Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A magyar színészet.

A magyar színészet.

Paulay Edétől

A Nemzeti Színház régi alakjában. Roskovics Ignácztól

A magyar színészet története tulajdonképen az 1790. évvel kezdődik.

Hogy a magyar egyházi szertartás előbb is ismerte, és némely ünnepein már a XII. és XIII. században használta a drámai formát, azt a fenmaradt mysteriumok alapján nagyon valószinűnek tarthatjuk; de egyetlen biztos nyomra sem hivatkozhatunk, mely azt bizonyítaná, hogy nálunk a mysteriumból népdráma fejlődött volna. Kétségtelen, hogy a karácsonyi Betlehem-járást, Gergely-napi járást, a husvéti és vízkereszti játékokat a mi népünk már akkor is ismerte; sőt egy kánoni menyegző-féle mysterium töredéke arra mutat, hogy valósággal művelt is valamelyes mysteriumokat. Más udvarok példájára Nagy Lajos is meghonosította fényes udvartartásában az énekeseket, síposokat, tánczosokat, bohóczokat, s az ő példájára az ország nagyjainak környezetében is találhatók nyomai az ilyen mulattatóknak. Mátyást illetőleg egy bajor krónikás említi, hogy egy Gábor nevű igen jeles magyar hegedűse volt. Ugyancsak az ő magyar énekkara európai hírű volt. Heltai Gáspár Cancionaléjában énekli Tinódy Sebestyén: „Sok hegedűs vagyon itt Magyar országba: Kármán Demeternél jobb nincs a Rácz módba.”

A XVI. századig semmi írott emléke sincs magyar színpadi műveknek vagy épen előadásoknak.

A Németországban támadt iskolai drámák főkép a reformáczió után nálunk is fölélesztették a kedvet ilyenek írására; ezek között Sztárai Mihálynak a vallási vitázás terén mozgó két színműve (1550–1559): „A papok házassága”, „Igaz papság tüköre” – veti meg voltaképi alapját drámairodalmunknak. Előbb a protestans lelkészek és tanárok, utóbb a XVII. század elejével a jezsuiták, a pálosok és piaristák szerzettek iskolai drámákat. Tárgyuk vallásos, polemikus, gyakran bibliai; de elvétve a hazai történetből merített tárgyakra is akadunk, legtöbbször latin, néha magyar, ritkábban német és franczia nyelven írott ily drámákat. Mind a protestans, mind a katholikus iskolákban előadták ezeket a drámákat, még pedig a tanulók. Azon túl ismert – Felvinczy sikertelen kisérletét leszámítva – homály borong drámairodalmunk és színészetünk fölött egészen a XVIII. század utolsó tizedéig. Iskolai drámák azonban nagy számmal készűltek és adattak elő.

Az 1790-diki országgyűlés nagy lelkesedéssel karolta föl a nyelvművelő tudós társaság és játékszín eszméjét, mint a nyelv pallérozásának leghathatósabb eszközeit. A dolgot tüzetesen megvitatták és előkészítő tárgyalásra annak az országos küldöttségnek adták ki, mely a nevelési és iskolai rendszer kidolgozásával foglalkozott.

Hogy az első színésztársaság vállalkozása, egy nemzeti középpont hiányának daczára, minden színészeti fejlődés és hagyomány nélkűl ne tűnjék fel nagyon is vakmerőnek és kalandosnak, szükséges nehány pillantást vetnünk az országban már jóval előbb elterjedt és kifejlődött német színészetre.

A magyar színészet keletkezését és fejlődését gátló körűlmények kedvezők voltak az idegen, főleg a német színészet terjedésére. A XVIII. század folyamán főuraink tömérdek pénzzel, nagy fényűzéssel honosították meg nálunk az olasz és német színészetet. De nemcsak itthon, hanem még Bécsben is nagy áldozatokat raktak az idegen művészet oltárára. A Koháryak és Pálffyak rengeteg vagyonuk tetemes részét a bécsi színészet fölvirágoztatására fordították, az Esterházyak, Erdődyek, Csákyak az ország határán belűl is rendkivűli bőkezűséggel ápolták az idegen művészetet.

Gróf Erdődy János 1785-ben saját pozsonyi házában német színházat állított föl, melyben többnyire operákat adtak benne. De volt Pozsonynak már 1730-ban is színháza, melyben különféle német és olasz vándortársaságok ütöttek tanyát.

Pest rendes német színészetét 1771 augusztus 14-től számíthatjuk, midőn az addig divatozott „Hetz”-ek (állatprodukcziók) helyett, az egyik dunaparti bástyatoronyból színházzá alakított „Rondellá”-ban az első rendszeres német előadást megtartották. Tíz évvel később keletkezett a kassai német színház; 1787-ben a budai várszínház, melyet József császár a Karmelita-szerzet föloszlatása után az ő templomukból alakíttatott színházat.; továbbá Sopronban, Győrött, Komáromban, Pécsett, Temesvárott, Aradon, Szebenben, Brassóban, stb. mindenütt virágzott a német színészet; sőt még olyan tiszta magyar városokban is, mint Szeged és Kolozsvár, vannak nyomai a német színészetnek. Az első magyar színjátszó társaság Pesten 1790-ben alakúlt meg, de csak sok kérés, esdeklés, utánjárás és fáradság után, október 25-én tarthatta meg a várszínházban az első magyar előadást, színre hozván Simai Kristóf átdolgozásában az „Igazházi”-t. Ez első társaság tagjai megérdemlik, hogy nevük fennmaradjon. Tizennégyen voltak összesen: Kelemen László, Rózsa Márton, Horváth János, Baranyi Balázs, Ráth Pál, Popovics András, Nemes András, Szomor Máté, Fülöp János, Ungváry János, Moór Anna, Termeczky Fanni, Nagy Erzsébet, Nagy Mária.

A társaság lelke Kelemen volt. Ő járt el minden dolgukban. Folyamodott a társaság nevében a városokhoz, megyékhez, helytartó tanácshoz, a királyhoz. Ő vezette a próbákat, rendezte a darabokat. Azonban megfeszített buzgalmának és lelkesedésének sem sikerűlt elérni, hogy az „Igazházi”-nak kétszeri előadása után tovább működhessenek. Az országgyűlés átköltözött Pozsonyba, tehát elvesztették leghatalmasabb pártfogóikat. Pest és Buda német lakói pedig teljesen közönyösek voltak sorsuk iránt. Unwerth gróf, a német színházak bérlője, ellenséges indúlattal viseltetett irántuk, a városi hatóságok is a bérlő álláspontjára helyezkedtek; csupán Pestvármegye rendjeiben találtak támaszt, kik a magyar színészet ügyét kezdettől fogva lelkesen fölkarolták. Ezeknek hathatós pártfogása mellett másfél évi küzdelem után ki is eszközölték, hogy a Duna jobb partján álló deszkaszínben, mely Raischel I. Gáspár ácsmester tulajdona volt, megkezdhették előadásaikat. Hatalmasan gyámolította ügyöket ez időben báró Podmaniczky József helytartótanácsos, ki a játszási engedélyt kieszközölte részükre, sőt még belső ügyeik vezetésére és a felügyeletre is vállalkozott. Gyűjtéseket indítottak, hogy legalább a játszáshoz legszükségesebbeket beszerezhessék, az üresen álló deszkaszínt színházzá átalakíthassák s díszletet, könyv- és ruhatárt szerezhessenek. Kelemen a részben szétszóródott tagokat megint összegyűjtötte s újabbakkal is szaporította. E második alakúlásnak találkozunk Sehy Ferencz, Pesthy László, Láng János, Szép Ignácz, Papp Gábor, Varsányi és Várady Mihály, Lipthay Mária, Kelemen Erzsébet, Bagolyi leányasszony nevével. Kelemen felszólítására a színi ismeretekben jártas Protasevitz Benedek lett a rendező, később igazgató. 1792. évi május 5-n kezdték meg az előadások sorát a „Talált gyermek”-kel. A fönmaradt tudósítások a legnagyobb elismeréssel írnak előadásaikról; azonban a társaság változó szerencsével csak néhány hónapig tarthatta fönn magát. Egy ideig szüneteltek; de nem vesztették el bátorságukat és reményöket, kivált, mikor a német színházak bérlőt cseréltek, sikerűlt kieszközölniök, hogy egyik vagy másik német színházban a németekkel fölváltva működhessenek.

Így telt el hat küzdelmes év, mely idő alatt sok elismerést, bátorítást, általában tetemes erkölcsi sikert értek el, de anyagilag szinte a nyomorig engedte őket sülyedni a közönyösség. 1796-ban föloszlott a társaság. Egy része vándorútra kelt, s Kelemen vezetése alatt vidéken próbált szerencsét.

E hat évi időszak alatt az első színtársulat egyúttal a magyar színműirodalmat is megalkotta. Nagy buzgalommal serénykedtek az írók úgy eredeti színművek írásában, mint idegen művek átdolgozásában és fordításában; így Kazinczy, Dugonics, Szentjóbi Szabó László, Simai Kristóf, Szomor Máté, Bárány Péter. stb. mellett, a színészek közűl Kelemen, Láng, Sehy, Varsányi, Ernyi s mások.

A színművészek között elejétől kezdve legnagyobb hatása volt Moór Annának, ki 1793-ban Rehák József megyei tisztviselő neje lett. A hősi és érzékeny játékokban nemes megjelenésével, egyszerű, természetes és megindító szavalásával egészen elragadta a nézőket; maga Kazinczy Ferencz is nagy dicsérettel szól róla emlékirataiban. Termeczky Fanni, utóbb Ernyiné, énekes játékokban is próbálkozott, és azon korbeli tudósítások szerint, ha énekhangját műveli, valóságos „virtuóza” lehetett volna. Lipthay Mária, úgy látszik, a fiatalság kedveltje volt, mely mellette és Kelemen meg Moór Anna ellen tűntetéseket is rendezett. A férfiak közt legjelentékenyebb tehetség kétségtelenűl maga Kelemen László volt, ki mint színész, ügyelő, rendező, igazgató, író, fordító, fáradhatatlan buzgóságot fejtett ki, azonkivűl a társúlat ügyeit a hatóságokkal szemben is mindig hatással és érdemesen képviselte.

Moór Anna. Roskovics Ignácztól

Az egész idő alatt Pestvármegye karolta föl a színészet ügyét a leglelkesebben, Csaknem minden megye csatlakozott hozzá a színészet állandósításának ügyében. Az országgyűlési követek is útasításokat kaptak, hogy országos költségen építendő és fentartandó színház ügyét előmozdítani törekedjenek; de a jó szándéknál és időnként némi csekély eredményű gyűjtéseknél tovább nem mehettek. Egyesek kiváló szeretettel működtek a színészet megalapítását, első sorban maga a nádor-ispán, aztán gróf Batthyány József herczegprímás, ki ugyan nem tartotta hivatásának a színészet fejlesztését, de, mint a nemzeti nyelv fejlesztésének hatalmas eszközét, több ízben gyámolította; továbbá Kazinczy Ferencz, gróf Ráday Pál, báró Podmaniczky József, Kovács János ügyvéd, gróf Ziczy Károly országbiró, stb. Mind hiába! Az első magyar színésztársaság hat évi küzdelem után szétoszlott.

Erdélyben ugyanez időtájt, a budai vállalkozás visszhangjakép, szintén megindúlt a mozgalom a magyar színészet érdekében. Erdélyben már a XVII. században nyomait találjuk a színielőadásoknak. 1696-ban Felvinczy György színész és drámaíró már egész Erdélyre és Magyarországra játszási jogot kapott I. Lipót királytól. Mintegy 70 év múlva találunk említést arról, hogy gróf Bánffy Györgyné kolozsvári palotájában 1765-ben tartottak magyar műkedvelői előadást. Azt a mozgalmat kell tehát kezdeményezőnek tekintenünk, melyet a budai vállalkozók országszerte s így Erdélyben is ébresztettek. Aranka György sürgette „Rajzolatai”-ban a magyar játékszín megalapítását; tervét a rendek elfogadták és fölterjesztették a főkormányszékhez. Kolozsvártt összeállt egy lelkes csapat, s miután kinyerték a felsőbbek engedelmét, a négy Fejér testvér (János, István, Sándor és Rozália) hozzá kezdett a szervezéshez. Elsők voltak a csatlakozásban: Váradi Koncz József, Gyulai Sáska János, Gidófalvi Jancsó Pál, a nagyenyedi kollegium tanulói, utóbb Kocsi Patkó János és József, Őri Fülöp István, Verestói Mihály, a nők közűl Keszegh Teréz, Janó Zsuzsánna és Amália, Járdos Anna (utóbb Láng Ádámné) és Bajkó Teréz.

Ez a társúlat 1792. évi november 11-én kezdte meg előadásait Kolozsvártt a „Titkos ellenkezés” czímű darabbal. Sokkal szerencsésebbek voltak magyarországi társaiknál, mert őket a kormányszéktől kezdve a társadalom minden rétege pártolta, támogatta; mindamellett anyagi sikerök nem volt valami fényes, s egyes főurak adományai nélkűl ott sem lett volna létök biztosítva. A Wesselényi, Bethlen, Bánffy, Teleki, Jósika, Thoroczkay családok jártak elő jó példával a színészet megalapítása körűl, és az országossá tétel munkája oly serényen haladt előre, hogy már 1803 szept. 27-én az állandó magyar színház épületének alapkövét is letehették. Minthogy azonban 1811-ig országgyűlés nem tartatott; később meg az országgyűlésileg megszavazott 100.000 forint a pénzdevalvatio miatt 16.000 forintra olvadt le: a fölépítés nagyon lassan haladt, és a színház csak 1821 márczius 11-én nyilhatott meg. 1806-ig báró Wesselényi Miklós tartotta a társúlatot, a mikor részint hogy Magyarországon bemutassák művészi haladottságukat, részint, mert végre Wesselényi is belefáradt a sok áldozatba, kiküldte egy részét a társaságnak Ernyi Mihály vezetése alatt Debreczenbe; a másik rész is útnak indúlt később Szacsvay Sándor és Sebes Ferencz vezetése alatt Nagy-Váradra, Tokajba, Miskolczra, Egerbe azon kötelezettséggel, hogy 1807 november 1-ére visszatérjenek Kolozsvárra. Wesselényinek 1809-ben bekövetkezett halála nagyon kétségessé tette a színészet állapotát; leginkább azért, mert eddigi színi helyiségöket német színészek foglalták el, és ezekkel a magyar társúlat hol egyik, hol másik ideiglenes helyiségben felváltva volt kénytelen játszani, és azért rövid időközökben részint Erdély kisebb városaiban, részint a Királyhágón innen voltak kénytelenek szerencsét próbálni; míg végre 1821-ben az állandó színház létrejöttével (melyet főúri műkedvelők Körner „Zrinyi”-jével nyitottak meg Kolozsvártt) az erdélyi magyar színészet ügye jobb jövőnek nézhetett eléje.

Művészi tekintetben is fejlődöttebb volt az erdélyi színészet, mert tagjai állandóbban, hosszabb ideig működtek együtt, és játékuk bár kicsiny, de a legműveltebb elemekből álló közönség hatása alatt kedvezőbben fejlődhetett. A nevesebbek e társaság tagjai közűl komoly színművekben: Kocsi Patkó János, a kiben sok volt az eredetiség; nem igen utánzott senkit, ment volt minden erőltetéstől és feszességtől, mozdúlatai nemesek és ízlésesek voltak, arczjátéka kifejező és jellemzetes, egyesíteni tudta a beszéd erejét és szépségét. Ifjabb hősöket és nagyobb szabású jellemszerepeket játszott; de a színészet nagy kárára szintén jeles tehetségű nejével (Fejér Rozáliával) együtt már 1808-ban visszavonúlt a színészettől. Továbbá Őri Fülöp István, és Janó Zsuzsánna, vagy mint akkor röviden jelezték a színlapon: Zsuzsánna leányasszony. A vígjátékokban Bajkó Teréz, Fejér János, az első igazgató és testvére István, Koncz József, Sáska János és főképen Jancsó Pál, a nagy hírű komikus, a ki sokáig volt kedvencze a közönségnek, és minden újabb alakításával egymaga is biztosította a színészet iránt való érdeklődést. Jancsó a színpadtól visszavonúlva is Kolozsvártt lakott, a közönség állandó tiszteletétől és szeretetétől környezve, s midőn 1845-ben 83 éves korában meghalt, kegyelettel kísérték sírjába, mely fölé a közrészvét emelt díszes emléket.

Mint említettük, a Wesselényi társasága volt az a törzs, melyből színészetünk az egész országban szétágazott. Az a rész, mely Ernyi Mihály vezetése alatt Debreczenben kezdette meg pályafutását, öt havi működés után 1806 októberében Szegedre ment. Innen folyamodtak 1807 márczius 7-én a helytartó tanácshoz, hogy Pesten az országgyűlés színe előtt játszhassanak. Wesselényi is ajánlotta őket Pestmegye rendeinek. Megérkezvén az engedély, útnak indúlt a társaság, hogy tíz évi szünetelés után átvegye az első magyar színtársulat örökét. Pestmegye közbenjárásával kieszközölték, hogy a német színházban kétszer és a budai színházban is kétszer játszhassanak hetenkint. Csakhamar függetlenítik magukat a német színészettől, és a „Hacker szálá”-ban építik föl színpadjukat; a nagy német színház megnyitása, vagyis 1812 február 9-ike után az üresen maradt Rondellába költöztek, s Vida László, majd Mérey Sándor és Kulcsár István igazgatása alatt folytonosan működtek az irodalmi férfiak élénk részvétele, Pestmegye szakadatlan anyagi és erkölcsi támogatása mellett, a mindinkább javúló, kedvező körűlmények közt művészileg is haladva. Ez időszakban kezdődik Katona Józsefnek, a „Bánk bán” írójának drámaírói pályája. Íróink közűl Kazinczy, Verseghy, Vitkovits, Vida látják el a műsort részint eredeti, részint fordított ujdonságokkal; a színészek közűl leginkább Benke, Andrád Elek, Déry, Déryné, Ernyi, Kocsi, Láng A. János, Murányi, Wandza írnak eredeti darabokat, fordítanak és dolgoznak át sok külföldi színművet, s műsorukon Lessing, Molière, Schiller, Goethe, sőt már Shakspere is megfordúl.

E társúlat nyolcz évi működése bebizonyította, hogy a leglelkesebb támogatás is kárba vész, a míg a magyar színészetnek állandó háza nincs; mindazáltal elérte folytonos fejlődésével, hogy a megyék teljes mértékben elfogadták azt az elvet, hogy ez épületet, habár közadakozásokból is, de országosan kell fölállítani, és most már szakadatlanúl foglalkoztak a játékszín ügyével, abban az irányban, hogy Pesten magyar nemzeti színházat létesítsenek.

Ez a második játszó társaság is kénytelen volt ugyan távozni Pestről, főkép, mert a Rondella lebontása után ismét hajlék nélkűl maradt, de azzal a meggyőződéssel, hogy működése a tervbe vett színház fölépítésének ügyét előmozdította. Azon kivűl emelte a színészet színvonalát is, és tagjai kivált Szemere Pál és Vida László hatása alatt sokat tanúltak, fáradtak, s így a folytonos haladást tőlük elvitatni nem lehet. Déryné, ki e társúlatnál kezdte dicsőséges pályafutását, már kisebb operákban is föllépett és annyira megkedveltette e műfajt, hogy ez időben csaknem minden színész egyúttal énekessé is lett, hogy a műsort operákkal tegyék vonzóbbá. Déryné Széppataki Róza 1793 karácsony éjszakáján született Jászberényben. Korán lépett a színpadra. Kellemes hangjával, mely az alsó C-től a felső F-ig terjedt, nagy figyelmet keltett. Rövid időn kedveltjévé lett a közönségnek úgy a színpadon, mint a társas életben. 1837-ig vándortársaságokban működött, ekkor pedig a Nemzeti Színházhoz szerződtették, melynek kötelékéből azonban pár év múlva kilépvén, részint a kolozsvári színháznál, részint vidéki társúlatoknál szerepelt. Mindenütt éltető lelke volt annak a társúlatnak, melyhez csatlakozott. Énekes szerepeken kivűl a vígjáték, sőt a drámai alakokat is jelesen személyesítette. 1850-ben vált meg a színészettől, s 1872-ben halt meg Miskolczon, hol sírja fölé díszes emléket emelt a közkegyelet. Élete alkonyán megírta művészi pályájának egész lefolyását, és a Kisfaludy-társaság kiadásában megjelent Emlékiratai igen sok becses történeti adatot foglalnak magukban a mellett, hogy kellemes olvasmányúl szolgálnak.

Déryné. Egykorú metszet után, R. Hirsch Nellitől.

Szintén a második játszótársaságnál kezdte pályáját Kántor Gerzson, ki híres komikus volt, s rövid idő alatt, nejével Engelhardt Annával együtt a közönség kedvencze lett. Benke József az értelmes színész s ügyes rendező. Kőszeghi Alajos, szép deli termetű művelt férfiú, hős szerepekben nagyon tetszett. Déry István szeles és intrikus szerepekben működött. Murányi mint író, fordító és vezető használt az ügynek legtöbbet. Láng A. János a szerelmeseket s a fínom gavallérokat adta. Nagy János, hatalmas hangú és jó előadású színész, leginkább zsarnokokat, vén szerelmeseket ábrázolt. Murányiné Lefebre Terézia a sentimentális szerepekben játszott; természetes fölfogás és bensőség voltak játékának fő érdemei. Czagányiné Simonyi Juliánna, kellemes színésznő volt, s még Déryné előtt énekelgetett kisebb dalokat és áriákat. Sáskáné Koronka Borbála jeles színésznő lett volna, ha a hamis pathosz nem rontja meg játékát. Leánya, Sáska Birike, utóbb Ujfalusiné, majd Erdélyiné, itt lépett először színpadra s később kiváló tagja lett a színészetnek.

Nem tarthatván fenn magát tovább Pesten, másodszor is kezébe vette az elárvúlt színészet a vándorbotot, és Pestmegye ajánló levelével Egert érintve, Miskolczon ütötte föl sátorát. De már 1816-ban átrándúlnak Kassára és megvetik alapját a később oly híressé vált kassai társaságnak, melyből utóbb a Nemzeti Színház első személyzete kerűlt. Azon kivűl a miskolczi működés megérlelte Borsod és a szomszéd megyékben egy állandó színház építésének eszméjét; s 1819 május havában le is tették Miskolczon nagy ünnepélyességgel az alapkövet, bár a színház csak 1828 február 17-én nyilt meg. Azonban 1823-ban ideiglenes színpadot állítottak a fölépűlt falak közé, midőn az új igazgató, Éder György, a Wesselényi díszleteit elvitette Kolozsvárról. Ez volt hazánkban a kolozsvári után a második állandó magyar színház. Ez a társaság megtartotta a „Miskolczi társaság” czímét, s mint ilyen Kassára, Egerbe, Rimaszombatba és Tokajba tett több rendbeli kirándúlást. Nevezetesebb tagjai e társaságnak (Déryné eltávozása után) Csabai Pál, Eder György és Ede, Pály Elek és Pályné Botos Karolina, Gőde István, Szákfy József, Szakácsy István, Hazslinszky Ferencz és Hazslinszkyné, itt kezdte pályáját Benza Károly, később a Nemzeti Színház közkedveltségű bass-buffója. Itt is fejlesztették tovább a drámai művek mellett az énekes játékokat, melyeket Déryné honosított meg a magyar színpadokon.

Ez időben több más társaság is keletkezett. Ilyen volt Balogh Istváné, a mely részben Kolozsvárról jött, részben új tagokból alakúlva, Szatmármegyében kezdte működését, s vándorlásában eljutott Győrig; innen Fejérmegye, lelkesűlve Borsod példáján, meghívta őket Székes-Fejérvárra, a hol 1818 okt. 11-én tartották meg első előadásukat „A szövetségesek diadalma” czímű eredeti hősi rajzolattal (Tokody Jánostól). Az est nyitányát Marschner C. H., a „Templarius” és „Hans Heiling” híres szerzője írta, ki – mint a múlt században a Haydn testvérek az Esterházyaknál – 1817 óta az Amadék pártfogása mellett tanárkodott Pozsonyban és Székes-Fejérvártt. Változó személyzettel folytak az előadások 1825-ig és ez idő alatt a legjobb színészi erőket egyesítette magában e társaság, mely 1819. és 1820-ban Pestre is berándúlt, s nagy lelkesedést keltve, a színészet ügyét – főkép Kisfaludy Károly eredeti műveivel – hatalmasan előmozdította. Műsorának érdekességét a nemzeti történeti darabokon kivűl nagyban emelték az operák, melyek, mióta Déryné a társasághoz csatlakozott, mind nagyobb számmal adattak. Állandó tagok voltak: Kántorné, Székelyné, Simén Borbála és Székely Zsuzsánna, Horváthné, Baloghné, Komlóssy Ferencz, Nagy István, Pergő Czelestin, Székely, Szilágyi Pál, Horváth József, Éder György, Demjén József, Farkas János, stb. A társaság a megye különös meghagyásából „Nemzeti színjátszó társaság” nevet vett föl; főigazgatója Kolozsváry Pál főszolgabíró volt. Több városba tettek kirándúlásokat, így Pécsre, Zomborba, Szabadkára, Bajára, Győrbe, Pozsonyba; de 1824 májustól a megye az igazgatást abbahagyta és bizonyos segélypénz mellett Komlóssyra és Horváthra bízta a társaság vezetését; 1826-tól kezdve pedig teljesen megvonta a pártolást is és a társaságot szélnek eresztette. Ebből lett 1827-ben a „Dunántúli társaság”, mely 1833-ig járta e vidék városait, míg 1833-ban az országgyűlés ideje alatt Pozsonyban játszott. Műsoruk sok új darabbal szaporodott, kivált Kisfaludy Károly művei gyarapították mindinkább az eredeti műsort. A classicus műsor is örvendetesen szaporodott. Pozsonyban már a társúlatnál találjuk Megyerit, Telepyt, Tóth Istvánt. Kisfaludy Károly ennek a társaságnak a közreműködésével fejlesztette drámaírói tehetségét.

A legnagyobb hatást gyakorolta színészetünk fejlődéséra a kassai társaság, mely a Miskolczról tett átrándúlásokkal kezdődött, és 1829-ben b. Berzeviczy Vincze igazgatása alatt lett állandóvá. E művelt, lelkes férfiú oly nemes ambiczióval kezdte igazgatói működését, hogy az alatt, míg a pesti állandó színház fölépűlt, olyan színésznemzedéket nevelt, „melyet készen lehessen Pestre átplántálni”. Egyesítette az országban található legjobb színészek nagy részét. Már 1828-ban együtt találjuk itt Dérynét, Kovácsnét, Pálynét, Szentpéterynét, Telepynét, Pályt, Egressy Gábort, Lángot, Lászlót, Telepyt, Szentpéteryt, kikhez nem sokára Bartha, Megyeri, Szilágyi, Udvarhelyi, Bartháné és Kántorné csatlakozott. Valóságos nevelője lett Kassa a színészeknek. Berzeviczy után gróf Csáky Tivadar vette át a társaság vezetését, a mely most már Kolozsvárig tett kirándúlásokat, míg végre ez a társúlat is bomlásnak indúlt. Egy része: Szentpétery, Megyeri, Szilágyi, Szerdahelyi Kolozsvártt maradt, s csak a másik része: Déryné, Fáncsy, Latabár, László és Udvarhelyi tértek vissza Kassára.

Az 1833-dik év nyarán az énekes tagok ismét Kolozsvárra, a drámai tagok pedig Rozsnyóról Vácz felé vándoroltak, a hol hírűl vették, hogy a budai várszínház, nem akadván német bérlője, üresen áll. Folyamodtak a színházért. Megkapták és 1833 évi július 7-én „Bocskay István” czímű drámával meg is kezdették előadásaikat.

Az 1815-diki második kivándorlás után több, kisebb-nagyobb társaság próbált szerencsét Pesten és Budán; és majd az „Arany hattyú”-ban, majd a Beleznay-kertben, majd meg a pesti és budai német színházakban lépve föl, kisebb-nagyobb erkölcsi és anyagi sikert aratva, mindig csak a jobb jövő reményével volt kénytelen távozni. Sem az az általános nagy elismerés, melyet az 1819 és 1820-ik évben vendégűl szerepelt székesfejérvári társaság elért, sem az a meglepő pártolás, melyet 1827-ben a Kolozsvárról jött társaság kivívott, nem bírta megteremteni az állandóságot; míg az 1833-ban Budára érkezett kassai társaság csak a Nemzeti Színház megnyítását megelőzött nehány nyári hónapot töltötte vidéken, különben állandóan a fővárosban működött és diadalmasan vonúlt be a Kerepesi úton épűlt fővárosi magyar színházba.

A társaság első alakjában a következő kiválóbb tagokból állott: Kántorné, Telepyné, Szentpéteryné, Baloghné, Somogyiné, Bartháné, Bartha, Megyeri, Telepy, Dejmén, Déry, Balogh, Pály, Somogyi. Egy hónap múlva csatlakozott hozzájuk a Lendvay-pár. Ennek a társaságnak a működése érlelte meg a fővárosban teljesen az állandósítás eszméjét. Már ekkorra a talaj jól elő volt készítve.

Számos röpírat serkentette a közönséget a színészet pártolására s fejtegette jelentőségét, különösen nálunk. Pestmegye serényen gyűjtött az állandó színház költségeire. Gróf Széchenyi István szintén hozzá szólott az ügyhöz, s nyomában támadt a tervek egész özöne, melyek mind a színház építését és a nemzeti színház megalapítását tárgyalták. A Magyar Tudományos Akadémia megalakúlásával állott be az elhatározó fordúlat, mely színészetünket a fővárosban állandósította és művészi czéljai felé segítette. Az Akadémia külön színügyi bizottságot szervezett kebelében s pályázatot hirdetett annak a kérdésnek a tisztázására is: hogyan lehetne nálunk a színészetet megalapítani és állandósítani? Fáy András nyertes műve felelt meg a kérdésre legbehatóbban.

Most végre egy derék színtársulat is elősegítette a buzgó hazafiak törekvését; több éven át együtt működve, olyan összjátékot tudtak fölmutatni, milyet a főváros még eddig nem látott. Pestmegye átvette a társaság pártfogását, Fáy és Döbrentei, utóbb maga Döbrentei, végre Simoncsics János főszolgabíró személyében jóra való, derék igazgatókat rendelt a színésztársaság élére, és a mellett mindent elkövetett a színház fölépítése érdekében. Földváry Gábor másodalispán erélyes buzgólkodása kieszközölte, hogy Grassalkovich herczeg a Kerepesi-úton, a hatvani kapu előtt fekvő üres telkét a színház építésére a megyének ajándékozta. Gróf Széchenyi István nagy, díszes színházat akart részvények útján létre hozni a város egyik fő terén; nem tartotta szükségesnek a sietséget, hanem alapos előmunkálatok után vélte biztos alapra fektetni a színház létesítését, beleértve ebbe a színészek előleges képeztetését is. Földváry ellenben a már gyűjtött, és bár lassacskán, de folytonosan szaporodó összegekkel azonnal meg akarta kezdeni az építést. Végre is Pestmegye határozata, melyhez utóbb Széchenyi is hozzájárúlt, az lett, hogy a színház felépítéséhez hozzá kell kezdeni, mert nem szabad megengedni, hogy az a színésztársaság, mely a közönség tetszését budai működésével teljesen megnyerte, játékszín és kellő pártolás hiányában szétoszoljék, s újabb vándorlásra, esetleg szétbomlásra legyen kárhoztatva, az új színház pedig majd annak az eshetőségnek legyen kitéve, hogy, mire fölépűl, ne lehessen belé ilyen jeles társaságot összeállítani.

1837 augusztus 22-én nyilt meg a pesti magyar színház a közönség rendkivűli érdeklődése mellett. Valódi nemzeti ünnep volt ez a nap, melynek magasztosságát Vörösmarty megnyitó prologja, az „Árpád ébredése” nagyban emelte, Pestmegye egy részvényes társaságnak adta át a színházat, mely azt egy kiküldött bizottság által igazgattatta, ez a bizottság viszont a saját kebeléből választott igazgatót a tényleges vezetésre. Az első igazgató Bajza József, a jeles költő és kiváló kritikus volt, ki mellett, mint a zene- és énekművészet vezetője, Rothkrepf (Mátrai) Gábor működött. De Bajza már 1838 június 6-án lemondván, Ilkey Sándor, majd Szentkirályi Móricz és gr. Ráday Gedeon vették át az igazgatást, majd meg Nyáry Pál, ki azt az országosítás idejéig, 1841-ig, meg is tartotta.

Ez évtizedeken át tartott nehéz küzdelmekben Pestvármegye volt a nemzeti törekvések fő képviselője és a magyar színügy fő pártfogója. Pestvármegyének köszönhetjük ma is fennálló nemzeti színházunkat; s ha fennállásának több mint félszázados történetén végig tekintünk, alig lehetne valami értelme annak a vitának, hogy czélszerű volt-e 1837-ben a megye pártfogása alatt megnyitni a pesti magyar színházat, vagy jobb lett volna Széchenyi István tervét fogadni el? Az 50 év történetének ép annyi eseménye szól az egyik, mint a másik mellett; és egyik sem kisebbítheti Pestvármegye érdemét a magyar színészet állandósítása körűl, egyetlen levelét sem fogja elhervasztani Földváry Gábor alispán koszorújának, melylyel neki a magyar színművészet méltán adózik.

De nem szabad felednünk a színtársúlat érdemeit sem, mely nemcsak kiállta a versenyt a már akkor nagy hírű, pompás épületben működő jeles német társúlattal, hanem a lelkes hazafiakban azt a reményt is méltán ébresztette, hogy ez a társúlat egy Pesten emelendő díszes, állandó épületben győztes lesz. És ezt a reményt, ezt a föltevést is igazolta. A társúlat tagjai: Megyeri, Egressy, Fáncsy, Szentpéteri, Laborfalvy Róza, a Lendvay pár, Bartha, László, Telepy, Udvarhelyi, Szilágyi – néhány évig együtt működve – oly művészi magaslatra emelkedtek, hogy már 1841-ben a pozsonyi országgyűlés az intézetet, mint nemzeti színházat, országos bizottság vezetése alá helyezte. Az ő művészi ragyogásuk tölti be a színház történetének első évtizedét. E kort nevezik ma is színművészetünk aranykorának. És valóban ennyi kitűnő művészi erő egyszerre, egy időben egyenletesebb harmoniában sohasem működött együtt e színpadon. Az ő hatásuk érlelte Szigligeti drámaírói tehetségét, s viszont e termékeny munkásságú jelesünk tollának köszönhették ők nagy számú remek alkotásaikat. Az egész évtizeden át megtartották a színház vezetésére is hatásukat. Valamint Budán, mint vezértagok, Fáy, Döbrentei és Simoncsics igazgatása alatt már ők intézték ügyeiket: Pesten mint rendezők, drámabirálók a titkár Szigligeti körűl csoportosúlva, a sokszor változó igazgatók és igazgatási formák mellett is ők vezették a dráma ügyeit, sőt a színház pénztári, gazdasági, technikai vezetésére is kiterjedt befolyásuk. Ehhez a személyzethez csak véletlenségből nem tartozott Kántorné, ki a nemzeti színház megnyitása előtt a budai színészet büszkesége volt.

Kántorné. Egykorú metszet után, R. Hirsch Nellitől.

Kántorné Engelhardt Anna (1798–1853) egyszerű cselédleányból küzdötte föl magát a művészi tökély magaslatára. Midőn, mint 16 éves leányka, a magyar színészethez kerűlt, még nem tudott jól magyarúl; de bírt mindazzal, a mivel egy nagy tragikai hősnőnek bírnia kell: magas termet, nagy terjedelmű, olvadékony, érczes hang, a szenvedélyeket híven és könnyen visszatükröző arcz és szem, s a legfőbb: a lélek melegsége és erélye, mely még öreg korában sem hagyta el. Alakításait a leghíresebb német művésznőkével állították párhuzamba. Kortársai általában a „magyar Schröder”-nek nevezték. Legjelesebb alkotásai: Macbeth neje, Borgia Lukréczia, Tudor Mária, „Bánk bán” és „Hamlet” királynői, „Stuart Máriá”-ban Erzsébet, Kisfaludy darabjaiban Ilka, Széchy Mária, és mindenek fölött Grillparzer „Sappho”-ja. De vígjátékokban is jeleskedett. A Shakspere „Makranczos nő”-je után készűlt „Franczka” volt egyik legkitűnőbb szerepe és a spanyol Moreto után átdolgozott „Donna Diana”. A vidéken folytatta pályáját; utóbb egészen visszavonúltan élt Maros-Vásárhelyt, s ott is fejezte be életét.

Megyerit (1797-ben született) 1842-ben ragadta ki a halál társai díszes sorából. Ellenállhatatlan komikai erő volt e kis termetű emberben. Színészi képességének nagy hatalmát az bizonyítja, hogy kevéssé alkalmas külső alakja dacára nagy drámai jellemeket is sikerrel alakított. Játszotta Leart, Belizárt, Stibor vajdát, általában az eredeti szomorújátékok fő alakjait; de mint Peleskei nótárius, mint az akkori vígjátékok, bohózatok, paródiák fő szereplője maradt igazán feledhetetlen. Volt ő mindenféle: nótárius, kántor, czigány, tót, német, zsidó, örmény, vén tudós, ostoba fajankó, polgármester, iskolamester, mesterember, s mégis – mint Szigligeti mondja róla életrajzában – mindig ember s mindig mester.

Megyeri Károly. Egykorú metszet után.

A Lendvay-pár művészete annyira össze volt forrva, hogy ők egymás nélkűl alig képzelhetők. Lendvay Márton (1807–1853) délczeg, deli termetű alak, hangja hajlékony, terjedelmes és csengő, arczára nézve tökéletes férfi szépség volt. Sokat kapott a természettől ahhoz, hogy kitűnő hős és szerelmes lehessen. Színésznek született. Gyermekkorában szegény szülei nem sokáig birták iskoláztatni; minden ismereteit később szerezte meg nagy szorgalommal. Többször járt külföldön és Berlinben a híres Seydelmannal nemcsak megismerkedett, hanem annak barátja is lett. Lendvay pályája kezdetétől végeig a közönség kedvencze volt; kellemes énekhangjával még az operákban is hatással lépett föl, s bizonyos, hogy abban az időben Zampa és Fra Diavolo czímszerepeit senki olyan szépen el nem játszotta, mint ő. Neje, Lendvayné Hivatal Anikó (1814–1891), ép olyan Istentől megáldott művésznő volt, mint Lendvay. Balogh István igazgató unokahúga levén, ez avatta Thalia papnőjévé. Előbb a naiv, később a drámai érzelmes nők szerepében jeleskedett. Hangjának csodálatosan megindító csengése ellenállhatatlanúl vonzotta feléje a nézők rokonszenvét, s kivált a szenvedő női alakok ábrázolásával ragadta el a közönséget. Vörösmarty és Petőfi a legnagyobb magasztalás hangján írt költeményekben dicsőítették. A művészpár a színpadon teljesen össze látszott forrni. Romeo és Julia, Ferdinánd és Luiza, Hamlet és Ophelia, Othello és Desdemona, Bánk és Melinda, a Lignerolles-pár s más számtalan darabban a fő szerepek a legegybevágóbbak voltak az ő alakításaikban. Lendvayt művészete delelő pontján támadta meg egy gyógyíthatatlan betegség, mely pár évi szenvedés után ki is oltotta életét. Lendvayné nyugalomba vonúlt és még 35 éven át szemlélte mások dicsőségét, utolsónak maradván életben az úttörők közűl, kikkel együtt küzdött a nemzeti színház megalapításának dicsőséges munkájában.

Bartha János (1798–1852) egészen a természet gyermeke volt. Az adott neki könnyű kedélyt, eredeti humort és érző szívet, alakjába oly méltóságot, a minőt tükörből tanúlni lehetetlen; adott erős, mégis lágy érczhangot, sőt teremtő erőt is, midőn szerepeiben önmagából indúlhatott ki. Főbb szerepeit egyforma tökélylyel és következetességgel játszotta, s azokban ma is feledhetetlen. Előbb Bánkot, majd Tiborczot adva, ez utóbbiban hatott teljesen. Zrinyi és Szolimán egyaránt kitűnő alkotásai voltak. Vígjátéki szerepei közűl a „Peleskei nótárius” Baczur Gazsija, de különösen a báró Eötvös József „Falu jegyzőjé”-ből készűlt „Viola” Peti czigánya legemlékezetesebbek ama sok jó kedvű apák, tele szájú raisonneurök, közhuszárok, korhely kézművesek, tragikomikus öreg szolgák és czigányok között, melyeknek az ő nagy tehetsége életet adott.

Egressy Gábor (1808–1866) legnagyobb színészeink egyike. Művészi egyénisége a tehetség, tanúlmány és szorgalom hármas forrásából táplálkozott. Alakja nem volt impozáns, de vállain hatalmas értelmességet hirdető fej ült. Hangja sem volt valami erős; de annyira tudott uralkodni a beszéd erejével, szépségével, hatalmával, hogy azokkal minden szenvedélyt, indúlatot, érzést jellemzetesen birt egyéníteni. Általában nagy szorgalommal, folytonos tanulással képezett értelmének sikerűlt részben hiányos külső eszközeit bámulatosan kiművelnie, tökéletesítenie. Legkiválóbb szerepei: Lear, III. Richárd, Coriolan, Hamlet, Marót bán, Petúr, Bánk, Mátyás király, Gritti, Dózsa, Brankovics, Posa marquis, Kean, a vígjátékban Bolingbroke, Garrick, Krumm Eliás, stb. mutatják azt a roppant nagy tért, melyet színészetünk világában betöltött. Tanár is volt a színész-iskolában. Megírta „A színészet könyvét”, s ez irodalmi működése az ő színészetének magyarázata, a fényes sikerű gyakorlatnak az elmélete. A Kisfaludy-társaság e kettős irányú érdemeiért tagjának választotta. Az 1848/9-ki mozgalmak elvonták eredeti hivatásától. Hazafiúi buzgalma a politikai térre sodorta. Mint népszónok, majd mint kormánybiztos, csapatszervező és guerillavezér vett részt a mozgalmas eseményekben, s török földre volt kénytelen menekűlni, honnan egy év múlva visszatérve, csak mint rendező működhetett, és mintegy öt évi szünetelés után léphetett csak azokra a deszkákra, melyek ő rá nézve inkább jelentették az életet, a világot, mint bárki másra nézve. Ez időtől kezdve – egy évi megszakítással, melyet vidéki vendégszerepléssel töltött – haláláig, mely a színpadon, Brankovics György előadása közben érte el, a nemzeti színházban aratta hervadhatatlan babérait.

Idősb Lendvay Márton. Barabás Miklós rajza után.

Szentpétery Zsigmond (1798–1858), mint szerelmes színész kezdette pályáját, de már a nemzeti színház megnyitásakor áttért a vígjátéki kedélyes apák, nagybácsik szakmakörére. A vidám jószívűség volt szerepeinek alapszíne. Jó ízlése megóvta minden erőltetettségtől, minden túlzástól. A magyar táblabírák személyesítésében utólérhetetlen volt. Az életben is olyan alak, hogy majd alispánnak, majd püspöknek nézték. Ezek az alakok ma már az életben is eltűntek, a színpadon ő utána senki sem volt képes azokat olyan tökélylyel előállítani. De kitűnő volt a franczia társalgási darabokban is mint vén piperkőcz, bankár, fínom elegáns marquis. Falstaff, Nyúzó szolgabíró, Zsiga czigány, Lombai a Kisfaludy „Csalódásai”-ban és tömérdek más szerepe sokáig nem talált ő hozzá hasonló személyesítőre.

Fáncsy Lajos (1809–1854) színész, rendező, igazgatósági ügyvivő. Előbb a szerelmes, majd a cselszövő szerepekben volt igazi művész. Orvosnövendékből lett színészszé. Kiváló műveltségével csakhamar az első sorba küzdötte föl magát. Tartuffe, Shylock, Jago, Wurm, Edgar voltak legkiválóbb szerepei. Nagy értelmessége kitűnő rendezővé tette; utóbb a legválságosabb időkben 1849 után bízták rá a színház igazgatósági ügyvezetését, és az a legnagyobb érdeme, hogy erélye és buzgó tevékenysége a színház fentartásához nagy mértékben hozzá járúlt.

László József (1808–1878) a magyar vígjáték legfínomabb színművésze volt. A salonhős, a derűlt bonvivant szerepkört kitűnően töltötte be. Legkiválóbb szerepei voltak a „Skót nemes”, Fecsegi a „Ház becsületé”-ben, Lajos a „Szökött katoná”-ban, Kereszti a „Végrendelet”-ben, és sok más.

Telepi György (1799–1885) valóságos ezermester volt. Mint színész, rendező, festő, díszmester, gazda sok hasznos szolgálatot tett a nemzeti színháznál; mint író és fordító is működött. Mint komikus színésznek a „Londoni koldusok” Prospectusa, a „Két pisztoly” Huglija, stb. tartották fenn nevét. Méltó társa volt a komikumban Kovácsné Fekete Mária, a ki a nevetséges duennákat, kulcsárnékat, gazdasszonyokat, valamint a hervadó agg szűzeket személyesítette.

Udvarhelyi Miklós (1790–1864) volt a nemzeti színház valóságos mindenese úgy a drámában, mint az operában. Emebben a basszus szerepeket énekelte, drámákban játszott a legnagyobb szerepektől kezdve a legkisebbekig mindent, a mi szakmakörébe esett, s a színpadi összhangot mindig emelte pontos és jól átgondolt működésével. A komoly színművekben az aggastyánok, szelíd apák, vígjátékokban az együgyűek szerepeiben tűnt ki.

Lendvayné. Egykorú festmény után, Cserna Károlytól.

Szerdahelyi József (1804–1851) és Szilágyi Pál (1793–1874) egészíték ki e díszes névsort. Mindkettő nemcsak a drámának, hanem az operának is kiváló tagja volt. Szerdahelyi mint előadó énekes sok éven át volt támasza az operai műsornak; azon kivűl számot tevő zeneszerző is volt. Szilágyi mint operarendező tett a dalműnek hasznos szolgálatokat, s végre mint pedáns komikus végezte hosszúra nyúlt színészi pályáját. Atyja volt Szilágyi Lillának, ki utóbb mint Bulyovszky Gyuláné feltűnő tehetségével néhány éven át dísze volt a nemzeti színháznak, de becsvágya később a német múzsa szolgálatába vezette.

Laborfalvi Róza (1819–1886) volt a budai, utóbb a nemzeti színházi első személyzet legfiatalabb, de egyik legkitűnőbb tagja. Laborfalvi Benke Józsefnek, a föntebb méltányolt úttörőnek volt a leánya. Pályája kezdetén (1834) nem sok reményt kötöttek jövőjéhez, de 1837 első felében, midőn a budai társaság a nemzeti színház megnyitásáig ideiglenesen Székes-Fejérvárra rándúlt, oly bámúlatos haladást tanúsított, hogy midőn Kántorné a kitűzött határidőre Pestre meg nem érkezett, a megnyitásra kitűzött „Belizár”-ban Antonina szerepét az igazgatóság ő rá merte bízni, és e percztől kezdve nem csak bevált első hősnőnek, hanem évről évre és szerepről szerepre haladva, csakhamar egyedűl, versenytárs nélkűl állott a személyzet élén. Műsora felölelte Shakspere, Schiller, Hugo Victor és Dumas Sándor legkiválóbb tragikai hősnőit. Volumnia, Lady Macbeth, Hamlet anyja, Stuart Mária, a Messinai hölgy, Thisbe, vagy Donna Diana – mind mesterileg remek alkotása volt, és mégis felűlmúlta még ezeket is az eredeti drámairodalom annyi kiváló alakjában. A magyar nő ideálját sem előtte, sem utána egyik színésznőnk sem tudta úgy megvalósítani, mint ő. Legjelesebb szerepei voltak: Gertrudis „Bánk bán”-ban, úgy szintén Pókainé, Apafi Mihályné, Grittiné, Lorántfi Anna, Csáky Lóra, Béldiné, Zrinyi Ilona és történeti darabjaink más fényes nő alakjai megkapó hűséggel, az asszonyi szépségnek és méltóságnak eszményi tökélyével személyesűltek meg színpadunkon általa. Folyton haladt, de nagy tehetsége akkor fejlődött ki egész teljességében, midőn Jókai neje lett. 1848 szeptember 5-én Grittiné szerepében lépett föl először mint Jókainé, és egész 1869-ben történt visszavonúlásáig emelte a színház tekintélyét, lelkesítette társait, és gyönyörködtette a közönséget. 1884-ben, színpadra lépésének 50 éves jubileumán, láttuk őt újból a nemzeti színpadon mint Volumniát „Coriolan”-ban, még teljes birtokában annak a mély csengésű drámai hangnak, a mely minden érzelem kifejezésére bírt erővel és lágysággal.

Ez volt a nemzeti színház első személyzete!

Bartha János. Latkóczy Lajos festménye után, Cserna Károlytól.

El nem vitatható önérzettel képviselte ez a személyzet a magyar színészet ügyét, s nem egyszer vívott elkeseredett harczot leginkább a testvérként befogadott opera miatt a színházi előljárókkal, sőt a sajtó útján a közönséggel is. Igaz, hogy még országos segély mellett is alig volt a színészet ügye opera nélkűl fentartható; s azért valódi szerencsének mondható Schodelné vendégszereplése, a ki utóbb állandó szerződés mellett majdnem egy évtizeden át oszlopa volt operánknak; mert csak ő vele s egy ideig a már hanyatló, de még mindig elég jó hangú Dérynével s később Felbér Máriával lehetett az akkor divatos operák egynémelyikét, mint példáúl: „Normát”, „Montecchi és Capulettit”, „Gemma di Vergyt”, a „Sevillai borbélyt”, „Bájitalt”, „Beatrice di Tendát”, „Zampát” a férfi személyzet hiányossága mellett is előadni. Schodelnét, Klein Rozáliát (1807–1857), mint árva gyermeket először Schodel János zenész képezte Kolozsvártt, és nőűl vevén, Bécsbe vitte magával; itt Forti Antal, korának egyik jelesebb bariton énekese, vette át tanítását, s ez iskolázás után, mint drámai énekesnő, körútat tett Németországon, hol erőteljes hangját és szenvedélyes játékát mindenütt magasztalták. Már mint hírneves énekesnő kerűlt vissza Kolozsvárra 1836-ban. Két év múlva a budapesti nemzeti színház állandó vendége, 1840-től pedig szerződött tagja lett. A külföldön is oly nagy hírű énekesnő egyedül uralkodó csillag maradt operánk egén egész Hollósy Kornélia feltűnéséig. Schodelnének kiválóbb szerepei voltak: Izonda (Thern Károly „Tihany ostromá”-ban), Szilágyi Erzsébet (Erkel „Hunyadi László”-jában), továbbá Fidelio, Donna Anna („Don Juan”-ban), Borgia Lukréczia, stb. Az ötvenes évek elején hangját elvesztvén, Nyáregyházára visszavonúlva töltötte élete hátra levő napjait. Ez évtized folyamán, a negyvenes években, sok külföldi hírneves énekes fordúlt meg a nemzeti színház deszkáin, mint Carl Henriette, Lutzer Jenny, Tadolini, Alboni énekesnők, s Wurda tenorista és Ronconi baritonista énekesek. A szerződött énekesek közt a már említetteken és a kolozsvári társúlattól ide kerűlt Szerdahelyi Józsefen, Szilágyi Pálon és Udvarhelyi Miklóson kivűl, Éder Luiza (sopran és soubrette-énekesnő, egy ideig a paródiák és népszínművek énekes szerepeiben is működött). De Caux Mari (később Lászlóné, majd Dóriáné, szintén működött a népszínművekben, és mint drámai énekesnő utóbb külföldön is elismerést aratott), Egressy Béni (ki nagy érdemeket szerzett a magyar zene, különösen a népdalok művelése és fejlesztése körűl, s operaszövegek írása- és fordításában), Joób Zsigmond és utóbb Benza Károly (igen jeles bassbuffo) és Kőszegi Károly (50 éven át jeles bassistája a magyar operának) voltak a legkiválóbbak, kik Erkel Ferencz karnagy vezetése mellett mind jelesebb opera-előadásokkal tűntek ki. 1840-ben szerződött az operához Bognár Ignácz tenor énekes, ki utóbb évek hosszú során át működött mint kartanító és sok népszínműhöz írt közkedveltségű magyar zenét. 1845-ben lépett a nemzeti színház operai kötelékébe Wolf, utóbb Farkas Károly jeles tenor énekes, 1846-ban pedig Hollósy Kornélia, ez a gyönyörű hangú, kedves művésznő, kit csakhamar „a nemzet csalogányá”-nak neveztek el. Olaszországban nyert kiképeztetése után „Lindá”-ban lépett föl először a híres Albonival, ki Pierottót énekelte. Az így erősbödött személyzethez csatlakozott 1847-ben Csillag Róza, és egy év múlva Stéger Ferencz; mind a kettő hatalmas tehetség, kiket Bécs tőlünk pár év múlva el is hódított, s mikor később visszakerűltek, hangjuknak már csak romjait hozták haza.

Egressy Gábor. Roskovics Ignácztól

Eredeti opera is több kerűlt színre. A nemzeti színház megnyitásáig csak egyetlen magyar opera, a Ruzitska „Béla futása” tartotta magát a műsoron, bár ez is inkább afféle énekes színmű volt, a milyenek akkor főleg a németeknél divatoztak. Az első eredeti opera Bartay Endrének „Csel” czímű dalműve volt, melyet 1839-ben adtak először, de igen kevés tetszéssel. Nagyobb sikert aratott Erkel Ferencz első operája: „Báthory Mária”, mely sokáig fenmaradt a műsoron. 1840 aug. 8-án adták először, és ez a nap arról is nevezetes, hogy az eddigi pesti magyar színház ekkor vette föl a Nemzeti Színház czímét. Ez évben adatott elő Szerdahelyi József „Tündérlak Magyarhonban” czímű eredeti víg operája, melyben legszebb népdalainkat fölhasználta. 1843 május 10-én mutatták be a Vörösmarty „Szózat”-ának melódiájára beérkezett pályázó műveket, melyek közűl Egressy Bénié lett a nyertes; 1844 július 2-án pedig a Kölcsey Hymnusának Erkel Ferencz által szerzett melódiáját adták elő. E két ének a nemzet ünnepi énekévé lett, s hol lelkesítő, hol vígasztaló áhítattal zeng jó és rosz napokban egyaránt az egész nemzet millióinak ajakán. 1844 jan. 27-én kerűlt először színre Erkel „Hunyadi László”-ja, ez a legnépszerűbb magyar opera, mely tömérdek ismétlés után ma is egyik legvonzóbb darabja az operai műsornak. Szilágyi Erzsébet és Gara Mária szerepét az itt vendégszereplő legkitűnőbb énekesnők is betanúlták és nagy diadalokat arattak bennök. 1845-ben Thern Károlytól „Tihany ostroma” czímű eredeti dalmű kerűlt színre.

Szigligeti a negyvenes évek elején népszínműveivel a magyar drámairodalomnak egy új, nemzeties faját alapította meg. A „Szökött katona”, „Két pisztoly”, „Csikós”, stb. nemcsak ez évtizedben voltak, hanem mai napság is vonzó darabjai a magyar műsornak. E műfajnak kiváló művészalakjai: Füredi Mihály, a népdalok hőse, ki azonban mint operaénekes is kitűnt, különösen az eredeti magyar operák bariton szerepeiben, és Réthy Mihály, a tőről metszett népies alakok megteremtője. A népszínművek Gaál József „Peleskei nótárius”-ával és Nagy Ignácz „Tisztújítás”-ával együtt nagy lendűletet adtak a magyar drámairodalomnak és a színészetnek egyaránt; mert ezek, valamint a Czakó Zsigmond „Kalmár és tengerész”, „Végrendelet”, „Leona”, „I. László és kora”, és Vahot Imre „Zách nemzetség”, „Farsangi iskola”, „Országgyűlési szállás”, „Huszárcsiny”, stb. czímű közkedveltségű művei voltak a műsor legvonzóbb darabjai, és a Kisfaludy, Vörösmarty, Tóth Lőrincz, Fáy András, Kovács Pál régibb darabjaival, valamint a Kúthy Lajos („Fehér és fekete”), báró Jósika Miklós („Adorjánok és Jenők”), Obernyik Károly („Örökség”, „Khelonisz ”, „Nőtlen férj”, stb.), Hugo Károly („Báró és Bankár”, „Mátyás király”, „Világ színjátéka”), Szigeti József („Jegygyűrű”, „Szép juhász”, „Becsületszó” és kivált később „Vén bakancsos és fia, a huszár”) és Degré Alajos („Bál előtt és bál után”, „Rendkivűli előadás”, stb.) újabb műveivel az eredeti színműirodalom előtérbe nyomúlt.

Ez évtizedben a színház sok válságnak volt kitéve. Az országos kormányzó választmány, melyet 1841-ben az országgyűlés b. Orczy György elnöklete alatt alakított, 1844 és 45-ben jónak látta a színházat magán vállalkozóra, Bartay Endrére bízni. E bérlet idején a művészi siker mindig növekedőben volt, valamint a következő években is, midőn gróf Ráday Gedeon mint egy országos bizottság elnöke, majd pedig (1848–49-ben) ismét Bajza József s utána Erdélyi János vezették a színház ügyét mint igazgatók. Az 1848–49-ki mozgalmas napokban némi rövid megszakítással, csonka személyzettel folytak ugyan az előadások, de a pénztári eredmény naponként csak azt bizonyította, hogy. „inter arma silent musae.”

Szentpétery Zsigmond. Egykorú metszet után, Cserna Károlytól.

A következő évtizedben, az ötvenes években töltötte be igazán a színház nemzeti feladatát. A drámairodalom, mindig Szigligeti, mint középpont körűl csoportosúlva, rendkivűl termékeny volt. Legdivatosabbak voltak a népszínművek mellett a történeti darabok, melyek hol fényes, hol nagyon is sötét mozzanataikkal ébren tartották a nemzeti önérzetet. A drámaírók részben még az előbbi évtizedből valók, részben új kiváló tehetségekkel szaporodott meg a számuk. Ez időre esik Jókai Mór („Manlius Sinister”, „Könyves Kálmán”, „Szigetvári vértanúk”, „Dózsa György”, stb.), Dobsa Lajos („Ronow Ágnes”, „IV. László”, „Guttenberg”, „Egy bukás sikere”, stb.), Kövér Lajos („Hűség hűtlenségből”, „Este és reggel”, „Indiána”, stb.), Tóth Kálmán („Egy királyné”, „Harmadik magyar király”, „A király házasodik”, „Dobó Katicza”, stb.), Hegedüs Lajos („Hazatértek”, „Róma leánya”, „Bibor és gyász”, stb.), Berényi Antal („Vak Béla király”) föllépése a drámairodalomban.

Ellenben a negyvenes évek színművészeinek fényes csoportja nagyon megritkúlt. Egymásután tűnnek el Lendvayné, Lendvay, Bartha, Szentpétery, Fáncsy, László, Udvarhelyi, Telepi, Szilágyi, helyet adva egy újabb nemzedéknek, melynek kitűnőségei voltak: Szigeti József, ki eleinte mint szerelmes, majd mint hős színész volt kiváló tagja a színháznak, tulajdonképeni szerepkörét Szentpétery halála után találta meg, s mint kedélyes apa és nagybácsi sok eredeti alakításával a legnagyobb színészek sorában foglalt helyet; Szerdahelyi Kálmán, a kitűnő szalonhős és bonvivant, Feleki Miklós jeles vígjátéki jellemalakító, ifj. Lendvay szerelmes, Tóth József cselszövő és jellemszínész, Szathmáryné, a magyar menyecskék és matrónák, utóbb az aggszüzek és nevetséges mamák kiváló személyesítője, Komlóssy Ida, előbb drámai szende, utóbb hősnő, Bulyovszkyné, jeles szalonhősnő, Munkácsy Flóra, drámai és társalgási hősnő, Fáncsy Ilka, szende színésznő. Ez volt a nemzeti színház második művészi nemzedéke, mely a régi gárdából fenmaradt jeleseinkhez: Jókainé Laborfalvi Rózához és Egressyhez csatlakozott; ebből ma már csak Szigeti, Felekiné Munkácsy Flóra és ifjabb Lendvayné Fáncsy Ilka működik.

Jókainé. Barabás Miklós rajza után.

Ez időben (1851) lépett föl a nemzeti színházban Rachel franczia társaságával, Ira Aldridge (1853-ban) egy angol társasággal és Ristori (1856-ban) egy olasz társasággal.

Az opera terén is örvendetes haladást lehet tapasztalni. Hollósy Kornéliával Hasselt-Barthné és Young híres tenorista, előbb mint vendég, később mint szerződött tag, majd Kaiser Ernstné, Lesnievszka Lujza, Füredi, Jekelfalussy és az Ellinger-pár újabban szerződött énekesek emelték operánk hírét és tekintélyét. Jeles vendégek is érdekesítették műsorát, első sorban Lagrange, Medori, La Grua és Charton Demeure énekesnők, Carion, Roger, Bettini híres tenoristák, Beneventano baritonista, kik mind hosszasabban szerepeltek színpadunkon. Az eredeti opera-szerzők és új operák száma is tekintélyesen gyarapodott. A „Kunok” és „Morsinay Erzsébet” Császár-Kirchlehnertől, „Benyovszky”, „Ilka, vagy a huszártoborzó”, „Vanda”, a „Két huszár” Doppler Ferencztől, „Vadon fia”, „Granátos tábor” Doppler Károlytól, „Tudor Mária” Bognár Ignácztól, „Benvenuto Cellini” Kern Leótól, „Erzsébet” Erkel Ferencztől és a Doppler testvérektől, és „Sarolta” Erkel Ferencztől, kisebb-nagyobb sikert arattak, sokáig fenn is maradtak a műsoron. Ez évtized nagy társadalmi átalakúlást mutat föl a magyar közéletben, melynek hatása kiterjedt a színművészetre is.

Fényes bizonyítékát adta a főnemesség a magyar színművészet iránti vonzalmának és érdeklődésének, midőn a folytonossá vált anyagi válságok megszűntetésére közel másfél millió forintot írt alá. Ez összegből az akkori politikai főhatóság által a kezelés körűl támasztott nehézségek miatt csak 300.000 forint gyűlhetett össze; de ez aztán olyan alap lett, melynek kamatai mai napig is 10.000 forint évi segélyt biztosítanak a nemzeti színháznak. Ez alap gyűjtése és kezelése néhai gróf Károlyi György érdeme; utóbb e tőkét a magyar kir. belügyminiszterium vette át és gróf Károlyi-alapítvány czímen kezeli.

A hatvanas években Szigligeti mellett, ki két évtizeden át lankadatlanúl folytatta drámaírói munkásságát, több más írónk lépett föl új színművekkel, névszerint: Rákosi Jenő („Aesopus”, „Szerelem iskolája”, „Endre és Johanna”), Szász Károly („Fráter György”, „Heródes”). Zichy Antal („Stuart Mária Skóthonban”, „Cromwell”), Éjszaki Károly („A cydoni alma”, „Egy kis kaland”). P. Szathmáry Károly („A Kendiek”, „Lukánusz), Balázs Sándor („Az égben”, „Miért nem házasodik a sógor?”) s mások. Szigligeti ez időben vette át, mint egyedűli rendező, különböző intendánsok alatt a színház vezetését, s fő gondját ezentúl a drámai személyzet kiegészítésére fordította. Ez évtized elején lépett a nemzeti színház kötelékébe Prielle Kornélia, a legfínomabb magyar szalonszínésznő, ki még most is „A hol unatkoznak” Réville herczegnőjében és Csiky Gergely „Nagymamá”-jának czímszerepében megérdemelt tapsokat arat. Ekkor a nemzeti színház második nemzedéke még a következő tagokkal szaporodott: Náday (jeles szalonszínész), Benedek (cselszövő és pedáns komikus), Szilágyiné Harmath Ida (szende színésznő), a Paulay-pár, Komáromi (apaszínész), Tamási (kitűnő népszínműénekes), Niczkyné Szőllősi Rózsa (szalonszínésznő), Szigligeti Anna és Jolán (drámai és szende szerepekben), Hirtling Mari (társalgási szerepekben), Szigeti Imre (vígjátéki jellemszínész).

Az operánál is több fiatal magyar énekes képződött s ezek pótolták a Hollósy Kornélia, Kaiser Ernstné, Füredi Mihály és az idegen énekesek távozásával szenvedett veszteségeket. Hollósy Kornélia (1827–1890), miután másfél évtizeden át volt operánknak legfőbb vonzó ereje és nemcsak a színpadon, hanem a társas életben is teljesen meghódította a közönséget, s mint Gara Mária „Hunyadi László”-ban, mint Katalin az „Észak csillagá”-ban és sok más kitűnő szerepében feledhetlenné lett, – 1862-ben lépett vissza a színpadtól, s azután mint Lonovics József főispán neje Csanádmegyében lakott s ott is halt meg. Markovics Ilka (Pauliné) lépett az ő örökébe, s rendkivűl megnyerő alakjával és jól képzett kedves hangjával csakhamar meghódította a közönséget. Ugyanez évtizedben tűntek föl az operánál: Hofbauer Zsófia alt-, Huber Ida sopranhangú kedvelt énekesnők, továbbá: Bognár Vilma, ki mint népszínműénekesnő kezdte pályáját, később operai énekesnő lett, s hol itthon, hol külföldön sikerrel szerepelt, Rabatinszky Mari, ki pár évig volt operánk közkedveltségű tagja, s azután a bécsi udvari operához szerződött, Carina Anna, drámai énekesnő („Faust”-ban Margit, „Ördög Róbert”-ben Alice, „Hugenották”-ban Valentine és Szilágyi Erzsébet voltak kiváló szerepei), Voggenhuber Vilma, ki pár évi működés után állandóan a berlini udvari operához szerződőtt s ott is halt meg, Humann Olga, jeles koloratúr-énekesnő, Pauli Rikhárd, fínom ízlésű tenorénekes, ki 25 év alatt sok érdemet szerzett operánk körűl, Bignio Lajos, kit csak részben tarthatunk a magunkénak, mert pár évi működés után a bécsi udvari operánál jeleskedett, Odry Lehel, eleitől kezdve buzgó és jeles tagja a magyar kir. operaháznak, Hajós Zsigmond, a magyar színész- és énekiskola növendéke, a nemzeti színháznál kezdte pályáját, de csakhamar külföldre ment, különösen Olaszországban volt keresett énekes, hatalmas tenorhangját már megviselten hozta haza, s rövid működés után nyugalomba vonúlt. Ez évtized két kiváló magyar tánczosnőt is mutat föl: Aranyvári Emiliát és Rotter Irmát, kik Campilli Frigyes jeles balletmestertől nyerték kiképeztetésöket. Az eredeti operák száma Huber Károly „Székely leány” czímű operájával és „Víg czimborák” czímű operettjével, Erkel Sándor „Csobáncz”-ával, Mosonyi Mihály „Szép Ilonká”-jával, Erkel Ferencz „Bánk Bán” és „Dózsa György” és Adelburg Ágost „Zrinyi” czímű operáival szaporodott. A külföldi vendégművészek közűl Viardot-Garcia, Artőt-Desirée voltak a legvonzóbbak.

Ez évtized nagy fontosságú eseménye, hogy Ő Felsége dicsőségesen uralkodó királyunk, jelentést tétetvén magának a nemzeti színház művészeti és anyagi helyzetéről, azoknak biztosítására 60.000 forint évi segélyösszeget utalványoztatott, mely segélyezés az évek folyamán előállott nagyobb szükséglethez képest időről-időre annyira emeltetett, hogy jelenleg már 210.000 forintra rúg, mely összegből az operának 160.000, a nemzeti színháznak pedig 50.000 forint jut. Ez anyagi segítséget fokozta még azon erkölcsi pártfogás is, melyben Ő Felsége a király, és Ő Felsége a királyné hosszabb budapesti tartózkodásuk idején az előadások gyakori látogatása által részesítették a nemzeti színházat. És kötelességünk még egy igen fontos színművészeti eseményről és abban is Ő Felségének a királynak mindenre kiterjedő kegyéről megemlékeznünk. Ez évtizedben, 1864 január elején nyilt meg a magyar színésziskola. A mit gróf Széchenyi István a színházalapítás kezdetének tartott, a mire a pestmegyei részvénytársaság a színház megnyitásának első évében törekedett, a mit legnagyobb színművészeink, s különösen Egressy Gábor, oly sokszor hangoztattak, csak ekkor jöhetett létre, s első igazgatója gróf Festetich Leó volt. A nemzeti színház mai személyzetének már kétharmada ez intézetben nyerte első képeztetését. Ez iskola különben sok változáson ment át, mióta megnyitották. Legújabban a magyar királyi zene-akadémiával egyesítették. S most az egyesített intézetek neve: Magyar királyi országos zene- és színművészi akadémia. Igazgatója Mihálovics Ödön zeneszerző. Tanárai részint a nemzeti színház és magyar kir. opera tagjai, részint hírneves, sőt Európaszerte ismert zene- és énekmesterek.

1862-től 1869 végeig Radnótfay Sámuel volt a nemzeti színház intendánsa, ki egy, szegény művész-özvegyeket és árvákat segélyező alapítvány által tette nevét emlékezetessé. Az ő halála után foglalkozott a m. kir. belügyminiszter először tüzetesen a nemzeti színház ügyeivel. Az ötvenes évek elejétől fogva ugyanis a nemzeti színházat egy a helytartótanács által kinevezett színházi bizottság igazgatta, melynek tagja volt az intendáns is. Ez idő alatt intendánsok voltak 1850–52-ig Simoncsics János, utána gróf Festetich Leó, majd ismét Simoncsics, 1856–60-ig gróf Ráday Gedeon, 1861–2-ben Nyéki Mihály, s utána Radnótfay Sámuel. Az alkotmányos parlamenti felelősség megkivánta, hogy az országos alapok segélyével fentartott nemzeti színház a belügyminiszternek, mint ez alapok kezelőjének felügyelete alatt álljon. Gróf Károlyi György, e bizottság utolsó elnöke, átadván az általa kezelt alapot, egyúttal benyújtotta e bizottság lemondását is. Az összehívott tanácskozmány javaslatai alapján Ő Felsége egyenesen a belügyminiszternek felelős igazgatót nevezett ki előbb Zichy Antal, s az ő rövid idő múlva történt lemondása után báró Orczy Bódog személyében.

Schodelné. Barabás Miklósnak az orsz. történeti képcsarnokban levő festménye után, Cserna Károlytól.

Megelőzte ez évtized eseményeit a személyzet leghatalmasabb művészi erőinek elvesztése. Egressy Gábor, Tóth József, Szerdahelyi, ifjabb Lendvay meghaltak, Jókainé nyugalomba lépett. Egressy Gáborban korának legnagyobb magyar színművésze tűnt le. Senkiben sem volt meg annyira a művész büszke önérzete, de senkiben sem fejlődött ki jobban a művész kötelességérzete sem, mint ő benne. Egész életében tanúlt és tanított. Nemcsak gyakorolta művészetét, hanem tiszteltté is tudta tenni. Tóth József, bár fiatalabb, méltó kortársa volt. Erős komikai tehetséggel és rendkivűli alakító képességgel levén megáldva, nagy hatása volt a közönségre. Nagy tehetsége, sőt élete is a tragikai hősök ábrázolásában tört meg. A test nem bírta el a szellem erőlködéseit. Vígjátéki szerepei közűl legemlékezetesebbek: „A szekrény rejtelmé”-ben Rikolti, „A mamá”-ban Szegfü, valamint Molière Fösvénye, Tartuffe-je és Shakspere Shylockja; III. Rikhárd, Jago, Macbeth, Moór Ferencz, Biberach, Wolsey és Richelieu bibornokok, XI. Lajos és sok más kitűnő alakítása mélyen bevésődött azok emlékébe, a kik apró részletekig kidolgozott alakításaiban gyönyörködtek. Sulyos csapás érte a nemzeti színházat, midőn Szerdahelyi Kálmán, a szintén kitűnő Józsefnek fia, a „bonvivantok mintaképe” kidőlt a sorból. Sajátságos művésztermészet vala, a kivel mindenki meg volt elégedve, de a ki soha sem volt megelégedve önmagával. Olyan lelkiismeretes színész volt, hogy soha sem bírta legyőzni az első előadások lázát. Minden szerepét maga írta le, mindig tervelt, mindig forgatott valamit az agyában, s mindennel a színészet ügyét kivánta előmozdítani. Ez a folytonos láz emésztette föl időnek előtte. Legkiválóbb szerepei voltak a franczia fínom salonhősök, mint Tholosan a „Jó barátok”-ban, Raoul a „8-dik pont”-ban, a herczeg „Villemer marquis”-ban, Block Prosper az „Utolsó levél”-ben, stb.; de az eredeti műsoron is teremtett sok kitűnő alakot, mint Liliomfit, Rejteit a „Fenn az ernyő, nincsen kas”-ban, Nagy Jancsit a „Nagyapó”-ban, Serafint a „Dalos Pistá”-ban és számtalan mást. Nem sokára követte őt a sírba ifjabb Lendvay Márton, ki saját szorgalmán kivűl atyja nevének köszönhette gyors emelkedését; bár atyja tüneményes nagyságát soha sem bírta elérni, a fiatalság kedvencze volt, mert az ötvenes és hatvanas évek hazafias szólamait senki sem tudta olyan gyújtó hatással szavalni, mint ő. Jobb szerepei Hamlet, Robin de Bois, Rákóczy Ferencz, Moor Károly, Don Caesar de Bazan, Petruccio a „Makranczos högy”-ben, a „Trónkereső” czímszerepe, stb.

Ez évtized művészi szülöttje és halottja Hegedűsné Bodenburg Lina, ki valóságos meteorként tűnt föl és hanyatlott alá színművészetünk egén. Ő volt első, valóban művészi népdal-énekesnőnk. Megrendítő sorsa alig egy évi működése után a dicsőség tetőpontjáról ragadta a sírba, hova igen rövid idő múlva követte férje, Hegedűs Lajos is, egyik számot tevő színészünk és drámaírónk.

Orczy báró igazgatásának első éve rendkivűl kedvező volt, erkölcsi és anyagi sikerekkel teljes; de hamar beállott a hanyatlás, a zavar, a közönség közönye, igazgatói válság és egy, csaknem két évig tartó provisorium.

Egy újabb szaktanácskozmány javaslatára egy intendás felügyelete alatt két szakigazgató vette át az igazgatást, egyszersmind előkészítvén a dráma és opera szétválasztását. Báró Podmaniczky Frigyes intendánssá, Szigligeti Ede drámai és közös adminisztrativ igazgatóvá, egyszersmind dramaturggá, Erkel Ferencz, majd Richter János, utóbb Erkel Sándor operai igazgatókká neveztettek ki.

Hollósy Kornélia. Barabás Miklósnak az orsz. történeti képcsarnokban levő festménye után, Cserna Károlytól.

Szigligeti, a mint igazgató lett, megszűnt drámaíró lenni. Utolsó műve, melyet a nemzeti színházban előadtak, a „Valéria” volt. Annál nagyobb buzgóságot fejtett ki abban, hogy új drámaírói nemzedéket neveljen. A drámaírók száma új, jelentékeny tehetségekkel növekedett. Első sorban kell említenünk Csiky Gergelyt, ki fáradhatatlan munkakedvével, erős drámai érzékével, kifogyhatatlan ötletességgel, hatalmas megfigyelő képességével lépett Szigligeti nyomába. A Rákosi vezérsége alatt alakúlt kis irodalmi körből három jeles vígjátékíró kerűlt ki; ú. m. Toldy István („Jó hazafiak”, „Uj emberek”), ki – fájdalom – korán elhalt; Dóczi Lajos („A csók”, „Utolsó szerelem”, „Széchy Mária”, stb.), kinek nehány darabja a német színpadok műsorán is helyet talált, és Berczik Árpád, kinek eleven múzsája sok jóízű darabbal tarkítja a műsort („Fertály mágnások”, „Ádám és Éva”, „A házasítók”, „Szellemdús hölgy”, „A bálkirálynő”, „Nézd meg az anyját”, stb.) Ez időszakban léptek még föl mint színműírók: Almási (Balogh) Tihamér („Clarisse”, „Adieu”, „Két év multán”), gróf Zichy Géza („A phrenolog”, „A szerelem harcza”), Abonyi Lajos („A betyár kendője”, „Panna asszony leánya ”), Bercsényi („Az ezredes leánya”, „Dormándi Kálmán”), Váradi Antal („Iskariót”, „A tőr”, „Hún utódok”), Csepregi Ferencz és Tóth Ede. E két utóbbi egy-egy darabbal a nemzeti színháznál kezdte meg s utóbb a népszínháznál folytatta sikeres, de rövid drámaírói pályáját. Ifjabb Ábrányi Kornél („Marianne”, „Olga”, „A csalhatatlan”) és Emil („Az első”, „A végrehajtó”) valamivel később léptek föl, de mégis ez írói nemzedékhez tartoznak, valamint Bartók Lajos („A legszebb”, „Kendi Margit”, „A méhek”, „Thurán Anna”, „Erzsébet királyné”) és Murai Károly („Az első évforduló”, „Virágfakadás”, „Huszárszerelem”) legfiatalabb drámaíróink is.

Ez évtized legfontosabb eseménye a népszínház alapítása. Még a hatvanas évek elején nyitotta meg Molnár György, vidéki színigazgató a budai lánczhíd-téri népszínházat, de állandó közönséget nem nyerhetvén, pár év múlva megbukott, majd maga a színház is lebontatott, s azóta a budai részen is a nemzeti színház és magyar királyi opera rendez előadásokat a várszínházban, nyáron pedig a Krisztina-városi színkörben egy-egy jobb vidéki színigazgató társasága működik az állandó színházak szűnideje alatt elég kedvező pártolás mellett.

A 70-es évek elején, míg az opera új palotáját lassan és nagy fénynyel építgették, lábra kapott az osztozkodási kedv és már nem elégedett meg csak a dráma és opera szétválasztásával, hanem a drámai műfaj közt is nagy eltérést látva, a népszínműnek, drámánk e legsajátosabban nemzeti fajának külön házat követelt; és bár semmi viszály sem merűlt föl az eddigi hitestársak közt, mégis szétválasztották őket, s a nagy részt komoly népszínművet a bohó, sőt néha ledér operettel házasították össze, melyeknek otthonává az 1875 október 15-én megnyílt népszínház lett. A nemzeti színházban csak a tisztán drámai és vígjátéki fajok maradtak meg; sőt legújabban egy vígszínház alapításának eszméje is foglalkoztatja a közvéleményt, s ha ez fölépül, akkor lesz a nemzeti színház igazán az, a miért épűlt: a classicus műsor ápolója, az eredeti drámairodalom emelője, a legnemesebb művészi szórakozás és kedvtelés színhelye; mert ekkor felszabadúl a bohózatok s főleg az alantasabb külföldi vígjátékok művelésétől, melyeket ma még a közönség sokoldalú kivánságai miatt műsorába fölvenni kénytelen. E szerint ma két, maholnap három pompás palotában vannak elhelyezve az éneklő és könnyebb fajtájú művészetek, csak a komolyabb szavaló művészet maradt meg a régi, ideiglenesnek épűlt s azóta meglehetősen szűkké vált épületben. Tehát ötven év alatt annyira kifejlesztette a színművészet minden ágát, s oly nagy színházi közönséget nevelt, hogy hatalmasan fejlődő fővárosunk a színészet terén is pironkodás nélkűl versenyezhet a külföld nevezetesebb fővárosaival.

A népszínház első bérlő-igazgatója 1875 októberétől kezdve Rákosi Jenő drámaíró volt. Hat évi igazgatása után Evva Lajos vette át tőle az igazgatást. Egy fővárosi bizottság gyakorolja a felügyeletet, a melynek elnöke a polgármester. A népszínmű és operette mellett nagy tért foglalnak el a műsoron a kiállításos darabok. A régibb írók közűl Rákosi Jenő, Berczik Árpád, Almási Tihamér, Lukácsy Sándor, Margitay Dezső, Follinusz Aurél és Rátkai László támogatják leginkább e színház műsorát, melyet Csepregi Ferencz és Tóth Ede halála után leginkább színészírók látnak el ujdonságokkal. A színház személyzete élén a megnyitáskor a népszínműnek két oszlopos tagja a nemzeti színháztól átment Blaháné és Tamási József, s mellettök Eőri Gusztáv állott. Ez utóbbi, a népies vásott suhanczok és elzüllött alakok kitűnő személyesítője, hamar meghalt; Tamásit is eltávolította gyógyíthatlan betegsége a színpadtól, s ma már a népszínmű egyetlen, de hatalmas vonzóereje Blaháné, kinek minden újabb alakítása egy-egy diadal; az ő szereplése életet önt a leggyöngébb népszínművekbe is. Ezek körűl Pálmai Ilka, (ki újabban a német színpadra lépett át), Hegyi Aranka (Blaháné mellett a népszínház legkedveltebb tagja), Klárné, Pártényiné s mások, és a korán elhalt Együd Istvánon és Tihanyi Mihályon kivűl Solymosi Elek, Kassai Vidor, Horváth Vincze, stb. csoportosúltak. Azóta a személyzet sok új erővel szaporodott.

Legújabban a városligeti német színkör tulajdonosa és igazgatója is magyar társúlatot szervezett, s így fölváltva hat magyar színházban talál ma a fővárosi közönség műélvezetet és szórakozást.

Az operának a hetvenes években Benza Ida művészete volt a vonzó ereje; nemcsak kiváló énekesnő volt, ki külföldön is dicsőséget aratott, hanem kitűnő színésznő is. Az erős drámai alakokat, mint Fideliót, Szilágyi Erzsébetet, Valentinet a „Hugonották”-ban és sok mást hatalmas hangja mellett megrázó játékával is teljes sikerre tudta emelni. Egy végzetes szívbaj fiatal korában szakította meg pályáját. Az ő halálával operánk drámai állandó énekesnő híján immár 12–15 éve csak vendégszereplések útján tudta az operai műsort érdekessé tenni; nem, mintha nem lettek volna az operának kitűnő erői; hiszen Ney Dávid, Odry Lehel, Kőszeghy Károly, Perotti, továbbá Pauli és legutóbb Takáts; a nők közűl Nádayné Vidmár Katalin, ki Pauliné örökébe lépett, de később a bécsi udvari opera énekesnője lett, Maleczkyné Ellinger Jozefa, Saxlehner Emma és mások oly művészcsoport voltak, mely bármely első rendű operának dísze lehetett volna; de a drámai énekesnő helye mindig csak időről időre volt betöltve Wilt Mária, Turolla Emma és Bellincioni E. hosszabb vendégszerepléseivel, kikhez még Hauck Minnie, Donadio Bianka vendégjátékainak tartósabb sorozata járúlt. Végűl Bianchi Biankát sikerűlt állandóan lekötni az operához s ezzel a könnyebb operák sikerét biztosítani.

Több új eredeti opera kerűlt színre ez évtizedben: „Brankovics György” és a „Névtelen hősök” Erkel Ferenctől, valamint „Atala” Sárosi Ferencztől még a nemzeti színházban adattak először; „István király” Erkel Ferencztől „Abencerage” Sárosi Ferencztől, „Hagbart és Signe” Mihálovics Ödöntől, „Alienor” Hubay Jenőtől, „Új Romeo” és „Csárdás” czímű balletek Sztojanovics Jenőtől és „Viora” ballet Szabados Károlytól az új operaházban kerűltek először színre.

1884 szeptember 27-én nyílt meg a magyar kir. operaház nagy ünnepélyességgel, Ő Felsége a király jelenlétében. Az akkori intendáns b. Podmaniczky Frigyes két évig vezette ez új intézet ügyeit; utána gr. Keglevich István, majd Beniczky Ferencz és legújabban Zichy Géza gróf neveztetett ki a magyar kir. opera és a nemzeti színház intendansává.

Az újabb drámai művésznemzedék (a színház megnyitásától számítva a harmadik) a következő tagokból áll: Jászay Mari (tragikai színésznő), Helvey Laura (szalonhősnő), Rákosi Szidi (komika), Márkus Emilia (drámai hősnő), Csillag Teréz (vígjátéki szende), Fái Szeréna (fiatal hősnő), Vizváriné Szigeti Jolán (magyar menyecskék és idősebb komikai alakok személyesítője), Nagy Imre (hős szerelmes), Bercsényi (komoly apa), Ujházi (vígjátéki jellemalakok személyesítője), Vizvári (komikus), Molnár (ki a népszínház megnyitása alkalmával hagyta el a nemzeti színházat). E harmadik nemzedék a másodikból fenmaradt nehány jelesünkkel, mint Szigeti József, Feleki, Náday, Sz. Prielle Kornélia, Felekiné, Szathmáryné, Lendvayné legnagyobb részt átérkezett az 50-ik évfordúlóig, kiegészítve a legújabbakkal, kik alapját fogják tenni a negyedik nemzedéknek, melynek kiválóbb tagjai: Császár, Dezső, Gyenes, Mihályfi, Gabányi, Zilahy, a Szacsvay-pár, Hegyesi Mari, Alszegi Irma, Nagy Ibolya, Tolnainé, stb.

Szigligeti halála után, ki mint a színház titkára, rendezője, igazgatója mindig nagy tényező volt a színház vezetésében, Paulay Ede vette át a nemzeti színház igazgatását, ki – nagynevű elődje nyomdokain haladva – fő gondját a személyzet szervezésére és nevelésére, az eredeti és classicus irodalom termékeinek színrehozatalára, művelésére fordítja.

A nyolczvanas években Halminak, a kitűnő bonvivantnak, halála nagy űrt hagyott maga után, és nemcsak egy szerepkört juttatott árvaságra. Ez egyszerű, szikár emberben szeretetreméltóság, rugalmasság, könnyűség, kedélyében mélység, előadásában fínomság, fölfogásában biztosság egyesűlt. Paulayné halála, ki a nemes, méltóságos drámai és vígjátéki anyák jeles személyesítője volt, és a vígjátéki pajzán menyecskéket páratlanúl alakító Molnárné betegsége, mely miatt kénytelen volt a színpadtól megválni, szintén nem egy darabot szorított le a műsorról.

Mindamellett a személyzet folytonos gondos kiegészítése, a tagok többrendbeli külföldi tanúlmány-útja, a vezetők és közreműködők czéltudatos, lelkiismeretes törekvése oly örvendetes fejlődést idézett elő, hogy művészi előadásait kivált összjáték tekintetében ma már a világ első színpadjainak mértékével birálják.

A nemzeti színház alapításától kezdve az egész országban nagy lendűletet nyert a színészet. Vármegyék, városok és magánosok versenyeztek a pártolás, az állandósítás munkájában. 1830-tól kezdve sok ügyes színigazgató csoportosította maga körűl a kiválóbb tehetségeket. Éder György, Pály Elek, Komlóssy Ferencz, Kilényi Dávid, Abday Sándor, Balla Károly, Filippovics Henrik, Hetényi József, Latabár Endre, Ujfalussy Sándor, Lángh Boldizsár, Pázmán Mihály, Szabó József, Havy Mihály, Szákfi József maradandó érdemeket szereztek a vidéki színészet fejlesztése körűl. Az állandó színházak sorra emelkedtek az országban, s ma már Debreczen, Kassa, Szeged, Arad, Szabadka, Győr, Miskolcz, Zombor, Pécs, Pápa, Szombathely, Nyitra, Szathmár, Székes-Fejérvár, Deés, Máramaros-Sziget, Eperjes díszes színházaiban kizárólag magyar színészek működnek; Temesvárott, Pozsonyban és Sopronban, fölváltva és mind inkább tért nyerve hódít a magyar színészet. Kolozsvár színházát nemzetivé emelte és törvénybe iktatta az országgyűlés is, ellátva azt országos segélylyel, melyhez Ő Felsége is tetemes évi összeggel járúl. Intendánsát a belügyminiszter nevezi ki.

Ma már a mi vidéki színészetünk is komolyan törekszik arra a színvonalra, melyre a külföldi színészet általában eljutott. Van a fővárosban középponti kormányzó tanácsa, mely ügyeit intézi; van nyugdíjintézete, mely elöregedett vagy munkára képtelen tagjait segélyezi. Műsora lépést tart a nemzeti színház és népszínház műsorával. Van külön színészképző iskolája és több közvetítő ügynöksége.

Szóval, az 1790-ben elvetett kis mag dúsan megtermette gyümölcseit, és annyi balszerencse közt, oly sok sikertelen küzdés után a külföld által is ismert és elismert díszes polczra emelkedett színművészetünk, s ma már biztosan halad a művészi tökéletesedés felé, miután elévűlhetetlen érdemeket szerzett nemzeti fejlődésünk előmozdítása körűl, terjesztvén nyelvünket, megkedveltetvén hagyományos szokásainkat, becsűlést és tiszteletet szerezvén nemzeti erkölcseinknek!

Roskovics Ignácztól