Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Az építés Budapesten.

Az építés Budapesten.

Pasteiner Gyulától

A rómaiak kora.

Aquincum tájéka. Dörre Tivadartól

Budapest területén az építésnek legrégibb emlékei a római uralom idejéből valók. Ezek Aquincumnak az utóbbi évtized alatt részben fölásott romjai. De nem a római katonák voltak e vidék legrégibb lakói. A város környékén talált bronz és réz kardok, balták, vésők, tűk, karpereczek, egyéb eszközök és azoknak öntésénél használt öntő-minták arról tanúskodnak, hogy a rómaiak ide jövetele előtt e tájon és az egész Dunán túli vidéken oly nép lakott, a mely meg sem közelítette ugyan a római műveltséget, de a polgárosúltságnak már bizonyos fokán állott, a műveltség iránti hajlam már ki volt fejlődve benne és mindenek fölött békés természetű volt. A nép polgárosúltságának bizonyítékai a városok, melyek mellett a hódító letelepedett, megtartva nevüket. A nyelvtudomány e városok neveiből bebizonyítá, hogy a Magyarország Dunán túli részén lakott nép a kelta törzshöz tartozott. A mai Ó-Buda helyén feküdt kelta városnak Ak-ink volt a neve. Ebből lett aztán Aquincum.

Pannóniát Kr. e. 34-ben Augusztus kezdé meghódítani. Azon túl őt és utódait kétszáz éven át állandóan foglalkoztatta e vállalkozás. Trajanus Pannonia nagyobb biztonságáért Kr. u. 100-tól 107-ig két nagy hadjáratban meghódítá Dáciát. Ekkor keletkezett a birodalom új határa, melyet a Duna mentén Bécstől Eszékig húzódott római erődítmények, állandó táborok és kisebb katonai állomások hosszú lánczolata védett. Valószínű, hogy szintén ebbe az időbe esik Aquincum első római megtelepítése. Csakis ekkor vált fontossá e hely, mint a Kelet, illetőleg Dácia és a Nyugat közötti közlekedésnek csaknem elkerűlhetetlen állomása. Kr. u. 107-től kezdve Alsó- és Felső-Pannóniát különböztetik meg. Ptolomaeus 140 körűl említi először Aquincumot Alsó-Pannonia városai között. Ekkor még csak castrum volt. Hadrianus 138-ban municipiummá tevé, s valószínű, hogy a legio II. adjutrix e császár uralkodása alatt helyeztetett ide. Marcus Aurelius idejében (161–180) már nevezetes római telep volt, mert az útak mérföldhoszszát a jelző kövek, mint középponttól, ismét számítják. Septimius Severus (193–211) colonia rangjára emelte. Ez időtől fogva a város Colonia Septimia Aquincum; az itt állomásozó legio pedig legio II. Severiana. II. Valentinianust 383-ban Aquincumban kiálták ki császárrá a legiók. Nem sokára azután a népvándorlás viharai elsöpörték a római birodalmat, Aquincum pusztúlásnak indúlt, még a neve is feledékenységbe merűlt.

Aquincum hézagosan ismert történetének e nehány adata egyszersmind megjelöli az építészeti tevékenységnek itteni főbb mozzanatait is. A második század elején a megerősített állandó tábor körűl a veteránusoknak és a legiót kisérő markotányosoknak hamarosan összetákolt bódéi, a canabák állottak. A harmadik század elején, midőn Aquincum colonia rangjára emeltetett és a telep ősi lakói a canabák jövevényeivel összeolvadtak, megkezdődött a római hódítással együtt járó építkezés, a mely sehol sem volt a nagyszerűség híján. Templomok, forum, bazilika, palaestra, színház, amphitheatrum, vízvezeték, fürdők és kényelmesebb lakóházak épültek. A mindenütt polgárosító római katonaság és kisérete ez alkotásainak romjai másfél ezer év múltával kiemelik Aquincum nevét a feledésből, világot vetnek arra a szerepre, melyet e város a világbirodalom történetében játszott és érdekes adalékot szolgáltatnak Róma provinciális építészetének megismeréséhez.

A rómaiaknak a művészetek közűl az építészetre volt kiváló hajlamuk. Közhasznú nyilvános épületeik korszakot alkotnak az építészet és az emberiség történetében. A kényelmes elrendezést, a szerkezet tökéletességét tartja szem előtt és általán a hatás nagyszerűségére törekszik; e mellett a díszítő formák szép kimunkálására kevesebb gondot fordít. Mielőtt az itteni maradványokat megtekintenők, a fönti általános jellemvonáson kivűl arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a III. század elején az aquincumi nagyobb arányú építkezés idejében, a római építészet már túl volt a virágzás korán. Számba veendő az is, hogy ez a város nem oly szerencsétlenűl pusztúlt el, mint a campaniai városok. Ezeket a Vezuv lávája és hamuja úgy temette el, hogy több mint másfél ezer év mulva egész valójukban kerűltek napvilágra. Aquincum lakói a hunok és avarok elől menekűltek. Aztán az idő és az emberek végezték pusztító munkájokat, s csak az maradt meg, a mi a föld gyomrába temetkezett. Tehát előre tudjuk, hogy Aquincumban nem lesz alkalmunk a római építés nagyszerűségét csodálni; a romok között csakis szerényebb épületek alapjait találjuk.

Az aquincumi amphitheatrum. Dörre Tivadartól

Legelőször Ó-Budán a Flórián-téren 1778-ban véletlenségből bukkantak rá egy római épület maradványára, mely valamely fürdőnek egyik oldalán félkörű fülkével biró része, bizonyosan tepidariuma lehetett. Trachytból faragott, részint téglákkal épített oszlopocskákon nyugodott a padozat s az alatta levő üregben közlekedő meleg levegő fűté a helyiséget. A rómaiak úgy hívták, hogy hypocaustum. 1820-ban pedig Ó-Buda délnyugati sarkán az úgy nevezett Királyhalmon pinczeásás közben akadtak egy körűlbelűl öles vastagságú kő falra. Ez állítólag a theatrum maradványa lenne. Mind a két helyen a házak álltak útjában a további kutatásnak. Az Ó-Budával átellenben elterűlő szigeten, a hajógyár területén, 1851-ben és 1852-ben szintén épület nyomaira akadtak. További kutatásokból kétségtelenűl kiderűlt, hogy ez az épület nagyobb terjedelmű fürdő volt. E körűlmény, nemkülönben az, hogy a Duna ágának medrében is találtak falmaradványokat, arra enged következtetni, hogy a sziget csak a római kor után lett szigetté, az előtt összefüggött a szárazzal. A mai Ó-Buda és az ezzel szomszédos szigeten levő hajógyár helyén tehát egykor város állott és számos római fölírat bizonysága szerint ez volt Aquincum. Éjszakra, mintegy négyezer méter távolságban, a lőpormalom környékén bugyogó meleg forrásokból látták el a város fürdőit vízzel. A vezetéknek, e jellemző római építménynek nagy részét elhordták építő anyagúl; pilléreinek maradványai formátlan kő-tömegekként állnak hosszú sorban; egyiken-másikon még meglátszik a boltívek kezdete, melyen a vízvezető vályú nyugodott.

A pillérek nyomán haladva, Ó-Budától mintegy háromezer méternyi távolságban a terület egyenetlen fölszíne, de még inkább az országúttól balra emelkedő Csigadomb már régebben felköltötte a figyelmet. A domb oldalából kilátszottak valami épületmaradványok, de azokat nem kutatták. Utóbb a főváros hatósága elhatározván a terület fölásatását, a munka 1880-ik év őszén megkezdetett, s azóta évenként egy-két hónapon át folytatják. A fölásott romok négy külön álló nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport az országútnak a nyugati, a másik három a keleti oldalán és egészen mellette terűl el.

Az országút nyugati oldalán vannak az állandó tábor romjai. Eddig csak nyugati falának két sarka van fölásva, tehát épen annyi, a mennyiből következtethetjük, hogy hoszsza mintegy 500 méter lehetett. Tőszomszédságában, a Csigadomb alól, egy amphitheatrumnak részint koczkakőből, részint pedig szabálytalanúl egymás mellé illesztett terméskőből épűlt vastag alapfalai kerűltek napvilágra. Ezek hű képet nyújtanak az építmény kiterjedéséről, általános elrendezéséről, s arról, hogy a külső körfalat miként erősítették meg külső és belső támasztó falakkal. A belső falon megtaláljuk az arenára nyíló, szám szerint hat ketrecz nyomát is. Ezekben tartották a vadállatokat. Mint minden amphitheatrum elrendezése, úgy ezé is ellypsis-alakú. Kelet-nyugati irányú hosszanti tengelye 86.45, éjszak-déli irányú rövidebb tengelye 76.54 méter; az arena hoszsza a keleti kaputól a nyugatiig 53.36, szélessége 45.54 méter; a nézőtér (cavea) öve mintegy 7 méter széles. Tehát hosszaságra nézve az eddig megmért 36 amphitheatrum sorozatában a 14-dik, szélességre nézve a 15-dik és térfogatra nézve szintén a 15-dik helyen áll. A hosszanti tengelynek mindkét végén dongaboltozatú kapu szolgált bejáratúl az arenába és a nézőtérre. Az arenában lelt födélcserepek töredékei arra mutatnak, hogy az amphitheatrumnak födele lehetett. A romok közt talált művészi gond nélkül faragott s ülőhelyekűl szolgált kövek némelyikén ott olvasható a tulajdonos neve is. Az épület felső részét mind elhordták, a törmelékek közt nem akadt építészeti részlet, s így e rom művészeti tekintetben egészen néma. Egyébként is az e fajta szerényebb építmények közé tartozhatott, a mennyiben a nézőtér, szélessége után itélve, alig lehetett 9 méternél magasabb.

Az országút másik felén és vele párvonalosan nyílik egy útcza. Elég jó karban van; itt-ott még láthatók az útczaburkolat mészkő-lapjai is. Mintegy 5 méter széles és bal felén csatorna fut végig. Az útcza jobb felén állott a palaestra. Romjainak egy részét az országút födi el, azért az épület egész kiterjedését nem ismerjük, de egykori elrendezése elég világosan kivehető. Az épület négyszögű és födetlen udvarát mind a négy oldalon oszlopos folyosó övezte. Az útcza felőli folyosó mintegy 30 méter hosszú és 6 méter széles. Ennek padozata alatt légfűtés volt berendezve. A meleg levegőt az épület déli oldala közelében lévő négyszögű kemenczéből vezették, melynek egyik sarka szintén kiásatott. A déli fal négyszögű kiszökései a folyosó oszlopainak helyét jelölik. Az éjszaki oldalon levő helyiségek arra mutatnak, hogy itt volt a bejárat. Egy egyszerű tagozatú és gyöngysorral díszített pillérfőn, nehány pillérlábon és párkány töredékein kivűl egyéb építészeti részlet nem maradt fönn. Ez útcza másik oldalán a palaestrával átellenben szintén nyilvános épület, valószínűleg födött oszlopos csarnok állott. Hoszsza 23, szélessége 20 méter. A helyszínén talált két attikai-jón oszlopláb és három párkánytöredék e csarnokot művészileg legjelentékenyebbé teszik az eddig kiásott épületek között.

Egy szélesebb útcza, mely az előbbit épszögben szeli, a romok második csoportját elválasztja az elsőtől. Két nyilvános épület maradványai teszik e csoportot. Az innenső épület közfürdő volt. Elrendezése világosan felismerhető az épen maradt alapépítményen. Több kisebb és nagyobb helyiségből állott a fürdő és három kemencze fűtötte. Nyugat felől volt a bejárat (A); a balra fekvő kis helyiség (B) a kapus szobája lehetett; a bejárat az előterembe (C) vezet; e mellett volt a tulajdonképeni vetkező, apodyterium (D); ebből nyílt a frigidarium (E), melynek nyugat felőli fülkéjében volt a hideg vizet tartalmazó medencze, s azon kivűl kelet felől is csatlakozott hozzá egy kisebb helyiség (F); ezután következett a tepidarium (G), mely két részből, meg egy fülkéből állott és egy kemencze (a) fűtötte, ezután pedig a caldarium (H), melynek déli oldalán levő kisebb fülkéjétől jobbra is, balra is volt egy-egy kemencze (b, c); végűl a laconicum (I). Az apodyteriumnak piskota-alakú téglákból rakott mozaik padozata teljes épségében kerűlt elő, utóbb azonban elhordták és a Rudas-fürdő egy helyiségét padlózták ki vele. A fürdő meleg helyiségeit az ismert módon a padozat alatt meleg levegővel fűtötték; a padozatot tartó oszlopocskák részben megvannak a helyszínén.

A fürdőtől dél felé egy hosszúkás négyszögű tér van, melynek a közepén levő négyszögű alapépítményen talán valami szobor talapzata állott. Mindjárt mellette volt a szintén hosszúkás négyszögű piacz, melyet oszlopos folyosó övezett s ez alatt voltak boltok. A piacz közepét kör alakú, kisebb oszlopos épület díszíté. Helyét alapfal jelöli. E csoport nyugati oldalán az útczát végig boltok szegélyezték.

Valamivel távolabb, a harmadik csoportban, az oda vezető szűkebb útczától délre fölismerjük egy másik fürdő maradványait, mely az előbbinél kisebb ugyan, de nem kétséges, hogy szintén közfürdő volt. Elrendezése elüt az előbbiétől. Egy nagyobb medencze (natatio) körűl csoportosúlnak a többi helyiségek. A vetkőző helyiségnek elég épen maradt mozaik padozata két birkozó athletát és az előttük guggoló mestert ábrázolja. A maeander-szalaggal kerített képet egy pálma, három vakaró kés, egy olajtartó edény és egy lámpa egészíti ki. A fürdőt két oldalt egy nagy lakóház fogta közbe. Ennek alaprajzát is világosan kitűntetik a maradványok. A háznak a déli végiben volt saját külön fürdője. A szűk útcza másik oldalán egy szerény ház romjait látjuk. E mellett éjszakra állott Mythras temploma. Aquincum eddig ismert valamennyi épülete közt ez van legépebb állapotban. Hoszsza 15,3, szélessége a falakkal együtt 7.75 méter. Magasabban fekvő ajtajához lépcsők vezettek. Két előcsarnoka volt; a cella középső része mélyebb. A második előcsarnokban Hermes mészkőből faragott szobrocskájának törzse (24 centiméter) és feje találtatott. A cella bal sarkában a helyszínén Mythras petrogenitusnak a sziklatömegből kiemelkedő domborművű alakja állott. A jobb oldali sarokban hasonló bálvány lehetett. E romoktól valamivel távolabb egy harmadik fürdő ásatott föl. Ez a két előbbinél kisebb, elrendezése is elüt mind a kettőtől, de megvannak benne a római fürdők szokásos helyiségei és a padozat alatti fűtés.

Egyik aquincumi közfürdő romjai. Dörre Tivadartól

A római építésnek mennyi és milyen emlékét rejti még itt a föld színe, vajjon a kiásott épületek Aquincumnak építészetileg legkiválóbb, vagy csak alsóbb rendű építményei voltak-e? E kérdésekre még hozzávetőleg sem lehet válaszolni. Ha ezek volnának Aquincum legkiválóbb épületei, azt kellene mondanunk, hogy e város a III. századbeli római építészetnek alacsony szívonalán állott. Az bizonyosnak látszik, hogy Aquincum két külön és egymástól távolabb fekvő városrészből állott; az egyiknek maradványai Ó-Buda házai alatt rejlenek, a másik pedig a tábortól keletre terűl el. Az eddig kiásott romokból azonban nem lehet sem az egész városnak, sem a tábor melletti résznek nagyságát meghatározni, még kevésbbé lehet a lakosság számának megállapítására valamely kulcsot találni. Az kétségtelen, hogy e vidék még sokáig háládatos helye lesz az ásatásoknak, s a kutatásra fordított fáradságot busásan meg fogja jutalmazni.

Az Árpád-házi királyoktól Budavár visszavételéig.

A Budapest közép- és renaissance-kori építészetéről szóló fejezet egy nagy pusztúlásnak a krónikája. Nyugat-Európában nincsen város, mely e tekintetben a mi fővárosunkkal versenyezhetne. Mert a hol a terület arányához mérten oly élénk volt az építési tevékenység, a hol oly szép számú és művészetileg is jelentékeny alkotások keletkeztek: ott az idők viszontagságai megkíméltek legalább annyit, a mennyiből a képzelet táplálkozhatik. Nálunk a pusztúlás olyan volt, hogy még romokat sem hagyott. Építészeti alkotásaink kevés kivétellel nyomtalanúl eltűntek; még kőhalom sem jelöli helyüket. Nem maradt meg annyi, a mennyiből némi vigasztalásúl bebizonyíthatnók, hogy mi volt a művészeti értéke annak, a mitől balsorsunk megfosztott bennünket. Nem tudjuk bebizonyítani még azt sem, vajjon e pusztúlásban rejlik-e az oka annak, hogy oly igen szerény szerepet játszunk e korszakok építésének történetében. Az emlékek híját semmiképen sem pótolják az egykorú írott források és rajzok. Az írók avatatlanok voltak a művészetben, sőt érzékök sem volt iránta. Ilyen Bonfinius is, ki a IV. Béla királytól I. Mátyás koráig keletkezett egyházi és világi épületek teljes díszében látta Budát. A város feltüntető távlati képek, mint a Schedel- vagy a Meldemann- és a Fontana-féle, hézagosak és önkényesek. Ezekből az írott források és a fönmaradt alaprajzok adatainak segítségével nagyon óvatosan csakis topographiai következtetéseket vonhatunk, a város építőművészetéről azonban nem nyújtanak tájékozást. Ekként Budapest régi építészetének ismertetését majdnem egészen emlékek hiján és művészeti szempontból hasznavehetlen adatokra utasítva kell megkisérlenünk.

A budavári főtemplom. Rauscher Lajostól

Aquincum helyén talán már Szent István idejében volt valami helység, mely utóbb gyarapodhatott is, de nagyobb jelentőségre nem emelkedett, igazi várossá nem fejlődött. Az ország akkori két fő helye Székes-Fehérvár és Esztergom. Azonban kellett lenni Budán már a XII. században királyi várnak is és az valószínűleg a Királyhalmon állott. Itt volt azonkivűl az állítólag II. Gejza által 1148-ban alapított káptalan háza és temploma. Meg kell említeni a rejtelmes Fehéregyházat, melynek helye is kétséges. A várost 1241-ben elpusztították a tatárok. A már ekkor virágzásnak indúlt Pest épen olyan védtelen állapotban volt, mint Buda; annak sorsát ez sem kerűlhette el; a Domonkos-rendieknek nem sokkal épűlt itteni kolostorát és templomát, mely az angolkisasszonyok mai zárdája helyén állott, nemkülönben a város plebánai-templomát is földúlta az ellenség. A mostani belvárosi templom déli tornyának falába belűlről befalazott román művészetű félköríves párkányt a tatárok által földúlt régi templom maradványának tartják. Fővárosunknak a tatárjárás előtti építészetéről e nehány épület hirén kivűl egyebet nem tudunk.

Valószínű, hogy mikor ez épületek keletkeztek, az egykori római város még nem pusztúlt el egészen. Valószínű az is, hogy azok, kik Budán újonnan építkeztek, nem vetették meg az Aquincum romjaiban kínálkozó épületanyagot, a faragott köveket és a téglát. Kérdés azonban, vajjon a római művészet maradványai érvényesűltek-e helyi hagyományként, vajjon kiindúló pontjáúl szolgáltak-e az építészet újból kezdődő gyakorlatának, szóval fölhasználtattak-e, miként példáúl Dél-Francziaországban a nyugoti góthok által, egy sajátos építő-művészet megalkotására? E kérdésekre lehetetlen válaszolni, s így azt sem tudjuk, hogy mit vesztettünk.

A tatárjárás szomorú tapasztalatai megtanították IV. Béla királyt arra a régi igazságra, hogy a hegyen épített várak és városok nyújtanak legtöbb biztosságot a betörő ellenség ellen. Így keletkezett Buda vára Pesttel átellenben, a Duna partjának egészen közelében álló és vele majdnem párvonalos irányban terjedő, mintegy 86 holdnyi hosszúkás hegyháton. Alapítása 1249-re tehető. Az Aquincum helyén álló város ekkor kapta az Ó-Buda nevet. Kétségtelen, hogy Buda vára már alapítója, IV. Béla idejében nem csupán hegy hátára épített város, hanem egyszersmind, legalább részben, védművekkel megerősített hely, valóságos vár volt; de, hogy a védművek milyenek voltak, azt nem tudjuk. 1255-ben Budavárnak már számos lakosa volt: magyarok, németek és olaszok. A város kedvező fekvésénél fogva az iparral és kereskedelemmel való foglalkozás már akkor igen háládatos volt, s a lakosság csakhamar nagyobb jóllétre tett szert és ezzel karöltve élénk tevékenység fejlődött az építészet terén is, a mit IV. Béla is nagyban előmozdított. Feltűnő, hogy ez időben és az utána következő háromszáz éves korszakban, mely alatt Budavár fölépűlt, számos templom, kolostor, királyi paloták, előkelők lakházai keletkeztek, s noha ezekről számos följegyzés maradt ránk, egyiknek az építőmestere sem említtetik. Valószínű azonban, hogy Budavárt ez első korszakában leginkább német építőmesterek építettek. Az egyházi épületek közűl a legrégibb és építészetileg legjelentékenyebb alkotás a német lakosságnak Boldogasszonyról nevezett plebánia-temploma volt. Ez a várhegynek mintegy a közepén, a Duna felé néző oldal kiemelkedő helyén álló mai főtemplom, melyet most közönségesen Mátyás-templomnak neveznek.

A XIII. század második felének elején, IV. Béla uralkodása alatt megkezdett templom három hosszanti hajóból és kereszthajóból álló kora csúcsíves épület volt. Belső hossza 57 méter, a középhajó szélessége 11,30, magassága 16, az oldalhajók szélessége 6.50 méter. A kereszthajó nem szökött ki az oldalhajók falából. A középhajó három szakaszához csatlakozott nyugat felől a két torony közötti szakasz, kelet felől a kereszthajónak, továbbá a hosszú szentélynek két szakasza, erre következett a tizennégy szög feléből alakított és külső támasztó pillérekkel ellátott szentélyzáradék, melynek hét oldalán alúl egy-egy félkörívű magasabb, ezek fölött pedig csúcsos ívű és kezdetleges geometriai művű alacsonyabb ablak volt. Az oldalhajók a kereszthajó szakaszán túl megközelítőleg négyzetalakú szentélylyel végződtek. A középhajót az oldalhajóktól két rendben négy-négy zömök keresztpillér választá el, oldalaikon vastagabb, sarkaikban karcsúbb oszloptörzsek szöktek ki, melyek a keresztboltozatos mennyezet gerinczeivel vágtak össze. A nyugati homlokzaton zömök törzsekkel tagozott, egyszerű alakítású kapu, e fölött kerek ablak és oldalt egy-egy torony volt. A tornyok köze nyugat felől egy szakaszt alkotva, a főhajónak mintegy előcsarnoka volt, aljuk pedig mintegy folytatásaúl szolgált az oldalhajóknak, de azoknál alacsonyabb volt. A főkapun belűl lépcsők vezettek le a mélyebben fekvő hajóba. A déli oldalon is volt egy díszes faragású kisebb kapu, mely a hajó szintjével egyezett.

Nem lehet kimutatni, vajjon e helyen már korábban is állott-e templom; azonban az éjszaki oldalon több falpillér alakítása eltér a többitől és olyan, hogy korábbi időre is tehető. A XIII. századbeli templomot valószínűleg a szentélylyel kezdték építeni, aztán nyugat felé haladva folytatták az építést és következetes bazilikális elrendezésben be is fejezték a század végeig. Hogy a templom oldalhajói alacsonyabbak voltak a főhajónál, azt a pilléreken két sorban levő oszlopfők bizonyítják, melyek közűl az alsóbbak régiebbek; továbbá a pillérek fölötti boltozat részletei, melyek közűl az éjszaki torony keleti falán levő egész terjedelmében megtaláltatott; végűl e mellett szól az a körűlmény, hogy a XIII. századbeli bazilikális templomból megtaláltattak mind ama részletek, melyek a csarnoktemplommá való átalakításnak nem voltak útjában. Ez átalakítás a XIV. század végére tehető. Ekkor a fejlődött, sőt már hanyatló csúcsíves építés követelése szerint az oldalhajók boltozatát a középhajó boltozatával egyenlő magasra emelték, az oldalhajókat a középhajóval kelet felé egyenlő hosszúakká tették, nyolcszögnek három oldalával zárták le és szilárd támasztó pillérekkel megerősítették. De, minthogy az oldalhajók meghosszabbított részét a főhajó szentélyétől falak választották el, ezeket eltávolították és helyökbe ott, hol támasztékra volt szükség, a boltozat régi gerinczeit megtartván, azok alá alakra nézve tőlük elütő és föltűnően gyönge pilléreket állítottak. Ekként az eddigi négy pár pillér egy párral szaporodott. Ugyanekkor a főszentély záradékának délen és éjszakon egy-egy oldalát beépítették, többi oldalán pedig a közben levő faltömeget eltávolítván, az egymás fölött levő két-két ablakot egyesítették, minek következtében a támasztó pillérek sokat vesztettek szilárdságukból. Vajjon befejeztetett-e a XIII. vagy a XIV. században a nyugati homlokzat két tornya? E kérdésre nem lehet határozottan válaszolni. A Schedel-féle Világkrónikában Budavárának távlati képén az éjszaki torony az oromfalnál valamivel magasabb, a déli torony ellenben nem éri el az oldalfal magasságát, s egyiknek sincs födele. E szerint a XV. század közepén, a mely időtájban a kép készűlt, egyik torony sem lett volna befejezve. Hitelesebb tanú, maga az építmény, azt bizonyítja, hogy Mátyás király a déli tornyot 1470-ben alapjából újonnan építteté és hogy alapzásánál régibb épületrészek lebontásából nyert faragott, részben festett köveket használtak föl. A torony a hajó főpárkányáig négyszögű, azon felűl három és félemeletre osztva nyolczszögű és 43 méter magas volt. A XV. században a déli oldalnak előcsarnokkal ellátott nagyobb kapuja, melyből szintén lépcsők vezetnek le a hajóba, továbbá a déli szentély mellett és az éjszaki oldalon egy-egy kápolna és valószínűleg az éjszaki oldalhajó egész hoszszában voltak kápolnák is.

A XVI. században a török uralom alatt a főszentély záradékának a XIV. századbeli átalakítás következtében meggyöngűlt egyik pillére bedűlt, s ez alkalommal a törökök a záradékba patkóalakú három ablakot építettek. A XVII. és XVIII. században a jezsuiták a templom mellé kolostort építettek, ennek falait rátámasztották a templom falaira, a nyugati főkapu elé előcsarnokot emeltek, befalazták a déli kisebb kaput, teljesen átalakították az éjszaki oldal hoszszában volt kápolnákat, a főszentély záradékába oltárnak szolgáló falat építettek, az oldalfalak összes ablakait elpusztították és helyökbe kisebb ablakokat építettek, a szentély alatti sziklába sirboltot vágtak, az 1723-ik évi tűzvész által megrongált toronyra hagyma-alakú födelet tettek és nyolczszögű részének tövét két oldalt a födélszék alatt hozzá épített vastag fallal fogták körűl.

Ámbár a két utóbbi századbeli átalakítások sokat rontottak, mégsem pusztították el egészen a templom állapotának nyomait. Midőn elhatároztatott, hogy I. Ferencz József király 25 éves uralkodásának emlékeűl a nyugati homlokzat és a Mátyás-torony helyre állíttassék, s Ő Felsége 1873 november 25-ikén kelt rendeletével megengedte és elrendelte e czélba vett javítást, Schulek Frigyes, a helyreállítás munkájával megbízott építész, a később hozzá épített részletek alatt talált nyomokon haladva, földeríté fővárosunk e minden tekintetben legérdekesebb építészeti művének eddig elrejtve volt eredeti szervezetét és hatszáz éves történetét, melyet az álala szívesen nyújtott adatok alapján a föntiekben vázoltunk. De ugyanekkor kiderűlt az is, hogy az épület egyes részeit helyreállítani nem lehetséges, hanem az egészet újjá kell építeni, ha meg akarjuk menteni a végső pusztúlástól. E nagy és nehéz munkával is Schulek Frigyes építész bizatott meg, ki megelőző kutatásai folytán az építményből, mint nyitott könyvből olvasott. A XIII. századbeli elrendezésnek világosan fölismert alapeszméjét fogadta el kiindúló pontúl, de a művészet és a történet iránt való egyenlően élénk érzéke sugallatát követve, a XIV. és XV. századbeli csúcsíves részletek közűl egyetmást szintén megtartott. A részletek anyagi megújítását is csak ott eszközölte, a hol az múlhatatlanúl szükséges volt, azonban akkor is lelkiismeretesen megőrízte az eredeti formákat. Így a teljesen megújított szentélyeken is a régiből csak azt hagyta el, a mi szabálytalanság volt, a déli kisebb kapun pedig annak elfalazott nyilásában volt kövek között talált részleteket használta föl az új kapu alakításához. Az újjáépítés lépésről lépésre a régit keresve és megújítva, ekként hajtatott végre tizenhét év alatt. A XIII. századbeli alapeszméből következik, hogy a templom külseje és belseje nem bír a fejlődött csúcsíves épületnek határozottan fölfelé törekvő jellegével; színes ablakok által megvilágított térséges belseje, s kivált a szentély inkább a román építés hatásával bír, épen így a nyugati homlokzat éjszaki sarkán emelkedő vaskos torony is. A régi részleteken talált festék nyomai megczáfolhatatlanúl bizonyítják, hogy a templom belseje egykor színes díszítményű volt. Az újjáépített templom belsejének színes díszítése most van folyamatban. Ezzel be fog fejeztetni az épületnek, a múltból elővarázsolt e szép emléknek, belseje, melylyel az építész tudománya és művészete fővárosunkat megajándékozta. Külseje akkor lesz teljes, ha egészen újra fölépűl a Mátyás-torony, ennek tövében a déli oldal gazdag díszű nagyobb kapuzata, ennek előcsarnoka és végűl az éjszakkeleti sarkon volt s alapfalaiban most is fölismerhető kápolna. Akkor a templom történetében a XIII. századbeli elrendezés mellett a csarnokszerű fölépítés a XIV., a Mátyás-torony, a déli előcsarnok és az éjszak-keleti kápolna a XV. századbeli csúcsíves építésnek lesznek a képviselői.

A német lakosság plebánia-templomával körűlbelűl egy időben, 1259-ben épűlt a vár éjszak-nyugati végében a magyar czéheknek Mária Magdolnáról nevezett plebánia-temploma, a mai helyőrségi templom. A még nem kifejlett, erős, zömök csúcsíves épületnek magasabb középhajója, két alacsonyabb oldalhajója és nyolczszögből vett három oldalú szentélyzáradéka volt. A török uralom korában (XVII. század) egyidejűleg a r. kath. és a református felekezeté volt, melyek fölváltva tarták benne istenitiszteleteiket. A templom a XVIII. században egészen átalakíttatott, csupán a torony maradt meg. Ennek alaprajza a templom oromfaláig négyszögű és minden sarkán két-két egyszerű, de vaskos támasztó pillér emelkedik, azonfölül a torony két emelete nyolczszögű. Most lapos kupola-alakú réz födele van. Ha a Schedel távlati képén a Boldogasszony-templom szentélye mögött látható magas torony a valóságot tűnteti föl: akkor a torony a XV. században gazdag alakítású volt, sisakfödél födte, a sarkok támasztó pillérei pedig a felső emeletig nyúltak és a sisak karimájánál tornyocskákban végződtek.

E két templomnál nehány évvel korábban épűlt a Boldogasszony-templomtól nem messze éjszak felé, szintén a várhegy pesti oldalán a Domonkos-rendieknek Szent Miklósról nevezett temploma és kolostora. A rend 1254-ben itt tartotta nagy gyűlését. A templom keleti részének némi maradványai láthatók a bástyafalban; a toronytól való távolságuk azt bizonyítja, hogy e templom hosszabb volt a német plebánia-templomnál. A négyszögű alaprajzú, koczkakövekből épűlt, dísz nélkűli torony több emelet magasságú falai még állanak, az útczára néző sarkain féloszlopok vannak, dél-nyugati sarkán mintegy kétemeletnyi magasságban egykor mennyezet volt, melyben valamely szent faragott képe állott. A kolostor, melyben utóbb Mátyás király budai egyeteme volt, nyomtalanul elpusztult.

A pest-belvárosi plebánia-templom belseje. Benczúr Bélától

IV. Béla uralkodása alatt 1269–1270-ben épűlt Buda várában a negyedik templom, a Szent-Ferencz-rendieknek Ev. Szent Jánosról nevezett temploma. Ez a mai várszínház helyén állott, s a hozzá tartozó kolostorral együtt elenyészett. Ide temettetett 1301-ben III. Endre, az Árpád-házbeli utolsó király. Ugyancsak Béla király szerzetesnővé lett Margit nevű leánya és ennek társai számára 1252 táján a Margit-legenda szerint lombardiai mesterek által az akkori Nyulak-szigetén, a mai Margit-szigeten, Domonkos-rendi templomot és apáczakolostort építtetett. A királykisasszonynyal együtt hetven apácza vonúlt a kolostorba; tehát annak is, meg a templomnak is tekintélyes épületnek kellett lennie. A török hódítás elől az apáczák elmenekűltek, az épületek lassankint elpusztúltak, s helyökön évek múltával sűrű cserjékkel benőtt domb támadt. Az 1838-ik évi árvíz után a domb lehordásakor kerűltek napvilágra a templom maradványai: a toronynak, az előcsarnoknak, a hajónak és a szentélynek többé-kevésbbé magas falai, pillérek, oszlopok és egyéb töredékek, melyeknek némi része a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűlt, nagyobb részét pedig utóbb széthordták. Az akkor megejtett kutatásokból tudjuk, hogy a templom rendkivűl hosszú (62 méter, a miből 30 méter esik a szentélyre, 13 méter széles) egy hajójú, nyugat felől oszlopos csarnokkal, e fölött karzattal és előcsarnokkal biró kora csúcsíves épület volt. A hajó és szentély falaihoz belűl voltak építve a támasztó pillérek; csak a szentélyzáradéknak voltak külső támasztó pillérei, s ezeknek gerincztartókkal tagozott féltörzsek feleltek meg belűl. Az előbbi pillérek lába igen egyszerű tagozatú volt; épen ilyen a pillérek feje is, csakhogy lefelé fordítva. A karzatot tartó oszlopok fejét két soros lombdíszítmény övezte. A torony a hajó tengelyén állott. A templomtól éjszakra fekvő kolostor elenyészett, épen úgy a minoritáknak V. István király által alapított kolostora, nemkülönben a Mihály arkangyalról nevezett premontrei templom és prépostság, meg a sziget többi épületei is.

A IV. Béla király által Budán és Pesten telepített és Zsigmond idejében virágzott Johannitáknak Felhévízen, a mai Császárfürdő táján, a Szentháromságról, a Gellért-hegy környékén Szent Erzsébetről és Pesten Szent Miklósról nevezett templomaikat, kolostoraikat és kórházaikat, továbbá Szent Péter vértanúnak a Vízivárosban és Szent Gellértnek a Kelenföldön már a XIII. században állott templomát hírből ismerjük, de helyüket pontosan megjelölni nem tudjuk. A Ferencz-rendiek Pesten is letelepedtek már a XIII. században és első templomukat a zárdájukkal együtt valószínűleg azon a helyen építették, a hol a mostani áll. A Domonkos-rendiek a tatárok által elpusztított pesti zárdájukat még ugyanabban a században fölépítették. Mindez adatok együtt annak a bizonyítékai, hogy a XIII. század második felében fővárosunk területén, a Duna mindkét partján nagy tevékenységű volt az egyházi építészet. Világi épületeket nem említenek a krónikák.

Pastoforium a pest-belvárosi plebánia-templomban. Benczúr Bélától

A XIV. és XV. században az Anjou- és a vegyesházbeli királyok miatt Budavár mindinkább emelkedő politikai jelentőségének, az ipar és kereskedelem fejlődésének, a lakosság szaporodásának és gyarapodó jóllétének hatása az építészet terén is mutatkozik. Róbert Károly fővárosának nevezi Budát, (mely tényleg IV. Béla alatt is az volt már), de ritkán tartózkodott itt. Noha nem igen kedvelte a várost, s annak emelésére nem fordított gondot, uralkodása még sem maradt egészen nyomtalan a város építészetében. Az egyetlen magyar eredetű szerzetnek, a pálosoknak, Szent Lőrinczről nevezett temploma és terjedelmes kolostora a budai Jánoshegy és Hárshegy közötti nyergen Róbert Károly uralkodása alatt s az ő támogatása mellett fejeztetett be. 1381-ben november 14-én nagy ünnepélylyel ide helyeztetett el Remete Szent Pál feje, melyet a velenczeiek az utolsó békekötés egy titkos pontja következtében szolgáltattak ki. A ravatalnak, melyet az ereklye számára Dénes fráter, pálos szobrász készített, egy kis töredéke megvan a Nemzeti Múzeumban. A XVI. század elején is élt itt egy jeles kőfaragó, Vincze nevű szerzetes. Úgy látszik, hogy e század elején a templomot részben helyreállították és díszét emelték. Csúcsíves épület volt, a falak szögleteit faragott és csiszolt vörös kövekből rakták. A török uralom alatt dűlt romba. Egy névtelen író 1827-ben írja, hogy az ő gyermekkorában még ember-magasságúak voltak a falak, két rendben hat-hat faragott oszlop emelkedett ki félig a földből, hol oltár asztala még ép volt, sőt látott itt czímerekkel díszített vörös, fekete, fehér és kék márvány sírköveket, de mindezek 1826-ban már annyira elpusztúltak, hogy a templomnak a helye sem volt többé fölismerhető. E század elején a Szép juhásznéhoz czímzett mulatóhelyet, később a Ferenczhalmon levő templomot és még egy korcsmát építettek az itt szedett kövekből. Ma a kolostor egykori kútja és nehány darab kő jelöli a hajdan szép épület helyét.

Nagy Lajos 1346-ban tette át a királyi udvart Visegrádról Budára. Ezzel kezdődik fővárosunk építési történetének második fényes korszaka. Erzsébet anyakirályné, Róbert Károly özvegye, a kassai székesegyház alapítója, nyitja azt meg. A maga költségén újra építtette az ó-budai prépostság templomát. A klárás apáczáknak ugyanitt általa emelt és számos adománynyal gazdagított templomát és kolostorát Zsigmond király 1391-ben kelt oklevelében bámúlatos művészetűnek mondja; Ranzanus püspök is magasztalólag említi. Az özvegy királyné 1380-ban végakarata szerint ide temettetett. Utoljára 1494-ben említtetik e templom és kolostor; ez óta híre, nyoma veszett. Ez volt a sorsa a prépostsági templomnak is. Erzsébet és fia, Nagy Lajos, 1372-ben alapíták a karmelita templomot és kolostort a Vízivárosban. Ez 1688-ban Budavár visszafoglalásakor még állott s a Ferencz-rendieknek adatott át, kik helyébe új templomot és kolostort építettek. Nem ismerjük keletkezési idejét a nyomtalanúl elpusztúlt Szent-György kápolnának, mely a mai hason nevű tér tájékán a XIV. század végén már állott.

A Károly-kaszárnya főkapuja és homlokzata. Nádler Róberttől

A királyné az ó-budai királyi várat, mely III. Endre halálakor is említtetik, s melyben özvegysége alatt állandóan lakott, végrendeletében Nagy Lajos nejére, Erzsébetre hagyta. Ez időtől fogva királynéi vár lett és Nagy Lajos özvegye után itt lakott Zsigmond neje, Cilley Borbála, ki 1425-ben újjá építteté és ez alkalommal Bécsből kért két téglavető mestert. Majd leánya, Erzsébet, osztrák Albertnek a neje, aztán Katalin, Mátyásnak első neje, ennek halála után Hunyadi János özvegye, Erzsébet, utóbb Beatrix, Mátyás második neje, volt a királynéi vár tulajdonosa és lakója. Az utóbbi szintén újjá építtette, kétségtelenűl olasz építészszel. A föntiekből következik, hogy a királynéi vár a XIV. és a XV. században fővárosunk területén a legkiválóbb világi épület lehetett. A törökök földúlták. Csak sejtjük, hogy a mai Királyhalmon állott.

Róbert Károlynak volt nagy udvarháza Budavárában a mai Bécsi kapu mellett. Nagy Lajosnak itteni háza bizonyára szintén nem valami jelentéktelen épület lehetett. Nagy Lajos öcscse, István herczeg, építtette a várhegy déli végén a nevéről nevezett tornyot, ezt a nevezetes és hatalmas építményt, mely a királyi várhoz tartozott. Az ország egyik-másik előkelőjének Nagy Lajos alatt is volt háza Buda várában, de utóda, Zsigmond király alatt szokássá, sőt szükségessé vált, hogy minden egyházi és világi előkelőnek legyen itt háza. Ez az uralkodó tette Budát a szó igazi értelmében királyi székhelylyé. Maga is gyakran és húzamosan tartózkodott itt; az országgyűléseket itt tartotta, és számos fejedelmi látogatót fogadott itt. Az ő uralkodása alatt nyert fővárosunkban nagyobb lendűletet a világi építés, ellentétben az előbbi századokbeli egyházi építészettel. Francziaországból való építőmestereket és kőfaragókat hozatván, fejleszté az építési technikát. A várhegynek déli végén volt királyi várat a városból hozzácsatolt területtel éjszak felé tetemesen megnagyobbította, minden oldalról erős fallal vette körűl, a falakra födött folyosót épített és egy négyszögű tornyon kivűl hat más toronynyal ellátott hatalmas palotát emelt, mely a régivel ellentétben még épülése közben elneveztetett friss palotának. Azonkivűl a királyi vár előtt Szent Zsigmondnak szentelt templomot és társas káptalant épített.

Az egykori Grassalkovich-palota kapuja. Rauscher Lajostól

A Zsigmond által megkezdett, de egészen be nem fejezett építményeket utóbb Mátyás király fejezte be és azokon kivűl a királyi várban egy kápolnát s több újabb épületet emeltetett, valamennyinek belsejét gazdagon feldíszítteté és teljessé tevé a királyi vár építészeti pompáját. Mind e dicsőségből semmi sem maradt. Az írott és rajzolt források együtt is elégtelenek arra, hogy képzeletünk legalább megközelítőleg hű képet alkosson a királyi várról, úgy a mint a XV. század végén állott. A szemtanúk leírásai igen hiányosak, az általános dicsőítések e mesterei az épületek külsejéről hallgatnak. Zsigmond palotájáról megtudjuk tőlük legalább azt, hogy nagy tömegű, hatalmas épület volt; Mátyás építményeiről még ennyit sem mondanak. Leginkább az épületek belsejével foglalkoznak. Említenek aranyozott faragványokkal díszített mennyezeteket és könyvállványokat, márványból faragott ablak- és ajtófeleket, pompás lépcsőket és díszes oszlopos folyosókat, domborművekkel díszített érczkaput, márvány kútat és szobrokat. Azt tudjuk, hogy Chimenti Camicia, Baccio Cellini, Benedetto da Majano florenczi építészek (ez utóbbi szobrász is), Aristoteles Fioravanti bolognai építész, továbbá Trani Jakab és János dalmácziai építészek és szobrászok voltak Mátyás szolgálatában. Azt következtethetjük tehát, hogy Zsigmond király palotája talán franczia renaissance épület volt; a Mátyás király által emelt épületek pedig királyilag gazdag, olasz renaissance művészetű épületek lehettek, melyeknél, úgy látszik, mégis a belső díszítésre fordítottak legnagyobb gondot. Ez valószínű is, mert alig tehető föl, hogy akkoriban annyi alkalmas munkást hozathatott volna Olaszországból, s még kevésbbé találhatott annyi jó munkást itthon, a mennyi egy nagyobb szabású olasz renaissance palotának rövidebb idő alatt való fölépítéséhez megkivántatott. A Schedel-féle krónika távlati képén éjszak felé legszélűl látunk egy három emeletes, félköríves ablakú, erkélyes, oromfalas épületet; az oromfal két éle befelé hajlított, legfölűl kettős czímerpaizs díszíti. Ettől délre hoszszával néz felénk egy másik magas, meredek födelű épület, mely a bástyafalra látszik építve lenni. Továbbá látunk több sisakföldelű tornyot és oromfalas épületet, mejd egy hatszögű és apró tornyocskákkal czifrázott tornyot; aztán ismét egy magas födelű házat, melynek oromfala délre néz. E mögött emelkedik a királyi vár legdélibb pontján egy merész torony, melynek sisakját kiszökő erkély övezi. Az éjszaki szélen álló két épület kivételével az egész váron a bástyákra épített oszlopos folyosó fut körűl. E kép csak annak bizonyságaúl vehető, hogy a királyi várban több épület állott és azoknak hatását számos magasabb s alacsonyabb torony és erkély élénkítette. A királyi vár művészeti sajátságaira nézve tájékozást itt hiába keresünk. Nincs rajta egy vonásnyi olasz renaissance építészet sem. Ha tehát elfogadjuk hitelességét akár csak az épületek általános külsejére nézve is, akkor tagadnunk kell, hogy Budavárban XV. századbeli olasz építész bármit épített volna.

Kétségtelen, hogy a vár erődítése a XV. század folyamán Zsigmond és Mátyás királyok alatt vált teljessé. Föltehetjük, hogy éjszaki és déli keskeny oldalait, s valószínűleg nyugati hosszú oldalát is bástyák védelmezték; a Dunára szolgáló keleti oldala azonban szabadon maradt, s részint az éjszaki és a déli sarokról a Dunáig épített falak védelmezték, részint pedig ez oldalon úgy épűltek a házak, hogy külső felük védfalúl szolgált. Három kapuja volt a várnak: a Ker. Szt. János kapu (a mai Ferencz József kapu táján), ezzel átellenben a nyugati oldalon a Zsidó kapu (ma Fehérvári kapu) és éjszaki végén a Szombat kapu, a mai Bécsi kapu táján.

Az előkelők és a polgárok lakóházainak építéséről keveset tudunk. Emlékűl nem maradt egyéb, mint a várban az Országház-útcza 26., az Uri-útcza 34., 38. és 40. számú házak kapualjának csúcsíves töredékei. A tér szűk voltánál fogva a házak igen keskenyek és befelé is csekély terjedelműek voltak; homlokzatukon két, vagy legfölebb három ablak fért el; úgy látszik, nagyobb részük fa-vázas épület volt, legalább erre enged következtetni az a körűlmény, hogy az oklevelekben mindig határozottan megmondatik, ha kőből épűlt házról van szó.

A városi tánczterem (redoute) régi épülete 1849 előtt. A negyvenes években készült rajz után, Háry Gyulától.

A XV. századból az egyházi építészetnek két emléke maradt ránk. A Mátyás király által 1470-ben épített és legutóbb lebontott csúcsíves toronyról, melyet bizonyára nem olaszok építettek, már szólottunk. E torony is bizonyítja, hogy az új művészet az egyházi építés terén nálunk még a XV. század második felében sem honosodott meg. – A pesti belvárosi templom mai szentélye a korábbi román művészetű épületnek talán ismételt átalakítása és újjáépítése után a XV. században nyerte azt az alakot, melyben ma is fönnáll. A szentély három hajós elrendezésű csarnoktemplom, vagyis a középhajó és az oldalhajók egyenlő magasságúak. A középhajót az oldalhajók folyosóként övezik és nyolczszögből vett öt oldalú szentélyzáradékot képeznek. Az oldalhajókat a középhajótól két rendben hat-hat magas talpú pillér választja el. A keleti pillér-pár a félkörű folyosóvá alakúló oldalhajók vonalának irányát követve egymáshoz közelebb áll; alakításuk a csúcsíves építés hanyatlására vall. Az első és a második pár pillér lapos oldalával, a többi pedig élével áll a hosszú tengelyen. A pilléreket a hevederekkel egyező vastagabb, a boltgerinczekkel egyező karcsúbb féloszloptörzsek tagozzák. A tagozatok közei homorúak. Az oszlopfőknek szabályos lombdíszítményük van. A falak csúcsíves ablakai fölnyúlnak egészen a boltsüvegig. A XVI. század elején is építettek a templomon egyet-mást; ez építés mibenlétét azonban nem ismerjük; úgy látszik, leginkább egyes részeknek renaissance ízlésű díszítésére szorítkozott. Erre utalnak az éjszaknyugati toronyba befalazott domborművű faragványok, továbbá a déli kapunál elhelyezett perselytartó és a szenteltvíztartó ugyanott. Ebből az időből, 1507-ből való a szentély déli és éjszaki falába beillesztett két pastoforium. Mind a kettő vörös és sárgás márványból faragott gazdag díszítményű munka és a legkiválóbb renaissance emlék, a melylyel birunk. A hajónak a török hódítás viszontagságai alatt romba dűlt nyugati részét, homlokzatát és tornyait a XVIII. század elején lehordták és építék a mai dongaboltozatú hajót és az elernyedt barokk ízlésű két tornyot és a homlokzatot. A legújabban eszközölt helyreállítás alkalmával a szentély belsejét színesre festették és gazdagon megaranyozták; a tarka dísz harmonikus hatását azonban rontja a templom hajójának ablakain beözönlő nagy világosság.

A törökök épületei közűl csak kettő maradt fönn: a Rudas-fürdő gőzfürdőjének kupolás, fölűl világított mai nagy medenczéje, melyet Mustafa budai basa 1556-ban épített, továbbá a Rózsa-dombon Gül Babának, a rózsák atyjának, a XVI. században élt e török szentnek sírjáúl szolgáló nyolczszögletes, kupolás szegényes mecset.

Budavár visszavételétől a legújabb időkig.

A száznegyvenöt évig tartó török uralom Budapestet a Mátyás király által meghonosított renaissance építés korszakának kifejlődésétől megfosztotta. A már netalán megvolt renaissance épületek a törökök alatt elpusztúltak, újak nem keletkezhettek, így az építés e korszakából emlékűl sincs fővárosunkban semmi. Míg nálunk a török parancsolt, azalatt a nyugati országok építészete nagy átalakúláson esett át. Budavár visszavételekor már minden felé el volt terjedve a barokk, vagy máskép a késő renaissance építés. Igaz, a teljesen elpusztúlt testvérvárosok helyreállítása bő alkalmat nyújtott volna, hogy az akkor dívó építésben lépést tartsunk a művelt Nyugattal, de az ország és a főváros kedvezőtlen körűlményei, kivált pedig a nagyobb alkotások anyagi és művészeti föltételeinek, az építtetőknek és az építőknek teljes hiánya miatt lehetetlen volt itt az építés föllendűlése. A visszafoglalás után harmincz évvel, a XVIII. század elején indúlt meg lassú léptekkel és kizárólag idegen szellemi tőke segélyével a tevékenység.

A Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőháza. Rauscher Lajostól

A mostani egyetemi templom, akkor a pálosok temploma, nyitja meg a művészetileg jelentékenyebb épűletek sorát. 1715-ben május 25-ikén tették le az alapkövét, de a templom csak 1776-ban fejeztetett be. Az építész neve ismeretlen; nagyon valószínű, hogy a szerzetesek a tervet külföldről, még pedig a legközelebbi nyugati szomszédságból kapták. Megegyezik az Olaszországból a XVI. század közepe óta az egész katholikus világban és nyugati szomszédságunkban is általánosan elterjedt barokk építésmóddal; nem közelíti ugyan meg más országoknak ez időbeli nagyszerű alkotásait, mindazáltal szép arányainál, értelmes elrendezésénél, összhangzatos fölépítésénél, derűlt, gazdag belsejénél fogva említésre méltó. Egyszerű külsejét pillérek tagozzák, a homlokzat oromfalát közre fogó két toronynak hagymaalakú sisakfödele van. Egyhajójú; az oldalhajók helyén kápolnák vannak, melyeknek félkörívű tágas nyílásai között a hajó falait korinthizáló páros pillérek tagozzák, fölöttük erős alakítású főpárkány fut végig. Mennyezete az ablakok és ezeknek boltczikkelyei által bemetszett és hevederek által mezőkre osztott dongaboltozat, melynek erős támasztékai a kápolnákat elválasztó falak. Két hatalmas oszlopon nyugvó diadalív választja el a szentélyt a hajótól. A szentély a hajóhoz csatlakozó négyszögű térségből és ellypsis-alakú fülkéből áll, mely oltárhelyűl szolgál; az előbbit lemetszett gömbboltozat, az utóbbit félkupola födi. A főoltár hátterében élénk mozdúlatú szobrokkal díszített, pompás hatású oszlopos barokk alkotmány áll. A kápolnák oltárai is igen gazdagok. A falak, a pillérek, a diadalív nagy oszlopai, a főpárkány, nemkülönben a főoltár mögötti oszlopos alkotmány változatos színű stucco-márványból valók. A hajó, a szentély és a kápolnák mennyezetét festett építészeti alkotmány tagozza; a mennyezet mezőiben az élénk színű falfestmények Bergl János jó hírű alsó-ausztriai festő művei és az orgonakarzaton olvasható fölírás szerint 1776-ban készűltek.

A lánczhíd. Háry Gyulától

E korbeli második jelentékenyebb egyházi épület a budai vízivárosi plebánia-templom. Olaszországból szerzett húsz terv közűl kiválasztott, de ismeretlen szerzőjű terv szerint 1740-ben kezdték építeni és 1746-ban fejezték be. Külseje hasonlít az egyetemi temploméhoz, de sikerűltebb alakítású. Különösen szép a két toronynak karcsú sisakfödele; a tornyok közötti oromfalat ívalakú párkány fejezi be. A külső látszat szerint hosszú hajós és meredek nyeregtetővel födött templom belsejében egy középponti elrendezésű második épület emelkedik, melyet kivűlről semmi sem árúl el. E középponti épület alaprajza nyolczszögű és kupola födi; két tengelye irányában négy felől egy-egy apsis csatlakozik hozzá, melyeknek záradéka a külső épület egyenes fala. A bejárat felé eső s vele átellenben a szentélyűl szolgáló apsis mélyebb, a jobbra és balra fekvők sekélyebbek és ez utóbbiakban egy-egy rokokó díszű mellékoltár áll. Egy részt a külső falak, más részt a belső középponti épület falai közé eső szabálytalan térségek emeletre vannak osztva. A bejárat mellettiekbe vannak a tornyok beépítve, s azért kisebbek, a szentély mellettiek közűl az egyiknek, alsó része sekrestyéűl szolgál, a másikban a szent-sír van fölállítva. Emeleteik oratoriumok. A szentélyre néző, szélesnyílású és kőből faragott pompás erkélylyel ellátott két oratorium legjobb részlete a templom belsejének. A szentélynek festménynyel díszített gömbboltozata és az oltár mögötti oszlopos alkotmány, melyet Mária családjának tagjait ábrázoló szobrok díszítenek, szintén igen jó hatásúak.

A XVIII. század folyamán épűlt, de művészeti tekintetben kevésbbé jelentékeny templomok Budán: az Erzsébet-szűzek temploma, továbbá a Ferencz-rendiek temploma, mely előtt az Ágoston-rendieké volt, és a tabáni plebánia-templom. Ez utóbbi 1802-ben leégett s csak több év múlva építtetett föl. Pesten e századból valók a Domonkos-rendiek, most az angolkisasszonyok temploma, a Ferencz-rendiek temploma, meg a szervitáké. Emezt a rajta nem régiben eszközölt újítás teljesen megfosztá barokk külsejétől.

A török uralom utáni időben keletkezett világi épületeink között a legrégibb és egyszersmind legkiválóbb, a Károly-kaszárnya. III. Károly uralkodása alatt 1716-ban kezdték építeni. Martinelli Antal Eberhard császári építész terve szerint négyezer rokkant harczos befogadására volt szánva és négyudvarú lett volna, azonban csak a főhomlokzat, meg a két udvart övező szárnyai épültek föl, és ezzel, miként a homlokzat középső attikáján levő fölírat mondja, 1728-ban az egész épületet befejezettnek tekintették. Nem mondhatjuk palotaszerűnek e három emeletes épületet, de az építész atyjának, Martinelli Domonkosnak, hagyományait megőrizve oly művet hozott létre, mely nagy terjedelménél és ezzel összhangzó nagy arányainál fogva monumentális jellegű. A 190 méter hosszú homlokzatot öt csoportba osztott pillérek tagozzák, melyek az első emelettől a főpárkányig nyúlnak. A két udvarba vezető két szélső kapuzatot, melyeken egy nagyobb és két kisebb bejárat nyílik, pilléreken kivűl, két-két kisebb dombormű, fölűl pedig négy-négy római szabású trophaeum díszíti. Legkiválóbb a homlokzat középső része, különösen a kapu, melynek két oszlopon nyugvó háromszögű oromfalán három jellemző barokk szobor áll; középen Atlas hatalmas alakja, a mint meggörnyedt vállain nagy erőfeszítéssel a földgömböt tartja; jobbja felől a háborút, balja felől pedig a békét jelképező női alak áll. A főpárkány egyenes vonalát három attika élénkíti, melyeken szintén jelképes szoboralakok állanak, ormukat pedig a császári sas foglalja el. A középső attika mögött a tetőből kiemelkedő egyszerű torony jelzi a két udvart elválasztó szárnyba épített kétemeletnyi magas, tágas házi templomot, melyet utóbb a legénység számára termekké alakítottak át. Most a földszínten megmaradt oszlopokon, a második emeleti dongaboltozaton, az oltárhely félkupoláján és a főpárkány maradványain kivűl a templomnak más nyoma nincs.

Az alagút bejárata a lánczhíd felől. Benczúr Bélától

A budai várban III. Károly által emelt úgy nevezett fegyvertár egyszerű egyemeletes épület, azonban kapuja és oromfala említésre méltó barokk-alkotás. A kaput szegélyező két oszlopon egy-egy római harczos szobra áll, a főpárkány közepén kiemelkedő háromszögű oromfal mezejét domborművű császári sas és a hadi jelvények töltik ki, az oromfal két szélét egy-egy római trophaeum foglalja el, csúcsán pedig egy merész alakítású szobor Herkulest ábrázolja, a mint hatalmas csapással leüti a hétfejű hydrát.

A királyi palota Mária Terézia idejéből való legkiválóbb épülete a fővárosnak. A budai várhegy legdélibb végén a török uralom alatt romba dűlt és utóbb lehordott régi királyi vár helyének mintegy felét foglalja el. Hillebrand József császári építész és főmérnök 1748-ban kezdé építeni és 1777-ben fejezte be. A palotának nyugat felé a barokk palotát jellemző patkóalakú nyílt udvara van, az oldalszárnyak egy-egy zárt udvart alkotnak, az éjszaki szárnyban van a Szent Zsigmondról nevezett udvari kápolna. A Hillebrand József terve szerint épűlt palota kétemeletes volt. A Dunára néző 170 méter hosszú főhomlokzat kiszökő középső részét egész hoszszában az emelettől a főpárkányig nyúló pillérek tagozták, a négy középső pillér előtt pedig nyílt erkélyt képző négy római oszlop állott. Ezek fölött háromszögű oromfal, e mögött pedig karcsú kupolaszerű torony, melytől jobbra és balra, valamint az épületnek szintén pillérekkel és oszlopokkal tagozott két szélén egy-egy Mansarde-tető emelkedett. Az épület e külseje a kedvező fekvés daczára szerény hatású volt. A III. Károly uralkodása idejéből való, s előbb említett nehány építményünkön fölismerhető az építészek szelleme, kik a XVII. század végén és a XVIII. század elején Bécsben a barokk építést képviselték. Ezek: erlachi Fischer János Bernát, Martinelli Domonkos és Hildebrand Lukács, a helyi körűlményekhez mért nagyszerű elrendezésnek, az összhangzatos hatású nagy arányoknak és a pompás, sokszor szertelen díszítésnek igazi mesterei. Hillebrand József építménye ellenben hűen visszatükrözi a bécsi építészetnek e mesterek halála után, még Mária Terézia uralkodása alatt hirtelen bekövetkezett elernyedését. Az 1849-ik évi ostrom alkalmával sok kár esett a palotában, az ötvenes évek elején e károkat kiigazították, a főhomlokzat középső részére harmadik emeletet építve a nyitott erkély négy oszlopát kettővel szaporították, az oromfalat eltávolították, és a kupolaszerű torony helyébe Mansarde-tetőt emeltek. Ez átalakítások azonban nem adták meg a palotának azt a nagyszerűséget, melynek az előtt is híjjával volt.

A Mária Terézia uralkodása elején még dívott építésnek nálunk jellemző képviselője volt az egykori Grassalkovics-féle palota, mely a Hatvani-útcza 4-ik számú ház helyén állott, s nehány évvel ez előtt lebontatott. Nem volt valami kiválóbb építmény; de említésre méltó a kapuja, melynek két felén oszlopalakú talapzaton álló egy-egy hatalmas izomzatú férfi szobra tartá az erkélyt. Ugyanezen időből való, de kevésbbé sikerűlt alakítása a Kötő-útcza 10-ik számú ház kapuja és erkélye.

A Magyar Tudományos Akadémia palotája. Dörre Tivadartól

Budavár visszavétele után az építkezés, noha bő alkalom kinálkozott rá és a szükség is parancsolta, úgy Budán, mint Pesten száz évnél tovább csak a legszükségesebbre szorítkozott. Ez általános kimerűltségből és mindenféleképen kedvezőtlen körűlményekből származó pangást a XIX. század elején örvendetes lendület váltotta föl. A kettős város közűl a balpartinak már természeti fekvése is kedvezett, hogy a jelen század elején a nemzeti szellem újra ébredésével nagyobbszerű fejlődésnek indúljon; de nem kevésbbé nagy szerencséje volt az is, hogy József nádorban, ki már 1808-ban szépítő bizottságot szervezett, és Széchenyi Istvánban, ki igazi nemzeti középponttá emelte, olyan barátai támadtak, kik az egyszerű kalmár városkát az újabb kori nagyvárosok mintájára szervezték és fejlesztették.

Az ekként kezdődött élénkebb tevékenység idejében jutott el hozzánk a classicus kori művészet egyszerű formáira törekvő, görögös ízlésű építés, mely az eszmében gazdag, merész és pompás, de sokszor szertelenkedő, utóbb pedig elsatnyúlt barokk és rokokó művészetet Francziaországban és a többi nyugati országban már a XVIII. század derekán fölváltá. Ekkor már véget ért Bécs építészetének legfényesebb korszaka, mely alatt oly számos és oly nagyszerű alkotás keletkezett, hogy az utána következő classicismusnak igen kevés tenni valója maradt, kivált miután ott a körűlmények is kedvezőtlen fordúlatot vettek. Magyarország újból keletkező fővárosában ellenben tág tér kinálkozott az építészet ez új irányának, mely ide Bécs révén amúgy is gyönge erejében megfogyatkozottan jutott el. Legkiválóbb művelője Pollák Mihály bécsi származású építész volt, ki 1804-ben telepedett le Budapesten, s tevékenységét 1805-ben kezdte meg, midőn Amon bécsi udvari építész terve szerint fölépíté a mai Gizella-téren a régi német színházat. E teleknek a Dunára szolgáló részén nem sokára megkezdé és 1830-ban befejezé a városi tánczterem (redoute) építését. A Ludovika-akadémiát 1829-től 1835-ig építé. Ezek voltak akkor fővárosunk legjelentékenyebb görögös ízlésű épületei. A színházat 1847-ben tűzvész pusztította el, falait a 70-es évek elején hordták le és helyén a Haas-féle bérház épűlt; a redoute-épületet az 1849-ik évi bombázás romba döntötte; a Ludovika-akadémiát a legújabb átalakítás kivetkőzteté görögös jellegéből.

A Ferencz-városi plebánia-templom. Benczúr Bélától

1837-től 1847-ig építé Pollák legkiválóbb művészi alkotását, a Magyar Nemzeti Múzeumot. Ennek alaprajza hosszúkás négyszög; körűlzárt és keresztszárny által két udvarra osztott, szabadon álló, terjedelmes épület, aránylag alacsony, s inkább alapépítményhez hasonlító földszíntje fölött két emelete van. Egyszerű, minden építészeti dísz nélkűl való homlokzata közepén szabad lépcső vezet az emelet magasságában emelkedő nyílt oszlopcsarnokhoz. Ennek hatalmas nyolcz korinthusi oszlopán az épület koronájaként nyugszik a háromszögű oromfal, melynek mezőjét horganyból öntött hét allegoriai szobor foglalja el: Pannonia koszorúkat nyújt a művészetnek, a tudománynak, a történelemnek és a hírnévnek; a mező jobb sarkában fekvő ifjú alak a Tiszát, a bal sarkában fekvő aggastyán pedig a Dunát jelképezi. Monti szobrász e műveinek nincs díszítő hatásuk, s nem is az épület czélját juttatják kifejezésre, hanem inkább jellemzik az azon időbeli szobrászat szellemtelenségét. Az oszlopcsarnok falában bemélyített mezők vannak domborművek számára, melyek azonban nem készűltek el. A főbejáratúl szolgáló kapu kerete leggazdagabb díszítményű részlete az épületnek és sokban hasonlít az athenei Erechtheion kapujához. Az épület ünnepi helyisége, az előcsarnok, melybe a főkapun át lépünk, az utána következő lépcsőcsarnok, az ebből nyíló második emeleti előcsarnok, s az ezt követő díszterem kivétel nélkűl oly egyszerűek, mint a homlokzat; az építész következetesen kerűlte a gazdag, változatos díszítményt; a hatást a világos, könnyen érthető elrendezésben és a fölépítésnek egyszerű elemeivel: oszlopokkal, pillérekkel, gerendákkal, majd merészen lapos boltozatokkal alkotott szerkezetben kereste. E czélját tökéletesen el is érte. Az oszlopokkal és pillérekkel több részre osztott és lapos gömbboltozatú előcsarnok, a második szakaszánál jobbra és balra szétágazó főlépcső, melynek két oldalán a második emeleten korinthusi oszlopos folyosó van, azután az oszlopokkal, pillérekkel és fülkékkel tagozott, kupolával fedett, felűlről világított, köralakú tágas csarnok, mely a római Pantheonhoz hasonlít, végűl a szintén oszloprendes, vízirányos mennyezetű és felűlről világított díszterem egyaránt nagyszerű, s ünnepélyes hatás tekintetében jóval fölűlmúlja az egyszerű, de jelentékeny hatású homlokzatot. Az oszlopoknak, pilléreknek és falaknak részben újabb időben készűlt, változatos színű stucco-márvány burkolata derűltebbé teszi e helyiségek architektonikus hatását, a lépcsőcsarnoknak pedig kiváló díszére szolgálnak a Lotz Károly és Than Mór által festett történeti ábrázolások. Ez épület ma is méltó büszkesége és dísze fővárosunknak, a mennyiben a korabeli épületek között ritkítja párját, nálunk pedig azóta nem keletkezett palota, mely hatás tekintetében hozzá fogható volna.

A főhomlokzat A szentély felől A Lipót-városi plebánia-templom. Benczúr Bélától

Pollák Mihálylyal még három építésznek volt része az akkori élénk építészeti tevékenységben. Hild József építé 1827-től 1830-ig a kereskedelmi testület épületét, melynek oszlopcsarnokos tekintélyes homlokzata a Ferencz József-térnek ma is díszére van. Ugyan ő készíté a Lipót-városi plebánia-templom első tervét, s az építést a szerint 1851-ben meg is kezdte. A Zitterbarth Mátyás építette nemzeti színház (1835-től 1840-ig), egyik legjellemzőbb classicizáló építménye volt a fővárosnak, míg az újabb időbeli átalakítás egészen ki nem vetkőzteté eredeti jellegéből. A megyeháznak az 1838-iki árvíz által megrongált része lebontatván, helyébe a mostani kétemeletes, oszloprendes homlokzatú épületet szintén Zitterbarth Mátyás építé (1838–1841). Végűl Kasselik Ferencz műve a régi városház (1844), a classicizáló építés legvégső szárazságának e képviselője. Utólag harmadik emeletet építettek rá, megtartva a homlokzaton az első emelettől a főpárkányig nyúló pilléreket, továbbá a főpárkány fölötti attikát és az erre helyezett szobrokat, valamint a homlokzat közepén emelkedő tornyot is.

E nyilvános épületek azonban nem merítik ki az említett építészek működését, annál kevésbbé nyújtanak teljes képet a classicismus szerepéről a fővárosi építkezésben. Még a múlt század végén épűlt két kűlvárosi plebánia-templom; mindegyik mintegy jelzé a balparti város jövendőbeli terjedésének irányát. A Teréz-városi templom (1794) egytornyú és egyhajójú; a József-városinak (1797) két tornya, de szintén egy hajója van. Mindkettő művészet nélkűl classicizáló építmény. A reformátusoknak szintén görögös ízlésű, de művészileg alig jelentékenyebb temploma 1803-ból az ágost, evangelikusoké 1805-ből való. A magánházak közűl megemlítjük gróf Zichy Paulai Ferencznek Papnövelde-útcza 6. szám alatti egyemeletes palotáját, melynek a barokk művészetre emlékeztető kovácsolt vas kávájú erkélyét négy sima törzsű oszlop tartja; attikáját mythosi jeleneteket ábrázoló, de művészeti érték nélkűli domborművek és szobrok díszítik. Az egykori gróf Sándor-féle, most miniszterelnöki palota szintén egyemeletes; földszintje előtt szabadon álló dór oszlopok tartják a homlokzat egész hoszszában elnyúló erkélyt; az emelet ablakai fölött a falba bemélyített hosszúkás mezőkben domborművű ábrázolások vannak; a homlokzat közepén emelkedő oromfal nagy mezőjében karcsú római számok hirdetik a korabeli művészet szárazságát és az épület keletkezésének évét (1806). Pollák Mihály építé a Szép-útcza 6. szám alatti palotát, mely az előtt gróf Győryé volt, most gróf Szapáry Géza tulajdona. E saroképület két egészen sima homlokzatának nincs egyéb dísze, mint bemélyített, ablakszélességű mezőkben elhelyezett domborművek: szép tagoltságú oszlopos kapualja azonban arról tanúskodik, hogy Pollák a szerkezeti elemekkel korlátozottabb téren is tudott összhangzatos hatású elrendezést alkotni. Hild József különös kedvét lelte a merész szerkesztésű boltozatokban, a minek szinte hihetetlen példájaként és egyszersmind építészeti furcsaságként fölemlítjük az Angol királynéhoz czímezett vendégfogadó kávéházát.

A gróf Károlyi-palota az Eszterházy-útczában. Háry Gyulától

Ezeken kivűl a város régi részeiben, Budán a vár és a víziváros útczáiban, Pesten a Ferencz József-, Gizella-, Erzsébet-, József- és a Deák-téren, a Nádor-, Dorottya- és a Váczi-útczában, a Károly-körút egész hoszszában és egyebütt lépen-nyomon fölkeltik figyelmünket e század első feléből való magánházak, melyek legnagyobb részt az említett mesterek építményei. Vannak köztük olyanok, melyeknek oszloprendes, oromfalas homlokzata nagyobb hatásra van számítva; vannak ismét olyanok, melyeknek homlokzatát szerényebb pillérek tagolják, egy részük pedig megelégszik classicus kori istenség vagy hős medaillonba foglalt domború mellképének, vagy virág- és levélfűzérnek még egyszerűbb díszítményével, legnagyobb részük még ennél kevesebbel is beéri. De, habár igen egyszerűek és szerények, és távolról sem akarnak művészeti alkotásoknak vétetni, még sincsenek híján a classicismus valamely ismertető jelének, s annyiban minden esetre érdekesek, a mennyiben tanúi annak, hogy Budapest e század elején kezdődött újjá építésében mily általános volt a görögös ízlés. És míg a régi Bécsnek építészeti jellegét a nagy arányú, pompás díszítményű hatalmas barokk építmények képezik, addig a régi Pest építészetének amazoknál mintegy száz évvel ifjabb emlékei képzelő erő nélkül való, száraz és szerény görögös épületek.

Budapestnek van egy építménye, mely az imént fölsoroltak nagyobb részével egy időből való ugyan, de tőlük merőben elüt. Ez a lánczhíd. Építését Tierny Clark Vilmos angol mérnök terve szerint 1838-ban kezdték s 1848-ban fejezték be. 1849 november 20-ika óta zavartalanúl szolgál a közforgalomnak e kiválóan gyakorlati czélú építő művészeti remek. A folyam medréből sziklaként kiemelkedő délczeg s szilárdságában fönségesen nyugodt két pilléren függ a két partot összekötő két óriási láncz. A hídfőknek és a pilléreknek egészben és a legapróbb részletekig értelmes és szabatos alakítása teljes összhangban van a technikai szerkezettel, azt világosan kifejezi. Az önmagában ekként összhangzatos alkotmány csudálatosan beilleszkedik a helynek természetadta hatalmas arányaiba is. Ebből egy második, a környezettel való összhang áll elő, és a híd a Dunát, annak két partját, az épületek tömegét egységes, harmonicus egészbe foglalja össze, s a két város legjellemzőbb vonása. A lánczokban rejlő erőt, és a környezettel összhangzó arányok és formák hatásának fönségét mintegy jelképezik az állatok királyának a hídfőknél jobbra-balra magas és egyszerű talapzaton nyugvó alakjai. A művészi lángelme e csudás, a maga nemében páratlan alkotása a classicus művészetre emlékeztet, de nem a XIX. század első felében dívott classicismusnak, hanem a XV. századbeli renaissancenak szellemében fölfogott classicus művészetre. Ily mű fogamzása csak annak lelkében volt lehetséges, a ki a renaissance nagy építész-mérnökei: Brunelleschi és Michel-Angelo szemeivel nézte a classicus Róma építész-mérnökeinek bámulatos alkotásait. Örökké rejtély marad, hogy e lélek egy angol mérnökben lakozék, s hogy hazánk fővárosát ajándékozá meg alkotásával, melyhez művészeti tekintetben hasonló sincs sehol egyebütt.

Az 1848/9-iki eseményeket követő általános lehangoltság bénítólag hatott a főváros építkezésbeli tevékenységére is. 1853-tól 1855-ig készűlt Clark Ádám terve szerint a lánczhíd előtti térről a várhegyen keresztűl a Krisztina-városba vezető alagút, melynek a lánczhíd felőli dór oszlopos, egyszerű és jellemzően zömök arányú kapuzata említésre méltó építmény. Az ötvenes években építé Förster Lajos bécsi építész a Dohány-útczai zsidó templomot. Ez változatos színű nyers tégla építmény. Kéttornya gömbbel végződik. Egészben véve azonban kevésbbé szerencsés utánzata az arab-mór építőművészetnek.

Gróf Batthyány Lajos villája az Andrássy-úton. Benczúr Bélától

Időrendben ezek után következő két középület, a Vigadó és az Akadémia palotája kiváló helyet foglalnak el a fővárosi építkezésben, művészeti jelentőségük azonban nincs arányban a rájuk fordított egy-egy millió forintot meghaladó összeggel. Az 1849-ik évi bombázás alkalmával romba dűlt régi redoute helyén 1859-től 1865-ig épűlt a Vigadó. A Dunára néző egyemeletes, nagy arányú, helyesen tagolt homlokzatának és térséges, tekintélyes elrendezésű belsejének sajátos jelleget kölcsönöz a sokféle elemből összekevert, szertelenűl változatos, árnyékrajzolat nélkűli, lapos díszítmény, mely e fogyatkozásainál fogva az épület jól tagolt tömegeinek hatását is jelentékenyen csökkenti. Nem közönséges művészi képességű építőjének, Feszl Frigyesnek, eredeti nemzeti jellegű épület lebegett a szeme előtt, de megtévedvén, oly művet hozott létre, mely csakis meghiúsúlt kisérlet, vagy inkább építészeti különösség jelentőségével bir. Az épület belsejének művészi díszéűl szolgálnak a Lotz Károly és Than Mór által festett s jól összeválogatott allegoriai, regei és történeti tárgyú falképek.

A nemzet maga iránti erős bizodalmának és a politikai helyzet kedvező alakúlásába vetett reményének adott kifejezést a lelkes közadakozás által, melylyel a Magyar Tudományos Akadémia palotájának építéséhez szükséges összeget előteremté. A palota Stüler Ágoston porosz építésznek a pályázaton első díjjal kitűntetett terve szerint 1862-től 1864-ig épűlt. Kétemeletes homlokzatának három nagy szakasza közűl a középső tetemesen kiszökik és a két szélsőnél egy egész emelettel magasabb, úgy, hogy ezek a háttérben inkább a középső fő épület szárnyainak látszanak. A középső részben elhelyezett díszteremnek kivűlről való e határozott, de még sem következetes megjelölése kedvéért veszendőbe ment az egységesebb és jól tagolt homlokzat hatása. Schinkelnek, a görög építés mesterének tanítványa nem egészen a mester elvei és izlése szerint, az olasz renaissance építészet elevenebb formáival pazarúl díszíté a homlokzatnak emeletenkint páros oszlopokkal tagolt középső részét. A térséges előcsarnokot salzburgi márványból való és két rendben elhelyezett négy-négy páros oszlop három hajóra osztja. Az e fölött nehány lépcsőfokkal magasabban és keresztben fekvő oszlopos folyosó, az ebből nyíló lépcső, mely az emelet félmagasságában csigaalakú két ágra oszlik, az emeletnek a földszíntihez hasonló folyosója, végűl előcsarnok nélkűl, egyenesen a folyosóba nyíló díszterem elrendezés tekintetében nem oly hatású, mint az épület czéljának jelentősége megkivánná. A díszterem karzatát szintén salzburgi vörös márványoszlopok, tükör boltozatú díszes mennyezetét pedig káryai nők szobrai támasztják. Újabban a díszterem egyik falára Lotz Károly által festett képsorozat, mely három jelenetet ábrázol a magyar közműveltség történetéből, továbbá a mennyezetnek Schikedanz Albert építész által festett díszítménye kedvezően megváltoztatta a korábbi befejezetlen állapot ridegségét.

A magyar államvasútak nyugdíjintézeti házának arkádja. Háry Gyulától

Az ország alkotmányának 1867-ben történt helyreállítása, kivált pedig az 1870-dik évi X. törvényczikk korszakot alkot Budapest építészetének történetében. E széles látkörű törvényhozási intézkedés gróf Andrássy Gyula akkori kormányelnöknek egyik legnagyobb államférfiúi műve, mely neki József nádor és gróf Széchenyi István, a főváros e századbeli újjá alkotói mellett méltó helyet biztosít. A törvény a főváros szabályozását és emelését, mint a hazai ipar és kereskedelem fejlődésének nélkülözhetetlen föltételét országos érdeknek nyilvánítá; a kormánynak e czélból fővárosi pénzalap czímén külön kezelendő 24 millió forintot bocsátott rendelkezésére és a szabályozás folytán szükségeseknek mutatkozó vállalatok tervezésére, s azok megvalósításának vezetésére a fővárosi közmunkák tanácsát léptette életbe. E tanács által hirdetett pályázaton a tíz versenyző között Lechner Lajos mérnöknek első díjat nyert terve fogadtatott el némi módosítással az általános szabályozás alapjáúl.

Ekként a magyar főváros is rálépett az ipar és a kereskedés mai követelményeit szemmel tartó átalakúlás útjára. A törvény rendelete szerint a lánczhíd a részvénytársúlattól megváltatott, a Duna a főváros határában szabályoztatott, mind két partja kiépíttetett; e nagy munkával együttesen elkészűlt a Margit-híd, majd a vasúti összekötő híd; közlekedési fő vonalként megnyílt először az Andrássy-út, melynek legalább egyelőre kiválóan fényűzési jelentősége van; ezt követte a nagy körút, mely a Margit-hídnál kezdődve a Dunától a Dunáig megy és jól kiszámított félkörben mindenütt középen szeli át a Belváros körűl fekvő külvárosokat; a Belváros kerülete a Deák Ferencz-tértől a Fővám-térig szintén körúttá alakíttatott át. Sajnálni való, hogy a szabályozás egymásutánjának megállapításában nem kizárólag az iparnak és a kereskedelemnek fő czélúl kitűzött érdekei voltak döntők, sőt a város rendezésének természetes és okszerű általános követelményei is figyelmen kivűl hagyattak és értékeseknek mondott épületekre való hivatkozással elhalasztatott a Belváros szabályozása és ama híd építése, mely Buda legszebb és legegészségesebb részeit a városhoz közelebb hozta volna.

A politikai helyzet javúlásának reménye által korábban fölélesztett, majd a remény megvalósúlásával még nagyobb lendűletet nyert építkezési kedv a szabályozás kedvező hatása alatt oly rendkivűli arányokat öltött, a milyennel Európa kevés városa dicsekedhetik. Ehhez járúlt még az általános vagyonosság észrevehető gyarapodása, és e hathatós tényező mellett az állam által nyújtott adóbeli kedvezmény, végre a Buda és Pest sz. kir. fővárosokat, valamint Ó-Buda mezővárost és a Margit-szigetet Budapest név alatt egy törvényhatósággá egyesítő 1872-ik évi XXXVI. törvényczikk.

Az állami pártfogásba vett és kivételes kedvezményekben részesűlő fővárosban az építmények hosszú sora keletkezett. A fejlődő állami élet organumaként támadt új intézmények, az oktatás, a művészet, az ipar, a kereskedelem palotaszerű otthont nyertek, az általános vagyonosság gyarapodásának kifejezéseűl a sűrűn emelkedő magán épületek díszben és fényűzésben versenyre keltek a nyilvános épületekkel.

A gróf Wenckheim-palota a Stáczió-útczában. Benczúr Bélától

Mikor a fővárosi építkezés ily nagy lendűletet nyert, a magasabb követeléseket kielégítő építészeti szakoktatás még nem volt szervezve. De más részt addigi építkezési állapotaink sem igen voltak alkalmasok az építési hivatottságot fölkelteni. Ha mégis támadtak olyanok, kik e művészetre kedvet és hivatottságot éreztek, azok hazai mesterek és építészeti szakiskola híján kénytelenek voltak külföldön keresni kiképeztetésüket. Nem dicsekedhetünk tehát azzal, hogy a most egyszerre sűrűn kinálkozó építészeti föladatok végrehajtására fölös számú erők állottak volna készen. E körűlmény szolgálhat magyarázatúl és némi mentségeűl annak a vigasztalan, épen nem művészi összevisszaságnak, mely a hatvanas és a hetvenes évekbeli építkezéseket általán jellemzi.

Az akkor föltűnt építészek között Ybl Miklós volt a legkiválóbb. Rövid ideig Pollák Mihály vezetése alatt is dolgozott, majd nehány magán épülettel az önálló tevékenység terére lépett. 1866-ban kezdé meg első nyilvános építményét, a Ferencz-városi román művészetű plebánia-templomot és 1879-ben fejezé be. Ezenkivűl jelentékenyebb művei a következő nyilvános épületek: a fővámház (1870–1874), a várkerti bazár (1874–1880) és a dalszínház (1875–1884). A Lipót-városi plebánia-templom építését Hild József halála után 1868-ban vette át és megtartva a középponti elrendezést és a már meglevő külső falakat, egyebekben egészen saját terve szerint 1890-ben befejezte a fölépítést; elkészíté a berendezés és belső díszítés terveit is, de ezeknek megvalósításában megakadályozta 1891 elején bekövetkezett halála. Említésre méltó művei még a gróf Károlyi-féle franczia renaissance, és a gróf Festetics-féle barokk művészetű paloták, továbbá a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesűlet bőkezűségéből épült Kálvin-téri szökőkút, melyen az ország négy folyamát ábrázoló négy szobrot Feszler Leo szobrász faragta. Ybl az épület tömegeinek arányos elosztásában és tagolásában, a mi az emlékszerű hatás legfőbb föltétele, kevésbbé szerencsés, ellenben a díszítésnek ritka fínom ízlésű mestere. Ennélfogva nyilvános építményei: a Lipót-városi plebánia-templomnak 95 méter magas kupolája, a dalszínháznak faragott kőből épűlt, olasz renaissance művészetű, pompásan díszített homlokzata, a vámház és a szintén gazdag díszű várkerti bazár tömegeik helyes tagoltsága híján nagy terjedelmükhöz képest nem eléggé nagyszerű hatásúak.

A mindinkább fokozódó építkezés folytán lassankint többen-többen találkoztak, kik igazi művészi hivatással léptek az építészeti pályára. Legnagyobb részük megfordúlt a bécsi, vagy a németországi híresebb iskolákon; egyik-másik Párisban tanúlt és valamennyi iparkodott saját szemlélet útján elsajátítani valamit az olaszországi emlékekből. Az ekként tisztúlt ízlés és alaposabb művészi képzettség már a hetvenes évek közepén kezdett mutatkozni és a nyolczvanas években mind általánosabbá lőn. A főváros legújabb építészetének e második időszaka összeesik az Andrássy-út és a nagy körút kiépítésével. Az ifjabb nemzedék kiválóbb tagjai nem elégszenek meg az építésnek kaszárnyaszerű dísz nélkűli módjával, de másrészt kerűlve a díszítésben az előtt dívott összevisszaságot, majd az olasz, vagy a német, néha pedig a franczia renaissance, vagy a barokk művészet tetszetősebb formái közűl válogatnak, többnyire helyes ízléssel és mérséklettel. Az emeletek szebb arányai, az egymás fölötti és egymás melletti részek szabatosabb tagoltsága, hatalmasan kiszökő párkányok, erkélyek, ablakszegélyek, szóval helyesebb beosztás, a formák és a díszítmény választékossága, értelmes változatosság és gazdaság jellemzik építményeik nagyobb részét, melyek tetszetős külsejük által kedvezően ütnek el a régiebbektől. De nem szabad elhallgatnunk, hogy, midőn a művészet eszközei ekként érvényre jutnak a bérházak külsején, ugyanakkor kevesebb gond fordíttatik a kényelmes, czélszerű és az egészség érdekeit szem előtt tartó elrendezésre. A külső és belső közötti összhang híján, a mi művészet a külsőn van, az gyakran hivalkodássá válik.

Az újabb időben keletkezett kiváló épületek közűl megemlítjük és egyiket-másikat képben bemutatjuk: gróf Batthyány Lajos Andrássy-út 126. szám alatti villáját, a korán elhunyt Petschacher Gusztávnak, e fínom ízlésű művésznek egyik szép alkotását; továbbá gróf Wenckheim Frigyes palotáját, melyet Meinig Alfréd épített, végűl Lechner Ödön és Pártos Gyula építészeknek két közös művét: a magyar államvasuti nyugdíjintézetnek a dalszínházzal szemben levő házát és a Thonet-féle váczi-útczai házat. Az utóbbinak egész homlokzata majolika burkolatú, s azon kivűl, hogy igen figyelemre méltó építészeti alkotás, érdekes azért is, mert e nemben nálunk az első s jól sikerűlt kisérlet. A sikerben jelentékeny része van Zsolnay Vilmos pécsi majolika gyárának, mely a burkolatot készíté.

A legutóbbi évek folyamán ekként átalakúlt építészet elősegítette a művészi ipar azon ágainak fejlődését, melyek az építészettel közelebbi kapcsolatban vannak. A kovács, az asztalos és a fafaragó művészet, s a díszítő szobrászat rövid nehány év alatt elismerésre méltó haladást tett. Ha tekintetbe veszszük, hogy az előtt fővárosunkban a művészi ipar úgy szólván ismeretlen volt, ezt a keveset is örvendetes vívmányként fogjuk üdvözölni.

Ámbár az építészetben és mindazon művészetekben, melyek hozzá tartoznak, Budapest a legújabb időben elért elég szép eredménynyel dicsekedhetik, mindazáltal még nem mérkőzhetik a nyugati országok fővárosaival. Azonban a mily bizonyosnak látszik, hogy a magyar metropolis még nem érte el kiterjedésének és gyarapodásának végső határát, épen úgy megnyugvással nézhetünk építészeti jövője elé. Az előtt az építészetben fél, sőt egész századdal jártunk a művelt nyugat után; komoly törekvéseink jogosulttá teszik azt a reményt, hogy ezentúl az építő művészetben, ha nem is egészen egyenrangú, de legalább méltó társakként lépést fogunk tartani Európa nagy nemzeteivel, és ugyanakkor meglesznek fővárosunkban a művelt fényűzés föltételei is, melyek lehetővé teszik a művészi ipar valamennyi ágának virágzását.

A Kálvin-téri szökőkút. Nádler Róberttől

Magyar főúr díszben csatlósokkal. Vágó Páltól