Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Budapest története.

Budapest története.

Salamon Ferencztől

A Duna, a pesti partról a Vámháztól tekintve. Rauscher Lajostól

A Duna folyamnak egyik legkegyeltebb gyermeke Budapest. A hosszában való közlekedés hasznában minden parti helység egyenlően osztozott Dévénytől Orsováig; de Budának és Pestnek ezen kivűl a Dunán keresztben való átkelés nagy előnye adta meg különös fontosságát. A mint ez a nagy folyam Visegrádon alúl a két partjára ereszkedő hegyek szorosaiból kiszabadúl, azonnal szigeteket alkot, melyek több mint 100 kilométer hosszú lánczolatban huzódnak éjszakról délnek.

A Dunának e szigetes vonalán csak egy nagyobb hézagot hagyott a természet: a Margit-sziget déli csúcsa és a Csepel-sziget éjszaki vége közt, hol hetedfél kilométernyire egy mederben foly a Duna. Ezt a szakaszt igen határozottan jelöli meg s foglalja rámába éjszakról a Margit-, délről a nagy vasúti híd. A két vonal között fekszik az egész mai Budapestnek főrésze. Az itt egyesűlt Duna ringatta a középkor sötét hajnalán, vagy a népvándorlásoknak még sötétebb éjjelén Magyarország későbbi fővárosának bölcsőjét az első révészhajó képében.

Mikor itt a római államiság Kr. u. 376 körűl megszűnt, a Dunának e vidékén többé sem állandó, sem hajóhíd nem volt. Az átkelés ezen a nagy folyón csak evezős kompon történhetett, akár békében útas és vásáros nép, akár háború idején egész sereg akart általkelni rajta. A hol a Duna két ágú, s nagy sziget van közbűl: egy vagy még inkább két híd segíthet a bajon. De híd nem létében, csupán úsztató eszközökre szorúlva, mindig nagyobb előnye van a folyó azon részének, a hol ágai egészen egyesűlnek, még pedig mély mederben s oly hosszúságban, hogy a víz sodra miatt szabad játéka legyen az átszállító hajóknak. A hol nagyobb sziget vagy egész csoport kis sziget áll a folyóban, a hajón való átkelés nagyon alkalmatlan. Hadi átszállástól egy helyett két külön hajóssereg volt szükséges, vagyis épen kétszer akkora, mint a hol a Duna egy mederben foly. Biztosabb, kényelmesebb volt az egyesűlt pesti Dunán egyhuzamban kelni által, s ide felűlről vagy alúlról terhes kocsin is egy egész napi járásnyira kerűlni, mintsem fent a Szentendrei- vagy lent a Csepel-sziget irányában akarni átkelni két Dunaágon és egy-egy homok-buczkás szigeten.

Értjük ebből, miért kellett Budának a szép, de a kifejlésre kényelmetlen hegyvölgyön keletkeznie, s vele együtt az átelleni Pestnek épen azon a síkságon, vagyis épen azokon a homokbuczkákon épűlnie, holott hasonló kiterjedést nyerhet vele akár Ó-Budával, akár a Kelenföld szép síkságával átellenben maga Pest is. Az utóbbi táján a Csepel-sziget, s azon fölűl egy zátonyos, sekélyes vízrész miatt nem támadhatott révi közlekedés s így nagyobb helység sem. Az előbbinél a budai Nagy- és Kis-sziget s a Margit-sziget akadályozta a keresztben való egyenes közlekedést.

A régi fő rév a mai pesti Belváros és a budai Ráczváros közt állott, hol a XVIII. század óta hajóhíd volt. A rév budai végén (a Várhegyen alúl) két nagy nemzetközi országút nyilt: egyik a Gellérthegy alatt Budafokon, Tétényen, Fehérváron át a Balaton vidékére s onnan a magyar tengerpart és Olaszország felé, elágazván a Duna mentén Tolnának és Pécsnek; a másik a Tabán és Krisztinaváros útczáin át a Sashegy alá kanyarodott, s Budaörsöt, Bicskét, Tatát érintve Komáromon és Győrön át Ausztriába vezetett. Kisebb jelentőségű volt az a szárazi út, mely Ó-Budán, s innen akár Visegrádon, akár Vörösváron át a Dunapart hoszszában vezetett ugyancsak Ausztria felé.

A Várhegy és Gellérthegy közötti szűk völgy szorosan megszabta a dunai átkelés vonalát, s ezzel megadta egyszerre két város fejlődése központját. Mert a Ráczváros, vagyis a Tabán, Ó-Budát kivéve, legrégibb telepe a jobbpartnak; vagy kétszáz évvel előbb említik (más név alatt), mintsem a budai várat építették; valamint a balparti Pestnek is az a legrégibb része, mely a Tabánnal épen átellenben fekszik. Mert a XIII. század közepe előtti Pestnek a mai Belváros éjszaki fele volt a fő része. Terjedt a mai Deák-utczától le a Haltérig. Az előbbivel szemben végződik a budai Várhegy, utóbbival szemben kezdődik a Gellérthegy. A rév itt is, mint a Duna mentén több más tájon is, egyszerre két helységnek: egy jobb- és egy balpartinak adott létet egymással átellenben. A rév, vagyis hajón való átjáró, szükségessé tette, kivált sokadalom vagy hadak idején, midőn a várakozás és megszállás elkerűlhetetlen volt, hogy mind a két parton legyen állomás hajlékokkal, vendéglőkkel és árús emberekkel, míg, ha híd áll ugyanott, elég, ha az egyik parton van meg mindez a kényelem.

Hídak hiányában ez a révész-közlekedés okozza, hogy Dunánkon a nevezetesebb átkeléseknél rendesen két-két szemben álló helységet találunk, így Komáromnál Ó-Szőnyt, Esztergomnál Párkányt, Visegrádnál Nagy-Marost, Péterváradnál Újvidéket, stb. Fővárosunknál a XVI. század előtt a két part két helysége, vagyis a révész-közlekedés két végpontja, egy és ugyanazon nevet viseli. Pestnek nevezték nemcsak a mai Pestet, hanem a budai parton fekvő Tabánt (vagy Ráczvárost) is.

De a révközlekedésnek e hatásán kivűl azt is tapasztaljuk, hogy az egyik part állomása mindig többre fejlődött a másikénál. Mindig csak az egyik parton van a valódi kikötője a hoszszában való nagy közlekedésnek is. Okozta ezt Budapestnél az is, hogy, míg a budai parton, épen Tabánnál, a víz sodra egyesűl, s a víz feneke sziklás: addig Pest felől lassú volt a víz folyása s homokos a vízfenék, mi a kikötést és állomásozást megkönnyítette. De ez nem döntő körűlmény. Fő dolog a szárazi közlekedés.

Buda országútjai a dunántúli részek és Olaszország felé vezetnek. De ebben az irányban versenyezhetett vele Esztergom és Komárom is. Ellenben Pest szárazi közlekedése éjszakkeleti, egyenesen keleti és délkeleti irányban verseny nélkűl állott. Már maga a város térrajza is mutatja, hogy főbb utczái az országos közlekedés irányai szerint keletkeztek.

A Belvárosnak legdíszesebb régi útczája Váczi-útcza nevet visel, így nevezve a Belváros régi „Váczi-kapu”-járól. Ennek folytatását beépítették ugyan a mai Lipótvárossal, de azért most is megvan a külvárosi Váczi-út attól keletre. Ez az út vezet Váczon át Nógrád, Hont, Bars megyékbe, sőt egy elhajlással ki Morvaország felé is. Ezen út látogatott voltára bizonyság csak az is, hogy Vácz város lakosságának nagy része a vasútak elterjedése előtt a pesti kereskedők szolgálatában áruszállító szekereskedéssel kereste kenyerét.

Másik nevezetes útczája Pest Belvárosának a Hatvani-útcza, melynek egyenesen s éjszakkeleti irányban a Kerepesi-út a folytatása. Ezek a nevek eléggé kifejezik, merről érkeztek az ide járó vidéki vagy idegen szekerek: Hatvan, Eger, Miskolcz, Kassa, Eperjes s odább Lengyelország felől, sőt sokszor Debreczen és éjszaki Erdély felől is. Az ország éjszakkeleti negyede ezen az úton jutott legkönnyebben a Dunához. Pest Belvárosának egy harmadik nevezetes útczája az Úri- vagy mai Koronaherczeg-útcza. Ennek folytatása a szintén belvárosi Kecskeméti-útcza, egykor a hasonnevű régi kapuval, mely a külvárosi Üllői-útra nyílt. Ez már délkeleti irányban indúl ugyan, de valóban keleti út, mely a Dunától keletre eső nagy országrészeket középen vágja ketté: Szolnokon, Nagy-Váradon, Kolozsváron keresztűl.

Nem kevésbbé fontos útvonal volt az, melynek belvárosi kiindúlása azonos volt a föntebbivel; de kiérvén a „Kecskeméti-kapu”-n, nem egyenest az Üllői-útnak tartott, hanem jobbra térve a Soroksári-útczán át haladt a Duna-parti Soroksár faluig. Ez a déli útvonal, vagyis úthálózat, Soroksárnál két felé vált: egyik Kecskeméten át Szegednek, Temesvárnak, Aradnak s onnan Szebennek, Brassónak tartott, a másik dunaparti út Solton, Kalocsán, Baján át a Bácskát kötötte össze Pesttel. Így az egész magyar birodalom területének legalább is kétharmadára nézve a pesti rév volt a dunai rév s maga Pest főállomás, tehát föl- és lerakodó hely. De egyszersmind ezen sugárosan szétágazó főútak adták meg nagyjából Pest bel- és külvárosainak az alakúlás gerinczeit. Nem a sakktáblaszerű fölosztás, mint Berlinben s a pesti Lipótvárosban, hanem szétágazó legyezőalak a sajátsága. Idővel a fővonalak közti tért más kisugárzó és keresztben menő útczák töltötték ki megannyi városrészszé. Így a Duna és Üllői-út közt a Ferenczváros, ez és a Kerepesi-út közt a Józsefváros, a Kerepesi- és a Váczi-út közt a Terézváros, s végre a Váczi-út és Dunapart közt a Lipótváros keletkezett.

Mindezekből látni való, hogy Budapest nemcsak a Dunán hoszszában közlekedő hajók kikötőinek egyike, hanem a legfontosabb országos és nemzetközi szárazi útak is természetszerű bogja és központja volt.

De látni való a pesti part nagy elsőbbsége is a budai fölött. A budai kikötő csak a dunántúli kisebb országrészszel közvetíthette a dunai forgalmat. S ebben sem volt nélkülözhetetlen. Pestre nézve is versenytárs volt Pozsony, Komárom, Esztergom azon országrészre nézve, mely a Pozsonytól Visegrádig folyó Dunától éjszakra esik, s így a Morva- és Csehország felé való közlekedésben is. De Pest az ő geographiai hosszasági vonalától keletre eső egész országrészének volt a kikötője. Itt rakta le az a keletről hozott gabonát, sót és más terményeket, s itt rakodott meg a góczponton talált iparczikkekkel a nélkűl, hogy a budai partra kellett volna átszállania.

A természet más tekintetben is inkább kereskedő és iparos városnak, mint baromtenyésztő és földmíves népű helységnek szánta különösen Pestet, mely ebben is ellentéte Budának.

Buda hegyi környéke – s nem maga a város – hasonlít a Bécs kürűli vidék némely pontjához szőlő-borította hegyoldalaival s erdős hegyhátaival.

Pest földje vetekedik soványságban Berlinével. A hol nem fehér futóhomok, ott fekete mocsár terűlt el a régi időkben. Még az ötvenes években, a ki a Saharáról fogalmat akart szerezni, mindjárt a város akkori végén, a hol ma a központi vasútállomás közelében az új erzsébetvárosi templom emelkedik, széltében-hoszszában 500 lépésnyire gázolhatta a szitált liszt fínomságú futóhomokot. A város és határa dombjait többnyire a szél segítette magasra emelkedni. Kárpótlásúl azonban a talajvíz annyira bő, hogy, ha valahol kútat ásnak, három-négy méternyire agyagréteget s azon vizet találnak. Ez okozza, hogy az intensiv gazdaságnak öntözést kivánó neme, a kertészkedés, mind jobban terjed itt. Minden háznak volt kútja régen is, s ezek közt nem egy volt híres kitűnő ivóvizéről. A talajvíz olyan bő maig is, hogy magasabb Dunvavízállásnál az alantabb fekvő városrészek pinczéibe beszivárog.

Pest mezejének patakjai is voltak. Lassúságában és gonosz szeszélyektől mentes egyformaságában a Spreehez hasonlító Rákos patakunk, ha nem úsztat is hajókat le a tenger felé, legalább akkora, hogy malmokat hajt. Egy másik víz-ér a kőbányai dombnál eredt s útközben a városligeti tavat (Mátyás király alatt Agár-tó) alkotva, a Dunába folyt. Ez tette lehetségessé, hogy hajdan oly nevezetes táborozási hely legyen a Rákos mezeje, hová sok ezer ember és ló gyűlhetett össze.

Még a természet mostoha adománya, a fölszín futóhomokja is használt Pest város kifejlődésének. Olcsókká tette a házhelyeket s nem engedte, hogy a városi nép odahagyja a boltot, műhelyt és szántásvetésre csábíttassa magát. A sors újjmutatva parancsolt rá, hogy kereskedő, sáfár, hajós, szekeres és iparos legyen. Kezére játszott abban is, hogy a természet rendkivűli mennyiségben halmozta föl szomszédságában az építőanyag mindenféle nemét. A Rákos mezejéből délen kiemelkedő kőbányai dombok jó agyagot adnak téglaégetésre; míg a domb belseje kitűnően faragható mészkő, cerithium, mely bent a bányában puha, a levegőn megszilárdúl. Pestnek régibb épületeiben ez a kő szerepel tégla helyett is. A Kőbánya szó ráillik a helyre. A kiásott kövek nagy üregei szinte annyit érnek, mint maga a kiásott épületanyag. Rengeteg nagyságú pinczék vonzották oda először a borkereskedőket, újabban az óriási sörgyárakat. Ily pinczék a jobbparti Budafokon is vannak, hol ugyanazon mészkőben az emberek egész kényelmes lakásokat s azokhoz egy-egy kis udvart is vájtak maguknak. A budai oldalnak mészen és téglához való jó agyagon kivűl még többféle építőköve van. Ezenkivűl a Dunán is bőven szállítnak ide kövezethez való trachytot a visegrádi hegységből és a vörös márvány egy nemét az Esztergomon túl fekvő Piszkéről. Épületfát a felvidék nagy mennyiségben úsztat ide a Dunán.

Ezek azok az állandó s századok óta nem változott anyagi tényezők, melyek Budapestet fővárosi s kivált Pestet valódi nagy városi rangra emelték. Hasonlít városunk Berlinhez abban is, hogy ha régi emlékekben nem versenyezhet is más európai nagy városokkal, de újkori polgári építkezéssel egész útczái és városrészei keletkeznek mindúntalan. Forgalom, kereskedés kivált nyers terményekben élénk, s a magyar politikai, tudományos, művészeti életnek annyival inkább központja, mivel többi városaink nem másod-, hanem csak harmadsorban következnek utána.

Azonban a természet fönt leírt kedvezései mellett volt Pestnek és Buda parti részeinek egy nagy hátránya is: a minden században többször ismétlődő áradások, melyek hátráltatták, néha visszavetették fejlődését. A mai Pest nagyobb része a Duna árterébe van építve.

A természeti hátrányok mellett azonban ugyancsak a természeti előnyök annyira döntők voltak, hogy a város a koronkénti csapásokat újra meg újra kiheverte. Sőt kiheverte a sorsnak oly nemű csapásait is, melyeket emberek, országos állapotok s némely világra szóló események okoztak. Kevés nagy városa van Európának, melynek története oly sok és oly nagy katasztrófát ért volna meg, melyek az addigi fejlést nem egyszer megsemmisítették, s annak folytonosságát teljesen megszakasztották.

Minthogy ezekről a város s annak hatóságai nem tehettek, mert okai többnyire igen messziről kerekedett népzivatarok voltak: a városnak kapcsolatos, pragmatikai történetéről szó sem lehet. Azért az alábbi, szorosan vett történelmi részben jobbnak látszott a lazább krónikai modort követnünk.

***

Buda, Pest és Ó-Buda pecsétjei az egyesűlés előtt. Dörre Tivadartól

Magyarország fővárosa 1873-ig jogi tekintetben is három külön városból állott. Mind a három játszott vezérszerepet egyes korszakokban. De voltak századok, mikor ily szerep nem jutott nekik, vagy legalább a történelem nem tud róla. Városunk története a következő korszakokra oszlik:

I. Még Krisztus születése előtt alapítják a Pannoniát (Dunántúli kerületet) lakott kelták a mai Ó-Buda helyén Ak-ink (bővíz) nevű városukat. Ebből egyéb nem maradt meg, mint ez a puszta név. A kelták kora körűlbelűl a Kr. u. 100-dik évig tartott.

II. Krisztus után a 100–200. év közt, tehát a második században, a rómaiak egy legiót telepítnek ide a szokott polgári kisérettel együtt. A kelta név Aquincummá módosúl. Hadrianus alatt municipium, Septimius Severus alatt „colonia” rangra emelkedik ezen szélső határszéli város, melyet a Duna választ el a keleti barbár világtól. Mintegy a 376-dik évig tart itt a római uralkodás, midőn a hunok és keleti góthok szállanak meg ezen a vidéken. De a telepedés múlékony. Csak 568-ban, a longobárdok rövid itt tartózkodása után jönnek állandóbb lakosok: az avarok s alattuk szláv tömegek.

III. Az avar-szláv korból ismét csak egy helynév maradt meg. A feledésbe ment Aquincum helyett Buda nevet találunk. Ezen időből származhatik a Pest név is. Az avar-szláv korszak tart a magyarok bejöveteléig, a 898-dik évig.

IV. A magyarok meghagyják a már itt talált Buda és Pest neveket. De szükségkép új korszak kezdődött ezen helyre nézve. Országos központtá nem lett ugyan, de mindkét város virágzott, míg a mongolok 1241-ben el nem pusztították. Ebben a korszakban Ó-Buda több kedvezésben részesűl, mint Pest; ez a maga erején kezd virágzani.

V. Az ötödik korszak 1241-en innen kezdődik IV. Béla alatt. Ebben a két régi város fölött uralkodó állásra vergődik az Uj Budavár. Állandó királyi székhelylyé válik. De Pest is nagy várossá kezd fejlődni a maga emberségéből. 1526-ig tart a fölvirágzás.

VI. korszak, mikor Buda, Pest és Ó-Buda török városok. A pusztúlás korszaka ez nemcsak a sok ostrom ágyúi, puskapor föllobbanásai, hanem a török hanyagság miatt is. Tart ez a korszak 1541-től 1686-ig.

VII. korszak 1686–1838. Ebben lassanként Pest igen hátra hagyja a másik két testvérvárost.

A VIII. korszak az, a melyben benne élünk.

A városunkat ért sok csapásnak lehet tulajdonítanunk, hogy, ámbár Buda és Pest régi városok, régiségeikből oly kevés maradt fönn, és történelmökre kevés a kútfő. A budai és pesti városi levéltár 1241-ben egészen elpusztúlt. 1526-ban is leégett. Mondhatni, csak szétszórt levelekből s közvetett úton lehet kiböngészni valamit. Sok mese és nem egy hamis oklevél töltöget ki egyes hézagokat. Mi mellőzzük mind a tudákosok meséit, ráfogásait, mint a hamis iratokat.

A kijelölt hét korszak közűl a három elsőt nem ismerjük eléggé, s emlékek hiányában kevés mondani valónk van a negyedikről is; így egyszerre az V. korszakkal kell krónikánkat kezdenünk.

Buda és Pest az 1241-diki katasztrófa előtt.

Van ugyan itt-ott említés a XII. század második fele előtt is városunkról legendában, krónikában és oklevelekben, de ezek mind nem egykorú iratok és így kétesek. Ezeket akár elfogadnók, akár elvetnők, okát kellene adnunk, a mi tudós értekezésekre vezetne, s ez itt nem volna helyén. Csak egy kétségbevonhatatlan adatot említünk 1046-ból. A kereszténység eltörlésére támadt lázadásban a pesti hegy (később Gellért-hegy) alatt szenvedett martyrhalált az olasz származású Gellért püspök. Pestnél volt az országos rév, hova ekkor I. Endre király Lengyelországból jőve igyekezett.

Soká tartott, míg Buda és Pest középkori értelemben vett valódi várossá emelkedett. A mennyiben középkori államokban királyi székhelyről szó lehetett, 1241 előtt Esztergomé és Székes-Fehérváré volt az elsőség. A magyar az első nemzet, mely a Kárpátok rámájában a Duna mindkét partjára kiterjedő országot alkotott. Nem látta szükségesnek, mint hajdan a római, a Duna vonalát őrizni s a közlekedést biztosítani, mivel azt szomszédos ellenség állandóan nem fenyegette. A magyar elem fegyverzeténél fogva mint könnyű lovasság nem is volt arra való, hogy várfalak közt védje magát. És sem magyarból, sem szlávból nem telt ki városi polgárság. Ezt az elemet kivűlről kellett behozni nyugati és déli Németországból, Flandriából és részben Olaszországból. A tömeges bevándorlások a keresztes hadjáratokkal kezdődtek. A XII. század közepe felé jönnek az úgy nevezett szászok is Szepesbe és Erdélybe.

Mikor 1147-ben a második keresztes had hazánkon vonúl át, a szemtanú freisingi püspök azt írja, hogy Magyarországon még az úgy nevezett városokban is ritkaság a kő-, sőt a fa-ház is. Már pedig látnia kellett Győrt, Esztergomot és vagy Budát, vagy Fehérvárt. Azonban már 1156-ban Buda úgy tűnik föl, mint egy prépostság, egy társas káptalan székhelye. Még e XII. században királyi lak is volt Budán.

A harmadik keresztes hadjárat alkalmával 1189-ben III. Béla királynak székhelye Esztergom ugyan, hol nagy pompával fogadja a német császárt, Barbarossa Fridriket; de innen a király a vendégével együtt Budára jön, hol négy napig vadásznak. Így Esztergom mellett úgy tűnik föl Buda, mint később Budavár mellett Visegrád, vagy mai nap Gödöllő. Rengeteg erdő és nagy vad bővebben volt itt akkor, mint későbbi időben.

1241-ben februárban IV. Béla ide híjja össze az ország nagyjait. Általános fegyverfogásra szólította föl a király az országot a mongolok közeledő betörése ellen. De a sereg 1241 április 11-dikén a Sajónál a mongolok nagyobb száma s még nagyobb fegyelme és jobb fegyverneme által tökéletes vereséget szenvedett. Nyílt téren nem lehetett remény a győzelemhez. Vára az országnak kevés volt. Kisebb erősséget a mongolok hajító gépeikkel rongáltak meg s az előtt példátlanúl hatásos égő nyílaikkal gyújtottak föl; igy a sajói magyar szekértábort is.

A nagy vereség után az ország fő hada föloszlott. Csak menekűlésről lehetett szó. Pestről a lakosság egy része átmenekűlt a budai partra. Így a dominicanus szerzet tagjai is. De a sajói sereg maradványai és a szomszéd vidék lakosai közűl ezer meg ezer Pestre tódúlt, kiket a révész-hajók igen lassan bírtak a túlsó partra átszállítni. Világos ebből, hogy hajóhíd nem volt a Dunán. Hamar érkezett, tán még áprilisben, ide a mongolok üldöző serege. A Pestre szorúlt nép rögtönzött védműveit a mongolok három rövid nap alatt áttörték s borzasztó mészárlást vittek véghez. Mint végső menedékbe, a dominicanusok klastromának kerítésébe szorúlt vagy tízezer ember. De a mongolok sokaságának és gyújtó szereinek nem bírtak ellenállani.

Pest pusztává és hamuvá lőn. A Duna túlsó partjára a mongolok csak vagy tíz hónap múlva juthattak, mikor a víz szerencsétlenségre befagyott. Ekkor Buda is a Pest sorsára jutott. A Dunán túl csak Esztergom felső vára, Pannonhalma és Fehérvár védte meg magát. Nyilvánvaló, hogy sem Pest, sem Buda nem volt a szó teljes értelmében város, mert a középkorban lényeges föltétel volt, hogy a város erős falakkal és védelmi tornyokkal legyen körűlvéve. Ezt nem számítva, Pest már a tatárjáráskor az egykorú hiteles krónika szerint nemcsak nagy, hanem a leggazdagabb német helység volt; az izmaelita keleti üzérkedőkön kivűl német telepesek laktak benne.

A mongol betörés előtti időben mai fővárosunkból a következő három rész volt benépesűlve: 1. a mai Ó-Buda; 2. a Dunának szintén jobb partján fekvő mai Ráczváros; 3. a balparti Pest. Ó-Budát a magyar akkor mindig egyszerűen Budának nevezi, s az ottani káptalannak a mohácsi vészig budai s nem ó-budai káptalan a czíme. A szintén jobbparti mai Ráczvárost magyarúl Pestnek nevezték. Szintén Pest volt a balparti, vagyis a mai Pest; amaz Kis-, ez Nagy-Pest. A nevezett három város mindenikének volt a XII. és XIII. században s tovább is külön német neve is. A mai Ó-Budát, vagyis a tatárjárás előtti Budát, Etzelburgnak nevezi a német a mohácsi vészig. A régi Pestnek német neve szintoly állandóan Ofen, vagyis Oven, mint írni szokták, a mi a Pest szó fordítása lehet.

Budavár 1241-től 1311-ig.

IV. Béla király tapasztalván, hogy a nagy víz igen hathatós akadály a betörő népek előnyomúlása előtt, a Duna vonalát s ott is a jobb, az egykori pannoniai partot részesítette kiváló figyelmében.

A pesti országos átkelővel szemben nyúlt el egy külön álló hosszú hegyhát, melyet sem a rómaiak, sem eddig a magyarok nem használtak föl, holott középkori várnak alkalmasabb pontot kivánni sem lehetett. Hasonlított a prágai, esztergomi és zágrábi várhegyhez. IV. Béla ezen építkezett, mert minden táj felé meredek oldalai a mély várárkokat és magas tornyokat is fölöslegessé tették. Várfal és torony gyanánt szolgálhattak a szélső emeletes lakóházak ablakaikkal és erkélyeikkel. Az ellenség nem használhatta itt sem ballistáit, sem a falak mellé kerekeken tolható óriási fatornyait.

A várnak itt számos éven át kellett épülnie. Addig nem lehetett várnak nevezni, míg köröskörűl egész hoszszában és széltében hézag nélkűl el nem készűltek a várfalak és kapuk, s míg számos lakos nem telepedett belé. Mert a középkorban a várépítő, várfentartó és a védelmező, vagyis a helyőrség csak a városi polgárságból telt ki. Buda rendkivűli esetében, minthogy itt az az erősség országos szükség volt, országos segély járúlt a mű végrehajtásához.

A tatárok eltakarodása után 13 évvel, 1255-ben, azt írja a király, hogy a pesti hegyen várat épített, mely sűrűn van népesítve.

Buda 1329. évi pecsétje. Dörre Tivadartól

Az új városnak név kellett. Hivatalosan a latin oklevelekben „pesti új hegy”-nek (novus mons Pestiensis) írják 1541-ig is. A németek is Pestről nevezik el Ofennek, míg a balparti mai Pestet Alt-Ofen néven különböztették meg tőle. A magyar pedig az új várat Budának nevezte, az ugyanazon parti régi Budát Ó-Budának. A balparti Pest lett Nagy-Pest, s a jobbparti Kis-Pest (ma Ráczváros). Amaz németűl Alt-Ofen, emez Kreenfeld.

A hegyi városnak szüksége volt plebániára is. Fölépűlt az Boldogasszony tiszteletére még IV. Béla idejében, ugyanaz, melyet ma hibásan Mátyás-templomnak neveznek. Különös figyelmére méltatta IV. Béla a Nyúlak szigetét, a mai Margit-szigetet is, mint biztos menedékhelyet. A szigetet, melyet talán akkor is, mint ma, majdnem egyenlő szélességű vízmeder választott el mind a két parttól, első sorban védelemre szánták. De kizárólag egyháziak menedéke lett.

A sziget csúcsát az esztergomi érsek foglalta el. Ott ideiglenes lakát falakkal, bástyákkal erősítette meg. Alább IV. Béla király olasz mesteremberekkel díszes templomot és klastromot építtetett, melyben 70 főúri apácza számára volt lakás. Margit királyleány is köztük volt, kiről később a Nyúlak-szigete új nevét nyerte. A királyi atya a klastromot terjedelmes birtokokkal gazdagította. Menedékhelye volt a sziget a premontrei és franciscanus szerzetnek is. A Szent Jánosról nevezett félig katonai, félig papi rend itt jól megerősített falakkal körűl vett házat emelt, mely várnak (castrum) is beillett. El nem maradhatott a fegyveres és fegyvertelen cselédség sokasága, mely egész falut alkotott. S csakugyan oklevelekben van szó az apáczák szigetbeli jobbágyairól. De a tatárok elleni menedékhely kevésbbé volt biztos a Duna áradásai ellen. 1268-ban vízkereszt napján, jégzajlás alkalmával az árvíz kiöntött a templomba s a papi földesurak házainak pinczéibe és földszintjébe. Képzelni lehet, hogy a mi kevés még a régi Pestből újra kiépűlt volt, azt is megint újra kellett építeni.

Buda, mint város, úgy látszik, már kezdetben félig állami, félig polgári jellemű község. Az első száz évben IV. Bélától I. Lajosig nem főbíró, nem polgármester volt a főtisztviselő, hanem úgy nevezett „rector”, kit a Margit-legenda magyarúl király képében való bírónak nevez. Az első rectort 1249-ben említik. Ez bizonyos Károly nevű úr. 1267-ben Preuzellin, egy bevándorolt osztrák a rector, IV. Béla hadvezére és nevezetes főember; 1268–1273-ban Walter gróf a rector, kit egy királyi oklevél nem győz eléggé dicsérni szervező tehetségéért, mit Komáromban is bebizonyított.

A várossal egyszerre kezdik építni a Boldogasszony várbeli templomát is. A király a patronatus jogát e fölött a piaczi vám harmadával együtt a nyúlszigeti apáczáknak ajándékozta.

Ó-Budán tovább is két földesúr volt: a káptalan és a király. Utóbbinak vára, Ó-Buda alsó vége felé a hegy alatt, a hajdani római „theatrum” (ma Királydomb) helyén, a XIII. század vége óta a mohácsi vészig rendesen a királynék vára volt, s hivatalosan is „királynéi város”-nak czímezik.

Pest a bal parton egyelőre a budavári hatóság gyámsága alatt áll. A budaiak adtak bírót is neki. Hajós és árús népét az ó-budai káptalan vámolgatta, miből a nyúlszigeti apáczák is részt kivántak.

Buda 1470 körűl. Schedel H. 1493-ban Nürnbergben megjelent „Liber cronicarum (Buch der Croniken)” czímű munkájából.

Buda várát – melynek még folyvást épülnie kellett – megalakúlt városnak tekinthetjük 1250 körűl. Falai, melyeket eredetileg a tatárok ellen emeltetett Béla király, a következő királyok alatt arra is szolgáltak, hogy a benlakók polgári függetlenségüket megkisértsék kivívni még azon XIII. században. Nem maga a város kezdte a harczot. A jogi körűlmények bonyolúlt volta okozta azt, s közbejött külső események adtak rá alkalmat. Az 1279-dik évben a pápának egy teljhatalmú legatusa a budai várban tart zsinatot, melynek végzéseit a csak 16 éves László király világi tanácsosai sérelmeseknek tartják a magyar koronára nézve. Egy államcsínynyel oszlatják föl a zsinatot. S a csíny végrehajtói a budai polgárok, kik egyszerűen távozásra kényszerítették a hatalmas pápa követét, az oda gyűlt egyházi atyákat, s köztük Lodomér esztergomi érseket is.

A város ezen s talán más szolgálatai fejében megnyerte Kun László kegyét. 1286-ban találjuk első nyomát, hogy a Rákoson országgyűlést tartanak.

Az utolsó Árpád, III. András, ki Budának nem fogta pártját, 1301-ben meghalván, a trónkövetelők közűl Budavár polgári rendje Venczelt pártolta a pápa jelöltje, a nápolyi Róbert Károly ellen.

A nevezett évben, augusztusban, Buda rendkivűli ünnepélyességgel fogadja a cseh jelöltet, kit a budai főtemplomban kiáltottak ki magyar királylyá, s azután Székes-Fehérváron a kalocsai érsek koronázott meg. Valószínűleg ekkor kezdődik az a szokás, hogy a koronázásoknál a fehérvári templom főkapuját kivűlről fegyveres budai és fehérvári polgárok őrizték teljes díszben, lóháton, s ők lobogtatták az ország zászlaját. Ugyancsak 1301-ben Bonifacius pápa teljhatalmú követet küld Magyarországra, Miklós ostiai püspököt, hogy Károly pártjára édesgesse a Venczel-pártiakat, kik közt főpapok is voltak, azon kivűl a budai és pesti szerzetes rendek, sőt egyelőre az ó-budai káptalan is. Miklós merészen Budára jött. A káptalant s más egyháziakat és világiakat is sikerűlt megnyernie, de a budai polgárok többsége hű maradt Venczelhez. A követ váratlan eltűnése Budáról azt gyaníttatta, mintha a polgárok összeesküdtek volna ellene, mint egy másik követ ellenében 1279-ben tették volt, s azért kellett Miklós püspöknek menekűlnie.

Pozsonyba távozván a pápa követe, 1302-ben májusban az ó-budai káptalan megjutalmazására s a budai polgárok megbüntetésére egyházi átkot hirdet ki, ha ezek mindjárt készeknek nem nyilatkoznak az összes hajózás vámját a káptalannak fizetni a hátralékokkal együtt, miután már két éve nem teljesíték kötelességöket. A budavári és pesti plebánosok vannak megbízva az egyházi átok kihirdetésével. A budaiak most sem teljesítik a kivánatot. Az addigi törvényes plebánost elmozdítják s egy Lajos nevű forradalmi szellemű papot tesznek helyébe. A makacs város ellen karhatalom érkezett még ugyanazon 1302-dik évben. Épen a kisasszonynapi vásár idején, szőlőéréskor megszállott Ó-Budánál Róbert Károly feles számú haddal. A budai hegyi várat meglepéssel akarta bevenni. Nem sikerűlt. Nem is kisérlette meg többé az ostromot. Csakhogy Buda alsó városát bevették hadai s ott tatár módra gazdálkodtak. A szőlőket nemcsak leszüretelték, hanem sok helyen tőből is kivágták. De vesztökre. A budaiak s velök némely Venczel-párti főur lovasai egy kirohanással váratlanúl meglepték az ostromlók rendetlen táborát. Ennek némely része vitézűl ellenállott, s a harcz véres volt; de a budaiak fényes győzelmet arattak. Teljesen szétverték Károly seregét, a ki maga is menekűlni volt kénytelen.

A margitszigeti kolostor 1542-ben. Részlet Budapest 1542. évi rézkarcáról.

Buda diadalünnepet ült. Az akkori rector, Kárász (német nevén Peterman), aztán egyik esküdt, Tóth Márton és Lajos pap vezérlete alatt ünnepélyes népgyűlésen kimondták a város föloldását az egyházi tilalom alól, s az excommunicatiók hirdetésénél szokásos szertartások közt viszont egyházi átkot kiáltottak ki magára a pápára s azon magyar papokra, kik az ő pártján vannak.

Budát erős vára megvédte egyelőre a büntetéstől, s bár állandóan az egyház tilalma alatt volt, békéje nem volt zavarva sok ideig. Azonban az országos állapotok megváltoztak.

1304-ben történik, hogy az idősb cseh király kiviszi az országból a koronával együtt az ifjú Venczelt. De magával viszi rabúl az 1303–1304-ben rectorságot viselt Werner Lászlót is tizenhat más budai polgárral együtt, kiket titkos Károly-pártiaknak tartott.

A következő király, a bajor Ottó, 1305 szeptemberben szintén Budára jön először, s deczemberben megkoronázzák Fehérvárott. Innen Budára visszatérve, nagy pompával tart bevonulást, mi szintén a koronázási szertartás egy része volt azután is.

Addig a királyi hatalom megszerzéséhez szükséges három város: Fehérvár, Esztergom, Buda ellenségei voltak Károlynak. De 1306-ban Károly beveszi Esztergomot. Ottó király pedig, talán nem bízván a budaiak életre-halálra való ellenállásában, oda hagyta Budát s Erdélybe ment, hol lemondásra kényszerítették. Károly pártja felűlkerekedett az országban a már fejetlen ellenpárt fölött.

1307-ben az udvardi zsinaton külön végzéseket hoznak Buda ellen, mely (mint ott olvassuk) a lefolyt kilencz év alatt háromszor volt egyházi tilalom alá vetve. A zsinat megújítja az interdictumot és kiátkozást, külön megnevezvén Kárász és Tóth Márton bírákat. Külön büntetéseket szabnak Lajosra s a vele tartott papokra. De ez nem volt elég. Az ország minden lakosa föl van hatalmazva, hogy a budai papokat és polgárokat elfogja s vagyonuktól megfoszsza. Sőt az ily cselekedetet elkövetők negyvennapi bűnbocsánat jutalmában részesűlnek.

A zsinati végzések még értésére sem juthattak a budaiaknak, midőn Buda a Károly-pártiak kezébe kerűl. 1307-ben június elsejére viradó éjjel Werner László, megszabadúlván prágai fogságából, Csák János katonáival megjelent a Zsidó- (ma Fehérvári-) kapunál, hol a vele titkon egyetértő kapuőrök bebocsátották.

Kárásznak alig maradt ideje, hogy elmenekűlhessen. Tóth Mártont és Herman nevű esküdtet kézre kerítették és lófarkon hurczoltatva végezték ki. Holttesteiket, mint eretnekekét, megégették. Lajos és paptársai börtönben haltak meg.

Ha a budaiak forma szerinti községi gyűlésben adják meg magukat: kétségkivűl kész lett volna Károly messze menő engedményeket tenni a polgárságnak. Azonban hat évi makacs ellenségeskedés után a kézrekerítés leírt módja mellett csak különös kegyelem útján várhattak valamit. A király nem sokára számos főpap és főúr kiséretében bevonúlt Budára.

A három város fölvirágzása (1311–1490).

Róbert Károlynak Buda nem volt kedvelt lakása. 1314-en kezdve haláláig ritkán fordúl elő, mint királyi levelek kelti helye. A nevezett év körűl (úgy látszik) Temesvár a királyi székhely. Majd 1320 táján a király nem Budán, hanem Visegrádon építtet magának fényes, sőt nagyszerű palotát, s nem Pestnek, hanem Nagy-Marosnak ád becses városi szabadalmakat, a Budaváréival egyenlőeket. A király élete végéig, 1342 júliusáig, Visegrádon lakik. Hatalmát Budán az általa kinevezett rector, vagyis várkapitány személyesítette. Ott a mai királyi palota helyén építtetett egy hatalmas lakot, melyet egyik fiáról „István-vár”-nak neveztek, s megvolt még 1541-ben is. Rectorságot viselt 1318-tól 1337-ig János, egy Károly-párti vitéz főúr. E mellett kezd feltűnni a judex, vagyis választott városbíró is.

A margitszigeti kolostor romjai. Klotild főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

1320 táján találunk Budán pénzverő-házat. A király nagy gondot fordított a pénzügyekre s ő verette az első magyar arany pénzt forint (fiorin ïoro) név alatt, melynek egyik oldalán liliom, a másikon Magyarország védszentjének, Szent Lászlónak szekerczés képe volt. A magyar arany akkor egészen florenczi mintára készűlt. A sulymérték – a budai márka, vagyis félfont – szintén a florenczi volt. Négy darab arany forint ért egy márka ezüstöt.

Nagy Lajos király 1342-ben trónra lépvén, uralkodása négy első évében Visegrádon lakott. Azután több évig szint' oly állandó lakása Buda. Még 1352-ben így nevezi: „udvarunk rendes székhelye”. 1355-ön kezdve gyakran van itt a király; de jóval többet időzik Visegrádon.

Mielőtt 1347-ben a nápolyi hadjáratra indult volna, Budának, mely alkalmasint hozzá járúlt a nagy költségek fedezéséhez, szép kiváltságlevelet állított ki, melyben a város fő- és alhivatalnokainak szabad választása van biztosítva, csak a megerősítést tartván fenn a király a maga, vagy képviselője részére. 1347-en innen soha sem is fordúl elő a Budára vonatkozó emlékekben a rector név. Latinúl mindig judexnek nevezik a főtisztviselőt s esküdt polgároknak (jurati) a tanácsbelieket.

A másik nevezetes vívmány az, hogy Buda megnyerte Nagy Lajostól a mai hallatlan, de a középkorban szokásos jutalmat, az árú-megállítás jogát. Ezen kereskedelmi monopolium Budára nézve fölért a körmöczi bányával. A Csehország, Ausztria, Olaszország, aztán Lengyelország s majd a Brassón át a Fekete-tenger felőli egész árú-forgalom fölött uralkodott. Mert az idegen árúkat csak itt volt szabad kirakni és eladni, még pedig nagyban, a budai kereskedőknek. Így történt aztán, hogy a genuaiak által a Fekete-tengeren Konstantinápoly felől hozott borsot a budaiaktól vették a boroszlói kereskedők.

Ó-Buda királynői lak, az anyakirályné lakja volt, ki ott a clarissák klastromát gazdagította föl. A király pedig 1355-ben Ó-Budát királyi városi rangra emelvén, polgárait fölmentette a káptalan gyámsága alól. Illetőleg két felé osztotta a várost, s mint Székes-Fehérvárnak, egyik fele a káptalané maradt, a másik szabad királyi város lett.

A margitszigeti kolostor romjai. Klotild főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Nagy Lajos után zavaros évek következtek. A viszályokból kijutott Budának is; de az országos hatalmak összeütközésében alig játszhatott mást, mint szenvedő szerepet. Így 1386-ban, midőn Nagy Lajos leánya, Mária uralkodó királynő ellenében Durazzói, más néven Kis Károly, Lajos egykori derék hadvezére és rokona, megkoronáztatja magát. A budaiak bebocsátották városukba a trónkövetelőt. De, midőn Kis Károly ellen az ismert gyilkostámadás bekövetkezett, s Gara intésére Forgács orozva halálos csapást mért az új királyra, Buda is megérezte ennek a csapásnak a sulyát. Gara emberei a Durazzói Károly olasz és horvát kiséretét fölkonczolták benn a budai várban. Mindenkivel így bántak, kit Károly-pártinak tartottak, s a várban lakott olaszoknak egyáltalában nem adtak kegyelmet. Sok olasz pénztőzsér és kereskedő lakott Budán, kikről egy egész utczát „olasz”-nak neveztek. Ezt kirabolta a féket nem érző vad tömeg. Nagy csapás volt ez a város vagyonára és jó hírére.

Habár Zsigmond király (1387–1437) keveset mulatott itthon, módjában volt a város szabadságát korlátoznia. Néha a nádor vagy alnádor parancsolt a király nevében, vagy ezek távollétében a királyi kastély várnagya. 1401 körűl Czuber (Zuber) viselte e tisztet, s úgy látszik, ennek ellenére a lakosok demokratikus kormányzatot hoztak be 1401-ben. Letették a király és Czuber híveihez tartozott bírót és esküdteket, s helyökre a czéhek uralmát léptették. A 12 esküdt helyett 36-ot választottak. Hihető, hogy ezek, mint Florenczben, hónaponként váltották volna föl egymást. De 1403-ban Zsigmond helyreállítja a régi városi szervezetet.

Zsigmond király nagyra becsűlte a városokat, s mondhatni, merész újítás tőle, hogy 1405-ben rendes országgyűlésen, melyben főpapokon és főurakon kivűl a megyék köznemesi s a városok polgári küldöttei vettek részt, a városok ügyében határoztak. Ez kivételes, mondhatni, hallatlan volt a mi középkori törvényhozásunkban. Nevezetesebb végzései Budára és Pestre nézve: 1. Kimondja a törvény, hogy szükséges erős falakkal venni körül e városokat. Ennek elmulasztása okozta főkép a besenyők, mongolok s újabban a törökök pusztításait hazánkban. 2. A budai árú-megállítás joga ezután csak külföldi kereskedőkre terjed ki. 3. A budai sulymérték (márka) országosan hivatalos.

A budai pénzverő-ház Zsigmond alatt is megtartotta jó hirnevét. A magyar arany suly és tisztaság tekintetében mintaszerű volt Közép-Európában. De a pénzverő-ház egészen királyi, s a polgári várostól hivatalnokaira és egész személyzetére nézve külön intézet maradt. A király szabadon, nemcsak a várostól, hanem a törvényhozástól is függetlenűl rendelkezett vele, annyira, hogy 1402-ben Bécsben elzálogosítja azt 8.000 forintért (Magyarországon vevőképességre körűlbelűl mai 160.000 papir forint).

A király gyakori pénzszorúltságának egyik-másik város sok hasznát vehette. 1410 körűl ezer akkori forint kellett Zsigmondnak. A budaiaktól kért; nem adtak. Pest önként ajánlotta fel. Ennek fejében nyerte meg, hogy többé ne Budavár adjon Pestnek bírót és esküdteket, hanem a bírót s azon kivűl hat (csak hat) esküdtet a polgárság válaszszon évenként. A királynak évi adóban beszolgáltatott 4.000 forintból Buda kétharmadot, Pest egy harmadot fizetett ezután is.

Zsigmond alatt a budai királyi vár díszesebbé lett s nagyobb hírnévre is tett szert. A király franczia építőmestereket is hozatott ide, kik a régi kis terjedelmű kastélyhoz új részt csatoltak; ezt nevezték azután a mohácsi vészig „Friss-palotá”-nak. Buda ekkor a német császár székhelye volt, s mikor az (ritkán) itt mulatott, sok magas rangú idegen látogatta a várost.

Maga a polgári város alkalmasnak tetszett arra, hogy egy világra szóló nagy conciliumot befogadhasson. A Baselben 1431-ben kezdődött hosszú egyházi gyűlést 1437-ben Budára, saját székhelyére akarja áthozni Zsigmond. A tervet, ha egyéb nem, a császár-királynak ezen évben bekövetkezett halála hiúsította meg. Zsigmond halála után zavargás tört ki városunkban. Nemzetiségi vetélkedés okozta. Nem új lehetett a viszály a budai németek és magyarok közt, kik körűlbelűl egyenlő számban tették a várbeli népet. Már 1390-ben határjárásra volt szükség a két nemzetiség külön plebániájának területére nézve. A németeké a IV. Béla építette főtemplom, a magyaroké a Magdolna-templom (mai helyőrségi). Egy franczia utazónak 1433 táján feltűnik, hogy, ámbár Buda lakosságának fele magyar, a tisztviselők mégis mind németek. A Zsigmond alatt szerkesztett budai törvénykönyv (Stadtrecht) szerint budai bíró csak az lehet, ki fölfelé negyedíziglen német, a 12 esküdt közűl is csak 2 lehetett magyar. Ezen, Magyarország fővárosában égrekiáltó igazságtalanságon bölcs tanácskozás is segíthetett volna. De az érdeket ritkán lehet szóval meggyőzni. A történelem tanusága szerint a fontos kérdéseket birkózással döntik el a világon.

A magyarok elfojtott elégedetlenségét egy véletlen eset lobbantotta kitörésre. 1439 elején épen német királya volt Magyarországnak, ausztriai Albert. Nagy fegyveres tömegek csoportosúltak Budára és Pestre. A király országgyűlést tartott és sereget gyűjtött ide a török ellen. Ekkor az történt, hogy egy tekintélyes budai magyar polgár, egy ötvös (aurifaber), kit Ötvös Jánosnak neveztek, eltűnt, s csak nyolcz nap múlva találták meg a Duna által kivetett holttestét. A tömeg közt az a hír terjedt el, hogy a budai németek titkon, nemzetiségi gyűlöletből tették el láb alól a derék embert. Idő sem volt a valóság lelkiismeretes kiderítésére, midőn nem annyira a budai magyar polgárság, hanem az ide sereglett fegyveresek közt hitelre talált a hír. Megrohanták a német polgárság házait. Nagy dúlás és részben vérengzés után a magyar vezérférfiak csak nehezen tudták lecsendesítni a felbőszűlt tömeget, mely igazságot vélt szolgáltatni. Ennek a zavargásnak megvolt az a következése, hogy a magyar és német ezután egyenlő lett a bíróságra való képesítésben. Azután egyik évben németet, másikban magyart választottak bírónak, s minden évben hat magyart és hat németet esküdtnek.

Úri-útcza 40. szám. Úri-útcza 34. szám. Csúcsíves épületrészletek Budavárban a XV. századból. Dörre Tivadartól

1440-ben Albert újszülött fiát, Lászlót, Fehérváron megkoronázták királylyá sok budai polgár részvéte mellett. De a lengyel Ulászlónak sikerűlt meglepéssel elfoglalnia Budát. Így most sem az lett a király, kié a korona, hanem a kié Buda vára volt. Hunyadi János kormányzó (1446–1453) az ország minden várával együtt bírta Budát, melyet aztán átadott a nagykorúvá lett Lászlónak. Mind a király, mind a kormányzó külön várnagyot nevezett ki a királyi kastély és őrsége számára. A polgári város mindinkább függésbe jutott a hatalmasoktól.

Úri-útca 38. szám. Országház-útca 26. szám. Csúcsíves épületrészletek Budavárban a XV. századból. Dörre Tivadartól

Az 1456-dik év Mohammednek Belgrád alatti veresége miatt dicsőséges volt Hunyadira és a magyar nemzetre nézve; de Buda lakosaira nézve nem. V. László, az ifjú király, ki 1453-ban vette át Hunyaditól az ország kormányát, nem ment a csatatérre, hanem fő tanácsosával, gróf Cilleyvel együtt Budán maradt. A török 1456 júliusban jelent meg Belgrád alatt, de a király és Cilley már június vége felé hír nélkűl Bécsbe távoztak. Ennek a távozásnak pedig az azon évben uralkodott általános inség és járványos betegségek voltak fő okai. De a közönség azt hitte: attól félnek, hogy a szultán egyenesen Budának jő. Sok főúr, ki Budán volt, követte a rosz példát, sőt az útasítás nélkűl maradt királyi várőrség is elszéledt. Annál inkább megréműlt a polgárság, s a menekvés ragadós lázában sok napig őrizetlenűl hagyták a kapukat is. Annál nagyobb lett az öröm és diadal Hunyadi fényes győzedelmén, melyet azonban hamar nagy szerencsétlenségek zavartak meg, úgy mint Hunyadi János és Capistrano halála, igen rosz termés miatti ínség és országos pestis, mely Budán és Pesten is dühöngött. Ezekhez járúltak a pártviszályok és 1457 márczius 16-dikán Hunyadi László kivégeztetése a királyi várat a polgári vártól elválasztott mai Szent-György-téren, mely alkalommal a végrehajtás megalázó szerepét a budai polgári hatóság volt kénytelen játszani. A végrehajtással siettek, nehogy a városba este felé haza térő szőlő-kapás nép föllázadjon és meggátolja azt. A nagy nevű „János vajdá”-nak, az ország és a keresztény világ akkori legnagyobb hősének gyermekére nem törvényes formák közt hozott és végrehajtott itélet általában nagy megdöbbenést és botránkozást keltett.

De László halála megboszúlta magát okozóin. Ez volt egyik nevezetes oka annak, hogy egy év mulva az ő kiskorú öcscsét, a Csehországban mintegy fogságban tartott Mátyást választották meg királyúl. Ugyanis az előbbi király, a fiatal V. László, 1457 november 23-dikán maradék nélkűl halván meg, királyválasztó gyűlést hirdettek 1458 január elsejére a szokott helyre, Budára és Pestre. A főrendek Gara nádorral Budán, a köznemesség tömegei Pesten és a Rákos mezején gyűltek össze. Emezeknek Szilágyi Mihály, Hunyadi János özvegyének testvérbátyja, s így Mátyásnak nagybátyja volt a vezére. A Hunyadi-ház kezén levén az országnak majd minden vára és jövedelme, az öreg Szilágyi 20.000 fegyveressel jött Pestre. Pártját, vagy jobban mondva, táborát 40.000-re emelte a szavazni sereglett köznemesség mindamellett, hogy igen kemény tél volt akkor. Mikép lehetett elszállásolni ily nagy tömeget? Kétség kivűl nemcsak Pesten, hanem azon szomszédos hat–hét faluban is, melyeknek ma már nyoma sincs, nevezetesen: Új-Bécs, Jenő, Süly, Erzsébetfalva házaiban tanyáztak a fegyveres és többnyire lovas nemesek.

Az 1458-diki királyválasztó országgyűlésen a Duna sűrű zajlása sokáig elzárta a közlekedést a Budán tanácskozott főurak és a Pestre gyűlt nemesség között. Utóbbiak ez alatt egyértelműleg kikiáltották a nagy vajdának, Hunyadi Jánosnak, 17 éves fiát, Mátyást, Magyarország királyának. Mikor a Duna jege megállott, s annak hátán január 24-ikén a budai főrendek is átlovagolhattak Pestre, az ott levő óriási többséggel szemben, ha akartak volna sem tehettek semmit Mátyásnak királylyá való kikiáltása ellen, annyival kevésbbé, mivel Gara nádor pártja nem volt képes az örökösödési elv révén alkalmas ellenjelöltet ajánlani. Pestnek nagyobb részint magyar népe, még a gyermekeket sem véve ki, lelkesen részt vett a Mátyás királysága melletti tüntetésekben.

Az ifjú király kikiáltatása után három héttel, február 15-dikén, a még mindig befagyott Dunán át, hihetőleg Esztergomon keresztűl érkezett meg a Zsidó-kapuhoz. A városháza előtt elhaladva, kegyelmi jogának jeléűl a börtön rabjait szabadon eresztette. Onnan a királyi lak kapujához ment. Ott már a rendek előtt esküt tett az ország törvényeinek megtartására. Csak azután nyílt meg számára a palota kapuja.

Nevezetes újabb bizonyság Buda nagy fontosságára nézve, hogy, habár Mátyást megkoronázni nem lehetett, – mert a magyar korona akkor Bécsben Fridrik császár kezében volt, – mégis gyakorolhatta a királyi hatalmat. Budán a trón bírása csaknem nagyobb jelentőségű volt, mint a székesfehérvári koronázás. Azonkivűl, hogy Buda erős vár volt, már a hagyomány is a királyi hatalom székhelyévé avatta.

Mátyás fényesen megjutalmazta Pestnek választásakor tanúsított lelkesedését és Buda ragaszkodását.

A Hunyadi-czímer a budavári Mátyás-templom tornyán (1470-ből). Dörre Tivadartól

Mátyás uralkodása alatt épültek Pestnek azon falai, melyek közé a mai Belváros volt foglalva. 1471-ben Pest kerített város. Voltak terjedelmes külvárosai is, bizonyára a főbb közlekedési vonalok hoszszában: Vácz, Kerepes, Szolnok és Szeged felé. Ugyanakkor Pest egyenlő rangú várossá lett más királyi városokkal; az országos tárnoki törvényszéken mindjárt Buda után következik rangban. Egy 1479-iki oklevélben már nem hat esküdtje van, mint Zsigmond király alatt, hanem tizenkettő. Nevök magyar. Voltak feles számmal Pesten német lakosok is. De ugyanazon iparágban külön alakúltak a német czéhek s külön a magyarok. Hajózás, fuvarozás, terményekkel való kereskedés volt a lakosok fő foglalkozása. A silányabb budai bort meghagyták a budaiaknak; ők az akkor legfinomabb magyar borokat: a szerémit, somogyit, baranyait fogyasztották és ide jártak a lengyel és cseh kereskedők azokat bevásárolni. Régibb idő óta Pest egyik fő királyi sóraktár volt. Lóvásárait már Zsigmond király alatt nagyszerűeknek írja egy külföldi utazó. Nagyban, istálló-számra adták-vették itt az ország minden vidékének, még a Székely-földnek lovait is. A Szilágyságból is hajtottak föl ide ökröket. Általában a terménykereskedés lehetett, mint újabb korban is, fő éltető eleme Pest városának.

Hogy Pesten, a várfalakat kivéve, épített volna valamit Mátyás király, arra biztos adat nincs. De bizonyos, hogy volt a városon kivűl egy királyi kertje a mai Városliget táján. Bár teljes, világos képet adó és túlzás nélküli leírás nem maradt fönn arra nézve, mit tett Mátyás Budáért s abban különösen a királyi lak fényének emelésére; de a meglevő írott emlékek elegendők annak bizonyságáúl, hogy ő nemcsak az állam- és hadszervezésben, hanem tudományban, művészetben, gondolkozásra, izlésre és szokásra nézve is már nem a közép-, hanem az újkor embere volt. Ha Magyarországon nem volt is új már az Árpádok alatt, kivált pedig az Anjouk és Zsigmond óta a nyugateurópai s különösen az olaszos izlés: Mátyás király, a ki ifjúi lelkesedéssel láthatta Prágában, mit tett ott száz évvel az előtt luxenburgi Károly császár, a művelődés iránt való nagy fogékonysága buzdítást nyert. Olasz nejét, Beatrixet, nem egy jeles képzettségű humanista író és művész követte ide. Azon kivűl, hogy a királyi lakhoz a Duna felől egy új, éjszaki szárnyat épített, díszkerteket rendezett, szobrokat emelt, termeit festményekkel ékesítette, azon korhoz képest egy nagyszerű könyvtárt gyűjtött a királyi várba. Nem kimélte a költséget és gondot, hogy a budai királyi lak egy múzeumhoz, az udvar olykor-olykor egy tudós akadémiához hasonlítson.

Kétség kivűl nem mind Mátyás és Beatrix művei voltak a vár nevezetességei és díszei. Lehetett ott nem egy érdekes műtárgy Nagy Lajos, de mindenesetre lenni kellett Zsigmond korából, a kinek halála csak húsz évvel előzte meg Mátyás trónraléptét. Sőt hihetőleg Hunyadi János kormányzósága sem volt meddő ebben a részben sem.

Bonfiniusnak a királyi lakról adott leírása minden túlzása és zavarossága mellett is a salzburgi fellegvárnak megújított nagy termeit juttathatja eszünkbe. Ott is, mint Budán Mátyás alatt, minden ablak és ajtófél vörös márvány, s mint Mátyás ebédlőjében, vaskos oszlopok állanak középütt. A kék mennyezet ott is az eget s rajta a sűrűn álló aranyozott fél labdák, mintha a csillagokat akarnák utánozni. Mátyás királyi lakának fényét nemcsak szóval és írásban, hanem nyomtatásban is hirdették az egykorúak s a következő nemzedékbeliek.

Budavár, sőt a vár alja is egészben hasonlítni kezdett egy újkori fejedelmi székhelyhez. Nemcsak a gyakori országgyűlések, hanem a királyi udvar fénye is, az aránylag hosszú belbékében mind több-több főurat és főpapot kecsegtet arra, hogy Budán állandó palotája vagy háza legyen. A kis terjedelmű várban, igaz, összébb szorította ez az építkezés a polgári elemet; de a polgár nagyon szereti mind az udvart, mind a pénzt nem kimélő aristokratiát.

Faragványos kövek Mátyás király palotájából. Kimnach Lászlótól

A polgári várost a király új falakkal kezdte erősíteni, mint egy 1470 körűl készűlt rajzból kivehető. Ezen kivűl ő emelte az egyik tornyot a budai főtemplom elé, melyen legújabb időig az ő hollós czímere volt látható. 1478 körűl pedig egy új egyetemet állít föl a várban, miután a Zsigmond korabeli ó-budai hasonló intézet megszűnt volt. Édes anyja, Szilágyi Erzsébet, míg csak élt, állandóan az ó-budai palotában lakott. Ugyanott állítja föl a káptalan prépostja, Geréb László, Erzsébet unokaöcscse, az első magyar könyvnyomtató műhelyt. 1483-tól kezdve Beatrix királyné birtoka lett Ó-Buda.

Nem tetszhetett a budaiaknak, hogy a király 1485 óta Ausztriában élt inkább. Példáúl az egész 1488-ik évet Bécsben töltötte. 1489-ben Budán volt, de 1490 februárjában, noha betegen, Bécsbe vitette magát. Ott halt meg a nagy király ápril. 6-dikán; holt testét másnap hajón indították Budára s azon hó 25-dikén temették el Székes-Fehérváron.

Buda és Pest 1491–1541.

1490. Következett a királyválasztás nagy kérdése. A budai királyi kastély összes kincseivel s az ország minden más várával együtt Mátyás természetes fia, Corvin János kezében volt. Mátyás özvegye, Beatrix, a ki határozott ellensége Corvin trónra jutásának, a királyi várból átköltözik a polgári városba, az egri püspök házába, ki akkor egyszersmind nádori helytartó. Dóczy Orbánnak, mint a többi egri püspöknek, úgy látszik, nemcsak közönséges háza volt Budán, hanem udvart is tartott sok fegyveressel. Az egri püspök az ő 2.500 újonnan érkezett fegyveresével a polgári városban hatalom volt. Dóczy a cseh királynak, Ulászlónak fogta pártját. Beatrix, vagyis inkább a püspök ágyúkat kezdett kiszegezni a polgári város felől a Corvin kezében maradt királyi lakra. Nyilván való, hogy ez nem volt megvédhető, ha a polgári várost az ellenfél bírja. Corvin oda hagyta a királyi lakot várnagyúl Ráskay Balázs maradván benne.

1490 augusztus 9-én érkezett Ulászló Budára. Szeptember 19-dikén koronázták meg Fehérvártt nagyszerű pompával. Ott volt csaknem az összes cseh- és magyarországi főúri rend. Színes selyem, bársony, hermelin, fényes vaspánczél gazdag arany, ezüst és drágakő díszítésekkel kápráztatta a szemet. Leghátúl a budai polgárok lovagoltak szerényebb díszben. Nem illett, s oktalanság lesz vala fitogtatniok a polgári erkölcsök egyszerűségét. A koronázási szertartás alatt most is ők díszelegtek a fehérvári polgárokkal együtt a templom ajtajánál.

Budának, Pestnek kevés oka volt panaszkodnia II. Ulászlóra. Ámbár a cseh koronát is viselte, mégis Budán töltötte ideje legnagyobb részét. Ő és utóda, Lajos, valódi udvart tartottak a budai várban. Ha maguk nem voltak is bővében a kincseknek, a főbb zászlós urak, főpapok a fővárosban fényes házakat tartottak. Kivált a gyakori országgyűlések az ország minden számot tevő úri emberét ide hozták. E gyűlések már Mátyás alatt kezdenek rendszeresen tartatni, még pedig nagyobb részint Budán. 1459-től 1490-ig, a nagy király haláláig, húsz országgyűlést számlálhatni össze. Átlag minden 19 hónapra esik egy. A 20-ból 15-öt tartanak Budán.

Az 1490-től 1526-ig lefolyt 36 év alatt 24 országgyűlést tartottak II. Ulászló és II. Lajos Budán és Pesten (a másutt tartott nehány kivételeseket nem számítjuk). Csak a városunk területén véghezmentekből átlag minden 18 hónapra esik egy. A 24 gyűlés közűl Budán 12-őt és Pesten is ugyanannyit tartottak. A pestieket, mikor a Rákos mezeje nincs is megnevezve, mind ott tartott tömeges és nem képviseleti gyűléseknek vehetjük.

Országgyűlések idején az egész főpapság és főúri rend Budán szállásolta el magát, mely a fényűzési czikkek főpiacza, olasz, német és zsidó bankárok állandó tanyája, a „kincses Buda” volt. Pestre nézve pedig, melyben és mely körűl a nemesi közrend táborozott, minden rákosi gyűlés oly nagyszerű sokadalom volt, a milyennel kevés európai város dicsekedhetett. Oláh Miklós szerint képes volt Pest egy 80.000 főnyi tömeget bőven ellátni a szükségesekkel, s a keresetnek ezen ráadásúl adott jó alkalma kétségkivűl gyarapította a külvárosokat és szomszéd falvakat is. Pest korlátlanúl terjeszkedhetett, nem úgy, mint Buda.

Budán a várban az országgyűléseknek s a residentiális jellemnek volt árnyékos oldala is. A legtöbb főpap és zászlós úr, meg sok főrendű család házat szerezvén a várban, ott, mint fogyasztó és gazdag vevő szívesen látott vendég volt ugyan, de mind jobban kiszorította a polgári elemet s szaporította a város terheinek viselése alól fölmentettek számát. A vár kezdett aristokratikus jellemet ölteni, sőt nem egy budai polgári család emelkedett az aristokraták közé.

Az Ulászló megválasztásakor kiütött viszályban Budavár szerepet játszott ugyan; de nem a város bírája, hanem az egri püspök volt a képviselője. Ugyanazon 1490-dik évben, késő őszszel, mikor Miksa az ő német hadával elfoglalta Fehérvárat, s igen valószínű volt, hogy rögtön Buda ellen fordúl, nem a polgárság helyezi védhető állapotba a várat, hanem Báthory István, az erdélyi vajda, falukról behajtott munkások által.

1514. Bakocs Tamás esztergomi érsek és pápai követ keresztes hadat hirdet a török ellen 1514 húsvét első napján a királyi kastély templomában, s ugyanott fölavatta Dózsa Györgyöt a keresztes had fővezérévé. Nagy processiókat is rendezett ekkor Ó-Budától a várig és Pesten, mindamellett a polgárok közűl aránylag kevesen varratták föl a keresztet ruháikra. De vidékről, kivált a parasztok, tömegesen sereglettek a Rákos mezejére, s mint mondják, 40.000 főre szaporodott a magát élelmező s fizetetlen tömeg, mely, mint tudva van, már májusban nem volt többé fegyelmezhető. Elkezdte rabolni a külvárosokban a nemesek házait s kifosztani az útazó kereskedők szekereit.

A Dózsa-féle had nagyobb részének elvonúlásával 1514 májusban hátra maradt a pesti mezőn Szentfalva felé (az üllői vagy soroksári útban) épen a külváros közelében egy 3.000-nyi pórhad, mely szekérvárral vette magát körűl. Ez Száleresz Ambrus pesti polgár vezérletére volt bízva. A királyi várnagy, Bornemissza János és Tomory Pál elhatározták ezen had szétverését. A budai királyi lak őrsége adta a gyalogságot, a budai és pesti urak, meg sok, vidékről ide menekűlt nemesség a lovasságot, végre a budai és pesti várfalak az ágyúkat. Bornemissza a gyalogsággal és ágyúkkal a külváros házai közt vonta meg magát (mi mutatja, hogy a pórhad tábora közel volt a városhoz), Tomory a lovassággal nyílt támadásra volt kirendelve. De, mielőtt ez megtörtént, teljes bocsánat ígérése mellett fölszólították a lázadókat a fegyver letételére. Maga Száleresz s a sereg egy része elfogadta az amnestiát, a mi mutatja, hogy nem voltak élethalálra Dózsa hívei. A többit teljesen széllyelverték.

A lázadás elnyomása után az októberi országgyűlésre felgyűlt nemesség természetesen föl volt bőszűlve a keresztes had ellen. S épen e fölháborodásnak lehet tulajdonítani, hogy ez országgyűlésen a földesurak hatalmát még nagyobbá tették jobbágyaik fölött, mint az előtt volt. A megszerkesztett törvényczikkeket egy küldöttségnek kellett nagy diadalmenetben átvinnie a királyhoz Pestről Budára. A komp megtelt az országgyűlés más tagjaival is. De oly nagy volt a köd, hogy a Duna közepéről nem látszott sem a pesti part, sem a Gellérthegy, s azt sem tudták, merre van föl-, merre lefelé. Az országgyűlés némely nagy urai kardlapozni kezdték a révészeket s ők mutattak irányt. A komp neki ment aztán a dunai malmok egyikének, ott fölborúlt s a benne levők többnyire odavesztek a hetvenegy törvényczikkel együtt, melyek közt volt a jobbágyokat örökös szolgaságra itélő rész is. Azonban önként értendő, hogy a törvényczikkek elvesztett példányán kivűl volt több másolat is, melyek egyikét aztán a király megerősítette. Ebben a III-dik czikk előszámlálván a királynak tulajdon jövedelmeit, első helyen áll Buda és Pest a többi adózó városok közt. A városok jövedelmei egy sorba vannak helyezve a királynak a bányákból, aknákból és harminczadokból bevett jövedelmeivel. Többek közt Ó-Buda és Visegrád is királyi birtok, utóbbihoz számítván a Ros- (ma Szentendrei) és a Csepelszigetet.

1516. II. Ulászló meghalt Budán. Már előbb megkoronázott, de még csak tíz éves fia, II. Lajos, lett ura a budai várkastélynak. Ápril 24-dikén a nemesség nagy számmal és fegyveresen gyűlt a Rákos mezejére, hol Szapolyai is szállásolt. Már kezdték Pestet Szapolyai residentiájának csúfolni Budán. Nagy volt a meghasonlás egy csakugyan főben járó kérdésben, hogy t. i. mikép szervezzék a kormányt. Magyarország sorsa leginkább ezen fordúlt meg. Pesten, igen helyesen, egy kormányzót kivántak; Budán egy sok fejű kormánytanácsot. Nem tudtak megegyezni. A budai urak a király nevében azt követelték, hogy a rákosi nemesség keljen át Budára tanácskozni; de előbb tegye le a fegyvert. A nemesség, számra 3.000 ember, át is kelt; de nem tette le a fegyvert, s úgy követelt bebocsáttatást a várba. A várnagy, Tomory Pál, fölvonatta előttök a kapuhídat. Erre a nemesség megrohanta a kaput és falakat. De a várnagy nehány ágyút elsüttetett s egyszersmind a hídat gyorsan leeresztvén, a sorakozott őrség kirohant. Általános lett erre a futás, mi közben sokan az árokba estek. Sok volt a sebesűlt. Csuda-e, ha ilyen körűlmények közt (mint Verancsics írja) az országgyűlésen „semmi jót sem végezének”?

1521. A török szultánok a legnagyobb magyar hősnek, Hunyadi Jánosnak, 1456-diki utolsó harcza után nem léptek többé derék hadakkal Magyarország területére. Az 1521-ig lefolyt 65 év elég volt elhitetni, hogy a szultánoknak vagy szándéka, vagy bátorsága nincs a Duna és Száva vonalától éjszakra terjeszkedni. Meglepő volt, hogy Szelim szultán 1521-ben a Duna és Száva kulcsai, Belgrád és Szabács ellen mert jönni, s azokat, bár hősi védelem után, be is vette. Buda és Pest sokat áldozott ez évben Belgrád védelmére. Vállalkozott arra, hogy ott a Duna partján három új bástyát fog építtetni. Ezen kivűl Buda a bírája, Harbár János, alatt 300 s Pest ugyanannyi gyalogost adott Báthory András keze alá. Ha ezek bejutnak Nándor-Fehérvár falai közé, tán meg lett volna tartható az ország ezen kapuja. De megkésett a segítség. – Főkép a királyi kincstár üres volta okozta Nándor-Fehérvár és a Száva melletti Szabács elvesztését. A kormány kezdett a pénzverőházakban kényszerített forgalmú silány ezüst dénárokat veretni, a mi nagy kárára volt a kereskedésnek.

1522. Ebben az esztendőben az előbbinél is nagyobb veszélytől tartva, minden hagyományos szabályt mellőztek, csakhogy a kincstárt megtölthessék. Az előtt a városok csak a kiváltságleveleikben kikötött átalános évi összeget szolgáltatták be a királynak, s az ő gondjuk volt az adókulcs, a kirovás, beszedés, végrehajtás. De 1522-ben az ország veti ki a városi egyes polgárokra is a füstpénzt s a városi zsidókra a fejadót. Azonban a budai polgárok a királyhoz folyamodtak az ellen, hogy két felé: az országos és a királyi kincstárba is adózzanak. És II. Lajos király egy, 1522 augusztus 27-dikén kelt leiratával fölmenti őket ezen adó alól.

1523. Az országgyűlés az 54-dik törvényczikkben fölszólítja a királyt, hogy fej- és jószágvesztéssel bűntesse Luther tanainak minden hivét és pártolóját. Ugyanazon világi törvényhozás megújítja, sőt szigorúbbá teszi később 1524- és 1525-ben e végzést.

A törvény be nem vallott czélzatainak egyike, sőt merőben világias fő czélzata az volt, hogy sulyos csapást mérjen a királyi udvar ellen. Az udvarnál Brandenburgi György határgróf volt a király egyik nevelője és gyámja. Ez nyiltan pártolta Luther híveit. 1521-ben a király még csak 17 éves volt; akkor hozták Budára nejéűl a 15 éves Máriát, V. Károly császár húgát. Mária pedig valameddig a trónon ült, szintén pártolta az új tanok hirdetőit. Brandenburgi György továbbra is a király mellett maradván, már 1521-ben meghíjja a budai egyetemre Grinaeus Simon és Winsheim Vida theologusokat, Luther tanainak követőit. Mária királyné udvari papja Henkel János lett, ugyanazon felekezetből. Maga Luther a szentirás fordításának egy részét Mária királynénak ajánlja. V. Károly császár budai követe, Schnaidpeck is az újítás embere volt. Ugyanakkor egy excommunikált szónokot, Speratus (Spretter) Pált, ki Bécsben a Szent István templomában hirdette volt Luther elveit, hívnak meg papjoknak Budavár polgárai. Azonban 1523-ban már nemcsak ez, hanem a nevezett két tanár is kénytelen volt távozni az akkor hozott törvény miatt.

1524-ben a királyné udvaránál szerepel a reformatio egyik legjelesebb s bátrabb szónoka, Cordatus. Nem a pápa követe, nem is a magyar püspökség, hanem a köznemesség kényszeríti az ország idehagyására az „eretneket”. Cordatus Lutherhez Wittembergába menvén, egy János nevű szolgától számos nyomtatott könyvet küldött Budára, melyek az új tant dicsőítették és hirdették. De a szállítót a magyar határon egy földesúr elfogatta s könyveiből máglyát rakván, őt magát is megégette.

Hogy Budán a reformatio a polgárok közt meggyökerezett, nemcsak a föntebbi nehány följegyzés bizonyítja, hanem van adat rá, hogy a büntetéstől való félelem miatt titkolni is kellett. Hiában valók voltak az országgyűlés tilalmai. A pápa budai követe maga jelenti, hogy a reformatio Magyarországon rohamosan terjed.

1525. A zsidóból kereszténynyé lett Szerencsés Imrét, a kincstartót, azzal gyanusították, hogy sikkasztott az ország pénzéből. A nép megrohanta palotáját, mely a mai Dísztéren, közel a kapuhoz, a Pest felé néző falon állott. A gazda és úri vendégei kötélen ereszkedtek le a várból s úgy menekűltek el. Ez a lázongás is a zsidók kirablásává fajúlt, mely után azokra a keresztényekre kerűlt volna a sor, kik a kincstárral összeköttetésben álltak. Ilyenek voltak Fugger, Thurzó, sőt Brandenburgi György határgróf és az esztergomi érsek is. Ezek házát is kirabolták volna, ha Szapolyai János erdélyi vajda katonái meg nem gátolják.

1526. Szent György napra országgyűlés volt összehíva, mikor már Szolimán elindúlt Konstantinápolyból kétszász ezer emberrel és háromszáz ágyúval Magyarország ellen. Pénz kellett gyorsan a magyar királynak a hadjáratra. Az egyházakat adóztatták meg. Az arany és ezüstneműek felét minden templomnak oda kellett áldoznia a haza oltárára. Budán és Visegrádon Bécsből kért pénzverők segítségével kezdték hevenyében földolgozni a nemes érczet, mindenekelőtt azt, a mely kézügyben volt: Buda, Pest s a környék templomainak kincseit. A városoktól gyalogokat (fele részben puskásokat) és ágyúkat kivánt a király. Buda és Pest embereiről nincs egyenes adatunk; de Sopron 100 gyalogot és 2 ágyút adván, Buda és Pest összesen legalább is 600 gyalogot (mint 1521-ben) és tizenkét ágyút adhatott úgy, hogy annyi fegyveres és ágyú maradt a városban, a mennyi egy véletlen megtámadtatás első rohamát kiállja. Augusztus 29-dikén este felé volt eldöntve a mohácsi ütközet. A hír a mintegy 30 mérföldnyi útat 30 óra alatt tette meg. Másnap éjféltájban, úgy látszik, nem váratlanúl lepte meg a gyászhír Mária királynét s a melléje tanácsadókúl rendelt hű Bornemisszát, Thurzót és a veszprémi püspököt. Már előre sajkákra voltak rakva a királyi vár értékesebb tárgyai. A királyasszony, ki férje sorsáról semmit sem tudhatott, de csaknem bizonyosnak sejthette halálát, éjnek éjszakáján gyalog ment ki a várkapun, kisérve a kezökbe lámpát fogott palota-hölgyektől, s Logod, vagyis a mai Krisztinaváros felé haladtak, a Győr és Bécs felé vezető úton. Ott, úgy látszik, kocsik várták őket. Ugyanazon, 30-ról 31-re viradó éjjel menekűlt a német polgárság tekintélyesebb része szintén sajkákra rakodva kincseivel; de nagy titokban, hogy a magyar polgárok észre ne vegyék és szándékukban meg ne akadályozzák őket. A magyar polgárság hallván hírét a szultán éjszakra vonulásának, mely mindenütt rablással, égetéssel s a fegyvertelenek lemészárlásával járt, két-három nap múlva szintén elszélledett. A város pusztán maradt; csak a legszegényebb osztály s a zsidók egy része nem mozdúlt ki belőle.

A szultán, ki valószínűen nem is fogja ostrom alá Budát, ha azt a védelemre felkészűlve találja, nem kétszázezer, hanem csak kétszáz katonával is elfoglalhatta volna. A híres Budavár, melyet IV. Béla nem egyébért épített, Zsigmond király nem egyébért erősített újból, mint hogy mongolok, tatárok, törökök ellen erősségűl szolgáljon, nem ért annyit sem, mint a maróti szekérvár. Mindezek főoka az, hogy nem volt sem az országnak, sem a városnak egy erélyes és elég tekintélyű vezérfia. Pedig erő lett volna, mert a mohácsi ütközet napján egy várőrségnek igen alkalmas csehországi segélyhad már Fehérvárig és Győrig érkezett volt.

A szultán udvarával a királyi lakba szállott meg. Mindent, a mi becses, még az udvaron állott szobrokat is, s a Mátyás könyvtárának maradványait hajóra rakatta és magával vitte.

A polgári városban, az addig „kincses”-nek nevezett Budán, a janicsárok nem találtak rabolni valót. A külön állott királyi kastélyt, a szultán lakát, nem bántották. De fölgyújtották a várost, mely három egész napig égett. Nem a véletlen, nem is a katonaság hirtelen föllobbant boszújának műve volt ez, hanem rendeletre történt: egy vezető alatt 300 gyújtogató katona volt erre kiparancsolva. Az égés után a házaknak csak kéményei emelkedtek felűl a hamun és romokon. Odaégett Budának és Pestnek egész levéltára is.

A török hajóhídat köttetett Buda és Pest közt. Azon kelt át az óriási sereg szeptember 18-tól kezdve 23-dikáig. Azonban az utócsapat alatt a híd elszakadt és sok török veszett a Dunába. A budai zsidókat, kik el nem menekűltek volt, a szultán hajón vitette el birodalmába, s különböző városokba osztotta el. A török özönvíz elvonúltával könnyű volt Szapolyai hívének, az erdélyi Kun Gothárdnak, megszállania Budát, mely most csakugyan teljesen puszta volt, és Esztergomot, melynek érseke a mohácsi mezőn esett el.

Nem sokára Szapolyai ontotta könyeit Buda romjain. Fehérvárott, hol megkoronázták, maga temettette el nagy pompával II. Lajos királyt. Télre Buda helyett Esztergomba volt kénytelen telepedni.

1527. Tavaszszal Szapolyai tart még országgyűlést Budán; de Ferdinánd közelgő hadai elől azután elvonúl. Ferdinánd Budáról megy magát megkoronáztatni Fehérvárra, hol, mintha a Szapolyai által tartott temetés nem lett volna rendén, új temetést rendez II. Lajosnak. Budára jővén, Szapolyainak, mint felségárúlónak, birtokait elkoboztatja. Ezek közűl több mással együtt Szapolyai budai házát a Báthoryaknak adja. Feküdt ez a ház a mai Dísz-téren a Duna felől. Azonkivűl az alsó városban, a Duna-parton is volt háza Szapolyainak. De Ferdinánd, ki azonkivűl, hogy Ausztriát bírta, már a cseh királyságban is utóda lett II. Lajosnak, nem lehetett állandó lakosa Budának. A még fiatal Nádasdy Tamás alatt legnagyobb részt német őrséget hagyott benne.

1529. A szultán ismét bejön óriás hadával Magyarországra, illetőleg ezen át Bécs ellen megy. Magyarországot már vazall-államnak tekintette, miután 1528 elején Szapolyai, mint magyar király, szövetséget kötött vele adófizetés föltétele nélkül. A szultán ostrom alá fogja Budát, melyet a német őrség védett, de lanyhán; mert hatod napra föladta a várat, miután parancsnokát, Nádasdy Tamást, fogságra vetette. A szultán a magukat megadott lanzknechtek-et negyvenegy előkelő budai polgárral együtt mongolos embertelenséggel leölette. Most másod ízben volt Buda a szultán hatalmában. De még ekkor sem foglalta el. János királynak adta át. Ez mind haláláig bírta. Nádasdy a várföladás zavarában megszabadúlt s János-pártivá lett. Ekkor Pest, mely a németek kezén volt, szintén megadta magát János királynak. A lakosokat nem bántotta a győztes fél; de a vagyonosabbak mégis oda hagyták a várost. Pest ezúttal mintegy két évig lévén Ferdinánd alatt, Szapolyai hatalmába kerűlt.

Ugyanezen évben költöznek el végkép a nyúlszigeti apáczák a szigetről.

1530. Ferdinánd Roggendorfot küldi Buda visszafoglalására. Benn Grittivel 3.000 török volt a budai és pesti polgárokon s más magyar hadakon kivűl. Nádasdy Tamás nagy érdemeket szerzett a város megtartásában. Szapolyai ezek fejében adta neki a nevezetes Fogarast. Roggendorf ötvennapi erős ostrom után elvonúlt. Kitűnt, milyen kár volt 1521-ben és 1526-ban csekélylő véleménynyel lenni a várak ellenálló képességéről. János király a budai polgárokat hősi magukviseleteért egyenként és összesen nemesekké tette. Régibb kiváltságaikról már az előtt királyi levelet állított ki.

1540. Júliusban Budán születik János király fia, János Zsigmond. Az öreg János július 21-dikén hal meg Erdélyben. Csecsemő fia gyámjáúl Martinuzzi Györgyöt nevezte ki halálos ágyán. Ferdinánd azt kivánta az özvegytől, Izabellától, hogy az 1538-diki nagyváradi szerződés értelmében adja át neki az országot és Budát. A királyné, ki nem volt uralkodásra vágyó nő, de annál aggódóbb anya, hajlandó volt rá. Azonban a gyám s több tüzes János-párti magyar királynak szánta a csecsemőt s ki is kiáltotta annak. Így akarta a török szultán is.

Ferdinánd októberben Fels Lénárdot hadaival Buda alá küldi alkudozni, s ha ez nem sikerűl, fegyveresen lépni föl. Felső-Hévíznél (a mai Császárfürdő és „Országút” nevű külváros táján) foglalt veszteglő állást októberben. Hadai ellenállás nélkűl elfoglalták Pestet, melyből már a régi gazdag kereskedők majd mind elköltöztek volt. Ez úttal Pest tizenegy évig volt már Szapolyai hatalmában. De a németek most egy évnél tovább nem bírták.

1541. A Martinuzzi által behítt török had kora tavaszszal vissza akarta foglalni Pestet. A benne volt németek s a Nyári Ferencz és Horvát Bertalan alatti magyarok diadallal visszaverték áprilisban. A törökök elvonúltak.

Május elején érkezett Buda alá 25.000 némettel és magyarral Roggendorf, a Ferdinánd vezére. A várban Martinuzzinak 2.400 fegyverese volt. Csaknem három hónapig tartott az ostrom. Makacsúl harcolt mind a két fél. Ámbár több helyen rések tátongottak a falakon, a várbeliek visszaverték a rohamokat. Múlhatatlanúl beállott az inség a várban. A XVI. század első felében, rendes időben, a legdrágább ökör 10 darab arany volt, az ostrom alatt ez az ár 40 aranyra emelkedett. A várbeli mészárszékekben lóhúst mértek. Kenyér volt még mindig, mivel a dúsan ellátott királynéi kastély is bőven szolgált liszttel. Legdrágább azonban a fa volt. A királyné konyháján fakerítésekkel, sőt bútorokkal is főztek.

Sok polgári család kincses ládái mellett éhezni volt kénytelen. Keseríthette őket, hogy ők alkotják a várost, ők viselik szívökön annak érdekét, s mégis jött-ment politikusok koczkajátékának a tárgyai, kik a törökkel állanak szövetségben. A polgárság színe összeesküdött, hogy titokban s bizonyos föltételek alatt Roggendorf katonáit bebocsátja a várba. A tervvel egyetértett maga a királyné is. Mindamellett, hogy a Török Bálint adta jelszó az volt a várbeli népnél, hogy árúló az, a ki Budát akár a németnek, akár a töröknek föladja: sokan érezték már az ostrom folytán, hogy a vár a töröké lesz, ha meg nem adja magát a németnek. Ily meggyőződésben volt a királyné is.

A föltételek ezek: Ferdinánd nevében Roggendorf jót áll arról, hogy 1. kegyelmet nyernek mindazok, kik a várban ellene harczoltak; 2. Magyarország minden törvénye épségben tartatik; 3. Ferdinánd egy magyarországi várba sem helyez idegen „tiszttartót”; 4. Ferdinánd kiadja az özvegy királyné és néhai férje minden birtokát; 5. a várost Roggendorf seregének magyar része szállja meg előbb, hogy a németek netaláni dúlását megakadályozza. Ezen irásbeli föltételekkel Bornemissza Gergely esküdt polgárt küldte ki a királyné Roggendorfhoz, ki aláírta a föltételeket.

A fehérvári kapu Török Bálint nevének kezdőbetűivel. Dörre Tivadartól

Pálczán Péter kis-bírónál állott a Boldogasszony czinterméhez vezető kis kapu kulcsa (a mai Jezsuita-lépcsőnél). Egy júniusi éjjelen ezt megnyitotta s azon Roggendorfnak 300 oda lopódzott fegyveresét bebocsátotta a városház piaczára. Ez alatt Roggendorf, hogy a figyelmet más felé vonja, elkezdte a Gellért-hegyről ágyúztatni a királyi kastélyt, a mi pedig hiba volt, mert az alvó várőrséget ezzel fölriasztotta. Másik hibája Roggendorfnak, hogy csupa németeket küldött a várba, kik a magyar jelszó nem tudásával mindjárt elárúlták magukat. A vállalat meghiúsult. Az összeesküdt polgárok nagy része ott hagyva családját, vagyonát, még azon éjjel menekűlni volt kénytelen; ilyenek: Pálczán Péter bíró, Bácsi Benedek, Bornemissza Gergely és Tamás, Korcsolyás Péter, Drailinger Tamás és még sokan a vagyonosabbak közűl. A felbőszűlt őrség többnek a házát földúlta, többeket Martinuzzi kegyetlenűl kivégeztetett. A Pálczán házában talált, ma egy milliónál többre tehető értéket lefoglalta. Bornemissza Gergelyét pecsét alá helyezte. Pálczán nejét, gyermekeit fogságra vettette, kik ott is haltak meg. Pálczán csak helyettes bíró volt. Buda bírája akkor – s az utolsó bíró a török foglalás előtti korszakban – Turkovics Miklós volt. Szerencséjére a föntebbi összeesküvéskor ágyban fekvő beteg volt. Így őt nem sújtotta a büntetés. De azért későbbi sorsa neki és családjának sem volt különb a többinél.

Buda polgárságának a színe tönkre jutott még a török megszállás előtt. Kitűnt az is, hogy lejárt már a középkor, midőn várakban és városokban a polgári őrség játszhatá a főszerepet. Rendes zsoldos katonák, puskások és tüzérek kellettek ahhoz.

Mentűl tartósabb s makacsabb volt Buda védelme: annál inkább föltűnt ellenállási képessége a török szultán előtt is. Ő, a ki 1526-ban és 1529-ben nem tartotta méltónak elfoglalni, most azzal a szándékkal jött, hogy állandóan megszállja, s ha lehet, csellel, emberáldozat nélkűl.

Július 31-dikén érkezett Buda alá Mehemet pasa serege, mely mintegy előcsapatja volt a derék hadnak. A vár rögtön fel volt mentve a zár alól, s György barát kezet fogott Mehemet pasával. A várat mindjárt el lehetett látni a nyitott kapukon élelemmel. Sőt a várőrség török Bálinttal kiment a német sereg ellen. Roggendorf serege lett most az ostromlott fél. A Gellért-hegyen s annak déli oldalán volt elsánczolt tábora. Erős hajóhada tartotta fönn a közlekedést a még mindig Ferdinánd kezén volt Pesttel. Egy felől Mehemet, más felől Török Bálint ostromolta. Így menekűlni kellett innen, mivel a szultán főserege is közeledett. A német vezér egy hajóhídat köttetett volt a Gellért-hegyen alúl; de azt, mikor már készen volt, egy szélvész elhordta. A Roggendorf seregebeli magyarok s ezek főembere, Perényi, sürgették a hajón való átkelést, amit amaz koczkáztatottnak tartott, mert a török hajóhad is, bár felényi sem volt a pestiekéhez és a németekéhez képest, fölérkezett.

Végűl Perényi sürgetésére három heti hasztalan csatározások után, augusztus 21-dikén éjjel nagy csendben megkezdődött az átkelés a pesti partra. Már a magyarság és az ágyúk, hadiszerek a túlsó parton voltak, midőn Mehemet megtudván az elvonúlást, Török Bálinttal együtt rárohantak a német-cseh vegyes hadra s azt megsemmisítették.

Pest város török kézre jutott másnap, augusztus 22-dikén. A pesti őrség a hosszú ostrom alatt jó szolgálatokat tett Roggendorfnak. A bal parton kiállított ágyúk és puskások hathatósan gátolták, hogy a budai várbeliek a Dunából vizet hordhassanak föl, s a várfalak lövetése innen is folyt. Most, augusztus 22-dikén reggel a pesti őrség erősbödött volna ugyan Perényi katonáival és az átszállított ágyúkkal; de a nép s a katonaság fejét vesztve sietett menekűlni. Nyilván nem volt vezére. A sokaság a már elmenekűlt kereskedők boltjainak kifosztása után üresen hagyta a várost, a hol a török 36 nehéz és 150 kisebb ágyút talált.

A budavári jezsuita lépcső. Dörre Tivadartól

Augusztus 26-dikán érkezett meg maga a szultán, ki táborhelyűl az ó-budai nagy síkságot választotta s 27-dikén ott ütötte föl sátorát. A mohácsi ütközet napján, augusztus 29-én, a szultán hívására megjelentek táborában a még dajkaölbe való János Zsigmond aranyos hintóban, s kiséretében Martinuzzi, Török Bálint, Werbőczy és Petrovics. Gazdag ajándékot vittek a szultánnak Bornemissza lepecsételt kincseiből.

A szultán török részről dícséretet érdemelt, hogy fegyver helyett cselhez nyúlt, mely igen otrombának lett volna nevezhető, ha nem sikerűl. Egy várőrségnek minden valamire való emberét kicsalni, őrizet alá tenni s azalatt barátságot tettetve, a fejevesztett őrségtől elfoglalni a kapukat és a várost, nagyon együgyű tervnek látszik, s mégis elsült. Azonban ez inkább visszaélés volt a szövetséges számba ment várbeliek szorúlt helyzetével. Az őrség ki volt fáradva a hosszú ostromban és harczban; a vár falai rútúl megrongálva, a hadiszerek szűken, a város lakossága inkább ellenséges, mint barátságos indúlatú: mindez lehetetlennek mutatta, hogy a vár a szultán roppant nagy és pihent seregével daczolhasson. A szultán a magyar főuraknak kijelentette, hogy Budát most meg fogja szállani a török sereg. De igérte, hogy mihelyt a királyfi húsz éves lesz, visszaadja, sőt ráadásúl Bécset is neki ajándékozza. Több napig tartotta jó szóval az urakat a szultán a maga táborában. Azalatt a janicsárok, mintha sétálni mennének, bejutottak a kapukon, melyeket elfoglaltak, s bevonultak a városba.

Háromezer janicsár sorakozott Buda útczáin s a királyi palota előtti, mai Szent-György-téren, hol Mehemet és Szolimán pasák húzatták föl sátorukat. Oda hívatták a város szerencsétlen bíráját, Turkovicsot. Keményen ráparancsoltak, hirdesse ki, hogy valamennyi főúr, valamennyi nemes s azok minden cselédje takarodjék ki a várból azonnal. Fejével játszik, a ki nem engedelmeskedik. Ez volt a jutalma azoknak, kik a szultán számára vitézűl védelmezték Budát. A külső városban az elvonúlókat a török sereg alja kirabolta csaknem meztelenre, miután előbb Mátyás király csűrébe (a mai lánczhíd táján) hajtották be őket.

Buda meg volt fosztva valamennyi főpapi, főúri, nemesi lakosaitól, meg a valódi polgároktól is. A megmaradottaknak egy hétig nem volt szabad mutatkozniok az útczákon, melyeken a janicsárok szabad ég alatt tanyáztak, s a házakba be nem mentek.

A szultán pénteken (a mohammedán vasárnapon) szeptember 2-dikán a mecsetté alakított Boldogasszony-templomában imádkozott; de a vár többi részét csak később nézte meg.

Szolimán – mint tudva van – nem tartota meg igéretét, hogy Budát János Zsigmondnak visszaadja, Buda törökké lett, s ez volt a városnak a mongol betörés után újabb nagy pusztúlása. De míg a mongol betörés hamar elvonúlt, a pusztító török hatalom 145 évig tart városunk és környéke, s az ország jó harmada fölött.

Buda a XVII. század elején. A. A Margitsziget romjai. B. A Duna. C. A meleg fürdők. D. A hátulsó külváros. E. A zsidó és viziváros. F. A várpalota. G. Pest. H. Védmű a Gellérthegyen. I. Török temető. K. A felsőváros. L. A legalsó külváros. M. A legfelső külváros. Merian művéből.

Budapest az új korban (1686–1838).

A töröknek Magyarországon lakta idején (1541–1686) hárman bírták hazánkat, t. i. a Habsburg-házbeli magyar királyok, a szultán és a választott erdélyi fejedelmek, emezek a szultánok árnyékában, de sokszor elég függetlenűl. A terület megoszlása Szolimán szultánnak 1541 szeptember elsején kimondott szavával kezdődik, melylyel János Zsigmondnak adja Erdélyt s a temesi grófság egy részét. De az események hatalma is ugyanazt az alakúlást adta az országnak. Mert Buda és Pest meghódításával területileg úgy is ketté volt vágva az ország. 1541-től 1686-ig többször behatoltak Erdélybe a magyar király hadai, s viszont az erdélyi fejedelmek nem egyszer nyomúltak Pozsonyig; de az egyesítés nem sikerűlt, mert Budát egyik fél sem bírhatta. Mihelyt pedig 1686-ban Budát elvesztette a török, vége volt az erdélyi fejedelemség önállóságának is. Ez is mutatja Budának és Pestnek országos fontosságát. Az a dunai rév, mely Budát Pesttel összeköti, az ország szárazi közlekedésének is bogja és középpontja. A török ellenségkép ülvén be ide, nem hódította ugyan meg soha teljesen sem a nyugati, sem a keleti országrészt, de a kettő közti főútakat elvágta. Lehetetlen volt Pozsonyból a szultán ellenére parancsolni Erdélynek, s szintoly lehetetlen Gyula-Fehérvárról vagy Nagy-Váradról akár a szultán, akár a bécsi kormány ellenére parancsolni Zalavármegyének és Horvátországnak. Az ország kétfelé válása geografiai szükségesség volt, mihelyt Buda és Pest, a fő kapocs, hiányzott belőle.

A török uralkodás (1541–1686) egészen elvágta a középkori fejlődés fonalait. Buda és Pest megmaradt a maga helyén, s mégsem tartozott már Európához. Lakosai csaknem merőben kicserélődtek. Nemcsak valamennyi főpap, barát (kivéve a nehány franciscanust), nemcsak minden főúr és birtokos nemes, hanem a vagyonos kereskedő és iparos is kivándorlott Budáról és Pestről 1541 után. Valódi városnak lehetetlen volt virágoznia a szultán meghódította területen. A török nálunk csupán katona volt; a világ egyik legjobb, legrendesebb katonája ugyan, de semmi egyéb nem. Itt csupán erősített helyen lakott. Földmíves vagy nyilt helyen lakó török ismeretlen volt hazánkban. A várbeli polgári elemet a legszegényebb néposztály és kisiparos helyettesítette. Leginkább zsidók és ráczok tudtak megalkudni a török uralommal a városokban. A török kaszárnyának és istállónak használta Buda és Pest boltjait, termeit és lakó szobáit, sőt számos templom és klastrom nagyobb részét is. A legszebb házaknak, melyekben előkelő tiszt lakott, az útcza felőli oldalait befalazták, betapasztották, vagy deszkával, zsúppal vakították el. Az igen kevéssel beérő katonának jó volt a cserepeitől, zsindelyétől megfosztott épület is; vidéki keresztény jobbágyai szalmával, náddal toldották-foldották, a hogy tudták.

Budavár ostroma 1686-ban. A. A szétrombolt torony. B. A város egy része. C. A törökök sánczai. D. Az elővár (Zwinger), melyet a mieink már elfoglaltak. E. Az ellenség védművei a falak háta mögött. F. Az ostromlók által őrzött hely a toronyban. G. Fedett támadó-művek. H. A kis tornyon s az elővár (Zwinger) falán ütött rés. I. Bemenet az elővárba. K. A nagy rés. L. A széthányt nagy torony, melyet közönségesen »Rondellá«-nak hívtak. M. N. Két üteg: egyik a nagy torony falain belűl, két 24 fontos ágyúból, a másik a rés fölött három hasonló ágyúból áll. O. Az ostromlók által készített árok és híd. P. A kert falán ütött rés. Q. S. Az árok szélére helyezett két üteg, hét ágyúval. R. A vár kapuja. T. A lovas őrség. V. A három 24 fontos ágyúból álló s a folyamhoz közel felállított üteg. W. Futó árkok. X. A folyamon túl levő ellensánczolási vonal. Y. A mecsetek tornyai. Z. A törökök temetője. Egykorú metszet után, melyet Hallart L. N. rajza után Wening Mihály metszett.

Buda főhelye volt a magyarországi török hódoltságnak. De a főkormányzók, a budai pasák oly gyakran változtak, hogy nem volt sem érdekök benne, sem ösztönük arra, hogy építsenek. Csak egy-két fürdő, egy-két mecset és a várfalak jókarban tartásával gondoltak. Az 1626 körűl kormányzó Murtéza pasa a paulinusok egykori klastromának (a mai „Szép juhászné” szomszédjában) köveiből foldozta ki a budai vár falait. De a lakásokat, házakat kecskeméti, kőrösi, czeglédi szántóvető emberek tatarozták robotban. Képzelni lehet, milyen jóakarattal és szakismerettel! A török városokban gyakori égések is pusztítottak. Sőt több ízben fölrobbant a várban a puskaporraktár is, mi a környéken volt épületeket is megrongálta. Az 1686-diki ostrom alatt Mátyás egykori palotája (a mai fegyvertár helyén) szolgált ilyen tárúl. Az felrobbanván, az egész palota eltűnt a föld színéről. A keresztények részéről nehányszor megkisérlett, de visszavert ostromok bombázásai befejezték a rombolást. Nem szólván az enyhébb kisérletekről, minő az 1542-diki volt Pest ellen Brandenburgi Joachim alatt, elég legyen a Buda elleni ostromok nevezetesebbjeit nagyjából megemlítenünk. Ilyen a tizenhat éves háborúban az 1598- és 1602-diki ostrom. Ez utóbbi évben a keresztényeknek sikerűlt Pestet bevenni; de két év múlva ismét török kézre kerűlt, s a két rendbeli lakosság-csere miatt a város 1604-ben nyomorúltabb helyzetbe jutott, mint 1601-ben volt. Még több rombolással járt az 1684-ki sikertelen és 1686-ki sikeres és kemény ostrom. Elől kellett kezdeni mindent a főváros helyreállításában.

A fővárosnak 1686-tal kezdődő új korszakában egyedűl Pest az új-kor városa, s egyedűl azé a jövendő. Ó-Buda említést sem érdemel, Budavár is háttérbe szorúl. Hogy Budapest ma főváros, abban 1686 óta nem Budáé, még kevésbbé Ó-Budáé, hanem csupán csak Pesté az érdem. Csakhogy nem egy-két év, hanem nemzedékek műve volt ennek a kiküzdése. Az 1686-dik év után is vagy száz évig tart, míg Pest a számot tevő hazai városok sorába emelkedik. Igaz, hogy I. Lipót király négy sokadalmat adott mindjárt a visszafoglalás után Pestnek, s 1703-ban a királyi városok díszes sorába iktatta, fölruházván a tisztviselők szabad választása jogával egy igen ünnepélyes diplomában. De közbe jövén a Rákóczy forradalma, mely az ország kereskedelmére nézve sok évig óriási csapás volt, aztán pedig nyomban rá egy irtózatos járvány ütvén ki, a népesség annyira leapadt, hogy a mai Pestnek 1710-ben nem volt több háromszáz lakosánál!

A keresztény hadak bevonúlása Buda várába 1686 szeptember 2-án. Herbel Károly egykorú rajza után.

A törökök kitakarodása után visszaállított ősi intézmények között a legelsők egyike volt a vármegye újra szervezése, s a megyei hatóság szokott székhelyének, a vármegye-házának fölállítása és berendezése. Természetes! A többi, a ki utóbb jött, csak jövevény; de a vármegye, bár kissé hosszas távollét után rögtön visszarepűlt a maga fészkébe, Pestre. Nemes Pest-vármegye, mely a török hódoltság idején saját területétől jó messze a Nógrádban fekvő várból, Fülekről administrált, sietett ősi székhelyén adni hálát a Mindenhatónak a szerencsés visszaérkezésért. Nem is történik efféle mindenütt!

A megyeháza a XVIII. század második felében egy-emeletes volt, s csak a XIX. században kapta második emeletét és díszes oszlopsorát. A megye háza olyan jó helyre telepedett, hol a Duna legroszabb kedvében sem bántotta soha. A szomszédjában emelkedő óriási kaszárnyát III. Károly király alatt 1727–1728-ban építették. Előtte a szerviták klastromának és templomának alapkövét még 1717-ben tették volt le. A Szent Ferencz rendiek a mai „Barátok teré”-n szintén korán telepedtek meg. Az evangelikusok is elég bölcsek voltak ezen század elején egyszerű templomukat mentűl közelebb sorakoztatni a magasabb fekvésű kaszárnyához.

De minden hajókázható víz mellett fekvő helynek természetes vonzalma van a part felé való terjedésre, tekintet nélkűl az olykor bekövetkezhető áradásra. Így épűlt már az Árpádok alatt a plebánia-templom a Duna partjára; mert ne feledjük, hogy a főtemplom környéke mindig búcsújárók tanyája, vagy, a mi egyre megy, országos sokadalmak és heti vásárok helye volt. Azon tájon volt Pestnek a régi réve s később (1687) a hajóhídja. Az „eskü-téri” plebániát a visszafoglalás után hamar átalakították mecsetből katholikus templommá. A városházát ugyanazon forgalmi okokból építették oda, a hol van, s hol a vízben állott nem egy áradás alkalmával. Jelen alakjában egészen újszerű épület 1844-ből, sőt azóta is egy emelettel nagyobbodott; s még így sem fér el bele az újkori városi hivataloknak fele része sem. Ezért nem régiben új városházát kellett építeni.

Pest emelkedése a XVIII. század első felében igen csekély. Csak a XIX. században ölt a növekedés lavinaszerű jelleget.

Pest és Buda a XVIII. század elején. Bél Mátyás művéből.

Álljon itt csak e nagyjából való kimutatás:

Pestnek 1776-ban volt 13.000 lakosa,

1780-ban volt 16.000 lakosa,

1799-ben volt 29.000 lakosa,

1810-ben volt 35.000 lakosa,

1820-ban volt 47.000 lakosa,

1830-ban volt 62.000 lakosa,

1840-ben (az árvíz után) volt 66.000 lakosa,

1847–1851-ben volt 106.000 lakosa.

A fokozatos emelkedés nem egy akadály ellenére történt.

A kifejlődésnek, összehasonlítva más nagy városokéval, nagy akadálya volt, hogy a környékén 1686 után messze földre sem város, sem falu nem állott. A török foglalás előtti szomszéd falvak eltűntek a föld színéről.

Így Megyer a mai Új-Pest felé, Jenő a Margit-sziget irányában a balparton, Új-Bécs a mai Új-épület táján, Szentfalva a mai közraktárak környékén, nem is említve Sülyt, a kérdéses Párdőt és Rákosfalvát kelet felől. Már pedig az újkori nagy városok (London, Páris, Bécs) növekedésére sokat tett, hogy a környékbeli régi falvakat és kis városokat magukba olvasztják. Pest a ma közelében levő helységeket, minők: Uj-Pest, Kis-Pest, Kőbánya, stb. saját maga népéből telepítette és telepíti.

A szomszéd helységek ezen hiányának is volt egy jó oldala, az, hogy az olcsó, csaknem ingyen föld, illetőleg homok egy-két órajárásnyi kerületben korlátlan szabadságot engedett a kiterjedésnek.

De ez épen Pestnek egyik vele született baja. A kiterjedés némileg a városi jellem rovására gyarapodott.

Pest külvárosainak már a neveik is magukon viselik újdon voltuk bélyegét. Mária Teréziának, Józsefnek, Ferencznek és Lipótnak nevét vették föl és viselik. Már III. Károly sejtette, hogy Magyarország jövendőbeli fővárosa nem Pozsony, hanem Pest. III. Károly nemcsak a Martinelli építőmester által tervezett Invalidus kaszárnya fölépítésével adta jelét Pestről való jó véleményének, hanem az által is, hogy 1723-ban az újonnan fölállított állandó országos főtörvényszékek mindkettejét Pestre helyezte, t. i. a hétszemélyes és királyi táblát. Árvíztől mentes helyen állott ez is, a „Barátok teré”-n.

Buda és Pest a jelen század elején. Artaria és társa bécsi műkereskesése által kiadott színes kép után.

Mária Teréziának 1751-diki pesti látogatása után építik föl a budai királyi palotát, s a mi Pestre nézve fontosabb, 1767-ben állandó hajóhíddal kötötték össze Pestet a budai Ráczvárossal a Kis-Híd-utcza irányában. 1775-ben azon század legnagyobb árvíze pusztít Pesten és Budán. 1776 februárban a polgárság ellene szegűl a katonai beszállásolásnak, mely itt addig szokatlan volt. 1777-ben rendelék el a nagyszombati egyetem Budára költöztetését, melyet 1784-ben II. József Pestre helyez át az egykori paulinusok föloszlatott rendének klastromába.

1781-ben adja ki József, e koronás filozóf, a türelmi rendeletet, mely nem csekély fontosságú volt a város gyarapodására. I. Lipót 1703-ban Pestnek adott ünnepélyes kiváltságlevelében ki volt mondva, hogy csak katholikust lehet fölvenni a város polgári rendjébe. Ezt a rendeletet József megszűntetvén, nemcsak magyar, hanem német és tót ajkú beköltözőkkel is szaporodott a város lakossága.

1784-ben hozzák Budára a helytartótanácsot és a királyi kamarát.

1786-ban készítik el papnövendékek számára a pesti seminariumot József rendeletére. Ugyanakkor építik a rengeteg nagy „Új-épület”-et messze a várostól. József császár ennek is árvíz nem járta tért választott. Jellemző, hogy habár építészete katonai jellemű, föltették a humanus uralkodóról, hogy valami ápolóintézetnek szánta. Ilyennek pedig tán mégis nagy volt a város akkori népességéhez képest. Még 1821-ben is beépítetlen az „Új épület” környéke; – ezt írják róla: egészen magában, szabadon áll.

A legújabb külváros a Lipótváros; de ez már tervszerűen készűlt. Nemcsak egyenes, derékszögben találkozó útczái mutatják ezt, hanem két nagy tere, az Erzsébet- és a József-tér is.

1790-ben a pozsonyi országgyűlésen, mivel nádora sem volt rég az országnak, megválasztották Sándor főherczeget. Minthogy Budán volt a helytartótanács, Pesten meg a hétszemélyes tábla, Budán vagy Pesten kellett laknia a nádornak is, ki ezenkivűl még Pestvármegye örökös főispánja is volt.

1792-ben Ferencz királyt Budán koronázzák meg a helyőrségi templomban.

1795-ben a „polgári kórházat” építik, melyet a vele kapcsolatos votiv kápolnáról Rochusnak neveznek ma is.

Pesti és budai polgárőrség. Kimnach Lászlótól

1796-ban lett József főherczeg Magyarország nádorává, miután Sándor főherczeg az az előtti évben kimúlt. József nádor szobra méltán díszíti Pesten a róla nevezett tért. Tovább egy félszázadnál telt öröme az ő kedvelt városának fölvirágzásában, melyben hathatósan közremunkált. A városnak a múlt század végén egy másik hatalmas barátja, gróf Batthyány József primás, segít megalapítni 1799-ben a mai Városligetet. Ő utána nemsokára egy másik főúri pártfogó, gróf Széchenyi Ferencz, 1802-ben nagy könyvtárát és becses gyűjteményét ajándékozta a nemzetnek múzeumúl. A nádor lett ennek főpártfogója, ki maga is sok tudományos és műkincscsel járúlt gyarapításához.

1807-ben országgyűlés volt Budán. 1808-ban alakítják meg a nádor ösztönzésére a „Szépítési bizottságot”, melynek föladata volt fölvigyázni a tervszerűbb építkezésre. Ezután kezdenek eltűnni Pest rozzant várfalai és várkapui.

Az 1808-diki törvényhozás két nemzeti intézet ügyében buzgólkodott: a Magyar Nemzeti Múzeum és egy katonai magyar nevelő-intézet, a Ludovika akadémia ügyében. Jellemző, hogy a törvényhozás a közadókból és közjövedelmekből nem segíti ezeket; bár az is igaz, hogy rendes állami pénzügyvitele nem is volt az országnak. Közadakozás útján jöttek létre, s ebben kivált a főurak tűntek ki. A mit az országgyűlés tett, az a nagylelkű adakozók nevének és adományának törvénykönyvbe beczikkelyezése volt. Így már az 1808-diki országgyűlés beczikkelyezi Grassalkovich herczegnek a Múzeumért tett áldozatát és a Ludovika akadémiára tett adakozások hosszú lajstromát. Pest város az áldozat nagyságában a második helyen áll. Csak Mária Ludovika főherczegnő irt alá nagyobb összeget, t. i. 50.000 forintot, míg Pest város 30.000-et. Albert szász herczeg ugyanannyit adott. A többi nagy adományok kevés esetben haladják meg a 10–12 ezer forintot. Buda város 8.000-et irt alá.

1810 a budai nagy égés éve. A Ráczváros és a Viziváros egy része (400 ház) égett le.

1814-ben a bécsi congressuson volt uralkodók és diplomaták méltónak tartották megszemlélni Budát és Pestet. A Gellérthegyen 1814 óta csillagvizsgáló torony állott. Az 1817–18-diki inséges év nagy drágaságot okozott a különben rendkivűl olcsó városban.

Ezen időkből nehány adat mutatja a városnak 25 év alatti emelkedését. Volt Pesten (kerekszámban): 1795-ben 2.600 ház, 1810-ben 2.900, 1814-ben 3.300, 1820-ban 3.800. E szerint egy negyed század alatt 1.200 ház volt az emelkedés; közel 50 százalék.

1820 táján Pest polgári őrsége 3 gyalog zászlóaljra volt osztva, mindenik 6 századból, s minden század 124 emberből, 4 tisztből állott; összesen 2.307 ember. Volt hozzá egy fél svadron huszár és fél svadron német lovas is. Az egésznek parancsnoka 1820 körűl ezredesi rangban Boráros városi tanácsos volt. Már 1789 óta állott fenn városunkban a „polgári őrsereg” (Bürger-Miliz) hivatalosan, a magyarországi katonai főparancsnokság és helytartó-tanács rendeletére, miután a sorkatonaság Laudon vezérlete alatt a török ellen ment táborozni. A polgári őrsereg helyőrségi szolgálatot teljesített a háború alatt. Később a napoleoni korszakban is szükségét érezték, úgy, hogy 1808-ban törvény (a 2-dik czikk 13. szakasza) kötelezi a városokat ily őrseregcsapatok (cohortes) tartására. 1815 után, a hosszú béke alatt, merőben hiú diszelgéssé váltak. A lövöldében (mely e század elején a Lövész-útcza végén állott), mint mulatóhelyen, tartotta fenn traditióit. 1848-ban a nemzetőrség, szélesb alapra fektetve, ezen polgári őrség folytatásának tűnt fel Budapesten, s csak a vidéken volt merőben új.

A pesti vármegyeház. Háry Gyulától

1820 óta kezdett Pest a magyar szellemi élet középpontjává lenni. Míg az előtt a hazai irók az országban szétszórva éltek, s műveik Kassán, Kolozsvárt, Pozsonyban, Bécsben jelentek meg: most az irodalom lelkes fiatal bajnokai: Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fáy András s többen Pesten adják ki műveiket. Trattner és Landerer nyomdái jórészt itt egyesítik a könyvpiaczot új könyvek, naptárak, díszes almanachok kiadásával. Kulcsár lapja, a „Hazai és külföldi tudósítások” s Fejér György folyóirata, a „Tudományos Gyűjtemény” czímű szemle az időszaki magyar sajtó meghonosítói voltak a nagy részint még német városban. De különösen 1830 óta lett a mindinkább emelkedő s újabb meg újabb tehetségeket ide vonzó Pest állandó középpontjává a tudománynak és irodalomnak a „Magyar Tudós Társaság” megalapítása által. Ezt sem az állam, hanem Széchenyi István kezdeményére magános adakozók alapították, még pedig tetemes áldozatokkal. Nagy lendűletet adott a város fejlődésének a dunai gőzhajózás, mely szintén Széchenyi István hathatós közreműködésével indúlt meg ugyanazon évben, 1830-ban. A magyar aristokratia is kezdi Pesten itthon találni magát. Főurainkat Bécsből mindinkább Pestre vonzotta ugyancsak Széchenyi a lóversenyek és a kaszinó megalapítása által is. Ha nem is Széchenyi terve szerint, de az ő sürgetésére honosúlt meg végre a nemzeti színművészet is Pesten, az 1837-ben megnyitott állandó magyar színházzal.

Az árvíz 1838-ban.

Budának és Pestnek, de különösen Pest városnak fejlődését századokon át mindúntalan megzavarta ugyanaz a Duna, mely annyira kedvezett itt egy országos kereskedelmi középpont fölvirágzásának.

Sok régibb szerencsétlenség után 1838 márcziusában történt a legnagyobb, s oly rendkivűli körűlmények közt, melyeket előre kiszámítani s megelőzni lehetetlen volt.

Azon a télen igen sok hó esett, s a Duna január 6-án azon évszakban szokatlan magas vízállásnál, a 0 fölött hetedfél méternél állott be. Buda és Pest között 66 napig volt a Duna jég alatt, mi közben a vize leapadt.

A tavaszi olvadás a Duna bajor és osztrák szakaszain előbb kezdődött, mint nálunk, ott tehát a Duna jege előbb kezdett eltakarodni. Így Bécsnél márczius 5-ikén, Esztergomnál 6-ikán, míg Pestnél csak 13-ikán mozdúlt meg a jég, s akkor is megakadt a Csepel-sziget csúcsánál, mely ponton alól a Duna még be volt fagyva.

Márczius 13-án folyvást emelkedő vízállásnál történt a jégtömegek indúlása és mindjárt alább fennakadása.

Márczius 13-ikán éjféltől 15-ikén délig 8.20–8.40 méter közt ingadozott a vízállás a 0 pont fölött, elárasztva a város két harmadában a pinczéket és földszínti helyeket úgy, hogy a Ferencz- és József-külvárosokban már az áradás első napján egymás után kezdtek összeomlani az oly házak, melyek vagy átalán silányabb anyagból épültek, vagy pedig épen alapjok és pinczéjök nem volt elég szilárd.

A pesti Városház-tér az 1838-ki árvízkor. Kimnach Lászlótól

A veszély azonban csak márczius 15-ikén délután érte el tetőpontját, elborítva oly részeket is, a melyeket addig biztos menedéknek tartottak. A víz magassága az útcza színvonala fölött két, három, sőt negyedfél méter magas, némely ponton pedig csaknam 4 méter volt. A Duna-parthoz közel eső Tél-útcza egyik házának még az első emeleti ablakain is betört a víz. A város népe, melynek teljes bizalma volt a védő töltésekben, egyáltalában nem volt elkészűlve a veszedelemre. Épen országos vásár volt Pesten, s roszat nem sejtve, a sok vásáros nép is itt rekedt. Az emeletes házak lakói a felső emeletekre vagy a padlásra költöztek többnyire. Némelyek a polgári önkénytes vagy katonai mentők kevés számú hajóin, ladikjain, vagy összetákolt deszkákon, kapukon, fürdőkádakban menekűltek. Az inség mindenütt kétségbeejtő volt. Ma olvasva az akkori részletes leirásokat, megdöbbentő a valóságnak csak emléke is. A földszinti üzletek kilencztized része víz alatt levén, estéről reggelre nem volt a 66.000 lakosú város számára sem tüzifa, sem kenyér, sem hús, sem más élelem, sem bárminő ital kapható. A kútakat mind megrontotta az undokúl mocskos áradat. A roppant vízben nem lehetett sem ivásra, sem főzésre alkalmas vizet találni. A mentők buzgó önfeláldozása, az önkénytes jótékonyság csudákat tett mindjárt a veszély kezdetén. A főurak elől jártak a jó példával, s köztük az ifjú István főherczeg, ki élete koczkáztatásával jött át márczius 14-dikén Budáról Pestre a Duna aláhömpölygő jégözöne közt. Lónyay János, a veszély idejére kinevezett kormánybiztos, gróf Szapáry Ferencz, báró Prónay, gróf Széchenyi István, a két ifjú báró Eötvös, Dénes és József, gróf Ráday Gedeon, gróf Károlyi György, a Podmaniczkyak s különösen az ország legkitűnőbb athletája, báró Wesselényi Miklós, és még számosan nagy önfeláldozással folytatták a mentés roppant nehéz és sok helyt veszélyes munkáját. A polgári rendből is egész sereget tett a mentők száma, kik közt különös megemlítésre érdemesek Landerer nyomdatulajdonos és Feiler Ferencz bécsi nagykereskedő, a ki mind személyes munkában, mind pénzben rendkivűli áldozatokat tett, miért is őt törvényes utódaival együtt honfiúsítá és nemesi rangra emelé az 1840. évi XLVIII. törvényczikk.

Az éltes József nádor maga, minthogy lábadozó beteg volt, nem jelenhetett meg a pusztúlás színhelyén; de áldozókészsége határt nem ismert. A királyi palotában minden nap 1500 kenyeret süttetett az éhezőknek s a díszes termek és szobák közűl 36-ot engedett át a menekűlteknek lakásúl. A mentésben rendkivűl nagy buzgalommal és sikerrel működött Budának és Pestnek katonai helyőrsége, s a főhadparancsnokot, b. Lederer Ignáczot az 1840-diki XLVI. törvényczikk ünnepélyesen honfiúsította.

Képzelhető, hogy a víz elvonúltával még hetekig, hónapokig sem szűnt meg teljesen az inség, mi hogy nagyobb mértékűvé nem lett, annak tulajdonítható, hogy a víz árját nyomban követte a jótékony áldozatok egész özöne. Az idegen jóltevők közt legelűl Bécs tündökölt. Követték példáját Németországon is, hol különösen a gazdag Majnai Frankfurt tett ki magáért.

Százhúszra számították az emberéletbeli veszteséget. De a vagyonbeli veszteséget kiszámítani sem, nemhogy kárpótolni lehetett volna. Csak a város pénztárára nézve is óriási volt a kár. Még sokkal nagyobb volt a magánosok összes kára. A pestiekét hivatalosan 20 millió pengő forintra, a budaiakét közel 2 millióra becsűlték.

1838 márczius 13-ikán még 4.254 ház volt a városban. Egy hét múlva ez a szám már 2.281-re szállott le, sőt tulajdonkép csak 1.146 szilárdúl álló ház maradt. Összedűlt 1.973 ház, s meg volt rongálva, vagy megingatva 1.135. Így a város épületeinek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen, vagy részben újra építeni. Ezenkivűl a kereskedés, ipar, a városnak ezen két fő éltető forrása, sok időre hátra volt vetve.

A régi városház Budapesten. Nádler Róberttől

De a veszedelemben, nagy inségben és roppant kárban volt valami haszon is: becses tanúlság épen az árvíz elleni védekezésre nézve. S ezt a tanúlságot azóta annyira szemmel tartották mind a vízszabályozásnál, mind a városi építkezésnél, hogy emberi hozzávetés szerint többé Budapesten az 1838-ikihoz hasonló romlás vagy kisebb mérvű árvíz veszély is be ne következhessék.

Volt a kárnak és szerencsétlenségnek erkölcsi jó hatása is. Az óriási részvét országszerte a nemzeti együttérzés fényes tanújele volt, s tettekben nyilatkozott ország-világ előtt, hogy Buda-Pest Magyarország központja, szíve és fővárosa. A külföld előtt is régi idők óta most lett városunk ismét híressé.

A legújabb kor.

A nagy szerencsétlenség okozta még nagyobb közrészvét egyszersmind új életet hirdető lendűletté vált.

Mindjárt az első tíz évben, 1839-től 1849-ig a közszellemnek az előtt példátlan élénksége következett be Pesten, mely nem érte be az egyszerű restaurálással. Uj meg új szilárdabb, csínosabb épületek, egész útczák, új vállalatok, egyesűletek, szellemi és anyagi czélúak keletkeznek. Még a mi már meg volt is alapítva az árvíz előtt, mint a nemzeti színház, valóban csak a negyvenes években érte el a tetőpontot. Ezen években épűlt a Magyar Nemzeti Múzeum és a lánczhíd is.

A közszellem ezen emlékein kivűl egyebekben is sokfélekép nyilatkozott a föllendűlés. Magát a lánczhídat nem az ország, nem a város, hanem egy részvényes társaság építi gr. Széchenyi István fáradhatatlan vezérlete alatt. Magán vállalkozók alapítják a ma pénzügyi hatalommá nőtt első hazai takarékpénztárt 1840-ben. Az árvíz nyomai alig tűntek el, midőn 1841-ben Pesten országos iparműkiállítást rendeznek, melyet 1843-ban még több sikerrel ismételnek. A Pestről kiindúló első vasútak is a 40-es években születnek. 1846 júliusban a pesti-váczit, 1847 szeptemberben a pest-szolnokit nyitják meg. 1846-tól számíthatja hazánk egyik mai büszkesége, a műegyetem megalapítását. Akkor nyílt meg, a halhatatlan nádor nevét véve föl, mint „József-ipartanoda”.

Még 1841-ben lép életbe a Természettudományi Társaság és a „Budapesti királyi Orvos Egyesűlet”. A Kisfaludy-Társaság, e legelső szépirodalmi intézetünk, 1838-ban alakúlt, de csak 1844-ben nyert felsőbb megerősítést. A negyvenes éveket a magyar szépirodalom is fénykorának nevezheti: Vörösmarty, Bajza mellé sorakoznak Eötvös, Petőfi és Arany, más jelesekkel együtt. Ekkor születik meg a valódi publicistica is, melyet mindjárt kezdetben, mondhatni, tetőpontjára emelt a kiváló tehetségek egész serege, mi egy középpontúl szolgáló nagy város nélkűl képzelhetetlen.

Ebben az időben van megvetve alapja a magyar képzőművészeteknek – a Magyar Nemzeti Múzeum képtára s egy-két művészeti egyesűlet által.

I. Ferencz József Ő Felsége megkoronázása a budavári főtemplomban 1867 június 8-án. Székely Bertalan aquarel festménye után.

Csak futólag említjük a királyi tanítóképezdét, a „Josephinum” árvaházat, a vakok intézete mai épületét, a tornyos városházat, jégkár ellen biztosító társaságot, stb. Mai fogalmak szerint ezek nagy része nem épen első rendű vállalat; de összesen mind nagy jelentőségű, s az előtt példátlan tevékenységre mutat, mind szellemi, mind anyagi téren. Azonban a lakosság, a kereskedők, iparosok nagy többsége még mindig német volt, s az itt lakott magyar birtokos osztály többsége a megye- és nem a városházára járt tanácskozni. A vegyűlés lassan haladt.

Következtek az 1848-diki márcziusi nevezetes napok. Az öröm és lelkesedés rendkivűli, tömeges és általános volt. Egy gondolat és érzés egyesített valamennyi addig különvált osztályt, s különösen meglepő volt, hogy az addigi, főleg német, lakosság úgy szólván, máról-holnapra magyarrá vált érzelemben, még pedig kétségtelen őszinteséggel. Az egyelőre küzdelem nélkűli, úgy nevezett „esernyős forradalom” Pesten nem csupán a hírlapok és fiatal szónokok műve volt, hanem a márcziusi országos törvényeké is, melyek megadták a polgári rendnek az országgyűlési képviseletben a kellő helyet és sulyt; melyek eltörűlték a nemesi kiváltságokat; melyek a városok szervezetében is szakítottak a középkorral; melyek Pozsony helyett Pestet jelölték ki az országgyűlés, s Budát és Pestet a kormány székhelyéűl, a mely kormánynak egy része addig Bécsben hivataloskodott. Ekkor lett Buda és Pest törvényesen és tényleg az ország fővárosává. Tudva van, hogy az első magyar miniszterium sietett leköltözni Budára és Pestre, és július 5-dikén Pesten nyitja meg a király nevében István főherczeg, a nádor, az első népképviseleti országgyűlést, mely a mai Vígadó helyén állott redoute termében tartotta üléseit.

A békés kezdetű forradalom szeptemberig nyílt háborúvá fejlődött. Buda és Pest helyzete sulyossá vált, mielőtt még a harczoló felek közel jártak volna hozzá, nemcsak az áldozatok miatt, melyeket a város vagyonban és emberben tett, hanem a külső kereskedés megszünte miatt is. Az ország már 1848 őszén körös-körűl el volt zárva teljesen a külfölddel való közlekedéstől. Nagy elemi csapásokkal fölérő károsodás ez oly városra nézve, melynek valódi éltető eleme a kereskedés.

Tudva van, hogy ráadásúl még Budára és Pestre 1849-ben egy bombázás borzalmai és kárai voltak rámérve. Míg Görgei nagy erélylyel ostromolta Budát május 4-től 21-dikéig, s midőn rohammal bevette, a lövetés következtében Budán sok épület kárt vallott s a királyi lak egy része leégett, – azalatt Henzi osztrák tábornok, kit a tarthatatlan budai várban veszni szánt sereggel hagytak ott, kétségbeesetten lövette Pestet több ízben, s több nagy épületet tönkre tett, köztük első sorban a redoute-ot, a magyar országgyűlés volt székhelyét.

Pestváros összes lakosságának menekűlnie kellett. A szegényebb osztályok óriási tömege, a különben mulató helyűl szolgáló Városligetben ütött tanyát. Az árvíz okozta inség és nyomorúság látszott megújúlni. De városunk életereje egy-két év alatt kiköszörűlte a szenvedett csorbákat s dicsőséggel állotta ki ezt a megpróbáltatást, valamint a rá következőt is.

A képviselőház ideiglenes épülete a Sándor-útczában. Háry Gyulától

Az 1849 után következett katonai és rendőri uralom alatt is a város évről-évre épűl, szépűl, terjed és gyarapodik. Egy pár év alatt eltűnnek az ostrom nyomai. A korábbi intézetek lassanként megkezdik működésüket. A Nemzeti Múzeum csak az ötvenes években jutott oda, hogy eleget tegyen hivatásának. A Magyar Tudományos Akadémia munkássága, bár kis gyűléseire szorítva, 1851 óta meg nem szűnt, s 1858-tól kezdve nyílvános nagy gyűléseket tart, melyek politikai országos esemény számában mentek. Az intézet emelésére s országos föladatához méltó palota építésére példátlan eredményű országos adakozás történt. Kevés akadémia van, mely a népszerűségnek olyan fokát érte volna el, mint a mienk az ötvenes és hatvanas években.

1851-ben teszik le alapját a mai legdíszesebb és legnagyobb pesti templomnak, a Lipót-városinak. A budai várhegy alagútja ekkor készűlt el. Ekkor keletkezik a „Pesti Lloyd” nevet viselő kereskedő társaság. A vasúti közlekedés ekkor nyílik meg Bécsen át a nyugati világ felé, s Szegeden át az Al-Dunához és Szerbia felé. Tervben és munkában volt már ekkor az Erdélybe és Triesztbe Pestről vezető vasút is, mely utóbbinak Buda-pragerhofi szakasza 1860 márcziusban nyílt meg. Ebben az időben alapítják főuraink és helybeli tőkepénzeseink az első magyar biztosító társaságot és a magyar földhitelintézetet. Az ötvenes években egyengettek, csatornáztak, köveztek ki számos útczát és hozták be Pesten a gázvilágítást. Akkor kezdődött az omnibusz és az egyfogatú bérkocsi divatja. A közoktatás terén is jelentékeny haladás történt, s keletkezett nem egy új intézet a fővárosban is, minő a ma is virágzó nagy reáliskola és a kereskedelmi akadémia.

A közszellem az absolutismus korszakában az önkénytelen nyugalom hamva alatt intensivebb volt, mint valaha. A rendőri kormányzatnak, a magyar nemzet és politikai meggyőződés elnyomásának nem egy haszna volt ránk nézve mindamellett, hogy egy nemzedék fél életének szabad fejlődését gátolta. Politikai haszna, hogy az alkotmányt, a szabadságot mindenkire nézve az igéret földének tűntette föl; társadalmi téren arra kezdte szoktatni a viszálkodásra s egymás lenézésére, vagy gyűlöletére hajlandó osztályokat, hogy összesimúljanak, egyetértsenek. Csakugyan megszűnt akkor a különbség conservativ és liberalis, földesúr és városi polgár, katholikus, protestáns, zsidó, diák és filiszter között, sőt a gyalog ember és a mágnás közt is. Eltűnt a nagyságos és méltóságos czím. „Báró úr” és „Gróf úr” járta.

Megjegyzendő, hogy a néha tűrhetetlennek látszó nyomás mellett sem fordúlt elő a fővárosban semminemű összesküvés. Nem is lett volna értelme a szűkebb körű összeesküvéseknek, mikor a nép minden osztálya egyetértett a fődologra nézve. Pest volt ezen közvélemény és közérzület központja.

Az új országház. Steindl Imre tervrajza után.

Mikor 1860–1861-ben az alkotmányosság ideiglen beköszöntött, a közvélemény a megnyílt szellentyűkön elemi erővel tört ki Pesten s aztán az országban. Még a különben drágább és kényelmetlenebb magyar ruha divatját is Pest – az azelőtt húsz évvel jóformán német város – tette országossá.

Politikailag is központ volt Pest. Ámbár a kormány Bécsben lakott, de a magyar politika fő hadiszállása Pesten az „Angol királynő” két szobájában volt. Nyílt hely magyarnak, németnek s mindenkinek, az egész téli és tavaszi időben. Az ország minden zugából minden tekintélyesebb ember oda, Deák Ferenczhez zarándokolt, s jelentette, mi történt ott „mi felénk”. Nincs rendőrség, mely jobban ismerte volna az ország hangulatát, mint ő. Viszont a vidékiek is ő tőle vették az irányt és a mindig bölcs tanácsot. – Ezenkivűl az akkori hírlapirodalom, mely jóval kevésbbé volt elterjedett, sokkal nagyobb hatással beszélt vagy olvastatott a sorok között, mint a mai.

A főváros szellemi és anyagi tekintetben folyton haladt 1867 előtt is, a maga emberségéből. A külső és belső közlekedés folyton emelkedett. Ekkor keletkeznek a lovasvasúti vonalak is. Nagy tekintélyű, s kivált az ötvenes évek óta igen népszerű arisztokracziánk mindinkább Pesten telelt, s a hatvanas évek óta már úri palotákat emelt itt magának. József főherczeg a Margit-szigetet új fürdőjével az egész Dunának páratlan gyöngyévé varázsolta.

1867 óta a fejlés és haladás hatványozott. Azon év az alkotmány s az önálló magyar állam helyreállításának éve. Pest csak most lett valóban állandó helye az országgyűlésnek, mint 1526 előtt volt. Az országgyűlés ülései számára egy ideiglenes országház készűlt el a Sándor-útczában, a Magyar Nemzeti Múzeum mellett. Utóbbinak dísztermében ugyanazon idő óta a főrendiek háza tartja üléseit. 1888-ban végre törvényhozási intézkedés alapján egy nagyszerű parlamenti épület létesítéséhez fogtak. A pesti Duna-parton, a Mátyás-templommal átellenben már javában épülő monumentális középület bizonyára épen olyan dísze, mint nevezetessége lesz fővárosunknak. Ugyanekkor lett Budapest a király és királyné koronázási helyévé, míg 1541 előtt Székes-Fehérvár, azután 1835-ig Pozsony volt az.

I. Ferencz József királyunk, kinek koronázása már mai fővárosunkban oly rendkívűli fénynyel és lelkesedés mellett történt 1867 június 8-án, dicső korszakot nyitott meg 1867-ben Budapestre nézve, s a budai várkastély 326 évi szünet után újra királyi lak lett. A nagy fénynyel és pompával tartott koronázási ünnep szertartásait úgy rendezték, hogy maga a voltaképi koronázás a budavári főtemplomban történt, hol Szent István koronáját az ország miniszterelnöke és a herczegprímás helyezték Király Ő Felségének fölkent fejére; a királyi eskütétel és kardvágás ellenben Pesten ment véghez, előbbi a belvárosi plebánia-templom előtti téren, mely azóta „Eskütér” nevet visel, a kardvágás pedig a Lánczhid-tér közepén emelt dombon, melynek anyagát az ország megyéi küldték össze saját földjükből, s annak is olyan részéről, melyhez valamely nevezetes történeti esemény emléke fűződik. Így a magyar király, midőn a világ négy tája felé tett kardvágással mintegy azt adja tudtúl, hogy bárhonnan jöhető ellenség ellen meg fogja védelmezni az országot, ugyanekkor egyszerre az egész haza földjén áll.

1867 óta korona és kormány, ennek organuma a közmunkatanács és az 1848-diki alapon szervezkedett új városi hatóság egyetértve, mindenik sokat áldozva, nagy buzgalmat és tevékenységet fejtettek ki a főváros emelésében, s a magán vállakozás buzdításában és tervszerű szabályozásában.

Külön könyvet kellene írnunk, ha részletekbe bocsátkoznánk, melyek annál számosabbak és többfélék, mentűl közelebb jutunk a mai naphoz. Ott van nyitott könyvűl maga a város! Több, helyesebb fogalmat ád minden írásnál és képnél egy séta a Duna-parton: a két kőpart; a Margit- és összekötő vasúti híd; aztán egy séta a két kilométernyi hosszú egyenes és széles Andrássy-úton, mely méltón viseli az 1867-diki aera első miniszterének nevét, ki a régi rozzant épületű útczákon keresztűl ezt az idegenek által is megcsodált útat törte, mely azonban csak miniszterelnök utódai alatt épűlt ki teljesen, igen gyorsan. Mindez tetőtől talpig merőben új, valamint a nagy körút is, mely bámúlatos gyorsasággal épűl s nagyszerű félkör övet alkot a tulajdonképi város éjszaki végétől a déli végéig, a Dunától a Dunáig.

Fokozódott s nagyobb tért nyert a tevékenység 1872 óta, midőn a három város: Pest, Buda és Ó-Buda törvényesen egyesűlt. Az addig kissé hátramaradt Buda ezen idő óta indúlt nagyobb fejlődésnek.

***

Ezen vázlat elején Budapest népét úgy mutattuk föl, mint az itt természet szerint összepontosúló országútak forgalmának alluviumát. Most vasút és gőzhajó több oldalról s hatványozott mértékben és gyorsasággal táplálja a város éltető ereit. Ennek tulajdoníthatjuk főkép, hogy míg a vasútak kiterjedése előtt az 1851-diki népszámlálás Budán, Ó-Budán és Pesten (kerek szám) 156.000 lelket mutatott ki, negyven év mulva, 1891-ben, Budapest lakosainak száma 506.000. Három és egy negyedszerte több. Külön Pestet véve, megnégyszereződött negyven év alatt.

A vasúti díjszabásnak Baross Gábor miniszter által csak minap kezdett leszállítása milyen hatással lesz a város fejlődésére, azt a jövő mutatja meg; de az eddigi tapasztalások szerint az az események közé fog számíttatni a főváros történetében. Míg 1885-ben az országos kiállítás alkalmával is az idegen forgalom nem egészen 3 millió embert tett, 1890-ben ez megközelítette a 7 milliót.

Egy szóval, a mi ezt a várost megalapította, az adta neki az életerőt, s az fogja fentartani. Ez az ország közlekedési középpontja nem mesterségesen, hanem a természetnél fogva. Ehhez járúl az a progressiv hatás, hogy mentűl nagyobb a város, már csak nagyságánál fogva is erősebb a vonzó ereje.

De ezzel túl is mentünk a múlton, sőt a jelenen is, a jövőbe, holott csak a multról akartunk krónikai vázlatot adni.

Budapest czímere. Dörre Tivadartól