Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok története.

Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok története.

Branimir horvát fejedelem emlékköve a 888. évből. Medoviæ Czelesztintől

Őstörténet és a római kor. Truhelka Cziriltől, fordította Boncz Ödön

Kőkor.

A horvát nép szintén sajátságos fogalmakat alkotott magának az újabb kőkorszak tárgyairól, természet fölötti származást és erőket tulajdonítván nekik. Itten is strjelni kamen, strjeljica (mennykő) avagy ubojni kamen (zúzó kő), a kőbalták neve. A nép hite szerint a villám sújtja azokat a földre, melybe befúródnak, de hét esztendő multán a föld ismét kiveti magából. Az ilyen köveknek azután csodás erejük van sebeket gyógyítanak s a házat megvédik a villámcsapástól. Már maga ez a népies fölfogás is bizonyos gyakoriságát bizonyítja az effajta tárgyaknak.

De ebből a kőkorszakból nemcsak egyes fegyverek és eszközök maradtak fönn, hanem ismeretessé lett a telepek egész sorozata is.

Azok az alkotások, a melyeket ez időtájt az emberi kéz a legkezdetlegesebb eszközökkel készített, formájukra nézve mindenütt hasonlók egymáshoz s így az itteni, újabb kőkorszakból való tárgyak sem különböznek lényegesen a más országokban találtaktól.

A kőbalták közűl különösen említésre méltók a szerpentinből, amfibolitból, diabaszból és szienitből készűltek, mert Kišpatiè tanár gondos górcsövi vizsgálat alapján kimutatta, hogy a szerpentin és amfibolit balták a Fruška gora, a szienit és diabasz balták pedig a zágrábi hegység kövéből készűltek.

Abból, hogy ilyen szerpentin és amfibolit baltákat Horvátországban, névszerint a Zagorjében, diabasz és szienit eszközöket meg viszont a Szerémségben találtak, következtethető, hogy a neolith korban az országnak keleti és nyugati része között élénk kereskedés lehetett, a mely nem szorítkozott pusztán a kész ipari művekre, hanem kiterjedt a kőanyagra is. Ezek a legrégibb kipuhatolható nyomai a horvát földön űzött helyi kereskedésnek, míg egyes nefrit készítmények az Ázsiából kiindúlt akkori világkereskedelemnek tanúbizonyságai.

Ez újabb kőkorszaknak kiváló lelő terűletei vannak Vukovár (Vuèedol) környékének több pontján, Vinkovciben (Neudorf mellett, a bródi vasút-vonal mentén), Újlak (Ilok) és Babska mellett Szerémmegyében, Eszék, Szarvas és Kutjevo mellett és még száz más helyen, kivált Szlavoniában. A partvidéken is találtak kőkori tárgyakat, így 1880-ban a Fiume és Károlyváros közti vasúti építkezések alkalmával a Buccari (Bakar) melletti Dragában, Szent-Anna közelében egy, nehéz kőlappal befödött barlangra akadtak, a mely sok kőkorszakbeli tárgyat rejtett.

Egészen sajátos nemű emlékek, a melyeket talán szintén a neolith korba kellene soroznunk, azok a földbe vájt urnaszerű üregek, minőkre először Zágrábmegyében Velika Graduša mellett, utóbb aztán másfelé, még Boszniában is akadtak. Az ilyeneket eleintén temetkező helyeknek tartották, újabban inkább az a nézet terjed el róluk, hogy e gyakran tágas vermeket, a melyeket fedéllel zártak le, talán helyesebben éléskamráknak kell tartanunk. Ezt a nézetet fejezi ki tudtán kivűl azok hambarine (hambár) népies elnevezése is. Egyébiránt az is lehetséges, hogy e vermek későbbi időből származnak.

Alakjukra nézve a neolith korszakba tartoznak azok a tárgyak is, a melyek, mint az úgy nevezett rézkor emlékei, nevezetesen a mai szlavoniai terűleten fordúlnak elő. Kovácsolt rézeszközök itt bizonyára csak nagyon gyéren találhatók, vannak azonban öntött rézeszközökből álló leletek, a melyek közűl legnevezetesebb a szlavoniai Lipik melletti Gajban talált raktári lelet (rézkampók öntőhelye lepényalakú nyers anyaggal.)

Bronzkor.

Horvátország számos, raktári leletekkel képviselt más tárgyai közűl csakis a zagorjei Zajezda melletti Toplièicából származó nagy leletnek egyik, egyetlen darab drótból alkotott, Peschiera-tipusú lapos ívfibuláját említjük meg azért, mert a bronzkorból való horvát leletek között a fibula rendkivűl ritka, s mert egyúttal ezt a példányt azon áramlat képviselőjéűl is tekinthetjük, a mely Olaszország terramareiből kiindúlva éjszakkeleti irányban Magyarországon és Horvátországban is elterjedett. 1895-ben Szlavoniában, Bizovacban, Normann-Ehrenfels Gusztáv gróf birtokán nagy raktári bronzleletre akadtak. Egyebek közt 149 különféle díszített sarlót, 7 lapos vésőt, 7 kardtöredéket, egy tőrmaradványt, 136 különféle díszített tokos vésőt, 8 lándzsahegyet, 3 pajzsot, stb., összesen 112 kilogramnyi bronzot találtak.

Ezen kivűl a zágrábi nemzeti múzeumban más fontos tárgyak is vannak, így az Eszék melletti Tenjeből való raktári lelet, meg a Podcrkavljeből, a Bród melletti Vrbából és a Vinkovci melletti Privlakából való tárgyak.

Vitali bronzbádog. Medoviæ Czelesztintől

Vas-kor.

Míg Magyarországon a vaskorban általában kiváltképen a La-Tène-korszak formái uralkodnak, a hallstatti tipusok meg észrevehetőbben csakis Somlyón vannak képviselve. Horvátországban épen a hallstatti művelődési körnek az alakításai jönnek elő s csak aránylag későn csatlakoznak hozzájuk a La-Tène művelődés tipusai. E két művelődési irány egy ideig együtt fejlődött tovább, míg végre a La-Tène művelődés bizonyos, a történelmi kutatás által már megközelíthető időben teljesen elborította a hallstattit.

Ennek a két művelődésnek létrehozója két nagy népcsoport volt, melyek egyikét illyr, másikát kelta (gall, galati) néven jelölik. Az illyr törzs csoportjai, a mennyire történeti ismereteink tudnunk engedik, az Adria partvidékének voltak az őslakosai; a keltáknak mozgékony és mégis aránylag magas műveltségű néptömegei pedig sugárszerűen terjedtek szét az Alpesek vidékein és Pannoniának nagy részét szintén birtokukba vették. A határ, mely ezt a két népcsoportot egymástól elválasztotta, a mai Horvátországon ment keresztűl, a miből önként kinálkozik az a föltevés, hogy itten e két elem közt így ethnikai, mint művelődési keveredésnek kellett végbe mennie, a melynél az illyr elemet a hallstatti formák, a keltát pedig a La-Tène kör alkotásai képviselik.

Ezt különösen az őskori sírleletek egyik legnagyobbjánál, a Prozor melletti Vital hegyen találtnál figyelhetjük meg behatóan.

A hallstatti korszak horvátországi alkotásai, melyeket két rokon művelődési övnek, éjszakról a hallstattinak és délről a glasinacinak, közbeeső tagjaiul jelölhetünk meg, abban a tekintetben is általánosabb érdeklődést kelthetnek, hogy honi fórmák mellett olyanokat is mutatnak föl, a melyekből délről való behozatal következtethető. Ez alaknak kiváló példánya a Korana egyik sziklabarlangjából került elő, mely úgy gondos munkájánál, mint szokatlan nagyságánál fogva egyetlen Európa hasonló lelt tárgyai között.

Italiai hatásra vall az a horvát partvidékről, Grižaniből származd fibula, melynek egészen kivételes alakja egyedűl Italiára nézve jellemző, a hol ennek számtalan példánya a bronzkorból a vaskorba való átmenetet jelzi, és a mely az említett régibb Peschiera-fibulán kivűl szintén az italiai behozatal mellett tanúskodik. Hasonló fibulát Jablanacban (Zenggtől délre) is találtak.

Horvátország legkiválóbb őskori temetője kétségtelenűl a „Vital” hegyen levő, Prozor mellett, nem messzire Otocaètól, Lika-Krbavamegyében. A lelt tárgyaknak nemcsak hihetetlen tömege teszi azt kiválóvá, hanem sokfélesége is, a mely ritkitja mását az őskori temetkező helyek között s már ezért is közelebbi méltatást érdemel. Összeállításukra nézve ezek a tárgyak nemcsak arra alkalmasak, hogy Horvátországnak egyik terjedelmes őskori művelődési korszakát földerítsék, hanem becses tájékoztatásokat nyújthatnak a szomszédos területek rokon leleteinek a megítélésénél is.

A vitali, temető, hasonlóan a hallstattihoz, síkföldi temetkező hely volt. A fölkutatott sírok számát még csak megközelítőleg sem ismerjük; több százra mehetett az. A fölásásnál azt vélték megfigyelhetni, hogy a csontvázak három földrétegben feküdtek, a melyek mélységök szerint három különböző művelődési korszakot jelezhetnének. De ha meggondoljuk, hogy síkföldi temetőkben a sírok különböző mélysége épen nem lényeges, hanem többnyire a véletlentől függ az említett megfigyelés egymagában épen nem elégséges. Fontosabb az, hogy hullatemetés és halotthamvasztás példáira egyaránt akadtak, mert – a mennyire ezen, egykor illyrek lakta nagy terűletnek, melyhez Likamegye is tartozott, őskori emlékeit ismerjük, – a hullatemetés volt a régibb és a halotthamvasztás az újabb szokás, melyet főképen a La-Tène művelődés tér foglalása segített elő. De még ez sem elég arra, hogy a prozori temetkező hely korát meghatározhassuk, mert azt, a mi a szomszédos vidékeken szokásos volt, még nem okvetetlenűl szükséges Prozorra nézve is érvényesnek tartanunk.

Azon fibulák között, a melyek Prozorból a zágrábi nemzeti múzeumba kerűltek, számos olyan is van, a melynek díszítő eleme drótból font kettős tekercs. Ugyanezt a motivumot azután részint hagyományos ősalakjában, részint további formálódásaiban a következő őstörténeti korszakok is öröklik, úgy, hogy az egyszerű tekercs kormeghatározásra egyáltalán nem alkalmas. Csakis ott, a hol ez az ősmotivum bizonyos tárgyakon fokról-fokra bizonyos leszármazó fejlődési menetben figyelhető meg, szolgálhat az bizonyos ipari tevékenység ismertető jele gyanánt, s lehet a körűlményekhez képest a kormeghatározásnál is irányt adó. Ez állítható a prozori tekercses korongfibulákról is.

Fibulák Prozorból. Medoviæ Czelesztintől

A tekercs-fibulának három legegyszerűbb neme az „S” alakú, a pápaszemfibula és a csőforma középrészű, a prozori leletben csak néhány példányban található, ellenben az az alak, melyen a két tekercskorong közt 8-as alakú középső tag van, számosabb s ebből a zágrábi nemzeti múzeumban 35 darabot őriznek. Idővel a korongokat és a hozzájuk erősített 8-as alakú középső tagot is bádogból készítették, az eredetinek csak vázlatos formáját tartván meg.

Ez a tipus, melyet a zágrábi múzeumban 9 példány képvisel, sajátos helyi alak, és végső lánczszeme annak a fejlődési menetnek, a melyen az általános ősforma idők folytán helyi alakítássá formálódott át.

A prozori korong-fibula azonban még azért is érdekes, hogy bár származása helyén további változásokon nem ment át, dél felé és pedig Boszniában még tovább is fejlődött. Bosznia több helyén, de főképen a glasinaci temetkező terűleten a korong-fibulát már egy darabból öntve találjuk. A régibb példányok még prozori mintájukhoz hasonlítanak, de már fokozatosan elmosódik annak tudata; hogy az alapgondolat a tekercs-korong volt, és a fibulák fölszinét csomókkal, széleit pedig lemezszerű toldásokkal díszítik. Ezek a glasinaci korong-fibulák, tekintve, hogy Glasinacon hiányzanak az ősformából való átmenetet jelző fibula-alakok; azt bizonyítják, hogy az illyr belföldre valamely éjszaknyugati művelődési gócz volt hatással. Mivel azonban a glasinaci tárgyak általában a hallstatti; vagy helyesebben a korai vas-korba tartoznak, ebből azt kell következtetnünk, hogy a leleteknek az a sorozata, mely a prozori korongfibulákkal együtt kerűlt elő, föltétlenűl a hallstatti korszakból való.

Különféle egyéb bronz ékszereken kivűl ebbe a korszakba tartoznak még azok a vitali sírmezőt különösen jellemző, félgömbszerű bádogsüvegek is, a melyekét változatosan csoportosított apró, trébelt bütyök-gombocskák díszítenek; s a melyek alsó szélein sűrűen felaggatott bronz fityegők is vannak.

Ezen régibb korszak bronz-kovácsainak művészi tehetségét főképen egyes vert díszítésű bronzbádogokról ítélhetjük meg. Láthatunk ezeken teljesen etruszk művészeti stilusban kivert pajzsos és sisakos harczosokat, paripákon nyargaló lovas alakokat, továbbá az egyik bádogon olyan ábrázolást, a mely, mint őskori istentiszteleti kép, megbecsűlhetetlen értékű.

Ezen a lapon az előtérben két, csónakjuk orrában álló, dárdával és pajzszsal fölfegyverzett harczos ront egymásra; fölöttük s magasan az egész környezet fölött szárnyas fej képében emelkedik az istentiszteleti alak, a napisten, a ki lefelé számos sugarat bocsát és a harczosokra világosságot áraszt. Ezt az alakot olyan alakítás koronázza meg, a mely több tekintetben hasonlít az egyptomi napkoronghoz, s melynek legközelebbi hasonlatosságait ó-etruszk domború faragásokon találhatjuk föl. A tengert az előtérben halalakok, az eget pedig két, az istenképnek mindkét oldalára helyezett csillag és madarak példázzák. E domború képnek a párja egészen hasonló volt, csakhogy az előtérben a két sisakos, pajzsos harczos földön áll, az ábrázolásnak felső része pedig elveszett.

A kor szobrászati érzékéről a fityegőknek egész sorozata tesz tanúságot, a melyek sajátságos fölfogással és szigorúan stilizált ábrázolással lovakat, kakast, tyúkot és más állatokat, továbbá számos emberi alakot is mutatnak.

A prozori, meg a művészi tekintetben az összes többi országoknak mintáúl szolgált etruszk képes ábrázolatok feltűnő hasonlatosságánál fogva föltehető az a kérdés, vajon e képes ábrázolásokban, miként a hallstatti temetőből előkerűltekben is nem egyenesen etruszk behozatali czikket kell-e gyanítanunk?

Római faragványok és szoborművek. Medoviæ Czelesztintől

A prozori tárgyak közűl a hallstattiból a La-Tène korszakba való átmenetet a korai és középső fokozaton csak két fibula jelöli, ellenben későbbi fokozatú sok van; és több jellemzetes helyi alakú is előfordúl.

E korszak tárgyai a hallstattiaktól a dúsabban használt nagy, szépen díszített borostyánkő- és zománczgyöngyök által különböznek. Amazok a Keleti-tengerrel való kereskedelmi összeköttetésre vallanak, emezeket pedig phöniciek útján való keleti behozatalnak tartják, a mely egész Európában és így Horvátországban is jelentékeny volt. A vitalihoz legközelebbi rokonságban levő temetkező helyek közűl a boszniai Krajinában három helyet kutattak át, és pedig Sanski Most, Jezerine és Ribiæ közelében.

Számokban kifejezve tehát a prozori korszak a kereszténység előtti V. századtól az I. századig tartott.

A prozorihoz teljesen hasonló temetkező helyre találtak újabban a Gospiæ mellett levő Vrebacban s részben már ki is. zsákmányolták.

A La-Tène korszak nemcsak a vitali temetőre szorítkozott, hanem elterjedt első sorban egész Lika-Krbavamegyére s innen a tengerparttal egyközűleg haladó széles csíkban messzire Boszniába is. Horvátországba eső részében még más, ismeretessé vált lelő területeire is hivatkozhatunk, ilyenek a likavármegyei Kula, Oblajac (Gornji Lapac mellett), Trnovac és Sv. Juraj (Zengg mellett). De a régi japodok határszélein túl is messze elterjedt a La-Tène művelődés. A legtöbb emlék urnasírokból való, a melyek e terűleten a jellemzetes kelta temetkezési módot képviselik. A Vinkovci melletti Neudorfban és a Mitrovicában föltárt urnasírokon kivűl találtak ilyeneket még Károlyváros mellett Trešerovacban, Ozalj mellett Poljicében és Krupacéban, csakhogy ezek a régibb hallstatti korszak urnatemetői. Az e sírokbol napfényre kerűlt tárgyak közűl különösen értékes a Mitrovicában talált kardhüvely boriték-része, bizonyára csak töredék, melynek kiváló érdekessége a nyílás szegélyzetének jellemzetes kanyarúlata s az alatta levő vésett díszítés, ezen a vidéken ritka La-Tène forma, mely ennek a déli Pannoniában virágzott régibb művelődési fokozatnak délkelet felé való elterjedését bizonyítja, s a mely ezenkivűl egész kiállításában oly igen hasonlít a Marne-vidék hasonló tárgyaihoz, hogy a La-Tène művelődés nagyszerű kiterjedésének legjobb bizonyságáúl szolgálhat.

A római uralom kora.

A rómaiak és japodok első találkozása barátságos volt, mert Krisztus előtt 171-ben, mikor a Perseus ellen indúlt Cassius Longinus az ő terűletükön akart átvonúlni, ezt nemcsak önként megengedték, hanem országuk járatlan ösvényein még útmutatókúl is szolgáltak. És mégis már ebből a találkozásukból támadt első összetűzésük. Cassius Longinus ugyanis nem ért czélt, hanem kénytelen volt visszafordúlni és haza tértében katonái a japodok ellen különféle erőszakosságokra vetemedtek. Ezek követséget küldöttek Rómába s ezen eljárás miatt panaszt emeltek. A tanács nyugodtan kihallgatta őket, elégtételt igért és a követek mindegyikének 2.000 sestertius ajándékot szavazott meg.

Ellenséges érintkezésbe a japodok első izben Kr. e. 129-ben jutottak a rómaiakkal, a kik eleintén ugyan nem tudtak ellenök sikert kivívni, de Sempronius Teditanus alatt, kinek D. Junius Brutus segítségére ment, végre is győzedelmeskedtek. E háború okáról, valamint a kivívott siker további katonai kizsákmányolásáról nincsenek közelebbi adatok. E hadakozás végczélja alkalmasint csak az volt, hogy egy nagyravágyó rómait diadalmenethez juttasson.

E hadjárat óta a Rómához való viszony csaknem egy századon át valószinűleg békés volt és csak a Kr. u. 35. évben kezdett Octavianus a japodok ellen háborút, mely őket önállóságuktól megfosztotta.

Octavianus legyőzte a monetinokat és az avendeatokat, a tengerparttól befelé Arupiumig nyomúlt és azt bevette. Arupiumot Otoèac környékén a vitali temetkező hely közelében gyanítják, s talán joggal, mert ez a temető egyedűl is igazolja azt a föltevést, hogy ott nagyobb helység lehetett.

Római bronzok. Medoviæ Czelesztintől

Augustus, miután a legyőzött japodok országát Dalmáczia tartományába és a scardonai conventbe kebelezte, kelet felé vonúlt. Ezt inkább azzal a szándékkal tette, hogy katonái a gyakorlatból ki ne jőjjenek és hogy őket idegen népek költségén lássa el; ezért kezdette a pannoniai háborút, melyet ugyan nem fejezhetett be, de a legfontosabb működési alapot mégis megszerezte hozzá. Ez Segestika városa volt (ma Sziszek), a melyet majd pannon, majd skordisk városnak tartottak, s mely a japodokat a pannonoktól elválasztó határ közelében feküdt. A város Octavianus ostromával bátran szembeszállt, a miben nagy segítségére volt a Kulpa és a Száva által körűl folyt földnyelven való kedvező fekvése is. A megszállásnál a rómaiak hajókat is használtak, a melyeket a Száváról, sőt dunai szövetségeseiktől kellett volt szerezniök. A szorongatott városnak egy csapat pannon harczos sietett segítségére. Octavianus eléjök vonúlt és visszaverte őket. Mikor a segestikaiak ekként a külső fülszabadítás reményét meghiúsítva látták, megadták magukat. Példájokat követhették a folyamköz egyes gyengébb törzsei is.

Octavianus, jóllehet dicsekedett vele, nem jutott Segestikán túlra, hanem dél felé vonúlt, hogy a római hatalommal 16 év óta daczoló dalmatákat leigázza. Segestikában állandó őrségűl 25 cohorsot hagyott, hogy e helyet esetleges támadások ellenében biztosítsa.

A dalmaták fölkelése idején, a melyhez sok pannon törzs is csatlakozott, ott telelt át Tiberius és a város védő műveit csatornával erősíttette meg, mely a Kulpát (Colapis) a Szávával összekötötte úgy, hogy a várost szigetszerűen minden oldalról víz folyta körűl.

A rómaiak, kik a fölkelés elnyomása után ott maradtak, többnyire katonák voltak ugyan, de bizonyára nem hiányoztak közöttük a római nyerészkedők és kereskedők sem, a kik a seregeket mindenfelé követték, hogy az újonnan elfoglalt országokat kereskedelmileg kizsákmányolhassák. Magának a vidéknek, mely Siscia előtt végtelen síksággá terűl szét, később is gonosz híre volt azt mondták, hogy barátságtalan, hideg, zord; köves, terméketlen; hogy az őserdőn át sem út, sem ösvény nincs, és hogy a gyér népesség társadalmilag annyira hátra van; hogy állami, vagy községi szervezetnek nyoma sincs köztük. A batonok elleni háborúban makacsságuknak is jelét adták. A Dráva és Száva közti úgy nevezett folyamközben a japodokon kivűl még colapiakról, skordiskokról, jassiakról, amantinokról és breukokról történik említés.

Mikor a rómaiak egész Pannoniának uraivá lettek, a mai Horvátország és Szlavonia közigazgatásilag szétdaraboltatott. A japodok országa Dalmáczia tartományának liburni részévé lett, Horvátország éjszakkeleti része mintegy a Vrbas torkolatáig Felső-Pannonia, a szlavoniai részek és Sirmium pedig Alsó-Pannonia tartományhoz csatoltattak.

Az ország különösen akkor lendűlt föl, mikor Probus, a nagy császár, a mons Almus hegységen, a mai Fruska gorán, a szőlőmívelést meghonosította s így késő nemzedékeknek is jóltevőjévé lett.

Az egész országon szétágazott s jórészt már az első században befejezett úthálózatnak legfontosabb vonala Sisciát Mursával (Eszék) Teutoburgiummal (Dalja), Sirmiummal (Mitrovica), Singidunummal (Belgrád), egy másik út Sisciát Neviodunummal kötötte össze, s ennek Aqua Viva (Varasd) felé kiágazása volt. Két út Dalmáczia tartományába vezetett, és pedig Sisciából és Sirmiumból kiindúlva; ez utóbbi Marsonia (Bród) mellett ment át a Száván.

Mint fönmaradt fölíratókból tudjuk, ezeknek az útaknak legtöbbjén mérföldmutatók és hídépítmények voltak.

A barbárságból a rómaiságba való átmenet csak fokozatosan történt. Az építészet terén, a mely eddigelé egészen ismeretlen dolog volt, italiai fölfogást követtek; szobrászat dolgában, a melyet pedig a fönmaradt emlékekből következtetve, meglehetős élénken űztek, a belföldi művészek nem épen sokra vihették, mert a római művészettel csak akkor ismerkedtek meg, a mikor ez már hanyatlóban volt. Mindazáltal Sirmiumban tekintélyes művészek voltak, a kik a császár figyelmét is magukra vonták, miként azon sirmiumi szobrászok története mutatja, a kiket Diocletianus császár egy Aeskulap szobor elkészítésével bizott meg, a kik azonban, mivel keresztények voltak, vonakodtak, miért is 294. november 28-án vértanú halált szenvedtek.

A római foglalást megelőző kor kevés nagyobb, helysége a foglalás után hamar fölvirágzott. A hét fővároson, úgy mint Segesticán, a melyet a rómaiak Sisciának neveztek, és Sirmiumon kivűl számos új, gyorsan fejlődött város keletkezett.

Siscia eredetileg csak rendezett, közigazgatás nélküli falu volt, a mely mellett római tábor feküdt, és mikor az I. századnak első felében a délpannoniai katonai őrségeket a Közép-Duna mellékére helyezték át, csak akkor érvényesűlhetett jobban a polgári telepedés, melyet főkép a Flaviusok és Septimius Severus segítettek elő. Ezért a városnak díszneve is Flavia Septimia volt. A város fejei a duumvirek voltak. Fontos közigazgatási fő hivatalok voltak itt a tartomány levéltár a (tabularium), a tartományi pénztár (arca dispensatoris) és Felső Pannonia ezen, a Száva középfolyása mellett fekvő Savia nevű részének a correctora is itt székelt. Igen korán keresztény egyházmegyei székhelylyé is lett, mely szent Quirinust, a Diocletianus alatt kivégzett püspököt, tisztelte legkiválóbb vértanújáúl. Pénzverőműhelye is volt és Gallienus, meg Probus egyik érmén Siscia városa személyesítve s az Augusta díszczímmel van kitűntetve. A város nagyságáról és pompájáról tanúskodhatik egy czédrusfából készűlt szekrény (cista) is, a melyen lapos domború faragásban Róma, Konstantinápoly, Nicomedia és Karthágó világvárosoknak személyesített ábrázolása mellett Siscia is föl van tűntetve koronás nő képében. Sisciának a világvárosokhoz történt ilyen melléállítása bizonyára a művész megbocsátható helyi hazafiságára vall, mindamellett a város fölvirágzására is mutat, mit a római alépítményeken álló Sziszeken talált számos lelet is igazol. Trajanus szobrán az a jelenet is van, a mint Trajanus Sisciában hajóra száll. A háttérben a várost körítő fal és annak egyik kapuja látható, a falakon kivűl pedig egy szabadon álló amphitheatrum.

Paris fő, Sziszekről (bronz). Medoviæ Czelesztintől

Pannonia azon részének, a melyen a mai Szlavonia fekszik, fővárosa Sirmium, a mai Mitrovicza volt, mely már a rómaiak berontása előtt is fönnállott. A batonok fölkelésének idején, Kr. u. 6. évben, a breukok ostromolták, a kiket a volcäi mocsaraknál, a mai Eszék közelében, Caecina Severus legatus legyőzött. A város gyorsan fejlődött világvárossá, mint Herodianus nevezi, és a III. századtól kezdve még császárok is tartózkodtak benne. Mi több, az itt született Probus, II. Claudius és Aurelianus személyében, császárokat is adott a birodalomnak. Volt császári palotája, színháza, fegyvergyára, voltak fürdői, s a mint állítják egy, szent Synerotesnek szentelt keresztény székesegyháza, sőt későbbi időben még a római birodalom egyik legnagyobb hivatalnokának, a praefectus praetorio-nak is székhelye volt.

Ezen két városon kivűl egész sora volt a községeknek és gyarmatoknak, melyek rommaradványai még ma is bizonyságai annak az előrehaladott művelődési állapotnak, a melyben ez a vidék a rómaiak uralma alatt volt. Közűlök csak a következőket nevezzük meg Taurunum (Zimony), Bassianae (Petrovci), Cibalae (Vinkovci), Mursa (Eszék), Marsonia (Bród), Aquae Jassae (Varasd-Teplicz), Aquae Balissae (Daruvár).

A mai Horvátország és Szlavonia a római időkben a világbirodalom minden hányatásában részt vett s egyike volt azoknak a provinciáknak, a melyek először érezték az Európát elárasztó barbárok támadásait. 441-ben kivált Sirmiumnak kellett az „Isten ostorától”, Attilától szenvednie. A keleti császárok egészen a hunnok zsákmányáúl engedték át, s az utolsó római praefectusnak, Apenniusnak s vele a püspöknek is menekűlnie kellett.

493-ban ezt a vidéket is meghódította a góthok királya, Theodorich.

A nemzeti uralkodók és az Árpádok kora.[94]* Kršnjavi Izidortól, fordította Acsády Ignácz

Constantin Porphyrogeneta, a bíborban született byzanczi császár, a horvátok bevándorlásának történetét ekképen beszéli el:

„A horvátok pedig akkoron Bagibareán túl laktak, a hol most a belochrobatok. Egy törzs, Clucas és Lobelus, Cosenzes és Muchlo, a Chrobatus testvérek, meg két nővér, Tuga és Buga, népeikkel elváltak tőlük és Dalmácziába vonúltak, a hol az avarokat találták; évekig tartó harcz után győztek a chrobatok és az avarok egyik részét kiölték, a másikat pedig meghódoltatták. És azóta horvátok birták ezen országot, és még most is vannak Horvátországban avar maradékok, a kiket avaroknak ismernek el... A Dalmácziába költözött chrobatok egy része különvált s megszállta Illyricumot és Pannoniát. Ezeknek is volt fő zsupánjuk, a ki barátságból követségeket küldözött a chrobatok fő fejedelméhez.”

Spalatói Tamás főesperes († 1268), ki a salonai érsekség történetét részben régibb kútfők alapján írta meg, ezeket mondja: „Lengyelországnak Lingones nevű vidékéről hét vagy nyolcz nemes törzs jött ide Totilával; s látták, hogy a horvát tartomány alkalmas a megtelepedésre, mert kevés lakosa maradt; elkérték tehát azt vezérüktől s meg is kapták. Ott maradván, elkezdték nyomni a benszülötteket és erőszakkal szolgálatra kényszerítették őket. Horvátország éjszakról Dalmácziával határos bérczes ország.”

A Lingones név állítólag a magyar „lengyel” szóban maradt fönn, és ez az adat arról az országról, a honnét a horvátok származnak, összhangzik azzal a más úton kiderített ténynyel, mely szerint Nagy-Horvátország a kievi Oroszországgal volt határos. A szerbekről és lakóhelyükről írja Constantin: „Ezek a meg nem keresztelkedett és fehéreknek is nevezett szerbektől származnak. Midőn az ezek fölötti uralkodás két testvérre szállott egyikök a nép felével Heraklius keletrómai császárhoz menekűlt, a ki Thessalonikában adott nekik lakóhelyet. Egy idő múlva vissza akartak térni ősi hazájukba, a mit a császár meg is engedett. De átkelvén a Dunán, meggondolták a dolgot és más lakóhelyet kértek, melyet a császár az avarok elhagyott terűletein jelölt ki nekik, a melyet immár Serbliának és Paganiának, a Zachlumok és Canaliták országának is neveznek.”

E helyek meghatározásában a horvát és a szerb történetírók nem értenek egyet. Amazok tagadják, hogy itt tengermelléki terűletről is volna szó, emezek meg állítják.

A frank kútfők még későbben is határozatlanúl nyilatkoznak erről. Einhard évkönyveiben ez van: „mondják”, hogy a sorabok Dalmáczia nagy részét lakják. A későbbi írók meg, még a XII. századbeliek is, a kérdést inkább összebonyolítják, mint megvilágítják.

A horvátok megkeresztelhedéséről sem maradtak megbízható adatok megtelepedésük első idejéből. Úgy látszik, 640 körűl még gonosz pogányok voltak, mert a dalmát származású IV. János pápa sok pénzt küld foglyaik kiváltására s fő gondja az, hogy Venantius, Anastasius, Maurus és sok más keresztény vértanú ereklyéit biztonságba helyezze előlük; de, úgy látszik, akkor senki sem tette ki magát vértanúságnak térítési kisérletekkel.

Horvátországban is csak az állami hatalom közbelépésével lehetett az egyházat szervezni és Ravennai Jánosnak, a horvátok apostolának, munkája csak akkor lett tartás sikerűvé, a mikor Pogonatus Constantin császár (679 körűl) védelmébe fogadta. Erre a római szék is közbe lépett, de a byzanczi udvar és a római curia békés együttműködése végül is ellenségeskedésre vezetett.

Tamás főesperes szól erről az egyházi szervezetről, mely 640-től 679-ig egyelőre a régi püspökségek visszaállítására szorítkozott. A régi salonai érsekség újjáébredt a spalatói érseki székben s régi jogai alapján ismét alája került a visszaállított delmiumi és siseiai püspökség. Szlavonia fejedelmei (duces Sclavoniae) nagy tiszteletben részesítették és dúsan javadalmazták a spalatói székesegyházat, melyben Szent Pál tanítványának, Szent Domniusnak, az ereklyéit őrizték.

Ebből azt következtetik némelyek, hogy a Száva és a Dráva közti terűlet politikailag is a dalmát Horvátországhoz tartozott. A 872 körűl fölújított szerémi-pannoniai püspökség akkor, Szent Methód idejében, minden esetre önálló volt.

Alsó-Pannoniának avarok és szlávok, valamint horvátok és szerbek lakta részei tulajdonképen csak akkor léptek be a világtörténelembe, mikor a frank birodalommal jutottak érintkezésbe. Az avar-frank háborúban, mely 791-ben kezdődött és az avarok megsemmisítésével végződött, közben két századon át sokszorosan sújtva a Duna terűletét, az avar nép nem pusztúlt el végképen, de teljesen elvesztette a függetlenségét, összekeveredett a szlávokkal s részben a mai nyugati Magyarországban tengődött; részben a mai Ausztriában húzódott meg. Ez események a Dráva és Száva közti földet fölszabadították ugyan az avar uralom alól, de a szomszéd Horvátországgal együtt frank felsőség alá juttatták, a mit Saxo, a költő, lendűletes versekben ünnepel. Einhard említi, hogy e miatt fondorlatok és diplomácziai tárgyalások folytak a frank udvar és Byzancz között. Ez utóbbi tiltakozott a kiszorítása ellen, ámbár uralmát nem emelte érvényre kellő erélylyel. Csak 817-ben állapították meg a határokat. A frankok határozottabban léphettek föl, mint a másutt is szorongatott byzancziak, és a régi Sirmiumig nyomúltak elő, hol a Franca villa (ma Mangyelosz, a középkorban Nagy-Olaszi), a Francochorion és a Fruška gora (ó-szlávúl fružkaja gora, frangból vagy frugból, a mi frankot jelent) nevek ma is emlékeztetnek rájuk. Erik őrgrófnak és utódának, Kodolaehnak, (799–800) véres munkát kellett végezniök, a míg Záráig juthattak. Erik a függetlenségükért küzdő horvát törzsfőnökökkel vívott harczban Tersattónál (rómaiúl Tersatica, horvátúl Trsat) esett el.

A Karoling császárok 800-tól 871-ig uralkodtak a horvátokon, habár uralmuk olykor csak névleges volt. A horvát hajóhad 871-ben küzdött utoljára mellettük az arabok ellen. Ez időszakban két kiemelkedő egyéniség lépett előtérbe.

Borna, a guduscanok és timocianok herczege (dux) az egyik, Liudevit, Alsó-Pannonia herczege (dux, rector) a másik. Ez utóbbi sok dolgot adott a frankoknak; a frank krónikások ezért rútúl is bánnak el vele, de jóban és roszban kiváló embernek kellett lennie. Először a szegények és az elnyomottak védőjeűl lép föl, midőn Kodolach friauli őrgróf visszaélései és kegyetlenkedései miatt Lajos császárnál panaszt emel. A császár nem látta igazoltnak a panaszt, pedig annak kellett lennie, mert a mikor Liudevit fegyvert fogott, általánossá lett a fölkelés, melyhez a szomszéd timocianok, carnioliak és a karantánok is csatlakoztak. A guduscanok is cserben hagyták a frank-barát Bornát, a ki csupán testőrségének köszönhette megmenekűlését (819). Liudevit még ugyanazon a télen erős sereggel betört Dalmácziába s tűzzel vassal pusztította. A ravaszabb, óvatosabb és tágabb látókörű Borna belátta, hogy nyilt csatában nem állhat ellen Liudevitnek; ezért erődített helyekbe vonta vissza csapatait s oly sikeresen folytatta az apró csetepatékat, hogy ellenfele sulyos veszteséggel kényszerűlt visszavonúlni.

A következő évben három frank sereg indúlt Liudevit ellen; az egyik Italiából, a második Karantániából, a harmadik Bajorországból és Felső-Pannoniából nyomúlt előre. Liudevit nem ereszkedett csatába velük, hanem egy hegyi várba húzódott. A frank hadak nem bántották az erős várat, de az országot kegyetlenül földúlták. Az egyik sereget, mely Felső-Pannoniának tartott, nagyban tizedelte a vérhas, úgy, hogy semmit sem végezhetett; a másik kettő dicstelen hazatérése közben Liudevit szövetségeseinek egy részét engedelmességre szorította.

E közben Borna meghalt. Lajos császár a nép kérelmére unokaöcscsét, Ladaselavust, nevezte ki utódává. Fortunatus gradói patriarkhát Tiberius nevű papja följelentette Lajos császárnak, hogy Liudevitet ellenállásra buzdítja, hogy erőditmények emeléséhez mesterembereket küldött neki. A császár maga elé idézte a főpapot, a ki talán közelebbi viszonyba is lépett Liudevittel, mint földije s az idegen uralom ellensége. Fortunatus úgy tett, mintha hajóra akarna szállani, hogy a császári udvarba menjen, alattomban pedig Zárába illant János tartományi főnökhöz, a ki nyomban Konstantinápolyba küldte, a hol aztán oltalmat talált. Liudevitnek ez a küzdelme Alsó-Pannonia függetlenségéért szintén azt a hiedelmet kelti, hogy a frank birodalom és Byzancz között ellentét forgott fönn, bár nem maradt híre, hogy a keletrómaiak támogatták volna a fölkelést. Liudevit a háború harmadik évében, mikor ismét frank sereg indúlt ellene, teljesen szövetséges nélkül állott Sisciában. Belátva a harcz sikertelenségét, mely országának nem hozhatott szabadságot, hanem csak pusztúlást és elnéptelenedést, a szerbekhez menekűlt. Einhard beszéli azt a nehezen érthető történetet, hogy azt a szerb zsupánt, a ki őt befogadta, megölte s országát elfoglalván, követeket küldött a császári udvarba s igérte, hogy maga is oda megy. Az emberi lélekben sok a daemoni erő, a mely kitör, ha a szerencsétlenség fölrázza; lehetséges tehát, hogy a vendégszeretettel fogadott menekűlt abban a hitben követte el a bűntényt, hogy új politikai támaszra talál; de lehet, észrevette, hogy csak azért fogadták be, hogy kiszolgáltassák; sőt meglehet végűl az is, hogy a frank történetíró csak azért keni rá a vitéz ellenfélre a bűntényt, hogy igazolja Liudevit meggyilkolására nézve Bornának a nagybátyját, a ki befogadván és egy évig vendégéűl látván Liudevitet, elvégre mégis csak megtette ezt a jó szolgálatot a frankoknak.

Constantin írja, hogy a horvátok Porin archonjuk alatt hét éves tusa után lerázták a frank igát és visszaszerezték szabadságukat. Alsó-Pannonia azonban még ezek hatalmában maradt és uralmukat a Száva torkolatáig föntartották.

A bolgárokkal folyó határvillongásokban ez utóbbiak megint csak elpusztították a Dráva és Száva közét, sőt a Dráván is átkeltek a rablók.

A frankok elmozdították e csapás okozóját, Baldricus friauli őrgrófot s őrgrófságát négyfelé osztották (828 ). Ekkor keletkeztek Friaul, Isztria, Karinthia és Pannonia inferior tartományok. Ez a fölosztás végzetessé vált a horvátok sorsára.

Jámbor Lajos fiainak viszálkodásai és a bolgárok támadásai következtében, a kik megszállták a Szerémséget, a frank hatalom annyira meggyöngűlt, hogy Liudevitnek követője akadhatott Ratimirben, de hamar elűzték. Úgy látszik, ekkor hol a bolgárok, hol meg a frankok uralkodtak ezen a szerencsétlen tartományon; 827-ig nincs többé említés benszülött fejedelemről s a későbbiekről is alig egyéb a nevöknél. A „Gvozdon” (Kapelán) túl fekvő ország ment maradt a bolgár okkal való küzdelmektől; ennek a sorsa a dalmácziai horvátokéval kapcsolatos.

Constantin, a ki csak a hozzá közelebb eső, valamint azon állapotokról ír, a melyekről jobban értesűlhetett, beszéli, hogy a horvátok és a szerbek III. Mihály (842–867) előde, Bazil alatt szabadok voltak és saját törvényeikkel éltek. Archonjaik, fejedelmeik (principes) nem voltak; zsupánoknak engedelmeskedtek, mint a többi szlávok. Legrégibb, 852-ki, okíratunknak egy, mintegy 839-re visszamenő helye Mislav, Chroatorum dux-ról beszél, a mint hogy az egykorú frank évkönyvek Bornát is „dux”-nak nevezik; e szerint bizonyos, hogy a horvát fő zsupánok már 852 előtt viselték a dux czímet. Úgy ez, mint a kevéssel utóbb fölvett királyi czím, úgy látszik, alig korlátolt s időnként bizonyára teljes függetlenségnek volt a kifejezése. Hogy és mint függött össze ez időben a Dráva és Száva köze Horvátországgal, történeti bizonyossággal nem állapítható meg, mivel ez országrészek története a XI. századig ismét homályba borúl. A reánk maradt kevés adat értelmezési kisérlete nem derítené föl e homályt. A frankok visszaszorításával és a byzanczi hatalom időnkénti hanyatlásával a hírek is elapadnak és a történetbuvár láthatárába azon országok lépnek, melyek Velenczével és a római székkel érintkeznek. Különösen a lángeszű, széles látókörű és erélyes, de szerencsétlen VIII. János pápa foglalkozik sokat a horvátokkal, meg a szlávokkal, míg kiváló előde, I. Miklós, főleg a bolgárokra irányozta szemét.

Az alakúlásnak viharos, következményekben nagy ideje volt ez, a melyben a horvát nép voltaképen jövőjének és fejlődésének az alapját vetette meg.

Az általános helyzetre döntő hatású volt a polgárosúlt világ keleti és nyugati felének egyházi és politikai szétválása, a mi Nagy Károly császárrá koronázásával kezdődött, s melyet az egyházi szakadás pecsételt meg. Az új hatalmi terűletek határán lakó horvátoknak és szerbeknek be kellett jutniok az ott uralkodó áramlatokba.

Horvátországban VIII. János pápa (872–882) és Bazil byzanczi császár (867–886) idején három fejedelem uralkodott Domagoj (865–876), Sedeslav (878–879) és Branimir (879–890)

E három fejedelem alatt Horvátország észrevehetőleg előtérbe lépett és története e rövid időszakban oly határozott alakban tűkröződött vissza, hogy a későbbi események mintegy az előbbiek ismétlődésének látszanak.

A velenczei krónikások Domagojt „Sclavorum pessimus dux”-nak s a horvátokat „Selavorum pessime gentes”-nek nevezik. Ezzel önkénytelenűl bevallja:, hogy a horvátok akkor veszedelmesek voltak rájok nézve. S csakugyan többször megverték őket s a narentanok megfenyítésére indúlt doge, Candianus Péter, maga is elesett. A horvátok csöppet sem voltak jobbak a normannoknál és szaraczénoknál s hadjárataik csak nagyságra nézve különböznek ezek hódító háborúitól. Domagoj, még ha akarta volna sem volt képes a kalózkodásnak véget vetni, mert az egyes törzsek zsupánjaik alatt saját szakállukra kalózkodtak s a fejedelemmel nyilván csak akkor törődtek, ha támogatta őket. VIII. János pápa, ki mozgalmas élete nagy részét a szaraczén kalózok elleni harcznak szentelte, és a ki hajóhada élén maga is kivonult ellenök, Domagoj kalózkodásait sem tűrhette megrovás nélkül; az olasz állapotok zűrzavarában is fényesen érvényesített diplomácziai tehetségét jellemző levelet intézett hozzá.

A zármondata miatt Gratian decretumaiba fölvett töredék így hangzik: „Domagojnak, a híres fejedelemnek. Ezenkivűl ajánljuk buzgó hitségednek, hogy a neveddel visszaélő kalózok ellen annál hathatósabban járj el, mert neved alatt a keresztényeket pusztítják; gondold meg tehát, hogy ez alávaló emberek a te nevedet is megbecstelenítik; fölteszszük ugyan, hogy e rablók tudtod nélkül állanak lesbe; de tudván, hogy megakadályozhatod vala őket, nem fogunk ártatlannak tekinthetni, ha szét nem vered őket. Mert meg van írva. A ki meggátolhatja a bűntényt és nem gátolja meg, maga követi el”.

Úgy látszik azonban, a pápa levele keveset használt, mert a horvátok magának Domagoj fiának a vezetése alatt támadták meg Gradót. De a velenczeiek tönkre verték őket, hajóhadukat megsemmisítették, a fejedelemfit számos kalóztársával együtt megölték, a többit meg elfogták. A harczok mindamellett Domagoj halála után is folytak.

VIII. János pápa, kinek otthon elég alkalma volt, hogy a megbocsátás erényében gyakorolja magát, úgy látszik, megbocsátott Domagojnak, mert később is több, szivességet kérő és tanácsokat osztogató levelet intézett hozzá. A krónikák ez időre nézve jellemző epizódot beszélnek el. Horvát kalózok egy izben, a mikor Velenczében templomi ünnep volt, észrevétlenűl kikötöttek Olivolónál s betörtek a templomba, hogy az esketésre váró mátkapárokat elrabolják, a mi sikerűlt is. A velenczeiek egy kisebb hajórajjal utánuk iramodtak s szerencsésen vissza is vették az elrabolt kincseket és a menyasszonyokat, a kik néhány napig a horvátok rabjai voltak. Ez esemény emlékezetéűl a doge a Maria Formosa templomban 1797-ig évről-évre megajándékozta volt a szegény menyasszonyokat. A narentanokról azt is beszélik, hogy a konstantinápolyi zsinatról haza térő római főpapokat a zsinat hiteles irataival együtt hatalmukba ejtették.

Velenze 998-ig kénytelen volt adót fizetni a horvát fejedelmeknek, hogy nyugtot szerezzen magának. Nem volt ez előny Horvátországra nézve s mai fogalmaink szerint becsületére sem vált, de akkor a velenczeiek sem voltak ebben nagyon érzékenyek és kereskedelmök később sem volt erre kényes úgy, hogy keresztény rabszolgáknak szaraczénok számára való eladását törvénynyel kellett eltiltani, még pedig több izben; de mindannyiszor kijátszották.

Domagoj, úgy látszik, a byzanczi udvar neheztelését is magára vonta, mert halála után fiait mellőzték és byzanczi segélylyel Sedeslavot tették meg fejedelemmé. Sedeslav uralkodásának három ténye ismeretes, melyek elég világosan mutatjuk politikáját.

Először is elismerte a konstantinápolyi patriarcha felsőbbségét; ez által szorosan szövetkezett a kereskedelem-politikai érdekből Byzanczczal tartó dalmát városokkal, azután meg rendezni igyekezett a zavaros horvát trónörökösödést. Ez az eljárása bizonyítja, hogy széles látókörű államférfiú volt, talán a legtehetségesebb az akkori horvát uralkodók között. Byzanczhoz hajló politikájának első előnye volt, hogy a császár neki adta a dalmát tengermelléki városok adóját, a melyek ettől fogva igen csekély összeget fizettek a császárnak felsőbbsége elismeréséűl. S bár ennek daczára még mindig fönmaradt államjogi különállásuk, csak névleges volt az már, a valóságban pedig Horvátországgal való teljes összeolvadásuk útja meg volt törve. Ép így készítette elő a görög egyházhoz tartozó szerbekhez való közeledést. A rendezett trónörökösödés meggátolta volna mindazon bonyodalmakat, melyek késöbb megrontották, meggyöngítették s veszedelembe sodorták a horvát birodalmat. Sedeslav Byzanczhoz való viszonya miatt ellentétbe jutott a papság egy részével, – azon törekvése miatt pedig, hogy a trónöröklést úgy rendezte, hogy a fejedelem jövőre ugyanazon egy családból választassék; a dicsőségre vágyó törzsfőnökökkel is.

Hogy Róma nem fogja elnézni a horvátoknak Photius elismerését, előre lehetett látni. VIII. János pápa Sedeslavhoz intézett egyetlen fönmaradt levelében Isten nevére kéri a fejedelmet; lássa szivesen Bolgáriába menő követét s adjon neki oltalomlevelet, útravalót és ruhát. Úgy látszik, a fejedelem teljesítette a pápa kérelmét. Egyszerre csak zendűlés támadt és Sedeslavot megölték. Ha meggondoljuk, mily ridegen s mily gyöngédtelenűl járt el a pápa politikai czéljai valósításában; ha tudjuk, hogy Nápolyban a szaraczén párt ellen kiütött forradalmat támogatta; Athanásius püspököt meg azért, hogy ezen alkalommal saját testvérét megvakíttatta, levélben ünnepelte akkor nem menekűlhetünk attól a gyanúsítástól, hogy a legatusnak Sedeslavnál tett látogatása összefüggésben állt a lázadással, melynek Sedeslav áldozatúl esett. A pápa, a legkiválóbb politikusok egyike Szent Péter székén, kora embere volt és Sedeslavnak tudnia kellett, mit várhat tőle, ha Photius mellé áll.

Az összeesküvés feje, a Sedeslav bukása után fejedelemmé lett Branimir, nyomban Róma felé fordúlt. Következményeiben fontos trónváltozás volt ez, a mely a horvátok további politikáját a Balkán-félszigeti szlávokétól, különösen a szerbekétől nemcsak elválasztotta; hanem egyenesen ellentétbe juttatta. Ez a fordúlat okozta azt is; hogy a tengerparti városok újra elváltak Horvátországtól.

VIII. János pápa két levelet intézett a Sedeslav gyilkosának látszó Branimirhez. Az egyikben üdvözli az apostoli egyház kebelébe való visszatérésért, a hová mint legkedvesebb fiát, visszafogadja, s egyszersmind „hőn óhajtott győzelmet” kiván neki ellenségein.

Ez ellenségek valószinűleg nemcsak külföldiek voltak, mert a pápa egy másik levelet intézett az összes „tisztelendő papokhoz és az egész néphez”, a melyben intette őket, hogy híven álljanak meg a szentszék mellett.

Branimirt még arra is kéri az első levélben, bocsássa Bolgáriába talán ugyanazt a bevált legatust, a kinek már előbb is el kellett járnia egy diplomácziai küldetésben.

A tengerparti városok ugyanis kereskedelmi érdekeik tekintetéből szilárdúl ragaszkodtak Byzanczhoz s ezen János papnak, az említett legatusnak, kellett segítenie.

A pápa Spalato, Zára s a többi városok püspökeihez, előljáróihoz és lakosaihoz intézett levelében fölhívta őket, térjenek vissza a római egyházba s vegyék rá a választandó spalatói érseket, hogy a palliumért Rómába menjen.

A nem egészen megbizhatónak vélt spalatói egyházfők ellensulyozására Nonában külön püspökséget alapított; a melynek első püspöke, Theodosius, a VIII. Jánostól nemcsak nem ellenzett, hanem buzgón támogatott szláv liturgia híve volt.

Ó-horvát leletek Bielo Brdóból. Medoviæ Czelesztintől

Branimir uralkodása idején, ki a Muæban (Dalmáczia) talált kövön fölíratilag említtetik, lépnek be a magyarok Európa történetébe. Horvátországba tett betöréseik első hírét Dandalo krónikájában találjuk, a ki Ursus Particiacus (912–932) uralkodásának elbeszélése alkalmával azt írja: „Miután Horvátországot és Stiriát kifosztották, visszatértek Pannoniába s később Bolgáriát dúlták”. A diocleai névtelen pap, Béla király névtelen jegyzőjének szellemi atyjafia, szintén közöl valami homályos hírt ez eseményről, melynek az lehet az alapja, hogy a magyar lovasok a Kapela hegyláncz és a hegyvidék szorosait védelmező horvátok ellen nem boldogúltak. Olaszországba tett rabló kalandozásaikban a Dráva és a Száva közét is érintették, s e szerencsétlen földet ismét vad háborúk dúlták és pusztították.

Jordanes szerint ez a vidék a VI. században még tele volt városokkal, melyek között Sirmist (Sirmium) mondják a legjelentékenyebbnek. De a népvándorlás idején átélt súlyos megpróbáltatások s a gyakori pusztítások, melyekről megemlékeztünk, érthetővé teszik, hogy a történelem a mai Horvátországról és Szlavoniáról a XI. század végéig semmit sem tud mondani. Hogy ez a történeti homály nem a sír sötétsége s hogy a történeti kútfök e hallgatása nem a halál csöndje, hanem hogy a romokon itt is új élet virúlt, bizonyítják az e korból származó szlavon leletek.

Ezen polgárosodás és művészkedés nyomai nagyon ritkák ugyan, de hogy Dalmácziában sűrűbben fordúlnak elő ez időből való emlékek, annak tulajdonítható, hogy ott aránytalanúl többet ásatnak, mint Horvátországban és Szlavoniában.

Muntimir egy Bihácsban 892 szeptember 28-án kelt okíratában megerősíti jámbor előde, (I.) Trpimir, adományát. Fontos e történelmi emlékben az a körűlmény, hogy „Muncimir divino munere juvatus Chroatorum dux”-nak, Isten kegyelméből független fejedelemnek nevezi magát a byzanczi vagy bármely más felsőbbség elismerése nélkül. Továbbá hangsulyozza, hogy örökösödés alapján viseli méltóságát, „residente paterno solio”; elődét, (I.) Trpimirt mondja atyjának is. Az okíratot az udvari fő méltóságok kézjegygyel, a fejedelem szintén kézjegyével és pecsétjével látta el; írta és aláírta Firminus diaconus és udvari káplán a benne említett összes tanúk jelenlétében. Hogy a fejedelem, udvarmestere, csákányosa, lovászmestere, kamarása és pinczemestere, a fejedelemasszony udvarmestere, csákányosa és fegyverhordója nem tudták aláírni nevüket, nem mondható feltűnőnek. A frank udvarban sem volt ez máskép. Mindezen udvari tisztségek létezéséből következtethetjük, hogy 892 körűl Horvátországban kisérlet történt, hogy byzanczi mintára udvartartást szervezzenek és ily módon a főzsupán fényét fokozzák, s ezzel megtették az első lépést a királyi méltóság megalkotására.

A következő időkből némi eseményekről hírek maradtak fönn nevek nélkül és egyes nevek események híre nélkűl. Megpróbálták rendezni ez anyagot, de a nagy hézagok még nincsenek megbizható módon betöltve, a genealogia és a chronologia még nincs megdönthetetlenűl megállapítva.

Fölíratokkal a következő forrásokban előfordúló nevek hitelesítvék: Pribimerius (Kninben), pro duce Trepimero (Spalatóban), Branimir (Zágrábban), Dirsisclau(m) ducem magnum (Kninben), a...clau dux Chroatorum (Kninben), mely még nincs határozottan kimagyarázva, Muntimyr (Kninben) és egy, Nonából származó velenczés keresztelő medenczén e fölírat: „sub tempore Wissasclavo”. Legújabban hosszú fölíratot találtak, mely Regina Helenát, Mihály nejét és István anyját említi 976 évszámmal.

Okiratokból fönmaradt X. János pápának egy levele (924), melyet Lucius hamisnak tart, ellenben Farlati, Raèki, Jaffé és mások tárgyilag hitelesnek tekintenek. E levél valami T.-t nevez rex Chroatorumnak. Ezt a T. diplomatikai siglát „Tomislav”-ra magyarázzák, a kit Tamás főesperes a 914. évnél mellékesen említ mint dux-ot. Ellenben újabb történészek ez okíratot s a T(omislav) nevet ama hírekkel hozzák kapcsolatba, melyeket biborban született Constantin a nemzeti uralkodóház fénykorából közöl. S híreinek joguk van a hitelességre, mert mint kortárs ír és hivatalos kútfőkből meríthetett: „A birodalom kormányzásárúl” szólóművében azt írja, hogy a horvátok Trpimir és fia Kriesimir idejében 60.000 lovasból és 100.000 gyalogból álló hadsereget tudtak kiállítani. Tengeri haderejük 80 nagy hajóból (sagenae) és 100 kis járműből (condurae, Κουντελας, ebből a velenczei gondola) állott. A nagy hajókon 40, a kisebbeken 10 matróz fért el.

Ez a Trpimir – mondják némelyek – azonos lehet Tomiszlávval, még pedig akként, hogy Tomiszláv (Tamás), a keresztnév, a Trpimir nemzetségi név mellé teendő, mint később Kriesimir Péter vagy Zvonimir Demeter.

Valamely még fölfedezendő fölírat, vagy okírat oldhatná meg legjobban e kérdést.

A régiek méltán mondották, hogy a ki boldogan akar élni, legelőször is tekintélyes hazájának kell lenni. E szerint a horvátok boldogabbak voltak ekkor, mint régi történetök bármely más korszakában, mert a görög források jelentése szerint hegyeik úttalan szorosaiban tönkretették a nagy bolgár sereget, a mely a szerbeket már előbb meghódította volt. Kevéssel utóbb elhúnyt Simeon, a nagy bolgár czár; a velenczeiek még adófizetők voltak s a narentaiakkal sem bírtak; a horvátok tehát nagy haderejökkel uralkodó állást foglalhattak el annál is inkább, mivel a keletrómai birodalmat súlyos kűzdelmek kötötték le.

Ekképen történetök legkedvezőbb időszakát élték. Fontos kutatni azon okokat, a melyek megakadályozták őket, hogy ily kedvező időben kellően fölhasználják a hatalmukban álló tetemes segélyeszközöket.

Első sorban Constantinnak Kriesimir tengeri haderejére vonatkozó tudósítása értékével kell tisztába jönnünk. Gibbon e hely tárgyalásakor megjegyzi, hogy „száznyolczvan hajót nagy tengeri erőnek képzelhetünk, de tengerészeink kaczagni fognak azon, hogy e hadihajók legénysége egyre-másra csak tíz, húsz, legfölebb negyven emberből állott”.

Az ilyen, csak számra nézve tekintélyes hajóraj ép oly kevéssé volt alkalmas távoli hadjáratokra, mint merész és hosszú kereskedelmi útakra. A horvátok, mint Constantin mondja, csakugyan megelégedtek a partmelléki hajózással (cabotage) és „városról városra Pagania körűl a dalmát öböl mentén Velenczéig űzött kereskedéssel”, s beérték kalózkodás számba menő apró hadi támadásokkal.

Ellenben a velenczeiek ott voltak a kelet minden kikötőjében; hol a hitetlenektől és a görögöktől eltanúlták a jobb hajóépítést és hajóhadukat mindinkább tökéletesbítették, míg a horvátok a régi liburniai építésmódnál maradtak. Kereskedelmüknek mezei és nyers termékekre kellett tehát szorítkoznia, míg a velenczeiek nagy kiterjedésű tengeren túli és belső szárazföldi kereskedést űztek. Nélkülözhetetlenekké lettek mindenütt, az összes kikötőkben különös kedvezményeket szereztek s így túlszárnyalták a horvátokat.

A velenczeiek a hajózásban századok óta gyakorlott venetek utódai voltak, míg a horvátok az őslakóknál nem találtak kereskedelmi hagyományokat, csak nagy kalózkodással eltöltött múltat. A velenczeiek nemcsak a horvátokat szárnyaltak túl, hanem az összes olaszokat is, miben leginkább városuknak különösen kedvező fekvése volt szolgálatukra. Hátuk mögött feküdt a még használható római útakon könnyen elérhető Nyugat-Európa, a hol több polgárosodás maradt fönn, mint Horvátország legközelebbi szomszédainál, Keleten s Éjszak összes országaiban. Constantin még egy nyomós okot említ meg, mely akadályozta a horvátokat; hogy valami merész vállalattal megelőzzék a velenczeieket s esetleg Aquilejában vagy Gradóban megvetvén lábukat, átvegyék azt a szerepet, a melyet később Velencze horvát birtoka alapján olyan sikeresen töltött be. Beszéli ugyanis, hogy a horvátok már előbb arra kötelezték magukat a pápa előtt, hogy csak védelmi háborút viselnek, s hogy II. Trpimir korában a „Horvátország és Velencze közt fekvő” Franciából valami Márton nevű csodatevő férfiú érkezett hozzájok és rávette őket, hogy ez egyezséget megtartsák. Ez elbeszélést a horvát történetírók kétségbe vonják, de az esemény egészen rávall a horvátok őseire.

Ha meggondoljuk, hogy a bolgárok alig két emberöltővel ez előtt az élet legaprólékosabb eseményeire nézve is a pápai széktől kértek s kaptak fölvilágosítást és útbaigazítást, a mely szabályozta, hogy a napnak mely szakában egyenek, hogyan öltözködjenek, mely időben érintkezzenek nejökkel; ha eszünkbe juttatjuk VIII. János beavatkozását Horvátország ügyeibe épenséggel nem látszik valószínűtlennek, hogy akkor a horvátok is olyan ájtatosak voltak. Ellenben abban az időben, melybe Raèki teszi Trpimir és Kriesimir uralkodását (928–46), nem valószinű, hogy a curia beavatkozott volna a horvát uralkodók politikájába, mert az Alberichtől szorongatott pápák ez időben már csak árnyékát képviselték Szent Péter széke egykori hatalmának. Ez okból az olyan Márton-féle ember nagyon könnyen szerezhetett befolyást Horvátország népére és vezető osztályaira. Sőt lehetséges az is, hogy hazája nagyon közel esett Velenczéhez.

A velenczeiekben vetélytársaik e jámborsága nagy derűltséget kelthete; náluk az ilyesmi alig okozott volna akkora aggályt. A legjobb viszonyban voltak a hitetlenekkel, ellátták őket fegyverrel a keresztények ellen, szállítottal nekik rabszolgákat és herélteket, főleg a verduniek voltak igen keresettek, a kiket a zsidók gyári módra állítottak elő, néha-néha meg keresztény hadi foglyokat, köztük horvátokat is, rabszolgákúl adtak el. Nem engedték, hogy vállalataikban akár a pápa, akár a császár akadályozza őket; a hol gyöngébbeknek érezték magukat, meghajoltak, hogy kedvezőbb alkalommal újra kezdjék dolgukat; még vallásosságuknak is az állam czéljaira kellett szolgálnia. Szent Márk holttestét Alexandriából Velenczébe szállították; ez az ereklye inkább politikai, mint vallási jelkép volt előttök. A „Velencze és Szent Márk” harczkiáltás; úgy látszik, felsőbbséget nyújt Szent Márk védenczeinek.

Míg a horvátok az Adriai tenger partszélein mozogtak és Rómára néztek, a velenczeiek főleg Byzanczczal barátkoztak, mely akkor még a polgárosodás középpontja s a világkereskedés fő helye volt; ott és a Keleten tanúlták el a fogásait azon ipar-ágaknak, melyek később gazdagságuk s ezzel együtt hatalmuk egyik kútfeje volt.

Igen fontos minden esetre az is, hogy milyenek voltak ez időben Horvátország vezető körei, legelől természetesen a király. Ha akkor I. Miklós, VIII. János vagy VII. Gergely pápa-féle férfiak uralkodtak volna Horvátországban, bizonyosan többre vitték volna, mint Kriesimir. Tomislav Trpimir király; ki a Constantin említette haderőt szervezte s valószinűleg legyőzte a bolgárokat, úgy látszik, valóban jelentékeny uralkodó volt. Kriesimir alatt azonban mintha már beköszöntött volna a hanyatlás ideje. Államférfiúi tehetségére nem épen kedvező világot vet az, hogy nem volt emberismerő. Minden valószinűség szerint ugyanis fiának későbbi gyilkosát, Pribinát ő maga tette meg bánná, helytartóvá s fia gyámjává. Ez a végzetes ember megölte a reá bizott fiatal királyt; Miroslavot, és szörnyű polgárháborút támasztott, mely az országot tönkre tette. A görög kútfő kivált azt említi föl, hogy a bonyodalmak következtében Horvátország hadereje tetemesen csökkent s a 80-ból csak 30 hadihajója maradt. Ez adatokból következtethető, hogy az említett haderő nem volt egységes, hanem, mint a későbbi feudalis seregek, az egyes törzsek jutalékaiból állt, melyekkel azonban a bitorló Pribina már nem rendelkezhetett.

Pribina legyőzetése után valószinűleg mellőzték Surinja Svetoslavot, a törvényes trónörököst, és öcscsét, Držislavot választották királylyá. Surinja, úgy látszik, olyan kiváló uralkodói tulajdonokkal bírt, hogy a pártos urak, kiknek gyönge király kellett, ellene voltak. Úgy látszik Byzancz keze is benne volt a játékban, mert Tamás főesperes szerint utóbb Byzancz adományozta Držislavnak és utódainak a királyi czímet és jelvényeket.

Körűlbelől ez időben (991 ) választották meg Velenczében Orseolo II. Pétert dogévá, a kiről atyja azt mondotta, hogy hazájának dísze lesz. A pártviszályoknak, melyek előde alatt dúltak, csakugyan véget vetett, halállal fenyegetvén mindenkit, ki a népgyűléseket zavarni merné. Biztosította magának a jóakaratot Konstantinápolyban, hol jelentékeny kereskedelmi kedvezményekre tett szert, továbbá követségeket küldött Egyptom és Syria szultánjaihoz, hogy támogatásukat megnyerje.

Držislav, a hogy a gyönge emberek szokták; nem kellő helyen és időben alkalmazta az, erős kéz politikáját, s a tengerparti városokat és Velenczét is egyszerre kezdte szorongatni.

Állása különben is bizonytalan volt, mert nemcsak a háttérbe szorított pártokkal gyűlt meg a baja, hanem a törvényes, erősebb akaratú s úgy látszik, okosabb trónkövetelővel is, a kinek a kiszorítása az ő tragikai bűne volt. Byzanczi segélylyel jutván a trónra, kétségkivűl viszonszolgálatra kötelezte magát, mely valószinűleg a bolgárok ellen nyújtandó segítségben állt; ekkor azonban talán a hozzá menekűlt s nála dús ajándékokban részesűlt Penèo bolgár herczeg nővérétől elámíttatva, elpártolt Byzancztól, sőt Bolgária mellé állott.

Mindez eseményeknek nagy és általános, belső elégedetlenséget kellett kelteniök s ez lehetett az ok; mely az egymást immár gyorsan követő eseményeket fölidézte. A velenczeiek kijárták maguknak Byzanczban azt a megbizatást, hogy az elpártolt Horvátországot meghódítsák; Surinja, a törvényes trónkövetelő, hívta őket az országba, mint később a magyar és a szerb trónkövetelők a törököt; a római tengerparti városok Sedeslav meggyilkolása után ismét elidegenedtek Horvátországtól, a papságuk meg épen nem táplált barátságos érzelmeket a szláv liturgia és képviselői iránt; a horvát király és a narentaiak fejedelme is egyenetlenkedtek.

Ezen, minden esetre fölöttébb válságos időben Držislav újolag követelte Velenczétől a hátralékos évi adót, melyet a doge ezekkel a büszke szavakkal tagadott meg: „Az adót nem valami követségtől küldöm el, hanem magam megyek, hogy megfizessem”. A szeretetreméltóság talán az államföntartó, de nem az államalapító tulajdonságokhoz tartozik. A velenezeiek fölszerelték a hajórajt, egy ügyesen rendezett küldöttség tisztelgését fogadták, a püspök ünnepélyesen átadta Szent Márk zászlaját a dogénak, ki állítólag 997 (1000?) Nagyboldogasszony napján elindúlt a hajórajjal. Útja inkább diadalmenethez hasonlított, mint hódító hadjárathoz, mert majd mindenütt nemcsak ellenállás nélkül fogadták, hanem ünnepélyesen üdvözölték. Csak a nagyon megerősített Lesina és Lagosta szigetet kellett valóban megvívnia s a narentaiakat levernie.

Csak a föntebb vázolt körűlmények teszik érthetővé, hogy a velenczei doge tulajdonképeni háború nélkűl urává lehetett Horvátország legfontosabb helyeinek azon király fiának uralma alatt, a kinek magának nagy szárazföldi és tengeri hadereje volt. Ilyen körűlmények mellett képzelhető, hogy általános volt az elpártolás, s a horvát vidéki nép és a latin városok lakossága seregestől csatlakozott a velenczeiekhez, hogy Szent Márk zászlaja alatt saját királya ellen harczoljon. Surinja Svetislav a dogét Trauban ünnepélyesen fogadta s fiát Velenczébe adta nevelőbe. Némelyek azt tartják, hogy ő maga lett az uralkodó; de bizonyos, hogy Držislav egyelőre még megtartotta országa egy részét és Surinjának a doge leányával, Hicelával, egybekelt fia, István, jutott a trónra.

Habár Orseolo II. Péter hódító útjának egyelőre nem volt is állandó eredménye, ez az esemény mégis nagy fontosságúvá lett Velencze jövőjére nézve, mert ez volt az első lépés Dalmácziának s Horvátország legfontosabb részeinek a teljes meghódításához. A doge illesztette czímébe ezeket a Horvátországra nézve sulyos következményű szókat: „és Horvátország és Dalmáczia” herczege, ezt a jogát 1085-ben Komnen I. Elek császár is megerősítette, Kálmán király meg 1101-ben elismerte.

Arbe, Veglia és Ossero szigetek adóbevallásaiból ítélve, a Velenczének fizetett egyenes adó nem volt nagy; 15–40 nyestbőr, vagy némi selyem volt az egész, de a közvetett terhek fölöttébb sulyosak voltak. A velenczeiek a benszülötteket úgy a városokban, mint a vidéken az összes állásokból, még pedig nemcsak a fontos, a vezető, hanem a belső közigazgatás alsóbb rendű tisztségeiből is kiszorították. Emlitik, hogy Orseolo Ottó Ragusa, a fia Spalato, Polano. Domokos Trau, Comano János Sebenico, Michel Vitalis Tenger-Fejérvár (Zara Vecchia) grófjává tétetett volna, s így a könnyen szerzett ország a velenczei nemesség zsákmánytárgya lett. De az állam sem mindig elégedett meg a csekély adóval, hanem a későbbi évszázadokban nehéz véradót szedett, a mennyiben a horvátokat tengeri katonákúl és matrózokúl alkalmazták a horvát erdőségek fájából épűlt számtalan hajón.

Egy nem eléggé hiteles adat szerint Horvátország akkor Magyarország barátságát kereste. Egy legenda beszéli, hogy II. Kriesimir leánya és Szent István fia, Imre közt házasságot terveztek (1030 körűl). E föltevés megfelelt volna a politikai helyzetnek.

Róma újra harczias pápát kapott VIII. Benedekben (1012–1024), ki Alsó-Italia miatt erős viszályba keveredett Byzanczczal. A pápa Melus lázadását támogatta; ezt azonban Bugianus katapán a régi Cannae mellett legyőzte. Držislav utódai, látván szerencsétlen politikájának következményeit, ismét Byzanczhoz csatlakoztak; a császár méltóságuk jelvényeit s az eparcha vagy patricius czímet adományozta nekik; de VIII. Benedek, a ki az Alsó-Italiában gyorsan előnyomúló byzancziak ellen mindenfelől segítséget kért, úgy látszik, be tudta őket fonni a maga vállalataiba. A barii régi krónika ugyanis azt mondja, hogy a diadalmas Bugianus katapán 1024-ben megjelent Horvátországban s a „patricius nőt”, Kriesimir nejét, és fiát előbb Bariba, onnan meg Konstantinápolyba vitette. Figyelemre méltó az ideje ennek az episodnak, a mely minden összefüggés nélkül jelenik meg Horvátország történelmi kútfőiben. II. Henrik német király, kit a pápa segítségűl hívott, Alsó-Italiában 1022-ben legyőzte s a tengerparti városokba szorította a byzancziakat. A horvátok a pápa javára, úgy látszik, hajóhad-tűntetéssel támogatták e műveletet, mert épen akkor, a mikor a pápa és a német király, Bugianus hatalmas ellenfelei, csaknem egy időben meghaltak, a byzanczi hadvezér megjelent, hogy a gyöngébb, immár elhagyatott Kriesimirt megbüntesse s nejét és fiát a horvát politika újabb fordúlatai elleni biztosítékúl magával vigye.

Byzancz akkor általán erős támadásokat intézett minden irányban. Bolgária hatalmát megtörte, a Szerémséget meghódította s fejedelmét, Sermót, megölte, Magyarországgal erősebb összeköttetést keresett s magában Rómában is sikereket ért el a byzanczi politika. XIX. János pápa majdnem megtette II. Basiliusnak azt a szivességet, hogy a görög patriarchának az ökumén püspöki czímet adományozza. A velenczeiek ez alkalommal is ügyes diplomatáknak bizonyúltak, de Horvátországban több vereséget szenvedtek. I. István (1035–1058), a ki az ő iskolájukba járt, a dalmát városokat illetőleg mulékony sikereket aratott, fia Kriesimir Péter pedig (1058–1073), kinek ereiben velenczei vér is folyt, végleg kiszorította őket. Alatta a királyság új lendűletet vett; ő ismét a horvátok és dalmaták királyának nevezi magát. A velenczeiek, valamint a byzancziak sem mondtak ugyan le horvát czímeikről, de a tényleges hatalmat Kriesimir meg tudta szerezni magának. Czímének kibővítése akár Byzancz akaratából történt, akár nem, a valóságos hatalmi állapot kifejezése volt. A kelet-római császár; kinek nem nagy örömöt okozott a mód, a hogy a velenczeiek Orseolo II. Péter alatt megbizatásukat fölfogták, úgy látszik, ismét a horvátokhoz hajlott, úgy, hogy Kriesimir Péter a városokat és szigeteket a császár hozzájarúlásával és nevében kormányozta s a tengerparti városok élére állított strategos vagy katapán a horvát király alá lehetett rendelve. Benn az országban azonban független úrnak tekinté magát és „Isten kegyelméből király az örökösödés joga alapján” czímet viselt.

Kriesimir király okírata (1070).

Adta a bőkezűt s nagy urat játszott, a monostorokat és a nemes embereket gazdagon megajándékozta, s úgy látszik, jó politikus is volt, mert különös gondja volt, hogy megnyerje a városokat, melyek Držislav alatt nyíltan Velencze mellé álltak; csakhogy a bőkezűség maga még nem nyeri meg az emberek szívét, mert a jótéteményt hamar elfeledik s a hálát tehernek tartják. Kriesimir Péter tehát azon fáradozott, hogy a városok előkelő nemzetségeit összeházasodás útján a királyi családhoz és a horvát főurakhoz csatolja s ezzel érdekközösséget teremtsen köztük; abban az időben pedig, mikor a nép széles rétegei nem számítottak, ez volt az egyedűl döntő.

Szerencsés külső sikerek következtethetők egy oklevélnek azon pontjából, mely szerint a király „országát vizen és szárazon megnagyobbította.” Mennyire, az még nincs biztosan megállapítva; csak az bizonyos ez okírat szerint, hogy a narentaiaknak a Cetina és Narenta közti terűletét a szemközt fekvő szigetekkel együtt bekebelezte a horvát birodalomba, s így teljes joggal beszélhetett „az ő dalmát tengeréről.”

A dalmát tenger birtokával természetesen még nem, sokra ment mindaddig, míg az összes többi tengereknek a normannok és a velenczeiek voltak az urai. Kétségtelen, hogy a velenczei asszonynak, Hicelának, fia belátta az erélyes kereskedelmi politika fontosságát, valamint azt is, mennyire alkalmas Dalmáczia nagyszerű tengeren túli kereskedelem kifejtésére; de könnyebb elviselni akár egy vesztett csatát, mint mulasztásokat pótolni. A világ helyzete nem kedvezett Horvátország fejlődésének és terjeszkedésének.

Kriesimir állása Róma irányában nem egészen világos és nincs is tisztázva, de, úgy látszik, nagyon óvatosan volt megválasztva. Nem valószinűtlen, hogy Hildeprant befolyása megvédte Horvátországot a normannok betöréseitől. A pápai rendeletekből és a tartományi zsinatok végzéseiből világosan kitűnik, hogy Kriesimir Péter a curiának a szláv liturgia s a papok házassága elleni kűzdelmében inkább óvatos néző, mint cselekvő politikus volt, saját vallásos érzésének pedig monostorok és egyházak alapításával tett eleget.

A szláv liturgia és a papok házassága Horvátországban és Dalmácziában a Konstantinápolylyal való viszony kiemelkedő emlékeiképen maradtak meg. Kriesimir Péter idejében II. Miklós pápa s mindenható minisztere, Hildeprant, külön követet küldtek, hogy indítsa meg ellenök a harczot. Még a XIII. században is Tamás főesperes valósággal aggodalmat keltő fegyverrel kűzdött a latin szertartás mellett. A szláv liturgiához ragaszkodó horvát papokat hűlyéknek, Szent Methodiust eretneknek tűntették föl, a szláv liturgiáról meg azt mondották, hogy az arianismussal függ össze. A küzdelem IV. Incze bullájában nyert ideiglenes befejezést (1248), a mely szentesíti a szláv liturgiát, meg a glagol írást, mivel Szent Jeromostól származnak.

Kriesimir Péter rajta volt, hogy benn az országban erélyes kormányzatot teremtsen. Szaporította az udvari méltóságokat, a kiket a főpapokkal és főurakkal együtt királyi személyéhez vonzani s a bánt szorosabban magához fűzni iparkodott. Több zászlós urat nevezett ki, s a bánt, a ki hatalmi tényező volt köztük, minden alkalommal udvarába hívta s a fontos okíratokat vele, mint első tanúval íratta alá. Magánokíratok keltezésénél a bán a király mellett említtetett.

Constantin említi először a bánt, még pedig mint a mai Lika-Krbava és Fiume-Modrus megyék uralkodóját. A horvát fejedelemnek királyi rangra emeltetésével a bán a király helyettese lett. Mily fontos volt ez az állás, kitűnik abból, hogy a byzanczi császár a tengerparti városok kormányzatát majd a királyra, majd meg a bánra bízta, s hogy a magyar király a nővérét Zvonimir bánnak adta nőűl. Két bán, Pribina és Zvonimir, trónkövetelőűl lépett föl. Ez a helyzet fölöttébb veszélyes volt az uralkodó család állandóságára nézve.

Közöljük Kriesimir Péter egyik okíratának rajzát s záróképűl a pecsétjét. Kriesimir Péter, a ki 1073 körűl halt meg, nem szabályozta kellőleg a trónöröklést. Halála után nyomban három trónkövetelő lépett föl. Az országot rút viszályok egymással dühösen küzdő pártokra szaggatták. A pártoskodók behívták a normannokat, kik a királylyá kikiáltott Slaviæot a Slavèiæok törzséből elfogták s magukkal hurczolták.

Miután István, a másik trónkövetelő, a ki követeléseit a Kriesimirral való rokonságra alapította, valószinűleg Slaviæ példáján okúlva, egészségi okokból kolostorba ment, „egyhangúlag” Zvonimir Demetert választották meg királylyá. A pápa királyi jelvényeket zászlót, kardot, kormánybotot és koronát küldött neki külön követ, Gebizzo apát útján, a ki 1076 október 8-án Zvonimir Demetert királylyá koronázta. VII. Gergely, ki azt hirdette a bámúló Európának, hogy a pápa az összes királyokon felűl áll, nagyon szívesen adományozott királyi méltóságot trónkövetelőknek és hódítóknak, bűnös és jámbor fejedelmeknek, ha elismerték a felsőbbségét. Zvonimir hűbéresküjét Cencius valószinűleg azért őrizte meg az utókornak, mert fölöttébb jellemzően és világosan fejezi ki a viszonyt, melybe VII. Gergely Európa összes uralkodóit juttatni akarta. A király először is elismeri, hogy hatalmát (potestas) urától, Gergely pápától, kapta; obligatio-forma kötelező íratban megígérte: „tibi devoveo, spondeo et polliceor”, hogy mindazt „változatlanúl teljesíti”, a mit ő szentsége rábiz (injungit). Kötelezte magát, hogy a neki adományozott országért (de mihi concesso regno) adót fizet s ezenfelűl a kincses és jószágos vranai zárdát a pápának ajándékozza. Végűl igéretet tett, hogy hű marad „urához”, a pápához, a kitől az országot „ajándékba” kapta.

Ezzel a byzanczi befolyás egyszer s mindenkorra véget ért, a római egyház teljes győzelmet aratott Horvátországban.

Slaviæ király hívei, úgy látszik, nem voltak megelégedve ez eseményekkel, mert a pápa levéllel kénytelen közbe lépni, a melyben azt az alapelvet hirdeti, hogy a kinek panasza van a király ellen, a pápától kell ítéletet kérnie.

A hűbéreskü, a melyet a királyi hűbéres VII. Gergelynek letett, nem volt csupán csak vallásos ténykedés, hanem olyan kötelezettségekről volt benne szó, a melyek két válságos háborúba sodorták Horvátországot.

Komnen Elek császár dús pénzsegélylyel támogatta IV. Henriket. E segély drágaságokból állt, köztük egy ereklyével telt szekrényből s 144.000 byzanczi aranyból. Ellenben a pápa hűséges barátját, Guiscard Róbertet, zúdította a byzanczi császár nyakába, a ki szárazon és vizen támadta a császárt. Mily kevéssé volt tekintet e háborúban vallásos szempontokra, a küzdő haderők csoportosúlása mutatja. Az orthodox kelet-római császár pártján paulicianusok, manichaeusok, angolszászok, velenczések és törökök álltak; a pápa mellett normannok, szerecsenek és horvátok harczoltak, ez utóbbiak annak daczára, hogy a normannok a horvát tengerpartot sokszor végig dúlták, Slaviæ királyt magukkal vitték s valószinűleg meg is ölték és Horvátország kereskedelmét a tengeren túl lehetetlenné tették.

VII. Gergelynek 1085 május 25-én, és Guiscard Róbertnek július 17-én történt halála után a győztes normann had szétoszlott s a görögökkel tartó Velencze ha nem is a győzelem dicsőségét, de a hasznait élvezte. A byzanczi császár újabb kereskedelmi kiváltságokkal és egy különösen értékes ajándékkal jutalmazta a velenczeieket, a mennyiben a konstantinápolyi kikötőben külön helyet adományozott nekik. De még ennél is többet ért az „arany bulla”, melylyel nekik adta a Horvát- és Dalmátország fölötti joghatóságot; dogéjoknak meg a protosevastos méltóságot. Ez a joghatóság ugyan alaki joggá, nudum jus-sá lett a byzancziakra nézve, mióta a pápa a maga hűbéresét ültette bele; de a velenczeiek, mint a következmények mutatták, ebből a jogczímből nagyszerű előnyöket tudtak kicsikarni. Falier Vitalis ezután Venetiae, Dalmatiae atque Croatiae dux et imperialis protosevastos-nak írta magát.

Zvonimir második hadjárata, melyet mint a pápa hűbérese viselt azért, hogy IV. Henrik királyt elvonja Italiától, a szomszédja, Luitolf karantán herczeg ellen intézett támadás volt. Habár Megiser adatai e háborúra vonatkozólag nem mindenben hitelesek, annyit mégis teljes biztossággal állíthatni, hogy Zvonimir szerencsétlenül harczolt és csak Magyarország mentette meg az ellenséges betöréstől.

Ez a hét vállalat megpecsételte Horvátország sorsát.

Zvonimir belső kormányzatáról mindössze annyi adatunk van, a mennyi az egyházak adományleveleiben maradt reánk. Mindazáltal helytelen volna az a föltevés, hogy kormányzati működése csupán egyházi építkezésekből és egyházi adományozásokból állt. Figyelemre méltó, hogy a nemességet európai mintára tagolta (comites, baroni).

László királynak egy adományleveléből (1093).

Zvonimirnek Horvátországra nézve válságos politikáját csupán az akkori idő szellemében lehetséges igazságosan megítélni; a siker nem mindig értékmérője a helyes politikai törekvésnek.

Zvonimir király 1088 körűl hunyt el, a hogy a régi hagyomány tartja, valószinűleg erőszakos halállal; egyetlen fia, Radován, már előbb letűnt a színtérről. A király halála után rövid ideig (1089–1091) Kriesimir király testvérének fia, II. István uralkodott, kit a kolostorból ültettek a trónra. E jámbor ember halálával kihalt a horvátok nemzeti uralkodó családja.

A következő eseményeket nem beszéljük el összefüggőleg, csak a fönmaradt kútfők adataiból összeállított mozaikot adunk.

A mi ezután történt, azt Tamás spalatói főesperes következőleg adja elő: „Erre az ország előkelői közt nagy egyenetlenség támadt. Uralomvágytól indíttatva, hol az egyik, hol a másik akarta magához ragadni a hatalmat, miközben tömérdek rablást, fosztogatást, emberölést követtek el. A pusztítások és a napról-napra ismétlődő gonosztettek nem akartak szűnni. Ekkor egy szlavoniai főúr, a ki belefáradt a fejetlenségbe és megúnta a szenvedett károkat, a helyzet javúlása felőli kétségbeesésében Magyarországba útazott. Megérkezvén László királyhoz, rábeszélte, hogy vegye birtokába Horvátországot, biztosítván őt a vállalat könnyűségéről, mert a királyság uratlan.

E tanácsok hatása alatt László király nyomban nagy sereggel elindúlt s ellenállás nélkűl megszállta az egész földet a Dráva és a Gvozdnak nevezett Alpesek közt. Átkelvén az Alpeseken, sok harczot kellett vívnia a horvátokkal; de győzelme könnyű volt, mert a horvátok közt hiányzott az egyetértés s kölcsönösen nem segítették egymást. Mindazáltal nem nyomúlt a tengerpartig, mert arra a hírre, hogy idegen nép tört át birodalma határain, visszatért Magyarországba.” A XIV. századi bécsi képes krónika, melyet Thuróczy János csaknem teljesen bevett művébe s a mely régibb kútfőkből merített, jelenti: „László volt az első, a ki Dalmácziát és Horvátországot örökre alávetette (jure perpetuo subjugavit) az országnak. Ugyanis a gyermektelen Zolomer király halála után özvegye, László király nővére, mert férjének ellenségei sokfelől támadták, Jézus Krisztus nevében segélyűl hívta testvérét. A rajta ejtett sérelmekért a király kemény boszút állt s visszaállította uralmát Horvátországban és Dalmácziában. Később a királyné László király alá rendelte ez országokat. A király ezt nem pénzvágyból tette, hanem azért, mert királyi jog szerint őt illette az örökség, mint a gyermektelen Zolomer király elsőfokú sógorát.”

1093-ban László király Acha esztergomi és Fábián bácsi érsek, Kozma veszprémi püspök, Gyula nádor, Grab sümegi ispán s más előkelők tanácsára, mint a zágrábi püspökség egy 1134-ki okírata bizonyítja, Zágrábban püspökséget alapított, melynek élére a cseh Duchot állította, ki papjait Somogy és Zala vármegyékből kapta.

A zárai levéltár egyik oklevele ezt mondja: „Urunk Jézus Krisztus születésének 1091. esztendejében, Elek konstantinápolyi császár idejében, abban az időben, mikor László, a pannonok királya, Horvátországba nyomúlva, unokaöcscsét, Álmos urat, ez országban királylyá tette.” Álmos nem sokáig tarthatta magát. László király halála után († 1095) ellenei az ország elhagyására kényszerítették, mire ismét nehéz küzdelmek és zavarok támadtak.

A következő eseményeket is csupán a kútfők lefordított szövegéből adjuk. Tamás főesperes jelenti: „László királyt halála után Kálmán lövette a trónon. Ez az erőszakos ember elhatározta, hogy az egész országot a dalmát tengerig meghódítja. Nagy haderővel jött s megszerzé Szlavoniának azt a részét is, melyet László király meg nem szerezhetett.” „Így (Kálmán) egész a tengerig hatolt s elfoglalta a tengerparti városokat. Először Spalato elé érkezett, s békésen fölszólította, hódoljon meg neki önként s ne tegye ki magát a pusztúlás veszélyének.” A spalatóiak ellenállásra készűltek. A város környéke elpusztúlt s kiraboltatott. A spalatóiak nem engedtek. Új tárgyalások. „Végre a spalatóiak egymás közt tanácsot tartván, Crescentius érseket Kálmán királyhoz küldötték, hogy békét kérjen. A király szívesen fogadta s minden feltételt jóvá hagyott, mely mellett a városbeliek készek voltak a békességet (pro pacis federe) megkötni.”

Miután mindent írásba foglaltak, a király előkelőivel megesküdött a békefeltételek megtartására. Azután a spalatóiak esküdtek, és pedig először az előkelők, azután a nép: „hogy a magyar királyságnak alattvalói lesznek s mindig hívei maradnak.” Ünnepélyes bevonúlás és a kiváltságlevelek átadása után a király távozott. „így jutott Trauba és Zárába, a hol hasonlókép fogadták, ő meg kiváltságlevelet adott nekik.”

A legrégibb (spalatói) codexnek egy külön lapjára a XV. században ezt a jegyzetet írták rá, mely a vatikáni kézíratban, mint pótlék már a XIII. században megvan, s így hangzik: „Kálmán, Isten kegyelméből király, elhatározta, hogy az egész Horvátországot a dalmát tengerig meghódítja. Seregével a Dráváig haladt. De a horvátok, hallván a király közeledését, seregöket összegyűjtötték és csatára készűltek. Mikor a király e készűlődésekről értesűlt, követeket küldött hozzájok, mert enyhén akart bánni s egyezséget kötni velök. A horvátok a király üzenetét vevén, tanácsot tartottak s elfogadták javaslatait; Horvátország tizenkét törzsének tizenkét bölcsebb nemesét küldték hozzá, és pedig:

Jurant a Kaèiæ, Ugrint a Kukara, Marmonját a Šubiæ, Pribislavot a Èudomeriæ, Jurinát a Svaèiæ, Pétert a Mogoroviæ, Pált a Gušiæ, Mártont a Lapèan, Pribislavot a Poletèiæ, Obradot a Lisnièiæ, Jánost a Jamometiæ és Mironját a Tugomeriæ törzsből.

Ezek a királyhoz menvén, őt illő tisztelettel üdvözölték, a király meg békecsókkal fogadta őket és tisztességgel bánt velök; abban állapodtak meg, hogy „ők, kiki a maga törzsét nyugalomra és békére bírják; egyik törzs se legyen köteles a királyi felségnek adót fizetni, de ha ellenség tör be birodalma határain, mindegyik állítson hadjutalékot, még pedig minden törzs 10 nehéz fegyverzetű lovast, a Dráváig saját költségükön, azontúl Magyarországban a királyén. Ez a csapat köteles a királyt a háború végéig szolgálni. Ez pedig megállapíttatott az üdv 1102 esztendejében.”

A magyar kútfők s utánok Dandolo azt beszélik, hogy Kálmán a Gvozdon legyőzte Péter horvát királyt, ki a csatában megöletett.

A zárai levéltárban van egy adománylevél, mely ekként kezdődik: „Urunk Jézus Krisztus születésének 1102. esztendejében.

Én Kálmán, Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya... miután Tenger-Fejérvárban megkoronáztattam...”

A zárai Sancta Mária kolostor tornyán a következő fölírat van:

„Urunk Jézus Krisztus születésének 1105. esztendejében. Miután Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya Isten kegyelméből győzelmet aratván és békét kötvén, bevonúlt Zárába, ezt a tornyot építtette a saját költségén.”

Továbbá egy Trau számára kiadott okírat így szól:

„Urunk születésének 1108. esztendeje 5. hónapjának 25. napján és uralkodásom 12. évében. Én Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya esküszöm a szent keresztre, hogy nektek hű traui polgáraim, állandó békét adok. Sem nekem, sem fiamnak, sem utódaimnak adót fizetni nem fogtok; a püspököt vagy grófot, kit magatoknak választotok, megerősítem; régi jogaitokkal élhettek; csak a kikötőben idegenektől szedett illeték kétharmada jár a királynak. Nem fogom engedni, hogy a városban magyar, vagy idegen lakjék, kivéve, ha nektek tetszik. Ha pedig hozzátok jövök, „hogy megkoronáztassam magamat, vagy hogy veletek a királyság ügyeiről tanácskozzam” (ez a mondat ugyanezen szavakkal fordúl elő II. Gézának a spalatoiakhoz intézett 1142-ki, II. Gézának 1151-ki és III. Istvánnak 1167-ki oklevelében), semmiféle szállásadásra nem kényszerítlek benneteket.”

Vekenegának, Kriesimir király rokonának zárai síremlékén az van írva, hogy 1111-ben Kálmán király (Zárában való) uralhodásának ötödik évében készűlt.

Ugyanezen évből származik a hasonmásban itt közölt oklevél.

Ezt a kútfőanyagot minden képzelhető módon magyarázták. Horvátországnak Magyarországhoz való viszonyát az államalakúlás legegyszerűbb formáján, a personal-unión kezdve az erőszakos hódításig, minden lehető fokozatában, a legkülönfélébb módon fogják föl s a vitás kérdésbe politikai mozzanatok is belejátszanak. Nem levén itt helye e kérdés eldöntésének, nem is akarunk bővebben kitérni mai állapotára annál kevésbbé, mert a közölt kútfőanyag teljesen elegendő alapot nyújt a helyes ítéletre, melyet az elfogulatlan olvasó annál könnyebben megalkothat, mert a következő események e kérdés megítélésére az idézett kútfőknél irányadóbbak.

Az Árpád-házból származó királyok uralmának kezdete óta Horvátország története külső vonatkozásaiban összefoly Magyarországéval, míg belügyileg a királyság önállósága elismert maradt s külön, politikai jogainak megfelelő módon kormányoztatott.

Az Árpádok uralma alatt a secundogenitura egy faja alakúlt ez országokban, melyek több ízben színterei voltak az Árpád-ház tagjai között folyt háborúknak.

Kálmán király okleveléből ( 1111 ).

Fordítás: Krisztus születésének 1111-ik, a IV. indictio, a kilenczedik epakta, a VII. concurrens esztendejében. Mi Kálmán, Isten kegyelméből a magyarok királya, miután Isten irgalmából Dalmáczia és Horvátország királyságait meghódítottuk, megadjuk és megerősítjük, a mennyiben minket illet, az arbei egyháznak plebániáit, az Alpesek alatti zsupát határaival a latinúl Murata-nak, szlávúl Stenice-nek nevezett vártól a Kopriva vizéig, Chissát határaival, Lika zsupát, Bužani és Bocaci zsupát, a mint azokat mindig bírta Krescimir király kiváltsága s a szavahihető tanúk vallomása szerint, kiket Pál, ez egyház előljárója (püspöke) elénk vezetett. Ezen egyház tisztességére és méltóságára azt is megismertük és elrendeltük, hogy az egyházak, valamint a püspökök és apátok investiturája királyi hozzájárúlás nélkül történjék, mert úgy értesülünk, hogy ez eddig is úgy volt. Erre mindkét ország egyetemes tanácsával szükségesnek nyilvánítottuk, hogy Dalmáczia papsága ugyanazon kiváltságokat élvezze, melyeket Magyarország papjai élveznek.

Ez időből, mely e mű magyar részében már kimerítően tárgyaltatott, csupán csak azon eseményeket emeljük ki, melyekben Horvátország, Szlavonia és Dalmáczia nyilván mint egységes egész lépnek elő, vagy a melyekben a horvátok és szerbek kiváló emberei történeti fontosságra jutnak.

Kálmán (1102–1116) sok utódánál, kik könnyelműen föladták Dalmácziát és a tengermelléket, jobban megértette föladatát; nyomban Horvátország megszerzése után neki fogott Dalmáczia megszerzésének. Különös nehézséget okozott Zára és Arbe megszerzése. A spalatói püspökválasztásba beavatkozott. Az egyházi méltóságok viselői addig uralkodó szerepet vittek ez országokban; szokatlan volt tehát, mikor a király kivitte, hogy Manasses választatott spalatói érsekké. Kálmán fia, III. (II.) István (1116–1131) nem értett atyja bölcs politikájának a folytatásához Horvátországban és Dalmácziában s ezzel megadta Velenczének az óhajtott alkalmat, hogy újra hatalmába ejtse a dalmát városokat s az egész tengermelléket.

A horvátok megpróbálták Veglia szigetét elragadni a velenczeiektől, de Dujmo, a Horvátországban később oly nagy birtokú s a Horvátország és Magyarország történetével oly szoros kapcsolatban álló Frangepán család ősatyja, legyőzte őket.

A gyönge I. (II.) Vak Béla (1131–1141) helyett tulajdonképen neje, Ilona, Uros Béla rassai zsupán leánya, uralkodott.

A magyar királynak a szerb fejedelem leányával kötött házasságából négy fia született, kik közűl Géza, László és István tovább éltek atyjuknál.

Vak Béla fia és utóda I. (II.) Géza (1141–1162) kiskorúsága idején csaknem húsz éven át a szerb Belus, a királyné fivére, vitte a kormányt szerencsével és erélylyel.

I. (II.) Géza halála után testvérei, László, utóbb István, azon voltak, hogy Mánuel keletrómai császár segítségével, a ki Magyarországot nyugaton tervezett hódításai alapjáúl szerette volna megszerezni, elűzzék Géza idősebb fiát, III. Istvánt. Mikor azonban az nem sikerűlt, Mánuel, ki mint Szent László unokája, rokonságban állt az Árpádokkal, azt az ajánlatot tette, hogy Géza második fiát Konstantinápolyban nevelteti s utódjává teszi. A fiúval együtt aztán ennek az (1164) örökségét is követelte, s a Szerémséget, Horvátországot és Dalmácziát elfoglalta.

Horvátországban és éjszaki Dalmácziában Kalufes Nikefort állította a kormányzat élére, a ki Spalatóban székelt. Déli Dalmácziát Izsák császári tábornok kormányozta.

A felek hosszú harczok után békét kötöttek, de csakhamar meg is szegték. A horvátok menekűlni igyekeztek a byzanczi uralomtól s kérték a királyt, szabadítsa meg őket. A katholikus papság az ó-hitűek ellen izgatott. Ampud bán, a későbbi nádor, Dalmácziába nyomúlt s egész Horvátország elszakadt a byzanczi császárságtól. Csak Spalatóban nem vihette keresztűl a papság a Byzancztól való elszakadást, miért is Gellért püspök elkedvetlenedve ott hagyta székhelyét s Rómába költözött. A harczból végre is a byzancziak kerűltek ki győztesen s Horvátországot, Dalmácziát és a Szerémséget Mánuel császár haláláig (1180) megtartották. Akkor Constantin sevastos volt a horvát és dalmát királyságok byzanczi részének helytartója. A horvátok nyomban elszakadtak Byzancztól, s visszatértek törvényes királyukhoz, az időközben királylyá koronázott II. (III.) Bélához (1172–1196).

Minthogy a lakosság azonnal a király zászlói alá sietett, Horvátország és Dalmáczia visszaszerzése vérontás nélkül sikerűlt. Csupán Spalato fejtett ki némi ellenállást; de végre ez is meghódolt s Béla király újra egyesíté Horvátországot, Dalmácziát és a Szerémséget a magyar koronával.

Most aztán belenyúlt a byzanczi birodalom ügyeibe és sulyos harczok után elérte azt a nagy eredményt, hogy az 1186-ki békében III. Izsák császár végképen lemondott az egykor Byzancztól függött horvát tartományokról.

A horvátok és a dalmaták a velenczeiek ismételt támadásai daczára szilárdan Magyarországgal tartottak s Kalán pécsi püspökben olyan kormányzót kaptak, ki ennek a Dráva és Narenta (Neretva) közötti nagy terűletnek az ügyeit igen jól vezette.

A horvátoknak a velenczeiekkel folytatott harczai idején Bertalan, Veglia grófja, a későbbi Frangepánok egyik őse, nagy érdemeket szerzett a korona iránt. Ezek elismeréseűl Modrus horvát megyét (zsupát) kapta azon kötelezettséggel, hogy 10 pánczélos lovast állít, mikor a horvát hadsereg (exercitus chroaticus) táborba száll.

1194-ben Béla az érdemes Kalánt elmozdította a helytartóságból és Imrét, a trónörököst, kit 1185-ben magyar királylyá koronáztatott, Horvátország „ifjabb királyává” (rex junior) tette. Klaiæ azt hiszi, hogy Imre 1194-ki második koronázása a Horvátország és Dalmáczia királyává való koronázást jelenti. Béla király nagyon népszerű volt Horvátországban. A krónikások lendűletes szavakban írják le az ő és helytartói bölcs uralkodását.

Béla támadó politikáját a Balkán-félszigeten utódai még erélyesebben folytatták. Ők voltak az ó-hitűek és patarenusok leigázására és megtérítésére irányúló pápai törekvések előharczosai.

Béla utóda, Imre király (1196–1204), sok kellemetlenséget kényszerűlt tűrni a koronára vágyó öcscsétől, Endrétől, ki Horvátországot, Dalmácziát és Rómát vagy Boszniát, a hol nagyon sok és önfeláldozó híve volt, akarta örökségűl. A két testvér harcza nagyobbára a Dráva és Száva közti földön folyt le s Endre III. Incze pápa tiltakozása ellenére Horvátország és Dalmáczia urává tette magát a Drávától Halomföldeig (Hum).

Mikor Endre az ó-hitűek és a patarenusok üldözésével jobban megnyerte a pápát, az ő közbenjárásával békét kötött Imrével, mely azonban nem volt tartós. A megújúlt véres harczok Endre elfogatásával végződtek, ki hűtlenségeért szigorú fogsággal lakolt Kene várában Varasd mellett. E vár romjai maig láthatók. A varasdi polgárok a herczeg fogságát lehetőleg enyhíteni igyekeztek. Imre végül szabadon bocsátotta öcscsét s fia gyámjává rendelte.

Időközben a velenczeiek újra elhódították Zárát. Jellemző Velencze politikájára nézve, hogy Dandolo Henrik doge a keresztesek segélyével foglalta el Zárát, mialatt Imre katholikus érdekekért kűzdött.

Mennyire elhanyagolta I. (II.) Endre király a dalmát és a horvát tengerpart érdekeit, mily kevéssé értett annak fölhasználásához, s mily nyomorúságos állapotban kellett lennie a hajóhadnak, arra nézve jellemző az a tény, hogy a mikor keresztes háborúba indúlt, drága pénzen és súlyos politikai és gazdasági engedmények árán volt kénytelen bérelni a hajókat a velenczeiektől. Tíz gályáért formaszerűen átadta nekik Zára városát és környékét, legfontosabb kiviteli czikkeiknek vám- és adómentességet biztosított, szabad közlekedést engedett nekik a magyar korona országaiban, a mi az ő jóval fejlettebb iparuk és kereskedésök mellett az egyedárusággal volt azonos, ezenfelűl minden gályáért 550 ezüst márkát fizetett.

A keresztes sereg az akkori Szlavonián, Zágráb mellett Topuskón és Bihácson át vonúlt Spalatóba. A nagy áldozattal szerzett velenczés hajók daczára kitűnt, hogy a király gyűjtötte hadsereg egészen el nem szállítható; a keresztesek egy részének haza kellett térnie. A hadjáratnak tudvalevőleg az volt az eredménye, hogy a magyar korona országai és pénzügyei teljesen megzavarodtak. Azon ereklyékből, melyeket a király Palaestinából egyedűli haszonképen magával hozott, a zágrábi székesegyház egy gyermek holttestét kapta, ki állítólag a bethlehemi gyermekgyilkoláskor öletett meg.

Súlyos belső kűzdelmek és az arany bulla kiadása után Endre megbékűlt fival, Bélával, kinek sokféle része volt e bonyodalmakban. A kibékítési törekvésekben különösen kitűnt István, a zágrábi püspök. A királyfi úgy uralkodott a horvát tartományokban, mint valami független királyságban. Fő méltóságai voltak: egész Szlavonia bánja (totius Sclavoniae) és a tengermellék bánja (de maritimis banus). Béla újjászervezte a zágrábi püspökséget és az elszegényedett káptalant. Krapinában is székelt s úgy az egyeseknek, mint a városoknak kiváltságokat osztogatott. Déli Horvátországban egyes főúri családok nagy hatalomra vergődtek, így a Frangepánokon kivűl a Kaèiæok és a Subiæok; emezek a XIV. század derekán éjszaki Horvátországba költőztek és Zrinj váráról a Zinyi nevet vették föl.

Bélát atyja társuralkodóúl maga mellé hívta. A secundogeniturát öcscse, Kálmán vette át, a ki inkább jámborságával, mint a közügyek iránti melegebb érdeklődésével tűnt ki, de azért egészen a tatárjárásig Szlavonia herczege maradt.

III. (IV.) Béla királyt (1235–1270) tevékenyen támogatta azon törekvésében, hogy Horvátországban is visszavegye a koronajavakat s rendet csináljon a kormányzatban. Kálmán hadat viselt a bosnyák patarenusok ellen. 1238-ban alapíttatott a boszniai püspökség, melynek székes-temploma és káptalana Vrhbosnában volt; Kálmán a püspöknek adományozta Diakót, hová a későbbi viharos időkben a püspöki széket is áttették. Midőn nem régiben Bosznia részére új érsekséget alapítottak, ez vrhbosnai czímét a régi püspöki székhelytől kapta, míg a boszniai és szerémi püspöknek, mint keleti Szlavonia püspökének, a boszniai püspökségből csak a czím maradt meg.

Míg Kálmán azon fáradozott, hogy Horvátország és Dalmáczia belső bonyodalmait rendezze, bekövetkezett a szerencsétlen tatárjárás.

A mongolok vagy tatárok betörése Magyarországba Batu khán alatt 1241-ben valamennyi horvát országot is megrendített. Béla király a sajói vereség után Horvátországba menekűlt, s mikor a tatárok 1242-ben Kádán vezetése alatt üldözték, a dalmát tengerpartra, Clissába (Spalato mellett) onnét meg Trauba futott. A tatárok földúlták Zágrábot és Csazmát, míg Kemlek (Kalnik), Zengg és sok tengermelléki város sikerrel ellenállott. Mikor Kádán Traut meg nem vehette, kifosztotta az egész dalmát partot Scutariig, s aztán Szerbián és Bolgárián át tért meg ázsiai hazájába. Batu khán maga soha sem volt Horvátországban.

Rogerius, a váradi főesperesből lett spalatói érsek (1250–1266), az 1241–1242-ki eseményeket nagyon élénken beszéli el, mivelhogy maga megélte e romlást. Ha valaha, akkor bizonyára igazolt volt fölkiáltása, hogy jobb lett volna nem születni, mint ez időt látni. Mikor Batu khán áttört Magyarország hegyszorosain, égetni, pusztítani kezdett, s kardja kiirtott minden élőt, nem tekintve kort és nemet sem. A krónikás rosz bizonyítványt ad a király hadi készűltségéről és előrelátásáról, ellenben egyes főpapokat hősöknek rajzol. A király csak akkor szánta el magát a csatára, mikor vitézeinek jó része az egyes csatározásokban már kimerűlt. A csata szörnyű vereséggel végződött. A nép menekűlt. Mindenütt halál és pusztúlás. Roppant sokan a folyókba és a mocsarakba fúltak, mások tűztől és vastól pusztúltak el. Töméntelen megcsonkított hulla hevert a mezőkön és útakon; a föld piroslott a vértől; a vizekben rothadtak a hullák s megmérgezték a levegőt annyira, hogy sokan ettől vesztek el. Mind a négy elem közreműködött az emberirtásban. Mindenütt gazdátlan lovak; eldobált kincsek, míg a sátrak és a tatároknak jutott fölhalmozott zsákmány érintetlenül feküdt. Valóságos csodának mondhatni, hogyan menekűlt a krónikás övéivel együtt éjszakának idején. Menekűlése közben mindenét elveszté s a legszörnyűbb veszedelmek után csak a puszta életét menté meg. Nappal rejtőzködve, éjjel erdőkön lopódzva koldúlta át magát, s rettenetes volt, a mit látnia és tapasztalnia kellett. Mintha a levegő, a vizek, az egész föld tele lett volna tatárokkal. Odvas fák, barlangok, üregek mind megannyi rejtekhely volt, de az éhségtől űzött menekűlőknek végre is ki kellett jönniök az erdőkből. A tatárok, megigérték, hogy nem bántják, de aztán jobbágyaikká tették őket s szemök láttára becstelenítették meg feleségeiket és leányaikat. A tatárok számára aratniok, az aratást behordaniok, ruhát, eleséget, lovat, leányokat kellett szerezniök. Jutalmúl később nagyobb részöket agyonverték.

A krónikás a menekűlők életét megható természetességgel s oly fordúlatokban beszéli el, melyekre egy mai realisztikus író is büszke lehetne. Hogyan bújnak elő a föld üregeiből, mint a kígyók; ha embert látnak, ellenségnek tartják; hogyan retteg a menekűlt a menekűlőtől; szinte alig látnak; hogyan esznek füvet, akár az állatok, s hogyan győz végűl mégis mind e rettenességeken az élet reménye. Magas fákról köröskörűl szemlélgetve nagy sokára észreveszik, hogy a tatárok elhagyták a puszta földet. Hol az elpusztúlt templomban még volt harang, jelt adtak; apró csoportok gyülekeznek, szanaszét kóborolva más menekűltekkel találkoznak a rengeteg mélyén, magas; meredek sziklán. Ott élnek aztán a legnagyobb inségben, míg végre a király, hírt vevén magyarjaitól, hogy a tatárok eltávoztak, számos fegyveres kiséretében visszatér az országba.

A régibb horvát történetírók elbeszélése a tatároknak a grobniki mezőn történt vereségéről a mondák világába való. Ép oly valótlanok azok a jelentések, hogy Frangepán Frigyes és Bertalan grófok Arbénál megverték a tatárokat, és azok a tudósítások, a melyek Kres, Kupiša és Rak szerémi testvérek hőstetteiről szólanak. Mindezek az állítások hamis okíratokon alapúlnak. Béla király dalmácziai időzése közben két gyermekét veszté el; holttesteik ma is a spalatói baptisteriumban nyugszanak. Az a roppant sok kiváltság, melyet IV. Béla a horvát népnek érdemei és ragaszkodó hűsége iránti hálából az ellenség elvonúlása után adományozott, nagyon előmozdította a városi élet fejlődését; akkor, 1242 novemberében lett Zágrábnak Griæ nevű része (annyi, mint erődített hegyi város) szintén szabad királyi várossá.

Az Anjouktól az új-korig. Bojnièiæ Ivántól, fordította Acsády Ignácz

Az utolsó Árpád, Velenezei Endre (1290–1301) idején, a ki anyját, Morosini Tomasinát szlavoniai herezegnővé, nagybátyját, Morosini Albertet herczeggé nevezte ki Pozsega székhelylyel, az Anjou-házbeli nápolyi királyok számos párthívet szereztek Horvátországban, különösen a horvát ősnemességhez tartozó Šubiæ nemzetséget, melynek hatalmát a tatárjárás után nyert királyi kiváltságok tetemesen megnövelték. III. Endre 1293-ban a tengermelléki (Horvátország, Dalmáczia) bánságot adományozta Šubiæ Pálnak örökös méltóságúl.

Anjou Róbert Károly (1300–1342) 1300-ban, még Erdre király életében, partra szállt Spalatoban s horvátok és magyarok közt nyomban nagy pártot nyert. Hosszú tusák után nehány délmagyarországi és horvát nemzetség, valamint a pápa segítségével megszerzé a magyar királyságot. Ez az a történeti időszak, melyben a horvát-szlavon nemzetségek döntő szerepet visznek, mint Szent István koronájának előharczosai. Šubiæ Pál bán és fia, Mladen, 1312-ben meghódították a bosnyák bánság egy részét s a velenczésekkel is harczoltak Zára birtokáért (1311–1313). Mladen bán elhamarkodása következtében az összes dalmát városok Veleneze kezére kerűltek. Midőn e miatt a Baboniæok, Kurjakoviæok s más nemesek fegyvert fogtak Mladen ellen, Róbert Károly király 1322-ben a knini táborban elfogatta s Magyarországba vitette. A Mladen bukását követő zavarokban Róbert Károly elvesztette Horvátország és Dalmáczia legnagyobb részét. A régi birodalom magvát Knin városával együtt Nelipiæ, a hatalmas olygarcha bírta, míg a szélek a bosnyák uralkodó és Velencze kezére kerűltek.

Károly fia, Nagy I. Lajos (1342–1382), egész uralkodása folyamán azon volt, hogy az urak hatalmát megtörje s Velenczét kiverje a dalmát városokból. 1345-ben és 1346-ban elkeseredett harczot folytatott a velenczeiekkel Zára birtokáért. Ez a háború az 1346 július 1-sei csatával az ő vereségével végződött. E csatát Tintoretto a velenczei doge-palotában remek festménynyel örökítette meg. 1347-ben Lajos megszerzé a Šubiæok ősi várát, Ostrovicát s ezzel szilárdan megvetette lábát Dalmácziában. Sok évi harcz után végre 1356–1358-ban kiverte a velenczeieket egész Dalmácziából. A zárai békében (1358 február 18) a köztársaság lemondott Dalmácziára való összes jogairól a Quarnerótól Durazzóig s ugyanazon esztendőben Ragusa alávetette magát a magyar-horvát király felsőbbségének. Lajos utolsó éveiben Velencze újra megkisérlé Dalmáczia megszerzését, de hasztalan. A turini békében (1381 augusztus 8) nemcsak ismét ki kellett adnia Dalmácziát, hanem még 100.000 arany hadi sarczot is fizetnie. Lajos uralkodása műtörténelmi tekintetben sem volt meddő Dalmácziában. Neje, Erzsébet, ajándékozta a zárai Szent Simon-templomnak Simon patriarcha híres ezüst koporsóját.

Lajos halála után Horvátországban hatalmas párt támadt leánya, Mária (1382–1395) és veje, Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) ellen, a mely támogatta a nápolyi Anjouk trónigényeit. III. (durazzói) Károly nápolyi király volt a jelöltjük, ki már előbb, Lajos korában (1369–1376) Horvátország herczege vala. A párt élén Palizsnai János, a János-rendű lovagok vránai perjele és az Anjou családdal rokon Horváti testvérek: Pál zágrábi püspök és János macsói bán álltak. 1385-ben Károly király kikötött Zenggben és Zágrábon át Budára indúlt. Székes-Fehérvárott Magyarország királyává koronázták, de már 1386 februárjában Budán a királynők híveitől, kiknek élén Garai Miklós nádor állt, fölbújtott Forgách Balázs Erzsébet királyné jelenlétében megsebesítette, mire elfogták s néhány nap múlva Visegrádon megfojtották. Pártja Horvátországban nem hagyta félbe a harczot, hanem Károly kiskorú fiát, Nápolyi Lászlót kiáltotta ki Magyar- és Horvátország királyává. Erzsébet és Mária királynék a mai Szlavoniába útaztak, de Diakovár és Gara vára közt 1386 július 25-én Palizsnai János, Horváti János és László rajtuk ütöttek s elfogták őket. Garai Miklós nádort, Forgách Balázst és számos hívöket megölték s fejület Nápolyba küldték. A királynékat Dalmácziába vitték s Novigrád várában (Zára mellett) bebőrönözték; Erzsébetet 1387 januárban a bőrtönben leánya szeme láttára megfojtották s testét a várárokba vetették. Máriát a velenczések és Frangepán János ugyanazon évben kiszabadították. Nápolyi László király pártja I. Tvrtko bosnyák király és Lázár szerb fejedelem támogatását is megnyerte. A boszniaiak ez alkalommal Dalmáczia nagy és Horvátország tetemes részét meghódították. László király 1391-ben Hrvoja bosnyák vajdát s testvérét, Vukèiæ Hrvatiniæ Vukot, horvát bánná, Horváti Jánost Magyarországon helytartójává nevezte ki. De Zsigmond király 1394-ben ifjabb Garai Miklós segélyével fölűlkerekedett ellenségein s megvívta Knint; Horváti Jánost Boszniában Debornál megverte, s Dabiša bosnyák király kénytelen volt Zsigmond felsőbbségét elismerni. Thuróczynak Horváti János kegyetlen kivégzéséről szóló elbeszélése nem egyezik a történeti igazsággal; okíratok bizonyítják, hogy Horváti János sértetlenűl menekűlt el. Mikor Zsigmond 1396-ban Nikápolynál döntő csatát vesztett a török ellen, a nápolyi párt László helytartója, csáktornyai Laczkfi István és Simontornyai István vezetése alatt ismét fegyvert fogott. De Zsigmond, a mint Nikápolyból visszatért, 1397-ben hamar elfojtotta a fölkelést. Laczkfit a kőrösi „véres” országgyűlésen Zsigmond jelenlétében meggyilkolták, javait elkobozták. Zsigmond király ez alkalommal Varasd várát és Zagoriát Cillei Hermann grófnak – adományozta s ezzel megvetette alapját a Cillei nemzetség későbbi hatalmának Horvátországban. Lazarevics István és Brankovics György rácz despoták Zsigmondtól a Szerémségben számos jószágot és várost kaptak, a többek közt Zimonyt, Kulpint (ma Kupinovo) a Száva mellett, Mitrovicát, Zalankament és Berekszót (Berkasovo). Mikor kevéssel utóbb (1401 ápril 28) Zsigmond királyt a lázadó urak Bebek Detre nádor és testvére, Imre – előbb horvát bánok – vezetése alatt Budán elfogták és Siklós várába zárták, a nápolyi párt egész Magyarországon fölkelt. László király 1403-ban Zárába jött, hol az esztergomi érsek Magyarország királyává koronázta (ez volt az utolsó koronázás horvát terűleten). De atyja sorsa oly elrettentően hatott reá, hogy minden további előnyomúlásról lemondott, mire Zsigmond könnyen visszahódította e tartományokat. László király 1409-ben Zárát és vidékét, valamint Dalmácziára tartott igényét 100.000 aranyon eladta Velenczének, s ezzel letette alapját a velenczések új, négyszázados uralmának a horvát-dalmát tengermelléken. Szlavonia (a mai Horvátország) bánja 1406-tól 1408-ig és 1423-tól 1435-ig Cillei Hermann, a boszniai királyok, a Frangepánok, a Garaiak rokona s ezenfelűl Zsigmond király ipja, volt.

Zsigmond utolsó éveiben Horvátországban a Thallóczy testvérek tűntek ki. Állítólag a ragusai Luccari családból szakadtak ki s a hagyomány szerint a nikápolyi csatából menekűlő Zsigmond királyt halász csónakaikon megmentették, miért a hálás királytól roppant adományokat kaptak, többek közt Thallóczot (Topolovac) Horvátországban. Thallóczy Matkó 1434–1447-ben szlavon bán, Péter horvát és tengermelléki bán vala; Frank egy ideig szörényi bán és Nándor-Fejérvár kapitánya volt s 1448-ban a Rigómezőn esett el; János pedig vránai perjel volt.

Zsigmond kora óta új ellenség, a török nyugtalanította az országot; először 1392-ben törtek be Boszniába, később Hrvoja Hrvatiniæ spalatói herczeg hívta őket segélyűl s 1414 óta gyakran portyáztak Bosznián át Horvátországig.

A Zsigmond és veje, Ausztriai Albert (1438–1439) halálát követő mozgalmas időkben a horvát nemesség a Cilleiek és Garaiak vezetése alatt nagyobb részt Árvánszülött László (1444–1457) pártját fogta Lengyel Ulászló (1440–1444) ellen, kihez Matkó horvát bán csatlakozott. A Cilleiek több fontos várat megszállottak, így Varasdot, Csáktornyát, Kapronczát, Kemleket, Medvevárt. Vezérök, a cseh Pan Vitovec János, Samobornál megverte a Bánffy István vezette Ulászló pártiakat; de midőn maga Ulászló nyomúlt a Cilleiek ellen, békét kötöttek (1441). Thallóczy Matkó bán a horvátokkal részt vett a várnai csatában (1444), melyben Ulászló király életét veszté. Cillei Ulrik, Brankovics György rácz despota leányának, Katalinnal férje most bánnak neveztette magát s elfoglalta Matkó, a zágrábi püspökség és a szentjános-vitézek várait. Ellenfele, Hunyadi János, Thallóczy segítségére sietett s benyomúlt Cillei gróf jószágaiba, de az ügyes Vitovec János ellen Horvátországban és Stiriában nem boldogúlt. 1445–1448-ban Kevendi Székely János, a horvát népdalok „Sekula”-ja, Hunyadi János unokaöcscse volt horvát és szlavon bán s 1448-ban a Rigómezőn esett el. Thallóczy Péter, tengermelléki bán tényleg független volt s tartományait ráhagyta fiaira. Nándor-Fejérvárnak a törökök elleni dicső megvédése s Hunyadi, valamint Kapisztrán János, a lelkes minorita, halála után Cillei Ulrikot Nándor-Fejérvár várában a király szemei előtt gyilkolták meg Hunyadi hívei (1456). Ulrik tartományait özvegye, Brankovics Katalin, Vitovec János al-bán, Greben (Varasd mellett) ura segélyével sokféle támadás ellen megvédte.

Később Vitovec maga lett a bán (1456–1465) s László halála után III. Frigyes császár pártját támogatta; de csakhamar az új királyhoz, Hunyadi Mátyáshoz (1457–1490) csatlakozott. Vitovec Katalin összes várait magához váltotta s előbb Frigyes császártól, utóbb Mátyás királytól Zagoria grófjává neveztetett ki, sőt Frigyes a Cilleiek czímerét is neki adományozta. Eleintén Ujlaki Miklós és Garai László, a mai Szlavonia főurai, szintén ellenségei voltak Mátyásnak, de utóbb megegyeztek vele. Mátyás a tengermelléki Horvátországban is megvetette lábát és saját tisztviselőit alkalmazta ott. Szerbia (1459) és főleg Bosznia bukása (1463) után Horvátország a harczias oszmánok nagy birodalmával lett határos. Mátyás király 1463-ban Boszniában megvívta a Horvátországra nézve fölötte fontos Jajcza várat s megalakította a jajczai bánságot, mely azonban csak 1528-ig tarthatta fönn magát. Mátyás királyt mindúntalan az ausztriai és csehországi háborúk foglalkoztatták, s ezért el kellett hanyagolnia déli tartományait, melyeket a Boszniából be-beütő török lovasság évről-évre kifosztott Horvátországon át. A törökök Stiriába, Krajnába, Karinthiába nyomúltak s egész Udinéig portyáztak. Az ország rettenetesen elpusztúlt. Magyarországban annyira ment az elégedetlenség, hogy egy hatalmas párt, melynek élén Zrednai Vitéz János esztergomi érsek és unokaöcscse, Csezmiczei János (Janus Pannonius) pécsi püspök és híres latin költő álltak, 1471-ben Kázmér lengyel herczeget hívta meg a trónra. De a kisérlet meddő maradt. Mátyás király megnyerte a hatalmas Ujlaki Miklóst azzal, hogy neki a boszniai királyi, fiának meg az újlaki herczegi czímet adományozta. A Frangepánok Mátyásnak ellenségei voltak, főleg mióta Magyar Balázs bán 1476-ban Zengget, Brebirt és Novit elvette tőlük. Magyar Balázs bán 1480-ban Veglia városát is ostromolta, de Frangepán János a velenczeieknek adta át a szigetet, kik, mint ily esetekben történni szokott, elűzték a Frangepánokat s köztársaságuk fönnállásáig maguk kormányozták azt. A Szerémség védelmével Mátyás király 1471-ben Brankovics Vukot, György unokáját, bizta meg, kinek az országgyűlésen üléssel és szavazattal bíró szerb despotai méltóságát adományozta, neki adván több magyar várossal együtt nemcsak Berekszót és Zalankament, hanem Biela Stienát (Fejérkő) Kőrös vármegyében és Kostajnicát is. A hős Vuk († 1485) neje Frangepán Borbála volt, ki Vuk halála után Beriszló (Berislaviæ) Ferenez jajczai bán felesége lett.

A főurak közűl ez időben különösen Corvin János, Mátyás király természetes fia vált ki. Atyja halála után nagy pártja volt, magyar királylyá mégis II. Ulászló cseh királyt (1490–1516) választották meg. Ulászlónak legfélelmetesebb versenytársa volt Miksa király, ki akkor egy ideig Zágrábot is megszállva tartotta. A közöttük kitört háború a pozsonyi békével végződött (1491 november 7), mely Miksának és családjának azon esetre, ha Ulászló király fiörökös nélkül halna meg, megadta a trónutódlás jogát Magyar- és Horvátországban. Ezt az örökösödési szerződést 1492 márczius 7-én Budán a horvát királyság nevében Egervári László bán vezetése alatt hatvankét horvát főúr és köznemes, azon kivűl ugyanaz nap külön okíratokban Osvát zágrábi, István szerémi és Lukács boszniai püspökök, valamint Bertalan vránai perjel, végül 1493 novemberében Kanizsai László, az új bán is megerősítették.

Corvin János († 1504) troppaui és liptói herczeg, Bosznia czímzetes királya és Horvátország örökös bánja volt s úgy kormányozta az országot, mint valami alkirály. Neje, Beatrix, után sógorságban állt a Frangepánokkal s magának is sok jószága és vára volt. Őt is, egyetlen kiskorú fiát, Kristófot, is a pálosok lepoglavai kolostorában temették el. Özvegye később a Hohenzollernek házából való Brandenburgi Györgyhöz ment nőűl, ki ilyképen horvátországi nagybirtokos lett.

Mikor a királyság hatalma aláhanyatlott, a nemesség kénye-kedve szerint gazdálkodott s a nem inyére való bánokat vissza szokta volt utasítani. 1493-ban Jakub boszniai basa egész Stiriáig nyomúlt elő. Visszatértekor a magyarok és horvátok útját állották, de július 11-én Udbinánál szörnyű vereséget szenvedtek. A törökök elfogták s Konstantinápolyba vitték Derencsényi Imre bánt s töméntelen nemest öltek meg. Ez idő óta a horvát rendek gyakran érintkeztek Miksa császárral, ki nagyon érdeklődött a horvát határ védelme iránt a mely természetesen az osztrák tartományokat is védte. A hős Beriszló Péter, veszprémi püspök, az új bán, 1513-ban Dubicánál megverte a törököt s fáradhatatlanúl védte a határt, míg 1520-ban a korenicai csatában (Krbavában) el nem esett.

II. Lajos király (1516–1526) idején II. Szulejman szultán 1521-ben bevette Nándor-Fejérvárt és Szabácsot, földúlta a Szerémséget s a Dráva keleti mellékét. Corbaviai Torquatus Jánosnak, az új bánnak, nem voltak kellő eszközei, hogy a török útját elzárja s 1522-ben a rácz Demeter átadta nekik Knint, a tengermelléki Horvátország régi fővárosát. Minthogy a horvát rendek a királytól nem kapták meg a várt segélyt, nehányan a szomszéd Ferdinánd főherczeg védelme alá helyezkedtek, a ki némely horvát várba Katzianer János és Jurisics Miklós parancsnoksága alatt őrséget rakott. A velenczések is próbálták megnyerni a horvát rendeket s különböző kedvezésekkel kecsegtették őket. 1526-ban a törökök elfoglalták Péterváradot, Újlakot, Eszéket, augusztus 29-én pedig Lajos királyt győzték le a döntő mohácsi csatában.

A csata előtt Lajos király többször írt Batthyány Ferencz bánnak, hogy siessen segítségére. Az utolsó levél augusztus 25-ről a mohácsi táborból kelt s így szól:

„Főtisztelendő és nagyságos Simon zágrábi püspök úrnak, Batthyány Ferencz bánunknak és szlavon királyságunk urainak és lakosainak!

Lajos, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország, stb. királya. Tisztelendő, tekintetes, nemes, nemzetes, kedvelt híveink!

E napokban egyszer már írtunk nektek és kamarásainkat hozzátok küldöttük azzal a kéréssel, hogy hozzánk siessetek. Most is arra buzdítunk és meghagyjuk nektek, hogy a lehető leggyorsabban siessetek hozzánk. Az ellenség már szemünk láttára több ponton lángba borította az országot. A mint megérkeztek, Isten segítségével megmérkőzünk vele. Siessetek tehát a leggyorsabban. Kelt mohácsi táborunkban Szent Bertalan ünnepe utáni szombaton 1526. Lajos s. k. Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Igyekezzetek, hogy ha előbb nem, holnap reggel itt legyetek.”

A szlavon urak, kikhez e levél intézve volt, meg is érkeztek idejében, de a horvátok Frangepán alatt messze távol álltak s így az utolsó pillanatban történt kétségbeesett kérés és sürgetés hasztalan volt. A korán elöregedett ifjú király és az elkorhadt régi magyar birodalom egy napon omlottak össze a mohácsi gyászos csatamezőn. A szerencsétlen harczban részt vettek Batthyány Ferencz bán, Erdődy Simon zágrábi püspök, Jozefics Ferencz zenggi püspök és más horvátok. A harczot idő előtt kezdték, s nem várták be Zápolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát hadvezér megérkeztét, ki I. Miksa császár szolgálatában a velenczések ellen kitűntette volt magát s kétségkivűl a legkiválóbb horvát főúr volt akkor. Szulejman szultán a mohácsi csata után Budáig nyomúlt, de csakhamar kivonúlt Magyarországból. A szlavon rendek kapronczai gyűlése 1526 szeptember 23-án Frangepán Kristófot a horvát–szlavon királyságok fővédnökévé (Regnorum Croatiae et Slnvoniae supremus tutor atque protector) választotta.

Az akkor Szlavonia, ma Horvátország, rendei az októberben Magyarország királyává választott szlavon származású Szapolyai Jánost üdvözölték a nélkül, hogy egyelőre választásba bocsátkoztak volna. A Kulpától délre lakó horvát rendek ellenben Ferdinánd ausztriai főherczeg pártjára álltak, kit egy kis magyar párt 1526 deczember 15-én Pozsonyban ugyancsak Magyarország királyának választott. Valamivel később, 1526 deczember végén a horvát főurak és nemesek (Regni Croatiae universitas) tersatói gróf Frangepán György várában, Cetinben országgyűlésre gyűltek össze. Megjelentek uzdoljei Mišljenoviæ András tinini püspök, corbaviai Torquatus Karloviæ János, később horvát bán, Zrinyi Miklós, brinjei Frangepán Kristóf és Farkas, cetini Frangepán György, Blagaj István grófok és sok más horvát nemes. Ferdinánd képviselőiűl titkos tanácsosai: Oberstein Pál, bécsi prépost, Jurisics Miklós, katzensteini Katzianer János és Puchler János, az alsó-krajnai meichaui vár kapitánya jelentek meg.

1527, újesztendő napján a horvát urak a cetini Ferencz-rendiek templomában gyűltek össze. Ott Ferdinánd képviselői uruk nevében ünnepélyesen megigérték, hogy Ferdinánd minden jogaikat megvédi, kiváltságaikat és törvényeiket, melyeket az előbbi királyok alatt élveztek, föntartja, országaikat megoltalmazza a török ellen s Krajnában nagy segélyhadat tart. Erre a rendek a maguk és az összes többi nemesek, főurak s az egész horvát nép, a királyság nemesi vármegyéi, városai és kerűletei nevében Ausztriai Ferdinánd cseh királyt és nejét, Annát, tekintve, hogy szerződések értelmében a magyar királyságra örökjoguk van s hogy Pozsonyban meg is választattak, Horvátország törvényes és valóságos királyává, illetőleg királynéjává választották. Ez államjogilag fő fontosságú tény juttatta a Habsburg-házat a horvát trónra, melyen még ma is dicsőségesen uralkodik. Ellenben az akkori Szlavonia rendei (universitas regni Sclavoniae) 1527 január 5-én a zágrábi püspök dumbrai várában a Pozsega vármegyebeli Zapoljeből származó Szapolyai Jánost ismerték el királynak s Frangepán Kristóf hadat gyűjtött a számára. Tavaszszal a török betört Lika és Krbava terűletére s a tengerig levő összes várakat megvívta, minek következtében Horvátország és Dalmáczia közt megszakadt a szárazföldi összeköttetés.

Frangepán Kristóf ugyanazon év szeptember 27-én Varasd ostrománál elesett; golyó ölte meg hátúlról. Ezzel Szapolyai pártja az akkori Szlavoniában nagyon meggyöngűlt, mire a Kőrösön tartott új országgyűlés Ferdinánd mellett nyilatkozott. Ez időben veszett el Jajcza is; Ferdinánd csekély őrsége adta át a töröknek 1528 elején. Utoljára Banjalukát is odahagyták s fő várnak már csupán a határon álló Bihács maradt. Mikor Szapolyai János király segítséget talált a töröknél, pártja ismét mozogni kezdett Horvátországban; de Thurn gróf spanyol zsoldosokkal megvédte a Griæ hegyen fekvő Zágrábot, visszaverte az ellenség támadásait s lövette a zágrábi püspöki várost, mert Erdődy Simon, a püspök, János király híve és bánja, míg Ferdinánd bánja Corbaviai Torquatus János volt.

Szulejmán szultánt 1529-ben Bécs előtt Salm Miklós és 1532-ben Kőszegnél Jurisics Miklós, a horvátok egyik legnagyobb fia, vitézűl visszaverték, de a Szerémség és a mai Szlavonia török kézben maradt, 1537-ben meg a Spalato mellett, Dalmácziának velenczei kézben levő városai szomszédságában fekvő Clissa, a báni tartomány utolsó maradványa veszett el, noha Kružiæ Péter hősiesen védelmezte. Azt a nagy hadsereget, mely Katziáner vezetése alatt Eszék ellen nyomúlt, a törökök 1537-ben Gara (Gorjan) vár mellett teljesen megsemmisítették. Katzianer, kit e csapásért felelőssé tettek, Zrinyi Miklósnál talált menedéket Kostajnicában, a hol 1539-ben orvúl megöletett.

A cetini gyűlés oklevele I. Ferdinánd királylyá választásáról. Fénykép után

A szlavon határt a Dráva és a Száva közt a stájer rendektől fizetett sereg őrizte (varasdi végek), míg a Kulpától a tengerig terjedő határ őrségét Krajna rendei fizették. A határőrség részint huszárokból és haramiákból, részint lövészekből s német gyalogokból állt. A városok közt egész sereg Szerbiából és Boszniából menekűlt keresztény népség (az uszkókok) telepűlt meg. Az apró guerilla-harcz a végeken soha sem szünetelt. A határterűlet a legbuzgóbb törekvések és vitéz hadvezérek, mint Zrinyi Miklós bán, hősies harczai mellett is egyre szűkebb lett.

I. (II.) Miksa idején (1564–1576) Zrinyi Miklós, volt horvát bán, 1566 szeptember 8-án Sziget védelmében egy csapat magyarral és horváttal hősi halált halt. Az ország örökös küzdelmei és anyagi hanyatlása mellett 1573-ban nagy parasztlázadás is támadt a nemesség ellen. A lázadást Tahy Ferencz, Szomszédvár (Sused) és Stubica ura visszaélései és kegyetlenségei okozták. A 20.000 főre szaporodott paraszt had élén a stubicai származású Gubec Mátyás állt, ki a parasztok királyának nevezte magát. E sereget Draskovics György zágrábi püspök és bán és Thurn tábornok nagyobb nehézség nélkül legyőzték. Gubecet, a fogságba kerűlt parasztkirályt a zágrábi Márk-téren Dózsa György példájára tüzes vaskoronával koronázták meg és izzó trónra ültették. Másrészt a nemesség a bán és az országgyűlés jogaiért szűntelen küzdelemben állott a kormánynyal, mert a kormány a bánt, a horvát és szlavon hadjutalék törvényes fő kapitányát, a fő kapitányságtól meg akarta fosztani.

I. (II.) Rudolf (1576–1608) idejében 1577 óta Károly főherczeg († 1596) volt a horvát végek főkapitánya, ki 1578-ban a Korana és Kulpa torkolatánál új végvárat, Károlyvárost építtette föl. A XVI. század végén a török újra betört az országba. Hasszán, boszniai basa, 1592-ben elfoglalta az Una mellett fekvő Bihácsot, a keresztényeknek eddig legfontosabb várát; 1593-ban ostrom alá fogta Sziszeket; de június 22-én Eggenberg Rupprecht, Auersperg András és Erdődy Tamás bán egyesűlt hadai teljesen megverték. Az osztrák hadsereg betört a mai Szlavoniába, melynek lakói benszülött vezetői (Iliæ, Senèeviæ, Imbrišinoviæ, Lapsanoviæ, Rastioviæ, stb.) alatt többször fölkeltek a török ellen. Draskovics János bán, Eggenberg, Herberstein és Lenkovics György sok eredménynyel harczoltak, sőt a zenggi uszkókok egész a Narenta torkolatáig hatoltak s 1596-ban Clissa várát is vívták. A portával 1606-ban kötött béke után a horvát végek nem szenvedtek többé nagyobb kárt.

Valóságos háborút támasztottak az uszkókok villongásai a velenczeiekkel Ferdinánd főherczeg és Szent Márk köztársasága közt, a mely 1615–1617-ben a quarnerói szigeteken és Gradiskában folyt. A madridi békében Ferdinánd (1618 óta Magyarország és Horvátország királya) kötelezte magát, hogy Zengg összes hajóit elégetteti, a várost kizárólag német haddal szállja meg s az uszkókokat az ország belsejébe költözteti át. Erre az uszkókokat Otoèacba, Brinjébe és a sichelburgi (Žumberak) kerűletbe telepíttették, hol ivadékaik maig is élnek.

A harmincz-éves háborúban Horvátország híven állt Ferdinánd pártján s a Németországban küzdő császári seregnek sok vitéz csapatot adott. A horvátok ugyan csak mint a császári hadsereg egyik, külön csapatja vettek részt a háborúban, de vadságuk, kegyetlenségük s mindenek fölött rettenthetetlen bátorságuk félelmetessé tette nevöket a svédek, francziák, meg a németek előtt. A legfontosabb és legvéresebb csatákat ők döntötték el. Így a lutteri csatában (1626) hátban támadták s meg is futamították a dánokat. A breitenfeldi szerencsétlen ütközetben (1631) a jobb szárnyon álltak, szemben a szász sereggel, melyet megverték s táborát zsákmányúl ejtették. Küzdöttek Nürnbergnél (1632), hol elfogták Torstenson svéd hadvezért. Gusztáv Adolfot, a nagy királyt, utolsó csatájában Lützennél, 1632 november 16-án horvát kéz ejtette el, s a nördlingeni csatát (1634) horvátok döntötték el. A horvát csapatok csaknem kizárólag könnyű lovasokból, úgy nevezett karabélyosokból álltak. Leghíresebb vezéreik voltak Isolano János Lajos gróf, Werth János és Leslie Walter.

Frangepán Kristóf. Bukovac Balázstól

A XVII. század elején Horvátország és Szlavonia egykori terjedelmök szerény maradványaira (reliquiae reliquiarum regni) szorúltak. A határ Zenggtől Károlyvárosig és Sziszekig, onnan meg Kőrös vármegye maradványán át a Dráváig húzódott. Az egész tengermellék Zengg és Zára közt, valamint az egész mai Szlavonia a töröké volt. Clissa, Lika (Kninnel és Udbinával), Bihács, továbbá a Szávától éjszakra Pozsega, Csazma és Orahovica szandsákok a boszniai beglerbég alatt, Eszék és Szerém szandsákok meg a budai basa alatt álltak. A Muraközt is érintette a török Kanizsa felől. A horvát nép fő foglalkozása akkor a határ őrzése volt. A mellett évről-évre télen-nyáron háborúskodott és portyázott. Ágyú- és mozsárlövések tudatták a török betörést, melyet a horvátok rendesen török terűleten való fosztogatással, rablással és gyilkolással kegyetlenűl toroltak vissza. Az egyes végvárosok és várak közt az összeköttetést fa őrházak (èardakok) hosszú sora alkotta. A határ közelében csak fegyveres kézzel lehetett szántani, vetni, aratni.

Lassanként szerveződött a határőrvidék, a mely eleinte két fő kapitányságból állott: az egyik Varasdon (később Kapronczán) a Dráva és Száva közti szlavon; a másik Károlyvárosban a Kulpa és a tenger közti horvát végeken; e kettő közt volt a Kulpánál az Unával szemben a báni végvidék, melynek kormányzata a rendekre bizatott. Mindkét fő kapitányságban kizárólag Belső-Ausztriából való katonatisztek gyakorolták a hatalmat. A főkapitányok közűl főleg az Auersperg, Egkh, Eggenberg, Fernberger, Galler, Hallegg, Herberstein, Thurn, Ungnad, stb. családok sarjai tűntek ki. E katonai kormányzat idején a várak környékén levő puszta földeken, de néha nemesi birtokokon is Törökországból menekűlt keresztények telepíttettek le, a kik ezért katonai szolgálatra köteleztettek. A XVI. század végén folyó háborúk idején meg nagy számú görög-keleti szerb költözött az országba, kiket az akkori okíratok „oláhok”-nak neveznek. A katonai hatóságok védelmökbe fogadták e telepeseket a Zrinyiek és Frangepánok ellen, kik szerették volna őket jobbágyaikká tenni. A szerbek nem akartak a katholikus vallást kizárólagossá tenni igyekező horvát rendek uralma alá jutni. Azon iparkodtak tehát, hogy csakis a császárnak és tábornokainak legyenek alávetve. II. Ferdinándtól 1630-ban tényleg kaptak is többféle kiváltságot, a többi közt azt a jogot, hogy tisztán katonai fő felügyelet alatt álló előljáróikat és biráikat maguk választhassák. Ennek következtében az urak jószágairól tömérdek horvát paraszt szökött át a szabadabb katonai földre, mely az ott maradt nemesek kiszorításával a rendek hatalmától független terűletekké fejlődött. A rendes függésben maradt országrészből a XVI. és XVII. században számos paraszt éjszakra költözött, hol utódaik a Fertő tavánál, a Rába mentén Sopron, Vas és Győrmegyékben, a Lajtán túl Alsó-Ausztriában és Morvában most is élnek. Számos nemes ember is elvándorolt és Magyarországban keresett oltalmat. Innen a sok Horvát és egyéb, Horvátországra utaló név. Más kivándorlók 1520-ban Isztria osztrák részében telepedtek meg.

Jurisics Miklós. Bukovac Balázstól

A rendek terűletén a király képviselője mindig a bán volt, a kit a király nevezett ki, de gyakran a rendek előterjesztésére. Hivatalba léptekor a tartományi gyűlés előtt esküt tett az ország alkotmányára, s zászlóval és buzogánynyal iktattatott be. 1.000 főnyi állandó báni katonasága volt. Maga nevezte ki al-bánját, ki egyszersmind Zágráb és Körös megyék fő ispánja volt. Fő kapitányságbeli helyettese volt a báni végek parancsnoka. A tartományi gyűlésen a fő urak versengtek a köznemességgel, mi azonban nem okozott két kamarára való oszlást. Háborús időkben a gyűlést az úgy nevezett báni tanács, olyan országos bizottság féle helyettesíté. Az udvarnál a rendek a XVII. század második felében rendszerint állandó ügynököt tartottak. A magyar országgyűlésen horvát püspökök és fő urak a felső táblán foglaltak helyet, míg az alsó táblán nehány, utóljára két követ képviselte a horvátokat. A káptalanok, szabad királyi városok és a távollevő fő urak közvetetlenűl is küldöttek követeteket. Így tartott ez tudvalevőleg 1848-ig.

A mai Szlavon vármegyéket, Szerémet, Verőczét, Pozsegát, a XVIII. század derekán (1751: XXIII.) történt helyreállításuk óta szintén külön követek is képviselték; hasonlóképen lett idők folytán a turmezei (turopolyai) gróf is, mint szabad kerűletének képviselője, a magyar alsó tábla tagja.

Az 1625: LXI. t.-cz. a zágrábi nagyprépostot, ki egyszersmind vránai perjel vala, továbbá Szlavonia (Regni Slavoniae) egy követét a felső tábla tagjai közé sorolta. 1646-ban gróf Draskovics János horvát fő úr választatott nádorrá. 1648-ban a rendek a királyság kiváltságlevelei számára egy ma is meglevő ládát készíttettek s ezzel megvetették levéltáruk alapját.

A reformáczió, mely a belső osztrák tartományokban, kivált a szlovéneknél, nagy sikert mutatott föl, a XVI. század második felében Horvátországba és Szlavoniába is eljutott. A protestánsoknak védőjük támadt Ungnad János báróban, a Horvátországban álló királyi hadak egykori vitéz fő parancsnokában. A régi Szlavoniában Erdődy Péter bán szintén csatlakozott az új tanhoz s még szorosabban gróf Zrinyi György, Muraköz ura, a szigetvári hős fia. A végvidéki német és szlovén katonatisztek közt is sok volt a protestáns, főleg Károlyvárosban és Kapronczán, és Károly főhegczegnek meg kellett engednie, hogy protestáns prédikátorokat is tarthassanak. Az ellenreformáczió mindamellett fölöttébb gyors és nagy sikert aratott, s ezt leginkább az okozta, hogy a protestáns mozgalom főleg a népszerűtlen nagy urakban lelte támaszát, így, hogy a nép már ez okból is bizalmatlan volt az új tan iránt; de meg nem is érezte valami nagyon a szükségét, mert a katholikus papság kedvelt volt s az istentiszteletet legalább némely vidéken nemzeti nyelven végezte. A horvát rendek nagy része különben erélyesen ellenezte a protestáns vallás behozatalát. 1609-ben szigorú, törvényeket hoztak a protestánsok ellen. „A protestáns papot kiki kénye-kedve szerint elfoghatja s a bán, vagy a püspök elé állíthatja, s ha másképen nem megy, meg is ölheti. A protestánsok befogadói s a jelen törvény áthágói nyilvánosan és sulyosan büntetendők.” Zágrábban megtelepítették a jezsuitákat, kik ott collegiumot, 1669-ben meg akadémiát alapítottak. 1649-ben a kath. vallást Horvátország egyedűl törvényes vallásának ismerték el, a protestánsoknak pedig megtiltották az országba való belépést. A horvát rendek 1848-ig ragaszkodtak e törvényhez. A protestantismus a Muraközben és az egykori török terűleten, Eszék környékén maradt fönn legtovább.

Gróf Zrinyi Miklós. Bukovac Balázstól

A harmincz-éves háború végén és Rákóczy György hadjáratai idején két gr. Zrinyi testvér, a szigetvári hős szépunokái, tűntek ki. Egymás után viselték a báni méltóságot, még pedig Miklós 1647–1664-ben, Péter 1665–1670-ben; mindkettő vitéz volt s irodalommal is foglalkoztak. I. Lipót császár és király török háborúiban kitűntetett hősiességökkel európai hírnevet szereztek, mindazáltal hasztalan jártak a károlyvárosi fő kapitányság után.

Az 1664 augusztus 10-iki szégyenletes vasvári béke nagy elégedetlenséget keltett Magyar- és Horvátországban. Gróf Zrinyi Miklóst még ugyanazon évben csáktornyai vára mellett vadászaton egy vadkan megölte. A horvát bánná lett gróf Zrinyi Péter, ki leányát, Ilonát, 1666 márczius 1-én az ifjú Rákóczy Ferencz fejedelemmel házasította össze, szövetkezett a magyar elégűletlenekkel, különösen Wesselényi Ferencz nádorral. Az összeesküvők 1665 ápril 5-én Stubnyán ünnepélyes véd- és daczszövetséget kötöttek: „hogy Magyarországot és melléktartományait a törvények, az alkotmány és a királyoktól adott kiváltságaikban megtartják és utólsó csepp vérökig megvédik”. Később Nádasdy Ferencz országbiró és más magyar urak csatlakoztak hozzájok, de az összeesküvők magok sem tudták egészen, mit is akarnak. Zrinyi Francziaországhoz hajlott, a magyar protestánsok a törökhöz. Wesselényi nádor halála óta (1667 márczius 27) nem volt elismert vezérük. Zrinyi és Nádasdy följelentették a dolgot az udvarnak (1669), ennek daczára Zrinyi 1669 végén mégis engedett a rábeszélésnek és Bukovaèki Ferencz horvát kapitányt a portára küldte követűl, hogy szövetséget kössön és segítséget kérjen; de a dolgot elárúlták, császári csapatok nyomúltak a Muraközre és Zrinyi tengermelléki jószágaira.

Gróf Zrinyit 1670 márczius 29-én a horvát néphez intézett horvát nyelvű kiáltványban megfosztották a báni méltóságtól. Zrinyi, ki az udvartól kegyelmet remélt, csak nem rég hozzá csatlakozott sógorával, Frangepán Ferenczczel, e család horvát ágának utolsó fisarjával együtt 1670 ápril 13-án távozott Csáktornyáról. Bécsbe mentek, hol 1670 ápril 17-én elfogták őket. Hosszas pör után 1671 ápril 30-án Bécs-Újhelyben a fegyvertár épűletében mindkettőjüket kivégezték. Az addig oly hatalmas Zrinyi és Frangepán nemzetségek jószágait elkobozták. Csupán Miklós fia, Ádám, tartotta meg a maga részét. Herberstein tábornok immár azon volt, hogy a bán hatalmát egészen megsemmisítse, de ebben főleg Zrinyi egykori ellenségénél, gróf Erdődy Miklósnál, ki 1674–1693-ban bán volt, ellenállásra talált. Magyarországban e mozgalmak hosszas harczokat okoztak, melyekben a török Thököly fejedelmet, Zrinyi Péter leányának második férjét, támogatta.

Az 1683-1699-iki nagy háborúban a törököt Ó-Horvátország nagy részéből kiűzték, 1684 óta Pozsegából, Verőczéből és a Szerémségből verték ki. Nyugaton meg Likát és Krbavát vesztették el. A horvát felkelést gróf Erdődy bán és gróf Leslie Jakab vezették. A harczokban a papság is részt vett; Imbrišinoviæ Lukács, Ferencz-rendi szerzetes 1689-ber Pozsegánál verte meg a törököt. Mesiæ Márk brinjei plebános pedig Likában harczolt sikerrel.

E török háború utolsó nagy eseménye Jenő herczeg portyája volt 1697-ben Eszéktől Bosznia belsejéig.

A horvát rendek már előbb követelték, hogy a katonai terűletet vonják össze s a régi végvidéket adják vissza az ország kormányzata alá. Likában 1691-ben helyre is állították a vármegyei kormányzatot s Ricciardi grófot főispánná, Ritter-Vitezoviæ Pált meg alispánná nevezték ki, sőt Szlavonia keleti részeiben Eszéken 1697-ben egy második al-bánt rendeltek Szlavonia számára; mindazáltal később az összes viszszaszerzett terűlet a császári udvari kamara igazgatása alatt inaradt. Az 1699 január 26-án Karlóczán kötött békében a Habsburg-monarchia Szlavoniát, (egy foszlány kivételével Zimonynál), a Szerémséget, Likát és Krbavát kapta.

A császári határok e jelentékeny kiterjesztése által a rendi Horvátország minden fölszólalás ellenére Zágráb, Varasd és Kőrös vár megyékre szoríttatott, a mi politikai fejlődésére is kedvezőtlen hatással volt. Szlavoniában csak igen kevés földet adtak vissza egykori jogszerű, a török uralom előtti időbeli nemes és egyházi birtokosának. A kincstári jószágokra új idegen családokat telepítettek, minők a római Odescalchiak, XI. Incze pápa unokaöcscsei, kik az újlaki uradalmat kapták szerémi herczegi czímmel, a Colloredók, Caraffák, Kuefsteinok, Pejacsevicsok, Prandauk, Trenckek, stb. A szerémi katholikus püspökséget is helyreállították, de a boszniaival egyesítették s Diakovár környékén nagy jószágokkal javadalmazták. A Száva-menti végvidék katonai kormányzat alatt maradt. Az egész határőrvidék különböző időkben három generalatusból állt: 1. az eszékiből a gradiskai, brodi és péterváradi, 2. a varasdiból a kőrösi és szent-györgyi, és 3. a károlyvárosiból a sluini, otoèaci, ogulini és likai ezredekkel. Ezenkivűl a bán parancsnoksága alatt is állt két báni ezred. Lika egy része Krbavával közvetetlenűl a császári kamara igazgatása alatt állt. Ezen a kamarai terűleten építtette III. (VI.) Károly császár és király 1727-ben a Porto-rei kikötőt s a Károly-útat. Zrinyi és Frangepán grófok jószágainak a kamarára szálltával a polgári Horvátország még a tengertől is elzáratott.

Imbrišinoviæ Lukács. Bukovac Balázstól

A határőrvidék, melyet 1734-ben Szász-Hildburghausen herczeg külön császári terűletként tisztán belföldi őrséggel újjá szervezett, mint a török ellen szolgáló katonai védfal s mint minden Magyarországban vagy Horvátországban támadható fölkelés ellen alkalmas eszköz nagy becsben állt, de a rendek szemében mindig szálka volt.

A polgári Horvátország kormányzata ez időben nagyot hanyatlott. A bánok többnyire magyarországiak voltak, más országbeli magas méltóságokat is viseltek s ennél fogva ritkán jöttek Horvátországba. A tartományi gyűlést a bán hívta össze s ő elnökölt benne, távollétében pedig a helyettese; csak egyetlen egyszer, 1752-ben történt, hogy a rendeknek elnököt kellett választaniok, mert sem a bán, sem helyettese nem volt jelen. A fő urak, köztük a horvát eredetű Keglevicsek és Draskovicsok, többnyire külföldön éltek, a köznemességgel nem fértek meg s nem is jártak a horvát tartományi gyűlésekre, hanem a magyar országgyűlés felső táblájára. Horvátország akkor a következő megyékből állott: Zágráb, Kőrös, Varasd és Szörény, az utóbbi csak 1786-ig, mikor II. József a régi alkotmányt halomra döntötte.

I. József császár és király idejében a horvátok a II. Rákóczy Ferencz elleni harczokban (1705–1711) ismét a császár pártján küzdöttek; III. (VI.) Károly (1711–1740) alatt ismét jelentékenyen szerepeltek. Mint I. Ferdinánd megválasztásakor Cetinben, most is, midőn a trónöröklés kérdésében elvi döntésről volt szó, a horvátok siettek önjogulag határozni; a Habsburg-monarchia összes országai közt Horvátország fogadta el legelsőbben III. (VI.) Károly női ivadékának trónutódlását, még pedig az 1712-ki horvát tartományi gyűlés márczius 9-ki ülésében Esterházy Imre zágrábi püspök indítványára. Ezt a pragmatica sanctio megalkotása előtt hozott határozatot azonban az udvar nem ismerte el, mint az 1715: III. és az 1723: I., II. és III: magyar törvényczikkek bizonyítják, melyek Horvátországra nézve is alaptörvények.

A belgrádi békekötés (1739) halomra dönté mindazokat a reményeket, melyeket a passzaroviczi (požarevaci) béke (1718) sikerei keltettek. A horvát csapatok az összes döntő harczokban kiváló részt vettek s szakadatlanúl folytatták a hosszú határon az apró hadakozást.

Mária Terézia, a nagy királynő (1740–1780) nagyszerű, politikai és polgárosító tevékenységet fejtett ki Horvátországban és Szlavoniában. Bámúlatos, milyen gyors és hatásos munka folyt épen itt, a török harczok terűletén.

Szlavoniában a parasztoknak uraik és a kamara elleni lázadása Szlavoniának Horvátországba való kebelezését okozta (a szerémi és Száva menti őrség nélkül). Gróf Patacsics Sándor császári biztos két teljes esztendeig dolgozott a visszakebelezésen s 1745-ben fejezte azt be. A határőrvidék kivételével az egész ország három polgári vármegyére: Szerémre, Verőczére és Pozsegára osztatott, a melyeknek pénzügyi kormányzata a magyar udvari kamara alá rendeltetett; ezen felűl ezt az egész új terűletet a polgári Horvátországtól a Belovár körűli katonai terűlet is elválasztotta. A határőrvidék 1746 óta ezredekre, zászlóaljakra és századokra volt fölosztva; a végbeli hadak régi önkormányzatát eltörölték; vajdák és kenézek helyett katonatisztek vették át a közigazgatást, s a hazai nyelv helyébe a német lépett. Az egyenruhának a nemzeti viselet helyébe való behozatala 1746-ban Brinjében és Likában zendűlést okozott. A horvát rendek az adóteher csökkentése czéljából 1749-ben az egykori báni végvidéket is átadták a katonai hatóságnak, a melyből ez két ezredet alakított; de a rendek föntartották magoknak a jogot, hogy a felsőbb tiszteket ők hozzák javaslatba.

Szlavonia birtoka körűl horvátok és magyarok közt csakhamar viszály támadt s a legújabb időkig tartott, míg az 1868-ki kiegyezési törvény végleg meg nem szűntette. A horvátok azt indítványozták, hogy a magyar országgyűlésbe küldetni szokott két horvát követhez még egy harmadik járúljon Szlavonia részéről; de 1751-ben azt határozták, hogy a szlavon vármegyék szintén két-két követet küldjenek a magyar országgyűlésre. Szlavonia főleg azért idegenedett el Horvátországtól, mert nem volt belföldi nemessége s ott minden méltóságot és hivatalt bevándorlottak viseltek. A nemesi kiváltságok megszűntével a nép egysége Horvátországban és Szlavoniában teljes érvényre jutott.

A görög-egyesűltek és a görög-keletiek viszálykodásai 1754-ben új és heves küzdelmeket idéztek föl a varasdi főkapitányság terűletén, úgy, hogy Marèa klastrom mindkét féltől elvétetett s a kegyes tanító-rendnek adatott át. Az egyesűltek száma, kiknek püspöke 1777 után Kőrösön székelt, különben is folyvást apadt; és az a mozgalom, mely a szerbeket a katholikus egyházba akarta téríteni, szintén megakadt. Ez időben alakították át Belovárt „Új-Varasd” néven új erősséggé s ott székelt a varasdi végvidék generalisa.

1755-ben nagy parasztlázadás támadt Horvátországban; a parasztok ugyanolyan szabadságokat követeltek, minőket a határőrök élveztek; legyilkolták uraikat, fölgyújtották kastélyaikat s valami 20.000-en Kušiæ Mihály vezetése alatt Zágráb ellen nyomúltak. A nemesség Rauch János al-bán vezetése alatt szétűzte a zendülőket, de rendetlen csapatai szörnyű kihágásokat és kegyetlenségeket követtek el. A császárné és királyné erre a cseh udvari kanczellárt, gr. Althan Mihályt, küldte ki biztosúl a nemesség elleni vizsgálatra. Rauch és Raffay alispán elmozdíttattak állásaikból, a parasztok urbéri terhei szabályoztattak (1756) és az ország egész kormányzata Althan javaslatai szerint reform alá vétetett. A főispánokat nem a bán, hanem a királynő nevezte ki; a vármegyék gyűléseikben, melyeken a nemesség a vármegye tisztjeit minden három évben újra választotta, új szervezetet nyertek. A kormány közvetetlenűl velük levelezett. A könyvvizsgálat (censura) a rendek kezéből a bécsi kormányéba ment át.

Az 1767–1779. években „Horvátország, Szlavonia és Dalmáczia báni tanácsa” kormányozta az országot, még pedig eredményesen. Később azonban a horvát rendek és a magyarok izgatásai következtében e tanácsot eltörölték s Horvátországot a magyar helytartó-tanács hatáskörébe vonták. 1776 február 14-én a királynő visszaadta Horvátországnak az osztrákok bírta tengermelléket s ebből lett Szörény, az új vármegye, mely a régi Vinodol vármegye terűletét foglalta magában s Fiume volt főhelye. A tengeri város azonban követelte, hogy válaszszák el Szörény vármegyétől. Kivánsága teljesűlt s autonom közigazgatást nyert (separatum corpus coronae).

II. József császár és király (1780–1790), ki gyakran beútazta a horvát határőrvidéket, teljes összpontosítást kezdett behozni. Az 1781-ki türelmi pátens a nem-egyesűlteknek is megengedte a katonai tisztségek viselését. 1784-ben kezdődött a német nyelv behozatala a latin helyére az egész hivatalos közigazgatásba, a mi a vármegyéknél nagy ellenállásba ütközött. Csakhamar, 1785-ben, a vármegyék eltöröltettek és az ország császári biztosok alatt álló járásokra osztatott. Fiume és környéke országgyűlési határozat, vagy törvény nélkül saját kormányzó alatt mint „magyar tengerpart” szerveztetett. A bíróságoknál a régi magyar jog helyett új, német írott törvény alkalmaztatott s a katonatisztek segítségével az ország kataszteri fölmérése is megtörtént.

Igen nagy hatása volt a parasztság fölszabadítására vonatkozó 1785 augusztus 22-ki pátensnek, minthogy a nemességet legéletbevágóbb érdekeiben veszélyeztette. Mind e reformok végrehajtása a lehető legszerencsétlenebb kezekre, gróf Balassa Ferencz bánra (1785–1790) volt bízva, ki magát és az általa képviselt eszméket általánosan gyűlöletessé tudta tenni.

A magyar korona országaiban támadt forrongás arra kényszeríté József császárt, hogy halála előtt három héttel, 1790 elején, összes rendeleteit visszavonja s Magyarországot és Horvátországot abba az állapotba helyezze vissza, melyben 1780 előtt éltek. A régi alkotmány és a nemesi jogok visszaállítása mindenütt élénk izgatottság közt ment végbe; gróf Balassa bánnak titkon menekűlni kellett, utódát, gróf Erdődy Jánost (1740–1806), nagy fénynyel iktatták be.

A nemesség nagy győzelmi lelkesedésében és azon aggodalmában, hogy kiváltságai újolag veszélybe juthatnak, Horvátországnak és Szlavoniának Magyarországhoz való viszonyát illetőleg olyan határozatokat hozott, melyek Horvátország és Szlavonia királyságok régi tisztes önkormányzatát csaknem egészen megszűntették. Ezzel Magyarország és Horvátország között sulyos viszályok csiráit hintették el, melyek csak az 1868-ki kiegyezési törvényekben nyertek elintézést. Az erős összpontosítás abban nyert kifejezést, hogy a horvát rendektől javaslatba hozott bán a magyar helytartó-tanács (Consilium locumtenentiale) alá rendeltetett. Az adók emelése vagy leszállítása a magyar országgyűlésre bízatott, de a megajánlásnak a magyar adótól függetlenűl kellett történni (1790).

Magyarországban akkor már erősen kifejlődött volt a nemzeti érzés s Horvátországban szintén mozogni kezdett valami ahhoz hasonló. A magyarok csakhamar megkezdték a harczot nemzeti nyelvükért a hivatalos latin ellen, melyet a horvátok egyelőre védtek. A magyar nyelv kötelező tantárgy lett a magyar, 1802 óta nem kötelező a horvát iskolákban. Sőt az 1811-ki pozsonyi országgyűlés azzal is foglalkozott, hogy a magyar nyelv a horvát hivatalokban is hivatalos nyelvvé tétessék; de, mert a horvát követek nagyon is hevesen ellenezték, nem mondták ki törvényben.

II. Lipót császár és király uralkodása idején Horvátország a szisztovai békében (1791) és a dubiczai egyezményben Cetin várával és valami ötven négyszögkilométernyi terűlettel gyarapodott.

Ferencz császár és király (1792–1835) idejében a napoleoni háborúk Horvátországot is érintették. A határőrvidéki hadsereg ott volt az összes harczmezőkön, s ezenkivűl a nemesség is fölkelt úgy Magyarországban, mint Horvátországban.

1805-ben a francziák vették át Dalmácziát; az 1809-ki hadjáratban Marmont tábornagy alatt a Velebitnél is harczoltak az osztrák sereggel. Áprilisban rávették a boszniai törököket, hogy Cetin várát rohanják meg s környékét rabolják ki; de további előnyomúlásukat megakadályozta a horvát nemesi fölkelés, melyet Vrhovac Miksa püspök, báni helytartó, gyűjtött össze.

A gospiæi csata (május 21) után Marmont ostromolta Zengget és Fiumét, s bár Knezeviæ tábornok kiszorította Horvátországból egész Záráig, csakhamar megint előnyomúlt és egyesűlt Napoleon fő seregével. A bécsi békében (1809 szeptember 27) Francziaország megkapta a horvát tartományokat a Száváig. Ezek a tartományok Provinces Illyriennes névvel egyenesen Francziaországba kebeleztettek be s egy Laibachban székelő (1809–1813) fő kormányzó alá rendeltettek.

A franczia Illyria hét tartományra oszlott; közéjök tartozott a Croatie civile (Károlyváros, Fiume és a Quarnero szigetei) és a Croatie militaire (székhelye Gospiæ). Francziaország határa a Szávánál egészen közel ért Zágráb kapujához, mely a monarchiáé maradt. A franczia Horvátországban csak a legfőbb állásokat viselték francziák, a többi hivatalokban horvátok szolgáltak. A franczia kormány legfontosabb tettei voltak Horvátországban: a franczia törvénykönyv (Code Napoléon) behozatala, nagyszerű útak (a Lujza-út) építése, számos iskola állítása, a robot eltörlése, a czéhek föloszlatása, stb. A hivatalos nyelv a franczia és horvát, a tengermelléken az olasz is volt. A nemesség meg a papság, mely eddigi kiváltságait elvesztette, elégedetlen volt az új kormányzattal. Sulyosak voltak a katonai terhek. A horvát-franczia hadsereget (állt a horvát ezredekből, az illyr ezredből és horvát huszárokból) 1812-ben még Oroszország távoli csatatéreire is elvitték. 1810-ben Marmont 6.000 emberrel 12 nap alatt kiverte a törököt Cetin várából, hova előbb maga küldötte volt és Bihács elfoglalásával békés szomszédságra kényszerítette.

1813 áprilban a bosnyákok újra megtámadták Cetin várát, de Jeanin tábornok ismét elűzte őket. A Száván inneni Horvátországban bizalmatlanúl nézték a franczia Illyriát; a határszélen gondosan őrködtek, a magánleveleket fölbontották, és az útleveleket a rendőrség szigorúan megvizsgálta.

1814 augusztusban Radivojeviæ tábornok ellenállás nélkül szállta meg a franczia Horvátországot, a határőrök mind hozzá álltak s az osztrák hadsereg egész Dalmácziáig nyomúlt. A határőr vidék visszaállíttatott úgy, mint annak előtte volt, de a polgári részek 1814-től 1822-ig mint Osztrák-Illyria egy kormányzat alatt maradtak, melynek széke Laibachban volt. A hazai hivatalnokok helyét a német bureaukratia foglalta el. A polgári Horvátországba is behozták a rendőr uralmat s tartományi gyűlést nem hívtak össze többé. A horvát rendek tiltakoztak ez ellen, és az előbb franczia terűletek nemessége megtagadta a kivánt alakban az esküt. Végre 1822-ben ismét helyreállították az egész alkotmányt és a vármegyék szervezetét úgy, mint a franczia foglalás előtt volt.

Azon politikai törekvéseket, melyek a franczia forradalom s a népek öntudatának fölébresztése következtében Horvátországban is keletkeztek, a bécsi kongresszus után egy időre elnyomták ugyan, de azok annál szenvedélyesebben nyilatkoztak a korlátlan uralmi rendszer megszűntével. Az új szellem a természetes fejlődés követelésével a történeti alakúlatok és a tételes törvényeken gyökerező jogok ellen szállt síkra. Így történt ez a horvát népnél is; mennél inkább kisebbítették a terűletét, és mennél szétdaraboltabb volt politikailag annál erősebben érezte összetartozandóságát, és a történeti jog s a régi egység visszaállításával nem elégedve meg, az illyrismus neve alatt az összes délszlávok egyesítésére törekedett. Horvátország ekként ellentétbe jutott a magyar birodalommal, mely a történeti jog alapján állott s középkori alkotmányát lerázva magáról új, nemzeti állammá igyekezett fejlődni.

A mai Horvátország a történeti jog alapján áll, s birtokában is van mindazon tényezőknek, melyek nemzeti egyéniségének természetes fejlődését biztosítják.

Horvátország, Szlavonia és virtualiter Dalmáczia viszonyát is Magyarország iránt kölcsönös megegyezések alapján magyar (1868: XXX. t.-cz.) és horvát (1868: I. t.-cz.) törvény szabályozta. A horvát és szlavon királyságok Magyarországgal és mellék országaival egy állami közösséget alkotnak, de Horvát-Szlavonország külön terűlet, melynek lakosai külön politikai nemzetet alkotnak. Magyarország kötelezte magát, hogy a magyar szent korona jogán követelni fogja Dalmácziának a horvát-szlavon királysággal való újra egyesítését, és az ország terűleti épségét is kifejezetten elismerte. Fiumét illetőleg, mely ideiglenesen Magyarországgal van egyesítve, megegyezés lesz létesítendő.

Horvát-Szlavonország a belső kormányzat, a vallás, a közoktatás és az igazságügy tekintetében önálló, minden egyéb államügye Magyarországgal közös. A horvát tartományi gyűlésnek felelős országos kormány élén a bán áll három osztályfőnökkel, kik közűl helyettese a belügyi osztály főnöke, emlékezetűl a régi al-báni méltóságra. A horvát tartományi gyűlés 40 képviselőt küld a magyar országgyűlésbe, 3-at meg a főrendi házba, míg a közös ügyek tárgyalására kiküldött delegáczióba a magyar országgyűlés 5 horvátot választ. A horvát képviselők ép úgy, mint a magyarországiak, a közös országgyűlésen utasítás nélkül gyakorolják jogukat. A horvát követeknek joguk van a közös országgyűlésen Budapesten, valamint a delegáczióban horvátúl beszélni. Horvátország egyénisége abban nyer kifejezést, hogy az országgyűlés két házára kitűzik a horvát országos zászlót; továbbá a honvédségnél a vezényletben, valamint a közös ügyekben is érvényre jut. A fönnálló kiegyezési törvény Horvátország hozzájárúlása nélkül nem módosítható, a mi fontos önelhatározási jogot tartalmaz.

Horvátországnak a közös költségekhez való hozzájárúlási aránya tíz évről tíz évre állapíttatik meg az országos küldöttségek útján; az önkormányzati kiadásokra maradó összegről a horvát országgyűlés rendelkezik törvényhozás útján. Ez az összeg az adójövedelemhez képest változik; jó esztendőkben elég volt az autonom kiadások fedezésére úgy, hogy Horvátország a mostani államjogi viszony fönnállása óta a polgárosodásnak olyan virágzó fokára emelkedett, hogy e tekintetben múltjának egyetlen korszaka sem homályosítja el a jelenlegi állapotát.

A szerbek jogviszonyai. Hadzsics Antaltól, fordította Acsády Ignácz

Horvátok története egyszersmind a Horvát-Szlavonországok és Magyarország közti államjogi viszony fejlődésének a története. E fejlődésre semmi hatással sem volt az, hogy a Szerémségben, meg Likának és Krbavának történelmileg is emlékezetes régi horvát földjén szerbek telepedtek le.

I. Lipót 1690 ápril 6-án, mikor a diadalmas császáriak a Balkán-félszigetre nyomúltak, fölhívást intézett a török uralom alatt levő szerbekhez, fogjanak bátran fegyvert a török ellen, csatlakozzanak ő hozzá s egyesűlve az ő hadseregével, segítsék azt győzelemre a barbár kényuralom ellen, a legünnepélyesebben oltalmat, szabad vallásgyakorlatot és vajdaválasztást igérvén nekik. A szerbek fegyvert is fogtak. Mikor azután a császáriaknak vissza kellett vonúlniok, a törökök boszújától félő szerbek Èarnojeviæ III. Arszén ipeki (peæi, petyi) patriarcha vezetése alatt ott hagyták hazájukat és Magyarországba vándoroltak, a hol – állítólag 37–40.000 család – főleg a Duna-Tisza közén és a Maros jobb partján állandó lakóhelyet nyertek.

Ez új telepesek 1690 augusztus 21-én kelt formaszerű kiváltságlevelet kaptak, melyet az 1691 augusztus 20-ki pátens még kibővített. Ezt nevezik a szerbek az ő „arany bullá”-juknak, melyre mindannyiszor hivatkoztak s hivatkoznak, valahányszor valamit követeltek és követelnek.

A latin egyházzal való egyesítésükre irányúlt kisérletek, melyek biztosított vallásszabadságukat fenyegették, elégedetlenséget és mélyre ható izgatottságot keltettek köztük úgy, hogy a varasdi főkapitányságban zavargások is támadtak. A fölizgatott kedélyek lecsillapítására adatott ki az 1695 márczius 5-ki kiváltságlevél, mely „egyházi szokásaik és vallásuk szabad gyakorlatát minden csorbítás nélkül” biztosította.

Sokféle panaszuk és sérelmeik orvoslására 1769-ben Karlóczán nemzeti kongresszus tartatott. Ezen zsinati tárgyalások eredménye volt az első, 1770 szeptember 27-én kelt Regulamentum privilegiorum. Csakhogy ezzel a szerbek nem voltak valami nagyon megelégedve, s ezért az 1774-ki és az 1776-ki püspöki zsinatokon Karlóczán folytatták a tárgyalásokat. Az eredmény a második, 1777 január 2-ki Regulamentum volt, mely azonban még roszabb hatást tett a papságra és a népre. Gyanúba fogták Vidák metropolitát és a püspököket, hogy a kormány iránt tanúsított szolgálatkészségökkel megcsorbították nemzeti kiváltságaikat. A legfőbb kormányszékeken ez ügyben folyt tanácskozások eredménye volt az első Regulamentumot magyarázó 1779 június 16-ki Rescriptum declaratorium. Ez az 1782 június 17-ki szentszéki rendtartással kiegészített magyarázó leírat szolgált azután szabályúl a szerbek vallási ügyeinek intézésénél.

Ezen egymásra következő kiváltságosztogatás és megújítás czélja az általános államérdekre való tekintetből természetesen az volt, hogy mind kevésbbé extensiv legyen.

A szerbeknek az a kivánsága, adassék nekik teljes egyházi önkormányzat, egyházfejük szabad választását tételezi föl. Ezen törvényesen elismert jogukat mindvégig háborítlanúl gyakorolták.

A szerbek vallásügyi dolgait államilag a magyar országgyűlésnek 1790/91: XXVII. és 1868: XX. törvényczikkei, s az 1887 május 14-ki horvát törvény szabályozták.

A szerb nemzeti egyházi kongresszusok autonom egyházi jogaik gyakorlatára nézve külön szabályokat és szabályzatokat alkottak.

A király, hogy a szerbeket az ország védelmében való élénkebb részvételre ösztönözze; 1526-ban Beriszlo István személyében visszaállította a szerb despota méltóságot.

Beriszlo István alig egy évig viselte a despota czímet, minthogy már a következő évben Èernoviæ Iván (Jován) kiáltotta ki magát despotává, ebbeli jogát Brankovics István nejével, Angelina despotánéval való állítólagos rokonságára alapítva.

A szerbek szívesen elismerték Ivánt despotájuknak, csakhogy e régi történelmi méltóságot helyreállítva lássák. Ferdinánd király megerősítette Ivánt, kit a szerbek közönségesen „Iván czár”-nak neveztek, s „reá ruházta a szerbek fölötti uralmat a magyar királyság déli határterűletein”. Iván kortársa, Szerémi György krónikás azt írja, hogy „a magyarok jobban féltek tőle, mint saját királyuktól”.

Iván czár Ferdinánd szolgálatában harczolt Zápolyai János ellen, a kin több diadalt aratott, de végre is legyőzték és megölték.

A szerbek történetében még egy erőteljes alak lép elénk Brankovics Györgyben, kinek regényes sorsa sulyos, de kikerűlhetetlen volt, minthogy az állam egységességére törekvő s a fölszabadított szer b királyság bekebelezésének lehetősége előtt állá központi hatalom világosan látta, hogy ez a czím, ha tevékeny ember viseli, veszélyeztetheti ezt az egységesítést.

Mária Terézia királynő reformjai a szerbekre is kiterjedtek. Ugyanis a szerbeknek az osztrák örökösödési háborúban tett szolgálatait jutalmazandó, újra megerősítette kiváltságaikat, s közigazgatási önállóságra irányúló óhajtásuknak legalább részben engedve, ügyeik egységes alapelvek szerint való pártatlan vezetésére, 1745 augusztusában külön udvari bizottságot állított föl. Ez a bizottság 1747 augusztusában saját elnökkel bíró külön kormányszékké (Hofdeputation in Transylvanicis, Banaticis et Illyricis) alakíttatott át és ugyanoly jogokat nyert, mint az udvari kanczelláriák. Minthogy azonban ezen illyr udvari deputatio és a magyar udvari kanezellária közt gyakran illetékességi összeütközések merűltek föl, és több szerb helységben zavargások fordúltak elő, a királynő 1777 deczember 2-án megszűntette az illyr udvari deputatiót, s teendőit Magyarországon a magyar udvari kanczelláriára, a határőrvidéken a hadi tanácsra, és az akkor még önállóan kezelt temesi bánságban az ottani kormányszékre ruházta; a mindhármat illető ügyeket közösen intézték el.

A vajda méltósága 1848-ban Šupljikac Istvánban egy időre újra föléledt. Azóta a szerbeknek nincs külön vajdájuk és „magistratus”-uk.

A szerbek azon kivánsága, hogy a földesúri hatóság alól kivett külön terűletet kapjanak, szintén teljesűlt. Ugyanis kivételes, de nem szerb, hanem katonai terűlet alakíttatott, melynek jogállásáról gróf Kolowrat Ferdinándnak, az illyr udvari deputatio elnökének, 1748 augusztus 27-én Mária Terézia királynőhöz intézett fölterjesztése ekképen nyilatkozik: „A szerb nép ügye, mióta a császár különös oltalma alá vette őket, austriaco-politico ügy; maga a nép ellenben „patrimonium domus Austriacae”, és nem „Regni Hungariae”; egészen külön áll, Magyarországtól nincs függésben s egyedűl Ő Felsége legfelsőbb személyénék fő gyámsága alá van rendelve.”

Brankovics György.

A magyar rendek fölterjesztéssel éltek az I. Lipót kiváltságaiból leszármaztatott ezen fölfogás ellen, s a határőr vidék megszűntetését követelték. Sürgetésüknek végre sikerűlt az 1741: XVIII. törvényczikk alapján kieszközölni a Bácskában lévő katonai helyeknek, a szerémi-szlavoniai határőrség egy részének s a tiszai és marosi határőrségnek a polgárosítását.

A szerbek egy része, mely ez intézkedést nemzeti kiváltságai megsértésének tekinté, számra valami 100.000-en, nem voltak hajlandók a fegyvert ekével cserélni föl, hanem Tököly Péter és Horváth ezredesek, később Ševiæ és Preradoviæ kapitányok vezetése alatt kivándoroltak Oroszországba s ott a jekaterinoslavi kormányzóságban megalapították Új-Szerbiát, mely három katonai kerűletre osztva, egy huszár- és öt gyalogezredet állított ki.

Mikor Mária Terézia meghallotta, hogy a kivándorlottakat más szerbek is követni akarják, Nenadoviæ érseknek lelkére köté, hogy a szerbek további tömeges távozását akadályozza meg. Egyúttal az 1741 október 23-ki pátensben biztosította a szerbek kivánságainak teljesítését.

A szerbek államjogi viszonyainak szabályozása czéljából 1790 szeptember 7-én Temesvárra összehívott nemzeti kongresszus nem is annyira vallásügyekkel, mint inkább tisztán politikai kérdésekkel foglalkozott, s tényleg fönforgott az a szándék, hogy a szerbeket megnyugtassál. Egy legfelsőbb elhatározás egyenesen „illyr tartománygyűlés”-nek is nevezi ezt a kongresszust.

A szerbek egyik legfontosabb kivánsága e kongresszuson az volt, hogy külön terűletet kapjanak egy, Magyarországtól független tartomány (szerb vajdaság) alakítására.

De Tököly Száva, az ünnepelt szerb hazafi s népének legnagyobb jóltevője, e kivánság ellen alapos beszédet tartott, melyben a temesi bánságnak a szerbek saját külön terűletévé való kihasítását az ország törvényeivel össze nem egyeztethető ábrándnak mondotta; Magyarország soha sem fogná megengedni, hogy a szerbek államot alkossanak az államban.

Tököly ellenezte a külön szerb terűletet, a mely ellen Magyarország politikai körei előre láthatólag még nagyobb ellenállást fognak kifejteni. S a magyar rendeknek a szerbek e követelését ellenző állásfoglalása bebizonyította, hogy Tökölynek igaza volt.

Tököly Száva.

A magyar országgyűlés ugyanis, hogy a szerbek eddigi különállásának véget vessen, meghozta az 1791: XXVII. törvényczikket (szentesítést nyert 1791 márczius 12-én), mely a görög-nem-egyesűlteknek megadta a magyar polgárjogot (jus civitatis), s kimondta, hogy ők is, mint az ország többi lakói, jószágot szerezhetnek és bírhatnak, továbbá Magyarországon és kapcsolt részeiben mindennemű közhivatalt viselhetnek, minden ezzel ellenkező törvény eltöröltetvén, másrészt azonban „föntartván Ő királyi Felségének jogait a papság, az egyház, a vallás, melyet teljesen szabadon gyakorolhatnak, az alapítványok, az ifjúság tanítása és nevelése, valamint azon kiváltságaik ügyében, melyek az ország Sarkalatos torvényeibe (fundamentali regni constitutioni) nem ütköznek, úgy, a mint Ő Felsége e jogokat dicső emlékezetű elődeitől örökölte.”

Ez annak a törvénynek a szövege, mely egyszer s mindenkorra véget vetett a szerbek kivételes helyzetének s az ország többi lakóival tör vényesen és teljesen egyenjogúakká tette őket.

A szerbek kiváltságai tehát ma már nem állanak fönn az eredeti kiváltságlevél terjedelmében; tulajdonpépen csak törvényesen biztosított egyházi autonomiájuk maradt meg. Ennek lényeges határozatait vázoljuk röviden a következőkben:

Az egyházi hatalom az 1849 óta ismét „szerb patriarcha” czímet viselő karlóczai metropolita elnöksége alatt hat megyés püspökből alakúlt püspöki zsinatot illeti, mely a szertartás, a hitoktatás s az egy házi fegyelem legfőbb egyházi hatósága. Mellette az egyház világi ügyeinek intézésére, az iskolai és alapítványi ügyek igazgatására és kezelésére egyházi kongresszus működik. Tagjai a patriarcha mint elnök, a püspökök, 25 egyházi és 50 világi kiküldött. Az egyházkonmányzatot a patriarcha és a hat megyés püspök gyakorolják, kiknek az iskolai, vagyoni és pörös ügyek intézésében egyházi és világi ülnökö segédkeznek. Mindez ügyeket külön kezelik úgy, hogy minden egyházmegyében a biráskodást a szentszék, a vagyon- és birtokügyeket egy-egy jószágigazgatási, és az iskolaügyeket egy-egy tanügyi bizottság vezeti. E testűletek elnöke az illető megyés püspök. Legfőbb egyházi hatóságúl, az érsek vezetése alatt, a biráskodásra nézve a metropolitai egyháztanács, vagyonkezelési ügyekben az állandó kongresszusi választmány és iskolaügyekben az iskola-tanács működnek közre.

Az érseket az egyházi nemzeti kongresszus választja, föntartatván a király megerősítő joga, míg a püspököket a püspöki zsinat s a király nevezi ki. A lelkészkedő papságot az egyházközségek választják s a consistorium erősíti meg.

A szerb egyházi autonomia jótéteményeiben azok a szerbek, így a Lika és Krbava vármegyékben lakók is, részt vesznek, kik a vázolt kiváltságok megszerzésében részt sem vettek, minthogy az ő megtelepítésök nem ugyanazon időben történt, mint a magyar országi szerbeké. Ezek részint a török elől menekűlve, részint a törökkel együtt megtelepedve s általa megtelepítve vándoroltak be.

Ily mádon a szerbek legrégibb állandó telepei Horvátországban és Szlavoniában a török föllépésével egy időben jelentkeznek. Egy részök azonban a király nevében hivatott ez országokba, hogy, mint katonáskodó elem, megszállja a végeket s gátúl szolgáljon a török portyázások és fosztogatások ellen.

Horvátországban és Szlavoniában a következő vallásközi törvények és rendeletek vannak érvényben:

1. Azon vegyes házasságból származó gyermekekre nézve, melyben az egyik fél katholikus, a magyar országgyűlés 1790/91: XV. törvényczikke érvényes, mely szerint az összes gyermekeket a katholikus vallásban kell keresztelni és nevelni, ha az atya katholikus. Ha az atya nem, az anya ellenben katholikus, a fiúgyermekek az atya vallását követik.

Törvénytelen gyermeket az 1838 július 18-ki királyi rendelet szerint az anya vallásában kell keresztelni és nevelni. Ha a szülők utólag házasságot kötnek, a 7 éven alúli gyermekek a szülők vallását követik ugyanoly módon, mint a tör vényesek, a 7 évnél idősebbek ellenben 18 éves korukig nem változtathatják vallásukat.

2. A katholikus hitről nem-katholikusra való áttérést illetőleg a magyar országgyűlés 1844: III. törvényczikke, illetőleg az 1849 január 30-ki miniszteri rendelet érvényes, mely szerint 18 éves koráig senki sem léphet át egyik ker sztény vallásból a másikba.

A ki át akar térni, köteles ebbeli szándékát azon egyházközség lelkésze előtt, melyhez eddig tartozott, két maga választotta tanú jelenlétében bejelenteni s négy héttel ezen bejelentés után ugyanazon község lelkésze előtt ugyanazon, vagy két más, szintén maga választotta tanú előtt ismét nyilatkozni, hogy ragaszkodik szándékához. Mindezen nyilatkozatokról a lelkész köteles bizonyítványt adni az áttérni szándékozónak. Ha a pap ezt bár milyen okból megtagadná, a tanúk följogosítvák a bizonyítvány kiállítására. Csak e bizonyítvány átvétele után eszközölheti az új pap az áttérést.

A görög-nem-egyesűlt vallásból protestánsba – vagy megfordítva – történő áttéréseknél a magyar országgyűlés 1868: LIV. törvényczikke érvényes, mely az áttérést csak a 18-ik életév befejezte után engedi meg. Az áttérés ugyanazon alakiságokhoz van kötve, mint föntebb.

A ki élete 18-ik évének betöltése előtt akarja vallását változtatni, ehhez az országos kormány engedélyét kell kieszközölnie.

3. Házassági ügyekben:

Olyan vegyes házasságokat, melyekben az egyik fél katholikus, a másik nem, XVI. Gergely pápa 1841 ápril 30-ki rendelete értelmében katholikus pap is megáldhatja.

A görög-keleti hívek házassági pöreiben a görög-keleti kanoni jog s az 1782-ki szentszéki rendtartás érvényes.

Kriesimir pecsétje.



[94] Dalmácziának Horvátországhoz és Szlavoniához való e kötetben említett viszonyát illetőleg megegyezzük, hogy Dalmáczia a tényleges államjog szerint a birodalmi tanácsban képviselt királyságok egyikének tartatik, de az 1868: 30. t.-cz. 65. §-a szerint, mint a horvát, szlavon és dalmát királyság kiegészítő része, virtualiter a magyar korona országa. Ezért e viszonyokat e munkának úgy osztrák, mint magyar részében tárgyalni kellett