Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Zagyvától a tokaji hegyig.

A Zagyvától a tokaji hegyig.

A mátraalji síkság. Kandra Kabostól

A Mohi puszta. Kimnach Lászlótól

A Zagyva vonalától keletre és éjszakkeletre háromszöghöz hasonló síkság terjed a Tisza jobb partján egészen a Sajó torkolati védékeig. Nyugati és éjszaknyugati szélei a Mátra- és az evvel kapcsolatos Bükk-hegység alá futnak, melyek közűl kivált az előbbi hirtelen szökkenéssel emelkedik ki a lapályból, hogy mintegy bástyafallá tornyosúljon azonnal. A harmadkori vulkáni forradalom idején történt, hogy a Mátra hatalmas főcsúcsa, a Kékes, oly tekintélyes magasságra emelte föl kemény trachyt fejét, s azóta állandó szemlélője a lábai alatt terjengő síkság jó és balsorsának.

A Kékes-tető a legfelső messzelátója a Mátrának. Szép tiszta időben meglátszik ide a „szőke Tisza” ezüst vonala is, míg az Alföld rónáin minden irányban egészen a ködbe vesző végtelenségig elkalandozhat a szem. A Bükknek pedig, mely jóval közelebb hajlik a Tiszához, minden valamire való orma, sőt egész déli és keleti oldalának minden emelkedettebb pontja mind-megannyi „Tisza-látó”. A helyi hagyomány mondát is tud e nagyszerű kilátásról. „Midőn – úgy mond – őseink e hazát megszállották, a vén Örs vezér fölment a „mi daróczi hegyünk”-re és körűljáratván tekintetét, arczczal a Tisza felé fordúlt, hosszú ősz szakállát két ágra választá s e két ágra mutatva adá ki vitézeinek a vezéri szót: „Emerre két felé tartsatok és foglaljatok ama nagy folyóig!”

A mátraalji síkság egyik legszembeötlőbb bizonysága annak a tapasztalatnak, hogy „az Alföld egészben véve lépcsőzetesen összerakott síkok mozaikja, melyek közűl a magasabbak szabálytalan görbületű határszélekkel hajlanak át az alacsonyabbakba”. Ez a Tisza ide eső vonalának 85–90 méter közt váltakozó magasságától 170 métert is haladó magasságokig emelkedik, s így egészben véve nyugatról keletre ereszkedő rézsút lap; ez a lejtősödés azonban oly lassú, hogy a szem észre sem igen veszi. A fölszín sík egyenessége oly egyenletesnek tűnik föl, hogy télen egy befagyott nyugvó tengernek, nyáron pedig óriás terített asztalnak látszik. Egyhangúnak, vagy épen unalmasnak azonban mégsem mondható, mert már itt helységek is, erdők is jóval sűrűbben tünedeznek föl, mint az Alföldnek innen délre esőbb tájain. De meg a hegységek szomszédsága patakokkal is élénkíti, melyek mind vagy a Tiszába, vagy annak nagyobbacska mellékfolyóiba ömlenek. E patakok közt van egy, a Hejő (hév folyó), melynek meleg vizét a legszigorúbb tél sem tudja jégkéreg alá kényszeríteni. Ez a meleg patak a Bükk alján fakadó Tapolcza nevű hévforrás lefolyása. Azonban legszebb e síkságnak a nyári tengere, a selyemfénynyel hullámzó délibáb, mely minden fényesebb napon el-elönti a rónaságot, mintha folyvást fenn akarná tartani egykori ősének, a valaha itt hullámzott igazi tengernek az emlékezetét, vagy mintha igazat akarna adni a népregének, mely a délibábot tündérnek személyesíti, ki, mint csodaszép királyleány, jegyese volt az itt uralkodott Csörsz avar királynak. Ez az egybekelés előtt sírba szállt; de a tündér holta után sem szűnt meg őt szeretni. Szereti még ma is; de a sírját nem tudja; azt jár keresni e vidékre. Ezt a szép regét így szólaltatja meg Tompa:

Nézzétek Délibábot! .. Verőfényes napon, Meg-megjelen remegve A sík határokon. Az alföldnek vidékin Tűnő szárnyon lebeg,

Csörsz nyughelyét keresve És nem találva meg. S kesergvén most is, a kit Hajdan könyezve várt: Elönti könyözönnel Körűl a láthatárt.

A víz elmente után az itt felejtett tengerszemek még jó sokáig akadályúl szolgáltak abban, hogy az alantasabb részek megszállhatók legyenek. Több mint valószínű azonban, hogy ezen idők kőkorszakának hegylakói már elég korán birtokukba vették a mély földet és azt czölöp-építkezéseikkel lakó helyökké, sőt erősséggé alakíták. Nagy szárazságban, mint példáúl 1863-ban, Ároktőnél (Borsod) a Tiszából czölöp-sorok ütődnek ki. Bábolnán, a szomszéd helységben, hasonló dologról beszélnek az öregek. Ezen czölöpsorokat a „győr”-ök korából való hídfőknek vélik, holott inkább czölöpépítési maradványoknak vehetők azon korból, midőn a Tisza folyása sokkal alább esett dél felé, a felszín pedig majdnem a mostani mederrel volt egyenlő. Czölöpépítési nyomok a Mátrához közelebb eső Füzes-Abonyban (Heves) is merűltek föl.

A neolith-kőkorszaki ember gyarmatosítása utóbb meg abban állott, hogy „hada” (családja) számára alkalmas tüzelő helyet nézett ki a természet által megerősített hegyormon vagy halmon, mely a könnyű hozzáférhetéstől el vala zárható. Az őr-tornyot a messzelátásra alkalmas helynek kellett pótolnia. Másik fő kellék az élő víznek közellétele volt, tehát források mellett, vizek mentében szálltak meg. Az így kiszemelt helyet azután vízárokkal és gyepüzettel földvárrá erősítették, mely a család szentélye, isteneik lakóhelye és értékes holmijok tárháza lőn; közös tűzhely, hol vastag edényeikhez mért hatalmas tűz mellett készítik ételeiket és égetik edényeiket.

Az ős tüzelőhelyek képe időről időre változik. A neolith-kori békés családi hadat a bronz- és vas-korszakok előre haladottabb és harcziasabb törzsei váltják föl. Az ős földvárak kézről kézre jutnak s idővel mind magasabb dombokká nőnek.

Tisztán kő-korszaki halmot az egész Mátraaljában nem találunk ugyan, de alapjában mindegyik kőkorszaki. A legtöbbnek még ma is 20–25-szörös a rétegzete, mely rétegek alatt nem egy-két emberöltő, hanem régiségeik jelleméhez képest századok szunnyadnak. Századoknak legendái vannak azoknak mindenikében eltemtve. A nép az őskor ezen kegyeletes helyeit más-más néven nevezi. Leggyakoriabbak a „földvár”, „testhalom”, „tetemvár” és „kunhalom” nevezetek.

A hunok és avarok rövid uralma itt több nyomot hagyott, mint az őket megelőzött lakosoké összesen. Így az avaroktól valók azon bámulatos honvédelmi munkálatok, melyeket egy részben a Győr és Györk helynevek és más részben azon sánczok tűntetnek föl, melyek ma is méltó csodálkozást keltenek. Ezeket vidékünkön Csörsz-, másutt Ördög- és Tatárároknak nevezi a nép. És Ároktőnél a Csörsz-árok még most is óriás alkotmány, mert szélessége 7.5 méter, magassága félakkora. Egy ideig a hegynek tart, majd meg nyugati és keleti ágra szakad. A rege meséje a nyugati ághoz van kötve, mely Szihalom alatt hevesi területre lép és Árokszállásig nyomozható. A keleti a hegyaljban haladva tarta Sajónak. Oszlártól (Ároktő fölött) szintén van egy Csörsz-ároknak kiindúlása, mely a hegy alatti fővonalat Gelej fölött metszi.

Van nyoma a Mátraalj varsány, bessenyő és kozár lakosainak a helynevekben. Ezeket részben bennszülötteknek tekintjük. Abból, hogy a helynevek közt szláv eredetű mindössze csak egy-kettő fordúl elő e területen, azt lehet következtetnünk, hogy a magyar foglalás azt már a rokon fajok által megszállottan találta. Ezek aztán jobbára a fejedelmi ház közvetlen alattvalói lőnek. Az Árpád-ház ugyanis Eger táján és Borsodban szintén kapott osztályrészt. A Mátrában, a névtelen jegyző szerint, Edö és Edömér szabad kunjai lettek az urak, hatalmuk kiterjedvén a Mátraalj egy részére is. A mi a Tarna és Zagyva vizek mentén nem a mátrai Aba-nemzetségé volt, az a „hevesi vár”-hoz tartozott. A Bükkben és alján az Eger és Ostoros vizek melléke a fejedelmi házat uralta. A Bükk közepén és alján a Tiszáig Acsádnak (kit a hagyomány fiával, Örssel, téveszt össze) kunjai, a Bükk sajómenti szélén Böngér fia, Bors, szállnak meg. A Bükkaljban csak szórványosan fordúlnak elő a „borsodi vár”-nak alávetett helyek. A letelepűlteket kunoknak nevezi a krónika. Hogy részben bessenyők és avar bennszülöttek voltak, a helynevek bizonyítják.

Úgy a Mátra, mint a Bükk tele vannak az ősvallás alig bolygatott szentélyeivel; azonban az „áldozókő”, „imókő”, „hamuhegy”, a „bábaszékek” (sziklaszobrok), a „kaptárok” (pogány mauzoleumok), mint nem síkságunk jelenségei, majd más helyen jönnek szóba. De a síkon is találunk nyomaira a magyar ősvallási fölfogásnak, noha inkább csak a helynevekben és temetőkben. Borsodban a „Bába” és „Igriczi” helynevek jellemzők. Bába, nevének mythologiai vonatkozása szerint, szent helye lehetett az ős vallásnak. Elkeresztelték ugyan Hejő-Szentpéternek, de a tiszai nép gyakorlaton kivűl hagyá ezt a nevezetet. Igriczi„hegedős”-ök (joculatores) lakó helye volt, kiknek papi és énekmondói szerepet tulajdonít a magyar mythologia.

A pogány Tonuz-Aba egyik unokája Tomajon már apátúrságot alapított, hogy makacs ősének bűneért Istent kiengesztelje. Legrégibb monostoraink közűl nem egynek a kegyeletes engesztelés veté meg alapját másutt is. Lehet, hogy a Mátraaljban is. Nem maradhatott azonban monostor nélkűl az Alföld sem, miután már Szent-László korában nemesi erénynek tartotta a magyar a barátok pártolását. Itt van a százdi monostor (Borsod), melyhez Géza és László vezérek korának emlékei kötvék. Százd, melyet azóta a Tisza elmosott, 1400-ban még monostoros előnevet viselt. A poroszlai apátúrságnak (Hevesben) középkori kéttornyú egyháza egyike vala a Tisza-vidék legkedveltebb szent helyeinek. A debrői apátság festményes altemploma elkerűlte az idők viharát. A saári monostort Aba Samu király építette. Kedvelt mulató helye volt neki e monostor, mely még ma is fennáll ugyan, de már régen gazdasági épületűl szolgál. A hozzá tartozó pinczék egyikében, hová a barátok a Tisza melletti csatában elesett király testét örök nyugalomra helyezték, a temetkezés helyét jelölő fölíratos sírkő még ma is megvan.

A mi az egyes községi vagy plébániai egyházakat illeti, ezeknek az alapját már a szent király veti meg, rendelvén, hogy minden tíz község közösen építsen egyházat. Ezeknek száma gyorsan szaporodott, mert a nemesség vetekedett e részben a püspökséggel, melynek pedig birtokai javarészben szintén mátraaljiak. Egyházuktól kölcsönzék neveiket Borsodban Fejéregyháza (puszta), Szent-István, Sajó-Petri, Hevesben Tarna-Szent-Miklós, Szög-Szent-Iván. A hitélet legvirágzóbb kora a XIV. század vala, melyből papot tartó egyházat ötvennél többet ismerünk.

Ma e terület helységei mind élénk mezei gazdálkodást űznek áldott földeiken; az egyes vidéki góczpontokon azonban a helyi ipar és kereskedelem is eléggé virágzik. Különösebb föllendűlés minden téren főleg 1848 óta tapasztalható, midőn a jobbágyság megszűntetése egészen új világot nyitott a föld népe előtt is. Az 1867-diki kiegyezés óta lefolyt alig huszonkét esztendős alkotmányos szabad élet rendkivűli haladást szűlt úgy a szellemi, mint az anyagi művelődés terén. Az egész nagy vidék kikelt egykori elszigetelt életéből s belépett az eszmék és az élet forgalmába. Míg a közoktatás, valamint a községi és megyei élet czélszerű szabályozás a közművelődés előbb menetelének adott hatalmas lökést: addig a közgazdasági élet emelése s különösebben a közlekedés eszközeinek javítása és szaporítása a közjóllétet mozdítá elő.

A mátraalji síkságot egész éjszaki szélességében keresztűl vágja a katonai szempontból is annyira fontos budapesti-kassai vasútvonal, mely Hatvannál nyit kaput e területre, s Miskolczon túl Alsó-Zsolcza fölött a Hernád völgyébe fordúl be. Ebből éjszak felé két rövid szárnyvonal is ágazik ki, melyek közűl az egyik Vámos-Györktől Gyöngyösre, a másik pedig Füzes-Abonyból Egerbe és vissza járatja kisded vonatait. A másik vasútvonal a nyugoti szélen a jászberény-hatvani, mely, habár e földet csupán érinti, de mégis legközelebbi útvonala a Jászságnak síkságunkhoz, melyhez nem egy érdeke köti. A harmadik vasútvonal a dél-éjszaki irányú kisköre-heves-kaáli, mely mint egy óriási kar nem csupán a hevesi alföldet és folytatólag a Mátra nagyobb részét öleli át, hanem a keleti (nagy) Kunságot is összeköti a felfölddel. Tervben van és előmunkálataiban már annyira előrehaladott, hogy itt méltán említésbe jöhet a Debreczen tájáról kiindúlandó azon vonal, mely területünket Csegénél és Polgárnál megközelítvén, Poroszlónál készűl átlépni a Tiszát, hogy útját Füzes-Abony felé folytassa.

A Bükkaljnak, mely különben nem valami nagy darab föld, éjszaki irányú vasútja nincsen, hanem annál jobbak országútjai, a mint hogy Borsodban az útnak egészen kifogástalanok, mi Hevesre csak vidékenként mondható.

Az említett vas- és országútak mindenütt áldott és jól mívelt területeket szeldelnek át, melyeken a helységek nem oly népesek ugyan, de jóval számosabbak és sűrűbbek, mint a nagy Alföldön. Akármely irányban haladjon itt az útas, minden felől karcsú, sugár tornyok integetnek felé, hol egyesével, hol párosával, vagy még nagyobb számmal is, melyeket fáktól árnyalt földszíntes házseregek vesznek körűl. A főváros felől érkezőnek elsőben is Hatvan városa köti le a figyelmét nemcsak fontos góczpontúl szolgáló nagy vasúti állomásával, hanem nagy területet borító házsoraival is, melyek közűl több templomon kivűl egy búbos födélzetű nagy kastély, több emeletes középület és gyár emelkedik ki. A város nagy kiterjedéséről itélve, alig hinné az ember, hogy lakossága csak 5.000 lélek felé jár. Egykori nevezetes várából ma romok is alig vannak. Nevezetes emlékű Magyarország történetében az 1525 július 4-én Hatvanban tartott országgyűlés, melyen a köznemesség egészen legyőzte a vele már régóta küzdő főrendűeket és az országnak saját kebeléből való legnagyobb jogtudósát s leghatalmasabb szónokát, Verbőczy Istvánt, a „Hármas könyv” halhatatlan szerzőjét, emelte a nádori méltóságra. Innen kezdve a vasútnak Miskolczig haladó egész vonalán gyakran nyílik alkalma az útasnak nyáron a déli órákban a délibáb káprázatos tüneményében gyönyörködni. A legközelebbi szárnyvasút kiindúló pontja, Vámos-Györk felé közeledve, mind határozottabb körvonalakban bontakozik ki előttünk balra a Mátra széles alapú kúpja, a Kékes (969 méter), melynek valóban gyönyörű kék színe még mosolygóbbá teszi ezt a kies vidéket, melyen a határtalannak látszó síkság éjszaknyugati széle majdnem minden átmenet nélkűl egyszerre 1.000 métert haladó hegyhomlokzat tövébe ütközik. Maga Vámos-Györk kisded gazdálkodó község, melyen túl balra Karácsond népes falu vonja magára figyelmünket díszes úri lakaival, meg a Beretvás- és Gönczy-féle nagyobb mintagazdaságokkal. A következő nagyobb vasúti állomás a két oldalán fekvő Kaál és Kápolna helységekről veszi nevét. Itt igen nevezetes a Károlyi grófok nagyszerű mintagazdasága. Itt szeli át a hatvan-miskolczi szárnyvonalat a Kis-Újszállástól a Mátra vidékére futó új vasút, mely Köre nevű helység mellett lép át a Tiszán s nyilegyenesen fut be a kaál-kápolnai állomásra, oldalvást hagyva útjában Tisza-Nána, Heves és Erdőtelek jelentékeny gazdálkodó községeket. Odább Füzes-Abonynál, honnan az egri érsek puszta-szikszai nyaralója és uradalma közelében Eger felé ágazik ki egy második szárnyvasút, majd e nagy s élénk forgalmú gazdálkodó falun túl nem sokára már Borsodmegye területére, Szinhalomra érünk, melynek vasúti állomásáról is jól kivehető az a híres halom, hol a névtelen jegyző elbeszélései szerint Árpád leveles színe (innen a Színhalom, vagy népies rövidítéssel csak Szihalom) állott, s hol nem régiben oly nevezetes leletre akadtak kutató régészeink. Az innen kerűlt leletek a Magyar Nemzeti Múzeum értékesebb hazai tárgyai közé tartoznak. A vasút mentén balról szegélyként, de a vasúttal nem egészen egyközűleg futó hegyvonalnak itt már az a szakasza tűnik föl előttünk, melynek Bükk-hegység a neve s mely e nevet rengeteg bükkerdőségeinek köszöni. Itt a Bükk alján, főleg pedig a szintén vasúti állomással bíró Mező-Kövesd mezővárosban és környékén lakik tömegesebben a magát Mátyás királytól származtató matyóság, az az érdekes palócz-féle magyar faj, melynek mind nyelvjárása, mind viselete a legsajátszerűbb ezen az egész vidéken, faji jellege pedig a legszebbek egyikének mondható az egész Alföldön. E csínos és jó módú mezővárosnak egyetlen kiválóbb épülete derék temploma. Odább Mező-Keresztest találjuk, a hol 1596-ban a keresztény sereg III. Mohamed török császár ellen csatát vesztett, mely vagyonos gazdálkodó községtől a Tisza felé Mező-Csáth, Tisza-Tarján, Palkonya és Ároktő a nevezetesebb helységek, mind dús és jól mívelt, de már a Tisza áradásaitól gyakran fenyegetett határokkal. Ároktő, mint neve is mutatja, a Csörszároknak a Tiszára néző végénél van. Tisza-Tarjánon túl átlépve a meleg vizű Hejő patakon, a magyar történelemben a tatárjárás idejéből oly gyászos emlékezetű Mohi pusztára jutunk, mely a Sajó partján fekvő Ónod csinos és népes mezőváros határához tartozik. Ónodban ma legjelentékenyebb épület az Erdődy grófok úri laka. Egykori várából, mely a XVII. században a Rákóczyak birtoka s fontos katonai események színtere volt, ma csak némi rommaradványok láthatók.

A Tiszaháton lakó folyammenti nép külön néposztályt alkot. Ezek a repűlő hídak vagy kompok kormányzásához értő révészek és halászok, kik nemzedékről nemzedékre gyakorolván ezen mesterséget, önálló tipussá lettek. Náluk az ős vonások jobban fölismerhetők, mint a földmívelő népnél. A halászlének, ez annyira kedvelt ételnek, ők a született szakácsai. De már nekik sem úgy van most a dolguk, mint régenten. „Megromlott” a Tisza; az előtt 300–400 font halat húzott ki egy háló, most néha napokig sem akad valamire való húzás a szabályozás és gőzös miatt.

A Tiszamente gazdag sulyomtermő erekben, fokokban, fertőkben, fenekekben, melyek nyárban malariát terjesztnek. A Tisza partja fűzeseivel, mentesítő padlanaival, árterével és remeteségszerű halászkunyhóival oly képet nyújt, mely csak e magyar Gangesnek a sajátja.

Az utazó idegennek aratás előtt szokatlan látványt nyújt itt a kalászok oczeánja. Kalásztenger ekkor a Mátraalj minden felé. Fölötte szerencsés vegyűletű a földje. A Mátrának fő alkotó része a trachyt, melynek elmállott részei a nyirok-földnem alakúlásához szolgálnak anyagúl. A mészképletekben gazdag Bükk talajtermése pedig a lősz (a nép nyelvén: sárgaföld). A harmadik tényező talajalakúlásunknál a homok, az egykori tenger iszaplerakodásával. Mindezek nem önállóan, hanem vegyűlékesen fordúlván elő, a Mátra síkságát a termékeny vidékek sorába emelik.

Homok-talajban síkságunk közép része mondható kiválónak. Így a Zagyva bal partján Hatvan vidéke, a Tarnának szintén a bal partja, Mező-Keresztesnek és Emődnek pedig a déli tájéka. Ezen homokok jobbára mind termékenyek dús televény-vegyűletöknél fogva. A hevesi „fekete homok” meg épen Kanaán földje. Sívár „vad homok” csak foltonkint akad. Az alsó-középaljban már szík is mutatkozik; de ez nem baj, mert épen itt terem a legsulyosabb és legaczélosabb búza, mely sajátsága alföldi búzánknak a világpiaczon is ismeretes. A rónaság harmadik, vagyis alsó része alluviális terület levén, még inkább bővölködik székes vagy szíkes határokkal, melyekben már terméketlen részletek is vannak. A szíkes földet, ha terméketlen, „vad szík”-nek nevezi a nép. A síkság déli részén sok helyütt mély vízállások („fenekek”) vannak, melyeket a szárnyas vadak miatt messze vidékről is fölkeresnek a szenvedélyes vadászok.

Minden esetre talajának s gyöngén hullámos fölszínének tudhatjuk be, hogy, a Tisza mentét leszámítva, oly egyenletesen lakott e terület. És egyik falutól könnyen elláthatni a másik falu tornyáig. Az alsó részen 10–15 falu nagy határán csak pusztai tanyák vannak gólyalakta nádfödeles épületekkel, mivel a régi helységek a háborúk zivatarai közt elpusztúltak.

Falvaink nem épen szabályos építkezésűek, noha szép számmal vannak kivételek is; ilyenek: Tisza-Nána, Kömlő, Sarud. A falvak alakja rendesen hosszúdad, melyet a közepén végig húzódó fő útcza szel két felé.

Ónod vára. Dörre Tivadartól

A házak a Mátraalj felső végén kőből vagy téglából építvék, az alsó részen főleg a szegényebbek földből verik a ház falát. Az ilyképen létrehozott falak, ha nedvesség nem fér hozzájok, évszázadokig eltartanak és oly tömörek, hogy csákánynyal is nehéz szétrombolni. A ház és udvar berendezése hasonló a csinosabb alföldi községekéihez. Az utczára minden ház előtt kis virágos kert látható. Az udvaron van árnyékos hely is: egy-egy öreg diófa, eper- vagy ákáczfa-sarok. A gyümölcsös kert sem ritka tünemény, de sok helyütt hiányzik. Régebben, miként a Gyümölcsös és Szilvás helynevek bizonyítják, gyümölcsösebb volt a Mátraalj, hanem a századok pusztításának ez is áldozatává lett. Borsodban több gyümölcsöt találunk, mint Hevesben, a hol csupán Heves és Csáth városok szőlős és gyümölcsös kertjei a kiválóbbak. Dinnyét azonban minden határban bőven termesztenek.

Egyházaink az egész síkságon újabb építésűek. A nép szereti, ha tornya magas, és bádoggal van fedve. Akadnak főúri lakok is itt-ott, melyek múlt századi modorban építvék és díszkertekkel vannak környezve. Gyárak tekintetében a Mátraalj gyermekkorát éli. A gyári ipart leginkább csak a városok és nagyobb falvak gőzmalmai képviselik.

A Mátraalj telivér szülötteire száz más ember között is rá lehet ismerni. Zömök alkatúak, piros, kerek az arczuk és tiszta nemzeti a viseletök. A tisza- és sajóvidékiek nyulánkabbak, czingárabbak és férfias kifejezésűek. Mindegyiktől elüt a matyó az ő kiülő pofacsontjával, apró szemeivel és tagbaszakadt termetével. Barna arczukat kivétel nélkűl bogárfekete haj szegélyezi, a melyet állandóan, sőt túlságosan is kennek zsírral. A nők csinosak és helyenkint festői szépek. A matyók között még a legkevesebb szép asszonyt láthatni. A menyecske itt az anyósnak patriarkhális hatalma alatt áll; kevés kényelemben részesűl és idő előtt elcsigázza magát.

A népviselet ünneplő napokon tárúl föl egész tarka változatosságában. Legrikítóbb a mezőkövesdi matyó viselet. Legegyszerűbben a Sajómente, legízlésesebben a Tiszavidék öltözködik. De a hófehér gyolcspatyolat, a piros csizma, a vászon nagykendő itt is tünőfélben van. A matyók asszonynépe régenten a kötő alatt felhajtottan viselt szoknyáját, hogy láttassa annak belső széles szegélyét és alsó fejér szoknyáját. Most kivűlről szegélyezik ruháikat a kövesdi fiatal asszonyok, mi különben másutt is sok vidéken szokás. Nyakékességűl s síkság szépei koralt vagy üveggyöngyöt viselnek, melyet elűl lelógó ezüsttallér vagy „Máriás” ékesít. A hajadonok tájékunk sok részén pártát viselnek, mi színes pántlika vagy fekete bársonyszalag, melylyel homlokukat koszorúként övedzik körűl. Télen kendővel kötik be fejöket, de az egyházban leteszik, mert hajadonnak hajadon fővel illik az Isten színe előtt megjelennie. A jómódú gazda ünneplő felöltője, melyet melegben csak panyókásan vet vállára, nehéz az ezüst láncztól és nagy ezüst gomboktól. A jómódú asszony aranyos, ezüstös főkötőt visel és mentéjét ezüst gombok és csattok teszik értékessé.

A mátraalji alföldi nép dolgos; legdolgosabb a mezőkövesdi „tatár” (így csúfolják szomszédjai), ki betakarítván a határban hamarosan a magáét, elmegy még a Tiszántúlra is aratni és gépelni.

Mezőkövesdi népviselet. Vágó Páltól

A Mátraalj leginkább földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Nem valamire való gazda az, a ki nem maga nevelésű lovon jár. Legnagyobb bolondja a lovának a matyó. Megütni nem ütné meg a kövesdi toronyért sem; de még ha menten siet is, oly kegyesen suhintja meg ostorát a kövér jószág fölött, hogy az vagy veszi észre, vagy sem. Valóságos beduinjai síkságunknak.

Rónánkon a magyar föld minden gazdasági terméke megvan. Bora csak kerti terem. Legnevezetesebb, mert legkarczosabb, a csáthi (Borsod). Ha lakzit akar ülni az e vidéki ember, vagy ha a búcsú közeledik, rendesen Eger vagy Miskolcz tájékáról látja el magát borral.

Heves város és Csány dinnyéi országos hírűek. Ezeknek síkjain ezelőtt őserdők voltak, miknek most már semmi nyoma, de még mindig kipusztíthatatlan az erdei talaj, melyen ma minden irányban mérföldnyi ákáczfasorok tenyésznek az útak mentén.

A Mátraalj népe, miként a magyar mindenütt, vendégszerető. Búcsú, lakzi, keresztelő, halotti tor, disznóölés mind megannyi czím a barátságos összejövetelre. De az útas vendégnek sem lehet panasza. És ilyenkor az asszony tesz ki magáért. „A ki a tiszai asszony süttét-főztjét nem ette, az nem is tudja, mi a jó. Megeheti azt még a király is”, tartja a közmondás.

Az alföldi ember komoly, de mulatsága közben csupa szív. Ilyenkor a legérzékenyebb faja és nemzetsége becsületére is. Népünkben sok az arisztokrataság; nagylelkű és minden áldozatra kész. Szívesen szerez másnak örömet; nem tudja elnézni más szomorúságát maga mellett és nem veszi észre, hogy épen ő az, a ki mindig alább mélyed érzelmeinek tengerében és mindig szomorúabbak a nóták, melyeket húzat. A fiatalság mulatságai vidámabbak és lármásabbak. Megesik ilyenkor könnyen az is, hogy a fiatalság két vezére megmérkőzik egymással. Hadd tudja a világ, ki a legény a csárdában. A vastag koponyájú matyó fiatalság verekedő. A kövesdi alvégnek és felvégnek egymás ellen való hadjáratai és véres csatái még most sem szűntek meg. Tánczolni mindkét nemű fiatalság nagyon szeret. Művelik néha az idősebbek is, hiszen a magános „verbunkost” már csak ők tudják eljárni.

Dinnye-földön. Roskovics Ignácztól

Népünk istenfélő és erkölcsös. Katholikusnak nem kell jámborabb a tiszavidékinél. Falaik tele vannak aggatva szent képekkel. Könyvesek mindnyájan, van olvasójok is. Szeretik a szentek életét olvasni vagy hallgatni. Nemcsak saját egyházukat látogatják szorgalmasan, hanem messze földre is elmennek búcsúra. Buzgók a férfiak is. A matyó kalap nélkűl megy el a szent kúthoz. A kálvinisták a keleti részen vannak inkább elterjedve. Tiszta magyarok, szabadságszeretők és többnyire nemesek. Vallásukhoz, meggyőződésükhöz szívósan ragaszkodnak (kemény nyakúak). Vallási ájtatoskodásba inkább az asszonyok merűlnek. A biblia családi kincs náluk. A lopás ritka. Az alföld udvarai rendesen kerítetlenek. A leányt, ki pártáját sárba ejtette, a közérzűlet nótában ijesztő példaképűl állítja. A tiszai nép őszinte, nyilt szívű. A sajómenti sincs híjával ezen magyar erénynek, hanem rátartóbb, okoskodóbb és nem oly hiszékeny. Ő már kötve hisz a komának. Jellemző közmondása: „Úgy fogik a madarat, a hogy tudik”.

Az alföldi magyar keleti nép. Szemléltetőleg, képletekben beszél folytonosan. Komoly, de nem sivár lelkű. Költészete, mely ősvilágnézletének és vallásának visszaverőfénye, benépesíti szellemekkel a csillagos és levegő eget, folyót és berket. Életbölcselete egészséges és gyakorlati, mely kevésbeszédű komolyságához képest rövid mondásokban nyilvánúl.

A Harangod és a Taktaköz. Király Páltól

A Sajó legalsó folyásától éjszak és éjszakkelet felé egy részről a Hernád bal partján Meggyaszó vonaláig, más részről a Tisza jobb partján a Hegyalja déli töveiig, az a szabálytalan háromszög alakú széle terűl az Alföldnek, melynek éjszaknyugati nagyobb darabját Harangod vagy harangodipuszta, délkeleti kisebb darabját pedig Taktaköz névvel jelöli a nép ajka. E mintegy huszonhat községet s majdnem háromszor annyi tanyát, pusztát és majort magában foglaló terület különösen szép és érdekes kiegészítő része a nagy síkságnak, mert azon kivűl, hogy szelíd lejtésű emelkedéseivel s főleg a Harangod éjszaki felének fokozatosan magasbodó széles hátú s még sokkal szélesebb alapú hullámvetéseivel küszöbéűl szolgál a belé olvadó szomszéd hegyes vidéknek, 780 négyszög kilométert alig haladó fölszínén két, igen különböző jellemű vidéket tár elénk, melyek közűl a nyílt s magasabb fekvésű Harangod inkább a földmivelésnek és kereskedelmi forgalomnak, a szigetszerű Taktaköz ellenben inkább az állattenyésztésnek nyújt igen alkalmas tért.

A Harangodnak, mely Zemplénmegye déli végét teszi, igen kitűnő könnyű fekete földje van, itt-ott szíkes, éjszaki szélén pedig kövecses (főleg mészköves és mésztuffos) részletekkel; míg a Taktaköznek, mely földrajzi helyzete ellenére Szabolcsmegyéhez tartozik, homokos pásztákkal és dombhátakkal váltakozó szívós fekete agyag a talaja. Amaz a hagyomány szerint onnan vette volna nevét, hogy a török uralom korában a Rákóczyak e vidéknek, mint katonailag is, gazdaságilag is fontos birtokuknak, éber védelmezése czéljából Gesztely, Hernád-Németi, Hídvéd, Kesznyéten és Tisza-Lúcz helységek mellett, melyek fontos hadi pontok voltak s a XVII. századi háborúkban nevezetes szerepet játszottak, erős földvárakat s azok mindegyikébe egy-egy magas őrtornyot emeltettek fából, e tornyokba pedig messzire elhangzó harangokat tétettek, ezekkel adatván jelt a népnek a földvárakba való vonúlásra és hírt az uradalom székhelyére, a szerencsi várba, ha akármely oldalról ellenség látszott közelegni e hódoltságon kivűl eső terület felé. E harangoknak köszönné tehát nevét a Harangod. A fatornyok harangjaikkal együtt réges-régen eltűntek, a földvárak maradványai azonban még majd mindenütt fölismerhetők ma is. A Taktaköz a Taktától, attól a rendkivűl kanyargó és lassú folyócskától vette nevét, mely valaha Tokajon alúl, Tisza-Ladány határában szakadt ki az itt már hírhedt lomhasággal hömpölygő Tiszából, egy éjszak felé tett nagy kanyarodás után, mintegy 40–42 kilométernyivel alább ismét visszatérvén az anyafolyóba, mely szintén számtalan és nagy kanyargással szántotta be alacsony partú medrét az itt útjába eső s rendkivűl csekély lejtésű lapályba. A Tisza rakonczátlan terjengését már régebben gátak közé szorította a vízszabályozás; a Takta ellenben, mely, mióta egykori kiágazása helyét az eliszaposodás, még inkább pedig a szabályozás eltemette, részint saját réti forrásaiból, részint az esőzések és hóolvadás idején erre futó hegyi vizekből, meg az Ond patakból táplálkozik, még folyton szabadon bolyong, s hogy útját gyakran változtatta, világosan bizonyítják azok az egymást érő félhold- vagy patkó-alakú kisebb-nagyobb tavak, melyek sűrű és terjedelmes nádasaikkal pompás tanyákúl szolgálnak a vízi madarak millióinak s egyszersmind valóságos téveteggé teszik e szigetszerű s hosszúdad alakú területet, melyen mindössze hat község mutogatja többé-kevésbé magas tornyát.

Újvilág puszta. Roskovics Ignácztól

E két terület felszínének alakúlását tekintve, a Taktaköz egészben véve egy csekély emelkedésű földhátnak mondható, mely a széleit szegélyező két folyó felé mind mélyebbre-mélyebbre hanyatlik s közbűl is be-behorpad; a Harangod ellenben egy félre billent lejtős lapot képez, melynek éjszakra és a Hernád mentén eső részei a legmagasabbak, s a Tiszára és Sajóra dűlő részei a legalacsonyabbak és legsíkabbak. De, hogy e lejtősség mennyire nem vetkőzteti ki alföldi jelleméből, eléggé mutatja az, hogy tengerszín fölötti magasságainak végletei (92 és 249 méter) több, mint 40 kilométernyire esnek egymástól.

A tájék képe akármely oldalról nézve igen kies, sőt megkapó. A harangodi puszta középrészeit, melyeken nyugat-keleti irányban egy igen jó országút, s a Hegyalja tövénél ketté ágazó vasút fut keresztűl, mindenfelé árnyas puszták, tanyák és majorok lepik el, mint megannyi góczpontjai a vidéket borító nagy értékű uradalmak- és gazdaságoknak, míg a voltaképi helységek mind a széleken fészkelnek, legsűrűbben az ide hajló alacsony hegyek mellékén s a Hernád és Sajó mentén, legritkábban a Tisza partján. A minden irányban futó egyenes dűlőútakat, valamint az uradalmak tábláit mérföldnyi hosszaságokra elhúzódó ákácz- és topolya-sorok szegélyezik, a folyómenti széleken pedig több helyt hatalmas növésű s terjedelmes tölgy- és nyárfaerdők koszorúzzák. A hol pedig, főleg a Tisza mentén, az erdő elfogy vagy megszakad: beláthatatlan fűzesek rengetege üt tanyát.

A Taktaközön már inkább csak a helységek és tanyák árnyékosak, az útak melléke csak itt-ott fás, de kisebb-nagyobb facsoportok a határokban is több helyütt láthatók, a Tisza partján pedig különösen szép és nagy az Andrássy Manó gróf birtokához tartozó „Szent erdő” (nyár és tölgy), mely Takta-Kenéztől kezdve a Tisza gátjának két oldalán egészen a Takta zsilipes torkolatáig húzódik Lúcz alá. E nagy gonddal ápolt erdő voltaképen nyílt vadaskert: szarvas, őz, vaddisznó, róka, nyúl, fáczán, fürj, fogoly, stb. tenyésznek benne, melyek koronként fényes vadásztársaságot vonzanak e különben vendéget ritkán látó csöndes vidékre. S nem is csoda, ha itt útas ritkán fordúl meg. Mert azon kivűl, hogy az egész Taktaköz meglehetősen félre esik a nagy és jó forgalmi vonalaktól, különben is gyarló útjai az esős évszakokban majdnem járhatatlanok, nyáron pedig sok helyt oly rögösek, hogy csaknem kirázzák az embert a kocsiból.

A szerencsi vár. Roskovics Ignácztól

A vidék éghajlata általában alföldi ugyan, de időjárása mégis kedvezőbb, mint a nagy síkságé. Három nagyobb és több apró vize, nemkülönben aránylag számos erdeje és faültetvénye jótékonyan hat mind levegőjére, mind termékenységére; e mellett egész éjszaki oldalán védő hegyek sorakoznak, melyeken át csakis egy tágabb útja nyílik az éjszaki légáramlásoknak: az Ond patak völgye Szerencs mellett. A száraz évek száma itt jóval kevesebb, mint a Tisza bal partján, de a telek rendesen szigorúbbak, mint amott.

A lakosság inkább nyelvileg tiszta magyar, mint fajilag. Úgy látszik, szláv elemekkel keveredett; bár egészben véve örömest vallja magát azon honfoglaló magyarok maradékának, kikkel „diadalmas Árpád” Szerencsen tartá a „második állomást”. Különben természeti alkatra nézve szebbek, izmosabbak, sőt szálasabbak is a nyugati, mint a keleti részek lakosai. Ez utóbbiak közt föltűnő, hogy főleg a Taktaközön általában magasabb életkorokat érnek el a nők, mint a férfiak. Igaz ugyan, hogy a 80–90 éves férfi ott sem épen ritkaság, de a nagy többség alig él tovább 50 évnél, míg a 60–70 éves asszonyok száma folyton tetemes. A sötét, vagy sötétbe hajló bőr- és hajszín általában uralkodó, de tiszta barna épen oly gyéren van, mint tiszta szőke. A tiszta kék szem is ritkaság.

Vallásra nézve a lakosság legnagyobb részt református; tiszta római katholikus község csak egy van: a Sajó melletti Girincs, görög-keleti egyházközségek pedig csak Szerencsen és Zomboron vannak. Zsidó szórványosan mindenütt van; legtöbb Zomboron.

A római katholikusok általában a XVII. századbeli ellenreformáczió óta származtak be ide; Girincs épen tiszta tót telep volt, de ma tökéletesen magyar, s legfölebb csak tipusát és némely szokását őrizte meg némileg. Nyelv- és viseletben a hegyaljai magyarsággal egyezik a lakosság. Utóbbi tekintetben legfölebb annyi helyi sajátság vehető itt észre, hogy a református nők inkább a sötét, a többiek ellenben inkább a vörössel élénkített tarka színű ruházatot kedvelik.

A nép általában józan életű, igen munkás, takarékos, tehát vagyonos. Szokásaiban egyszerű. Egyszersmind igen értelmes nemcsak természettől, hanem azért is, mert egyházak és községek mindenütt jó iskolákat tartanak fenn, s így ritkaság még a tanyai lakosok közt is az olyan ember, a ki írni, olvasni becsűletesen nem tudna.

Főfoglalkozása a gazdálkodás és a baromtenyésztés. Ugy ebben, mint amabban ritka jeles példával járnak a nép előtt az egymást érő rendezett, sőt mintagazdaságoknak is fényesen beváló nagybirtokok. Ezek között méltán első helyre tehető a Harkányi családnak több birtoktestből álló tekintélyes uradalma, melynek díszes góczpontja a terjedelmes Újvilág puszta, gyönyörű magaslaton fekvő földszíntes kastélyával s telivér lótenyésztést és nagyszerű tehenészetet űző istállóival. Az ötven holdnyi szép parktól környezett úri lak s a körűlte csoportosúló tiszti és cselédlakások, valamint mindenféle gazdasági épületek egész kis helységet alkotnak. E ritka szép fekvésű s a Harangod szívén át a Taktaközbe is átterjedő uradalomnak Harkány melletti Jajhalom nevű pusztája nagy ló- és baromtenyésztést, taktaközi Rónahát nevű tanyája pedig tetemes dohánytermesztést űz.

Egyik külön nevezetessége ez uradalomnak, hogy e vidéken eddigelé még csak itt szántanak gőzekével. De szintén méltó büszkeségei e vidéknek a gróf Andrássy, Gräfl, báró Vay, báró Prónay, Kóczán, gróf Zichy, gróf Erdődy, gróf Szirmay, Potoczky, Tisza, Patay, Kállay, Zalay és Wagner családok, meg a vallásalapítvány különböző terjedelmű és természetű uradalmai, melyek mind nyújtanak valami kitűnőt a gazdaságnak vagy egyik, vagy másik ágában.

Az állattenyésztés igen tetemes. A Potoczky-féle lótenyésztés (Berzék) versenyez a jajhalmival. A vallásalapítványi uradalmakban (bazsi puszta, Köröm) nagyban űzik a sertéstenyésztést, a Taktaközön pedig főleg a juhtenyésztést. A gazdának főbüszkesége a jó fajú ló és a nagy szarvú ökör, melyért, ha maga nem nevelhet, a tasnádi, debreczeni, nagyváradi, karczagi, túri s még távolabbi vásárokra is szívesen elfárad.

Nem csekély mértékben, bár főleg csak saját használatára, házi ipart is űz e nép. Minden család maga termeszti, fonja és szövi a fehérneműit. A Tisza mellékén s főleg a Taktaközön sokféleképen földolgozzák a fűzesek és nádasok termékeit; különösen nagy becse van a nádnak, melyet nemcsak épületek fedésére, hanem kerítéseknek, juhakloknak és dohánypajtáknak is ügyesen tudnak alkalmazni.

Régebben nevezetes keresetforrás volt a halászat is; ma azonban fontosabb, különösen a Taktaközön, a rákászat, mely nem kevés embernek biztosítja kenyerét. Hát még ha távolabbi piaczokra is ellátogatnának zsákmányukkal!

Ásványokról csak a vidék éjszakibb részein lehet szó, hol a bőven levő mészkőn kivűl igen jó mésztuffot is aknáznak s használnak különösen alapépítményekhez. A mészkőrétegek közt Meggyaszó határában gyönyörű nyírfakövűleteket találnak bőséggel, melyeket azonban nagy törékenységük miatt leginkább csak virágágyak szegélydíszeűl használnak. Meggyaszótól nyugatra a Hernádra dűlő dombsorban, Kis-Dobsza határában ez előtt nehány évvel tetemes kőszénrétegekre akadtak, de a kutatásokból az derűlt ki, hogy a rétegek tartalma még nem eléggé érett a kiaknázásra.

Rákóczy Zsigmond síremléke a szerencsi református templomban. Roskovics Ignácztól

A vidék helységei közt legnevezetesebb Szerencs város az Ond patak, a vasút és a harangodi országút mellett, nem egészen harmadfél ezer lakossal. Távolról igen tetszős képe van, mert épen azon a vonalon fekszik, a hol a roppant síkság véget ér s a hegyes vidék hirtelen elkezdődik azzal a nem magas, de rohamos emelkedésű (207 méter magas) hegygyel, melyet főalkotó részéről „Köves hegy”-nek, de ép oly gyakran „Árpád hegyé”-nek is nevez a nép, s melynek oldalán szétszórt csoportban kiálló mészkőtuskókról azt regéli a helyi monda, hogy azok egy elátkozott juhásznak a kővé vált juhai. E kép hatását nem kevéssé fokozza az, hogy a ház-sorok egy része lépcsőzetesen van építve a hegy rövid lábára s e ház-sorok különböző pontjairól három torony emelkedik ki. Közel érve azonban kevésbé van okunk a gyönyörködésre, mert bár szilárd s részben csinos épületeket is látunk benne itt-ott; de útczái, az országút mentét kivéve, oly szűkek és girbe-görbék, mintha vaktában épűlt falu volna. Pedig Szerencsnek ezer évre visszanyúló s fölötte érdekes múltja van. Béla királyunk névtelen jegyzője és a folyton élő hagyomány szerint itt tartotta második nagy pihenőjét a honfoglaló Árpád, kinek vezéri sátra a „Köves hegy” tetején állott. Aztán, mielőtt innen tovább vonúlt volna seregével, itt mindjárt megajándékozta Ond (Und) vezértársát az Ond völgyével, Ed és Edömér kun vezéreket pedig „Zerench”-csel és vidékével. Később a tatárok dúltak ezen a vidéken is, mikor a környék lakosságának egy része a Takta lakatlan nádasai közé menekűlt, hol aztán többen meg is telepedtek. Majd a Monok nemzetség birtokába, attól pedig ajándékúl a benczés szerzet kezébe kerűlt a helység, melyben az ajándékozó a kegyelt szerzet számára kolostort is épített. Ezt a kolostort 1556-ban Némethy Ferencz elfoglalta s várrá alakította. Innen magyarázzák némelyek, hogy Szerencs vára, mely részben ma is áll és lakható állapotban van, nem a szomszédos hegyen, hanem a hegy alatti síkon épűlt. 1587-ben Rudolf király e várat és a hozzá tartozó harangodi pusztát Rákóczy Zsigmond egri kapitánynak adván zálogba, Rákóczy Zsigmond Szerencset választá temetkező helyévé, a gót izlésben épűlt református templom alá készíttetvén sírboltját. E sírboltot, mely a templomban épen fölötte álló kőkoporsó alakú síremlékkel együtt ma is megvan, 1644-ben az idegen hadak földúlták. E márvány síremlék fedő lapjára a Rákóczy család czímere, s egyik hosszanti oldalára magyar, másikra pedig azonos tartalmú latin emlékvers van írva. A magyar vers betű szerinti másolatban ez:

„Itt fekszik Rakocy Sigmond, Az iambor felőle iót mond, Magyar Országnak támasza, Vala Czyaszarvnk tanachya. Szendreő czyvdálta ereiét, Egher kariat, nagy elméiét, Erdely szerette oltalmát, Az Teörök félte Hatalmát. My honnyvnkban lakó népek, Ohaytyvk minth igaz hivek, Sirassad edes Attyadot, Megh holt Rakocy Sigmondot.”

A szerencsi református templom. Roskovics Ignácztól

1605 márczius 31-én Bocskay István és pártja országgyűlést tartott itt, melyen ápril 17-dikén Bocskay egyhangúlag „Magyar-, Erdély-, Moldva- és Oláhország fejedelmévé s a székelyek grófjává” kiáltatott. A török uralom korában fontos hely volt Szerencs, mint a török portyázások ellen védő erősség; de azután egészen elveszté történelmi jelentőségét; élénkebben csak az 1848–49-diki fegyverzörgés zavarta meg benne a békés polgári foglalkozást. Ma mint járási hivatalok székhelye és mint vasúti állomás jelentékeny, mit még bizonyára tetemesen fokozand az a nagy czukorgyár, melyen (a város és a vasúti állomás között) épen közelebb végezték a befejező munkálatokat. Hajdan jeles szőlői az egész Hegyalját fenyegető phylloxera miatt ma az enyészet révén vannak, mi a nép jóllétén már eddig is olyan csorbát ejtett, hogy sok kisgazda odahagyván előbbi foglalkozását, napszámosnak szegődött a vasúthoz s úgy tartja fenn magát és családját.

Szerencstől éjszakra Ond, keletre pedig Zombor csinos és nagy helységet találjuk. Itt ágazik el a miskolcz–tokaji vasút S.-A.-Ujhely felé. Zombor szomszédjában (délre) terűl a Taktaköz, melynek ide legközelebb eső falva, Pthrügy, mint kő- és bronzkori tárgyak lelőhelye nevezetes a régészek előtt. Ugy ez, valamint a többi taktaközi helység is hovatovább csinosabb alakot ölt, mivel a nép a régi vályogházak helyett kőalappal s gyakran cseréptetővel építkezik. A régibb eredetű földesúri házak közűl említésre méltók: Csobajon a Patayak kastélya, meg a Balogh Zoltán-féle udvarház; Bájon a Patay-féle régi kastély, melyben a nagyobb termek falai szentírásbeli mondatokkal vannak beírva, bizonyságaúl a régi birtokosok vallásos buzgóságának; Tardoson a Rhédey-féle kastély, stb.

Szerencstől délnyugatra a Takta jobb partján előbb a sugár tornyú Szadát, odább pedig Harkány falut találjuk, melyet csak a múlt század elején alapítottak szerencsi telepesek, kiknek 1715-ben Illésházy Miklós és Rákóczy Julianna (Aspremontné) adtak korlátozott szabadalmat, hogy itt az eddigi Takta-Harkány nevű praediumot faluvá alakítsák s lakosokkal betelepítsék. Ma Harkány tetemes nagyságú, igen termékeny határú helység, s középpontja a Harkányi-féle uradalomnak. Innen szintén délnyugatra terűl a vasút nyugati oldalán a gazdag Bazs puszta, melynek „puszta templom” nevű romja ma is mutatja, hogy itt valaha falu volt. Bazson alúl van a Tisza partján Lúcz csinos és nagy falu vasúti állomással. Itt van egyik főkikötője a tiszai tutajozásnak, honnan igen nagy vidék látja el magát különösen épületfával. A falun alúl a Tisza egy nagy szigetet alkot, melyet hatalmas növésű nyárfaerdő borít. Határában, valamint a Harangodon több helyütt mesterséges halmok, úgy nevezett „testhalmok” láthatók, melyek némelyikét még a tatárdúlás idejéből származtatják. Ugyancsak e határban van egy Vadvizes nevű puszta egy völgyteknőben, melynek mondai elnevezése „tatár jászol”, ez szolgálván étető vagy itató helyűl a tatár seregek sorba állított lovainak. Lúcz környékén a Lúczon alúl legszebb, mert legegyenletesebb a teljesen vízszíntes síkká lapúlt Harangod, melyre épen Lúczról tekint a legmagasabb sugár torony. Alább délre a Sajó torkolatánál Kesznyéten, a kanyargó Sajó mellett fölebb Girincs s a Hernádnak a Sajóba ömlésénél Köröm helységek tűnnek föl. Girincsről csinos templomán és egész rózsaerdőre néző díszes kastélyán kivűl említésre méltó, hogy a mellette hátasodó „Körömi fensík”-on fejeztetett be (1707 május 31) a Rákóczy-féle országgyűlés, mivel a szomszédos Ónodot, hol e gyűlés megnyittatott, az árvíz elöntötte. E fensíknak két szomszédos dombját ma is Rákóczy és Bercsényi dombjaink nevezi a nép, mivel a hagyomány szerint e két főúr sátrai azokon állottak. Körömnek pedig az a szomorú nevezetessége, hogy a vele szomszédos Mohi pusztán 1242-ben vívott iszonyú csata alkalmával ez a hely volt a Batu khán tatárserege hátvédő tartalékának az állomása.

A Hernád mentén fekvő helységek közűl legjelentékenyebbek Hídvég, Bőcs, Berzék, Hernád-Németi és különösen a csinos Gesztely, mert Miskolcz felől itt halad át a Hernád hídja segélyével az országút a Harangodra, melynek tehát Gesztely az igazi kapuja s hogy milyen fontos kapuja, láttuk 1849-ben, mikor Görgey itt tartotta föl az utána nyomúló orosz haderőt, hogy magának Tokajnál a Tiszán való átkelést biztosítsa. Innen éjszakra, több kisebb falun, tanyán és pusztán túl Meggyaszóra, a Harangod legfelső s majdnem legnépesebb helységébe jutunk, melynek sok csinos háza közűl kiemelkedő magas tornyú régi református temploma a környékbeli templomok egyik legkiválóbb példánya. Van e bor- és búzatermesztő helységnek egy régi várromja is, a falun kivűl pedig egy újabb keletű s díszes parktól környezett emeletes kastélya (a Gräfl-féle „György-tanya”), melynek kiváló izléssel tervezett és berendezett termei az épület bejárata mellé befalazott márvány emléktábla aranybetűs följegyzése szerint 1881 őszén, a hadgyakorlatok alkalmából, Ő Felségét, a királyt s négy más főherczeg között Rudolf királyfit tisztelték vendégűl.

Itt már a hegyek világába olvad át az Alföld.

Mezei munkás Vágó Páltól