Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Hármas Köröstől a Marosig.

A Hármas Köröstől a Marosig.

Békés. Zsilinszky Mihálytól

A Fehér-Körös töltései. Keleti Gusztávtól

Az Alföldnek azon a vidéken, hol a Fehér-, Fekete- és Sebes-Körösök összefolynak s aztán a Berettyót is magukba véve egy folyóvá egyesűlnek s közös mederben küldik odább vizeiket a még jó távol eső Tisza felé, terűl el Békésmegye, melyet ezen földrajzi fekvésénél fogva a szomszéd Biharmegye ide szögellő délkeleti részével együtt hajdanában „Körösköz”-nek is szoktak volt nevezni.

Békés nevének eredetéhez egy hagyomány azt a regét fűzi, hogy a hunoktól hátramaradt székelyek a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásánál találkoztak a honfoglaló magyarokkal s velök szövetséget, békét kötöttek. Hogy e vidék már a történelem előtti korban sem volt lakatlan, azt a békésmegyei múzeumban összegyűjtött kőkori emlékek és agyagedények, továbbá a bronz eszközök, díszítmények, fegyverek, különösen pedig az avar bronz sisak tanúsítják.

Békésmegye lakossága már az Árpádok korszakában részint pásztorkodással, részint földmíveléssel foglalkozott. Erre utasították a vidék természeti viszonyai, a folyók partjainál elterűlő mezők, erdők, nádasok, rétek és mocsarak.

A vegyes házakból származott királyok idejében, egyes főurak birtokainak ide vagy máshová tartozása szerint változott a megye területe s emelkedett vagy hanyatlott egyes városok jelentősége. A Maróthyak, Ábrahámfyak, Nadányiak, Hunt Pázmánok, Czibakok és Simayak mellett itt találjuk az Ajtóssyak nemes családját, melyből a híres német festő: Dürer (Thürer) Albert származott. Gyula közelében van az Ajtósi puszta, a hol egykor Dürer Albertnek az atyja gyermekkorát élte. Ugyan itt volt birtokos Mátyás fia, Corvinus János, mint békési főispán, kinek özvegye, Frangepán Katalin, birtokaival együtt kezét és főispáni méltóságát is Brandenburgi György őrgrófnak adta. A megye akkori aránylagos nyugalmát csak a Dózsa-féle pórlázadás okozta gyászos események zavarták föl.

A mohácsi vész után Békés birtokosai épen úgy két pártra szakadtak, mint a szomszéd vármegyék birtokosai. Az egész vidék fölött az uralkodott, a kinek kezében a gyulai vár volt. Innét van, hogy a török beavatkozás után következett harczokban a gyulai várkapitányok vitték a főszerepet; köztük különösen Mágocsy Gáspár, Bornemisza Benedek, Kun Balázs és Kerecsényi László. Ez utóbbi hősileg védte Gyulát 1566-ban Pertaf pasa támadásai ellen. De, a mint Gyula elesett, vele az egész vidék is a török kezébe kerűlt. A régi várnak még ma is meglevő romjait képünk ábrázolja.

A török uralom sulyosan nehezűlt e vármegye népére is. A földesurak legnagyobb része elmenekűlt; csak a jobbágyok maradtak telkeiken s kaptak új földesurat, a ki rendesen török spahi vagy zaim volt. De a mellett nem szakadtak el régi uroktól sem, a kinek hűségök jeléűl adót és más adományt küldözgettek. És, minthogy a földesuraknak egy része a magyar király, más része pedig az erdélyi fejedelem mellett állott, megtörtént, hogy Békésnek egyszerre három ura is volt, t. i. a magyar király, az erdélyi fejedelem és a török szultán. A pusztítás tulajdonképen csak a szatmári békekötés idejében szűnt meg. Ekkor azonban már Békésben csak tizenegy helység volt, s azok is romban hevertek, mert a ráczok pusztításaitól megréműlt lakosság majdnem teljesen elbujdosott belőlük. Alig hihette volna valaki, hogy még új élet támadhat a rommá tett községek és várak helyén.

És mégis támadt!

Békésvármegye, II. Rákóczy Ferencz harczainak lezúgása után, mihelyst III. Károly az ország szervezéséhez hozzá fogott, azonnal visszakebeleztetett az anyaországba. Új földesurat nyert, új életet kezdett. Főispánja, Löwenburg Jakab, a szétzüllött lakosságot 1717-ben összeszámláltatta, s alig tudott összeszedni kétezer lelket a 62 négyszög mérföldet tevő egész vármegye területéről!

A gyulai vár. Jankó Jánostól

A régi földesurak a hosszas harczok alatt részint elhullottak, részint elmenekűltek. Az értelmi és vagyoni erejére támaszkodó független birtokos osztály elköltözött Békésvármegyéből. Sokáig kellett más vármegyékben keresni a magasabb hivatalokra való férfiakat.

A békési főúri családok ma is azon új földesúrnak leányági utódaiból álnak, a ki a mozgalom leverése után III. Károly királytól 24.000 forintban kapta a szegedi királyi kamarai prefekturához tartozó békésmegyei fiskális birtokokat. Ezek voltak: Gyula, Békés, Doboz, Gerla, Csaba, Körös-Ladány, Gyarmat, Öcsöd, Vésztő, Szentes, Szarvas és Szeghalom. Az új földesúr Haruckern János György, alsó-ausztriai származású hadi élelmezési biztos és kamarai tanácsos volt. Nem dicsekedhetett magyar ősökkel, nem is ontotta vérét azon eszmékért, melyek a magyart lelkesítették; de a politikai viszonyok által ide sodortatva, magyar főúrrá, majd Békésmegye főispánjává és újra teremtőjévé lőn. A lakatlan pusztavidék elhagyatottságán nem esett kétségbe. Első gondja volt a romokban heverő községeket benépesíteni. Fölhívást intézett az ország lakosaihoz, melyben kijelenté, hogy mindazoknak, kik Békésben megtelepűlnek, elegendő földet ád és teljes vallási szabadságot biztosít. Ennek következtében seregesen tódultak az emberek e megyébe, különösen a felvidéken vallásuk miatt üldözött evangelikusok. A bölcs és humánus telepítő eszélyességét mutatja, hogy a vallási és nemzetiségi surlódások elkerűlése szempontjából egy-egy helyre csupa egy nyelvű és vallású jobbágyokat telepített, kivéve Mező-Berényt, hol evangelikus tótok és németek mellett református magyarok is laknak, és Gyulát, hol a lakosság római katholikus magyarokból és németekből, református magyarokból és görög nem egyesűlt oláhokból áll. Hogy a telepedőket még jobban lekösse, az úri haszonvételek élvezetét is nekik engedte. Ha a mérsékelten kiszabott adót fizetni nem tudták, ő előlegezett nekik pénzt kamat nélkűl; a nagy kiterjedésű pusztákat pedig holdankint igen csekély összegért adta nekik haszonbérbe. Így népesűlt be gyorsan nagy községekkel Békés. Nem csoda, hogy ily kedvező körűlmények között a lakosság jóllétnek örvendett. Ha jöttek is nehéz napok, azokat a nép könnyen kiheverte.

A hazai és külföldi politikai mozgalmak ritkán zavarták meg Békésvármegye nyugalmát. A míg a II. Rákóczy Ferencz harczaiban részt vett kuruczok ki nem haltak: addig a népnek mindig voltak saját politikusai, a kik a nagy fejedelem népszerű nevével tudtak reményeket támasztani egy jobb jövő iránt. Ennek lehet tulajdonítani, hogy mikor 1735-ben a ráczok Pero vezérlete alatt vallási és politikai jogaik ürügye alatt Magyarország déli vidékein föllázadtak, és e mozgalmat Rákóczy nevével hozták kapcsolatba, a békésmegyei volt kuruczok azonnal készek voltak fegyverhez nyúlni. De a fölkelés szerencsétlen véget ért. Azon túl, a török háborúk hírén kivűl, csak a franczia forradalom eszméi tettek itt némi hatást.

A harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban Békésvármegye a szabadelvű ellenzéki vármegyék között foglalt helyet; tevékeny részt vett azon parlamenti harczokban, melyek a nép és föld fölszabadítása, az ősi alkotmány védelme és átalakítása miatt folytak.

Még az 1848/9-diki események után következett gyászos korszakban is volt itt élet. A közpályáról leszorított hazafiak a híres csákói vadászatokon szoktak volt évenkint összejönni, hogy a haza sorsa fölötti bánatukat enyhítsék és a jobb jövő iránti hitüket ápolják és erősítsék. Sok oly férfiú volt itt együtt, a kik az alkotmány visszaállítása után a trónnak és a hazának legerősebb oszlopaivá lettek.

A nép maga gyarapodott számban, gyarapodott vagyonban, gyarapodott szellemben. Száma, mely 1717-ben alig ütötte meg a kétezeret, 230 ezerre emelkedett. Vagyona pedig, mely másfél századdal ez előtt 46.520 forintnyi értéket képviselt, annyira növekedett, hogy ma csak állami adó fejében évenkint másfél millió forintnál többet fizet. A közművelődési gyarapodás hasonló mértékben emelkedett.

A hajdan puszta vidéket nagy községek szorgalmas népe eleveníti. Az ereket, mocsarakat, réteket a műveltség eszközei termő paradicsommá változtatták. A farkasok csoportjai és a vízi madarak milliói elköltöztek az úgy nevezett Sárrét vidékéről; helyüket a szántóvetők hasznos házi állatai foglalják el. A délibáb tündéri képe ugyan még most is megjelenik, de végtelen tengert már nem játszhatik; látszatos hullámai gyakran meg-megtörnek az újonnan épűlt tanyák sűrű fáiban és kazlaiban. A kunhalmok is megvannak még, de tövükben nem láthatók többé a pásztorok kunyhói. A régi kép teljesen megváltozott. A nép hatalmas községeket és városokat alkotott, melyekben az ipar és kereskedelem versenyt fut a szellemi haladással. E községek és városok nagyobbára a Körösök partjain épültek; alig van Békésben nehány oly község, melynek ne volna élő vize, azok is többnyire újabb keletűek. A Fehér-Körös mentén virágzik Gyula városa, Békésmegyének székhelye, mintegy 20 ezernyi magyar, német és oláh lakosával, régi váromladékával és a gróf Wenckheim család szép kastélyával. Méltó versenytársa Békés-Csaba városa, az élővíz-csatorna mellett, 35 ezer lakossal a magyar államvasútak egyik góczpontján. Ez a megyének legnagyobb és legvirágzóbb városa, mely a közművelődésnek, a szellemi és anyagi jóllétnek számos tényezőjével bir. A vármegye hajdani fővárosa Békés, a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásánál, biztos léptekkel halad előre, hogy régi elsőségét kivívhassa, ámbár az árvizek jobban hátra vetették. A Fekete-Körös régi medrénél épűlt Doboz községe, hol a Wenckheimoknak igen szép kastélya és kertje van, feljebb Gyula-Vári. Ha a Sebes-Körös és a Berettyó vidékére tekintünk, ott is nagy és virágzó, többnyire református lakosságú községekre akadunk. Ilyenek Füzes-Gyarmat, a Berettyó sárrétje tövében, Szeghalom, Körös-Ladány, a Sebes-Körös mellett; Vésztő a Sebes-Körös sárrétje mellett. Lejebb, az itt már Kettős-Körösnek nevezett folyó mellett Körös-Tarcsa és Mező-Berény; a hármas Körös mellett pedig Gyoma, Endrőd, Szarvas, Szent-András és Öcsöd nevű nagy községek következnek egymás után.

Élő víztől távolabb fekszik Orosháza, az alföldi vaspálya mentén, 18 ezer lakossal; ehhez közel Csorvás, Szent-Tornya és Bánfalva, majd Kondoros, mindmegannyi új telepítések. A vármegye déli részén van Tót-Komlós szorgalmas, nagy részt tót lakosággal, odább pedig a nagyobbára oláh lakosságú Kétegyháza gróf Almássy Kálmán szép kastélyával. A mily szerényen búvik el fái közé Új-Kigyós községe, oly büszkén és hatalmasan emelkedik Ó-Kigyóson Wenckheim Frigyes gróf nagyszerű új kastélya, melynek magas tornyáról messze vidéken látni a szorgalmas nép igyekezetének gyümölcseit. A hol száz évvel ez előtt csak pusztaság volt, ott ma virágzó nagy községek láthatók, melyekben iskolák és templomok emelkedtek, sőt némely nagyobb helyeken gyárak is keletkeztek. A forgalmat a vasútak és nagy piaczok mozdítják elő, nem is említve a pénzintézeteket, melyek legalább egy-egy takarékpénztár alakjában minden nagyobb helységben el vannak terjedve.

Ilyen nagy változás nem képzelhető szellemi erő és munka kifejtése nélkűl. Békésnek e részben is megvoltak saját fejlődési fokozatai és közművelődési intézményei. Nép-, közép- és szakiskolái nem hiányoztak. Fiai már a XVI. században megfordúltak a krakkói és wittembergi egyetemeken, hogy ott magasabb kiképeztetésben részesűlvén, itthon a közművelődésnek méltó apostolaivá lehessenek. A reformáczió korában Gyulán és Békésen felsőbb iskolák virágoztak; a hódoltság idejében beállott tespedés után különösen II. József császár szellemének hatása alatt, Szarvason és Csabán indúlt meg jelentékenyebb szellemi mozgalom.

Szarvasnak egy kiválóan jeles papja, Tessedik Sámuel, a múlt században a maga nemében páratlan intézetet állított föl, melyben az ifjúságot gyakorlati oktatás által kivánta közhasznú ismeretek birtokába juttatni. Tekintettel a földmívelő és iparos nép érdekeire, gazdasági és ipar-iskolát teremtett. A szarvasi földesuraság nagylelkűségéből kapott területen gyakorlati iskolát és könyvtárt állított s a szükséges eszközöket, gépeket a maga költségén szerezte be. Majd az egyház által emelt nagy épületben folytatta művét. A talajjavításnak ő volt első apostola hazánkban; új növényeket – pl. a luczernát – honosított meg. Tanítványainak száma 900-ra növekedett, a kiknek tanítására a legjobb tanárokat nyerte meg. Sok kiváló férfiú látogatta ez új intézetet s külföldi szakférfiak is dicséretekkel halmozták el. Mindazáltal e korát megelőző új vállalatnak meg kellett szűnnie 1798-ban. Ferencz király jóakaratú rendelete sem volt képes azt biztos lábra állítani. A franczia háborúk miatt kimerűlt kincstár megvonta tőle a segélyt, s ekként 1806-ban Tessedik megérte azt a nagy fájdalmat, hogy élete főtörekvéseinek tárgyát romba dőlni látta!

A békés-csabai színház. Békés-Csaba főtere. Háry Gyulától

A közgazdasági körűlmények ez időben általában nem voltak kedvezőek. Mindazáltal Tessedik hatalmas szellemének hatása alatt 1792-ben Békés-Csabán selyemgyár alapíttatott, melyben közel 800 gyermek nyert foglalkozást és oktatást. Az első eredmény nemcsak kielégítő, de valóban nagy reményekre jogosító volt. A csabai selyemkelmék nagy figyelmet keltettek és a megye a selyemtermelés előmozdítására egy külön bizottságot nevezett ki. Azonban a szép igyekezet, részint a franczia háborúk miatt, részint mert a selyemgubók eladásának piacza nem volt, hiába valónak bizonyúlt.

A Tessedik-féle realis irány mellett Boczkó Dániel szarvasi lelkész oly szellemi mozgalmat indított, melynek eredménye a mezőberényi gymnasium megteremtése volt 1802-ben. E gymnasium a békési ágost. hitv. evang. esperesség által későbben 1834-ben Szarvasra a Tessedik-féle egyházi épületbe tétetvén át, ma már hazánknak legkiválóbb ily nemű intézetei között foglal helyet, és mint ilyen, a megye közmíveltségének kétségen kivűl egyik leghatalmasabb tényezője. Ehhez sorakozik a békési hat osztályú református gymnasium, mely gróf Wenckheim József támogatása mellett 1844-ben alapíttatott meg; úgyszintén a békés-csabai négy osztályú derék evang. algymnasium, mely néhai Rudolf trónörökös ő fenségének születése emlékére alapíttatott 1858-ban.

A népiskolák a lakosság számával és jóllétével arányosan gyarapodtak. Az egyházak nemes versenyre keltek egymással iskoláik fölkarolásával, érezvén azt, hogy az ifjú nemzedék műveltségétől függ az egyház jövője is. A felekezetnélkűli iskola nem igen örvend népszerűségnek, mert a nép sok helyütt hajlandó azt vallás nélkűli iskolának tekinteni. Ma már 27 községben 214 iskolában 33 ezernél több gyermek nyer elemi oktatást. Ezen iskolák között még csak 59 községi, alig hétszáz gyermekkel; a többi mind felekezeti; és pedig – kerekszámmal – hétezer római kath., nyolcszáz görög keleti, tizenkétezer helv. hitv. és tizenháromezer ág. hitv., ezerkétszáz mózes vallású gyermekkel. Csaba város, melyet még a „Hármas Kistükör”, az elemi iskolák régibb földrajzi tankönyve, „legnagyobb falu”-nak nevez, a múlt évtizedben szép színházat építtetett a magyar Thália számára.

Népmulatság Békés-Csabán. Jankó Jánostól

A szellemi műveltség előhaladását mutatják az újabban alapított múzeumok: Szarvason, hol régi pénzek és természetrajzi tárgyak mellett szobrok és képek; Gyulán, hol megyei régiségek és egyéb nevezetességek; Csabán, hol gazdasági és ipari czikkek vannak összegyűjtve és csinosan összeállítva.

A művészetek közűl hajdan az ötvösség virágzott Gyulán, újabban a festészetnek oly jeles képviselői derítettek fényt a megyére, minő Orlay Soma és Haan Antal, és minő Jankó János, és bizonyos tekintetben Munkácsy Mihály is, a ki ha nem Békésmegyének a fia is, de itt nevekedvén, itt kezdte dicsőséges pályáját. Építészeink közűl Czigler Antalt és Viktort, zenészeink nagy sorából Erkel Ferenczet említjük, mint olyanokat, a kikre a békésmegyei ember méltó büszkeséggel tekinthet.

A nép házi ipara, rendes házi foglalkozása az élet szükségletei és fokozottabb követelései szerint változik. Legfőbb hatást gyakorol reá a vidék földrajzi fekvése és természeti állapota; továbbá a nép általános gondolkodásmódja, mely észrevétlenűl változik, de biztosan mutatja a nép műveltségi fokát. A gyékény- és kosárkészítést leginkább a Sárréten és a Körösök mentén, a fonást és szövést pedig a legtöbb községben, különösen Csabán és Szarvason űzik.

Békésmegye népének zöme azonban földmíveléssel foglalkozik. Földbirtok és az ezen nevelt jószág képezi legbecsesebb vagyonát. Leginkább termeszti a búzát, árpát és kukoriczát; és mivel a kukoricza után rendesen jól sikerűl a búzatermés, ez pótolja többnyire az ugart. A nagyobb birtokosok nagy szerencsével termesztik a repczét és a dohányt is; de a kis birtokos még mindig a régi gazdasági rendszert követi. Vetett takarmányok közűl csak a luczerna- és bükkönyös zabvetések pótolják a természetes kaszálókat. Az időjárás nagyon változékony, a hideg teleket a legforróbb nyár, a hideg napokat rekkenő hőség szokta követni, s a szelek járásához képest az esőzés igen szabálytalan, úgy hogy a népnek szinte hitévé vált, hogy a gazdaságnál nem a munka, hanem az időjárás határoz. De a szükség, ez a nagy mester, újabban sok olyan dologra tanította meg a gazdát, a miről az előtt hallani sem akart. A trágya és gazdasági gépek hasznát kezdi megbecsülni és alkalmazni. Az állat-, különösen a lótenyésztésen kivűl, a gyümölcstermesztés is virágzásnak indúlt. Minden tanya mellett egy-egy kert látható, mely gazdáját a szükséges gyümölcscsel é zöldséggel látja el. Az egész gyönyörű síkság mindenfelé be van hintve kisebb-nagyobb fehérítő tanyákkal, melyeket többnyire egész ligeteket tevő faültetvények vesznek körűl, kellemes látványt nyújtva az átutazónak.

Árvízi menekülők a békési erdőben. Goró Lajostól

Mióta a közlekedési eszközök annyira gyarapodtak, hogy Békésben majdnem minden nagy községnek közel érhető vasúti állomása van, azóta a kereskedelem is lényegesen előre haladott. A folyók, melyeknek kiöntései évenkint sok kárt okoztak, most már többnyire szabályozvák s részben csatornákkal (Hosszúfoki, Határ-, Gyepes-, Körös-csatornák) látvák el, mi úgy a vizek levezetését, mint a gazdasági öntözést igen áldásosan mozdítja elő.

Ily körűlmények között a föld népe általános jóllétnek örvend. A takarékosság és erkölcsösség épségben tartása mellett sokan annyira meggazdagodtak, hogy jövedelmeik nagysága nincs arányban sem csekély szükségleteikkel, sem szerény műveltségükkel. Ezek az úgy nevezett paraszt arisztokraták, a kik a kabátos úri embert, ha vagyontalan, nem sokra becsülik. Egészben véve a földmívelő számára dolgozik a legtöbb iparos; azt szolgálja a legtöbb hivatalnok; annak terményeit értékesíti, és annak szükségletét fedezi a legtöbb kereskedő. Innét van, hogy a békésmegyei földmíves ember önérzetes, büszke, sok tekintetben elkapatott. Becsvágyának legfőbb tárgya a földszerzés, továbbá a hivatalos állás, különösen a községi bíróság, vagy egyházi gondnokság.

A békésmegyei ember sokat ad a tisztességre és emberségre; megbecsüli felsőbbségét, különösen papját, tanítóját és jegyzőjét. De megbecsüli az idegent is. Természetében van a vendégszeretet és a barátságos érintkezés. E tekintetben nem tesz akadályt a nemzetiségi különbség sem. A vegyes ajkú szomszéd községek között szíves viszony fejlődött ki. A szomszéd községek lakosai kölcsönösen látogatják egymást. A magyarok gyakran adják gyermekeiket cserébe tót vagy német nyelvű községekbe az illető nyelvek elsajátítása czéljából. Viszont a tótok, németek és oláhok is szívesen küldik gyermekeiket akár cserébe, akár szolgálatba a magyar községekbe, hogy a magyar nyelvet megtanulják. A nép annyira belátja szükségét a magyar nyelv tudásának, hogy iskoláiba és templomaiba is önként beviszi előadási és szónoklati nyelvűl az állam nyelvét.

A nép vezetőinek bölcseségét és felvilágosodottságát tanusítja, hogy Békésben a nép között vallási surlódások eddig soha nem fordúltak elő még ott sem, a hol egy-egy városban különféle felekezetek vannak. Aránylag legtöbben s meglehetősen egyenlő számban vannak az ágostai és helvét hitvallásúak. Amazok többnyire tótok és németek, ezek csupa magyarok. A két hitfelekezetű protestánsok száma 170.000-re, míg a katholikusoké 50.000-re, a görög-keletieké 8 ezerre, a zsidóké 7 ezerre rúg. A lakosság általában jól kifejlett és tartós életű. Hogy a régi jó erkölcsök még ki nem vesztek, az leginkább a katonasorozásoknak eléggé kedvező adataiból tűnik ki.

A kígyósi kastély. Háry Gyulától

A felekezeti és nemzetiségi viszonyok tekintetében Békés kicsiben az egész Magyarországot mutatja. Minden felekezet, minden nemzetiség ragaszkodik saját szertartásaihoz és szokásaihoz a nélkűl, hogy másnak hasonló jogát kétségbe vonni eszébe jutna. Innen van az élénk tarkaság a nép külső megjelenésében, ruházatában és házi szokásaiban, de mely tarkaság soha sem fajúl el kirívó ellentétekké. Egy ugyanazon városban lakó különböző nyelvű és vallású nép között egyszerre fölismerhető a különbség. Még a külön városrészeknek is más-más jellegök van a szerint, a mint magyarok, németek, tótok vagy oláhok lakják.

E jelleg nyilatkozik a háznak úgy építési formájában, mint beosztásában és bútorzatában is; nyilatkozik az udvar és házi kert berendezésében, a külső falak, kerítések díszítésében úgy, hogy a figyelmes útazó az ízlés ezen népies nyilvánúlásában egyszerre fölismerheti az illető nép gondolkodásmódjának különbségét s ezzel műveltségének fokozatát is. A házi asszonyoknak a szép iránti érzéke ott nyilatkozik az első, lakásúl nem használt szoba csinosságában és tisztaságában, hová az idegent szokás bevezetni. Az ajtók és ablakok körűl itt-ott feltűnő falfestések gyöngéd, hallgatag hirdetői annak, hogy az illető háznál eladó leány van, a hol a fiatal emberek látogatását szívesen fogadják.

Viselet dolgában a magyarok ismert divatja az uralkodó; de természetesen sok eltéréssel. Míg pl. a békési és orosházi magyar inkább viseli a szélesebb karimájú kalapot: addig a dobozi és sárréti ember a legkisebb karimájú süveghez ragaszkodik. Rövid, tiszta ing és gatya mellett a jobb módúak posztó felső kabátot és nadrágot viselnek; de, míg a megye éjszaknyugati részén lakók felső ruhája (szűre, bundája és bekecse) egészen a tiszai magyarok ízlése szerint készűl: addig a keleten lakó sárrétiekre a bihari viselet van nagyobb hatással.

A tiszavidéki magyarok viseletét leginkább utánozzák a tótok, kevésbé a németek és legkevésbbé az oláhok. A ki összehasonlítja példáúl a csabai és berényi, a komlósi és szarvasi tótoknak félszázaddal ez előtti ruházkodását a mostani formájú ruházkodással, az végtelen érdekes fejlődési fokozatokat fog észrevenni. A csabai tótok régebben széles, nagy karimájú kalapokat viseltek, díszítve magasan felkötözött és kétfelé hajló darutollakkal. Felső ruhájuk birkabőrös fehér, jobb módúaknál fekete prémes rövid ködmön volt. Ma rendes magyaros kis kalapokat és testhez símuló fekete posztókabátokat látunk mindenfelé. A szarvasi tótok viselete ez előtt keskeny karimájú, magas tetejű kalap, rövid ing, szűk gatya és e fölött széles bőrtüsző volt. Ma semmiben sem különbözik a magyarok viseletétől. Ezekhez legközelebb áll a tót-komlósi viselet, mely körűlbelől annyira hasonlít hozzá, mint a berényi tótoké a csabaiakéhoz. Ködmön általában ritkán látható. A szűcsök mestersége már csak bundakészítésre szorúlt. A gyulai német, valamint az oláh is még meglehetősen fentartotta népviselete régibb jellegét.

Vetés és boronálás. Jantyik Mátyástól

Leginkább föltűnő azonban a divat különbsége az asszonyok és leányok viseleténél, mely nemcsak jó izlésről, hanem, fájdalom, a fényüzés terjedéséről is tanúskodik. Selyem kendő nélkűl még az utolsó szolgáló is boldogtalannak érzi magát. A jobb módú gazdák leányai pedig nem ismernek határt selyem és bársony kötők, mellények és felső viganók beszerzésénél. Ezen hiúskodás, mely különösen a magyarság egyszerű erkölcseit támadta meg, erősen terjed a tótok és németek között is. Fölötte érdekes látni a leányok tarka csoportjait, mikor ünnepi ruhájokban a templomból haza felé mennek, vagy a mikor rendes mulató helyeiket keresik föl. Egész kis eleven néprajzi múzeum tárúl föl szemeink előtt, élénken tűntetvén föl az ifjúság gondolkozásmódját és mulatozó kedvét.

A fonóka és fosztóka mindinkább veszt régi jelentőségéből, mely abból állott, hogy ott a két nembeli ifjúság nyája tréfák között ismerkedett meg egymással. Ma már inkább csak a mester-bálok és gazda-bálok tánczmulatságai hozzák össze a vegyes közönséget, melynél a népies jellemek és szokások lassanként elmosódnak s elvesztik eredeti, vonzó jellegöket. Egyedűl a keresztelőknél, lakodalmaknál és halotti toroknál tartatnak meg a régi népies szertartások. Ott szerepelnek még azon eredeti alakok, melyek hagyományos, verses felköszöntőikkel, üdvözlő és búcsúztató szónoklataikkal, majd kedvderítő, majd könyekre fakasztó hatás szoktak előidézni. Ezek a nép valódi tekintélyei és büszkeségei, kik a társadalmi élet főmozgatóiként szerepelnek.

Az iparosok és a vagyonosabb gazdák a köz- és társadalmi élet művelődési érdekeit is fölkarolják. Élénk részt vesznek a gazdasági, ipari és olvasó körökben. Gyulán, Csabán és Szarvason hírlapok jelennek meg, melyek természetesen főleg a helyi ügyekkel és érdekekkel foglalkoznak.

Ime Békésmegye népének és állapotainak vázlatos rajza.

Az aradi síkság. Márki Sándortól

Kétszáz esztendővel ezelőtt Gyula vára alatt „a megmérhetetlen” sarkadi tóban egyesűlt a Fekete- és a Fehér-Körös árja. A tavat messze terjedő nádas, ingoványos, lápos hely környezte. Gyula védelmében kapott 17 sebén kivűl az okozhatta, hogy Bethlen Farkasnak, Erdély legdicsőbb fejedelme, Bethlen Gábor atyjának, teljes három napra volt szüksége, hogy mindig éren és nádon bújdosva, Gyuláról ősei birtokára, az aradi síkon levő Bethlen-Ősibe eljuthasson. A két hely távolsága 16 kilométer!

A két Körös torkolatától fölfelé odáig, hol a Fekete-Körös a bihari, a Fehér-Körös pedig az aradi síkságra ér, csupa erdőség volt akkor, melyről az egész vidék Erdőhát nevet kapott. Százados tölgy- és szilfákból állott a rengeteg, melynek terjedelmét közel 1.000  kilométerre becsűlték. Áradás idején rettenetes volt arra felé járni. „Az útak – így szól egy XVII. századbeli emlékíró – sehol meg nem tetszvén, az erdőt csak széltében venni és nyílásokon elébb-elébb sok ereken, vízmosásokon, hónaljig való vízben ülvén lovaik hátán, sok helyeken csak a fák alatt is úsztatván, a hol úszó nem volna is, gyakrabb helyen nyereg szárnyáig való vízben napestig gázoltatni, veszékelni kényszeríttetének a katonák.” Csupán hátasabb helyeken folyhatott az emberi munka. Ott állottak a községek és pedig elég sűrűen, s köröttük a szántóföldek, legelők, de nem egy tagban, hanem a vizek által megszaggatva.

E rengetegen ment végig Dacia külső és belső határa (limese), melynek vonalait sok helyütt még ma is egészen jól láthatni; az ekevas elég gyakran vet fölszínre őskori tárgyakat, s a folyók kotrógépe mamut-csontokat. Vadászon, Csermőn bronzkori öntőműhelyek nyomát találták; az első Árpádok idejére pedig tősgyökeres magyar helynevek emlékeztetnek. Birtokuk volt itt a magyar regemondóknak, az igriczeknek, övék levél Igriczverse; olyan czímen bírták, mint Gyula-Varsándot a szénégetők, kik szintén királyi szolgák voltak. A szénégetőknek tömérdek anyaguk akadt a szénítésre, az igriczeknek a regemondásra: mint foglalta el Velek ezt a földet, mint alapította Zaránd várát, mint dúlták e tájat a tatárok, kik 1241-ben annyi száz magyart levágtak a Fehér-Körös nadabi szigetén; most is százával találják ott a csontvázakat.

De nemcsak kardcsörgésről szólhat az ének. A Fekete-Körös mellett levő Fekete-Gyarmat és Vadász XIII. századbeli roskatag templomaiban freskóképek maradtak fenn annak bizonyságára, hogy a Becse-Gregorok s más hatalmas urak a képzőművészeteket sem hanyagolták el. A vadászi Krisztus-kép már szerkezetében is elárúlja, hogy nem közönséges festő alkotása.

Városok, kereskedők biztosan járhattak át az őserdőkön mindaddig, míg a török hódítás meg nem kezdődött. Akkor azután megváltozott a lakosság képe. A magyarok megunták az erdőkben való bujdoklást, meg az olyan földmívelést, melyet csak úgy végezhettek, ha oldalukon érezték kardjokat; más, biztosabb tájakra költöztek tehát, vagy egyenesen az ellenség elé mentek. Pedig a török, legalább az Erdőhát keleti részén, Boros-Jenő vidékén, nem pusztított mindent föltétlenűl. Még meg is jutalmazta azokat, kik gyümölcsfákat ültettek. Épen a török honosította meg Magyarország pomologiájának egyik legfőbb dicsőségét, a sikulai almát, mely nevét az Erdőhátnak egy kis községétől vette és saját magyar neve alatt jut a világforgalomba.

A török hódítás után a magyarok helyébe a szomszédos hegyvidék románjai költöztek a síkra s hűséges jobbágyai lettek a modenai herczegnek, ki a múlt században majdnem 3.000  kilométernyi uradalmat kapott a Fekete-Körös és a Maros közt; így az Erdőhátat is. Azok az Este-herczegek azonban, kik otthon, törzshazájokban a tudományok és művészetek pártolói voltak, aradi földesuraságuknak félszázadát a nélkűl hagyták elröppenni, hogy itt jobbágyaik érdekében, vagy legalább a gazdaság föllendítése körűl valami érdemet igyekeztek volna szerezni. Csakis a latifundialis rendszer bukásával kezdődött e vidéken a virágzás újabb szaka. A kincstár eladóvá tette a roppant uradalmat. Szerencsére elég gyorsan keltek a jószágok s az új földesurak pótolni törekedtek a hiányokat. A rengetegek irtásában s új termőföldek szerzésében e század elején különösen két férfiú ment előre jó példával. Az egyik Simonyi József báró, „a legvitézibb huszár”, ki Vadászon, törzsbirtokán aluszsza örök álmait; a másik József nádor, ki az állattenyésztés és mezőgazdaság terén mintaszerűvé tette kisjenői uradalmát. Ő tanította meg e vidéket a vetett takarmány (vörös lóhere, angol perje, luczerna, bükköny, muhar, stb.) nagy hasznára; ő ismertette meg a faekékkel szántó gazdákat a Zugmayer-féle ekékkel, a lóerőre való kapákkal, a töltögető, tengerivető és sorirtó ekékkel, nehéz fahengerekkel, vasboronákkal s más effélékkel. Nem telt bele negyven év s a nép, mely faekéit elhagyni alig akarta, már a gőzekén sem talált sok csodálni valót, s a cséplőgépeket, melyeket 1845-ben József nádor hozott divatba, egyenként vagy összeállva, a módosabb parasztgazdák saját kisgazdaságaik részére is kezdik megszerezni. A népszerű nádor azonban helyesebb arányokat is hozott gazdaságába s a földmívelés mellett az állattenyésztést és gazdasági ipart sem hanyagolta el. Nagykunsági és derekegyházi marhákból állította össze gulyáját, szerb és angol sertésekből csürhéit, melyeknek kitűnő helyök volt a nagy gonddal kezelt tölgyerdőkben s a szeszgyár mellett fölállított hizlalóban. Saját terményeit dolgoztatta föl a szesz-, sör- és eczetgyárakban, valamint a műmalmokban. Halála (1847) után fiai még inkább fejlesztették a gazdaságot, melynek összes jövedelme 1817-ben, midőn a nádor megvette, alig ment 35.000 frtra, pár év múlva pedig csupán a sertéstenyésztésből is jóval többet vett be az uradalom.

A Fehér-Körös partján épített kisjenői egyszerű kastélyban s annak parkjában, a Hádában, többször megfordúlt József és István nádor, és gyakran tartózkodik ott József főherczeg, a honvédség főparancsnoka, ki nem egyszer vett részt z árvizek ellen való védekezésben is. Mert, ha a vízszabályozás nem szűntette is meg az árvizeket, annyit elértek vele, hogy az Erdőhát ma már csak időnkint kerűl víz alá, míg azelőtt majdnem állandóan el volt általa borítva. Erdőhegy, Nadab, Ágya, Miske, Fekete-Gyarmat, Nagy-Zerénd, stb., melyeknek eredete az Árpádokig megy vissza, mind ezen mintaszerű uradalomhoz tartozik. Szép, nagy fákkal körűl ültetett és gépekkel művelt szántóföldek foglalják el a hajdani erdők helyét, melyekből azonban meghagytak egy-egy gondosan kezelt táblát erdőnek. Már a legelőkön, a Körös partján csak néhol kíméltek meg néhány százados tölgyet, hogy nyári nagy melegben legyen hol hűselnie a nyájnak.

Kis-Jenőről nyugatra és délre megy egy szárnyvasút; egy másik valószínűleg ki fog épülni Gyula és Csermő közt is, mi által teljessé lesz az aradi síkság vasút-hálózata. Csermőről már vasúton juthatunk el az Erdőhát legnevezetesebb helyére, Boros-Jenőbe, hol a Fehér-Körös alsó folyása kezdődik, s dél felé az Erdőhát végződik.

A kisjenői parkból. Keleti Gusztávtól

A folyó jobboldalán emelkedik Boros-Jenő vára, melyet a XVII. században Erdély egyik kulcsának tartottak, s mely néha Európa figyelmét is magára vonta. A törökök addig, míg a magyar Alföldet el nem foglalták, Erdély ellen intézett támadásaikat rendesen a Vaskapun át (a Temes, Bisztra s a hátszegi völgy és a Sztrigy mentén) intézték s be kellett érniök ez útvonallal akkor is, mikor Temesvárt (1552) szintén megszállották. Gyula elfoglalásával (1566) azonban hatalmukba ejték a Fehér-Körös középső szakaszát is, és azon voltak, hogy most már a Fehér-Körös és Maros völgyén fölfelé törjenek útat Erdélybe. Századok óta a Maros mentén vitt oda a legfőbb hadi és kereskedelmi út; annyival inkább sajnálniok kellett, hogy e vonal kulcsát, Lippa várát, a XVI. században aránylag csak rövid ideig bírhatták. A Fehér-Körös völgye viszont, melyet Déva felé a Marossal a fejedelmek által kitűnő karban tartott Kaján-út kötött össze, egy részt szintén mint hadiút, más részt mint az erdélyi aranyvidék kellő közepébe vezető vonal volt kiválóan fontos. Ennek kijárásánál őrködött Boros-Jenő vára. Az e tájról és Lippa felől Erdély felé beküldött két hadoszlop egyesűlésének legjobb helye Déva vidéke volt. A Sebes-Körös völgye egyelőre még nem jöhetett számításba, mert Nagy-Várad vára Erdély és Magyarország közös erejével ellenállhatatlanúl elzárta a kivezető völgyet. A török tehát, hogy Erdélyt bírja, már a XVI. század közepétől fogva makacsúl követelte a fejedelmektől Boros-Jenő és Lippa átadását. A magyarság egyikről sem akart tudni. Lippát 1616 június 14-én Bethlen, hogy pártfogó helyett uralkodóvá ne tegye a törököt Erdélyben, csakugyan át is engedte; Boros-Jenő átadásáról azonban hallani sem akart. A magyarságnak, sőt az egész kereszténységnek erős bástyája maradt e vár még félszázadon át. Haller Gábor trachit kövekből, a XVII. század várépítésének minden elvét alkalmazva, építtette újra falait; de pár év múlva (1658 szept. 3.) mégis a törökök kezeibe juttatta az őrség árúló része. Most már csakhamar buknia kellett Nagy-Váradnak s vele Erdély függetlenségének; a török vérszemet kapva, ezentúl nemcsak Magyar-, hanem Németország meghódítását is tervezte. A Szent-Gotthárd, Bécs, Buda, Mohács és Zenta melletti öldöklő csaták kellettek hozzá, hogy gőgjét megtörje a kereszténység. E győzelmek 1693-ban már csak mint romot szerezhették vissza Boros-Jenő várát. A vár fő része honvéd-laktanyává átalakítva, ma is fedél alatt van, de nincs egészen stilszerűen helyre állítva. Érintetlenűl maradt minaretje, s a törökök magyarországi uralkodásának kevés számú emlékei közé tartozik. S a hogy beszélik, török vér foly Boros-Jenő lakosaiban, kik arról híresek, hogy ők a legszebb nép egész Aradmegyében. Boros-Jenőben hajdan a czéhek egész sora virágzott s aranyművesei oly időben is híresek voltak, midőn – a hódoltság korában – a közbiztonság nagyon megingott. Szerencsés fekvésénél fogva, kivált mióta vasúti állomás, ismét élénkűlni kezd a város. Fő része már a Fehér-Körös balpartján s így a tulajdonképeni aradi síkságon fekszik.

E síkságon jóformán sehol sincs erdő s így nem ok nélkűl különböztetjük meg az Erdőháttól. Nyugaton nincsenek természetes határai s éjszakról dél felé nem is metszi folyó. Közönségesen azonban azt a vonalat tekintik nyugati határáúl, melyen a vasút Kétegyházától Mezőhegyesig halad. Éjszakon a Fekete-Körös, délen a Maros folyó, keleten a Hegyes-Drócsa nyugati része, vagyis Arad-Hegyalja határolja. Terjedelme mintegy 2.000  kilométer. Földjét kevesebb áradás éri, mint az Erdőhátét. A közepén elvonúló Száraz-ér csak esőzések idején lát vizet, úgy, hogy részben csatorna-építéssel kellett segítni a víz hiányán.

Alföldi tölgyes a kis-jenői uradalomban. Keleti Gusztávtól

A Fehér-Körösből szakad ki a közel 82 kilométer hosszú Nádor-csatorna, melyet még 1840-ben ásatott a vármegye. József nádor pártfogása és Beszédes József műszaki ismerete 1 1/3 millió forintra mérsékelte költségeit. Vize 12 műmalmot hajt s az ipar fejlesztésén kivűl a Fehér-Körös vizének megosztása s a mocsarak kiszárítása volt a czélja. Ép e vidéken, a Csigérrel egyesűlt s a Körösbe ömlő Tasnyik patakon, építette Sebesi István zarándi ács 1778-ban szárnyas malmait. Az egyszerű iparos neve megérdemli a fölemlítést, mert az aradi síkság vizein most is az ő szerkesztése szerint készűlt hajómalmok működnek s évenkint valami 30.000 métermázsa gabonát őrölnek meg; vagyis negyedrészét annak, a mit az összes gőzmalmok, melyek készítményeinek az oczeánon túl is vannak piaczaik. A másik nevezetes csatorna 1889-ben épűlt s az a föladata, hogy Arad felől Maros-vízzel lássa el a mezőhegyesi czukorgyárat.

Arad termékeny és nyájas tekintetű tökéletes síkságán csak a 110 úgy nevezett kunhalom – annyi őskori tárgy lelőhelye – okoz számba sem vehető egyenetlenséget. Földjének kitűnőségét, melyet csupán éjszakkeleten szakít meg szíkes terület, árvizektől való biztonsága s azon körűlmény emeli, hogy minden irányban vasútak ágazzák be. E vasútakat jobbadán a vidék értelmisége építtette. A budapest-aradi vonal két egyenlő részre osztja a síkot. Keleten nagyobb községek épültek, nyugaton inkább tanyai gazdálkodás folyik.

Boros-Jenőnél és Apateleknél a szép Makra-hegygyel kezdődik Arad-Hegyalja, mely a síkságot (régi néven a Marosközt) kelet felé kiséri. E hegyvidéken 4260 hektár van szőlővel beültetve. A borkereskedésben külföldön is nevezetes Magyarád; borát kiválóan fehér szőlőből sajtólják, és pedig újabban a nagy fürtű és bőven fizető mustafert kedvelik. Az édes rózsaszőlő hozzátétele kellemes savanykás ízűvé mérsékli a magyarádit, mely már fiatalabb korában is kitűnő asztali bor. Egy néven árúlják vele a muszkait is. Muszka egyik barátságos kolnájában irta több művét Csiky Gergely, ki a szomszédos Pankotán 1842-ben született.

Pankotán a lakosok csak részben magyarok; jobbadán románok, vagy ide telepűlt elzász-lotharingiaiak és württembergiek ivadékai.

Pankota félezredéves várának ma már romjai is alig láthatók; régi főesperességének alapfalait azonban újabb időben ismét föllelték. E XV. századbeli templom is a török hódítás korában pusztúlt el. A törökök Pankotát különösen azon hőforrás miatt kedvelték, mely a város mellett levő Kopasz-hegy éjszaknyugati részén akkor bugyogott. Mikor föl kellett adniok a várat, boszúból betemették és sokáig fölismerhetetlenné tették az egész tavat tápláló forrást. A néprege szerint pedig egyszer annyi török ment a fürdőbe, hogy annak feneke a nagy suly miatt beszakadt s azóta mindenestűl eltűnt. Némelyek úgy tudják, hogy a bele öntött másfél mázsa kéneső sülyesztette volna el. Szóval elbújt a forrás, holott kevés áldozattal ismét meg lehetne találni s jelentékeny fürdővé tenni.

Pankotától éjszak-nyugat felé van a szőllősi mező, hol 1849. augusztus 13-án a magyar sereg zöme az orosz előtt lerakta a fegyvert. Maga Világos, melyről e fegyverletételt azért nevezik, mert a világosi Bohus-kastélyban irták alá a fegyverletétel okiratát, 12 kilométerrel odább délre fekszik; ide csak ódon várának komor romjai látszanak. Királyi vár volt már Zsigmond idejében, a ki Brankovics szerb fejedelemnek adta. Száztíz falu tartozott az akkori Zarándmegye ezen főerősségéhez, melynek fölváltva egy Hunyady, Maróthy, Szilágyi, Báthory, stb. volt a földesura, guthi Ország, Lábathlan, stb. a kapitánya. E várba záratta el 1458-ban Mátyás király vele szembe szállott nagybátyját, Szilágyi Mihály kormányzót, kivel azonban nem sokára újra kibékűlt.

Világos és a világosi vár romjai. Háry Gyulától

A világosi hegy oldalán annyi szépet és jót halmozott össze a természet, hogy valóban nagy élhetetlenség volna az embertől, ha parlagon hevertetne ennyi kincset. Erdők, bányák, szőlőskertek állanak első helyen. A délvidék regényes hegyeit dúsan fedő rengetegekben kedvtelve vadászgatott már Róbert Károly és Mátyás király is, míg csak hazatérésre nem szólította őket a bulcsi apátság harangja: a „bulcsi bika”. E tölgy- és bükkerdőségek a kincstár, az éjszakiabbak magánosok birtokaihoz tartoznak. Emezek mindent elkövetnek, hogy mentűl jövedelmezőbbekké tegyék pagonyaikat. Fűrészmalmok, parkett-gyárak a műipar czéljaira, a napszámosok fejszéi pedig tüzelőanyag és épületfa nyerése végett irtogatják. Az arany- és ezüstbányák el vannak hagyatva, a vas és mangán, valamint épület- és fedőkövek fejtése azonban elég jutalmazó.

Legjutalmazóbb mégis „az aranykalászszal ékes rónaság”. Ékes volt vele már az avarok korában is, kik szentannai körsánczuk, „gyűrű”-jök mögé hordták össze rablott kincseiket, melyekből 1888-ban egy szép aranykoszorú kerűlt napfényre; külső sánczaik között pedig földmíveléssel és baromtenyésztéssel foglalkoztak. Pedig még nehány évtizeddel ez előtt is erdők borították e vidék nagy részét. Aradmegye czímerében ezüst mezőben két vörös oroszlán egy gyökerestűl kiszakított szilfát tart; s e szilfa egészen a legújabb időkig azon helyen állt, hol a Szent-Annáról Világosra menő út Galsa felé kiágazik. A német nép kiválóan ezt a fát nevezte Ulmnak. Aránylag nem régen történt, hogy a tulajdonos kincstár e hatalmas erdőségeket a földmívelés érdekeinek föláldozta. S ma a szentannai svábok mezei munkásságát dicsérettel említhetjük. Jól használták ők azokat a nagy kedvezményeket, melyeket telepítésök alkalmával kaptak; sőt nem érik be saját, terjedelmes határukkal, hanem más vidéken is szívesen bérelnek. Általános is a jó mód. Legutóbb példáúl egy egyszerű földmíves 12.000 forint költséggel egymaga állíttatta föl a Szentháromság szobrát a szentannai szép templom előtt. A síkon lakó románok szintén vagyonosabbak, s műveltség dolgában is többet haladtak, mint hegyvidéki rokonaik.

Világostól délre borházakkal (kolnákkal) beépített hegyoldalban folytatjuk útunkat Kovaszinczon, Kuvinon és Gyorokon keresztűl Ménesre, melynek vörös borát már a század elején Homeros nektárjához hasonlította és kellemes édességű bornak nevezte egy jeles földleíró, Schwartner. Ménesen s a Hegyalján már a XII. század végén is volt bortermesztés, a vörösaszú készítése azonban csak 1709 táján kezdett divatba jönni. Elhírlelték, hogy, mint Tokajban, aranyporos fürtöket is találtak; aranyat azonban csak 1783 óta hoz a tulajdonosoknak e bor, mert ekkor kezdték Anglia s 1841 óta Amerika felé kereskedésbe küldeni. Közmondássá lett, hogy „tokajit a betegnek, ménesit az egészségesnek”! A vörös aszúnak kellemes, szegfű-illata és igen jó zamata van. 4–5.000 hektoliter aszú s 3–4.000 hektoliter máslás készűl évenkint e borból, mely, Vörösmarty szerint, „setét, mint a czigányleány”. Kelendő a világos aranysárga színű ménesi is, melyet savanykás íze, kitűnő zamata, tükör-tisztasága és jó illata miatt kedvelnek. Együtt véve 60–70.000 hektoliterre teszik a ménesi bortermést.

A szőlősgazdák itt a karikásmívelés barátjai; olyan fajta szálvesszőket eresztenek, mint példáúl a rajnavidékiek, csakhogy az évenkint megkimélt egy-két szálvesszőt még hosszabbra hagyják s nem vízszíntesen, vagy félívre nyújtják a másik tőke felé, hanem a sor irányában saját karójához egyiket fölfelé, a másikat lefelé fordítva, egész ívre hajtják meg s két helyen is megkötik rafiával, fűzfavesszővel, vagy sással. A szőlőmívelés helyes módjára most a Mária-Terézia-hegyen fölállított vinczellér-iskola tanítja a népet.

Keresett börösbora van Paulisnak is, a hol a Maros már teljesen a síkságra ér. Innen a Maros völgyén lefelé Csicsérnél, Glogovácznál egy-egy régi apátság romját oldalt hagyva, csakhamar Aradra érkezünk.

Nyolczadfél százados a múltja, mégis egészen ifjú városnak látszik Arad. Az első szabad kir. város ez, mely az idáig ötszáz kilométernyi útat tevő Marosnak az Alföldre való kilépésénél keletkezett; és talán az egyetlen, mely helyet cserélve is megtartotta nevét. Glogovácz népe most is mutogatja azt az öt halmot, melyek éjszakról dél felé szabályosan sorakoznak egymás mellé s melyek a monda szerint úgy keletkeztek, hogy a vándorútra kelt öt óriás-királyfi, botja segítségével itt tisztította le a bocskorára tapadt sarat, mi annyi volt, hogy mindegyik bot mellett egész halom támadt. Mások szerint azon halmokon voltak kifeszítve Vak Béla sátrai, midőn azt a híres országgyűlést tartotta, melynek 68 főúr esett áldozatúl. (Az Öthalom képét már a jelen kötet 153. lapján közöltük.) Nyolcz kilométerrel odább nyugatra szintén emelkedik egy kis halom; tetején gránit obeliszk áll, melyre tizenhárom név s az 1849. évszám van bevésve. E halmok közt mozog Arad nyolczadfél százados története. S a történelemmel, az idővel együtt mozdúlt tovább és haladt is valóban a város. Mert a régi Arad a mai Glogovácz helyén feküdt. Régmúltjából csak az öt halom, meg átmeneti román ízlésben épűlt templomának csekély romjai maradtak meg. A XVI. század derekán mostani helyén alakúlt újra a város, melynek amott szlávok, emitt – mi elég csodálatosnak tetszhetik – törökök voltak alapítói. A mint azonban első pusztúlása magyar városnak találta, úgy a mai Aradot is teljesen magyarnak találja az útazó.

Vára a múlt század közepén báró Harsch tábornok terve szerint épűlt. Abban az időben azt tartották róla, hogy büszkesége a várépítészetnek; azonban már II. József megjegyezte, hogy kárba vesztek a rá költött milliók.

A vár jelentőségének csökkenését nyomban követte a város folytonos és fokozatos fejlődése. Arad ma a Körös, Tisza s Maros közének népességre nézve ugyan Hód-Mező-Vásárhely után maradó, de építkezés és közélet tekintetében legvárosiasabb jellegű helye, mely közel 40.000 embernek ad otthont. Szépnek azonban csak belvárosát mondhatni, melyet éjszakról dél felé hosszában hasít ketté egy, a magyar városokat jellemző széles útvonal. Ennek mentén sorakozik egymás mellé a Fő-út, Andrássy- és Szabadság-tér, melyekbe csinos mellékútczák nyílnak. A Főtéren pl. a városháza s a kincstár és az arad-csanádi vasútak palotája stilszerűségökkel is azonnal szembeötlenek úgy, hogy kevés vidéki város van Magyarország területén, mely szebb térrészletet mutathatna föl. E paloták környékén a bérházakat is mind nagyobb fényüzéssel kezdik építeni; s a pompás aszfalton, távíró- és telefonvonalokkal behálózott, gázzal jól világított útczákon a közúti vasút s a bérkocsik robogása, a fényes kirakatok előtt álldogáló, vagy ide-oda tolongó emberek zaja közt nagy városból érkezett látogató sem kisvárosban érzi magát. Különben is kényelemmel, sőt részben fényűzéssel berendezett vendéglők és fürdők állnak itt szolgálatára. Sokat ronthat azonban jó véleményén a vízvezetés és csatorna-rendszer hiánya, vagy inkább tökéletlensége, a közkertek kevés száma, valamint az útczák egyenetlen, néhol hézagos építkezése. Ront az a körűlmény is, hogy Aradnak, mely pedig egy görög-keleti román püspökség székhelye, nincs méltó székesegyháza; a lakosság zömét tevő római katholikusok mindössze két szerény templomban szorongnak. Ellenben valóságos palotákban helyezvék el az állami és városi iskolák. Teljesen új berendezésű a színház, mely az Andrássy- és a Szabadság-tér között áll. 1890. október 6-án, a magyar tábornokok kivégeztetésének negyvenegyedik évfordúlóján, e szabadságtéren leplezik le a Vértanúk szobrát, melyet az elhúnyt Huszár Adolf terve szerint, de teljesen átdolgozva Zala György jeles szobrászunk mintázott. A vár alatt egyszerű kőemlék jelöli a 13 tábornok kivégeztetése helyét, a főúti sétakert végén pedig az 1849 február 8-án vívott útczai harcz emlékére Aradi Zsigmond által mintázott kis emlékszobor áll.

Arad. Aggházy Gyulától

Érdekességek után hiában kutatunk a nagy kiterjedésű külvárosokban, melyeknek néha csak náddal, vagy épen zsúppal fedett házai nagyon falusiasok. Aradnak 3.800 háza közűl csupán mintegy tizedrész az egy és több emeletes. Ennek okát egy részt abban kereshetni, hogy a közel 1.200 hektárnyi határ elég tág tért biztosít a földmívelésnek, a földmívesek pedig külön házakban szeretnek lakni s nem számítanak albérlőkre. Helyenként azonban hatalmas gyárkémények emelkednek s a város nyugati végén van az ország, sőt mondhatni, az egész monarchia legnagyobb szeszgyára. A szeszgyártáson kivűl főleg a malom-, bútor- és fémipar, orgona-készítés, valamint a vegyi szerek gyártása terén tűnik ki Arad.

Épen az ipar és kereskedés az, mi Aradot az ország egyik legfontosabb helyévé teszi. A mint már iparos-oktatás tekintetében mindjárt Budapest után következik, úgy ipari készítményeit s azok forgalmát illetőleg is az elsők közt áll. Ennek köszönheti, hogy évről évre nő és erősödik, s hogy országos kedvezések nélkűl is Dél-Magyarország egyik legkiválóbb városává küzdötte föl magát. Takarékpénztárai és bankjai nem kevésbé bizonyítják az anyagi téren mutatkozó élénkséget, mint hírlapjai, s különösen nagy számmal levő egyesűletei a város szellemi mozgalmait. Ez utóbbiak között, mint az irodalom és művelődés tényezője, újabban szép sikerrel kezd működni a Kölcsey-egyesűlet.

Újkeletű az egész város, mely a maga serény tevékenységével, kereskedő szellemével, teljesen demokrata eredetével, kötelességérzetével s ellentétekre való hajlandóságával a prairiek közepén hirtelen nekilendűlt amerikai városokhoz hasonlítható. Gazdasága, iparkodása, fejlődésre való képessége, de még hagyománya is egészen a magyar újkoré.

Arad egyúttal egy 61.5  myriaméternyi és 300.000 lakossal bíró hasonnevű megyének a székhelye. Ez ősi vármegye határai sok változáson mentek át; jelen alakját a múlt század közepén nyerte, midőn Zarándmegye nagyobb részét is hozzá csatolták. Délről most mindenütt a Maros határolja; keleten a Hegyes-Drócsa és a Moma-Kodru hegység ágazza be s a Fehér- és Fekete-Körös öntözi; nyugati fele ellenben termékeny rónaság. Azon a bajon, hogy a székváros a megyének a szélén fekszik, segít a vasútak gyors, gyakori és olcsó közlekedése.

A városháztér Aradon. Dörre Tivadartól

Aradról a vicinalis vasúton érdekes kirándúlást tehetünk Ötvenesre, melynek mintagazdaságában készítették e vidék első vasekéit; onnan a már említett gazdag Szent-Annán át keressük föl Simándot, mely a hajdani Zarándnak egyik legélénkebb és históriás énekekben is gyakran emlegetett helye volt. XVI. századi krónikák emlékeznek e helyen állandóan letelepedett czigányokról, kik talán egész Európában itt barátkoztak meg először a községi élettel. A róluk szóló leírás sokban hasonlít a gersaui (svájczi) koldúsgyűlésekhez, a „Gaunerkilt”-hez. Most román a lakosság nagyobb része, mint Nadabon, Erdőhegyen, Székudvaron, Siklón, Ottlakán, Kétegyházán, Kurticson (a hajdani Kurta-egyházon) és Mácsán, de a románok később költöztek be, ép úgy, mint az eleki, szentmártoni, szentannai és panádi németek. Az elekieket garasos sváboknak csúfolják, mert Elzászból és Württembergből csak 7 krajczár fejváltság lefizetése után engedték őket távozni; s Eleken most 28, Szent-Annán pedig 13 virilista tagja van a megyei bizottságnak. A németek mind római katholikusok, kiknek egyik nagy ünnepe a templomszentelés napja, a „Kirváj” (Kirchweih). Ilyenkor minden ház egy-egy kocsma; a piaczon pedig fújja a banda déltől éjfélig. Táncz közben egy kis bárányt, meg egy fekete selyemkendőt sorsolnak ki az úri vendégek közt. A nyertes pár forintot fizet a nyereményért, s ha gavallér, még a bárányt is visszaadja. Így azután van vacsora is és a zene is kifizetődik.

Zenére már a gyermekeket tanítják és zenekarukat nemcsak községökben, hanem Aradon és a szomszédos városokban is fölléptetik. Sőt a magyarruhás szentannai fiúk zenekara Európaszerte elismerést aratott. A nép „rotyogó bandá”-nak híjja, mert fő hangszerök a tombita. A magyar ember czigányzene mellett mulat, a román azonban csimpolyaszó, vagy egy szál hegedű mellett is eljárja a zsokátát.

A budapest-aradi vasútvonaltól nyugatra a Száraz-érig, mely egészben véve azzal egyközűleg halad, általában véve magyar a lakosság. A Száraz-ér jobboldalán egyik tanya a másikat éri. Iratos, Kevermes, Dombegyháza (hol Attila sírját gyanítja a nép), Kamarás, Bánhegyes és Kovácsháza körűl jó módra valló tanyák sorakoznak egymás mellé. Egy talpalattnyi tér sem maradt itt míveletlenűl és az az élénkség, mely éjszakon Tót-Komlós, középütt Batonya s délen Pécska piaczain szokott mutatkozni, eléggé bizonyítja, hogy a termés el is kél.

Marosmenti magyar munkás. Munkácsy Mihálytól

Sehol sem oly jellegzetes a magyarság, mint Pécskán. Jómódú, fényűző nép. A fehér cseléd azt hiszi, csak akkor feszít igazán, ha 13 szoknyát vesz egymás tetejébe, nyakára pedig tenyérnyi széles csokrú szalagot tesz, mi olyanformának mutatja, mintha feje egyenesen a vállaiból nőtt volna ki. A legények egyszerű dolmányban járnak s általában szorgalmas, munkás fiatal emberek. A szegényebbek az aradi tanyákon és a Temes vidékén egyenként és csoportosan szívesen vállalnak munkát. Ezt tudva, a gazdák messzebb vidékekről is fölkeresik Pécskát a cselédszegődtetés idején. Új-évkor és Szent-György-napján a szolgálatot keresők tömegesen gyűlnek a piaczi nagyvendéglő elé, hol az úgy nevezett cselédvásárt tartják. Ilyen érdekes szokás az is, hogy Pécskán a legény már szinte magáénak tekinti a vele eljegyzett leányt; ott hál a leányos apa szobájában s őrzi a leányt, hogy más el ne szeresse. Egymáshoz való viszonyaikban különben az ifjak szigorúan illedelmesek. A földnek e vidéken sehol sincs olyan ára, mint Pécskán s nem egy parasztgazda áll egy-két százezer forintig. Mintaszerűen berendezet tanyáikon lépést tartanak a mezőgazdaság haladásával; gazdasági és más lapokat olvasnak; sok tagja van a gazdasági és méhészeti egyesűleteknek, s igyekeznek meghonosítni minden jóravaló újítást; csakhogy előbb kipróbálják. Pécskán ma már alig van eladó föld; a módos földmívesek tehát házépítésbe kezdik fektetni pénzök egy részét s városukat egészen úrias külsejű házakkal díszítik. Ezek sorából büszkén emelkedik ki a román ízlésű templom, e vidék legszebb temploma, mely a legközelebbi években épűlt s fényes bizonysága, mennyire megőrizte a nép az emlékszerű művek iránti szeretetét, melyek hajdan épen nem voltak ritkák e vidéken, míg a törökök el nem pusztították.

Mind a pécskaiak, mind a peregiek újabb telepesek s jobbadán tősgyökeres magyarok. 1735-ben Pécskán rácz lázadást támasztott Szegedinecz Pero, a marosmenti szerb határőrök ezredese. Mikor azonban Mária Terézia idejében e határőrséget polgári igazgatás alá rendelte az 1741. évi XVIII. törvényczikk, az elégedetlen határőrök egy része 1752-ben kiköltözött Oroszországba, hol a jekaterinoszlavi kerületben Kievtől Ocsakovig Új-Szerbiát alapították s új gyarmataikat az aradi síkság helységeiről (Kuvin, Glogovácz, Pécska, stb.) nevezték el. Helyökbe magyarok, románok és németek költöztek. Gyorokot, mely ma csinos mezőváros, már 1743-ban, s legújabban 1886-ban (Bukovinából visszatelepedett magyarok), Pécskát 1753-ban, Pereget pedig, mely 1241-ben, a tatárjárás idején, a krónikaíró szerint, nagy német város volt, 1787-ben magyarok szállták meg. Glogováczra, Panádra, Pankotára, Szent-Mártonra, Szent-Annára, Elekre németek, Apatelekre tótok, Kurticsra, Mácsára s a legtöbb helyre viszont románok telepedtek le. Míg tehát a síkság keleti részét nagyuraknak adta el a tulajdonos kincstár, a nyugati részt inkább a telepesek és bérlők részére tartotta fönn. A jó föld és olcsó bérlet vagyonosakká tette a lakosokat, kiknek tanyáin valóban okszerű gazdálkodás folyik. Némely vidékre dohánykertészeket telepítettek le s az 1882. évi IV. törvényczikk is telepítésre jelölte ki a pécskai kincstári uradalom megmaradt részét. Pécskán a magyar, Székudvaron a román földmíves regél Csörsz, vagy Cseszkirályról, ki a határában látható sánczokat építette – ezelőtt valami másfélezer évvel. A szentannai német magyarázattal szolgál a földein levő avar gyűrűről, a román a kunhalmokról. A magyarság száma tehát megfogyott, de hagyományai nem mentek feledésbe. Valóban, kevés más vidéke van az országnak, melynek néprajzi állapota századok alatt annyit változott volna, mint Aradmegyéé. De kevés is heverte ki oly gyorsan és oly teljesen a múlt századok török-tatár pusztításait, mint ez. S most már Vörösmartyként

Egy új világ van Méneshegy alatt, Mely gyors erővel czél felé halad.

Csongrád és Csanád. Szivos Bélától

A Tisza és Maros összefolyása által képezett szöglet mellékén terűl el Csongrád- és Csanádmegye nagy, népes városaival, falvaival és tanyákkal, gazdasági épületekkel tarkázott, óriási pusztáival.

E megyék fölszíne, mely 80–100 méternyire emelkedik a tenger színtáján felűl, egészen síkság, a melyet csak néhol szakít meg egy-egy jelentéktelen hullámos dombsor, földhát vagy kunhalom.

Csongrádmegyének főfolyója a Tisza, mely éjszaktól déli irányban metszi s majdnem egyenlő két részre osztja, míg a Körös csak éjszaki részét locsolja egy kis darabon. Csanádot pedig déli szélén végig a sebes folyású Maros hullámai mossák, érintvén egy kis helyen Csongrád déli részét is. Van még e folyókon kivűl nagyszámú ér is, melyek a szabályozás előtti időkben leginkább a Tisza árjának voltak természetes levezetői, most pedig csak akkor van vizük, ha eső- vagy hólével megtelnek, míg egyébkor rendszerint szárazok. Kisebb-nagyobb tó és tócsa is van elég, de ezek legtöbbnyire szintén csak időnként telnek meg. Sokkal fontosabbak ezeknél az úgy nevezett vadvizek, melyek a töltések mögött szoktak fölfakadni és gyakran a mentesített terület tetemes részét gazdaságilag használhatatlanná teszik, sőt több helyen állandóknak mondható posványokat képeznek. Nem kevesebb bajt okoznak az úgy nevezett belvizek, melyek nagyobb esőkből és hóléből keletkezvén, a lapályokon több-kevesebb ideig megmaradnak. A már részben létesített zsilipezés s a vízvédelmi rendszer folyamatban levő fejlesztése lesz majd hívatva e bajon segíteni.

Máskülönben e megyék földje általában a legtermékenyebbek közé tartozik, s nemcsak a mély rétegű alluviális fekete agyag, hanem a homokos területek is eléggé meghálálják a gazda fáradságát, s különösen kitűnő búza s más kalászosok, tengeri s néhol repcze terem igen sok. Azonban az óriási gát-építési és fentartási költségek nagy sulylyal nehezednek a birtokosokra. Ehhez járúl, hogy a vízszabályozások által sok, addig legelőnek használt terület szántófölddé vagy keveset érő vadvizes helylyé változott, a mi az előbb virágzó állattenyésztésnek dús jövedelmi forrását szűkebb korlátok közé szorította. Mert kétségtelen ugyan, hogy e két megye állattenyésztése még most is nagyon figyelemre méltó, de a régihez képest fontosságából sokat veszített. Mindazonáltal évenként nagyobb mennyiségben szállítanak kivált lovat a dunai államokba, nevezetesen Bulgáriába és Romániába. A juhászatokban pedig kitűnő minőségű sajtot készítenek, mely már meglehetősen ismeretes kereskedelmi czikk. A mondott körűlményeknél fogva nagyjából megszűnt a pásztor élet költőisége is; az annyit emlegetett csikósok, gulyások egyszerű nyájőrökké lettek, s olyan sajátságos gulyástemetés, a minőt Arany János egyik szép költeményében leír s a minőt képünk mutat, ma már a pusztán is alig fordúl elő.

Az állattenyésztésen kivűl a halászat is nagyot csökkent jelentőségében a vízszabályozások óta; a régebbi mesés halbőség pedig már csak hagyományban él, s az a vidék, mely a vizekkel örökös harczban áll, majdnem oly szűkében van a halnak, mint a víztelen homokterületek. A mit most fognak, annak az értékesebbjét leginkább Budapestre, Bécsbe szállítják, hol biztos piacza van, a silányabb árú pedig szárítva a délvidékre kerűl.

Erdő dolgában szegény e vidék, a minek különben az a magyarázata, hogy a föld vagy szántóföldnek való, midőn is a beerdősítés gazdasági tekintetből helytelen volna, vagy pedig vízjárásoknak van kitéve s e miatt erdőültetésre alkalmatlan. Ez utóbbi helyeken azonban annál több füzes van, s ezek a füzesek, nemcsak a vidék szépségét emelik, hanem évenként rendesen lecsonkáztatván, nagy mennyiségű tüzelő és kosárfonó anyagot adnak, az árterekben levők pedig a víz sodrát mérsékelik s így a gátak védelmére is sokat tesznek.

Gulyás temetése a pusztán. Pataky Lászlótól

Szőlő van Csongrád- és Csanádmegyében elég, leginkább a homokos hátakra ültetve, s bora is, bár gyönge, és a mostani kezelés mellett kereskedelmi czikknek általában nem alkalmas, de házi használatra s pezsgőgyártásra teljesen jó, az újabban itt-ott termeszteni kezdett csemegeszőlő pedig oly kitűnő, hogy világkereskedelmi czikknek is könnyen beválhatnék.

Gyümölcstermesztésre nagy hajlama volna az itteni népnek, és általában sokat is áldoz annak fölvirágoztatására, de az éghajlat nem olyan, hogy itt valaha jövedelmező gyümölcsészet jöhessen létre. A mi gyümölcs azonban terem, az nagyon kitűnő minőségű, de épen aránylag csekély mennyiségénél fogva kereskedelmi fontossággal nem bír, s maga a lakosság is másunnan, leginkább a Tisza-hátról veszi a gyümölcsöt. Csak dinnye terem nagy mennyiségben, s minőségre nézve igen jó lévén, külföldre is szállítják.

Annál jelentékenyebb azonban a konyhakertészet, melyet az erre kiválólag alkalmas kövér, alluviális, televényes földeken nemcsak a lakosság, hanem az ide is eljáró bolgár vállalkozók nagy sikerrel űznek, s távoli vidékeket is elárasztanak termesztményeikkel.

A vad-állomány, kivéve a mocsári szárnyasokat, nem valami gazdag. Nagyobb vad teljesen hiányzik, bár még csak a múlt században is rengeteg sok vaddisznó tanyázott e tájék nádas mocsaraiban. Nyúl és fogoly, valamint nehány vadaskertben fáczán is meglehetős számmal van, de még több a vízi madár, különösen vadlúd, szárcsa és vadkacsa, melyek hihetetlen mennyiségben tanyáznak a réteken, nádasokban, s midőn egy-egy hatalmas csapat valamitől megijedve fölrebben a posványok közűl, szárnycsapásaival szinte mennydörgésszerű robajt okoz, mire újabb és újabb csapatok szállanak föl a nádasok rejtekeiből, s egész madárfelhőket képezve, siketítő lármával kavarognak a mocsarak fölött. Ritkábban kócsag is kerűl, sőt némely évben gődény és hattyú is vetődik; kora tavaszszal, meg őszszel pedig a legritkább fajú búvárok is ellátogatnak e vidék vizeire.

Hogy e két megye a történelem előtti korszakban sűrű lakossággal bírhatott, azt a nagyon gyakran előfordúló leletek kétségtelenné teszik. Vannak olyan helyek, melyek régészeti tárgyak tekintetében csaknem kimeríthetetlenek. Különösen a csiszolt kő-kor, a bronz- és vas-kor van gazdagon képviselve s mondhatni, hogy a hány víz mellett levő magaslat, vagy emelkedettebb part van, ott mindenütt találhatni egyik vagy másik korszakból régészeti maradványokat. A Szegvár mellett levő Tűzköves nevű halom oly gazdag csiszolt kő-korszakbeli tárgyakban, hogy effélék egy-egy szántás után százával szedhetők össze, különösen kova- és obsidiánszilánkok, edény- és őrlőkő-töredékek. Bronz-kori maradványok is gyakrabban találtatnak s néha tömegesen; példáúl Szentesnél egy ízben 17 igen szép „kelt”-et, máskor pedig egész csomó töredezett bronz kardot, sarlódarabokat s más efféléket találtak. Vas-kori tárgyakban különösen a „Gyapjas” környéke, Szentes közelében, fölötte gazdag, hol egy-egy áradás után tömegesen kerűlnek elő a szebbnél szebb agyag edények, agyag ékszerek és kisebb-nagyobb urnák. Később a római hatás nyomai látszanak, s egészen, vagy félig-meddig sikerűlt római edényutánzatok gyakrabban kerűlnek napvilágra. Szegvár tájékán pedig különösen Antoninus Pius és utódai idejéből föltűnő számú római érem fordúl elő. A népvándorlás korából is kerűl e megyék minden részén sok, olykor nevezetes maradvány, melyekből, a föntebb említett korszakok tárgyaival együtt, igen érdekes darabok láthatók a Magyar Nemzeti Múzeumban, Szentes város, Szeged, Hód-Mező-Vásárhely és Csongrád régiségtáraiban, valamint a csanádmegyei történelmi és régészeti társúlatnak a makói megyeházban levő régiségtárában.

Réti víz. Vágó Páltól

A mi e két megye történelmét illeti, e területeket a népvándorlás vége felé szlávok és más kisebb népek szállották meg; de ezek a magyarság által kiszoríttattak, vagy a hódítók közé olvadtak. IV. Béla idejében a tatárok elől menekűlő Kuthen kunjai telepedtek itt meg. A török háborúk idejében borzasztó sorsa volt e megyék szerencsétlen lakosainak. A magyar király, az erdélyi fejedelem, a török egyenlően adóztatta őket, s még e mellett sem voltak soha biztonságban. Hol egyik, hol másik ellenség száguldozta be a kizsarolt vidéket, ölve, rombolva, gyújtogatva, a minek emlékét most is hirdeti a számtalan puszta, hajdan mindannyi népes, virágzó község. De el is pusztúlt a nép annyira, hogy nehány csoda módra megmaradt, vagy jobban mondva, hamvaiból föltámadt községet kivéve, a múlt századig majdnem egészen lakatlan volt az egész nagy terület. A török kiűzetése után kezdettek újabb települők beszállingózni, még pedig Csongrádba magyarok, Csanádba pedig a most is többségben levő s vezérelemet tevő magyarságon kivűl szerbek, oláhok, tótok és csekély számú német is. – Vallásra nézve a lakosság zöme római katholikus és református; vannak aztán még görög-keletiek, görög-katholikusok, ágostai evangelikusok, unitáriusok és zsidók. Unitárius egyház-község csak Hód-Mező-Vásárhelyen van.

A református és a görög-keleti templom Szentesen. A szentesi piacz-tér. Cserna Károlytól

Van még ez országrészben az említetteken kivűl egy kevéssé ismert, de igen érdekes felekezet is: a nazarénusok, vagy a mint magukat nevezik, „hívők”, „igaz keresztények” felekezete. E sajátságos rajongók Csongrád- és Csanádmegye legtöbb községében laknak szórványosan, itt-ott meglehetős népes egyházközséget képezve. E felekezetet Fröhlich Sámuel Henrik leutwyli protestáns lelkész alapította Svájczban, ki az 1830-as évek végén kezdte meg a nazarénus tanok hirdetését. Svájcz- és Elzászban, Baden- és Württembergben csakhamar elterjedt az új szekta, melynek tanait nehány fanatikus „apostol” Magyarország különböző vidékein is elterjesztette. Alapdogmájuk körűlbelűl azonos az anabaptistákéval, t. i. a felnőttek keresztelését illetőleg; továbbá hogy az ember hit- és cselekedetek, de főképen hit által igazúl meg, melynek szülője a Szent-Lélek. „Igaz hívő” csak a „szent gyülekezet” tagja lehet, a ki nemcsak ismeri az Isten igéjét, hanem a szerint él is. A nazarénusok a papi rend jogosúltságát nem ismerik el, a mennyiben az egyetemes papság elve alapján állnak, s a kit vallásos összejöveteleik közben „megszáll a szent lélek”, mint a quäkereknél, az vezeti az isteni tiszteletet s intéz a gyülekezethez predikácziót. A gyermekkeresztelést teljesen haszontalannak tekintik, mivel szerintök csak az keresztelhető meg, a kinek öntudatos hite van. Semmiféle ünnepet nem ismernek a vasárnapon kivűl s hetenként csak kétszer tartanak közös isteni tiszteletet, de akkor aztán az egész hitközség kivétel nélkűl jelen van. A hazugságot, csalást, lopást, emberölést nagy véteknek tartják, és van rá igen sok példa, hogy a „hívő”, ha valakit megcsalt vagy meglopott, midőn még nem állott a „hívők” sorában, önként megtéríti a valaha okozott kárt; míg némely nazarénus újonczczal azért van baj, mert a gyilkos fegyvert kezébe venni makacsúl vonakodik. Ha pedig valamit nem akarnak megmondani, de a feleletet ki nem kerűlhetik, hogy hazugságba ne essenek, oly körmönfont, bibliai idézetekkel vegyített zagyva beszéddel segítnek magukon, hogy azt ugyan senki meg nem érti. Különösen akkor alkalmazzák e fogást, midőn olyas hitelvök felől kérdeztetnek, a melyről tán maguk sincsenek tisztában, vagy pedig a melyet az avatatlanok előtt titokban szeretnének tartani. Külső megjelenésük szerfölött alázatos; mindig lesütött fejjel és a lehető legegyszerűbb ruházatban járnak, úgy hogy a nazarénust erről is bárhol meg lehet ismerni. Hébe-hóba „apostolokat” is küldenek ki, különösen ha meghallják, hogy valahol valaki kedvezőleg nyilatkozott felőlük s talán hajlandó is volna közéjük állni. A kit aztán apostol gyanánt kiküldenek, annak haladék nélkűl indúlnia kell és semmi nehézségtől visszarettennie nem szabad. Hogy pedig küldetése czélját elérje, tartozik a legnagyobb nélkülözéseket, bántalmakat és megaláztatásokat is békén tűrni. Nem kell azonban hinni, hogy olyan könnyen hívőnek fogadnak valakit, mert a ki megtér is, azt még sok mindenféle próbának vetik alá, míg aztán véglegesen fölavatják a „hívők” sorába. Azokat, a kik már megtértek, de a gyülekezetbe még nem vétettek be, „útazók”-nak hívják. Ezek az útazók az isteni tiszteletnek még csak némely részein lehetnek jelen, s nem a hívőkkel egy sorban, hanem egy elkülönített padon ülnek. Különösen szigorúan vigyáznak pedig az „útazók”-ra a végből, hogy vajjon nem pipáznak, vagy bort nem isznak-e; mert ez a nazarénusok szemében fölötte nagy vétek, s a kit rajta kapnak, legyen bár útazó, vagy már igazi hívő, azt menten kiközösítik a gyülekezetből, s pedig úgy, hogy legalább egy évig semmi szín alatt vissza nem veszik. Innen magyarázható aztán meg, hogy e felekezet legnagyobb részt nőkből áll. A szentesi gyülekezet példáúl ezelőtt néhány évvel 37 tagot számlált, kik közűl csak 6 volt férfi, mit az egyik úgy magyarázott meg, hogy: „a pipa sátáni mestersége nem engedi az embereket az Úr aklába jönni!” Nálunk a nazarénismus a Fröhlichchel közvetlenűl érintkezett itteni apostolaik révén, az 1850-es évek elején kezdett lábrakapni, és pedig legelőbb Bácskában, aztán Csongrád- és Csanádmegyében. Ez idő szerint legnagyobb magyar gyülekezetük Hód-Mező-Vásárhely, hova egy Tóth József nevű ácsmester vitte e tant. A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszterhez benyújtott hitvallásukat is Vásárhelyt szerkesztették. Makón a nazarénusoknak külön temetőjük, sőt elég csínnal épűlt gyülekezetházuk is van. Ez előtt pár évtizeddel itt-ott aggasztó mértékben kezdett a nazarénizmus terjedni, mi aztán a világi és egyházi hatóságokat közbelépésre indította. A beavatkozásnak azonban épen ellenkező hatása lett, mint a mit vártak tőle, míg végre magukra hagyták őket. S azóta a felekezet terjeszkedése megállapodott, a tagok száma pedig megfogyatkozott.

Csongrádmegyének néhány év óta székhelye Szentes, emez újabb időben rendkívűli virágzásnak indúlt város. Lakosainak száma 31.000, kik közűl református 18.500, római katholikus 10.500, a többi pedig ágostai evangelikus, görög-keleti, zsidó és nazarénus. E város is, mint az alföldi városok általában, tömérdek viszontagságon ment keresztűl; hol egyik, hol másik ellenség dúlta, pusztította, s a századok folyamán, csak a történelem följegyzése szerint, ötször semmisűlt meg teljesen. De lakosainak rendkivűli szivóssága mindig meg tudta menteni a végenyészettől, és most azon az úton van, hogy rövid idő alatt az Alföld elsőrangú városai sorába emelkedjék. Erre nézve valóban bámúlatos erőfeszítéseket tesz; a polgárság, mely az urbéri terhek alól még jóval 1848 előtt önerejéből, közel két millió forinton váltotta meg magát, ma is folyvást és következetesen rendkivűl nagy összegeket vet ki magára, hogy a folytonos haladást biztosíthassa; még vasútat is saját emberségéből, tulajdon költségén építtetett.

Kubikosok. Pataky Lászlótól

A szentesi nép zöme, mely kiváló mértékben bírja a magyar faj jó tulajdonságait, főkép őstermeléssel foglalkozik; de ipara is szép fejlődésnek indúlt, s némely iparága, különösen a műasztalosság, bárhol is számot tenne. Négy gőzmalma közűl három leginkább a helyi és környékbeli szükségletre dolgozik; egy azonban gyártmányai tetemes részét Ausztriába és a balkáni államokba szállítja. Vannak nevezetesebb téglagyárai és fürészmalmai, mely utóbbiak a Tiszán leúsztatott fát nagy mennyiségben dolgozzák föl. A vízzel való örökös küzdelem egy sajátságos néposztályt teremtett meg itt, az úgy nevezett kubikosokat. Roppant erejű, hihetetlen kitartású emberek ezek, kiknek rendes életmódjuk az árvizek elleni harczolás. Ők építették a a bámúlatos töltéseket, főkép ők oltalmazzák, javítgatják azokat most is. Éjjel, nappal, hidegbe, melegben, viharban, mindenkor helyt áll a kubikos, s a legnagyobb életveszélyben is teljes hidegvérrel tolja sulyos talicskáját, bátran beugrik a tajtékzó árba s nyugodtan kikeresi, elfojtja a szivárgásokat. Valódi vízi hős. Békés időben aztán mindenféle földmunkálatokra vállalkozik s ásójával, talicskájával elvándorol nagy messze, még külföldre is.

Számot tevő Szentesnek baromfi-kereskedése, mely évről-évre mind jobban fejlődik s egyre nagyobb fontosságra emelkedik. Már most is évenként elszállít 160.000 ludat, 50.000 csirkét, 15.000 pulykát és ruczát s nagy mennyiségű tojást, összesen félmillió forintot haladó értékben.

Szentes a Körös folyó régi árterén, a tenger színe fölött 87 méter magasságban fekszik, a Kurcza-ér partján. A város külseje megnyerő. Régi modorú, de tekintélyes polgári házai, pompás nagy piacza díszes artézi kútjával igen kedvező hatást tesznek a szemlélőre. Feltűnő benne a szép megyeház és a városi gymnasium épülete a reformátusok középponti iskolája és temploma, mely utóbbi legnagyobb a magyarországi református templomok közt. A pompás gymnasiumi épületben van elhelyezve a szép fejlődésnek indúlt városi múzeum és könyvtár is. Van e városnak egy gyönyörű közkertje, a „Széchenyi-liget”, mely szépségre és nagyságra az egész Alföldön ritkítja párját.

Néprajzi tekintetből különösen említésre méltók a Szentesen lakó czigányok, a mennyiben ezek közűl többen, teljesen elütőleg másfelé lakó vagy vándorló fajrokonaiktól, tetemes vagyonnal rendelkeznek, s bár itt is külön, az úgy nevezett „czigány-sor”-on, de oly házakban laknak, melyek a legdíszesebb polgári lakásokkal is vetekszenek. Főfoglalkozásuk e czigányoknak a lókereskedés; csakhogy koránsem holmi értéktelen árúval, hanem legtöbbször igen becses lovakkal járják be a legtávolabbi vásárokat is. Ismét nevezetes azonban, hogy minden jóllét mellett czigány szokásaikat és részben nyelvüket is megtartották.

Szentestől nyugatra, közvetlenűl a Tisza jobb partján, szemben a hármas Körös torkolatával, Csongrád város fekszik. Ez az Alföld legrégibb lakott helyei közé tartozik. A Névtelen jegyző szerint Ond fia, Ete a legyőzött szlávokkal épített ide földvárat, melyet ezek a maguk nyelvén Csrni grad-nak neveztek; s e szavak elferdítéséből keletkezett aztán a hódítók nyelvén a mai Csongrád, mely név később az egész megyére átszármazott. Tiszta magyar, római katholikus vallású lakosainak száma 18.000, kik négy  mérföldnyi, leginkább homokos határukon őstermeléssel foglalkoznak, s különösen szőlőskertjük sok van, melyek e vidéken a legjobb bort termik. Jelentékeny itt a halászat is, melyet kivált a Körös torkolata körűl még ma is meglehetős sikerrel űznek, s különösen szép minőségű kecsege, harcsa, ponty, csuka kerűl hálójukba.

Juhászat Hód-Mező-Vásárhely határában. Aggházy Gyulától

Csongrádmegyének a Tisza jobb partján fekvő részén nevezetesebb helyek még – Szegedet itt nem említve, – Kistelek, Algyő, a hol a magyar államvasútak alföldi vonala a Tiszán keresztűl megy; az újonnan épűlt Sándorfalva, Tápé, melynek lakosai fölmívelés mellett gyékényfonással is nagyban foglalkoznak, Dorozsma, Horgos, népes, nagy határú gazdálkodó községek s végre a történeti emlékű Pusztaszer, hol Árpád, a hagyomány szerint, a Körtvélytó partján, „Gömölső” erdő mellett, az országszervező nagy gyűlést tartotta. Ma már nyoma sincs Gömölsőnek, a Körtvélytó kiapadt, jó Szer falu is elpusztúlt; csak hajdani apátsága csúcsíves tornyának mohos fala meredezik még az ég felé, mint valami síremlék. Nehány éve régészeti ásatást eszközöltek e rom környékén, s a templom föltárt márvány padozata alatt, sok téglából rakott, sajátságos szűk koporsót találtak, szerteszét pedig rozsdás fegyvereket s temérdek emberi csontot.

Visszakerűlve a Tiszán Szentes alá, ott találjuk a népes, termékeny határú Mindszentet, majd hozzá közel Szegvárt, mely több ideig Csongrádmegye székhelye volt. A Tisza mellett eső Mindszenttel szemben nyugatra kezdődik Magyarország egyik legnagyobb terjedelmű uradalma, a Pallavicini őrgrófok több  mérföldre terjedő birtoka. Ez a vidék különben a kiválóan jól kezelt, magyar typusú nagyuradalmak hazája. Ugyancsak Mindszenttől keletre egész Békésmegyéig terűl el egy tagban a szintén több  mérföldnyi derekegyházai és mágocsi uradalom. Alföldi jellegű mintagazdaság gyanánt ismeretes ez a két latifundium, mely a Károlyi grófok birtokában, különösen nevezetessé vált gulyájáról és méneséről, Electoral Negretti juhairól és kondorszőrű magyar mangaliczáiról.

A Károlyi-féle uradalmktól délre esik Hód-Mező-Vásárhely, az ország legnépesebb városainak egyike. Határa 14  mérföldnél nagyobb területet foglal el, melyen különösen búza igen sok és kitűnő minőségű terem. Az állattenyésztés is kiválóan virágzó, különösen a szarvasmarha és lóállomány nemcsak nagy, hanem minőségre nézve is igen jó. A lakosság száma 58.000 s e közt 38.000 református, 13.000 római katholikus, a többi pedig evangelikus, görög keleti, unitárius, zsidó, nazarénus. E tiszta magyar népség legnagyobb része földmívelésből él ugyan, de az ipar és kereskedés is szépen ki van fejlődve s jelentősége egyre növekszik. A közművelődési állapotok kitűnők, s a nagy számú jeles iskola fentartására és fejlesztésére mind az egyes felekezetek, mind a város folyvást igen sokat áldoznak. A tanintézetek közűl legkiválóbbak a reformátusok gymnasiuma és a város által fentartott alsó földmíves-iskola. A közegészségügy javítására is sokat tett Vásárhely; így példáúl itt fúratták az Alföld egyik legelső artézi kútját, hogy az alluviális réteg vize helyett, a diluvium egészségesebb vizéhez juthassanak. Ma már két nevezetes artézi kútja van a városnak, melyek egyikét egy áldozatra kész földmíves polgár, Nagy-András János, fúratta saját költségén, igen tetemes összeget adván e czélra. Külsőleg Vásárhelyt, mai értelemben, szép városnak nem lehet mondani. A haladásnak nyomai ugyan évről-évre mind jobban látszanak, de több időnek kell még elfolynia, míg e város oda ér, hogy jelentőségéhez és gazdagságához illő külsőbe öltözhessék. Ezen azonban nem csodálkozik, a ki Vásárhely viszontagságos múltját némileg ismeri; sőt inkább az a bámúlatos, hogy egyáltalában képes volt fenmaradni. E hely pusztítását elkezdték a kunok, kiket épen itt, a Hód-tavánál vert tönkre IV. László. Aztán jött török, tatár; végre a ráczok a XVI. század legutólján egészen megsemmisítették; 1700 táján kezdett a megmaradt nép megint visszaszállingózni.

Hódmezővásárhelyi artézi kút. Aggházy Gyulától

És még 1710-ben is különös kegyelemként tekinti Károlyi Sándor, az akkori földesúr, hogy a vásárhelyieken csak 1.200 forint-, két kötés karmazsin- és egy bál jó dohányból álló adót követel. Ez idő után gyorsan vagyonosodni kezdett a vásárhelyi nép; de az egymásután következő háborúk költségei, melyek rá nehezedtek, mindig elvonták attól, hogy városa külső fejlesztésére is gondolhasson. Különben is jellemző vonása Vásárhelynek, hogy a haza oltárára kötelezettségén felűl is sokat és szívesen áldozott. Így többek közt az 1788-ki télen, midőn épen nagy takarmányszükség uralkodott, a hadsereg részére vett 3.200 ökröt teleltetett ki; egy Kaszap nevű jobbágy pedig József császárnak a török háború folytatására, akkori időben nagy összeget, 30.000 forintot kölcsönözvén, midőn félév múlva ezt neki kamataival együtt akarták visszafizetni, az egyszerű paraszt ember a kamatot méltatlankodva útasította vissza, mondván: „a pénzt uralkodómnak kölcsönöztem, s nem szeretnék olyan országban lakni, a hol félévre is kamatot vesznek!”

Vásárhelytől délkeleti irányban terűl el Csanádmegye, mely a XVI., XVII. századokban a háborúk pusztításai miatt szinte valódi sivataggá változott s meglevő községei nagy része is csak a török kiűzetése után népesűlt be többnyire más vidékekről kerűlt vegyes lakossággal; nehány község pedig a legújabb időkben keletkezett az állami birtokokon. Székhelye e megyének a 32.000 lakosú, virágzó Makó. E város olyan mély lapályon fekszik, hogy sok helyen egy méternyi mélységben már fölfakad a víz, még pedig legtöbbnyire ihatatlan, úgy, hogy a lakosság a Maros vizét kénytelen használni, újabban pedig a szegedi bőforrású artézi kút vizét kezdik ide szállítani. A lakosok, kik egyébiránt tiszta magyarok, az Alföld legélelmesebb és legszorgalmasabb emberei közé tartoznak, s különösen a kertészetben tanúsítanak nagy ügyességet; egyik kertészeti terményük, a vöröshagyma, igen jövedelmező világkereskedelmi czikké lett, de más zöldséget, valamint baraczkot és szőlőt is nagy mennyiségben szállítnak kivált Hamburgba, Oroszországba és Angliába. A makói nők szépségükről messze földön híresek; rendkivűl csinos öltözetükből legföltűnőbb a kettős fejkötő kendő és az aranynyal vagy ezüsttel kivarrott nyalka papucs. A várost, több szemre való épület díszesíti, melyek közűl különösen föltűnik a megyeház, a csanádi püspök palotája, a városháza, a megyei közkórház, a polgári- és népiskolák s a reformátusok ódon tornya és gymnasiuma.

Makótól keletre Nagylak városa fekszik 10.000 főnyi magyar, tót és oláh lakossal, kik gazdag határukon földmíveléssel foglalkoznak s különösen temérdek házi szárnyast tenyésztenek. Nagylak hajdan az Alföld nevezetesebb pontjai közé tartozott, s története is igen viszontagságos. A XV. század elején szerbiai telepűlők szállották meg Nagylakot Jaksics nevű vezérük alatt. Ez a Jaksics és ennek utódai, hogy magukat a török ellen védelmezni tudják, várat és erős, nagy kiterjedésű földerődítményeket emeltek itt s építettek egy romjaiban is nagyszerű templomot, mely különösen azért nevezetes, hogy az egyik része görög keleti, a másik pedig husszita isteni tiszteletre volt berendezve. Költöztek ide ugyanis husszita csehek is, de ezek nem sokára újra visszatértek hazájukban. 1514-ben Dózsa lázadó pórhada e hely közelében aratott döntő győzelmet a nemes urakon, s győzelmük kezükbe adta a Maros egész alföldi vonalát, Csanád várral együtt, melynek püspökét karóba húzták. A harczban elesetteket a néphit szerint egy nagy domb alá temették s e domb alatt pár évvel ez előtt csakugyan sok fegyvert és tömérdek csontot találtak. A törökkel 1739-ben kötött béke után a nagylaki szerbeket is jobbágyi munkákra akarták kényszeríteni, mire azonban ezek seregestűl fölkerekedtek s újra visszamentek, a honnan jöttek, egy részük pedig Dél-Magyarországba és Oroszországba vándorolt. Így aztán megint pusztán maradt Nagylak; mígnem nehány év múlva újra szerbek és oláhok kezdtek belé telepedni. 1800-tól fogva tótok is jöttek mindenfelől, kik csakugyan most is legnagyobb számmal vannak. Újabb időben a magyar elem szaporodik erősen. Feltűnő, hogy a nagylaki oláh és tót parasztgazda sem erőteljes termetében, sem viseletében, sem háztartásában nem különbözik a jómódú makói vagy vásárhelyi magyar parasztgazdáktól. Akárhány van, a ki 15–16 ezer forintba kerűlt házban lakik, s emeletes magtárt tart. Középületei Nagylaknak csinosak; magyar tannyelvű felsőbb népiskolája s a városház válik ki közűlök.

Körűlbelűl ily viszontagságos története van a többi csanádmegyei községnek is, melyek közűl nevezetesebbek még Földeák, régi gót stílű templommal, a népes Batonya, Apátfalva, Palota, Sajtény, Tornya. Mező-Kovácsháza arról híres, hogy itt alapította Bereczki Máté, a legjelesebb magyar gyümölcsész, Európaszerte ismert faiskoláját, mely a honi gyümölcsészet föllendűlésére oly nagy hatással volt, s itt írta nevezetes nagy művét, a „Gyümölcsészeti Vázlatok”-at. A legutóbbi időkben az állam óriási birtokain több új község keletkezett, melyek szabályos, czélszerű és csinos külsejüknél fogva föltűnők. Ilyenek példáúl Dombiratos, Tót- és Magyar-Bánhegyes, Pitvaros, Alberti, Ambrózfalva, Kunágota, Királyhegyes és Kövegy.

De, mondhatni, legérdekesebb pontja Csanádmegyének Mezőhegyes, állami ménesbirtok. E roppant kiterjedésű pusztán 1785-ben alapíttatott ménesintézet József császár parancsára, a magyar testőrség számának leszállításával megtakarított összegekből; czélja pedig az volt, hogy nemes fajtájú apalovak tenyésztése által a honi lóállomány javíttassék. Ezenfelűl tartozott az intézet évenként 1.000 lovat katonai czélokra adni; de, hogy e szám a szükséghez képest mennyire fokozódott, mutatja azon adat, hogy az intézet már 1795-ik év közepéig tíz év alatt 30.000 katonai lovat állított ki, a mi azt is bizonyítja, hogy ily rövid idő alatt mily rendkivűli virágzásra jutott a tenyésztés. Jelenleg a birtok a magyar királyi földmívelési miniszterium saját vezetése és felügyelete alatt áll s nemcsak lótenyésztési érdekeknek szolgál, hanem értékes törzsgulyákat, sertésnyájakat is tartanak, azonkivűl pedig mintaszerű és jövedelmező mezei gazdálkodást folytatnak rajta.

Mezőhegyesi „Gidran”-anyaménes. Vágó Páltól

Mezőhegyes, a vidéknek eme gyöngye, fölséges termékeny síkságon terűl el. Az egésznek képe meglepően változatos. A roppant táblákban hullámzó haragoszöld vetéseket vasútak, csatornák, remek fasorok szeldelik, imitt-amott sűrű erdők, illatos ákáczligetek sötétlenek, melyek mögűl egy-egy szép tiszti vagy munkás-lak, szeszgyár, toronymagasságú elevátor, várkastélyszerű magtár bukkan elő. Mindjárt ezek szomszédságában gyönyörű műrétek, óriási répaczukor-ültetvények, ezeken túl ismét gyárak, iskolák, templom s mindenféle hivatali épületek tűnnek föl, mellettük aztán újra erdőcskék, sűrű ligetek váltakoznak beláthatatlan tengeri- és dohánytáblákkal. Majd meg mintha egyszerre csak a Hortobágy kellő közepéből varázsoltak volna ide egy darabot: nagyszerű füves legelő, oly sík, oly egyenes, mintha ki volna gyalúlva, tágas térein kék inges-gatyás, czifra mellényes katona csikósok kerűlgetik a gyönyörű Gidran- meg Nonius-ménest, míg a távolból haragos bömbölés hallatszik; igen, mert ott meg vagy harmadfélszáz hatalmas bika békétlenkedik; elteltek már a kövér legelővel s most nagyon szeretnének egy kis verekedést kezdeni; de hiába! a gulyások is ott vannak s ezek vaskos fütyköseinek és karikásainak nagy a tekintélye még az „Attila” nevű vén, mogorva vezérbika előtt is, a mely látván, hogy máskép nem lehet, vérfutotta komor tüzű szemeit lassan félre fordítja, azután megfeszíti vastag, füstös nyakát, mennydörgő bőgéssel neki esik az ártatlan földnek s gombos szarvaival hatalmas lyukat döföl rajta. Most megint egy erős bődűlés hasítja a levegőt; ez meg már az egyik gyár gőzgépje, répát kér, hogy czukornak földolgozhassa. Kap is mindjárt; van elég, 2.500 holdon termesztik csak a czukorrépát, abból neki is jut. Odább megint roppant nagy istállókra akadunk; de hát ez is ugyancsak kell, mert csupán igás ökör van 2.000; az az 1.200 gőböly sem fér el kis helyen, s hát még a tömérdek tenyészmarha, tinók, borjúk és a többi! A tejelő kuhlandi fajú tehenek nagyszerű istállóján még kézi vasút is megy keresztűl, hogy a tejet könnyebben kiszállíthassák, a mint a fejés eredményét följegyezgette az a felügyelő, kinek az iróasztala ott van az istálló közepén.

Ezután megint juh- és disznónyájak kerűlnek elő bégetve, röfögve; föl sem veszik már az átrobogó vasúti vonatot, mely majd egykor őket is, ha kihíznak, épen úgy el fogja szállítani, mint ezer meg ezer társaikat. – Nehány kettős- vagy négyesfogat is át-átsurran a széles útak ákácz-, hárs-, szil- és diófái alatt. Ezek meg vagy tiszti fogatok, vagy betanítás alatt levő fiatal hintós lovak, s most gyakorló útat tesznek velük.

Még el sem tűnnek a pompás fogatok, megint újabb ménesek, gulyák, nyájak kerűlnek szemünk elé, kor, nem, faj, tenyésztési irány szerint külön csapatokban; gyönyörű mének, fias kanczák, kisebb-nagyobb csikók, fiatalabb, idősebb bikák, üszők, tinók, ökör nagyságú tehenek.

A nyájak mellett hosszú sor igás szekér vonúl el, s a jó kedvű béresek tréfálva kiabálnak arra a 2.500 felvidéki napszámosra, a kik az óriási répatáblákon buzgón kapálgatnak.

Így van ez Mezőhegyesen; s ha az ember 3  mérföldnyi területét be győzi járni, minden lépten-nyomon hasonló képeket lát. Az ősi pásztorélet, kifejlett földmívelés, serényen működő gyártelepek, kényelmi berendezések, vágtató paripák, rohanó gőzmozdonyok, villamos készűlékek, telefon-állomások, szélmotorok, pusztai kútak, síkok, erdők, ligetek tarkán, meglepőleg váltakoznak egymás után, s az egész mégis csodálatos összhangzatban van.

Sokszor a szemlélő alig tudja, hol van s mi az, a mit lát: gyártelep, gazdaság, puszta, erdőség, vagy egy nagyszerű park? Mindenből van benne valami. Egyszerre hallani a fülemile énekét, a fürj pitypalatyját, a gépek süvöltését, az állatok zaját; egyszerre látni a hullámzó vetések fölött vad madarak ezreit és a gyárkémények sűrű füstjét lebegni, s a kőszén nehéz szagát a díszkertek illatával vegyíti össze a legelőkről érkező pusztai szellő. Az új iparkorszak, párosúlva a régi pusztai élet költészetével: az Alföld jövendő képe!

Mezőhegyesről, mint fontos közgazdasági intézményről e munka I-ső kötetében volt már szó; itt még csak annyit említünk, hogy meglepő fejlődése főkép a legutóbbi idők műve, s hogy most is folyvást rohamosan halad előre. Ha nehány évvel visszatekintünk s összehasonlítást teszünk a mai állapottal, vajmi nagy különbséget fogunk találni! Még ezelőtt csak 10 évvel is elégszer megtörtént, hogy egy-egy jó őszi eső után ott rekedtek a szekerek, kocsik a birtok útjain, s ott is teleltek bele fagyva a feneketlen sárba. És most? nem is szólva a jó karban levő szekérútakról, sem az Arad-csanádi vasútról, melynek e gazdaság területén 4 állomása van, – magának Mezőhegesnek 40 kilométernyi állandó és 10 kilométer hordozható vasútja van, melyeken egyebek közt csak a múlt télen is fél millió métermázsa czukorrépát hordtak be az igen nagy czukorgyárba. Csatorna is nem kevesebb, mint 20 kilométer hoszszaságban szeli át az uradalmat, részint hogy idővel rétet öntözzenek vele, részint pedig hogy a czukorgyárnak szállítson vizet Arad mellől, a Maros folyóból.

Különös rohamos fejlődést mutat a mezőgazdasági ág, s egyre szebb gyakorlati sikereket ér el. Eléggé bizonyítják ezt a következő számok, melyek 1854-ik év óta a javított gazdasági rendszer és eljárás következtében beállott emelkedő termés-átlagokat mutatják, 5–5 évi időszakonként. E szerint a termés átlaga volt a mondott évtől számítva, az első 5 évi időszakban, tiszta búzánál holdanként: 399 kilogramm, a 2-ikban 408 kilogramm, a 3-ikban 658 kilogramm, a 4-ikben 432 kilogramm, az 5-ikben 616 kilogramm, a 6-ikban 784 kilogramm, végre a legközelebbi 5 évi átlag 1126 kilogramm. Szint’ ily biztos és folytonos emelkedés mutatkozik a többi gazdasági termékeknél is; így pl. az árpa 1854 óta, holdankénti 4 métermázsáról fokozatosan 13, – a zab 3 1/2 métermázsáról 12, – a tengeri pedig 7 1/2 métermázsáról 15 métermázsa 5 évi átlagra emelkedett. S ma ezen mezőgazdaság tulajdonosának, az államnak, mintegy 7% tiszta hasznot hajt, holott a beruházásoknak egy nagy része még csak ezután fog jövedelmezni. Ezenkivűl a mezőhegyesi uradalom a rajta elhelyezett iparvállalatokkal együtt egyenes és közvetett adó fejében évenként közel 800 ezer forintot fizet.

Mezőhegyes nemcsak mint nemes állatok tenyésztő intézete bír nemzetgazdaságilag nagy fontossággal, nemcsak mint kitűnően jövedelmező birtok értékes, hanem messze kiterjedő hatása van úgy is, mint mintagazdaságnak, s valójában igen nagy számmal látogatják a tanúlni vágyó gazdák szakadatlanúl, s pedig nem csak az itthoniak, hanem a külföldről is, hova, nevezetesen a szakkörökbe, híre már régebben eljutott.

Ménestől elszakadt csikók. Vágó Páltól