai menet után a gőzhajó Zimony szabad királyi városba ér. Fontos kiindulási állomás ez Szerbia s főleg a kelet felé; a mellett fekvésénél fogva elsőrendű hadi fontosságú hely. A város a Száva folyónak a Dunába ömlése fölött, Belgráddal, a szerb fővárossal szemben részben hegylejtőn, részben pedig a Duna síkságán fekszik.

Zimony városa több városrészre oszlik. Első a belváros vagy a vár, aztán jön a felső- vagy Józsefváros, mely II. Józsefnek köszöni létrejöttét; a Ferenczvölgye nevű elővárost Ferencz király tiszteletére nevezték így el. Ezeken kivűl van még czigány negyed is. A lakosság száma folyton növekvőben van; az 1900-ki népszámlálás szerint 15.120 lakót számlál; ezek között van 700 magyar 6000 német és 8700 horvát és szerb.

Zimony városa fontos állomás úgy a magyar, mint a szlavon és szerb kereskedelemre nézve. Nyugat-Európa transito kereskedése kelet felé, valamint a keleté nyugat felé és déli Magyarországba Zimonyon át veszi útját. A keleti nagy járványok idején a keleti árúk és utasok részére Zimonyban, szokták a vesztegzárt fölállítani. A város délkeleti részén külön negyed szolgált erre a czélra, tágas, bekerített helyiségekkel. Ez az úgy nevezett vesztegzár-épűlet a hol katholikus és szerb templom is van.

Zimony a kerűleti hatóságnak, a királyi járásbíróságnak és a vámhivatalnak székhelye. Van magasabb kereskedelmi iskolával összekötött főreáliskolája.

Szlavoniai tölgyek. Katušiæ Páltól

A patriarcha palotája Karlóczán. Medoviæ Czelesztintől

A római katholikusoknak két templomuk is van; ezek egyike a Ferenczvárosban két tornyú; új csúcsíves épűlet, Bollé templomépitő mester műve. A Ferencz-rendieknek is van kolostoruk mellett egyházuk. A görög-keleti szerbeknek három templomuk van a városban, meg egy kápolnájuk a város fölött levő temetőben. Ez utóbbi byzanczi modorban Ivácskovics Szvetozár műépítő tervei szerint készűlt.

Zimony helyén az első század (Kr. u.) kezdetén a római Taurunum állott; hozzá tartozott a Czigány-hegyen épűlt vár is, melyett kövezett hadi út kötött össze a régi Syrmiummal vagyis a mai Mitroviczával.

A „nagy út” Taurunum-ból Cassiana (Petrovci), Sirmium (Mitrovicza), Mursa (Eszék), Siscia (Sziszek) és Aquileia városokon át Rómába vezetett; délben pedig Singidunumon (Belgrád) és Nissá-n (Niš) át Konstantinápolyba. E nagy világ-útnak éjszaki kiágazása Mursá-ból (Eszék) Vindobonába (Bécs) és onnét Augusta Vindelicorumba (Augsburgba) vezetett. Így hát Zimony volt a góczpontja azoknak az útaknak, melyek a keletet a nyugattal összekötötték; következőleg akkor úgy, mint most, átvonulási állomás volt kelet és nyugat között. A régi Taurunumot az ötödik század negyvenes éveiben Attila húnjai pusztították el.

Az avaroknak 200 éves uralma után (a Szerémségben) a frankok idejében Zimonyt Mallevilla-nak hívták; a Zemun nevet (innét a magyar Zimony) csak 827-ben kapta a Szerémség bolgár meghódítóitól. A németek Semlin-nek hívják.

A mostani autonom városi hatóság alatt Zimonynak városfalait lerontották, a vesztegzárt pompás parkká alakították, a palotaszerű főreáliskolát, a nagy kórházat és a honvédkaszárnyát fölépítették. Megnyílt a budapest-zimonyi vaspálya (1883), elkészűlt az új városháza (1887), a pompás csúcsíves templom a Ferenczvölgye elővárosban, mint önálló plebánia-templom (1888); a Khuen-Héderváry grófról nevezett Duna-parti kőfalazat is fölépűlt, s árvizek ellenében védi a várost.

A mai zimonyi rakodó- és tárházak hivatva vannak, hogy a keleten és nyugaton egyaránt fontos vámállomásnak ismert város kereskedelmének új lendűletet adjanak.

Zimonytól délnyugatra, a Száva mellett fekszik a történetileg emlékezetes Kupinovo; ma ugyan csak falu, de a közép-korban még Kuelpen nevű vár volt; romjai még ma is láthatók.

Az állatvilág barátja, illetőleg a nyugat ornithologusa alig tud világos képet alkotni a madárvilág ama gazdagságáról, mely az alsó Duna ligeteit és mocsarait benépesíti. Dél-Magyarország, Szlavonia, Szerbia, Románia és Bolgárország a madarak oly tömegének adnak szállást, hogy mindenki bámulattal szemlélheti. De nem hiszszük, hogy a Vaskapun innen legyen vidék, a hol a honiakhoz annyi erdei madár csatlakoznék, mint az „Obedska bara”-n a Szerémségben. A bécsi udvari múzeum őre, Zelebor János egyik legelső látogatója volt az Obedska bará-nak, s ez annyira elvarázsolta őt, hogy a mint a „Novara” hajón világ körűl tett útjából visszatért, a szerémségi „bará”-t újra fölkereste. Pedig külföldi útja alkalmával elég jelentős madár-koloniákat látott. Idősb Hodek, a jól ismert bécsi vadász és állatkitömő meg azt írja, hogy bár az Obedska bara az osztrák-magyar monarchia egyik legkisebb mocsara, mégis jelenleg a leggazdagabb madár-koloniája.

Az Obedska bara eme gazdagságát a vidék különös fekvésének és alakjának köszönheti. A széles síkságokat, melyeket éjszakról a Fruška gora, keletről a Duna és délről a Száva környékez, nagyszámú mocsár és posvány borítja, de egynek sincs meg amaz előnye, melylyel az Obedska bara dicsekszik. Ez erdős és mocsaras vidék közepett fekszik s a szó szoros értelmében nem annyira posvány, mint inkább a Szávának elhagyott medre, későbbi ága; mély, keskeny patkó alakú és a Szávától teljesen elkülönített mocsár az, mely csak igen magas vízállás mellett jön a Szávával összeköttetésbe.

A patriarcha templom Karlóczán. Medoviæ Czelesztintől

Az ornithologusoknak és vadászoknak ezen egykori eldorádója a Száva balpartján fekszik; Kupinovo falunál kezdődik, s félkörben éjszak felé tart, Obrez falunál egyszerre dél felé fordúl, s Èenjin és Kupinova greda erdeiben eltűnik, a nélkül, hogy a Szávát elérné.

A ki az Obedska bara-t föl akarja keresni, annak Obrež-ben vagy Kupinovóban kell megszállnia. Ide Zimonyból juthat el leghamarább.

Az 1887. év tavaszán az ott költő vízi madarak számát 30.000 párra becsűlték. Az ott megfigyelt madárfajoknak elszámlálása, s vadászatuknak leírása messze vezetne czélunktól. Meg kell elégednünk a madárgyarmat fő állományának futólagos megemlítésével. A kit közelebbről érdekel Ausztria–Magyarország eme leggazdagabb madárgyarmata, olvassa el Ettinger, Hodek és mások leírásait. Az énekes madarak népes világáról, valamint a kisebb vízi madarakról hely szűke miatt itt egyáltalán nem szólhatunk.

Mindenféle harkályt, aztán szalakotát (Coracias garrulus), méhészmadarat (Merops apiaster) találhatni itten.

Természetesen éjjeli és nappali ragadozó madarak is vannak, mert hisz egeret, halat és madarat bőven zsákmányolhatnak, s igy könnyen megélhetnek; így a parlagi sast a mocsarakat körűlvevő tölgyerdőkben gyakran láthatni. Azelőtt előfordúlt itt a közönséges- (Pelecanus onocrotalus), aztán kis- (P. roseus) és a bodrosfejű (P. crispus) gődény, ma már nagyon ritkán találkozik velük az ember; helyettük rokonaik: a károkatnák (Phalacrocorax carbo és Ph. pygmaeus) gyakoriak. A legvonzóbbak minden esetre a gémek családjai. Könnyen lehetséges, hogy azelőtt a fakó hátú gém (Bubulcus ibis) is előfordúlt; ma már egyetlenegy példány sem bizonyítja jelenlétüket. Ám a többi európai fajokat kisebb-nagyobb számban mind föltaláljuk; így a biborgém (Phoyx purpurea), a szürke gém (Ardea cinerea), a kis kócsag (Garzetta garzetta), az éjjeli gém (Nycticorax nycticorax), az üstökös gém (Ardeola ralloides), a törpe gém (Ardetta minuta) nemcsak fölkeresi e helyet, hanem itt is költ. A bölömbika (Botaurus stellaris) is igen gyakori. A kiméletlen vadászat és rablógazdálkodás révén a gémeknek ezrei esnek áldozatúl tollaik miatt. Ezért a nagy kócsag (Herodias alba) és a kanalasgém (Platalea leucorodia) ma már – sajnos – nagyon ritkán fordúl elő.

A hattyúk, vadludak és mindenféle vadkacsák akár állandó, akár költöző vagy vándormadarak legyenek is, találkát adnak itt egymásnak. Említenünk sem kell, hogy a halászkák, a sirályok, a buvárok és a vöcskök minden faja, előfordúl kisebb-nagyobb számban.

Sajnos, a folytonos vadászat az „Obedska bara” gyarmatát annyira megtizedelte, hogy némely madárfaj már ritkaság számba megy, vagy egyáltalán nem is található.

Mily tanúlságos, milyen vonzó a lég bájos és csevegő lakóinak élete már magában véve! S ez az élet és nyüzsgés a viszonyok szerint, mennyire ingadozik és változik! Mikor Zelebor és Ettinger 1853-ban az Obedska bará-t meglátogatta, a fő költőhely egészen közel vala Obrež faluhoz. Később, 1872-ben a költőhelyet már messze keletre Obrež és Kupinovo közé helyezték. 1885-ben, mikor a boldogúlt trónörökös itt vadászott, és 1887-ben, mikor a gyarmatot e sorok írója fölkereste, a Bara délkeleti végén Kupinovónál volt a költőhely. Vajjon miért e vándorlás?

Zimony. Medoviæ Czelesztintől

Ettinger teljesen találó válasz ad rá.

A vízben és lápban élő kecskefűznek ágait és galyait a rajtuk tanyázó és fészkelő madarak bő és erős excremuntuma annyira bemocskítja, hogy a fák elpusztúlnak. A madarak a kopasz fák alatt nem találnak elegendő védelmet, s a megfelelő időszakban más költőhely után néznek.

A korán elhúnyt Rudolf trónörökös, a ki kiváló ornithologusnak bizonyúlt, – a mint említők – 1885-ben szintén fölkereste az Obedska bara-t. Csak a tudomány lelkes bajnokai s még inkább azok, kiknek alkalmuk volt őt megismerni, itélhetik meg, mit vesztett benne az ornithologia, s egyáltalán a természettudomány. Az Obedska bara partján, ott, hol a sátora volt fölütve, ma emlékkő áll.

A mocsárvilág fölötte érdekes édes vízi faunája és a környék szárazföldi növényvilága még teljesen ismeretlen. Nagyon valószinű, hogy már nincs messze az idő, a mikor természetes változások, vagy még inkább a haladó kultura révén az Obedska bara is egészen eltűnik.

A „Margita” iskolahajó. Katušiæ Páltól



[97] Az 1890. évi népszámlálás egészen megegyezőn az 1880. évivel, a 15 éven felűli népességben csak 26 százalék nőtlen férfit és valami 18 százalék hajadont mutatott ki. Ellenben a férjes nők és nős férfiak aránya már a 16–20 éves korcsoportban oly magas, hogy a férfiak arányszáma 6.93, a nőké 26.88%-ot tesz, a 21 – 25 éves korcsoportban pedig a nős férfiaké 45.31, a férjes nőké 75.44 százalékra rúg.

[98] Ezt az összeírást a történt megegyezés folytán a magyarral egy időben és némi csekély eltéréssel teljesen azonosan kellett végrehajtani; tényleg azonban a végrehajtás nehány hónappal később történt, minthogy az ide vágó törvényjavaslatot csak 1895 végén lehetett a horvát-szlavon-dalmát tartománygyűlés elé terjeszteni.

[99] Az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai összeírás alkalmával a fönnállott házközösségek üzemein kivűl még a közigazgatási hatóságok szabályszerű beavatkozása nélkül föloszlott, úgy nevezett titokban megosztott házközösségből alakúlt 76.878 gazdaság iratott össze, 537.888 terűlettel. Minthogy az ily fölosztások végleges keresztűlvitele, tekintve, hogy azok a velök karöltve járó jogbiztonság hiánya miatt gazdaságilag károsan hatnak, gyorsan halad előre, s e czélból egy külön bizottság szerveztetett, számuk 1898 óta bizonyára nagyon megfogyott. Az ország nagy részében egyátalán elő sem fordúlnak már.

[101] A teljesség kedveért csak annyit jegyzek meg, hogy az 1890-ki számlálás Horvát-Szlavonországokban a kereskedelemnél 29.121, a hitelügynél 1223, a forgalomnál 21.776, összesen 52.120 keresőt és hozzátartozót vett számba, kik az összes népesség 2.35 százalékát tették, s hogy a keresők száma a kereskedelemnél 12.477 (ezek közt 6.138 önálló vállalkozó), a hitelügynél 368, a forgalomnál 7208 (közöttük 44 önálló, 1192 hivatalnok, 95 mérnök, 91 gépész, 559 munkás, 978 napszámos), összesen 4249 volt. A nők a keresők összes számában (20.053) 2681-gyel voltak képviselve.

[102] Lefordíthatatlan szójáték. Jelen szarvast jelent, Jela, Jelena meg az Ilona, Helén horvát neve. A jelenski jelző tehát mindkettőre vonatkozhatik.

[103] Egy négyszögkilométerre helyenként mintegy 200 lakos is esik.

[104] Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae. Bécs 1802–1812. E munkában egyúttal Horvát-Szlavonország teljes földrajza is megtalálható.

[105] A bécsi állat- és növénytani társaság értekezéseinek XVI. kötetében, 1866.

[106] Šumsko grmlje i drveæe u Hrvatskoj i Slavoniji. Zagreb, 1890.

[107] Az évi középhőmérsék 22 fok Celsius, tehát valamivel nagyobb, mint Zágrábé.

[108] Brod 96, – a legközelebbi környék 87–89 méternyire fekszik a tenger fölött.