Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Nagy-Várad.

Nagy-Várad.

Bunyitay Vinczétől

A Szent-László-tér Nagy-Váradon. Dörre Tivadartól

A ki Budapestről a gyorsvonattal Nagy-Váradra indúl, négy óráig halad napkelet felé, mindig síkságon, keresztűl az egész nagy Alföldön, s csak az ötödik órában lát hegyeket feltűnni. A Kárpátok délkeleti szakaszának legnyugatibb nyúlványai azok: a Bihar- és a Réz-hegység tetői. E hegyeken innen, hol a vonat végre a síkságról szelíd halmok lánczolatához ér, ott van Nagy-Várad.

Kelet felől két völgy, a Berettyó és a Sebes-Kőrös völgye torkollik ki mellette s feléje irányúlnak mindazok az útvonalak, melyek az Alföldet a keleti részekkel kötik össze. Közelében, hegyet-völgyet elborítva, áll a Király-erdő, mely keleten a Szamosig terjed, s mely hajdan kétségkivűl körűlfogta a várost éjszakról és nyugatról is, s csak később a fejlődő földmívelés elől szorúlt annak egyik oldalára. A Király-erdő rengetegéből törtet elő a Sebes-Körös, mely nyáron oly kicsiny és oly szelíd, hogy a gyermek is átgázolhat rajta; de hirtelen hóolvadások, vagy nagy esőzések idején vad és gátat nem ismerő, mint a Tisza, melynek kebelére siet. A Körös ketté szeli a várost, mint a Duna Budapestet, és ha nem is gőzhajókat, de tutajokat hordoz hátán; hajdan halászbárkák is jártak rajta, melyek a Tisza legízesebb halait hordták föl Várad piaczára. A Körösnek magának is van egy kis mellékfolyója, a meleg vizű Pecze (régi magyar névén Hévjó, azaz meleg víz), melynek egykor bent a városban volt, ma pedig a város alatt van a torkolata. Ezt a meleg patakot nemcsak gyógyító ereje, hanem védő szerepe is fontossá tette hajdan. Az a félsziget ugyanis, melyet a Körös és a Pecze összefolyása alkotott s mely körűl az utóbbi télen sem engedte befagyni a vizet, mintegy természetalkotta mentsvár volt, melybe akárhányszor sikerrel menekűlt az üldözött.

Nagy-Várad határán s közelében sűrűn fordúlnak elő már az ősember nyomai is: az agyag-, csont-, kő-, bronzeszközök, fegyverek, edények. De a hely, hol völgyek és folyók találkoznak egymással, hol a hegyek belé olvadnak a síkságba s az emberi élet fentartásának, sőt kényelme és védelmének tényezői oly bőségesek, bírt a nagyobb fejlődés föltételeivel is.

A rómaiak „limes Dacicus”-ának éjszaknyugati vonala kinyúlt egész Nagy-Váradig, és itt, hihetőleg a Körös és Pecze alkotta félszigeten, a szomszéd Resculum-hoz (ma Sebesváralja) hasonló castrum állhatott. E mellett szól a természetes határok iránya s a váradi hévvizű fürdőkben talált két darab római föliratos kő.

Az Alföldről Nagy-Várad felé vonúló, úgy nevezett Ördögárok, valamint a Bihar város mellett emelkedő földvár, már népvándorlás-kori mű; az avarok, vagy talán a honfoglaló magyarok alkotása. Annyi bizonyos, hogy a magyarok itt épen úgy, mint Ó-Buda mellett, már csak romokat, várhelyet találtak. Ezt igazolja maga a Várad név. Ez a név várhelyet jelent; ezzel a névvel jelölték meg mindama helyeket, melyeken elpusztúlt várak állottak.

Történeti forrásaink még Szent László korában is úgy tűntetik föl Nagy-Várad helyét, mint pusztaságot, hová a szent király vadászni jár, s e közben határozza el, hogy ott várost alapít.

A kereszténység hazánk keleti részeiben és így Várad vidékén is Szent László korában még nem vert teljesen gyökeret. Szent László tehát a Körös és Pecze alkotta, már említett félszigeten, a mai vár helyén, monostort épített és abban püspökséget állított föl. A monostor védelmére fegyvereseket, szolgálatára pedig cselédeket, mesterembereket rendelt. Ezekből keletkezett a város, mely akkor, mint elképzelhető, kicsiny volt és egyszerűen csak Váradnak neveztetett, utóbb nyerte megkülönböztetésűl a „Bihar”, majd „Nagy” előnevet. Nagysága az alapító szent király hamvaiból támadt.

Várad mindjárt, hogy Szent László király benne eltemettetett, nevezetes búcsújáró helylyé, a középkori Magyarország szent városává lőn. Azzá tette a szent király sírja s nemzetünknek e sír iránti kegyelete. Szent László a magyarnak egyik legnépszerűbb királya, a vallásosság és nemzeti erények eszményképe volt. A mi jót, szépet és nemest a nemzet önmagában érzett, azt mind megdicsőűlve látta benne. Alakját a szebbnél-szebb legendák egész körével vette körűl, s a hívők és hazafiak kettős rajongásával keresték föl még sírjában is.

Sátoros ünnepeken, kivált Szent László napján, mely országos ünnep volt, ezrenként sereglettek hozzá a búcsújárók az ország legtávolabb vidékeiről, sőt külföldiek, koronás fők is, mint Ulászló lengyel király, ki Debreczentől Váradig gyalog zarándokolt a szent király sírjáig. Árpád- és vegyesházi királyaink koronáztatásának befejező ténye mindig az volt, hogy ellátogattak egész kiséretökkel e sírhoz, és országos szerencsétlenség vagy öröm idején szintén oda járúltak, hogy ott öntsék ki szívök keservét vagy boldogságát. Még a halált is édesebbnek tartották, ha a szent király lábainál – mint a krónikák mondják – találhatták sírjokat. Királyok, főurak ott választották temetkező helyöket s a váradi székesegyház annyira megtelt fejedelmi koporsókkal, hogy a régi ének igazán mondhatá Szent Lászlóról:

„Körűlfeküsznek téged császárok, Püspökök, királyok és jobbágy-urak.”

Mindezen vallásos és nemzeti öröm- vagy gyászünnepek míg egy részt elősegíték az új keresztény hitelvek, szokások és erkölcsök megerősödését, más részt a város műveltsége és jólléte emelkedésének is hatalmas tényezői valának. A fejedelmi látogatások és a nép búcsújárásai messze földről ide vonzották a kereskedőket, iparosokat, s Várad már a XIII. században egyike volt a legkeresettebb vásárhelyeknek.

A szent király sírjának látogatói sem jártak üres kézzel. A legszegényebb is vitt legalább egy szál viaszgyertyát; a gazdagok arany, ezüst edényeket, gyöngyöktől, drágakövektől nehéz egyházi ruhákat, keleti szőnyegeket, selyem, bársony kelméket, stb. Királyaink és főuraink pedig, mint az Aba, a Borsa nemzetség tagjai, egész uradalmakról szóló adományleveleket tettek le Szent László oltárára. Igy lőn Várad püspöki széke és káptalana már korán oly tekintélyessé, hogy birásáért rendesen azok versenyeztek, kik szellemi felsőbbségökkel gyakran a születés, vagyon s a történeti név díszét is egyesíték.

A Szent László építette székesegyházat már egy századdal keletkezése után nem tartották sem elég fényesnek, sem elég nagynak. Előbb megnagyobbítják, majd a XIV. században újra építik ama kor legnemesebb építészeti ízlésében, csúcsívesen, s a külföldön is párját ritkító alakítással: kápolnakörrel veszik körűl. Falait fresko-képekkel, belterét a csúcsíves oltárok gyönyörű faragványaival népesíték be. E mellett olyan egyházi szerelvényekről: kelyhekről, úrmutatókról, öltözetekről, stb. gondoskodtak, melyeknek gazdagsága és műízlése feltűnik ma is; ilyenek Szent László ismeretes fej-ereklyetartója s az óriási antiphonale, melyek Váradról kerűltek mostani helyökre, Győrbe. A székesegyház előtt pedig fölállították nemzeti szentjeink: István, Imre, László királyok ércz szobrait, majd hazai képzőművészetünk remekét: Szent László lovagszobrát ugyanazon mestertől, ki a prágai, ma is meglevő Szent György szobrát alkotta.

Mindehhez, ha hozzáveszszük a székesegyház királyi, főpapi síremlékeit, melyeknek márványát, fényes oszlopait, domborműveit költők, krónikások egyaránt magasztalják: igazat kell adnunk Ipolyinak, hogy Szent László váradi egyháza királyaink és hőseink, főpapjaink és államférfiaink Pantheonja volt.

De a keret is, mely ez egyházat magába foglalá, méltó volt hozzá. Ama korban, mikor a szellemi és erkölcsi élet egyetlen középpontját az egyházak tették, városaink dicsősége a templomok és egyházi testületek mennél nagyobb számától függött. Váradon is a székeskáptalan mellett még három társaskáptalan állott; a szerzetesrendek közűl pedig ott voltak a premontreiek, az Ágoston-, a Ferencz-, a Domokos-rendűek, a Klára-apáczák; a városon kivűl két helyen is a pálosok, kik magyarságuknak nyomát hagyták mindenütt, római klastromukban épen úgy, mint az orosz-lengyelországi Csensztochovban.

A székeskáptalanok hajdan hiteles helyek valának s tagjai, mint ma a közjegyzők, a jogszolgáltatás teljesítői. Bírói eskü, idézés, kihallgatás, birtokosztály, határjárás, beiktatás, végrendelet, stb. nem eshetett meg nélkűlök. E mellett tanítottak a káptalani iskolában, melynek tantervét már a XIV. századból ismerjük, s melyről Oláh Miklós érsek is említi, hogy ott tanúlt meg görögűl. Ez iskolához gazdag alapítványokkal bíró konviktus volt csatolva. Az apáczák, leggyakrabban előkelő családaink leányai, a nőneveléssel foglalkoztak; tanították az ezüst-, arany- és mindenféle selyemszálakkal készített úgy nevezett „apácza-varrás”-t, melynek nemesítő hatása népünk leányainak kézimunkáin, úgy nevezett varrottasain, ma is meglátszik. A férfi szerzetesek a föld- és szőlőmívelés mellett a festészetet, szobrászatot, sőt a kézműveket is gyakorolták. Báthory András tárnokmesternek a váradi Ferencz-rendűek közűl küldtek ácsokat. Mindnyájan pedig egyaránt fáradoztak a hazai tudományosság emelésén, mint krónikások, mint a régi klasszikusok és szent atyák műveinek másolói és díszítői. A váradi könyvtár gazdagságát már a XV. század közepén halljuk emlegetni; egyes, fényes kiállítású codexei ma is láthatók szétszórva a budapesti, esztergomi, bécsi, salzburgi, göttweigi, krakói, stb. könyvtárakban.

A nagyváradi vár keleti oldala. Feszty Árpádtól

A szellemi és kézi munkásság ily körében, a műtárgyak s emlékszerű épületek egyenes hatása alatt meg volt adva Várad polgárainak az alkalom képességeik kiművelésére, sőt azok érvényesítésére is. Maga a székesegyház a képírótól vagy szobrásztól kezdve az egyszerű kőmívesig, minden művésznek vagy iparosnak nyújtott foglalkozást. Váradi művészek, szobrászok, ötvösök, harangöntők nem is ritkák a középkorban; valamint a külföldi egyetemek anyakönyveinek lapjain s a magasabb tisztségek és méltóságok viselőinek sorában gyakran találunk váradi származásúakat.

Az egyháziak irodalmi működése iránt Várad polgárai is érdeklődtek; némelyek maguk is belé vegyűltek e munkába. Míg a püspökök Rogerius, Thuróczi krónikái s a Váradi regestrum kiadásával, Ilosvai István prépost törvényeink összegyűjtésével foglalkoztak: addig Egervári László bihari főispán régi codexeket másoltatott, Veres Balázs, Várad bírája pedig Verbőczi híres Hármaskönyvét fordította magyarra.

A vidék természeti szépségei s üdítő, gyógyító forrásai után csak kezét kelle kinyújtania a városnak. A környéken sűrűn állottak a nyaralók, s a Telegdiek, Pázmánok, Toldiak, Csákyak kastélyai és várai, melyekről a XVI. századbeli olasz Gromo is azt írja, hogy nagyok és szépek voltak. Fürdők benn a városban sem hiányoztak, de legnevezetesebb volt Szent László fürdője, mely szintén közel esett a városhoz.

A betegek, szegények ápolásáról s a halottak tisztességes eltemetéséről az úgy nevezett kalandos-társúlatok s a czéhek is gondoskodtak, de e czélra külön intézetek is állottak Váradon. Ilyen volt a „poklosok háza” s a „vakok telke”, melyeknek rendeltetéséről már nevök fölvilágosít; továbbá az ispotály, mely a város elaggott vagy elszegényedett polgárainak nyújtott menedéket, végre ama gyógyintézet, mely Szent László fürdőjében az úri rend fürdői mellett a vagyontalan betegek számára állott fenn.

De voltak Nagy-Váradnak nehéz napjai is.

A váradi püspökség a haza védelmének szent kötelességét is örökölte alapítójától. Várad püspökei zászlósurak, bihari örökös főispánok voltak; zászlóaljakat tartottak s vezettek a csatákba.

Várad már a XIII. század elején erős vár volt, Felső-Magyarország bástyája, Erdély kapuja, melyen sokszor megtört az ellenség hatalma; de a város vérbe, lángba borúlt mindig. 1881-ben véletlenűl rá bukkantak a föld alatt a régi várbeli székesegyház alapfalaira s a falak tövében egész réteg égett föld alatt a régi várbeli székesegyház alapfalaira s a falak tövében egész réteg égett föld tűnt elő vegyest emberi csontokkal. E jelenség magyarázatát megtaláljuk Rogerius váradi kanonok Siralmas énekében, mely elmondja, hogy a tatárok 1241-ben bevették Váradot s a székesegyházat a beléje menekűlt nőkre és gyermekekre rájok gyújtották. Szerencsésebb volt Várad 1474-ben, mikor a törökök véres fejjel vonúltak el falai alól, és 1514-ben Dózsa György pórjai ellenében, kik legalább a várnak nem árthattak.

Fráter György (Martinuzzi) váradi püspöknek, János király miniszterének államférfiúi lángelméje egy időre európai fontosságra emelte Váradot. A király ott tartotta udvarát, oda jártak a külföldi követek, ott kötötték meg a váradi békét, mely biztosította trónját az utolsó magyar nemzeti királynak.

Erdély különválásával Várad, mint végvár, a három szomszédos hatalmasság közt Eris almájává lőn, melynek bírásáért három századig versengtek. Rövid félszázad alatt három nagy ostromot állott ki (1557, 1598, 1604), miközben egyházai, középületei elpusztúltak, tudományos és művészeti kincsei szétszórattak és most mindenütt inkább találhatók, mint eredeti helyökön. És a ki a veszteségeket pótolta, a romokat fölépítette volna: a váradi püspökség sem volt meg többé.

Izabella királyné pártja, mint a nemzeti királyság hagyományosa, Ferdinánd király ellenében szövetkezett a reformáczióval. Az országgyűlés úgy Erdélyben, mint Váradon, mely akkor Erdélyhez tartozott, a püspökséget megszűntette, birtokait a kincstár számára lefoglalta.

Ez új fordúlatot Várad igyekezett fölhasználni, elérkezettnek látván az alkalmat arra, hogy szabad várossá legyen. Arra kérte a királynét: engedje meg, hogy egy várossá alakúlhasson egy bíró alatt. De Izabella kitérőleg válaszolt. Csak húsz év múlva érte czélját a város, mikor Báthory Kristóf erdélyi fejedelem Várad összes polgárait nemességre emelte. Czímert is adott a városnak: nyilt, arany korona fölött ágaskodó, koronás oroszlányt, mely első lábaival hosszú nyelvű harczi bárdot tart. A bárd kétségkivűl vonatkozás a város alapítójára, Szent Lászlóra, ki Várad egyik külvárosának, Olaszinak, régibb (XV. századi) pecsétjén szintén ilyen bárddal fordúl elő; ebből alakították a város mai czímerét. A váradi vár s a hozzája tartozó falvak, városok továbbra is fejedelmi kézen maradtak.

Várad e korban éles vallási surlódásoknak volt színhelye. „A különb-különb vallások között – mint egy akkori főúr írja – azt sem tudták az emberek, hogy hova legyenek.” A magyarok, kivált itt Debreczen és Várad vidékén, Kálvin tanaihoz hajlottak, s 1559 óta már nem annyira a katholikusokkal, mint inkább a lutheránusokkal, majd az unitáriusokkal küzdöttek. Ez utóbbiakkal egyik legnevezetesebb vitájok, mely akkor mindjárt nyomtatásban is megjelent, épen Váradon folyt le (1569) János Zsigmond fejedelem jelenlétében.

Mikor pedig Báthory Kristóf fejedelem a jezsuitákat Váradra betelepítette, akkor ismét a katholikusok kerekedtek fölűl, s az ellentétek 1587 húsvét vasárnapján útczai vérengzéssé fajúltak. Végre a következő évi meggyesi országgyűlés végzésével, mely a jezsuitákat száműzte, a protestánsok lőnek a helyzet uraivá Váradon. Iskolájok (gymnasium) csakhamar hírre emelkedett. A legjobb tanárokat alkalmazták benne. Maga a város mindennap más-más polgárember házánál három-négy tál ételt főzetett a szegény tanulók számára. Itt voltak iskolatársak 1580–1583-ban Pázmány Péter és Alvinczi Péter, kik utóbb, mint egy részről a katholikus, más részről a protestáns elvek vezérharczosai, oly elkeseredett vallási vitát folytattak egymással.

Majd az iskola mellett Szenczi Kertész Ábrahám nyomdát is állított föl, melynek termékei közűl mintegy száz munkát ismerünk; nagyobb részben magyar nyelvűek. E munkák közűl Károli Gáspár Szent Bibliája a kiállítás fényessége által tűnik ki s nyomatása helyéről Váradi Bibliának is neveztetik.

Mindez a tudománynak, a nemzeti nyelvnek új lendűletet adott és pezsgő életet keltett, melyet az időnkint itt tartott zsinatok, s az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok váradi tartózkodásai még fokoztak.

Nagyobb művészi alkotásokra ez a zaklatott, örökösen fegyverzajtól visszhangzó kor nem volt alkalmas. Báthory István és Bethlen Gábor fejedelmek sokat építettek Váradon, de munkásságuk csak a vár falainak megerősítésére s benn a várban paloták emelésére szorítkozott.

Szent László ős székesegyháza, bár csonkán és elhagyatva, még állt a várban, mikor (1618) Bethlen Gábor fejedelem a vár fölépítését elrendelte. Az egykorú krónikás, Szalárdi, említi, hogy a romladozó székesegyház ekkor földig letöretett, s köveit az építkezésnél fölhasználták. A székesegyházzal együtt elpusztúlt Szent László sírja is. Csak a szent királyok érczszobrai állottak még a vár udvarán. Megható kegyelet nyilatkozik a történetíró (Istvánffi) ama tudósításában, hogy azok annyi ostrom közben is sértetlenűl maradtak, mert az ellenség golyói mindig kikerülték őket.

A törökök kivonúlása után épűlt székesegyház Nagy-Váradon s mellette a református templom. Feszty Árpádtól

Az 1660-ik év rettenetes veszedelmet hozott a városra. A szerencsétlen szász-fenesi csata után előbb a halálra sebesűlt fejedelmet, II. Rákóczy Györgyöt szállították Váradra, ki itt el is húnyt; majd jött a törökök győzedelem-ittas tábora s ostrom alá fogta Váradot. Hasztalan volt a hosszú, hősi védelem, melyben a váradi diákok virága is elvérzett. A megfogyott és kiéheztetett őrség végre szabad elmenetel föltétele alatt kénytelen volt a várat föladni. A lakosok leginkább Erdélybe futottak, hol Torda és Deés városokban találtak menedéket, mint hitték, ideiglenesen, de nem látták többé atyáik örökét. A váradi gymnasiumnak egyik tanítója is, mikor a következő 1661. évben egy kis könyvet adott ki épen Váradnak „Az kereszténység védoszlopának megdűléséről”, a czímlapon így nevezi meg magát: „Püspöki János, Váradról elbújdosott tanító”. A Várad elvesztése miatti általános megdöbbenést eléggé jellemzik az egykorú Bethlen Miklósnak eme szavai: „akkor fogadám fel …, hogy az hajamot el nem vágattatom, valamig Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja”. Ekkor pusztúlt el történelmünk és sok család nagy kárára a káptalani gazdag levéltár, és elpusztúltak a régi Várad utolsó műemlékei, a királyi szobrok is. A török ágyúkat öntetett belőlök.

Mikor végre Várad harmincz évi szolgaság után, 1692-ben a törököktől megszabadúlt: vár és város csupán romhalom vala.

Váradot újonnan kellett alapítani, s e föladat most ismét a váradi püspökségnek jutott, mely a törökök elvonúlása után másfél százados száműzetéséből visszatért. De a várban már nem foglalhatta el ősi helyét; Olaszi külvárosba szorúlt. Itt építtette azt a kis egyházat, mely akkor egyetlen egyháza volt Váradnak és székesegyháza a váradi püspökségnek.

Múzeumokban előfordúl még itt-ott egy kis réz érem, melynek egyik lapján ez áll: In (néha Pro) Necessitate Varadiensi. Ez érem keletkezésének története pedig az, hogy Rákóczy Ferencz 1703-tól 1710-ig ostromoltatta a váradi várat, miközben a várőrség pénz dolgában is nagy szükséget szenvedett. Becker István császári várparancsnok tehát összeszedetett minden rezet és érczedényt s abból verette ezt a pénzt.

A hét évi ostrom alatt az a kevés épület is elpusztúlt, a mi a törökök kiűzetése után keletkezett. Várad újraépítésének munkáját ismét elűlről kellett kezdeni. A főnehézség úgy a városnak, mint vidékének csaknem teljes néptelenségében állott. „Az belényesi vidéken kivűl … 5–6 falujánál, melyekben emberek laknának, nincs több Excellentiádnak” – írja gr. Csáky Imre püspöknek a tiszttartója. Megdöbbentő Várad vidékének azon kori összeírása, mely a községek neve után majd mindenütt azt jegyzi meg: „fölégetve, elhagyatva”. Még 1720-ban is csak 216 polgára van a városnak; a vásárok, korcsmák, mészárszékek összes évi jövedelme 200 frt.

A nagyváradi római katholikus székesegyház és püspöki palota. Dörre Tivadartól

Nagyobb lendűletet adott a város alakúlásának gr. Forgách Pál püspök, ki a mai székesegyház és püspöki palota, valamint az úgy nevezett Káptalansor alapjait vetette meg (1752), és pedig nem kevesebb merészséggel, mint genialitással, kivűl a városon, de szép és téres magaslaton. Csatlakoztak hozzá a nemes munkára a káptalan tagjai, jelentékeny áldozatokat téve a város jövője érdekében. Gyöngyösy György, Istvánnak, a költőnek családjából, kórházat alapitott az Irgalmas-rendűek vezetése alatt; Szenczy István klastromot épített az Orsolya-apáczáknak s abban leányiskolát nyitott; Csik-Rákosi Salamon József árvaházat, Alapy János konviktust állított föl. A szerzetesrendek közűl is a premontreiek, pálosok, ferenczesek, jezsuiták, kapuczinusok új klastromok, egyházak, iskolák építéséhez fogtak, de nem a régiek helyén, mert azok legtöbbjének még nyoma sem maradt fönn. A kihalt város ereibe vissza kezdett térni az élet. A hajdani országos hírű váradi vásárok, melyeknek mindegyike két hétig tartott és Brassó kereskedőivel összehozta a gömöri vashámorosokat és Pestnek, Pozsonynak divatczikk-árúsait, ismét megújúltak, s a régieknél nem kisebb látogatottságnak örvendtek. Kezdetét vette a vármegyei élet is. A megyei gyűlések, melyek a törökfoglalás előtt hol egy, hol más helyen, többnyire szabad ég alatt, a fő- és alispánok birtokain tartattak, most Váradon nyiltak meg. Mindezek Váradra vonzották a megyei tisztviselők s a vidéki urak, a Baranyi, Bölöni, Beőthi, Csanády, gr. Csáky, Dobozy, Ercsey, Fényes, Fráter, Gázsy, gr. Haller, gr. Kornis, Klobusiczky, Miskolczy, Reviczky, Sánta, Szlávy, Tisza, Ugray, Vay, stb. családok tagjait is, kik megízlelvén a városi élet örömeit, eleinte legalább a telet töltötték Váradon, utóbb pedig állandóan itt telepedtek meg. Ma is megismerhetők azok a franczia ízlésű, kettős fedelű úri házak, melyeket, kivált Olasziban, ekkor építettek.

Új útczák, új városrészek keletkeztek; új iskolák, intézetek támadtak. Fölállíttatott a görög-katholikus püspökség is (1777) s a váradi ős püspökség birtokaiból részt kapott, hogy legyen osztályosa Szent László nemzeti hagyományának is, mely az ország vallási, erkölcsi, politikai s általában műveltségi megszilárdúlásában áll.

A polgárság szintén mindenkor megtette a magáét saját városának emelésére. Ennek buzgóságából szintén keletkeztek új közintézetek. A régiek nagyobb lendületet nyertek s előbbeni szerény házaik helyett tekintélyes épületek, olykor paloták támadtak.

Római katholikus iskolája, melyben a múlt század elején még csak két tanár működött, előbb főgymnasiummá, majd jogakadémiává emelkedett, s ma már egyetemi épületnek is beillő palotában terjeszti a tudomány áldásait. Körűle csoportosúlnak az elemi iskolák több mint nyolczvan tanítóval; a kereskedelmi és főreáliskola, a tanító- és tanítónő-képezde, a fiú- és leánynevelő intézetek. A műveltebb közönség számára kaszinók, olvasó-körök állnak kényelemmel s a szellemi képzés eszközeivel.

Régi, falusias ispotálya helyén ma már a biharmegyei közkórház emelkedik, s míg a város gyermekeit bölcsőházak, kisdedóvók, árvaházak karolják föl, az elaggott vagy elszegényedett polgárok ápoló intézetekben találnak menedéket. Készűl a városi vízvezeték is, melynek költségeire Pável Mihály görög-katholikus püspök tízezer forintot adott.

De Várad, mely határának szűk terjedelme miatt nem lehetett földmívelő várossá, s csak bortermelése volt jelentékenyebb, – egyenesen az ipar és kereskedelem terére volt utasítva. És itt fényes sikereket ért el, kivált mióta bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek támogatják, s a vasútak, a posta- és távíró-vonalak hat irányban kötik össze a világgal. Azóta egymásután keletkeztek benne a gőzmalmok, nyomdák, közvágóhíd, közraktárak s különféle (szesz-, tégla-, szikvíz-, stb.) gyárak. A forgalom egyre növekszik s az idegenek befogadására új, kényelmes, mondhatni fényes vendégfogadók épülnek. A város népessége is folyton emelkedik. A múlt század 216 polgára helyett ma már harminczkét ezernél is többet számlál, és közel jár ahhoz, hogy a székesegyházat, melytől régente egy negyedórányi puszta tér választotta el, körűlfogja házsoraival. E puszta tér ma már Schlauch-tér; így nevezte el a város mostani püspökéről, ki azt ép oly szép, mint kellemes parkká alakíttatta át a város közönségének élvezetére. A székeskáptalannál megalakúltak az úgy nevezett literarium stallumok oly egyházi férfiak kanonoki javadalmazására, kik tudományos működésökkel tűnnek ki. E káptalan tagjai közűl Pray, Schönvizner, Ocskay, Szaniszló, Fogarasy, Fejér György, Hoványi, Szilasy, Rómer, Fraknói, és még annyian mintegy a Vitéz püspök tudósainak körét varázsolták vissza Váradra. Az irodalmi és tudományos élet élénkségének bizonysága, hogy Váradon ma öt hírlap jelenik meg, s a statisztikai kimutatások szerint egyike azon vidéki városoknak, melyekben legtöbb könyvet vásárolnak.

Szent László király ereklyetartó ezüst mellszobra (a győri székesegyházban) és váradi egyházi ezüst kannák a XV. századból (a Magyar Nemzeti Múzeumban). Dörre Tivadartól

A képzőművészet is, mely a Rédey-kertbeli sarcophagon s a megye háza és a püspöki palota nehány olajfestményén vagy a székesegyház egy-két sikerűltebb oltárképén kivűl alig mutathatott föl egyebet, ma már polgárcsaládaink hajlékaiba is beviszi nemes termékeit, s újabban oly műkincsekkel gazdagította a várost, mint az Ipolyi-féle gyűjtemény, mely román-, gót- és renaissance-kori műtárgyaiban, hazai képírásunk alkotásaiban, de leginkább ritka gobelinjeiben és keleti szőnyegeiben valóságos kincs.

A gr. Forgách építette székesegyház, melynek eddig csak kupoláját díszítették a múlt század egyik jelesebb művészének, Schöpfnek falképei, minden részében megtelt ékes festményekkel, melyeket az egyház védszentje, Szűz Mária életéből s az egykor Váradon tartott istenitéletek történetéből Storno Ferencz festett falaira. A város fölött kimagasló püspöki palota főtermét, mely a homlokzat közepén két emeletnyi magas, ugyancsak Storno ecsetje népesíté meg Szent László legendájának és Várad nevezetesebb főpapjainak alakjaival. A palotát környező, terjedelmes díszkertek már rendezvék; és lesz idő, talán már nincs is messze, mikor Szent László új székesegyházának még hiányzó külső kupolája és oszlopos előcsarnoka is kiépül, mikor e csarnok előtt Szent Lászlónak lovas érczszobra ismét állni fog, mint hajdan. Talán sikerűlhet még annak is módját találni, hogy Szent László ereklyetartó mellszobra visszakerűljön Váradra. E szobor ezüst, aranyozva; öntött, vert, vésett és áttört munka a XV. század elejéről, csak koronájának felső része későbbi. A korona alatt nyilás van a fej üregébe, mely a szent király ereklyéjét rejti. Kár, hogy a zománcz a szobor arczáról már egészen lepattogott, s csak a ruházaton van meg, mely gazdag színpompájú királyi öltöny gyanánt borúl a vállakra. A szobornak már mű-becse is nagy, melyet a hozzá fűződő vallásos és nemzeti emlékek még fokoznak.

Nagy-Várad vasúti főállomása a Körös jobb partján, Olasziban van, mely városrész már a XII. században e néven említtetik. Első lakosai olaszok lehettek, kik Esztergom, Székes-Fejérvár városok alakúlásánál is szerepeltek.

A pályaházból kilépve, szemben a római-katholikus székesegyházat látjuk kettős tornyával. Mellette egyik oldalán a püspöki palota, másik oldalán a Káptalan-sor és a papnevelő-intézet emelkedik, mely utóbbit megnagyobbítani és benne szép kápolnát emelni Schlauch Lőrincz püspöknek első gondja volt. A püspöki lak és a vasúti pályaház közt elterűlő kertben fog épülni a múzeum Ipolyi gyűjteménye s a biharmegyei történelmi egylet műtárgyai számára.

A vasúttól hársfasorokkal szegett, egy kilométer hosszú, egyenes úton Biharmegye kórháza mellett a Páris-pataka hídjához érünk, hol az út két felé válik. A balkézre eső félköralakban a Körösön álló Nagy-hídra, s ezen túl ismét balra, Kolozsvár felé visz, egyenest pedig, a vár mellett, a meleg vizű fürdőkbe. A jobbkézre eső út, mint Fő-útcza, végig megy Olaszin, mely mindenütt a Körösig terjed, s itt a Kis-hídon át Szent László terére vezet.

A Püspök-fürdő kelet felől. Feszty Árpádtól

E két főút között középpont a Széchenyi-sétatér, mely körűl csoportosúlnak a megye- s a városháza, a régi jezsuita kollégium helyén a görög-katholikusok finevelő intézete és a Széchenyi-vendéglő. Ugyanitt van a Tisza-család ősi háza is; ebben született Tisza Kálmán (1830), a város jelenlegi képviselője s Magyarországnak másfél évtizedig kormányelnöke. A Tisza-ház szomszédságában áll a már említett régi, kis székesegyház, és ennek hátterében a helvét hitvallásúak csínos tornyú temploma, mely 1784-ben épűlt. Első papja Keresztesi József volt, ki koráról érdekes emlékiratot hagyott hátra.

A Fő-útczának mindjárt kezdetén, balra, az Irgalmas-szerzet rend- és kórháza emelkedik, szemben vele pedig az olaszii római-katholikus plebánia-egyház. Lejebb, jobbra, az Orsolya-apáczák klastromát s nagy leánynevelő intézetét találjuk; ezen túl, ismét jobbra, a premontreiek, hajdan a pálosok kéttornyú egyházát; e mellett a főgymnasium és a jogakadémia épületét; s ennek háta mögött, egy szerény, kis útczában Szigligeti Edének, a magyar drámai költészet egyik legjelesebb képviselőjének és népszínmű-irodalmunk megalapítójának, kissé odább pedig Szilágyi Dezső igazságügyi miniszternek szülőházát. E tájon van még a róm. kath. finevelő intézet, melynek Szaniszló Ferencz püspök palotaszerű házat épített; és Nogáll János püspök árvaháza, mely a város e részének valóságos áldása.

Szent László tere a Körös balpartján már más városrészben van, mely Új-városnak neveztetik. A tér négyszögű s ennek oldalain emelkednek a görög-katholikus székesegyház és püspöki palota, a görög-keleti egyház és finevelő-intézet, a Sas-vendéglő, Szent László plebániai egyháza, a nagyváradi takarékpénztár s a főreáliskola épülete, a múlt században róm. kath. püspöki lak. E téren s az itt kitorkolló útczákon van Várad iparának és kereskedelmének góczpontja. A földszintet s néhol már az emeletet is műhelyek, boltok, fényes kirakatok foglalják el.

Szent László terétől délre esik a Rédey-kert, hol egykori tulajdonosa, Rhédey Lajos gróf egy bizarr alakú mauzoleumot építtetett, melyben neje (1804), s utóbb (1831) ő is eltemetetett. A grófné temetésekor Csokonai itt szavalta el hattyúdalát „A lélek halhatatlansága” czímű híres költeményét; Ferenczy István szobrászunk pedig a benne levő márvány sarcophagot készítette (1834). A kert most nyilvános mulatóhely, s a lövőház helyiségeűl is szolgál.

Ugyancsak a Szent László terétől nyugatra, a Teleki-László-útczán áll az Irgalmas nénék nagy jótékony intézete; átellenében meg a helvét hitvallásúak másik, már e században épűlt kettős tornyú temploma; ezen túl a nagy vásártérre visz az út. Keletre pedig a Szent László terétől, a Kapuczinus-útczán van a kapuczinusok klastroma s a Sas-útczán a zsidók imaházának keleti stílű kupolája emelkedik.

Odább kelet felé az egykori Nagy-piacz terűl el, mely a régi, elpusztúlt Várad helyén keletkezett. E tájon állott az a ház is, melyben Pázmány Péter, Magyarország bibornok-primása, az antireformácziónak vezére, a magyar próza egyik mestere született (1579).

A Nagy-piaczon túl tovább napkeletre a várat találjuk öt szegletre épűlt tégla-bástyáival, két kapujával és vízi árkaival. A vár keleti oldalához Velencze külváros támaszkodik, melynek végéről gyönyörű kilátás nyílik a Körös-menti hegylánczra. Ennek egyik kimagasló csúcsán emelkedett az első premontrei monostor hazánkban, melyet II. István király alapított, ki ugyanott temettetett el. Most a mellette levő hegyen a Kálvária egyháza emelkedik. Szemben a Királyhágó kékellik; a háttérben a kalotaszegi havasok fehérlenek; jobbra a Somlyó-hegy áll, melynek lábainál a nagyváradi fürdőhelyek forrásai fakadnak.

E fürdőhelyek vize hatására nézve a világhírű Gastein, Teplicz, Plombières, Römerbad gyógyforrásokkal egy csoportba tartozik. Nagy-Váradról kocsin egy óra, vasúton félannyi idő alatt jutunk el hozzájok. Szelíd halmok között, szép völgyben visz az út, mely közben két kis falut is találunk, egyik Szőlős, a másik Szent-Márton a premontrei rend múlt századi kastélyával. E falun túl, hegyek alatt, erdők között szemünkbe tűnnek a fürdők, balról a „Püspök-fürdő”, vagy ősi nevén: „Szent László fürdője”, jobbról a „Felix-fürdő”.

A Szent László fürdő vizének hőmérséke: + 34.3° – + 40.7° C. Külső használata (fürdés) kitűnően hatásos: idűlt csúzos, köszvényes, görvélykóros bántalmaknál; bőrbetegségeknél; törések és ficzamodások által okozott merevedéseknél; az aggkorral járó gyöngeségeknél, idegbajoknál; női betegségeknél, stb. A fürdő-épületek csinosak és kényelmesek; legújabban külön társalgó-, táncz-, stb. termekkel bővűltek. Az erdő alatt szép kápolna áll. Szórakozást nyújtanak: állandó zenekar; csónakázás a Lotos rózsái között, melyekről e mű „Bevezető kötet”-e is megemlékezett (251. lap); séták az erdőben, az új majorhoz, hol fris fejjel, vajjal szolgálnak; kirándulások Váradra s a szomszéd Felix-fürdőbe.

A Felix-füdő Helcher Felix premontrei kormányzótól (1711) vette nevét, ki e fürdőt újra felkarolta. Ősi neve: Szent Márton fürdője, így említi Szalárdi krónikás is. Vize hasonló gyógyerejű, s épen olyan látogatottságnak örvend, mint a Püspök-fürdő.

A váradiak szeretik a munkát, de a mellett a szórakozást, a mulatságot is. Templomaik nem üresek, de a sétaterek, a mulatóhelyek is népesek.

A mai Nagy-Várad fiatal város, csak a múlt században keletkezett; a régi eltűnt. Belőle csupán a vár maradt fönn csonka körfalaival. Régi hadi fontosságát az is elvesztette. De mégis van fontossága. A honfiúi kegyelet ma is el-elzarándokol hozzája és keresi ott Szent László hamvait. Nem találhatja ugyan meg, de talál helyettük lelkesedést, ihletet, hogy alkothasson szépet és nemest s végezzen férfi munkát, mint Nagy-Várad szülöttei közt annyian.

Nagy-Várad czímere. Dörre Tivadartól