Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Szellemi élet.

Szellemi élet.

Az Akadémia palotája Zágrábban. Kovaèeviæ Nándortól

A horvát irodalom történetének kiegészítése. Andriæ Miklóstól, fordította Hodinka Antal

A mint a politikai Horvátországról nem lehet teljes képet adni bölcsője, Dalmátország nélkül, szint úgy lehetetlen a horvát irodalom képét megrajzolni klasszikus időszaka, a dalmát-ragusai fénykor nélkül. Ez időszak legkiválóbb képviselői mind együtt vannak Bukovac „Dubravka” czímű festményén, melynek képét e műnek a művészetről szóló czikkénél közöljük.

A régi és az új horvát irodalom Isztria és Dalmáczia ismertetésénél már tárgyalva volt e munkában. Ezért itten megemlítve ez irodalom egységes voltát, arra kell szorítkoznunk, hogy az ottan elmondottakat Horvát-Szlavonországra való különös tekintettel kiegészítsük.

A régebbi horvát-dalmát írók (a XV-XVII. századokban) a èa- és a što-nyelvjárást használták, a horvát-szlavon írók ellenben a èa-, a što- és a kaj nyelvjárást, kiki a saját vidékeét.

A délszlávok szellemi életének összes nagyobb mozgalmai és eszméi: úgy a dalmát-ragusai patriciusok és költők bámúlatos működése, mint a XIX. században a zágrábi „illyrek” mindent felölelni akaró buzgalma századok óta a horvátoktól indúlnak ki. A hagyományos horvát-szerb irodalom gyöngyét, a nép költészetét is a dalmát irodalom kezdte legelébb följegyezgetni; Kaèiæ-Miošiæ András horvát pap beútazta Boszniát és Dalmácziát népdalokat gyűjtögetve. Ebbeli tanúlmányának eredményei voltak népdal-alakban írott költeményei, melyeknek tárgyait jobbára a horvát és a szerb történetből vette. A szerb származású Karadžiæ-Stefanoviæ Vuk későbbi fontos irodalmi tevékenysége is jórészt az ő ösztönzésének köszönhető.

A szláv (tulajdonkép görög) szertartás Czyrill és Methód útján éjszaki Pannoniából jutott a horvátokhoz. Szertartási könyveik idő folytán a katholikus egyház tanának megfelelő változtatáson mentek át, a mely művelet közben lassanként a glagol írásnak új alakja, a bolgárnak nevezett gömbölyű glagolicától elütő szögletes fajta állott elő. A bolgár keletről a czyrill írás is igen korán átterjedt a horvátokhoz, a kik azt a glagol írás mellett a bosnyák bukvica alakban a XVII. századig széltében használták. Ez idő óta ellenben a latin betűs írás jött mindinkább használatba.

Az az ó-szláv nyelv, a melyen az első szláv templomi könyvek voltak írva, nem egy a szláv nyelvek anyanyelvével, hanem csak testvére annak, a melyet minden horvát, szerb, bolgár és orosz fordítónak és másolónak előbb külön kellett megtanúlnia. Így aztán igen korán megesett, hogy ezek az orosz, horvát, stb. másolók és fordítók a saját nyelvükből kevertek egyes kifejezéseket ezen irodalmi nyelvbe.

A horvát eredetüket ilykép elárúló szláv nyelvemlékekben mindenekelőtt felötlik az ó-szláv orrhangok hiánya. On helyett u-t, en helyett tiszta e-t írnak. A ^ és b félhangon a horvát fordító nem tud eligazodni. A kettő közötti fínom különbséget a horvátok nem érezték, és meglehetős határozatlanúl is használták s többnyire csak az egyiket, vagy pedig a és e betűkkel helyettesítették őket. Az ó-szláv žd, št helyett dj-t (vagy j-t) és æ-t írtak, stb.

Ezeknek a horvát kézírati nyelvemlékeknek nagy része egyházi tartalmú; de, mert a glagol írás a templomon kivűl magánhasználatban is igen korán föllép, a horvát irodalomnak igen régi glagol írású jogi és történeti emlékei vannak. A Veglia szigeti (Statut otoka Krka, az 1388. évből) és a Poljicai szabályzatoknál régibb a híres Vinodoli szabályzat 1288-ból. Arra, hogy a horvát nyelvű oklevelek írásánál a királyi kanczelláriákban is használták a glagol írást, elég bizonyítékúl szolgálnak a Mátyás (1463) és I. Ferdinánd (1527) királyoktól aláírt oklevelek.

A középkori elbeszélések közűl igen sok forgott a horvátoknál közkézen, így Nagy Sándor históriája, Trója veszedelme, Szent Katalin legendája, a bölcs Akir tanítása, stb. Az alexandreist, mely a hagyományos horvát irodalomra némi hatással volt, nem a latinból és a németből vették át, mint a csehek és a lengyelek az ő regénysorozatukat, hanem a görögből.

A horvát templomi könyvek és – a melyen írattak – a glagol írás történetében a XIV. században jelentékeny fordúlat állott be. Károly morva őrgróf, a későbbi római császár, megkérte VI. Kelemen pápát, engedje meg, hogy Csehországban is szláv nyelven végezhessék az isteni tiszteletet. A pápa (1346-ban) bele is egyezett azzal a föltétellel, hogy az egész országban csak egyetlen egy helyen legyen szabad a misét szlávúl mondani. Károly fejedelem egy év múlva Prágában Csehország védszentjei: Jeromos, Czyrill, Methód, Adalbert és Prokop tiszteletére kolostort építtetett, a melynek szerzetesei az egész isteni tiszteletet szlávúl végezhették. A kolostor első lakói horvát eredetű glagolita benczések voltak, a kik magukkal vitték oda a horvát-szláv nyelvű templomi könyveket és szorgalmasan ápolták a horvát glagol írást. De a szláv isteni tisztelet csak rövid ideig tartott Csehországban. A szerzetesek kevéssel utóbb huszitákká lettek, és a kolostor s vele együtt a horvátszláv isteni tisztelet is megszűnt. Ezen cseh-horvát glagolitismus idejéből való az úgynevezett Texte du sacre glagol evangélium. Tudjuk, hogy a franczia királyok egy ideig erre az evangéliumra tették koronázási esküjöket Rheimsban. Lotharingiai Károly bibornok 1574-ben a rheimsi székesegyháznak ajándékozta e könyvet, a melyet részben (a czyrill betűket írottat) görögnek, részben (a glagol betűst) szyrusnak véltek. Mindenki szentnek tartotta, de senki sem tudta, micsoda nyelven van írva. Midőn aztán 1711-ben Nagy Péter czárnak mutatták, ő legott megismerte a czyrill írást, de a glagollal ő sem tudott boldogúlni. Az angol Hill ismerte föl először 1789-ben, hogy az tulajdonképen glagol írás. A forradalom idején leszakították gazdag kötését, magát az így kötés nélkül maradt könyvet pedig Napoleon, az első consul, parancsára a rheimsi városi könyvtárban helyezték el; 1843-ban Miklós czár költségén kevés számú példányban ki is adták.

A szláv isteni tisztelet a horvát glagolica révén a XIV. század vége felé a lengyeleknél is divott, bár rövid ideig. 1470-ben Krakóban még voltak horvát szerzetesek, de a prágaiak eltűntével ezeknek is nyoma veszett.

A XVI. században a reformáczióval a kaj-nyelvjárás lett a horvát irodalom nyelvévé. Az új tan némi lendűletet adott a horvát irodalomnak. A protestantismus már csak saját érdekében is fölkarolta a nemzeti nyelvet. Horvátországban a legfőbb méltóságok (köztük gróf Zrinyi György, a szigeti hős fia) elfogadták az új hitet. Gróf Zrinyi György protestáns könyvek terjesztésére saját birtokán, Nedelicen, majd (1570-ben) Varasdon nyomdát állított. Az itt nyomtatott horvát könyveket èa- és kaj-nyelvjárásban írták; de a jezsuita inkviziczió e könyvek legtöbbjét megsemmisítette.

György fia, gróf Zrinyi Péter horvát bán (szül. 1621 ., megh. 1671 ., Bécs-Újhelyben) különösen kitűnt mint horvát író. 1660-ban Velenczében kiadta horvátúl testvérének, gróf Zrinyi Miklósnak magyarúl írt művét, „Az adriai tenger szirénájá”-t. A horvát fordítás helyenként igen érdekes, mert a fordító az egészet a saját horvát szempontja szerint alakította át és ehhez képest sok helyet egészen átdolgozott. Péter gróf a horvátot vallja anyanyelvéűl és az előszóban kiemeli, hogy „néhai Zrinyi Miklós bán vitézi tetteit magyarból a mi horvát nyelvünkre ültette át” (da je dila vojnièkoga bana nigdašnjega Zrinskoga Miklouša iz ugarskoga na harvacki naš jezik stumaèil). Kiemeli a szigeti hős horvát származását, s a hol a magyar szöveg „a mi édes hazánkról” beszél, azt ő „obramba harvatska”-val fordítja. A magyar szöveg azon helyeit, a hol a szigetvári hős horvát daláról van szó („Némely horvát dávorit nagy torkkal kezdé”), az átdolgozó természetesen változatlanúl hagyta.

Gróf Zrinyi Miklós, a magyar költő is érezte horvát származását, bár, úgy látszik, távol állott a horvát-dalmát irodalomtól. Ruèiæ Iván, Zágrábmegye alispánjához (1658-ban) írott egyik levelében azt mondja: „Ego mihi conscius aliter sum, etenim de genere me Croatum et quidem Zrinium esse scio”. (L. Győri tört. és rég. fűzetek, II. 3. 194. 1.)

Péter gróf neje, Frangepán Anna Katalin szintén írónő volt. 1640-ben Ozalj várában írt egy könyvet, a mely később „Putni tovarus” czímen Velenczében jelent meg egy 441 lapnyi kötetben. Fivére, Frangepán Kristóf, kit 1671 ápril 30-án Bécs-Újhelyben férjével együtt lefejeztek, „Kis kert” (Gartlic) czímmel egy kötet lyrai költeményt hagyott hátra kéziratban. E költemények, a melyek nagyobb része a börtönben íratott, az ifjú főúr meleg érzéséről és nagy műveltségéről tesznek tanúságot. Katalinon kivűl még más két Frangepán Katalint is ismer a horvát irodalomtörténet.

A mai Horvátország terűletén irodalommal foglalkozott papok, kanonokok, történetkedvelők és nyelvészkedők sokaságából a XVII. században különösen egy ember tűnt föl, a ki sokoldalú műveltségével és diplomácziai tehetségével nagy jelentőségre jutott. E férfiú Vitezoviæ Pál (született 1650-ben Zenggben). Első tanúlmányait Belgiumban végezte, és 1681-ben már mint szülővárosa követe résztvett a soproni, országgyűlésen. A bécsi udvarnál szívesen látták szép latin költeményeiért és anagrammjaiért. 1687-ben állandóan Zágrábban telepedett meg s előbb udvari tanácsossá és Lika-Krbavamegye alispánjává, utóbb báróvá nevezték ki. Szülőföldjére visszatérve, irodalommal és közügyekkel foglalkozott. Teljes erővel hozzá fogott a horvát történet megírásához, és e czélból szorgalmasan gyűjtögette az anyagot. Mindenekelőtt a horvát nemesség czímertana és családtörténete érdekelte. 1696-ban jelent meg „Világkrónikája” (Kronika aliti spomen svega svieta vikov), a mely később több javított kiadást ért. Ez a mű tulajdonképen Vramec Antal (1578) zágrábi kanonok „Króniká”-jának a folytatása, azzal a különbséggel, hogy Vitezoviæ művében a XVII. század telve van horvát történeti eseményekkel, míg Vramec ezekkel törődik legkevésbbé.

Vitezoviæ legjelesebb költeménye az 1684-ben Bécsben nyomatott „Odilenje Sigetsko” (Sziget ostroma). Tárgyáúl ugyancsak Zrinyi Miklósnak, a Šubiæ nemzetségbeli bánnak és hadvezérnek hős tettei szolgálnak. A költemény négy részből áll. Az elsőben a személyesített Szigetvára beszéli „a horvát nőknek”; mi történt férjeikkel; a bán tanácsokat ád a fiának, hogyan éljen az ő halála után, a fiú pedig kéri az atyját, engedje meg, hogy vele mehessen a halálba. A második rész 15 elegiai hangúlatú lyrai énekből áll. A harmadikban, melynek czíme: „Putnik i jeka” (Az útas és a visszhang), az útas a visszhanggal Sziget elestéről beszél. A negyedik rész a keresztény és a török hősökről szóló emlékverseket tartalmaz. A költemény becse főleg a költőnek abban a czélzatos szándékában rejlik, hogy a latinizáló horvát társadalom közönyét a fényes múltra való hivatkozással megtörje. Vitezoviæ ezen kivűl több kisebb-nagyobb történeti és szépirodalmi, úgy szintén nyelvészeti művet írt; ez utóbbiak között egy latin-horvát szótárt (Lexicon latinoillyricum) és egy horvát nyelvtant (Grammatica croatica). Ő az első nyelvészek egyike, a kik a horvát helyesírás egyszerűsítésére diakritikus betűket ajánlottak. Mig könyvnyomdájával Zágrábot horvát irodalmi központtá ohajtotta emelni: nyelvészeti műveivel és szótáraival egységes horvát irodalmi nyelvet iparkodott teremteni.

Ugyanazon században (1617) született a horvátországi Risnikben Križaniæ György, a ki száműzetésben halt meg Szibériában, de nem tudni mikor és hol? Római növendékpap korában a nyugati és a keleti egyház szétszakadása következtében külön vált szláv törzsek egyesítésére törekedett. A XVII. század közepe táján „Non erunt ultra duae gentes, nec dividentur in duo regna, sed fiet unum ovile et unus pastor” jeligével közrebocsátotta korszakot alkotó latin nyelvű művét a „Bibliotheca Schismaticorum universa”-t. E munkában lényegileg felölelte mindazt, a mit a keleti írók a pápaság ellen írtak. Rendkivűli jártasságot tanúsított benne az orosz irodalom terén, de egyúttal hatalmas ellenfeleket is szerzett vele magának. Messzeható terveket szőve, 1657-ben kivándorolt Oroszországba, a hol azt remélte kedvezőbb tért talál eszméinek megvalósítására. A szegény idealista nem is sejtette, minő csalódások érik. Egy évi ottlét után „eretnek tanok és veszedelmes egyházi újító tervek” miatt száműzték Szibériába. Tobolskban írta „De providentia Dei” czímű nevezetes munkáját és „Beszélgetések a politikáról” (1663) czímű fő művét, a mely csak nem rég jelent meg nyomtatásban. „Orosz nyelvtaná”-ban a horvátból és az oroszból az összes szlávok számára egy közös nyelvet akart teremteni.

A XVII. és XVIII. században a mai Horvátország terűletén nem is volt több Vitezoviæhoz és Križaniæhoz hasonló nagy író. A többiek, a kiket röviden fölemlítünk, megelégedtek egy-egy imakönyvnek, szótárnak, vagy latinúl írott történeti munkának az összeállításával.

A XVIII. század első felében a kaj-nyelvjárás horvátjainak irodalmi tevékenysége megcsappant. A horvát irodalomnak Dalmátországban ragyogó napja nem világította be Horvátországot. A régebbi irodalom itten önállóan fejlődött a nélkül, hogy a dalmát irodalmi mozgalom érintette volna, valamint a régi szlavon-horvát irodalom is az említett két testvér irodalomtól függetlenűl indúlt meg. De már a múlt század második felében kivűlről jött politikai események, a melyekben a horvát irodalom újjászületésének fő mozgató ereje volt, erős lendűletet adtak a horvát irodalomnak. Most is horvát papok állottak a mozgalom élére, mint a szellemi élet előharczosai. S a mint előbb semmi egyebet nem tettek a nép szellemi művelődésére, mint hogy imakönyveket és egyházi beszédeket írtak, másoltak és fordítottak: ép oly fáradhatatlanúl dolgoztak mostan közhasznú művek összeállításán, drámák és vígjátékok fordításán.

Nagy sikerrel buzgólkodtak ilyen irodalmi művek szerzésén többek között Mikloušiæ Tamás kanonok (1767–1833), Brezovaèki Titus szerzetes (1754–1804), Vrhovac és Alagoviæ püspökök, továbbá Lovrenèiæ Jakab, Jandriæ Mátyás, Imbriæ Domokos és Kristijanoviæ Ignácz, az utolsó kajkavi író (1796–1884). Vrhovac püspök 1813-ban köríratban szólította föl megyéje papjait, hogy gyűjtsék a régi könyveket és tanúlmányozzák a nép szokásait és nyelvét.

Katanèiæ Péter Mátyás. Bukovac Balázstól

Akkor még Zágrábnak nem levén színháza, műkedvelők játszották meghívott közönség előtt a püspöki papnöveldében és a nemesi konviktusban. E két „játékszín” darabjai közűl számos fordított és eredeti dráma maradt fönn. A „Grabancijaš djak”-ot és a „Lizimakuš”-t kivéve valamennyi erkölcsi irányú dráma. Vannak továbbá „Petrica Kerempuh” („Till Eulenspiegel”-féle) és „Robinson Crusoe” mintájára írott elbeszélések is, sőt a jobb írók Milton „Elveszett paradicsomá”-nak és Voltaire „Henriad”-jának a fordításával is próbálkoztak.

Az összes horvát vidékek közt Szlavonia lépett föl utolsónak az irodalom terén. A XVI. és XVII. században, mikor Dalmáczia irodalmi virágkorát élte, Szlavonia még a török iga alatt nyögött. A szlavoniai keresztényeknek ez időben roszabb dolguk volt, mint a keresztény bosnyákoknak, mert a török hadjáratok mindannyiszor Szlavonián át zajlottak le. Ezért a XVIII. századig ott irodalmi működésnek nyomát sem találjuk. A törökök kivonúlása után a népek végső elnyomorodása nehány írót támasztott, a kik tollal igyekeztek előmozdítani a nép művelődését. Itt is a nép között működő papok közűl kerűltek ki az írók, de szórványosan és szerényen jelentkező irodalmi termékeik minden magasabb eszmének híjával vannak. A legtöbb munka a népnek és a papságnak szánt ájtatos könyv. Igazi költészetből egy szikrányi nincs bennük. Mindaz, a mi nem templomi használatra volt szánva; alig haladja meg az alkalmi költemények színvonalát.

E korszak nevezetesbb írói között első sorban Kanižliæ Antal pozsegai jezsuitát kell fölemlítenünk, a ki prózában és versben írott műveket hagyott hátra. Versei közűl az 1700-ban Bécsben kinyomatott „Szent Rozália” (Sveta Rožalija, panormitanska divica) czímű az egykorú ragusai jezsuita, Gjorgjiæ Ignácz „Bünbánó Magdolna keservei” költeménye mellé tehető. „A nagy keserv igazi köve” (Kamen pravi smutnje velike) czímű vallásbölcseleti prózai művében a Kelet és Nyugat nagy egyházi szakadásának okairól beszél. Ez az 1780-ban Eszéken nyomatott munka nyelvére és irályára nézve annak idején „opus Ciceronianae eloquentiae” hírében állott. Kortársa volt a valpói Katanèiæ Péter Mátyás Ferencz-rendi szerzetes, a kinek tudás munkásságát a külföldön jobban ismerték, mint otthon. Előbb Eszéken és Zágrábban volt gymnasiumi tanár, 1795-ben a pesti egyetemre hítták meg a régiség-és éremtan tanáráúl. Tudományos műveit (De Istro eiusque adcolis commentatio, Orbis antiquus, etc.) latinúl írta. Verses művei közűl legjelesebbek idylli költeményei, melyek „Fructus autumnales in jugis Parnassi Pannonii maximam partem lecti” czímmel 1794-ben Zágrábban jelentek meg. A kötet első fele latin, másik fele horvát költeményeket tartalmaz. A horvát rész bevezetésében a horvát verstanról szól. Ezen kivűl lefordította a szentírást, és ez a legjelentékenyebb prózai műve.

A XVIII. század legnagyobb hatású írója Szlavoniában egy katonatiszt, Relkoviæ Antal Mátyás volt, a ki a közoktatásra irányzólag hatott (1732–1798). A hétéves háborúban mint osztrák tiszt fogságba esett, és fogságában irodalommal kezdett foglalkozni. 1761-ben Drezdában jelent meg „Satir ili divlji èovjek” („A satyr vagy a vadember”) czímű műve, a mely egyike a század népnyelven írt legkiválóbb verses munkáinak. Az íróban fölébred a honfiúi érzés, a midőn hátramaradt hazáját összehasonlítja az előrehaladt külfölddel, és oktató satirikus megjegyzésekben tör útat magának. A könyvnek rendkivűli sikere volt és Kaèiæ művei mellett ma is kedvelt olvasmánya a népnek. A szerző vázolja benne a nép akkori szomorú állapotát, fölsorolja a tartomány szükségleteit, és ostorozza a törököktől átvett rosz szokásokat. Költői becse alig van e műnek, annál nagyobb az oktató értéke, mert tele van jól átgondolt józan tanácsokkal. Relkoviæ többi műveiben is ilyen gyakorlatias gondolkozású író, a kinek minden munkáját a közjóért való hevűlés hatja át. Ilyenek Aesopus és Pilpay meséinek fordításai, „Szlavon-német nyelvtana” és az „Institutio elementorum iuris naturalis” fordítása. Sőt még juhtenyésztésről és dohánytermesztésről is írt. Fia, Relkoviæ József is ezen irányban működött, verses gazdaságtanában (Kuænik) jó tanácsokat adva a szlavoniai földmívelőknek.

Relkoviæ Antal Mátyás. Bukovac Balázstól

Relkoviæ „Satyr”-jának voltak ellenzői, de utánzói sem hiányzottak. Došen Vitus „Jeka od planine” („A Satyr-dalok visszhangja”) czímű művében védelmezi Relkoviæot. Ugyanő 1768-ban írt „Aždaja sedmoglava” („A hétfejű sárkány”) czímű vallásos költeményében a hét halálos bűnről ad a népnek erkölcsi oktatást.

Szlavoniának XVIII. századbeli sok papi írója közűl még kettőt kell fölemlítenünk. Krmpotiæ József bécsi udvari káplán, főleg mint ünnepi és alkalmi versíró tűnt ki. 1788-ban „Put u Krim” (Útazás Krimbe) czímmel leírta Katalin czárnő és II. József császár krimi útazását. E műben a régebbi dalmát irodalom alapos ismerőjének mutatta magát. Paviæ Imre Kaèiæ modorában irt, kinek verseit le is fordította latinra. Mellettük egész sor dii minorum gentium működött.

Az e korra következő nagy irodalmi és politikai mozgalom folytán, a mely „illyr” nevezet alatt 1834-ben Zágrábban a horvátság újjászületésévé nőtte ki magát, megszűnt a horvát tartományok különállása, és a legkitűnőbb tehetségek egész tevékenysége az irodalmilag és politikailag egységgé forrott összes horvátság eszméje körül egyesűl.

Ez az újjászületés a legmélyrehatóbb irodalmi mozgalmak egyike Horvátországban, a mely a horvát műveltség legszebb virágait fakasztotta.

A magyar országgyűlés horvát tagjai részére Kuševiæ József 1830-ban a horvát főnemesek nevében kalauzoló és útmutató könyvet írt „De municipalibus juribus et statutis regnorum Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae” czímmel; a következő évben pedig megjelent az ifjú Štoos Pál „Kip domovine” („A haza képe” 1831-ben) czímű verse, melyben az akkori horvát állapotokat hazafias szavakkal festette.

Ekkor tűnt föl a későbbi, nagy mozgalom vezetője, Gáj Lajos (1809–1872). Még mint ifjú adta ki 1830-ban Pesten „A horvát-szlavon helyesírás rövid vázlata” czímű munkácskáját, a melylyel egy egységes horvát helyesírást igyekezett létrehozni. Tanúlt Bécsben, Gráczban és Pesten. Itt megismerkedett a magyar mozgalommal és személyes összeköttetésbe lépett Kollárral, a „Slávy dcera” költőjével. Részben tőle is vette nemzeti eszméinek irányát. Gráczban és Bécsben, a hol a horvát ifjúság zárt közgyűléseken hazaszeretetre buzdította egymást, szorgalmasan tanúlta a horvát történetet, minek utóbb politikai izgatásainál és művelődési törekvéseinél nagy hasznát vette.

Gróf Draskovics János, ama korban a legtekintélyesebb horvát főnemes (1770–1856), kezdetétől fogva támogatta ezt a hazafias mozgalmat. 1832-ben „Dissertation iliti Razgovor” czímű íratában Kuševiæ példáját követve fölszólítja a pozsonyi országgyűlés horvát tagjait, hogy követeljék a horvát nyelv részére a magyarral való egyenlőséget. Abban az évben adott elő első izben horvát nyelvtant a zágrábi jogakadémián Smodek Mátyás. Gáj folyamodott a magyar-horvát helytartótanácshoz, engedje meg egy horvát lapnak a kiadását, s midőn kérését megtagadták, a lengyel nemzeti hymnus szövegére írta a „Još Hrvatska ni propala, dok mi živimo” czímű dalt, mely a horvát mozgalom marseillaise-évé lett. A lap eszméjéről nem tudott lemondani s egy kihallgatáson magától I. Ferencz királytól kérte újból az engedélyt. Így jelent meg 1835-ben a „Novine horvatske” politikai lap első száma, „Danica horvatska, slavonska i dalmatinska” czímű irodalmi melléklettel.

E lap a kaj nyelvjárást használta, de már az első számában voltak benne štokavi czikkek is. Gaj elejétől fogva érezte, hogy a kaj nyelvjárással, mely a horvát tartományok igen szűk körére szorítkozik, nem fogja az óhajtott hatást elérni. Ellenben a što nyelvjárás mellett belső erején és külső gazdagságán kivűl két ok is szólott. Először is ezzel a nyelvjárással élt a dalmát-ragusai irodalom, melyet a zágrábi írók már ismertek, és másodszor az összes horvátságnak kétharmad része és az összes szerbek, a kik Obradoviæcsal és Karadžiæcsal már ráléptek volt az irodalmi tevékenység terére, szintén ezt a nyelvjárást beszélték. Elvégre a zágrábi írók és hazafiak is elfogadták. Gáj, Rakovac, Štoos, Vukotinoviæ, Blažek, Draskovics, Vraz, Zdenèaj és a többiek igyekeztek tiszta što nyelvjárásban írni és beszélni, a mely ez idő óta a horvátok és szerbek irodalmi nyelvévé lett.

Most még csak alkalmas nevet kellett adni ennek a nyelvnek és az egy és ugyanazon nép szétszórt ágainak. A horvát írók századok óta majd „dalmát”-nak, „ragusai”-nak, „bosnyák”-nak, majd ismét „szlavon”-nak, „horvát”-nak nevezték irodalmi nyelvüket. A zágrábiaknak érdekükben volt, hogy a keleti vallású szerbeket is megnyerjék a horvát egységnek, s ezért az ó-klasszikus „illyriai” és „illyr” elnevezést ajánlották. Azt hitték, ezzel véget vetnek a két törzs között fönnálló apró féltékenykedéseknek. Zágráb a délszláv törzsek fő helye lőn. Itt egyesűlt a tehetséges hazafiak, tudósok, költők és publicisták egész köre, a mi a városnak olyan fontosságot adott, hogy tekintélyben az akkori Prágával versenyzett.

1838-ban alakúlt az első „Èitaonica” (olvasó-egyesűlet), mely első elnöke, gróf Draskovics János alatt az összes későbbi horvát közintézetek és egyesűletek veteményes kertje volt. Itt született meg a horvát „Matica”, a Mezőgazdasági egyesűlet, a Tudományos egyesűlet, a Múzeum és a Nemzeti színház alapításának eszméje.

Ez a kor a honfi lelkesedés kora volt. Minden írni tudó hazafi azzal képzelődött, hogy ő költő, a ki pedig nem tudott költeni, nemzeti csatadalokat énekelt. Ezek a dalok voltak tulajdonképen a népmozgalom élesztői. A dilettáns verselőket csakhamar dilettáns zeneszerzők követték; a kik az egymást érő új ének szövegekre megfelelő dallamokat költöttek. A sok közűl csak Rusant, Livadiæot, Padovecet és Lisinskit említjük, a kik bizonyos nagyságot értek el.

Gáj maga keveset irt. Ő inkább beszélni tudó kezdeményező és politikai vezető volt. Az a tudományos védelem, a hogy ő a maga „illyrismus”-át az ősidőktől kezdve egészen eddig a mozgalomig igazolni akarta, már magában véve bizonyos naivságot árúlt el. Egyik legnagyobb eredménye Gáj buzgólkodásának nehány régebbi dalmát költő műveinek kiadása volt, a mely az ő nyomdájában Zágrábban 1839-ben jelent meg. A régi horvát remekírók e fölélesztése határozott alapjáúl szolgált az irodalmi mozgalomnak.

A kezdet óta hozzá csatlakozott írókon kivűl, a kiket föntebb említettünk; lassan köréje gyűltek a következő évtizedek összes kitűnőségei: a két Mažuraniæ, Bogoviæ, Nemèiæ és Trnski tehetséges költők, Demeter, a színi kritikus, Kukuljeviæ, a történetíró, és sok mások.

A szlovén születésű Vraz Stanko (1820–1851) az első horvát kritikus, irodalomtörténetíró és egyike kora leggyöngédebb érzésű lyrikusainak. Ő is hozzászegődött az illyrismushoz, mert azt remélte, hogy ez által eszméi szélesebb körben elterjednek. 1840-ben megjelentek „Djulabije” czímű szerelmi dalai, 1841-ben „Glasi iz dubrave žeravinske” és 1845-ben „Gusle i tambura” czímű költeményei. Mint buzgó ethnographus és szenvedélyes népdalgyűjtő, 1842-ben Rakovacczal és Vukotinoviæcsal megalapította az első horvát szemlét, a „Kolo”-t, mely a „Danica” mellett azon élénk irodalmi mozgalomnak legjobb folyóirata volt. Ugyancsak ő volt az első, a ki a nagyobbára hétköznapi kifejezésekkel élő ó-horvát költők szolgai utánzása ellen föllépett, és az üde frisseségű népköltészet tanúlmányozását sürgette.

Illyr írók hódolata Gunduliæ előtt. Bukovac Balázstól

1840-ben adták elő az új horvát nemzeti színházban az első drámát, Kukuljeviæ „Juran i Sofija” ját. Kukuljeviæ Iván egyike volt az illyrismus legtevékenyebb híveinek, a ki egyre-másra irt drámákat, beszélyeket, költeményeket, valamint politikai és történeti értekezéseket. Mint politikai szónok a horvát tartományi gyűlésen különös hírre tett szert; indítványozta, hogy a latin helyett a horvát legyen a hivatalos nyelv. Mint történetíró alapította a „Délszláv történeti és régészeti egyesűlet”-et, a melynek elnöke volt, és rendezte a régi horvát írók kiadását. Azonkivűl kiadta a „Délszláv művészek jegyzékét” és Horvátország közjogi emlékeit (Jura regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae).

1846-ban megjelent Mažuraniæ Iván, a későbbi horvát bán hőskölteménye, a „Smrt Smail-Age Èengiæa”. Ezt a művet egyhangúlag az új horvát irodalom legnagyobb alkotásának mondják. A nagy tehetségű költő a horvát népdal szépségét és őseredetiségét igyekezett a remekművek klassziczitásával egyesíteni benne. A költemény, mint az eszményített népköltészet mesterműve, a legtöbb európai nyelvre le van fordítva. Mažuraniæ már előbb a klasszikus irályú költemények egész sorát bocsátotta volt közre. Azonkivűl befejezte Gunduliæ „Osmán”-ját, oly művészileg eltalálva az eredeti erejét, hogy ez a befejezés egy maga is a nagy költők sorába emelné őt.

Csupa véletlenségből Preradoviæ Péter (1817–1872) is ugyanazon évben (1846-ban) adta ki „Prvenci” czímmel lyrai költeményei első gyűjteményét. Preradoviæ azóta mindmáig kétségtelenűl első és legnépszerűbb költője Horvátországnak. Költeményeiben elmélkedik s erkölcsi mélységre törekszik. Erősen hisz az Istenben és a horvát nép jövőjében. Szerelmi dalait és hazafias verseit az egész országban széltében dalolják és szavalják. Fölemlítjük közűlök a „Putnik”-ot („A vándor”), a „Braæa”-t („A testvérek”, a horvátok és szerbek viszálykodásának allegoriája) s a „Djed i unuk”-ot („A nagyapa és unoka”). Más darabjait, mint az „Óda a szlávokhoz”, a „Szláv Dioskurok”, „Istenhez”, „A halál”, stb., a művelt közönség és az írók mint ódákat magasztalják. Epikai költeményei között első helyen áll a „Prvi ljudi”, („Az első emberek”), a melyet némelyek Milton „Elveszett paradicsom”-ához hasonlítanak. Nehány bevégzetlen hőskölteménye is maradt.

A horvát nemzeti színház függönyének itt bemutatott képén együtt láthatók az illyr irodalom és művészet képviselői. A kép jelképileg ábrázolja az illyr irodalomnak a ragusai költészettel való kapcsát. Jobbfelől látszik Zágráb, balfelől Ragusa, középen Gunduliæ fogadja az illyr írók hódolatát.

Preradoviæcsal egy időben működött barátja és katonabajtársa, Trnski Iván, az érdemes író és hazafi, kinek 80-ik születésnapját 1899-ben ünnepelték a horvátok. Trnski számtalan költeményeiben mindvégig a tanító irány híve maradt, még szerelmeséhez írt dalaiban is, ennek erényeit zengvén bennük, a melyekkel népe minden leányát föl szeretné ékesíteni. „Kriesnice” czímű legelterjedtebb költeménykötete kapóra jött a horvát középosztálynak épen abban az időben, a mikor ez a közönség vágyva vágyott könnyen érthető, melegséggel írt verses olvasmányra. Ezeken kivűl mesterileg lefordította Puskin „Onegin Eugen”-jét, Schiller „Harangdal”-át, Grillparzernek „A tenger és szerelem hullámai”-t, Shakespeare „Othello”-ját, stb.

Raæki Ferencz. Bukovac Balázstól

Nehány bosnyák író: Martiæ Gergely, Jukiæ Ferencz és Nediæ Márton is csatlakozott a horvát mozgalomhoz. Sőt Dalmácziában is voltak buzgó követői. Ellenben a keleti szerbeknél; a kik a tágkörű „illyr” eszméket nem akarták megérteni, úgy a mozgalom, mint a neve ellenzésre talált. Ezen és más politikai okokból abbahagyták tehát az „illyr” elnevezést; a horvátság az irodalmi mozgalom megindúlásával az egységes irodalmi nyelv megteremtésében úgyis elérte czélját.

A bekövetkezett s rövid ideig tartott politikai csalódások után az irodalomban örvendetes tudományos és szépirodalmi tevékenység fejlődött ki. Az „illyrek” novellisztikai kedvtelését és többé-kevésbbé képzelődő történetírásukat komoly munkásság váltotta föl.

Ez időben alapítják meg a „Délszláv tudományos és művészeti akadémiát” Zágrábban. De mielőtt ennek Strossmayertől 1861-ben megpendített eszméje megvalósúlt volna, Raèki, Jagiæ és Torbar szerkesztésében megindúlt (1864) a „Književnik” czímű tudományos folyóírat. E főleg történeti és nyelvészeti kutatással foglalkozó szemle három évig folytatta működését a „Matica” költségén, míg 1867-ben megindúlt az akadémia tevékenysége.

A megalalúlt akadémia lelke Raèki Ferencz lett (szül. 1829, megh. 1894), a ki lassanként a legkiválóbb szláv tudósok közé küzdötte föl magát. Még mint a római illyr káptalan tagja tanúlmányozta a vatikáni könyvtár kincseit s 1857-ben közrebocsátotta első nagyobb, Szent Czyrill és Methód működéséről írt művét. („Viek i djelovanje sv. Cyrilla i Methoda, slovjenskih apostolov” .) Ezután egész sereg munkát írt a horvát történelemről és a szláv őskorról, melyek a tudós világ tiszteletét szerezték meg számára. 1861-ben adta ki „A szláv írás” és „Töredékek a horvát jog köréből” czímű műveit, melyekre egymásután következtek „A horvát történelem forrásainak kritikai áttekintése”, „Délszláv mozgalom a XIV. század végén és a XV. elején”, „A délszlávok küzdelme állami függetlenségükért a IX. században” és sok más tanúlmánya. A délszláv akadémia „Rad” („A munka”) czímű kiadványában megjelent igen nagyszámú érdekes dolgozatait szinte lehetetlen egy rövid irodalomtörténeti ismertetés keretében kellőleg méltányolni. Raèki Ferencz bizonyára a horvátnál nagyobb nemzet tudományos életében is előkelő helyet vívott volna ki magának.

Horvátország újabb irodalmának szintén ily kiváló munkása Raèki egykori munkatársa és barátja, Jagiæ Vatroslav, udvari tanácsos és a szláv tudomány tanára a bécsi egyetemen. A horvát újjáébredés történeti évében 1835-ben, Varasdon született. Előbb Zágrábban volt tanár, majd Odesszában, Berlinben és Pétervárott, a honnét végre a Miklosich halálával megüresedett bécsi egyetemi tanári székre hívták meg. Ő is a nyelv- és régiségtudomány és az irodalomtörténet terén működött és működik. 1875-ben alapította Berlinben a nagy fontosságú „Archiv für slavische Philologie” czímű vállalatot. Korábban írt tanúlmányai, „Adatok a szláv népköltészet történetéhez”, „A troubadourok és az első horvát lyrikusok”, „A horvát nyelv fölújított magánhangzó rendszere”, stb., többnyire a „Književnik”-ben és a zágrábi akadémia kiadásában láttak napvilágot. 1867-ben jelent meg „A horvát és a szerb irodalom történeté”-nek első része, a másodikat az egyetemes szláv nyelvtudomány tanúlmányozásába merűlt tudós, sajnos, máig sem írta meg. Azóta írt dolgozatai, az „Archiv”-ban, nagy részük önálló művekűl, vagy a pétervári akadémia kiadványaiban jelentek meg. Jagiæ egyike a tudomány azon elsőrangú képviselőinek, a kiket a horvát nemzet adott az egyetemes tudományos világnak.

Danièiæ György. Bukovac Balázstól

Raèkival és Jagiæcsal együtt Danièiæ fog a horvátoknak és a szerbeknek mindenkor vezércsillagúl szolgálni a magasabb tudományossághoz vezető úton. Danaèiæ György (Gjuro) éveken át titkára volt a zágrábi akadémiának.

Nyelvtani és szótárirodalmi művei alapvetők. Ő kezdte meg a szerb-horvát nyelv nagy akadémiai szótárának kiadását, a melyet halála óta mind máig a ragusai Budmani Péter folytat.

A tudomány e három oszlopos tagjához egész csoport kitűnő tudós csatlakozik, a kik az ő kutatásaikat kiegészítették, kiszélesítették és mélyítették. E méltó munkatársak közűl csak a legjelesebbeket említjük föl. Ljúbiæ a velenczei levéltárak anyagát tette közzé; Mesiæ behatóan és források alapján dolgozta föl Horvátország történetét; Tkalèiæ elévűlhetetlen érdemeket szerzett Zágráb városa és a zágrábi érsekség történetével; Buliænak európai hírneve van a régiségtudomány terén; a szellemes Nodilo behatóan tanúlmányozta a középkor kezdetét és a horvát-szerb mythologiát; Smièiklas egy horvát történeti kézikönyvet írt, rendezte az akadémia levéltárát és életrajzokat írt; Klaiæ, az éleselméjű polemista és a horvát történet alapos kutatója, földrajzi műveivel is föltűnt; Lopašiæ Radoslav gondos helyi történetíró. A nyelvtudósok és irodalomtörténetírók közűl is csak a nevezetesebbeket soroljuk föl: az úttörő Kurelacot; Vebert, a ki megkisérlette a horvát nyelvnek klasszikus alapon való rendszerezését; Paviæot, a ki a hangsulyról írt műveivel jeleskedett; Markoviæot, az aesthetikust; Maretiæet, Homeros fordítóját és jeles nyelvtudóst; végre a szellemes Šrepelt, a ki egyebek közt a latinúl írt horvátokat ismertette.

A tudomány egyéb ágaiban is nagy haladás történt az utolsó évtizedben. Brusina, a külföldön is jól ismert zoologus, Pilar, a nagy tekintélyű geologus, Torbar, Šloser-Kekovski, Vukovinoviæ, Dvoøák, a kitűnő physikus, Janeèek, a jeles chemikus, az ifjabb nemzedék közűl pedig Domac, Kišpatiæ, Gorjánoviæ, Mohorovièiæ, Damin, Langhofer és Hirc sikeresen művelték a természettudomány különböző ágait. A régiségtudománynak Brunšmid új lendűletet adott. A gazdag jogi irodalomból kiemelendők, a jogtörténet művelői közűl: Bogišiæ Boldizsár, a montenegrói polgári törvénykönyv szerzője, Brestjenski Sándor, Hanel Jaromir és Spevec Ferencz; a római jog terén kitűntek Spevec István, Malin Ivo és Strohal; a polgári jog terén Derenèin Marian, a ki kitűnő magyarázatot írt az általános polgári törvénykönyvhöz, továbbá Eggersdorfer Sándor, Košutiæ, Farkaš Lajos, Rusnov Adolf, Vojnoviæ Kosta és Tomasiæ Miklós; a büntetőjog terén: Makanec Milán, Šiloviæ József, Ružiæ Iván, Rojc Milán, Posiloviæ István, Tauffer Emil, a ki főleg a fogház-rendszer javítását vitte keresztűl; Hinkoviæ Imre és Šiloviæ s velük együtt Ogorelica Miklós és Rojc Antal a büntető törvény egyes kérdéseit fejtegették; Pliveriæ József tekintély az államjog terén, s korán elhalt tanítványa, Stefaniæ, nehány sokat igérő államjogi dolgozatot közölt; Smrekar Milan, Cuculiæ Milorad, Hoholac József a közigazgatási jogot művelik; Wagner Ignácz és mások a polgári törvénykezési jogot; Winter Vilmos, Vrbaniæ György és Ferencz a váltójog terén működnek; az utóbbi a kereskedelmi jogról is szép művet írt; Lorkoviæ Balázs és Tomasiæ közgazdaságtannal foglalkoznak; míg Marjanoviæ Lukács és Belaj az egyházjog terén jeleskednek. A hittudósok között kitűnnek Kržan, Bujánoviæ, Bauer, Krapac, Štigliæ, Wimmer, Bošnjak és Ivekoviæ, a ki újabban nyelvészetre adta magát. Orvosi szakirodalom még nincsen; e téren Dežman és Lobmayer szereztek érdemeket népszerű írataikkal. A tanügy és nevelés gazdag irodalmának sok hivatott művelője van; a régebbi Filipoviæ Iván és Stojanoviæ Mijat mellett az ifjabbak közűl fölemlítjük a legjelesebbeket, ezek: Arnold György, Basarièek, Kobali Milán, Golik Gyula, Trstenjak Davorin és az érdemes ifjúsági írónő, Jambrišak Mária. Kitűnő irodalomtörténeti és nyelvtudományi dolgozatokat írtak Zore, Maixner, Zima, Broz, Mušiæ, Milèetiæ, Scherzer, Šurmin, Tropsch, Florschütz, Bosanac és mások számosan.

Senoa Ágoston. Bukovac Balázstól

1862 körűl már Šenoa Ágost (1838–1881) a legnépszerűbb horvát regényíró is föllépett. Ő nyitja meg az azóta szép számú szépirodalmi írók sorát. Alkotásainak változatossága egy személyben horvát Scott Walterré és a horvát tárczairodalom megteremtőjévé teszi őt. Senoa a horvát nemzeti színház dramaturgja és a Vienac-nak, Horvátország évtizedeken át legtekintélyesebb szépirodalmi lapjának a szerkesztője volt. Írt regényeket, költeményeket, drámákat, elbeszéléseket, tárczákát, s éles kritikát gyakorolt úgy Zágráb társadalmi állapotai, mint a horvát irodalmi újdonságok fölött. Legbecsesebb alkotásai történeti regényei, a melyekkel tágas körben keltett érzéket a hazai múlt iránt. Sajátos vonásai Šenoának erkölcsös és hazafias iránya, nyilvánvaló drámai ereje, jóizű humora; szokatlanúl erős jellemfestő képességé, gazdag képzelőtehetsége és gúnyolódó hangja, mind oly tulajdonságok, a melyeknél fogva íratai még sokáig vonzani fogják a horvát olvasó közönséget. Legismertebb regényei: a „Zlatarovo zlato”, „Diogenes”, „Prosjak Luka”, „Èuvaj se senjske ruke”, a „Karamfil s pjesnikova groba”, idegen nyelveken is megjelentek.

A halál ütötte ki a tollat a termékeny író kezéből, a ki, fájdalom, még a városi tanácsosi teendőket is kényszerűlt végezni. Ez állásában a földrengéskor megerőltette magát s ennek következtében húnyt el java férfi korában. Legjobb művét, „Kletva” czímű csonkán maradt nagy regényét, barátja és költőtársa, Tomiæ Jenő József (szül. 1845) fejezte be, a ki maga is a legtermékenyebb elbeszélők egyike. Nagy számú, örömest olvasott regényen kivűl nehány népdrámát is írt, melyek közűl kettő: a „Barun Franjo Trenk” és a „Pastorak”, a legnépszerűbb horvát népdrámák. Ő írta a „Lizinka”, a „Pan Twardowski” és a „Gospodje i husari” czímű eredeti operák szövegét, és a népszínház számára a külföldi irodalmak mesterműveinek egész sorozatát lefordította. Neje, Tomiæ Hermina, szintén jeles írónő.

Senoának és Tomiænak régibb munkatársa volt az elbeszélő irodalom terén Jurkoviæ Jankó ( 1827–1889), a kit Korajac Vilmos mellett (1839–1899) az első horvát humoristának és kitűnő stilisztának tartanak, a ki a népnyelv ősi szépségét művészi izléssel tudta párosítani. Jeles humorista Kramberger Ernő is.

Mint költő és bölcsészeti író tűnt föl 1870 körűl Markoviæ Ferencz, jelenleg egyetemi tanár Az Elba melléki szlávok megható történetéből vett „Kohan i Vlasta” czímű romantikus eposzának magasztossága és „Karlo Draèki”, „Zvonimir, kralj hrvatski”, „Benko Bot” czímű történeti drámáinak klasszikus tömörsége Markoviæot a mai Horvátország legmélyebb elméjű költőjévé teszik.

A drámai költészet terén az új horvát irodalom igen nagy tevékenységet fejtett ki. A nemzeti színház érdemes első dramaturgja, Demeter Döme óta, a kinek „Teuta” czímű illyr szomorújátéka (1864) még ma is műsoron van, és a horvát színészet atyjától, Freudenreich Józseftől kezdve tekintélyes számú drámai író szentelte a színháznak írói tevékenységét. Már Freudenreich egész sorozat nemzetieskedő bohózaton kivűl 1857-ben megírta a legnépszerűbb drámát, a „Granièari”-kat, melyet az összes délszlávok ma is igen kedvelnek. Šenoa, Tomiæ és Jurkoviæ is írtak nehány színdarabot, mint ő előttük Kukuljeviæ, Bogoriæ és Nemèiæ. A 80-as években Vonèina Iván és Mažuraniæ Vladimir léptek föl drámáikkal, de darabjaik bizony csak könyvdrámák maradtak. Derenèin Marian,az ismert publicista és büntető jogtudós, szintén kisérletet tett mint drámaíró, s nehány jeles vígjátékot és drámai szatirát írt. Tőle való az első horvát veristikus dráma, a „Sliepèeva ljubav” is. Ő rajta kivűl a szintén tengerpartvidéki Kumièiæ Jenő szorgoskodott e téren, de művei mélyebb hatás nélkül maradtak. Az újabb színműírók közűl fölemlítjük Vojnoviæ Ivót, Rorauer Gyulát, Miletiæ Istvánt (a nemzeti színház nagyérdemű volt intendánsát), Tresiæ-Pavièiæet, a költőt, Tuèiæ Sergius és Šenoa Ágost nagytehetségű fiát, Milánt. Tomiæ Herminán, az említett drámaírónőn kivűl legújabban Lucerna Kamilla és Fürst Ida mutattak föl drámaírói tehetséget.

Az említett Kumièiæ Jenő egy ideig bizonyos külön állást foglalt el a horvát irodalomban, a mennyiben mintegy húsz évvel ez előtt Zola stilű naturalista regényeivel mutatkozott be a horvátoknak. Ellenben utolsó nagy sikerű művében már csaknem romantikus modorban dolgozta föl a Zrinyi- és Frangepán-féle összeeskűvést. Beèiæ Ferdinánd a 70-es években romantikus színezetű, szintén igen olvasott író volt.

Ilijaševiæ, Zahar, Vežiæ, Ciraki és Manojloviæ ugyanakkor költeményeikkel arattak általános elismerést. Zahar több közkedveltségnek örvendő elbeszélést is írt. E téren ő rajta kivűl a naturalista Kovaèiæ Antal is figyelmet érdemel.

Fájdalom, e kor nagy tehetségű írói és költői közűl számosan, a kik már fényes jelét adták tehetségüknek, ifjan haltak el, ú. m.: Palmoviæ András, Despot Iván, Vukeliæ László, Dežman Iván, Jorgovaniæ Rikhárd, Vonèina Iván, Mrazoviæ László és Tordinac Miklós.

A mai határozott egyéniségű horvát költők legjelesebbjei: Arnold György, a finom érzésű idealista; Hraniloviæ Jován, a szemlélődő hazafias romantikus; az alaki szépségekben kitűnő Badaliæ Húgó, továbbá Harambasiæ Ágost, a hazafias lyrikus, az őserejű Tresiæ, s mindannyi közt a legtehetségesebb Kranjèeviæ Szilvius. Ez ifjú nemzedék és a legifjabb közt Deželiæ Velimir, Veber Albert, Španiæ István, Milakoviæ József, Velikanoviè Izsó és Pogaèiæ Milka állanak.

A zágrábi irodalmi központ köré sorakozó ifjú bosnyák költők között első helyen említendők Alaupoviæ Tugomir, Stafiæ Oszmán bég és Mirza Savfet. A dalmaták közűl (Tresiæ mellett) Ostoiæ Máté, Begoviæ Milán, Nazor Vladimir és Sirovica Dinko.

A modern realista irányú horvát elbeszélő irodalomban Gjalski Xav. Sándor álnév alatt ismeretes Babiæ Ljuba áll első helyen. Ő a megteremtője a lélektani és társadalmi regénynek a legújabb horvát irodalomban. „Pod starimi krovovi” czímű, a szó teljes értelmében modern művében az ő kedves Zagorjejéből vett bájos jelenetek mellett általános emberi kérdéseket fejtegetett, némi modern mysticismust és fatalismust vegyítve közéjük. Legsikerűltebb alkotása a századunk első felében élt, és a meg nem értett új idővel való küzdelemben tönkrejutott régi horvát kis nemességnek remek jellemzése. Gjalski mint minden elméleti műiskolának ellensége, a Horvátországba is átcsapó legújabb irány vezéréűl lépett föl. Több regénye és elbeszélése szintén le van fordítva nehány európai nyelvre.

Gjalskin kivűl nehány tehetséges elbeszélőt mutat föl a mai irodalom, a kik között Kozarac József, Leskovar Jankó és Novak Venczel említendők.

Kozarac sikerrel dolgozza föl a szlavoniai népélet társadalmi kérdéseit; tanácsokat adva a tapasztalt bajok orvoslására. Novak a tengerparti népéletet vázolja kiváló szeretettel, Leskovar mint a színezés és a lélektani elemzés mestere érdemel dicséretet. Vojnoviæ Ivo, a drámaíró, az elbeszélés terén is kitűnt „Ksanta” czímű regényével és „Perom i olovkom” czímmel megjelent igen csinos beszélyeivel. Turgenjev „Levelei” modorában számos prózában írt költeményével előkelő helyet vívott ki magának az új horvát irodalomban Mažuraniæ Ferencz. Bourget műveihez hasonlítanak az ifjú Borotha Vladimir beszélyei és regényei, mint a női kedélyvilág finom megfigyelője ismeretes Truhelka Jagoda, a termékeny regényírónő.

A fölsoroltakon kivűl nehány író még hangúlatos vázlataival és helyes megfigyeléssel tett szert elismerésre, ú. m. Budisavljeviè Bude, a kitűnő stiliszta, Trstenjak Davorin, Kokotoviæ Miklós, Draženoviæ József, Devèiæ Iván, Krèmariè Bogdán, Lovretiæ József, a kik mindannyian a népéletből merítik tárgyaikat s azért a szó szoros értelmében nemzetieskedőknek nevezhetők; továbbá kiemelendők Kataliniæ Jeretov, Car Emin Viktor, Ladanjski László, Matoš A. G., Domjaniè Károly és Iskra István; a kinek rövid, szép, mély búskomorságú költeményei szintén elismerést érdemelnek. Az Oszman-Asis álnév alatt rejtőző két ifjú bosnyák író többnyire mohammedán földijeik belső életét vázolják.

A napi sajtó, mint mindenütt, becses erőket foglal le. A hivatással, bíró újságírók legjobb, fajához tartoztak Perkoviè Iván, Miškatoviæ József, Starèeviæ Antal, a horvát függetlenségi párt vezére, Šulek Bogusláv és Zec Milos Miškatoviæ különös érdemet szerzett Turgenjev regényeinek mesteri fordításaival, Šulek pedig népszerű könyveivel, minők „A horvát alkotmány”, „Jogaink” és „Népszerű vegytan”. Szerkesztett politikai lapokat és szakfolyóíratokat, és írt egy német-horvát szótárt, a mely ma is egyike a legjobbaknak. Noha roppant termékeny és sokoldalú volt, mégis minden műve derék és jó munka. Deželiæ György is érdemesen működött mint egy szépirodalmi lap szerkesztő-kiadója s általában mint lapszerkesztő. A jelenleg működő horvát újságírók és publicisták közt fölemlítendők: Folnegoviæ Ferencz, Frank József, Derenèin Marian, Gjurkoviæ György, Hinkoviæ Imre; Ibler Jankó, Lovrenèiæ Márton, Mazzura Simon, Pazariæ József, Politeo Dinko, Poliæ Márton, Rorauer Gyula, Ružiæ Iván, Vrbaniæ Ferencz és Zahar Iván. Horvátokon kivűl szerb és német lapok is jelennek meg az országban. A németek gyakran közlik a horvát irodalmi újdonságokat német fordításban. Szerkesztőik között különösen Granitz Ignácz, Souvan Ferencz, Dorotka Antal, Frank Vincze és Jakab s Pfeiffer Károly említendők.

Mint hajdan a byzanczi, majd az olasz és századunk első felében a német romantikus irodalom hatott a horvátok szellemi fejlődésére: úgy a legújabb időkben is Európa jelentékenyebb irodalmi áramlatai hatottak jó és rosz irányzataikkal a horvát irodalomra. A horvátoknak is vannak dekadenseik, symbolistáik, Tolstoj utánzóik, hellenistáik, erotikus pantheistáik, sőt egy nihilismusra hajló satanistájuk is. Mindezek a legifjabb nemzedéket képviselik; tőlük függ a horvát irodalom legközelebbi jövője. Természetesen előbb ki kell még forrniok s majd csak akkor tűnik ki, mi a maradandó egymást gyorsan követő műveikből.

A szerb irodalom. Hadzsics Antaltól, fordította Hodinka Antal

A szerbek irodalma csak a XVIII. század második felében kezdett újra fejledezni, ezúttal a Szent István koronája alá tartozó országokban.

Az irodalmi tevékenység előmozdítására és emelésére Újvidéken megindúlt Magaraševiæ György, Safarik József és Mušicky Lucian együtt működésének gyümölcseként a „Szrpszki Litopiszi” (Szerb évkönyvek), czímű folyóirat, a mely hivatva lett volna mindazt felölelni, a mit a szerb népéletről, népnyelvről és a szerbek történetéről csak írtak volna. A vállalat első füzete 1825-ben jelent meg, s több aligha követte volna, ha a „Matica Srbska” föl nem karolja vala.

A szerb „Maticát” 1826-ban Hadžiæ János (irodalmi néven Svetiæ), alapította s ez az alapítás fordúló pontot jelez a szerb irodalomban.

Ez az irodalmi egyesűlet ez Évkönyveken kivűl egyéb művek kiadását, fontosabb kérdések megfejtésére pályadíjak kiírását, sőt egy szerb hírlap megindítását is tűzte volt ki föladatáúl. Lassan ugyan, de szakadatlan munkával eddig 200 kötet Évkönyvet és több mint 150 kötet egyéb művet adott ki.

Ez már anyagilag véve is irodalmi sikernek vehető, de a „Matica” ezen felűl azzal is jótékony hatást gyakorolt a szerb irodalomra, hogy ifjú tehetségeket keltett életre, s Évkönyveiben a reményteljes írók egész gárdájának működési tért nyitott.

Mindamellett Obradoviæ Dositej tekintendő a szerb irodalom alapítójának; az ő föllépésétől kezdve lehet csak szó szerb irodalomról. Ő volt az első, a ki a népnyelvre rámutatott és ezzel a mai szerb irodalmi nyelvnek az alapját megvetette. Művei csaknem kivétel nélkül oktató irányúak.

Iskolájából nehány nevezetesebb író kerűlt, így a bölcseleti irodalom terén működő Solariæ Pál és a később Oroszországban működő Trlaiæ Gergely jogtanár.

Obradoviæ-csal egyszerre működött Raiæ János, a jeles történetíró, kinek műve a délszlávok történetéről két kiadást ért s hosszú időn át a legjobb forrásmű gyanánt szerepelt, bár, sajnos, ma sincs érdemlegesen méltatva.

Ezek és a többi egykorú írók az akkori szerb irodalmi nyelvet és írásmódot használták. Dositej alapelve kétségtelenűl helyes volt, de a gyakorlatban nem fejtette azt ki, habár nagyon is megközelítette a népnyelvet. Ezt a föladatot egy más férfiú oldotta meg, a ki a népből származott és éles tekintetével fölismerte, hogy csakis a tiszta népnyelv teheti a szerb irodalmat a szerb nép közkincsévé. E férfiú Karadžiæ-Stefanoviæ Vuk, a kitűnő fölfogású és egészséges érzékű autodidakta volt. A népnyelv szépsége, de különösen tisztasága és hangzatossága képessé tevék Vukot, hogy a már Dositejtől kimondott alapelvet véglegesen megállapítsa és megszövegezze. Danièiæ György, a fiatal nyelvtudós, egész tudásával csatlakozott az új irányhoz, és győzelemre is segítette. A horvát és szerb irodalmi nyelv teljes egységesítése körűl is nagy érdemeket szerzett.

Itt természetesen csak a Horvátországban vagy Szlavoniában született, vagy ott élő írókról lehet szó, s ezek közűl is csak a legjelesebbek működését ismertethetjük.

A régebbi költők közűl különösen a joggal nagy szónoknak és hirlapírónak tartott Subotiæ Jovan, a drámaíró említendő, a ki a költészet minden ágában megkisérlette erejét. Volt idő, a midőn ezt a nagytehetségű és nagyszorgalmú embert az egész irodalom uralta, s a mellett a szerbek politikai és társadalmi életében is a legjelentékenyebb állások egyikét foglalta el.

Kivűle Mušicky Lucian károlyvárosi püspök próbálkozott az ódaírás terén. Volt is tehetsége, de nem bírta a népies nyelvet. Végre is csak az ifjú és szellemes lirikusnak, Radièeviæ Brankónak, Vuk tanítványának sikerűlt a szerb műköltészetet új irányba terelni. Az ő sziporkázó szelleme adta meg neki a magas szárnyalást, a mely azt a szerbség közkincsévé avatta. De a szerb műköltészet legelőkelőbb képviselője kétségkivűl mégis a Zágrábban élő Zmáj-Jovanoviæ Jován, a kinek lirai és epikai költeményeiben a nemzeti műköltészet klasszikus formában jelenik meg. Eszmei gazdagságban messze túlszárnyalja elődét, Radiceviæ Brankót. Közkedveltsége gyöngéd kifejezéseiben, igazán bámúlatos könnyűségű verselésében és a szerb nép érzéseinek kitűnő visszaadásában rejlik. Jovanoviæot a tehetséges költők egész sora veszi körűl, a kik között Jakšiæ György, Kostiæ Lázár és Kaæanski Vladiszláv az elsők. Kivűlök említendő még a régi iskolához tartozó tehetséges Gruiæ Nikanor pakraczi püspök. A legelőkelőbb költők és a népköltészet szerencsés utánzóinak egyike a „Vila Ostrožinska” czímű költeményével föltűnt Ostrožinski Utješenoviæ Ognjeszláv.

Kitűnő elbeszélők: Markoviæ-Adamov Pál, a Karlóczán megjelent „Brankovo Kolo” czimű szépirodalmi lap szerkesztője; Dimitrijeviæ István, a humoros beszélyíró; Nedeljkoviæ Milan, stb. Mindezek az elbeszélők a népnek egész szellemi életét, gondolkodását és viselkedését, eszméit és érzéseit, valamint községi és családi életét vázolják.

A szerb irodalom a tudományok minden ágában, de különösen a történet és a nyelvtudomány terén nagybecsű eredeti műveket mutathat fel. A nagy tudományú és páratlan szorgalmú Ruvarac Hilárion grgetegi archimandrita szerb történettel és régészettel foglalkozik; ő a legünnepeltebb történetbúvárok és írók egyike. Fivére, Ruvarac Demeter karlóczai főesperes méltán sorakozik melléje. A szerb-horvát délvidék legjelentékenyebb nyelvtudósa volt Danèiæ György, a kinek nyelvészeti és nyelvtörténeti művei a szerb-horvát nyelv további fejlődésére majdnem korszakot alkotóknak mondhatók. Komoly tudományos műveikkel kitűntek még: Davidoviæ Dávid (A szerbek története), Natoševiæ György (Természet- és neveléstudomány), Ruvarac Koszta (Kritika és irodalomtörténeti értekezések), Živanoviæ Jovan tanár (Szerb nyelvészet), Magaraševiæ György tanár (Irodalomtörténeti művek) és Medakoviæ Dániel (A szerbek története.)

A szerbek rendkivűl élénk politikai érzéke és a folytonos létküzdelem folytán napi sajtójuk rövid nehány év alatt igazán bámúlatos fejlődést ért el. Nevesebb hirlapíróik és publicistáik közűl említendők: Bogdanoviæ Koszta, Medakoviæ Dániel dr., a „Srbski Dnevnik” hosszú időn át volt szerkesztője, Gjorgjeviæ Milán dr., a ki több évig szerkesztette a Miletiæ Szvetozár dr. alapította „Zastava” czímű lapot, és Joksimoviæ Miklós, a „Branik” czímű lap szerkesztője.

Különösen élénk a tevékenység a népies és a tanügyi irodalom terén. De a mellett a legkülönbözőbb tudományágakból vett szigorúan tudományos kérdések is tárgyaltatnak szerb nyelven, s ma már alig van a tudományoknak olyan szaka, a melyben egyik vagy másik író nem tett volna irodalmi kisérletet, sőt egyes szakokkal nagyon is behatóan foglalkoztak.

Az újabb idők gyors irodalmi föllendülésével karöltve halad az időszaki irodalom fejlődése.

A Szent István székesegyház Zágrábban. Ekhel Hektortól

Művészet. Kršnjavi Izidortól

A horvát nép politikai történetének foglalatja könnyen arra a következtetésre vezethetne, hogy tartósabb, szilárdabb politikai szervezetét szertelen individualismusa akadályozta meg; holott a művészet fejlődése azt mutatja, hogy úgy politikai, mint művészeti önállótlanságának oka épen az individualismus hiánya volt. A horvát nép jelleme az átlagos mértéket meghaladó egyéniségek érvényre jutásának sem a politika, sem a művészet, sem az irodalom terén nem kedvezett. Ezek csak idegenben találtak működési tért.

A Szent László-féle köpeny (régi kelme-minta.) Kovaèeviæ Nándortól

A horvátság tehát a nélkül, hogy úttörő lett volna, úszott a különböző idők művelődési áramlatain. Egy része kedvezőtlen körűlmények miatt kénytelen volt elmaradni; a másik rész követte a műveltségbeli haladás hívó szavát, és utóbb az elmaradottakra is termékenyítőleg hatott.

A zágrábi székesegyház belseje. Ekhel Hektortól

Ennélfogva művészeti gyakorlatuk mindig az uralkodó iránynyal tartott. Emlékek és följegyzések bizonyítják, hogy a horvát nép a byzanczi műveltség idejében nagy művészeti készűltségnek és kiterjedt művészeti gyakorlatnak örvendett.

Mindenek előtt egybeállítjuk a művészetről szóló legrégibb adatokat.

A legrégibb okíratok, melyek templomi műtárgyakat említenek, vagy ajándékozó levelek, vagy a templomi kincstár megajándékozásáról szóld följegyzések. Ennélfogva ezek az írott kútfők fölemlítik a fémek a minőségét, néha a sulyát is, de a tárgyak alakjáról nem szólnak. Trpimir fejedelem valamennyi zsupánnal egyetemben 852-ben Bihácsban kolostort alapít. Minthogy a templomi fölszerelésre nem volt pénze, Péter salonai érsek adott neki 11 font ezüstöt, a minek fejében oly nagyszerű ajándékokat és kiváltságokat kapott, hogy mondhatni, kitűnő űzletet csinált, de ebből ama templomi fölszerelés művészeti értékét nem ítélhetjük meg. Fönmaradt András zárai perjelnek 918-ik évi végrendelete, a ki, úgy látszik, igen vagyonos volt. Érdekes, hogy nagy földbirtoka mellett is kevés értékes tárgyról intézkedett benne, a miből azt lehet következtetni, hogy a horvátok azon időben nem igen gyűjtöttek kincseket. A végrendelet egyebek közt egy egész selyem ruhát és egy selyem szegélyt említ.

999-ben Agape, Dabro tribun leánya, tett végrendeletet, melyben Aranyszájú Szent János zárai templomának becses tárgyakat hagyományoz, köztük olyan fölszerelést is, mely művészi becsű lehetett, és selyem ruhákból egész készletet. Ha ezzel egybevetjük, hogy Arbe város közönsége 1018-ban Velenczének évi adó fejében tíz font selyem szállítására kötelezi magát, nem merész az a következtetés, hogy a végrendeletekben említett selyem kelmék a horvát ipar termékei voltak.

A zágrábi székesegyház oldalról nézve. Ekhel Hektortól

A zágrábi székesegyház kincsei. Kovaèeviæ Nándortól

Az 1020., 1042. és 1076. évekből való följegyzések jelentékeny templomi fölszerelésekről tanúskodnak. Így István bán ajándékozó levele öt szent képet, köztük egy ezüstből valót, említ; úgy látszik, byzanczi képek voltak.

1060-ból való az első nagyobb művészettörténeti fontossággal biró följegyzés. Tamás, spalatói főesperes beszéli, hogy Lőrincz érsek, kit ez évben választottak meg, a templomi kincs gyarapításán buzgólkodott. E czélból egyik emberét Antiochiába küldte az ötvös művészet elsajátítására. Midőn a kellő járatosságot szerzett kiküldött visszatért, az érsek ezüstből két nagy álló, és nehány kézi gyertyatartót készíttetett ezen ötvössel, a ki még nehány, pontosabban meg nem jelölt templomi szerelvényt is készített „tökéletesen követve az antiochiai szobrászatot.” Egy 1080-ik évi okírat említi Lőrincz érseket és többek közt Grubizo (Grubec) és unokafivére Zura ötvösöket. Talán ezek egyike az, kit az érsek Antiochiába küldött.

A zágrábi székesegyház sekrestyéje. Ekhel Hektortól

Ez időbeli följegyzésekből kiderűl, hogy a horvát tartományok ez időtájt bővelkedtek aranyban, a mit byzanczi arany-érmek számos lelete megerősít. A följegyzéseken kivűl nagyobb számú egykorú emlék világosan tájékoztat bennünket a horvátoknak IX. és X. századbeli művészeti gyakorlatáról. Vannak ez időből bazilikák és középponti elrendezésű templomok. A cattarói szép bazilika a hosszanti, a zárai St. Donato templom pedig a középponti elrendezésű templomokat képviseli jellemzően a horvát tartományokban politikai függetlenségük idejéből. Az ezen időbeli építmények közt sűrűn fordúlnak elő a fölötte kicsiny fogadalmi templomok; a többi építmény sem üti meg nem hogy a konstantinápolyiak, de még csak a ravennaiak mértékét sem; a velenczei Márk templom meg épenséggel fölűlmulja őket úgy gazdaságra, mint nagyságra nézve. Elrendezésük és díszítményük is byzanczi ízlésű; nemzeti sajátosságról szó sincs, mert a mi sajátosság mutatkozik is az elrendezésben, mint példáúl a cattarói bazilikán, vagy a knini templom díszítményén, az a művész egyéni sajátossága, a ki azonban épen úgy nem tér le a byzanczi művészet útjáról, mint más országok ezen időbeli művészei. Valamennyien byzanczi hatás alatt állottak, melynek erejét nem lehet egykönnyen túlbecsűlni.

Hötzendorf Hugo: Várromok Duzluk mellett.

Ezen időből való emlékek: a spalatói keresztelő házban levő domború művek (680), St. Donato (Szentháromság) temploma számos szobrászati töredékkel Zárában (804-től 810-ig), a Szent Borbála templom Trauban (Trogirban, X. század), Spalatóban a porta aurea falába beépített kápolna, melynek építéséhez egy folyosót használtak föl (IX., X. század), Spalatóban a Béla városrész Szent Miklós temploma (IX., X. század), Spalato mellett a Szent-Háromság temploma (Sv. Trojica) (IX., X. század). Ugyanezen időből valók a Szent Miklós és a Szent-kereszt templomok Nonában (Nin) és Omissában (Omiš), és a Szent Trifun temploma, kivált a kis kerek épűlet, Cattaróban. Szent István de Pinis spalatói bazilikájából csekély töredék maradt fönn. Ez annak a kolostornak a temploma, melyben Zvonimir vetélytársa és később utódja el volt zárva. Ezeken kivűl még megemlíthetjük: a spalatói Szent Eufemia, a zárai Szent Lőrincz, a priki (Omissa mellett) Szent Péter, a cattarói Szent Lukács, a ragusai Szent Miklós és még számos más templomot. Ezek mind a IX. és XII. század közé eső időben épűltek.

A Dráva és a Száva közti terűleten, sírokban talált néhány ékszeren kivűl, egyéb nevezetesebb lelet nem kerűlt elő ezen korszakból; s a művészettel valamelyes kapcsolatban lévő följegyzéseink sincsenek. A Szent László idejebeli zágrábi püspöki templomnak sem maradt még nyoma sem. Tkalèiæ, az érdemes kutató, azt tartja, hogy az a templom nem is a mostaninak a helyén állott. Egy oroszlán, mely talán a régi templom ajtaját díszíté, a mostani templom helyreállításáig annak éjszaki tornyába épűletkő gyanánt volt befalazva.

A zágrábi székesegyház kincstárában őrzött byzanczi domború művű elefántcsont lap valószinűleg idegenből kerűlt ide. A Szent László-féle köpeny kelméje, melyre díszítmények vannak festve, ezen időből való. A mi művészeti tárgy van a horvát tartományokban az Árpádok, az Anjouk és a velenczések idejéből, azokat e munka más kötetei kellőleg méltányolták, így többek közt a horvát művészek közreműködését a traui székesegyházon.

Giulio Clovio. Bukovac Balázstól

A mai Horvátországban és Szlavoniában a XIII. század közepéig keletkezett művészeti termékeket a tatárjárás pusztította el. A következő időből, névszerint a csúcsíves művészet korából vannak úgy építészeti, mint művészi ipari emlékek. A zágrábi építmények, jelesűl a székesegyház, nagyságra és jelentőségre nézve fölűlmúlják még a dalmácziaikat is; csak hogy ott sok régi részlet változatlanúl maradt fönn, míg Zágráb építészeti emlékei sok viszontagságon estek át, és megváltozott, megrongálódott állapotban jutottak ránk, úgy, hogy újabb időben gyökeres helyreállításuk vált szükségessé.

Masiæ Miklós: Kerti idyll.

A székesegyházat, a kőfaragó jegyek után itélve, valószinűleg német mesterek építették. Régebbi időből, a XIII. század végéről vagy a XIV. század elejéről valók a szentély és a hozzá csatlakozó alacsony mellékhajók. Ez a régebbi rész mintegy harmada a templomnak. A másik kétharmad, vagyis a csarnok alakú nyugati rész, a XV. században épűlt és helytelenűl illeszkedik a keletihez. Különösen kivűlről bántók a magas, de nehézkes mellékhajók s még inkább az új tető. A templom belseje egészben véve elég jó hatású. A régi részszel egy időben épűlt a sekrestye és az érseki palota kápolnája. Előkerűlt maradványok bizonyítják, hogy egykor a székesegyház egész belseje festve volt; falképek nyomai is találkoztak. A sekrestye boltozatán és falain jobb állapotban levő byzanczi ízlésű és a székesegyház építésének legrégibb idejéből való falképeket födöztek föl.

A Szent Márk plebánia-templom, melyet újabban Schmidt Frigyes tervei szerint helyreállítottak, a XV. századból való, és kivűl-belűl nehézkes hatású. Ez is egészen festve volt; egyik oszlopán Giotto irányára valló olasz freskó-kép kerűlt elő, de a munkások leverték. Kis másolatát, mely mindjárt a fölfedezés után készűlt, az akadémiai képtárban őrzik.

A Ferenez-rendi templom, melyet Bollé Herman részben helyreállított, a XIII. századból való egy hajós, szép, karcsú szabású szerzetesi templom.

Érdekesek a brinjei Frangepán-kastély kápolnájának jó állapotban levő maradványai, az ujlaki kolostor-templom és az egykor jelentékeny topuskói kolostor-templom romjai. Az utóbbi a környék pompás színű homokkövéből épűlt. A kőrösi Szent-kereszt és a görög-katholikus püspöki templom szép csúcsíves építmények, melyeket nem régiben szintén Bollé állított helyre. Több, egykor nevezetes csúcsíves templom teljesen elpusztúlt.

Így a Schnaase által említett varasdi templomból csak egy fölírat maradt meg. A stubicai és a našicei csúcsíves templomot, az ivaniæi és a šarengradi kolostorokat és még többet az értelmetlen átalakítás majdnem teljesen kivetkőztette eredeti építészeti jellegéből.

Úgy látszik, hogy világi csúcsíves építmények is nagy számmal voltak. Az Orahovica közelében, Duzluk mellett levő nagyszerű romnak geometriai díszű ablakai még nehány évtizeddel ez előtt megvoltak; Šarengrad romjain látszanak a csúcsíves boltozat maradványai, de kivált a Frangepánok kastélyain, melyeknek hatalmas romjaival lépten-nyomon találkozunk, sokféle csúcsíves részlet látható. Míg Dalmáczia ezen időbeli szép világi épűletei elkerűlték az enyészetet, Horvát-Szlavonországban csak romok közt kell keresgélnünk az egykori építészeti pompa nyomait.

Sunko Milán: Uszkok.

A művészi ipar csúcsíves korbeli termékei közűl megemlítjük a zágrábi székesegyházban őrzött szép püspöki botot, több szentségtartót, kelyhet, egy ezüst kannát és egy ereklyetartót. Az akadémiának Boszniából kerűlt szép misemondóruhái, a múzeummak pedig Grobnikból való szentség- és ereklyetartói vannak. A Frangepán-féle kastélyok leltáraiban fölsorolt kincsekről fogalmat alkothatunk az említett grobniki egyházi fölszerelésekből. A dalmácziai templomi kincseket a Dalmácziáról szóló kötet ismertette.

Medoviæ Czelesztin: A szerzetes.

A kora és a virágzó renaissance építészet emlékeiben Horvátország szintén szegény, míg Dalmáczia szép effajta építményekkel dicsekszik. A Frangepán-féle kastélyokban, így a portoréiben (Kraljevica), nehány töredék maradt fönn. Buccariban (Bakar) van egy renaissance ház. A zágrábi székesegyházban őrzött német iskolából való triptychonnak csekély a művészeti értéke. Ez valószinűleg a régi Szent-kereszt oltárnak a képe volt, melyet utóbb az olasz iskolából való, szintén meglevő kép váltott föl, a melyen Szent István, László, Imre és Margit csoportosúlnak a kereszt lábánál. Most mind a két kép a sekrestyében van. A Strossmayer-féle akadémiai képtárban levő képeket az alapító Olaszországban és Németországban vásárolta össze.

A művészeti érintkezés egy felől Dalmáczia, más felől Horvát-Szlavonország közt ez időtájt fölötte gyér volt. A horvát művészek Dalmácziából és a Tengerpart-vidékről Olaszországba vándorolnak és ott nagy hírre tesznek szert, így az urbinói pompás palota építője; az a szobrász, kinek szobrai a vatikáni grottában a legjobbak közé tartoznak; az a Sodomával és Ráfaellel vetélkedő sienai festő, kinek atyja Ivanoviæ Iván (Johannes de Johannis di Zagabria in Schiavonia, mint a sienai levéltárban levő keresztelési névsor mondja) Sienában „Maestro delle lumbarde” volt. Andrea Schavone, Carpaccio és még számos más művész Horvátországból származtak, legtöbbjük azonban idegenné lett az idegenben; a humanismus szelleme nem kedvezett a nemzeti sajátosságnak. Annál szívesebben foglalkozunk azon művészekkel, kik külföldön is horvátoknak érezték magukat, mint a híres miniatur-festő, Giulio Clovio, Michel-Angelo tanítványa. 1498-ban Cirkvenica mellett, Grižaneban született és 1578-ban halt meg Rómában. Saját maga készítette síríratában horvátnak nevezi magát. Nagy hírű tevékenységének csak egy Ganymedest ábrázold termékét bírjuk a Strossmayer-féle képtárban.

Rendiæ Iván: Kaèiæ költő emlékszobra Zágrábban.

Crnèiæ Kelemen: Reggel a tengerparton.

A zágrábi székesegyházi kincstár renaissance korbeli művei: egy rámába foglalt szép zománcz képecske, egy miniatur képekkel díszített pompás misekönyv, továbbá hímzések és gobelinek.

A mint a tatárjárás számos, XIII. században keletkezett emléket pusztított el: úgy a török veszedelem a renaissance legszebb idejében zúdúlt az országra. 1493-tól 1593-ig egyre növekedett és terjedt folyton pusztítva ezen áradat; 1593-tól 1699-ig ugyan apály állott be, de a kereszténység támadó harczát szintén horvát földön vívták meg. Az apró határszéli harczok a nagy békekötések mellett sem szűntek meg, sőt egészen a múlt század elejéig tartottak. Ehhez járúltak a XVI. században a trónöröklési viszályok, melyek egymást tűzzel-vassal irtó pártokra szakgatták az országot. Érthető tehát, hogy az ország nem bővelkedik a renaissance művészet emlékeiben.

Mihelyt a béke helyreállott, azonnal számos templom és kolostor keletkezett; a gazdag pálosok és jezsuiták vetélkedtek egymással az építkezésben, a dúsgazdag főurak kastélyokat építettek, csak a kis nemes érte be továbbra is a gyakran fából épűlt „kuriával.” Az elemi csapások és a háború viszontagságai által ismételten elpusztított zágrábi székesegyházat a XVII. században az akkori ízlés szerint állították helyre; az oltárokkal és toldalékokkal gazdagon földíszített templomot festői hatásúvá tették. Sajnos, hogy legújabb helyreállításánál nagyon is kizárólagos szempont uralkodott. A késő renaissance idejéből való gyenge műveit más templomoknak ajándékozták, toldalékait pedig lerontották. Ez által művészetileg egységesebbé vált ugyan, de festői hatásából sokat veszített. A zágrábi Mária-templom szintén a késő renaissance idejéből való, nem különben az érseki palota nagyobb része.

Az ország legszebb barokk építménye a zágrábi Katalin-templom. Kivűlről esetlen és nem mutatós, belseje egyhajós, tágas, lapos boltozatú, egyenes záradékú s mellék kápolnáival együtt gazdag stucco díszítésű. Egykor bágyadt színűre volt festve. Újabban megközelítőleg eredeti állapotába állították vissza. A vidéken sok tekintélyes templom van Mária Terézia idejéből; ilyen a pozsegai szép plebánia-templom.

A zágrábi székesegyház kincstára több késő renaissance korbeli értékes tárgygyal dicsekszik. Ilyenek: egy szentségtartó, a szent sírnál használt ostyatartó, nehány püspöki bot, egy pompás kehely, kivált pedig szép miseruhák, valamint domború hímzések. Figyelemre méltó egy nagy ezüst antependium.

Számos templomnak értékes fölszerelése van, s az iparművészeti múzeum is elég gazdag ez időbeli művekben.

Bukovac Balázs: Dubravka.

A XIX. század első felében az egész monarchiában pangó építészet a horvátoknál sem kedvezett a művészeti tevékenységnek. Mindazáltal a bécsi festészeti akadémiának akkori fölvirágzása egy horvátországi tehetséget is megtermékenyített, a ki kedvezőbb körűlmények közt nagy jelentőségűvé válhatott volna. Az eszéki Hötzendorf Hugó igazi művész volt, a kitől szép tájképek és rajzok maradtak fönn. Egyébként ezen időből elég tekintélyes építmények is vannak, így az eszéki megyeház.

Az illyr mozgalom semmiféle emlékművet sem alkotott; csak az utóbbi húsz év alatt mutatkoznak eredményes művészeti törekvések; a legutóbbi évek termékei pedig épenséggel örvendetesek. Egyes művészek; kivált pedig Mašiæ Miklós, Bukovac Balázs és Medoviæ Czelesztin előbb a külföld elismerését vívták ki maguknak.

Mašiæ Miklós 1852-ben született Otoèacban. Gymnasiumi tanúlmányainak befejezte után a müncheni akadémiát látogatta, melyet nem sokára mint kész művész hagyott el. A müncheni és a bécsi kiállításokon bemutatott festményei magukra vonták a művészet barátainak és a műkereskedőknek a figyelmét, és rövid idő múlva egyike lett a legkedveltebb festőknek. Képeinek tárgyait rendszerint a hazai életből meríti; kivált likkai typusokat, tájképeket, Száva-parti hangulatképeket festett. Színezése gazdag, élénk és egészen eredeti, képeinek kimunkálása igen gondos; a technika és a színes hatás problemáit ügyesen oldja meg. A színek összes erejét harczba viszi, hogy a nap teljes fényét és a természet színpompáját visszatükröztesse. Nehány festménye a Strossmayer-féle akadémiai képtárban van. E munka más helyein bemutatjuk egyik legjellemzőbb Száva-menti tájképét és egyéb rajzait, e megemlékezéshez pedig „Kerti idyll” czímű festményének sokszorosítását csatoljuk; melynek fő jelessége, a színhatás, természetesen veszendőbe megy.

A vallás és oktatásügyi épület díszterme. Tišov Ivántól

Bukovac Balázs Dalmácziában 1855-ben született. Amerikában sok viszontagságon ment keresztül; utóbb Párisba kerűlt s ott öt évig dolgozott Cabanel műtermében. A párisi Salonban nehány mezítelen női alakjával nagy elismerést vívott ki. Utóbb kitűnő arczképeket festett. Derűlt, tartalmas színezése és a természet őszinte előállítása tartós értéket kölcsönöznek festményeinek, melyek a legutóbbi kopenhágai kiállításon az angol kritika figyelmét is magukra vonták. A festés technikájában teljesen járatos, minden föladatot, biztosan old meg, azért nem esik nehézére az impressionismus divatját követni. A horvát irodalom történetét tárgyaló dolgozat illusztrálására is szolgáló két történeti arczképcsoportozata találóan jellemzi művészetét; ezek: a horvát nemzeti színház függönyének föntebb közölt képe; melyet az illyr írók arczképei díszítenek, s e czikkhez mellékelve „Dubravka” czímű festménye, melyen a ragusai költőket ábrázolja. A ragusai kormányzói palota loggiájában együtt ülnek Ragusa XVII. századbeli költői és onnan nézik Gunduliæ „Dubravka” czímű pásztori játékának az előadását. Az ablak fülkéjének felső részébe a művész saját arczképét festé, elűl az oszlopon Budmani, az akadémiai nagy szótár mostani szerkesztőjének arczképe látható.

Frangeš Róbert: Ezüst kalapács.

Medoviæ Czelesztin szintén dalmácziai; született 1851-ben. Ferencz-rendi szerzetes volt; a rend ragusai kolostora Rómába küldte, hol több évet töltött; utóbb Münchenbe ment, a hol Wagner és Löfftz iskoláját látogatta. Művészetének első idejében leginkább aszketa és tudós szerzeteseket festett; egyikét ezen képeinek itt bemutatjuk. Erős jellemzés és a lelki élet megkapó előállítása teszik műveinek jelességét, melyek közűl kettő a Strossmayer-féle képtárban van. Utóbb szívesebben választotta festményei tárgyáúl a külső jelenségeket. A képtárak hatását nem volt képes leküzdeni, ennélfogva nem hatolt mélyebben a valóságba, melyet azonban mindamellett mesterien fejez ki.

Egy szerencsétlen művészi életet korán kioltott a halál. Sunko Milán (1860–1891), Klein tanítványa, mint heraldikai festő foglalatoskodott Bécsben.

Czímer-rajzai megannyi mesteri alkotások, de horvát költeményekhez Schwindt modorában rajzolt képei, valamint horvátországi jellemző arczképtanulmányai is nagy becsűlésben részesűltek. Itt adjuk egy uszkokot ábrázoló arcztanulmányát.

Mašiæ, Bukovac és Medoviæ, miután a külföldön szép sikereket vívtak ki, Zágrábban telepedtek le, a hol azonközben élénk tevékenység kezdett kifejlődni, kivált az építészet terén. Schmidt Frigyes, hogy a székesegyházat saját tervei szerint állíttassa helyre, Kölnből Bollé Hermannt (szül. 1845-ben) küldé Zágrábba székesegyházi építőmesterűl. Bollé nagy érdemeket szerzett az egyházi építészet és az építői ipar művészi fejlesztése által. Ámbár a csúcsíves építészet alapos művelője volt, kiváló byzanczi műveket is alkotott és e téren nagy tekintélyre tett szert. A német renaissance építészetet is sikerrel művelte, a miről e nembeli legjobb műve, a mária-bisztriczai búcsújáró templom tanúskodik. Bollé a földrengés után, mely a székesegyháznak már megkezdett helyreálítását félbeszakítá és nagyobb javításokat tett szükségessé, újra átdolgozta a terveket, úgy, hogy az újjá épített székesegyházat az ő művének lehet tekinteni.

Frangeš Róbert: Justitia.

A világi építészet terén több hazai és külföldi építész osztozott a vezető szerepben. Ezek a földrengés után telepedtek le Zágrábban és a város mostani jellege az ő művök. Nehány fontosabb építmény, így a színház terve is, külföldi építészektől származik. A hazaiak sorában Weidmann, Pilar, Hönigsberg, Deutsch és Carnelutti, a külföldiek közűl Helmer és Fellner bécsi, Ludwig és Hülsner lipcsei építészek állanak első helyen.

Ez időben telepedett le Zágrábban Rendiæ Iván dalmácziai származású szobrász, ki a hetvenes évekbeli olasz iskolában nyerte kiképeztetését. Legkiválóbb művei mellszobrok; Horvátországban és Dalmácziában fölállított emlékszobrai kevésbbé sikerűltek. Kaèiæ-Miošiæ András költő zágrábi és macarscai emlékszobrai aránylag a legjobbak.

Ivekoviæ Ottó: A határon.

Azonközben a zágrábi ipariskolában, melynek Bollé Hermann elejétől fogva társigazgatója volt, jelesűl annak díszítő festészeti és szobrászati osztályában több tehetség tűnt föl. Ezek tovább képezvén magukat, nem sokára sokat igérő ifjú művészekűl léptek föl. Frangeš Róbert Zágrábból, Tišov Iván Szlavoniából, Valdec Rudolf Zagorjéból, Kovaèeviæ Nándor és Auer Róbert Zágrábból, a zágrábi ipariskolából a bécsi osztrák múzeum iparművészeti iskolájába kerűltek s ottani tanúlmányaik befejeztével visszatértek hazájukba.

A bécsi és müncheni akadémián nyerték kiképeztetésüket, de nem a zágrábi ipariskolából jutottak oda: az eszéki Csikoš Béla, a ki főhadnagyi rangjától megvált, hogy a művészetnek éljen, továbbá a zagorjei Ivekoviæ Ottó festők és a szlavóniai Crnèiæ Kelemen rézmetsző. A partvidéki Pavaèiæ Ferencz Olaszországban tanúlt.

Ezen fiatal művészek legtöbbje részt vett az e kötetben foglalt képek rajzolásában; nagyobb műveik nehányát itt bemutatjuk. Így Tišov Ivántól a vallás- és oktatásügyi épűlet dísztermének mennyezeti képét. Ugyanott a díszítményeket Bollé terve szerint Franz, az iparművészeti iskola tanítója festé tanítványai közreműködésével; a mennyezeti domború művek, melyek az egyetemi négy fakultást ábrázolják, Frangeš Róbert művei. Az utóbbiak közűl bemutatjuk Justitia alakját, és vele együtt szintén Frangeštől azt az ezüst kalapácsot, melyet Ő Felsége Zágrábban több közművelődési intézet zárókövének letételénél használt. Ivekoviæ műve a „Határon” czímű kép, Csikošé a „Pietà”; a legutóbbi zágrábi műkiállításon mind a kettőt megvásárolták az akadémiai képtár számára. Crnèiætől, a ki Ungernál tanúlt és szép metszeteket bocsátott közre, lovranai képeinek egyikét mutatjuk be.

Csikoš Béla: Pietà.

A fiatal művészek egész csoportja áll Bukovac Balázs vezetése alatt, a kit nagy készűltsége, akaratereje, kivált pedig megfigyelő képessége hivatott vezetővé avat. Ezeknek művészi egyéniségéről még nem lehet végleges ítéletet mondani; még egyikük sem forrta ki magát, s majd csak ezután derűl ki, mi lesz a fejlődésnek eredménye. Egyelőre a legújabb irányt követik és a szintén legújabb divatú írókkal társas egyesűletet alapítottak, melynek már is nehány irodalmi és művészeti kiadvány köszönhető.

Az iparművészet terén a művészi himzés és a bútor-ipar tűnik ki.

Zene. Miler Nándortól, fordította Sztankó Béla

A horvátok szeretik és művelik is az éneket. Az illyr mozgalom idejéig (1835) azonban a világi énekek közűl csak népdaluk volt. A templomokban természetesen a műdalt is régóta ápolták. S épen a horvát szövegeknek ez idegen dallamokra való éneklése, vagy ezek utánzása által állott elé a világi, úgy nevezett „városi dal.”

A horvátoknál is a XIX. század első felében kezd a művészetnek ez az ága élénkűlni, a dal és zene fölcsendűlni. A kezdet igen szerény volt. Livadiæ Ferdinánd Kukuljeviæ „Juran i Sofija” drámájához zenét írt s ezzel megalapítá Horvátországban a karzenét. Mily tekintélye volt a zenész-világ előtt, bizonyítják többek között Liszt és Reményi, kik őt Samoborban meglátogatták. Könnyed dallamokat költött s a könnyebbfajta műdalnak volt buzgó terjesztője Rusan Ferdinánd (1810–1879). A „Liepa naša domovina” („Szép hazánk”) kezdetű nemzeti himnusz dallamát 1846-ban Runjanin József katonatiszt szerzette. A zágrábi filharmoniai egyesűlet már 1826-ban megalakúlt s mint Horvát Nemzeti Zene-intézet ma is áldásosan működik.

A horvát műzene gyors föllendűlésére elhatározó volt az 1846. év, midőn Lisinski Vatroslav „Ljubov i zloba” czímű operáját Zágrábban műkedvelők színre hozták. A zágrábi születésű Lisinski (szül. 1819) a zenét élethivatásáúl választotta. Tanúlmányait – honi műbarátok gyámolításával – Prágában végezte s 1854-ben halt meg. Életének legfőbb eseménye bizonyára az említett előadás volt. Főműve a „Porin” czímű opera csak 1897-ben kerűlt először színre, s – a mai közönség túl józansága mellett is – bámúlatos sikerrel. Egyéb zenekari művei közűl a „Bellona-nyitány”-t nagyobb szabású hangversenyeken még ma is gyakran adják elő. Zeneszerzői működésének legkedveltebb és legjobb termékei énekszerzeményei, karénekei. Ebben valódi mester volt. „Putnik” (Az útas) és „Prelja” czímű férfi karai valóban szép alkotások. A karének művelése Horvátországban ő általa kezdett éledezni. A zágrábi kispapok már 1848-ban énekegyesűletet alakítottak, honnan számos zeneértő pap kerűlt ki, kik azután tevékenyen hatottak az ének-zene művelése érdekében. Természetesen ez a művészeti ág is csak az alkotmányos korszak kezdetével vett nagyobb lendűletet. 1860-ban alakúlt meg a zágrábi „Kolo” énekegyesűlet. E mellett úgy Zágrábban, mint az országnak minden valamennyire is nevezetesebb községében szép számú ének-egyesűlet működik. Ezek érdekeit szolgálja a horvát dalos-szövetség.

A honi műének ügye legtöbbet köszönhet a zágrábi zeneiskola jelenlegi igazgatójának, Zajc Ivánnak. 1834-ben, Fiuméban született s Olaszországban képezte ki magát. 1862-ben Bécsbe ment a Károly-színházhoz. A „Hajós legények” s a „Boissy-i boszorkány” stb. czímű operettjei maig is műsoron levő, kedvelt darabok. 1870-ben Zágrábba kerűlt, mint az épen akkortájt alapított állandó opera igazgatója; eddigelé 13 horvát operát írt, melyek közűl megemlítjük a „Nikola Šubiæ Zrinski”, „Lizinka” és a „Zlaska” czíműeket. De legszebb sikerrel és régóta mint karének-szerző a különböző fajú énekkarok terén működik. Karénekei közűl legjobb alkotások az „U boj!” („Harczba!”), „Veèer na Savi” („Est a Száván”), „Glasno jasno” („Dicső, fényes”) és „Crnogorac Crnogorki” czíműek. Műveinek száma megközelíti az ezret.

Igen természetes, hogy Zajc iskolát is alapított. Egyik legjobb követője volt Eisenhuth G., ki a „Sejslav ljuti” („A kegyetlen Sejslav”) czímű operával is kisérletet tett, különösen azonban szép férfi-karokat szerzett, milyen a hősies „Ustaj rode” („Kelj fel népem”) s ezen kivűl egész tömeg lirikus mű, s hosszú ideig volt a „Kolo” karmestere. Föl kell még említenünk Vilhar Ferenczet is, ki szintén egy operájával lépett föl először („Smiljana”). Klaiæ V., a történész, továbbá Miljan székesegyházi kanonok is írtak egy-két jó zene-darabot. Az előbbinek „Misli moje” („Gondolataim”) czímű kara népdallá is lett. A legifjabb szerzők közűl Novak Vilko biztat szép sikerrel.

Az előadó zenének is vannak képviselői. Padovec I. E. (1800–1873) oly mester volt, hogy Ausztriában, Németországban, Angolországban is babérokat aratott. Èaèkoviæ Ferencz (1799–1875) fuvola-művész Bajorország királya előtt is játszott. Báró Prandau Károly zongora-virtuóz, s azon kivűl igen termékeny zene-költő volt. Ő találta föl a physharmonikát. Zajc a zongorán már mint gyermek ragyogtatta művészetét s Olaszországban nyilvános hangversenyeket is adott. Krežma Ferencz, mint ifjú hegedű-művész bámulatba ejtette Európát, de sajnos, kora ifjan halt el. Hummel János Eszéken tartózkodott, s híres orgona-játszó volt, harmoniumra alkalmazott zenedarabok rögtönzésében különösen kitűnt. Mint énekesnők nagy hírnévnek örvendettek Murska és Mallinger; a Münchenben tartózkodó Trnina kisasszonyt jelenleg első Wagner-énekesnőnek tartják; Kernic kisasszony szintén ünnepelt tagja a müncheni udvari színpadnak. Kašman a baritonista, Olaszországban és Spanyolországban aratja diadalait.

Végezetűl a legnagyobb tisztelettel kell fölemlítenünk azon zeneíró nevét, ki számos művében a balkán népek, különösen pedig a horvátok zenéjét ismertette. Ez Kuhaè X. F. (született Eszéken, 1834). Fő művét, a délszláv népdalok nagy gyűjteményét, jobban kihasználták, mint méltányolták. Újabb időben a nemzeti zene képviselőjeként a mandolin-forma tamburicza vált igen kedveltté; számos tamburás társaság alakúlt, s ezek úgy honukban, mint külföldön hangversenyeket adnak. Ez a hangszer egyszerű, nemzeti dallamokhoz illik.

Közművelődési intézetek és iskolák. Kršnjavi Izidortól, Brusina, Kišpatiæ, Gorjanoviæ, Heinz és Jirušek közreműködésével. Fordította Katona Lajos.

Az akadémia.

1860-ban pendítette meg egy akadémia alapitásának eszméjét Strossmayer püspök, és e czélra 50.000 forintot tett le. Erre a tartománygyűlés 1861 július 29-iki ülésében elhatározta, hogy Zágrábban délszláv tudományos és művészeti akadémiát alapít. Ez a határozat 1863-ban nyert királyi szentesítést, 1866 márczius 4-én megerősíttettek az alapszabályok, és 1867 július 28-án megtörtént az ünnepélyes megnyitás.

Az akadémiának alapszabályai értelmében négy osztálya van: nyelvészettörténelmi, bölcsészet-jogtudományi, mennyiségtan-természettudományi és művészeti. Az utóbbi csak névleg áll fönn, ellenben a három első osztály azonnal megkezdette működését.

Az akadémia országos intézet. Alapjait az országos kormány kezeli, azonban igen széles körű önkormányzata van, a mennyiben tagjait teljesen függetlenűl választja, s csak is a legelső tizenkét akadémikust jelölte ki az országgyűlés és terjesztette föl Ő Felségének királyi kinevezésre. Csupán a védnök és az elnök választása esik mindenkor királyi megerősítés alá. A védnök ez idő szerint Strossmayer püspök. Az akadémiának alapszabályai szerint 32 rendes, 60 levelező és 16 tiszteleti tagja van. Az ügyeket az elnök, két titkár, egy irattárnok, egy könyvtárnok és a képtár-igazgató intézik. Az akadémia munkássága egyrészt a tudományos anyag egybegyűjtésére és közlésére, másrészt meg a földolgozására irányúl; ehhez képest rendezvék be a közleményei is. A búvárlatok első sorban a horvát földre és népre s aztán a többi délszláv országokra is vonatkoznak. Czéljainak elérése szempontjából a mondott osztályokon belűl bizottságokra oszlik; ezek egyike a régi horvát írók kiadásával, másika a történelmi és jogéleti emlékek közlésével, harmadika a hagyomány útján fönmaradt műveltségi emlékek összegyűjtésével foglalkozik; ennek egyik albizottsága különösen a szóbeli hagyomány (folklore) gyűjtését tűzte ki czéljáúl; egy más bizottság a földrengések megfigyelésén, egy pedig a Fauna Croatica-hoz szükséges állattani anyag egybegyűjtésén fáradozik.

A Nugent-gyüjtemény a zágrábi akadémiában. Csikoš Bélától

Az akadémia munkálatai eddig 139 kötetben jelentek meg („Rad jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti” = „A délszláv tud. akadémia munkálatai”), a melyek értekezéseket, tudósításokat, életrajzokat, emlékbeszédeket és könyvismertetéseket tartalmaznak. 21 kötetben újra kiadta Maruliæ, Menèetiæ, Držiæ, Vetraniæ, Hektoroviæ, Nalješkoviæ, Èubranoviæ, Gunduliæ, Palmotiæ és más régi horvát írók munkáit. 29 kötetben („Starine”, „Régiségek” czímmel) különféle történelmi és irodalmi régiségeket közölt. Ezekhez járúl 6 kötet „Monumenta historico-juridica Slavorum meridionalium”, 29 kötet „Monumenta spectantia historiam Slavorum meridionalium” és 32 kötet egyéb munka, köztük az akadémia évkönyvei és az akadémiai nagy szótár. Jelenleg 24 rendes; 51 levelező és 5 tiszteleti tagja van. Vagyona, beleértve az ingatlanokat, körűlbelűl 470.000 forintra rúg.

Az akadémia palotája a Zrinyi-téren Schmidt Frigyes tervei szerint épűlt. Az építés költségeinek egy részét az akadémia védnöke, Strossmayer püspök viselte, nagyobb részét pedig az ország, a minek fejében az akadémia kötelezte magát, hogy a régészeti múzeum gyűjteményeinek ideiglenes helyet ad földszinti termeiben. Az építés költségei 250.000 forintra rúgtak. Az épűlet olasz renaissance ízlésben, kőből s részben vakolatlan téglából van emelve. Oszlopcsarnokos udvara igen szép, előcsarnoka és lépcsőháza ellenben nem a legszerencsésebb. Az első emeleten a képtár van elhelyezve, irodák, üléstermek, könyv- és levéltár a félemeleten. E mellett a gyűjtemények is folyton gyarapodván, a hely már most is nagyon szűk.

A levéltár 1800 kézíratot tartalmaz, melyek legrégibbjei a XII. századból valók. A legtöbbje fontos a szláv irodalom-történelemre nézve s részint latin, részint szláv nyelvűek, az utóbbiak részint latin, részint glagol, meg cyrill írásúak. Oklevele van 25.000 darab.

A képtárt Strossmayer püspök gyűjtötte és 1868-ban ajándékozta az akadémiának, hol 1884-ben ünnepélyesen meg is nyitotta. A képek legnagyobb része Olaszországból származik, de Német- és Francziaországból is kerűlt néhány. A XV. és XVI. századbeli olasz festészet jó iskolai képekkel, sőt néhány mesterművel is, így például Fra Angelico da Fiesole egy igen szép képével, nemkülönben az Este-ház számára festett remek miniature-ökkel van képviselve. A velenczei iskola képei fölújításuk által sokat szenvedtek, de Tizian két szép képe jó állapotban van. A XIX. századbeli képekből is van egy kis gyűjtemény, melyben Consoni, idősb és ifjabb Seitz, Steinle, Èermak, Matejko, Siemiradzky festményei, Overbeck kartonjai és horvát festők sikerűlt képeinek egy sorozata van meg. Az egész gyűjtemény összesen 353 darabból áll.

Néhány gobelin és hímzett miseruha, elefántcsont diptychonok, stb. alapjáúl szolgálhatnak egy iparművészeti gyűjteménynek, mely sokkal czélszerűbben az iparművészeti múzeumban lenne elhelyezhető.

Az egyetem.

Az első felsőbb iskolát 1552-ben a pálosok nyitották meg lepoglavai kolostorukban. 1607-ben a jezsuiták alapítottak Zágrábban hasonló intézetet, mely nem sokára túlszárnyalta a pálosokét és „academia scientiarum”-má bővűlt ki hittudományi, bölcseleti és jogtudományi tanszékekkel. Ez intézettel kapcsolatban egy archi- vagyis fő gymnasium czímű iskola is állott fönn. I. Lipót király 1669 szeptember 23-án kelt fejedelmi elhatározásával ezen akadémiát az örökös tartományokban fönnálló egyetemek rangjára emelte és azoknak összes kiváltságaival fölruházta. A jezsuiták erre azt kivánták a horvát tartománygyűléstől, hogy ezt a királyi oklevelet erősíttesse meg a rend főnökével. A rendek elutasították ezt a kivánságot, ennél fogva a szentesített szabályzat nem lépett életbe. 1773-ban, a rend feloszlása után az akadémiát és a fő gymnasiumot az állam vette át és ez idő óta a tanúlmányi alapból tartja fönn. A hittudományi kart 1786-ban a pesti középponti papnevelő-intézettel, 1790-ben pedig a zágrábi püspöki seminariummal egyesítették. A két-két évfolyammal biró másik két kar és a 6 osztályu fő gymnasium továbbra is megmaradt. Midőn aztán a gymnasiumok 1850–51. évi újjászervezése után a bölcseleti tanfolyamot a gymnasiumi 7. és 8. osztály alakjában ezzel egyesítették, a gymnasiumból, vagyis az „academia scientiarum”-ból csupán a jogi kar maradt fönn. Ezt ugyanekkor három évfolyamra emelték föl, 1868-ban pedig még egy negyedikkel bővítették meg, egyúttal a kart az egyetemi jogi kar rangjára emelték. E fokozatos átalakúlások készítették elő az egyetem szervezését.

Már 1861 április 29-én indítványozta Strossmayer püspök a horvát tartománygyűlésben az egyetem fölállítását. Az indítványt lelkesedéssel fogadták, a szabályzatot kidolgozták és az egyetemi törvényjavaslatot el is fogadták; azonban a királyi szentesítést nem nyerhette meg. 1866 október 21-én a Zrinyi-ünnep alkalmával Strossmayer püspök ismét szóba hozta az ügyet s 50.000 forintot mindjárt le is tett, és midőn utóbb főispánná nevezték ki, ezzel járó fizetését is ugyane czélra áldozta. Ez adományokon fölbuzdúlva, Zágráb városa 50.000, Mihalovics bíbornok-érsek 30.000, Zágráb-megye 28.000 forintot, Kukoviæ 10.000 aranyat, Debeljak tanár 11.700 forintot stb. adtak össze, így, hogy rövid idő alatt közadakozásból 362.388 forint gyűlt egybe. Ő Felségének 1869-ben Zágrábban tett látogatása alkalmával jóváhagyta az egyetemi szabályzatot és megengedte, hogy az egyetem az ő nevét viselhesse; az egyetemi törvény azonban forma szerint csak 1874 január 5-én nyert szentesítést. 1874. október 19-én aztán Ő Felsége képviseletében Mažuraniæ bán ünnepélyesen meg is nyitotta az egyetemet. A megnyitásra 10 külföldi egyetem képviselőt, 35 pedig üdvözletet küldött. Tudósoktól és tudományos intézetektől 324 üdvözlő távírat érkezett.

A zágrábi Ferencz József-egyetem, kivált a tanúlmányi rendszer és tanulási idő, valamint a vizsgálatok tekintetében az osztrák egyetemek mintájára van szervezve, csakhogy orvosi kara egyelőre még nincsen, 1894. évi újjászervezésekor a következő változások történtek:

A leczkepénzeket eltörölték; a hallgatók 20, illetőleg 25 forint tandíjat fizetnek és annyi leczkét hallgathatnak, a mennyit csak akarnak. A tanárok fizetése az osztály-, illetőleg kormánytanácsosokéval egyenlővé emeltetett. A hallgatóknak körűlbelűl a fele tandíjmentes.

Az egyetemre nemcsak a gymnasiumok, hanem a horvát reálgymnasiumok tanulói is bejuthatnak, ha a latin nyelvet kötelező tárgyúl tanúlták. Az 1898-ban a bölcseleti karhoz járúlt erdészeti akadémia idővel bizonyára önálló intézetté fog fejlődni.

Az egyetemmel kapcsolatos gyógyszerészeti tanfolyamon csak az az újítás történt, hogy a fölvétel föltételeit és a vizsgálatokat megszigorították. A bölcseleti és a jogi karon fönnálló seminariumok hasonló berendezésűek, mint az osztrák egyetemekéi; csakhogy itt a hallgatóknak pályadíjakkal való ösztönzésére, a tanárok jutalmazására és a tanúlmányok megkönnyítésére még több történik.

A vizsgálati rend tekintetében kiváló tudósok véleményének alapján a következő újítások történtek: 1894-ben az első jogtudományi államvizsgálatot, mely Ausztriában a negyedik félév után teendő le, ketté osztották úgy, hogy a római jogból, a polgári peres eljárásból, a jogtörténelemből és a horvát-magyar magánjogból a második félév után, a pandektákból és a katholikus meg a görög-keleti egyházjogból a negyedik félév végén kell tenni vizsgálatot. Ez által lehetővé vált az első tanúlmányi évnek jobb fölhasználása és a pandekták meg az egyházjog behatóbb tanúlása. A többi vizsgálatok ugyanolyanok, mint Ausztriában.

A bölcseleti kar vizsgálati szabályzata is egyezik az osztrák egyetemekével, csupán az a különbség, hogy a nyelvtudomány és a történelem hallgatóinak az első tanúlmányi év után a régiségtanból vizsgálatot kell tenniök. Továbbá az alsóvárosi gymnasiummal kapcsolatban paedagogiai seminariumot is állítottak föl. Ennek előljárója egyúttal az egyetemen a neveléstan tanára. Az ő fülügyelete alatt a bölcseleti kar IV. évfolyamának azon hallgatói, a kik a tanári pályára készűlnek, kötelesek a gymnasium egyes osztályainak előadásait látogatni és ugyanott próbaelőadásokat tartani. Az előadások bírálatában az illető osztálytanárok is részt vesznek.

Az egyetem legnagyobb része és a könyvtár külön épületben van elhelyezve, a melyet ugyan más czélra építettek, de 1882-ben, mióta t. i. mostani rendeltetésére szolgál, ehhez képest átalakítottak. A hittudományi kar az érseki seminariumban, az erdészeti akadémia pedig külön épűletben van.

Az egyetemmel kapcsolatos tudományos intézetek és gyűjtemények egy része igen tökéletesen van berendezve, a mi leginkább az illető előljárók buzgalmának köszönhető, kik azokat csekély eszközökkel, sokszor jóformán semmiből voltak kénytelenek előteremteni.

Az egyetem Zágrábban. Csikoš Bélától

Az egyetemi könyvtár tulajdonképén Krèeliæ Boldizsár Adám kanonok, horvát történetíró gazdag könyv- és kézírat-gyűjteményéből keletkezett, melyet ő 1777-ben az akkori akadémiának hagyott. Példája több felől utánzásra talált, s így kerűltek ugyancsak az egyetemi könyvtárba a Pataèiæ család és Vrhovac érsek könyvei is.

Később a nemzeti múzeum könyvtárát is az egyetemibe kebelezték be, a mely ekként ma 100.000-nél több kötetből áll. Az 1875-től 1895-ig eltelt húsz év alatt 149.590 forintot költöttek reá. Egyebek közt megvásárolták Springer műtörténelmi író könyvtárát. Évi javadalma 6000 forint.

A természettani intézet szintén az egyetem épűletében van. Évi javadalma 1000 forint. 1895-ben 800 műszere és 350 kötetnyi kézi könyvtára volt.

A vegytani intézet külön épűletben van áthelyezve, melynek czélszerű belső beosztása a grácziéval egyező. 70.000 forint költséggel épűlt, minden korszerű segédeszközzel föl van szerelve és évi 1000 forint segélyt élvez.

A Ferencz József-egyetem növénytani tanszékével kapcsolatos a növényélettani intézet és a királyi füvészkert. Amannak felállítása a növénytani tanszék szervezésével esik egy időbe; a tetemes költséggel alkotott füvészkert berendezése ellenben csak később, egy évtizeddel ezelőtt vált lehetővé. Mind a két intézet vezetésével a növénytan egyetemi tanára van megbízva. Segédjei egy assistens, a ki rendesen a középiskolai tanárjelöltek sorából kerűl ki, és egy államilag kinevezett kertész.

A növény-élettani intézet az egyetem épűletében van s egy előadótermen kivűl néhány alkalmas helyiségben az intézet gyűjteményeit foglalja magába; ezek sorában nevezetesen egy igen gazdag s a föld minden vidékének növényzetét jellemző képviselőiben feltűntető növény-gyűjteményt, valamint a Schlosser-Vukotinoviæ-féle szárított növények gyűjteményét, mely jeles „Flora Croatica”-juk megírásához szolgált alapúl. Mellesleg megjegyzendő, hogy az intézet, ha szerényebb mértékben is, de igen czélszerűen van fölszerelve bakteriologiai vizsgálatok végzésére is. Külön szakkönyvtára is van. A hosszabbik tengelyével keletről nyugatra néző, szabályos hosszúkás négyszögű s 6 1/2 kataszteri holdra terjedő füvészkert a város és az állámvasúti töltés között terűl el. Berendezése egészén angol parkszerű, csupán a kert legmagasb pontján emelkedő melegház egy része előtt van egy virágágyakkal szegélyezett mélyebb gyepszőnyeg, s e mellett nyugatra kúszónövényekkel befutott, födött sétánytól kerített, egy évi-, gyógy- és mérges növényekkel beültetett szabályos ágyak, középütt pedig szinpompás tavirózsákkal és más vízi növényekkel telt néhány medencze. A többi szabadon tenyésző növény, fák, bokrok, cserjék „szállásai” kövér füves réteken vannak, a melyek között szeszélyes kanyarúlatokkal kígyódzó útak vezetnek. Havasi, vízi, belföldi és külországi ipari és kereskedelmi növények, konyhatermékek, édes gyümölcs, olaj-, fonó-, festő- és kenyér-növények s más mindenféle a legczélszerűbben elhelyezve található. A vasszerkezetű melegházak kilencz osztályra vannak tagolva, melyek mindenikében más-más növényvilág tanyázik.

Ezeken kivűl van még az egyetemnek gyógyszerészeti, földrajzi és mennyiségtani intézete, valamennnyi kellőkép fölszerelve.

A nemzeti múzeum megalapítása az illyr nemzeti öntudat fölpezsdűlési korszakába esik. Az eszmét Gaj Lajos pendítette meg 1829-ben. Fölhívásának az lett legelső eredménye; hogy az ország minden részéből küldöttek be tárgyakat, a melyeket egyelőre a jogakadémián és különféle egyesűleteknél helyeztek el. Mikor utóbb a Draškoviæ palotát több rendbeli közművelődési intézet hajlékáúl megvásárolták, e vegyes gyűjtemények is ide kerűltek. Az 1850-ben alakúlt „Délszláv történelmi társúlat” a múzeum iránt általános érdeklődést ébresztett, de az intézet országos jellege csak az 1866. évben iktattatott törvénybe s bizatott a tudományos akadémiára annak igazgatása. A hogy az akadémia fölépűlt, ott helyezték el a történelmi és régészeti gyűjteményt, míg a természettudományiak továbbra is a „Narodni dom”-ban (Nemzeti ház) maradtak. 1878-ban a múzeum az országos kormány rendelkezése alá kerűlt s utóbb négy, állattani-állatboncztani, ásvány-kőzettani, földtan-őslénytani és régészeti, egymástól független osztályra tagolták. Könyvtárát az egyetemivel egyesítették s a növénytani gyűjteményt is az egyetembe kebelezték be. Az 1893. évi törvény erejével, a melynek rendelkezése szerint minden múzeumi osztálynak igazgatója az illető szak egyetemi tanára, a nemzeti múzeum még szorosabb kapcsolatba jutott az egyetemmel.

Vegytani intézet Zágrábban. Ivekoviæ Ottótól

Az állattani múzeum mai berendezését Brusina Spiridionnak köszönheti; ő ez osztály tulajdonképeni megalapítója. Az intézet könyvtára 1800 művet számlál. A belföldi emlősök gyűjteménye ugyan még nem teljes, de már megvan benne az adriai barátfóka (Monachus albiventer) és a Curzolán meg a Sabbioncello félszigeten honos sakál (Canis [Lupulus] aureus). Nemkülönben látható a Velebit zergéje (Capella rupicapra), a csak nem rég leírt szlavoniai földi- kutya (Spalax hungaricus) és a fölötte ritka Nyctinomus Cestonii (denevér faj) dalmácziai példánya. Nagyon figyelemreméltó része e gyűjteménynek az Adriai tengerben élő Cetaceum fajok kis gyűjteménye, melyben a busaszökető (Physeter macrocephalus) és a ritka Risso-delfin (Grampus griseus) egy-egy váza látható, mind a kettő Dalmácziából; továbbá a Tursiops tursio koponyája s egy kitömött példánya, nemkülönben a közönséges delfinnek több kitömött példánya és két csontváza. A belföldi madártani gyűjtemény valóságos dísze a múzeumnak; három teremben, 91 félszekrényben igen ízlésesen van fölállítva. Van benne Horvát-Szlavonországból s egyáltalán a délszláv terűletről 325 madárfaj, több mint 4000 példányban. Számos ritkaságait itt, sajnos, nem sorolhatjuk el mind, csupán néhány nagyon nevezetes fajt említünk; ilyenek: három balkáni havasi pacsirta (Otocorys penicillata) Bulgáriából, Boszniából és Dalmácziából, egy sas-ölyv (Buteo ferox) Szlavoniából, több rövidlábú karvaly (Accipiter brevipes) Montenegróból, néhány göndör pelikán (Pelecanus crispus) Szlavoniából, a Narenta torkolatától és a Scutari-tóról, egy dunnalúd (Somateria mollissima) a Kulpa melletti Brodból, néhány pusztai tyúk (Syrrhaptes paradoxus) Szlavoniából és Dalmácziából, egy kis viharfecske (Procellaria pelagica) Dalmácziából, két tord alka (Alca torda) Dalmácziából és Horvátországból, egy éjszaki kaczor-orrú búvármadár (Fratercula arctica) Fiuméból, stb. A gyűjtemény gyöngyei azonban a nem rég fölfedezett keleti poszáta (Agrobates familiaris) három példánya a Bocehe di Cattaróból, mindenekelőtt pedig egy olajfa fűzike (Hypolais olivetorum) a Cattaro melletti Dobrotából és egy andalúziai kakuk (Coccystes glandarius) Nona környékéről. Ezek e fajoknak Ausztria-Magyarországon eddig elejtett összes példányai. Ép oly kevéssé lehetséges a hüllők, kétéltűek és halak gyűjteményeinek összes ritkaságait elszámlálni. A látogatók leginkább egy öt méter hosszú emberevő czápa (Carcharodon carcharias) és egy 2 méter 20 centiméter hosszú hold-hal vagy gömbhal (Mola mola) iránt érdeklődnek, melyek a Quarneróból kerűltek. A legnevezetesebbek azonban a puhányok gyűjteményei, úgy a fajok számát és kiválogatását, mint a köztük lévő számos ritka, sőt egyetlen példányokat tekintve. Kiváló fontosságú az Adriában lelhető fajok teljes sorozata, mely mintegy 600 fajt és 2000-nél több példányt számlál. A számos apró és legapróbb, ritka és újonnan fölfedezett fajokat mellőzve, csupán a Purpura haemastoma első és egyetlen adriai példányát, két Mitra zonata-t és azt a Thracia convexa-t említjük, melynek a Földközi-tengerben való honosságát Petit de la Saussaye kereken tagadta. A múzeum ezen részét illetőleg elmondható, hogy Európának egyetlen tengermelléki országa, még Anglia sem dicsekedhetik ilyen honi gyűjteménynyél. Ép ilyen páratlan a maga nemében a krajnai, horvátországi, szlavoniai, dalmácziai, boszniai és montenegrói szárazföldi és édesvízi puhányok gyűjteménye is, a mely szintén 600-nál több fajból áll. Az említett honi gyűjteményekhez járúl még egy általános, a mely főkép a honi élő és kihalt fajokkal való összehasonlítás czéljából szükséges. Több ezer fajból áll s számos igen ritka és becses részleges sorozata van; ilyen példáúl a Baikal és Kaspi-tó összes puhányainak teljes és a Tanganjika-tóból valóknak egy részleges sorozata, stb., a minők más múzeumokban nem lelhetők. Ezeken kivűl Brusina igazgató a Magyarországot, Horvátországot és Szlavoniát, valamint az egész Balkánfélszigetet igen jellemző neogen-rétegbeli puhányok gyűjteményét állította össze, mely néhány száz általa fölfedezett és elnevezett fajt foglal magában. Mióta Brusina Zágrábban tanít és fő figyelmét Horvátország és Szlavonia, valamint a délszláv országok és az Adria állatvilágára irányozza, azóta az intézet igen föllendűlt.

Természetes, hogy a többi, itt nem említett állatrendek sem hiányoznak. Egyebek közt van egy adriai Foraminifera-gyűjtemény s a harmadkori Foraminiferák (a gyöklábúak egy osztályának) gyűjteménye Zágráb környékéről. Továbbá az adriai szivacsoknak egy kis gyűjteménye. A Tengermellék hydroid-polypjainak a sorozata teljes; az Adriában lelhető tüskebőrűeké is gazdag. Emezek között két Hacelia attenuta tűnik szembe, melyeket Brusina még 1868-ban hozott Ragusából. A szárazföldi, édesvízi és tengeri rákfélék gyűjteménye ugyan még nem teljes, de már is igen figyelemreméltó. Az adriai tengeri pókok, langusták és betűs rákok, homárok, stb. óriási példányain kivűl nevezetes egy édesvízi ollótlan rák (Telphusa fluviatilis) a montenegrói Rijeka melletti patakból, valamint az igen ritka nagy medve-rák (Scyllarus latus) déli Dalmácziából s még mások. Mondanunk sem kell, hogy a fajokban nem igen bővelkedő zsákállatok-, karlábúak- és mohállatoknak is számos adriai fajtája van meg. Az izeltlábúak gyűjteményeiben több ezer faj és sok ezer példány látható; itt is leginkább a honi fajoknak lehetőleg teljes egybeállitására irányúlt a fő tekintet. Csupán a kétszárnyúak (Diptera) és a reczés szárnyúak (Neuroptera) rendje hiányzik még.

Féreg-gyűjtemény is van a múzeumban.

Az ásvány-kőzettani osztály két alosztályra van tagolva. Az első az általános ásványtani gyűjteményt foglalja magába, a melyben megvannak az összes eddig ismert ásványok. 1800 darabból áll, melyek között nagy számmal vannak a valóságos díszpéldányok, még pedig leginkább az Ural vidékéről, Angliából és Amerikából. E gyűjteményben van 16 darab meteorit is. A hazai meteoritek közűl említendő egy 71 grammos, a mely 1842-ben esett le Miljena mellett Zagorjében, egy 107 grammos, a mely 1868 május 22-én hullott le Slavetiæ környékén, két darab, melyek egyike 79 gramm, a másik pedig 769 gramm sulyú s mind a kettő 1887 október 13-án esett le a szerbiai Sokobanja mellett, továbbá egy 41, egy 60 és egy 150 grammos, melyek 1897. augusztus 1-én hullottak le a boszniai Zavid mellett.

Kiváló fontosságú a második alosztály, mert tisztán honi tárgyakat tartalmaz. Mindenekelőtt említendő itt a horvátországi, szlavoniai és dalmácziai ásványok gyűjteménye. Horvátország, Szlavonia és Dalmáczia kőzettani gyűjteménye teljes és érdekes áttekintést nyújt a horvát hegység kristályos paláinak és eruptiv kőzeteinek fejlődéséről.

A horvátországi mellett a boszniai ásványok és kristályos kőzetek 450 darabból álló gyűjteménye is e múzeum díszeként említendő. Mind a két gyűjtemény egyúttal világosan föltűnteti, mennyire haladt az illető országok tudományos átkutatása, minthogy a kiállított darabok egytől-egyig tudományosan is meg vannak határozva és leírva. A kristályos kőzetek ritkább és érdekesebb fajaiból említést érdemelnek: a Fruška gorából való glaucophanitok, a ptunji chloritoid palák, a Fruška gora és a Zágrábi hegység szerpentinjei, a moslavinai, fužinei és a Zengg melletti Vratnikból való andaluzit-granitok és porphyritok, nemkülönben a dalmácziai diabázok. Van továbbá a múzeumnak igen nagy számú górcsövi készítménye is. Ez ásványok legnagyobb részét e gyűjtemény igazgatója, Kišpatiæ tanár vizsgálta meg és kutatásainak eredményeit részint a délszláv akadémia közleményeiben, részint a bécsi és budapesti földtani társúlatok folyóírataiban közölte.

A múzeum földtan-őslénytani osztályának földtani gyűjteménye föltűnteti a Zágrábi, a Samobori, a Sichelburgi, a Zagorjei és a Krndija hegység földtani alakúlatát.

Az őslénytani gyűjtemény a horvát-szlavonországi megkövűlt emlősök szép sorozatából áll, melyben az Elephas primigenius, Rhinoceros tichorrhinus, Bison priscus, Cervus alces, Cervus elaphus, Cervus euryceros maradványai láthatók. Továbbá a Mastodon arvernensis és a Mastodon Borsoni pliocän maradványai; a susjedi és vrabèei felső miocän rétegekből czet-, delfin- és bálnafélék; különösen említendő pedig egy Mesocetus Agrami Van Beneden. Páratlan a maga nemében a szarmát halak gyűjteménye a Susjed melletti Doljéből, továbbá a kréta-képződmény halainak gyűjteménye a dalmácziai Hvarból és a kövűlt szármát ízeltlábúak gyűjteménye Radobojból, valamint a harmadkori puhányoké s végűl a miocän-kori növényeké Doljéből, Susjedből, Sv. Nedeljából és Radobojból, nemkülönben az eocän növényeké a Promina hegységből és a Zengg melletti Rudéból. E gyűjtemények igazgatója, Gorjanoviæ tanár dolgozta föl Horvátország ifjabb harmadkori és kréta-képződményi halait és ugyanő vizsgálta meg az ország geologiai alakúlatát.

Mind a két utóbb említett gyűjtemény első tudományos rendezője és megalapítója Pilar György volt, kinek nevét külföldi szakkörök is jól ismerik. Pilar kiváltképen a Susjed-környéki kövűlt növényvilág leírásával (Flora fossilis Susedana) szerzett magának érdemet.

A régiségtani múzeum, mint már említettük, az akadémia földszintjén van. Értékéhez illő és rendszeres elhelyezése a jelenlegi igazgató, Brunšmid dr. munkája. Szépek a történelemelőtti időkből való gyűjtemények. Az egyiptomi gyűjtemény szerencsés vásárlás útján szereztetett és Brugsch tanár rendezte be. Tudományos értéke óriásit nőtt, mióta 1892-ben Krall tanár egy múmia pólyáin ó-etruszk írásjegyeket fedezett föl, a melyek útján az etruszk nyelvről való ismeret váratlanúl tetemesen meggyarapodott. A zágrábi gyűjteménynek negyven egyptomi fölírata belekerűlt az egyiptomi fölíratok berlini gyűjteményébe. A görög tárgyak gyűjteménye ugyan nem valami gazdag; az apuliai edények száma bár elég nagy, de értékök csekély. A legérdekesebb darab egy a dalmácziai Drnišben lelt bronz. A római régiségek gyűjteménye azonban úgy a tárgyak nagy száma, mint értéke szempontjából kiváló nevezetességet biztosít a zágrábi múzeum ezen osztályának. Szobrokban a bécsi után ez a leggazdagabb múzeuma a monarchiának. Ez az osztály a Nugent-féle gyűjteményből és a salonai, meg a vinkovcei (az ó-kori Cibalis) leletekből áll. A szobrokon kivűl vannak még a múzeumban szobortöredékek, domborművek, építészeti és díszítményi maradványok, fölíratok, mérföldkövek, koporsók és oltárok tekintélyes gyűjteményei és két ritka római mérőpálcza.

A bronzok számottevő gyűjteményben figyelemre méltó egy Paris-fej. Ólom koporsók, vízvezetéki csövek, különféle eszközök, fegyverek stb. szintén láthatók a gyűjteményben. Külön teremben vannak a sziszeki leletek, a hol egy vidéki régészeti egyesűlet van, a mely azonban munkásságát, sajnos, majdnem teljesen megszűntette. Feltűnő itt azon bronz edények szép sorozata, melyeket a Kulpa medrének kikotrása juttatott napvilágra, bár egy részüket a kotrógép megrongálta. Nevezetes a Buccariból (Bakar), Stenjevacból és Salonából való üveg-edények gyűjteménye is, a melyben számos kisebb pipereczikk is látható.

A középkori régiségek gyűjteményében a horvát fejedelmek idejéből való tárgyak vannak, köztük egy fölíratos kő 888-ból, a mely Branimir horvát fejedelem nevét említi; továbbá az Eszék melletti Bielobrdoból, Svinjarevciből, a Klošter melletti Pieskiből és Veliki Bukovacból való leletek.

A pénz- és éremgyűjtemény 40.000-nél több görög, római, bosnyák, horvát, velenczei, bolgár és szerb érmet tartalmaz.

Újabb időkből számos hadi zsákmány és diadalmi jel, köztük egy porosz zászló érdemel említést Nagy Frigyes korából, melyet a hét éves háborúban vettek el a horvát csapatok; továbbá Nagy Frigyes sakktáblája, melyet állítólag a kolini csatából hoztak magukkal a horvát harczosok. Ebben a szép fegyvergyűjteményben nevezetes egy XV. századból való hátúltöltő ágyú (venglaire), mely az érseki kastély védelmére szolgált. A néprajzi múzeum még csak keletkezőben van; magváúl Lerman Afrika-útazó gyűjtése tekinthető.

A zágrábi Ferencz József-egyetemen az 1899 nyári félévben 62 tanár adott elő, még pedig 28 nyilvános rendes tanár, ú. m. a hittudományi karon 3, a jogin 8, a bölcseletin 17; továbbá 8 nyilvános rendkivűli tanár: 3 a hittudományi, 1 a jogi és 4 a bölcseleti karon; s végűl 4 magántanár a jogi és 8 a bölcseleti karon. Ezeken kivűl még 12 lector és tanító (1 a hittudományi, 3 a jogi és 8 a bölcseleti karon) is működött.

Hallgató volt ugyane félévben 600, kik közűl 85 a hittudományi, 378 a jogi, 96 a bölcseleti karra volt beiratkozva, hozzájuk számítva az erdészeti akadémia 22 és a gyógyszerészeti tanfolyam 41 hallgatóját.

Az egyetemen a hallgatók gyámolításáról több ösztöndíj-alapítvány, továbbá betegsegélyző és egyéb jótékony egyesűlet gondoskodik, az utóbbiak között néhány külön is van a szerb nemzetiségű hallgatók számára.

Az 1898-ban megnyílt Mensa academica (diák-asztal) alapja 40.000 forintnál többre rúg.

Középiskolák.

A középiskola, mint az egyetem történeténél láttuk, eredetileg felekezeti jellegű katholikus tudományos intézetből fejlődött ki. A jezsuiták tanítási czéljukra irányzott biztos és következetes törekvésükkel oly nagy elismerést vívtak ki, hogy Zágráb képviselője, a református vallású Blaževiæ Benedek a magyar országgyűlésen indíttatva érezte magát őket ajánlani gymnasiumi tanárokúl. Zágráb e czélra a föloszlatott Domonkos-rendiek kolostorát és a Katalin-kápolnát ajánlotta föl a fölső városban. A jezsuiták 1607 pünkösd napján nyitották meg gymnasiumukat. Mindjárt az első évben 300 tanulójuk volt. Az intézet javára szánt ajándékok az ország minden részéből oly bőven özönlöttek, hogy nem sokára az összes kellő iskolai helyiségeket, a Katalin-templomot, a papnevelő intézetet és a nemesi convictust föl lehetett építeni. A tanítás nyelve a latin volt még az alsóbb osztályokban is, mivel csakis igy lehetett a latin nyelvet a műveltebb körök társalgási nyelvévé emelni, a mi az akkori időkben még elengedhetetlen szükségnek látszott.

Később a jezsuiták a zágrábinak a mintájára más városokban, Fiuméban, Varasdon, Pozsegában és Eszéken is állítottak gymnasiumokat: Babiæ zágrábi kanonok és czímzetes püspök adományúl nyert Kutjevo birtokát a pozsegai gymnasium föntartására és az egész pozsegai völgy vallástanításának az ellátására ajándékozta. Pozsegában a gymnasium eleinte szintén akadémiának rendezkedett be, de már 1773-ban a jezsuita-rend föloszlatása után hat osztályú gymnasiummá olvadt le. Ekkor a pálosok vették át a tanítást sőt mikor őket is föloszlatták, világi papok, 1834-ben pedig Ferencz-rendiek s az ő kezükben is maradt aztán egészen a Thun-féle rendszerig. Eszéken már 1778-ban a Ferencziek vették át az oktatást. Péterváradon 1775-ben reálgymnasium-féle iskola keletkezett, a mely azonban csakhamar rendes gymnasiummá alakúlt át; 1779-ben Vinkovcébe helyezték át; mint főgymnasium, még ma is fönnáll ottan.

Belovárott is volt már a múlt században latin iskola; Károlyvárosban 1766 óta kegyesrendi gymnasium állott fönn, a mely a franczia uralom alatt ideiglenesen franczia szabású lyceum volt, s mint országos intézet ma is megvan. Zenggben már 1777-ben állott fönn egy latin és egy tengerészeti szakiskola. 1820-ban mind a két intézet megszűnt. 1834-ben Ožegoviæ püspök a saját költségén magángymnasiumot alapított, melyet 1843-ban a város vett át. A püspök, hogy ez iskola fönnállását biztosítsa, internatust alapított mellé.

Karlóczán (Karlovci) Jovanoviæ Vincze szerb metropolita alapított latin iskolát, a melyhez Oroszországból hívott be tanárokat. Ez intézet csakhamar elhanyatlott, de Stratimiroviæ metropolita új életre keltette, internatust állított mellé s ezzel biztosította a jövőjét. E szerb középiskola ma is fönnáll, mint felekezeti jellegű, nyilvánossági joggal fölruházott intézet.

Mária Terézia, e lángelméjű uralkodónő, kinek közművelődési tekintetben oly üdvös kormányzata alatt, a hét éves háború gyászos esztendői után egyszerre minden téren, ma szinte hihetetlennek tetsző gyors és általános föllendűlés kezdődött, 1770 szeptember 28-án kelt elhatározásával a tanügyet állami föladattá nyilvánította. Az iskolák újjászervezése a korszakot jellemző ifjú hévvel és buzgalommal indúlt meg. Ratio educationis totiusque rei litterariae czímen a Szent István koronájának országaiban egységes tanítási tervet léptetett életbe. A középiskolák föntartására a föloszlatott kolostorok jövedelméből tanúlmányi alapot (fundus studiorum et scholarum publicarum) rendelt.

II. József nem volt barátja a tudós iskoláknak. Újító tervei központosító és németesítő czélzataik mellett első sorban arra irányúltak, hogy az iskolák az államnak hasznavehető hivatalnoki kart képezzenek. A Szent István koronája országainak összes közoktatásügye a bécsi középponti kormányzat rendelkezései alá kerűlt. A seminariumokat és convictusokat föloszlatták, tandíjat szabtak ki s e jövedelmekből nagy számú ösztöndíjat alapítottak. 1784-ben a német nyelvet bevitték a gymnasiumba tanítási nyelvűl. 1790-ben azonban az újítások megakadtak.

1795-ben a Rotterhann elnöklete alatt kiküldött iskolaszervező bizottság a Szent István koronája országainak új tantervet adott, a mely az iskolák önrendelkezési jogát kizárta, abból az elvből indúlván ki, hogy a fölügyeleti jog az államot illeti meg. Ez újítás még élesebben domborította ki II. József korának törekvéseit a tanügyi téren és csak annyiban mutatott eltérést az előbbitől, hogy a latin nyelvet tette a hat osztályú gymnasiumban a tanítás nagyobb részének, a két évi bölcseleti tanfolyamon pedig az egésznek nyelvévé. A fegyelem igen szigorú volt, az egyházi és vallási kötelességek pontos teljesítését nagyon szorosan vették s az egyetemi ifjaktól is megkövetelték. Vendéglők és színházak látogatása egyáltalán tiltva volt. A fölügyelet a tanúlók czéljaira való pénzbeli segélyekre is kiterjedt. Ez a szabályzat is az akkori politikai törekvések következménye volt. A középiskolák többnyire a papság kezében maradtak, de azért szükség esetén világiakat is alkalmaztak tanárokúl. A convictusokat újra fölállították.

1792 óta a zágrábi, varasdi, eszéki és pozsegai gymnasiumban a magyar nyelv nem kötelező, 1834 óta pedig kötelező tárgy lett. 1848-ban az összes horvát középiskolákból kiküszöbölték, és csak 1894-ben állították ismét be a reálgymnasiumok tantervébe tetszés szerint választható, de választás után kötelező tárgyúl.

Az osztrák középiskolák számára Exner és Bonitz által kidolgozott s Thun ministersége alatt 1849-ben életbe léptetett szervezetet 1850-ben Horvát- és Szlavonországra is kiterjesztették. 1854-ben német lett a tanítás nyelve.

A tanító-képzőintézet Zágrábban. Ivekoviæ Ottótól

1861-ben kezdték meg a horvát nyelvnek tanítási nyelvűl való behozatalát; ezt az újítást 1868-ig az összes iskolákban végre hajtották; egyebekben a középiskolák osztrák szervezete Horvátországban a legújabb időkig változatlanúl megmaradt.

Időközben fölmerűlt annak a szüksége, hogy az 1850 óta nagyon megváltozott közéleti állapotokkal az iskola is mindinkább számot vessen. A reáliskolák annak idején a gyakorlati élet követelményeinek tett engedmény gyanánt keletkeztek, de eleinte a latin középiskola mellett kedvezőtlen körűlmények közt kemény küzdelmet kellett vívniok fönnállásukért. Az egységes középiskola fölállítására irányúló törekvés a gymnasiumnak és a reáliskolának az egybeolvasztását kivánja. A horvát országos kormány e vajúdó kérdést a rendelkezésre álló igen gazdag előmunkálatok alapján jóval közelebb vitte megoldásához.

Az 1894 szeptember 19-iki királyi elhatározással ugyanis az addigi reáliskola helyébe a középiskolának egy új faja, a horvát reálgymnasium lépett. Ennek az iskolának a megalakúlása tekinthető az első gyakorlati lépésnek a középiskola egységesítésének útján.

Alapúl az osztrák hétosztályú reáliskolát vették, a mely a katonai reáliskoláknak is mintaképeűl szolgált. A horvát reálgymnasium azonban abban különbözik tőle, hogy nyolczosztályú, és hogy benne a humanista műveltség elemeinek több tér jut. Mindenek előtt nagyobb figyelemben részesűl a történelmi és az irodalmi tanítás; továbbá a latin nyelvnek, mint a franczia helyett szabadon választható tantárgynak bevitele által a reálgymnasium tanúlóinak lehetővé van téve, hogy az egyetemen a jogi karra és a bölcseleti kar egyes tantárgyaira beiratkozhassanak. A franczia nyelvet választó tanúlók ellenben olyan középiskolát végeznek, a mely annyiban megegyezik az osztrák reáliskolával, a mennyiben ennek egész tananyagát elsajátítják, csakhogy a hozzáfüggesztett nyolczadik osztályban ez anyag behatóbb és czélszerűen kitágított mértékben válik elsájátíthatóvá. Hogy ezen középiskola tanúlói tanúlmányaikat Magyarországon is folytathassák, a franczia és a latin nyelv mellett a magyar nyelvet is bevitték szabadon választható kötelező tárgyúl; másrészt pedig azoknak, a kik a franczia nyelvet választják, meg van engedve, hogy az osztrák reáliskolák tantervéhez szorosabban simúlhassanak. Az első két osztály tanterve teljesen egyezik az osztrák reáliskoláéval, a harmadikban megkezdődik a latin, illetőleg a franczia nyelv tanítása, az ötödikben pedig a magyar nyelvé és az ábrázoló mértané.

Minthogy a régi polgári iskola két felső osztályát mindenütt csak igen kevés, néhol csupán egy-két tanúló látogatta, azért ezeket egészen megszűntették, s helyükbe kis városokban és nagyobb mezővárosokban két osztályú reáliskolákat állítottak, melyek a reálgymnasium két alsó osztályával egyeznek. Ez úton lehetővé válik, hogy a reálgymnasiumok harmadik osztályába már szélesebb alapon kirostált anyag kerűljön. A hol az egykori polgári iskola nagyobb látogatottságnak örvendett, ott alsófokú reálgymnasiumokat állítottak. Ugyanezek tantervét tették a felsőbb leányiskoláké helyébe, a mely csak a régibb polgári iskoláénak roszabb kiadása volt. Ezen intézkedések által a középiskola egységesítésére irányúló törekvés egy lépéssel még közelebb jutott czéljához.

A gymnasiumok tanterve érintetlen maradt; közűlök néhány továbbra is fönmaradt, de idővel ismét azzá kell lenniök, a mik eredetileg voltak, tudniillik tudományos pályákra előkészítő iskolákká, melyek különösen az ó-kori élet és a hittudomány behatóbb tanúlmányára képesítenek.

A horvát reálgymnasium ugyan még változatos sorsnak nézhet elébe, de már az, hogy megvan és az idén már első végzett ifjait küldi az egyetemre és a műszaki főiskolákra, oly sulylyal esik a latba, a mely továbbfejlődést biztosít ez intézménynek. Ha majd e reálgymnasiumok növendékei az egyetemen is bebizonyítandják, hogy a nagyobb részben reális előképzés az összes felsőbb tanúlmányokra alkalmasabb jelölteket készít elő, mint a tisztán formai képzésre törekvő iskolák; ha továbbá a gyakorlati életben is kitűnik, hogy e tanúlókból nemcsak jó technikusok, hanem jó birák, közigazgatási tisztviselők, orvosok és tanárok is válnak, a kik előképzettségükkel a XX. század követelményeinek jobban meg tudnak felelni; ha végűl az általános hadkötelezettség kivánalmaihoz is jobban alkalmazkodnak; s ha egyszer, majd a jobb tanúló ifjúság is ez intézetek felé fog özönleni: akkor mindenfelé útat törhet az a meggyőződés; hogy csakugyan a reálgymnasium a jövő egységes középiskolája.

A gymnasium Sušakon. Medoviæ Czelesztintől

A zágrábi leány-lyceummal arra nézve történt kisérlet, mint lehetne a reálgymnasiumot a leányok felsőbb képzésére előkészítő iskoláúl berendezni. Azonban az eredeti tanterven e kisérletezés közben annyit változtatgattak, hogy utoljára is mind jobban közeledtek vele a tanítónő-képző intézetek tantervéhez.

A kereskedelmi iskolákon és, a tengerészeti iskolában is nevezetes és sikeres átalakítások történtek újabban.

A kereskedelmi iskolákat középiskolai fokra emelték, a mivel úgy nevezett kereskedelmi akadémiákká való szervezésük már annyira fejlődött, hogy jóformán csak ez intézetek igazgatásának a reálgymnasiumokétól való elkülönítése és az illető névvel való felruházása van hátra. Kereskedelmi akadémiák helyett azonban czélszerűbb lenne őket, mint Norvégiában, kereskedelmi gymnasiumoknak elnevezni.

A buccarii (bakari) tengerészeti iskolát szintén a középiskolák rangjára emelték, a melyen a tengerészeti akadémiák is állanak. Irányadó volt e részben az a szempont, hogy ez iskolák végzett növendékei a cs. és királyi tengerészetnél egy-éves önkéntesi szolgálatra képesíttessenek, a mi által a kereskedelmi tengerészetnél is javulnának a kilátásaik. Itt is a horvát reálgymnasium szolgált a szervezet alapjáúl, a melynek első két általános osztálya fölé helyezkedett az öt osztályú tengerészeti szakiskola. Ez iskola szervezésénél Gelcich, a kiváló osztrák szakférfiú tanácsát kérték ki, vezetőjéűl pedig Baborski volt tengerésztisztben kitűnő erőt nyertek meg. A buccarii iskolát kivált a környékbeli ifjúság látogatja; sokan több órai utat is tesznek az iskoláig. Ép ezért tervben volt az iskolával kapcsolatban egészen a tengerészek életrendje szerint berendezett internatust is állítani.

Az intézetnek van egy iskola-hajója, a melyet a toscanai nagyherczeg Ő cs. és kir. Fensége áldozókészségből igen csekély árért engedett át. A tanúlók minden szombat déltől hétfőn délig gyakorlatokra hajóznak ki; e mellett pedig eddig három tudományos kirándúlást rendeztek vele. Az utolsó évfolyam növendékeinek pedig némely hajózási társúlatok hajóin a rendes járatokban kell részt venniök.

A tanító-képző intézetek szintén osztrák mintára vannak berendezve. Minthogy a tanítójelöltek többnyire szegény sorsú ifjak, s általában igen sanyarú életkörűlmények között tengődtek, a mi későbbi hivatásukra való előkészűletüket nagy mértékben koczkáztatta, ennélfogva Zágrábban és Petrinjében internatusokat állítottak. Hat tanítóképző-intézet közűl hármat országos költségen tartanak fönn, egyet pedig internatussal kapcsolatban az irgalmas nővérek állítottak föl Zágrábban. E felekezeti jellegű katholikus intézeten kivűl két görög-keleti is van Pakracon és Károlyvárosban. A tanítóképzők tanfolyama négy éves; ekőkészítő iskoláik az algymnasium vagy az alreálgymnasium.

A zágrábi új gymnasium a játszótérrel. Medoviæ Czelesztintől

Minthogy a férjhez nem ment leányok legszívesebben tanítónői pályára lépnek, a tanítónőjelöltek száma fölűlmúlja a tanítójelöltekét.

Az 1898–99. iskolai évben 463 tanítónőjelölt és mindössze csak 289 tanítóképző-intézeti növendék volt. Ugyanily arányban vannak a tanítónők és tanítók is, s ezért több helyütt fiúiskolákban is nők tanítanak.

Teljes klasszikus gymnasiumok vannak Zágrábban, Sušakon, Varasdon, Eszéken, Pozsegában, Gospiæon, Vinkovciben, Zenggben, a Károlyváros melletti Rakovacon és Karlóczán, teljes reálgymnasiumok pedig Zágrábban, Eszéken, Zimonyban és Mitrovicán; négy osztályú reálgymnasiumok, reál irányú felsőbb népiskola néven, Otoèacon, Ogulinban, Slunjban, Sziszeken, Új-Gradiskán, Brodban; két osztályú reálgymnasiumok, ugyanazon czímmel Glinában, Kostajnicában, Carlopagóban (Bag), Portorében (Kraljevica), Virjében, Županjében és Péterváradon. A két osztályú reálgymnasiumok látogatása, a hol ilyen van, az iskolaköteles ifjúságra nézve kötelező, a mi által a hat éves iskolakötelezettség legalább ezeken a helyeken végre van hajtva.

A hol nincs külön leányiskola, a négy és két osztályú reálgymnasiumot leányok és fiúk vegyest látogathatják; mint már az egykori határőrvidéken is szokásos volt. Külön leányiskolák, a melyekben a lyceumok négy első osztályának a tanterve van érvényben, vannak Zágrábban, Diakováron (Djakovo), Varasdon, Gospiæon, Károlyvárosban, Eszéken és Pozsegában. A zágrábi, pozsegai és eszéki iskolák katholikus felekezeti internatussal egybekötött intézetek.

Kereskedelmi iskolák vannak Zágrábban, Zimonyban és Eszéken; mezőgazdasági és erdészeti iskola Kőrösön; tengerészeti iskolák Buccariban; tanítóképzők Zágrábban, Eszéken és Petrinjén, tanítónő-képző pedig a zágrábi leánylyceumon kivűl a zágrábi katholikus és a károlyvárosi szerb tanítónő-képzőintézet, mindkettő felekezeti jelleggel.

Mindezen intézetek igen látogatottak. A legnépesebbek a zágrábi és a sušaki középiskolák. A zágrábi felsővárosi gymnasiumba a legutolsó tanévben 647, az alsóvárosiba 456 tanúló járt. S ez a szám még folyton növekvőben van, úgy, hogy itt egy harmadik, alighanem katholikus felekezeti jellegű gymnasium felállítása van kilátásban.

Az összes iskolák a szükséges taneszközökkel jól föl vannak szerelve.

Szakiskolák.

A zágrábi ipariskola jól vezetett internatussal kapcsolatos és több szakosztálya van. A tanítás négy évre terjed. A két elsőben a növendékek minden műhelyben megszabott sorrend szerint dolgoznak, hogy a fa, kő és vas földolgozásában általános ügyességre tegyenek szert. Csak ezután lépnek a szakműhelyekbe, a hol az asztalos, lakatos, kőfaragó, szobrász vagy díszítő-festő mesterséget tanúlják. Az elméleti oktatást népiskolai tanítók végzik, a szakszerű tanítást pedig az illető szakok kiválóbb mesterei. Az 1898–99. iskolai évben 133 egyenruhás növendéke volt.

Az ipariskolával kapcsolatos építőmester-iskolában kiváló gondot fordítanak arra, hogy a növendékek elméleti tanúlmányaik mellett az építést gyakorlatból sajátítsák el. Egy osztályában kőmíveseket, építésfölügyelőket és pallérokat képeznek ki.

Az ipariskolával iparművészeti múzeum is van egybekötve, a mely új berendezése és átalakítása miatt hosszabb idő óta zárva van. Számot tevő a horvát nemzeti házipari készítményekből összeállított gyűjteménye.

A zágrábi nőipariskola valóságos mintaintézet, melynek az a fő czélja, hogy tanítványait keresetre képesekké tegye. A fő gond tehát arra irányúl, hogy a szabásban, fehérnemű-varrásban és piperekészítésben kellő ügyességre tegyenek szert. A szőnyegszövészeti, himző és festő osztályok is igen jó vezetés alatt állanak és eléggé látogatottak is, de azért mégis csak másodrendű fontosságúak. A háztartási osztály még nem nyilt meg. A tervbe vett női kereskedelmi iskola előkészítő tanfolyamáúl a nőipariskolával kapcsolatban latin nyelv nélküli al-reálgymnasium szolgál, a mely Cvetišiæ Klotild kisasszony kitűnő vezetése alatt áll. Nagy látogatottságnak örvend; az 1898/99. iskolaévben 600 tanúlója volt. Országos költségen emelt saját épűlete van, föntartásáról pedig nagyrészt Zágráb városa gondoskodik.

A zágrábi irgalmas nővérek nőipariskolája első sorban a műipart, főleg pedig a hímzést ápolja; remek mívű miseruhái számos kiállításon keltettek méltó figyelmet. A tanítónők egyike, Xaveria nővér, igazi művésznő e szakmában.

E két nőipariskolán kivűl van még más 19, de ezekben a leányok többnyire csak szabóságot tanúlnak.

Kisebb szakiskolák.

Kisérlet történt a házi ipar meglevő elemeinek szakiskolák útján való tovább fejlesztésére, de e kisérlet meghiúsúltnak tekinthető. Eszéken, Péterváradon, Zimonyban, Jasenovacon, Krapinán és Samoborban kosárfonó iskolát, Zimonyban, Ó-Gradiškán, Mária-Bistriczán, Gospiæban és Otoèacon fafaragó iskolát, Ogulinban órás iskolát, Martinciben pedig szőnyeg-takács iskolát állítottak, de majd mindannyi föloszlott. Csakis az eszéki és zimonyi kosárfonó, meg az otoèaci fafaragó iskola maradt fönn; ez utóbbiban asztalosságot és bodnárságot is tanúlnak.

Zeneiskolák.

Zágrábban 1827 óta van zeneiskola, melyet a főpapság és a főurak támogatásával egy zeneegyesűlet tart fönn. Ez iskola mindig a legjobb hírnek örvendett. 1861-ben országos intézetté lett, 1891-ben pedig conservatoriummá szervezték. Az ország pénzéből évi 12.000 forint segélyt élvez. Az egyesűlet hangversenyek számára és iskolai czélokra szép épűletet emeltetett, a melyet 1894-ben átalakítottak és kibővítettek.

A zeneiskolának egy alsó, és egy magasabb, három-három éves tanfolyama van. A két éves zeneszerzői tanfolyamra csak oly növendékek léphetnek, a kik már mind a két alsó tanfolyamot elvégezték, tehát hat évi tanúlmány van mögöttük. Rendkivűli tanúlói is vannak. Összes fi- és nő-növendékeinek a száma 300-nál több.

A zágrábi zeneiskolán kivűl kisebb ily fajta intézetek vannak még Varasdon, Zenggben, Károlyvárosban, Petrinjén; Eszéken, Brodban, Kőrösön és Valpón (Valpovo).

Egyéb iskolák és emberbaráti intézetek.

Zágrábban 1877 óta van bábaképző-intézet, továbbá siketnémák és vakok intézete. Mind a hármat országos költségen tartják fönn s mindegyik czélszerű épűletben van elhelyezve. Mitrovicán országos segélyt élvező magán siketnéma-intézet van.

Árvaházakat is állítottak egyesek a saját vagyonukból, így Zágrábban Buzimi Jellaèiæ Ede báró, és Eszéken Huttler, Kohlhofer és Monsperger ottani polgárok. Úgy a zágrábi, mint az eszéki intézetben iparosokká nevelik az árva gyermekeket.

Internatusok.

A zágrábi és pozsegai érseki árvaházakból az országos gymnasiumokba járnak a növendékek, s középiskolai tanúlmányaik elvégeztével a zágrábi érseki papnevelő-intézetbe kerűlnek. Legújabban Strossmayer püspök Eszéken is állított ilyen katholikus internatust, régebben pedig, mint már említettük, Ožegoviæ püspök egyet Zenggben. Zágrábban továbbá van görögkeleti kis-seminarium, Karlóczán pedig szerb alumneum. A zágrábi nemesi convictus az ország legrégibb és legtekintélyesebb ily nemű intézete, s joggal mondható, hogy az ország értelmiségének egy harmada onnan kerűlt ki. Alapíttották 1627-ben; 1784-ben föloszlatták, de 1796-ban újra föléledt; 1814-ben egy időre megint bezárúlt s csak 1820-ban nyílt meg ismét, mi alatt az intézet alapítványai tetemesen megkárosodtak. 1848-ban megint kiürűlt és épűlete kaszárnyává lett, de 1851-ben újból megnyílt s azóta szakadatlanúl fönnáll, sőt igen örvendetesen fejlődik, úgy, hogy a vagyona ma már 350.000 forintnál többre rúg és 43 növendéknek nyújt ingyenes ellátást és nevelést. Ezeken kivűl azonban fizető növendékeket is vesznek föl. Egyházi és világi elűljárók vezetik, de az igazgatója rendesen pap, többnyire a zágrábi kanonokok egyike. Újabb időben a néptanítók állítottak Zágrábban a saját gyermekeik számára convictust. A Gospiæban alapított internatusnak pedig az a czélja, hogy a Lika-Krbava-vidék ifjúságának tudományos kiképzését megkönnyítse.

Népiskolák.

Az általános hanyatlás sulyosabb évei után, a mint kedvezőbb idők köszöntenek be, legelsőbb rendesen az iskolák lendűlnek és virúlnak föl. Mintha sanyarú időkben jobban megszívlelnék annak az igazságát, hogy a nép széles rétegei számára az állam legnagyobb jótéteménye a jól szervezett iskola. De, sajnos, a gyorsan föllendűlő közállapotok rohamos haladása közepette csakhamar megint megfeledkeznek a népoktatás fontosságáról. Horvátországban elég korán küldik ugyan elemi iskolába a gyermekek nagyobb részét, de a nép széles rétegei aztán beérik azzal, ha gyermekei rövid négy, legfölebb öt évi elemi oktatásban részesűlnek. A tizenegy-tizenkét éves gyermekek további nevelése jórészt a véletlenre marad bízva. Ily körűlmények között az általános hadkötelezettség még valóságos jótéteményszámba megy, mert legalább a tény leges szolgálat és a kaszárnyaiskolák hathatós eszközei a népnevelésnek és fegyelemre szoktatásnak. 1888 óta az egész országra kiterjedő egységes népoktatási törvény van; alapjáúl egy régibb szolgált, mely az osztrák szabadelvű törvény mintájára volt szabva. E törvénynek fogyatkozása, hogy az iskolaköteles időt igen rövidre szabja s ezen aránylag rövid időre túlságosan sok tanúlni valót ölel föl. Különben nagyobb baj, hogy még az öt éves tankötelezettséget sem hajtják elég szigorúan végre, minthogy sok helyütt a nép már ezt is sulyos tehernek érzi. A népiskolák annyiban felekezeti színezetűek, hogy bennük a vallástanítás kötelező, az egyházi hatóságnak úgy a vallástanításra, mint a vallási kötelességek teljesítésére felügyeleti joga van, s a tanítónak olyan felekezetűnek kell lennie, a milyen az iskolakötelesek többsége. Egyebekben a népiskolák községiek, a melyeket az illető községek kötelesek föntartani; bármely vallásfelekezetű gyermekek fölvehetők beléjök s állami fölügyelet alatt állanak. A néptanítók országos tisztviselők, s a községek javaslatára az országos kormány nevezi ki őket. Fizetésükről az egykori határőrvidék kivételével szintén a községek tartoznak gondoskodni. A hajdani határőrvidéken 20 százalékos iskolai pótadóból tartják fönn az iskolákat. A legkisebb tanítói fizetés 400 forintban van megállapítva, a mely az ötödéves pótlékokkal 750 forintra emelkedhetik. Némely városokban ezenkivűl helyi pótlék is van. A tanítók azonban e fizetéssel, a mely műveltségüknek és legégetőbb szükségeiknek sem felel meg, korán sincsenek megelégedve; másfelől pedig tagadhatatlan, hogy sok község már ezeket a fizetéseket sem bírja el, kivált ott, a hol több tanítót kell alkalmazni. Ennek folytán a népiskolai törvény következetes szigorú végrehajtása nem mindenütt lehetséges. Az iskolalátogatás aránya tehát nem is igen kedvező. 1897/98-ban Horvát- és Szlavonországban összesen 322.182 iskolaköteles gyermek közűl csak 196.357 járt iskolába; ezeket 1083 népiskolában 2.243 tanító oktatta. Kisdedóvó 51 van az országban s ezekbe 586 fiú- és 677 leánygyermek járt. E számok azonban nem jelentik azt, hogy a tanítók egyenletesen vannak elosztva az országban, vagy hogy az iskolalátogatás nehézségének foka mindenütt egyenlő. Vannak vidékek, a hol minden iskolaköteles gyermek csakugyan jár is iskolába, de viszont vannak falvak, nevezetesen a Lika-Krbava vidékén, a hol számos gyermek sem iskolai, sem vallástanításban nem részesűl.

A polgári iskola Új-Gradiskában. Kovaèeviæ Nándortól

1895-ben az addigi kedvezőtlen tapasztalatok alapján újabb egységes tantervet dolgoztak ki, mely az iskolalátogatás nagyon különböző föltételeire és a rövid iskolakötelezettségi időszakra való tekintettel rendeleti úton lépett életbe. Ebben mindenek előtt meg van szabva az összes iskolákban elérendő eredmény legcsekélyebb mértéke, a mely a vallástanításon kivűl az olvasásban, írásban és a legegyszerűbb számvetésben van megállapítva. Csakis ott, a hol e köteles minimumot elérte, szabad a tanítónak a tanítás tervét megszabott módon tágítania. Ugyanily értelemben fogtak a kézikönyvek javításához is, főkép az olvasmányi anyagot bővítvén. Az iskolai tornázást a helyi körűlményekhez mérten szabályozták, és svéd mintára bevitték az iskolákba a slöjdöt is. Ez utóbbi azonban a czél félreértése miatt, a melyre vezetnie kellene, sok helyütt ellenállással találkozott, a minek következtében meghonosítása nem hogy haladna, hanem inkább visszamenőben van. Az iskolai kertek mívelése nem felel meg a hozzájuk fűzött várakozásoknak, minthogy a gyermekek sokkal korábban hagyják el az iskolát, hogysem e téren a szükséges ügyességre szert tehetnének.

A tanítás nyelve 1251 községi iskolában a horvát vagy a szerb, 25-ben a német, 7-ben a magyar, 2-ben a rutén és 3-ban a tót. Nyilvánossági joggal fölruházott felekezeti iskola van 25 horvát, 11 német, 4 magyar, felekezeti magániskola pedig 13 horvát, 8 német és 11 magyar. Felekezet szerint 29 római katholikus, 23 görögkeleti, 14 ev. református és 6 izraelita.

A népiskolák föntartására 1898/99-ben 1,799.804 forintot költöttek, a miből 1,305.878 forint jutott a tanítói fizetésekre. Az iskolai épűletek száma 1481. Az ismétlő oktatás csak elméletben van meg; sokkal jobban áll az inasiskolák ügye, mely az 1884. évi ipartörvény alapján van szervezve. Az inasoktatás több osztályban történik. Az egyikben az írni-olvasni nem tudók, vagy az olyanok részesűlnek oktatásban, a kik nem végezhették el az egész elemi iskolát; az építőiparosi osztályban fő tantárgy a rajzolás, a melyben a tanúlóknak számot tevő ügyességre kell szert tenniök; ellenben a kereskedelmi ipari osztályban rajzot egyáltalán nem tanítanak, de annál több gondot fordítanak a számolásra és könyvvitelre. Az eredmények általában igen kielégítők.

Az inasiskolákat 1898/99-ben összesen 4665 mesterinas látogatta; a tanítók száma 306, a költség pedig 59.988 forint volt. Az inasoktatás ezen szigorú végrehajtása folytán fölöslegessé váltak az úgy nevezett polgári iskolák, a melyek úgy sem feleltek meg czéljuknak. Ezeket annak idején leginkább a volt határőrvidéken állították föl, hogy a polgárságot a kellő általános műveltséghez juttassák. Csakhogy a ki ezt a nyolcz osztályú iskolát egészen kijárta s aztán kereskedői vagy iparos pályára akart lépni, nem igen mehetett többé inasnak, mert már túl volt ezen a koron. Ennek folytán ezek az intézetek önként a tanító-képzők és a hadapród-iskolák előkészítő iskoláivá fejlődtek. De viszont az utóbbiakra való előkészítés czéljának attól fogva, hogy bennük az összes tantárgyak nyelve a horvát lett, többé nem tudtak megfelelni. Ezzel azonban egyúttal két legfelsőbb osztályuk látogatottsága is annyira leapadt, hogy gyakran már csak egy-egy tanúló ült bennük. Már most megkisérlették, hogy e két felső osztálynak szakiskolai jelleget adjanak s azok a mezőgazdasági vagy az iparosi pályára készítsenek elő; minthogy azonban ezen túl is az elméleti tanítás maradt bennük a fő, s igy a kellő gyakorlati szaktanítás híján a fönnálló szakiskolákkal nem léphettek olyan kapcsolatba, a mely a bennük töltött éveket a szakiskolán beszámíthatókká tette volna: a polgári iskolát ez az átalakítás sem tudta életrevalóvá tenni.

A népiskola Križištében. Kovaèeviæ Nándortól

A hol tehát új iskolát kértek, vagy a hol, mint pl. Vukovárott, a község a saját költségén állított ilyet, hallani sem akartak a polgári iskoláról, hanem legfölebb a középiskolák alsóbb tagozatát óhajtották; sőt a hol már voltak is polgári iskolák, középiskolákká való fejlesztésükért folyamodtak.

Mikor aztán a horvát reálgymnasiumot, mint az egységes középiskola úttörőjét szervezték, önként bekövetkezett a polgári iskola megszűntetésének és a reálgymnásiummal való egybeolvasztásának időszerűsége. Az egykori határőrvidéken már régebben is voltak ilyenféle, de nem önálló, hanem a népiskolával kapcsolatos két osztályú reáliskolák. Ezeket az átalakításokat azonban pénzügyi tekintetek miatt egyelőre csak a felsőbb népiskolára képesített tanítók alkalmazásával lehetett végrehajtani, a miért is ez intézetek a „felsőbb népiskola” nevet tartották meg, a mely a horvát népoktatási törvényben a „polgári iskola” helyett addig is szerepelt. Ilyen két-, illetőleg négy osztályú reálgymnasium, a mely polgári iskolák helyébe lépett, tizennyolcz van az országban.

Az iskolaügyet legnagyobb részt a kormány vallás- és közoktatásügyi osztálya vezeti, s a szakiskoláknak csak egy része tartozik a belügyi kormányzat rendelkezése alá.

Tornatanítás.

Az általános hadkötelezettség behozatala oly nagy fontosságú társadalmi jelenség, a melylyel szemben a tanügyi kormány nem maradhatott meg az 1850. évi középiskolai szervezetnél. Az ifjúságot ugyanis, e mélyre ható és nagy fontosságú törvényre való tekintettel, nem csupán lelkileg, de testileg is elő kell készíteni arra, hogy egy év alatt elsajátíthassa mindazt, a minek alapján derék katonatisztek válhatnak belőle. Ösztöndíjas tanítókat küldtek ki tehát Stockholmba, hogy a testgyakorlás és vívás czélra vezető svéd módszerét elsajátítsák. A zágrábi középiskolák mintaszerű berendezésű tornatermeiben és játszóterein ennek folytán a torna- és vívásgyakorlatok oly kitűnő vezetés mellett folynak, hogy az eredmények már is igen kielégítőknek mondhatók. Az élénk kereskedelmével és nagy értelmiségével kiváló Karlóczán pedig két tornacsarnok is épűlt, s alig lehet kétséges, hogy e példát rövid időn a többi város is követni fogja, s hogy idővel a czélszerű vívás- és tornatanítás s a testgyakorlás minden neme országszerte meg fog honosúlni.

A zágrábi új gymnasium tornaterme. Kovaèeviæ Nándortól

Iskolai épűletek.

Iskolaépűletekre az egykori katonai határőrvidéken igen sokat költöttek, s e téren sok történik egész Horvát- és Szlavonországban mind az országos kormány, mind a községek részéről, úgy, hogy Horvátország és Szlavonia e tekintetben a monarchia legelőbbre haladott országaival is bátran mérkőzhetik.

Az egyetem épűlete eredetileg országos kórháznak épűlt, majd dohánygyárúl szolgált és csak utóbb alakították és adták át az egyetem és az egyetemi könyvtár czéljaira.

Az új zágrábi középiskolai épűletek csoportja, mely a reálgymnasiumot, a kereskedelmi iskolát és az alsóvárosi gymnasiumot foglalja magába, a lipcsei Ludwig és Hülsner tervei szerint épűlt, nagy játékterekkel körűlvett mintaszerű alkotás. A homlokzat, valamint az előcsarnok és a gypszöntvények múzeuma a Semper-féle zürichi műegyetem, a belső berendezés pedig a stockholmi nagy gymnasiumok mintájára van szabva. Alighanem ez az egész monarchia legszebb középiskolai épűlete. Ugyanezen építészek műve a sušaki gymnasium igen szerencsés tagozatú épűlete is, a melynek előcsarnokába a régiségtani múzeumot szánták. Ez a gyűjtemény is a zágrábinak a mintájára lesz berendezve; a czélja az, hogy a gymnasium tanúlói ne csak a holt nyelvek útján hatoljanak be a klasszikus ó-kor szellemébe, hanem a képzőművészet halhatatlan alkotásainak szemlélete révén is.

Ludwig és Hülsnertől való továbbá az alreáliskolák vagy nagyobb népiskolák azon igen czélszerű tervezete is, a mely szerint a károlyvárosi és az új-gradiskai iskolák épűltek.

Az egy és két osztályú népiskolák számára az országos kormány mintaterveket adott ki, a melyek szerint az ország minden egyes részén az ottani különleges viszonyokhoz alkalmazott czélszerű és olcsó épűletek emelhetők. Ilyen két osztályú iskola van példáúl a tengermelléki Križištében, egy osztályú pedig Buccarizzában. E czikkünk végén záróképűl e legegyszerűbb népiskola ábrázolata látható, az elején pedig az akadémiának, mint az ország legelső közművelődési intézetének a képe.

A nemzeti színház.

1840-ben augusztus 10-étől 18-áig tartott üléseiben foglalkozott a horvát tartománygyűlés a horvát színház ügyével s a 27. törvényczikkben nemzeti intézetnek jelentette ki; az 1861. évi 77. törvényczikk pedig nemzeti jellegűvé tette és évi segélyét, mely 1858-tól 1861-ig csak 3000 forint volt, 7200 forintra emelte. A színház-alap ekkor 69.126 forintot tett. 1880-ig egy bizottság vezette a színház ügyeit; ekkor Derenèin lépett élére, mint első intendáns. A tartománygyűlés 1870. évi 70. ülésében, hogy az opera meghonosítását is lehetővé tegye, a színház segélyét 24.000 forintra emelte föl, de azzal a nyomatékos kikötéssel, hogy a dráma semmikép sem hanyagolandó el. 1872-ben a segély 32.000 forintra emelkedett. Ugyanakkor az igazgató választmány föloszlott és a színház igazgatását az országos kormány egy hivatalnokára bízták, a kinek föladata lőn a színház költségvetését leszállítani s 14.000 forintnyi tartozását letörleszteni. 1877-ben kezdődött a színházépűlet emelésére törekvő mozgalom. Jellaèiæ Ede a színház-alapra hagyta ilicai birtokait, önkéntes adakozásból pedig 105.155 forint gyűlt egybe ugyane czélra. 1881 június 30-án határozta el a tartományi gyűlés a „horvát nemzeti színház” építését. 1894-ben Miletiæ István lett az intendáns s 1898-ig viselte hivatalát. 1895-ben nyílt meg a 750.000 forint költségen épűlt színház Ő Felsége a király jelenlétében, a ki magánpénztárából 10.000 forint segélyt engedélyezett a műintézetnek. Ezzel együtt immár 60.000 forintra rúgott a színház évi támogatása, de az intendáns még ezzel sem tudta födözni a költségeket. Lemondása után sem javúlt az intézet pénzügyi helyzete, a mi azonban annak magasra kitűzött művészeti czéljai mellett nem is csodálandó.

Gypszöntvények a zágrábi új gymnasiumban. Medoviæ Czelesztintől

A színház műsora ez idő szerint ezernél több drámát, operát és operettet ölel föl, mert mint Horvátország egyetlen állandó színpadának minden műfajt ápolnia s minden követelménynek meg kell felelnie. A drámák sorában Vasantasenától és Sophoklestől kezdve egészen Ibsenig és Przybyszewskiig, az operák közt Mozarttól Csajkovszkiig minden nevezetesebb szerző művei szerepelnek.

A színház története három korszakra osztható. Az első 1840-ig tart. A Márk-téren állott régi színház-épűletben ekkor kerűlt előadásra az első horvát nyelvű színdarab. Egyebütt azonban, mint e mű irodalomtörténeti részében említettük, jóval előbb is játszottak már horvátúl. A második korszak 1840-től, a színháznak nemzeti intézetté történt nyilvánításától 1860-ig, a német színészet erőszakos megszűntetéseig terjed. Végűl a harmadik 1861-től, a mikor a színház az első országos segélyt kapta, a jelenkorig tart. Az operette 1863-ban, az opera pedig 1870-ben lépett a színház műsorába. A horvát színészet körűl, mint költőnek és szervezőnek egyaránt, a legnagyobb érdemei vannak Demeternek. De nevezetes részük van a színügy föllendítésében az illyr mozgalom többi íróinak is. Az időtájt működött az opera- és a dalköltés terén a nagy tehetségű Lisinski. A színház fejlődésének történetében kiváló nevezetességű volt az az est, a melyen műkedvelők előadták az első eredeti horvát operát. Az első női szerepet Rubido Szidonia, szül. Erdődy grófnő énekelte. 1827-től 1881-ig Freudenreich József fejtett ki mint színész, színműíró és igazgató kiváló tevékenységet. Elavúlhatatlan darabja, a „Határőrök” (Granièari), még ma is vonzza a közönséget. Mellette a legújabb időkig Mandroviæ Ádám és Ružiæka-Strozzi asszony, hősszínésznő, szereztek kiváló érdemeket. Meg is vannak örökítve mind a hárman a Bukovac festette függönyön. Híres komikusok voltak Plemenèiæ és Sajeviæ, derék hősszínész Brani. A horvát színpad mostani jelesei közűl igazságtalanság lenne ha csak egyesek neveit emelnők ki külön. Kitűnő együttes játékuk általános elismerésben részesűl. Újabb időben a nemzeti opera terén Zajc, Eisenhut és Vilhar tűntek ki; a legjelesebb köztük Zajc.

Miletiæ István intendánssága volt a horvát színház fénykora. Ő egészen új, korszerű alapra állította az intézetet, egyaránt buzdította a színészeket és írókat, és a saját lángoló, eszményi buzgalmával lelkes munkásságra ragadta őket, a nélkül azonban, hogy a szigorú fegyelem gyeplői meglazúltak volna a kezében. Németországból kitűnő segítőket hozatott, s világhirű szinészeket, énekeseket és énekesnőket tudott megnyerni, szóval mindenkép értett úgy a személyzet, mint a közönség neveléséhez. Kitűnő segítségére volt Andriæ mint dramaturg. Mily buzgalommal dolgozott Miletiæ, egyebek közt eléggé mutatja az az egy adat is, hogy alatta egyetlen évadban ötven újdonság kerűlt szinre. Önmaga és a szinészek iránt támasztott követelményei valósággal óriásiak voltak, s a segítőszemélyzet alig is birt velük megküzdeni. S ezen nagyszabású munkásság mellett nem csupán a nagy dolgokra és az egészre, hanem a legapróbb részletekre is kiterjedt a figyelme. A Wagner-féle zenét is ő vezette be Zágrábba. Alatta kitűnő előadással kerűltek szinre „Lohengrin”, „Tannhäuser”, „A valkürök”, „A bolygó hollandi”; Shakespeare darabjai közűl pedig „A szentivánéji álom”, „III. Rikárd”, „IV. Henrik”-nek mind a két része, „Vízkereszt, vagy a mit akartok”. Egyes művészeket valósággal ó fedezett föl s tőle nyertek nagyobb alakításokra sarkaló ösztönzést. Intendánssága alatt, a mely minden irodalmi és művészeti követelményt teljesen kielégített, még aránylag a pénztári eredmények is a legjobbak valának, mert a közönség nagy bizalommal viseltetett vezetése iránt s ő viszont értett hozzá, mint kell a közönséget a szinháznak megnyerni. Miletiæ egy színházi könyvtárat is indított meg.

A nemzeti színház és az ipariskola Zágrábban. Csikoš Bélától

A már említett nemzeti országos zeneegyesűlet kezdet óta nem csupán azt tűzte ki föladatáúl, hogy zeneiskola legyen, hanem egyúttal hangversenyek és zenés misék előadásával is igen sokat tett a zenei izlés fejlesztésére. Körűlbelűl 600 tagja és 70.000 forintnyi vagyona van.

Irodalmi egyesűletek.

A míg a könyvkereskedés fejletlen volt, a tudományos és a szépirodalom ápolása jóformán kizárólag az egyesűletek dolga volt, a melyek még ma is igen népszerűek, jóllehet egy idő óta a könyvkiadó vállalkozás már Horvátországban is örvendetes előhaladás útján van.

A „Matica hrvatska”. – 1838-ban Zágrábban nemzeti olvasóegyesűlet (Narodna Èitaonica) alakúlt s ennek kebelében különösen régi horvát írók műveinek kiadására Draskovic János gróf indítványára 1842-ben a „Matica Ilirska” czímű irodalmi társúlat szervezkedett, melynek vagyona rövid idő alatt 15.000 forintra szaporodott. 1844-ben a „Matica” az akkori hazafiak nagy örömére és lelkesedésére kiadta Gunduliænak „Osman” czímű nagy költeményét. Két évvel utóbb a „Kolo”, majd 1852-ben a „Neven” czímű szépirodalmi lapot indította meg. 1860-ban Prošnicki Erzsébet lelkes horvátnő kezdeményezésére népszerű munkák kiadására gyűlt egybe némi tőke. Mindamellett az akadémia fölállításáig a „Matica” volt a horvát irodalom egyetlen ápolója és oltalma. Az akadémia megalakúlása és a Szent Jeromos-társúlat (Družtvo svetoga Jeronima) megalapítása (1868) után a „Matica” megváltoztatta alapszabályait, és munkássága körét a horvát nép középosztályaira korlátozta. 1874-ben a „Mataca hrvatska” nevet vette föl. 1877-ben megindította a „Zabavna i pouèna knjižnica” (Mulattató és oktató könyvtár) czímű vállalatot. 1880-ig 65 különböző tartalmú könyvet adott ki, melyek 315.000 példányban kerűltek forgalomba. E vállalatban képviselvék a mulattató és tanító irodalom összes ágai, melyekre kivált a nép középosztályainak szükségük van. Draskovics gróf és mások alapítványai lehetővé tették a Maticának, hogy pályázatokat hirdessen és tiszteletdíjakat fizessen. Van továbbá horvát írók támogatására rendelt alapítványa is. Nagy költséggel és tömérdek fáradsággal szedte össze az egyesűlet a horvát népdalok gyűjteményének (Zbornik hrvatskih narodnih pjesama) anyagát, a melyből már három terjedelmes kötet meg is jelent. 1886-ban 90.000 forinton saját házat épített. Tagjainak száma 1898-ban 11.008 volt. Újjászervezkedése óta 200 könyvet adott ki 1,470.000 példányban. 1877-ben a vagyona még csak 32.640, 1898-ban pedig már 240.000 forintra rúgott. Ez összegből a Matica 97.000 forintot titkára személyes buzgalommal, takarékossággal s egyáltalán óvatos és szerencsés vagyonkezeléssel szerzett. Az egyesűlet lelke Kostrenèiæ Iván egyetemi tanár.

A Szent Jeromos-társúlat Haulik György zágrábi bibornok-érsek ösztönzésére alakúlt 1867-ben, jó és olcsó népkönyvek kiadására. Védnöke mindig a zágrábi érsek; ügykezelését választmány vezeti. Az első elnök Gajdek Tamás zágrábi kanonok volt, a mostani pedig Suk Felix kanonok; ennek igazgatása alatt épűlt az egyesűlet háza. A társúlat czéljaira, szolgáló tőke részben hagyatékokból, részben önkéntes adományokból gyűlt, de a társúlat tagjainak járúlékaiból is gyarapodik. Az első nagyobb adományok Haulik bibornoktól (300 frt) és Strossmayer püspöktől (2000 frt) származnak. E tőke 1898-ban 168.307 forintot tett. Ugyanakkor volt a társúlatnak 14.389 tagja. Eddig 113 könyvet adott ki 1,550.600 példányban, köztük a „Danica” czímű naptárt, mely évenként 50.000 példányban jelenik meg.

A horvát nevelés-irodalmi társúlat 1871 óta áll fönn. Czélja az általános és szakszerű műveltség terjesztése a horvát néptanítóság körében, továbbá a horvát népiskolaügy fejlesztése felekezeti különbségre való tekintet nélkül. A társúlat egy „Tanítók könyvtára” („Knjižnica za uèitelje”) és egy „Ifjúsági könyvtár” („Knjižnica za mladež”) czímű sorozatos vállalatot ad ki, a melyekben évenként több neveléstani és ifjúsági irat jelenik meg, továbbá a már 40-ik évfolyamában járó „Napredak” czímű folyóíratot és a „Smilje” czímű ifjúsági folyóíratot. Vagyona 1898-ban 43.481 forintot tett, ide nem számítva a Filipoviæ Iván jeles népnevelő emlékére egybegyűlt tőkét. Az egyesűlet részes tulajdonosa a 100.000 forint költséggel épűlt zágrábi Tanítók házának (Uèiteljski dom), a mely a horvát tanítóság lankadatlan fáradozásának gyümölcse. Van benne a tanítók számára neveléstani könyvtár és olvasóterem, mely 3.500 kötetben 2000, többnyire neveléstani munkát tartalmaz. 1898-ig a társúlat 32 könyvet adott ki a néptanítók és 34-et az ifjúság számára, továbbá több év óta egy neveléstani ismerettár kiadását is intézi. Régebben még egy tanítóegyesűlet volt, az Uèiteljska zadruga, a tanítóság anyagi érdekeinek oltalmára és ápolására; tőkéjét a tanítók árvái számára állított convictusra fordították. A tanítóság a saját kebelében még takarék- és hitelegyesűletet is alapított. Végűl vannak vidéki tanító-egyesűletek, a melyek a tanítók tudományos továbbképzését tűzték ki czéljokúl és országos szövetségben állanak egymással.

Zágrábban nyolczvannál több különféle egyesűlet van. Közöttük kiváló közművelődési fontosságú a művészeti társúlat, mely 25 éves fönnállása alatt iparművészeti múzeumot alapított, része volt az ipariskola szervezésében, lépéseket tett a nép közt a szövés mesterségének javítására, kiállításokat rendezett, hazai műalkotásokat sokszorosított és hozott forgalomba, s jelenleg is a művész-egyesűlettel karöltve hasonló értelemben folytatja munkásságát. Mind a két egyesűletnek együttvéve mintegy 500 tagja van, vagyonuk 20.000 forint, évi bevételük pedig 4000 forint.

A régészeti társúlat 1879-ben alakúlt; körűlbelűl 400 tagja és 4000 forint vagyona van.

A természetrajzi és a földrajzi társaság szintén igen szép eredménynyel és üdvösen munkálkodnak czéljaik érdekében; ép így a mérnök- és építészegyesűlet, valamint a jogász-egyesűlet is.

A buccarizzai (bakaraci) népiskola. Kovaèeviæ Nándortól