Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Őskori, római és népvándorláskori emlékek.

Őskori, római és népvándorláskori emlékek.

Téglás Gábortól

Az őskor.

Nincsenek bizonyítékok arra, hogy délkeleti Magyarországon, vagyis a régi Daciában már a negyedkori (diluvialis) ember is tanyázott volna. A meglevő adatok alapján a kő és bronz eszközök használatának korát sem tudjuk egymástól határozottan elválasztani, a mennyiben a jaspist, a szarukövet és az agát-féléket épen az aranymosások vidékeiről nyerték az őslakók, s kétségtelen adatok igazolják azt is, hogy az aranyat már a művelődés kezdő fokán is alkalmazta Dacia lakossága legalább ékszerűl, s hogy az említett ásványokban szűkölködő Alföld is ismerhette és használhatta már a daciai elektron nevű ezüst-arany ötvözetet. Kőszerszámok nagy mennyiségben és nemcsak az Érchegység jellemző kőzeteiből valók jutottak szélesebb körű forgalomba, hanem a déli Kárpátok sajátos amphibolitja, phyllitje, kvarczit-fajai a gránátos csillámpalával és serpentinnel együtt igen keresett czikkek voltak a helyi szükséglet körén túl is és a Héviz közelében, az Olt partján található szivacsos bazaltból előállított kézi őrlőkövek utóbb, már a bronzipar virágkorában, az Alföldön is, le a Tiszáig közhasználatban valának.

A tordosi telep helyszínrajza és ottan lelt tárgyak Torma Zsófia gyűjteményéből. Dörre Tivadartól

A Mezőség közepén Meleg-Földvárnál, Szent-Gotthárdon, az Érczhegység övében Csáklyán (Alsó-Fehérmegye), Erdőfalván (Hunyadmegye), a sójáról ősidők óta ismert Vízaknán s fönn a Nyárád-menti Gálfalván egymáshoz teljesen hasonló dudoros kő buzogányok is bizonyára csak rendszeres termelésből származhattak. A tokaji Hegyalja obsidianjából pattogtatott késpengék, a Fekete-tenger chondylus-kagylójából faragott gyöngyök, karpereczek, a Naxos szigetről Csáklyára kerűlt smirgel véső, a Keleti-tenger borostyánköve már magukban véve is eléggé mutatják Dacia kőkori lakosságának élénk kereskedelmét és ipari tevékenységét. A hunyadmegyei Karács aranybányájából való leletek szerint a kőszerszámokat az aranybányászatnál is használták, épen úgy bizonyos, hogy aranybányászok szerszámai voltak azok a réz szekerczék, melyekről épen az Érczhegység környéke lett nevezetessé. A Csáklyán, Bójon, Tordoson s a Déva és Körösbánya közti Tirnoviczán előkerűlt kétélű réz szekerczék valóban, kiválóan alkalmasok lehettek a kemény zöldkő-traehyt arany-ereinek fejtésére.

A kő és réz eszközök használatával egyidejűleg az aranymosás is virágzásnak örvendett és meghonosodtak az aranymívesség mesterfogásai.

Az aranyvidék lehetett középpontja Dacia legelső művelődési tevékenységének. Erre mutat az erdélyi Érchegységet a közép Maros vonalán körítő mészkőhegyeken át az aranybányákhoz vezető sziklaszorosok gondos megerősitése is: Zámtól elkezdve fölfelé, különösen Kis-Bányánál (Boicza), az algyógyi patak hármas elágazásában, odább a Tövishez, Nagy-Enyedhez lefutó hegyi patakok szurdokaiban, valamint az Aranyos folyó szűk völgyén számos természetes barlang-erődítéssel találkozunk. A bányavidék elé helyezkedő ezen várövtől a Maros lapálya felé a kiemelkedőbb kúpok, hegyfokok szintén bővelkednek ilyen erődítésekben. Ilyenek az. Aranyos völgyének torkolatánál a várfalvi, a Maros mellékén a Zebernyik hegyen a borsmezőberki, a Tamáskövén (Piatra Tomi) a bokaji, és Algyógy közelében a rómaiaktól is várnak használt, úgy nevezett Törökvár (Turják). Ide sorolhatjuk a Maros fő völgyén Déva és Arany magaslatain állott földvárakat is. E telepeken a csiszolt kő korát jellemző számos eszköz: fejsze, véső, szekercze, jáspisból és szarukőből való szilánk, vakarókés, kézi őrlőkő, csontból való ár, tű, amulettűl szolgáló medvefog, kalapács szarvas-agancsból, stb. kerűlt napvilágra. Ezekhez járúlnak az agyagvassal, szénporral, graphittal festett változatos alakú és díszű agyagedények; melyeken helylyel-közzel berakott kaolin díszítmény is fordúl elő. Leletének gazdagságánál fogva valamennyi közt kiválik a Torma Zsófia által Tordoson kiaknázott őstelep. A legkülönfélébb alakú kő és csont eszközök mellett a változatos réz és bronz tárgyak s az edényeken az Assyriára, Babyloniára mutató vallási symbolumok lepik meg itt a tudósvilágot. A mikor Herodotos a Kr. e. V. században a Maros menti agathyrsusoknak aranyban való bővelkedéséről hírt adott a világnak: akkor a daciai „elektron” a miletosi görög kalmárok útján már a világpiaczokon forgott. Az említett keleti bálványok és symbolumok rég használt forgalmi útakon az Olt, Karas és Temes mentén juthattak az ősi Daciába. Ilyen bálványokat és symbolumokat még lenn, az Al-Dunánál Kubin környéke, valamint a Nagy-Enyed melletti csáklyai telep szolgáltattak. Az agathyrsusok akkoriban a vas termelésében is igen előre haladhattak; az agyagvassal mázolt edényeken kivűl bizonyítá ezt az, hogy rangjuk megkülönböztetése czéljából arczukat, meg kezeiket és lábaikat agyagvassal festették be.

Bronzkori tárgyak az Erdélyi Múzeumban. Cserna Károlytól

Az arany karikapénzek a velük alakra és sulyra nézve teljesen összevágó bronz karikákkal egyidejűleg csereeszközökűl szolgálhattak Daciában. A bronz ötvényhez megkivántató ón épen ritkasága miatt szintén oly keresett árúczikk vala akkoriban, mint a borostyánkő, az arany és az ékkövek, s Nagy-Britannia délnyugati sarkán a Cassiterid szigetekről szállították a Kr. e. II. évezredtől kezdve az ónt, mint a Keleti tenger mellékeiről a borostyánt, s az ezekkel üzérkedő fönicziaiak egyik főkereskedelmi útja is érinté Daciát.

Nem egyszer mázsányi tömegű nyers bronz anyag (pogácsa alakban), kész, vagy beolvasztásra szánt bronz árú kerűl napfényre a föld alól, hova belvillongások és külső támadások idején rejthették az efféléket. A legérdekesebb ilyen telep-kincsek egyikét 1870-ben Szent-Erzsébetfalva (Nagy-Szeben mellett) szolgáltatá, hol hat mázsánál több bronz-árú, nyers anyag, közte tiszta ónlemezek is találtattak: Nyárád-Gálfalvánál (Maros-Vásárhely közelében) és Ispánlakánál (a marosújvári sótelep közelében), hol tíz mázsányi bronz tömegre bukkantak, ismétlődnek ezen raktár-leletek. Nincs jártabb völgyünk, határszorosunk, hol kisebb-nagyobb tömegben ne mutatkoznának a bronz tárgyak; tömérdek sarló, a legkülönfélébb véső, lándsa- és nyilhegy, tőr-kés, kések, borotva, fűrészpenge, egyszerű és díszes ruhakapocs (fibula), tű, árak, ponczoló vésők, csigatekeredésű karpereczek, bokapereczek, kardok, buzogányok, sisakrészletek kerűltek már napfényre a délkeleti hegyvidéken.

A régibb s ennél fogva mindenben gazdagabb Erdélyi Múzeumon és a nagy-szebeni Bruckenthal-féle múzeumon kivűl igen tanúlságos gyűjteményeket bírnak ezekből a nagy-enyedi Bethlen-kollégium (Herepey Károly tanár buzgólkodása folytán), a székely-múzeum Sepsi-Szent-Györgyön, s egyes más iskolák és intézetek, így a segesvári ágostai evangelikus főgymnasium, a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat dévai múzeuma, stb.

A nagy gonddal ékített kardmarkolatok, csákányfejek, a Sároson (Nagy-Küküllőmegye), Vécsen (Maros-Tordamegye) talált bronz sisakok, a skythafajú nomád népek ízlésére mutató, olykor állatformákra öntött fülekkel, abroncsdíszszel jelentkező üstök a Szászváros mellett Vajdejről való, áldozati edénynyel terhelt miniatur kocsi, továbbá az Alvincz melletti Akmárról Kolozsvárra kerűlt s bronz mintára készűlt tokos vas vésők, díszes bogláros csattok az éjszaki Daciában, Kapnikbánya szomszédságában, Gauránál talált szép, csigahajlású czirádákkal ékített bronz buzogányok mind a hallstatti időszakkal egykorúlag Daciában virágzott ifjabb bronz-korszak hirdetői. Ezen leletek a skytha törzsek becsapásaira mutatnak, kik a Kr. e. VII. században Galiczia és Bukovina felől hatolhattak be Daciába s kiknek rokonságához számíttatnak az agathyrsusok is. Ekkor kerűlhettek ide a két- és háromélű, olykor tüskés, köpűs vagy horgas oldalú bronz nyilhegyek, melyeknek párjait a Keleti Kárpátoktól kifelé Szibériáig a skythák jellemző készítményeiűl tekinti a régészet s a minőket különösen Nyárád-Szent-Benedek és Nagy-Enyed szolgáltattak a nagy-enyedi Bethlen-kollégium múzeumába. Ebbe a művelődési körbe tartoznak a kígyófejes arany-, ezüst karpereczek, fülönfüggők s a térdelő szarvassal, lóval izűlő nyeles fémtükrök (Pókafalváról, Alsó-Fehérmegyéből). Ezek az őslakók a völgyekben vesszőből font és agyaggal tapasztott kunyhókban tanyáztak és csak hegyes vidékeken használtak barlanglakásokat.

Skytha régiségek a nagy-enyedi Bethlen-kollégium múzeumában. Cserna Károlytól

A dákok kora.

A Kr. e. IV. századdal a Balkán felől éjszakra hatoló művelődési és ethnologiai áramlat jut uralomra. Az agathyrsusok vagy elvegyűlnek az új jövevényekkel, vagy kiszorúlnak Daciából, a mint hogy később igen messzi éjszakon találkozunk nevükkel. II. Fülöp (359–336), Nagy Sándor, Lysimachos (313–281), a 226-ig önálló Dyrrhachium, Apollonia városok, Thasos, Erythrea, Kerkyra érmei a déli Kárpátok mentén, a már említett határszéli szorosokban százával kerűltek fölszínre, mind megannyi néma tanúi a dákok fültűntéig itt leviharzott nagy népmozgalmaknak. Petrozsénynél, a Vulkán hágó közelében 1807-ben 300 thasosi tetradrachma, Jó-Valcselnél, a Sztrigy menti útban, több száz dyrrhachiumi, apolloniai érem, a muncseli hires várnál (Gredistye) s Hátszegvidék több pontján Lysimachos aranyai, Sebeshelynél, Kudsirnál százakra menő thasosi tetradrachma-utánzat, Felső-Pian aranymosásaiban Thasos, Dyrrhachium, Apollonia veretei, Reho szintén aranymosó állomáson ezeken kivűl II. Fülöp érmei, – a verestoronyi szoroshoz közeledve Nagy-Disznód 498 Kerkyra, 2 Pharos a két siciliabeli Panormus verettel; a törcsvári szorosnál Feketehalom Nagy Sándor arany statereivel, a bodzai és ojtozi szoros közt Gelencze 200 thasosi tetradrachmával s igy tovább jelzik a határhegység felől a Kr. e. III. és II. században végbement számos becsapásokat. Az Érchegység középtáján, a Zalatna és Verespatak közti Korábia hegyen, s Déva körűl is találkozunk thasosi tetradrachmákkal. Ezekhez lassanként római consuli és családi érmek vegyűlnek, illusztrálva mintegy a birodalom terjedésével bekövetkezett kereskedelmi és politikai érintkezéseket.

A legtanúlságosabb leletek egyikét a hunyadi vasbányák melletti Cserbel szolgáltatá, hol 1873-ban egy bronz edényben Kr. e. 500–171 közti időt képviselő római érem kerűlt elő kígyófejes karpereczekkel és fülönfüggőkel együtt. Dacia többi vidékein is mutatkoznak ilyen ékszerek, így az arad-megyei Mátkaszéknél két kígyófejes ezüstdrót karperecz, föntebb Körösbánya felé Guravojnál 70 Apollonia-érem, a Nagy-Küküllő völgyén Medgyesen 53 darab ezüsttárgy közt mutatkoznak még ilyenek; sőt Offenbánya mellett, Csórán, egy ezüst táblán emberalakú domborműveket is találtak. Nagy Sándor Kr. e. 335-ben az Istroson átkelve 4000 lovas és 10 ezer főnyi gyalogos gétával harczolt, a kik rokonok lehettek a dákokkal, az itt szóban levő régiségek egykori tulajdonosaival. A Kárpátok hegyszorosaiból ismeretessé lett számos bronznemű és kincslelet tanúsága szerint Dacia emez őslakói sűrű és elkeseredett harczban állottak a bastarnokkal, kik főleg éjszakkeletről környezték Daciát. A dákok Oroles királyuk alatt meggyőzvén a bastarnokat, Illyricum és Macedonia vidékeig terjesztették rabló kalandozásaikat. Boiribesta dák király a Száva menti skordiskokkal szövetkezve a felső Dráva vidékén a noricumi híres bányatelepeket is megsarczolta.

Dák ezüst ékszerek a Magyar Nemzeti Múzeumban. Cserna Károlytól

A Boiribesta erős egyénisége által a Krisztus születését megelőző évszázadban összeforrasztott dák törzsek ennek halála után szétszakadoztak s ezentúl egy évszázadon át időnként itt-ott tűnnek föl a történelem színpadán egészen addig, míg Decebal nem lett a dákok királya. A nemzet ekkor érte el hatalmának tetőpontját. Decebal katonai tehetségét mindjárt éreztetni tudta a rómaiakkal is; nevezetesen Kr. u. 86-ban a Duna jegén át Moesiába rontván, a római helytartót hadaival együtt fölkonczolta. A római kormány erre erős sereget küldött a dákok ellen, melyet azonban Decebal színlelt futással hegyei közé csalván, teljesen megsemmisített. Domitianus császár hamarosan új sereget küldött Itáliából Daciába s az ismeretlen fekvésű Tapaenál győzelmet aratott Decebalon. Azonban a dákok izgatására hirtelen kitört pannoniai lázadás hírére kénytelen-kelletlen békét kellett kötnie.

A rómaiak kora.

Trajanus császár első föladatának a római fegyveren esett sérelem megtorlását tekintette. Kr. u. 99–100 közt megépítette a Kazán-szoros sziklaútját s 101 tavaszán megkezdte a háborút. A rómaiak kemény csatározások közt haladhattak előre s hátvédűl mindenütt táborhelyeket építettek. Így keletkeztek a Karas vizétől éjszakra a Cseraovecnek mind jobban szűkűlő völgyében Arcidava (Váradja), Nagy-Szurdok és Doklin költ Centum putei, a Berzava vize mellett Berzovia, a Poganis mellett Furlugnál Ahihis, a Poganis és Temes vízválasztóján Caput Bubali. Tibiscumnál találkoztak a legio I. Italicával, mely azalatt Diernából (Orsova) küzködve haladott idáig. Decebal dák szokás szerint támadóit meglepetésekkel zavarta, mindazáltal a rómaiak a tél beálltával jó messze jártak Daciában. A 102 év tavaszán ismét megindúlt a harcz és az első hadjárat a büszke és ravasz dák király meghódolásával végződött. Trajanus mindjárt előkészíté a második hadjáratot; Apollodorius már 103-ban megkezdé a Drobeta (a mai Turn-Severin) és a szerb parti Kladova közt a maradványaiban ma is nagyszerű dunai híd építését. Decebal a dák szövetségtől vonakodó jazygok megtámadásával megszegvén a békét, Trajanus 105 tavaszán három hadoszlopban ellene indúlt s a dákokat körűlfogván, Decebal kincsek a Sargetia medrébe rejtve, menekűlni próbált; de Bikilas árúlása a rómaiakat nyomára vezette, s míg nagyjai méregkelyhet ürítettek, ő kardjába ereszkedett. Dacia tehát 106/7-ben elbukott. A hadjárat emlékére a zsákmányból Rómában a maig álló Trajanus oszlopot emelték, melyen domború művek ábrázolják a két dák háború főbb mozzanatait.

Miután Trajanus a dák nép javát kiirtotta, a világ minden részéből toborzott gyarmatosokat, s mert ezek megtelepedése elég biztosítéka volt a békének, csak egy legio, a legio XIII gemina maradt Daciában, de az sem Sarmizegethusában, hanem Apulumban (Gyula-Fehérvár) épített tábort. Mindazonáltal Sarmizegethusa megmaradt a tartomány fővárosa, a mennyiben már Trajanus colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegethusa czímmel római jogú várossá emelte. Ugyancsak Trajanus szervezé Diernát (Orsova) is coloniává, jóllehet szintén helyőrség nélkül volt. Hasonlókép a katonaság közrehatása nélkül ver gyökeret a rómaiság már Trajanus alatt a Maros és Szamos völgyében a Zilah táján fekvő Porolissumig (Mojgrád). A római út Potaissa (Torda) és Napoca (Kolozsvár) között már 109–110 között kiépűlt, sőt Napoca előbb, Hadrianus alatt lett római jogú város (municipium Aelium Hadrianum Napoca), mint Apulum, hol legio volt. Az első erődöket a szorosok és völgyek mentén Hadrianus kezdte építtetni, de csak a markomann háborúk következtében épűlt ki Dacia védelmi rendszere. Septimius Severus egy második legiót, a legio V Macedonicát rendelte Daciába Potaissa (Torda) székhelylyel.

Daciát a szomszédok betörései ellen kisebb táborhelyek három gyűrűje védelmezte. A külső a szorosok fölött őrködött, a középső a határhegységen innen vonúlt, a belső pedig a két legio állomását övezte. A legiók táborainak helyrajzáról csak annyit tudunk, hogy a legio XIII gemina tábora Gyula-Fehérvárott a Várdombon, a legio V Macedonica tábora pedig Tordában a Leányvár nevű hegyháton emelkedett. A táborhelyek közűl az alsó-ilosvait Torma Károly ásatta föl. A négyzetalakú táborhely 182 méter hosszú oldalfalainak mindenikén kettős tornyokkal védett kapu nyílt. Belsejében napfényre kerűlt a praetorium és a parancsnok lakásához tartozó fürdőépűlet. A helyőrséget 213 óta az ala I Tungarorum Frontoniana szolgáltatta. Azt, hogy melyik segédcsapatnak hol volt állomása, leginkább a bélyeges téglák döntik el. Különben arra nézve, mely segédcsapatok tartózkodtak Daciában, főforrásunk a katonai diplomák. Ilyen öt van, de ezek közűl csak kettőt találtak Erdélyben: Bereczken és Maros-Keresztúron. A segédcsapatokból idáig 9 ala és 32 cohors ismeretes; mindenesetre tekintélyes haderő, csakhogy ezek nem ugyanazon időben szolgálhattak Daciában. A legnagyobb változások a 157–161 években a markomann háborúk következtében történhettek a daciai helyőrség beosztásában.

Mindjárt a hódítás befejeztével határ-töltéseket építettek a barbárság ellen s jó útakkal kapcsolták össze egymással az egyes táborhelyeket. Mindazáltal eddig háromnál több mérföldmutató oszlopot nem találtak. Az egyik még Trajanus idejéből származik, Ajtonnál kerűlt napfényre, hol katonaság nem volt, a második Trebonianus Gallus és fia neveivel Veczelről, a harmadik Nagy-Almásról (236-ból) való.

A katonaság nélküli helyek előbb lettek római jogú városokká, a mi magában véve is elég bizonyíték, hogy Daciának nem volt olyan katonai határőr vidék jellege, mint Pannoniának. Apulum egyidejűleg municipium és colonia, de legfölebb Marcus Aurelius tette azokká, a municipiumi rangot a benszülöttek s a velök összeelegyedett jövevények telepe kapta, a coloniaét pedig a tábor mellett keletkezett úgy nevezett canabae, hol a markotányosok, szatócsok s a veteranusok teremtettek maguknak otthont. Potaissa Septimius, Severus alatt lett municipium, majd colonia.

A polgári elem főkép idegenekből állván, általa a műveltség szükségképen magasabb fokra jutott, mint ott, hol a benszülött barbárok képezték a polgári társadalom zömét. A mi dák elem megmaradt, az távol esett a civilisatiótól. Az idegenek leginkább a városokban tömörűltek, s a fölíratok szerint nagyobb részük keleti származású volt. Találunk jövevényeket Galatiából, Kariából, Phrygiából, Paphlagoniából s főleg Syriából. Dacia nemzetiségi állapotaira érdekes világot vet egy karansebesi fölírat; kétféle: latin és palmyriai nyelven szól, római és semita jelleggel. A görög fölírat sem ritka. A jövevények iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Mindenekfölött a bányászat virágzott. Az aranybányákat az Érchegységben már Trajanus alatt mívelni kezdték. A bányászat fő helye Alburnus major (Verespatak) volt, hol az aknákban 25 viasz-triptichonra akadtak, melyek legnagyobb részét most Budapesten a Nemzeti Múzeum őrzi. Mind magánjogi okíratok, többnyire adás-vevési szerződések. Az egyik példány Alburnus maiort a pirusták falujának nevezi. Valami pirustáról emlékezik meg egy ugyanonnan való kőfelírat is. A pirusták Dalmácziából, mint híres bányászok, kerűltek Daciába. A legrégibb viasztábla 131-ből származik, a legkésőbbi ellenben 167-ből; a viaszlapok elrejtése tehát vagy ez évben, vagy nem sokkal később történt. A bányaigazgatás székhelye Ampelum (Zalatna) volt s nyilván ennek köszönhette, hogy alighanem Septimius Severustól megkapta a városi jogot. A bányaigazgató (procurator Augusti aurariarum) Trajanus korában a császár egyik szabadon bocsátott rabszolgája volt, később nemes származású férfiú, kinek beneficiariusai voltak. A vasbányászat nyomai leginkább a mai Vajda-Hunyad melletti Telek-Gyalárnál maradtak fönn. Római sóbányák pedig majdnem minden jelenleg is használt sótelepen voltak. Rendkivűl kiterjedt volt végűl a kőfejtés is. A legterjedelmesebb kőbánya a bukovai márványbánya volt Sarmizegethusa mellett; fölemlítendő még Kőboldogfalva, Arany és Déva, Tordánál a tordai hasadék „Vágott kő”-je, Kolozsvárnál Bácstorok, Porolissumnál Zsákfalva.

Az itt fölsorolt adatokból következik, hogy Dacia római időbeli műveltsége magasabb fokon állott, mint Pannoniáé; másfelől pedig, hogy a társadalmat alkotó elemek azt sajátos jellegűvé tették. Ugyanazt bizonyítják a fönmaradt emlékek, melyek általában jóval tökéletesebbek, mint a Pannoniabeliek. Sajnos, hogy nagyobbszabású rendszeres ásatások eddig nem történtek. Pedig a sarmizegethusai mithraeum példa lehet rá, hogy a kutatásokat mily gazdag siker koronázza. Különben már ez is föl volt dúlva, mert csak a négyszögű apsis határfalai kerűltek elő, de a talált szoborművek és fölíratok száma meghaladta a 250-et. Számos fölírat hálálkodva emlékezik meg a helytartók gondoskodásáról, melyben a városokat részesítették. Más fölíratokon meg különböző középűletek építéséről vagy megújításáról van szó. Egy porolissumi fölírát szerint Antoninus Pius császár 157-ben újjá építteti az amphitheatrumot. Mostanában Apulum terűletén folynak ásatások s már több lakóház és fürdő kerűlt napfényre. Mintha azonban ezek külvárosi építmények lettek volna. A legnevezetesebb épűlet, melyet ismerünk, a sarmizegethusai amphitheatrum. Ez amphitheatrum nézőterének alapépítményei elég jó állapotban mar adtak fönn. A nyilvános gyűjteményekben és magánosoknál látható részletek, márvány oszlopfők és párkányok fogalmat nyújthatnak az itteni római építészet fejlettségéről. Az 1823-ban Sarmizegethusa romjai közt talált, de azóta elpusztúlt két mozaik padló pedig az épűletek belsejének pompájáról tanúskodott. Az egyik Paris ítéletét ábrázolta, a másik Priamust Achilleus előtt.

A sarmizegethusai (várhelyi) amphitheatrum. Háry Gyulától

A fém-, üveg- és agyagtárgyak egészben véve csak olyanok, mint más provinciákban. Annál figyelemre méltóbbak a kő emlékek. Ezek anyaga, a márvány, szembe ötlik azoknak, kik a Duna és Rajna mentén a mészkőhöz szoktak. A császárok és helytartók tiszteletére állított oszlopok, oltárkövek, isteneket ábrázoló szobrok és domború képek, sírkövek másfelől is jól ismert typusok ugyan, de van helyi sajátosságuk, mindenekfölött pedig kimunkáltság dolgában különbek, mint a szomszédos Pannonia hasonló emlékei.

A legérdekesebbek az istentiszteleti régiségek, a mennyiben Dacia sajátos nemzetiségi állapotai a vallás terén még inkább kifejezésre jutottak, mint a nyelvben. Legtöbb emléke Mithrasnak van. A sarmizegethusai mithraeumból valók mind márványból készűltek. Az ép darabok között feltűnik a bikaölést ábrázoló szoborcsoport, hasonlóképen kerek szobor alakjában van meg Cautes és Cautopates, végűl Mithras petrogenitus. A számtalan csonka domború mű között is találkoznak érdekesek, nevezetesen a melyeken a fő jelenetet több mezőbe foglalt mellékjelenet veszi körűl. A dévai múzeumban, hol a sarmizegethusai mithraeum tárgyai vannak, látható még a hosszútelki Mithras-tábla; kidolgozás tekintetében ez a legjobb e fajta munka, melyet Magyarország terűletéről ismerünk; ellenben ugyanott az Isist és Serapist ábrázoló két tábla nagyon is barbár jellegű. A Kelet többi istenségének kultuszát leginkább csak fölíratok tanúsítják. Apulumban Glycont, Napocában Jupiter Tavianust tisztelték; mindkettő Kis-Ázsiából kerűlt Daciába; az utóbbit a bevándorlott galaták hozták magukkal Tavia városból. A keleti istenségek más sorozata Syriából eredt, nevezetesen Sol Hierobolos Apulumban, ugyanott deus Azizus bonus puer phosphorus, Sarmizegethusában Sol Malagbel továbbá Malagbel, Bebellahamon, Benefal és Manavas együtt, mint hazai istenek. A rómaisághoz való alkalmazkodás mutatkozik a görög-római istenek tiszteletében. Azonban ennek is helyi színezete van. Legtöbb tisztelője volt Asklepiosnak és Hygieiának, Libernek és Liberának, továbbá Nemesisnek. Két figyelemre méltó domború mű van Gyula-Fehérvárott a Batthyány-féle könyvtárban: az egyik Nemesist, a másik Apollót ábrázolja; Tordán Bothár Imrénél domború műben látható Asklepios és Hygieia Telesphorosszal; Nagy-Szebenben a Bruckenthal-múzeumban Hekate szobra ritka alkotás; végűl fölemlítendők a dévai múzeumban Liber és Libera, Jupiter és Mercurius, Pallas Athene és Artemis domború képei, melyeket egyéb tárgyakkal együtt rajzban is közlünk.

Római szobrászati tárgyak a dévai múzeumbabn. Dörre Tivadartól

A síremlékek családi jeleneteket ábrázoló kőlapok, óriási fenyűtobozok, bikát vagy vadkant ölő oroszlánok. A Maros-Németiben gróf Kuun Géza parkjában fölállított síremlék pedig mutatja, miként alkottak egy-egy nagyobb fajta, fülkével ellátott kápolnát hamvveder számára.

A markomann háborúk kezdetével, a midőn a helyőrség elégtelen volt a polgári társadalom nyugalmának biztosítására, hanyatlásnak indúlt a daciai rómaiság, a római világbirodalom e sajátos tagja, s a III. század derekán, 150 évvel Trajanus győzelmei után, 150 évvel hamarább, mint Pannoniában, végleg elenyészett.

A népvándorlás kora.

Kr. u. 260-ban Daciát mát a vizigótok árasztották el; 380 óta a hunok lettek Dacia uraivá s a hozzájuk csatlakozott keleti gótok és gepidák segítségével hatalmas birodalmukat innen terjeszték tovább; 455-ben Attila halálával a gepidák kerűlvén felűl, Gepidaország alapját veték meg.

A hunok nyolcz évtizednyi uralmát leszámítva, 259-től kezdve az avar birodalom megalakulásáig (568) három századon át germán népek tanyáztak itt. Ezek kiváló fogékonysággal bírhattak épen az aranybányászat iránt; mert a római tartományokban és a Pontus mellékén tömérdek drágaságot harácsoltak össze. Pompaszeretetüket gránátokkal gazdagon kirakott, föltűnő nagy ruhakapcsok, almandin és onyx kövekkel ékített arany edények, nehéz karpereczek és fülönfüggők mutatják. Barbáros tetszelgéssel fitogtatták aranyban való bővelkedésüket s a jó mód külső jeléűl férfiaknál, nőknél eme sajátos nehéz arany ékszerek viselése divatozott. Ezek legjellemzőbb példáit a szilágysomlyói Magura hegyen napfényre kerűlt két kincsben bírjuk. Az első 1797-ben kerűlt elő s ma a bécsi császári régiségtárt gazdagítja. Ennek korát megadják Valentinianus (367–375), Valens (366–378) és Gratinus (375–383) társcsászároknak békéajándékúl készűlt nagy aranyérmei, melyek szintén ruhára akasztható fülekkel, részben szintén rekeszes gránátdíszszel készűltek. Különösen érdekes e kincsben az állatfejes aranyfüggő és a gránáttal kirakott, szintén állatfejes karperecz mellett egy arany láncz, mely azon kor eszközeinek (ásó, kapa, sarló, láncz, olló, eke, stb.) miniatür alakjaival s két egymás ellen ágaskodó oroszlánnal van díszítve. Az ugró oroszlán még feltűnőbb az 1889 ápril 20-án talált s ma Budapesten a Nemzeti Múzeumban látható szilágy-somlyói kincsen, melynek húsz, rekeszes gránátokkal gazdagon díszített fibulájából egyik mécs alakjában készűlt fejedelmi ruhakapocs fekvő oroszlánt mutat, és egy másik arany drótfibula, melynek keretét öt, gránát- és zománczmezőkkel elválasztott ugró oroszlán-alak alkotja. A lelet arany csészéit is rekeszes gránát betétekkel ékítették. A szilágy-somlyói ugró oroszlánnak méltó párja a bodzai szoros külső kijáratánál 1837-ben talált s a bukaresti múzeumban látható aranycsészének ágaskodó párducza. Mindezek a hellénekkel vegyes lakosságú, Pontus melléki városokban a Sassanida korbeli minták hatása alatt kialakúlt ötvösművészet termékei, melyekhez útjokban a barbár helyi ízlés sajátosságai járúltak. Ezen sajátságok jellemző vonásai a gyűrűkön, zömök, négyszögletű csattokon, fülönfüggőkön alkalmazott almandin gránát ékkövek, oroszlánok és párduczok stylizált alakjai. Az ilyen emlékek mindenütt előfordúlnak; a hol a gótok Európán végig vonúltak. Dacia különböző vidékein ismétlődnek még, bár egyszerűbb kidolgozással, a gótokra mutató gránátos arany ékszerek.

A szilágy-somlyói kincs a Magyar Nemzeti Múzeumban. Cserna Károlytól

A bodzai szorosnak Kraszna nevű szakaszában 1887 augusztusában a határszéli útépítése alkalmával elékerűlt 15, egyenként átlag 400 gramm sulyú aranyrúd is, melyeken a sirmiumi (Mitrovitz) római pénzverő-hivatal bélyegjegyét és három császári mellképet szemlélünk. Themistius szónok szerint 369-ben, mikor Valens császár és Athanarich békét kötöttek, a föltételek egyike a békeadót is megszűnteté. Ez a kincs tehát 367-től, Gratianus augustussá tétele évétől 369-ig juthatott Athanarichhoz, a ki 378-ban történt menekűlésekor rejtheté el.

Lenn az Alföld felé, a Sebes-Körös vidékén, hol a hunok után elébb a vandalok, majd az astingok lakoztak, a mezőberényi gránátos ékszerek, a perjámosi ékszerek talán a gepidák IV. századbeli uralmi időszakát képviselik épen úgy, mint a Kolozsvárra az Erdélyi Múzeumba kerűlt apahidai hires lelet. Kolozsvár közelében, Apahidánál, mely az ó-korban tekintélyes állomás lehetett, 1889 júliusában régi sírra bukkantak, mely egy gyűrű névbetűiből következtetve Omharus gepida fejedelem sírja lehetett. Rekeszes almandinokkal ékített diadem és vállkapocs-csüngők, egy maeander-díszítésű áttört fibula, mind aranyból, teszik e leletet fontossá, mely a 484-ben Tournayban eltemetett Childerik frank király kincsével azonos technikát és díszítést mutat. Ide járúl két ezüst kancsó trébelt bachikus tánczos-párokkal és több aranylemez díszítmény. Az apahidai kincs tehát a germán stylusnak nyugati Európában a monzai, a tournayi, gourdoni, pouani kincsekben s a guarazzari arany koronákban képviselt, az V. század második feléig terjedő fejlődési körébe tartozik.

Kr. u. 560 körül az avarok jelennek meg az Al-Dunánál s a gepidákat terjedelmes birodalmukból, Dacia terűletéről kiszorítva, folyvást növekedő hatalommal nyugtalanítják szomszédaikat egészen Herakleos byzanczi császárig (630. év), mikor vereséget szenvednek és a leigázott népek egymásután fölszabadítják magukat az avarok igája alól. Uralmukat a Tisza-vidéki győrökben 803-ban Nagy Károly dönti meg teljesen, bár emlékezetük a magyar honfoglalásig föl-fölmerűl.

Gepida arany ékszerek az apahidai leletből az Erdélyi Múzeumban. Cserna Károlytól

A népvándorlás korának e gyorsan váltakozó viharaiban annyira kiveszett a régi Dacia terűlete rómaiságának emlékezete, hogy az erdőkkel benőtt romokat utóbb a honfoglaló magyarok vagy saját elnevezéseikkel kezdék megkülönböztetni, vagy a középkorban békés szolganépként itt tengődött szlávok elnevezéseit tartották meg. A Bisztra, Kraszna, Cserna, Dobra víznevek mellett a Ruska, Godean, Páring, Negoj, Bucsecs, Bihar havas-nevek tanúságot tesznek a szlávság itt lakásáról. És nemcsak ezeket a helyneveket használja széltiben az oláhság is; hanem Dacia egykori fővárosát, Sarmizegetusát Gredistyének; Ampelumot Zalatnának, Apulumot Belgrádnak, Napocát Clusnak, Porolis-sumot Mojgradnak, stb. nevezi annak jeléűl, hogy betelepedésekor már a köztudatból is kivesztek volt a dacai elnevezések, s vagy a már kész szláv neveket vette át, vagy a magyar kori elnevezéseket idomította saját nyelvéhez. Így lett Germizara magyar Gyógy nevéből Zsozsa, Alburnus maior magyar Verespatak nevéből Baja rosia, Peties magyar Arany nevéből Uroj, stb.

Minden jel oda mutat tehát, hogy a szlávság a népvándorlás uralkodó népelemeit jámbor földmívesűl szolgálva, időnként fajrokonaival erősödve, Dacia földjének is húzamos időn át lakója vala, s hogy a gyorsan váltakozó uralkodó fajok egyike sem tudta földünkre tartósabban rányomni a maga bélyegét. A különféle barbár népek annyira elpusztították Dacia terűletéről a római elemet, hogy a helynevek is teljesen feledésbe mentek s egy pár folyónak régi szláv eredetű nevén kivűl a többi folyót kivétel nélkül csak újabb szlávos, vagy magyaros elnevezésében ismeri napjainkban az erdélyrészi oláhság is.

Gepida ezüst kancsók az apahidai leletből az Erdélyi Múzeumban. Cserna Károlytól