Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Jász-Kunság.

A Jász-Kunság.

Baksay Sándortól

Jász-Berény főtere, a város czímere, a jász kürt és a Jász-Kunság czímere. Dörre Tivadartól

Magyarország kellő közepén egy felől a Dunától a Hajdúságig, más felől Hatvan tájától Szeged határáig, egymástól is távol eső, s részben újra szigetenként eldarabolt három főbb területen laknak a jászok és kunok. Tiszta, sőt mondhatni legtisztább magyar nép a magyarság szívében, melynek patakja még az ős időben egybe szakadt a magyar nemzet folyamával, de együttfolyásában is századokon keresztűl megtartotta egyéniségét; külön története, intézményei, életmódja, melyeket ő maga a maga „sajátságos kun viszonyainak” nevez, csak a múlt században olvadtak egygyé a magyarral.

A népvándorlás nagy özönének egyik legutolsó hulláma a jász-kun, melynek egyes ágai: palócz, úz, kun, jász, bessenyő egymást követték, utolsó legnagyobb raja pedig a XIII. század végén telepűlt közénk, midőn Magyarország már rég megszilárdúlt állam volt. Hogy minő szolgálatokat tettek a honfoglaláskor, bizonyítja az, hogy a kun kapitányoknak Zempléntől le a Dráváig, s a Tiszától Komáromig nagy és gazdag területek jutottak részűl. De a később költözködő rajok annál több gondot okoztak az ifjú államnak. Nyílt harczban veszedelmes ellenség, megbékűlten megbízhatatlan szövetséges, befogadtatva alkalmatlan s néha garázda vendég, kitől a gazdának folytonosan kellett őriznie vagyonát, barmát, hölgyeit, utóbb királyait; s folytonosan rettegnie ezen most borotvált fejű, majd csimbókos üstökű, de mindig szakállas, földhöz nem, – csak sátorhoz kötött, lovon étkező, lovon alvó, hadakozni, ha mással nem, önmagával is mindig kész, félkeresztény, félpogány nép szilaj erkölcseinek állami és társadalmi rendet bontó hatásától. A magyarságnak közelében, vagy oldalánál, vagy szemközt vele, de nyomában van mindig mindenütt.

Az Árpád-házbeli királyok történetében jelentékeny szerepet vittek a kunok. Nyoma van, hogy a második raj Szent István idejében telepűlt a mai Nagy-Kunságba. Szent László királyunk a XI. század vége felé erős harczokat folytat Kapolcs és Ákos vezéreik ellen. Meggyőzi őket, s a legyőzöttek – Tompa kedvesen eleveníti meg e képet – a győzőhöz járúlnak békét kérni. Ajánlanak vért és sarczot, de kikötik, hogy ősi viseletükhöz – gúnya és szakáll – ne nyúljon a győző, különben „még egy harcza lesz a kunnak”. A király elenged torlást és sarczot; engedi, hogy „kun szakálla nagyra nőjjön”, csak azt kivánja, hogy sátraikat állandó lakásokkal cseréljék föl, s e czélból a mostani Jászságba telepíté őket, kik jász nevüket nem a metanasta jazygoktól, hanem valószinűleg harczi eszközüktől, az íjj-tól (Ijász, innét latinos nevük Pharetrarii, Balistarii, Philistaei) vették. Ámbár mindenesetre felötlő tény az, hogy a mai Jászságot már a magyarok bejövetele előtt egy hasonló nevű lovas nép lakta, s a terület jász neve annyi viszontagságok közt fenmaradt, valamint az is, hogy a jász kunnak, s a kun jásznak soha sem mondja magát, noha egy törvényhatóságot alkottak.

A szent király unokaöcscsét, II. Istvánt, ki ismét egy új rajt fogad be a felső Kis-Kunságba Tatár nevű vezér alatt (innét, vagy talán vegyes kun-tatár lakosságától a mai Kun-Szent-Miklósnak egykori Tatár-Szent-Miklós neve) már nagy barátkozásban találjuk a kunokkal, annyira, hogy rövid uralkodása vége felé, már halálos betegen, értesűlvén a nagy vérengzésről, melyet a magyarság a kunokon elkövetett, erős fogadást tett, hogy, ha meggyógyúl, boszút áll, s minden megölt kunért tíz magyar lakol fejével. De a halál közbe szólt.

Jász-Berény vidékéről. Vágó Páltól

Száz év múlva ismét új raj özönlött be. A mongolok elől, kiket nyakukon hoznak, 40.000 család jő menekűlve. Királyuk, Kuthen, családjával együtt (mint ez a Magyarország történetét tárgyazó részben, I. kötetünk 81. lapján említve van) szomorú véget ért, de leánya magyar királynévá lett, s népe az Alsó-Kis-Kunságban és a Maros-közön hazát nyert.

IV. László udvarában a kun befolyás megmérkőzik a magyarral, szakáll, – udvarnokok, udvarhölgyek divatba jönnek az udvarnál; a főbb hivatalokért egész a nádori székig küzd a kun, s mindezek miatt főpapság és főnemesség nem győz eleget panaszkodni. S míg ekkép kinyújtja kezét a kormány gyeplői után, más felől – még mindig gyakorlatában a hadviselési módnak, melylyel a magyar ősök babéraikat szerzették, de a mely a nyugati lovagintézmények s a különböző viszonyok három százados behatása alatt már-már feledésbe ment, – fölelevenítik a könnyű-lovassági szervezetet, s ezzel az európai taktika fejlődésének új irányt adnak.

Könnyü lovas, futamodva csatáz; repülő paripáján Szörnyü, mikor nyillal támad, de futása veszélyesb Tőrbe ragad ….

Kitűnt ez a lajtai ütközetben, hol a megfutamodott kunok a diadalmas Babenbergi Frigyest agyonnyilazták, s még inkább a Morvamezőn, hol a Habsburg uralkodó család világhatalmának megalapításában döntő szerep jutott a 20.000-nyi kun könnyű lovasságnak, kiket IV. László vezet vala. E király egész rövid életében majd verekszik, majd szövetkezik a kunokkal. Nem csuda! Ereiben a magyarral vegyest forr az anyai kun vér. A fiatal király utoljára végkép a kunok karjaiba veti magát; a kun pusztákon röpköd virágról virágra – Köpcsek, Mandula, Édua a neve szeretőinek, – és végre is e szerelmekbe fojtja fiatal életét. Édua bátyjai vagdalták agyon. Ezzel végződik a kun befolyás és a kunok külön története.

E legalább is három századig tartó állapotnak, melyben a kun a magyarral hol együtt, hol szemközt áll, alig lehet nevet adni. Harczaiknak – félig kül-, félig polgárháború, védelmi, vagy torló, vagy támadó – rendes vége az, hogy együtt maradnak. A kun előtt nyitva lehettek Moldva és Dél-Oroszország nomádságra alkalmas, gyér lakosságú termékeny síkjai, mégsem maradhatott el a magyartól, mint a fagyöngy a tölgytől. Tízszer megfenyítve s kikergetve, tízszer visszatért; ösztöne súgta, hogy „a nagy világon e kivűl nincsen számára hely”. De visszatérve s befogadtatva újra szilajnak és fékezhetetlennek bizonyúlt, mert faji ösztöne sem nomád életével, sem patriarchalis intézményeivel nem bírt bele illeszkedni az állami szervezetbe. Nem is akart; mert a korona birtokain telepedvén le, nem ismert más urat a királynál, kinek, összes fegyverfogható népességével, bandériumához tartozott, s a ki a nyugtalankodó olygarchia ellen mindig kész hadsereget talált a nem rég is közszájon forgó vármegyei csúfolódás szerint „hűségben telhetetlen” kunokban (királyi kunok, cumani regales, katonailag szervezve, megkülönböztetésűl a mezei kunoktól, cumani rurales, a kun földön lakó parasztságtól). Arisztokrácziája nem volt soha, s ilyet nem is akart; várai nem voltak; az összes kun területen nincs egyetlen várnyom; vármegyékké alakúlni nem akart, s mivel a vármegyei rendszer belső összefüggésben állott az egyház-megyei rendszerrel, önként érthető, hogy valamint a jobbágyi terhek, úgy a papi tized ellen is küzdött, s így kereszténysége is sokáig nagyon ingadozó alapokon állott, s nagyon lazán függhetett az egyház-szervezethez, a mint ez kitűnik a főpapok gyakori panaszaiból és a pápák fenyegetéseiből, valamint azon jelenségből is, hogy az egész területen alig van templom, melynek alapjai a XIV. századig mélyűlnének, s az itt-ott látható kápolnadombok legfölebb azon kisérletek emlékeiűl tekinthetők, melyeket az egyház közrehatásával megtérítésükre és rendbeszedésükre az állam tett.

Végre is az állam fáradt bele, s az időre bizta czivilizálását a fajnak, mely igen hasznos és jó barát, ha …. nem bántják a szakállát. És azután IV. László király alatt törvény által is szentesített szabadalmi okirat által megnyugtatva, s talán a királynak végzetén is megdöbbenve, csendesen marad s folytatja nomád életét.

…. Lenge sátor és faház Alatt szilaj kun nép tanyáz; Mozgó faluit, városit Le a Tiszáig, Marosig, Hol itt emelvén, hol amott, Mint tengeren szél a habot. Az alföldi nagy oczeán Örök vándorlás színhelye, A törzs-apa család feje; A férj, a nő, fiú, leány, Ifjú, öreg, úr, vagy cseléd Magával hordja mindenét, S veszteg marad, vagy útra kel, A mint a nyáj bőven legel, Vagy szűk mezőt nyújt már a hely. Így él e nép …. (Arany.)

Városa a „szállás”, faluja az „ülés”, háza a sátor, vagyona a gulya, ménes; szolgája a paripa, nyerges vagy kunhátas; amarra kun-nyerget (tergenye) tesznek s hadba viszik, emez szekér elé fogva, vagy szőrén ülve közeli kirándúlásokra szolgál, s nem csupán férfiaknak. De, mivel a szekérhez szokott ló nem mindig tűri a nyerget, s alatta könnyen csökönyössé válik, ma már a csökönyös lovat – s egy füst alatt a mord-kedvű asszonyt is kunhátasnak mondja a kun humor. Fegyvere a nyíl, vára a szekér, tábora minden fegyverfogható; táborőre az eb, mely még czímerében is ott van, mint az éberség és gyorsaság jelképe. Igen. Semmi sárkány, semmi unikornis, semmi griffmadár. Egyszerűen eb

Hajdan bikákkal vítta harczát, Tüzes szelindek volt ez eb, Erőre nem sok volt hasonló, Termetre egy se nála szebb. (Arany.)

(Sehol olyan hatalmas komondorok; olyan madárhúsú, látszólag hitvány, de valóban erős, kitartó és gyors lovak, mint a kunoknak még ma is.) Szállásai körűl eső földjéből vetőre csak annyit fog fel, a mennyi házanépének elég; a többit nyájai lepik, melyekkel kereskedést űz. Bora a boza, a mit kölesből főznek. Nádasdy nádor feleségéről még 1554-ben tréfásan írja házi orvosa: „Az én Nagyságos asszonyom, a kunok főbirónéja, talán a boza-ivástól, oly egészségben van, hogy Mathusálemnél is egészségesebbnek látszik”.

Így él e nép másik három vagy négy száz esztendeig, más urat nem ösmerve, mint a királyt, vagy annak képét, a nádort, ki neki főbirája békében s főkapitánya háborúban. Lassanként gyökeret ver a földben, melyen eddig csak röpködött; szenved sok nyomorúságot ő is, mint e haza egyéb lakói a török világban; de az övé egygyel több, mint másoké. Mivel neki nincs földes ura, s nincsen vármegyéje, nem is védelmezi senki, legkevésbbé a király, kinek ő jobbágya és katonája. Magára hagyatva, – kivált a török hódoltság korában, melynek kezdetén, a Szigetvár ostromára felvonúló török had jobb szárnyát tevő krimi tatár sereg végig rabolván a Duna-Tisza közét, az egész kun területet pusztává tette, s megszűnt minden polgári és katonai rendtartás, – egy része kinyújtja kezét a kuszált állami rend után, s megpróbálkozik valami szervezkedéssel, de nem a kész minta, hanem saját észjárása és demokrata hajlamai szerint. Egy-egy „paraszt-vármegyét” alkot itt is, ott is, mintegy utolsó tünetét annak a mozzanatnak, melyben egy őskori társadalom lágy anyaga politikai hasábokba jegeczesűl. Összefüggést keres függetlensége megtartásával, és védelmet, de nem személyi szabadsága árán. A felső Kis-Kunság néhány községe a közeli duna-parti községekkel biráik személyében koronként összegyűlve intézkednek és itélnek e paraszt-vármegyében, melynek sem alispánja, sem iródeákjai, sem katonái, csak parasztjai. A vének élő szája rendel igazságot. A határos vármegyék támogatják is, egyszersmind kisérleteket is tesznek, hogy magokba fogadják őket. Minő eredménynyel: bizonyítja Vattay szolgabirónak 1670 körűl kelt levele: „Ti istentelen, nyakas, nemvármegyés, szófogadatlan, töröknek engödelmes Szabadszállásiak, Filepszállásiak, Kun-Szent-Miklósiak! Jobban szeretném, 25 rácz falunak parancsolnék, hogysem mint tinektök, stb. Az Úristen vesztene el bennetöket. Datum stb.” Párja ennek az az 1663-ban kelt török levél, melyben „Ahmed ben Musztafa hatvani kádi, emberek legszegényebbike, a Jász-Berényben lakó keresztényeknek megengedi, hogy hiábavaló balgatag tanaik szerint imádkozási helyűl szolgáló Nagy boldogaszony nevű szerencsétlen templomukat, alapjából megújíthassák”. Hasonló gyöngédségű leveleket majd minden jász-kun város őrizget.

Fáklyás mise Jász-Berényben. Vágó Páltól

Ezek a levelek mutatják, hogy a szegény kunoknak ebben a nagy szabad állapotban minden furfangot elő kellett venniök, hogy magukat négy felől is megvédelmezzék. Ha veszélyt sejtettek, gyors szekereken, – melyeknek szerfölött keskeny talpú kerekei könnyen forogtak homokban és ingoványban, – más pusztára röpűlt az egész „szállás”. Ha ezzel elkéstek, akkor csak a bírák menekűltek, mert különben ők szenvedtek az egész népért. Kun szempontból tehát nem olyan képtelenség az, a mivel egy kun biró egykor, valami ellenség közelgetésekor, búcsút vett az uraiméktól: „Polgártársak! én már megyek. Ti védelmezzétek a várost az utolsó csepp vérig!”

A török kiűzetése után új szervezés várt az egész országra, s e szervezés követelményeinek, az akkori formák között, a számban és erőben meggyengűlt s politikailag egyébként is jelentéktelen Jász-Kunság nem állhatott útjában. Be kellett illeszkednie a feudalis keretbe. Eladatott a német vitézi rendnek; ettől ismét a pesti invalidusok házának jutott zálogos birtokába, s egyszersmind eddig hajthatatlan nyaka igába, noha a jobbágyokéhoz mérve épen nem nehéz igába. De a földesúr sem örömét, sem hasznát nem igen élvezte roppant birtokának; a kunok tettek róla, hogy ne élvezhesse. Csendes vagy nyilt zúgolódásaik, gyakori kérvényezéseik, s hatalmas pártfogójuk, a nádor, ki maga is érezte jogai csorbulását az új állapotban, végre meghozták a várt eredményt. Megengedtetett a jász-kunoknak, hogy megváltsák magokat a jobbágyi terhek alól; meg is váltották – földet és embert együtt értve – több mint félmillió forinton; az újra megvásárolt kiváltságokkal együtt felújúlt a hadi kötelezettség is, melynek fejében az akkori burkus hadjáratra azonnal ezer lovast állítottak. Ez történt 1745-ben, Mária Terézia, vagy, a mint a kun ember mondani szereti, felséges Mária Terézia uralkodása alatt.

A váltságösszeget a 25 kun községre területük arányában vetették ki, (a nagyobbakra: Jász-Berény, Halas, Karczag, Kun-Szent-Miklós 40–65 ezer forinttal,) a községi hatóságok viszont az egyes lakosokra bízták, vagy kényszerítették a birtoklott vagy birtokba veendő földek utáni váltságösszeg kifizetését. A hol gyér volt a népesség, idegeneket is szívesen részeltettek. Noha sokakat kényszeríteni kellett a váltságra, s így a tetemesebb váltságfizetésre ajánlkozók kész szívvel fogadtattak is: mindamellett gondoskodtak arról is, hogy a fák ne nőjjenek az égig, s meg volt határozva a maximum, melyen felyűl senki nem válthat. Innét a Jász-Kunság társadalmi tekintetben maradt, a mi volt. Tiszta plebejus, amolyan római értelemben, némi patricius elemmel, mely a „nemzetes” czímet szenátorsággal s egyéb községi hivatalokkal szerzette meg s hagyta maradékára. Nemesnek eléggé nemes volt mindenki, de politikai suly nélkűl. Arisztokrácziát, mint alább látni fogjuk, maga nevel magának. Főurat nem ismer többet egynél: a főkapitányt, a ki soha sem az ő véréből való; és a főkapitány fölött az igazi főkapitány, a nádor. És a nádorok között is csak egyetlen egy, a ki élni fog, míg jász-kun lesz a világon: József nádor. A jász-kunoknak nem grófja, nem ispánja, nem főkapitánya csupán, hanem főpatriarchája volt ő, kinek nevét csudálandó kegyelettel őrzi minden kun a legelső tisztviselőtől a pusztai gulyásig. Az ő szelleme ötven éven keresztűl a központi közigazgatás főcsatornáin lehatolt a városi tanácsokba, a kormányzat és közélet legvégső ágazataiba egész a pusztabírákig. Őrködő szeretetének gondjai alatt mi más lehetett volna a jász-kunok helyzete, mint békés, nyugodt, boldog? S mi természetesebb, mint hogy a nép a tisztelt alakot mintegy általánosította; a pusztabiró a nádor nevében intézkedett; a csősz a nádor nevében hajtotta be a bitang jószágot; és minden középítményt, elkezdve a díszes és majd mindenütt egy stilban épűlt városházaktól az utolsó fahídig „József nádor építette” mind.

Jász kapitány temetése a század első felében. Vágó Páltól

A redemtióval végleg rendezve van a Jász-Kunság. Századokig féltve őrzött s most nyilt harczokban, majd apró furfangokkal védelmezett személyi és területi szabadsága biztosítva van. Telek-könyv (fundi liber) készűl minden helységben, melybe a birtokrészek, váltság szerint és terület szerint, úgy szintén a birtokváltozások is bejegyeztetnek. Politikai sulya azonban alig volt, mint testületnek; régi czímere is elenyészett. A „hármas kerület” a saját belügyeinek intézésére szorítkozott csupán, azon 21 ártikulusból álló „regulatio” szerint, melyet Mária Terézia 1751-ben kiadott, s azon jellemző rövidséggel, szabatossággal és világossággal alkotott statutumok szerint, melyek 1799-ben József nádor által megerősíttetve, a Jász-Kunságban a magánjogi ügyekben döntő erővel bírtak 1851-ig, s még ma is irányadókúl tekintetnek. Az országgyűlésre követeket sem küldött, mint a megyék, noha főkapitánya ott ült, olyan csendes és szereptelen minőségben, mint a királyi városok és a távollevők követei.

De annál szebb volt a jász-kunok kerületi és községi élete. Minden község, a legkisebb is, önálló helyhatóság vala, oly kiterjedt rendszabályalkotási, – bíráik és tanácsuk oly széles közigazgatási és biráskodási jogokkal, minőkkel a megyéken csak a közgyűlések és főbb hatóságok birtak.

Polgárai szabadok és jogokban egyenlők. E szabadsággal együtt járó katonai kötelezettségüket mindig hűséggel teljesítették, legutoljára a József császár idejében folyt török háború és a nagy franczia hadjáratok alatt insurgenseik, attól fogva pedig a fényes nádor-ezred kiállítása által. A palatinális huszárezred – mint ők nevezték – ezüst zsinórzatú kék dolmányával mindenkor gyöngye volt a királyi hadseregnek. Jász-kun fiúkból állott, és ha dicsekszünk vele, hogy a magyar nem fél a katonaságtól, hozzá tehetjük, hogy legkevésbbé fél a jász-kun.

Szabadságával együtt járt az adó-mentesség is. Némi csekély királyi adón kivűl semmi terhe nem volt; községi épen nem, mert a regalékon kivűl a majorok és kaszálók jövedelme bőven fedezte a közigazgatási kiadásokat. A kerületi kormányzat fenntartását szintén bőven fedezte két rengeteg puszta: Páka és Mérges.

Ez a jász-kunok váltságának, – vagy mint ők, félreértések kikerülése czéljából, érthetőbb latinsággal szokták nevezni, – redemtiójának története. A Redemtio! Ez az alapja a jász-kun ember önérzetének; ha rajta állana, talán még az időszámítást is ott kezdené. Bizonyos, hogy szabadságának százados ünnepét általános öröm között ragyogó pompával ülte meg 1846-ban.

Kun ember. Biczó Gézától

Arisztokrácziája, mint említettük, nem volt. Ennek hiányát más úton pótolták s pótolják ma is. Talán sehol az országban nincsenek oly sűrűn a középiskolák, mint a Jász-Kunságban (minden 10  mértföldre, s 30.000 lélekre esik egy). Félegyháza, Halas, Karczag, Kisujszállás, Kun-Szent-Miklós, Jász-Berény, s régebben még más városok is bírtak egy-egy hatosztályú gymnasiummal, s noha a föld egyetlen népe sem látszik nagyobb megvetést mutatni a nem két keze vagy saját vagyona után élő ember iránt, mint a kun: mindazáltal feles számmal vannak „nemzetes uraimék” között, kik, ha megoldik a nyelvük, tudnak beszélni a Petronius nyelvén, s néha még a számadó gulyás is latinúl folyamodik a tanácshoz. Ezek mind kijártak egy-két diák osztályt; azután, a nélkűl hogy a szellemi proletáriátus eszükbe jutott volna, megfogták az eke szarvát. Más része ment tovább; érettségi, mérnöki vagy jogi vizsgákat tett; akkor fölmondott Justinianusnak és elővette Virgiliust, de nem a harczokat, nem is az idylleket, hanem a georgicont éneklőt. Ilyenekből támadt a jász-kun helyeknek az a kiterjedt és erős osztálya, mely intelligenczia néven intézi a köz- és társadalmi ügyeket, amazt bent a tanácsteremben, emezt kint a városháza előtti padokon; de másfelől szolgáltatja a komolyabb értelmi erőket magának a szülő városnak és magasabb köröknek is. Gyakori eset, hogy az egyik testvér parlamentben vagy bírói széken ül, míg a másik szérűn hajszolja a lovat. De azért, ha kevélységről lehet szó, emitt kell keresnünk. „Azért nem megyünk hozzá kenyeret kérni, úgy-e, kese?” kérdi daczczal a lovától, s ha jó kedve van, meglágyítja kissé a csúfolódást: „Nem tudna ő nagysága olyan kazlat rakni, mint én, úgy-e, anyjuk?”

De akárhogy lenézzük is a feje után élő embert, mégis csak mi közöttünk újúlt meg és pedig nem is egy ízben, a pozsonyi „Vitam et sangvinem” jelenete; más alakban, más czélra, de ugyan olyan lelkesedéssel, mint az első. Megszűnvén a közigazgatás korábbi rendje, az ennek alapúl szolgált Páka és Mérges pusztákat a 25 község fölosztotta maga között. Jutott ebből egynek-egynek 100–300.000 forint értékű terület, melyet a községbeli redemtusok szintén maguk között oszthattak volna föl. Ugyanekkor azonban élénken foglalkoztatta őket középiskoláiknak tarthatatlanná vált szegényes helyzete, és a kun, mintegy fölsőbb ihlettől ragadtatva, ritka nagylelkűséggel oda adta nagy értékét iskolái alapjáúl. Halas, Karczag, Kisujszállás, Kun-Szent-Miklós gymnasiumai mind e puszták jövedelméből emelkedtek a kunok áldozni kész lelkének örök emlékéűl.

A redemtiókor a 25 község mintegy 60 pusztán osztozott, melyek közűl némelyik 15–20 mérföldnyire van az anyaközségtől. Így a jászoknak és nagy-kunoknk tetemes birtokaik vannak a kis Kunságban, még Kecskemét és Szeged közelében is. E puszták még e század elején is igazi puszták voltak, kizárólag baromtenyésztésre használva, egyedűli épületeik a karámok és csárdák, egyedűli lakosai a pásztoremberek; ma már megbarázdálva ekevassal, behintve tanyákkal, sőt betelepítve községekkel, mutatják az utolsó honkeresők végleg meggyökerezett ivadékainak munkabíró szorgalmát.

Mert a jász-kun, kivált a jász, szapora faj, és hamar rajt ereszt. A redemtio első éveiben szállották meg a jászok Félegyházát, benépesítették a régi, de néptelenné vált Majsát, Dorozsmát a Kis-Kunságon, Kun-Szent-Mártont a nagy-kun területen, s ez a négy város ma közel 70.000 lakost számlál; egyéb pusztáik is, Kerekegyháza és Lajos-Mizse az utóbbi századnegyedben népesedtek be gyorsan. A nagy-kunok a Bácskát szállták meg; Pacsér, Morovicza, Feketehegy népes községek eredetben, nyelvben, viseletben, szokásokban s alakban ma is egyek a nagy-kunokkal.

Noha a Jász-Kunság, a török hódoltság okmány- és emlék-irtó korszakában számos pusztáitól elesett, melyeket a 40 éves jobbágyság idejében még inkább feledett, s ennek végén – örülvén annak, a mi megmaradt – visszakövetelni nem mert, mégis így is igen nagy terület az, a melyet magának megtarthatott. – Vannak községek, melyeknek határai 4–600  kilométerre terjednek, s minden lakosra, még a csecsszopóra is, 6–7 hold föld esik, főként a Kis-Kunságban.

Kun leány. Biczó Gézától

Mivel az összes terület váltságdíja az egyesek által bírt, vagy birtokba veendő szántóföldek után vettetett ki, – minden katasztrális holdra körűlbelűl 5 forint esvén –: ezen okon a jász-kunoknál osztály-kulcsúl ma is az eredeti váltságdíjban kifejezett forintok szolgálnak. „Száz forintos redemtio” annyi, mint körűlbelűl 20 katasztrális hold szántóföld az utána járó apróföldekkel, kaszálókkal, nádlással és legelőilletménynyel együtt. Örökösödés esetén ezen ingatlanok a férfi- (egyenes vagy oldal) ágat illették, mely azonban a leányágat az ingatlanok eredeti váltság-árából eső hányaddal tartozott kielégíteni. Így egy 100 forintos redemtióból, mely mai időben néhol 10.000 forintot ér, az egy férfi örökös a három nőörököst fejenként 25–25 forinttal elégítette ki; a szülei szerzeményen azonban, valamint az ingóságokon és tőkéken is, egyenlően osztoztak. Ez ösztönűl szolgált a szüléknek, hogy ne a földet, hanem a jószágot és tőkét szaporítsák leányaik boldogítására. Ezért a kun ember nem is iparkodott földjeit szaporítani, hanemha jószágtenyésztés kedvéért. Vetett, mint ősei, a mennyire szüksége volt háza népének, többet nem. Minden egyéb kiadásait jószágtartása fedezte Magyarország e legkönnyebben élő népének. De bármily könnyen élt, nem puhúlt el. Már Otrokocsi (két századdal ezelőtt) úgy ismeri őket, mint legerősebb munkásokat, legjobb aratókat, és a kitartó erős munkabirás ma is legfőbb jó tulajdonságai közé tartozik.

Edzett és szép nép, kivált a nagy-kun, s még inkább a jász. A nagy-kun szálas, fehér tojásdad arczú; a jász még szálasabb és vállasabb; barna, mandola-szemű, hosszúnyakú faj; női között sok a kiváló szépség, melyet a csinos, néha túlságig gazdag öltözködés még emel. A kis-kun középtermetű, zömök, barna, sok helyt erősen barna, tatárra húzó; rövid kerek fej, éles fekete szemek, vékony és kidomborodásra hajló orr, szép metszésű száj, kissé kiemelkedő pofacsontok, kerekded áll, erős és vastag nyak, zömök törzs, izmos, de szabályos végtagok jellemzik. Egész városban is alig találni néhol egy-egy igazi szőke fejet.

A nagy-kun komoly, a jász szintén, s csaknem méltóságos; a kis-kun elevenebb, humorra fogékonyabb, mi könnyen kimagyarázható részint vegyes eredetéből, részint abból, hogy a három között ő él legkönnyebben; igaz, hogy ő a legszegényebb is, de egyszersmind neki van legszámosabb intelligencziája a fentebb kifejtett értelemben. A sok pihent elme könnyen köszörűli egymást.

A hatalom, – ha erről szó lehet, – mindig a jászoknál volt. A Jászságban volt a székhely, Jász-Berény; ide jártak a távoli helyhatóságok birái ekhós szekereken és pinczetokokkal a kerületi gyűlésekre. Osztálykülönbség a gyűlés tagjai között nem lévén, Jász-Berényben mindig kedélyesen folytak a napok gyűlésben és gyűlésen kivűl egyaránt. Nyilt harczra ritkán kerűlt a sor, de a pajkos évődés mindennapos volt, melyre néha a két kun kerület a jász hatalom ellen ösztönszerűleg szövetkezett. „Tartom jász igének”, – harsant föl néha a két Kunság, ha a jász szónok valami otthon termett szót kevert palóczos dialectusába. (Ez a kedélyes versengés egy példabeszédben nyert kifejezést. „Ezt tegye meg a jász-ember ….. nyakravaló nélkűl!” szokta mondani a kun, ha valami „peteket” csinál.)

Ez a plebejus nép tudott mulatni, sőt fényelegni is. A halasi vadászatok, a karczagi lakomák, a jászberényi székfoglalások beszélnek róla. Mikor István nádor beútazta a három kerületet, a jász-kunok minden gulyája, nyája, ménese az útszélekre volt terelve a százmérföldnyi úton, s ezek aztán nem „festett gulyák” voltak. Ő Felsége első királyi útja alkalmával a kerületek százával küldötték gazdag ezüstözésű kék mentés lovagjaikat. Még nagyobb fénynyel jelent meg a Jász-Kunság Ő Felsége koronáztatásán 1867-ben. Kétszáz főből álló bandériuma, – rókatorkos mentében a jász, búzavirág-színűben a kun, – jól begyakorolt tüzes paripákon hármasával léptetve, nyitotta meg a koronázási díszmenetet. Gróf Ráday Gedeon főkapitány járt előttük, oldalán a Lehel kürtje és párducz kaczagány a vállain. Az ünnep elmúlt, de képét három rövid sorban – három ecsetvonás – megörökítette a faji verseny:

Nagy-kun kényes, Kis-kun fényes, Jász elmehet.

De a jász is visszavágott:

Nagy-kun görbe, Kis-kun törpe, Jász egyenes.

A Jász-Kunság 10 év óta megszűnt politikai terület lenni. A Kis-Kunság, mely természeti fekvésénél fogva eddig is Pestmegyébe volt kebelezve, most törvényhatóságilag is ide foglaltatott. A másik két rész (Jászság és Nagy-Kunság) az egykori Külső-Szolnokkal egyűvé foglalva alakúlt új törvényhatósággá (Jász-Nagykun-Szolnok, – jász-kun humorral „Muszáj-Vármegye), s így a hármas kerület, melyet egyébként eddig is nem a természeti határok, hanem a közös múlt és közös intézmények tartottak össze, széttagoltatott. Egyébként, míg ez új beosztás meg nem történt, a Jász-Kun kerület volt Magyarország legtisztább magyarajkú területe. És épen ezért kérdésbe lehet tenni, volt-e valaha a kunnak saját nyelve, mint egy oldalról vitatják, de a mit a kunok egyértelműleg tagadnak. Mert ha volt: miként lehet megmagyarázni, hogy egy jelentékeny számú faj, mely magából századokon keresztűl minden idegen elemet kizárva, saját főnökei alatt vándorolva, katonáskodva s végre megtelepűlve egy csoportban élt; mely intézvényeit – egészen laki dolgokat – mindvégig védelmezte, s azok védelmében utoljára is ő, a kisebb fél maradt a győztes, épen saját nyelvéről mondott volna le; hogy abból egy szó, egy szójárás, egy szókötési sajátság nem maradt volna fenn; hogy egy idegen, habár rokon nyelvet, úgy a magáévá tehetett volna, hogy épen az ő szójárásának mindhárom ágazata szinte tipikus rangra emelkedjék. És mindez Magyarországon, hol nem egy idegen ajkú falucska tengernyi magyarság közé ékelve is, századokon keresztűl megőrizheti a maga szláv vagy német nyelvét! Bármit állt is a dolog, az az egy bizonyos, – s ez ős magyarságukra vall, – hogy mint ma, úgy már beköltözködéseik századában is felesen fordúlnak elő helyneveikben a „szállás”, „ülés”, „szék”, „egyháza” szavak; ezek pedig tiszta ősi magyar szavak.

A három kerület három különböző kiejtési árnyalattal beszél, mely különösen az e hang változataiban mutatkozik. A jász közép e-t (é) és közép a-t (á) szeret, s vele együtt a kiskunsági jász rajok is (Fílégyhâza népe jó búza kényeret észik). A nagy-kun erősen és sok helyt í-vé hegyesíti az é-t, egyébként közel jár az irodalmi kiejtéshez (Fílegyháza népe íles ellenkezísbe jött). A kis-kun szereti az ö-t. (Röggel könyeret öszik.) A jász Kecskemét, Szeged és Halas között, a nagy-kun a Bácska mélyében másfélszáz év alatt egy hang-árnyalatot sem vesztett el; miként hagyta volna el egész nyelvét?

Vallásukra nézve a jászok római katholikusok, nemcsak saját területükön, hanem a kun terültekre szállott telepeiken is, a szójárásában nagy-kunra valló Jász-Kisér kivételével. A nagy- és kis-kunok (a jász telepek kivételével) reformátusok; és pedig a községek, – hogy egyik birájuknak az egri érsek kérdésére („Vannak-e itt római katholikusok?” „Nincsenek kegyelmes uram, egészen tiszták vagyunk, hálá Istennek!”) adott feleletével szóljunk, – egészen tiszták, azaz vagy tisztán római katholikusok, vagy tisztán reformátusok, s a hol némi vegyesség mutatkozik is, az egyik fél rendszerint számban és birtokban elenyészőleg jelentéktelen kisebbség. Nagy buzgóságú, vallásos nép a jász, s van hozzá érzéke, hogy buzgóságát a különböző egyházi szertartások alkalmával illő pompába öltöztesse. A körmenetek rózsaleányai, a fáklyás misék fénye, melynél a jász atyákat múlt századi őseik áhítatával s viseletében (ezüstgombos rókaprémes kék mente, magyar nadrág és magyar csizma) látjuk díszelegni, kedvesen lepik meg a szemlélőt. Határtalan tisztelettel viseltetik papjai iránt. A kálvinista kun nem kevésbé ragaszkodik vallása egyszerű formáihoz, de mivel ez neki semmi pompát meg nem enged a hathatós éneklésen és templomi tömérdekségén kivűl: papjai számában keresi a fényűzést. Nem elég neki „egy pap egy templomban”, hanem kettőt tart, egyenlő ranggal és hatáskörrel. Ez a rendszer a nagy-kunoknál kezdődik s virágzik a Tiszántúl népesebb egyházaiban is.

Karczagi toronyőr. Pataky Lászlótól

A jász-kunok mintegy 4700  kilométer területen 220.000-nyi számmal 25 községben laknak. E községekből 11 a jász, 6 a nagy-kun, és 8 a kis-kun területre esik. Eredetileg – úgy látszik, s a történetben is van némi nyoma – mindegyik faj hét ágra oszlott, és ugyancsak hét szállása vagy ülése volt; a hol ez a szám szaporodott, az nem egyéb, mint egy-egy megnépesült község kieresztett raja, s a hol kevesebb, az két rajnak összeverődéséből lőn. Legkisebb terület a jászoké, de legnépesebb és leggazdagabb; a Nagy-Kunság nagyobb valamivel, hasonló gazdagságú, de aránylag kevesebb néppel. Legnagyobb, – nagyobb mint a kettő együtt véve, – de népben és termő erőben legszegényebb a Kis-Kunság. Hegyet a jász-kun ember csak a távolból ismer, a jász a Mátrát, a nagy-kun a tokajit, mikor a levegő tiszta; a kis-kun nagy része egyáltalában semmit. A hegyet náluk a homok pótolja, noha ez sem mindenütt, főként a Nagy-Kunságban, hol a homokot csak úgy pénzért veszik, mint a meszet, de azért sehol sincsenek olyan tisztán tartott házak, mint a Nagy-Kunságban.

Legkiesebb fekvése van a Mátra lábai előtt terűlő homokvegyületű, részben tiszta fekete agyagtalajú, bőven termő jász-földnek. Még termékenyebb a nagy-kunok meglepő síksága a Tiszán túl, helylyel-közzel öles mélységű fekete televényével, mely itt-ott szíksós laposokkal tarkázódik. A Kis-Kunság, mely a Duna-Tisza-közön a Csepel-sziget fokától Szegedig fut le, sokkal változatosabb, egyszersmind sivárabb is. Búzatermő szíkes fekete agyagját buczkás homok-lánczok (nyár-erdőkkel vagy kopaszan), szénatermő lapályok, szíkes-tavak s rengeteg nádasok váltogatják. De a híját pótolja egy felől a sok, másfelől az élelmes kunoknak munkabíró ereje, szivós kitartása. Sehol annyi szikár embert, mint a Kis-Kunságban! A mit a szíkes víznek tulajdonít a közvélemény, de nagy része lehet benne az erős és állandó munkának is.

Folyói nincsenek az egy jász Zagyván kivűl; ez is csak akkor folyó, ha némi záporféle segítséget kap felűlről. A folyókat pótolják az erek (Hortobágy a Nagy-Kunságban, Kigyós és Bak-ér a kis-kun földön), a terjedelmes, de sekély mélységű tavak, semlyékek, melyek a mint meggyülemlenek tavaszszal, azon módon ki is száradnak, vagy összezsugorodnak őszre. A víz sokszor hűségtelen ágyához, de nem a vízi madár, mely száz fajban százezernyi számban még sokáig „sír, kelepel, hápog” e tavak fölött.

Szélmalmok Félegyházán. báró Mednyánszky Lászlótól

Községeik nagy és erős méhkasok, melyeknek egyharmada népességben az 5.000-et, egyharmada a 10.000-et is meghaladja, lehetőleg víz mellett, a határ legemelkedettebb, egyszersmind legmostohább részén épültek; jellegükre nézve egyeznek az alább említendő nagy alföldi városokkal. Rendben tartott, tiszta egyszabású házak szellős tornáczokkal; tág, egyenes hosszú fő-, és rendetlen mellékutczák gyalogpadlóikkal; hatalmas templomok messzelátó réz-sisakos sugár tornyaikkal, a melyek egyszersmind őrtornyok is levén, vas erkélyeiken állandóan jár-kél a toronyőr, minden óra negyedütést éles kürtjellel kisérve; 10–20.000 lelket számláló parokhiáikkal; emeletes városházak, díszes úri kaszinók, élénk forgalmú takarékpénztárak – mintegy 15 a három területen, – szilárd tőke alapokon, tisztán és nagy értelemmel kezelve; kisdedóvók, leánynevelő intézetek, számos iskolák; egy-egy gőzmalom; végre a vasúti állomás, melylyel csak két-három község nem dicsekedhetik; kivűl a várost övedző szélmalmok, a közelben levő takarmány- és muszáj-kertek, a bánom-szőlők (megbánta, a ki belekapott), azontúl a szőlő-högyek homokbirodalma (ilyen is van minden községnek még a Nagy-Kunságban is, sokszor áldástalan fakó borával). Távolabb a végeláthatatlan szántódűlők, s a láthatárt köröskörűl szegélyező tanyák. Ez a jász-kun helyek perspectivája kint és bent.

Ha már most a kun embertől megkérdeznők, meddig terjedt eredetileg a kunok földje: a föntebb említett 60 pusztán kivűl el tudna még panaszolni másik hatvanat, mely mind az övék volt valamikor, s meg tudna nevezni néhány bárót és grófot, a kinek furfangja vagy erőszakoskodása, – vagy néhány bírót és kapitányt, a kinek az ügyetlensége miatt lett oda a szép puszta. Épen így magához számítana egy csomó nagy várost a Tisza két oldalán, mely valaha Kunság volt mind. Szerinte Kecskemét maga a Kunság szíve volt; bizonyítja ezt a három kerület között eső központi helyzete, a kis-kunokkal való gyakori érintkezése, azonos viselete, szokásai, szójárása; mert a közép e-t helyettesítő ö hang Kecskemét ajkán szól legjellemzetesebben. Ugyancsak visszaköveteltetik – részint az ö hang, részint a történeti emlékek alapján – a másik oldalon Hódmező-Vásárhely 50.000 lakossal és 700  kilométer határral a Tisza mentén, melynek árjai ellen egyiptomi kezekre emlékeztető fallal védekezik; kár, hogy a monda szerint földes-urat vallván, önként vált meg kun nevétől. Az Árpád névvel egy idős Tisza-Földvár; az 1849-ki hadjáratokból emlékezetes Czibakháza a Tisza száz kanyarúlatainak egyike mellett; a lóversenyeiről híres Török-Szent-Miklós mintegy ölében feküsznek a Nagy-Kunságnak. Szint’így a népességben, vagyonban és köznevelési intézetekben gazdag Mező-Túr. Irígyen tekint Szentesre és Hódmező-Vásárhelyre, mivel ezeknek méltó ellenséggel van bajuk, mikor a Tisza kicsiny (kicsiny t. i. mikor nem fér meg benne a víz); holott ő neki a víztelen Berettyóval kell folytatni tavaszról tavaszra megújúló harczokat. Nemcsak természeti helyzeténél, de szervezeténél fogva is sajátságos város. Két külön földesúr (felét Mátyás király ideje óta a Kállay-, másik felét a gróf Erdődy-család s részben a kincstár) birta élesen elkülönített egyenlő részben az egy várost. Az egyik fél (felső-gazdaság) már rég leszámolt földesurával, míg a másik csak a közelebbi időkben jutott végkiegyezésre s osztatlan földei birtokába. Mindamellett a két külön érdekű s vagyonjogi állapotú nép, egyesítve helyi egyházi, politikai és társadalmi intézményeiben, oly egyező akarattal intézte közös dolgait, hogy soha egymásnak panaszra vagy féltékenységre okot nem adott. E szerencsés dualismuson alapúlnak e városnak nagy számú és virágzó közoktatási intézetei, melyeknek koronája a hatosztályú gymnasium.

Látni-való, hogy a kun igen ki tudná terjeszteni határait ősi jogon; de, mivel ennek nincs érvénye, csak dicsekszünk vele, mint a szegény ember a gazdag atyafisággal; egyszersmind számba veszszük azt, a mit nemcsak magunk, de más is a mienknek ismer.

A Jászságban Jász-Berény emelkedik ki. Nemcsak a Jászságnak feje, de a hármas kerületnek is „anyja”. Leggazdagabb, legnépesebb a 25 város között. Történeti múltját a nagy hun királyig viszi vissza, kinek lakhelye a Ferencziek – egykor pálosok – ódon temploma és zárdája helyén, sírja pedig a várost átszelő Zagyva medre volna. Szálas népe délczegen jár a hatalmas tornyú fő-templom árnyékában, mely már nem egyszer birkózott meg a földrengéssel. Szép stilű katholikus leányiskolája s az ezt vezető apácza-zárda Bartakovics Béla egri érsek emlékét magasztalja. A főtéren a díszes városháza és az egykori kerületi székház közelében most készűl a főgymnasiumi nagyszabású épület. A kerületi székházat az igazságügyi kormány kerületi börtönné alakította, s ezzel jól kinőtte magát a híres jászberényi tömlöcz, hajdan réme a szegény-legénynek, egyszersmind mintaképe a humánus tisztaságnak. A Zagyva vize, egy pár, népkertté alakított szigetet képezve, futja keresztűl a várost; egészséges lehet s jobb a hírénél, mert ebből iszik az egész város, pedig látszik a nép színén, hogy nem árt neki. Jász-Berényt tehát Attila városának tartja a monda és a jász, a ki ezen mondán kivűl még egy más becses ereklyét is őriz épen Jász-Berényben: a Lehel kürtjét, egy domborművű faragványokban gazdag elefántcsont, valószinűleg byzanti eredetű régiséget, melynek alsó vége ki van csorbúlva. Ez a csorba akkor támadt, mikor a híres vezér a monda szerint agyoncsapta vele Konrád császárt. E kürt az utolsó időkig a jász-kun kapitányok klenodiumaként szerepelt; ünnepélyeken oldalukon, temetésükön koporsójukon függött. Sőt még mysticus erővel is bírt, mert a ki ebből ivott Zagyva-vizet, azonnal „jászszá lett tőle”.

Jász-Berény körűl 1.000  kilométernyi területen emelkedik a többi 10 község: Apáti, Árokszállás, egyenlő területű, termékenységű és népességű városok; népessége mindegyiknek meghaladja a 10.000-et; amaz a paulinusból kun kapitánynyá lett s katonai hivatalában is ritka vallásossággal buzgó Thar ispánnak, Mátyás király hívének arczképét őrzi; emennek termékeny határát a mesés eredetű Csörsz-árok metszi át; Kis-Ér, Ladány 5–10.000 lakossal, továbbá Fényszaru, a két Szent-György, Fegyvernek, Dózsa, Jákóhalma mindannyi fekete földű, gazdagodó, pompázó, szép asszonyú helyek.

A Nagy-Kunságban már nincs kiemelkedő város, mert egyik a másikat nem engedi kiemelkedni. Versenyez egymással mind a hat, mint a hogy versenyeznek templomaik tömérdekségben s gyönyörű alkotású tornyaik magasságban, s azon kivűl egyik egyben, másik másban. Méltó, hogy néven neveztessenek. Kun-Szent-Márton jász takarékossággal, Madaras kun szivóssággal gyarapodik. Túrkeve széles határának termékenységét okos gazdálkodással fokozza. Harminczkét gőzgép segíti csűrbe áldott kalászait, s hogy a sok „éles” ott ne pusztúljon, épített magának szárnyvasútat Mező-Túrig, és hogy a gabna ára a ládában ne heverjen – noha ott a két takarékpénztár – mégis jobb szereti azt lábas jószágba helyezni el. „Kevi ember” nélkűl nem esik meg vásár széles Magyarországon. Kunhegyes gyönyörű két tornyú temploma hallgatva is ékesen szól maga mellett. Kisújszállás és Karczag mégis, mintha megelőznék testvéreiket népességben, területben, egyszersmind még Magyarországnak igen-igen sok nagyobb városát is, közművelődési intézeteikkel és ezek között gymnasiumaik fejlesztésére tett áldozásaikkal.

A halasi Sós-tó. Ligeti Antal festménye után.

És a szegény Kis-Kunság, a maga paripás népével. Mert a kis-kun a leglovazóbb nép. De azért nem szükség lóra ülnünk, hogy az ország legtéresebb pusztaságát, – mint egykor szegény-legényei és gulyásai, – benyargaljuk. A gőzgép gyorsabban elszágúld velünk, s egy nap alatt az egészet körűl járva, egy-egy pillantást vethetünk „szállás”-aiba és „egyház”-aiba. Kecskeméten alúl temérdeklik Félegyháza, az ország egyik leggazdagabb városa; a szép népű Majsa és Dorosma, Szeged közelében; mind három jász raj. Egy rövid vasúti húron a budapest-zimonyi vonalra röpűlünk, s ott éjszaki irányba visszatérve, 600  kilométernyi határa kellő közepén találjuk a sok pusztájú Halast. Szerencse, hogy vasút visz belé, különben – mint az Eldorádóba czukor- – ide homokhegyeken keresztűl küzdve lehetne csak bejutnunk. A most már nagy részt befásított homokhullámok lábjában víz-eres kaszálók s termő szántóföldek bősége, s bent a puszta közepette egy szép oáz, melynek árnyékos fái közűl csak két öreg torony sejteti, hogy itt van Halas, a példabeszédileg „hatalmas Halas”. Pusztázáshoz szokott középtermetű, de aczélidegű, egészséges arczú, körhajas, kurtaruhás népe rugalmas léptekben jár-kél a díszes középületekkel s még díszesebb magánlakásokkal tarkázott homokos útczákon; népes főgymnasiuma a helybelieken kivűl, kik különösen egyházi pályára szeretnek lépni, Bácska és Baranya fiait gyűjti szárnyai alá, oly számmal, hogy a különben is régi és szűk épület alig bírja őket befogadni. A várost félkörben egy nagy nádas tó fogja körűl; a tó közepén egy sziget, régi időkben menedék, ma nagy jövedelmet igérő téglavető telep; a tóban azok a kanálfej nagyságú kárászok, alig nagyobbak, mint a város pecsétjén láthatók, de igen ízesek. A tó mögött mintegy 3.000 hold területű vadhomok, megszelidítve gazdagon termő nemesfajú gyümölcsfákkal és lugasokkal, az öreg város fejlődő jövőjének képmásaival; a mit a szőlő és fa meg nem hódíthatott, azt valami csorbóka faj tartja elfoglalva, melynek gyökere a legkoraibb és legízesebb saláták egyikét, a darulábat (chondrilla) szolgáltatja. Kivűl a szőlőkön ismét homok és homok, – s azokon kivűl Fehértó, Halas legtermékenyebb pusztája terjedelmes tavával s még terjedelmesebb szép erdejével, annyi vidám vadászkaland és májusi ünnepek emlékeivel. A város közelében éjszak felé egy másik tó csillog: a Sós-tó; ennek partján kellemes liget közepett rejtekezik a sós-tói fürdő. A város körűl egy-két templom- és csatatéri domb a Hunyadiak és kuruczok korából; egyéb emlékei nincsenek, de az ekevas és a juhászkútak számos becses régiségeket tárnak föl, melyeket először Révész György lakatosmester kezdett gyűjtögetni. Gyűjteménye egyéb leletekkel megháromszorozva a gymnasium régiségtárában őriztetik. E régiségtár mellett említésre méltók a gymnasium köz- és Szilády Áron magánkönyvtára, mindkettőben számos és értékes turcicák és hungaricák. A reformátusok temploma, múlt századbeli építmény, egyik legszebb alkotása a magyar kálvinista templomépítési stilnek, az egyszerű szép és szolid nagyság benyomásával hat a szemlélőre. Halas a puszta mélyén, s minden idegen érintkezéstől egész a jelen évtized kezdetéig elzárva, legjobban megőrizte kun egyéniségét. Fejlődése minden külhatásoktól független; s a mivé ekként fejlődött, nem válik kisebbségére a kun fajnak. A jó bor, a szép gyümölcs, az ízes hal, a daruláb, a kövér sajt, a sok juhnyáj-termő vidéktől, s fürdőjének tótükrében kaczérkodó jegenyéitől búcsút véve, gőzösünk tovább robog, a buczkák között még másfél óráig vágván a homokot.

Orgovány-szélben, a Páhi erdő kőrisfái között, megköszönjük a gőzgép fáradságát, mert kedvesebb kalauzunk ajánlkozik. Petőfi hazájában vagyunk: vezessen bennünket a Petőfi madara, a gólya! Bármelyik kéményről szívesen felkél egy pillanatra a komoly madár, hogy egy kerengést tegyen velünk a levegőben, honnét egy tekintettel beláthatjuk a „szép Kis-Kunságot”: bölcsőjét a költőnek, vagy a lelkének.

Ott mossa fehér lábát a nádasok fekete vizében, és szárítgatja lugaskoszorús arany haját a verőfényen Fülöpszállás és Szabadszállás; ott Laczháza őrzi nevében nevét a végzetes szerelmű Kun László királynak.

Ott hűselnek alföldi cziprusok (tamarix) és székes tavak között Kun-Szent-Miklós adomázó öreg urai, lovazó legényei, tánczos és korcsolyás leányai. Levéltárában a sokat vitatott s végre is tatárnak bizonyúlt kun-miatyánk; castrum-szerű ó temetőjében egy még bolygatatlan kun-halom, emberi kéz műve. Jól berendezett gymnasiuma az öreg templom árnyékában nevekszik, mint egy serdülő leányka az anyai szemek előtt; gazdag takarékpénztára tiltakozó daczczal szegezi homlokát a rosz nyelvű kajánság ellen, mely egykor e város pénzetlenségét példabeszédekbe és adomákba foglalta. A város határát szelő vasút mentén, jól mívelt nagybirtokokon egmásután emelkednek az úri lakok, villák, kastélyok, mind a folyó évtized alkotásai. A Koburg herczegé Apaj-pusztában, nagy nádas-tavaktól szaggatott 10.000 holdas határa szélén. A Hajósoké nagy fölszerelésekkel s a dömsödi Hajós-sziget ültetvényeiből nőtt ligeteivel. A Tomory Anasztázé, Vörösmarty korából őrzött ereklyéivel s ércz Apolló-szobrával. Odább Nemes Nándor gróf kastélya, melynek tornyát és termeit a grófné művész-ecsetje öltözteti kedves alakokkal és élénk jelenetekkel; téli virágkertjét pedig a déli homlokzaton a gróf népesíti ezer virággal, míg a liget-kert melletti istállókban fajlovak rázzák nyugtalan fejüket, s kényes és kezes csikók a vágyaikhoz szűken mért pázsit korlátai között nyargalva, nyerítéssel felelnek az elrobogó vonat éles füttyére.

Az utazó idegen gyönyörködve szemléli ez árnyékos ültetvények közűl kivillandó épületeket a virágágyak és búzavetés között; majd a vizek közt terjedező városra tekintve, sajnálkozva kérdi: „Hát itt mivel élnek?” A réz-sisakos torony aranyos kakasa megérti a kérdést, s egy lebbenéssel sarkon fordúlva délkeletnek áll. „Ne félts bennünket, jó idegen! Túl e tavakon, messze, messzebb mint a te szemed, vagy az enyim elláthatna, nyúlik be határunk az országnak abba a legnagyobb pusztaságába, melynek Czegléd és Félegyháza, Halas és Kun-Szent-Miklós által zárt 60  mérföldnyi területén nincs falu, város, – csupán tanyák. Itt miénk a tulok-nevelő Szank, a régi Orgovány; a füves Kerekegyházát egyéb jász-kun atyafiakkal megosztva bírjuk. Egyre-másra mintegy 400  km. területünkön – melynek fele még nem tudja, mi az eke és mérnöki láncz, – egymást váltogatják a meddő vak-szík és az aczélos búza-termő szíkes agyag, az emberkézre századok óta váró homoktenger, és az ezerszavú nádas, a szík-szénás kaszálók és a vízeres legelők, a „Kis-Kunság száz kövér gulyájának, és délibábot úszó méneseinek” némi maradványaival ….

Komoly kalauzunk most egy kanyarodással búcsút vesz tőlünk, s nyilirányban úszva át a felforrt levegőt, fészke felé tart. Perczekig meg nem lebben szárnya, s ha meglebbenti néha, az jelent valamit, s nekünk szól. Itt egy töltés, melyet „József nádor csináltatott”, egy kút, melyet „Mária Terézia ásatott”, egy csárda, egy halom, „egy rózsa”, melyet „Petőfi megénekelt”.

Királyok nyomai! Képzeltek, vagy valódiak! Maradjatok meg örökké a pusztázó nép földén. Őrizd meg e nyomokat

Árnyéktalan puszták, lágyan rengő tavak Szabad szép vidéke! –

Pusztai táj. Dörre Tivadartól