Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Budapesti élet.

Budapesti élet.

Jókai Mórtól

A Ferencz-József rakparti sétány. Háry Gyulától

Ugyanazokban a gyors változásokban, a melyek a fővárost magát átalakították, idomúlt át a várossal együtt a budapesti élet is.

Elmúlt a hajdani jurátus világ hírhedett kávéházaival, a „Zrinyi”-vel és „Két pisztoly”-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkivűliségeikről nevezetes főurak, kik közűl egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki; – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok, meg azoknak az ivadéka: a czéhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő útczákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindúlót harsogtatta. Maga az indúló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harczias daloknak. A mai fővárosi képviselőtestület négyszáz és egynehány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti typusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyors parasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fenn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres korcsmárosok, – mind, mind eltűntek.

A gorombaság különben virtus számba ment hajdanta s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiakker; – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka; – negyedik volt a Sauwirth; – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiakker, pénztárnok, korcsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még.

Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!”

Maguk a híres pesti vásárok is elhalaványúltak már, melyek még harmincz évvel ez előtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas útczái két oldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kinálták a portékáikat, kiki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árúczikke pompás kirakatú boltokban kinálkozik; útczai bódék nincsenek többé.

S nem sok idő fog bele telni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a dunaparti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek.

Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt virúló orczájú, mintatermetű kofa-asszonyságok voltak!

Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben német volt; Buda egy részében pedig rácz is. A magyarságot csak nehány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harminczas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-iki árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-iki politikai gyors átalakúlás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangúlatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 166 ezer lakosa közűl 32 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosa közűl 28 ezer német, 7.500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indúlt ki az egész országra a politikai nyilatkozatúl vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden útczán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanúlt összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az attilákat, budákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a czifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképen láthatunk.

S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, a minek az okát majd kiderítjük.

A Svábhegynek a leírásánál megkisértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete benfoglaltatott, s mely még tíz évvel ez előtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyűl az államtól megvásárolt 1.200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.

Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margit-sziget, az állatkert, a czirkuszok, lóversenyek, corsok, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klubb-élet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubbjai, a munkások egyesületei, olvasó körei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy góczpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.

S végűl koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletének az a felséges ünnepély, a mely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordúl elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, a minőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: a magyar király koronázásának ünnepélye.

A Svábhegy és a Zugliget.

A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s a melyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktűl visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézűl harczoltak.

Hunyadi Mátyásnak is kedvencz helye volt e vidék. Oláh érsek följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fensíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ez előtt is úgy híttak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét.

Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott.

Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere-alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba. Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medenczébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, a honnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomás útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyag-csöveire gyakran rábukannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordúlt a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz!

A Város kútja (Király-kút) a Svábhegyen. báró Mednyánszky Lászlótól

A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, a mikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadas kertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi.

A Zúgligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halas-tavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, a midőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Istenhegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”, – a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajda-bércznek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvencz tanyája. Ma napság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeket díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulató helyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölgygyel egy darab Svájcz a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része.

Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterűlő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersíma alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepel-szigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel.

Éjszak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terűl el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borúl át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.

A Vajda-bércz a Zugligetben a „Menny” és „Pokol” sziklákkal. Feszty Árpádtól

Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkűl. Szent Lőrincz tiszteletére épűlt a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szent-írást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdúlva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak.

A Szép Juhászné nevét Mátyás királynak egy népmondai kalandjáról örökölte a táj. Ma ez elnevezés egy jóhírű vendéglőnek a czíme.

A Mária Remete még most is látogatott búcsújáró hely. Itt mutogatták egy kegyes asceta egyszerű barlangját a sziklába vágott fekvőhelylyel és asztallal együtt.

Egészen el van temetve az erdők közé a Makkos Mária kolostora. Hajdan trinitáriusok lakták. Mikor József császár eltörűlte e rendet, lehordták a tornyát s a kápolnát majorrá alakították át.

E hajdani kolostortól olyan erdei út vezet a tulajdonképeni Svábhegyre, hogy csak a meszelt faderekakról lehet oda találni.

Negyven évvel ez előtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Fűvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxek és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről ide csalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni. Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély útakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak” hítták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyóalakú skinkek. A madárvilág is gazdagon volt képviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körűl csiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, a mikor még a vad állat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó, vagy világkerűlő különcz. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom forma, a hol egy misanthrop dán báró lakott, a ki senkivel szóba nem állt. Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, a ki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, a melyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy czápaszemű gnom, a ki a kőbűl élt. Az ő kövébűl épültek a többi házak. Mélyen egy völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott állt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepűlt baromorvos elvadúlt nagy kutyái miatt.

Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő paraszt gunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, a kit a kertjén kivűl soha sem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de, a mint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit. A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Óra, egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlős-kertje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó erdőknek, melyet aztán az erdőkerűlők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen, az órás házból intézte Görgei 1849 május havában Budavár ostromát.

S az ősrengeteg nyugati szélében volt az egyetlen kocsma, a melyet „Adliczer”-nek híttak. Ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, mely néha napján összegyűjtve látta a magyar színészet matadorait, a kik még tudtak örűlni a tréfás mulatságoknak, a melyek nem kerűltek semmibe s nem hagytak maguk után keserűséget.

A Svábhegyet, mint üdűlő helyet, igazán a színészek és az írók fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.

S a művész- és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Istenhegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyos templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), a ki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola szintén olympusi obolusokból.

Kezdett a Svábhegy divatba jönni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájczi nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főherczegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidemia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom.

Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdúlt volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: dalárdák, czéhek, egyesűletek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva; – nyalka stuczer, gitárral nyakában imádottja előtt walzerezve; termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulacscsal, felesége karján az elemozsinás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elől húzva, hátúl tolva mozdítja előre; fiatal serdűlő leánykák, arczuk a hegyi légtűl pirosra festve; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon; izmos munkás legények rúdra akasztott seres hordóval a vállukon; kevély bakák piros pozsgás szakácsnőik kiséretében. Útközben egy szál czigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-indulót, meg a Schneider Fáni-polkát. Az érkező csoportok nem keresnek házat, ereszt, vendégfogadót, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott állítják fel a bográcsot. Targalyat szednek, tüzet raknak, főzik a paprikás gulyást s mellette csapra ütik a hordót. Szép leányok elindúlnak mezei virágot szedni; erdő, mező most virít javában; nagy bokrétákat kötnek, s mind koszorús fejjel térnek vissza. Elolvasott hírlapok szolgálnak abroszúl, a melyekre kiterítik a háziasszonyok lakomáik kincsét. A mézes-kalácsos sátorok körűl tolong a gyermeksereg; szerelmes legények választottaiknak czifra szíveket vásárolnak. Kucséber narancsos kosarának, görbe bot, czifra nyelű bicsak-árúló tót portékájának van erős kelete. Itt harczias dalokat énekelnek; amott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, tarka kendő lobog. És közben vagy ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet, versenyezve hat czigánybandával, meg a budakeszi sváb paraszt kapella trombitáival és öreg dobjával; a mi aztán a hány, annyiféle nóta egyszerre és összekeveredve, felűlmúl minden eddig kitalált zeneélvezetet. A lemenő nap negyvenezer embert is lát tánczolni, újjongni, tombolni a Svábhegyen. A zöld gyepen egész szérűk vannak már taposva a polka- és csárdás-táncztól. A „Csillag” kocsmáros alig győzi egész háznépével a szolgálatot. Ott van az élvezetek Eldorádója: zenekar, népénekes-társaság, hinta, kerengőjáték (Ringelspiel); közbe döng a fagolyó a tekepályán; izmos legények ütik magasra ököllel a „balmot” (léggel tölt óriási lapda). Van ott czélbalövés, birkózás, karómászás; csörög a koczka a krajczáros Monte-Carlónál, hol vándor kucséber adja a bankot – fügekoszorú nyereménynyel. Ez alatt az ideális mulatozók elvándorolnak a Normafához s föl a János-hegyre, és gyönyörködnek a fölséges kilátásban. Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, neki pirult arczok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstypusai a fővárosi parasztnak; szilaj párok, kiknek nem volt elég a táncz, még hazatértükben is polkáznak az úton; disputáló polgárok, hetyke iparos legények, kik fogadott kintornással kísértetik magukat hazáig; exaltált családapák, kik minden áron a szabad ég alatt akarják tölteni az éjszakát, két oldalt támogatva a feleségtől, meg a leánycselédtől; közben egy sikongató szép leány, a kit felültettek egy szamárra s az neki viszi a tüske bozótnak. S ez a látvány így gombolyodik le ezernyi változatban késő éjfélig; de azért a gyepen még tánczolnak holdvilág, lámpafény mellett a kintorna körűl s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és bombardonja. És az egész zsivajgó néptömeg között nem látni egy zsandárt. Ritkán fordúl elő itt verekedés, vagy más egyéb kihágás. S az egész élvezetnek az adta meg a javát, hogy gyalog kellett feljönni érte. De hát még lemenni! Az apostolok lova volt az egyedűli közlekedési eszköz. Azért esett olyan jól!

A fogaskerekű vasút és svábhegyi nyaralók. Háry Gyulától

De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulató kertjének négyszázados hársfa-óriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat, és szőlőt ültettek mindenüvé.

A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk boszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunárul kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása.

A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) oda hozott ekkor egy svájczi vállalkozót (Cathry), a ki megkisérté a lehetetlent, a költő fantazmagoriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örűlt, a ki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parczellázott telkekre nyaralókat építtetett, a melyeket sok évi törlesztésre árúba bocsátott. Így támadt nehány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrészszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal, melyeknek középpontja az Eötvös nyaralójából átalakított pompás vendéglő.

A Stefánia-út a Városligetben. Vágó Páltól

Ez előtt tizenöt évvel, mikor a fogaskerekű vasút megnyílt, ezen czikk irója a Svábhegyről megemlékezve így irt:

„Kényelmes serpentina vezet föl a tetőre s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borúlnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkútak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva, – fenyőfák ligete, – népkert, – híres hazafiak szobrai. . . . . . . . Ne nevessetek rajta: nem a Svábhegyet írtam le, hanem a Monte Pinciót Rómában.”

És ma már e záró mondatot ki lehet törűlni; mert a Svábhegy utolérte ez ábrándképet: pompás kocsiút, árnyékos ligetek, nagyszerű vízvezeték, díszkertek, nagy hazafiak, Eötvös József, Széchenyi István művészi szobrai; sőt a mi a római díszhegynek nincsen, a Svábhegy tetején keleti pompával ellátott fürdő és – uszoda. Ez még álomnak is sok lett volna.

A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaczczal, boltokkal ellátva, telefon-hálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, a mikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, a mikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kigyó zörgött, az udvaron végig sétált a tüskés borz, a mikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak, – csak a vén poéta álmodja még vissza, a ki azokat mind szemeivel látta.

A fillokszera elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokkal dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztúlt telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.

A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, a mely a többi gazdagságot meghozza, s ennek a hypothecája a Svábhegy. Az erdei levegőben arany van. S a főváros pazar kézzel siet a Svábhegyet paradicsommá átalakítani. A vízvezeték maga másfél millióba kerűlt. (Igaz, hogy egyúttal Buda várost is ellátja.) Az egész hegycsoportot makadámozott útak szelik minden irányban keresztűl. Éjente lámpások helyettesítik a fénybogarakat, meglehetősen utólérve, sőt meghaladva azoknak a világítási képességét. S legközelebb, mint fentebb említettük, egy nagy területet vásárolt a főváros az államtól, egy őserdőt a Svábhegy folytatásában, mely, ha át lesz adva a nagy közönségnek, ellátva tanyákkal és mulatóhelyekkel: abban Budapest oly népkertet fog birni, a minővel egy világváros sem dicsekedhetik.

A Városliget.

Jelenleg a Városliget Budapest népéletének a gyűjtő medenczéje az év minden szakában. Nem csoda, ez van a városhoz a legközelebb s maholnap már benne lesz. Itt találkoznak, sőt egymással össze is vegyűlnek a high life élvezetei a low life mulatságaival. Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző; máskor a turf, a corso képezi az arénát, a hol a crème a szereplő s a plebs a néző.

A városligeti tó. Háry Gyulától

A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József herczegprimás birta a várostól s kezdte befásítani, útakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakúlt szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, a hol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a király-útczából kifútó hat soros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épűlt az első vashíd sodronyokból, a mely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hítták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épűlt a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherczeg virúló szépségében korán elhúnyt kedves leánya emlékének megörökítésére. A század elején, 1822-ben Schams Ferencznek Pest városáról német nyelven megjelent monographiája még gúnyosan jegyzi meg a Városligetről, hogy ott is megpróbálnak fákat ültetgetni; de nem lesz abból sermmi, hogy ott valaha erdő legyen!

Még a negyven év előtti Budapest leírója is (Häufler J. V.) a Városligetben csak egy, fogyatkozásairól nevezetes vadont lát, a hol sok a por, kevés a víz, drága az étel, nincsen világítás, unalmas a mulatság. Egyedűli kertek két oldalt a nagy sétány mellett voltak láthatók díszes nyaralókkal. Ma ez itt már város.

Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakúlt, széles kocsiútakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főherczegnőről nevezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhúzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, későbben a jégpálya csarnoka, a czirkus, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóverseny-pálya, az artézi kút és az artézi fürdő.

A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsíttal borítva, köröskörül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körűlfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt tovább haladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kisérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavillonjaival, hodályaival, aklaival és félszereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva. Az állatvilág ritka szép példányokban van itten képviselve, a királyi oroszlántól a bohócz majomig. Legérdekesebb benne a vízi szárnyasok tava s a baromfiudvar. Itt van a czirkus is, egészen vasból épűlt nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken tánczolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tüzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt.

A korcsolya-csarnok a városligeti tó partján. Vágó Páltól

A nagy pompás czirkussal átellenben találjuk a másikat: a nép czirkusát. Itt is erőművészek mutogatják nyaktörő játékaikat, de csak szerény kerítéssel körűlvéve, tíz krajczáros váltság mellett. S bár legtöbbször tömve van a nézőtér is, de kivűl még egyszer annyi néző áll, a kik ingyen részesűlnek az élvezetben, sőt a ki igazi gyönyörűséget akar magának szerezni, az fölmászik valamelyik fára. Köröskörűl minden platán meg van rakva fiatal nemzedékkel, a kiktől ezt az élvezetet irigyelni lehet, de eltiltani bajos.

És ezzel a népszerű czirkussal kezdődik a népliget.

Egy egész házcsoport ez, mely tarka-barka építészeti quodlibetben rend nélkűl foglal tért a fák alatt; kisebb-nagyobb színházak, melyekben marionettek játszanak és igazi emberek. Kisértetek színháza, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal; nem hiányzik közűlök az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképeket mutogat egy szép barna hölgy, a kinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajusza és kerek szakálla van; erős versenyt támaszt ellenében a kigyós leány, ki boa constrictorokat csavargat a dereka körűl és alligátorok torkába dugja a fejét; de mindkettőn túl tesz a magneta kisasszony, ki a szín közepéből jön elő, fejjel lefelé fordúlva s függ a levegőben saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva. De az ember arczú kakas is követeli az elismertetést. S a ki a jövendőt meg akarja tudni, annak is alkalom nyújtatik egy sátorban, a hol az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, a mit legjobban kiván. A ki gyorsan meg akar gazdagodni, útjában leli a népies lutrit. A ki az ereje nagyságáról akar hiteles adatot nyerni, ott találja az erőmérleget, a nagy fejű automat négert, a ki egy öt krajczáros pofoncsapásért akkorát ordít, a mekkora az ökölcsapás volt. Ha pedig a sportbeli ügyességét kivánja valaki kipróbálni, kinálkoznak a lövősátrak, a melyekben vízsugár tánczoltatta tojásokat lehet ledurrantani puskával. A ki erősebb testmozgásokra érez hajlandóságot, azt várva várja a hinták egész sorozata, melyek egyenként a leggyöngédebb föliratokkal pompáznak, s azokon a gavallérság, leginkább párosával, élvezi a légben repűlés és Newton örök theoriájának alkalmazását; de ha inkább kedveli a tengerészeti élvezeteket, egész szomszédi közelségben fölülhet a muszka csuszkapályára, mely híven adja vissza a nagy tengerhullámon ringó csónakban érzett izgalmakat. A kik pedig (többnyire szerelmes párok) örökre feledhetlenné akarják tenni a városligeti kirándúlás napját a késő korra nézve, azokat minden lépten-nyomon invitálja a momentfotográf, a ki olcsó pénzért oda varázsolja karöltő arczképeiket a gelatine-lapra.

Vasárnapi mulatság a népligetben. Kimnach Lászlótól

Prózai lelkek, anyagi érzelmű lények, mindezen magasabb érzékeket ingerlő élvezetek mellőzésével, könnyen rátalálnak arra, a mi kebleiket kielégíti; a nagy számmal berendezett korcsmákra, a hol barna czigánylegényejk húzzák a talp alá valót. Itt azután azt is lehet látni, hogyan tánczolják a csárdást a magyarok: kopogósan, reszketősen, ugratósan, mártogatósan, palotásan és verbunkosan. Ellenben a másik korcsmában veres sipkás szerb guszliczások csiklandozzák újjaikkal az érczhúrokat abban a meggyőződésben, hogy ők most muzsikálnak.

Kimagaslanak mind e mulatság színhelyei közűl az igazi lovagias sportnak az amphitheatrumai: magyarúl „keringék”, „ördögmalmok” („Ringelspel”-ek). Itt látni azután, kinek van igazi bátor szíve! Mert felülni a szilaj paripára, ahhoz minden paraszt tud: de fölkapni arra az ágaskodó festett ménre, s annak a hátán, szivarra gyújtva, vágtatni a választott hölgy után, ki maga részéről kényelmesen hátradűlt helyzetben foglalja el a festett hintó hátúlsó ülését, vagy pedig épenséggel egy szomszéd paripa hölgynyergében ülve, kéz kézben, lovagol hű szeladonja mellett: ehhez a mindennapinál erősebb elhatározás kell. Csupa gyönyörűség elnézni a nyeregbe felkapott bakát, csípőre tett kézzel, agyarára fogott verginiával, vágtatni a maga szakácsnéja mellett, a ki feszített veres parazoljával sorompóba hívja a fél világot.

De a mi mind ezen mulatságoknak a savát-borsát teszi, az a minden látványossági bódé előtt álló impressarióknak a hívogatása. Ezek többnyire olaszok. De annyira akklimatálva vannak már, hogy magyar programm-beszédekkel hódolnak a nemzeti közérzűletnek. Ezektől meghallgatni a magnetismusról és hypnotismusról s a kigyók biografiájáról való szakszerű informatiót, igaz szittya magyar nyelvre leforrázva, a legmagasabbra becsülendő műélvezet. Vasárnapokon és ünnepeken tízezerekre menő néptömeg szállja meg e népies mulatozás helyeit, minden néposztályt együtt lehet találni; ide mindenki gyalog jön, a népliget útczáján csak egy fajta szekérnek van szabad járása, annak, a melyet a százfodros szoknyájú dajka tol, a benne ülő fölcziczomázott babával.

Innen jobbra térve, átkelünk a már említett kis hídon a (Széchenyinek nevezett) kisebb szigetre, a hol elegáns Tivoli fogad, rendes czigányzenével. Gyönyörű hársfák vannak a szigeten. S innen túl, míg a Nádor-szigetet bejárjuk, egyik festői kép a másikat váltja, melyeket csak az oda épített artézi fürdő ideiglenes épületének prózai alakja zavar meg. Igaz, hogy prózai, de gyógyító hatásával jóltevő. Az artézi kútat, mely e fürdőt ellátja, a főváros készítteté Zsigmondy Vilmos mérnökkel, s ez a kontinens legmélyebb artézi kútja. A zöld fák alatt ott látjuk üldögélni a sápatag högyeket pohárkáikkal, kik az ingyen csorgó forrás hő vizét lassanként szürcsölgetik.

Jobbra e tótól és szigeteitől terűl el az országos kiállítás színhelye, melynek díszes épületei közűl fönnáll most is a nagy iparcsarnok, a királypavillon és a művész-csarnok. A nagy iparcsarnok jelenben kereskedelmi és ipari rendes kiállító helyűl szolgál; méltó a megtekintésre mindenkinek. A hazai iparczikkeket ott találjuk a legeredetibb mivoltukban és nagy választékben; virág- és gyümölcs-kiállítást is itt szoktak évenként rendezni.

Katonatisztek akadályversenye a városligeti lóversenytéren. Vágó Páltól

Rendkivűli, jótékony czélú ünnepélyes díszmenetek is innen szoktak kiindúlni, minőket a főváros előkelői, írókkal, művészekkel egyesűlten rendeznek, fantasztikus díszítésű társzekerekkel, melyekről a színházak kedvelt művésznői népies viseletekbe öltözve, szórnak az útczákat ellepő közönség közé virágokat és verseket, kisérve zenebandáktól és lovas legények banderiumaitól. Máskor egy országos tornaünnepély alkalmából négyezer serdülő tornászt lehet látni trombitaszóra elvonúlva katonai rendben, a hány csapat, annyiféle jelmezben, a kik aztán a régi görög olympi játékokat újítják föl a körűlkerített szabad téren, versenyezve a bajnoki koszorúért. A nagy nemzeti ünnepen, Szent István napján aztán itt lehet látni százezerét az egész országból idesereglett vidéki látogatóknak, s lehet gyönyörködni az egyesűlt dalárdák hatalmas kardalaiban.

A most már világhírre kapott Budapesti lóversenyek alkalmával ismét új életképet mutat a Városliget. A Stefánia-út a leglátogatottabb sétahelylyé válik. Egyik úri fogat a másik elé vágtat, egész sora a négy lovas hintóknak versenyez egymással; a hintókban a szépség, a divat gárdaezrede vonúl el szemeink előtt, melynek nem akar vége szakadni; s ez a tömege a szépségnek elfoglalja a versenytér tribünjeit. Lenn a turfon látni a hazai közélet celebritásait, híres külföldi vendégekkel együtt, de körűlöttük ott nyüzsög, ott forr az egész néptömeg: diák, kereskedő, iparos, s az mind lesi, várja a verseny eredményét, keresi a totalizatört, fogad a paripákra s osztozik az izgalmaiban, örömében és csalódásaiban a főrangúak mulatságának, s harsogó éljennel üdvözli a győztest. A lóverseny utáni kocsi-corso, melynél egyik úri fogat a másikat éri kettős sorban végig az Andrássy-úton, egyike Budapest legszebb látványainak. Már az Andrássy-út megalkotásánál erre gondoltak, a midőn a széles útcza közepét faburkolattal boríták be, s nem engedtek rajta közúti vasútat végig húzatni. Maga az Andrássy-út, mely a budapesti népéletben a szív aortáját képezi, Budapestnek valódi büszkesége. Az ország áldozatkészségével jött létre, Andrássy Gyula miniszterelnök kezdeményezése folytán, a két kilométernyi hosszúságú sugárút. Itt van Budapestnek valódi világvárost mutató képe. A Váczi-körúttól kezdve az oktogonig mind a két oldalát a palotasornak a legpazarabb boltkirakatok díszítik, fölváltva fényes berendezésű kávéházakkal és vendéglőkkel, melyek közt élénk forgalmat tart fönn az üzleti és vásárló közönség; délutánonként pedig egy nagy sétahelylyé alakúlnak át az aszfalt gyalogjárók, kocsipályává a faburkolatú útcza, melyen úri fogatok és bérkocsik kerűlgetik egymást élénk versenyzéssel; az oktogonon túl a köröndig már inkább csak paloták és bérházak vannak; boltok nélkűl; a széles útcza öt részre válik szét, ugyanannyi árnyas fasorral, a két szélső kövezett út a döczögő omnibuszok számára van átengedve, a középső a gyorsan vágtató fogatoknak, s annak a két oldalán, kavicsozott út egyfelől a gyalogjáró, másfelől a lovagló közönség számára föntartva. S itt látni derűlt napokon Budapest elegáns világát és munkás osztályait párhúzamosan a Városliget felé s onnan ismét visszahullámzani. A paloták sora után lombárnyékos kertektől körűlvett villák következnek; miniszterek és külföldi consulok s vagyonos osztálybeliek lakásai, melyekkel a sugárút mintegy beleolvadni látszik a Városligetbe. Nyáron át késő éjszakáig tart a mulató közönség eleven zaja, a kocsirobaj, a lüktető városi élet az Andrássy-út mentén.

Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdűl föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesűl; a városligeti tó nagy jégpályán kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, a mi este, villamvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány.

Ilyenkor a néphumor is érvényesűl; a hóhalmazokból építészeti csodákat raknak össze és nagyszerű szobrokat faragnak ki – magokat meg nem nevező művészek; a hó-palotákat elnevezik főconsuli kvártélyoknak, a hóbálványokat népszerű nagy embereknek, s azok ott pompáznak, míg a tavaszi nap véget nem vet a dicsőségüknek.

A közel jövendőben még egy nevezetességgel fog gazdagodni a Városliget. A zászlórúdas domb helyére (a mely rudat a néphumor a „város fogpiszkálójának” nevezett el) az Andrássy-ut ligeti torkolata előtti téren tervezett monumentális szobor: a szabadság-szobor, vagy Andrássy Gyula emléke, melyeknek pályázatra szánt mintáit már láthatják az avatottak hazai szobrászaink műtermeiben.

A Margit-sziget.

Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból, – az édenkert tiltott fája nélkűl.

A Duna hosszú útjából Budapest alá érkezve, két hatalmas ágra szakad, melyek a hajóalakú gyönyörű Margit-szigetet ölelik körűl. E két ág a szigeten alúl nyomban újra egyesűl a Margit-híd hatalmas érczívei alatt és az egész fővároson végig húzódó szilárd kőpartok közé lép.

Ritka szép ez a zöld lombok árnya alatt rejtőző sziget ott a fejedelmi folyam kellő közepén, közre fogva a budai hegyek s a pesti kőpartok által. Előtte a hatalmas két hídon túl emelkedik a folyó jobb felén a királyi palota s még alább a Szent Gellért hegye, bal felén a főváros legszebb palotasora. Mögötte az újpesti és az ó-budai sziget, mind a kettő hajógyárral és kikötővel. Ezek fogják körűl. Mint egy anya az „aranyos” leányát, úgy hordja ölében a főváros a Margit-szigetet.

Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margit-szigetre átlátogatni. A dunaparti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, a ki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat.

Manapság már a Margit-sziget a főváros közönségének legkedvesebb mulatóhelye, s egyúttal üdítő fürdőintézet, hová minden félórában hordják a gőzösök a közönséget, mely mulatni, üdülni vagy gyógyúlni siet.

De mint mulatóhely fölött is ott lebeg a hajdani emlékek kegyeletes és áhítatos szelleme, mely a magyar nemzet előidejében e helyen találta menedékét.

A Margit-sziget legrégibb királyainknak vadas kertje, majd kolostortelep volt. Öt kolostor volt egykor e kies szigeten, azok között a legemlékezetesebb a Szent Margit szűzé, melyet IV. Béla király a tatárdúlás után Margit nevű leánya számára építtetett. E kolostor lett a temetkező helye is a királyleánynak és testvérének, V. Istvánnak. Az apáczák itt mind az ország legfőbb zászlós urainak leányai valának, kettő a nádoré, kettő IV. Béla király unokája. A kolostorhoz nagy javadalmak tartoztak, melyeknek jövedelmét a királyleány istenes czélokra, jótékonyúl osztá bőkezűleg. Még holta után is csodatetteiről beszél a legenda: Margit királyleánynak unokaöcscse, László („Kun László” király) halálos betegen feküdt kórágyán, a Szent Margitnak arczára borított fátyola kelté életre újra.

A királyi udvartartás pompáját is gyakran látta a kies sziget, s színhelye volt annak a véres drámának, a melyben IV. Béla király unokáját, Béla macsói herczeget megölték, s mely azután folytatását lelte a Magyar- és Csehország között föllobbant háborúban.

A mohácsi vész után az apáczák elmenekűltek a kolostorokból s az áhítatnak szánt szent hajlékokból a török vezérek csináltak laktanyákat és lovaik számára istállókat.

Száznyolczvan év múlva a török hódoltság után kerűlt vissza a Margit-sziget a Budán letelepűlt apáczák birtokába; de már akkor a kolostorok helyén csak romok álltak, félig eltemetve a süppedő talajba. E romok figyelemre méltók úgy régészeti, mint építészeti becsüknél fogva.

A múlt század végén, midőn II. József a kolostorok vagyonát secularisálta, a Clarissa-nénék tulajdonából a vallási alapéba ment át a Margit-sziget, a honnan később, a pilis-csabai uradalomhoz csatoltatva, József nádor birtokába kerűlt. A főherczeg ültetteté azokat a közel százéves fákat, melyek a sziget partjait övezik. Ő építteté az első kényelmes nyári kastélyt a szigeten, egy romhoz ragasztva.

A Margit-sziget. A sziget alsó része. Az alsó vendéglő. Az artézi kút zuhatagja. Hajó-állomás. Rauscher Lajostól

Ilyen kegyeletre méltó romok fogadják a sziget látogatóját több helyen, melyek e század közepén még több tanúlmányra nyújtottak anyagot. Még láthatók voltak a régi fresco-festések, az aranyozások, a téglamozaikok rajtuk, a melyek azóta mind elporladtak.

A Szent Mihály kolostor homlokfala, melynek oldalához épűlt a nádor nyári lakása, még mutatja a hajdani csúcsíves ajtót és ablakot, az egész sűrűn befutva repkénynyel. Egy másik rom a Pestre néző parton emlékeztet a híres boldogasszony templomára. Ennyi maradt fönn a nagyszerű zárdából, melyet királyi pompával építtetett IV. Béla, Margit leánya menhelyéűl, olasz kőfaragók által. Egy magas torony emelkedik ki a düledékek közűl, benőve vadbozóttal, túlborítva százados topolyfák által. Az 1838-iki árvíz utáni talajegyengetés közben találtak e romok között egy sírüreget, s abban egy márványkoporsót, mely porladó csontokon kivűl egy koronát, gyűrűt és aranyhímzetű öltönydarabokat rejtett. Nem messze tőle egy gyermekkoponyát, gyöngyös diadémmel. Ezek nem apáczák maradványai lehettek, hanem világi fejedelmeké. A tudósok véleménye nem tud megállapodni kilétük felől.

A szigetre érkező vendégeket két pompásan berendezett vendéglő fogadja, egyik a sziget alsó, másik a felső részén. A főváros válogatott társaságainak kedvencz találkozó helye van itt, különösen a honatyáknak s gyakran megesik, hogy a míg a sziget felső vendéglőjében a többség pártja üli tűntető lakomáját, az alatt a kisebbség ellentűntetésűl az alsó vendéglőben lakomázik, s innen is, túlról is a rázendűlő tus hirdeti az országra szóló felköszöntéseket.

A sziget két végét összeköti egy lóvonatú vasút, melyen tíz percz alatt el lehet jutni a felső épületektől az alsókig folyton változó festői szép panorámák közt.

De a ki igazán élvezni akarja ez édenkert gyönyörűségeit, az nem sajnálja a gyalog sétát végig a két parton, a hol a hajdankor sugalmas emlékei fogadják, a megszentelt romok, körűlvéve gyümölcsösökkel, nagyszerű díszkertekkel, rózsaligetekkel és délszaki növényekkel, a kertészet diadalát mutatva be. Tavaszi délutánokon a virágok színpompája, a sűrű éjsötét lombok sűrűsége, a csalogányok hangversenye valami mythosi hangulatban egyesűl. Hát még az a sok szép asszony és leány! Budapest szépségkiállítása ez! – S a váltakozó sokaság között ott lehet látni magát a fenséges házi gazdát, József főherczeget, közszeretet környezte családtagjaival együtt.

A főherczegi lak s a mellette levő rom a Margit-szigeten. Klotild főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is, s éjfélenkint Margit napján túlföldi fény gyúlad ki a királyleány sírja fölött: megcsendűl az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél. – Mind ez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változtú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherczeg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesűl, s megszólal az ezüst harang is. – E század elején még úgy jellemezhette Pestet és Budát egy külföldi író, hogy e két város annyira német, hogy a külföldről ide vetődő utazó Németországban képzelheti magát, – ugyan magyarúl is beszélnek itt-amott – a nemesi családoknál; de a művelt emberek társalgási nyelve (a magyaroknál) mégis csak a latin. És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet.

Csodatevő varázsa is van a Margit-szigetnek: a kőgyógyfürdője. A század elején csak egy kis hévíz forrás, melyből József főherczeg fejedelmi bőkezűsége, Zsigmondy Vilmos mérnök szakértő munkálata által a kontinens egyik legnevezetesebb ártézi forrását idézteté elő. Ismertetni fogjuk ezt részletesen a budapesti fürdőintézetek között. A népélet rovatában is aként említjük föl, mint a varázsszép sziget egyik legvonzóbb sajátságát. A hatvan ölnyi mélyből feltörő víztömeg, mely a fürdőket ellátja, fölöslegével egy hatalmas zuhatagot képez, mely hat öles magasból egy mesterséges romtorony tetejéből omlik alá a Dunába, télen-nyáron, sötétzöldre festve romokat és sziklákat, a melyeken átront.

A Margit-sziget a budapesti népéletnek a legszebb mozzanatait mutatja be quintessentiában.

Ezért híják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsűlhetlenné sokszorosította.

A dunaparti élet.

A Dunapart mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A lánczhídtól a Petőfi-térig terjedő corsón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsivel ott nem szabad járni); ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk ákáczfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat; hatan czepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargonczán tolnak becsomagolt dohánybálokat, térdig-vállig gyürkőzött athletai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdűlést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszó-versenyeket. A fényűzés, a munka és az üdűlés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerűlgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.

A Vigadó előtti kioszk. Ujváry Ignácztól

Folytatja a képet alább a gyümölcspiacz, mely alant a rakparton elkezdődve végig vonúl egész a vámházig, kiszélesedik a plebánia-téren: ernyős sátorokkal és azok nélkűl, hagymafentő sánczok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosár számra; a hamvas kék szilva s a sárgúló őszi baraczk öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy ketté szelve a vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kiméletet kiván: az nem hagyja magát kupaczba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkűl a legsulyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, a kik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben daczolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, a ki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kisérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordúlni a svábhegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.

Tovább haladva a Dunapart mentén, rábukkanunk a nagy baromfi-piaczra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiaczon, a kránczlis hölgyekkel, kik csirkét, libát kinálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész koloniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopoliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malaczok sem, a melyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy új-év napján a malaczpecsenye szerencsét hoz, mert „előre” túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra” kapar!

Ebbe a kedélyes népcsődűletbe elszórva, – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a Laczi-konyhákat.

Egy kis magyarázat kell hozzá.

A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátúl maradt a jó Dobzse László, a ki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laczi konyhának.

De annyit meg kell vallanunk, hogy a ki még abból a fehér czipó közé szorított czigány pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karczosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?

Egy útcza-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiacra bukkanunk.

A halárusnők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délczeg, kidomborúlt alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelűl szánt kisebb fajta viczkándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük.

Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszíntes házaiba, kedélyes halászlére, a hol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal, – meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak – ritkaságképen.

Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kinálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, a mitől a délelőtti órákban visszhangzanak Páris és Nápoly útczái.

Még nehány évtizeddel ez előtt lehetett nehány sajátszerű hangot hallani az útczákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végig kiabálta az utczát a „szalmát vegyenek”-kel, a váczi olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen's a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyar-németűl), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!”, stb. Ma már mind ez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; a kinek valami eladni valója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek.

Most egy intésére a bűvészpálczának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokróczba bugyolált lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vácz alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alúl, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettősváros között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökűl rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hídászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőket zúdít az álló hídak kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra s azokból a folyam házmagasságú torlatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyúszót. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekűlésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával; valahol az árvíz egy épületfatelepet sodort el. Akadnak merész hajósok, a kik dereglyével behatolnak a jégárba s összeszedik az úszó zsákmányt. Ellenben nagy derűltséget kelt az a jégtáblára szorúlt nyúlpár, mely bámúlva nézi, hogy mennek el mellette a házak. Végre meghozza valaki az örömhírt az állandó árvízbizottságtól, hogy a dunaföldvári jégtorlasz megindúlt. Perczek alatt szájról szájra terjed a mentő szó, s arra tízezernyi ajk kiáltja harsogva az éljent. Megéljenezik a Dunát! Csak a lapátos emberek nem éljeneznek. A jég volt az ő aratásuk.

Közlakomák, mulatságok.

Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygieniai, ornithologiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai, stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesűlnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást.

Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkűl lefolyjon, s ha országos csapás jön: árviz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsülyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, a kik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvriadalában vész el.

Czigány zenekar egy budapesti vendéglőben. Feszty Árpádtól

S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony czéllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (a hol senki sem visel calicot-t) és álarczos bálok (a hol senki sem visel álarczot). Ezekben mindenki megjelenhet, a ki elegánsúl van öltözve. Vannak aztán végre a nagy közönség számára rendezett álarczos bálok, a hol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenűl megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vígadó termeiben tartatnak.

A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű tánczvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva.

Farsangon különben az egész ég tele van hegedűvel, s a ki a poharat a fenekéig szereti kiüríteni, a hol a seprűje van: elvágtathat ugyanegy órában a Vígadó elite báljából a külvárosok táncz-szalonjaiba s tanúlmányozhatja az ethnographiai különbséget ugyanazon népfajnak két különböző meridianus alatt kifejlett szokásai között.

Nincs mulatság, bál, közlakoma czigányzene nélkűl. Egy prim hegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos, meg egy czimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a czigány bandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, a melyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire fínom hallás után játszanak és hangjegyek nélkűl úgy, hogy az ilyen czigánybanda egy hallásra eljátsza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; a mellett többféle királyhymnuszt, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indúlót és a Marseillaiset; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a primásnak egy intésére rögtön eljátszák a legcorrectebben. Bámúlatos az emlékezetük és a zeneérzékük. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenűl: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patronusét). Maga a primásuk hegedűvirtuóz, a ki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. A mellett jó czimbora. Csak úgy poharazik, mint a házi gazda; de soha le nem issza magát. Részeg czigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvencz nótáját, a fülébe húzza s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetében valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi czigány egyúttal tisztességes polgár, a ki adóját megfizeti s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb primásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott; pap és ügyvéd is vált közűlök. E czigánybandáknak legtöbbje beútazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párisban, Londonban, még az oceánon túl is; de azért csak visszakivánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a czigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon.

Ájtatosságok.

Eddig csak világi mulatságaiban szemléltük Budapest lakosságát; most keressük fel ájtatosságai közepett.

Ez áhitat tanújelei maguk a templomok. Budapest díszes egyházait nem az uralkodók, nem a főpapok építtették, hanem maguk a felekezetek saját áldozataikkal: római katholikusok, görögök, reformátusok, evangelikusok és zsidók egyaránt. S ezek a templomok mindig telve vannak s egyre újakkal szaporodnak, mert a régiek nem képesek befogadni az ájtatoskodókat. A magasan kiemelkedő Lipót-városi bazilika építési költségeinek tetemes részét maga a főváros fedezte saját jövedelméből, tehát hozzájárúlt minden felekezet a maga adó-filléreivel. S minthogy a főváros maga a patronus, annál fogva az a sajátszerű helyzet fordul elő, hogy a midőn a plebános-választásnál (tizennégy plebánia van) a képviselő-bizottság szavazatai beadatnak, a nem római katholikus városi képviselők is hozzájárulnak a választáshoz. S görögök, protestánsok és izraeliták épen olyan buzgósággal igyekeznek a legérdemesebbnek tartott jelöltet diadalra juttatni, mint a saját felekezetebeli választó tagok. Ennek talán sehol a világon nincsen párja.

Vannak ünnepnapok, melyeken az áhítatosság átlépi a templom küszöbeit s kilép a fűvel behintett útczákra.

A sátoros ünnepeken, úrnapján a fényes szertartású körmenetek alatt szünetel sok útczán a közlekedés.

Föltámadás napján a buzgó néptömeg fedetlen fővel, zsolozsmát énekelve követi a fényes mennyezet alatt körűlhordott oltári szentséget és Krisztus-szobrot, a teljes ornátusban kisérő papokat templomról templomra.

Pár évtizededdel ez előtt az egész nagy bőjtben végig járták a nagy Stáczió-útczát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez útcza végén van egy tér és halom; azon áll a kalvária. Magának az útczának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stácziók” fülkéi, melyekben fresco-festéssel voltak ábrázolva a „passio” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az ide vonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utána mondottak. A szent képeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körűl e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is. Manapság már, minthogy a város terjedése miatt a kalvária-dombot messzebbre fogják kihelyezni, az újon épűlt házakon nincsenek többé „passio”-képek; az ájtatos körmenetek kivűl esnek a járt útczákon. Hanem azért a régi áhítatosságot megtaláljuk a külvárosi búcsúk napjain, melyek az illető templomnak nevet adott szent naptári évfordulóján szoktak egészen falusi búcsúk mintájára megtartani.

A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-ikán már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezerenként számítható. S azonkivűl minden útcza, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfűzérekkel és zászlókkal. A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indúl ki harangzúgás között, a katholikus legény-egyesűletek nyítják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plebánusok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőr-drabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, aczél sisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok, stb., és végre a herczegprimás bibornoki pompájában, fényes papi kisérettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kiséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai. Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonúl át, a hol a herczegprimás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratorium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, a hol a herczegprimás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-iki ünnepnapi munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni.

Szent István napi körmenet. Kimnach Lászlótól

Hasonló, általánossá vált kegyelet ünnepe a halottak és mindenszentek napja Budapesten. Megnépesűlnek ekkor a temetők, kivirágoznak a sírok; gazdag és szegény egyaránt siet a maga kedveseinek elvinni a kegyelet koszorúját; este kigyúladnak a sírokon az örök világosságot jelképező lámpák, viaszgyertyák, az egész temető egy csillagokkal elborított nagy kertnek tűnik föl. A főváros és az ország által emelt pompás mauzoleumok: Batthyány Lajos és Deák Ferenczé, nagy pompával vannak földíszítve és kivilágítva, s ezeket késő estig sűrű néptömeg látogatja, reggeltől esthajnalig járnak a koszorúkat vivő testűletek, az egyetemi tanulók tömegestűl, kik a nemzet nagy halottjainak sírjait megkoszorúzzák s azok előtt lelkesítő emlékbeszédeket tartanak s nemzeti hymnusokat énekelnek. Sorba érkeznek más testűletek is meglátogatni a magok halottjai sírját: színészek, legény-egyesűletek, munkások, tűzoltók, dalkörök, a Budapesten lakó lengyelek, mint a temetőbe sereglenek e napon megújítani kedves halottaiknak emlékezetét. Azok a temetkezési díszmenetek pedig, melyekkel az országnak egy-egy nagy halottjait végnyugalma helyére kiséri a nemzet, az Akadémia palotájának előcsarnokában fölállított ravataltól a kerepesi-úti temetőig, mind a gyászpompa, mind a tömeges részvét impozáns jeleneteit szokták megragadó képekben fölmutatni, melyeknek legszebb jellemvonása az, hogy az egész nagy közönség gyalog kiséri ki sűrű zárt tömegben a városon végig egészen a sírig felejthetlen halottját.

Társadalmi és politikai élet.

A budapesti népéletet általában kevéssé tarkítja más fővárosok könnyűvérű zajos mulatozása. A diákéletből hiányoznak a Burschenschaftok: nincsenek couleur diákok s az azokkal kapcsolatos zajos commersek és paukereiok. Nem látni a müncheni Salvator-ser kimérésénél ismeretes széles jókedvet, a mesterlegények fölszabadításának cemeroniáit. Nincsenek mabillek, closerie des lilask, moulin rougeok, s a ledér mulatozásnak hasonló szabadalmazott fészkei.

Orfeuma, énekes kávéháza ugyan van Budapestnek is elég; de azokat csak egy bizonyos társadalmi vonalig terjedő közönség látogatja, mások csak ritkán kiváncsiságból, s külső fényre mind ezek a külföldiekkel nem vetekedhetnek.

A helyett a komolyabb látványosságoknak nagy kedvelője a budapesti nép. Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyvást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel.

Sokat tesz a lakosság nyári enyhűlésére különben a budapesti fürdők nagy száma és kényelmes berendezése is. Nyolcz különböző fürdőben lehet válogatni, s az oda utazás a Lukács-fürdői „sárga rigókon” nem kerűl többe hat krajczárnál, sőt ingyenes népfürdők is vannak.

A társadalmi tömörűlés elősegítésére szolgál a számtalan klub, egyesűlet és kaszinó. Minden iparos osztálynak van saját egyesűlete, társalgáson kivűl jótékony czélokkal is összekötve, s minden városrésznek van kaszinója. Emezek közt legkiválóbb a Széchenyi István gróf által a harminczas években alakított első „Nemzeti kaszinó”, mely saját palotájában, igazi főúri pompával van berendezve s gyűlhelyéűl szolgál az ország előkelőségének, főnemeseinek és tudósainak. Könyvtára egyike a leggazdagabbaknak.

Azon kivűl vannak az Országos kaszinó, a tisztviselők társasköre, a különböző városrészek külön társaskörei, s még néposztályok és foglalkozási szakmák szerint szervezett társasegyletek is. Továbbá az athleták, a tűzoltók, a mentők társúlatai; az írói és művészi egyletek, a hirlapírói „Otthon”, s különösen pártklubok. Még tartja magát régi hírében a lövölde; de már nem olvassuk rendes bulletinjeit a lapokban; a dalegyletek csak extravillán működnek, s az egyenruhás veterán-egyletek csak egyszerű temetkezési kiséretté szálltak alá.

A budapesti közönség különben nagyon szereti a látványosságokat. Az udvar jelenléte alkalmával a királyi vár kapuja, a fölvonúlások órájában a két hidfő mindig népsokaság által van megszállva; még az országház kapuja előtt is kiváncsi néptömeg verődik össze, mely a híres embereket óhajtja látni.

Nagy vonzóerőt gyakorol maga az országház is, melynek karzatai rendesen tömve vannak a közönség minden osztályából való látogatókkal.

Mikor aztán a képviselőválasztás ideje közelít, akkor politikai klubbá alakúl át minden egyesűlet. Nincs kávéház, vendéglő, a hol egyik vagy másik jelöltnek a pártja tanyát ne ütne, s ezt jelzi a kapu fölé kitűzött nagy nemzetiszín zászló, a jelölt nevével.

Hat héttel a választás előtt már megkezdődik a munka. A választókerület legtekintélyesebb polgárai fölhívást intéznek plakátok útján a párthívekhez, hogy a jövő vasárnapon gyűljenek össze nagy számmal a megjelölt helyiségben. Ott azután megválasztják a százas bizottságot, s megbízzák azt, hogy huszonöt hintóra ülve vonúljon föl a kiszemelt jeles férfiúhoz, akiben a párt közbizalma egyesűl, s kérje föl őt a jelöltség elfogadására. A nagy férfiú enged a megtisztelő fölhívásnak s a százas bizottsággal együtt visszatérve a gyülekező helyre, kinyilatkoztatja, hogy büszkének érzi magát, ha ezen kerület érzelmeinek tolmácsa lehet a jövő országgyűlésen. Az alatt megválasztották az elnököt, két alelnököt, három jegyzőt és egy pénztárnokot, a ki az alkotmányos működés költségeit fogja elintézni. A szükséges összeg nagy hamar alá van írva. A választás költségeit a párthívek viselik. A legelső kiadás száz, vagy kétszáz, vagy ötszáz zászlónak a beszerzése, a jelölt nevével ellátva. Minden házi úrnak kötelességévé van téve egy ilyen zászlót a háza padlás-ablakába kitűzni. Ekkor a jövő vasárnapra kitűzetik a nagy gyűlés, melyen a jelölt programmbeszédjét meg fogja tartani.

De már akkorra az ellenpárt is szervezkedett, s egy más nyilvános téren vagy teremben megtartandó gyűlést hívott össze. Már erre a nagy gyűlésre száz hintóval mennek a jelöltért, s minden kocsis mellé ül egy zászlót lobogtató polgártárs. Az útczán párt szerint éljenezik vagy a kocsiban ülő nagy embert, vagy az ellenfelét. A programmbeszéd nagy lelkesedés között megtartatik, egy óra legalább megkivántatik hozzá. Akkor az egész közönség hazáig kíséri a maga jelöltjét; a két párt gyakran összetalálkozik az útczán. Nem inzultálja senki az ellenfelét, csak a saját jelöltjét éljenezi, s aztán számlálja, hogy hány kocsival voltak amazok. A jövő fölvonúlásnál két annyival fognak kirukkolni.

A következő vasárnapra tűzetik ki a nagy pártlakoma ötszáz terítékkel. A mit nem szabad az „etetés-itatás” rovatába sorozni; mert a fővárosi választópolgár a saját költségére lakomázik s ott a „tisztelt jelölt” nem „gazda”, hanem „vendég”.

Képviselőválasztási menet a Múzeum-körúton. Vágó Páltól

De a közbeeső idő sem foly le tétlenűl. Minden útczaszegletet, házoldalt, épületállványt tele ragasztanak a jelöltet éljenező hirdetményekkel és öles fölhívásokkal. Ha az egyik jelölt színe vörös, akkor a másiké zöld; ugyanilyen színű tollakat visel minden vele tartó polgár is a kalapján, a választmányi tagok pedig szalagcsillagot is a gomblyukban. – Az alatt folyik minden kávéházban, minden kocsmában a kapaczitálás. Elővesznek minden furfangot, kecsegtetést, ijeszgetést, hogy az ingadozókat a saját pártjukra térítsék. Tisztességes emberek olyan gorombaságokat mondanak egymásnak, hogy máskor párbaj lenne belőle. Most minden szabad. Apák a fiaikkal, feleségek a férjeikkel otthon összevesznek. Nem lesz belőle sem kitagadás, sem válópör. Most minden szabad.

Budapesti rendőrök. Kimnach Lászlótól

A párt organizálja magát. Minden útcza kápláraljakra van fölosztva: egy ember felelős tízért, hogy azokat együtt tartja és behozza. A nagy lakomán lelkesűlt áldomásokat mondanak, melyeknek mindegyike egy-egy programmbeszéd. A párt hírlapjai megtelnek velök. A programmbeszédeket pedig kinyomatják, s azokat, többnyire a jelölt arczképével ellátva, ingyen osztják úton-útfélen. Permanens hivatalt állítanak föl, mely rendes statisztikát készít a választókról, ki tartozik ide, ki amoda, ki mit mondott? Ki volna rá hatással, hogy megnyerhető legyen? Mind a két párt arra az örvendetes eredményre jut, hogy legkevesebb tíz szavazattal, de biztosan győzni fog. Ezer meg ezer a szavazó! A jelöltnek még egy programmbeszédet kell tartania, hogy az ellenjelölt beszédében mondottakat ellensulyozza. Arra természetesen az ellenjelölt megint tart egy visszafelelést, a mely állását újra megerősíti. Következik egy tánczvigalom, melyen a jelöltnek ki kell magát tűntetnie, mert a hölgyeknek nagy hatása van a választásokra. Ifjú honpolgároknak, kik a választási mozgalom alatt jönnek a világra, természetesen mind a „képviselőjelölt” a keresztatyja. A fiatalság fáklyászenével tiszteli meg a pártja jelöltjét; lelkes szónoklatok és a Rákóczy-indúló hangjai elevenítik föl az útczát. Új dalt komponálnak a jelölt tiszteletére s azt a dalárdák eléneklik. Az ellenjelölt tiszteletére is íratnak versek, de azok már épen nem hízelgő tartalmúak. A városrész legszélesebb útczáján két átelleni három-emeletes háznak a padlásáról egy kötél vonatik keresztűl, s arról egy óriási zászló leng alá a jelölt nevével. Természetesen az ellenjelölt részéről is hasonló történik. Lényegesebb munkát végeznek el a párt kortesvezérei, kik reklamácziók útján igyekeznek az ellenpárt táborából, a mit lehet, „lefaragni”, ellenben a saját híveinek megtámadott jogát fentartani. Ez kellemetlen munka. Végre, mikor elkövetkezik a nagy választási nap, már korán reggel összesereglenek a választók a kijelölt külön gyülekező helyre s onnan gyalog, elől vitt zászlók lobogtatása és zeneszó mellett vonúlnak a választás színhelyére. S ott mindenik párt megbízza az elnökét és alelnökét, hogy mint bizalmi férfiak képviseljék a szavazatszedő urnánál a pártot; azok ügyelnek föl a szavazók személyazonosságára és hogy nem megy-e valaki kétszer szavazni. A pártelnök ajánlja a jelöltet pontban 8 órakor még más 10 választópolgár aláírása mellett s pontban 81/2 órakor kivánja a szavazatot, a mit a választási elnök ünnepélyesen kijelent. Kezdetben húszával bocsátják be párt szerint a szavazókat. Délig egyenlő lépést tart mind a kettő. Délután az egyik párt megcsappan. Már akkor csak öt perczenként küldenek be egy-egy szavazót. Az ellenpárt felűlkerekedik. De azért nem hagyják abba a harczot. Megindúlnak hintókon, omnibuszokon, tejes-szekereken az elszórt híveket összeszedni, s nagy az öröm, mikor visszatér egy kocsi a megkapott szavazóval. Most kell vigyázni a vezéreknek és káplároknak, hogy a szállingó híveket az ellenfél el ne kapkodja; nyargonczok vágtatnak a hírlapokhoz a bulletinekkel: mennyi a vörös toll száma, mennyi a zöldé. Az útczákat ellepik a néptömegek. Mindenki lázas izgalomban jár-kel. Végre megérkeznek az omnibuszok, a tejes-szekerek. Nagy az örömriadal az ellenpártban: „Itt vannak az extravillánok!” Azok korábban nem jöhettek, mert a mezei munkával voltak elfoglalva. Ezek megint helyreütik az egyensulyt. De más sem volt rest! Azok meg rezervában tartották a százas bizottságot, s mikor már az ellenpárt biztosnak hitte a diadalt, akkor berukkolnak, és mire az éj beáll, csakugyan megszerzik nehány szavazattal a többséget. De még a kórházból is elhozzák a betegeket – szavazni!

Mikor aztán az elnök bezárta a választást, kihirdette az eredményt: akkor fölzendűl az örömriadal a győzelmes pártban. Most már kétszáz kocsival vonúlnak a megválasztott képviselőért, a kit öt fehér lovas, elől-hátúl föllobogózott hintón visznek a választás színhelyére a mandatumot átvenni. A míg odáig eljut, a kocsija megtelik bokrétákkal és koszorúkkal, melyeket a szép hölgyek az ablakokból hajigáltak le. Két felűl lobogó inges-gatyás lovasok bandériuma kiséri; az egész útcza tele van repűlő zászlókkal és éljen kiáltozással.

Hát bizony Budapesten így megy a képviselőválasztás. Nem teszszük a kezünket az ölünkbe, hanem megteszünk mindent a hazáért. A ki győzni akar, küzdjön érte!

A királykoronázás.

A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánúlása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is.

Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve, – mióta a választott német császárság megszűnt, – egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén az ország nagyjai esküsznek hűséget a felkent uralkodónak. De a magyar király koronázási ünnepélyén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni.

I. Ferencz József Ő Felsége megkoronáztatása 1867 június 8-án. – Az eskü. Székely Bertalan aquarel festménye után, mely a királyné Ő Felsége birtokában van.

A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálcza, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.

A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepély is egy országos ülés számban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai felnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A lánczhíddal szemben, a pesti Dunaparton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet.

Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesűlt éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolcz fehér ló vonta lassu lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brilliantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherczeg és főherczegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plebánia-templom elé vonúlt, a hol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi herczegprimás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körűl az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ez alatt Liszt Ferencz koronázási miséjét zengette a templomi chorus.

Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az útczára s aztán végig zúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kisérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonúlt; az útcza nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton ülve, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonúlta után, hagyományos szokás szerint, neki esett a szőnyegűl szolgált posztónak s azt késekkel feldarabolta emlékűl. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.

S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskületételre való felvonúlás: a budai vízi kaputól, az Albrecht-úton, a lánczhídon végig egész az eskütérig. Elől vonúltak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálczahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei banderiumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kaczagányokkal, sastollal és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrinyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos veres ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, a melyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok czímereit viselték. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országczímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbiró az ország kormánypálczájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főherczegek, végűl a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S a milyen hosszú volt az út a budai Szent János templomtól a pesti plebánia-térig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesűlten éljenző közönséggel.

A plebánia-téren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körűl az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arczczal napkeletnek fordúlva, jobbját három felemelt újjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a herczegprimás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskületétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortűzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni birtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebánia-tért „Eskü-tér”-nek.

Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonúlt a koronázási domb felé. Ide érve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéűl volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával annak jeléűl, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.

Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.

Következett rá a formaszerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programmba tartozik s ez fejezi be az ünnepélyt.

A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást.

A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonúlt a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléűl bemutatni.

A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonúlás. Legelől ment száz fehérbe öltözött leányka, nemzeti szín és kék vállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és czukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális czipót emeltek vállaikon, a czukrászok a király kardvágását a királydombon remekűl utánzó czukrász-művet. Következtek a mésesbábosok, lobogós ingújjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot czepeltek szájánál farkánál rúdra kötve. Nyalka csikósok csapatja délczeg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket czigány zenekar kisért, nemzeti indúlót harsogtatva. Azután döczögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzeti színű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szarvánál. A hízott göböly arany rojtos veres bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négy lovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonúlása, szép leányok, délczeg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négy lovas szekeret fogtak körűl, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölűlmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kisérete; egy egész malmot a benne őrölő molnárral együtt czepelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyem zászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben ugyan ily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonúlást.

A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elől a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párducz-kaczagánynyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; a hány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje czímerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonúló díszmenethez az útczasorok és főterek minden talpalattnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arczon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó „Van koronás királya Magyarországnak!” – Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében s azt soha ne felejtse!

Cserna Károlytól