Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Népélet.

Népélet.

Lopótök-palaczkok (csobolyók), guzsaly. Kovaèeviæ Nándortól

Ősvallás, családi élet, népjellem, háztáj. Hefele Nándortól, fordította Katona Lajos

Ősvallás.

A horvát nép családi életéről, babonájáról és mondáiról, a melyekben ősvallásának nyomai kimutathatók, e munkában már volt szó a Tengerpart és Dalmáczia népének ismertésénél; ezúttal tehát rövidebbre foghatjuk mondandóinkat. Nodilo horvát történetíró, a délszláv tudományos és művészeti akadémia kiadásában megjelent értekezéseiben megkisérlette egy rendszeres horvát-szerb mythologia összeállítását. Ebben sok szellemmel igyekszik megczáfolni Miklosichnak, a nagy szlavistának, azt az állítását, hogy a szlávok ősvallása puszta természetimádás lett volna, személyes istenségek tisztelete nélkül. Szerinte a manichaeus eretnekségből fejlődött patarenus vagy bogumil hitvallás azért terjedt el oly gyorsan s maradt meg oly szívósan e népnél, mivel alapjában valószinűleg egyezett az ősök dualisztikus világfölfogásával s e mellett az ősvallás egynémely isten-alakjához simúlt. Az ősi istenségek csak elhalványúltak, mikor a kereszténység és az iszlám kiirtotta őket, körvonalaik azonban még egész világosan föltetszenek némely népdalokban, igy pl. a napistenéi a következő versekben: „Tegnap szomorúan kelt föl és borúsan szállt le a nap (sunce). Bánatának okát senki sem meri kérdeni, csak a húgocskája, Jelica: kedves ragyogó nap (ogrejano sunce), miért keltél szomorún és mentél oly borúsan nyugovóra? A bátyja feleli: Istenemre, húgocskám, ha kérdezsz, megmondom az igazat. Tegnap estve borozás közben összevesztem a törökökkel s agyonvertem a pasa fiát. A pasa már most engesztelésűl a fejemet kivánja, de nekem nincs fejem, a melyet oda adhatnék; ezért voltam szomorú keltemkor s tértem borúsan nyugovóra.”

Nodilo e költeménynek határozottan kidomborodó alakjait a tulajdonképeni történeti népénekek elmosódott és zavaros adataival veti egybe s arra a következtetésre jut, hogy e dal ősi, hitregei eredetű.

A mondákban és mesékben, valamint a nép babonáiban is az ősvallás megismerésének dús forrásait látja.

Mondák.

Ezekre vonatkozólag szintén a fönt idézettekre kell hivatkoznunk. A meglévő anyag tudományos földolgozása még csak készűl. A délszláv akadémia már megkezdte a népköltési és egyéb hagyományi anyag gyűjtését és osztályozását, s több érdemes földolgozás is van már, de az egésznek népszerű összefoglalása ma még csak fogyatékos és hézagos lehetne.

Családi élet.

A férj nem csupán névleges feje a családnak, hanem valóságos és elismert tekintély a házban. A nő sokkal jobban függ tőle itt, mint más népeknél. Mindazonáltal ez általános és nagyjában mindenütt érvényes fölfogás némi módosúlást szenved a különféle vidékek szerint. A Tengerparton a férfi többnyire távol van s ezalatt a nő nehéz munkájával maga tartja fönn magát és családját s áll a háznép élén; ennek folytán az asszonynak valamivel nagyobb önállósága is van. Más tájakon, kivált a Száva alsó vidékén az a rosz szokás, hogy a feltűnően szép paraszt leányok huszonhat-huszonhét éves korukban, miután már sok mindent tapasztaltak, tizenhat esztendős suhanczokhoz mennek férjhez. Könnyen érthető, hogy az ilyen szép, deli s meghiggadt nők előtt a még egészen éretlen ifjaknak nem lehet tekintélyük, s hogy a férj csak akkor lesz úr a házban, a mikor már igazi férfivá ért, mi alatt a felesége öregedő asszonynyá hervadt. A házközösségben ez a fonák helyzet nem vált olyan szembeszökővé, mert a családfő, ha derék és erős akaratú ember volt, az egész háznépet szigorú féken tudta tartani. Igaz, hogy ez a tekintély csak addig volt teljes érvényében, a míg a földesúr, a határőrvidéken pedig az illető századparancsnok is támogatta. Még néhány évtizeddel ez előtt is bizony megtörtént, hogy a rakonczátlan menyecskét a század előtt deresre fektették, vékony ingét megnedvesítve kifeszítették s az egész faluban félelmetes markos parasztasszonynyal ráolvastatták a hivatalosan kiszabott vesszőcsapásokat.

Ez a régi fegyelem a határőrvidék számos falvában még ma is olyan élénk az asszonynép emlékezetében, hogy a hajdani katonás rend szerint hajnali 3 órakor már talpon vannak s tisztára söprik az udvart, meg a régi időben téglával kirakott gyalogjárót is. Még ma is találni falvakat, a hol a nők idősebb férfi előtt fölállanak és sok házban még ma is teljes érvényében van az asszonynak a régi hagyományon alapuló alárendeltsége és föltétlen engedelmessége. Sok helyütt azonban már kezdik magukat e szigorú fegyelem alól fölszabadítani. E női mozgalomnak világos jelét láthatni a házközösségek gyorsan terjedő s mind gyakoribb föloldódásában. A föloszlás okát többnyire a nőkben kell keresni. Az ő inkább ösztönszerű, de annál szivósabb és hevesebb akaratuk, akár van segítségére világos értelem, akár nem, kényszert csak a szeretett férfitól tűr el. Gyermekeik részéről elszenvedik akár a legsulyosabb rabszolgaságot is, de a maguk fajtájával nem tudnak megférni. Akaraterejük e határozottsága miatt a falusi életben is nagy szerep jut az asszonynépnek. Mindenekelőtt az egyházi ügyek iránt tanúsítanak élénk érdeklődést, de a községi dolgok és a politikai választások is nagy mozgalmat okoznak közöttük, és csodálatos, hogy ily alkalmakkor több társadalmi érzéket tanúsítanak, mint a férfiak; mert még hallgatni is tudnak s beszélni engedik a szóvivőket, a kiknek szaván figyelemmel csüggnek, mig a férfiak ily esetekben többnyire valamennyien össze-vissza kiabálnak.

A horvát nő sok dologban igen ügyes, némely háztartási teendőben meg teljesen járatlan. Kitűnően varr, hímez, sző és fon, sok ízléssel öltözködik, ősi hagyományos nótáit szépen énekli, csinos gúnyversikéket rögtönöz, nagyon kecsesen tánczol és igen tiszta, de roszúl főz és semmit sem ért a tejgazdasághoz, a czélszerű baromfi-tenyésztéshez, a húsfüstöléshez és a kertészethez.

A horvát paraszt kevésbbé szorgalmas, mint a felesége; szerfölött maradi és a mezőgazdaság, meg az állattenyésztés terén minden javítást és haladást csökönyösen ellenez. A pénznek okos gyümölcsöztetéséhez még vajmi keveset ért. Ezért a kis zug-takarékpénztárak, meg az uzsorások nagyon kizsákmányolják. Ha megtakarít is valamit, azt zsinórra fűzött arany- vagy ezüstpénzek alakjában a szeretője nyakára akasztja. A népiskolának a gyümölcstermesztés fejlesztésére irányúló hatása ma még inkább csak irott malaszt. Újabban az amerikai szőlővesszők nemesítése iránt mutat fogékonyságot a paraszt nép.

E jellemzésen azonban némi módosítások teendők az egyes vidékek szerint. Így a Dráva alsó vidékének parasztsága szorgalmasabb és jó sikerrel űzi a lótenyésztést. A zagorjeiek a rétgazdaságot mívelik, a tengerpartiak pedig tulajdonkép nem is mondhatók földmívelőknek.

Általában a horvát paraszt sokat ád az illendőségre; kivált a szlavoniai nagyon kimért és méltóságos, ellenben a zagorjei már esetlenebb. Felesége és gyermekei iránt nem mutat valami nagy gyöngédséget. Apai büszkesége rendesen csak akkor ébred föl, mikor a fia már legénysorba nőtt; a leányt pedig, ha még oly szép is, csak afféle haszontalan cziczomának tekinti a házban. Egyszer képviselőválasztás alkalmával, a jelölt betérvén egy parasztgazda házába, nagyon be akarta magát hízelegni. A mint a bölcsőben fekvő kisded sírni kezdett s a háziak sírni hagyták, oda ment a bölcsőhöz és ringatni kezdte. Erre a ház gazdája leírhatatlan méltósággal és megvető tekintettel kiment a szobából és – ellene szavazott a jelöltnek. A gyermekeknek szüléiket nem szabad tegezniök. A Száva alsó vidékén, a Kulpa völgyében (Pokupje), a Prigorjében és a Zagorjében a nő is magázza az urát, ha az idősebb; némely helyütt pedig még az ifjabb testvéreknek sem szabad az idősebbeket tegezniök. A házközösségben a családfőt természetesen az egész háznép a legnagyobb tisztelettel veszi körűl. E méltóságos, mondhatni előkelőn kimért magatartását a horvát paraszt az élet bármily körűlményei között is megőrzi; oly általános tulajdonsága az, a mely a viseletnek vidékről-vidékre változó különféleségeivel ellenkezőleg a nép állandó és legjellemzőbb vonásai közé tartozik. Hogy mily klasszikus szépségig fejlesztette a művészi alkotóerő e tulajdonságot a görögöknél, általánosan ismeretes; hogy pedig a horvát népnél is megtalálta e jellemvonás a maga művészeti kifejezését, azt e nép háziipari termékei tanusítják, a melyek különben a nép külső szokásaival együtt számos nyomát mutatják a Byzancz útján ide is eljutott ó-kori műveltségi hatásoknak.

A legvilágosabban mutatkozik ez ó-kori hatás a nép gyászának nyilvánúlásaiban, kivált az oly vidékeken, a hol még épségben élnek az ősi hagyományok.

Halálesetnél először is a nők öltenek gyászt: tarka hímzésű ruháik helyett fehéret vesznek föl. Aztán a halottat a közös nagy szobában a két ablak között, a hol különben az étkező asztal szokott állani, ravatalra teszik, jobbról s balról ott hagyván a lóczákat. Most megjelennek a fölfogadott vagy meghívott sirató asszonyok s a halott mellett két oldalt elhelyezkedvén, ősi sirató dalokat zengenek a megholtnak jeles tulajdonságairól. Ilyen sirató dalokat még a csecsemők ravatalánál is énekelnek. Ez énekek dallamai oly régiek, hogy egyes zenetörténészek, mint a kiváló érdemű Kuhaè, ó-görög hangnemeket ismertek föl bennük. Mikor a halottat a sírhoz kisérik, a sirató nők néhol a kocsin a koporsóra ülnek, míg más vidékeken ez a díszhely a halott legközelebbi rokonainak van föntartva.

Ha őszszel, mikor a sorozást tartják, Szlavonia vegyes lakosságú vidékein útazunk, a pályaudvarokon jó alkalmunk nyílik megfigyelni, mily különféle módon nyilvánúl a búcsúzás fájdalma a különböző nemzetiségeknél. A horvát parasztasszony, görög szoborhoz hasonlóan, könytelen szemmel s néma fájdalommal tekint távozó fia után; a fiatal szalmaözvegy arczán már valamivel újabb divatú árnyalata látszik a klasszikus nyugalomnak, mert hát ő most három esztendőre „katonafeleség” s így jóformán szabad. A magyar asszony hevesen ölelgeti távozó urát, bánatában a haját is tépi, sőt a földre is leroskad, a búcsúzónak az édesanyja pedig szívszakgatóan zokog. A német katonát éktelenűl harsogó falusi banda kiséri; a besorozottak mind részegek s úgy tánczolnak, mint a fiatal medvék; az édesanyjuk és a feleség meg a kötényük csücskével törűlgetik a könyeiket.

Mint a fájdalom kitörései, úgy az öröm nyilvánúlásai is különbözők a más-más fajú népeknél. A tánczban a horvát és szerb szigorúan szabályos ütemek szerint mozog; a mit a tánczhoz énekelnek, csak a régi görögöknél s ott is csak a szomorújátékok fölvonásai között fordúlt elő. A magyarok jellemző tüzes csárdástánczukat járva hangos újjongással és lábdobogással erősítik a néhány szál czigány gyöngén czinczogó muzsikáját. A németek harsogó trombitazene mellett, zárt sorokban járják a tánczot, a melynél csak úgy szakad róluk a veríték, s úgy látszik, csak akkor érzik magukat egészen jól, ha a mulatságban is ép úgy elfáradnak, mint a cséplésben.

De ha már most a bánat és a jókedv nyilvánúlásai után a munkánál is összehasonlítjuk a három népfajt, akkor a németnek kell adnunk az elsőséget. A gazdaság terén úgy a horvátot, mint a magyart túlszárnyalja. A magyar könnyebben simúl a horváthoz, mint a németséghez, könnyen megtanúl horvátúl s csakhamar folyékonyan és idegenszerű kiejtés nélkül beszél; ellenben a német soha sem ejti jól és tisztán a horvát szót, ha ugyan egyáltalán megtanúlja. Zárt német falvak, jóllehet már száz éve állanak Horvát- és Szlavonországban, még ma is ép oly tiszta svábok, mint Magyarországon a hasonló német községek; ellenben a magyarok a horvátokkal való érintkezésben könnyen elhorvátosodnak. Az a kis hatás, a mit e részben a népiskola kifejt, alig tesz számot; a mi sokkal inkább hat e részben, az a két nemzetnek nyolczszáz esztendős egyűvé tartozósága és a két nyelvnek, noha egyébként nagyon különbözők, hangzatbéli közös lágysága. A magyar szenvedélyes tűzzel dolgozik, de ugyanúgy tékozol is; kevés a gyermeke ép úgy, mint a horvátnak, s hasonló ezéhez a műérzéke is, a mely már eleve is megvan benne, nem mint a zsidónál, a kiben csak akkor ébred föl, a mikor már megszedte magát. A németekhez képest a Szlavoniában letelepedett magyarok nem igen tudtak megvagyonosodni, jóllehet sok tekintetben hajlandóbbak a korral haladni, mint a horvátok.

A magyar és a német ház e munkában már kimerítően lévén ismertetve, itt csupán a horvát ház részletesebb leírására szorítkozhatunk, a mely Horvát- és Szlavonországban sajátszerűbb alkotású, mint a Tengerparton és Dalmácziában, a hol az olasz építésmód az uralkodó.

A ház.

A horvát háznak egyszerű, a tetőgerinczen elűl csapinósan levágott födele van, a mely alatt a padlás régibb épűleteknél az utczára nyilt karzatfélében végződött. A ház nagyobb részét az első nagy szoba, télen át az egész család közös hálóhelyisége, foglalja el. Mögötte van a konyha, melyből rendesen az első szobába is nyílik bejárat. Néha azonban külön bejárati élőhelyiség is van. A konyha padlása föl egész a tetőnyilásig (badža) nyitott, s a füst rendesen azon vagy bő torkú, födött, fafaragványnyal díszített kéményén át jut a szabadba; néha azonban csakis a tető résein és a konyhaajtón át megy ki, egészen úgy, mint a homerosi kor lakóházaiban. A konyha mögött még egy kisebb szobácska következik.

A szobának a homlokfalon két, az udvar felőlin csak egy ablaka van. A ház éjszaki oldalán alig látni ablakot. A ház előtt rendesen félfödelű tornácz van, a melyről meglehetős magas küszöbön át léphetni a konyhába vagy a szobába, melynek a padlója rendesen lesulykolt agyagból van. Az ajtó melletti jobboldali sarokban négyszögletű cserépkályha (zapeæak) áll, melynek a teteje csonkakúpban végződik. A kályha körűl egész be a mögötte lévő kuczkóig kényelmes padka kinálkozik ülőhelyűl. A homlokfal egyik sarkában négyszögű asztal áll s körötte a falig érő padok; a másik sarokban egy vagy két szövőszék, kerékmotolla (csöllő) és gombolyító áll, odább pedig a nagy kenyérsütő teknő (naæve, korito). Ezt a szobát a háznép szobájának (družinska soba) is hívják. Egyes kisebb tárgyak a keresztgerendán (šljeme, polovka, šiba), vagy körűle helyezvék el, így a kaszák (kosijeri), tegzek (vodir, tobolac), kaszaélezők (klepci), kaszafén, ár, harapófogó, olló, sarló, reszelő, kalapács, mosóbak és sulyok. Ugyanitt rendesen még egy kosárkában mindenféle háziorvosságot is tartogatnak. Mindezek mellett egy faszegen (klin) lóg a horvát paraszt elválhatatlan útitársa, a tarisznya (torba), s végűl a fal mellett függ a törűlköző.

A második, az úgy nevezett „vendégszoba” (gostinska soba) bútorzata a kályhán, asztalon és padokon, meg székeken kivűl még fehérnemű- (ladice) és ruhaszekrényekből, egy vagy két nyoszolyából és a bölcsőből (bešika, zipka, koljevka) áll.

A konyhában az alacsony tűzhely fölött lánczon lóg az üst. A tűzhely körűl szabad tér van a reduša, a konyhai teendők elvégzésében soros nőszemély, számára. A falakon polczok (police) s ezeken a konyhaedények helyezvék el. A konyhának egyik sarkából lépcső vezet föl a padlásra: előtte pedig egy kis tornáczon állnak a vizes edények s ugyanott van a kis kézi éléstár is. A „házi zsiradék”-ot (kuæni mrs) azonban, úgy mint a disznózsírt, szalonnát (slaninaukos) és a füstölt húst, fönn a padláson kulcscsal zárható szalonnás-kamrában (prislažak) tartják.

A patkó alakú, meglehetősen tágas udvaron favágó félszer (drvnik), balra egy vagy több kamra (komore, kiljeri) és a gabonahambár (hambar), meg a kukoricza-góré (kukuruzana-koš) látható. A hambár és a góré mögött egy kis elkerített hely s ennek utána a második, alsó udvar közepén van a szérű (gumno), ettől jobbra és balra a ló- és szarvasmarha-istálló, mellettük meg gabonaasztagok és szalmakazlak állanak. Az udvar végében pedig a nyilt széna- és szalmacsűrök zárják be a háztelket. A favágó félszer közelében van a szabadban álló sütőkemencze (krušna peæ) s ehhez közel a gémes kút (zdenac na vagustrelicu). A ház homlokfala előtt a legtöbb helyt méhes is van.

Az udvart sövény veszi körűl, a mely mögött rendesen zöldséges és gyümölcsös kert virúl. A házat többnyire a leginkább kéznél lévő anyagból építik. A tulajdonos vagyoni állapota és szükségletei szerint rendezkedik be. Azonban úgy a lakó-, mint a gazdasági helyiségeknél mindig tekintettel vannak az éghajlati és egészségi szempontokra, a miért is pl. a tengerparti lakók kőből építkeznek, a melynek bővében vannak, s ennek gazdasági épűleteiknél is igen jó hasznát veszik az ott gyakorta dühöngő bóra ellen, minthogy szűk udvaraikat magas kőfallal keríthetik s e magas falak mögűl csak alig kandikálnak ki a házak fa- vagy cserépfödelei.

A Lika és Krbava magas hegyvidékein is elégséges a kő. Ott azonban a gazdasági épűletek száma már nagyobb, s azokon kivűl még a legtöbb háztulajdonosnak künn a legelőn is van tanyája (stanove, stance). A Lika és Krbava hegyvidéke mindazonáltal jobban mívelhető és mívelt is, mint a köves Tengerpart, habár amott is a legnagyobb terűlet a legelőkre esik. A nagy hófúvások miatt a Lika és Krbava lakói szintén kőből építik és fával födik a házaikat, a melyeknek tetejét igen meredekre szabják. A födél alatt a legnagyobb helyiség a konyha; a mely ép azért az egész ház nevét (kuæa) is viseli. A konyha közepén álló igen alacsony tűzhely körűl sorakoznak a fazekak; odább padok, polczok és viztartók (vuèije, vodiri) állanak, a konyha közepén a négyszögű alacsony asztal és a körötte álló alacsony székek számára is marad még elegendő hely, a melyeken az étkezés történik. E tágas konyha mellett a nyílt padláson a padláslyuk (badža, vidjelica) körűl van az éléskamra, a hol a kukoriczalisztet, zsírt, szalonnát, zöldséget tartják, s odább (ha ugyan esetleg van a nagy, vagy úgy nevezett háznép-szoba mellett) egy kis kamara (komorica) a házban lévő ifjú házaspár számára.

A házhoz csatlakozik a fiatal marha istállója (ajat, vajat). A konyhából magas küszöbön át jutni a szobába. A szoba beosztása és bútorzata az imént említettéhez hasonló. A likai konyhának az udvar felől egy nagy és a hátsó ház felé (u zakuæe) egy kisebb ajtaja van, a melyen át a sertésólakhoz és a fejős juhok, meg kecskék cserényeihez (pritorak) jutni. A favágó félszer és az udvar többi épűletei is, mint az istállók, a hová telelőre a nyíri tanyákról behajtják a szarvasmarhát, a hófúvások elleni oltalmúl sűrű kötésű, erős sövénynyel (obor) vannak kerítve. Szabadon álló nagyobb sütőkemenczék, tágas gabnahambárok, stb., mint Szlavoniában, itt nincsenek. A kenyeret a fűtőkályhában, vagy a vasból avagy cserépből rakott pestben (pekva, crijepnja) sütik.

Az Unától és a Kulpa középső szakaszától egész Gorjanciig a Bregana mentén s a Száván átkelve Krapinán, Bednján keresztűl a Dráváig s onnan tovább ismét a horvát hegyi lejtők (Prigorje) alján, s az Ivanšèica és a Zágrábi hegység lábánál mindenütt szorgalmas mívelés alatt vannak a földek. Itt már a talaj jobb termékenysége is nagyobb számú gazdasági épűletet követel; az udvarok a rajtuk álló lakóhelyiségekkel együtt mind tágasabbak; a gabnacsűrökön kivűl itt nagy, hosszú kukoriczagórék, szénapadlások, boglyák és kazlak (okole) láthatók. A házak és kamrák alatt a bor és a szilvapálinka (šljivovica), meg a télre eltett zöldség (ozimina) számára pinczék vannak. A házak és mellékhelyiségeik építése a Prigorjéban és Zagorjéban, valamint a köröttük elterűlő vidékeken az imént leírt parasztházétól annyiban különbözik, hogy ott, a magas hegyvidéken, az oromfal (zabat) föl egészen a tetőgerinczig (vrhovnica) falazott, itt ellenben a homokfal (zaèelak) ormának félig sátorfödeles tető alatt (paušak, somiæ, èopa) igen szépen faragott deszkákból álló burkolata van (lastavice).

Az említett vidékeken csak kivételesen találni kontyos födelű szalmatetőkét s a gerincz csúcsán szalmakoszorút (èetverouhi; èetverostrešnji krov od èetiri vode sa zavaljkom), még pedig rendesen ott, a hol erős szelek járnak, a melyek a nyerges tetőt (dvostrešnji, dvouhi krov od dvije vode) díszes oromburkolatával és kirúgó fél sátorfödelével együtt könnyen elhordhatnák.

A Száva és részben a Dráva mentén is általában izléses a népies építkezésmód, s ennek ősrégi díszítő elemeit újabban nyárilakoknál is kezdik alkalmazni.

A Száva alsó vidékén, valamint a Kulpa folyó lapályain is a házak a gyakori áradások miatt rendesen emeletesek, s az emelet a ház külsején lévő erős falépcsőn (shodiæi) közlekedik a földszinttel. Ennek a lépcsőnek külön ernyőfödele (podstrešak) van.

Az egész Száva-völgy mentén fából építik a házakat, csak itt-ott kivételkép akad egy-egy téglafalú ház. A földszinten van a kocsiszín a szekerek, szánok, ekék, boronák, stb. számára, s tőle jobbra és balra a félszerek (šuta), melyekben a lószerszám (orma), gazdasági eszközök, kádak és hordók állanak. Az emeleten (triem) először is a vizes edények (vedrenjak, vodenjak) számára való előhelyiségbe, s ettől balra az első, nagyobb, úgy nevezett háznép-szobába (družinska soba), jobbra pedig a kisebb vendégszobába (gostinska soba) lépünk. A két szoba közötti pitvarból jutni a konyhába, ebből meg az árnyékszékbe (zahod, nuždnjak, kubura).

A Száva alvidékén a házak nyerges tetejűek (dvouhi, dvostrešnji krov); az orom csúcsán csinos deszkaburkolat van, melyet úgy a mellső, mint a hátsó oromfalon kirúgó féltető (paušak, èopa, hromec) véd. A tető rendesen zsindelylyel (tanèice, šindre) van födve, a szélei (bridovi, vrhovnice) pedig bádoggal szegvék. A tető díszéűl mindenütt vagy bádog kakas szolgál a mellső, és egy bádog zászlócska a hátsó ormon, vagy pedig kakas középütt és zászlócskák elűl és hátúl. A falpárkányok (pasovi), sarokoszlopok, kerítések és oromburkolatok rendesen eredeti díszítéssel (priljepšaka) vannak ellátva.

A Száva és Dráva alsó vidékén s a Kulpa és az Una völgyében a tágas udvarokon szintén találni kis mellékhelyiségeket (kuæari), gabnacsűröket, kukoriczagórékat, istállókat, szérűt, szénaboglyákat, gabonaasztagokat (kladnje), istállókat (pojati), sajtos kamrákat (sirnica), hengeralakú sütőkemenczét, gémes kútat itató vályúval (valovo); itt is megvan a favágó félszer, a zöldség eltartására való verem (trap) és az udvar közepén három-négy fa árnyékában rendesen még egy kis üdülőhely is (povjetarac). A ház homlokfala előtt, a széles kapu közelében állnak a méhkasok; az udvar mögött a konyhakert, és mellette mindjárt a gyümölcsös következik.

Pozsega környékén s tovább Szlavoniában és a Szerémségben a nép lakóházait és egyéb helyiségeit vályogból (èerpiæ) s ezzel elegy sulykolt agyagból és vesszőfonatból építi, csak ritkábban téglából.

E tájakon rendesen víztartókat (èobanje) is látni a pitvar (æriem) bejárata előtt, melyek mindig telvék vízzel.

A Szerémségen, továbbá Brestaæában, Dobrinciban és Grabovciban az oromfal (zabat) burkoló deszkáin megint nemzeti díszítő elemeket (priljepšci) látni, a melyekbe a helybeli ácsmester a ház épűlésének évét, a tulajdonos nevét és különféle, mint pl. Sej dom pomozi Bog (Isten segítse e hajlékot), s más efféle velős mondásokat is szokott kifaragni.

E vidék némely falvaiban az ágyak a kályha közelében szúnyoghálóval (komarnik) körűlvéve állanak; az ágy melletti kis helynek, a mely az anyja közelében alvó gyermeknek van fönntartva, bela a neve.

Szlavoniában a tetők ormát fából faragott lófejek vagy darvak díszítik, mig a felföld házain, valamint az összes szalmafedelű házakon semmi egyéb dísz nincs, mint a tetőgerincz végein (zaglavni brk) egy agyag fazék, mely az eső becsurgása ellen van a tető csúcsára borítva.

Népviselet és háziipar. Iskra Istvántól, fordította Katona Lajos

Tulajdonképeni sajátszerű népviseletet ma már Horvát-Szlavonországnak csak kevés vidékén találni. A házközösségnek nagyrészt megtörtént föloszlatása annyira megváltoztatta a parasztság gazdasági helyzetét, hogy az asszonyok és leányok már nem érnek rá dús hímzésű ruhák fáradságos készítésére. Zágráb környékén a piros és fehér színeivel oly festői és takaros viseletet szalagokkal és a kelmére fölvarrott hímmel ékítik; csupán a kötényeken látni még egyszerű és durva, de stílszerű hímzést. Csekély eltéréssel ugyanez a zágráb- és varasdmegyei viselet is a Kulpa és a Dráva közében. Žumberakban az uszkókok őseredeti viseletét láthatni, melynek a fekete és a barna az uralkodó színei. Sziszek környékén szép régi selyemhímzésekkel is találkozunk, a melyeknek száma és jósága azonban ma már nagyon csökkenőben van. A Lika vidékén és Modruš-Fiumemegyében csupán a Dalmácziában és Montenegróban is honos piros sapka nevezhető sajátszerű viseleti darabnak, míg az újjatlan báránybőr ködmön és a díszítetlen vászonnemű már nem tekinthető ilyennek. Az opanka, ez a czélszerű lábbeli, változatos, és csak az az egy hibája, hogy a láb bizony nem valami kecsesnek látszik benne. A Tengerparton a férfiak viselete egyáltalán nem jellegzetes; a nők fehér és fekete színű ruhát viselnek, a mi a hagyomány szerint még a Zrinyiek- és Frangepánokért öltött közgyásznak az emléke.

Népviseletek. Tišov Ivántól

A Száva mentén, az egykori katonai határőrvidék némely falvaiban, még megvan a szép, dúshímzésű és sűrű ránczos női viselet, mely a termet deliségét oly szépen kitűnteti. Még ugyan a férfiak ruházatában is a vászonnemű az uralkodó, de híjjával a régi gazdag díszítésnek, és már világosan látni, mint lép helyére a kisvárosi polgárság egyszerűbb viselete. Új-Gradiška és Brod körűl még akadnak tarka hímzésű női ruhák; de a hímzést mindinkább pótolja már a tarka szövet, a mely, ha csak lehet, selyem. Általában megvan még a régiből a nők fejdísze: az igen széles, számos ágba osztott lapos hajfonat, melyet fejkötőhöz hasonlóan tornyosítanak föl. Ennek a fejdísznek a befonása igen fáradságos és több órái munkába kerűl. Rendesen úgy csinálják, hogy öt-hat leány vagy asszony alacsony zsámolyokon sorban egymás mögé ül, s mindenik az előtte ülőnek fonja be a haját. Županje táján a tarka hímzést kiszorította az aranyos, és ez a divat más vidékek némely falvaiba is behatolt. A hol e viselet még megvan, ott az ünnep nagyságát a hímzés gazdagságán kivűl még a szövet (æenar) finomsága is mutatja, minek folytán a parasztnők sokszor a legcsikorgóbb hidegben, példáúl karácsonykor is egy szál vékonyka inget viselnek alsó ruháúl, mert a nagy ünnep dísze így kivánja. Az ilyen átlátszó inghez természetesen még egy vastagabb szövésű kötény járúl, a derekukra pedig bőrpikkelyekkel dúsan czifrázott, újjatlan ködmönt öltenek. Furcsa látvány azonban némely falvakban a falu szépeinek ünneplője, a kik már fűzős lakk-topánkákban, az említett vászoningben és e fölött városias bársony köpenyben páváskodnak. Az ilyen átmeneti viselet ma már épen nem ritka. Az ünneplőt „álló” ruhának (stajaæa haljina) is hijják, mivel az ilyenben a parasztnő a világért sem ülne le, hogy össze ne gyűrje a ruhájának finoman rakott sűrű ránczait, a melyek öltözetét a régi görög női viselethez teszik némileg hasonlóvá.

Az ország többi vidékein már föltűnő közeledést látni a német parasztság dísztelen, de olcsó és czélszerű viseletéhez. Az egyes helységek a mellett különböző, időről-időre lassacskán változó divatnak is hódolnak, s így tulajdonképeni nemzeti viseletről itt már szó sem lehet. Az egyéniségnek mind nagyobb előtérbe lépése, a mi a házközösségnek is véget vetett, a hajdan egyszabású viseletet is sok helyütt kiszorította már, s ugyanezzel együtt pusztúlnak a házimunka egyéb termékei is, melyek annyiban nem is nevezhetők joggal házi-ipari készítményeknek, a mennyiben alig számbavehető keresetforrást nyújtanak a népnek. Még csak a szőnyegek és a hímzett fehérneműek a mennyiségre és minőségre nézve kiválóbb czikkek; a fafaragást napjainkban alig mívelik; s a lopótökre karczolt czifrázatok is ritkúlnak már.

Szőnyegminták betű- és növénydíszítményekkel; páva- és gránátalma-díszítményű hímzések. Kovaèeviæ Nándortól

A házi szövőszéken szőtt szőnyegek hajdan inkább fényűzési, mint használati czikkek voltak. Ágytakaróúl szolgáltak; az asszonyok és leányok magukkal vitték a templomba, hogy ott a térdük alá terítsék; rosz időben pedig, kivált a már elnyütt darabokat, nyakba vető kendőűl használták. Húsz évvel ez előtt még szép számmal lehetett ilyen szőnyegeket látni a parasztházakban. Ma már gyéren készítik őket. Szövésük többféle. A æilimi néven ismert, gobelinszerű három fajtát közönséges paraszt szövőszéken keskeny szélekben szövik s úgy varrják össze nagyobb darabokká. Hatóságok és némely egyesűletek ugyan már több izben megkisérlették a szélesebb szövőszékek meghonosítását, de mindig eredménytelenűl. A csomókötés meghonosítása sem sikerűlt. A èupavac nevű durva szőnyegfajt úgy szövik, hogy a laza szemeket botra fűzik, de ennek az eljárásnak semmi köze az úgy nevezett csomózáshoz vagy bogozáshoz. A èupavac változatai a kleæanac, a velenac, a velenac na daske, az eblemski, a èaršav, stb., de ezek az elnevezések ingadozók és helyről-helyre, időről-időre változók. Középfaj a szőnyeg és posztó-szövet között az a szövetlen szegélyű liha pokrócz, a melybe figyelemre méltó stílérzékkel széles, hatásos díszítményeket hímeznek be.

A díszítményeket többnyire a növényországbúl, s csak ritkán veszik az állatvilágból, és szigorúan a stílszerű sík-díszítmény szabályai szerint alkalmazzák. Az egyes változatlan elemeket szabadon csoportosítják és alkalmazzák a szőnyeg czéljához, nagyságához és alakjához mérten. Ez elemeknek hagyományos és jellemző, de többnyire csak bajosan lefordítható elnevezéseik vannak, minők a gaz, pavuèac, ponožice, titra, stb.

Festékűl ma már csaknem kizárólag boltban kapható vegyészeti gyári festőanyagot használnak. A hajdani tartós, szép, házilag készűlt növényi festőanyagokkal való festés napjainkban majdnem teljesen kiszorúlt már. Mintegy húsz esztendővel ez előtt szerencsére még összegyűjtötték e régi házi festékek készítési módját s a cs. kir. osztrák múzeum folyóírata röviden ismertette is.

A hímzés valaha igen kedvelt és nagyon elterjedt foglalkozásuk volt kivált a leányoknak. A házközösség idejében ugyanis a leányok nem végeztek nehéz mezei munkát, hanem üde arczuk gondozásán és ápolásán kivűl az volt a fő foglalkozásuk, hogy kelengyéjük számára mentűl több fehérneműt hímezzenek.

Már a szőnyeg- és vászonszövés inkább az asszonyok dolga volt. Az élet minden nevezetesebb eseményénél és ünnepi alkalmaknál fontos szerep jutott a hímzett törűlközőnek. Keresztelőkor egy-egy ilyen hímzett törűlközőt kapott a plebános, lakodalmakon a násznép minden tagja, temetéskor meg a sírkeresztre akasztottak egyet. A templomban a szenteknek is ajánlottak föl belőlük, s a ház kedves vendége az útra ilyen törűlközőt vitt magának emlékűl.

Feltűnő a horvát és szerb hímzések díszítményeinek a német, orosz, magyar, oláh, sőt a norvég és svéd népies díszítményekhez való nagy hasonlatossága, és számos ily elemnek itt is, ott is teljes azonossága. Igaz ugyan, hogy e hasonlóság és részben teljes megegyezés egyrészt annak a szinte ösztönszerű helyes stílérzéknek a szüleménye, mely úgyszólván minden népnél a kezdődő műveltség jellemző sajátja. Csakhogy itt már nemcsak egyszerű díszítményekről van szó, hanem gazdag díszítő alakításról és olyan szövetekről is, a melyek készítése fonásban és szövésben nagy ügyességet és jártasságot kiván. Nem puszta sejtés, hanem hovatovább mind több alappal támogatható föltevés tehát, hogy az említett népeknek ú. n. nemzeti népies díszítményei a Byzancz által terjesztett római, mint utolsó egységes műveltség maradványai lehetnek. E véleménynek egyik legerősebb bizonyságúl szolgálnak a Graf-féle elfajumi leletek római korbeli szövetmaradványai, a melyek díszítményei egészen hasonlók. A legfontosabbak közűlök bizonyára azok, a melyeken görög kezdőbetűket egészen azon módon látunk díszítményűl alkalmazva, mint a horvát és szerb szőnyegeken, melyeken az ⊃,Ξ,∪,∏,©,> betűk egész világosan kimutathatók. A páva és a gránátalma, ezen őskeresztény jelképek, gyakorisága az éjszaki népek díszítményei közt, melyek saját természetviláguk szemléletéből nem is ismerhették azokat, bizonyára szintén nem megvetendő érve ennek a föltevésnek.

Fafaragású ikonosztáz Krušedolban. Medoviæ Czelesztintől

Horvátországban és Szlavoniában főkép a Száva-menti alföld falvaiban valaha sok volt a szép és gazdagon díszített faház. Mai napság e faházak Szlavoniában már igen ritkák, Horvátországban még eleget találni. De már korántsem oly szépek, mint a minők hajdan voltak Tovarnikban, Erdővégen (Erdevik); Šidban, Ilinciben és egyebütt.

A házi szorgalomnak érdekes és sajátszerű terméke, mely közelebb áll a szabad művészethez, mint a hagyomány szigorú szabványaihoz kötött hímzés, a lopótök-palaczkok, csutorák bekarczolt díszítése. E bekarczolás igazán bámúlatos kézügyességre vall. A hozzá való karczoló kést, vagy inkább árat a paraszt rövid bicskából feni magának, és ezzel a rézmetszőéhez hasonló eszközzel vési rá az érett, szárított lopótökre a díszítményeket. E bámúlatos ügyességgel és néha fínom érzékkel karczolt díszítményeket helyenként választóvízzel, a fekete vonalakat pedig zab-hamuba kevert olajjal festik. A pásztor ember künn a legelőn, a hol efféle festő-anyag nincs a kezeügyében, úgy segít magán, a hogy lehet, és egyszerűen körömpiszkot, vagy zsíros kalapjáról vett kenőcsöt használ festékűl.

Több ábrándos terv merűlt már föl arra nézve, hogy a házi szorgalomnak e meglévő iparművészeti elemei valóságos háziiparrá fejlesztessenek, de mindezek a legjobb szándékkal és őszinte buzgalommal megindúlt törekvések meddők maradtak. A sikertelenség oka pedig leginkább az, hogy ennek a művészi érzékű házi munkának a természetes talaja, melyből az virág gyanánt nőtt ki, a parasztnép hajdani jóllétén, ez pedig a régi patriarchális házközösségen alapúlt. Háziipar a mai egyéni gazdálkodási rendszer mellett csak is ott lehetséges, a hol már meglévő gyáriparra támaszkodva, a lakosság jobb kereset híjján lévő részének legalább szűkös megélhetést nyújt. Horvát-Szlavonországban azonban a paraszt nép akár mint szabad birtokos, akár mint szolga vagy béres ma még bőven talál annál sokkal jövedelmezőbb kenyérkeresetet és munkát, a mit a háziipar adhatna.

Ebben az úgy nevezett háziiparban megvan ugyan a homerosi kor minden költői kedvessége, mindamellett az egyszersmind annak a haladásnak, a melyet valamely nép a művelődés terén tett, a nemleges mértéke is. S ha mi veszteség éri a művészetet e házi szorgalom pusztúlásával, s ha ezt a veszteséget nem szemlélhetjük is bizonyos sajnálkozás nélkül: vigasztaljon bennünket másrészt az a tudat, hogy a nép bő kárpótlást nyer érte abban az anyagi előhaladásban, a mely az osztatlan munka kezdetleges fokozatáról a megosztottnak magasabb fokára való emelkedéssel szokott járni.

A népzene. Kuhaè Ferencztől, fordította Sztankó Béla

A horvát nép zenéjére vonatkozólag a legrégibb időkből kevés adat maradt fönn. A történelem följegyezte, hogy midőn Attila 447-ben Illyriát elpusztította, udvarában szláv énekesek dalokat énekeltek. Theophilaktos byzánczi írótól eredő másik följegyzés szerint a görögök az 591. év körűl az avar khánhoz menő három szláv követet útjokban elfoglak s Maurikios császár elé vittek, a ki előtt a foglyok előadták; hogy az ő mesterségük nem a fegyver, hanem a kithara, fő foglalkozásuk az ének és a zene, s hogy különben is ők igen jámbor és békés életet élnek.

Igaz ugyan, hogy a horvátoknak mai hazájukba való tömeges bevándorlása ezen időben még nem ment végbe, de történelmileg igazolva van, hogy kisebb csapatokban már a IV. és V. század folyamán megtelepedtek Pannoniában és Illyriában.

A horvátok nagy bevándorlásának idejéből – mely a 630. év körűl történt – zenéjöket illetőleg csak annyit tudunk, hogy pogány vallásgyakorlataiknak az ének volt a fő alkotórésze, sőt általában imádságaik is csak éneklésből állottak, melyeket a vallásos szertartásoknál a község vagy a család véne kezdett el.

Máig fönmaradott szertartásos népdalaik között kétségkivűl sok van a pogánykorból való, mert régi vallási szokásokra és ünnepségekre vonatkoznak. E pogány énekek legtöbbje idők folytán elkeresztényesedett ugyan, a mennyiben a pogány istenségek neveit a keresztény szentekével cserélték föl, mindamellett ezen átalakúlás daczára is fölismerhető pogány eredetök, mint az alább közölt arató-dal is mutatja.

Ha már a horvát nép régi dalai nyelv, személy- és helynevek dolgában megváltoztak is, dallamaikat illetőleg határozottan lehet állítani, hogy ha valamely dallam egyszer meg volt állapodva és szorosan a szertartásokhoz tartozott, minden további módosúlás nélkül érintetlenűl maradt. A legrégibb dalok közűl ugyan egy sem maradt fönn írásban, tehát nincs módunkban összehasonlítani e régi dalokat a nép között ma is élő dalokkal; de a két-háromszáz évvel ezelőtt följegyzett dalokból láthatjuk, hogyan formálta át őket a nép nyelvileg a nélkül, hogy dallamukat megváltoztatta volna: meglehetős bizonyossággal föltehetjük, hogy a legrégibb dalokkal is ugyanez történt. Lássunk erre egy példát.

János-nap (június 24) előestéjén minden horvát paraszt virágokkal ékesíti föl a szobáját; a ház előtt, vagy emelkedettebb helyeken kör alakban szalmát hintenek el, melyen leányok és gyermekek Lado-dalokat énekelnek. Majd meggyújtják a szalmát és száraz galyakat vetnek a tűzre, melyen a férfiak és fiúk átugrálnak, miközben Lado pogány istennőhöz énekelnek. A következő dal Virje faluból való:

Ez utóbbi dallamra – némi változtatást téve rajta – Vrhovac Miksa zágrábi püspök új szöveget írt, s e dalt 1818 június 27-én, mikor I. Ferencz és neje, Auguszta Karolina, meglátogatták a horvát fővárost, nagy számú nemesekből álló vegyes karral elő is adatta.

A dallam s a Vrhovac által írt szöveg eleje az eredeti nyomtatott példány szerint ez:

Mikor a horvátok még pogányok voltak, az áldozat bemutatásánál, mely szertartást valamely szabad, de körűlkerített téren tartották, a legöregebb férfi kezdett rá az énekre; még pedig rendesen olyanra, a milyet a pillanat épen sugallt neki. Ha a rögtönzés sikerűlt, a szöveg s a dallam hagyományossá lett, de csak úgy, mint a hogy minden jó dal hagyományossá szokott lenni, s koránsem mint állandó, szertartásos ének. Úgy látszik, ez az oka annak, hogy bizonyos pogány maradványú ünnepségeknél, melyeket a horvát nép még ma is megül, nem mindenütt egyazon dalt éneklik. Tartalmukat tekintve példáúl az úgy nevezett Kres-dalok (János-ünnepi dalok), a Badnjak-dalok (karácsonyi dalok), a Koleda-dalok (újévi dalok) az illető ünnepségekre vonatkoznak ugyan, de a fölfogást illetőleg – úgy a szövegre, mint a dallamra nézve – egészen különbözők, jóllehet az említett dalok legtöbbje határozottan a pogánykorból származik.

Föltűnő, hogy a horvátok, kik az írás mesterségét korán elsajátították és kiknek saját írásuk is volt, régi dalaikat, legalább az 1000. év előttieket, föl nem jegyezték. Valószinűleg szükségtelennek tartották ezt, mert a dalok a nélkül is mindenkinek emlékezetében voltak s egyáltalában lehetetlennek látszott, hogy azokat egykor még el is felejtsék.

De ha nincsenek is följegyzések a legrégibb eredetű énekekről, a régi horvát nyelv bizonyságúl szolgál arra nézve, hogy a horvát nép a zenét és éneket különös szeretettel ápolta. A X. és XI. századból való íratokban már a dal (ïúñíüíü, ïúñíü), ének (ïúòèèº) énekes (ïúñíèâüöü) szavak igen gyakran előfordúlnak. Egy 1157-dik évből származó íratban az énekelni (ïúâàòè) szó, egy másik 1262-dik évből való íratban pedig az énekes (ïúâüöü) szó olvasható. Hangszereik közűl már a X. és XI. évszázadban előfordúlnak a gusla (ãæñëü) (egy vagy két húros, kezdetleges hegedű), az 1262. évből származó kodexben meg a tambura (ïàíäîóðà), a fuvola (ñâèðüëü), a pásztorsíp (ñîïëâü ïàñòűðüñêèèőü), a kürt (ðîãü, ðîæàíà), a trombita (òðæüà), a duda (ìúøüöü) és más hangszerek nevei. A horvátok régi nyelvkincsének ezen kifejezései bizonyitják, hogy a nép úgy az éneket, mint a hangszeres zenét már a följegyzések idejében minden bizonynyal gyakorolta. Mert, mint egy horvát közmondás mondja: a mi nincs, annak neve sincs („èesa nije, ni ime nema”).

A régi horvátok az éneket és zenét az ég közvetett ajándékának, egyébként mindkettőt az ember művének tekintették. E józan fölfogás következtében természeti isteneik között az éneknek s a zenének nem is volt külön istensége. Az éneklés jelképei náluk a mindenség szülőanyjának a madarai: a kakas, a fülemile és a fecske (babin kokot, babin slavulj, babina lasta) voltak. Ugyanezen józan fölfogásra vall, hogy az ének nemtőit, a vilákat és a dodolákat, nem égi, hanem földi lényeknek képzelték; de hitték róluk, hogy a hegyek között szűzies életet élnek és oly bűvös-bájosan énekelnek, hogy senki sem meri őket közelről hallgatni, hogy kedvét ne veszítse a saját énekétől.

Világi énekesei közűl a horvát nép kiváltkép az ő hegedőseit, a guslarokat, tartotta becsben, kik az atyák erényeit, az uralkodók és hősök tetteit énekelték meg. Ezen hegedősök, kik énekeikhez guslájukon hegedűltek, nemcsak költői és énekesei, hanem tanítói és tanácsadói is voltak a népnek, s az is megesett, hogy a népet egy-egy igazságtalan vagy gyűlölt uralkodó ellen fölkelésre csábították. Ha sikerűlt a bujtogatót kézre keríteni, börtönre vetették s megfosztották szeme világától. S ha a megvakított énekes szabadságát valamiképen visszanyerte, a nép szinte vándorolt hozzá, elhalmozta ajándékokkal és vértanúként tisztelte.

Ezen világtalan dalnokoknak az emléke máig fönmaradt; búcsúkon, vásárokon, népünnepélyeken, szóval minden olyan alkalomkor, midőn a népnek nagyobb tömege verődik össze: oda gyülekezik a nép a vak guslarok – most már bizony csak a féle közönséges koldúsok – köré, meghallgatja éneküket és guslájuk mélabús hangjait, s gazdagon megajándékozza őket.

Marko királyfiról így szól az egyik dal:

„Meghalt Marko, a királyfi, hidd el, Három öve mind tele van kincscsel, Milyen kincscsel? – fénylő arany pénzzel.

Egy öv azé, ki őt megtalálja, Holt testét, hogy legyen, ki elássa. Másik öve a templomé légyen. Ékítsék föl a Marko nevében.

Vakoké a kincs harmadik része, Hadd menjenek a világon szerte S daloljanak Markóról regélve.”

Marko királyfi utolsó óhajtását, hogy őt a guslarok dalokkal ünnepeljék, ma is teljesítik. A világtalan guslarok koldúsdalaikon és legendáikon kivűl Marko királyfiról is mindig dalolnak legalább egy regét.

E hagyományt költő- és zeneiskolák tartották fönn s adták tovább. Már az 1780. évben keletkezett egy ily iskola Irigen, Szerémmegyében, hol az ifjúságot jeles tanítók tanították elbeszélő, vallási és gúnyos költemények írására és éneklésére, s oktatták gusla-játékra. Ezen intézet számos tanítványai között vakok is voltak s ezekről kapta a „Vakok akadémiája” (slepaèka akademija) gúnynevet. Ezen költői iskola legutolsó s legkiválóbb tagjaiúl a kaèai származású Tomo és a loti Nedeljko rég elhalt világtalan hegedősöket említik. Ma már nincsenek efféle nyilvános költői iskolák, csak hozzájuk hasonló magánintézetek. Az 1875. évben Preliæ Tamás, az öreg világtalan koldúshegedűs, Zalánkeménben (Szerémmegye), hol saját háza volt, tanítgatott ifjú, vak férfiakat verselésre, énekre és gusla-játékra. Akkoriban három tanítványa volt, kiket a következő föltételek mellett vett föl: a tanuló a három évi tanfolyam alatt lakásért és ellátásért köteles volt a mesternél szolgai munkát is végezni. Egyiküknek kötelessége volt őt egyfogatú, födött kis kocsiban tett útjában kisérgetni, kiszolgálni és a kegyes adományokat összegyűjteni. Ha a tanuló „kitanúlt”, három éven át az ő javára énekelt és koldúlt a vásárokon. Ezen idő leteltével szabaddá és önállóvá nyilvánította a tanulót a mester s többé semmi egyéb kötelessége nem volt tanítója iránt, mint őt megbecsűlni; tisztelni és szükség esetén segítségére lenni.

Az egykori horvát királyok udvarában alkalmazott udvari zenészeket panduroknak nevezték, mert nem guslán, hanem pandurán játszottak. Ezek nem voltak énekesek, de nem is becsűlték meg őket úgy, mint a guslarokat, hanem a zenélésen kivűl kémkedésre is fölhasználták őket. Theophilaktos három szlávja is alighanem kém volt.

A kereszténység korán eljutott a horvátokhoz, de a pogánysággal csak Cyrill és Methód szláv apostolok idejében szakítottak. Attól kezdve az isteni szolgálat nyelve szláv volt, vagyis a nép nyelvén imádkoztak, prédikáltak és énekeltek. És ez volt az a hatalmas erő, mely a pogányságnak az utolsó döfést megadta, úgy, hogy attól fogva a horvátokat semmi sem fűzte már többé régi hitükhöz, a pogánysághoz.

Methód apostolra, kinek püspöki széke Szlavoniában, Mitrovica közelében, valószinűleg Eszéken volt, testvére, Cyrill, rábízta az egyházi szertartások ügyét, melyhez hozzátartozott a liturgiai ének ügye is.

A szertartásos ének rendezése és állandósítása végett Methód a szláv egyház énekei részére külön írásmódot szerkesztett. Ebben úgy járt el, mint testvére, Cyrill, a szláv abc megszerkesztésében; Cyrill ugyanis a görög abc-t vette alapúl és abba a hiányzó hangok jelzésére új betűalakokat iktatott be. Így Methód is Szent Ephremius neumáit (régi hangjegyeit) vette alapúl s új hangjegyekkel bővítette azokat. Ennek a Methód-féle hangírásnak egy töredéke (118 nagy oldal) fönn is maradt. Maga a töredék a XI. századból való, és pedig Pannoniából, a hol Methód püspöki széke volt, s jelenleg Moszkvában, gróf Tolstoj Andrejevics Tódor könyvtárában van.

Később, midőn a latin egyház mindinkább elterjedt Horvátországban és Szlavoniában, s a szent misét is latin nyelven mondták, a szertartásos énekeket római neumákkal jelezték, a melyek idők folytán a görög és szláv egyházakban használtaktól egészen függetlenül fejlődtek tovább. Szolgáljon erre vonatkozólag mutatványúl a következő hasonmás, a zágrábi érseki könyvtár egy kézíratából, mely az 1330. év körűl a zágrábi Erzsébet-szerzetbeliek kórházának tulajdona volt.

Mint mindenütt, úgy Horvátországban és Szlavoniában is a kolostorok voltak a polgáriasodásnak, a nevelésnek, a művészetnek és a tudománynak első igazi otthonai. Az itteni szerzetek közűl ezen a téren különösen a Szent Benedek-rendűek tűntek ki. De ha dicséretes volt is a buzgalmuk a művészetek és tudományok fejlesztésének általános szempontjából, a horvát népköltészetnek sokat ártottak azzal, hogy sok olyan régi szöveget, melyek, ha csak távolról is, a pogányságra emlékeztettek, megsemmisítettek, vagy a kereszténység dicsőítésére átdolgoztak. Jobbadán csak a régi dallamaik maradtak fönn az énekeknek, mely dallamok nyilván a szerzeteseknek is tetszettek. Ezt igazolják többek között a „Hranila djevojka tri siva sokola”, „Igra kolo široko”, „Posejal sam bažulek” és „Lepo mi poje crni kos” kezdetű dalok dallamai, melyekhez. Petretiæ Péter zágrábi püspök új szövegeket írt. Néhányat „Sveti Evangeliomi” czímű (1651-ben nyomatott) művéhez csatolt s fölszólította a népet és a papságot, hogy „az egykori régi pogány és szemérmetlen dalok” helyett az ő szövegeit énekeljék azok dallamára. Hanem a jámbor püspök jóakarata nem használt semmit, a régi dalok szövege és dallama ennek daczára is fönmaradt.

Említésre méltó tény, hogy a zágrábi Szent Márk templomban már az 1363. évben volt orgona, s a templomnak egy Nikola nevű állandó orgonása. Ezt az orgonát valamely hazai szerzetes építhette, mivel abban az időben az orgonaépítés ép úgy, mint a harangöntés, egyedűl a szerzetesek kezében volt. Egyike a máig fönmaradott legrégibb harangoknak az, mely Prišlinben (Zagorjében) van az 1323. évből. Az 1383 és 1401. évből való két régi harang van Grobnikban (Modruš-Fiumemegyében), egy pedig, mely 1418-ból való, Lipniken (Zágrábmegyében), stb.

Methód-féle hangjegyek. (XI. század) A Moszkvában levő eredeti után.

A világi zenét illetőleg semmi kétségünk nem lehet az iránt, hogy azt a horvát nép szorgalmasan művelte. Számos, különböző fajtájú népies hangszer beszél erről.

Zágráb szabad királyi város évkönyveiben már az 1367. évben van említés egy vonós-hármasról, mely nagy hírnek örvendett az országban. E hármasban az első hegedűt Kušar, a másodikat Iván s a bassust Imre nevű zenész játszotta. Zágráb környékén máig is fönmaradtak a nép között az ily vonós-hármasok, s lakodalmakon, vagy más ünnepségeken játszanak is hármasban. Horvátország más vidékein azonban az ily hármasok ismeretlenek. Zagorjéban példáúl a népzenekart a következő hangszerek alkotják: az első szólamot játszó oboa, két hegedű és egy bőgő; a tengermelléki vidékeken csupán két vagy három oboa (sopela), Szlavoniában pedig tambura-kar, vagy egy-két duda.

Horvátország és Szlavonia kolostoraiban az éneken és orgonajátékon kivűl a zeneelméletet, a zeneszerkesztést s a zenetudományt is tanították, még pedig – úgy látszik – nem csekély eredménynyel. A horvátországi születésű s ugyanott nevelkedett Nikolaus magister de Zagrabia (Miklós zágrábi mester) az 1433. évben Joannes de Muris zeneelméleti tudós elméletét (Musicum Muris) adta elő a bécsi egyetemen. Említés történik György knezről is, ki 1560-ban Horvátországban született, ugyanott tanúlt énekelni, és 1594-től 1612-ig a bécsi udvari kápolnában mint basszus-énekes volt alkalmazva 210 forint havidíjjal. Tuškan Arnold, ki 1540 körűl Horvátországban született, szintén udvari énekes volt Bécsben I. Ferdinánd idejében. Skaliæ (Scalichino) Pál 1534-ben született Zágrábban, ott végezte tanúlmányait, s később kanonok lett Danzigban; „Miscellanea de rerum causis” czímű művében (Köln, 1570) egy párbeszédes értékezés van a lyráról.

A XVI. század közepe táján, valószinűleg a lepoglavai kolostorban, egy pálos-rendi pap hét világi dalt írt horvát nyelven; e dalokhoz önállá dallamokat is szerzett, melyeket négy vonalas hangjegy-rendszeren khorál-hangjegyekkel jegyzett föl.

Majd Jeliè (Jelich) Vinko nevével találkozunk, ki 1590-ben Fiuméban született s korának egyik leghíresebb ellenpont-írója volt; továbbá méltó a megemlítésre Križaniæ (Crisanius) György, ki 1617-ben Károlyváros mellett született s egy honi kolostorban nevelkedett. Kiváló zenebúvár és zenei reformátor is volt. Húsz tételét, melyeket „Asserta Musicalia” (Róma, 1656) czímű művében állított föl, Rómában az akadémiai kongresszuson magyarázta és védelmezte. Midőn I. Lipót 1660-ban Laibachot meglátogatta, nagy ünnepélyességgel fogadták, s ez ünnepélyre meghívták a horvát testőrség zenekarát is, mely kiválósága miatt nagy hírben állott.

Római hangjegyek. A zágrábi érseki könyvtárban levő eredeti után.

De nemcsak a klastromi iskolákban, hanem a horvát nemesség udvaraiban is buzgón ápolták a zenét. Zrinyi Péter bánt (1621–1671); ki költő és zeneszerző volt, Menèetiæ Vlado ragusai költő (meghalt 1666-ban) „Petru Zrinjskomu” czímű költeményében nemcsak horvát Marsnak, hanem horvát Apollónak is nevezi („Slovenski si zvan Apolo, Marte od sve pokrajine”).

Zeneszerzeményeiből csupán két dal maradt fönn. Mondják, hogy gróf Frangepán György is kitűnő zenész volt (szül. 1620).

Báró Trenk Ferencz Olaszországban, Reggioban született ugyan (1711), de mint hatéves gyermek kerűlt Szlavoniába s Pozsegában a Jézus-társasági atyáknál nevelkedett. A klastromi iskolában való tíz évi tartózkodása alatt zenét is tanúlt, melyben oly készűltségre és ügyességre tett szert, s az énekben is oly kiváló jártasságot szerzett, hogy akár ebbeli képességével is föntarthatta volna magát. Később Mária Terézia királynő engedélyével a Szlavoniában garázdálkodó rablókból pandurcsapatot alakított. Hogy pedig e vakmerő embereket egészen megnyerje, megengedte nekik, hogy két kedvelt foglalkozásukat, a zenét s az ellenség kirablását tovább is gyakorolják. A zene művelése czéljából csapata részére zenekart szervezett, melynek számára indúlókat és más zenedarabokat írt. Ő volt az első, a ki érczból és fából készűlt fúvóhangszereken játszó zenekarral vonúlt a csatába, s ezzel alapítója lőn a mai katonai zenekaroknak. Mivel Trenk törökös ruhában járatta pandurjait, zenekarát Németországban egyszerűen török-muzsikának, török-bandának nevezték. Nagy tetszést aratott vele Bécsben Mária Terézia előtt. Trenk zeneszerzeményei közűl mind ez ideig csak egy indúló volt föltalálható.

Zajezdai Patacsics Ádám, a ki Károlyvárosban, 1715-ben született, s egyik horvátországi kolostorban nevelkedett, később zágrábi kanonok és czímzetes püspök, 1759-ben pedig nagyváradi megyés püspök volt. Ifjúsága óta sokat foglalkozván zenével, püspöki udvarában, Nagy-Váradon, zenekart alapított. Ennek élén egy ideig Haydn Mihály, a világhirűvé lett Haydn József egyik testvére, állott, majd később Dittersdorf Károly. Patacsicsnak a püspöki udvarban saját színháza is volt, melyben saját szerzeményű víg operetteket adatott elő. Midőn aztán utólagosan megtudta, hogy ezek a színi előadások Mária Teréziának nincsenek valami nagy kedvére, 1768-ban a színházat is, a zenekart is föloszlatta.

Šilobod Mihály (született 1725-ben, Horvátországban) zágrábi egyházmegyei lelkész, a ki mathematikai s mechanikai tárgyú írataival Riese Ádáméhoz hasonló hírnévre tett szert, egy a Gergely-féle karénekekre vonatkozó útmutatást is szerkesztett, mely 1760-ban Zágrábban „Fundamentum cantus Gregoriani” czím alatt jelent meg. Ezt a művet, melynek bevezetésében Šilobod a Gergely-féle karének történeti kifejlődésének átnézetes ismertetését is megírta, csaknem egy teljes évszázadon át használták a zágrábi szemináriumban kézikönyvűl.

Muliæ György jezsuita, született 1710-ben Horvátországban, számos egyházi énekszöveget és dallamot szerzett. Nagy énekes könyve: a „Cithara octochorda”, az 1757. évben jelent meg, s a latin egyházi énekeken kivűl a nép által a templomban énekelni szokott számos horvát népéneket is tartalmaz. E mű Zágrábban nyomatott, négyvonalas hangjegy-rendszerre írt, úgy nevezett khorál-hangjegyekkel. Rézlemezre vésett hangjegyeit azért érdemes fölemlíteni, mivel a hangjegynyomtatás ezen módját alig nehány évvel azelőtt találták föl Francziaországban, miből egész határozottsággal azt lehet következtetni, hogy a zágrábi könyvnyomtató műhelyek azon időben már meglehetős tökéletesen voltak berendezve.

Az 1789. évben egy névtelen szerző Kotèe Józsefnél Zágrábban egy Laudon Gideon tábornagyot köszöntő, énekhangra alkalmazott bordalt nyomatott khorál-hangjegyekkel. A dalt valószinűleg tambura-kisérettel énekelték, mivel a czímlapon ez áll: „Pisma, koju piva slavonac uz tamburu a lièanin mu odpiva”. (Dal, melyet a szlavoniai tambura-kisérettel énekel s a likamegyei meg válaszolgat reá).

Csevapovics Gergely egy bibliai drámát írt versekben: „Josip sin Jakopa patriarka” (József, Jákób patriarcha fia) czímmel; a benne előforduló 23 éneket Csevapovics részint magán énekszólamra, részint karra alkalmazta, még pedig horvát ízlésben. E mű 1820-ban nyomatott Budán, s maga a dráma Djakováron adatott elő.

A Mária Terézia idejében alakított tíz horvát-szlavon határőrezred mindenikének volt a Trenk-féle zenekar mintájára szervezett zenekara. E zenekarok tagjai és karmesterei kezdetben csupán belföldiek voltak, s a zenekarok jobbára karmestereik horvát zeneszerzeményeit játszották. Csak elvétve, itt-ott tanúltak be egy-egy idegen szerzőtől való zenedarabot; azt is az ezredek idegen, többnyire német tisztjei parancsára. Midőn 1811-ben a határőrök Párisba bevonúltak, horvát dalokat énekeltek, zenekaraik meg horvát darabokat játszottak.

A horvát nép zenei szükségletét honi zenészek elégítik ki. Idegen zenész Horvátország és Szlavonia falvaiban nem él meg, mert sem a horvát dallamokat, sem a táncznótákat nem tudja játszani.

A horvát nép fő táncza a kolo (körtáncz), melynek azonban több faja van, így a Svetaèno kolo, vagyis az oro (ünnepi kolo), a Junaèko kolo (a hősies kolo), a Žensko kolo (női kolo), és a Šaljivo kolo (tréfás kolo). A kolóban énekelni is szoktak, még pedig az oróban komoly, vallásos, ünnepélyes énekeket, a Junaèko kolóban hősies dalokat, balladákat, a Žensko kolóban szerelmi s a Saljivo kolóban enyelgő, tréfás dalokat („Poskoènice”). Az ünnepi és hősies kolót csakis férfiak, a női kolót pedig leányok és legények tánczolják. Ez utóbbiban az egykor szokásos nőrablást látjuk megelevenítve. Egyébként a kolo az égi csillagzatokat jelképezi. A kolo vezetője a kolovodja (kolo-vezér); ki a tánczolók élén áll, képviseli a napot; míg a tánczsor másik végén helyet foglaló férfi, a pritucalo, a holdat a csillagtengerben. A tánczolók egymás övét fogva kört alkotnak, csupán csak a kolovodja és pritucalo között nincs összeköttetés. A kör közepén áll a játszó dudás, a ki énekel is, meg tánczol is hozzá.

Az oro kétségkivűl ó-görög eredetű, legalább az Iliasban említett körtáncz a leírás szerint meglehetősen azonos vele.

„Szép szüzek és ifjak közepett ékes cziteráját Pengeti hangzatosan gyöngéd, édes szavú ifjú; Ujjongván dalain azok ott, víg tánczra kelének, S a cziterás dalait dobogás, dalolás kisérte... Ott gazdag szűzek és deli ifjak lejtenek együtt, Egymásnak kezeit gyöngéden tartva forognak... Mint a miként az ülő fazekas perdíti korongját, Oly gyorsan s ügyesen perdűlve forognak az ifjak; Ámde megint szép rendekben egymásnak ugornak. Állja körűl a kart sokaság szemlélve gyönyörrel. Isteni dalnoknak zendűl cziterája s a körben – Hogy fölhangzik a szép dal – forgó tánczra kel egy pár.[95]*

A tánczolók a kolovodjának mindent utána csinálnak, tehát utánozzák a mozdúlatait s énekelik a dalt, melyet ő megkezd. Közben egészen sajátságos mozzanatok jőnek elé, példáúl a vegyes (žensko) kolóban, a mely az ős időkre emlékeztető nőrablást ábrázolja, vagy a hősi (Junaèko) kolóban azok a figurák, melyekben nem énekelnek, hanem a háború borzalmainak érzékeltetésére pisztolyt sütögetnek el.

Egyébként a kolo lejtése közben a tánczolók egyik fele énekel egy versszakot, a másik fele meg ismételi. A tréfás (Šaljivo) kolóban csak a dudás énekel, vagy az egyik tánczos, a kit erre a tánczvezető fölhatalmaz. Egyébként az ének tartalmát illetőleg teljes a szabadság, bárkit érjen is a dalban rejlő czélzás vagy gúny. Az effajta tánczközi énekek (pripjevanje) mindig rögtönzöttek, s épen ezért senkinek sem szabad miattuk panaszkodni, vagy épen boszút állani, még annak sem, a ki találva érzi magát. Általában a kolóban mindenkinek igen illendően kell magát viselnie, s ittas embernek nem is szabad részt vennie nyilvános kolóban.

Dudás. Crnèiæ Kelementől

Minden tánczoló leánynak van „garde de dames”-ja a néző közönség között, vagy pedig a fivérével, esetleg más fiatal férfirokonával tánczol. A nyilvános kolóban a mulatság végén ráadásúl rendesen még egy utolsó tánczot járnak, melybe az idősebb nőket és férfiakat is erővel bevonják. Ezen izmetaljka (végtáncz) közben oly nagy port vernek, a milyet csak tudnak, bebizonyítván azon közmondás igazságát: „Vén asszony táncza nagy port ver föl” (Stare babe kada igraju, silnog praha uzvitlaju). Ehez a tánczhoz a dudás már nem is rendes dallamot játszik, hanem csak olyan macskazene-félét rögtönöz.

Esti harangszóra véget ér a táncz. A tánczosok köszönetet mondanak tánczosnéik anyjának avagy rokonainak s a leányt anyjával együtt haza kisérik.

Az öregek nem veszik rosz néven a végtáncz tréfáit az ifjaktól, s nem birálgatják a rögtönzéseket; mert ők maguk is úgy vélekednek, hogy: „A ki nem tudja, hogy mi a kolo, ne is menjen a közelébe” (Tko ne zna što je kolo, neka mu blizu i ne ide).

A kolón kivűl a horvátoknak még sok más tánczuk is van, melyeket együtt ples vagy tanac néven neveznek, bár némelyiknek külön neve is van, mint példáúl a povratjanac, ketuš, pljeskavica, staro sito, stb. tánczok. Ezen tánczok úgy rithmusukat, mint a tánczlépések módját és zenéjüket tekintve különbözők.

A tanac meglehetősen hasonlít a magyar csárdáshoz, s ezt Zágráb vidékén vonós hangszerek (vonós-hármas) zenéje mellett tánczolják.

A török uralom alatt Szlavoniában, sőt részben Horvátországban is az arab-török zenei hagyományok, ha nem tartósan is, de mégis észrevehetőleg hatottak a horvát dalra. A mint aztán a keresztények kiszorították őket; a török zenei elemek is mind jobban kivesztek.

E török hatás helyett azonban csakhamar más hatások kezdettek érvényesűlni, nevezetesen az idegen bevándorlóké, kik az 1699-ki karloviczi béke után a horvát városokban letelepedtek. Ezen bevándorlás előtt a városi dalok (varoške pjesme), melyeket zenében járatlan emberek hevenyésztek, nem különböztek a falusi nép dalaitól. A mint azonban ez idegen bevándorlók elsajátították a horvát nyelvet, s ápolni kezdék a horvát éneket, a horvát zenei hagyományokat mintha idegen máz vonta volna be. Az ily dallamokban ugyan még mindig a horvát elem az uralkodó, s a legtöbbje még a horvát zene dallami és rithmikai törvényein alapszik; de már nem oly tőrűlmetszettek, mint a falusi dallamok; bizonyos zenei túlfinomítás cseng ki belőlük; látszik rajtuk, a városi mez. Álljon itt példaképen nehány ilyen városi dal:

Az effajta városi dalok néha a nép között is elterjednek, de azokat, melyeknek dallama nagyon is idegen, vagy a melyek épen idegen néptől kölcsönözvék, a nép egyáltalában nem veszi be. Ép így áll a dolog azokkal a dalokkal is, melyeket képzett horvát zeneszerzők írnak. Ha mindjárt el van is találva bennük a horvát hang, a nép nem fogadja be őket. Mintha attól félne, hogy ezen dalokkal idegen szellem lopódzik be a zenéjébe. A falusi ifjúság, mely az iskolában legtöbbször ilyen műdalokat tanúl, mihelyt kinő az iskolából, el is felejti őket. Mint ifjú legény, vagy eladó leány csak a saját szerzésű népdalokat dalolgatja, vagy azokat, melyekről bizton tudja, hogy nem kaputos ember szerzeményei. De aztán gyakran épen azért, mivel a horvát népnek csak a paraszt ködmön iránt van bizalma, öntudatlanúl és akaratlanúl is útat nyit az idegen hatásnak. Munkások vagy kiszolgált katonák, kik szülőföldjüktől távol idegen dallamokat sajátítanak el s horvát szöveget költenek hozzájuk, meghonosítják a horvát nép között épen azt, a mitől a nép voltaképen óvakodni akar.

A mostani tamburás-társaságok, melyek Horvátország és Szlavonia városaiban – hasonlólag a magyarországi czigányokhoz – vendéglőkben muzsikálnak s dalokat is énekelnek, semmi esetre sem tekinthetők a pandurok utódjaiúl; üzletszerűen, pénzért muzsikálnak ők a nélkül, hogy a hangjegyeket ismernék.

Vagy tizenöt év óta a tamburát a művelt osztály ifjai is játszák, s az országban már vagy ötven tamburás-egyesűlet is keletkezett.

Ma már több tambura-gyár is van, melyek igen izléses és kitűnő hangszereket gyártanak, holott régebben a tamburákat maga a nép készítette.

A legkiválóbb tambura zeneszerzők: Farkaš Milutin, Brož Vilmos Gusztáv és Gutschy Alfonz. Tamburás-társaságok hangversenyeznek Ausztriában, Németországban, Franczia-, Angol- és Oroszországban, s tamburás egyesűletek alakúltak már Egyiptomban, Dél- és Éjszak-Amerikában, sőt Ausztráliában is, melyeket az ottani horvát letelepűlők alapítottak. A tambura rövid idő alatt bejárta az egész világot; s a tamburások előadásait mindenütt a legnagyobb tetszéssel fogadják.

Háziipari tárgyak. Kovaèeviæ Nándortól



[95] Ilias XVIII. 569–572; 593–594; 599–605. Télfy fordítása után.