Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Erdély szerepe Magyarország történetében.

Erdély szerepe Magyarország történetében.

Károlyi Árpádtól

Történeti nevezetességű tárgyak. Cserna Károlytól

Erdély, a magyar birodalomnak e délkeleti bérczes része, eleitől kezdve igen nagy szerepet vitt Magyarország történetében; nagyobbat, mint bármely más országrész; sőt érdekes jelenség, hogy e szerep jelentősége a világtörténeti viszonyok alakúlása folyamatával a közel múltig mindegyre növekedett.

A magyar középkoron át ez a szerep bizonyos, stratégiainak nevezhető föladat teljesítésében állott, a melyhez az új-korban újabbak és eszményiebbek járúltak.

A térképre vetett egyetlen pillantás is azonnal észrevéteti velünk, hogy Erdély felföldje mint valamely vár óriási zömök körbástyája emelkedik ki a lábai alatt keletre és délre elterűlő tágas síkságból s hogy éjszak felé azokkal a hatalmas szirtfalakkal függ össze, melyekkel Magyarországot éjszaknyugaton, éjszakon és éjszakkeleten a Kárpátok hegyláncza körűlveszi.

Ennek a nagyszerű természetes kör-bástyának, melyből igen alkalmas lejárók, az erdélyi szorosok, vezettek ki a falain túl elterűlő síkságokra; mintegy magától a természettől kijelölt föladata volt az, hogy az általa védett várnak, a magyar államnak elözönlésétől visszatartsa a lezajlott népvándorlás utolsó töredékeit, melyek nem voltak ugyan elég erősek ahhoz, hogy úgy elborítsák Európát, mint az előző népáramlatok, de képesek voltak arra, hogy a magyar államot veszélyeztessék, vagy legalább megszilárdúlásában késleltessék, sőt ezen az államtesten keresztűl komoly zavarokat okozzanak a Nyugat keresztény-germán művelődésének is a maga megizmosodásában.

Erdély hadászati fontosságát, úgy látszik, már a besenyők által etelközi hazájából kiszorított magyarság is sejtette. Erre vall az, hogy a honfoglaló magyarok egyik törzse nyomban birtokba vette a Szamos és Maros völgyeit. A terűletet környező hatalmas hegylánczhoz támaszkodva, elég erőseknek érezték magukat e törzsnek a fejedelmei arra, hogy az Árpád-házbeli fejedelmekkel s így magával azzal az eszmével is szembeszálljanak, melynek zászlóvivője a magyarságot egységes nemzetté tenni törekvő uralkodó család volt. Az a szervező tehetség aztán, a melylyel a Gondviselés a honfoglaló Árpád nagy ivadékát, Szent Istvánt fölruházta, már egész világosan fölismerte az erdőelvi föld hadászati értékét. S midőn a nagy király Gyula erdélyi vajda hatalmát megtörvén, az erdőn túli törzset a magyarság egyetemével egyesíté a birtokba vett terűletet (melynek déli határa eleintén a Maros volt) a gyulafejérvári püspökség megalapításával a keresztény műveltség érdekkörébe vonta, honvédelmi és közigazgatási tekintetben pedig egyelőre a keleti magyar vármegyék főispánjainak hatósága alá helyezvén, erős kapcsokkal csatolta egybe az ország testével.

Ennél az időpontnál kezdődik Magyarország történetében Erdély védőbástya szerepe, melyet Szent István Árpád-házbeli utódainak következetes politikája soha nem tévesztett szem elől. Mert nem a véletlen szeszélye, hanem tudatos és czélját teljesen ismerő politika nyilvánúl azokban a telepítésekben, a melyeknek idejét az oknyomozó történelem a XI. század utolsó negyedébe helyezi, mikor a szorosb értelemben vett Magyarországnak nemcsak keleti részeiből, hanem egyéb vidékeiről is újabb rajok vonúlnak kelet felé s a Szamos völgyén fölfelé haladva, az Erdély közepén már ott élő gyér számú magyarság háta mögött a tartományt kelet és délkelet felől körűlfogó hegyláncznak magas völgyeiben szállanak meg s ezzel e természetes várnak állandó és vitéz őrizőivé válnak. Akár a megmagyarosodott kabarok ivadékai voltak ez újabb rajok, akár a magyarság törzsfájának eredeti hajtásai: az ő megtelepítésük az ország délkeleti bástyafalainak tövében királyaink hadvezéri éleslátását, – mely ez országrész biztosítására ő bennük keresett és talált megbizható, éber határőröket a szomszéd besenyők és kunok becsapásai ellen, – ép oly ékesen hirdeti, mint hirdetné, az esetre, ha netán a hagyománynak volna igaza, az a körűlmény, hogy az ott talált székelységet e fontos czél szolgálatára rendelni és szervezni tudták.

Az őrségnek ez a lánczolata azonban, mely az említett veszélyes elemek előtt a pusztítás útjait elzárandó vala, Erdély déli határán megszakadt. A kevés számú magyarság és székelység nem lehetett elegendő ahhoz, hogy, az óriás körbástyának egészen délre szolgáló lejáratait (a mai törcsvári, vöröstoronyi, stb. szorosokat) is őrizhesse. Ezen a részen szabadon csapkodhatott be a romboló ellenség, melynek útja elé az akkori déli határ, a Maros vize, számbavehető gátat nem vetett. Szent István derék utódja, II. Géza volt az, a ki ezt a rést betölteni igyekvék, midőn a Maros és Olt közé Flandriából s a Rajna alsó folyása mellől egy szorgalmas, szívós kitartású népet, a szászok neve alatt ismert németséget megtelepíté. Befejezte pedig a nagy művet, a hatalmas bástya teljes védelmi állapotba való helyezését II. András akkor, midőn a Barczaságból az általa oda behívott, de aztán föllázadt Német lovagrendet kiűzvén, ezt a földet is az időközben ide is áthúzódott szászságnak ajándékozta.

Azon czél szempontjából, a melyet az őrséggel mindenfelől jól megrakott sarokbástya a magyar állam és egyszersmind a művelődés érdekében elérendő volt, természetesnek találhatjuk, hogy Erdélynek a magyar állam határain belől – ép úgy, mint példáúl a közép-kori római-német császárság határain az őrgrófságoknak – a katonai, a közigazgatási és törvénykezési téreken bizonyos kiváltságos helyzet jutott osztályrészűl. Azonban a vajda, a ki az egész tartomány élén állott s a kinek előkelő rangja a zászlósok sorában (mert mindjárt a bán után következett) híven tükrözi vissza az alatta álló terűletnek a magyar államszervezetben való fontosságát, továbbá a székelyek ispánja és a szászok comese: e három külön álló, de a magyar állam eszméjében egyesűlő hivatal harmonikusan illeszkedett bele a magyar birodalom szervezetébe. A jól őrzött bástya már nem csupán védelmi szolgálatokat volt képes a besenyők utódai, a kunok, majd a tatár hordák ellen teljesíteni, hanem jó alapúl szolgált arra is, hogy ura támadó védelemre, sőt egyenes támadásra is vállalkozhassék. Így látjuk a történetek folyamán, hogy a magyar királyi hatalom az erdélyi szorosok torkolatain át a körbástya tövében elterűlő síkságra leereszkedik s a magyar állam hatalmi és érdekkörébe vonja Kunországot (melynek czímét a magyar király ma is viseli); majd a nagy tatárdúlás után a Kunország terűletén alakúlni kezdő két oláh tartományt: Moldovát és Havaselvét is.

Az erődítéstan története nem ismer oly bástyát, mely a legszigorúbb kivánalmak szerint is jobban megfelelt volna föladatának, mint Erdély a magáénak. Megvédte az országot, a várat, az ostromló fajrokonok: a besenyők, kunok és tatárok ádáz támadásai ellen, s erős, teljesen megbízható támaszpontot nyújtott a vár őrségének arra, hogy az előtte elterűlő bástyaaljat („glacis”-t) az ostromlóktól megtisztítsa s a vár védelmének részesévé tegye. S míg kifelé ez a harczi munka folyt: befelé hátát födé a békésen dolgozó tömegnek, melynek szakadatlan közművelődési munkája Erdélyben a XIV. és XV. századokban virágzó központokat tetemtett a kereskedelemnek és iparnak s Erdélyt általában a magyar szent korona gyöngyévé tette.

Sajnos, hogy ezt a gyöngyöt a XV. században épen arról az oldalról fenyegette veszedelem, a mely oldalra természetes kapcsolatánál fogva támaszkodott. A birodalom délkeleti bástyája magára az anyaországra a Szamos, a Körös, a Maros völgyén és a Vaskapu szorosán torkollott be. Ezek az útak tartották fönn a közlekedést az anyaországgal. Mikor aztán a Balkán-félszigeten lábát megvető oszmánság, terjeszkedő vágyaitól hajtatva, a XV. század zavaraiban sokszor roszúl őrzött Alsó-Duna mentén be-becsapott Magyarországba: könnyű volt a száguldó oszmán hadaknak a vaskapui szoroson, meg a Maros völgyén át hátúlról kerűlniök az erdélyi kincses tartományba s több izben is kirabolni és földúlni legtermékenyebb, leggazdagabb vidékeit.

E dúlásoknak és pusztításoknak, a velük járó inségnek s az inség nyomán kelt pórlázadásnak lőn eredménye az a nevezetes „unió”; melyet Erdély magyar nemessége s a székelyek és szászok 1437-ben kötöttek egymásnak és a kormánytól a birodalom zavarai közt elhanyagolt tartománynak védelmére. Ezzel a szövetséggel, melyet a szerződők két évtized múlva (1459) megújítottak, alakúlt ki az erdélyi három politikai nemzet, az ú. n. „három natio”, vagyis az összes politikai jogok gyakorlására hivatottaknak az a három, egymással egyenrangú kúriája, melyek ketteje a magyarság (a magyar nemesség és a szabad székelység), harmadika pedig a szászság volt; de kialakúlt e három kúriával bizonyos fokig az anyaországtól való elkülönűlés gondolata is.

Alig szenved kétséget, hogy ez a gondolat elalszik s a külön szövetség magától fölbomlik vala, ha az anyaország régi erejét visszanyerve, képes az előre törő oszmán hatalom árját medrébe visszaszorítani. De ez nem történhetett, s mert nem is történt meg: a három politikai nemzet megalakúlása és szövetsége, mely más viszonyok közt majdnem úgy tűnhet vala föl, mint a résznek az egész elleni lázadása, hatásos eszközzé vált a Gondviselés kezében azoknak az új föladatoknak a teljesítésénél, a melyeket rohamosan bekövetkező, országot bontó események róttak az elkülönűlni kezdő Erdély vállaira.

E rázkódtatások alatt a mohácsi veszedelmet, Buda elfoglalását s az ezek nyomában járó, mélyre ható következményeket értjük. A mint a török hódítás ékalakjában befúródott az ország testébe: a magyar birodalom ketté szakadt, s a királyi hatalomért is két koronás fő kelt versengésre egymással: az osztrák főherczeg, Ferdinánd, és az erdélyi vajda, Szapolyai János.

Az ország nyugati részét a Ferdinánd alatt megalakúlni kezdő nagyhatalom, mely részben a cseh korona virágzó tartományaira, részben a nagy Német birodalomra támaszkodott, már az önfentartás ösztönéből folyólag is a maga érdekkörébe hajtá. Ez érdekkör megszabása s megfelelő központi szervezése azonban, a mily jogosúlt vala magában véve, ép oly kevéssé magyar, a magyartól annyira idegen volt. Vele szemben a keleti rész az ellenkirály, a nemzeti király alatt Erdélyben igyekvék egyrészt hátvédet, másrészt működési alapot szerezni arra, hogy ezen az alapon, erről a földről, az itt gyökerező erők és tényezők közreműködésével hódítsa vissza a különvált nyugati részt s tegye újra egységessé – egyelőre török szövetségben, igazabban: török pártfogás alatt, de a jövő függetlenség reményében – a szétbomlott magyar államot. Ennek az eszmének hatalmas képviselője a fényes tehetségű pálos barát, Martinuzzi (Fráter) György volt, a talaj pedig, a melyből az eszme erőt meríte, Erdély a hozzá szító Tiszán-túli részekkel.

Mindaddig, a míg hinni lehetett, hogy a török hódítás csak ideiglenes jellegű, Fráter György ezen nagyszabású tervének megvolt a maga jogosúltsága. De mind a terv, mind a benne vetett hit mihamar ábrándnak bizonyúlt. A körűlmények kényszerítő nyomása alatt letett róla maga megalkotója is, a ki előtt végczél gyanánt az ország egysége lebegett, s helyette a nyugati részek birtoklásán sarkaló, s a hatalmas római-német császárság segélyével is kecsegtető törvényes királyi hatalmat fogadta el az egyesítés tervének alapjáúl. Így látjuk Erdélyt s a tiszai vidéket Fráter György új politikája útján, a Habsburgok felsősége alatt a nyugati magyar földdel egyesűlni. De csak rövid időre. A rövid egyesűlést a bizonytalan közállapotokkal, kétségekkel és reményekkel járó politika változékonyságának szempontjából kell megitélnünk. Az volt a fő föltétele, hogy a Habsburgok hatalma a törököt kiűzi a magyar földről. A mint erre a magyar király erőtelennek, a körűlmények kedvezőtleneknek bizonyúltak: a közbeneső ék által egymástól tökéletesen elválasztott részeket nehány gyönge érintkezési pont kapcsán szilárdan egybefűzni akarni erőltetett, s mint az új viszonyokkal össze nem egyeztethető dolog, természetellenes is lőn.

Erdély ugyanis nem volt már többé az, a mi egykoron, a magyar középkorban. Nem volt többé egy ép várnak hatalmas sarokbástyája. Ebbeli helyzete a török hódítás következtében teljesen megváltozott. Mint a gátszakító folyam vízárja az alacsonyan fekvő árteret: úgy öntötte el az oszmán hódítás a nagy magyar Alföldet a Duna és Tisza közén s e két folyó partmenti vidékein. Erdély ebből az ártérből elszigetelve emelkedett már ki; mert a nyugati magyar földdel csak annál a keskeny, félkör-alakú szalagnál fogva függött össze, a melyet a kárpátaljai éjszaki felföld, a magyar király birtoka alkotott.

Ez a topografiai torz képződmény nem volt többé egységes kerek vár, csak görbe partszegély a mohamedán hódoltság tengere szélén. Ennek sarokbástyája a tekintélyes terűletű Erdély többé nem lehetett. Önczéllá, államtestté lett, mely a felső-magyar országi terűletből is annyit igyekszik magához kapcsolni, a mennyit létérdeke megkiván, megkövetel. Fráter György régi eszméje megkisebbedett kiadásban, szűkebb terűleten, de egészségesen valósúl meg: előáll Erdély, mint állam, a most már politikai, nemzetközi fogalommá vált „Erdélyország”, időközben szerencséjére teljesen kifejlődött szervezetével, a három politikai nemzet rendszerével, hogy a magyar királyságnak a nyugat-európai érdekkörbe vont s önállóságában is megrendűlt romjaitól átvegye a nehéz örökségkép rá jutott szerepet, a magyar állameszme föntartásának, a magyar nemzeti műveltség ápolásának kötelességeit.

A nagy fontosságú, de alárendelt jelentőségű föladat, mely Erdélynek a magyar középkoron át osztályrésze volt, tartalomban és kiterjedésben így növekedett ideálissá s oly absolut értékűvé, hogy megoldásától a magyar állam s a magyar nemzet léte vagy nemléte függött.

És az biztosít Erdélynek a magyar birodalom történetében örök időkre kitűnő helyet, hogy a rá hárúlt eme föladatoknak az immár önállóvá lett erdélyi fejedelemség minden tekintetben meg tudott felelni.

János Zsigmondnak, a „választott király”-nak fejedelemsége alatt kialakultak az ország határai; e határokon belűl közjogi keretbe helyezkedtek az anyaországnak vele tartó részei, az úgy nevezett „Partium”; állandósúlni kezdett a római-német császári koronát is viselő, egyébként gyönge magyar királylyal való viszony és kiformálódott a porta iránt az a laza és lanyha függőségi kötelék, mely az ország belkormányzati ügyeit nem érinté s nem gátolta azt sem, hogy Erdély mint a magyarság államalkotó erejének képviselője lépjen föl az európai államrendszerben. A XVI. század legnagyobb magyarjának, Báthory Istvánnak hadvezéri és szervező lángelméje már oly erős állammá teszi a végkép megalakúlt országot, hogy egyik utódja, Báthory Zsigmond, már az Árpádok és Anjouk politikájának elejtett fonalát is föl merheti venni, midőn a havasokon túli két oláh tartományt Erdély fönhatósága alá hajtja; sőt, mi több, szövetségben – mint egyenrangú fél – a német koronát is viselő magyar királylyal halálos csapásra szánhatja el magát a török hatalom ellenében. Igaz, hogy a delelőjén túlhaladt oszmán hatalom egy pillanatra megrendűlt a rája mért csapások sulya alatt, de csak egy pillanatra és épenséggel nem annyira, hogy fölocsúdva, képes ne lett volna addig megkimélt szövetségesét vagy hűbéresét teljesen a porba sújtani.

Ezt a fenyegető szerencsétlenséget, mely Erdélynek és vele együtt a magyarságnak sírja lehet vala, hárította el az országról Bocskay István, a nagy fejedelem és még nagyobb államférfiú. Nem csupán jó csillaguk, hanem józan belátásuk adatta a létükért küzdő erdélyi rendekkel Bocskay kezébe az ország gyeplőit. Az új fejedelem helyreállítá a portával a régi jó viszonyt s úgy Erdély, mint az összes magyarság békés fejlődésének új biztosítékot szerzett az anyaország alkotmányának biztosításával, a magyarországi magyarság politikai és nemzeti életének újjáébresztésével. Az az ország, melyet a XVI. század derekán történt világesemények a magyar nemzeti és állameszme mentsvárává jelöltek ki és a melyet Báthory István szervező tehetsége erőssé, hatalmassá tőn, csak Bocskay kezében és erélyével jutott ebbeli föladatának és annak tökéletes tudatára, hogy a közte és a királyi Magyarország töredékei közt való kölcsönösség és kölcsönhatás dajkája és éltető ereje az ezen föladatban rejlő eszmének. Bocskay révén lett az a királyi Magyarország, melyet nem rosz akarat, hanem kényszerűség, földrajzi alakúlás, terűleti csonkitottság, pusztúlás és szegénység a nagy Német birodalom érdekeinek szolgájává tettek, újra olyanná, hogy megint a saját maga érdekeire s nemzeti jövőjére gondolhatott. Ezért érdemli meg Bocskay a „nagy” melléknevet mint Erdély fejedelme s mint magyar államférfiú egyaránt.

Utódainak csak az ő politikai testamentumát kellett végrehajtaniok, az ő nyomában haladniok. Meg is tették okosan és becsűlettel a két testvér-haza javára. Köztük a lángeszű Bethlen Gábor s a törhetetlen akaraterejű I. Rákóczy György, a kik alatt Erdély a Részekkel együtt az aránylagos jóllét és hatalom oly magas fokára emelkedett, hogy belőle mind a ketten nemcsak friss erőt és új energiát vihettek a nyomasztó viszonyok közt tengődő s egyre fogyó és pusztúló nyugati magyarságnak politikai és nemzeti öntudatába, mely ismét ernyedni s halványúlni kezdett; nemcsak újra biztosíthatták a folyton veszélyben forgó magyar alkotmányosságot; hanem ennél is nagyobbat koczkáztathattak. Merész kézzel és nem dicstelenűl, mert mint keresett szövetségesek, avatkozhattak a harminczéves háború küzdelmeibe s nem legutolsó bajnokai valának az e harczokat mozgató nagy elvek egyikének, a lelkiismereti szabadságnak. Mert a lelkiismereti szabadság a XVI. századból átöröklött, megszentelt hagyomány volt Erdély államéletében, oly hagyomány, mely e kis országot a kölcsönös vallási türelem, a vallási fölvilágosúltság terén követendő példává tette az emberiség újkori történetében s megadta az egyetemes értékű, ethikai zománczot föntebb vázolt faj-politikai föladatainak.

E föladatokat kiegészíté végre az a nagy nemzeti missió, melyet a Budán székelő királyi udvarnak s a körűlte sereglő, irányt adni hivatott magyar társadalomnak megszűnte után az erdélyi fejedelmi udvar s az utána indúló társadalom a magyar nyelv, a magyar irodalom és magyar tudományosság pártolása, buzdítása által teljesítettek. A magyar irodalmi nyelv abban az új külső mezben emberedett is meg, melyet az erdélyi hatás adott rája. Hogy pedig az általános művelődés és tudomány érdekében mit tettek Erdély fejedelmei: ebben a tekintetben elég Bethlen Gábor és a Rákóczyak erdélyi és magyarországi főiskoláira hivatkozni, a melyekben a legelső rangú hazai erőkön, a magyar irodalom és tudomány nagy emlékű úttörőin kivűl oly európai kitűnőségek, mint példáúl Opitz, a német költészet atyja, és Amos Comenius, a paedagogia nagymestere, tanítottak.

Erdélynek ez a közművelődési hivatása a XVII. század végén csökken; politikai missiója pedig, miután föladatát a magyar állam történetében oly kitűnően megoldotta, az európai viszonyok fordúltával megszűnik. A Szent István koronáját is viselő német császárnak diadalmas német és magyar fegyverei ugyanis a törököt apródonként kiszorítják a magyar birodalom terűletéről. A török kiűzése után pedig Erdély önállásának csak akkor volt volna még – a magyar állam szempontjából – értelme, ha az oszmán hatalom másfélszázados nyűge alól fölszabadúlt magyar országi részek Erdély körűl csoportosúlhatnak vala. De ez nemcsak azért nem történhetett meg, mert a magyar Alföld nyugati és keleti részei közt megszakadt összefüggés magától helyreállt s azzal együtt az ország terűleti épsége is helyre kezdett állani, s nemcsak azért nem, mert az újra egységes Alföld természetes központjától Erdély félreesik, hanem azért sem, mert a hosszas küzdelmekben kimerűlt kis ország a hatalomban megerősödött császár-király előtt magát megadni kényszerűlt. Az új helyzet természetes következése, hogy a Lipót-féle hitlevél útján Erdély legalább is személyi únióba kerűljön az anyaországgal; a mi úgy is lett.

Nem önálló, hanem különvált életet folytat hát így még vagy másfélszázadig, mint egyszerű tartománya egy nagy egész „birodalom”-nak s egyik eszköze e „birodalmi” politikának. Belecsontosodik azokba az országos intézményekbe, melyek czélszerűek voltak a múltban az országra hárúlt föladatok teljesítésénél, de nem elég hajlékonyak és nem elég alkalmasak arra, hogy ethikai és politikai tartalmat öntsenek abba a fogalomba, melyet a historia a XVIII. századbeli „Erdélyország” neve alatt ismert. Nem lehel új életet a különállóba, a magában gyöngébe, csak friss mázzal vonja be a rozsdás gépet a nagyfejedelemség czíme, melylyel Mária Terézia hálája s miniszterei politikája fölékesíti. Egyszóval Erdély megint nem az már, a mi volt. Még a nép is megváltozott benne; többé ez sem az, a mi egykor lelket öntött belé. Két század örökös harczai a rónát és völgyeket lakó magyarságon rémítő dézsmát vettek. Míg ez a magyarság a maga földje, faja és a nyugati műveltség védelmében vérét bőven húllatta: helyét az alatt völgyeken és rónákon – mint a XVI. és XVII. század fordúlóján egy éles elméjű császári főhivatalnok a helyszinén megfigyelte – részben a hegyekről, a rejtekhelyekből leereszkedő, részben a Havason túli földről a hegygerinczeken át csöndben bevonúló s békésen sokasodó más fajú pásztornép foglalá el lassanként, szemlátomást. Az így meggyöngűlt Erdély felé a folyton erősbödő anyaországból már jó korán emelkednek hangok, a XVI. század közepén fölbomlott kötelék összekötését sürgetők. E szózatokra soká nincs visszhang Erdélyből, mert a nemzedékek a közelmúlt, önállóság kápráztató hagyományaiból még nem tudnak kibontakozni. De lassanként elközeleg az idő, mikor a hagyományok e varázsát nyűgnek kezdik érezni a Királyhágón túli föld vezető elemei is; a hívó szóra szívesen hallgatnak s megszületik végre 1848-ban a teljes únió a volt Erdélyország s a megifjúlt magyar állam között. Erdély újra kiegészítő része a magyar birodalomnak.

A régi Erdély alkotmányos szervezete. Szádeczky Lajostól

Erdély, a XVI. évszázad derekán Magyarországtól elszakadva, külön állammá alakúlt. A különválás nem egyszerre, hanem fokozatosan, az események kényszertő hatása alatt ment végbe. Maga a magyar birodalom már előbb, mindjárt a mohácsi vész után, kétfelé vált, miután az ország két királyt választott, a kik közűl Szapolyai János a keleti részeket bírta, de még Budával, mint fővárossal. Erdély különválása a török hódítás következménye volt, miután a török 1541-ben Szapolyai özvegyétől, Izabella királynétól Buda várát elfoglalta, és így fiának, János Zsigmondnak birodalma Erdélyre, a Tiszán-túlra és Kassa vidékére szorúlt össze.

Erre az erdélyi rendek, vagyis a XV. század folyamán kialakúlt három politikai nemzet képviselői 1542-ben Tordán alkotmányozó és államszervező országgyűlést tartottak, melyen Martinuzzit a királyné és fia helytartójának választották és Erdélyt önálló fejedelemséggé szervezték. Meghivásukra Izabella és János Zsigmond székhelyét Gyula-Fehérvárra tette át, a hol számukra a püspöki palotát és uradalmat fejedelmi szállásúl és birtokúl rendelték. Ezen és a következő országgyűléseken szervezték a kormánytanácsot, a törvényszékeket, és szabályozták az adófizetést, a töröknek fizetendő adót, a szabad fejedelemválasztást.

Erdély ugyan rövid időre (1551) visszacsatoltatott Magyarországhoz, de az erdélyi rendek öt év múlva János Zsigmondot ismét fejedelmökké választották. Az ekkor (1556 november) tartott kolozsvári országgyűlésen megállapították Erdély új államformáját.

Innen kezdődik Erdélynek és a hozzá tartozott Tiszán túli vármegyéknek önálló állami élete s független választó fejedelemsége, mely 1690-ig, I. Apafi Mihály fejedelem haláláig fönnállott.

A fejedelemség a magyar királyságtól teljesen független volt, de a török szultánnak fővédnöksége alatt állott. Ezt a viszonyt a nagy Szulejmán szultán 1566-ban János Zsigmondnak adott védlevele (athnaméja) szabályozta, melyben a szultán megfogadta, hogy a fejedelmet és Erdélyt szabadságában megtartja, megoltalmazza, s a szabad fejedelemválasztást biztosítja; a megválasztott fejedelemnek fölszerszámozott lovat, fejedelmi botot, zászlót, kardot és tollas süveget küld a fejedelemségnek ékességére és megerősítésére. Ennek fejében Erdély évenként tíz (később tizenöt) ezer arany adót tartozott fizetni a szultánoknak.

Erdély alkotmányának egyik sarkköve volt a lelkiismereti és vallásszabadság, melynek elvét már 1557-ben törvénybe iktatják, hogy mindenki az a hitet vallja, a mely neki tetszik. Ezen az alapon szervezkedik a katholikus mellett törvényesen bevett vallássá a két protestans vallás, melyhez 1571-ben negyediknek az unitarius czikkelyeztetik be. Erdély alkotmánya így a három nemzet (magyar, székely és szász) unióján és a négy bevett vallás (recepta religio) szabadságán épűlt föl.

A fejedelem alkotmányosan uralkodott. Mellette a három politikai nemzet kebeléből választott tizenkét tanácsúr alkotta az országgyűlésnek felelős államtanácsot, melynek meghallgatása nélkül fontos ügyekben nem lehetett intézkedni. Tagjai közűl választották és nevezték ki az állam és udvar legfőbb tisztviselőit és a külföldre küldött követeket. A fejedelem hívta össze minden évben az országgyűlést, mely az adót megszavazta s a fejedelmi előadások alapján törvényeket hozott, melyeket a fejedelem erősített meg. Az országgyűlés egy kamarából állt, melynek tagjai az országos főméltóságok, a tanács urak, a vármegyék, székek, vidékek és városok főtisztviselői és követei voltak. A törvényeket eleinte latin, 1565-től kezdve magyar nyelven szerkesztették.

A törvényeket II. Rákóczy György fejedelem 1653-ban rendszerbe foglaltatta s a fejedelemtanács és országgyűlés által is megvizsgáltatván, „Approbata Constitutio” czím alatt közre adatta. Apafi Mihály ugyanazt tette 1669-ben a később hozott törvényekkel, melyeket „Compilata Constitutio” név alatt szerkesztettek egybe.

A fejedelem és tanács után a kormányzásnak fő organuma, az állam első tisztsége a kanczellárság volt, melyet 1550-ben állítottak föl. A kanczellár az államtanács elnöke, a fejedelem első tanácsosa, a legfontosabb államügyek intézője; ő olvasta föl az országgyűléseken a fejedelmi előterjesztéseket és a tanács javaslatait; ő képviseli mintegy a fejedelmet és intézi a fejedelmi jogok gyakorlatát: kiadja és ellenjegyzi a fejedelem okleveleit. Külföldi követeknek a fejedelem a kanczellár által adott választ.

A kormány másik fő organuma volt a kincstartó. E hivatalt 1544-ben állították föl s első kincstartóúl Martinuzzit választották meg. A kincstartó kezelte az állam jövedelmeit, miről a fejedelemnek s az országgyűlésnek számadással tartozott. Az 1661-iki országgyűlés végzése szerint a fejedelem és országgyűlés közösen választják a kincstartót az ország főrendei közűl.

Katonai legfőbb méltóságok voltak a főkapitányságok. Egyik az országos főkapitány, az összes haderő feje; külön volt a székelyek főkapitánya s a harmadik a váradi kapitány, a magyarországi Részek hadainak fővezére. Ez utóbbi nemcsak hadi, hanem politikai méltóság is, mintegy a Részek kormányzója s igy a fejedelem után jóformán az első méltóság, melyet sokszor a fejedelmi család tagjai vagy rokonai töltöttek be.

Az udvari tisztviselők között első a főudvarmester, ki a fejedelmi udvartartásra ügyelt. Második az udvari főkapitány és vicekapitány, a kik a testőrség (ruhájuk után, kék és veres darabantok) parancsnokai s a fejedelem személyének, udvarának őrizői. Többnyire más tisztséget is viseltek; országos főkapitányok, székely főkapitányok vagy főispánok voltak. Elsőrangú tisztség volt még a főkomornyiké, a ki a fejedelem házipénztárát, számadásait kezelte, az udvartartás költségeit fizette, s az udvari irodának főnöke volt. Egyéb udvari belső tisztek: a főasztalnok, főétekfogó, főpohárnok, főinnyaadó (főpohárnok) és főkonyhamester, kik a fejedelem asztalára és konyhájára gondot viseltek. Belső személyzet az udvari inasok, azaz nemes apródok, a kik a fejedelem személye mellett végeztek szolgálatokat. A külső udvari tisztségek között nevezetesebbek: a főlovászmester, főszállásmester, főjágermester.

Nagy befolyásuk volt egyes udvari papoknak is, a kik a fejedelmeket nemcsak vallási, hanem gyakran politikai tekintetben is irányították. Így Dávid Ferencz az unitárius vallásra térített János Zsigmond, Carillo Alfonz jezsuita Báthory Zsigmond, a református Alvinczy Péter Bocskay, Geleji Katonai István Bethlen Gábor, Tophaeus Mihály Apafi Mihály udvari papjai kiváló politikai szerepet is vittek.

A vármegyéket, fő- és alispánok, szolgabírák, a magyar vidéket fő- és alkapitányok, a székely és szász székeket fő- és alkirálybírák igazgatták; a szolgabírákat a székelyeknél dulóknak nevezték. A bíráskodást arra rendelt törvényszékek (fiúszék, viceszék, derékszék, közgyűlés), a városokban a tanács intézte. Felsőbb törvényszék volt a királyi tábla; felségsértési és nagyobb perekben maga az országgyűlés.

Az ország külképviseletét a fejedelem és országgyűléstől rendelt követek teljesítették. Állandó követeket Erdély a küludvaroknál nem tartott, de alkalmi követségek sűrűn jártak főkép a portára. Az erdélyi követeknek Konstantinápolyban állandó házuk volt (az ú. n. erdélyi ház). Gyakran járnak követek Erdélyből Bécsbe, Prágába, Krakkóba, a két oláh vajdához, a budai basához, az olasz udvarokba, Francziaországba, Svédországba, stb.

A töröknek Magyarországból kiverése után megszűnvén Erdély önállásának történeti hivatása, Erdély a Habsburg-ház magyar királyságának uralma alá kerűlt. Nem kapcsolják ugyan vissza közvetetlenűl Magyarországhoz, de mint külön tartomány is a magyar szent korona régi jogán lép kapcsolatba az anyaországgal. Ezt a jogviszonyt Erdély rendei a Lipót-féle diplomában állapítják meg Lipót császárral, mint magyar királylyal.

A gubernialis korszak.

Az 1691 deczember 4-én kihirdetett Lipót-féle oklevél (Leopoldinum diploma) lett Erdély másfélszáz esztendeig tartó új korszakának; az úgy nevezett gubernialis korszaknak törvényes alapja.

Az erdélyi gubernium (főkormányszék) egykori épülete Kolozsvárt. Háry Gyulától

Lipót, később e diploma 3-ik pontjára támaszkodva, a katholikusok és szászok sérelmeinek orvoslására még két pótló diplomát adott ki. Ezekhez járúlt az 1693-ban kiadott Alvinciana resolutio is. E négy diplomán épűlt föl a gubernialis Erdély jogállása 1848-ig.

„Erdély visszatér a szent koronához, melytől az írígy sors és egyesek vakmerősége elszakította”, ekkép jellemzi a Habsburgok alá kerűlt erdélyi fejedelemség közjogi viszonyát az anya-államhoz a föntebb említett Lipót-féle oklevél. Mindazonáltal a Habsburg-házbeli királyok, bár törvényesen elismerték a magyar korona jogczímét Erdélyre (1741: XVIII. törvényczikk; 1792: II. törvényczikk); Erdélyt, mint külön szervezetet föntartották. Mária Terézia királynő a magyar koronának ezt a kiváló gyöngyét ki akarván tűntetni, 1765-ben az erdélyi fejedelemséget, „melynek fejedelmei a régebbi időben a vezéri czímmel éltek”, nagyfejedelemségi rangra emelte akkép, hogy czímei közt mindjárt Burgundia s az osztrák főherczegségek után következzék. Azonban e rangemelés a magyar korona terűletének természetszerű, történeti, közjogi és földrajzi szempontok követelte egységesítő irányát nem változtatta meg.

A magyar államterűlet egysége hosszas evolucziók után csak az 1848: VII. (pozsonyi) és 1848: I. (kolozsvári) törvényekben fejeződik ki. Erdély uniója ekkor ténynyé vált. Végleg az 1868: XLIII. törvény szabályozza ezt az egyesűlést, számot vetvén a 341 év óta különleges fejlődésű országrész viszonyaival.

Erdély a Habsburgok korában 1848-ig politikai és közigazgatási szervezete tekintetében a fejedelmi alkotmány alapján fejlődött.

A törvényhozást az egy kamarából álló országgyűlés gyakorolta a magyar királylyal, mint Erdély fejedelmével. Csakhogy az erdélyi országgyűlésen a guvernementalis elemnek fölötte nagy befolyása volt. Az országgyűlés elnökét (Statuum praeses) a rendek választották. Fontosabb teljes gyűléseken (ha eltérő nézeteket kellett egyeztetni, törvényeket szerkeszteni) a kormányzó elnökölt. A jegyzői tisztet, mint törvényszerkesztők, a királyi tábla itélőmesterei látták el.

Az országgyűlés egybehivatásának (mit évenként egyszer, Szent István napjára, rendelt a törvényes gyakorlat), föloszlatásának s a törvények szentesítésének joga a fejedelmet illeté.

Az országgyűlésen szavazat nélkül megjelentek a fejedelem kormánytanácsa képében a főkormányszék elnöke: a kormányzó (gubernator), a tanácsosok és titkárok; s a közigazgatás és igazságszolgáltatás fő hivatalnokai. Szavazattal 36 megyei és székely (megyénként és székely székenként 2–2), 36 városi és 22 szász követ (székenként 2–2) bírt. A tekintélyesebb nemesek közűl regalistákat, királyi hivatalosokat a fejedelem külön meghívó levéllel meghívhatott; az ilyen leveleket a főkormányszék küldte szét. Az erdélyi törvényhozás ekkép megőrizte bizonyos patriarchalis jellegét, s döntő befolyása volt rá a végrehajtó hatalomnak.

A végrehajtó hatalmat a fejedelemnek felelős e királyi főkormányszék vagy főigazgatótanács (Excelsum regium gubernium, Consilium guberniale intimum) gyakorolta Kolozsvárt. Ellenőrizte a közigazgatást, birósági külön tanácsában legfőbb ítélőszék vala, felügyelt a közadók beszedésére a katonai elszállásolásra, egyházi és iskolai ügyekre, közegészségre, szétküldte a törvényeket s gondoskodott végrehajtásukról. A kormányszék tanácsosait a négy vallásra és három nemzetre való tekintettel az országgyűlés hármas jelölése alapján nevezte ki a fejedelem.

Ily szervezetében 1848 július haváig működött e testűlet. 1861-től 1867-ig – a bíráskodás kivételével – újból működött. Az unió átmeneti munkálatait 1867-től 1869 április 30-ig egy királyi biztosság intézte; azóta lett egységes a magyar közigazgatás.

Az erdélyi közigazgatás úgy a vármegyékben, mint a székely és szász székekben önkormányzati alapon nyugodott; ezek tisztviselőiket (kivéve a főispánokat és főkirálybírákat) választották, tekintettel lévén mindig a felekezeti méltányosságra. Általában sokkal konzervativabb a szervezet, közigazgatás és bíráskodás szorosabban egybe függ, mint 1723 óta Magyarországban.

A király, mint, fejedelem, nem tartózkodván az országban, nagy szerep jutott az oldala mellett Bécsben működő erdélyi kanczelláriának (Excelsa Canceilaria regia Transylvanico aulica), melynek már czíme is jelzi, hogy a magyar királynak szerve felségjogainak gyakorlatára az erdélyi terűleten. Jelesen a kegyelmi, kitűntetési ügyek tartoztak hatásköréhez s mint legfőbb királyi följebbviteli bíróság is szerepelt. II. József 1782 augusztus 14-én egyesítette a magyar udvari kanczelláriával s csak kilencz év múlva (1791 február 28-án) vált külön attól. Megszűnt 1848 június végén. (1861–1867-ig ismét fönnállott). Élén állott a kanczellár, ki rangban a magyarországi kanczellár után következett, épülete Bécsben a magyaré mellett volt s tisztviselői ugyancsak az udvari létszámhoz tartoztak.

A pénzügyigazgatás csak hosszabb kisérletezés után vált külön a közigazgatástól s mint erdélyi kincstartó hivatalt (Inclytus regius in magno Transsylvaniae principatu thesaurariatus) Nagy-Szebenben 1791-ben újjá szervezték. A kincstárnoknak szavazata és ülése volt a kormányszéknél, de nem volt oly nagy hatásköre, mint a magyar udvari kamara elnökének. A pénzügyi kezelés módja, a bányászat és a só ügyei voltak fő ágai e hivatalnak, mely 1848-ban szűnt meg.

Erdély igazságszolgáltatását első fokon a megyei, székbeli és városi törvényszékek (bányaügyekben a bányászati altörvényszék és kincstári szék) gyakorolták. Másodfokon a marosvásárhelyi királyi tábla itélt, melynek elnökét a rendek által kijelölt 9 egyén közűl a király nevezte ki. A tábla szoros kapcsolatban állott a kormányszékkel, s attól útasításokat is kapott.

Hadügyi szempontból Erdélyben az újonczmegszavazási jog (1848-ig 3 gyalog és 1 lovas ezred) az országgyűlést illette, az újoncz-állítást a főkormányszék rendelte el. A hadsereg maga két elemből állott: 1715 óta az állandó hadból melynek vezényletét a fejedelem császári, és királyi tábornokai útján gyakorolta, és a nemzeti erdélyi militiából, mely az insurrectiónak felelt meg és mint időleges honvédség jóformán csak elméletben volt meg. Ezen insurrectio vezérét, a generalist, az országgyűlés választotta. Az előbbi, az állandó hadsereg, – Erdélyben is ép úgy a közös hadsereghez tartozott, mint Magyarországon; de hozzászámítandó még a magyarországi határőrség mintájára 1761–64-ben szervezett oláh és székely határőrség, mely az oláhságból két gyalog-, a székelységből pedig két gyalog- és egy huszár-ezredet alkotott (3–3000 emberrel ezredenként).

Ilyen volt nagyjából az erdélyi fejedelemség szervezete, melyet 1848-ig külön czímer juttatott külsőleg is kifejezésre. E czímer: vörös pólyával vágott pajzs; a felső kék mezőben aranycsőrű, vörösnyelvű, jobbra néző emelkedő fekete sas (a magyar megyék czímere); jobbról tőle arany nap, balról megújuló ezüst hold ) (a székelyek czímere), az alsó arany mezőben hét (4–3) vörös; három ormú vár (a szászok czímere). A várat ormós bástya és abból kiemelkedő, két lőréssel ellátott három ormú torony alkotja; a váron nyílt kapu látszik. A czímerpajzsot 1765 óta koronás nagyfejedelmi süveg födte. 1874 óta ez a czímer alkotja a magyar korona országai közép-czímerének negyedik mezejét. Erdély régi színe: vörös-sárga-kék vala. Az erdélyi törvényeket a három nemzet egyetemének külön pecséteivel is ellátták.

E szervezet immár harminczhárom év óta megszűnt. A magyar állam egysége érzetének nincs fényesebb példája annál, hogy e negyedfélszázéves külön fejlődés mellett is Erdély uniója minden rázkódás nélkül ment végbe.

Cserna Károlytól