Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A magyar irodalom.

A magyar irodalom.

Váczy Jánostól

Cserna Károlytól

Alig van művelt nép Európában, a melynek irodalma oly szorosan érintkeznék a nemzet politikai történetével, mint a magyar nemzeté. Nemcsak folytonos hatással volt irodalmunk a politikai élet alakúlásaira, a mire más nemzetek irodalma is elég példát nyújt: hanem kivált az újabb korban nem egyszer épen irodalmunk alkotta a nemzeti életet. Az irodalom művelői virasztottak a nemzetiségnek és hazafiságnak enyészni kezdő fénye mellett, hogy kiemeljék a nemzetet akár az elgyengűlés és kimerűlés okozta bénúltságából, akár az idegen szellem hatásának bódító álmából, a mely hova-tovább vészt hozott volna hazánkra. A legrégibb időktől kezdve egészen a közel múltig egy-egy irodalmi mű (lyrai, epikai vagy drámai költemény) sokszor hívebben fejezi ki az egész nemzet közhangúlatát, mint akár az országgyűlés végzései, akár más állami okíratok.

E mellett a magyar szellem a művészet egyetlen ágában sem nyilatkozott oly mélyen s igazán jellemző sajátságokkal, mint a költészetben. A magyar költői lángelmék között nem egy van, a ki a világirodalomban is az első rangúak közé tartozik, s a kinek alkotásait az egész művelt világ csodálja, jeléűl annak, hogy a magyar költészet nemcsak a nemzeti szellem legtősgyökeresebb jellemvonásait érzékítette meg, hanem az általános emberi szellem hatásos és maradandó sajátságait is művészien tudta kifejezni. Igaz ugyan, hogy ezt inkább csak az újabb magyar költők legkiválóbbjairól állíthatjuk; de az is bizonyos, hogy a magyar irodalom régibb munkásai közűl is többen európai színvonalra emelkedtek, mert a régi magyar írók sem zárkóztak el az emberi szellem ama mozgalmai elől, a melyek századokkal előbb különféle forrásokból kiindúlva, a műveltség világát terjeszteni kezdették. Ha a renaissance korának fénye nem hatott is oly mélyen irodalmunkra, mint a külföld egyik-másik nemzeténél: a közép-kor vallásos áhítata, melylyel nálunk a hazafiság eszméje szorosan együtt járt, nem sok népnél nyilatkozott meghatóbban, mint a magyar lírában, s a közép-kor erkölcsi fölfogása alig mélyebben, mint példáúl Temesvári Pelbárt szónoki műveiben. A reformatio küzdelmeiben jelentékeny és szép szerepe volt a a magyar íróknak és államférfiaknak egyaránt. Az erre következő katholikus visszahatásnak szinte legbátrabb és legnagyobb hatású bajnokai között magyar írókat és költőket is találunk. S mikor e harczok elviharzottak s a nemzet kipihente századokig tartó élet-halál küzdelmét: íróink kezdtek először reményt önteni a nemzetbe, fölismervén a haladás eszközeinek és lehetőségének útjait; így lett az irodalom a nemzetiség megmentője s folyvást erősítő támasza. Végre midőn a magyar állam politikai függetlenségének fölelevenítését s jogainak visszaszerzését megkisérlették: a költők tüzelték a nemzetet a szilárd kitartásra, az ősi jogok védelmére s az új jogok kivívására. Legnagyobb államférfiaink maguk is kiváló írók voltak, és az 1825-ben megindúló s egészen 1867-ig tartó küzdelemben részvevő költő-kortársaik a nemzeti irodalom fejlődésének legmagasb csúcsain állanak.

Ime nehány szóban a magyar irodalomnak korszakokra tagozódó története. E korszakok főbb eszméit és ez eszmék kimagasló képviselőit kisértjük meg röviden ismertetni az alábbi sorokban.

I.

A népek története és irodalma egyaránt mondákkal kezdődik. Míg azonban más népeknél az ős kornak egy-egy hősi tettét föntartó mondaszálakat egységes egészszé szőtte a századok alkotó szelleme: a magyar hős mondák, a melyeket Attiláról, Attila fiainak harczairól, Csaba útjáról, őseink vándorlásáról, a vezérekről, hazánk földjének elfoglalásáról s az első magyar királyokról – bizonyosan a nép ajkán zengett énekek adatai után – krónikáink egyes részeiben jobbára akaratlanúl megőriztek, majd mind örökre elhallgattak, mielőtt valami műegészszé, naiv eposzszá alakúlhattak volna. Különösen állíthatjuk ezt a magyar vezérek és az első királyok korabeli mondatöredékekről; míg ellenben az Attiláról megőrzött mondáink inkább egy nagyszerű alkotás fenmaradt részei, a melyekhez nemzetünk többfélekép juthatott. Az eddigi vizsgálódások nyomán kétségtelennek kell tartanunk, hogy az Attiláról fenmaradt mondákban része van a magyar képzelem munkájának is, mint I. kötetünk 316. lapján olvasható Csaba-mondánk is mutatja. Jóllehet a nyelv- és történettudomány újabban tagadja a hun-magyar atyafiságot: őseink a saját érdekeik képviselőjét látták Attilában, s az ő világhódító harczaiban és épen ezen a réven követelték bevándorlásuk alkalmával – mondáink szerint – hazánk földjét.

A Königsbergi Töredék (XIV. század). Eredetije a königsbergi egyetemi könyvtár egyi XIV. századbeli codexének szöveg előtti levelén.

A magyar krónikások azonban, mint Béla jegyzője, Kézai, Turóczy, nemcsak a hun-magyar atyafiság hagyományait tartották fenn, hanem – bár nem öntudatosan – a hozzájuk közelebb eső korok mondáit is megőrizték, a melyek Emeséről, Álmosról, Árpádról, a fehér lóról, a hét vezér különböző hősi tetteiről, stb. éltek a nép ajkán. E mondák a XIII. századtól kezdve mind jobban elhalványúltak, jóllehet az énekmondók, a hegedősök, igriczek, regösök osztálya, mely még III. Endre királyunk idejében is országos jövedékkel bir, egészen a XVI., sőt a XVII. századig is fenmaradt. Az ősi mondák szálait lassanként veszni hagyták, mivelhogy az újabb események, mint a tatárjárás, az olaszországi hadjárat, az után a török háborúk közelebbi s akkor talán érdekesb anyagot nyújtottak a regélésre. Az énekmondók józan krónikásokká lettek és a nép képzelmének alkotásit többé nem tartották méltóknak a följegyzésre. A mondák homályos útvesztőjére csak a XIII. század elején derűl világosság az első magyar írott emlékkel, a Halotti Beszéddel s az ehhez függesztett Könyörgéssel (hasonmása I. kötetünk 72. lapján), és a Königsbergi Töredékkel. Amaz az első prózai, emez az első verses emlékünk, egy Szűz Máriát dicsőítő ének vége. Ez nyitja meg a közép-kori magyar ének-fordítások sorát. A Halotti Beszéd már a magyar nyelv és szónoki stil fejlődésének eléggé magas fokát jelöli. Névtelen írója a rövid, sokszor szinte tagolhatatlan szerkezetben a vallásos eszméket könnyedén, megerőltetés nélkűl képes kifejezni.

A XIII. századtól kezdve egészen a XVI. század elejéig nagy részt fordítások vagy átdolgozások foglalják el az irodalom munkásait, a kiknek műveit a különféle codexek őrizték meg számunkra. Ez iránynyal kapcsolatban tovább fejlődik a régi magyar mondák anyaga, tehát a népköltészet, a melynek gyér virágait a névtelen ének-mondók kötötték koszorúba. De föllép a XIV. század vége felé a renaissance nálunk is, a melynek szellemét először az Anjou-kori főpapság hozta magával Olaszországból. A magyar humanismus ugyan a XV. század második felében érte virágkorát Mátyás király alatt: de már előbb Vitéz János, a nagy Hunyadi Jánosnak kanczellárja, mint nagyváradi püspök azon törekedett, hogy székvárosát valóságos magyar Firenzévé emelje. Ő kisérlette meg nálunk először a régi classicusok munkáit nemcsak külsőségeiben, de benső szellemében is utánozni. Mint a Mediciek, Vitéz is fényes ajánlatokkal gyűjté maga köré a jelesebb humanistákat, mint a firenzei Vergeriót, a görög Podakatarót s a lengyes Sanockyt. Mikor 1465-ben Mátyás király esztergomi érsekké nevezi ki őt: még több alkalma nyílik a magyar humanismus ápolására és fejlesztésére. A ferrarai Galotti, Gatti, Brandolini, Regiomontanus, stb. mind az ő számára másolgatják a görög és latin szerzők munkáit, a melyeket drága kötésekbe foglalnak. Az esztergomi könyvtárt messze földön csodálattal emlegették akkor időben. Bonfini elragadtatva beszél a könyvtár oszlopcsarnokai közé szorított kertekről, a szekrényeken ragyogó aranyról és elefántcsontról, a termeket ékesítő festményekről és az egész palotát díszítő szobrokról. Ez oszlopcsarnokokban gyülekezett össze az egyházfejedelem köré a humanisták egész serege, művész és tudós, hogy az antik bölcseségnek fenmaradt műveiről ékes és választékos nyelven társalogjanak.

E tekintetben az ő nyomain járt Mátyás király is. Az a könyvtár, a híres Corvina, a melyet budai palotájában fölállított, ez egész korszaknak egyik legfényesebb jelensége. Költők, történetírók, bölcselők, szónokok, egyházatyák, grammatikusok és művészek vették körűl a királyt pihenő óráiban, mint akár Medici Cosimót. „Megtekintettem – írja egyik kortársa – az összes könyveket, vagy mit mondok: könyveket? sőt annyi kincset, a hány könyv csak ott volt… Láttam az apostoli kánonoknak egy megbecsűlhetetlen példányát, Theodoretus Cyrenensis teljes zsoltár-fejtegetéseit, Chrysostomus, Athanáz, Cyrill, Nazianzi sz. Gergely, Nagy Vazul és mások műveit, hogy a költőket, szónokokat, bölcselőket, a kik seregestűl állottak szemem előtt, ne is említsem.” Valóban az ó-kor szelleme lengte körűl itt az egész társaságot, mely az akkori műveltséget teljesen visszatükrözte, s mely a magyar szellemi életben szakadást idézett elő. Nehány püspök kedvtelve követte Mátyás királyt az ó-kori eszmények szolgálatában. Találkozott oly főpap is, a ki maga is lantot vett kezébe s versenyre szállt a classikusokkal, mint Janus Pannonius. Mátyás kivánatára alapitotta meg Geréb László budai prépost Budán az első magyar nyomdát is 1472-ben, behíván Hess András könyvnyomdászt Németországból, a ki megkezdvén munkásságát, mindjárt a következő évben kinyomatta a budai krónikát.

Az első magyarországi nyomda 1473. évi nyomtatványának („Chronicon Budense”) záradéka.

Mindez azonban a magyar irodalomtörténetben csak egy rövid, bár fényes álomnak tűnik föl. Mátyásnak kora halála s az ez után megindúlt heves politikai küzdelmek nem engedték, hogy a humanismus idegen szelleme beleolvadjon a magyar nemzet egyéniségébe. A renaissance csillogó himpora lehúllt, mielőtt megtermékenyíthette volna a nemzet sajátos szellemét. A magyar humanisták a magyar nyelv és irodalom kifejlesztésétől távol maradtak, meg sem kísérlették azt. Irodalmunk és nyelvünk művelése a szerzetesek és regösök osztályára marad; amazok a vallásos, emezek a világi irodalmat, főleg a népköltészetet fejlesztik tovább. A szerzetes jobbadán saját társai részére fordítja a bibliát, vagy a népnek készít hymnusokat. Különösen az apáczák, mint Ráskai Lea, Sövényházi Márta, Katalin, stb. másolgatják nagy buzgalommal a már kész fordításokat, a melyek három fő forrásból táplálkoznak: Jacobus a Voragine „Legenda Aurea”-jából, Temesvári Pelbárt nagy műveiből s a katholikus egyháznak már rég óta használt hymnusaiból. E prózai és verses fordítások, átdolgozások, a melyeket a Bécsi-, Müncheni-, Ehrenfeld-, Érdy-, Érsekújvári-codex és számos más hasonló codex tartott fenn számunkra a XV. század első felétől a következő század elejéig, bibliai elbeszéléseket, legendákat, szent énekeket, hazafias fohászokat tartalmaznak. A prózaiak között talán legszebb és legméltóbb a külön kiemelésre a „Példák könyvé”-nek hymnusa a halálról, a melynek ismétlődő refrainjei: „Elmegyek meghalni”, a lemondás és a világ megvetésének hatalmas siralmát tolmácsolják erőtől duzzadó érzéssel s fenséges nyelven. Meghatóak és a legmélyebb költészet forrásából fakadók különösen a Mária-siralmak, melyeknek gazdag anyagát tartották fenn codexeink kötetlen beszédben, míg a verses átdolgozásokban az első helyet kétség kivűl a Szent Bernát hymnusai foglalják el. E hymnusok névtelen átdolgozójának nyelve még nem elég sima, de van benne rhythmusos és igazi szemléltető erő, az érzelmeknek pedig oly bensősége és mély áhítata nyilatkozik benne, a milyen ritkítja párját a közép-kori magyar lyrában. Hangja fölemelő és szívreható; akár csak az eredetit olvasnók, a melyet a névtelen átdolgozó jóformán csak mintáúl használt művében. Ime példáúl: „A felfeszített Krisztushoz” szóló hymnus következő versszaka:

Ismerj engöm, édös váltóm! Légyen te szent kénod gondom. Keserűllek tiszta szívvel, Kívánatos akaratval,

Nem fárattcság, sem nehésség, De vígasság és édösség, Ha kénodban őrizendlek, Körösztfádon ölelendlek.

Az érzésnek e bensősége párosúl az elbeszélés egyszerűségével némely legendában, mint a Szent Elekről szólóban is, míg a Margit-legenda, mely a közép-kor vallásos buzgóságának s a szerzetesek életének hű korfestője, már inkább a száraz krónika felé hajlik. A magyar költészet történetében azonban sokkal fontosabb a Katalin-legenda, mely az egyiptomi Costus király leányának, Katalinnak születését, élete viszontagságait és vértanúságának történetét mondja el. A Katalin-legenda jellemző képviselője ama kor naiv fölfogásának, a melyben keletkezett; látszik rajta a scholasticus szemlélődés teljes elfogúltsága, korlátolt szelleme, de mind ez a nyelv egyéni erejével alkalmazva, szép kifejezésekben, igen gyakran szabályosan lüktető rhythmusban. Ezeknek hatását nem képes megrontani a soroknak merész rendje, egyenlőtlensége s a nem ritkán hiányzó hangarány sem. Jóllehet a műben a tanító elem kelleténél több helyet foglal el s a hosszas vitatkozásokat nem igen hatja át költői erő és hév: lehetetlen mégis a szerzőnek némi törekvését el nem ismernünk, a mely a szenvedélyek rajzában nyilvánúl.

Temesvári Pelbárt „Pomerium de Sanctis” czímű munkájának czímképe. Hely és év nélküli ősnyomtatvány a M. N. Múzeum könyvtárában.

Ki e műnek a szerzője: maig sincs eldöntve, Szilády Áron Temesvári Pelbártot hiszi szerzőjének, a ki mint Ferencz-rendi szerzetes Mátyás korának leghíresebb egyházi szónoka és írója volt. Ő az első magyar theologus, a kinek művei Európa-szerte ismeretesek. A „Sermones de Sanctis Pomerii, Sermones de tempore, Sermones quadragesimales” czímű nagy munkái nemcsak nálunk, hanem a művelt világon mindenütt nagy becsben állottak. Legendaíróink e beszédeket használták forrásokúl s látszik, hogy Pelbárt rendkivűli hatással volt korára. A renaissance új irányával szemben kiváló mestereként lépett föl a régi közép-kori vallásos iránynak s korának majd minden predikátora hozzá járt tanulni. „Hazánk együgyű népének szójárásához mért egyszerű beszéddel” írta – mint maga mondja – munkáit s különösen az ország állapotát tartotta szem előtt. Innen volt roppant hatása, a melylyel a humanismus és a magyar nemzeti szellem közti ellentétet annyira kiélesítette.

Ha az általános emberi művelődés szempontjából Perbáltot ily rendkivűl nevezetes egyéniségnek tartjuk: pusztán nemzetiségi és aesthetikai szempontból lehetetlen hallgatással mellőznünk a közép-kori magyar irodalom ama töredékeit, a melyek lírában vagy epikában egyik-másik nemzeti királyunkról, vagy hazai eseményről szólanak. Amazok a legszorosabb kapcsolatban mutatják a katholicismus eszméjét a magyar hazafiság és királyság eszméivel; emezek inkább csak a nemzeti hősiség példázói. E nemzeti énekekben Szűz Máriának majdnem oly nagy szerepe van, mint a közép-kori mondákban. „Szűz Mária, Magyarország védasszonya – mint Gyulai írja – vallásos és hazafi cultus tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi… úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomorítója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója.” Ezen kívűl „Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztény hit és nemzeti dicsőség hősei”. Mind a kettőt hymnusok dicsőítik, a melyek maig is hangzanak templomainkban. Szent Lászlóról két hymnus is zeng a XV. században, de mind a kettő bizonyosan még régibb idők visszhangja. A magyar rhythmus ezekben lüktet néhol a legtisztábban, csak az újabban összegyűjtött székely balladákban találunk e gyors ütemű rhythmus párjára. Példáúl az „Ének szent László királyról” czíműben:

Testedben tiszta, lelkedben fénes, Szívedben bátor, miként vad oroszlán, Azért neveztek bátor Lászlónak, Mikoron méglen gyermekded volnál.

Ugyane rhythmus zeng a Mátyás király halálára készűlt emlékdalban is:

Néhai való jó Mátyás királ! Sok országokat te birál, Nagy dícsérettel akkoron valál, Ellenségednek ellene állál.

Az elegiákban a hazafi mély megindúlása, valódi bús-komoly hangja, vígasztalan bánata szép s erővel teljes nyelven szól hozzánk. A vallásos áhítat a nemzeti önérzettel párosúl, mert a magyar az Isten választott népének hiszi magát. E hazafias hymnusok szerzője ép úgy a nép fia s tehát ismeretlen, mint az első hosszabb epikai elbeszélésé, a mely Pannonia megvételéről szólván, a fehér ló regéjét eleveníti föl, a mint az szájról-szájra járhatott a IX. és X. században. 1476-ból maradt ránk Mátyás szabácsi viadalának elbeszélése, a melynek írója, a költői lelkű vitéz, hol csodálattal és önérzettel, hol pathoszszal emlegeti, mint szemtanú, a „nagy jeles ostromlást”, a melyet a magyarok tőnek. Toldy lelkesedve hirdette e műről, hogy „Ime egy ének, a melyet Mátyás király asztalánál énekelhettek.” Hogy e sejtelemnek van-e alapja: nem tudjuk, de az alábbi adatból biztosan következtethetjük, hogy Mátyás király asztalánál magyar énekek is zengettek. Fr. Arnoldus de Bavaria írja Kölnben 1482-ben megjelent kis művében a következőket: „Erdemesnek találom megemlíteni azt a Gábor nevű magyart, a ki honfitársainak gyönyörködtetésére több igen jeles magyar éneket s verset oly szerencsével szerzett, hogy azokban – a mint mondják – maga a felséges Mátyás, a pannonok igen tudós királya is gyakran gyönyörködött szabad idejében. Ugyanez a Gábor, a mint az ottani szerzetes társaimtól értesűlök, most azon fáradozik, hogy az említett győzhetetlen királynak harczi vitézségét s háborúit is megénekelvén magyar és latin nyelven, e nagy királynak soha el nem múló emlékezetét átadja a jövendő századoknak”.

A „Szabács viadala” czímű XV. századi énekből. Eredetije a M. N. Múzeum könyvtárában.

De a nagy király halála mintegy elnémította a nemzeti epika hangjait. A Jagellók uralkodása alatt sokszor visszasóhajtották őseink a vitéz karú, erős elhatározottságú Mátyást, a ki a királyok között oly hatalmas volt, hogy Bécsnek városát és Németországot (Ausztriát), a mikor kivánta, koronájához fűzé, mint a föntebb említett emlékdal mondja. A nemzet érdekeit a fenyegető külellenségek s az egyesek vagyoni biztonságát a hatalmas olygarchák ellen senki sem tudta többé megvédeni. A nép elhagyatva látta magát s éles satyrával támadt a papokra és világiakra, általában az urakra. Elégedetlen volt a korral, társadalmi reformot óhajtott s talán először mert fenyegető magatartást mutatni, miként Apáti „Feddő éneké”-ből meggyőződhetünk. Ez általános elégedetlenség mutatta, hogy nagy idők voltak készűlőben.

II.

A XVI. század rendkivűli változásokat hozott létre hazánkban. Az ország területi egysége darabokra tört, a nemzet politikai egysége erős pártokra szakadt, hitbeli meggyőződése pedig a különböző vallási felekezetek szerint oszlott meg. A protestantismus eszméje, a melynek magában a királyi udvarban is akadt pártfogója, gyorsan elterjedt a mohácsi vész után, s nemzetünk egészen belésodródott abba a mozgalomba, mely a renaissance nyomdokain lépett föl, hogy átalakítsa a vallást s avval együtt az egész társadalmat és az európai emberiség összes világnézetét. Az új vallás apostolai fenekestűl fölforgatták a középkori magyarnak egységes hitbeli meggyőződését s harczra keltek nemcsak a katholikus egyház papjai, hanem mindazok ellen, a kik a katholikus egyház hatalmát továbbra is fentartandónak vélték. Ellenállhatatlan erővel ragadták magukhoz a szellemi közlekedés minden eszközét: nyomdát, iskolát, szószéket, s az egyszerű predikátor a hozzá csatlakozó hívek lelki épűléséről gondoskodni akarván, íróvá és költővé lett, fordította a bibliát, magyarázta az új vallás czikkelyeit, átalakította a régi egyházi énekeket, majd újakat írt s elkeseredve támadt a katholikusokra, a kik – szerinte – most már csak tévelygők voltak.

Ekkor jutott először a szoros értelemben vett irodalom közelebb az élethez, a köznéphez, a melynek nyelvén szólalt meg s a melynek erkölcsi világnézetét újjá kivánta alkotni. E végre a protestáns írók arra törekedtek első sorban, hogy, a mennyire lehet, a biblia teljes magyar fordításával ajándékozzák meg a népet. Mert eddig, jóllehet az előbbi században a biblia már nagyrészt és többször le volt fordítva, csak a kolostorokban használták azokat a szerzetesek, a nép pedig csak papjától hallhatta annak magyarázatát. Most közkincscsé lőn a biblia. Legelőször Komjáti Benedek adta ki Szent Pál leveleit Krakkóban 1533-ban, s ehhez nyolcz esztendőre jelent meg az új-testamentum teljes magyar fordítása Sylvester Jánostól, Melanchton tanítványától, a ki később a bécsi egyetemen a zsidó nyelv és történelem tanára, utóbb pedig itthon debreczeni tanító s végre lőcsei predikátor lett. Majd 1589–90-ben megjelent a teljes biblia Károli Gáspár gönczi paptól s Kassa-völgyi esperestől Ecsedi Báthori István pártfogásával ennek Vizsoly nevű falujában, miért is az első teljes bibliafordítást, a melyet némi javításokkal a protestánsok jelenleg is használnak, vizsolyi bibliának szokás nevezni s eddig több, mint száz kiadást ért. A katholikusoknál ez idétt még csak az evangeliumokat fordította s adta ki Pesti Mizsér Gábor 1536-ban.

A bibliának részenkinti, majd teljes fordításával együtt megindúltak a hitviták is, egy felől a protestánsok és katholikusok, más felől a mind élesebben külön váló protestáns felekezetek között; s bár az ekorbeli vitaíratok különös fontosságra kevésbbé jutottak, mégis ezeknek lehet köszönni, hogy a magyar próza némi keresetlenségre, népies erőre, szóval bizonyos műgondra tett szert, hogy az erkölcsi fölfogás tisztább, komolyabb, de egyszersmind zordabbá és ridegebbé is lőn. Legelőször Ozorai Imre állította az új és régi vallás tanait egymással szembe egy 1535-ben kiadott művében, a melyet azonban nagyon fölűlmúlt Dévai Bíró Mátyásnak a tíz parancsolat s a hit ágazatinak magyarázatáról szóló vitaírata, a mely a „magyar Luther” nevét szerzé meg számára. Még nevezetesebbek Melius vagy Horhi Juhász Péternek, a ki, mint debreczeni predikátor és superintendens, a református egyház tulajdonképeni megalapítója volt, többrendbeli predikációi s vitaíratai, a melyeknél nagyobb erővel, világosabban, hevesebben s egyszersmind zordabb színekkel senki sem festette kora sülyedését. Igazán a genfi Kalvin magyar földön! Nem csekély hatással működött Dávid Ferencz, a magyar unitárius egyház megalapítója sem; és ezeken kivűl még számosan nyúltak a szó és írás fegyveréhez, hogy a régi egyház híveit kiforgassák minden erősségükből. Ötven esztendei szakadatlan küzdelem meg is termette a maga gyümölcsét, s mire a katholikus egyház papjai elérkezettnek látták az időt, hogy az új vallás diadalát útjában megállítsák, a protestantismus megalapításának nagy munkája jóformán be volt fejezve. Szerencséjére azonban a kath. egyháznak olyan férfiak léptek föl mindjárt először a régi egyház védelmére, a kikben a képzettség ízléssel, a hazafiság mély vallásos meggyőződéssel, a positiv tudomány éles látással egyesűlt, mint Telegdi Márton pécsi és Monoszlai András veszprémi püspökben. Ez utóbbi a hitágazati eltérések erős kritikája közé vegyíti azt a jellemző fölfogását is, mintha az új vallás okozta volna hazánk akkori szomorú állapotát. E támadást azután Magyari István torolta vissza 1602-ben, a protestánsok abbeli meggyőződését hangoztatván, hogy épen a régi tévelygésben való megátalkodottság miatt bünteti Isten a magyar nemzetet a sokféle ellenséggel.

Érdekes jelenség, hogy a hitvitáknak ez utóbbi eszméje körűlbelűl egy századig minden magyar írót és költőt hatalmában tart. Énekszerzők, elbeszélésírók, tanító és feddő verselők egyaránt hangoztatják ez eszmét mind a katholikusoknál, mind a protestánsoknál. A haza szenvedéseit szoros kapcsolatban hiszik nemcsak a politikai pártok – német és török – felfogásával, hanem a vallásfelekezetek meggyőződésével is. A német párt a katholikus vallástól, Isten igaz anyaszentegyházától való elszakadásból magyarázta a törökök sanyargatását, az ország romlását, miként ezt a következő században Pázmány és Zrinyi oly mély meggyőződéssel hirdették; a török párt a protestáns vallás üldözésének, a régi egyházhoz való ragaszkodásnak tulajdonította nemzetünk sülyedését s kölcsönösen Isten büntetésének hitték az ország elgyengűlését. A hazafiság most is összeolvadt a vallásos felfogással s lyrikusok és epikusok egyaránt e forrásból merítenek anyagot énekeikhez, jeremiádjaikhoz, világi és bibliai tárgyú elbeszéléseikhez. Természetes, hogy az új vallás igehirdetői sokkal nagyobb buzgalmat fejtenek ki a régi énekek átdolgozásában, új énekek írásában, Luther énekeinek vagy a zsoltároknak fordításában, mint a katholikusok. Énekgyűjteményeink 1536-tól egész a XVII. század elejéig mind a protestáns felekezetek számára készűlnek és pedig a legtöbb a Kalvin-követőkére, míg az ágostai evangelikusok, unitáriusok, szombatosok jóformán csak egy-egy énekgyűjteményből táplálkoznak. Egész sereg énekszerzőről van tudomásunk e században, a kik közt legnevezetesebbek: Dévai Bíró Mátyás, Székely István, Sztárai Mihály, Batizi András, Huszár Gál, Bornemissza Péter, Bogáti Fazekas Miklós, a ki először adott teljes magyar zsoltárfordítást unitárius hitfelei kezébe. Tisztán aesthetikai szempontból legszebbek az unitárius és szombatos felekezetek énekei, a melyekben a középkor vallásos mély áhítata újúl meg, s az üldözés elől menekűlő hívőnek erős hite, Istenben vetett törhetetlen bizalma szabályos rhythmusokban szól hozzánk. Csak egyet idézünk a szebbnél-szebb unitárius énekek közűl:

Igaz felség, egyedűl úr, Egy hatalmas Isten! Kinek híre és nagy neve Terjedt mennyen, földön,

Halhatatlan, láthatatlan Vagy dicsőségedben, Az angyalok, a nagy szentek Áldnak énekekben.

A szombatosok énekeiben, a melyek nagy része Péchy Simontól, a következő század egyik legkiválóbb emberétől, Erdély kanczellárjától maradt ránk, szintén megható vallási buzgóság s a kisded felekezet megmaradhatásában való erős bizalom szólal meg. Példáúl a „Mi dolog” kezdetűnek második versszakát idézzük:

El kell vallásunkért atyánkat, anyánkat Hagynunk, édes földünket, Feleségünk’, fiunk’, házunk’, örökségünk’ és minden életünket.

Sok nyomorúságot búdossal kell tennünk, Tűrnünk sok gyalázatot: De kicsinynek véljük, csak engedd érhetnünk Az utolsó szombatot.

A vallási küzdelem mezejére teljes fegyverzetben állottak ki azok is, a kik nem annyira templomi énekeket, mint inkább otthoni lelki épűlésre szereztek tanító, oktató és feddő verseket, a melyekben a halálra és utolsó ítéletre emlékeztetik s erényes életre intik híveiket és örök kárhozattal fenyegetik a bűnösöket, a kik között a földesúri jogokkal visszaélőket, a szegény népen kegyetlenkedő főurakat ép úgy ostorozzák, mint a kik az új vallás terjedését bármi tekintetben gátolni merészlik. Töredelmes lélekkel várták az isteni igazságszolgáltatást, a mely bár csak kedvező lehete rájuk nézve, mégis elkeseredve látják a nemzet pusztúlását, mert akármelyik politikai párthoz s akármelyik vallásfelekezethez tartozott is az író: szíve mélyén mindenek előtt magyar volt. A nemzet jövendőjét a zsidó nép sorsából olvasták ki. A két nemzetet több író összehasonlította egymással, de senki sem tett nagyobb hatást, mint Farkas András a „Zsidó és magyar nemzetről” írt s 1538-ban kiadott művével. Az Isten e két választott népének sorsa szerinte ugyanegy: mind a kettőt bevezette Isten az ígéret földére, megajándékozá őket bölcs királyokkal, nagy hősökkel; de a zsidó népet elveszté, mert nem ismerte el a Messiast, a magyart a némettel és törökkel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását s a régi tévelygéstől nem akar szabadúlni. E mély hazafi-fájdalom a bibliából táplálkozik s így zengik protestáns költőink Mózes átkát, a babyloni fogság panaszait és Jeremiás siralmait, a melyekkel sokszor a legélesebb gúny, a legsötétebb gyűlölség vegyűl, mint példáúl Szkhárosi Horváth Andrásnál, a kinél nálunk ez idétt senki sem írt erővel teljesebb nyelven, kiméletlenebb kritikával s maróbb satyrával. Épen oly őszinte védője a népnek, mint kiméletlen támadója az uraknak. Soha ki nem fárad a küzdésben, az elnyomottakért való lelkesűlésben s épen oly kedvtelve teszi nevetségessé a fennálló társadalmi rendet, mint e rend egy-egy kiváló vagy jelentéktelenebb képviselőjét a római pápától elkezdve az utolsó szerzetesig.

Az első ismert magyar nyomtatvány: Komjáthy Benedek „Szent Pál levelei” czímű (1533) bibliafordításának czímlapja. Eredetije a budapesti kir. m. tud. egyetemi könyvtárban.

Az első magyarországi ismert magyar nyomtatvány: Sylvester (Erdősi) János „Új testamentom”-ának (Újsziget, 1541) czímlapja.

A vallási vitáknak s feddő költeményeknek e komor hangja, e sötét keserűsége teremti meg az úgy nevezett dialogizált satyrákat, a melyek a magyar dráma történetében nevezetes forduló pontot jelölnek. A mysteriumok ugyan, a melyekből újabban szép számmal összegyűjtöttek a nép ajkáról, kétség kivűl már a XIII. és XIV. században virágzottak nálunk is, de nagyon valószínűen megmaradtak azon a fokon, midőn még a templomi liturgiának voltak mintegy kiegészítő részei s önálló világi színművé nem fejlődhettek. A magyar dráma legtöbb valószínűséggel azon színjátékokat tekintheti őseinek, a milyenek a XVI. században az olasz színművek és a német iskolai drámák utánzatakép nálunk is hajtottak néhány termő ágat. Így Sztáray Mihály „Az igaz papság tíköre” és „A papok házassága” czímű dialogizált satyrákat írta e tájban, a melyekkel a magyar iskolai színjátékoknak jóformán három századon keresztűl háborítatlanul fejlődő sorozatát nyitotta meg. Csak az irodalmi újítás korában, a XVIII. század második felében, nyert a magyar dráma újabb lendűletet, addig csupán egyetlen drámáról emlékezünk meg röviden, a mely pedig nem is annyira dráma, mint korrajz. Ez a „Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról”, mely a XVI. század egyik leggonoszabb, legjellemtelenebb emberét, a vitéz, de rabló főurat, a kiben a kor összes erkölcstelenségét, számító cynismusát megszemélyesíti a szerző, állítja előttünk pellengérre. A protestans, valószinűleg unitárius névtelen drámaíró az egész katholikusságot gúny tárgyává teszi az esztergomi érsek személyében s éles hangot ád a rabló főurak által elgyötört szegény nép panaszának és boszújának. Balassi, hogy Zsigmond királytól nyert várait Miksa király alatt is megtarthassa, áttér a katholikus vallásra s rettenetes bűneit egymásután gyónja meg Oláh Miklós esztergomi érseknek. Ez a gyónás a mű legkitűnőbb része: a bűnök felsorolását gyermekkori tolvajságain kezdi s ezekről halad tovább az erőszakosságokra, rablásokra, gyilkosságokra, a melyekből sehogy sem akar kifogyni s az érsek már türelmetlenkedik. De az elveteműlt gonosztevő száz gíra ezüstöt igér gyóntatójának, a ki erre késznek nyilatkozik őt minden büneitől azonnal feloldozni. A mű, mint dráma, csekély becsű, de mint a legélesb vonásokkal színezett jellemrajz ritkítja párját egész irodalmunkban. Nemcsak kitűnően vannak személyei, főkép maga Balassi, rajzolva, hanem párbeszédei is elevenek, nyelve szabatos, erős és jellemzetes. Személyei az élet nyelvén beszélnek, a mi az író tehetségének legkitűnőbb bizonyítéka.

Bármilyen gazdag is e század lyrája, nem gazdagabb epikájánál, a mely felölelte az ó-testamentum majd minden elbeszélését, az európai mondák és novellák, a Gesta Romanorum anyagát, Aesopus és a németek mese gyűjteményét, a classicai világ „historiáit” s a hazai események egész csoportját, a melyeket nagy részt verses formában siettek közzé tenni. Az epikai elbeszélők részint egyenes utódai a régi középkori regösöknek, részint száraz krónikaírók, a kik tárgyaikon mit sem akarnak szépíteni. Közűlök itt csak azokat említhetjük, a kik hazai tárgyakat dolgoztak föl és a kik úgy nevezett „szép históriákat” írtak. Az előbbiek között Tinódi Sebestyén kiváló figyelmünket érdemli. Ő a XVI. században az epikai elbeszélésnek, illetőleg verses krónikaírásnak legderekabb képviselője, a kit a háborús világ korán a harcz mezejére szólított s így a megénekelt eseményeknek jó részt szemtanúja volt. Várról-várra járt lantjával, hogy énekelje „Erdély históriáját”, „Szeged veszedelmét”, Szondy, Dobó és Losonczy hősi halálát vagy önfeláldozó viadalát, egykori jó urának, Török Bálintnak fogságba hurczoltatását, vagy hogy kigúnyolja a részegeskedőket, a kevély udvarbírákat, a kik őt nem a legszívesebben látták. Tinódi mint alakító költő alig jöhet szóba: de mint olyan, a ki kora eseményeinek részleteit oly lelkiismeretesen fölkutatta, s a ki forró hazaszeretetével, erkölcsi bátorságával nem szűnt meg az erőszakoskodó s pártoskodó főurakat a haza nevében inteni, dorgálni és folytonos összetartásra, egyességre buzdítani, méltán kiváló helyet foglal el a korabeli versszerzők között. Talán ő az egyetlen a XVI. századbeli magyar írók közt, a ki buzgó protestans létére sem türelmetlen, mert a hazafiság sokkal erősebb benne a vallásos meggyőződésnél. Előtte csak egy igazi czél lebegett: hazánk önállóságának visszaszerzése, a földarabolt ország egyesítése, s ép úgy ellensége volt a németnek, mint a töröknek, mert mindegyiktől egyformán féltette nemzeti életünk szabadságát.

A „szép historia”-írók közt egy sincs ily nevezetes alak, bár költői tehetségre nézve mind kiválóbbak Tinódinál. Így Gergei (mások szerint Gyergyai) Albert, a ki „Argirus királyfi” czímmel egy tündérmesét hagyott ránk, a mely népünknek maig is kedvelt olvasmánya; Ilosvai Péter, a ki a Toldi-mondát foglalta versekbe a nép ajkáról s evvel anyagot adott Arany János remek művéhez, a Toldi-trilogiához; továbbá két névtelen, a kik közűl az egyik „Béla királyról és Bankó leányáról” írt „szép históriát”, a másik pedig „Szilágyi és Hajmási históriáját” dolgozta fel. Ez utóbbi monda maig fenmaradt a székelyeknél. A többi ide tartozó műveket mellőzve, csupán az „Euryalus és Lucretia” czímű „szép históriát” említjük meg, a mely Aeneas Sylvius hason czímű prózai regényének verses átdolgozása, a melyben a német császárral Sienában időző Euryalusnak egy ottani nővel való szerelme van elbeszélve, s a szereplők fejlődő és mind erősb szenvedélyének rajza s annak dialectikája szinte művészien elénk állítva.

Ki lehet a magyar átdolgozás szerzője: maig sem egészen bizonyos. Szilády Áron Balassa Bálintot tartja szerzőjének, a mit sok valószinűséggel bizonyít. E kérdés bővebb vizsgálata nem ide tartozik, de Balassával kissé részletesebben kell foglalkoznunk, mert ő a XVI. század legnagyobb magyar költője, a ki új korszakot alkotott lírai költészetünkben. Iránya egészen eltérő az eddig tárgyaltaktól. Balassa fölléptéig a hazafiság, családi érzelmek s a természet szépségeinek szemlélete a vallási elemmel párosúltak. A világi örömek, a szerelem csak elvétve találtak kifejezésre. Balassa is megtartja ugyan költeményeinek egy részében a vallási elemet, de áthajlik a világihoz is, felölelvén a költészetnek addig majdnem teljesen ismeretlen tartományait. Ismeri a népköltészetet, a virág-énekeket, de ismeri a korabeli európai irodalmat is és mindkettőt forrásúl használja dalaiban, a melyeknek hatása egészen a XVIII. század végeig érezhető. Ez az ő legfőbb irodalomtörténeti fontossága. Nemcsak új tárgyakat ölel fel, de új műfajt is teremt, a mely addig csak a népköltészetben volt ismeretes, a műköltészet tartózkodott tőle. E mellett azokat a lírai versformákat, a melyek ének-szerzőinknél több-kevesebb szerencsével kifejlődésre jutottak, szabályosabban kiképezi, sőt új magyar versformát is teremt, a mely nevéről maig is Balassa-strophának neveztetik.

Balassa 1551-ben született főrangú családból s a szellemi képzettségben épen oly gyors haladást tett, mint a fegyverforgatásban. Igazi levente volt, a ki huszonegy éves korában a Rudolf királyt koronázó pozsonyi országgyűlés vigalmán deli tánczával a fejedelmi nézőket is elragadta. Hadi pályája azonban épen oly szerencsétlen volt, mint családi élete. Erőszakos természetű, szerelmében állhatatlan, alattvalói iránt kegyetlen, igazi középkori kényúr levén, örökös zaklatottságban töltötte életét, a mikor neje, Dobó Krisztina elhagyta, bújában és szégyenében világgá indúlt, hazájából kibujdosott s csak 1594-ben tért vissza, mikor Esztergom ostrománál kapott sebeiben meghalt.

Költeményei között vannak egyházi énekek, szerelmi dalok s hazafias és vitézi versek. Számos valódi dalt s még számosabb dalszerű költeményt írt első szerelmeséhez, nejéhez és másokhoz is, de a szerelem valódi heve hol búsongással, hol epedőleg azokban nyilatkozik a legszebben, a melyek Losonczi Anna Máriához szólnak. Tárgyai, a melyeket költői érzésével dallá alkot, épen oly különfélék, mint a milyen alkalmasok czéljára. Mint igazi dalköltő, mindenben tud vonatkozást találni szerelméhez: majd hattyúnak képzeli magát, a mely párjával együtt úszik a tóban; majd postáúl használja föl gyűrűjét, a melyet kedveséhez küld emlékeztetőűl, hogy el ne felejtse őt, mert hiszen benne találja föl egész gyönyörűségét; máskor a méhekhez fordúl némi szemrehányással, hogy azok a virágokról szedik a mézet, holott kedvese ajakán, a mely „megért cseresnyéhez hasonló”, sokkal édesebb mézet találnának.

A szerelem miatti nyughatatlanság, édes-bús öröm számos dalt sugal Balassának, a ki vagy készségét jelenti, hogy kedveséért minden szenvedést eltűr, vagy arra kéri, hogy tegye őt semmivé, úgy sincs reménye, úgy is csupa kín élete. Van olyan dala is, a melyben vídám pajzánsággal mondja el, hogy megszabadúlt a szerelemtől, a mely eddig fogva tartotta s a vitézi élet örömeiben keres kárpótlást vagy könnyebbűlést. Ilyenkor – mondja –

Köll immár énnékem csak jó ló, hamar agár, Ifjak társasága, éles szablya, jó madár; Vitézek közt ülvén, Kedvem ellen sincsen Jó borral teli pohár.

Néha a dal hangjából az ódáig emelkedik s kereserűen fakad ki, miért született a világra, ha folytonosan „gyilkos kínok” üldözik; máskor a csöndes lemondásban keres vígasztalást és szelíd panaszszal zúgolódik sorsa ellen, a mely szomorúra vált, mint a hogy őszi harmat után hideg szél fújdogál, szíve zokog, síró szeme könyet hullat s kérdi: élhet-e még kedvére, vagy holtig árván kell járnia az életet. Mikor szíve itt hagyott kedvesén, hazáján s vitézi életén érzett búsongását összevegyűlve érzi: igazán megható elégiákat zeng:

Messzire bujdosom, Hazámat itt hagyom,

Isten vezérli dolgom, Isten vezérli dolgom.

Balassa műveiben benne van egész egyénisége, a mint előttünk mint honát szerető igaz magyar, keresztény vitéz, bátor katona, hű barát, szerelmes dalia, mély érzelmű költő megjelenik. Eszméje és képzelete egyaránt gazdag, s a magyar versformákat és költői nyelvet a XVIII. század végeig a legmagasabb fejlődésében mutatja. Egy szóval Balassa a régi magyar költészetnek a lyrában épen úgy legelső képviselője, mint Zrinyi a XVII. században legelső epikusa.

III.

A XVII. század a nemzeti erő megfeszítésének százada. Irodalomban és politikában egyaránt a legerősebb fegyverekhez nyúlt a nemzet, hogy a maga igazságát minden rendű okokkal támogatva, véget vessen a vallási küzdelmeknek és megtisztítsa az országot az idegen zsoldosok zsarolásaitól ép úgy, mint a török igától. Sokszor belefáradt e, már jóval előbb kezdődő élet-halál tusába nemzetünk; de, mivel a Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György bécsi, nikolsburgi és linczi békekötéseit a katholikus-német párt az idegen kormány beleegyezésével, legtöbbször ösztönzésére, mindannyiszor megszegte, a hányszor csak lehetett: a harczedzett magyar készen állott az aránytalan küzdelemre s vitézsége újra a legszebb harczi babérokat aratta. A nemzeti egység eszméje a sok hiú kisérlet után erősödni kezdvén: a protestansok szívesen letették volna a fegyvert, mert be kellett látniok, hogy a haza még nagyobb veszélyben van, mint a múlt században volt: de a kitartó és elkeseredett politikai küzdelem csak a XVIII. század elején érhetett véget, mikor II. Rákóczy Ferencz kurucz katonái letették a fegyvert 1711-ben a majthényi síkon. A protestansok fegyveres küzdelme is eddig tartott. Az újítók fegyvereit átvevén a katholikus egyház: már az előbbi század végén felocsúdott aléltságából és lépésről-lépésre foglalta vissza a diadal mámorában néha könnyű szerrel, sokszor csupán az új eszme varázsával meghódított területeket úgy, hogy a bécsi békekötés (1606) után régi és új egyház körűlbelűl egyenlő szellemi erőt mutat föl.

Így változott meg irodalmunk színezete. Míg az előbbi század irodalma egészben véve protestans: a XVII. századé félreismerhetetlenűl katholikus, mert a katholikus eszme hívei jártak az új mozgalomban legelűl, ők vívták a leghevesebb irodalmi csatákat s nyerték a legnagyobb diadalokat irodalmi és társadalmi téren sokszor önerejökből, sokszor pedig az uralkodó és kormány nyílt támogatásával. Ekkép keletkezett a vallásújítók győzelmére ama visszahatás, a mely irodalmunkat az előbbi század irányával egyezőleg fejlesztette tovább, még jobban kiművelvén s elmérgesítvén a vallási vitákat, ilyenekké tevén az egyházi szónoklatot és a biblia-magyarázatokat, s kiszélesítvén vallási irodalmunk egész mezejét. Ekkép természetesnek találjuk, hogy a XVII. században nyelvünk rendkivűli haladást tett nemcsak az irodalomban, hanem a közéletben, a társalgás terén is.

E század irodalmi tevékenységének kisebb képviselőit szükségtelen elszámlálnunk, mert a vallási és világi irodalomban oly nagy alakokkal foglalkozhatunk, a kik koruk eszméit a leghívebben és a legjellemzetesebben tolmácsolván, hatásuk az egész nemzeten érezhetővé lőn. A katholikus egyház meggyengűlt hatalmának visszaszerzésére senki sem tett nálunk annyit, mint Pázmány Péter (1570–1637), a „magyar biboros Cicero”, a ki majdnem harmincz évig vezérelte az ellenreformatio harczában hitfeleit.

Pázmány Péter, e rendkivűli szónoki tehetséggel, vitatkozó hévvel s éles logikával megáldott férfiú, még külföldön tartózkodott, midőn nehány protestans predikátorral jó részt különböző álnevek alatt éles irodalmi vitát kezdett, s mikor 1607-ben visszatért hazánkba, már akkor a protestánsok egyik legfélelmesebb ellenségüket látták benne. Szónoki lángeszének az 1608-diki országgyűlésen mint a túróczi prépostság képviselője adta első kiváló jelét, s egyszerű jezsuita létére bejutott az előkelő és főrangú körökbe is, hol mintegy lelke volt a társaságnak. Nem csoda, hogy körűlbelűl harmincz főrendű családot visszatérített a katholikus egyház kebelébe, hogy a királyi udvarban is nagy szerepet vitt s II. Ferdinánd mellett a harminczéves háborúban kiváló hatással volt a politikai ügyek vezetésére, „buzgón törekedvén az udvar, a katholikus egyház és nemzete érdekeinek kiegyeztetésére”. De ekkor már 1616-tól kezdve esztergomi érsek volt, a mely méltóságát huszonkét évig viselte.

Kevesen érezték legnagyobb férfiaink közt is az idétt, milyen fordúlatnak kell beállania a vallás irodalmi vitáiban. Pázmány még mint egyszerű gráczi jezsuita előre látja, hogy nem sokára elérkezik az ő ideje, a mikor lángelméje óriási hatalom polczáról intézi hona egyházi és politikai ügyeit. Majd minden évben kiad egy-egy magyar munkát, a melyekben a legelőbbkelő magyar protestansok műveit igyekszik erősségeikből kiforgatni, okaikat a legélesb dialecticával czáfolni, szavaikat sokszor durván elfacsarni, önérveit az egyházi s világi tekintélyekkel és a szentírás idézeteivel körűlsánczolni, ellenfeleit maró gúnyjával vérig sebezni vagy nevetségessé tenni. Irodalmi pályájának délpontján jelent meg „Igasságra vezérlő kalaúz” czímű nagy műve, mely a maga korának legelső rendű vitatkozó theologiai munkája. E kiváló könyv hatása rendkivűli volt a vallási irodalommal foglalkozókra. Még a wittenbergi egyetem is válaszolt rá; de Pázmány az erre adott feleletben most már valóságos győzőként bánt el támadóival. Voltak, a kik úgy vélekedtek, hogy az többet használt a katholikus egyház érdekeinek, mint az egész harmincz éves háború.

Pázmány élete vége felé összegyűjtötte prédikáczióit, de leginkább csak azokat, a melyek vasárnapokra szólnak. Első sorban a papoknak és hitoktatóknak akart vezérfonalat nyújtani e gyűjteménynyel, mert – mint írta – „a plebánosok nem egyaránt tudósok”. Őket kivánja fölvilágosítani kötelességeikről, hogy „hosszu ideig tartó jobbításokkal” készítsék egyházi beszédeiket s maguk is át legyenek hatva az eszme hevétől, a melylyel lelkesíteni óhajtják híveiket. Pázmány valóban lelkesűlt és lelkesített, ámbár híveit ritkán tudta elragadni. Értelme erősb, áthatóbb levén, mint érzelmének melegsége, inkább fölvilágosítani tudott, mint gyújtani. Képzelete gazdag és eleven, a mely könnyen szórta a szép hasonlatokat és képeket, noha a fönségig nem tudott emelkedni, mint egy Bossuet; de lesújtani, gúnyjának vérig sértő csapásaival egy-egy szerencsétlen ellenfélt összetörni: ehhez senki sem értett jobban nála. A nyers és vad erő, a melylyel Pázmánynak majd minden művében találkozunk, senki tollából sem folyt oly tősgyökeres magyarsággal, mint a rettegett primáséból. Jól ismervén a nép nyelvét, ennek meglepő fordúlatait és különféle árnyalatait: annak a tájnak nyelvét avatta irodalmi nyelvvé, a hol született és gyermekéveit töltötte, t. i. Biharmegyéét, a tiszai nyelvjárást. Ezzel értekező prózánkat annyira kiképezte, hogy még azok is hozzá jártak a következő század végén tanúlni, a kik különben nyelvünk kifejtését legnagyobb részt idegen minták után kisérlették meg. Ő „nem a száraz bölcselkedésnek elvont és nehéz, hanem a népnek egyszerű nyelvén szólt”, a melyet „egész frisseségében, erejében, tősgyökeres és nyers közmondásaival ő vitt be először az irodalomba”. Nemcsak mint szónok: mint író is mestere korának, a kinek hevével és erejével legfölebb ha Zrinyi Miklós versenyezhet, a protestánsok közűl pedig talán csak az egy Szenczi Molnár Albert. Katholikus kortársai és követői közűl csupán Káldy György közelíti meg e tekintetből; de Káldy bibliafordításában s egyházi beszédeiben több nyoma van az érzelmes megindúlásnak és kellemnek, a mik Pázmány stiljében majdnem teljesen hiányzanak.

Pázmány Péter „Igazságra vezérlő kalaúz”-ának (1623) czímlapja.

Pázmánynak kiváló protestans ellenfelei akadtak ugyan a vitatkozásban, mint példáúl Komáromi Csipkés György, Alvinczi Péter, stb.; de senki sem mérkőzhetett széles tudományával, eleven előadásával és erőszakosságával. A protestansok csak Erdélyben tudtak roppant hatásától menekűlni, a hol a református fejedelmek udvarában mindig volt egy-egy híresebb pap, a ki az erdélyi protestans egyház és iskolák ügyét vezette s élén állott az irodalmi táborozásnak is, mint Dajka János, Geleji Katona István, Tofoeus Mihály, stb. Rendesen az ilyen vezér köré csoportosúlt az a számos főrendű író, a kik között ott találjuk magát Bethlen Gábort, aztán Kemény János és Apaffy Mihály fejedelmeket s a kegyes Lórántffy Zsuzsánnát, I. Rákóczy György nejét. Az erdélyi fejedelmi udvarban égett ez idétt legmagasb lánggal a magyar műveltség világa, mely egy Comenius Amost, egy Opitz Mártont, Bisterfeldet, Basiret s kivűlök a legtudósb magyar protestans papokat, tanárokat és írókat vonta körébe. E magasra lobogó fény a külföldre is vetett nehány tüzes súgárt azoknak személyében, a kik csak tanúlmányaik folytatására mentek idegen országba, de ott nagy tehetségükkel európai hírnévre jutottak. Ezek közt Szenczi Molnár Alberté (1574–1634) az érdem, hogy a zsoltárok franczia minták után igazi költői ihlettel magyar versben fordítva már 1607-ben megjelenhettek, s azóta több mint száz kiadást értek. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása új irányt jelöl a XVII. század vallási lyrájában, kivált külső formáival, a melyekbe ő oltott elevenséget, mozgalmasságot és szabályos rhythmust. E fő munkáján kivűl irodalmi tevékenysége épen olyan gazdag sikerben, mint élete viszontagságokban s a sors különféle csapásaiban. Csak keveset tartózkodhatott hazánkban; életének nagy részét külföldön élte át, örökös szegénységben, zaklatottságban és üldöztetésben. De írói nagysága, minél távolabb esik tőlünk az ember szenvedése és hányattatása, annál inkább emelkedik. Hittudományi és nyelvészeti munkáit jobbára meghaladta a tudomány: de zsoltárai maig is zengenek a magyar református templomokban s a tőle megjavított Károli-féle bibliát maig is ott láthatni minden református család házában.

Gróf Zrinyi Miklós. Tromas János egykorú festménye után, Bouttats Gerhard metszete.

A világi költészetnek csak egyetlen faja tudott lépést tartani a vallásos irodalomnak e rendkivűli haladásával, t. i. az epika, a melynek első rangú képviselője Zrinyi Miklós gróf, horvát bán, korának egyik legkitűnőbb költője, államférfia és hadvezére, a kinek vitéz tettei egész Európa keresztény népeinél csodálatot gerjesztettek. Zrinyi irodalmunk legrokonszenvesebb alakjai közé tartozik, a ki karddal és tollal szolgálta hazánkat s mint író és vitéz katona egyformán küzdött nemzeti önállóságunkért. 1618-ban született, de atyja nem sokára elhalván, olyan gyám mellett serdűlt föl, mint Pázmány Péter, a kinek hatása Zrinyi életén és munkáin mindenütt visszatükröződik. Mély, de nem türelmetlen vallásosság vert gyökeret lelkében, s képzeletét a classicai és korabeli költészet alakjai és a hadi élet korán kezdődő zaja zsibongták körűl. Próbái, a melyeket a költészet és hadi élet mezején megkisérlett, egyaránt fényesen sikerűltek. Itt a törökökön nyert győzelmeiért egész Európa ünnepelte őt, s a katholikus fejedelmek, köztük a pápa is, versenyeztek kitűntetésében; amott az „Adriai tengernek Sirenája” czímű költeményeiért maig is csodáljuk. E gyűjtemény Bécsben jelent meg 1651-ben s legtekintélyesebb darabja az „Obsidio Sigetiana” czímű 15 énekre osztott eposz, a mely compositiójának mesterien megalkotott kerekdedségére és bevégzettségére, jellemrajzainak művészi elevenségére és lélektani pontosságára, előadásának jellemzetességére s nem ritkán fönségére nézve egyike a legkitűnőbb magyar költői műveknek, a melyek ez eposzt csak nyelvben és verselésben múlják fölűl, de nincsenek több költői leleménynyel megalkotva.

Zrinyi egy nagy eszme hordozójává avatja ez eposzt, miáltal a különben jelentéktelennek látszó várvédelmet az egész nemzet életére kiható rendkivűl fontos eseménynyé teszi. A magyar elfajúlt, vétekbe sülyedt s a nemezis boszújától csak erényei képviselőjének föláldoztával szabadúlhat meg. A nemzet erényeinek megtestesítője a költő egyik szépapja, Zrinyi Miklós, a ki 1566-ban a nagy Szolimán szultánt is meg tudta állítani diadalútjában, s maroknyi seregével az utolsó csepp vérig védelmezte a romhalmazzá lőtt várat. Az Isten maga elvégzi a magyar nemzet megbüntetését s fölingerelteti Alekto furiával Szolimánt. Így kerekedik föl a szultán roppant seregével s ellepi hazánk Dunántúli részét. Zrinyinek, a magyar hősnek, Isten ekkor már csudálatos módon tudtára adja, hogy csak az ő halála lesz képes kiengesztelni szörnyű haragját. Kisebb-nagyobb harczok gyakran történnek s e harczok a legszebb, legidyllszerűbb episódokkal váltakoznak a műben. Szolimán majdnem kétsége esik s nem hisz a győzelemben, de ekkor egy postagalamb útján értesűl, hogy a várbeliek végső ínségben vannak. Zrinyinek nincs menekvése. Az ördögöknek egész tábora segíti a törököket, a kik a főhőst ötszázad magával a fellegvárba szorítják. Zrinyi közeledni érezvén végóráját, miután Gábor arkangyal az ördögöket elűzi, kiront a várból, rettenetes mészárlást visz véghez, maga elejti Szolimánt is, de utoljára mégsem bírhatván a nagy számú ellenséggel, kis csapatával együtt hősi halált hal. Lelkét Isten trónja elé viszik az angyalok s ott megkoszorúzzák.

Gróf Zrinyi Miklós költeményei első, 1651. évi kiadásának czímlapja.

Ez a műnek, a legkitűnőbb keresztény magyar eposznak, lehető legrövidebbre vont tartalma. Zrinyi jóllehet Virgilius és Tasso nyomdokain indúlt, annyi önállóságot találunk művészetében, hogy bízvást eredeti, költői lángelmének mondhatjuk, a ki épen a megalkotásban és kidolgozásban a legnagyobb mester, mint általában a költői lángelmék szoktak lenni. Rajzolni nemcsak közvetetlenűl, de közvetve oly éles színekkel és elevenen: ehhez alig értett valaki jobban irodalmunkban. Hőseit úgy csoportosítja, hogy mindegyik iránt állandó az olvasó érdeklődése s legállandóbb a fő hős, Zrinyi iránt, a ki bámulatunkat egy perczig sem veszti el. Kár, hogy verselése sok darabosságot mutat, miért is igazi hatást csak a műértőkre tett e valódi remekmű.

Míg Zrinyi Miklós a művészet lényeges és alkotó elemeit szinte pártatlan könnyűséggel tudta nagy művében értékesíteni: kortársa, Gyöngyösi István, inkább a művészet külső elemeit alkalmazta mesterileg, miért is hatása már korában remdkivűli volt s tartott egészen a jelen század elejéig. A korabeli krónikások nyomán indúlt, de a történeti elbeszélésbe regényes elemet olvasztott s nem annyira csatákat, mint inkább szerelmi viszonyokat rajzolt. A „Márssal társalkodó Murányi Vénus”, a „Poraiból megélemedett Phoenix”, „Rózsakoszorú”, stb. czímű műveinek jelentőségét s nagy hatását eleven leírásai, festői rajzai teszik, a melyek könnyed, szabályos rhythmusban jelennek meg. Oly zenei lejtésű alexandrinokat, mint Gyöngyösi, csak a jelen század nagy költői írtak.

A XVII. század epikai költészetével épen nem tartott lépést a lyra, a melynek művelői Balassa nyomain haladnak, de legfölebb az a bánatos elegiai hang kelt némi érdeket, a melyen a haza s önmaguk szenvedéseit panaszolják. Rimai János, Beniczky Péter és Kohári István a legkiválóbb utánzói Balassának, de a magyar lxra velük épen nem emelkedik. Csak a következő században vehető észre a magyar lyrában némi emelkedés Ráday Pálnál, Amade Lászlónál és Faludi Ferencznél. Az első az egyházi lyrában alkotott néhány, mind a nyelv nemességére s erejére, mind az érzés buzgóságára s komoly hangjára nézve kiváló éneket; a másik kettő pedig világi lyránkba oltott könnyedséget, fordulatosságot, jókedvű enyelgést, derűlt bölcseséget, csinos ötleteket és képeket.

Ha a XVII. század lyrájában megható és igaz hangokat keresünk, ezeket nem a műköltészetben, hanem az úgy nevezett kurucz költészetben találjuk, a mely az epikában is mutathat ugyan néhány érdekes próbát, de sokkal gazdagabban nyilatkozik a lyrában. A harczias és kesergő dalok, a melyekben gúny és fájdalom majd mindig egygyé olvad, jobbára az idegen elnyomás ellen szólanak. Néha-néha az üldözött protestans siralma is megzendűl bennük, de inkább az elnyomott hazán való kesergés az állandó alaphangjuk. Boszú és gyűlölet érzik rajtuk, de olykor kétségbeesés is, a mely később humorban enyhűl. A híres Rákóczy-nóta valósággal a „nemzeti szenvedés rhapsodiája”. A kurucz költészet elnémúltával a XVIII. század elején a nemzet is belenyugszik a szathmári béke eredményeibe, kipiheni a százados harczokat, szakít az eddigi politikai iránynyal, meghódol a tényleges hatalomnak, kezet fog királyával az ország politikai intézményeinek újjáalkotásában, s a régi hagyományok és vágyak lassankint elhalaványúlnak emlékezetében. Több mint félszázadig tart a pihenésnek e korszaka, a melyet irodalmunkban hanyatlás korának szoktak nevezni, mivel a költészet egyetlen ága sem mutat újabb lendűletet. Csupán a magyar prózának támadnak mesterei, a kik idegen országban, senkitől nem olvastatva, oly magas fokra emelik a magyar prózát, hogy az maig is mintáúl szolgál íróinknak. E mesterek: Zágoni Mikes Kelemen és Faludi Ferencz. Az első a régi magyar irodalomnak legkitűnőbb humoristája, a második legjelesb moralistája. Amaz életének nagy részét száműzetésben, Törökországban, a Mármora-tenger partján, Rodostóban töltötte; emez Olaszországban, mint jezsuita. Amannak eredeti műve, a „Törökországi levelek”, emennek fordításai, „Nemes ember”, „Nemes asszony”, „Nemes úrfi”, „Udvari ember”, „Bölcs ember”, stb. tettek később prózánk fejlődésére kiváló hatást.

Mikes száműzetésének unalmát egy, képzelt nagynénjéhez írott levélsorozatban igyekszik feledni s e levelekben előadja a Rákóczy kivándorlásának körűlményeit, felújítja erdélyi emlékeit, rajzolja a törökországi társadalmi és politikai állapotokat és átszövi mindezt eleinte az ifjú szív naiv lelkesedésével, később a férfiú élesebb látásával és humorával, majd végre élete vége felé, mikor a vallásban talál egyedűl vigaszt, megható lemondásával. Hangja mindenűtt őszinte és keresetlen. Szívének nemessége és fogékonysága, szelíd humora, vallásos lemondása, Rákóczyhoz való hű ragaszkodása s hazája utáni vágya, szóval egész belvilága mind igaz és őszinte hangon nyilatkozik, s épen ez őszinteség adja meg prózájának azt a frisseséget és elevenséget, a mely sehol sem engedi hangját elbágyadni vagy nehézkessé lenni. Nincs magyar mű, a mely az emberi kor változásainak oly művészi áthajlásait prózában szebben érzékítené meg, mint Mikes, a kit e fajban egy magyar író sem ért utól maig sem.

Mikes „Törökországi levelei”-ben, a melyek valóban classicus becsűek, inkább a népies és a régi nyelv öltött művészies külsőt: Faludinál ellenben az újító, gazdagító tehetség nyilatkozását látjuk. Az eszmék, a melyekkel Faludi korára hatni kiván, az olasz és angol irodalomból kölcsönzöttek, de e kölcsönzött eszmék közűl a magyarországi állapotokra vonatkozóakat úgy tudja előadni, mintha azokat egyenesen tapasztalatból szerezte volna. Az erkölcsi tisztaság megőrzésére és javítására irányzott műveivel, s a hazafiság igaz érzelmétől sugalt e fáradhatatlan törekvés Faludit korának egyik legöntudatosabb írójává avatja, ki e sivár időszakban a hatás eszközeit nyelvünk fejlesztésének eszközeivel kapcsolta össze. Nyelve tiszta, hajlékony, magyaros. Faludi jól ismeri a nép nyelvét s az újabb európai nyelveket egyaránt és valamennyit forrásúl használja stiljében. A népies szólásmódoknak, kifejezéseknek, fordúlatoknak egész gyűjteményét foglalja össze és alkalmazza. Újításra, nyelvünk bővítésére törekvő tolla mintegy hírnöke a következő kornak, a mely a magyar nyelv öntudatos kiművelését s a nemzetiség megszilárdítását tekintette legfontosabb czéljának.

IV.

A szathmári béke (1711) utáni félszázad nálunk is, mint Európa többi államaiban, a történelmi érzék elzsibbadásának kora. A nemzetiség, a faj eszméje csak csirájában élt s csupán a távol jövő derengő sugára kezdte itt-ott fejleszteni. A Mária Terézia trónját megmentő főurak a bájos királynő udvarában mintegy megfeledkezni látszottak nemzetiségökről, a minek nem a rosz akarat, hanem a korszellem általános iránya, főképen pedig az idegen kormánynak a nemzeti élet és szellem fejlődését akadályozó rendszere volt az oka. A franczia-német műveltség szinte elbűvölte őket s nemzeti nyelvüket és erkölcsüket szívesen fölcserélték az idegennel; de a köznemesség s a városi polgárság hű őre maradt továbbra is a nemzetiségünknek és alkotmányunknak. A köznemesség osztályából indúlt ki irodalmunk újjáalkotásának áldásos munkája, mely nem annyira egyes remek művekkel ajándékozta meg nemzetünket, mint inkább az új-kori magyar műveltség alapjait rakta le, tehát általános hatásával lendítette föl irodalmunkat.

Az idegen műveltség elérése után sóvárgó közszellem haladásának új irányát az az írói kör kezdte meg először, a mely a bécsi magyar testőrökből, gárdistákból alakúlt, s a melyhez itthon a hazában mások is csatlakoztak. A hazafiság s írói dicsőség egygyé olvadt lelkükben, s a világváros zajában, a francziás műveltségnek akkori egyik középpontjában, Bécsben, elszomorodva gondoltak vissza előbbi sivár életükre, nemzetünk elaléltságára s megértvén a kor szavát: az ó-kori remekírók, főkép pedig a franczia költők és philosophok tanúlmányozásában fáradoztak, hogy egymást buzdítva, tanítói, mesterei legyenek nemzetöknek.

A testőr-írók a XVIII. század franczia bölcselőinek eszméivel kivánták a magyar közszellemet megifjítani s a magyar műveltséget fölfrissíteni, ezért társaságukat francziás iskolának szokás nevezni. Ez iskola feje Bessenyei György, egy régi szabolcsi nemes család ivadéka, a kinek pályája az új magyar irodalomnak és közművelődésnek hajnalhasadását jelöli. 1747-ben született Berczelen s a pataki főiskolában tanúlván egy ideig, atyja ősi birtokán vonta meg magát, hogy többi testvéreivel együtt a gazdaság körűl töltse idejét. Szabolcsvármegyéé az érdem, hogy Bessenyei György egyszerre csak az „európai forrongó gondolatvilág közepébe” juthatott, Bécsbe, a hol szélesebb látkört nyerhetvén, szunnyadó szelleme munkára hevűlt s az ifjú lélek lankadatlan tüzével fordult a nyugati műveltség góczpontja felé. Különösen a Voltaire munkássága, eszméi és elvei keltettek benne erős és maradandó fogékonyságot. Féltékeny szeretettel csüngött családja multján, s mikor az ősi ház vagyoni állapota megrendűlt: úgy érzé, mintha egymaga volna hivatva azt helyreállítani. Családja elszegényedésében nemzetünk sorsát látta, valahányszor a magyarság elmaradottsága s az európai polgárosúltság közti roppant távolság foglalkoztatá gondolkozó, mélázó lelkét. Egy még életre való, hatalmas faj nagyra hivatottságának képviselőjekép jelenik meg irodalmunkban, hogy a besülyedt múlt romjain egy új világ szellemi átalakúlását tervezze, szükségét hirdesse s bízzék sikereiben. Hite és bizalma, lelkesűlése és törekvése a magyar műveltségnek kettős jelszavát hangoztatják: legyen e műveltség magyar s egyszersmind európai. „Ágis tragédiája”, mely 1772-ben jelent meg Mária Teréziának ajánlva, továbbá „Hunyadi László”, „Attila és Buda”, a „Philosophus” s annyi más, kiadott és kiadatlan verses és prózai művében mind ez eszmékért küzd nemes lelkének mély érzelmeivel, tépelődő gondolataival, gyakran zengzetes nyelvével, a mely az új-kori műveltséget először tolmácsolta magyarúl, hévvel és meghatóan, lendűlettel és erővel teljesen. A felvilágosodás, a szabad szó és szabad gondolkozás apostola levén, sokkal mélyebben gondolkozott az ember igazi czéljairól, semhogy az aesthetikai műformák szigorú szerkezetében kitűnhetett volna, a drámai alakító és jellemző tehetséget kifejleszthette volna önmagában. De tanításai, izgatása, lelkesítése megtalálták azt a formát, a melyben legjobban hathatott korára. Ötven esztendeig majd minden magyar író érezte e hatás nagyságát, még azok is, a kik a régi classicusok nyomdokain akarták a magyar irodalmat megújítani.

Bessenyei mellett s vele karöltve egy egész kics csoport fáradozott ez idétt Bécsben s itthon a hazában a franczia irodalom eszméinek meghonosításán: Orczy Lőrincz, Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor, Ányos Pál, Péczeli József s még számosan. Közöttük a magyar prózai stil fejlesztésére Báróczi tett legtöbbet, Ányos legigazibb költő volt, Péczeli pedig mintegy folytatója a Bessenyei izgatásainak. A két utóbbi itthon a hazában csatlakozott a testőr-írók mozgalmához, a mely bennük új támaszt nyert. Báróczi a gárdisták közt legnagyobb tekintélyt vívott ki korában Calprenède „Kasszandrá”-jának és Marmontel „Erkölcsi meséi”-nek magyar fordításával, mely azt mutatja, hogy Báróczi volt a testőr-írók legképzettebb, legfínomabb nyelvérzékű és legtehetségesebb tagja, a ki mintegy új nyelvet teremtett, sokaktól érthetetlennek tetszőt, de élénket, fordúlatost s olyat, a melyen a nyugati műveltség eszméit először próbálta híven és hajlékonyan visszatükröztetni. Először adott példát, hogyan kell az előkelő társaság hangját, mely „csupa udvariasságból” áll, hogyan kell az érzelmesség szónoki formákat kereső pathoszát szépen kifejezni. A mit Marmontelben és Calprenèdeben látott: annak kifejezésére törekedett a magyar nyelvben is. Működésének épen ez a sikere vonta magára Kazinczy figyelmét s ezért választotta őt egyik mesterének.

Míg a francziás iskola hívei a nemzet felsőbb rétegéhez szóltak s idegen hatás alatt keletkezett eszméiket a külfölddel ismerős felsőbb osztálynak hirdették: három buzgó szerzetes a régi latin és görög költészetből merítve lelkesűlést, a magyar költészetnek merőben új formáival lép a nemzet deákos műveltségű osztálya elé. Tagjai közé számította ez osztály az egész középnemességet, sőt még az iparosok egy részét is, mert a latin nyelv ismerete és tudása akkor a középszerű műveltségnek is elmaradhatatlan föltétele volt.

Már a XVI. század első felében próbát tett Sylvester (Erdősi) János a régi latin versmértékekkel irodalmunkban s próbája meglepően sikerűlt. Onnantúl fogva egészen a múlt század közepéig folyvást ismételgették Sylvester próbáit nem annyira öntudatosan, mint inkább természetes ösztönből, hogy a magyar vers külalakját változatosabbá tegyék. Ráday Gedeon gróf a classicai és nyugat-európai versformákat egyszerre akarta meghonosítani irodalmunkban Mária Terézia uralkodásának eleje körűl. Azonban kisérletei csak később jutottak nyilvánosságra s Ráday hatása igazában véve csak Kazinczy és a hozzá csatlakozott írók törekvéseiben lett érezhetővé. Mielőtt Ráday kisérletei megjelentek: a classicai irány legbuzgóbb három munkása úttörőként lépett föl azon mély meggyőződéssel, hogy csak a régi classicai költészet utánzása képes a magyar nyelvet és irodalmat kifejteni, a magyar műveltséget terjeszteni s nemzetiségünket erősíteni. Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós körűlbelűl egy időben kezdték a classicai versmértéket alkalmazni nyelvünkben és költészetünkben, s jóllehet működésük jó részben csak a külalak meghonosítására szorítkozott: a reform, a melyet megindítottak, kiváló hatással volt a nyelvújításra s a költői nyelv kiképzésére.

Bessenyei György. A magyar tud. akadémiai könyvtár olvasótermében levő egykorú festmény után, Cserna Károlytól.

Baróti Szabó és Rájnis jezsuita, Révai piarista volt; az első székely, Révai alföldi születésű, Rájnis pedig német szülők gyermeke, de nem kevésbbé tüzes magyar, mint társai. Elsőnek Baróti Szabó lépett a nyilvánosság elé „Verskoszorú”-jával 1773-ban, a mely még két kiadást ért jobbítva és bővítve. Révainak elegyes versei szintén nem sokára elhagyták a sajtót, s legutóljára jelent meg a Rájnis „Kalauz”-a, pedig alkalmasint ő írt társai közt legelőbb magyar distichont. Mindhárman csatoltak verseik mellé prosodiai magyarázatot; különösen Rájnis egész rendszerbe foglalta a magyar versmérték elveit. Ő volt az irodalmi kritika legfőbb képviselője akkor, ki a szabad vizsgálódás felé először tört útat s megmutatta, mikép lehet és kell a hibákat ostorozni. Baróti Szabó írta a legtöbb verset, jobbára hexameterekben. Még drámát is próbált ilyen schémában írni. Az idegen forma sok merészségre vezette s túlságba vitte: de a költői dictio megalkotásában legtöbb érdeme volt társai között. Berzsenyi és Vörösmarty is sokat tanúltak tőle. Dictiója sok helyen lendűletes, eleven és színezett. Epistoláiban és lyrai verseiben ép és lendűletesen folyó rhythmus lüktet. Társai közt leginkább értette a nyelv dialecticai sajátságait s iparkodott azokat az irodalmi nyelvbe olvasztani. Szorgalmasan gyűjté a népies szólásmódokat és szótárt is írt. Aztán egyik úttörője volt az alakúlni kezdő irodalmi társaságoknak s Kazinczyval és Bacsányival megindította 1788-ban a „Magyar Múzeum”-ot.

Révai legtöbb oldalú író s izgató volt a classicai irány művelői között. Jól értett a rajzoláshoz, festészethez és mathematikához. Írt verseket, fordította a classicus írókat, értekezett a prosodiáról, fejtegette a grammaticának s a nyelvtörténetnek addig nem is sejtett nagy fontosságú kérdéseit. Az „Antiquitates Literaturae Hungaricae” és az „Elaboratior Grammatica Hungarica” czímű nagy munkái korszakos jelenségek a magyar tudomány történetében. Ily rendszeres mű e nemben még nem jelent meg magyar embertől s eredményei méltán örök becsűek. A magyar elme Révaiban követelt magának először helyet a jelen század tudományos törekvéseiben. Ő állította föl a legfontosabb alapelveket a nyelvészetben: vizsgálni a nyelv történetét s tanúlmányozni a rokon nyelveket. Hogy az irodalmi nyelvalakok ingadozását megszűntesse: főleg a régi magyar nyelv emlékeire hivatkozott, s hogy a szók eredetét kikutassa: a rokon nyelvekkel való összehasonlítást sürgette. Ellenfelei, a kik közt Verseghy volt a legtehetségesebb, az élő köznépi nyelvet kivánták alapúl venni az irodalmi nyelv megállapításában. Ekkép Révai Schlegelt és Grimmet is megelőzve, új eszméket hirdetett s új irányt jelölt ki a vizsgáló elméknek. Ő volt korának legnagyobb grammaticusa és nyelvésze. De Révai nemcsak mint tudós tett nagy szolgálatokat nemzetének: mint irodalmi agitator a Bessenyei örökébe lépett. Szerkesztette Rát Mátyás után az első magyar hirlapot, a „Magyar Hirmondó”-t, fölkarolta a magyar tudós társaság megalapításának eszméjét, a melyet Bessenyei pendített meg először, s a kidolgozott tervet József császár elé terjesztette. Kezet fogott társaival, hogy a múlt hagyományait a jelen törekvései közé olvaszsza, hogy nyelvünket kiművelje s visszavezesse régi forrásaihoz, a melyeknek becsét sem nem értették, sem nem méltányolták akkoriban.

Révai Miklós. Donát festménye után, Kimnach Lászlótól.

A classicai iskola működése nemcsak hogy meg nem szűnt, hanem ellenkezőleg a külső formát még csak ezután hatotta át belső tartalom, ezután férkőzött az idegen lejtésű sorokba költészet részint Kazinczynál, Daykánál, Bacsányinál, részint meg Földinél is, legkivált pedig Virág Benedeknél, a ki a merev formalismus korlátait kitágította a költői eszme és nemzeti érzelem befogadására. A hazafiság eszméjét, a mely minden költőnkkel közös, Virág mintegy fejlesztő eleműl használja és értékesíteni tudja a római költők, kivált Horatius philosophiai nyugalmát és sokszor egészen a fenségig emelkedik. Összes működésének, költeményeinek, érzéseinek és gondolatainak egy alapja van: a hazaszeretet, a mely élteti s a nemzet jövőjében bízni tanítja. A régi dicsőségnek e korban nincs lelkesebb magasztalója Virágnál. A török háborúba indúló seregeket a Zrinyiekre és Nádasdyakra emlékezteti, azt hivén, hogy ezeknek bátor lelke lebeg most is a magyar katonák fölött. S midőn a nemzet elkorcsosulását szemléli: keserű panaszt, szenvedélyes kifakadást zeng lantja, mintha előkészítené az elméket a Berzsenyi hatalmas és megrázó hangjaira: „Romlásnak indúlt hajdan erős magyar!” De Virág honfi bánatát a multak dicső képe föl-földeríti s ilyenkor önérzettel hirdeti:

Én majd Budának bérczeiről vitéz Árpád kesergő magzatinak magasb Hangon kiáltom: Jobb szerencsénk Hajnala kezd pirosodni, bízzunk!

Költeményei, a melyek egyenkint láttak napvilágot, összegyűjtve 1799-ben és 1823-ban jelentek meg, a mikor már egy nála is hatalmasabb tehetség, Berzsenyi Dániel (1776–1836) uralkodott a classicai alakú magyar költészetben. Virágot is magyar Horatiusnak nevezték kortársai, de ez elnevezés kétségkivűl Berzsenyit illeti meg a magyar költők közt első sorban. Berzsenyi a Horatius szemével vizsgálja mintegy kora szellemét, de saját lelkét önti az események hatása alatt kelt érzelmeibe. Ösztönt és irányt Horatiustól vesz: de saját lángelméje sugalmát követi. A magyar Helikont görög és római istenekkel népesíti be, de az áldozat, a melyet azoknak bemutat, hazai föld terméke, hazai szív áhítata, fájdalma vagy kétségbeesése. Az ó-kor világnézetét, felfogását nemcsak kereszténynyé alakítja, hanem kiválóan nemzetivé, magyarrá is. A classicai költészet puszta utánzását önálló alkotássá emeli, a korlátolt formákba a classicismus forrásaiból táplálkozó nemzeti szellemnek öntudatosan teremtő szabadságát iktatja, mely a tárgyválasztásban, a költő felfogásában, a conceptiójában és hatalmas nyelvében érvényesűl. Berzsenyi épen oly önálló nemzeti classicismust alapított meg a magyar lyrában, mint a milyen önálló német classicismust alapítottak meg Goethe és Schiller némely drámai s lyrai műveikben. Ez átalakításhoz fűződik a Berzsenyi költői tehetségének legnagyobb dicsősége. De Berzsenyi némely költeményeiben már szakít a classicai formákkal s áthajlik a tisztán nemzeti versidomokhoz és hirdeti a magyar költői szellem teljes önállóságát. Fölemeli szavát a régi magyar versformák védelmére s vitatja azoknak tiszta rhythmusát a nyugat-európai vers-idomokkal szemben, a melyeket Ráday nyomán Kazinczy és követői honosítanak meg irodalmunkban.

Most áttérünk azon irány művelőire, a mely a francziás és a classicai iskolától függetlenűl, a régi históriás énekeknek mintegy folytatásáúl lépett föl a múlt század vége felé. Ez irány művelőihez közel járnak a francziások, részben ugyanazon versalakokat használják, de párrímmel. Tárgyaik választásában és eszméikben van köztük a legnagyobb különbség. Ez írók magához a néphez kivánnak szólni, a nép ízléséhez, műveltségéhez alkalmazkodni, versformájuk, nyelvük egyaránt nemzeti. A mennyit a műköltészet forrásaiból merítenek: ugyanannyit olvasztanak magukba a régi magyar és a népköltészetből is, bár emebből inkább csak a kifejezést s a nyelvet tanúlják. Ízlésök fejletlenebb, mint akár a francziásoké, akár a classicai iskoláé; fő törekvésük a magyarosság. A középosztály örömmel és lelkesedéssel fogadta fölléptüket, mert a régi regényes irány folytatását látta működésükben.

Ez iskola, a melyet népiesnek szokás nevezni, Dugonics Andrást (1740–1818) tiszteli megalapítójáúl. Dugonics mellé sorakoztak gróf Gvadányi József, Pálóczi Horváth Ádám, némileg Verseghy Ferencz, Földi János és Fazekas Mihály is. Dugonics pályája elején classicai tárgyakat dolgozott fel a régi költészet formáiban, de igazi hatást nemzeti tárgyú regényeivel és színműveivel tett s ezeknek köszönhette népszerűségét. 1788-ban jelent meg „Etelka” czímű regénye, a mely írója nevét országos hírűvé tette. Olvasták a palotákban és kunyhókban egyaránt, s a fő hős, Etelka, neve a legszebben hangzóvá és a leggyakoriabbá lőn a magyar leányoknál. Az első regény sikere fölbátorította Dugonicsot s kevés idő mulva megírta „Az arany pereczek”, „Jolánka”, „Cserei, „A gyapjas vitézek” és „A szerecsenek” czímű regényét s egyiket-másikat színművé is átalakítota. E regények nem annyira ügyes compositiójukkal, sem nem tiszta szerkezetükkel arattak sikert: hanem inkább ama politikai vonatkozásokkal, a melyekkel Dugonics egyes szereplő hőseit, legkivált az „Etelka” czímű regénye alakjait, mint az idegen kormány gyűlölt tagjainak képmásait megszólaltatta. E szereplők rajzában hevesen fakad ki II. József alkotmányellenes reformjai s egész kormányrendszere ellen, a melynek élesebb kritikusa nem volt a magyar írók közt Dugonicsnál. Jóllehet a helyes történeti fölfogásnak nyomára is alig találunk Dugonics regényeiben és színműveiben: a nemzeti múlt s a régi nagyság hagyománya lelkesedést keltett olvasóiban, a kik eladdig csak külföldi regényekkel táplálkoztak. Dugonics mint erős magyar szellemű író és mennyiségtudós a nemzetiség erősbítését tekintette legfontosabb feladatának s épen a mennyiségtani műszók megmagyarosításával akarta kimutatni, mennyire alkalmas nyelvünk a legelvontabb tudomány tárgyalására is. Ép úgy, mint Faludi: ő is gazdag és becses gyűjteményt hagyott hátra a magyar példabeszédekből és jeles mondásokból, a mi leghívebben mutatja, mennyire ismerte Dugonics a magyar nép eszejárását.

Horváth Ádám kevés becsű eposzai mellett néhány dalával tett hatást a korabeli olvasó közönségre. Ő volt, a ki társai közt a népköltészet hangját és nyelvét legszerencsésebben tudta átvinni a műköltészetbe. Néhány dala a nép ajkára is átment. Maradandóbb hatású volt gr. Gvadányi József lovas generális működése, a mely a korszellem átértésében s annak ostorozásában egészen hasonló a Dugonicséhoz. Mondhatni, hogy e két magyar író volt a múlt századi magyarság leghevesebb védője, legforróbb szívű barátja s az idegen szokások, erkölcsök, nyelv és ruházat legelkeseredettebb gúnyolója. Gvadányi legnevezetesebb munkáját, az „Egy falusi nótáriusnak budai utazása” czímű verses regényét az „elaludt vérű magyar szívek felserkentésére” írta. Jóllehet e mű inkább csak laza összefüggésű kalandokból áll: azok a rajzok, a melyekben Gvadányi a magyar vidéki s az elnémetesedett városi életet egymás mellé állítja, még a jelen század első felében is kedvelt olvasmánynyá tették. A nótárius kalandjai, csalódásai, kifakadásai, gúnyja s hol keserű, hol derűlt humora maig is emlékezetben vannak, valamint „Rontó Pál” és „Gróf Benyovszky Móricz” czímű verses regényének komikus részletei is.

Ez írók mellett még számosan fáradoztak azon, hogy a népet olvasmánynyal ellássák, de csak azokat említjük közűlök, a kik ez iskola szellemét a classicai iskola vívmányaival kivánták összekapcsolni. Földi János verseivel és értekezéseivel egyaránt sürgette a rím és időmérték összekapcsolását. Követője Fazekas Mihály volt, a ki híres munkájában, a „Ludas Matyi”-ban először emelt szót az elnyomott jobbágyság emberi jogainak védelmére, midőn Döbrögit, a zsarnok földesurat Matyi, a kitől előbb Döbrögi vásárra vitt lúdjait erőszakkal elvétette s még hozzá meg is csapatta, fogadásához híven háromszor megveri s így rajta boszúját tölti.

Gróf Gvadányi József Mansfeld J.-nak az Orsz. Képtárban levő metszete után.

Több tehetséges fiatal író ugyanekkor az elszámlált költészeti iskolák irányainak egyesítésén fáradozott, sőt tanúlmányaik körébe vonták a német költészetet is. A művészi szépet vallották legfőbb elvöknek s a költői formákat hol a régi magyar költészetből, hol a classicai iskolától, hol pedig a franczia-német költészetből vették át. Ez irány művelői közűl Kazinczy Ferencz volt a legtevékenyebb és legfínomabb ízlésű író, a ki új aesthetikai elveit elméletben és gyakorlatban egyaránt megvalósítani törekedett. Kazinczy mellett Verseghy Ferencz, Bacsányi János, SzentjóbiSzabó László és Dayka Gábor törekedtek a különféle irányok összeolvasztásán s valamennyien becses művekkel gazdagították irodalmunkat. Leginkább lyricusok voltak: ódákat és elegiákat, epigrammákat és satyrákat írtak, s e mellett a műdalt is megkisérlették a németek után, szerencsésen vegyítvén az érzelmesség, könnyed báj és kecsesség elemeit magyaros felfogásukkal s egyszerű kifejezéseikkel. Kazinczyn kivűl Verseghy és Bacsányi tettek nagyobb hatást, nemcsak mint költők, de mint aestheticusok és nyelvtudósok is: Verseghy a versek dallamosságának vagyis a rhythmusnak természetét fejtegette s az időmérték mellett kardoskodott; Bacsányi a franczia forradalom eszméit hirdette, izgatott a fennálló hatalmak ellen, s nemcsak az elnyomott magyar nép, de általában az emberiség szabadságáért rajongott. Amaz mint nyelv-philosoph lett leghíresebbé, emez, mint Ossziánnak nyelvünkön való első ismertetője és művészi érzékű aesthetikusa.

E költői iskoláknak sok egymással közös tulajdonságai vannak s hű kifejezői a kornak, a melyben keletkeztek. Legjellemzőbb közös tulajdonságuk az az erős hazafi érzés, a mely műveiket átlengi. Irányuk tehát különböző, de küzdelmük czélja csak egy: a magyar nyelv kifejtése, csinosítása, a műveltség terjesztése, szóval a nemzetiségnek s mind annak, a mi vele összefügg, ápolása, fejlesztése és fölvirágoztatása. E közös czél elérésére indúlnak meg e különböző áramlatok, a melyek egymást támogatják s előkészítik az 1790/1-ki fölbuzdúlást s a küzdő térre ragadják irodalmunk legnagyobb agitátorát, Kazinczy Ferenczet.

Hogy azonban Kazinczynak félszázados írói pályáját, a melynek eredményekben gazdagabb fele a jelen század két első tizedére esik, egy helyütt tárgyalhassuk: előbb szólnunk kell ez időszak három legkiválóbb költőjéről, a kik az elszámlált költői iskolák egyikéhez sem tartoznak igazában véve, bár egyiknek is, másiknak is vannak közös tulajdonságaik vagy a classicai, vagy a népies, vagy a németes iránynyal. Kármán József, Csokonai Mihály és Kisfaludy Sándor a múlt század végén s a jelen század elején a legkitűnőbb s legnagyobb hatású magyar írók voltak.

Kazinczy Ferencz. A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után.

Kármán József (1769–1795) a magyar nyelv szelleméhez ragaszkodván, távol minden idegen hatástól, pusztán nemzeti alapon igyekezett jellemző kifejezéseit, egyszerű, de tiszta előadását, numerosus prózáját megalkotni s oly irányt mutatni, a mely a költői nyelv kiképzésében a legtöbb sikerrel biztathatott. Sürgette egy irodalmi középpont létesítését s ő volt az első, a ki Pestet irodalmunk középpontjává kívánta tenni. Erre nézve megalapította az Urania-kört s megindította az Urania czímű évnegyedes folyóiratot 1794-ben, a melyben eszméit közölte. Írókat és közönséget egyaránt irányához akart csatolni, de törekvései a mind erősebbé vált reactio nyűge alatt hajótörést szenvedtek. De egy kis terjedelmű regénye, a „Fanni hagyományai”, maradandólag fentartja nevét. Kármán e regényében oly biztos lélektani tapintattal, fejlett ízléssel és eleven színekkel rajzolja egy szerencsétlen leánynak szerelmi sóvárgását, a női szív megindító érzelmeinek oly mély ismeretével írja le a szerelem kizárólagos és föltétlen hatalmát, a mire eddig még nem volt példa irodalmunkban. Sokan azt hitték, hogy e megható rajzot csak nő írhatta, s ez a legnagyobb dicséret Kármánnak lélektani ismeretére s a szenvedély elhatározó voltának költői alkotására. A természet képeit ő vegyítette nálunk először igazi művészettel az indúlatok festői rajzába, a mi nem kisebb érdeme. Kármán erős bírálója elmaradottságunknak s nemzeti hibáinknak, és az erről szóló s „Nemzetünk csinosodása” czímű dolgozatában a stilnek olyan erejével, oly fenséges emelkedett pathoszszal szól, a minővel nem találkozunk Kölcseyig.

Hozzá csatlakozott Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) is, e nagy, de még teljesen ki nem forrt izmos tehetségű ifjú költő, a ki a költészetnek mind a három mezején, a lyrain, epikain és drámain egyaránt munkás volt, de csak a két első nemben alkotott maradandó becsű műveket. Működésének java része azon időre esik, midőn a magyar költők és írók közűl többen, mint a Martinovics-féle mozgalom részesei, börtönben sínlődtek, mások pedig megfélemlítve elnémúltak, mert a szó- és gondolat-szabadságot erős békókba verette az idegen kormány. Csokonai versenytárs nélkül uralkodott néhány évig a magyar költészetben, míg Kisfaludy Sándor neve ismertté nem lőn. S jóllehet Csokonai rövid élete folytonos tusa volt balkörűlményeivel és szegényes sorsával: kedélye nem borúlt el, hanem – kivéve szerelmi convulsióit – derűlt maradt, bízván jövőjében s a nemzet pártfogásában. De sorsa mindvégig siket maradt esengéseire s lehető legszerényebb reményeit sem teljesítette. Költői tehetségének azonban igazságot szolgáltatott az idő, s a mostani irodalmi közvélemény Csokonait a magyar költészet egyik legkitűnőbb alakjának tartja mint lyrai s még inkább mint elbeszélő költőt. Csokonai ódákat, elegiákat és dalokat írt, a melyek nagy költői erőt és nemes érzést lehelnek. Az emberiség s kivált nemzetünk művelődéseért lelkesűl s a polgári érdem mindig készséges szószólóra talál benne. A franczia forradalom iszonyaitól irtózik, szelíd lelke a béke olajágaért eseng. Szerelmi ódái, a melyeket Vajda Juliannához írt, kit ő Lillának nevez költeményeiben, továbbá népies dalai egyaránt friss, egészséges és erős képzelmet mutatnak. Nyelve könnyed és természetes, távol minden keresettségtől és mesterkedéstől, de nem egyszer pórias is, a miért korában igazságtalanúl ítélték meg. Jó kedvében sokszor nincs határ, de fájdalmát mindig mérsékelni tudja. Szelíd és mélázó, érzelmes és gyöngéd. Tárgyban, költői alkotásaiban s nyelvében legmagasabbra emelte korában a népies elemet és a népies versformákat. A lélek halhatatlanságáról írt bölcselmi költeménye pedig mind maig egyetlen a maga nemében.

Csokonai Vitéz Mihály. John Frigyesnek az Orsz. Képtárban levő metszete után. Cserna Károlytól.

Még nagyobb hírre jutott Csokonai, mint elbeszélő költő. „Furcsa vitézi versezet”-e, a „Dorottya vagy a dámák diadala a farsangon”, kitűnően megalkotott komikus eposz. Fő eszméje az, hogy a férfiak nem akarnak házasodni, a nők pedig minden áron férjhez akarnak menni, ha máskép nem, hát boszúval hódítani: végre is a szerelem állítja helyre a két nem közötti természetes viszonyt. E víg eposz komikai ere kifogyhatatlan, néhány alakja a megszólalásig híven van rajzolva. Csokonai „a legképtelenebb helyzetekben is ragyogtatja a költői elhitetés ritka művészetét”. Különösen Dorottya alakját valódi virtuositással alkotta meg. Ecsetvonásai sokszor gorombák, de mindig találók, sőt szabatosak; képei, hasonlatai jellemzetesek s csaknem a kegyetlenségig gúnyosak. A költő öntudatos alkotó ereje a komikus hangúlatot a legkisebb részletekben is folyvást fokozza és egész kedvvel színezi ki az indúlatok némajátékát s mozdúlatról mozdúlatra kiséri a leányok, főkép Dorottya dühének nyilvánulásait.

Kisfaludy Sándor (1772–1844) ős nemes család sarja. Előbb testőr, majd rendes katona. Mint lyrai költő sok tekintetben Csokonait is fölűlmúlja, de mint epikus messze mögötte marad. Vörösmarty fölléptéig ő volt a nemzet legnépszerűbb költője. „Himfy szerelmei” czímű művét (a mely két részben jelent meg: az első, a „Kesergő szerelem”, 1801-ben, a második, a „Boldog szerelem”, 1807-ben) a magyar közönség elragadtatással fogadta, olvasták és énekelték mindenfelé s a fiatalság e mű énekeinek hangja mellett ábrándozott a szerelemről. Kisfaludy Sándort nemcsak tehetsége és hívatása, hanem hányatott élete és műveltsége is a lyrai költészet terére vonták és kifogyhatatlanná tették a szerelem gazdag hullámzásának élénk és hangúlatos rajzában. Petrarca szonettjeinek hatása alatt nyúlt lantjához; eszméket és képeket kölcsönzött mesterétől, de mindenütt önszíve fölindulását énekelte egy rendkivűl gazdag képsorozatban, a mely összesen négyszáz dalból áll. Himfy (t. i. maga Kisfaludy) meglátja Lizát s megszereti, de ez nem viszonozza a költő szerelmét. A bánatos költőt szerelmesének e kemény szívűsége bujdosóvá teszi s keble háborgását a csaták viharával óhajtja csillapítani. Gyötrelmei folyvást növekednek s szíve nem lel nyugalmat. Már halálra is gondol; de szerelme némi reményt nyújt neki, s megmenti az önkínzó gondolattól. Vége levén a háborúnak: a költő ott hagyja Olaszországot s eltökéli magában, hogy még egyszer fölkeresi Lizát. Azonban csak újabb csalódás fogadja. Lisa mást szeret s ez a tudat hervasztja szivét. De nem sokára kiderűl a félreértés: a leány mindig szerette a költőt, a ki most oltár elé vezeti őt s a legboldogabb családi életet éli vele falujában.

A „Kesergő szerelem” kétség kivűl sokkal jelesebb, mint a „Boldog szerelem”. Amabban ragyogó képzelem, kiapadhatatlan, mély szenvedély és megragadó hév nyilatkoznak; emebben az érzések helyét sokszor szemlélődő okoskodás foglalja el. Szenvedélyének lobogó lángja alig fér meg az általa szerkesztett tizenkét sorú Himfy-versszakban, melynek a vesszakok hosszú során át mind végig változatlan rhythmusa és kötöttsége mintha akadályozná érzelmeinek áradatát s rendkivűl gazdag képzeletének működését.

Kisfaludy Károly. A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után. Cserna Károlytól.

Regéiben, a melyek közűl néhányat, minők a „Csobáncz”, „Tátika”, „Dobozi Mihály”, stb., nagy tetszéssel fogadott a közönség, meglehetősen egyhangú, szűkkörű maradt. De az bizonyos, hogy e regéknek erős nemzeti iránya, romantikus tartalma, elegiai hangúlata és külformája mind visszatükrözik a század elején uralkodó politikai és közhangúlatot. „A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s nehány rokonkebelre találhat.”

Ugyane komor felfogás, e reménytelenség, sőt kétségbeesés, a múltnak e dicsérete, a jelennek e mély megvetése hangzik Berzsenyi Dániel lantján is, a kinél mélyebben senki sem érezte a század elején nemzetünk hanyatlását s az 1809-ki nemesi fölkelés kudarczát. Bármerre nézett e hazában: sehol sem intett felé bíztató sugár s „A magyarokhoz” czímű ódájában fejezte ki szilaj kétségbeesését, prófétai haragját, hogy nemzetünknek többé nincs is mit keresnie a föld színén. Később haragja csillapodni kezdett s némi reményt merített a megindúlt szellemi mozgalmakból, a melyek őt is magukkal ragadták. De korán kifáradván: bölcselmi eszméi közé temetkezett, s kevesebb ódát és elegiát írt. Nemes érzéseit, kevéssel megelégedését művészien fejezte ki „Életphilosophia” czímű költeményében, a hol többi közt így szól:

Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni nem bánnám, Úgy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám; Megcsókolgattam rózsáját, Megizzadtam vas pályáját.

Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt S minden földi láthatárt: Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék.

Lassankint arra a meggyőződésre jutott Berzsenyi, hogy a kinek oly dicső múltja van, mint a magyarnak, még sem veszhet el egészen nyomorúltan; s a kinek oly hazaszerető, önfeláldozó vezérei vannak, mint nemzetünknek az Eszterházyak, Wesselényiek, Festeticsek, Széchenyiek, stb., s az írók közt, mint Virág, Kisfaludy Sándor, Kis János, legkivált pedig Kazinczy: annak élnie kell a jövőben is. Senkinek a pályája sem hatotta őt meg annyira, mint a Kazinczyé, a kinek alakja valóban annál óriásibb méretekben tűnik föl mi előttünk is, mennél távolabbról tekintjük őt.

Kazinczy Ferencz a magyar irodalom újjáalkotói között az első sorban foglal helyet s munkásságának roppant hatását még ma is érzi irodalmunk. Előzőinek eszméi közűl a legéletrevalóbbakat mind egyesítvén, oly mozgalmat indított meg már ifjú korában, a mely a vezérszerepet csakhamar biztosítá számára. Ő az eszmék haladásának, a magyar költői és prózai stil szépítésének, a magyar nyelv fejlesztésének és csinosításának, az ízlés nemesítésének és fínomításának s az európai műveltség terjesztésének áldozta életét. A Bessenyei és Révai nagy hagyományainak egyesítésén fáradozott, s fényes tehetségei, szeretetre méltó, simúlékony jelleme, fínomúlt ízlése, a külföldi irodalmakban való nagy jártassága mintegy önkénytelenűl ragadták a reformátori pályára, melynek elvitázhatatlan érdemei vannak azokban a bámúlatos eredményekben, a melyek a múlt század végétől Széchenyi István gróf föllépteig nyelvünket és irodalmunkat, innentől pedig egész nemzetiségünket, politikai állásunkat és európai helyzetünket újjá teremtették.

Berzsenyi Dániel A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után. Cserna Károlytól.

1759 október 27-én született Ér-Semlyénben (Biharmegyében). Korán fölébredvén fogékonysága az irodalom iránt, oly sajátságok fejledeztek lelkében, a melyekkel mint író a legkorábbi és legállandóbb sikereket aratta, s a melyekre irodalmunknak legégetőbb szüksége volt: nagy és mély fogékonyság a művészi szép, az eszményies iránt és az erre való törekvés, továbbá társadalmi és irodalmi fínom műveltség, hajlékonyság, a melyekből nemes, válogató, sőt kényeskedő ízlése fakadt. Alig húsz éves korában, miután egy-két csekély értékű próbát tett az irodalmi téren, már kezdi belátni, hogy nemzeti irodalmunk csak a régi classicai népek s a francziák, olaszok, angolok és németek irodalmi remekeinek átültetésével boldogúlhat, hogy a művelt magyar úgy tudjon szólni mint a művelt franczia. Belátta, hogy gyalúlni kell nyelvünket a fínomabb érzés árnyalatainak kifejezéseihez, át kell venni az idegenek művelt társalgásának szólásformáit, a melyek nemzetünket lassanként a külföldi eszméknek és fogalmaknak is birtokába juttatják. Gessner idylljeinek fordítása még kéziratban megszerzi számára az irodalmi tekintélyt. E fordítást az akkori magyar írók egyhangúlag a legkitűnőbb magyar fordításnák találják, s Báróczy, a magyar stil eddigi mestere, nemcsak az írót üdvözli Kazinczyban, hanem a merész kezdőt is, és arra kéri: legyen ébresztő példája az elzsibbadt magyar ifjúságnak, legyen második Prometheus. Kevés idő múlva (1789) megjelenik a „Bácsmegyei” czímű Werther-féle regénye, a melyben már akkor páratlan stilérzéket és aesthetikai ízlést mutatott. Egyszersmind a versmérték s az orthographia kérdéseinek vizsgálatába minden magyar írót belevont. De evvel nem elégedhetett meg. Hogy az írók buzgalma mennél nagyobb hullámokat vessen: a nagy közönséghez fordúlt, hogy először a „Magyar Múzeum”-ot, a melyet társakkal, aztán az „Orpheus”-t, a melyet egymaga indított meg, mindenütt ismerjék a hazában, a hol a nemzetiség szent ügye iránt érdeklődnek.

Mikor az 1790–1-ki országgyűlés megnyílt s a nemzeti öntudat lángja mintegy varázsütésre kigyúlt: Kazinczy nemcsak az irodalomnak, hanem önmunkásságának is diadalát ünnepelhette. Ez alatt folyvást újabb és újabb munkákon dolgozott. Fordította Goethét, Wielandot, Klopstockot, Herdert, Webert, Lessinget, Youngot és Molièret, Anakreont és Horatiust s a Shakspere német átdolgozásait; eredeti dalokat és ódákat írt; levelezett az ország majd minden írójával, sőt a külföldiekkel is; mások munkáit saját költségén kiadta, vagy azoknak kiadót keresett. Ily nagy munkásság közepette szakították ki őt családja köréből (1794), mivel a Martinovics kátéját leírta magának, s csak hetedfél évig tartó fogság után, szellemi és anyagi erőben megtörve jutott vissza az utána síránkozó édesanya szárnyai alá.

Kiszabadúlván fogságából: újra kezébe veszi a reformator elejtett zászlaját, hogy három évtizedig lobogtassa azt, míg csak egy új irány, mely az ő nyomában kelt, ki nem ragadja a magyar műveltség vezetését kezeiből. Innen kezdve az élet terhes gondjaival küzdött az 1804-ben nőűl vett gr. Török Zsófiával s növekvő családjával együtt, de az élet gondjai az irodalom és műveltség iránti nagy érdeklődését pillanatra sem tudták elcsüggeszteni. 1806-ban a zempléni Sátorhegy alatt, Széphalmon vonúlt meg s innen vezette nagy erélylyel irodalmunk ügyét körűlbelűl húsz évig; innen indította meg és folytatta a nyelvújítás harczát Sylvester grammaticájának kiadásával, a „Tövisek és Virágok” czímű művével, Dayka és Báróczy életrajzaival, munkái kilencz kötetével s az ellene írt támadásokra adott különféle feleleteivel.

A nyelv újítását tulajdonkép nem Kazinczy kezdte. Szórványos jelenségek már előtte is fordúltak elő a XVI. századtól kezdve, de a mozgalom különösen a XVIII. század vége felé öltött nagyobb arányokat. Mert nyelvünk állapota a XVIII. század első felében az idegen műveltség s legkivált a latin nyelv uralkodó használata miatt nagyon megromlott. A társaséletnek legszükségesebb magyar kifejezései is feledékenységbe mentek; a képző, határozók és kötőszók terjengőkké váltak, a nyelv tisztaságának érzéke kiveszőfélben volt. Íróink szinte kivétel nélkűl érezték a nyelv bővítésének szükségét s ezért tettek kisérleteket új szavakkal, új szófűzésekkel, de ehhez sem elég tanúlmányuk, sem elég ízlésük nem volt. Kazinczy emelte elvvé s rendszerré mindazt, a mi addig e téren csak homályos ösztönből, tartózkodó kisérletkép történt. Ő tette e törekvést öntudatossá, ő jelölte ki a mozgalom tulajdonképeni czélját és irányát, a nyelvtani szempontokat mindenha föláldozván az aesthetikainak. Tudta, hogy a nyelv művelése maga után vonja a nemzet egész fölfogásának átalakúlását s épen ezért ellenfeleinek, az orthologusoknak, a kik a nyelvszokásra, a nyelv egyéni sajátságaira hivatkoztak, nemcsak rendszerét, de szűkkörű fölfogását is élesen megtámadta. Az orthologusok roszalták a fordításokat, a melyek révén legjobban terjednek az új szavak. Kazinczy pedig ezt írta pályája vége felé ide vonatkozólag: „Ámbár tudám, mennyivel áll fentebb, a ki teremt, mint a ki másol: inkább vágyék nem rosz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak”. Folyvást sürgette az alapos tanúlmányt s nem fáradt ki soha, hogy az újítás szükségét beláttassa írótársaival, a kik a nyelv tisztaságát féltették, míg ő annak bővítésén működött. Nem kell halmozni, mondá, az újításokat, hogy az írás tarka ne legyen s éreztetni kell az olvasóval, hogy azokra szükség van. Aztán „az újítás édes legyen”. Semmitől sem irtózott annyira, mint a stil tarkaságától. Ellenfeleinek gyakran elmondja, hogy didacticus munkák és predikácziók írására elégséges a magyar nyelv szókészlete, de nem az tragédiák és eposzok, komédiák és érzékeny játékok írására és fordítására. Czélja és iránya helyességéről való meggyőződése egyre szilárdúlt, mind hatalmasabbá és föltétlenebbé vált. Elméletben és gyakorlatban hirdette elveit és a fínomúlt ízlés nevében hosszabb szavainkat megrövidítette s elvagdalta a megnyúlt képzőket, régi szókat fölelevenített, tájszókat általánosított, ismert szóknak új jelentésű árnyalatokat adott, vagy egészen új szókat alkotott s a szókötésben is költőibb fordúlatokat és alakzatokat iparkodott megállapítani. Költői s prózai nyelvünket művészivé tette, habár az eredetiség és magyarosság gyakori föláldozásával is; mert ő nem annyira a magyar nyelv természetét vette alapúl, hanem az idegen nyelvek költői szépségeit ültette át mindenestűl nyelvünkbe. Ezért sokszor mesterkélt és erőltetett, de a művészire való törekvés minden művében, minden sorában érezhető. Rendkivűl fínom ízlése nem egyszer túlságba viszi annyira, hogy példáúl Sallustius fordításában az eredetinek minden jellemzetességét, még numerusát is utánozni akarta. Prózai munkái, a melyek legnagyobb részt műfordítások, a magyar irodalmi nyelvet művészivé tették, erőt és erélyt oltottak bele, hajlékonyságot, csínt, merész fordúlatokat kölcsönöztek neki. Minden műfajnak külön stilt alkotott s írótársait is erre ösztönözte. A „fentebb szépség” s a classicai eszmény lebegett előtte nemcsak verses, hanem prózai munkáiban, sőt még leveleiben is. Mint költőnek csak epigrammái a maradandóbb becsűek; mint író, mint a magyar művészi stil megalkotója korszakos fontosságú, mint irodalmi agitator a legnagyobb.

A nyelvújítás harczát nemcsak említett munkáival vívta, hanem rendkivűl számos leveleivel is. Kazinczy, mint levélíró nemcsak nálunk első rangú, hanem a világirodalom bármely jelesével is kiállja a versenyt. Levelei mindenről szólnak, mindenről fölvilágosítanak, a mi a nyelv, a költészet irányai, a költői és prózai stil, a hazafias törekvések, a kritikai mozgalmak, a politikai és társadalmi haladás ügyére vonatkozik. Bécstől Kolozsvárig, Somogytól az ország legkeletibb határáig mindenkivel levelezett, a kiről föltehette, hogy vagy zászlaja alá szegődik, vagy győzelemre törekvő eszméit bármikép gyámolíthatja. E levelek legtöbb sikerű eszközei majd félszázados írói küzdelmének, a mely nemzetünk történelmének egyik kiválóan fontos korszakával oly bensőleg össze van forrva.

Kölcsey Ferenc Einsle Antalnak Szatmármegye székházában levő festménye után. Cserna Károlytól.

Nyomában egész sereg író lépett föl, a kik a széphalmi mester fő törekvését, a classicai eszmény szolgálatát írták zászlajukra s a kik, mint költők, a német idealista, érzelmes költők hatása alatt írták epistoláikat, érzékeny sonettjeiket, enyelgő vagy gúnyos epigrammáikat s meséiket. Kazinczy tanítványai közt Kis János volt a legconservativebb; roppant számú eredeti és fordított munkái jó hatással voltak az ízlés terjesztésére s a magyar ifjúság tanítására. Szemere Pál (1785–1861), az „Élet és Literatura” szerkesztője, az új irodalmi irányok föltűnését a fejlődés különböző stadiumaiúl ismerte föl s négy írói nemzedékkel versenyt munkálkodott félszázadig tartó irodalmi pályáján. Fáy Andrástól kezdve most élő legelső íróinkig sok fiatal tehetséget vonzott az írói pályára, sokat lelkesített, ösztönzött azok közűl, a kik valamennyien dicsőségei nemzetünknek. Már ifjú korában ő volt irodalmunk egyik legtanúltabb philologusa. S míg első röpirata gátat vetett az orthologusok fölűlkerekedésének: sonettjei a németes irányhoz szítók előtt az első magyar költők sorába iktatták őt. Eleven formaérzéke és fínom ízlése tűnik ki legjobban. Tőle van legelső igazi drámai műfordításunk, a Körner „Zrinyi”-je, a mely irodalomban s közönségnél egyaránt nagy elismerést szerzett számára. Sokszor különcz, de mindig szellemes aesthetikai dolgozataiban philosophiai elemzést és grammatikát, költészetet és kritikát, komoly vizsgálódást és tréfás ötleteket halmozott össze, a mire csak olyan sajátos lángész volt képes, mint Szemere. Általános hatása közel áll a Kazinczyéhoz, habár nem volt is akkora tekintélye, mint a széphalmi mesternek.

Vele együtt csatlakozott a Kazinczy irányához Kölcsey Ferencz (1790–1838) is, a ki mint költő, műbíráló és szónok egyaránt magas színvonalon áll a jelen század irodalmi és politikai küzdelmeiben. Philosophiai, történeti, irodalmi és philologiai tanúlmányai mellett csak ünnepélyes óráit szentelhette a költészetnek, a melynek lyrai fajában néhány valódi remekkel ajándékozta meg nemzetünket. Méla érzések, egy önmagába zárkózott lélek fölindúlása, korán támadt s hamar eltűnt remények, csalódás és ábránd, legkivált pedig a hazaszeretet voltak költészetének forrásai. Hazafias keserve, mély honfi bánata hasonlít a Kisfaludy Sándoréhoz és Berzsenyiéhez, de még azokénál is komorabb és kétségbeesettebb. Hazafi fájdalmában „van valami szent, – írja Gyulai – a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős felett”. „Zrinyi első éneke”, „Zrinyi második éneke”, a „Rákos nymphája”, s legkivált „Hymnus”-a, mely utóbbi nemzeti énekké lőn, a múlt nagyságának enyészetét s a jelen kor reménytelenségét siratják; búsan tűnik elé hazája képe, mint Róma Caesar álmain, s omladékain reszketve fogna szétomlani; majd áldást kér nemzetére, a mely megbűnhödte már a múltat is, a jövendőt is. A szemlélődés az érzelem mélységébe sülyed lyráján, s borongó kedélye nem talál vígaszt. Ha néha földerűl is: folyvást aggódik hazájáért, a mely egészen szívéhez van nőve. Az ősi dicsőség s a gyász annyi emlékeitől alig tud elfordúlni képzelete s vissza-visszaszáll azokhoz a szerelem utáni mélázásai között is, mintha érezné, hogy hazafi bánata kiapadhatatlan.

Kölcsey mint műbíráló lépett először a közönség elé. Kritikusi hajlama korán fejlődött s a Voltaire, Schiller, Bayle és Engel műveiből nyert táplálékot. Huszonöt éves korában Szemerével együtt megírta a „Felelet”-et a túladunai orthologusok ellen válaszúl azoknak Kazinczy ellen intézett „Mondolat” czímű pamphletjére s megkezdte annyira nevezetes bírálatait a Csokonai, Kis János és Berzsenyi műveinek taglalatával. Bírálatai rendkivűli hatást tettek. Még ellenségei is elismerték, hogy oly emelkedett, magas szempontokból kiindúló, oly művészeies kidolgozású, eszmékben oly gazdag, oly művelt ízlésről tanúskodó, oly mély elemző tehetséget mutató, philosophiai és philologiai ismeretekben annyira bővelkedő kritika még nem jelent meg a magyar irodalomban. Nem sokára megírta a Körner „Zrinyi”-jéről s a komikumról szóló nevezetes tanúlmányait is, a melyek őt a dráma első aesthetikusává avatták nálunk. Nincs magyar kritikus, a ki oly termékenyítőleg hatott volna az utána következő írókra, mint Kölcsey.

Az irodalmi mozgalom politikaivá változván: Kölcsey is a politikai pályára lépett, s mint az 1832/6-ki országgyűlés tagja, a legelső tekintélyek rangjára emelkedett a magyar nyelv, a színügy, a vallásszabadság, az örökváltság, stb. ügyében mondott beszédeivel. Mint országgyűlési, megyei, később mint akadémiai szónok az első volt, a ki e műfajokban valóban sikerűlt mintákat adott irodalmunkban. A magyar akadémiai szónoklatot ő alapította meg. Szónoki művei prózai irodalmunk legszebb termékei közé tartoznak. Erősebb szenvedély ugyan ritkán lüktet soraiban: de költői fölfogása, pathosza, emelkedettsége mindig meghat. Nyelve a Kazinczy hatását mutatja ugyan, de nem oly idegenszerű s bája inkább a művészileg rendezett körmondatokban, mint az elevenségben van.

V.

Nemzetünk politikai átalakúlásának újabb korszaka a jelen század húszas éveiben kezdődik. Íróink harcza, mely fogékonyakká tette az elméket a szabad eszmecserére s az európai haladás útjainak kutatására, áthatotta az egész nemzetet, a mely a napoleoni háborúk csapásai után alkotmányának védelmére s a szunnyadó ősi erő kifejtésére oly nagy mozgalmat indított meg tisztán nemzeti alapon, törvényes eszközökkel, a melyhez foghatót ritkán találunk más nemzetek életében. A haladás, a politikai önállóság hő vágya mind általánosabbá levén: nemzetünk egy negyed század lázas tevékenységével a nyugati művelt államok sorába küzdötte föl magát.

E rendkivűl fontos átalakúlás egész folyamával a legszorosabban érintkezik a magyar költészet, a mely hol előkészíti, hol kiséri a politikai mozgalmakat, de mindig hirdeti az önálló nemzeti szellem alkotó szabadságát s ez megtermékenyíti költészetünket tárgyban, eszmékben, hangban és formában, sőt műfajokban is, miután az idegen szellemek és irányok hatásának jármát széttörte, a classicai eszményiség uralkodó hatalmától megszabadúlt s az európai romanticismus, a nemzeti mondák és történelem, valamint a népköltészet fölfrissítő elemeit is magába olvasztá. Új hang, új érzés, új nyelv nyilatkozik költészetünkben és egész irodalmunkban. A már előbb föllendűlt lyrai költészet mellett megvetik költőink a magyar dráma, eposz, ballada, románcz, regény, költői beszély és novella alapjait, kibővítik a lyrai tárgyak körét is, és az alkotmányos küzdelmekben egy, addig többé-kevésbbé elhanyagolt műfajt, a szónoki beszédet a művészi előadás magas fokára emelik. S a mint államférfiaink a szegény nép sorsának javításán, majd az alkotmány „sánczaiba” való befogadásán törekszenek: költőink képzelme is leszáll a régi mythologiai alakokkal benépesített Helikon hegyéről az egyszerű nép eszme- s érzelem-világához; a nép költészetének legszebb virágait gyűjtik és magyarázzák íróink s így az új irodalmat visszavezetik a régi s a népköltészet forrásaihoz. Az új költői tartalom új formában jelenik meg, azaz a nyugat-európai s classicai formák könnyedebb rhythmust s nagyobb szabatosságot nyernek, a régi magyar versidomok pedig művésziekké válnak. Szóval irodalmunk eszmeileg, tartalmilag és alakilag teljesen nemzetivé lőn.

A magyar költészetnek ez új fejlődése Kisfaludy Károly (1788–1830) működésével válik mind érezhetőbbé és hatásosabbá. Költészetünknek az a faja vesz nála új lendűletet, a melynek eddig irodalmunkban egyetlen kitünőbb képviselője sem volt: a dráma. Kisfaludy a „Tatárok Magyarországon” czímű drámájával aratta első babérait 1819-ben s pár év múlva ő lett a fiatalabb írók vezére, mestere, midőn „Aurora” czímű zsebkönyvét 1822-ben megindította. Hozzá csatlakoztak Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferencz, Zádor György, Czuczor Gergely és Helmeczy Mihály. Kazinczy föltétlen tekintélye ingadozóban volt, bár a nyelvújítás legfőbb vívmányait épen a Kisfaludy köre, az Aurora-kör, vitte diadalra az Akadémiában. E kör tűzte ki czélúl költészetünk nemzetiesb irányát, ez tette Pestet irodalmi középponttá; ennek a körnek a működése hatott a közönségre tetemesebben, mert az „Aurora” az első magyar zsebkönyv volt, a mely az új idők fuvalmát érezteté s külsőleg is csinosan jelent meg. Az „Aurorá”-ba akkori legjobb íróink legjobb dolgozataikat írták: eposzt, drámát, költői beszélyt, novellát, balladát és románczot. A német költészet hatása még erősen érzik e kör tagjain, legkivált Kisfaludyn és Bajzán, legkevésbbé Vörösmartyn; de a földolgozott tárgy hazai volt s a magyar történelem és mondák nekik szolgáltattak először gazdagabb anyagot. Nagy és jótékony hatással volt valamennyiökre Horvát István, a kitől íróink nemzeti önérzetet és erős hazafiságot tanúltak.

Kisfaludy Károly A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után. Cserna Károlytól.

Kisfaludy Károly számos komoly színművet és vígjátékot írt; amazok közt legkiválóbbak a „Stibor vajda”, „Iréne” és „Csák”; emezek között a „Kérők”, „Csalódások” és „Leányőrző”. Drámáin kivűl víg elbeszéléseket (Tollagi Jónás, Sulyosdi Simon) s lyrai és kisebb költői elbeszéléseket, ballada-féléket is írt. Lantján több hang rezdűlt meg, de talán legmélyebb hatást tett az a bánatos kesergés, a mely „Mohács”-ából érezhető, s a mely az ősi dicsőség siralmát a jobb idők reményével igyekszik feledtetni. Nehány népdallal is tett kisérletet, a melyekben hol borongó kedélye, hol tréfálkozó kedve nyilatkozik naiv hangon ugyan, de nem egészen népies nyelven.

Írói pályájának érdemei általános hatásán kivűl legfőkép színműveihez fűződnek. A magyar színjátszók Kisfaludy Károly fölléptéig többnyire az érzelgős német színdarabok gyarló fordításait vagy átdolgozásait adták elő, vagy olyan drámákat, melyekben a régi magyar történelemnek egy-egy nagy neve szerepelt, de nem egyszersmind alakja is. A nemzeti tárgyakat egy már kész idegen mese keretébe illesztették, az idegen hősöknek magyar neveket adtak, a cselekvényt magyar földre helyezték át, de színműíróinknak nem volt sem elég leleményök, sem elég technikai érzékük. Ily állapotban találta Kisfaludy Károly a magyar drámát. A divatos ízlésnek ő is hódolt eleinte, de aztán arra fordította legfőbb gondját, hogy ezt az uralkodó ízlést megnemesítse s a színpad durva nyelvét fínomabbal, a művelt társalgás nyelvével, egészen kiszorítsa. Drámái közűl a korábbiak nagy részt csak történelmi rajzok ugyan, melyekben a hazafias önfeláldozásnak, az adott szó szentségének, a magyar vitézségnek és nagylelkűségnek dicsérete hangzik; de a magyar társadalmi élet találóbb rajzai, a jó magyarság, az önálló lelemény nem téveszthették hatásukat a közönségre. Nyelvök áradozó, s tragikai erő ritkán van bennük. Későbbi tragédiái azonban mind a jellemrajz, mind a cselekvény megalkotásában nagy haladást mutatnak, alapeszméik igazán tragikaiak s jól kigondoltak.

Sikerűltebbek vígjátékai. Egész iránya, tárgyai, hangja és nyelve egyaránt a vígjáték atyjává teszik őt irodalmunkban. Senki sem ismerte akkor jobban a magyar társadalmi életet, a melyben a költő annyit hányódott, annak eszméit, alakjait, erényeit és gyarlóságait, mint Kisfaludy Károly. Ő vitte mindezeket először a magyar színpadra. Előzménye itt még annyi és olyan sem volt, mint a komoly színművek terén: s mégis minden ízében magyaros felfogásával s néhány jól rajzolt alakjával, egy pár egészen sikerűlt darabjával megvetette a magyar vígjáték alapját. Kisfaludy leleménye ezekben mutatkozik leggazdagabban; typusai különböző változatokban majd félszázadig állandó alakjai voltak a magyar drámának és regénynek. Különösen két typusát rajzolta társadalmunknak igen sikerűlten: a külföldieskedő, de üres fejű mágnást s az igen is nyers, de jó szívű vidéki gavallért. Sőt a „Pártütők” czímű művében már a népszínmű elemeit is föltalálhatjuk.

Kisfaludy Károlylyal egy időben lépett a nyilvánosság elé Katona József (1792–1830), egy nagy tehetségű fiatal drámai költő is, a ki munkásságának és tehetségének ugyan csak egyetlen kiválóbb jelenségét hagyta hátra, a „Bánk bán”-t, de ez maig is a legjobb magyar tragédia. Katona, egy szegény kecskeméti takácsmester fia, a mellett, hogy a jogtudományt tanúlta a fővárosban, a pesti színpadon is játszott kisebb szerepeket s a színész és drámaíró kettős koszorújáról álmodozott. Néhány csekély becsű, bár erőtől duzzadó drámai kisérlet után megírta a „Bánk bán”-ját a tizes évek közepe körűl, aztán újra átdolgozta s 1821-ben ki is adta. A censura csak ezt engedte meg, előadását eltiltotta. A mű azonban az irodalomban sem tett ekkor semmi hatást, a mi a mélyen elkeseredett, ki nem hallgatott, szenvedélyes költőt egészen elnémította. Katona nem tartozott semmiféle irodalmi párthoz vagy költészeti irányhoz; elszigetelten állott az írók között, író barátai sem voltak, s így visszavonúlva, magába temette geniusát s csupán hivatalának élt, mint Kecskemét városi főügyésze, s neve alig hatott túl szülőfölde határain. Mint költő, ismeretlenűl roskadt sírjába; nemzetünk nem tudta, hogy legnagyobb drámaíróját vesztette el benne ugyanazon évben, de néhány hónappal előbb, mikor Kisfaludy Károly koporsóját a vezér nélkül maradt írók mély bánattal állták körűl s fájdalmokban a fővárosi közönség is osztozott.

Pedig bármilyen jótékony volt is a Kisfaludy Károly hatása egész irodalmunkra: egyetlen műve sem hasonlítható a „Bánk bán”-hoz aesthetikai tekintetben. A „Bánk bán” megelőzte korát, a melyen sem fogékonyság nem volt e mű politikai czélzata, sem érzék tragikai ereje iránt. Nemzetünk fejlődésének forrongó éveiben 1830–1848-ig aztán mind lelkesebben fogadta a közönség, s a tragédia alakjainak ábrázolásában a legkitűnőbb magyar színművészek versenyeztek egymással, magyarázatában pedig a legelső magyar kritikusok. Végre irodalom és közönség elismerte, hogy a „Bánk bán” a legjobb magyar tragédia, de a diadal örömében a költő már nem osztozhatott. A nemzet lelkesűltebb perczeiben mindig e tragédiát kellett a nemzeti színpadon előadni, hogy a közönség a drámai művészettel párosúlt politikai czélzat, a költői és hazafiúi eszmék hatása alatt lelkesedjék a királyához hű Bánk erős dinastikus ragaszkodásán, megindúljon az arany bulla (1222) korának plasticai rajzán s azon a megrázó tragikai erőn, a mely a tragédia alakjait elsodorja. A nemzet elégűletlensége a zsarnok idegenekkel, a kik a kormányt vezetik, míg II. Endre Galicziában jár, már-már kitörni készűl. Az elégűletlenek vezére Petur bán, a ki Bánkot, a nádort, a király helytartóját hazahívatja, hogy megnyerje az összeesküvésnek. Bánk nejét, Melindát, Ottó herczeg, a királyné testvére el akarja csábítani s Bánknak, mikor hazaérkezik, első gondolata, hogy az elégűletleneket lecsillapítsa s Ottót lesújtsa. Míg a megsértett Bánk, a kinek a király iránti hűsége semmi csorbát nem tűr, a lázadókat csillapítja, egy kóbor szerencsevadász tudtára adja neki, hogy Melindának ez éjjel kell áldozatúl esnie. Iszonyú harcz keletkezik lelkében. Előbb gyilkosságra gondol, aztán, ha lehet, Melinda megmentésére. De késő minden. Boldogsága oda van. Bűnösnek hiszi nejét is és gyermekét megátkozza. Azt hiszi, hogy a királyné a fő bűnös, és gyanúját egy udvarhölgy kétes szavai is táplálják. A legsötétebb boszú fogamzik meg szívében s azt egy volt jobbágya, Tiborcz, az idegenek elleni keserű panaszával még növeli. Így siet Bánk a királynéhoz, a ki szemrehányásaival csak olajat önt szenvedélye tüzére. Bánk megpillantja Ottót, a mi boszúját még izzóbbá teszi s megöldi Gertudot. Ekkor érkezik haza Endre király. A lázadóknak már végük van; keményen bűnhődtek mindnyájan. Bánk a királynét vádolja; de midőn Endre párbajra szólítja őt: Bánk, jeléűl, hogy a királynét ő gyilkolta meg, leteszi kardját, és nincs senki, a ki a híres lovaggal méltónak tartaná megvívni, mert a nőgyilkost mindenki megveti. Melinda holttestének látása alatt végkép megtörik Bánk, a ki a törvény őréből annak tapodójává, a lovagból nőgyilkossá, a hű alattvalóból felségsértővé vált. Nemcsak a társadalmi rend ellen támad föl Bánk, midőn önügyében bíráskodik, hanem a saját erkölcsi alapja ellen is. Tragikuma oly erős, mint a világirodalom legjobb tragédiáié. A többi alakok szintén hűen és éles vonásokkal vannak rajzolva; alakjai valódi egyének, mint a Shakspere tragédiáié. Nyelve drámai, bár sok helyen nehézkes, de mindenütt kifejező s erővel teljes. Arany János élete vége felé néhány jelenetét angolra fordította, annyira shakspereiesnek találta nyelvét.

Katona József A kecskeméti „Katona-kör” birtokában levő színes krétarajz után, Kimnach Lászlótól.

Midőn a „Bánk bán” jelességei mindenfelé hódítani kezdettek: már a föntebb említett Aurora-körnek legkitűnőbb tagja s egész irodalmunknak egyik első rendű alakja, Vörösmarty Mihály (1800–1855) uralkodott a magyar költészet birodalmában, hogy végrehajtsa azt a nagy átalakúlást, a melyen költészetünknek át kellett esnie, míg az idegen szellemek hatásától megszabadúlhatott s mind inkább önálló nemzeti alapon kezdett tovább fejlődni. A mit Kisfaludy Károly kezdett: azt Vörösmarty, mint a nemzeti törekvések kitartó harczosa, sokkal nagyobb tehetséggel folytatta, hirdetvén a képzelet szabadságát s a nemzeti elem alakító erejét. Nemcsak kitűnő művekkel ajándékozta meg nemzetünket, hanem általános hatásával mintegy újra alkotta egész irodalmunkat. A Kazinczytól megújított művészi nyelvet magyarossá, hangzatossá s oly széppé tette, a mely azóta is csak Arany Jánosnál emelkedhetett. Ő a magyar költői nyelv igazi megalapítója, ki a régi és új nyelvet összeforrasztotta s a tökély magas fokára emelte. Új tárgyakat ölelt fel, új gondolatokat s eszméket hirdetett, hogy a nemzeti elemet művészivé tegye s a különböző költészeti irányok legéletrevalóbb vívmányait összekapcsolja. A mondai és történelmi elemet korszakos hatással elevenítette föl költészete, a mely minden ízében nemzeti, magyaros. „Költészetének diadala – mondja Gyulai, a Vörösmarty életírója – a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet sem az ízlés változása, sem a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.”

Vörösmartyt pályája elején mint epikust tekintették a legelső magyar költőnek. A „Zalán futása”, melyben őseink honfoglalásának legfontosabb eseményét veszi műve alapjáúl, épen a megindúló politikai mozgalom erősebb hullámverései közt, 1825-ben látott napvilágot, midőn az irodalomban s a közéletben egyaránt a letűnt nagy múlt emlékein virasztott a nemzeti kegyelet. Épen ez volt az eposz hatásának egyik legfőbb oka. Az ifjú költőt erősen megragadta a honalapítás eszméje, de ezt az eszmét nem támogatta kellően a mondai vagy történelmi anyag, s így nem csoda, ha aesthetikai tekintetben a mű conceptiója ellen számos kifogást tehetett a magyar kritika. Vörösmarty alkotó ereje nem elég erős, hogy kerek, bevégzett cselekvényt alkosson, a melynek részletei szerves kapcsolatban legyenek egymással; eposzainak egyes részletei majd mindig sikerűltebbek, mint maga az egész. A „Zalán futásá”-t rövid idő múlva kisebb eposzai követték, mint a „Cserhalom”, „Eger”, „Tündérvölgy”, „Széplak”, „A rom”, „Magyarvár”, „Délsziget” (töredék) s a „Két szomszédvár”, a melyek közűl csak az utolsóban van erős tragikai összeütközés rajzolva; de mindenikben árad a költői gazdagság, elbűvöl a hangok és színek pompája, mintha a keleti költők felizgatott képzeletének czél és határ nélkűli csapongásait szemlélnők. Hősei, kivált a főhősök nem mindig keltenek elég költői érdeket: de a nyelv bája, az elbeszélés nyugodt menetét megállító ódai lendűletű fölindúlás, a classicai hexameter hangzatossága, a melyhez foghatót csak a görög és római költészetben találunk, elragadják az olvasót. Genre-képei és költői beszélyei azonban már alkotva is kitűnően vannak, kivált a „Szép Ilonka”, mely valódi remek.

Vörösmarty Mihály A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után. Cserna Károlytól.

Vörösmarty legtöbb kitartással a drámai költészetet művelte, ámbár mint hatalmas lyrai tehetség itt legkevesebb sikert arathatott. Költészetének fényoldalai itt is szembeötlők: eredetisége, szellemének szinte páratlan gazdagsága, képeinek és hasonlatainak ragyogó színezete, szabályos és zengő jambusai ma is rendkivűli hatásúak; de a dráma szigorú szerkezetét, a jellemek drámai rajzát, gyorsabb haladású cselekvényét nem igen találjuk e műveiben. Ifjabb korában írt színművei jó részt csak dialogusokra osztott történeti képek, de már a „Vérnász” s a „Marót bán” tragédiáiban erősebb tragikai összeütközést próbál alkotni. Azonban ebben a nemben is van egy remek műve Vörösmartynak, a „Csongor és Tünde”, a melynek alapja az Árgyrus királyfiról szóló széphistória. E műben érte el a magyar költői nyelv bájának legmagasb fokát. Jól mondja Beöthy, hogy „a szerelem költőibb, melegebb ékesszólással sohasem szólott, a költői motivumok gazdagabban sohasem áradtak”.

Lyrai darabokat pályája elejétől kezdve haláláig folyvást írt. Költészete ezekben érte el csúcspontját. Nemcsak tárgyainak gazdagságával, hangúlatainak változatosságával, hanem a különféle műfajok új alkotásaival is egészen ismeretlen irányokat jelölt ki a magyar lyrában. Dal, elegia, óda, hymnus, genre-kép, ballada, románcz, epigramma – mind e műfajokban igazi remekeket alkotott. Zengte a szerelmet, az utána való epedést s ábrándozást; lelkesűlt az emberiség haladásáért, megihlette a leigázott lengyelek sorsa; de mindenek fölött énekelte honszerelmét lelkesűlésének lankadatlan hevével, hangjának őszinteségével s reményeinek vagy bánatának igazságával. Hazafias költeményei ódák és elegiák. Siratja a pusztuló nemzetet, aggódik érette, korholja a külföldieskedőket; majd – midőn Széchenyi a „Hitel” czímű munkájával hitet lehel a nemzetbe, – hangot ád a nemzet közhangúlatának, az önbizalom és nagyság, a fájdalom és elszántság érzetének vagy balsejtelmének, hogy nemzetünk kivívja magát s dicsővé lesz, vagy elpusztúl végkép a föld színéről. E hangúlatnak a „Szózat” a legszebb kifejezése, a mely Kölcsey „Hymnus”-ával együtt maig is nemzeti éneke a magyarnak.

Vörösmarty az újabbkori ódának legnagyobb mestere, mint Berzsenyi a classicai ódáé. Van benne tűz, erő, méltóság, szónoki hév, a mely csapongó és egyenetlen, de mindig áradó s nem ritkán viharos. Egész sor remekében ad kifejezést az akkori ellenzék politikai hangúlatának s az ez után írt dithyrambjaiban, mint „Az ország háza” és a „Vén czigány”, pathosza a legmagasabbra emelkedik s a „Szózat” balsejtelme szilaj fájdalommá válik a költő lelkében.

Vörösmarty mintegy negyed századig jóformán versenytárs nélkűl uralkodott a magyar költészetben. A kik vele egy időben éltek s tagjai voltak az Aurora-körnek, vagy az „Athenaeum”-hoz csatlakoztak, mint Bajza József, Vachott Sándor, Sárosy Gyula lyrikusok, Horváth Endre, Czuczor Gergely, Garay János epikusok, többé-kevésbbé mindnyájan érezték hatását, ugyanazon tárgy- és eszmekörben mozogtak, mint mesterük, a nélkűl, hogy Vörösmarty vívmányait emelni tudták volna. A lyricusok közűl Bajza édes-bús dalaival, sejtelmes borongásával válik ki. Ritkán emelkedik ódai magaslatra, jobbadán elegiáiban siratja a „hanyatló szép hazát”, a melynek múltjában nincs öröm, jövőjében nincs remény. Sárosy néhány erőteljes alkotásával tűnt föl; míg Garaynak balladái és románczai lettek akkoriban kedveltekké.

Az epikusok közt Czuczor Gergely az „Augsburgi ütközet” czímű eposzával Vörösmartyt is megelőzte, de a mű kevés hatást tett. Az „Aradi gyűlés” és „Botond” czímű eposzai már sikerűltebbek; kivált az utóbbiban színei változatosak, a csaták zaja közé szerencsésen vegyűl az érzelmes elem is; a főhős, Botond alakja érdeket kelt, s nyelve és rhythmusa közel járnak a Vörösmartyéhoz. Figyelemre méltó, hogy ez időszakban a honfoglalás és a magyar történelem kiemelkedőbb eseményeit több magyar költő megénekli, hogy ez emlékek föltámasztásával buzdítsák nemzetünket a kitartásra, a küzdelem folytatására, a mitől hazánk fölvirágzása függött. Garay az epikai és lyrai téren egyaránt működött, s emitt hazafias hangja és szónoki pathosza hódították részére a közönséget. Midőn azonban az 1838-ban megalakúlt Kisfaludy-társaság figyelme a népköltészet felé fordúlt s Vörösmarty nemzeti irányának hatása alatt a műköltészet mind több elemet olvasztott magába a népköltészet forrásaiból: irodalmunk új fejlődés stádiumába lépett s a közönség ízlése lényegesen megváltozott. Nyelvünk sajátságait, költői fordúlatait, rhythmusunk törvényeit, szóval a magyar szellem összes tulajdonságait ama gyűjteményekből tanúlták íróink, a melyeknek elsejét „Magyar népdalok és mondák” czímen Erdélyi János szerkesztette s a melyeket újabban a Merényi László Népmeséi, Kriza „Vadrózsái” s az Arany László és Gyulai Pál által szerkesztett „Népköltési gyűjtemény”, stb. követtek. Egész új világ tárúlt föl íróink előtt a nép költészetének ismeretével. Népünk lelki világa, érzelmei, eszménye, dalainak hangja, balladáinak tárgya s az ősi rhythmus zengzetessége beleolvadtak a műköltészet addigi összes vívmányaiba, a melyek így új erőt, eredetiséget, frisseséget nyervén, új tartalommal és formákkal gazdagodván, még tovább fejlesztették a Vörösmarty nemzeti irányát, mely a különféle műfajok mindegyikében éreztette termékenyítő erejét és jótékony hatását.

A század harmadik és negyedik tizedében irodalmunk fejlődése oly nagy arányokat ölt, a Vörösmarty örökségébe lépett nagy szellemű férfiak száma is oly nagy, hogy e rövid szemlében legfölebb az egyes nagyobb műfajoknak csak a kiválóbb művelőiről szólhatunk.

A drámai költészetben még Vörösmarty előtt tettek életrevalóbb kisérleteket Fáy András, Gaal József, Tóth Lőrincz és mások, de a közönség a franczia romantikus iskola, a mind élénkebbé vált demokratiai áramlat hatása alatt mozgalmasabb cselekvényű színjátékok után sóvárgott s valami olyat várt az eredeti színművektől is, a mi a francziából nagy számmal fordított drámákban gyönyörködtette. Budán a magyar színészek már megtelepedtek, épülni kezdett a nemzeti színház s új költőre várt a közönség, a ki a drámai költészetnek új lendűletet adjon és színészeinket új műsorral lássa el. Ily körülmények között lépett föl Szigligeti Ede (1814–1878) a „Megjátszott cselek” czímű drámájával 1834-ben s körűlbelűl negyven évig folyvást dolgozott, több mint száz színdarabot írt, színészeinknek új műsort adott, a melyen drámákat, vígjátékokat és népszínműveket egyformán találunk. Az elsők közt „Dienes”, „Gritti”, „Béldi Pál”, „A fény árnyai” és „A trónkereső” a legkiválóbbak; vígjátékai közt a „Házassági három parancs”, „Fenn az ernyő, nincsen kas”, „Mama”, „Nőuralom” és „Liliomfi” mutatják gazdag komikai erét; népszínművei közűl a „Lelencz”, „Dalos Pista”, „Szökött katona” és „Csikós” arattak legtöbb tetszést.

Szigligeti a leleményes, jól rendezett, ügyes cselekvényben s a drámai forma iránti erős érzékben különbözik elődeitől és kortársaitól; e tulajdonságaival új korszakot teremtett drámai költészetünkben. Mindjárt pályája elején a magyar történelem drámai és tragikai eseményei vonzották őt, s itt egységes cselekvényre, hű jellem- és korrajzra törekedett. Szent István korától egészen II. Rákóczy Ferenczig történelmünknek majd minden drámai eseményét földolgozta. Igaz, hogy ezekben a műveiben a hősök egyéni szenvedélyét nem mindig hatják át eléggé a kort mozgató eszmék, sőt a cselekvény fordúlatossága, ügyes leleménye s egész szövedéke sincs mindig öszhangban a szereplők jellemével; de később a nagy drámaírók tanúlmányozása nemesíti ízlését, megszabadul a franczia romantikus iskola szertelenségeitől s írja az említett tragédiákat, a melyek közűl „A trónkereső”-t némely kritikus a legjobb magyar tragédiák sorában emlegeti.

Szigligeti Ede Kimnach Lászlótól

Vígjátékai még több tapsban részesűltek. Eleinte történelmi, később társadalmi vígjátékokat írt. Emezek tárgyát a középosztály életéből vette legszívesebben, de nem annyira a jellembeli gyarlóságokat, mint inkább a mulatságos bonyodalmakat, a házi élet kisebbszerű összeütközéseit rajzolta kedvvel és sikerrel. A felkapaszkodó polgárcsaládot, a nyelves háziasszonyt, az összezördűlő s ismét kibékűlő házaspárt, a gyáva férjet örömest választja tárgyúl, s alakjainak elevenségében, a lelemény ügyes fordúlataiban szinte kifogyhatatlannak látszik. A „Liliomfi” czímű bohózata maig is a legjobb magyar bohózat. Azonban Szigligeti költői pályájának legfőbb érdeme a népszínmű megalapítása. Ő volt az első Kisfaludy Károly után, a ki a népi életnek nagyobb szerepet juttatott a drámában s jellemeket is rajzolt belőle. Ő vitte színpadra a magyar népdalt. Szigligeti lépést akart tartani lyránk és epikánk fejlődésével a drámai téren s az átalakúló társadalmi s politikai életnek egyik legjellemzőbb termékét, a népszínművet alkotta meg, s ezzel a német bohózatokat leszorította a magyar színpadról.

Szigligeti műveinek sikere nagy részt színi hatásukban rejlik; ugyanezt mondhatjuk Czakó Zsigmondról is, a kinek a „Kalmár és tengerész” és „Végrendelet” czímű drámái zajos tetszést arattak 1844-ben és 1845-ben. A közönség bámúlta a merész képzelmű drámaírót, a kinek izgatott, búskomoly kedélye, természetimádása, nagyzó gondolatai, vakmerő helyzetekben szereplő hősei, emelkedett, bár sok helyen dagályos nyelve valósággal elragadták a nézőt. A vele ugyanazon időben működő Jósika Miklós, Obernyik Károly, Nagy Ignácz s még többen szintén a franczia romantikus iskola hatását mutatják. Gr. Teleki László és Hugo Károly már inkább színműi hatásra törekedtek. Amaz a „Kegyencz” czímű tragédiájával első rangú drámaíróink közé tartozik; emez a „Bankár és báró” s több más színművével jó ideig kedvencze volt a közönségnek.

Teleki „Kegyencz”-e az elpuhúlt Róma mélyen sűlyedt erkölcsi világának, romlott társadalmának, szívtelen önzésének, álnok fondorlatainak megrázó képe. E tragédia szerkezet és lélektani indokolás tekintetében egyaránt nagy hiányokat mutat föl; de e hiányokat a költő képzeletének gazdagsága, a korrajznak drámai ereje s igazsága, a nyelv festőisége mintegy feledtetni bírják annyira, hogy kritikusaink e művet mindjárt a „Bánk bán” után szokták emlegetni.

Madách Imre Roskovics Ignácztól

Teleki költői működésének ez egyetlen bizonyítéka után, egy másik, még kitűnőbb drámai költeményről emlékezünk meg, „Az ember tragédiájá”-ról, a mely az újkori magyar költészetnek egyik legkiválóbb alkotása s általában irodalmunknak egyik fő ékessége. Írója Madách Imre (1823–1864), a ki több kisérletet tett a lyrai és drámai költészetben, de csak „Az ember tragédiája” szerezte meg számára a közelismerést, a közönség tapsait s a kritika osztatlan dicséretét. Madáchnak e remek alkotása felöleli a véges ember egész sorsát, nemes valóját, nagyra törekvését, Istennel való meghasonlását, kiállott szenvedéseit a világteremtés kezdetétől fogva, mikor az ember valódi remeke volt a teremtésnek, egészen az emberi faj eltörpűléseig. Goethe, Byron és Milton hatása alatt önkeble háborgásait, mélyre ható eszméit öntötte művébe Madách, hogy az általános emberi természetet az egyéninek gazdag változásaiban példázza. A teremtés bevégzett munkája után Lucifer, a tagadás szelleme, megrontja az embert a tudás és élet fáival úgy, hogy az Isten kiűzi az első emberpárt a paradicsomból. Ekkor Lucifer, hogy Isten munkáját meghiúsítsa, megálmodtatja Ádámmal az emberiség egész jövőjét, hogy kétségbeejtse őt s kiölje benne egész nemét. Különféle jelenetek vonulnak el Ádám szemei előtt az ó-, közép- és új-kor történetének legkimagaslóbb képeiben. Látja Egyiptomban a farao korlátlan hatalmának undorító voltát, Miltiadesben a nép hálátlanságát, Rómának erkölcsi nyomorát, a keresztes hadak idején a vakbuzgóság kicsapongásait, majd a tudomány tehetetlenségét az ember boldogságát illetőleg, a franczia forradalom elvadúlt népének szenvedélyeit, a jelen érdekhajhászatát, a jövő társadalmában a haza, család és egyén megsemmisűlését, s végre a nyomorúlt eszkimóban az ember teljes sülyedését. Ádám e jelenetekben, mint főhős, minden törekvéseinek semmiségét tapasztalja, mert az Isten segélye nélkűl, önerejéből akart boldogúlni. A kétségbeesés kígyói mardossák, meg akarja magát ölni, midőn Éva, a ki nemtőként áll mellette, azzal a kijelentéssel, hogy ő anya, meggyőzi Ádámot arról, hogy most már hiába hal meg. Leborúl az Isten előtt, a ki újra visszafogadja őt kegyelmébe e szavakkal: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” A véges ember is részese a végtelen isteni erőnek s ezért nincs okunk csüggedni. Ez épen oly költői, mint mély bölcselmi eszme fönséges tanúlságként hangzik felénk a nagyszerű tragédiából, a mely 1883-tól kezdve a színpadon is fényes sikert aratott.

Még Madách előtt lépett föl Szigligetinek nehány tehetséges követője, mint Szigeti József, Dobsa Lajos, Kövér Lajos, a kiknek ügyes drámai leleményét s technikai készségét méltán dicsérik a kritikusok. Szigeti egy pár sikerűlt népszínművel szegődött erősebben mestere irányához, a melynek legkiválóbb tehetségű művelői, Tóth Ede (1844–1876) és Csepreghy Ferencz. Amannak legjelesebb műve „A falu roszsza”, emennek a „Sárga csikó”. A színpadon mind a kettő rendkivűli hatást tett tiszta népies és mégis nemes hangjával, a nép typusainak hű rajzával, a lelemény gazdagságával és szerkezetének jelességével.

A magyar drámai költészet újabb művelői közűl csak Rákosi Jenőt, Toldy Istvánt, Dóczi Lajost, Bartók Lajost s kivált Csiky Gergelyt (1842–1891) említjük meg, a kik a színi hatást költői erővel igyekeznek párosítani. Közűlök legmaradandóbb hatást tett Csiky mind költői dictiójával, változatos leleményeivel, mind eleven realismusával s nagy termékenységével. Szigligeti óta a magyar színpadon az ő műveit adták legtöbbször, a melyek közt a társadalmi színművek különös tetszést arattak. Csiky a mostani magyar társadalom tükrévé tette színműveit s oly éles megfigyelő tehetséggel és sokszor a megszólalásig hű vonásokkal jellemezve vitte színpadra alakjait („Proletárok”, „Mukányi”, „Vasember”, stb.), hogy a kritikusok nem ok nélkűl nevezték őt el magyar Sardounak. Legfőbb ereje mindig a jellemzés művészetében volt. Darabjainak szerkezete és cselekménye ellen nem egy kifogást tettek a kritikusok, de azt mindnyájan elismerték, hogy találóbban és biztosabb kézzel egy magyar drámaíró sem tudta rajzolni az emberi természet gyöngeségeit, mint Csiky; hogy néhány humoros és gúnyos jelenete, kitűnően sikerűlt életképe majdnem fölűlmúlhatatlan, gazdag leleménye kifogyhatatlan. Az Akadémia számos eredeti alkotását megkoszorúzta, sőt a Plautus fordítását is. Ez és Sophokles fordítása irodalmunk legsikerűltebb drámai fordításai közé tartoznak.

Tompa Mihály Roskovics Ignácztól

A népköltészet jótékony hatása, mely már a múlt században Horváth Ádám, később Csokonai, s a jelen században Vitkovics Mihály s még inkább Kisfaludy Károly néhány dalában érezhető, első sorban lyrai költészetünket alakította át és hozta közelebb a nemzeti szellemhez. Kriza János és Erdélyi János mint a népiessel szövetkező határozottabb nemzeti irány hírnökei léptek föl, s utánuk három nagy tehetségű költőnk, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Arany János szelleme uralkodik a magyar verses költészetben. A két első mint lírai, Arany pedig mint elbeszélő költő legfőbb büszkesége irodalmunknak.

Tompa Mihály (1817–1868) irodalmi hírnevét az 1856-ban kiadott „Népregék, népmondák” czímű kötete alapította meg, a mely húsz nap alatt második kiadást ért, mert a regék népies hangja, a felfogás költőisége s egyes jeleneteinek egyszerű bája nagy tetszést arattak. Víg költői beszélyeiben népes humor, kedélyes tréfa és derűlt komikum az uralkodó elemek s ezek avatják a „Szuhay Mátyás”, a „Vámosujfalusi jegyző” s a „Három a daru” czímű költői beszélyeit irodalmunk e nemű legbecsesebb termékei közé. „Virágregéi”, a melyekben az emberi élet változásait példázza, szintén több kiadást értek. Azonban bármily nagy hatásúak voltak Tompa elbeszélő művei: költői ereje lírai műveiben tűnik ki leginkább. Dús változatosság tárúl itt elénk mind tartalom, mind forma tekintetében. Gazdag képzelme szeret a múlt emlékein borongani épen úgy, mint a természeti képeken, a melyeket az érzelem melegével von be. Múzsája nagy fogékonyságot bír a családi örömök, a barátság iránt; énekli a hit sugalmait, a természet változásait, a szerelmet, az elmúlás különféle jelenségeit s mindenek fölött a hazaszeretet. Lyrájának alaphangja a férfias bánat, mely szebbnél szebb elegiákban hangzik. Nemes és megható érzése azonban sokszor az ódáig emelkedik, vagy gazdag szemléletességben olvad föl. Legtöbb művéből – mint Beöthy írja – „lemondás szól hozzánk egy magas lélek sok álmáról, de oly lemondás, mely melegen tartja a szív vonzalmát minden isteni és emberi iránt. ” Népdalai közűl több átment a nép ajkára; de legmélyebb hatást az ötvenes és hatvanas években írt hazafias elegiái és ódái tettek, mint „A madár fiaihoz”, „A gólyához”, a „Pusztán”, „Az öreg szolga”, a „Sírboltban”, „A sólyom”, „A titkos beteg”, „Új Simeon”, stb. E költeményekkel igyekezett Tompa hitet és reményt önteni a nemzetbe, vagy a néma fájdalomnak és kínzó önvádnak lesújtó szózatával könnyíteni honfi bánatán. 1849 után kétségbe vonta a nemzet életét, fenmaradását, s keserve e szókban tört ki:

– – pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Néhol szelíd merengése magas pathoszba csap és szilaj haragja utoljára megint ellágyúl. Legtöbbször mégis a természetbe menekűl enyhűlést szerezni; itt talál alkalmas tárgyat, a melyhez gondolatát köthesse, a melybe eszméjét foglalja. Így vált képviselőjévé annak az allegoriai költészetnek, mely 1849 után majdnem húsz évig uralkodott irodalmunkban. E téren senki sem múlja fölűl akár a levert nemzet elhaló sóhaját, akár az üdűlő szív felolvadt panaszát zengje, a mely reményt keres és erősbűlő önbizalomban óhajt megnyugodni. Allegoriáinak az a ritka érdeme van, hogy élénk s mégis rejtelmes színezetű képek, a melyekből a megáradt kedély egész bensősége szól hozzánk oly erővel és megrázó vonásokkal, a milyenekkel csak öntudatos művész festheti tárgyait. A fátyol alól is lyrai közvetetlenséggel hatnak s mint képek is szívünkhöz szólnak. Valami nemes és jól eső búskomolyságba ejtenek ez allegoriák ép úgy, mint általában a Tompa hazafias elegiái és ódái, a melyek, ha elragadni nem mindig tudnak is, mélyen megihletik szívünket s meghatják elménket. Tompa lyrai költeményei az 1849 utáni gyászos korszak legkiválóbb költői alkotásai közé tartoznak, s Arany János egy pár remekét kivéve, irodalmunknak e korban első rangú és legértékesebb kincsei.

Mint Tompa az 1849 utáni idők lyrai költője: úgy Petőfi Sándor az 1848 előtti évek forrongásainak, viharral fenyegető nyugtalanságának, a harczba vitt nemzet merész reményeinek páratlanúl jellemző kifejezője. A legnagyobb magyar lyrai költő, a ki a világirodalom elsőrangú lyrikusaival is bátran kiállja a versenyt. Költészetének varázsát nagyban emeli az ifjú költő viszontagságos élete, kalandos ifjúsága, regényes szerelme, bámúlatosan gyors fejlődése, az 1848–49-ki mozgalmakban való élénk tevékenysége s a csatatéren történt halála (1849 július 31). Életében majdnem annyi költészet nyilatkozik, mint műveiben, s ez az oka annak a rendkivűli hatásnak, a melyet költészete nálunk s a világirodalomban tett. Születésén városok versenyeztek sokáig, míg ki nem derűlt, hogy ő Kis-Kőrösnek egyik kisszerű házikójában látta meg először a napvilágot 1823. január 1-jén. Halálát a nemzeti gyász napjaiban senki sem hitte el, s így egész mondakör képződött mysticusnak tetsző alakja körűl. Hányt-vetett életének s műveinek varázsa ma is oly élénk, mint volt az ötvenes években, s Arany János épen oly szépen, mint igazán mondja róla, hogy míg másokat a haladó idő terhe elaggít: Petőfi folytonosan „gyarapúl névvel”; a mit ő alkotott: abból „semmi sincs elveszve, firól-fira száll, mint egy közös eszme.”

Naiv, méla, álmodozó, de általában élénk kedélyű gyermek volt, a ki az iskolai pálya egyhangúságát hamar megúnta, s türelmetlenné és daczossá kezdett fejlődni. Egyéniségének meleg vonzódása a népjellem természetes, eredeti, tősgyökeres sajátságai és nyilvánúlásai iránt nemcsak hogy folyvást megmaradt, hanem napról-napra fokozódott. Alig tizennégy-tizenöt éves korában valami leküzdhetetlen vágy zsibongott lelkében, hogy a közönséges, semmi izgalmat nem adó egyhangú iskolai életet újjal cserélje föl. Sokat tanúlt, folyvást olvasgatta a korabeli írók műveit s maga is próbákat tett. Önérzete szilárdúlni kezdett s erős becsvágy ébredt keblében. A fényes jövő sejtelme, a biztos remény, a büszke önbizalom különféle vágyakat érleltek meg benne. Az iskola padjait odahagyva, felcsap katonának, majd ismét folytatja iskoláit, a kóbor deákból színész lesz, s végre is költészete pályát tör előtte. Mintegy bele-belekap az élet árjába erős kézzel, hogy fölküzdje magát s előre törekvő szelleme szétszakítsa a mindennapi élet korlátait. Szűntelenűl uralkodott lelkén a pillanat hatása s ő késznek nyilatkozott sorsával szembe szállni. És a mint tehetségének öntudatára jutott, s neve mind ismeretesebbé kezdett válni: csak mintegy végső játékát játszotta el kalandos vágyainak, s ettől fogva a művészet szelleme, heves fölindúlásai, költői izgalmai vezették rövid pályáján. Így lőn Petőfi 1842-től fogva az ifjúságnak, pár év múlva pedig az egész nemzetnek bálványa, a ki egy csoport kitűnő tehetséget messze maga után hagyott s a legelső magyar költők egyikévé küzdötte föl magát lángelméjével. Előre érezvén a nagy idők közelgő viharát, mint egy újkori próféta várta és hirdette a forradalmat. Kardot vett kezébe lantja mellé és szinte túlharsogta az ágyúk dörgéseit harczi dithyrambjaival, s halálával pecsételte meg föllengző álmait és a világszabadság utáni büszke ábrándjait.

Petőfi Sándor Barabás Miklós 1848-ki kőrajza után.

Petőfi költészete nagy változást idézett elő irodalmunkban, de e változás tulajdonképen csak tovább fejlesztése a Vörösmarty irányának. Működésének irodalomtörténeti fontossága abban van, hogy lyránkat nemzetibbé tette tartalomban és formában; a népdalok forrásaiból merítve, megalkotta a specificus magyar dalt, s e fejlődés hatása egész költészetünkre jótékony vala. A nép gyermeke lévén, a ki kora ifjúságától kezdve, úgy szólván bebarangolta hazánkat: mélyen vésődtek emlékébe a nép életének tarka jelenetei, a melyek mind dalra fakasztották. Oly tárgyakat énekelt meg, a melyekre addig senki sem gondolt, s a naiv örömnek, elegiai mélázásnak, a határtalan kedvcsapongásnak, a szilaj fölhevűlésnek, eszményi lelkesedésnek, daczos türelmetlenségnek, makacs nemzeti büszkeségnek oly gazdag változatossága zendűlt meg lyráján, a milyenhez fogható nincs a világirodalomban. Költészete oly dúsan árad, oly élénk és meleg színekkel von be minden, szemébe ötlő tárgyat, minden előtte lejátszódó jelenetet, annyi művésziest födöz fel még a legprózaibb tárgyakban is, hogy valóban bámulatos. A divatos ízlést szíve legmélyéről fakadó s mindig egyéniségétől sugalt őszinte és egyszerű hangjával pár év alatt átalakította. Eleven rajzaival, a jellemzetes és egyéni iránt való erős érzékével egyaránt kivált a túlságig vitt eszményi irány hívei közűl, a kik nem sokára az ő nyomaiba léptek.

Petőfi minden ízében magyar költő; a szerelemnek, a családi élet boldogságának, a természet szépségeinek, a hazaszeretetnek, a nemzet feltörekvésének, a szabadságnak, a demokratia eszméinek s a forradalomnak költője. Dalai, a melyek költészetünk legbecsesebb gyöngyei, a nép egyszerű érzelmeit, legsajátosabb jellemvonásait tárják elénk hol pajzán játszisággal s meleg érzelmességgel, hol szilaj tűzzel s mélázó borongással. A magyar népdalok minden életre való eleme benne van az ő dalaiban, még pedig mindenütt művészien, különös bájjal és eredetiséggel alakítva. Érzelmeit nem annyira énekli, mint drámailag játsza előttünk. Mint szerelmi és bordalai, épen oly kitűnőek táj- és genre-képei is. A lényeges, jellemzetes vonásokat néhány ecsetvonással senki sem tudja hívebben megérzékíteni, mint Petőfi. Érzéseit a természet képeire árasztja s a tárgyakat érzései hevében mintegy föloldja. Ide járúl derűlt humora s vídám szeszélye, nyelvének keresetlen, egyszerű bája s népies zamata. Alakító tehetsége oly erős, hogy e tekintetben alig van párja Arany Jánoson kivűl irodalmunkban. Példákat lehetetlen, de szükségtelen is idéznünk. Költeményei nagy részt minden európai nyelvre le vannak fordítva, s valódi remekei is oly nagy számmal vannak, hogy válogatni is alig tudnánk közűlök.

Petőfinek óriási hatása az ötvenes években kezdett íróinkon nagyobb mértékben mutatkozni. Egész csoport ifjú író lépett nyomába, kik közűl csak Tóth Kálmánt (1831–1881) említjük meg, a kinek szerelmi dalai, melyekben a szerelem fájdalmai gazdag változatosságban, könnyedséggel és népies hangon szólalnak meg, nagy népszerűségre jutottak. A Petőfi utánzói ellen Arany Jánoson és Tompán kivűl néhány maig is élő jeles költőnk lépett föl elméletben és gyakorlatban, hogy a nemzeties műköltészetnek folytatóivá legyenek a lyrában is. Ezek nemes ízlésükkel s a forma iránti erős érzékükkel jótékonyan hatottak irodalomra s közönségre egyaránt. A legkiválóbbak Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, kik becses műveket alkottak a lyrában is, noha Gyulai és Szász Károly irodalmi munkásságának sulypontja nem a lyrai költészet, hanem amazé a kritika és irodalomtörténet, emezé a műfordítás terén van. Szász Károly a világirodalom régibb és újabb remekei (Nibelungenlied, Tennyson, Moore, Burns, Byron. Hugo Viktor, Lamartine, Heine, Goethe, Schiller, Dante és Shakspere több darabja) közűl számosat fordított nyelvünkre a „különböző egyéniségekhez való simúlás ritka adományával”, a legnehezebb formák nehézségeinek, mondhatni, könnyű legyőzésével s mesteri technikával. Ő a műfordításnak nálunk Arany János mellett a legkiválóbb képviselője. Ezeken kivűl Vajda Jánost kell fölemlítenünk, a kinek költészete erőt és mélységet mutat, s lantján a szenvedély egy-egy kitörése, vagy valamely sötét indúlat, vagy bölcselmi eszme találnak megragadó kifejezésre.

Petőfi elbeszélő költeményei közűl legkitünőbb a „János vitéz”, a melynek irodalomtörténeti fontossága abban van, hogy a népmesék naiv képzeletét s idylli kedvességét beleolvasztván a műköltészetbe, egy hatalmas tehetség félénk géniusát fölbátorította s öntudatos működésre serkentette. Arany János (1817–1882) e mű hatása alatt fogott a „Toldi” czímű trilogiájának első részéhez, hogy lángelméjével megkettőztesse a Petőfi törekvését, mely a népköltészet termő ágait oltotta műköltészetünkbe. Azért írta Petőfi elragadtatásában hozzá, midőn a „Toldi”-t kézíratban olvasta:

Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

A mily nagy átalakítást hajtott végre Petőfi a lyrában: ép olyat vitt véghez Arany az eposzban és balladában. A népies és művészi ő nála jelenik meg a legtökéletesebb öszhangban nemcsak a földolgozott tárgyak változatosságát tekintve, hanem a költői alkotásban, a verselés művészetében, a nyelv bámúlatos gazdagságában, erejében s bájában is. Nemzeti egyéniségünket a leghívebben és legplasticusabban kiemeli, s „mindent összeszed a hagyományból és népéletből, a miben nemzeti jellemvonás nyilatkozik és alkalmas a költői földolgozásra”. A hun-magyar és a Toldi-monda legjobban megragadja képzeletét s ezekből írja legfőbb műveit. Elbeszélő költészetünket ő vezette vissza a nemzeti eposzhoz előbb a Toldi-trilogiával, aztán a „Buda halálá”-val. Amannak előbb csak első és utolsó részeit írta meg 1846-ban s 1848-ban, a középső részen, úgy szólván, évtizedekig dolgozott s csak 1879-ben adta ki. Mind a Toldi-trilogia, mind a „Buda halála” valódi remekei s örök díszei irodalmunknak.

A Toldi-trilogia első részében a hős-idylli képek egész sorozata tárúl elénk. Ott látjuk a nagy erejű, nemes szívű ifjút, Toldi Miklóst, a kit testvére ki akar forgatni apai örökségéből, s a ki véletlenűl gyilkosságba sodortatik, de bűneért kiengesztelve az erkölcsi világrendet, lerázza kényszerhelyzetének jármát, a király udvarába jut s a diadal mámorát élvezi. A második részben a férfiú küzdelmének, hősiességének, tévedéseinek, vezeklésének, szerelmi convulsióinak vagyunk tanúi. Toldit Lajos király össze akarja házasítani az előtte ismeretlen Rozgonyi Piroskával, de ennek kezét negédes ötletből a harczjátékon másnak szerzi meg; azonban midőn meglátja, szerelme ellenállhatatlan erővel ragadja meg, Piroska férjét szabálytalan párviadalban megöli, miáltal örökre elválasztja magát kedvesétől, a ki lassan hervad el egy kolostorban. Arany ritka művészi tapintattal oldotta meg ez erős tragikai összeütközést. Toldi megsértette a lovagi törvényt, boldogtalanná tette kedvesét is, magát is, de azért nem semmisűl meg. Kolostorban vezekel bűneiért, mint alacsony szolga, az üldözés és önvád kínjai közt vergődik, de szenvedéseiben megtisztúl, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomba vonúl, de boldogság nélkűl. A harmadik részben előttünk áll az öreg Toldi unalmas nyugalmával, elégűletlenségével, a mint épen régi hű szolgájával együtt sírját ássa. Ekkor érkezik egy futár Budáról, hogy a magyar czímer idegen kézbe kerűlt. Toldi még egyszer megmenti a magyar becsűletet, győzedelmeskedik, de régi bújában lassankint végkép elpusztúl. Az egész költemény mesteri szerkezete, lélekfestő ereje, az ifjúság feltörekvéseinek, a férfiú hosszas küzdelmeinek s az öregség évődéseinek, humorának jellemző s a megszólalásig hű rajzai, művészi és mégis népies zamatú előadása teszik e művet elbeszélő költészetünk legelső remekévé.

Arany János Roskovics Ignácztól

A „Buda halála” első része annak a nagy hun-trilogiának, a melynek már egész cselekvényét megalkotta Arany, de csak az első részt dolgozhatta ki. Buda megosztja Etelével az uralkodást, de a hűbéres Detre viszályt szít a testvérek között, s ez lesz alapjává Buda vesztének s Etele tragicumának. Buda ellopatja öcscsétől a Hadisten kardját, mire Etele iszonyúan fölindúl, bajt vív bátyjával, a ki megfutamodik, de öcscse megöli. E műben „a népmese egyszerű bája egyesűl a tragédia fenségével”. Nyugalmas epikai hangja, kerek compositiója, éles és eleven jellemrajzai a naiv eposzokhoz teszik hasonlóvá, de a „fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészre” vallanak Aranyban. A trilogia második részének, a „Csaba királyfi”-nak teljes vázlata s egyes kidolgozott részei, mint a „Keveháza”, a költőnek még emelkedését és izmosodását mutatják, s mind inkább fájlalnunk kell, hogy életének e legnagyobb alkotását be nem fejezhette.

Kisebb epikai műveit („Az elveszett alkotmány”, „A nagyidai czigányok”, mely utóbbi a legkitűnőbb magyar komikai eposz, s végre a „Bolond Istók”, mely csak töredék ugyan, de a sötét humornak páratlan kifejezője irodalmunkban) nem említhetvén, csak balladáiról és lírájáról szólunk még röviden. Arany a magyar balladát a skót és székely balladák alapján alkotta meg, eltanúlván azoknak hangját és szerkezetök titkait. Tragikai erőre nézve Goethet is megelőzi. Néhány balladája a legerősebb tragikai hatású; a költő szinte páratlan erővel rajzolja „a szenvedély démonismusát, monomaniáját, a lelkiismeret furdalásai között szenvedő lélek látomásait”. Tárgyait a történelemből és a népéletből meríti, s pedig általában a komorabb, sötétebb tárgyakat kedveli. Gyulai a ballada Shaksperejének nevezi őt, a ki a legnehezebb compositiókat is bámúlatos könnyűséggel tudja megalkotni, a legmerészebb szerkezet akadályait legyőzni s a legmesterségesebb versalakokban is, úgy szólván, játszva lüktet rhythmusa.

Arany nagyobb epikai művei s balladái mellett folyvást írt lyrai költeményeket is, a melyek az egyszerűséget és fönséget, az érzelem komoly magasztosságát s annak ellágyúlását, a hangúlatok művészi vegyítését, az elegiai fájdalom, csöndes szemlélődés, lelki meghatottság mozzanatait oly magas fokon juttatják érvényre, mint alig néhány magyar lyrikus művei. Annak az állapotnak pedig, a melyben a kétségbeesés harczot vív a hittel, a tépelődés a reménységgel, a lemondás a bizalommal, Arany a legművészibb kifejezője nálunk. Lyrájának alaphangja az elegia, mely néha az ódáig emelkedik, máskor pedig humorban olvad fel. Legszívesebben családi életének boldogságát veszi lantjára, de hatásra nézve hazafias elegiái a legelsők. A fájdalom és panasz hangjának emelkedettsége az ő lantján szólt a legmeghatóbban.

Arany János hatása alatt, bár önálló iránynyal, művelte az epikai költészetet Szász Károly, a kinek e nemben legbecsesebb művei a „Salamon” és „Trencséni Csák”. Arany Lászlónak az „Elfrida” és a „Délibábok hőse” czímű művei újabb költészetünknek legkiválóbb termékei közé tartoznak.

Báró Jósika Miklós. A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után, Kimnach Lászlótól.

A verses alakú epikai költészetről a prózai elbeszélésekre és regényekre térve át, a melyekben Kisfaludy Károly után szintén gyors haladást és művészi fejlődést vehetünk észre: elsőnek Fáy Andrást (1786–1864) említjük, a ki az első magyar társadalmi regényt, a „Bélteky ház”-at 1832-ben írta s ebben az átalakúló magyar társadalomnak néhány kitűnően festett alakját mutatta be tanító czélzattal ugyan, de természetes nyelven, eredeti rajzokban. Számos novellát és mesét írt s hosszú pályáján, mint egy vidám bölcs, a haladás eszméire tanította nemzetünket, kedélyesen tárván föl az élet sok gyarlóságát, félszegségét s folyvást jó tanácsokat osztogatva. Kovács Pálnak főleg derűlt hangú novelláit olvasták nagy kedvvel; Csató Pál pedig a komoly tárgyú elbeszélésben adott figyelemre méltó műveket.

A költői képzelet legmerészebb csapongásai Vajda Péter keleti novelláiban találhatók, a melyek írójuknak a természet és emberi méltóság, a szabadság és jogegyenlőség iránti meleg vonzalmát mutatják. Vajda a nyelvben és kifejezéseiben bizonyos pompázó föllengősségre törekszik s idegenkedik a nyugalmas próza hangjától. Egy ideig nagyon tetszett az olvasóknak, azonban a magyar regényirodalom tulajdonképeni megalapítójának, Jósika Miklósnak művei nem sokára egészen más irányba vezették a közönség ízlését.

Báró Jósika Miklós (1794–1865) egy ősnemes erdélyi család ivadéka, Kisfaludy Sándor regéinek, Scott Walternek és a franczia romantikai iskolának hatása alatt lépett föl és első regényével, az „Abafi”-val (1836) egyszerre ünnepeltté tette nevét. Az „Abafi” sikere gyors munkára ösztönözte, s „Az utolsó Bátori”, „A csehek Magyarországon”, „Zrinyi a költő” és számos más regényeivel példátlan nagy olvasó közönséget hódított s megkedveltette a magyar regényt a főúri salonokban is. Legszívesebben s legnagyobb hatással a történeti regényt művelte, de írt társadalmiakat is. Amazokban a letűnt fényes korszakok emlékeit, a Nagy Lajos és Mátyás, valamint az erdélyi fejedelmek dicsőséges korát tárta föl különös kedvvel, részletesen rajzolva bérczes szülőföldjének tájait, várromjait, épületeit, sőt a régi családoknál fenmaradt bútorokat, fegyvereket s más házi eszközöket is. Elbeszéli a régi várak ostromait és titkait, a várurak torzsalkodásait, a lovagok szerelmi kalandjait, vadászatait; rajzolja a fejedelmi udvarokat, a jósnők varázsolásait, a kalandorok nagyzásait és szemfényvesztését, szóval a régi magyar társadalmat, bár inkább csak külsőségeiben, mint a kort mozgató eszmék és szenvedélyek megkapóbb rajzaiban. Gazdag, szinte kifogyhatatlan leleménye, érdekes meseszövése, jellemei nagy részének typikus volta, női alakjainak eszményi iránya, erős erkölcsi érzéke, népies jeleneteinek keresetlen humora maig is vonzó hatást tesznek olvasóira. Történeti ismeretei párosúltak a világfi széles látkörével s épen e tulajdonságai segítették változatos jellemrajzaiban s cselekvényeinek érdekességében. Ő adott rá először példát, mikép kell a történelem alakjait a valósághoz hívebben rajzolni, a régi magyar köz- és családélet képeivel a nemzeti szellemet ébresztgetni s egy újabb társadalom megalakúlását előkészíteni. Jósikának e törekvése nagyon előmozdította regényeinek népszerűségét, a mely napjainkban csökkent ugyan, de azért az író érdemei elévűlhetetlenek.

Báró Eötvös József. Benczúr Gyula festménye után.

A történeti fölfogás mélységében, a kor- és jellemrajzok biztosságában messze fölűlmúlta Jósikát két kitűnő magyar regényíró: báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond, kik a jelen század irodalmi és politikai küzdelmeinek legtevékenyebb bajnokai közé tartoznak. Eszméik a nemzeti fejlődés újabb fokozatát jelölik s költői műveik irodalmunk első rendű termékei.

Eötvös Józsefnek (1813–1871) a „Karthauzi” czímű regényét, mely egy franczia grófnak önéletrajza, elragadtatással fogadta a közönség. Ez nem történeti regény, hanem a harminczas évek forrongó eszméinek és szenvedélyeinek, az újkori egyén tragikai küzdelmének és világfájdalmának megkapó rajza, a kétely és hit, a gyógyíthatatlan bánat és vallásos vigasz költői vegyűlete. Benne van „korunknak egész szenvedése, melynek számára nincsen boldogság”, az aristokratiának előítélete s emléke, a demokratiának reménye s ábrándja. A „Karthauzi” bölcselmi szemlélődése és vallásos fölemelkedése az európai társadalom eszmekörébe vezette a magyar közönséget, a melynek e könyv maig is kedvelt olvasmánya. Eötvös másik két regénye, „A falu jegyzője” s a „Magyarország 1514-ben”, politikai eszméinek költői megtestesítése. Mind a kettőben az emberi jogok méltósága, az emberiség jogegyenlősége mellett, a jobbágyok elnyomatása ellen szólal fel. Amabban az 1848 előtti magyar társadalmat, a nemesség kiváltságait, a jobbágyság elviselhetetlen terheit, megyei rendszerünket beszéli el keserű gúnynyal, humorral és fínom ironiával, érzelmesen és pathoszszal, de mindig magas költői emelkedettséggel. Emebben a mohácsi vész előtti Magyarország állapotát rajzolja a kor uralkodó eszméivel, a pórlázadás fenyegető tanúlságaival, a melyek a jobbágyok fölszabadítására czéloztak.

Eötvösnél biztosabban senki sem fogja föl a kor eszméit és szenvedélyeit. Azonban a kidolgozásban, néhol a jellemek fejlesztésében nem mindig szerencsés, nyelve is kissé nehézkes és nem eléggé magyaros. De e hiányokat gazdag eszméi, reflexiókba mélyedő s mégis érzésben áradó költészete nemcsak pótolják, de sokszor teljesen feledtetik is. „Művei némely részletében – írja Gyulai – a művészen gyakran erőt vesz a philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint mások; de mindig fölemel és nemesít. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha; a fájdalom és vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.”

Báró Kemény Zsigmond. Cserna Károlytól

A magyar történelmi regényt Kemény Zsigmond (1816–1875) emelte eddig legmagasabbra. Ő is, mint Jósika, bérczes kis hazája történetéből merítette legtöbb regénye tárgyát. De míg Jósika ritkán tudott mélyebb pillantást vetni a kort mozgató eszmék titkaiba: Keménynek épen a történelmi éles látásban, az uralkodó eszmék és szenvedélyek megelevenítésében van a fő ereje. Martinuzzitól kezdve az említett két század minden kiválóbb emberét apróra ismeri, cselekvésök okait nyomozza és bonczolja épen oly mély történeti, mint lélektani érzékkel. Rajzolja a katholikusok és protestansok küzdelmeit, az Erdélyben kifejlődött kisebb protestans felekezetek rajongását, a bécsi és konstantinápolyi cselszövényeket, a papság és aristokratia hatalmaskodását, az erdélyi fejedelmi udvart, szóval a XVI. és XVII. század egész szellemét, köz- és magánéletét.

Regényei valóságos tragédiák, s pedig „nem annyira a bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit.” „Gyulai Pál”, az „Özvegy és leánya”, a „Rajongók”, a „Zord idők” történelmi, a „Férj és nő”, a „Szerelem és hiúság”, a „Ködképek”, a „Szív örvényei” társadalmi regényeiben és beszélyeiben hőseit nagy részt túlzott nemes érzésük, erényük sodorja vészbe. Tragikai fölfogása, zordon fensége, a derűltebb, idyllibb képeknek majdnem teljes hiánya okozza, hogy regényei fárasztólag hatnak, s azokat igazán tanúlmányoznunk kell. De így aztán valódi műélvezetet találunk Kemény művészeti czéljának a történeti igazsággal való szoros kapcsolatában, kitűnően festett jellemrajzaiban, a szív legtitkosabb rejtekének bámúlatos ismeretében, az összetett szenvedélyek bonyodalmainak lélektani bonczolatában, megrázó monologjában, a melyek oly hűen festik az egyén lelki állapotát. Mindig teljességre törekszik és egyenítésre, kerűlve a typust. Szerkezetei nehézkesek, a forma iránt kevesebb érzéke van, az elbeszélés könnyedsége s bája nincsenek hatalmában; de eszméi, eredeti gondolatai, a művészet, tudomány, az élet és tapasztalat köréből vett képei és hasonlatai, meglepő ötletei mindenütt gazdagon áradnak. A természet és környezet hatását senki sem tudja hívebben rajzolni regényíróink között. Az a lelki állapot pedig, – írja Gyulai – „midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet, vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor és kiábrándúlásnak, a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangúlata, a kósza álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé fognak tartozni mindenha ”.

Még Kemény előtt lépett föl Kúthy Lajos, a negyvenes évek egyik legolvasottabb írója. „Hazai rejtelmek” czímű regénye, jóllehet, mint egész, elhibázott mű, rendkivűli tehetségről tanúskodik. Kúthy sem a fölfogásban, sem a jellemzésben nem erős, de néhány alföldi táj- és genre-képe mind a színek elevenségére és gazdagságára, mind a nyelv költőiségére nézve a magyar próza legszebb termékei közé tartozik. Társadalmunk derűltebb oldalait, a fővárosi és vidéki élet furcsaságait Nagy Ignácz festette a „Magyar titkok” czímű munkájában s más kisebb-nagyobb novellájában. Pákh Albert pedig mint humorista tűnt ki genre-képeiben.

Ugyancsak a negyvenes években lépett föl a legtermékenyebb magyar regényíró, Jókai Mór, a kinek népszerűsége szinte páratlan összes íróink között. Rendkivűl gazdag leleménye, bámulatosan eleven, sokszor korlátlan képzelme, könnyed, élénk, soha nem fárasztó, de mindig mulattató elbeszélő tehetsége, a melyben lángelméje a legtöbb hatással nyilatkozik, nemcsak a magyar, hanem az egész európai olvasó közönséget meghódították. 1846 óta, mikor a „Hétköznapok” czímű regénye megjelent, egészen mostanáig folytonosan újabbnál újabb regényekkel s kisebb elbeszélésekkel fokozta az iránta mutatkozó érdeklődést. Körűlbelűl kétszáz kötet műve jelent meg már eddig, a melyek között vannak ugyan politikai, humoros költemények, és színművek is, de legnagyobb részét elbeszélő prózái teszik. E téren ugyanaz a nagy átalakúlás fűződik működéséhez, mint a Tompa, Petőfi és Arany nevéhez a lyrai és epikai költészetben. Jókai is fölfrissítő és gazdagító eleműl oltotta be a népiest elbeszélő prózánkba. Ő is kiválogatta a népmesék, mondák, jellemzetes kifejezések, közmondások, magyaros szólamok legszebbjeit és nagy számmal, művészi érzékkel s könnyedén, természetesen, eredetien alkotta át azokat saját czéljaihoz, mintha csak lángelméje mindent önmagából merített volna. Az idealis és realis élet festői színeit senki sem tudja élénkebben csoportosítani, előadását természetesebbé, folyékonyabbá és frissebbé tenni, mint ő. Nyelve tősgyökeres magyar. A népies szavak, sőt a tájszók nagy részét is használja és pedig mindenütt a maguk helyén. Elbűvölő ereje épen e mindenkitől érthető és élvezhető nyelv használatában, színezésének csodálatos pompájában s ezernyi változatosságában, mindent bearanyozó, kifogyhatatlan derűlt humorában, elbeszélő módjának a népmesékre emlékeztető egyszerűségében, átlátszó tisztaságában, páratlan elevenségében és világosságában rejlik.

Jókai nagy számmal írt történeti és társadalmi regényeket egyaránt. S nemcsak a hazai, de a külföldi életből is kedvvel válogatja tárgyait. Legsikerűltebb művei mégis azok, a melyeknek cselekvénye a közel múltban játszik, főként az ötvenes és hatvanas években, vagy az 1848 előtti s az 1848–1849-ki mozgalmas időkben. A „Magyar nábob”, „Kárpáthy Zoltán”, „Egy az Isten”, „A kőszívű ember fiai”, „Az új földesúr”, „A politikai divatok”, „A szerelem bolondjai”, „Régi jó táblabírák”, „Tengerszemű hölgy”, „Az élet komédiásai ”, „Mire megvénülünk” és számos más regényében a magyar élet minden jelenetét, alakját, erényeit és gyarlóságait oly kifogyhatatlan dús képzelő erővel állítja elénk, mint senki íróink között. Regényei ma már valósággal közkincsek, a melyeket nemcsak a magyar, hanem a külföldi közönség is jól ismer.

Jókai mellett számos kitűnő elbeszélővel dicsekedhetik még irodalmunk. Hogy csak a régiebbek közűl említsük föl a legkiválóbbakat: Vas Gereben (Radákovics József), Degré Alajos, Pálffy Albert, Gyulai Pál, Bérczy Károly, Beöthy László, P. Szathmáry Károly, Vadnai Károly, Abonyi Lajos (Márton Ferencz), Győry Vilmos, Beöthy Zsolt, Kazár Emil, Tolnai Lajos és Csiky Gergely több jeles regénynyel és beszélylyel gazdagították irodalmunkat. Az újabbak közűl legtöbb hatást Baksay Sándor beszélyei és Mikszáth Kálmán rajzai tettek. Nőíróink is szép számmal vannak e téren, a kik közűl Beniczkyné Bajza Lenkét, Wohl Stefániát, Gyarmathy Zsigánét, Büttner Linát említjük föl. Elbeszélő prózánk magas fokra fejlődött, s legújabb íróink közt is nem egy van, a kire biztató reménynyel nézhetünk.

A szépirodalom fejlődése maga után vonta a tudományos irodalom haladását is, a mire a nemzet áldozókészségével alkotott Akadémia tett legtöbbet kivált a negyvenes évek óta. A magyar szellem a régebbi időkben is sokszor vett részt az európai tudományos mozgalmakban, nem egy kérdésben előzve meg a külföldet. Így például Bólyai Farkas a század elején első mathematicus volt nemcsak nálunk, hanem egész Európában. Azonban az összes tudományágak történelmének bármilyen rövidre szabott vázlata sem férhetvén e dolgozat keretébe: csak azokról emlékezhetünk meg néhány szóval, a melyek közeli kapcsolatban levén a szépirodalommal, ennek fejlődésére szembetűnőleg hatottak.

Az aesthetikai, kritikai és irodalomtörténeti téren Kölcsey után két jeles írónk lépett föl: Bajza József és Toldy Ferencz. Mindkettőnek sokkal nagyobb az általános hatása, mint egy-egy művöknek sikere. Amaz a kritika legfélelmesebb képviselője volt „Kritikai Lapok” (1830–1836) czímű füzeteivel; emez Vörösmarty eposzait magyarázgatta kedvvel és kitartással s megkezdte a magyar irodalomtörténet anyagának összegyűjtését. Bajza sokat foglalkozott a különféle műfajok elméletével, de csak az epigramma és regény elméletét írta meg, bár ez utóbbit csak töredékben hagyta ránk. Inkább a műbírák véleményeit tanúlmányozta, mint kitűnő műveket. Mintegy hírnöke volt Kossuthnak: ugyanazon nyiltság és véleményszabadság mellett küzdött a tudományok s a szépirodalom világában, mint Kossuth később a politikában. A classicai szép eszményeért harczolva sok tehetségtelen verselőt riasztott el az irodalom teréről és sok ósdi véleményt rontott le. „Éles dialektikával védte – írja Gyulai – a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos érzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete, köre és jogai körűli balfogalmakat.” Gondosabb ízléshez szoktatta az olvasókat szigorú és határozott irányú folyóirataival, a melyek oly tekintélyt vívtak ki számára, hogy az újabb, kiváló tehetségek mind Bajza és társai köré sereglettek.

Bajza József Cserna Károlytól

Toldy Ferencz (1805–1875) egyike a legnagyobb hatású magyar íróknak. Hű szövetségese Vörösmartynak és Bajzának, a kiknél a külföldi irodalomban nagyobb jártassággal bírt s mintegy összetartotta a régi és újabb irodalmi pártokat. Tovább félszázadnál működött az írói pályán, annyi lelkesedéssel és kitartással szolgálván irodalmunk s a magyar tudomány ügyét, hogy 1830-tól egészen 1875-ig alig történt e téreken valami nevezetesebb mozgalom, alig keletkezett egy-egy szépirodalmi, vagy tudományos folyóírat, melynek Toldy ne lett volna kezdője, vagy legalább egyik fő tényezője. Hazafi lelkesűlését a búvár szorgalmával párosította s 1830-tól haláláig nemcsak régi irodalmunk eltemetett kincseit támasztotta új életre, hanem majd minden régibb nevezetes magyar író műveit ő adta ki gondos szerkesztésben, az író életrajzával és méltatásával. Rendkivűli érdeklődéssel bírván irodalmunk és nemzetiségünk iránt: egész csoport írót tüzelt a munkára, irányt jelölve, eszméket adva nekik, pályája első felében inkább csak a szépirodalom, később a tudományok köréből is. Kazinczy óta nem volt oly erélyes agitatora irodalmunknak, mint Toldy. Rendkivűl sokat dolgozott, munkát munkára írt, az Akadémiának és Kisfaludy-társaságnak folyvást egyik vezére volt, különféle irodalmi vállalatokat szerkesztett a nyelvemlékek és történelmi kútfők kiadásától kezdve a régi magyar költők tára félben maradt gyűjteményeig s megalapította az oknyomozó irodalomtörténetet, melynek ő a valódi atyja.

Toldy pályájának épen ez az egyik legfőbb dicsősége. 1828-tól kezdve, midőn a magyar költészet vázlata „Handbuch der ungarischen Poesie” czímmel megjelent, folyton gyűjtötte adatait a magyar irodalom és tudomány történelméhez, hogy elénk állítsa a magyar szellem működésének teljes képét a legrégibb időktől napjainkig. Szinte legyőzhetetlen akadályok álltak útjában. Nemcsak hogy gyarló és töredékes kisérletek voltak előtte ez egészen új tudományszakban, de a régi irodalom emlékeihez sok helyen hozzájuk sem lehetett férkőzni; íróink kritikai vizsgálatával pedig csak az ő hatása alatt kezdtek szorosabban foglalkozni. S mind e mellett megírta irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben, költészetünk történelmét pedig Kisfaludy Sándorig szintén két kötetben. Aztán rövid vázlatban közzétette a magyar irodalom egész történetét a legrégibb időktől kezdve napjainkig s ezzel megvetette e tudomány alapját, a mivel örök hálára kötelezte nemzetünket. Bárki vizsgálja múltunk szellemi emlékeit: csak az ő kutatásainak eredményein indúlhat meg s csak az ő adatait gyarapíthatja újabb meg újabb, őt sokszor kiegészítő, sokszor helyreigazító pótlásokkal, mint a hogy e tudomány mostani első művelői, Gyulai Pál, Imre Sándor, Szilády Áron, Beöthy Zsolt, stb. teszik.

Toldy Ferenc Cserna Károlytól

Nagy érdemeket szerzett az irodalomtörténeti és kritikai vizsgálódás terén Erdélyi János (1814–1868) is, a ki az 1840-től fejlődő kritikai irány egyik első művelője volt. Ő is hirdette a kritika jogait, műgondra tanító, eszme tisztító hatását; sürgette az általános és különös, az egyetemes és egyéni összhangját költészetünkben, s kivált Petőfinek az 1848–9-ki események után elszaporodott utánzói ellen küzdvén, az eszményi irányra mutatott, mely egyedűl képes költészetünket visszavezetni a Vörösmarty, Petőfi és Arany által kijelölt ösvényre. A művészet bölcselete, a történeti szellem folytonosságában látott örök törvények nevében mély meggyőződéssel, alapos tanúlmánynyal emelte föl szavát az új magyar költészet életre való vívmányai mellett. A magyar kritika alapvonalait nem pusztán a művelt ízlés, a képzett elme fogékonyságával, a bíró részrehajlatlanságával iparkodott megállapítani, hanem philosophiai bő ismereteivel, az eszmék lánczolatát fürkésző, a történeti szellem fejlődését nyomozó elemzéseivel is. Intett és tanított, magyarázott és fölvilágosított. Inkább philosophus volt, mint kritikus, inkább a történeti fejlődés vizsgálója, mint egyes művek bonczolója. A magyar népköltésről, irodalmunk egy századnegyedéről (1830–1855) írt tanúlmányai, továbbá a „Pályák és pálmák” s más kisebb dolgozatai irodalmunknak e nemű termékei között első sorban említhetők.

Erdélyi mellett, a ki pályája második felében jó részt bölcseleti tanúlmányokba mélyedt s az egyetemes irodalomtörténet megírásán fáradozott, négy magyar műbíráló, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Salamon Ferencz és Szász Károly lépett föl az ötvenes évek elején, hogy a Petőfi és Arany tisztán nemzeti irányát védelmezzék a túlhajtott népiességbe sülyedő lyrai költők ellen, s hogy figyelemmel kisérjék irodalmunknak minden kiválóbb jelenségét. Greguss Ágost inkább az aesthetika elméleti részét művelte, ámbár kitünő művek taglalatával is szívesen foglalkozott (A balladáról, Arany János balladáiról, Tanúlmányok), sőt a meseírásban s a műfordításban is több kisérletet tett. Salamon Ferencz és Szász Károly az ötvenes évek irodalmi termékeinek rendes kritikusai voltak. Amaz mélyreható, magvas gondolatokban gazdag tanúlmányaival állott az újabb nemzeti költészet legkiválóbb képviselői, Arany és Petőfi mellé, s egész egyéniségét, összes munkásságát jellemző különös eredetiséggel fejtegette műveiket s más kitűnő magyar költők (Zrinyi, Csokonai) műveit is. Emez a világirodalomban nálunk szinte páratlan jártassággal alapos tanúlmányt kötvén össze, nem annyira a magyar, mint inkább a világirodalom remekeit (Nibelungenlied, Király-idyllek, Divina Commedia, A világirodalom eposzai) magyarázta fínom ízléssel, beható tárgyismerettel és nagy fogékonysággal.

Erdélyi János Barabás Miklós festménye után, Cserna Károlytól.

De senkinek sincsenek nálunk a kritikai vizsgálódás terén oly megbecsűlhetetlen érdemei, mint Gyulai Pálnak, a ki a régibb magyar műbírák nyomaiba lépett s a hagyományok iránti őszinte kegyeletét a világirodalom, a magyar költészet remekeinek tanúlmányával kötvén össze, a legkitűnőbb magyar költők műveit éles, átható elmével, az eszmék szokatlan bőségével és világosságával fejtegette. Az irodalmi kritikának ő a legelső művelője nálunk mind a fölfogás mélységére s új szempontjaira, mint az elemzés fínom művészetére s a dialektika eredetiségére, mind a stíl szabatosságára, az előadás nemességére és a nyelv hangzatosságára nézve. Irodalomtörténeti monographiái (Vörösmarty Mihály életrajza, Katona József és Bánk-bánja) épen oly mintaszerűek, mint emlékbeszédei, melyeket az Akadémiában és Kisfaludy-társaságban tartott. Ez utóbbiak irodalmunknak legkitünőbb essayi közé tartoznak, melyek a jellemzés biztosságát az írók és államférfiak hatásának mélyre ható vizsgálatával, a művészi formát az előadás szabatosságával párosítják. Az értekező prózát Gyulai emelte nálunk eddig a legmagasabbra. Hatása alatt kezdte pályáját Beöthy Zsolt is, a ki ép úgy, mint Gyulai, eleinte leginkább a dramaturgiával foglalkozott s a „Tragikum”-ról írt nagy becsű munkája, melyet az Akadémia a Karácsonyi-jutalommal tűntetett ki, ritka bizonysága az író széles látkörének, alapos és sokoldalú tanúlmányainak, akár a különféle műremekeket, akár a legkiválóbb aesthetikusok elméleteit tekintve. Irodalomtörténeti dolgozatai méltán sorakoznak a Gyulaiéi mellé s hasonló műgondról és éles itéletről tanúskodnak, mint mesterei.

A nemzeti történelem oknyomozó művelése a jelen század politikai küzdelmeivel indúlt meg s öltött nagyobb arányokat. E téren a negyvenes években Jászay Pál „A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után” czímű művével és gr. Teleki József „A Hunyadiak kora” czímű nagy munkájával tűntek ki. Utánok Horváth Mihály és Szalay László lettek a legnépszerűbbek. Amaz nemzetünk egész történelmét megírta először négy, később nyolcz kötetben, s ezen kivűl számos monographiát adott, a melyekben úgy erős hazafi érzésével, mint művei szerkezetének világosságával, síma és könnyed előadásával messze túlszárnyalta előzőit. Ő volt a magyar történetírás legtermékenyebb művelője s újabb történetíróink mestere. Szalay szintén belekezdett a magyar történelem megírásába, de művéből csak hat kötetet végezhetett be, az őskortól kezdve 1706-ig haladván. Azonban e töredék így is első rendű történelmi mű, melynek szerzője a szigorú tárgyiasságban, a külső és belső viszonyok közti kapcsolatok éles vizsgálatában, kivált pedig alkotmányunk fejlődésének nyomozásában Horváth Mihályt is túlszárnyalta. E két nagy történetíró nyomdokain számosan indúltak a hatvanas és hetvenes években, s általában a magyar történelem művelése oly széles körűvé lett, akár íróink tanúlmányait és sokoldalú kutatásait, akár a földolgozott művek számát és becsét, akár a közönség folytonos érdeklődését tekintsük, hogy e tudományszak haladásával nálunk egyetlen más tudományágé sem versenyezhet. Legjelesb történetíróink az említetteken kivűl: Szabó Károly, Salamon Ferencz, Pauler Gyula, Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Károlyi Árpád, Marczali Henrik, stb. A műtörténelem terén kiválóbb érdemeket szereztek Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Pulszky Ferencz, Rómer Flóris, Torma Károly, Keleti Gusztáv, stb. Mind a politikai, mind a műtörténelem terén számos írónk munkálkodik újabban, kik úgy az anyaggyűjtésben, mint a földolgozásban igazi hivatottságnak adták már jeleit eddig is.

Politikai irodalmunkat gr. Széchenyi István alapítota meg a „Hitel”, „Világ” és „Stadium” czímű korszakalkotó műveivel, a melyek új eszméket hirdettek a magyar közönségnek. Többen léptek nyomába, a kik közűl mint államférfiak, írók és publicisták a legnevezetesebbek: b. Wesselényi Miklós, gr. Dessewffy Aurél, Szalay László, Csengery Antal, b. Kemény Zsigmond, Lukács Móricz, Trefort Ágoston, gr. Lónyai Menyhért, s a legelsők: b. Eötvös József, Kossuth Lajos és Deák Ferencz. Eötvös József, mint „A XIX. század uralkodó eszméi” czímű nagy becsű munka írója, európai hírnevet vívott ki magának. Kossuth az újkori Magyarországnak egyik legelső embere, egy időben a nemzet vezére, a ki nemcsak mint magyar szónok a legnagyobb, de az újkori európai szónokok bármelyikével is versenyez képzeletének és felindúlásának elragadó hevével, mesteri, szinte elbűvölő előadásával. Több beszéde korszakalkotó s forma tekintetében is a legszebbek közé tartozik, melyeket valaha nagy államférfiak válságos körűlmények között elmondottak. Kossuth egyszersmind a magyar politikai hírlapirodalom valódi atyja. Föllépése előtt már hatvan év óta szerkesztettek hírlapokat, de ezek alig voltak egyebek, mint újdonságok gyűjteményei. E tekintetben csak a „Jelenkor” (1830–1848) mutat némi haladást. Kossuthnak az 1841-ben megindított „Pesti Hírlap”-ja volt az első magyar közlöny, a mely az akkori ellenzék politikai meggyőződését tolmácsolta nyiltan és szabadon, nem bánva, ha akár a kormány, akár az aristokratia, akár a főpapság érdekeivel ütközik is össze a reform-eszmék hirdetésével s azoknak rohamos valósításával. Ezért hatása rendkivűli volt.

Az 1848-ki mozgalmak, a censura eltörlése gyorsan növelték politikai lapjaink számát, de 1849 közepe körűl a katonai absolutismus első napjaiban a legtöbb magyar hírlap megszűnt. Az ötvenes és még inkább a hatvanas években lassanként ismét föléledt a politikai eszmék harcza, s az utóbbi harmincz év alatt szépirodalmi, politikai s különféle szaklapjaink annyira szaporodtak, hogy 1892 elején 676 lap jelent meg hazánkban.

A megzavart egyensulyt hazánk és a monarchia másik fele közt Deák Ferencz (1803–1876), a „haza bölcse” s államférfiaink egyik legnagyobbika állította helyre. Deák keveset írt, de minden sorát a tiszta értelem, világos fölfogás, páratlan logika, mély és igazi meggyőződés sugalták. 1833-tól kezdve néhány év kivételével haláláig folyvást az elsők közt működött nemzetünk jóllétének előmozdításához, az ötvenes évektől kezdve pedig 1870-ig ő volt a nemzet vezére. Mint szónok nem aratott ugyan oly zajos sikert, mint Kossuth, de azért a legnagyobb magyar szónokok közé tartozik. Elragadni nem, csak meggyőzni és fölvilágosítani törekedett hallgatóit, s e törekvés senkinek sem sikerűlt oly mértékben, mint Deáknak. Nem igen használt szónoki vagy költői díszítményeket, csak annyit, a mennyit – Csengery szerint – az antik józanság példányaiban is találhatni. Beszédeinek, államtudományi, publicistikai munkáinak, sőt még leveleinek stílje is gondos, bár egyszerű; több benne a szabatosság, mint a kellem, több a világosság és férfias lelkesűlés, mint az elragadó hév. De megvan bennök a lélek ama fönséges emelkedettsége, a hangnak ama meggyőző pathosza, melyekre csak az igazság mély sugalma képesítheti az írót és szónokot. Deák pályája nemcsak a magyar nemzet, de az egész monarchia történetével össze van forrva. Műveltségünk haladása, tudományos irodalmunk minden ágának föllendűlése és virágzása sok tekintetben az ő államférfiúi lángelméjének s politikai bölcsességének köszönhető.

Cserna Károlytól