Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A zene.

A zene.

Roskovics Ignácztól

A ki napjainkban megfigyeli Budapest zenei életét, aránylag épen oly alakúlásokat, divatos csoportosúlásokat, művészi törekvéseket lát itt is, mint Európa más fővárosaiban. A világhírű művészek vándor útitervökben Budapestet a többi fővárosok közé rendes állomásúl iktatták be. A külfölddel bizonyos csere-viszony lépett életbe, s Budapest mindkét nemű művészei nemcsak szívesen látott vendégek szoktak lenni, hanem sokan rendes foglalkozást is találnak a külföldön; de viszont Budapesten is gyakran hálás tért és megélhetést találnak a külföldiek.

Hogy Budapest művészileg is eléggé fontos középpont, mutatja az, hogy Magyarországnak művészi tanúlmányokra vágyó fiai és leányai mind ide törekednek, itt szerzik meg a művészi fölavatást, s viszont az ország minden irányába innen terjed szét a világosság ezen a téren is.

Ezeket tapasztalhatjuk napjainkban; de régen nem így volt a dolog, s ha egy pillantást vetünk a zene, főleg a magyar zene fejlődésére, akkor Budapestet még nem tekinthetjűk irányadó középpontnak. Ilyen középpontot egyébiránt akkor tulajdonkép sehol sem is találunk; mert, a mi följegyzésre méltó, az ma itt, holnap amott merűl föl vagy a királyi udvarnál, vagy valamely művészet-kedvelő főúr házánál, vagy egyik-másik székesegyház körében. Ezért zenénk fejlődési mozzanatai között alig, vagy nem is találunk összekötő kapcsokat, sőt a régibb időkről adatok hiánya miatt csak azt mondhatjuk, hogy Magyarországon minden előmunkálat meg volt téve a zenének művészetté fejlesztésére; s hogy a XVI. század folytán – mint az olaszoknál, francziáknál és németeknél – a magyaroknál is lendűletet kellett volna vennie a műköltészetnek úgy az egyházi, mint a világi zene terén; de a művészetekre nézve kedvezőtlen viharos időkban a magyar nemhogy bizonyos önállóságra juthatott volna, hanem az is becsületére válik, hogy önálló nemzeti alkotás helyett az előbbhaladt nemzeteket nyomon tudta követni. Nagyobb önállóságra törekvő mozgalom csak a múlt század második felében és a jelen század elején indúl meg, mikor egyszersmind a nemzeti motivumok iránt is általánosabbá válik a figyelem a zene művelőinél. Majd Budapest is elfoglalja illő helyét s itt lendűl föl később leghatalmasabban mind az egyházi, mind a világi zene ügye.

I. Az egyházi zene. Bartalus Istvántól

A vallásújítás első századában, mint a magyar katholikusoknál már régebben, a protestansok közt is khorálzene-irodalom keletkezett. Buzgón fordítgatták magyarra a latin szövegeket, népszerűsítették a régi latin dallamokat. A protestansok a régi szertartásból sok mindent megtartottak; viszont a katholikusok sok eredeti protestans éneket (olykor dallamostól) átvettek saját gyűjteményeikbe.

A magyar katholikus egyházat illetőleg azonban megjegyzendő, hogy az általános szertartási egyöntetűség mellett is már a XVI. század előtt bizonyos tekintetben különbözött más országbeli katholikusoktól. Tudjuk, hogy több századnak kellett lefolynia addig, míg az egyöntetűség Európa-szerte teljesen sikerűlt; s föltehetjük, hogy a X. századon kezdve a magyarnak is hasonló mozgalmakon kellett átmennie, s a teljes egyöntetűség a reformatio ellenhatása nélkűl talán a XVI. században sem sikerűlt volna. A római egyház által követelt egyöntetűség megzavarását azon nemzeti elemek okozták, melyek főleg a magyar népénekekben folyton éltek, s a reformatio korában is fenmaradtak. Ezekre vonatkozik egy 1560-ban Oláh Miklós esztergomi érsek alatt tartott zsinat határozata, mely terhes büntetés alatt megtiltja az olyan, akár népies (azaz magyar), akár latin szövegű énekek egyházi használatát, melyekről nem bizonyos, hogy az egyháznagyok már száz évvel az előtt elfogadták, vagy a melyek, mint a jelenkor termékei, kivűl esnek az illető felsőbbség jóváhagyásán, nehogy a különben természeténél fogva vallásos magyar nép buzgóság színe alatt tévelygésre vezettessék, „mint – fájdalom! – már több helyen megtörtént”. Ez a zsinati határozat több tekintetben megérdemli figyelmünket. Ugyanis, hogy száz évvel régibb énekekre hivatkozik, melyeket vulgaris néven említ. Hogy ezek tisztán magyarok voltak, igazolják a XVII. század nyomtatott énekeskönyvei, melyek dallamai közt a korábbi századok termékei, s ezek közt valószínűleg sokkal korábbi mysteriumi énekek maradványai is szerepelnek, „régi ének” fölírattal vannak jelölve, s az előbbi zsinat értelmében szentesítve. Továbbá azt is kiolvashatjuk belőle, hogy a magyar nép a reformatio előtti századokban már részt vett a szertartásokban; mert különben a magyar szövegű népies (vulgaris) énekek emlegetésének nincs értelme. A latin szövegek alatt sem kizárólag rómaiakat kell értenünk, hanem vagy eredeti, vagy régibb dallamra Magyarországon írottakat. A nyomtatott gyűjteményekben ilyenekkel is találkozunk.

A föntebbi zsinat tulajdonképeni czélja, hogy t. i. megakadályozza a rohamosan terjedő protestans dallamokat, nem sikerűlt. Ezért ama határozat után négy év mulva, I. Ferdinándnak egy 1564 június 14-én kelt rendelete szerint az ellenőrzés szigorú megtartása mellett a népéneklésnek újabb engedmény adatott, s szabad lett a szent áldozás után is az egyház szellemével megegyező hymnusokat, vagy responsoriummal összekötött zsoltárokat magyarúl énekelni.

Az előbbi engedmény után a zsinatok csak 1611-ben foglalkoznak az énekügygyel. A pápa ugyanis elrendeli, hogy félretevén az eddig szokásos szertartásokat, helyettök a trienti zsinat reformját léptessék életbe. Ezt azon időkben Magyarországon is érvényesítni annyi lett volna, mint a magyar népet épen akkor fosztani meg századok által szentesített nemzeti énekeitől, mikor a protestantismus ezen jogokat elismervén, híveinek nemzeti nyelvű énekeket adott. Ily eljárás az anyaegyház híveit a protestantismus karjai közé terelte volna. Valószínűleg hasonló okokkal támogatja Forgács Ferencz bíbornok e tárgyban V. Pál pápához küldött emlékíratát, melyben előterjeszti a breviarium és missale megváltoztatásával járó nehézségeket, kérvén a pápát, hogy az eddigiek ne törűltessenek el egészen, hanem megrostálás után maradhassanak meg továbbra is.

Az évkönyvekben nincs ugyan nyoma, de valószínű, hogy Rómában meghallgatták az említett fölterjesztést, mert a szertartás s az abban megszokott magyar énekek megmaradtak; csak 18 év múlva (1629) vette újra kezébe az énekügyet a Pázmány alatt tartott nagyszombati zsinat. Látható az ott hozott határozatból, hogy az eddigi zsinatok nem tudtak gátat vetni a protestans énekek terjedésének, s hogy hasonló tiltakozások és reviziók helyett a visszaélések megszűntetésére erélyesebben kell föllépniök. Pázmány tehát rendelkezett, hogy az eddig írott énekeskönyvek külön bizottság őrködése mellett nyomtatásban adassanak közhasználatra, s ezeken kivűl az egyházban vagy processiók alkalmával mások ne énekeltessenek. E határozat életbe léptetésével vége lett a kántor-tanítók önkényes eljárásának, mely úton nemcsak protestans dallamok, de saját költői zsengéik is bejuthattak az egyházba.

Ily mozgalmas volt az énekügy a római katholikus egyház kebelében a XVII. század elejéig. A mozgalmak azonban elég bőven meghozták gyümölcseiket irodalmilag. Mindenik egyház mintegy versenyezve áldozott énekeskönyvei közzétételére s kellett is áldoznia, mert az akkori politikailag és vagyonilag zilált helyzetben csakis az egyházak versenye hozhatott oly tiszteletreméltó nagy áldozatokat.

A katholikus egyház írott énekgyűjteményei közűl a XVI. és megelőző századokból egy példányt sem ismerünk. Ezek a XVII. század nyomtatványai által fölöslegesekké, sőt tilosakká váltak és elvesztek. Nem lehet meghatározni, mennyit vesztettünk bennök; mert az anyaegyház megmentette ugyan a czéljaival egyezőket, de a kirekesztett dallamok közt lehettek nemzeti zenénkre nézve nagy fontosságúak. A XVII. századból azonban fönmaradt öt írott gyűjtemény, úgy mint: 1. A „Graduale Romanum” (1623); 2. Gyöngyösi khorál-könyv (1618–1623); 3. Cancionale Hungaricum (1617); 4. Cancionale et Passionale Hungaricum Societatis Jesu Residentiae Turociensis, a XVII. század végéről. Ezek ma a budapesti egyetemi könyvtár birtokában vannak.

A magyar zenére nézve nagy fontosságú egy erdélyi codex, jelenleg a csiksomlyói ferenczesek birtokában. Az egész orgona-táblázatokban van írva következő czímmel: „Organo Missale opera ac studio fratris patris Joannis Kájoni ordinia Minorum organistae et organifabri. Guardiani Conventus Mikháziensis. Anno 1667”.

Felötlő, hogy a nagyszombati zsinat határozata csakis 41 év múlva, 1672-ben, vétetett foganatba, t. i. ekkor jelent meg – Szelepcsényi György érsek alatt – Nagy-Szombatban ama bizottságilag szerkesztett Cancionale, mely a legújabb időkig szabályadó lett. Magyar czíme: „Régi és új, deák és magyar ájitatos egyházi énekek és litániák”, stb. De késhetett ez a gyűjtemény, mert már 1651-ben megelőzte a Kisdi Benedek egri püspöknek ajánlott énekeskönyv, mi által a közszükség fedezve lőn elannyira, hogy a Szelepcsényiét ennek czímlapjához, tartalmához s az énekek beosztásához hasonlítván, csak nehány énekkel bővített utánnyomatnak mondhatjuk.

Kisdiével versenyezni látszik a szintén egri püspök, Szegedi Lénárd, költségén 1674-ben Kassán nyomatott gyűjtemény, mely az énekeknek mind mennyiségére, mind változatosságára nézve fölűlmúlja az eddigieket, sőt magyarosabbnak mondható.

A XVII. századot Náray „Lyra coelestis” czímű gyűjteménye zárja be. A többieknél terjedelemre nézve kisebb, de nemzeti szempontból igen érdekes. Nagy-Szombatban nyomatott 1695-ben.

Erdély részéről a „Gyula-fejérvári Paterek” adtak ki egy „Lelki Paradicsom” czímű buzgalmi könyvet (Gyulafejérvár, 1700), melyben csoportonként igen becses hymnusok vannak, de dallamok nélkűl; továbbá a föntebb említett Kájoni is adott ki egy énekeskönyvet (dallamok nélkűl), mely Organo Missale-jával egy időre, 1676-ra, esik.

A protestansok a XVI. századból három codexet örököltek: egyik a Batthyányé (másolata az akadémia könyvtárában); a másik kettő a sárospataki főiskola sajátja; (másolatuk szintén az akadémia könyvtárában). Általában a codexeket egykor Toldy tévedésből a katholikusok közé számította, mi annál könnyebben megeshetett, mert czímlapjuk nincs; de más felől tudjuk, hogy Luther a római szertartást s az azzal kapcsolatos énekeket meghagyta. Erre szükségtelen más tanút fölhozni, mint Geleji Katona István erdélyi püspök nyomtatott graduálját, mely az említett codexekből van összeállítva.

Ugyane század folytán – mint már érintve volt – számosak a protestans egyházi költők, kiknek művei dallam nélkűl jelentek meg, legfölebb valamely általán ismert ének dallamára hivatkozva. Tenniök kellett ezt az akkor sok költséggel járó kótanyomás miatt, s tehették, mert a nép az illető dallamokat jól ismerte. Volt azonban az ilyen eljárásnak káros következménye is, a mennyiben olyan dallamok is elvesztek, melyeket valószínűleg a versköltők írtak, de róluk ma a szakirodalom története be sem számolhat. Ezeknek Tinódy stíljához kellett hasonlítniok, mit Sztárainak egy éneke is igazol, mely katholikus gyűjteményben maradt fenn. Ugyanis a Szelepcsényi- és Kisdi-féle cancionalékban több protestans ének meghagyatott (melyekről alább még lesz szó), s ezek közt Sztáraitól a XXII. zsoltár a dallamával együtt. Szerzőségét kétségtelenné teszik a versfők, melyekből (a 9. versszaknak későbbi módosításból származhatott R. betűjét kivéve) SZTÁRAI MI(R)ÁLY neve olvasható ki. Ez a reformátor méltó kortársa volt Tinódynak. Olaszországban tanúlt, főkép Paduában a lantvirtuózok fő helyén. Több helyütt volt pap, legtovább Tolnán és Debreczenben. Képzett zenész nemcsak az egyházi, de a világi zene terén is. Imre a XXII-ik zsoltár dallama, mely a fent nevezett gyűjteményekben egymaga maradt meg napjainkig, s ezért a végenyészettől megmentendő.

Szent Dávid próféta Éneklő könyvének Huszonkettőd részében Bizván az Istennek Az ő reá való Nagy gondviselésében, És hálákat adván Ő szent felségének Mind egész életében. Igen dicsekedik Lelkében minden hív Keresztyének Képében.

A reformátorok közt sokan foglalkoztak ugyan népies zsoltárírással, de legtöbbet írt Sztárai, ki mintegy útmutatója volt kortársainak. Szokás volt ezen időkben (sőt még később is sokáig) az acrostichonok írása, melyekbe az író vagy bizonyos jellemző mondatot, vagy pártfogója, vagy saját nevét szokta elrejteni. Az acrostichonok a versírásnak inkább kárára, mint hasznára voltak; azonban e korszak versei nem gyöngébbek azoknál, melyek ily rejtvény nélkűliek; sőt becsesebbek, a mennyiben több egyházi költő nevét megőrizték. Példáúl: István deák, Miklós deák, Németi Ferencz, Thordai, Harsányi Imre, Petki János, stb. Ezeken kivűl szintén mint egyházi írók is szerepeltek: Balassa Bálint, Rimai János és Beniczky Péter; az egyházi rendből pedig megemlítendők: Batizi András, Dévai Biró Mátyás, Radán Balázs, Huszár Gál, Szegedi Kis István, Skarica Máté.

A katholikusok nem levén kezdői a népies zsoltárírásnak, e téren nem is szerepeltek, sőt, miután ama zsoltárok tartalma nem dogmai, hanem tisztán emberi érzemények kifejezése, a versenyzés helyett gyűjteményeikben inkább rovatot nyitottak azok fölvételére. Ennek tulajdonítható, hogy Kisdinél 10, Szelepcsényinél ugyanennyi, Szegedinél 24, Kájoninál 50 zsoltáréneket találunk.

A protestans énekgyűjtemények közt első a Huszár Gál könyve, az „Isteni dicsiretek és Psalmusok” (Debreczen, 1560), melynek azonban ma csupán a czíme van még fenn; tíz-tizenöt évvel később (szintén Debreczenben) megjelent „Énekes könyv”-e, talán az előbbinek bővített kiadása, csak két csonka példányban ismeretes. Következik ezután Bornemisza Péteré. Megjelent Detrekőn 1582-ben ily czím alatt: „Enekec haromrendbe: kvloemb kvlömb felec. I. Elsoebe Roeuid diczeretec vadnac. Kiknec szamoc CXCVIII. kic koezzul, soc Praedicatioc melle valoc. II. Masikba, Hosszabbac vadnac: az szent Iras intesi és magyarazati szerint. Kic Praedikatioc gyarant oktatnac. Kiknek szamoc aproual elegy LX. III. Harmadikba: Az biblianac ki valogatot foe foe XVIII Historiaiabol valoc”.

Beythe István (1580 körűl sopron- és zalamegyei superintendens) szintén adott ki egy Énekes könyvet (kótákkal), melynek csak egy csonka példánya és egy töredéke ismeretes.

1590-ben is jelent meg egy ily czímű „Psalmusokból való isteni Dicsiretek.” Az író és kiadó nevét homály fedi. Gönczi Fábricius György debreczeni pap és püspök gyűjteménye három kiadást ért. Először megjelent 1592-ben Debreczenben, Bod Péter szerint ily czím alatt: „Keresztyéni énekek, melyek a Gradual mellett s a nélkűl is, a hol azzal nem élhetnek, a magyar nemzetben reformáltatott ekklézsiákban azoknak mondatni.” Újabban kiadták Debreczenben 1616-ban és 1620-ban, Bártfán 1640-ben és Lőcsén 1654-ben. A sárospataki könyvtárban van még egy bártfai kiadású csonka példány, mely Toldy szerint 1590 után jelent meg, de beosztása különbözik a Göncziétől, s némely ebben meg nem levő éneket is foglal magában.

1598-ban jelent meg először Debreczenben Ujfalvi Imre Halotti énekek gyűjteménye, a mely aztán több kiadást is ért.

Mindezek többé-kevésbbé egymásnak másolatai a XVII. század elejéig. Ekkor 1607-ben Herbornban jelent meg Szenczi Molnár Albert Zsoltáros könyve. A Magyar Tud. Akadémia könyvtárában őrzött példány 1612-ből való. Czíme: „Szent Davidnac Soltari az Franciai notaknak és verseknec módgyokra Magyar versekre fordítattac és rendeltettec. Az Szenczi Molnár Albert által. Egyéb régi szokott Psalmosockal és válogatott lelki énekeckel”; stb.

Ezt követi 1636-ban Geleji Katona István „Öreg Gradval”-ja, mely fejedelmi kiadójához, Rákóczi Györgyhöz, méltó díszes alakban Gyula-Fejérváron hagyta el a sajtót. Ezen túl a Gönczi-féle énekes könyv még kilencz, a Szenczi Molnár Albert-féle Zsoltáros könyv pedig még húsz különféle kiadást ért e században. E két kedvelt gyűjtemény együtt is különféle kiadást ért e században. E két kedvelt gyűjtemény együtt is megjelent egy kötetben 1654-ben Váradon. Vannak e századból írott gyűjtemények is, de tartalmuk régi énekekből áll. Ilyen gyűjtemények: a Lipcsei codex, a Lugossy codexe 1627–33-ból, meg az Akadémiának úgy nevezett Kecskeméti codexe 1637-ből.

Az unitáriusok a XVI. században csak írott énekeket használtak, melyek nyomtatásban csak a XVII. században jelentek meg; a régiebbek, ha voltak, mind elvesztek. Toldy említ egy kiadványt; de ez 1630–40 közt jelent meg, mert – mint Kriza, unitárius püspök után tudjuk – Molnár Alberttől is van benne egy ének, s egy másik Tordai János unitárius tanártól, ki 1636-ban végezte be a maga énekes könyvét. Az unitáriusoknak XVII. századbeli kiadványaiból ma csak kettő van meg. Tudomásunk van még Bogáti Fazekas Miklósnak 1604-ben kiadott Zsoltáros könyvéről, melynek egy állítólagos kézírata ma is megvan az unitáriusok kolozsvári főiskolájának könyvtárában. Hű mása ennek első részében az 1615-ben leírt s Lugossy által ismertetett Jancsó-codex. Szintén az unitáriusok birtokában van egy harmadik kézíratos gyűjtemény, melyet 1617–26-ig folytattak.

Ime az egyházak zenéje a XVI–XVII. században.

A protestansok khorál-irodalmában megtétetett az első lépés a műköltészetre; de részint a Calvin által szűkre szabott szertartás s ehhez való merev ragaszkodás, részint Magyarország politikai viszonyai megannyi akadályai voltak egy bizonyos műzene fejlesztésének, oly irányban példáúl, mint Németországon. Az első lépés után a Goudimél-féle zsoltárok összhangosításával megtették a másodikat is. Az összhangzatos éneklés azonban már sokkal elébb gyakorlatban volt; mert az úgy nevezett „Magyar Harmonikus” is ezzel adja okát világra jöttének: „a hármoniás éneklést szeretőknek kedvekért”, stb. Ez a négy szólamú, vegyes karra írott énekes könyv Debreczenben jelent meg 1774-ben. Ezekhez mellékelve Maróthi György elméleti jegyzetei kellő rövidséggel ismertetnek a zene rendszeréből annyit, a mennyi nézete szerint a khorál-éneklésre szükséges. Ez a 20 lap terjedelmű elméleti dolgozat a magyar irodalomban legelsőnek mondható. Maróthi debreczeni professor korában, 1743-ban írta. Az összhangzatos éneklés emelésére a „Magyar Harmonikus” volt tehát a második és napjainkig utolsó lépés.

A katholikusok helyzete az előbbiektől lényegesen különbözik. Zenei szempontból tekintve maga a szertartás egy hatalmas műzene szövegkönyve, mely Palaestrina korában már versenyezhetett a többi művészetekkel. Az olasz és német mesterek közűl koronként többen működtek Magyarországon, kik a történelem lapjain is szerepelnek. Ez előtti szemlénkben („Magyarország I. kötete 363. lapján”) Tinctor Jánost már említettük Monetarius Istvánnal együtt, ki, mint Magyarország fia, 1513-ban megjelent elméleti munkáját Thurzó Györgynek ajánlotta. Stolzer Tamás a híres német zeneszerző is volt egy ideig magyar királyi karmester II. Lajos király udvarában; utána a később világhírűvé lett Willaert Adorján, a ki a német alföldi iskola utolsó korszakának megalkotója, szintén Budán, II. Lajos udvarában volt alkalmazva, mint udvari karnagy, s e tisztet hét éven át 1526-ig viselte. Girolamo Diruta olasz mester pedig zenetanítója volt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek, mire „Il Transilvano” czímű elméleti munkája vonatkozik, melyben a czímzett szerepét maga Báthory vitte.

A régibb kézíratokból csak egyet ismerünk: Kájoni gvárdián s később erdélyi vicarius orgona-táblázatát, melyet föntebb már említettünk. E codex főleg két tekintetben vonja magára figyelmünket: igazolja előbbi föltevésünket az egyház irodalmi működéséről; más felől nemzeti szempontból is érdekes adatokat szolgáltat. Tartalma közt különféle külföldi és hazai misék sorakoznak, mindenik a maga keletkezési helynevével. Példáúl: „Missa Tyrnaviensis”, „Missa Kismartoniensis”, „Missa Siculorum, Pater Fr. Joannes Kájoni scribebat, organista et organifaber, sui Guardianatus Mikhaziensis conventus anno 1667. 14. Martii”, „Missa domin. per annum cantus Strigoniensis”, „Missa Strigoniensis tempore Paschali.” Nemzeti szempontból sokkal érdekesebb, mert láttatja, hogy a nemzeti sajátságok már ekkor az egyházakban is kezdenek nyilatkozni. A gyűjtemény Máriát üdvözlő 53 litániája közt ugyanis egészen más rhythmusúak a német helységekéi; a magyarok ellenben mintha megannyi népdal-frázisból alakúlnának. A pozsonyiak, nagyszombatiak, prágaiak, bécsiek kivétel nélkűl páratlan ütenyűek. Például:

Litaniae Virginis Viennenses. Kyri e eleyson Christe audi nos.

Ellentétei az ilyeneknek a magyar stilúak, számra nézve mintegy 14 darab. Mutatványúl közöljük itt egyiket:

Litaniae Patris Francisci. Kyrie eleyson, Christe audi nos. Pater de coelis Deus mi serere nobis. Sancta Maria ora pro nobis Sancta Dei genitrix ora pro nobis.

Kájoni gyűjteményében egy pár szerző nevével is találkozunk: egy mise homlokán Spielenberger Jánossal, s egy litániáén Somlyai Miklóssal. A szerző – mint valószínűleg csik-somlyói barát – litániáját a nevezett zárda számára írta latin és magyar szöveggel. Ime az utóbbi:

Litaniae B. Virginis Ungarice. Uram irgalmazz nekünk, Christus kegyelmezz nekünk, Mennybeli atya isten, irgalmazz minekünk. Mária! Istennek szent anyja imádj istent érettünk, bűnösökért, Ó Mária, drágalátos szép rózsa!

Esterházy Pál herczeg. Roskovics Ignácztól

A műzene fejlésére vonatkozó ezen egyetlen példánynyal beszámolván, a nyomtatványokat illetőleg sem tehetünk többet, mint hogy bemutatunk egy szintén egyetlen példányt, melynek, tekintve a mostoha időkben a sajtó költséges voltát, valószínűleg több versenytársa nem is lehetett. Ily körűlmények közt csakis egy olyan költő pótolhatta a hiányt, kit a megélhetés köznapi szükségei nem háborgattak, ki függetlenűl élhetett zenei szenvedélyének, s művei kiadását nem a főpapoktól, vagy valamely űzérkedő kiadótól várta, hanem rangjához illő nagy vagyonából maga eszközölte. A viharos időkben egy ilyen magyar főúrral találkozunk a XVIII. század elején, Esterházy Pál herczeggel, Magyarország nádorával, mint a magyarországi egyházi műzene egyetlen képviselőjével. A herczeg zeneköltő és kiadó talán saját írói becsvágyának is tömjénezett, midőn műveit kinyomatta; de mint az egyház erős oszlopa kétségkivűl át volt hatva attól a meggyőződéstől is, hogy ama meddő korszakban vallása ügyének is hasznos szolgálatot tesz, s erre, tekintve művei tartalmát, föl is lehetett jogosítva. Tehát így tette közzé vegyes tartalmú műveit, következő czímmel: „Harmonia Caelestis, seu Melodiae Musicae Per Decursum totius anni adhibendae ad usum Musicorum, authore Paulo Sacri Romani Imperÿ principe Estoras de Galantha, Regni Hungariae Palatino. Anno Domini MDCCXI”. (Helynév nélkűl). Az ívrét alakú, 302 lap terjedelmű fényes kiadásnak az előbbin kivűl még két czímlapja van: egy kép, mely az égi harmoniát eszményíti, s a másik az Esterházyak czímere „Pro Deo, Rege et Patria” fölírattal. Tartalma 55, különféle hangszerekkel és orgonával, sőt zenekarral is kisért magán, kettős, hármas és négyes alkalmi ének. Több mint valószínű, hogy ámbár közhasználatra (ad usum musicorum) volt szánva, de közforgalomba nem mehetett; mert a herczeget ebben megakadályozta 1713 márczius 26-án Kismartonban történt halála. A Harmonia Coelestis belbecsén kivűl magyaros stíljával is magára vonja figyelmünket. Szép énekei még folyton élvezhetők volnának. Ilyenek egyike egy bölcső-dal két hegedű- s orgonakísérettel, vagyis Mária altató éneke a kisded Jézus mellett. Terjedelme miatt legyen elég mutatóúl itt az énekszólam kezdete:

Cur fles Jesu, tam amare, tuis pave lacrimis. Tempus erit Cum, mi chare, rivos dabis sangvinis.

Mária e bölcsődala egészen magyaros zamatú. Méltó társa ennek az alábbi, melyet egész terjedelmében közlünk:

Ave maris Stella, Dei mater alma, Atque semper virgo, Felix coeli porta. Sumens illud ave Gabrielis ore, Funda nos in pace, Mutans Evae nomen.

Ezekkel végére jutván az egyházi műzene történeti áttekintésének, még egy pár nevet említünk azon zeneszerzők közűl, kik a jelen század folytán éltek, s kiknek a katholikus egyházi zene terén nagy érdemeik voltak. Megelőzőleg azonban nem lesz érdektelen följegyezni, hogy a múlt század folytán igen sok jeles, sőt mondhatni világhírű külföldi zeneszerző hosszabb időkön át élt magyar ég alatt. Első sorban Haydn József, ki élte végeig Esterházy herczeg karnagya volt, fivére Haydn Mihály, ki már 20 éves korától kezdve (1757) öt évig volt templomi karnagya a nagyváradi székesegyháznak; nagy számú s általában kiváló egyházi zeneszerzeményei ma is megvannak. Dittersdorf Károly, az akkori német víg-operaszerzők egyik korifeusa, szintén Nagy-Váradon működött 1764-től 1769-ig, mint templomi karnagy; az akkori püspök igen kedvelte; ott léte alatt sok misét, motettát, gradualét és négy nagyszabású oratoriumot írt, „Izsák”, „Dávid”, „Eszter” és „Jób” czíműeket, melyek akkor nagy tetszés mellett elő is adattak Nagy-Váradon. A híres Albrechtsberger János György pedig, a múlt század legnagyobb zenei theoreticusa, ki Beethovent is tanítványai közé számíthatta, 1765-től 1767-ig mint orgonajátszó a győri székesegyháznál volt alkalmazva. Igen természetes, hogy az ily jeles erők működése kath. egyházi zenénk terén mély nyomokat hagyott s annak további fejlődését nagyon előmozdította. A jelen században éltek Fuss János pozsonyi karnagy, Ruzicska György, a kolozsvári Szent-Mihály-templom karnagya, kinek mintaszerű egyházi szerzeményeit még folyton előadják; Arnold György szabadkai karnagy, ki magyar palotásokat is írt; továbbá Bräuer Seraphin Ferencz pesti, Seiler Károly esztergomi és Hölzl Károly pécsi egyházi karnagyok; jeles egyházi műveiknek nagyobb része nyomtatásban is megjelent. Az egyházi zene téren működtek még Bartay András, kinek egy miséjét Pozsonyban 1830-ban V. Ferdinánd király koronázása alkalmával adták elő; újabb koriak a Zsasskovszky testvérek Egerben és a jeles Mosonyi (Brand) Mihály. Az újabb nemzedékből fölemlíthető még Beliczay Gyula zeneakadémiai tanár, Stara József kalocsai székesegyházi karnagy, Vavrinecz Mór a budavári plebánia karnagya és Farkas Ödön kolozsvári zenedeigazgató, kik az egyházi zene terén mint zeneszerzők szintén jeleskednek. Az egyházi zene irodalmi művelői közt, kiváló Bogisich Mihály, ki egyebek közt „A keresztény egyház ősi zenéje” czímű nagyobb történelmi munkát írt.

Egyházi zeneműveink közt legbecsesebbek a világirodalmi rangúak Liszt Ferencznek egyházi művei. Első ezek közt a primási bazilika fölszentelésére (1856) írt „Esztergomi mise”. Ezt követte a „Szent Erzsébet” oratorium (1865), a „Koronázási mise” (1867), majd a „Krisztus oratoriuma”, végűl „Requieme” és számos hymusai. Liszt volt az első, ki egyházi műveiben magyaros jellegű darabokat és népdalokat is alkalmazott, s azokkal a külföld előtt is kiváló sikert ért el; ilyen jellegű koronázási miséjéből a Benedictus, és „Erzsébet” oratoriumában a „magyar mágnások érkezését” jelző zene.

II. A világi zene. Káldy Gyulától

A világi zenét – különösen az olasz és német zenét – hazánkban már a múlt század második felében és főleg e század elején a főúri körök nagyban ápolták; nemcsak kitűnő zenekarokat tartottak s azok élére hírneves külföldi zeneszerzőket hívtak be, de voltak olyanok is, kik kastélyaikban fényesen berendezett színházakat is építettek, s előadatták azokban az akkori opera-irodalom kiváló műveit, melyekben egy-egy ünnepélyesebb alkalommal a legkitűnőbb olasz énekesek is szerepeltek. A magyar főurak közt a zene ápolásában elsősorban az Esterházyak tűntek ki, a kik már 1716-ban olasz énektársúlatot tartottak, a XVIII. század vége felé pedig herczeg Esterházy Miklósnak és később fiának, Pálnak, Kis-Martonban nagy fényűzéssel berendezett színháza volt, s oly kitűnő zenekara, melynek élén a híres Haydn József, majd Pleyel Ignácz (később az Erdődy grófok karmestere) és utánok Hummel Nep. János hazánkfia állott, s fényesen kiállított és művészileg is tökéletes operai előadásaikra és hangversenyeikre gyakran Bécsből is rándúltak le vendégek, nem egyszer az udvar is, s főleg Mária Terézia királyunk több izben hosszasan időzött Kis-Martonban a fényes zenei ünnepélyek kedvéért. Rendes zenekaruk és színházuk volt még a Károlyi grófoknak Megyeren, a Batthyányaknak Rohonczon és az Erdődy grófoknak Pozsonyban. Főpapjaink sem maradtak hátra a zene pártolásában; székvárosaikban ők is énekeseket, zenészeket tartottak, azok vezetésére szintén híneves külföldi mestereket hozattak, mi nemcsak az egyházi zene, de a világi zene fejlődésére is nagy hatással volt. A szabad királyi városok is követték e példákat, s az 1730-tól 1812-ig épűlt színházakban, Pozsonyban, Kassán, Temesvárott, Budán (a várban) és Pesten szintén csak a kozmopolita zene termékeit művelték, de a szükséges állandó zenekarok szervezése alkalmából megint sok jeles külföldi karmester és zenész jött hazánkba, s közűlök sokan itt is maradtak.

E század elején a zongorajátszás is kezdett elterjedni; alig volt nagyúri terem, melyben e hangszer hiányzott volna; ez okból ismét igen sok jeles külföldi zeneművész kezdett Magyarországon megtelepedni, kik nagyobb részt zongora-tanítással foglalkoztak. Természetesen mindnyájan Haydn, Mozart és Beethoven hívei voltak, s igy nem sokára e három lángész zongora-szerzeményei főúri köreinkben ép oly otthonosokká lettek, mint Bécsben. S hogy egyesek a főúri körökben mily kiváló zongorajátszók lehettek, kitűnik abból, hogy Beethoven remek zongora-sonatái és más zeneszerzeményei közűl többeket magyar főrangú hölgyeknek ajánlott. Nem sokára polgári körökben is terjedni kezdett a zene művelése, és épen ebből az osztályból keletkeztek később legkitűnőbb zenészeink, előadó művészeink és zeneszerzőink. E fellendűlésnek köszönhető, hogy több magyar nyelvű zongoraiskola és más zenei tankönyv jelent meg már e század elején. Az első magyar nyelvű zongoraiskolát Gáti István írta (megjelent Budán 1802-ben); ezt követte 1828-ban a Dömény Sándor és Malovitzky zongora-iskolája; 1834-ben pedig Bartay András adta ki a „Magyar Apollo” czímű összhangzattanát.

Mindezen jelenségek nagyon kedvezőleg hatottak nálunk nemcsak az általános, hanem a magyar zene fejlődésére is.

A zene magyar művelőinek immár szép számra fölszaporodott, díszes sorából rövid ismertetésben közelebbről is bemutatjuk a nevezetesebbeket.

E század elején világhírre tett szert két hazánkfia: Hummel Nep. János, és később Liszt Ferencz.

Hummel Nep. János Egykorú metszet után, Cserna Károlytól.

Hummel Nep. János Pozsonyban született, 1778-ban november 14-én. Mestere saját apja volt. Zenei tehetsége és ügyes zongora-játéka már hét éves korában annyira felkölté Mozart érdeklődését, hogy a fiúcskát magához vette és két éven át ingyen tanította. S a nagy mestertől nyert oktatás meg is termé gyümölcsét. Atyja, ki ez időben a Schikaneder-féle színház zenekarának igazgatója volt, fiával 1788-tól 1795-ig tartó hangversenykörútra indúlt Német-, Dán-, Angolországba és Hollandiába, hol a kis Hummel mindenütt általános bámúlat tárgya volt ép úgy, mint kicsiny korában mestere, Mozart. Bécsbe visszatérve, a híres Albrechtsberger és Salieri vezetése alatt tovább képezte magát a zeneszerzésben és már tizennyolcz éves korában igen számot tevő zeneszerző volt. 1803-tól 1811-ig Kis-Martonban mint karmester működött az Esterházy herczeg kitűnő zenekara élén. 1816-ban udvari karnagy lett Stuttgartban, 1820-ban Weimarba költözött, hol mint nagyherczegi karnagy szerepelt élte végéig. Meghalt 1837 október 17-én. Zeneszerzeményeinek száma meghaladja a százhúszat. Kiváló művei zongorára írt konczertjei és sonatái, továbbá triói, quintettje, a fuvóhangszerekre írt híres septettje és két miséje; ezek mind maradandó becsűek. Kevesebb sikert aratott az operai zene terén, mert tíz operája közűl egy sem maradt fönn sokáig a színpadon. Mint zongorajátszó a classicus stíl utolsó művelői közé tartozott. Igen kitűnő volt a szabad rögtönzésben is. Szülővárosa, Pozsony, 1888-ban szobrot emelt emlékére.

Liszt Ferencz. Roskovics Ignácztól

Másik, még sokkal híresebb zenészünk, Liszt Ferencz, 1811 október 22-én Sopronmegyének Doborján falujában született, hol atyja, Liszt Ádám, Esterházy herczeg uradalmi tisztje volt. Liszt Ádám maga is szenvedélyes zenekedvelő lévén, fiában már korán fölfedezte a zene iránti ritka tehetséget és ő maga kezdte tanítani. A fényes sikerrel haladó gyermeket már kilencz éves korában nyilvánosan fölléptette Pozsonyban, Sopronban, hol játékával általános bámúlatot keltett oly annyira, hogy a Szapáry-, Apponyi-, Esterházy- és Erdődy-családok tetemes évi segélyt biztosítottak a fiú kiképeztetésére. Atyja ekkor fölvitte Bécsbe, hol a zongorázásban Czerny Károly oktatta. A zeneszerzésre Salieri tanította. Ez időben Beethovennek is bemutatták, ki fényes jövőt jósolt a gyermeknek. Első nagy sikerű bécsi hangversenye után atyjával művészi körútra indúlt, melynek fő czélja Páris volt, de előbb még Pesten is búcsúhangversenyt adott, mely ép oly fényesen sikerűlt, mint a bécsi. 1827-ben mint 16–17 éves ifjú Franczia- és Angolországban nagysikerű hangversenyeket rendezett. 1828-tól 1833-ig újabb körútra indúlt Európa összes országaiban. Diadalút volt az a szó legszorosabb értelmében. Liszt Ferencz azonban külföldön sem feledte, hogy Magyarország szülöttje, s alig hogy értesűlt az 1838-iki budapesti árvíz pusztításairól, azonnal Bécsbe sietett, hogy hangversenyeket tartson árvízkárosúlt honfitársai javára, s nemcsak Bécsben, hanem más városokban tartott hangversenyeinek jövedelmét is e czélra szentelte. Az eredmény 37.000 forint volt, s ez összeget Pest városa hatóságának küldte, mely őt ez alkalommal meghívta, hogy örvendeztesse meg látogatásával a magyar fővárost is, s e meghívásnak 1839-ben eleget is tett. Ekkor nemcsak Pesten, hanem több vidéki városunkban is tartott hangversenyeket, s mindenhol a legnagyobb kitűntetésekben részesűlt. 1846-ban újra meglátogatta hazáját s még többet áldozott a hazai jótékonyság és közművelődés oltárán. Élete 1848-ig a diadalok és kitűntetések sorozata volt, oly mértékben, mint addig egy művészé sem.

1848 végén lemondva a virtuózi pályáról, egészen a zeneszerzésnek és zeneírásnak szentelte életét. Weimarban telepedett le, s ott 1862-ig mint udvari karnagy működött. Weimarban írta azokat a páratlan magyar rhapsodiákat, összesen tizenötöt, melyekben legszebb dalainkat s a Rákóczi-indúlót is alkalmazta, s mondhatni, a magyar zene ő általa vált ismeretessé és kedveltté Európaszerte. A rhapsodiák műfajának és az úgy nevezett „Symphoniai költemények”-nek, melyeket az egész világon játszanak, ő volt a megteremtője. Utóbbi zeneszerzeményeiben is igen sok magyar dallamot használt föl, többek közt a „Hunok harcza” és „Hungaria” czímű műveiben. Kötetek kellenének hozzá, ha zeneszerzői sokoldalúságát és számos zeneszerzeményének jelességeit kellőleg akarnók méltatni. Mint zeneíró is kiváló helyet foglal el, mert Chopin Fridrikről, Schumann Róbert- és Franz Róbertról írt könyveit, ismertetéseit majdnem minden európai nyelvre lefordították. Wagner Rikhárdnak is ő volt az apostola; ő ismertette műveit, ő adatta elő, ő járt mindenhol közbe, hogy a nagy zene-reformátor előtt – ki később veje is lett – az útat egyengesse.

1862-ben elhagyta Weimart s Rómában telepedett le, hol a „Monte Mária” kolostor magányában élt, s elhatározta magát arra is, hogy „abbé” czímen az egyházi kisebb rendeket fölvegye. Ez időben írta legszebb egyházi zeneműveit, többek közt a „Szent Erzsébet” oratoriumot, melyet legelőször Budapesten adtak elő 1865-ben az ő személyes vezetése alatt. 17 évi visszavonúlás után ekkor lépett ismét a nyilvánosság elé: egy jótékonyczélú hangversenyben játszott, mely 6.500 forintot jövedelmezett. 1867-ben „Koronázási magyar misé”-je és 1873-ban 50 éves jubileuma alkalmával „Krisztus” oratoriuma szintén Budapesten kerűlt első előadásra. 1875-ben az akkor alakúlt országos magyar királyi zeneakadémia elnöke lett, vezetvén egyszersmind a legfelsőbb fokú zongora-osztályt is. Budapesten rendesen télen át tartózkodott, a nyarat Rómában, vagy vejénél, Wagner Rikhárdnál Beyreuthban töltötte, hol 1886 július 31-én elhúnyt.

Mosonyi Mihály. Roskovics Ignácztól

Mosonyi Mihály (előbbi nevén Brand Mihály) 1814-ben született Boldogasszonyfalván, Mosonmegyében. A magyar zene-irodalom egyik kimagasló alakja volt. Már a negyvenes években irányadó szerepet vitt a fővárosi zenészkörökben s tekintélynek volt elismerve mind az egyházi, mind a kamarai zenében. Írt vonósnégyeseket, symphoniákat, kisebb-nagyobb egyházi műveket. 1860 óta adta magát egész lélekkel a magyar zene művelésére. Ez időben változtatta német családi nevét is Mosonyira. Szép sikert aratott „Kazinczy emléke”, „Széchenyi gyász”, „Ünnepi nyitány”, „A magyar honvéd győzelme és keserve” czímű alkalmi műveivel. A magyar műdal, ballada, férfi és vegyes karok, nagyobb zenekari műformák, cantate és opera egyaránt jeles műveket köszönhet neki. Kiváló művei: „Az ős magyarok ünnepe az Ung vizénél” magán-ének, ének- és zenekarra, és „Szép Ilonka” négy felvonásos eredeti regényes magyar operája. E fölötte poétikus mű 1861-ben kerűlt színre általános tetszés mellett a nemzeti színházban. Első dalművének sikere egy második, „Álmos” czímű magyar opera szerzésére buzdította, melyet 1862-ben írt meg. Ez az operája azonban előadásra nem kerűlt. Nagy tevékenységet fejtett ki a zeneirodalom terén mint értekező, bíráló és tárczaíró. Egyedűl a „Zenészeti Lapok”-ba írt, melynek Mosonyi, Bartalus István és Rózsavölgyi Gyula voltak a rendes munkatársai. Mosonyi élete utolsó éveiben visszavonúlva minden nyilvános szerepléstől, csupán zenetanári hivatásának élt s mint kitűnő zenetudósnak igen jeles tanítványai is voltak, többek közt Erkel Gyula, Erkel Sándor, Mihalovich Ödön. 1870 őszén meglátogatta Liszt Ferenczet Szegzárdon, onnan visszatértében erősen áthűlt s nem sokára meghalt. Liszt Ferencz egy gyászindúlót írt emlékezetére.

Volkmann Róbert. Roskovics Ignácztól

Volkmann Róbert 1850-ben kerűlt hazánkba, mint egyszerű zongoramester, egy főúri családhoz, s ez idő óta Magyarországot tekinté hazájának. Innen sugárzott szét nagy zenei tehetsége az egész világra. Volkmann Róbert Szászországnak Lomatsch nevű városában született 1815-ben, de azért teljes joggal magunkénak mondhatjuk, mert nemcsak hogy 33 éven át folytonosan közöttünk élt és működött, hanem magyar zenénknek is egyik kiváló művelője lett. Zeneszerzeményei, melyek később az egész világot bejárták, mind nálunk adattak először elő. Egyaránt kitűnt kamara-stílben írt trióiban, vonós négyeseiben, a symphoniában s a zongorairodalom minden fajtájú műveiben, s kitűnő művelője volt a „Serenad” czímen vonós zenekarra írt műfajnak. Művei mind maradandó becsűek. Volkmann egyike volt a legihletettebb zeneköltőknek; mester a formákban, mint classicus elődjei, s azon kivűl páratlanúl romanticus a stílben, nemes a dallamaiban és bájoló egészen új harmoniájában. A magyar zene fejlődésére nézve is sokat köszönünk neki, mert a „Visegrád” czímű, zongorára írt tizenkét zeneképe, az „Ungarische Skizzen” czímű, zongorára írt hét zenevázlata, továbbá „Souvenir de Maróth”, „Au tombe du comte Széchenyi” czímű fantáziája igazi útmutatók arra, hogy a magyar zene a világzeneirodalomban mikép foglaljon el ép oly helyet, mint a német, franczia vagy olasz. Műveinek száma mintegy hetvenre megy. A hetvenes években a nemzeti színház számára írta egyik legkiválóbb művét, Shakspere „III. Rikhárd királyá”-hoz a teljes zenét. 1875-ben az akkor alapított országos magyar királyi zeneakadémiában a magasabb zeneszerzés tanára lett. Díszére vált ez intézetnek és számos jeles tanítványt nevelt, többek közt Szabados Károlyt, a „Viora” ballet tehetséges szerzőjét, és Major J. Gyulát, e már is jó hírű zeneszerzőt. 1883-ban halt meg Budapesten.

Két jeles hazánkfiáról kell még megemlékeznünk, kik mindketten világhírre tettek szert; az egyik Goldmark Károly, a másik Joachim József, kik rendesen külföldön tartózkodnak ugyan, de hazájukkal is állandó összeköttetésben vannak.

Goldmark Károly 1832-ben, Keszthelyen született. Kiképeztetését a soproni zeneegylet iskolájában és a bécsi conservatoriumban nyerte, s a hegedűjátszásban és a zeneszerzésben egyaránt kitűnő. Már az ötvenes évek elején általános figyelmet keltett sajátságos zeneszerzeményeivel, melyeket Bécsben és később Pesten is bemutatott; de művészi hírét csak akkor alapította meg, mikor hegedűre és zongorára írt szellemes „Suite”-jével és keleties jellegű „Sakuntala” nyitányával a nyilvánosság elé lépett. E két mű mindenütt a legnagyobb tetszésben részesűlt. Goldmark ama kiváló tehetségek közé tartozik, kikben van eredetiség, leleményesség, költői ér és fenkölt ihlet; harmoniája – bár itt-ott idegenszerű – mindig érdekes, hangszerelése mesteri. Művei közűl különösen kiemelendők „Ländliche Hochzeit” czímű symphoniája, „Penthiseleia” és „Tavasz” czímű nyitányai. A két utóbbit Budapesten mutatta be először. Legnagyobb sikert azonban „Sába királynője” czímű négy felvonásos operájával aratott, melyet 1873-ban Bécsben adtak elő először. E művében ragyogott zenei tehetsége legfényesebben. Tizenhárom évvel később 1886-ban „Merlin” czímű három felvonásos operája kerűlt színre Bécsben. Mindkét műve nálunk is nagy tetszésben részesűlt, „Sába királynője” meg épen kedvencz operája a budapesti közönségnek.

Joachim József az újabb kornak egyik legnagyobb hegedűművésze s egyszersmind jeles zeneszerző és karmester 1831 július 15-én Kitse nevű községben, Pozsonymegyében született. Első tanúlmányait a budapesti zenedében kezdte s a bécsi conservatoriumban végezte, hol Böhm József jeles hegedű-tanár (szintén hazánkfia) vezetése alatt rövid időn oly rendkivűli haladást tett, hogy már 1852-ben 21 éves korában Liszt oldala mellett mint udvari versenymester működött Weimarban. Mint ilyen nyert 1854-ben Hannoverben is állást. Az ötvenes évek végén Schuman Klárával tett nagyobb műútazást; később maga indúlt hangverseny-körútra és remek játékával meghódította az egész művelt világot. 1869 óta igazgatója és tanára a berlini „Academische Hochschule der Musik” czímű intézetnek. Mint hegedűtanárnak is kiváló érdemei vannak és számos jó hírű hegedűművész – köztük igen sok hazánkfia – dicséri benne mesterét. A classicus hegedűirodalom remekeit senki se játsza ma úgy, mint ő; nagy és nemes hangot csal ki hangszeréből, s előadásának jellege a művészi nyugodtság. Ép oly kitűnő a vonós négyes előadásában is. Zeneszerzeményei közűl első helyet foglalja el „Magyar hegedű-versenye”, mely nagy tetszésben részesűlt s mely a hegedűművészeknek mindenkor egyik leghálásabb darabja lesz.

A virtuoz stíl, melyet Liszt nagy tökélyre vitt, utánzókra is talált, s ezek közűl első sorban kiemelendő Székely Imre, ki 1823-ban Mátyfalván, Ugocsamegyében született. Atyja a megye főispánja volt s szintén jeles zongorajátszó. Székely Imre a budapesti egyetemen a jogi és államtudományi tanfolyamot végezte, de atyja beleegyezésével utóbb mégis a zenei pályát választotta. 1847-től 1852-ig sikerűlt hangversenyeket adott külföldön, főleg Párisban s Londonban. 1852-ben visszatért hazájába s bemutatta művészetét a fővárosban és több vidéki városban is, zajos tetszést aratva mindenütt. Majd a nemzeti zenede zongoratanára lett, hol sok évig sikeresen működött, tanítás és folytonos alkotó munkásság közt osztván meg idejét. 1887-ben halt meg 64 éves korában. Nagyobb részt nyomtatásban is megjelent zeneszerzeményeinek összes száma mintegy 150. Van ezek közt vonós négyes, több trio, sonata hegedűre és zongorára és symphonia; de nem ezek alapították meg hírnevét, hanem 32 magyar ábrándja, melyekben újabb népdalaink legbecsesebb kincseit dolgozta föl. E műveivel s 19 zenei idylljével a magyar zene terén maradandó érdemeket szerzett.

Kortársai közűl kiemelendő idősb Ábrányi Kornél, ki nemcsak nevezetes szerepet vitt a magyar zene fejlesztésében, de mint magyar zeneszerző is a jelesek között foglal helyet énekhangra szerzett műdalaival, balladáival, zongora-ábrándjaival. Mint zeneíró is jeleskedik. Az első magyar zenei szaklapot, a „Zenészeti lapok”-at ő alapította 1860-ban; írt becses tankönyveket, ilyenek az „Összhangzattan”, „Általános zenetörténet”, „A magyar zene sajátságairól” czímű művei. A magyar királyi zeneakadémiában az összhangzatot s a zenei aesthetikát adta elő. 1868-ban az ő indítványára alakúlt meg Aradon az országos magyar daláregyesűlet, mely azóta az ország különböző városaiban számos sikerűlt országos dal- és zeneünnepélyt rendezett. Ábrányi zeneszerzeményeinek száma megközelíti a százat.

A magyar műdal terén kitűntek még Zimay László sok szép eredeti dalával és párdalával, Langer Viktor „Őgyek dalai” czímű dalfűzérével.

A sok dalárda keletkezésével fölvirágzott a férfikarok irodalma is. Kiváló sikerrel működtek e téren Huber Károly, Erkel Sándor, s az ifjabb nemzedékből Lányi Ernő és Gál Ferencz. Huber Károlynak mint hegedűtanárnak is sok érdeme van; jeles hegedűiskolát is írt. Zeneszerzeményei közűl kiemelendők: hegedűre és zongorára írt öt magyar ábrándja és harminczkét eredeti magyar férfinégyese; a „Szabadságdal”, „Őseink emléke”, „Nemzeti zászló”, „A szent honért”, „Lelkesedés dala”, „Liszt Ferenczhez”, „Édes lánykám” országszerte ismeretesek. Fia, Hubay Jenő, ki jelenleg az országos magyar királyi zeneakadémiában tanár a hegedű magasabb kiképzési osztályában, mint kiváló hegedűművész európai hírű, s mint zeneszerző is működik.

Mihalovich Ödön, az országos magyar királyi zene- és színművészeti akadémia igazgatója, igen képzett és termékeny tehetség. Mint zeneszerző az új iskolának, az úgy nevezett „jövő zenéjé”-nek híve. Mesterei voltak: Budapesten Mosonyi Mihály, Lipcsében a jeles Hauptman Móricz; de leginkább Liszt Ferencz, Wagner Rikhárd és Bülov Henrik oldala mellett képezte ki magát. Mint zeneszerzőnek külföldön is jó híre van, mert az általa írt dallamok nemesek, hangszerelése mesteri. A Liszt által megteremtett symphoniai költemény műfaját ő is sok szerencsével műveli. „Hero és Leander”, „La Ronde du Sabbat”, „Geisterschiff”, „Faust-ábránd”, „Sellő”, stb. művei sikerrel adattak elő úgy nálunk, mint Németországban. Két classicus irányú symphoniát is írt, D- és H-moll-ban. „Hagbarth és Signe” czímű három felvonásos operáját 1882-ben Drezdában adták elő először az udvari operaházban, 1886-ban pedig a magyar királyi operaházban. A magyar zene terén is sikeresen működik; bizonyítja több magyar stílben írt dala, férfikara s „Gyászhangok Deák Ferencz emlékére” czímű nagy zenekarra írt alkalmi szerzeménye. Legújabban „Toldi szerelme” czímű eredeti magyar operáját fejezte be.

Kamarai stílben írtak még Beliczay Gyula és Szabó X. Ferencz. Beliczay egyike ama magyar zeneszerzőknek, kinek neve a külföldön is jó hangzású; írt két symphoniát s több kisebb-nagyobb művet vonós hangszerekre.

Bartay Edének kiváló érdemei vannak abban, hogy az ötvenes évektől kezdve maig tevékeny szerepet visz zenei mozgalmainkban. Jelenleg a nemzeti zenede igazgatója. 1863-ban ő alkotta meg a „Magyarhonban élő zeneművészek segélyegyletét”, melynek azóta elnöke; az egyesűlet ma már 50 ezer forint tőkével rendelkezik. Mint zeneszerző írt zongora, énekkari és instrumentális műveket.

A zeneoktatás terén működnek Bartalus István és Nikolits Sándor. Bartalus István érdemes zenetudósunk különösen a zongoratanításra vonatkozólag sok becses munkával gazdagította zeneirodalmunkat. Ő volt az első, ki zongoragyakorlataiban magyar népdalokat alkalmazott és a magyar zene fejlesztését és megkedveltetését „Gyermeklant”, „Gyermek dalok” és „Kis művész” czímű művei által nagy mértékben elősegítette. Nikolits Sándor kiváló theoreticus, ki mint az országos magyar kir. zeneakadémia zeneszerzés-tanára, sok jeles tanítványt képzett, nevezetesen Farkas Ödönt, Gál Ferenczet és Mannheimer Gyulát.

Meg kell még emlékeznünk nehány hazánkfiáról, kik a zene sokféle ágaiban a külföldön már évtizedek óta kiváló helyet foglalnak el. Zenész hazánkfiai közűl Singer Ödön és Auer Lipót stuttgarti és pétervári udvari versenymesterek, Richter Ferencz és Sucher József bécsi és berlini udvari karnagyok, Nachez Tivadar jeles hegedűművész és Joseffi Rafael kitűnő zongoraművész, a newyorki conservatorium igazgatója. Ezek közé kell soroznunk Reményi Edét és Bertha Sándort is. Reményi Ede hírneves hegedűművész, kiképzését Böhm J. tanártól a bécsi conservatoriumban nyerte. Az ötvenes évek elején alig húsz éves korában külföldre ment s Párisban és Londonban adott hangversenyeket. 1860-ban hazájába visszatérve, a fővárosban és a vidék több városában rendkivűli sikert aratott a Rákóczi-indulóval és népdal-átirataival, s több hangversenye jövedelmét a Petőfi-szobor javára ajánlotta föl. Amerikában két izben tett nagy körútat, a melyek mindenike 6–7 évre terjedt, s majdnem minden nevezetesb amerikai városban rendezett hangversenyt. 1891-ben Európában tett művészi körútjában hazáját is meglátogatta, s azután állandólag Párisban telepedett meg. Szintén Párisban lakik már a hatvanas évek óta Bertha Sándor zenész hazánkfia, ki ott mint zenetanár és zeneszerző működik, s a párisi lapokban írt szakczikkeivel is buzgólkodik magyar zenénk érdekében. E jeles zenészünk kiválóbb művei: több „palotás” zongorára, symphonia magyar stílben s „Mathias Corvin” franczia szövegre szerzett egy felvonásos víg opera, melyet 1884 tavaszán a párisi „Opera comique”-ben mutatott be először; s ezt ugyanez évben „Mátyás király” czímmel Budapesten a nemzeti színházban is előadták.

Mielőtt az eredeti magyar operával s azon zeneszerzőkkel foglalkoznánk, kik kizárólag e téren működtek, szóljunk röviden a magyar zene általános fejlődéséről.

Zenénk története, mint már említve volt, nem ér vissza évszázadokra. Az örökös harczi zivatarok részint meggátolták a szerves fejlődést, részint megsemmisítették a meglevőt e téren is. Ez okból inkább csak nyomokat találunk egészen a XVI. századig, mely korból már nevezetesebb emlékeket mutathatunk föl a világi zene terén is. Később a Bethlen, Thököly és Rákóczi korából már nagyobb számú szebbnél szebb énekek, nóták, tánczdalok maradtak fönn. Múlt századbeli dalaink és nótáink nemzeti zenénknek már magasabb fokú föllendűléséről tanúskodnak. Világos bizonyítékai ennek „Rákóczi siralma”, „Rákóczi kesergője”, s híres „nótá”-ja, melyből száz évvel később a „Rákóczi-indúló” készűlt, meg a sok tőről metszett kuruczdal. Ez időben már czigány zenészeink is szerepeltek. Barna Mihály, II. Rákóczi Ferencz udvari zenésze, a két Czinka testvér, kik Rákóczival bujdosása alatt Rodostóban is vele voltak, Czinka Panna híres czigány leány, kitől Bihari János vette át a vezérszerepet, e nótákból s ezek utánzásából szerkesztették és játszották a sok „lassú magyar”-t, „hallgató magyar”-t, „palotás”-okat, „lakodalmas táncz”-okat a végökre illesztett „ugrós” nótákkal, melyekből később a „verbunkos”-ok keletkeztek „figurá”-ikkal. Ezek nyomdokán haladtak Lavotta János és Csermák Antal, a kik már nagyobb szabású magyar zeneműveket írtak. Lavottának huszonkét számra menő „Insurrectio” és „Zrinyi hősi feláldozása” czímű művei különösen kiemelendők.

E régi magyar zene műkincseinek fölkutatásával, gyűjtésével és kiadásával foglalkoztak: Mátrai (Rothkrepf) Gábor, Bartalus István, gróf Fáy István és Káldy Gyula. Mátray Gábor 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából adta ki és ismertette „Történeti, bibliai és gúnyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból” czímű művében Farkas András, Bajnai Gáspár, Batizi András, Tarjai István, Sztárai Mihály, Dézsi András, Ormpruster Kristóf és Tinódi Sebestyén énekeit. Gróf Fáy István adta ki 1847-ben „Régi magyar zene gyöngyei” czímmel három füzetben Csermák, Lavotta, Ruzsicska és Bihari válogatott műveit. Bartalus Istvántól jelent meg 1869-ben a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság pártfogásával „Magyar Orpheus, vegyes tartalmú zenegyűjtemény a XVIII. és XIX. századból”, melyben Pálóczi Horváth Ádám kézírati gyűjteményéből sok régi népdalt, Verseghy „Magyar Aglájá”-jából majdnem az összes énekeket és még sok más érdekes régi zenedarabot közöl; továbbá 1873-ban a Kisfaludy-társaság megbízásából „Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye” czímmel három kötetre terjedő művében 534 népdalt tett közzé. Újabban 1890-ben Káldy Gyula adta ki két füzetben „Régi magyar zene kincsei” czímmel időrendben 1672-től 1837-ig terjedő régi magyar zenénk legkiválóbb termékeit, mintegy harmincz darabot. E gyűjtemény palotásokat, verbunkosokat, lakodalmas tánczokat, hallgató és lassú magyarokat tartalmaz Czinka Pannától, Lavottától, Biharitól, Csermáktól, Rózsavölgyitől, Boka Andrástól és Szerdahelyi Józseftől. Ugyancsak Káldy 1892-ben „Kurucz dalok” czímmel a Thököly és Rákóczi korából mintegy harmincz dalt és nótát adott ki. E régi kincseket fölolvasással összekötött történeti hangversenyekben mutatták be legújabban Bartalus István és Káldy Gyula.

Hogy a föntebbi gyűjteményekben megjelent sok ének, dal, táncz műzenévé is fejleszthető, megmutatták a világhírű classicusok. Haydn József már a múlt században gyakran használt föl magyar jellegű és rhythmusú dallamokat híres symphoniáiban. Beethoven Lajos 1812-ben a pesti új német színház megnyitására írt „Athene romján” és „István király Magyarország első jótevője” czímű két művében szintén sok magyaros dallamot alkalmazott; később Schubert Ferencz „Ungarische Divertissement”-jében s több kisebb művében és Weber K. Mária „Rondo Ungarese”-jében hasonlag magyar motivumokat dolgozott föl. De nemzeti zenénk műzenévé való fejlesztése csakis e század húszas éveiben lett általánossá, a mikor Kolozsvártt, hol az első állandó magyar színház épűlt, az erdélyi aristocratia pártfogásával a magyar opera keletkezett, melynek első terméke: „Béla futása”, az első eredeti magyar dalmű, mely Kolozsvártt 1823-ban kerűlt színre. „Béla futását” Ruzsicska József, a kolozsvári színház karmestere írta. Szövegét Kotzebue „Die Tartaren in Ungarn” czímű színműve után Kócsi Patkó János színész készíté, megtartván a színmű teljes szövegét és csak helylyel-közzel szőtt bele magán-, pár- és hármas-dalokat, karokat és összeseket. A szöveg gyönge ugyan, az opera mindazáltal nagyon tetszett, kivált azért, mert némely dalai, példáúl:

„Hunnia nyög letiporva, Sírnak a bús magyarok.”

és

„Eleim e gyász hazának Sok vitézeket adának.”

erősen magyar zamatúak s itt-ott még ma is hallhatók.

Nem sokára ezután Heinisch József, szintén kolozsvári karnagy, írta a második eredeti magyar operát Szentjóbi Szabó László „Mátyás királynak választása” czímű drámájának szövegére.

Magyar operánk akkor nyert nagyobb lendűletet, midőn 1837-ben a pesti magyar színház megnyílt, s ott nem sokára az opera is meghonosúlt. Ekkor írta Bartay András, a színház akkori igazgatója, a föntebb említett Bartay Ede atyja, „Csel” czímmel a harmadik magyar operát.

A magyar királyi operaház. Dörre Tivadartól

E három első dalmű azonban több-keresebb sikerű szárnypróbálgatásnál egyébnek alig tekinthető. Az első, igazán sikerűlt dalmű Erkel Ferencz „Báthori Máriá”-ja, melyet Egressy Béni szövegére írt két felvonásban. Ez az opera 1840 augusztus 8-án kerűlt színre nagy tetszés mellett. Erkel Ferencz bízvást nevezhető a magyar opera megteremtőjének. Érdemei e téren elmúlhatatlanok. Ő mutatta meg az ösvényt, melyre lépni, és az irányt, melyet követni kell, hogy magyar operánk az olasz, franczia és német operák méltó társa lehessen. 1844-ben január 27-én kerűlt színre második nagy operája: „Hunyadi László”. E négy felvonásos opera szövegét is Egressy Béni írta. Ezt még zajosabban fogadták, mint „Báthori Máriá”-t, a sok szép zenei rész miatt, melyekben e mű valóban gazdag. A nyitánya, az ihlettel teljes templomi jelenet, a jellemző és magyar stílű gyászindúló, Erzsébet imája és kitörései mind kimagasló részek, melyekben igazi drámaiság lüktet. Kiemelendő még a „Hattyúdal” czímű híres zenekari darab, mely a régi palotások stíljében van írva, s mely a magyar zeneirodalomban classicus becsűnek mondható. Nemzeti hymnusunk, „Isten áldd meg a magyart” zenéjét szintén Erkel írta 1845-ben. Tizenkét évvel később, 1857-ben írta Doppler Ferenczczel és Doppler Károlylyal együtt az „Erzsébet” czímű három felvonásos operát. Ez alkalmi mű volt és Erzsébet királynénk Budapestre érkezése alkalmából, az ő tiszteletére kerűlt színpadra. Két évvel később Erkel „Bánk bán”-ját mutatta be, melynek szövegét Egressy Béni írta. Hatása ép oly nagy volt, mint a „Hunyadi László”-é. Tele van ez is dallammal, a hangszerelés eredetiségével és fínom zenei kombinácziókkal. E műben többi közt a ritkán használt és régi hangszerek, s főleg a különösen magyar jellegű czimbalom alkalmazásával igen eredeti és meglepő hatást ért el. A tiszai jelenetben a tilinkót is (természetesen két piccolóval helyettesítve) fölvette zenekarába és ez által az egyes jeleneteknek igen színteljes és magyaros hangúlatot adott.

1862-ben kerűlt színre Czanyuga József szövegére írt „Sarolta” czímű három felvonásos operája, és 1867-ben „Dózsa György” öt felvonásos nagy operája, melynek szövegét Szigligeti Ede írta. E műve is bővelkedik szépségekben; a czimbalmot itt is alkalmazza; sok komikai rész is van benne; Erkel megmutatta, hogy a humoros zenében is mester. „Brankovics György” czímű négy felvonásos operáját 1874-ben mutatta be először. Ezzel a művével Erkel Ferencz harmincznégy évi zeneköltői működése után valóban meglepte a közönséget, mert mintegy szakítva régi irányával, inkább a kozmopolita zene felé hajolt. 1880-ban „Névtelen hősök” czímű négy felvonásos operáját adták elő (szövegét Tóth Ede írta) és 1885-ben „István király” öt felvonásos nagy operáját. A 76 éves zeneköltő e művében is sok szépet és kiválóat teremtett. Erkel Ferencz mindössze nyolcz operát írt; az első hét a nemzeti színházban, a nyolczadik a magyar kir. operaházban kerűlt színre először. Több mint félszázados működése közben a philharmonikus hangversenyek alapját is ő vetette meg fővárosunkban 1853-ban. Ezekben ismertette meg a pesti közönséggel a nagy classicus mesterek gyöngyei mellett a romantikus iskolához tartozó híres zeneszerzők műveit is. E hangversenyeket tizennyolc éven át vezérelte. Nem terjeszkedhetünk ki itt tüzetesebben karnagyi érdemeinek elősorolására; csak azt a tényt jegyezzük meg, hogy főleg neki köszönhető, hogy a nemzeti színház zenekara európai hírűvé lett. Erkel most is, 83 éves korában, egy nagy operát ír, „Kemény Simon”-t, Jókai Mór szövegére.

A magyar királyi operaház főlépcsője. Dörre Tivadartól

Sikerrel működtek még e téren Doppler Ferencz és Doppler Károly, a két világhírű fuvola-virtuóz, kik a nemzeti színház karmesterei voltak és több jó operával gazdagították drámai zeneirodalmunkat. Doppler Ferencz írta a „Benyovszky”, „Ilka” és „Vanda” czímű, tetszéssel fogadott operákat; e két utóbbit külföldön is sikerrel adták. Fivére, Doppler Károly, a víg operát művelte „Gránátos tábor” és „Két huszár” czímű darabjaival. E téren követte őt Huber Károly, kinek „Székely leány” czímű operája azért érdekes, mert az egész mű magyar népdalokból van összeállítva. Különben a víg opera terén Szerdahelyi József volt a kezdeményező. 1840-ben kerűlt színre „Tündérlak Magyarországban” czímű víg operája, melyben legszebb népdalaink közűl többet fölhasznált magán-, pár-dalokban és karokban. E művét később népszínművé változtatta át, meghagyván benne az opera második felvonásának teljes zenéjét; ez még ma is folyton műsoron levő darab. Szerdahelyi József jó színész és képzett énekes volt, működött mint színigazgató, mint karmester; majdnem minden hangszert játszott; fordított dalműveket és szerzett szép magyar dalokat.

1841-től 1865-ig a nemzeti színházban még a következő eredeti magyar operák kerültek színre: „Gizul”, „Tihany ostroma” Thern Károlytól, a „Fóthi dal” dallamának szerzőjétől, „Kunok”, „Morsinai Erzsébet” Császár Györgytől, és „Csobáncz” négy felvonásos opera Erkel Sándortól, Erkel Ferencz jeles fiától.

Vannak zeneszerzőink, kiknek művei kozmopolita irányúak. Ide sorozhatók az előbb említett Mihalovich Ödön „Hagbarth és Signe” czímű operája, továbbá Sárosi Ferencz „Atala” (1881) és „Abencerage” (1886) sikerrel bemutatott két művével, és Hubai Jenő, kinek „Alienor” czímű operája 1891-ben kerűlt színre.

Midőn a hatvanas évek elején az operette nálunk is divatossá lett, nehány zeneszerzőnk ezen a téren is tett kisérletet. Az elsők közt volt Allaga Géza „Szerelmes kántor” és „Szakállas farkas” czímű egy felvonásos operettjeivel; továbbá Huber Károly „Víg czimborák” és Böhm Gusztáv „Debreczeni bíró” czímű e fajtájú művével. Mind a négy operette magyar tárgyú s magyar stílben van írva. Később még Káldy Gyula „Zuávok”, Erkel Elek „Székely leány”, „Tempefői”, „Kassai diák” czímű müvével léptek föl e téren s újabban a népszínház megnyiltával – hol e műfajt különösen ápolják – több ifjabb zeneszerzőnk: Hegyi Béla, Bátor Szidor, Szabados Béla és mások szintén e téren keresik a babért.

Zenei irodalmunkkal egy kiválóan magyar színműfaj áll kapcsolatban, a népszínmű, mely tárgyait a hazai nép életéből meríti s zeneileg egyik főkelléke a népdal és a táncz. Szigligeti Ede volt a megteremtője, s e műfaj annyira kedveltté lett, hogy népszínműveink száma folyton szaporodott s eddig mintegy kétszáz kerűlt színre. Szigligeti két első népszínművéhez, a „Szökött katoná”-hoz és „Csikós”-hoz, Szerdahelyi József írta a zenét, fölhasználva legrégibb és legtőrőlmetszettebb népdalainkat, s így részben neki köszönhető, hogy sok jó régi népdal dallamát meg tudtuk őrizni. „Mátyás diák”, „Bányarém”, „Liliomfi” zenéjét is ő szerzette. Több népszínműhöz írtak zenét még azután Bognár Ignácz, Káldy Gyula, Erkel Gyula, Nikolits Sándor s mások.

Népszínműveink nagyban hozzá járúltak ahhoz, hogy magyar népies zenénket még a külföldön is megismerhessék és megkedveljék. Egy-egy népszínmű első előadása után annak szebb dalait kiadóink azonnal kiadták, s nemcsak hazánkban, hanem külföldön is elterjesztették, s leginkább e kiadványok adtak alkalmat arra, hogy a magyar népzenei stíllel a külföldi zeneszerzők is foglalkozhassanak, s ezeknek dallamait, motivumait egyes műveikben földolgozhassák. Ma már egész anthologiát kellene írnunk, ha elő akarnók sorolni mindazon zeneszerzeményeket, melyeket külföldi híres zeneszerzők 25–30 év óta magyar stílben írtak, vagy melyekben magyar népdalokat használtak föl. Berlioz Hektor híres Rákóczi-indúló átiratán kivűl csak nehányat említünk, így a németek közűl: Brahms Jánostól négy füzet „Ungarische Tänze”, „Magyarisch” és „Zigeuner Lieder”, Raff Joakhimtól „Ungarische Tänze”, Hoffmann Henriktől „Ungarische Suite” nagy zenekarra, Bülov Henriktől „Marche héroique ïaprès des motifs populaires hongrois” zongorára; franczia zeneszerzők közűl: Massenet Gyulától „Marche hongrois”, Jonciére Felixtől „Suite hongroise” és Delibes Leótól „Coppelia” balletjének egyes részei. Ezeken kivűl még Dreischock, Wilmers, Thalberg, Schulhof, Rubinstein, Molique, Sarasate világhírű zongora- és hegedűművészek is írtak hangszereik számára kitűnő változatokat, ábrándokat magyar stílben, kedvelt népdalok alkalmazásával.

Megemlítendő még e helyen, hogy e század eleje óta hazánkban is számos zeneművelő intézet és iskola keletkezett. Kolozsvárott már 1819-ben – az első operát megelőzőleg – létrehozták a mai nap is működő zenedét; tizennégy év múlva rá, 1833-ban, Arad városa követte e példát és 1840-ben Pesten hasonló intézetet alapított egy műkedvelő társaság „Hangász-egyleti zenede” czímen, melyből később a „Nemzeti zenede” alakúlt. Ez az intézet Mátray Gábor erélyének és buzgóságának köszöni létrejöttét és fölvirágzását. A 60-as években Debreczen városa is alapított zeneiskolát, követte ebben később Szeged s újabban Szabadka is. Budapesten 1864-ben nyílt meg az „Országos színi tanoda”, melyben az operai éneket is tanították; ugyanekkor alakúlt a „Budapesti zenekedvelők egylete” és a „Budai zeneakadémia”. Később mind a két intézetben zeneiskolát szerveztek. 1875-ben nyílt meg az Országos magyar királyi zeneakadémia, melynek élén Liszt Ferencz és Erkel Ferencz állottak s mellettük jeles tanári kar működött. Végűl legújabban, 1889-ben nyílt meg Nikolits Sándor, Káldy Gyula és Major J. Gyula vezetése alatt a „Magyar zeneiskola”, mely különösen a magyar zene ápolását és tanítását tűzte ki czéljáúl.

Ezek mellett számos magán zene- és ének-tanító intézet is áll fönn úgy Budapesten, mint vidéki nagyobb városainkban.

A hangverseny terén sem maradt hátra fővárosunk. Budapestnek ma már oly élénk hangversenyi idénye van, mint akár Bécsnek vagy Lipcsének.

Roskovics Ignácztól