Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Sárosmegye.

Sárosmegye.

Berzeviczy Alberttől

Sárosmegye, Eperjes, Bártfa és Kis-Szeben czímere, régi zászlók a megyei levéltárból. Háry Gyulától

Az éjszakkeleti Határ-Kárpátok alján, nyugatról Szepes-, keletről Zemplén-, dél felé Abaúj-Tornamegyétől határolva terűl el Sárosmegye.

A megyének egész területe hegyes-völgyes; lapályoknak csak némely tágasabb völgyek nevezhetők, de hegyei nem oly magasak s ennek folytán nem is oly zordak, mint a szomszéd Szepesség vagy Liptó bérczei. A Kárpáthegység két szakasza találkozik itt. A Magas Tátrát magukba foglaló Éjszaknyugati Kárpátok végső kiágazása kelet felé a Lőcsei hegység a Branyiszkóval, mely a Poprád és a Hernád között – mint egyúttal az európai vízválasztó vonala – végignyúlva, egészen a Tárcza folyóig s délre Abos községig terjed és legfelsőbb részében Sárosmegye legmagasabb hegyeit foglalja magában; itt van az 1291 méter magasságú Jakubjáni Simény, s tőszomszédságában a Goligura, a Feketekúti Simény, és a Skapova csúcs – mind 1.200 méter magasságon felűl; ennek a hegységnek mély ölében – bár már Szepes földjén – ered a megye főfolyója, a Tárcza. A megye többi hegységei már a Kárpátok egy másik szakaszához, az éjszakkeletihez tartoznak, melynek két csoportja terjed ki Sárosra: az Éjszakkeleti határhegyláncz és az Eperjes-tokaji hegyláncz. Az előbbi a megye éjszaki részében, a Lubotin körűli fennsíkkal elválasztja a Galiczián át a Keleti-tenger felé siető Poprád völgyét a Tárcza és mellékfolyóinak medenczéjétől, s tovább kelet felé vonúlva, a megyének körűlbelűl kétharmadrésznyi terűletét lepi el kisebb-nagyobb magasságú lánczolataival. Ennek a hegycsoportnak legmagasb csúcsai a Héthárs és Bártfa közötti tömegben vannak; ezek a Mincsol és a Szoliszkó vagy Csergő-hegy, a melynek tövében két oldalról a megye két nevezetesebb folyója: a Tapoly és a Szekcső fakadnak. Az Eperjes-tokaji hegyláncz csak legfelsőbb kiágazását bocsátja Sáros földjére, az Eperjestől keletre és délre eső szögletet borítva be vele; ez az a nevezetes hegyláncz, a melyben a Simonka és Libánka lejtőin a nemes opál terem, a melynek Eperjes felé hajló aljából Soóvár sós forrása bugyog föl és a melynek déli végén, már Zemplénben, Tokaj bora terem.

Hogy a föld legfelsőbb rétegei Sárosmegye terűletén jobbára igen gyors változásoknak vannak alávetve, azt a folyóvizeknek, illetőleg annak kell tulajdonítani, hogy a hegyeknek az utóbbi évszázadok alatt kétségtelenűl nagyon megfogyott erdőállománya miatt a hegyi patakok szertelen rohamossággal futnak le a völgybe s a föld fölszínén részint kivájások, részint kőgörgetegek összetorlaszolása által folytonos változásokat okoznak. Ez magyarázza meg azokat a gyakori nagy árvizeket is, a melyek Sárosmegyében régi idő óta olykor valóságos pusztításokat visznek véghez.

Sárosmegye fő folyója, mint már emíltettük, a Tárcza, a mely kevéssel a megye határán túl, Szepesmegye Toriszka nevű községénél ered, Balásvágás erdős határában lép Sáros földjére s előbb keleti, majd déli irányban Kis-Szeben és Eperjes mellett elfolyva, Budamér község közelében Abaúj terűletére megy át, hol csakhamar a Hernáddal egyesűl. A Tárczánál nagyobb Hernád Sárosmegye terűletét csak a délnyugati részén érinti; Phoenixhuttánál éri el a megye határát s egy darabig annak mentén folyva, Ó-Ruzsin irányában belebb fordúl, Abos és Kőszeg között erős fordúlattal délnek irányúl és Tapolcsánon alúl már Abaújba csap át. Ugyanilyen rövid útat fut be a megye terűletén a Poprád, egyike annak a két folyónak, a mely Magyarország egész folyamrendszerével ellentétben éjszak felé lépi át az ország határát s a Visztulával egyesűlve a Keleti-tengerbe ömlik. A Poprád is Szepesből fut ide át Hajtuvka mellett, s Palocsánál éjszakra kanyarodva Orló fölött a galicziai határhoz ér, s annak mentén azután ellenkező irányban folyik egész Szulinig. Magában Sárosmegyében, Livó közelében ered a Tapoly s Bártfa mellett elhaladva a megye keleti oldalán foly lefelé Hanusfaluig, azontúl azonban csakhamar zempléni terűletre lép át, a hol az Ondavával egyesűl. Az Ondava is sárosmegyei eredetű folyó; forrása Ondavka falunál van, a megyének éjszaki csúcsában, a hol csak egy rövid kanyarodást tesz Szvidnik irányban és alább már a zempléni határra ér. A Tárcza legnagyobb mellkfolyója, a Szekcső, Hertnek tájékán ered s majdnem egyenesen délnek folyva, Eperjes alatt egyesűl a Tárczával; ennek mellékfolyói közűl említendő még az Aranybányától lefelé folyó Delna és a Vörösvágás környékén eredő Ósva vagy Olsva. A Hernád Sárosmegye földjén csak egy nagyobb folyócskát vesz magába: a Szinyét Abos alatt; ennek a folyónak az egyik ága Rencsisónál ered, a másik azonban sajátságosan fakad a Branyiszkó hegyéből: a szepességi oldalon van a forrása s egy földalatti üregen átfoly Sárosmegye sirokai völgyébe.

A hegyi patakok említett gyakori megduzzadásában nagy része van Sárosmegye éghajlatának is. Mint minden erdős hegyvidék, Sáros is általában ki van téve a nyári húzamos esőzéseknek, úgy szintén a rohamos idő- és hőváltozásoknak. Az évi csapadék mennyisége a megye különböző pontjain 647 és 764 milliméter között váltakozik. A tél zord és hosszú, de az enyhébb évszak bekövetkezése, az átlagos hőfok és ezekből folyólag a növényzet fejlődése tekintetében különösen jellemzők azok a nagy különbségek, melyek egymáshoz közel fekvő vidékek között nemcsak a magassági fekvés, hanem egyéb helyi körűlmények, főleg az éjszaki széliránytól többé vagy kevésbbé óvott fekvés szerint tapasztalhatók. Eperjesen az átlagos évi közép hőmérséklet 8.3 °C, a mi úgy a megye, mint általában a fölvidék sok más pontjához képest enyhének mondható. Hogy a megye területén az Eperjesen alúli Tárcza-völgy és a Hernád vidéke aránylag legmérsékeltebb éghajlatú, azt az is tanúsítja, hogy itt még a múlt században egész rendesen szüreteltek, s ha a szőlőmívelés ma már inkább csak kedvtelés- és ritkaságszámba megy, ezt talán nagyobb mértékben lehet az izlés fínomodásának és a jobb szőlő könnyebb megszerezhetőségének, mintsem természeti változásoknak tulajdonítani.

Sárosmegye éghajlata és földrajzi helyzete, különösen az európai vízválasztó vonalán való fekvése okozzák növényzetének változatosságát is, mi a pontusi és a balti flóra itteni találkozására vall. De míg a pontusi flórának csak legmagasabb régiójából való növényzetet láthatunk, a balti flórának mindhárom régiója gazdagon van képviselve. A megye déli részeiben s a hertneki vidéken a tölgyfa még nagyobb tömegekben fordúl elő. A bükkfa mindenütt honos, de a magasabb hegységekben – a Tárcza, a Szekcső és a Tapoly forrásvidékein – a jegenye-, lúcz- és az erdeifenyű uralkodik. Eperjes környéke a legváltozatosabb flórával dicsekszik. Az állatországra nézve is el lehet mondani, hogy Sárosban a Közép-Európában honos fauna kevés kivétellel minden fajával együtt képviselve van; a dúvadak közűl a medve, farkas és különösen a vaddisznó sűrűn fordúl elő, madarakban a megye terűlete különösen gazdag, míg a halfajokból a Poprádban lazacz és lazacz-pisztráng, s a hegyi patakokban pisztráng található.

Sárosmegye legjobb építő-köveit a Szinye folyó környéke, különösen Berthót község határa szolgáltatja. Vasat aknáztak ezelőtt az Anhalti herczegnek, régebben a Forgách grófok kezén volt hertneki uradalmában, Tarnó és Gerlachó között; kevés arany van – bár most már nem keresik, – Aranypatak község vizében és a Soóvár fölötti Aranybányánál. Legnevezetesebb ásványai azonban a megyének a soóvári só és az európai hírű dubniki (vörösvágási) opál, melyekre még visszatérünk.

Az ásványország kincsei közűl egyébiránt semmivel sincs Sáros oly gazdagon ellátva, mint a legkülönbözőbb ásványvizekkel. Az ismert gyógyforrások, illetőleg ásványvizek számát Sárosmegye régibb leírásai 66-ra, sőt 74-re teszik; de ha az egy helyen előfordúló több forrást külön-külön számítjuk, akkor az ily vizek száma bizonyára jóval meghaladja a százat. Itt csak a legnevezetesebbekre szorítkozva, első helyen kell említenünk a bártfai égvényes-sós-vasas és az ugyanottani kénes savanyúvizet, a czigelkai és gáboltói jódtartalmú, a kis-szebeni szén- és kénsavas nátronnal vegyűlt, a czemétei vasas, a felső-sebesi sós vizet, s mint ez idő szerint leginkább forgalomban levőket, a szinye-lipóczi ú. n. „Salvator”-, a singléri „Sultán”-forrást és a Szepesmegye határán fakadó szulini savanyúvizet.

Az Eperjes környékén fölbugyogó ásványvizek egyikéhez kedves monda fűződik, melynek hőse Vak Béla király, ki seregével a lengyel határ felé vonúlván, a Tárcza-völgy rengeteg erdőségében elfáradva lepihent s mialatt kisérői vizet mentek keresni, ő a fűben tapogatódzva epret talált, melylyel szomját csillapítá. Állítólag ez az eset adta az ott épűlt város – Eperjes – nevét, míg a király kisérői az erdőben talált pompás savanyú forrástól megittasulva térvén vissza a királyhoz, annak a víznek „Borkút” nevet adtak; mint Tompa énekli:

„Kiirtatván idővel a vadon, Megnépesűlt Vak Béla ülhelye; S eperszemet viselve cízmerében, Épül e város, és áll e napig. Határiban – kárpótlásúl talán, A szőlő borhozó gerezdiért – A régi forrás, „Borkút”, borízű medvével buzog fel.”

Sárosmegyének mozgalmas, változatos, viharos múltját a megye és a három város gazdag levéltárain kivűl, – melyek közűl különösen a bártfai emelendő ki, – építészeti emlékek s megőrzött régiségek is hirdetik. A megye levéltárában kegyelettel őrzött XVIII. századbeli insurrectionális zászlók a harczias időkre emlékeztetnek, bár a legérdekesebbnek, a Rákóczy korából, 1706-ból való piros selyem zászlónak fölírása: „Melior est certa pax quam sperata victoria” (jobb a biztos béke, mint a remélt győzelem) inkább a megye békeszeretetének hirdetőjeűl tekinthető; a bártfai levéltár pallosai viszont a XV–XVI. századok kegyetlenségig szigorú igazságszolgáltatásának rémes emlékei.

A viharos századok néma hirdetői a várromok, melyekben Sárosmegye külonösen gazdag, bár némelyikök már alig különböztethető meg a környező mohos szikláktól, míg egyik-másik, egy félszázaddal ezelőtt még lakott vár úgy szólván a ma élő nemzedék szeme láttára lett omladékká. Régibb leírások Sárosmegyében 19 várról tesznek említést, melyek közűl azonban némelyik talán inkább csak őrtorony vagy megerősített kastély volt. Romjaikra vagy történeti szerepökre való tekintettel még ma is említést érdemelnek Sáros, Zboró (Makovicza), Soóvár, Hénig, Tarkő, Kapi, Sebes és Palocsa vára. Az erdős hegy hátán emelkedő s nagy kiterjedésű sárosi vár neve régente Tubul volt, mely név még IV. Béla idejében is szerepelt; Erzsébet királynő 1441-ben a huszitáknak adta; azután Zápolya adományából a Perényi család, majd meg Ferdinánd adományából a Thurzók bírták, míg az 1645-iki béke értelmében a vár a hozzá tartozó uradalommal együtt I. Rákóczy György birtokába kerűlt. Ugyanabban az évben, a melyben Caraffa Eperjesen dühöngött, a sárosi várat Székely kapitánysága alatt – úgy látszik, a parancsnok tudtával – fölgyújtották s azóta romokban hever. A Szekcső völgyében meredek sziklás hegyen emelkedő Kapi-várat, melyhez regényes mondák fűződnek, a Zsigmond király adományából e vidék urává lett Kapy család építtette és bírta, nevét is átruházván a várra és a hozzá tartozó falura. Thököly rövid idejű birtoklása után nem sokára a Rákóczy hadai vették ostrom alá Kapit s miután Kapy Gábor megadta magát, a kuruczvezér, Telekesy, fölgyújttatta a várat. Utóbb hiába építtette föl újra az ősi fészket Kapy Gábor özvegye, az 1715-iki törvény rendelkezése következtében kénytelen volt azt ismét rommá változtatni; kapifalvi kastélyából nézte végig a vár pusztúlását.

Eperjes környékéről, a honnan a sárosi és kapii vár is látható, az Eperjes-tokaji hegyláncz felé tekintve, annak nyúlványain még két omladék ötlik szemünkbe: az egyik Sóvár, a másik Sebesvár maradványa. A Névtelen jegyző már említi Sóvárt; biztos nyoma azonban a várnak csak a XIII. század vége óta van, a mikor Simon fia, György, a Baksa nemzetségből, kiváltságot nyert vár építésére; utódai a sóvári Soós nemzetség, bírták azután e helyet, míg az a sóvári birtokokkal együtt a kincstár tulajdonába nem kerűlt. A vár 1715-ben a többinek sorsára jutott, vagyis leromboltatott. Sebesvár a Sebessy vagy Sinka nemzetség tulajdona volt, mely folytonos háborúságban élt a szomszéd Eperjessel; 1550-ben az eperjesiek elúnták a sok nyugtalanittatást, fegyveres erővel támadták meg s vették be a várat, annak urát, Sebessyt, és várnagyját a kapura akasztották föl s a várat szétdúlták.

Valószinűleg a XII. századba nyúlik vissza Hénig-vár vagy régebben Péch-Újvár eredete, melynek ez a régibb neve a megye egykori elnevezésével (Újvár) volt közös. A XIV. században a Tárczayak és Zudarok, a XV-ben a Perényiek, a XVI. században ismét a Tárczayak bírták, sokat háborúskodván a kis-szebeniekkel, a huszitákkal, sőt a királyi seregekkel is. Az utolsó Tárczay-sarjadék, Anna, soká védelmezte Ferdinánd hadai ellen; de végre az innen fölebb, az úgy nevezett „Pusztamező”-t szegélyező kopár sziklák egyikén épűlt Tarkővel együtt a császáriaknak volt kénytelen átadni. 1557-ben mindkét várat fölperzselték s légberöpítették úgy, hogy ma már mindkettőből csak csekély omladék látható. Tarkőtől éjszaknyugatra, a Poprád mellett alacsony dombon emelkedik Palocsa vára, melynek eredetét alig nyomozhatjuk fölebb a XVI. századnál. Keletkezését bizonyára a Zápolyáknak köszönhette, a kik a báró Palochay-Horváthoknak adományozták, s ezeknek ivadékai bírják jelenleg is. A magánvárak megszűntetése iránt alkotott 1715-iki törvény idejében kastélynak minősíttetvén, akkor Palocsa vára elkerűlte az enyészetet s csak nem régiben pusztúlt el.

Sáros vára, s az előtérben a Rákóczy-kastély. Háry Gyulától

A megye éjszaki határához közel, Zboró község mellett áll a még romjaiban is festői Makovicza vára, mely a vidékével ma is közös nevét állítólag a XIII. századbeli Makótól kapta. Váltakozva bírták a Zudarok, Rozgonyiak, Tárczayak és Serédyek, – ideig-óráig, úgy látszik, a husziták is, – míg 1601-ben Janusius ostrogi herczeg, mint Serédy Gáspár unokáinak gyámja, az egész uradalmat a várral együtt eladta a Rákóczyaknak. Ehhez az eladáshoz egy monda fűződik, mely erősen tartja magát a néphitben, bár az okíratilag igazolható tényekkel nem egyeztethető össze. E szerint a várat uradalmával együtt Serédy Gáspár adta el Rákóczynak vendégeskedés közben, inkább tréfaképen, azzal a teljesíthetetlennek vélt kikötéssel, hogy az érte fizetendő 16.000 arany mind azon évi veretű körmöczi arany legyen. Serédy réműletére Rákóczy teljesítette a föltételt, s mikor a Bártfa és Zboró közötti úton, hová Serédy eléje ment, leszámolták a pénzt, az öreg Serédy bánatában szörnyet halt. Annyi bizonyos, hogy Serédy ott halt meg 1566-ban a Hosszúrét melletti úton, a hol kimultának emlékére kápolnát is emeltek.

A Rákóczyak idejében fényes napokat látott Zboró vára, különösen I. Rákóczy Ferencz és Zrinyi Ilona egybekelésekor 1966-ban, melynél az egyházi szertartást Szelepcsényi primás végezte. A Thököly-féle fölkelés idejében Zboró csak egy évi kemény ostrom után adta meg magát a császári hadaknak, melyek fölgyújtották s szétrombolták a várat, úgy, hogy az a Rákóczy harczai idejében már nem szerepelt.

Bár Sárosmegye három városa: Eperjes, Bártfa és Kis-Szeben ugyancsak kivette a maga részét a megye történeti eseményeiből: e három város, mint az újabb időig külön-külön törvényhatóság s mint a fölvidéki városok sajátszerű polgár-életének részesei, egy, emlékeit a mai korra is átörökített különleges fejlődés képét tűntetik föl.

Mindhárom város eredete a monda homályában vész el, s valamennyi monda a város nevéből igyekszik annak eredetét kimagyarázni. Hogy Eperjes eredetébe az eper gyümölcse valamikép beléjátszott – akár úgy, mint a már ismertetett monda állítja, akár máskép, – azt a város latin neve (Fragopolis) és a czímerében látható eperszemek is bizonyítani látszanak. Ép úgy Bártfának nemcsak neve – mely némelyek szerint helyesebben Bárdfának volna irandó, – hanem czímere is emlékeztet a bárdra, a melylyel állítólag azon a helyen az őserdőt irtani kellett, hogy az első telep fölépűlhessen. Kis-Szebennek még leginkább tót neve (Sobinov) emlékeztet arra a mondabeli Sabinára, a ki némelyek szerint az egyik Béla királynak leánya, mások szerint a királynak vagy fiának kedvese volt s a ki megtelepedésével e helynek nevet adott. Annyi kétségtelennek látszik, hogy mindhárom város helyén nagyobb telep volt már az Árpádok idejében s hogy mindhárom Németországból beköltözötteknek – az úgy nevezett „hospites teutonici”-nak – köszönheti városi szervezetét. Az eperjesi róm. kath. egyház eredete a XIII. századba vihető vissza s bizonyos, hogy ugyane században a bártfai templomot a később innen eltűnt cisterciták gondozták.

Kapi vár. Háry Gyulától

Városi kiváltságait Bártfa és Eperjes részben Róbert Károlytól, részben Nagy Lajostól, ellenben Kis-Szeben Zsigmond királytól származtatja. E kiváltságok alapján a három város úgy külalakjára, mint belső életére nézve hosszú időn át meglehetős egyenletesen fejlődött, bár Szeben soha sem érte utól Eperjest és Bártfát. Mindhárom már a XV. században az úgy nevezett „kulcsos városok” sorába emelkedett, a melyek bástyáikkal, körfalaikkal, sánczárkaikkal, a várost gyűrűalakban környező falközeikkel (Zwinger) és megerősített kapuikkal tulajdonképen várak voltak. Ehhez az alakúláshoz idomúl a házak építése is: a hosszú, keskeny telkek, melyek a házak védelmi vonalának megrövidítését czélozzák, a külön elzárható és védelmezhető főútcza vagy főtér, a védelmi czélra is szolgáló erkélyek és párkányok; és ezzel a czéllal függött össze a polgárság városvédelmi szervezete, a melynek alapja ugyanaz a czéh-rendszer, a mely a középkor végén s az újkor elején e városok iparának s általa gazdasági erejének is hatalmas tényezője volt.

A czéhekbe szervezkedett, majdnem teljesen német polgárság e városokban oly nagy ipart fejlesztett ki, a mely a mai körűlmények között szinte elképzelhetetlennek látszik. Eperjes már a XIV. században élénk kereskedelmi összeköttetésben állott Krakóval és Sziléziával, később Dancziggal, Magdeburggal, Hamburggal, sőt Rigával és Pétervárral is, hová bort, posztót s egyéb hazai termékeket szállított; míg viszont a behozatal terén a gyarmatárúkra nézve az egész fölvidéknek fő lerakodó helye volt. Iparának akkori virágzását tanúsítják azok a czéhek, a melyek ma már e vidéken nem is található iparágak hatalmas képviselői voltak. Bártfán Zsigmond király idejében a nemes érczek bányászata virágzott; a város vagyonos polgársága nemcsak ipart űzött, hanem tudományra, művészetre is áldozott, minek folytán itt talán legkorábban keletkeztek egyházi festészettel és műfaragással foglalkozó műhelyek. A XIV. századból való könyvrégiségeket is őriz a templom. S hogy Bártfa, melynek kereskedői között sok volt a görög, a keletre is kiterjesztette kereskedelmi összeköttetéseit már a XV. században, mutatja az, hogy az 1444-iki szerencsétlen várnai ütközet első hírét bártfai görög kalmárok hozták meg Magyarországba.

Erődítményeiből mindhárom város megőrzött némi maradványokat, legtöbbet Bártfa. Szebennek még 30–40 évvel ezelőtt egész körfala fönnállott a kapukkal együtt; az egykori sánczárkok később virúló kertekké változtak mindenütt. Az építészeti műemlékek művészettörténeti méltatása e munkában másutt fordúl elő; de ki kell emelnünk e helyen is az eperjesi Szent Miklós templomot, a bártfai, most stilszerűen helyreállított Szent Egyed templomot és városházát, nemkülönben a kis-szebeni Ker. Szent János tempomot és mindhárom városnak számos csúcsíves, vagy renaissancekori magánházát.

Eperjes. Háry Gyulától

A három templom közűl, ma is fönnálló falairól ítélve, legrégibb a bártfai, mely a gót stilnek legtisztább és legnemesebb motivumait tartalmazza úgy szerkezetében, mint faragványaiban, s ősrégi harangjairól is nevezetes. Legnagyobb az eperjesi templom, mely, valamint az új toronynyal ékeskedő kis-szebeni, szintén számos érdekes és becses részletet mutathat föl. A bártfai városház, mint a csúcsíves és renaissance közötti átmeneti stilben készűlt profán épület, szinte páratlan az országban, s belsejében egész múzeumát tartalmazza a nevezetes régiségeknek. A magánépületekben legnagyobb díszt Eperjes főútczája fejtett ki, a melyen különösen a házak oromzataiban a német stiltől sok tekintetben eltérő, lengyel motivumokkal vegyűlő sajátságos felső-magyarországi renaissance-építészet legjelesebb emlékeit látjuk összehalmozva.

Abban a korban, a melyből ezek az épűletek valók, a hasonló szervezet, egyforma polgári élet és közös ipari érdekek kapcsán kivűl a közös viszontagságok is szorosan fűzték egymáshoz a három sárosi várost; előbb a husziták portyázásait, a mohácsi vész után az ellenkirályok pártjainak tusakodásait, majd a vallási villongások és nemzeti fölkelések, a kurucz-labancz harczok minden viszontagságait kellett elviselniök, s ha tekintjük a bennök fölhalmozott, akkor kétségkivűl nagy értékű vagyont és a háborúskodás által leginkább megbénított ipari érdekeket, nem csodálhatjuk, hogy e városok ritkán fejtettek ki hosszabb és makacsabb ellenállást, s ennek következtében a hadi szerencse változásával gyakran urat is cseréltek. A három sárosi városhoz minden tekintetben legközelebb álló Kassa és Lőcse szintén csatlakoztak a körűlmények által teremtett szövetséghez, közös érdekeik megvitatása és az iparűzés egyöntetű szabályozása czéljából az „öt város” küldöttei gyakran tartottak közös tanácskozásokat is.

Az öt városnak közös vonások mellett is megőrzött külön sajátságát csípős humorral jellemzi az a szálló ige-féle vers, a melyet a XVII. századból Simplicissimus Dacianus jegyzett föl:

„Von Kaschau ungefangen Von Eperjes ungehangen, Von Bartfeld unbeweibt, Von Zeben unbekleibt, Kommt er in die Leut; (Lőcse) Kann er sagen von guter Zeit!”

(A kit Kassán el nem fogtak, Eperjesen föl nem akasztottak, Bártfán meg nem házasítottak, És Szebenben meg nem szóltak, Ha Lőcsére megérkezik, Szerencsével dicsekhetik.)

Az eperjesi főtemplom. Háry Gyulától

Ez czélzás akar lenni Kassa szemes, néha túlbuzgó rendőrségére, Eperjes drákói igazságszolgáltatására, Bártfa szigorú erkölcseire s kiházasítási buzgalmára és Kis-Szeben gúnyolódó, megszóló kedvére.

Az öt város közössége a hitújítási küzdelmekben is kifejezést nyert az 1548-ban kibocsátott „confessio pentapolitaná”-ban, a mely az első magyarországi protestáns hitvallás volt. A protestantismusnak, melyet már 1530-ban plántáltak be Eperjesre, s mely Bártfán tartotta első magyarországi zsinatát, a XVI. és XVII. századokat betöltő küzdelmei elhatározókká váltak e városok sorsának alakúlására a nevezett századokban s szereplésüket valóban emlékezetessé teszik a hazai protestantismus és a hazai tanügy történetében. Az eperjesi és bártfai iskolákról már az 1530 és 1540 közötti évekből vannak adataink, a kis-szebeniekről pedig 1568 óta. Bártfa és Eperjes a külföldről is hívott be kiváló tanárokat; különösen Stöckel Lénárt volt az, a ki a XVI. század közepén Bártfa iskoláinak oly hírnevet szerzett, hogy mikor Miksa király egy katholikus főiskola fölállítását tervezte a fölvidéken, annak helyéűl egy időben Bártfa volt kiszemelve. Néhány évtized alatt a sárosmegyei városok nagyobb részökben protestánsokká lettek, a templomok is a protestánsok kezeibe mentek át, bár e birtokállapot a harczok folyamában igen gyakran változott. A XVII. század közepén már Eperjesnek is, Bártfának is nyomdája volt, s tekintettel Eperjesnek most már Bártfát túlszárnyalni kezdő közművelődési fontosságára, a felső-magyarországi protestáns rendek 1665-ben Kassán tartott gyűlésükön elhatározták, hogy Eperjesen főiskolát állítanak. Ez volt kiindúló pontja a híres eperjesi kollegium történetének, a mely hosszú időn át viszontagságokkal volt teljes, mert bár a rendek hazai és külföldi önkénytes segélyforrások fölhasználásával az építkezést haladéktalanúl megkezdették s a kollegium már 1667-ben tényleg megnyílt és első tanulói között magába fogadta gróf Thököly Imrét is: a kormány sok akadályt gördített az intézet létesítése és fejlődése elé; a kollegiumi épület már 5 év múlva a jezsuiták kezébe kerűlt s az intézet egy ideig több más protestáns iskolához hasonlóan vándorolni volt kénytelen.

Eperjes a protestantismus fölkarolásaért s még inkább a Thököly fölkeléséhez való szitásaért a XVII. század vége felé sokkal sulyosabban lakolt, mint a másik két társváros. Sobieski lengyel király hadának jobban ellen tudott ugyan állani, mint Szeben, de a Thököly seregének leveretése után csakhamar oly napok viradtak Eperjesre, a melyek e város nevét mindenkorra egy rémes emlék megörökitőjévé tették. Az előbb Wallis, utóbb Caraffa elnöklete alatt 1687-ben működött vérbíróság kínvallatásaihoz és itéleteihez fűződik ez az emlék, a melyre nézve egy kortárs, az eperjesi kollegiumnak későbbi, nagy tudományú rektora, Rezik János „Laniena Eperjesiensis” (eperjesi mészárszék) czímű följegyzésében maradt fönn a legbővebb kútforrás. A városházán ma is mutatják azt a pallost, a melyet állítólag ama vérbíróság hóhérja használt, a fő-útcza felső részén megvan még az a ház, a melynek ablakából Caraffa a kivégzéseket végignézte, s egy kegyes alapító Mária-szoborral örökítette meg azt a helyet, a hol a vérpad állott.

A háborús korszak szenvedéseinek betetőzéseűl a három várost 1711-ben borzasztó döghalál látogatta meg, mely a lakosságnak nagy részét elpusztította. A szenvedett csapásokat Bártfa és Kis-Szeben nem tudta egykönnyen kiheverni; mindamellett, hogy a szatmári békétől egész 1848-ig Sárosmegye és városainak terűlete mindennemű háborútól ment maradt, a két kisebb város fontosság és népszám tekintetében már ez időben hanyatlásnak indúlt. De Eperjes virágzása még jó ideig tartott. A városnak német, tót és magyar lakossága a múlt század végén és a jelennek elején még ráczokkal és görögökkel is vegyűlt s a kereskedelemnek addig is űzött ágai mellé fölkarolta a vászonkereskedést is; a borkereskedés pedig e század elején mind Eperjesen, mind Bártfán nagyon föllendűlt, míg Kis-Szeben gyümölcséről és szeszgyártásáról volt nevezetes.

A Rákóczy-ház és más régi épűletek Eperjesen. Háry Gyulától

A Sárosmegye életét régi idők óta jellemző lengyel vonatkozások különösen a múlt század második, és e század első felében újúltak meg Eperjesen és nyaranta a bártfai fürdőben, a hol a gazdag lengyel főnemesek, hazájukból annak szerencsétlen körűlményei által elüldözve, szívesen időztek s Eperjesen a Szirmay és Klobusiczky grófokkal vetélkedve fényűző életet éltek. Eperjes nagy részben Radziwil herczegnek, a fényűző kalandornak, köszönheti szép kálváriáját.

Eperjes fontosságát emelte a kerűleti tábla, melyet 1723-ban állítottak föl s mely mellé 1840-ben a váltótörvényszék lépett, azonban a törvénykezés újabb szervezésekor az is megszűnt. 1816-ban Eperjes egy görög katholikus püspökség székhelyévé lett. E mellett a város soha meg nem szűnt a múzsák kedvelt hazája lenni; az evangelikus kollegium elenében 1673-ban fölállított jezsuita-gymnasium ugyan szintén sok viszontagságon ment keresztűl s gyakran szűnetelt is, de idők folytán a két felekezet közötti hatalmi kérdés háttérbe szorulásával végre is a nemes verseny lett jelszóvá és fölvirágzott a kollegium is, a katholikus gymnasium is, – mely utóbbi a jezsuitarend föloszlása után egy ideig a ferenczrendiek vezetése alatt állott, – s különösen a kollegium lett egyik gyűlőhelyévé a német szó kedveért a felföldre menő alvidéki magyar ifjúságnak; itt tanúlt Kossuth Lajos, Kazinczy Gábor, Székács József, valamint közéletünk számos más jelese; a negyvenes években Petőfi, Tompa és Kerényi időztek itt s keltek egy izben költői versenyre is. Petőfinek több kedves dala született Eperjesen.

A várost minden oldalról virúló kertek, távolabb lombos erdővel borított dombok és lejtők környezik; láthatárát éjszak felől a sárosi várhegy és a merész kúpalakban emelkedő őrhegyek vagy „strázsok”, délkelet felől az Eperjes-tokaji hegyláncz legmagasabb csúcsai zárják be; a délnyugati oldalon sorakozó halmok egyikét festőien koronázza a kálvária, melyről gyönyörű kilátás nyílik; tovább délnek menve a Szent-László-hegy gyógyforrásához jutunk, melynek közelében az említett három költő találkozását megörökítő obeliszk áll. Gyógyvizekben bővelkedik Eperjes környéke. A Szent-László-hegy mögötti völgyben buzog Borkút forrása, tovább a Tárcza és Szinye völgye közötti halmokban az újabban lendűletet vett Czeméte fürdő s a Bártfa felé vezető út mentén a sebesi fürdő. Eperjes keleti oldala az úgy nevezett Tábor-hegyre támaszkodik, a melynek alacsony fennsíkja I. Ferdinánd idejében Fels Lénárd, később Thököly hadainak táborhelyéűl szolgált.

A város házai fölött uralkodólag magaslik ki a villámcsapás által támadt tűzvész következtében msot csonka tornyú főtemplom. Borzasztó tűzvész dúlta Eperjest 1887 május havában, majdnem egyidejűleg Nagy-Károlylyal és Toroczkóval; azóta a város épűleteinek nagy része egészen megújúlt, de azért külsején jobbára megőrizte jellemző ódonságát. A vasút felől érkező jobboldalt, a Táborhegy lejtőin két nagy, teljesen új szabású kaszárnyatelepet pillant meg: az egyik gyalogsági, a másik tüzérségi laktanya; mindkettő a közös hadseregé; másutt van elhelyezve egy zászlóalj honvédség és egy méntelep-osztály.

Az eperjesi régi kaszárnya (egykor gróf Klobusiczky-féle ház). Háry Gyulától

A tág és díszes főútczát a város legrégibb s legszebb házai szegélyezik, melyek előtt fasorok futnak végig; a főtér s a város többi útczái is újabban villamos világítással bírnak. A főútcza régibb s nevezetesebb házai közűl megemlíthetjük az egykori Klobusiczky-féle házat, mely most laktanyai czélokra szolgál, a Drugeth-Van der Nath, most Schmidt-féle házat, a Rákóczy-féle házat, mely most Gallotsik tulajdona, a gróf Haller-féle házat és a városházat, mely a tűzvész után egy emelettel nagyobbodott. A főútcza déli sarkán áll gör. katholikus püspöki lak és székesegyház, mindkettő az egykori karmelita-, később minorita-kolostor és templom helyét foglalja el, illetőleg abból alakúlt át. A püspöki székházban őrzik a Kovács János történetbúvár által alapított gazdag és értékes könyvtárt. A székházzal szemben a Jókai-téren emelkedik az újon épűlt gör. kath. papnevelő-intézet s ettől éjszaknak vezet az egykori vártér szélén a város legszebb sétaútja, melyről a bástyákra nyílik kilátás.

Az említetteken kivűl még három templom ékesíti Eperjest; a Ferencz-rendieké két toronynyal, a zárda szomszédságában, az izraeliták imaháza és végűl a főtemplom mellett az evangelikusok temploma, tőszomszédságában a tisztes kollegiumnak, mely 1867 óta két emeletessé lett s melynek éjszaki homlokzata egyenesen a Caraffa áldozatainak vesztőhelyére néz. Ebben a kollegiumban van jelenleg egy főgymnasium közel 300 tanulóval, továbbá egy tanítóképezde, meg egy hittani és egy jogi akademia, mely utóbbi népességre nézve jogi akademiáink között harmadik helyen áll.

Az evangelikus gymnasiuméval körűlbelűl egyenlő számú tanulót vonz magához az országos tanúlmányalapból föntartott kir. kath. főgymnasium, melynek díszes új épűlete a sétatér éjszaki végén 1890-ben egy lelkes eperjesi polgár és megyei birtokos, Szent-Andrássy Lajos adományából épűlt. Nem messze e gymnasiumtól még két iskola van: az egyik az állami óvónőképezde, a másik a Schuster Konstantin volt kassai püspök által alapított „Stefánia” leánynevelő-intézet.

Mint a megye székhelyén, Eperjesen van a megyeháza, melynek nagy része még a barok korból való; később épűlt hozzá az ügyészség s a börtönök épűlete; az egykori kerűleti tábla helyét msot a kir. törvényszék foglalja el; van ezen kivűl Eperjesen egy járásbíróság s itt székel a kerűlet ügyvédi kamarája.

A kézműipar Eperjesen is elvesztette régi szerepét; a gyáripart egy kályhagyár s egy szövőgyár, meg a nagysárosi műmalomnak itt székelő igazgatósága képviselik; pénzüzlettel a már 1844 óta fönnálló takarékpénztáron kivűl két bank foglalkozik.

Eperjesnek 1881-ig nem volt rendes színháza; akkor építette a város a msotanit, mely nem nagy ugyan, de csínos berendezésű. Ez a színház s a szomszédságában levő szép nagy tánczterem és körűlötte székelő társadalmi egyesűletek a gyűlőhelyei Eperjes élénk, bár a múlthoz képest szintén hanyatlott társadalmi életének.

A megyeház Eperjesen. Háry Gyulától

Eperjestől Bártfa felé a rakonczátlan Szekcső folyó völgyén jutunk, melyben a gyakori áradások mellett is szép mezőgazdaság van. A város tőszomszédságában fekszik Alsó- és Felső-Sebes, meg Kellemes. Sebesen, mely a régi községi rendszer szerint mezőváros volt, a hajdan Haller, most Wengerszky grófi család tulajdonában levő régi kastély s egy ferenczrendi zárda vonja magára figyelmünket. Fölebb, az Őrhegyek alján látható Finta község a Dessewffy grófok kastélyával. A Tapoly völgyébe vezető út elágazásánál fekszik Kapi község már említett várával. Úgy itt, mint a következő Töltszéken, Raszlaviczán s általán Sárosmegye igen sok falvában lépten-nyomon találkozunk csínos úri lakokkal, melyekről gyakran sokkal nagyobb birtokra következtetnénk, mint a minőhöz tényleg tartoznak. A megye legrégibb kastélyai közűl valók azok, a melyek Demétén és a nyugat felé, a hegyek közt fekvő Ádámföldén a Semsey, illetőleg Bornemisza családok ősi fészkei voltak; az utóbbi a XV–XVI. században tényleg mint vár szerepelt; a deméteiben pedig, mely most a báró Usslar család tulajdona, még látható az a terem, mely a protestantismus első idejében templomúl szolgált. Úgy Ádámfölde, mint a fölötte fekvő Hradiszkó s a keleti hegységben levő Komlós, Komlós-Keresztes és Megyes a XIII. században a templomosok birtoka volt. Keresztes közelében egy régi apátság nyomai is találhatók, míg Cselfalván érdekes románkori templom látható.

A Szekcső völgyének felső részében fekvő Hertnek nagy kastélyával egy terjedelmes uradalom fő helye, mely hajdan a Forgách grófi család birtoka, s Forgách Simonnak és Zsigmond nádornak kedves tartózkodó és temetkező helye volt; jelenleg az anhalti herczeg tulajdona. A Bártfára vezető vasút és országút Hertneken túl nem messzire elhagyja a Szekcső völgyét s a Zabava melletti szoroson át megközelíti a várost, melynek dombra épűlt háztömegéből az ősi, a múlt században tornyát vesztett, de azóta stilszerűen helyreállított és kiegészített szép dóm emelkedik ki.

Bártfa város nagy D alakjában épűlt; éjszaki egyenes oldalán van az úgy nevezett hosszú sor az evangelikus templommal és a sétatérrel; a város egykori három kapuja közűl az „olasz kapu” még fönnáll előtornyával együtt, a 19 bástyatorony közűl pedig tíz. A déli kapu előtt, a városon kivűl egy halotti lámpaoszlop áll, mely mellett régente a lefejezések történtek. A főtéren a már előbb említett templomon és városházán kivűl majdnem csupa ódon házak láthatók, több csúcsíves kapuzattal és egyéb gót részletekkel. A Tapoly vizén átvezető régi, födeles híd mellett egy oszlop II. József császár látogatására emlékeztet.

Bártfa jelenleg 5.069 lakost számlál. Van egy most fejlődőben levő állami kis-gymnasiuma. Itt székel a járásbíróság és szolgabíróság. Újabban egy gyermekjáték-gyára keletkezett, melynek gyártmányai az országban mindinkább ismeretesekké válnak. Legnagyobb vonzóerejét azonban a jelenlegi Bártfa híres fürdőjének köszönheti, mely a várostól egy félórányira fekszik éjszak felé, 318 méter magasságban a tenger színe fölött, párját ritkító, gyönyörű fenyveserdő szélén s gyógyító erejű vizén kivűl kitűnő erdei levegője és bájos sétaútjai által is rendkivűl kellemes üdűlő helyűl szolgál.

A demétei kastély. Háry Gyulától

A bártfai fürdőnek, mely a város tulajdona, első említése az 1505-ik évben történik; biztos adataink azonban csak a XVIII. század második feléből vannak felőle, a mikor ott már egy vendéglő, az ú. n. „görög fogadó” állott fönn s e fürdőhely már akkor kedvelt tartózkodó helye volt a lengyel főnemeseknek s azoknak köszönhette hírnevét is. De a megyebeli nemességnek is ez volt a nyári gyűlőhelye s rendesen a megye nyári „kisgyűléseinek” székhelye. E század első éveiben, mikor a franczia háborúk miatt a németországi fürdők el voltak hagyatva, a játékosok messze földről is Bártfára jöttek; ez időtől kezdve a megyei földesurak szívesen építettek nyaralókat a fürdő terűletén. Az 1817-ik évben Bártfa fürdője s környéke gróf Dessewffy Józsefnek Döbrentey Gáborhoz intézett „bártfai levelei” által lett emlegetetté, melyekben a művelt ízlésű és költői lelkűletű gróf egész elragadtatással szólt Bártfa természeti bájairól s ismertette az akkori életviszonyokat is. Valamivel később I. Sándor orosz czár látogatta meg Bártfát, Bécsből való haza útaztában. A jelen század közepe táján beállott hanyatlást a hatvanas években újabb lendűlet váltotta föl, midőn Bánó, Dessewffy és b. Kloch megyei birtokosok vették bérbe a fürdőt. De a vállalkozó bérlő-társaságok állandó sikerrel nem voltak képesek megküzdeni a galicziai határszélen keletkezett nagyszerű új fürdők versenyével, mely Bártfát lengyel vendégeitől egészen megfosztotta, s a fürdő helyzetét a vasút hiánya is megnehezítette. Csak nem régiben, az eperjes-bártfai vasútvonal megnyilta óta sikerűlt e fürdőhelyet újabb virágzásnak indítani, mely teljesen új ízlésű s nagy szabású épületek létrejöttében is nyilvánúlt. A most már hazánk legnagyobbszerű fürdőtelepei közé számítható Bártfa 1895 nyarán dicsőűlt Erzsébet királyné Ő Felségének is üdűlést nyújtott.

A Bártfán át vezető út már a XIII. és XIV. századokban fontos volt; ez szolgált egyik fő összekötő vonalúl Magyar- és Lengyelország között. Az első állomás ezen az úton a már többször említett Zboró Makovicza várával. A váron kivűl a Rákóczyakra emlékeztet a 2.161 lakossal biró „mezőváros”-ban fekvő régi kastély és kertje, hol az egykori száz hársfa közűl, a melyek árnyékából I. Rákóczy György levelei voltak keltezve („Datum Zboroviae sub centum tiliis”), még sok fönnáll, és a melynek renaissance stilű temploma becses egyházi ötvösműveken kivűl a gróf Aspremont család tagjainak sírjait is magában rejti. Zboró ugyanis az egész makoviczai uradalommal együtt a Rákóczyakról leányágon, t. i. II. Rákóczy Ferencz nővére, Julia útján az Aspremont, ezekről pedig az Erdődy grófi családra szállott; csak újabban adták el az Erdődyek is, s az uradalom zborói része ma gróf Clary-Aldringen tulajdona.

Zborón túl a Gácsországba vezető út háromfelé ágazik; az egyik út egyenesen éjszaknak menve, Beheró fölött éri el az ország határát; a másik Alsó-Polyánkánál hatol át a Kárpátokon; a harmadik keletnek fordúlva s a Makovicza egész erdős-hegyes vidékét átszelve Szvidniket, az egykori Szirmay-féle uradalom fő helyét s jelenleg szolgabírói székhelyt érintve jut el az úgy nevezett duklai szoroshoz, mely elnevezését a közel fekvő hasonnevű galiczai várostól vette.

Ha Bártfától a Tapoly völgyében fölfelé haladva nyugatnak tartunk, mindinkább belé mélyedünk az anhalti herczeg uradalmának rengeteg erdőségeibe. Tarnó községtől éjszakra, Gáboltó mezővároson át a czigelkai gyógyforráshoz jutunk, ellenben nyugatnak menve előbb a máriavölgyi elhagyott vashámorhoz és öntőműhelyhez, továbbá a Forgách grófok által alapított livói üveghutához vezet az út. A Livó és Olejnok közötti hegyhátról, mely a Tárcza völgyét a Tapolyétól választja el, az úgy nevezett „Forgácska” szorostól gyönyörű kilátás nyílik mindenfelé.

De vissza kell immár térnünk Eperjesre, hogy onnan a megye harmadik városát, Kis-Szebent is meglátogassuk.

Eperjestől Kis-Szeben felé éjszaknyugatnak vezet az út, s először a sárosi várhegy körűl, az úgy nevezett „sárosi rónán” kanyarít nagy vargabetűt. Épen a várhegy alatt fekszik Nagy-Sáros nagyközség, a XIV. században szabad királyi város, mely privilegiumát Zsigmond alatt vesztette el. Időnként megyei székhely is volt; később kincstári, majd Rákóczy-, utóbb Szirmay-féle birtok. A 2.675 lakost számláló helységben csakhamar magára vonja figyelmünket az egykori Rákóczy-féle kastély, most Pulszky Géza tulajdona, melyben II. Rákóczy Ferencz elfogatott; továbbá a hatalmas műmalom-épület, mely teljesen korszerű műszaki berendezésével Sárosmegyének legnagyobb ipartelepe. Tovább haladva Szent-Mihály községbe jutunk, a mely a Szirmay grófoknak két – egy XVII. s egy XVIII. századból való – kastélyáról nevezetes; a Tárcza túlsó oldalán levő lejtőn látható Osztropataka község Bánó József úrilakával és szép parkjával.

Bártfa. Háry Gyulától

Orkuta (egykor valószinűleg Úr-Kútja) helységet is elhagyva, elérjük Kis-Szebent, mely 2.817 lakosával a megye három városa közűl legkisebb, de érdekes gót templomával, mely újabban szép, magas, stilszerű tornyot kapott, csínos, széles fő útczájával és dús gyümölcsös kertjeivel megnyerő hatású. Kis-Szebennek nagyobb s régibb épűletei a templomon kivűl a városháza arkádos átjáróval s a kegyesrendiek társháza és kis-gymnasiuma, melyet 1740-ben Dessewffy István lovassági tábornok alapított a város hozzájárúlásával s mely a múlt században a fölvidéki katholikus nemes családok által kedvelt nevelőintézet volt. 1850-ben a gymnasiumot megszűntették, de 1862-ben újra megnyilt s most 85 tanuló látogatja. Kis-Szeben felső végén egy igen régi papirmalom s az újon épűlt gyalogsági laktanya érdemelnek említést. Szeben jeles gyümölcstermesztésének hírében osztozik a szomszéd Nyárs-Ardó is, mely különösen cseresznyéjéről nevezetes.

A Tárcza völgye, melyben eddig is haladtunk, Kis-Szebentől éjszaknyugatnak menve mindinkább összeszűkűl s Péchújfalván – a Péchy család számos úri lakával élénkitett nagyobb falun – túl az addig erdős hegyeket jobbról-balról kopár magaslatok váltják föl. Vörösalma mellett egy oszlop emlékeztet az 1849-ki csatározásokban elesett honvédekre; a környéken levő falvak mindegyike egy-egy törzsökös megyei családot juttat eszünkbe: Dobó a Dobayakat, Roskovány a Roskoványiakat, Úsz-Salgó és Úszfalu az Uszokat, Gombosfalva a Gombosokat, stb. A felső völgy fő helye Héthárs 1.381 lakossal s fölötte érdekes régi templommal, melyben Tárczay Tamás és Dessewffy István síremlékei láthatók. Héthársnál kettéválik az út: az egyik ág a Tárcza folyása mentén halad tovább, a másik az úgy nevezett Pusztamezőn át a vízválasztó magaslatára visz s onnan a Poprád völgyébe lép át. A Tárcza völgyében feljebb Kriványba jutunk, hol Bornemisza Lajosnak van kastélya; azután Tárcza község következik, a hol a Tárcza folyó 1813-iki nagy áradása alkalmával vizének sodró erejével, a mihez talán valami földrengés is járúlt, megfoghatatlan módon végkép eltűntette a föld színéről a Szirmay grófok hatalmas kastélyát templomával együtt. Ez esetre még élő emberek emlékeznek. A kastélynak ma nyoma sincs. Innen éjszak felé, a Fekete-hegy alján fekszik Darócz, hol báró Berzeviczy Vincze, a kassai magyar színészet alapítója született, s hol a Szmrecsányiak úri laka van ritka szép parkkal. A Fekete-hegy másik oldalán fekszik Berzevicze, egykor szintén mezőváros, 1.498 lakossal, a Berzeviczyek több kuriájával s egy régi templommal, melyet a XVI. század elején valószinűleg ugyan az a Vincentius de Ragusa újított meg, a kitől a héthársi templom nagy része ered. Innen kezdve a Tárcza völgye erdőssé, regényessé válik, de a megyei út elkanyarodik itt a folyótól s nyugati irányban Alsó-Szalók mellett Szepes határába lép át. Ennek az útnak mentén fekszik Hamborg község, melyet a Berzeviczyektől egy ideig a karthausiak bírtak s ott híres búcsújáró helyet alapítottak; talán ennek romjain épűlt a mai kastély és templom.

A bártfai fürdő. Háry Gyulától

A Héthársról a Pusztamezőn vivő út előbb a Tárczayak tarkői várát, aztán Lubotint, a Dessewffyek egyik családi birtokát, s a már szintén említett Palocsát érinti. Itt már a Poprád vize folyik, melynek mentén fölfelé haladva a szepességi Lublóra, lefelé menve pedig meredek erdős hegyek közt Orlón túl a galicziai Leluchowba jutunk.

Hogy Sárosmegye többi részeit megismerjük, legczélszerűbb, ha Eperjesről négy irányban teszünk egy-egy útat. Az egyik irány az eperjes-sirokai útvonal, mely a Branyiszkó-hegyen haladván át, a vasútak létesűlése előtt a legnevezetesebb forgalmi útvonal volt Szepes és Sáros között. Ennek mentén, vagy ennek közelében feküsznek: Kis-Sáros, Zsebfalu, továbbá Kajata, a melyet a környező falvakkal együtt a XIII. században Bánkbántól koboztak el; Szinye és Szinye-Újfalu, a honnan a Szinyei-Mersék, Berthót és Hedri, a honnan a Berthótyak és Hedryek valók, továbbá Frics, a hol a báró Ghillány-féle, kitűnő renaissance-stiljéről és érdekes sgrafitto-képeiről nevezetes XVII. századbeli kastély vonja magára figyelmünket. Ezzel körűlbelűl egykorú a szinyei templom, melynek sírboltjába Caraffa egyik áldozatát, Keczer Andrást temették el. A Szinye-völgy környékének kies tájáról fölemlíthetjük még az úri lakókkal ékeskedő Jernyét, Izsépet, Klembérket, Szent-Imrét és a tulajdonos csasládról nevezett Piller-Peklént, továbbá Szinye-Lipócz községet, mely gyógyerejű ásványvizén és kövesítő czementes forrásán kivűl csepkőbarlangja és vadregényes sziklái miatt is megnevezést érdemel. Siroka elvesztette fontosságát, mióta a branyiszkói közlekedés csökkent; a délre fekvő Felső-Vitéz az 1831-iki kholerajárvány alatt kitört paraszt lázadásról emlékezetes.

Eperjestől délre s csekély távolságra fekszik Sóvár, híres sófőző hely. E három részből (Tót-Sóvár, Német-Sóvár és Sóbánya) alakúlt község a három sz. kir. város után legnagyobb s legnevezetesebb helye a megyének. Lakosainak száma (2.739) csak valamivel kisebb Szebenénél. Sóvár néprajzi tekintetben is külön érdekességű hely Sárosban, a mennyiben a „német”-nek nevezett részében lakó, II. József által ide telepített svábok még jobbára megőrizték a tótság közepette is nemzetiségüket úgy nyelvükben, mint csínos viseletükben; a csipkeverésben is kiváló ügyességűek. A sóvári sótartalmú víz már 1285-ben adományozás tárgya volt; de hosszú időn át csak igen kevéssé értékesítették. A sót itt 1572-től egészen 1752-ig bányászatilag termelték, de ekkor a bányákat a beléjök hatolt víz elárasztotta s azóta a tömlőkben fölhúzott vízből főzik ki a sót; újabban a sósvíznek gyógyfürdői czélokra való fölhasználása is tervbe van véve. A sófőzés czéljaira, valamint a közeli nagy kiterjedésű állami erdőségek igazgatóságának elhelyezésére szolgáló csínos épűletek városaias színt adnak a kies fekvésű községnek.

Kis-Szeben. Háry Gyulától

Sóvártól dél felé terjed a Tárcza széles alsó völgye, mely a megyének egyik legtermékenyebb terűlete s tájképi tekintetben is vonzó. A sóvári erdős hegység lejtőin fekszik Zsegnye, a templomosok egykori birtoka, és Harság Fest Lajos szép úri lakával; szemközt a Tárcza jobb partjának mezős lejtőin pedig Enyiczke és Kende. A völgy közepén emelkedik a Klobusiczky grófok díszes kastélya Szent-Péteren; most Szirmay gróf tulajdona. Legnagyobb községek itt a magas fekvésű Boroszló és Somos, egykori mezőváros, melyen alúl a Fűzy család fészke, Lemes fekszik, a hol e járás szolgabírói és járásbírói hivatala székel. Az innen az abaúji határig terjedő részen Böki, Berettő, Budamér és Lapispatak községekben sok az úri kastély s a szép kert és fasor; különösen az egykori Bujanovics-féle, továbbá az Újházy- és Keczerféle kastélyok tűnnek ki.

A Hernád völgyének Sárosmegyébe eső rövid részét a vasúton kivűl főkép a lemes-abosi út köti össze a Tárcza völgyével. A Hernád mentén mindenütt vadregényes, erdős a vidék. Ez az egész terűlet a Szinye-völgy egy részével együtt régente Kassa város tulajdona volt. A hegyoldalon fekvő Abos, most nevezetes vasúti góczpont, mert itt csatlakozik a kassa-oderbergi vonal az eperjes-tarnowihoz. Az e vidéken talált régiségek arra látszanak mutatni, hogy itt már a népvándorlás korában élénk volt a közlekedés. Odább Ó-Ruzsin mészkőbarlangjának leletei is történetelőtti idők tanúi. Épen a szepesi határon, szintén a Hernád partján fekszik Phoenix-hutta, melynek rézkohója csak nehány évvel ezelőtt szűntette meg működését.

Sárosmegye nyugati részét a Tapoly alsó folyásának és az Ósva (Olsva) medenczéjének áttekintésével ismertetjük.

Az eperjes-bártfai útvonalról Kapinál keleti irányban eltérve, a Zemplénbe vezető országúton az 1157 lakossal bíró Hanusfalu községbe jutunk, melyet a Dessewffy grófok kastélya ékesít. Innen a Tapoly mentén fölfelé haladva előbb Kapronczát érjük, a hol a cistercitáknak a XIII. században perjelségök volt. Odább Girált községbe jutunk, a mely egykor a Szirmayak tulajdona volt; most a Tapoly-vidék közigazgatási és törvénykezési fő helye s számos úrilakkal dicsekszik. Ez után következik Margonya szép kastélyával. A körűlfekvő falvakban főkép a megye protestáns nemes családainak: a Dessewffyeknek, Bánóknak, Kolosyaknak, Tahyaknak vannak úri lakaik, míg fölebb az 1.000 lakosnál többet számláló Kurima község van, mely kevéssel ez előtt a máltai lovagrend terjedelmes uradalmának fő helye volt, s a vidékkel együtt csak újabban kerűlt magánkezekbe. Kurimán felűl, Komaróczon és Bártfa-Újfalun át Bártfára jutunk.

A sóvári sófőző és sóraktár. Háry Gyulától

Sárosmegye délnyugati zugát az Ósva völgye foglalja el. Sóváron túl, Kakasfalu mellett gyönyörű regényes erdőségen, Szigord völgyén át jutunk föl a Simonka és Libánka hegyek magaslataira, a honnan az egész kies, virúló völgy áttekinthető. Itt, a Dubnik nevű telepen található a nemes opál, mely a szivárvány minden színében játszó tüzével hazánk legsajátságosabb drágaköve s az amerikai opálokat szépségben és becsben sokkal felűlmúlja. Valószínű, hhogye drágakő aknázása már a legrégibb időben kezdődött, csakhogy a talált kövek mint keletiek kerűltek forgalomba. Az észszerűbb bányászat és opálkereskedés megindítása a jeles régész Fejérváry Gábornak köszönhető, ki a kincstártól bérbevette ezt, a kivégzett Keczer Andrástól a többi ósvavölgyi birtokokkal együtt elkobzott terűletet s azóta épültek az első rendes bányaművek, míg lassanként a mai telep keletkezett. Leszállva a völgybe, előbb Vörösvágást érjük, majd Ófalut, Keczer-Lipóczot, Keczer-Peklént és Kosztolánt, melyek mindegyikében egy-egy kastély vagy rom jelzi a Keczereknek nagyobbrészt a kincstár tulajdonába kerűlt egykori birtokát.

A terűlet, mely fölött a föntebbiekben futólagos szemlét tartottunk, 3.821.8 négyszögkilométernyi, melyen a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 382 községben 168.021 polgári egyén lakik, a katonaságot hozzá számítva pedig 169. 033 lélek. Ez a népszám az utolsó számlálást megelőző 10 évre nézve megállapodást, a távolabbi múlthoz hasonlítva pedig hanyatlást jelent, mert még ha a negyvenes évekbeli kevésbé megbízható följegyzéseknek, melyek a megye lakosságát 192–196.000 teszik, teljes hitelt nem adunk is, az 1870-iki népszámlálás is 7.271-el több lakost derített ki a jelenlegi számnál.

A népszám e hanyatlásában legnagyobb része van a mezőgazdasági körűlmények sanyarú voltának s az e miatt lábra kapott Amerikába való kivándorlásnak. Mert a megye lakosságának legnagyobb része mezőgazdasággal foglalkozik; de az alacsony munkabér és a kereset csekély volta a föld népét eleinte az Alföldre hajtotta az ottani korábbi aratás idejére; majd tovább űzte a tengeren túli világrészbe. Ott sokan elvesztek ugyan a kivándorlottak közűl, de sokan vissza is tértek, még pedig tetemes keresménynyel. A helyzetben most már fordúlat állott be, a némileg meggyérűlt parasztság földet szerzett az amerikai pénzen, bérmunkát nem szívesen vállal; szerényen megél a maga kis földjén, a nagyobb birtokosok ellenben a csekély gabonaárak és drágúló munkabérek kettős nyomásával csak nehezen bírnak küzdeni, a minek következése, hogy Sárosban az utóbbi időben a középbirtokok legnagyobb része elaprózódva parasztgazdák kezébe jutott, sőt a megyében lévő kevés nagybirtok közűl is több parczellázás és eladás alá kerűlt.

A fő mezőgazdasági termények: zab, rozs, búza, árpa és burgonya; a terűlet nagyobb része nem szántóföld, hanem erdő, legelő, meg rét. Valódi ipari gazdálkodást tőke hiányában csak kevés helyen űznek; a gazdasági szeszgyárak nagyobb része szünetel; ellenben a marhatenyésztésben mutatkozik újabban a megyei gazdasági egyesűlet buzgólkodása következtében némi lendűlet s a fajnemesítésre való törekvés. A legutóbbi összeírás 66.700-ban mutatta ki a szarvasmarhák számát, 61.400-ban a juhokét, ellenben a sertésekét csak 17.000-ben.

A gyümölcstermesztésnek jó talaja ugyan Sáros, de haladás azért ezen a téren is csak imitt-amott tapasztalható. A múlt században és e század közepén a gyümölcstermesztés sokkal általánosabb volt s a gyümölcs kivitelre is kerűlt; ma is termesztik az őszi baraczk és szőlő kivételével úgy szólván az összes hazai gyümölcsfajokat, de minőség tekintetében más vidékek túlszárnyalták Sárost, kivitel tárgya pedig csak a kajszínbaraczk Szeben vidékéről, meg kevés alma és körte. Újabban a kormány Szebenben – a város hozzájárúlásával – kertészeti telepet állított föl, mely az egész megye gyümölcstermesztését emelni fogja.

A szentpéteri kastély. Háry Gyulától

Erdészeti tekintetben Sárosmegye fontossága elvitázhatatlan. Az ősidőkben valószinűleg a megye egész hegyes terűletét erdőség borította; az évszázadok pusztításait most igyekeznek az állam, a községek s egyes birtokosok erdősítés által helyrepótolni. De még a jelen állapotban is több mint 220.000 holdat borít erdőség, melyből csak 70.670 holdnyi a kötött erdőbirtok. Az erdők jóval nagyobb része lombos, kisebb része fenyűfából áll; az épületfa Sárosnak mindenesetre legjövedelmezőbb nyersterménye.

Az ipar és kereskedelem Sárosban jobbára a megyében előállított nyerstermények földolgozására és forgalomba hozatalára szorítkozik. E téren – mint már az előbbiekből is kitűnt – a gyáripar kifejlődése és a közlekedés gyökeres megváltozása határozott hanyatlást idézett elő a múlthoz képest; csak újabban mutatkozik ismét némi haladás. A vászonkészítést, mely Sárosnak a legrégibb időktől fogva legsajátabb házi ipara volt s még e század első felében is nevezetes kereskedelmi czikkeket szolgáltatott, ma is űzik ugyan, de pusztán a pórnép fon és sző saját használatára. A helyi fogyasztás körét némileg túllépi a sóvári csipke, mint szintén házi ipari készítmény. A kisebb helyeken ma már csak a legközönségesebb, népi és kézműiparnak van tere, de a kézműipar köre magukban a városokban is rendkivűl megszűkűlt.

A nagy-sárosi műmalom, mely egy részvénytársaság tulajdona, 40 évi fönnállása alatt kétszeri leégése mellett is annyira fejlődött, hogy ma víz- és gőzerővel, mintegy 140 munkással napi 800 méter mázsa megőrlésére képes; az őrlésre kerűlő gabonát – melynek évi mennyisége 280.000 métermázsa körűl jár – Sároson és a szomszéd megyéken kivűl Heves, Borsod és Szabolcs megyékből is vásárolja s őrleményeit a hazai piaczon kivűl Galicziába, Sziléziába, Morva- és Csehországba, sőt éjszaki Németországba is szállítja.

A nyerstermények megoszlásának megfelelően a legtöbb iparvállalat a fa földolgozásával foglalkozik; van a megyében 3 nagyobb vizi műfűrész, 7 gőzfűrész és mintegy 32 közönséges parasztfűrész; a zsindelycsinálók ideiglenes telepeken dolgoznak. A legtöbb fa mint épűletfa vagy vasúti talpfa kerűl forgalomba. A kakasfalvi kincstári erdőuradalom szigordi csatornáján úsztatja le a tüzifát, melynek Sóvár a lerakó és elárúsító helye.

A sóvári sót, melyből évenként mintegy 70.000 métermázsát termelnek, a kősónál kevésbé keresett árú levén, jobbára csak a közeli vidék fogyasztja. A dubniki opált jelenleg Egger budapesti kereskedő, a bányatelep bérlője, juttatja forgalomba; a 40–150 munkást foglalkoztató bánya és csiszoló-műhely jövedelme természetesen nagyon változó; de ennek az ékkőnek a piacza tényleg az egész világ.

A dubniki opálbányák: Vörösvágás. Háry Gyulától

A nagy-sárosi műmalmon és a nagyobb műfűrészeken kivűl Sárosban ez idő szerint még hét gyáripari vállalat van: egy papirgyár, egy fabútor-, egy doboz- és gyermekjáték-gyár, azonkivűl Livón egy még a múlt században alapított s ma öblös és csiszolt üvegekben mintegy évi 30.000 forintnyi árút készítő üveggyár, és Eperjesen egy kályha-, meg egy szövőgyár. A kályhagyárat 1885-ben az eperjesi népbank létesítette, s ma már meglehetős sikerrel versenyez a külföldi gyártmányokkal; évi termelési képessége 2.000 kályha; piaczot szerzett magának az ország távolabbi részeiben is és mintegy évi 70.000 forintra rúgó forgalmat mutathat föl. Az eperjesi lendamaszt műszövőgyár mintegy 40 szövőszéken mindenféle fehérneműt versenyre teljesen alkalmas minőségben állít elő s gyártmányait az országban és azon kivűl is meglehetős mennyiségben adja el.

Kiváló kereskedelmi czikkei végűl Sárosmegyének az ásványvizek, melyek közűl példáúl csak a szinye-lipóczi Salvator-víz évenként egy millió palaczkkal kerűl Európában s azon túl is forgalomba.

A megye gazdasági állapotaira nem csekély hatással volt a vasúti hálózatnak Sárosmegyére való kiterjesztése, a mely 1870-ben vette kezdetét; ekkor nyilt meg ugyanis a kassa-oderbergi vasút kassa-abosi szakasza és az Abostól Eperjesig vivő vonal; két évvel később a pályát meghosszabbították Abostól Poprádig, majd tovább Oderberg felé; 1873-ban pedig az eperjes-orlói vonalat is, mely Nagy-Sárost, Kis-Szebent, Héthárst érintve Sárosmegyét Galicziával köti össze, átadták a forgalomnak. Újabb időben, vagyis 1895-ben nyilt meg az eperjes-bártfai vonal, melynek meghosszabbitása Galicziáig már a közel jövőben várható.

Sárosmegye lakosságának nagy többsége, vagyis 84 százaléka, a katholikus vallás híve, és pedig nagyobb részben (53%) a latin szertartású, kisebb részben (30%) a görög szertartású katholikus egyházé; az ágostai hitvallású evangelikusok 8 1/2, az izraeliták 7%-át teszik a lakosságnak. Nyelv szerint a lakosság legnagyobb része (majdnem 67%) tót, közel 21% rutén, 7% német és csak 3 1/2% magyar. Úgy a vallások, mint a nyelvek és nemzetiségek megoszlása idők folytán változásokon ment keresztűl. Kétségtelen, hogy a protestánsok száma Sárosban a XVII. század utolsó negyedéig aránylag sokkal nagyobb volt, mint most, s a nemzetiségi megoszlás is tarkább volt még e század elején, a mikor a lakosság közé, kivált a városokban, vendek, ráczok és görögök is vegyűltek; a nemzetiségek arányai is eltértek régebben a mostaniaktól és pedig a magyarság javára. A megyében szerteszét egyes dűlők, folyók, helységek elnvezése mutatja, hogy ott hajdan magyarok laktak; a XVIII. század elején még Nagy-Sároson, Héthárson magyar nyelven írták a község jegyzőkönyveit, sőt az Abaújhoz közeleső falvakban, valamint a Szekcső mentén néhol még ma is tiszta magyar nevűek oly pór családok, melyeknek tagjai egy szót sem tudnak magyarúl. A mit azonban a magyarság a köznép körében vesztett, azt pótolni igyekszik a városok lakosságának megmagyarosodása, mely Sárosban is bámúlatos gyorsasággal megy végbe.

Budaméri népviselet. Háry Gyulától

A magyar nyelvnek latin, német és tót szókkal való vegyítése s tótos kiejtése, a miért a sárosiakat régebben annyit gúnyolták, mindinkább eltűnik s tiszta magyarságnak ad helyet, a miben bizonyára legnagyobb érdeme van az iskoláknak és az „Eperjesi Széchenyi kör”-nek.

A városokban levő felsőbb fokú iskolákon kivűl Sárosmegyében összesen 257 elemi népiskola van, melyek közűl csak 14 állami, a legtöbb (239) felekezeti. A tanköteleseknek több mint 76%-a jár tényleg iskolába.

A magyarság Sárosmegyében kizárólag a városokban és a falusi „honoratiorok” között található; Eperjesen a lakosságnak körűlbelűl fele tud már magyarúl. A falusi köznép – az egy Német-Sóvár kivételével – tót és rutén. A rutének a megyének éjszaki részeit lakják, 2–3 mérföldnyi szélességű szegélyt alkotva a galicziai határ felől. Nyelvben, vallásban, némileg viseletben is különböznek a tótoktól; vallásuk a görög katholikus, nyelvök a galicziai kis-orosz vagy rutén nyelvhez való átmenet a tótból, míg a sárosi tót nyelv – hasonlóan a szepesihez és zemplénihez – a csehnek és lengyelnek vegyűléséből látszik eredni.

A népviselet Sárosban még erősen tartja magát s kivált helyenként csinos; a parasztviseletnek legnagyobb része házi ipar útján készűl.

A tót nép többnyire magas, szálas emberekből áll; a rutének valamivel alacsonyabb termetűek; a férfiak nagyon kevés kivétellel borotvált arczúak, a rutének és a velök szomszédos tótok éltesebb korukban hosszú lelógó hajfürtöket viselnek. Bár gyermekeik, úgyszólván, kivétel nélkül világos szőke hajúak, a felnőttek hajuknak zsirral való kenegetésétől mind megbarnúlnak. Csontos, szikár, szívós és munkabíró nép a tót ép úgy, mint a rutén, mely közt kövér ember nem látható. A nehéz munka, a szigorú életmód megedzi a férfiakat és nőket egyaránt, s bár a nők a kevés kimélet miatt, melyben anyai állapotuk részesűl, hamar vénűlnek, vénségökben is még soká munkabírók maradnak.

A sárosi nép egyszerű életmódját már lakása is jellemzi; ez rendesen szalmafödeles faház, mely egy szobát, pitvart és kamarát foglal magába, néha még az istállót is; csak a vagyonosabb vidékeken láthatók tágasabb, rendesebb, csinosabb és egészségesebb lakások.

Sanyarúnak mondható élete és csekély műveltsége mellett sem hiányzik e népben a képzelő tehetség és némi költői érzék. Vannak eredeti dalai is, melyek némelyike rythmusában nagyon hasonló a magyar dalokhoz, s melyekben többnyire a szenvedélytelen, lemondó, önmagába merűlő szerelmi kesergés nyilatkozik olyankor is, ha duhaj hangon kezdik; de a boldog, sőt elbizakodó szerelem is megtalálja nálok kifejezését.

A tótnak műveletlen, de erős képzelete nyilatkozik regeköltésében és főkép babonáiban. Sárosban alig van ábrándosabb formájú szikla vagy várrom, a melyhez a néphit valami mondát nem fűzne. A mondák hőse rendesen az ördög, a kinek valaki eladta magát s azután megcsalata.

A sárosi tótok táncza, valamint dala sem mindig eredeti, az elrontott csárdás, keringő, polka is divatozik náluk; saját, tót tánczukat egyhangú ütemre, népdalaik zenéje mellett egy helyben járják, lassú rezgéssel, a sarkon aprózva, ide-oda ugrással, időnként a tánczos fölemelt kézzel forgatja tánczosnőjét. A táncznál rendesen komoly, ünnepélyes arczot mutatnak, néha búslakodót; csak mikor már jól bepálinkáztak, akkor tör ki a kurjongatás, éneklés, toporzékolás.

Táncz fejezi be az aratási ünnepet is, a melynél a tótok gazdagon fölbokrétázott és fölszalagozott kalászkoszorút vive vonúlnak az urasági udvarba, üdvözlésre és áldomásra. Az ilyen ünnepélyen gyakran az urasági család fiatalabbjai is belévegyűlnek a mezi munkások és munkásnők tánczába, együtt élvezvén velök a bevégzett munka örömét.

Általán Sárosban fölötte kedélyes, patriarkális volt régebben a viszony mindenütt fölesúr és földmíves között, még a jobbágyság megszűntetése után is sokáig; hozzájárúlt ehhez a tótoknak ragaszkodó, a függőséget szerető természete. Most sok minden megváltozott; a ragaszkodás kötelékei meglazúltak; a régi birtokosok nagy része túladott a birtokán, vagy bérlő kezelésére bízta azt.

Mert Sárosmegye művelt társadalma is nagy átalakúláson ment keresztűl. A régi nemesi osztály, mely a rendiség megszűntetése után is egy ideig még korlátlanúl uralkodott a megyében, a viszonyok változása, számos tagjának elszegényedése vagy a megyei élet körén kivűl való működése következtében, ha nem is vezérszerepét, de társadalmi sulyának nagy részét mindenesetre elvesztette; az előállott hézagot az a városi polgári elem sietett betölteni, mely a három sz. kir. városnak rendezett tanácsú várossá való átalakúlása s a megyei törvényhatóságba való beolvadása által jogilag is részesévé lett a megye közéletének. Talán sehol sem ment végbe ez az összeolvadás olyan gyorsan, olyan simán és olyan tökéletesen, mint Sárosban, a melynek közéletében ma megyei és városi elemet szétválasztani, megkülönböztetni nem is lehet.

Ez az átalakúlt társadalom már teljesen nélkülözi a léha úrhatnámságnak azt a soakt emlegetett vonását, a mely a „sárosi svihák”-nak mindig túlzott és soha sem általánosítható typusában volt megtestesítve; de megőrizte teljesen a lelkesedni, élni és vigadni tudás hagyományos erejét, a mely egyesűlve a polgári elem gyakorlatibb életfölfogásával és kitartóbb szorgalmával olyan anyag, a mely jól tud idomúlni az alkotó kéz alatt s jól tud ellenállani a megrontó kezeknek.

A zborói várrom. Háry Gyulától