Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A pesti síkság.

A pesti síkság.

Kilátás a pesti síkságra Buda várából. Rauscher Lajostól

Bevezetés Jókai Mórtól

Három megyéből és a volt kis-kun kerületből van ugyan alakítva, de a hosszú hivatalos név helyett a közéletben csak egyszerűen Pestmegyének nevezzük Magyarország legnevezetesebb vármegyéjét, mely a fővárost s a királyi család téli és nyári fejedelmi lakhelyét foglalja magában.

A hogy a budai hegycsoport legszélső előfoka, a Gellérthegy meredeken lehanyatlik a fővárost ketté választó Duna medrébe, a túlsó parton kezdődik Európa délkeletének legnevezetesebb rónasága, mely az Erdélyt körűlölelő hegyekig terjed. E geologiai sajátságnál fogva, hogy a hegyvidéket rögtön, minden átmenet nélkűl felváltja a sík lapály: a legérdekesebb panoráma tárúl a szemlélő elé, ki a budai hegyek magaslatáról tekint szét kelet és dél felé.

Sok idegen utazó, ki ezt a képet látta, elragadtatással hasonlítá ezt össze a Nápolyt környező vidékkel. Csak hogy a mi ott a végtelenség eszméjét képviselő tenger, az itt a róna. Épen olyan sík, szakadatlan, a láthatárral egybefolyó. Tavaszszal a vetések üde zöldje, nyáron az érett kalászok arany palástja takarja e hajdani tengerfeneket, itt-ott megszakasztva egy-egy ültetett erdő sötétzöldje, vagy a Dunának föl-fölcsillámló ezüst szalagja által. Falvak, városok tornya csak nagy messzeségben látszik. Éjszakkeletnek még tiszta derűlt éggel fölkéklenek a nógrádi hegyek, s a hevesi Mátra halványkék silhouettje: idább a gödöllői halmok erdős lankái sötétlenek; keletnek, délnek aztán háborítatlan a róna képe. S a mit a legmagasabb hegytetőről látunk, az a félkör magának Pestmegyének alig egy huszadrésze lehet.

A budai hegyek alatt kigyózik el a Duna, a főváros fölött ketté hasítva a Margit-sziget által, a város alatt délnek haladtában ismét két felé hasad, a Csepel-szigetet képezve; bal partján emelkedik a bámúlatosan gyarapodó Pest, melynek palotasorai egyre hosszabbodó vonalat foglalnak el a folyam mentében, míg kertektől környezett villái, füstölgő kéményű gyárai a hajdani homoksíkon foglalnak szemmelláthatólag meghódított tért.

A kik még negyven évvel ezelőtt láttuk ugyan e hegyoromról ugyanezt a tájat, visszaemlékezhetünk arra a homok sivatagra, mely a fővárost körűlvette. Egy-egy nyári vihar valóságos sirokkót támasztott e rónán, mely porfellegeivel a fővárost láthatatlanná tette. Ma már e saharai tünemények nem ismétlődnek. Hogyan alakúlt át a „puszta” emberi szorgalom által, azt a következő czikkben találjuk leirva.

A homokhalmok helyét gyárak, munkás telepek, apró községek foglalták el, melyek között mint tovasikamló ezüstfehér kígyókat látjuk végig vonúlni a vasúti vonatokat a nap minden órájában, kelet, dél és éjszak irányában, éjszakra földönfutó csillagokként közeledni tűzfényeikkel a nagy kört elfoglaló központi pályaudvar felé, mely villamlámpáival koronát látszik képezni a főváros fölött.

Minő más volt az „élet” ugyanezen a rónán, századokkal ezelőtt!

A hol most a gyárak kéményei füstölögnek, a hol a dübörgő mozdonyok sivítása hangzik, ott tartotta a magyar nemzet országgyűléseit: a hírneves „Rákos”-on.

II. Ulászló törvényében (1498: I. t.-cz.) meg van határozva, hogy minden harmadik évben Szent-György napjára a Rákosra országgyűlést hí össze a király. Erre az országgyűlésre köteles megjelenni az ország legtávolabb részéből is minden főpap és zászlós úr, az ország bárói és az összes birtokos nemesség. Csak az egy telkes nemesek küldhetnek tizen-tizen egy maguk közűl választott követet. A ki az országgyűlésről elfogadható ok nélkűl elmarad, ha főpap vagy főúr, fizet 800 arany forint birságot, ha nemes, 400-at.

De ez országgyűléseknek tizenöt nap alatt be kellett végződniök s ez idő alatt a szükséges törvényeket meg kellett vitatni és megállapítani. Ezeket a gyűléseket a szabad ég alatt tartották, gyakran e czélra emelt faépületekben, s a karok és rendek ez alatt sátorokban tanyáztak, a maguk költségén: lóháton s nagy cselédségtől kisért társzekerekkel jöttek és ép úgy távoztak, ha dolgukat elvégezték. Megesett, hogy az országgyűlésből egyenesen a csatatérre kellett indúlni a karoknak és rendeknek, s a mit szóval elhatározának, azt karddal jó maguknak ki is vívni, a hogy Kisfaludy Károly „Rákosi szántó”-ja énekli:

„Mondják, itten vitéz urak Összegyűltek, tanakodtak, S ha csatára trombitáltak, Mint a sasok, víni szálltak.”

Nehéz a képzeletnek egyes elszórt adatokból világos képet alkotni a Rákoson tartott országgyűlésekről, melyeknek némelyike az országra nézve végzetessé is vált, mint az, a mely a mohácsi vészt megelőzte. Elnök ott nem volt, naplót nem vezettek: húsz ezernyi tömegnek az akaratát egyes népszónokok tolmácsolták a király és a főrendek előtt, kik Budán tanácskoztak a Szent-János templomban; míg a köznemesség Pesten és a szomszédos falvakban helyezkedett el. A köznemesség határozatait Budára átvivő nagy számú küldöttségnek a várkapuban a fegyvereit le kellett raknia. Megtörtént azonban, hogy maga a király személyesen is lejött Budáról a rákosi országgyűlésre, mint II. Lajos, s ott értekezett a köznemesség szószólóival. Ily nagy gyülekezetnek a befogadására nem is lehetett más helyet választani, mint a Rákos-mezőt, mely hajdani állapotában terméketlen homok-sivatag volt, a melyen a régi író följegyzése szerint nem termett más, mint répa, dinnye és retek. Csupán Corvin Mátyás idejéből emlegetnek Pest határában, a várostól egy római mérföldnyire egy királyi kertet, melyben vadak tanyáznak és liliomok nyílnak. Különben az egész Rákost úgy tekintették, mint a „senki földét”, a melyet a főurak nem tartottak érdemesnek „donatióba” kérni.

Mai napság ez a sivatag dúsan jövedelmező mezei gazdaságok területévé lett, s a saharai homok-vihar nem borítja el többé a fővárost; melyet ültetet erdő-öv vesz körűl: míg a kertekkel körűl vett házcsoportok egyre nyomúlnak előbbre, elfoglalni a hajdan „dicsőséges” nemesi gyűlések helyét még sokkal nemesebb kultúra számára.

A változott kor mellett is irányadója maradt Pestmegye az egész országnak: mind szellemi mívelődés, mind alkotmányos politika, mind közgazdaság tekintetében.

A mi Pestmegyének legnagyobb nevezetessége, a főváros, Budapest, és a királyi nyaraló várlak, Gödöllő: ezeknek a jelen mű önálló szakaszt szentel. Jelen kötetünkben, a főczímmel egyezőleg csupán magát a szoros értelemben vett magyar Alföldet és annak nevezetesebb városait fogjuk ismertetni.

* * *

Mindjárt a főváros alatt, még annak határában a Duna bal oldalán kezdődik a nagy magyar Alföld. Túl a vízen az Alpeseknek idáig terjedő nyúlványai alkotják a partot s szabnak a folyónak jobb felől határt. De csak dombokká lapúlnak már e tájon, s a Szent-Gellért-hegy szálban álló szikláitól kezdve dél felé alig pár száz lábnyira el is lapulnak egészen. A bal parton a Kárpátok végső ágai nyúlnak le egészen a Rákos-mezőig. Fent Vácznál van az utolsó magaslat, mely még a hegy nevet megérdemli: a Naszál. Ettől fogva délnek egyre törpűlnek a dombok, mint a tova terjedő hullámgyűrűk, melyeket a vízbe dobott kő csobbanása okoz. S bár hullámzatos az alakúlás, a vidék mégis inkább lapály, mint dombvidék. A hullámok vonúlatának iránya az uralkodó szelek szerint éjszaknyugat felől délkeletnek tart, mígnem az utolsó hullámhát épen a budapest-czeglédi vasút mentében átcsap a nagy síkság lapályába, mely a Duna-Tisza egész közét elfoglalja, s lehúzódik a Bácskán keresztűl egészen az Al-Dunáig.

Ezen az alsó síklapályon is vannak azonban apró emelkedések és völgyszerű horpadások. Homokbuczkák szaggatják meg az egyformaságot, melyeknek magassága olykor 30–40 métert is elér, s melyeket a szél hordott össze valamikor. Ma már legnagyobb részüket felszántotta az eke, tanyák épültek a pusztaságokon, melyeket akáczligetek vesznek körűl, s a falvakat és városokat szőlőkertek környezik.

Ez teszi tetszetőssé a tájat, melynek különben nagy fogyatkozása, hogy kevés helyt vannak erdői. Pedig hatalmas rengetegek állottak itt valamikor! A Rákos mezejétől le egészen a Hód taváig húzódott az erdőség, melynek romjai elmaradozott foltok gyanánt maradtak reánk. Pótharaszton megvan még a tölgyes, mely összeköttetésben volt a vacsival; itt az egyik részt Körtvélyesnek nevezik ma is, mint őseink idejében, s ez majdnem Nagy-Kőrös alá nyúlik, de minden vágásnál kevesebb lesz benne a körte és több a tölgy. Kecskemét alatt a Szent-Királyi s a Szent-Lőrinczi erdő maradt meg egész korunkig, s a Tisza parton a „Tős”, melynek fáira óriási szőlővenyigék kapaszkodnak. Ezt a venyigés ligetet „Árpád szőlőjé”-nek nevezte el a nép.

Különben az új kor ákáczait kivéve csakis némi nyárfát, a Duna és Tisza partjain fűzfát, egy kevés borókát (Inárcson és Bugaczon) s Páhi mellett egy kőrisfa-ligetet találunk az egész pesti síkságon.

Folyóvíz sincs rajta nevezetes. Két időszaki patak, a Galga és Tápió, a Tisza felé lejtenek, de száraz nyarakon ezekben is el-elapad a víz. A Rákos és Szilas patak a Dunába öntik kis mennyiségű vizöket. Ezeken kivűl pedig csak a Dunaparton fakad föl egy-egy forrás, így Gödnél, s így a főváros alatt a Soroksárra vezető országút mellett; valamint a Tisza magasabb partjainak mentében is találunk ily forrásvizet Kécske és Alpár között. De álló vizekben gazdag e vidék, s az alsó síkságon alig találunk egy négyszögmérföldnyi helyet, melyen egy-két tó, turján, szittyó vagy semlyék nem volna.

A természet nagysága tehát nem éles ellentétekben mutatkozik e tájon. Sem mély völgyek és fellegekig érő hegyek, sem romboló erejű patakok és folyók nem szakgatják meg térségeit. Inkább szelíd természetű tájék ez; az ellentétek kiegyenlítésének helye. Kicsiben van meg rajta minden. Kicsiben az egész országnak képe ez. Elhatolnak idáig az Alpesek és a Kárpátok nyúlványai; két felől a Duna és Tisza határolják; a nagy magyar Alföld itt veszi kezdetét; az apró tavaknak egész rendszerét találjuk itt, s az országot lakó nemzetiségek majdnem valamennyiéből láthatunk többet-kevesebbet úgy a fővárosban, mint a falvakon. Mindenek fölött pedig megtaláljuk eredeti hamisítatlan tisztaságában a magyart.

Lássuk közelebbről az egyes vidékeket.

A Galga és Tápió vidéke. Hoitsy Páltól

Az egész pesti síkságon Vácztól le az Al-Dunáig két említhető patakot neveztünk meg: a Galgát és a Tápiót. Az előbbi Nógrádban fakad, a másik a Cserhát oldalain, még pedig két ágazatban, melyek egyesűlve, a Zagyvába szakadnak.

Alsó folyásában a Galga ép úgy, mint a Tápió, gazdag termésű rónákat szel át s helylyel-közzel apró mocsarakat alkot. A felsőbb folyásuk lankás oldalain alkalmas hazát talált már a letelepűlni vágyó ősember, midőn megúnta a nyájaival való vándorlás fáradalmait és küzdelmeit. Itt történhettek az országban a legelső telepűlések. A nagy közlekedési vonalak erre felé vezettek el. Az éjszakról költöző népek itt vonúltak el nyájaikkal az óhajtva óhajtott dél felé. A nép, melynek elég ereje volt megvédelmezni a vidéket, állandó tanyát ütött rajta.

Az újabb kori telepűlések s a régieknek tanúlmányozása egyaránt megtanították az emberiséget arra, hogy az első telepűlők nem a legbujább termésű földeket, hanem a könnyű műveletű lankás oldalokat keresik. Nem azt a földet foglalják el, mely a legjobb, hanem azt, a melylyel megbirnak. S ez a földdarab kiválóan alkalmasnak kinálkozott. Eléggé termékeny s nagyon könnyű a művelése. Még a homokbuczka tetején is nő némi fű, elegendő, hogy legelőt találjon rajta a házi állat. A mélyebb fekvésű helyeken gazdag fű terem, melyből övig érő rendeket vágtak honfoglaló őseink. A klima száraz természetű, s áradásoktól nem kell tartani. Ellenséges támadásokkal szemben is nehezen leküzdhető akadályt képez a Tisza, mely a Galgát és Tápiót befogadja, nyugat felé pedig természetes védősánczot alkot a Duna. S e két folyó egyszersmind bőséges táplálékot nyújt halaink sokaságában.

Építő anyagban sincs nagy hiány. A halmok teteje tölgyekkel van benőve az őskorban, részben ma is. A mai Kőbányának egy csekély magasságú dombja pedig, melynek anyagát cerithyum-mész képezi, becses épitőkövet szolgáltat, melyet a későbbi kultúra is fölhasznál. Kecskemét városa külön engedélyt kér a budai pasától, hogy temploma építéséhez innen vihessen követ, s a vacsi puszta templomromjaiban ma is láthatjuk az innen vitt anyagot.

Számos emlék tanúskodik róla, hogy e vidék lakott volt azokban az időkben, melyekig a történelem emlékezete elér; egyes leletek pedig azt is kétségtelenné teszik, hogy már jóval előbb népek laktak itt, melyek hátrahagyták működésöknek nyomait. Tápió-Szecső határában az úgy nevezett Felső-Tápió réten, egy körűlbelől 30 méter átmérőjű, sánczczal körűlvett domb falczementet rejt magában, melynek régisége mellett az ugyanott talált cserepek tanúskodnak, valamint egy bronz korszakbeli csákány, mely ma a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. Kis-Szent-Miklóson, a Nyires legelőn úgyszólván minden egyes korszakból maradt fenn emlék. Kőbalták és kőnyilhegyek a legrégibb idők tanújelei, azután a bronz eszközök sora következik; a római időkből már pénzdarabokat lelünk, s aztán Árpád-házi királyok pénzeit, vegyesen török pénzekkel. Világos tanúságok, hogy e vidék lakott volt minden korszak alatt.

Az első irott emlékek késői időről szólanak. Csak a római hódoltság korából tudjuk, hogy a Duna–Tisza közén egy szarmata nép, a jazygok laktak, berontva olykor az imperium határaiba; máskor a többi barbarokkal folytatva háborút. Lóháton jelennek meg a csatákon; kettőt is visz magával apró hátasaikból egy-egy katona, hogy változtathassa. Félelmetes szomszédai a rómaiaknak; szükségesnek tartják ezek eltiltani őket a Dunától, s annak közelében várost alapítani. Ebből is látható, hogy megtelepűlt városokban laktak, s a Ptolomaeus földleirásából megtudhatjuk egy-két helységöknek a nevét is. Az általa említett Parka jazyg város, a mennyire az ő csillagászati helymeghatározása után eligazolhatunk, a mai Aszód táján eshetett. Az ugyancsak általa megnevezett Kandakon vagy Kandanon hely fekvését a mai Monor és Gomba táján kereshetjük; Pesson helyrajzi fekvése pedig tökéletesen megfelel Nagy-Kőrösének.

Acsai kastély. Dörre Tivadartól

Minő élet folyt e tájakon a római imperium megdőltétől egészen a magyarok megtelepedéséig terjedő időben, arról igen keveset tudunk. Valószinű, hogy az egymást fölváltó nemzetek elrombolták az itt talált falvakat és városokat, s azok romjain újakat alapítottak. Kőben Kőbányától éjszakra szegény a vidék, új építkezésekhez föl kellett használni a régi romok törmelékeit. De bizonyos, hogy e hátas vidék lakva volt mindig, s egyik czélja volt a hódító háborúknak. Egyik bizonyítéka ennek az a tény, hogy Priscus is, a byzanczi császár követe, itt, a Duna-Tisza-közön keresi föl Attila sátorát. A másik bizonyíték az, hogy honfoglaló őseink itt e tájon ütköztek meg Zalán hadaival, s a cserháti dombok végső nyúlványaitól alig két mérföldnyire délkeletnek a tetétleni halmon ütötte föl Árpád fejedelmi sátorát.

Lakott volt e vidék később is folytonosan, még pedig nemcsak az ország önállóságának békésebb napjaiban, hanem a török hódoltság korszakában is. A megye alsó részében elpusztúlt igen sok falu, s a megmaradottakban is alig maradt lakos; de itt, a megye éjszaki halmosabb részeiben, oldalt az úttól, melyen a hódító haladt, épen maradt a községek nagyobb része. Sőt a délibb részekből elköltözöttek is, e helyeken találtak ideiglenesen tanyát. Úgy szólván csak a Tápió alsó folyása felé fekvő laposabb helyek pusztúltak el, az éjszakra és éjszak-nyugatra fekvők megmaradtak. Tápió-Ságh, Tápió-Sáp, Bicske, Farmos, Szent-Márton, a sok tavú Nagy-Káta, stb. úgy telepűlt újra a török elűzése után; de Kóka, Verseg, Héviz, Tura, Zsámbok, Valkó, Valkó-Szent-László, stb. lakott helyek voltak a török alatt is. Az újra telepűlt községek lakói a világ négy tájai felől sereglettek ide, innen-onnan szállingózó magyarok, felvidéki tótok, stiriai és württembergi németek vegyest. Az összeolvasztó elemet csakis az a magyarság képezte, a mely a harczias idők viharait valamiképen kiállotta.

A betelepűlt községek egy része még alig száz esztendeje áll fönn, nyelvét többé-kevésbé mindegyik megtartotta, de szokásokra és erkölcsökre nézve elenyészően kicsiny a különbség. Monoron példáúl megvan a németeknek ma is külön útczasoruk, de csak a családnevek s az apáról fiúra szállt hagyomány mutatja, melyik a német, melyik a magyar. Berczel kétszer is telepűlt: először hannoveri németek szállották meg II. József alatt, majd, miután ezek kipusztúltak a cholerában, mások jöttek az üresen maradt házakba, részben németek Soroksárról, Solymárról, részben magyarok Czeglédről, Úriból; és ma az utódok között bajos különbséget tenni.

A megyének ebben a részében maradtak meg leginkább a régi birtokos családok. Alig van falu, melyben ne volna egy-egy csinosabb úri lak. Legnagyobb részük a múlt században s e század elején épűlt; újabban kevés. A sok jobbágymunka fölött rendelkező urak nagy terjedelmű tágas házakat építettek, itt-ott még a háborús időkra is tekintettel. Magas, világos, óriási termek jellemzik ezeket az épületeket. Ime bemutatjuk közűlök az acsai kastélyt meg a pilisit. Az előbbi a báró Prónayak majorátusi tulajdona, a múlt század első felében épűlt, s gyönyörű könyvtáráról és szép gyűjteményeiről is nevezetes. A pilisit a Beleznay grófok építették, a múlt század második felében, ma – fájdalom – düledezésnek kezd indúlni, s befoly az eső abba a lakosztályba is, melyben egykor a nagy emlékezetű királyné Mária Terézia szállva volt. Mind a két kastély főurak emelték, de ily tágas lakokat építtetett a múlt században a köznemesség is. Ma már lakályos házakat emelnek mindenfelé, itt-ott villaszerű lakok is láthatók, s inkább a kényelemre, mint a nagyszerűségre vannak tekintettel.

Pilisi kastély. Dörre Tivadartól

Nagyobb város nincs e vidéken. A főváros közelsége okozta, hogy az ipar és kereskedelem minden tényezője oda siet. Nagy-Káta mezei gazdasággal foglalkozó népes falu; Monor, mely a főváros felé élénk kereskedést folytat élelmi szerekkel; a tormájáról nevezetes Kóka, Tápió-Szent-Márton, Bicske, Úri, Gomba e vidék nagyobbacska helyei. Külön megemlítést érdemel Kartal, hol báró Podmaniczky Géza egy csinos csillagvizsgáló tornyot emeltetett. Mind megannyit mezei gazdálkodással foglalkozó nép lakja, melynek kezében meg van oszolva a birtok, s mely ősi módon folytatja a gazdálkodást. Az Alföld és az éjszaki vidékek között a gazdálkodás módjára nézve is ez a tájék képezi az átmenetet. Itt még nincsenek nagy kiterjedésű puszták, meg van oszolva a paraszt birtok, de a gazdálkodás már alföldi jellegű.

Az ipar csak a legszükségesebb napi szükségletek előállításával foglalkozik. Minden faluban van néhány iparos, egy-két szabó, kovács, bodnár, csizmadia. Kicsi tőkével s kevés segéddel dolgozó emberek ezek, kiknek vágyaik netovábbja, hogy néhány hold földet szerezzenek s azután abbahagyják a mesterséget.

A régi Soltmegye. Hoitsy Páltól

Meddig terjedtek a régi Soltmegye határai, azt ma már nem igen lehet kimutatni. Mi itt a „régi Soltmegye” elnevezés alatt azt a nagyobb területet kivánjuk érteni, mely a fővárostól délnek, a Duna mentében húzódik el, kelet felé a régi Kunság által határolva, mely terület az egykori Soltvármegyének alkotó része volt. Lapályos, jó fekete földű vidék ez, melyen csak itt-ott fordúl elő terméketlenebb homok.

A vidéken egymást éri a sok szikes tó. Vizük tükör-sima, partjaikon se sás, se nád, se káka, a fű is gyér. Martjuk állandó, fenekük vízálló agyag. S ezekben különböznek a turjánoktól, melyek a vízi növények buja világának adnak tanyát. Több százra megy az ily tavak száma vidékünkön, melyek majdnem párhuzamosan haladnak a Dunával, attól 5–15 kilométernyi távolságban. Laczházától keletnek fekszik valamennyi közűl a legnagyobb, az úgy nevezett Sári víz. Ettől alig három kilométernyi távolban délnyugat felé kezdődnek az apaji vizek. Kisebb tavak, kissé sósízű vízzel, teljesen vízálló agyag-fenékkel. Minden laposabb hely egy-egy tó, de a melyek között nincs összefüggés. A tavak közötti föld föl van szántva, itt-ott rétnek vagy legelőnek használják, s nyaranta visszájáról látjuk a képet, mintha víz képezné a szigeteket a rengő kalásznak tengerében. Lefelé Kun-Szent-Miklósnak húzódnak azután e tavak, körűlvéve minden felől ezt a várost, azután a Duna és a zimonyi vasút között terjednek lefelé. Itt jóval kisebbek már, mint föntebb, de számuk még nagyobb. A talaj erősen szikes, maga a víz erősen sósízű. A tavak közötti rész másra, mint legelőre, nem alkalmatos. Nem terem rajta, csak kevés gyep, s olykor kivirágzik rajta a sziksó. Sok helyt, pl. Akasztó vidékén, össze is söprik a kivirágzást s megtisztítják. A növényzet annyira elkényszeredett, hogy legelőnek is alig gondolná alkalmasnak az idegen. Pedig nagyon az. A tavaszi nedvesebb idő alatt bő táplálékot talál rajta nemcsak a juh, de a szarvasmarha is. Ez időben a kisebb fenekeket egy-két arasznyi víz borítja el. Később ellepi az egész feneket a fű, feltör a vizen át a felszínre, szép zölddé lesz az egész, az ember rétnek vagy legelőnek nézi, pedig bokáig ér a víz a fű alatt.

Fülöpszállás, Akasztó és Solt között ilyen szikes tó felűl van százon. A legnagyobb a Kelemenszék és a Zabszék; területök valamivel több 150 holdnál. Vannak azonban egészen jelentéktelenek. Száraz esztendőkben kiszáradnak egészen, összes vizüket az eső szolgálatja, s csakis a párolgás által vesztik azt el. A föld úgy szólván semmit sem nyel el belőle. Jellemző a föld áthatlan voltára, hogy vadászok egészen a víz partján ásnak lesgödröket, melyeknek feneke sokkal lejebb van a tó vízének színtjénél, és mégis száraz marad. E tavakon megmérhetetlen mennyiségű szárnyas állat él. A vad-kacsa több válfajaiban képezi az uralkodó elemet. A czigány kacsa feketés tarka tollaival, az apró csörgő kacsa, a tőke-kacsa, melyet a nép itt idegen szóval „stokker”-nek nevez, a dunai vagy jégtörő kacsa, mely itt marad egész télen, solykor a fővárosban is látható a lánczhíd körűl: este felé sűrű szegélyt képeznek a tó körűl, mint valami csipkés fodor. Egy-egy lövésre egész felhő emelkedik a levegőbe, tarkázva más vízi madarak óriás csapataival. Emitt a sikoltozó bíbiczek, melyek szinte szemtelenűl tolakodnak az ember felé; amott ezüstfehér ruházatukban a halászkák, közbe-közbe egy-egy gém, hojszák és goyzerek, a vízi szalonkák valami tizenöt válfajban, s vadlúd három-négyféle is, melyek közűl legszebb a bögyén piros tollával ékeskedő lilik.

A dús talaj, a könnyen mívelhető föld, de különösen a Duna csábító erővel birtak ősidők óta az emberekre. Nemcsak bőséges hal-állományával nyújtott táplálékot e folyó, hanem arra is képessé tette a népet, hogy fölösleges terményeit elszállítsa s kereskedést űzzön másfelé. S miután a Duna túlsó oldalán az útak sokkal járhatóbbak, a hadak által inkább használhatók, ellenséges népek betörésétől is ezen az oldalon kevésbé kellett tartani.

Így találjuk azután, hogy őseink is mindjárt beköltözésük után erősen megszállják ezt a vidéket. A hagyomány szerint Árpád fia, Solt, várat épít e helyen, s azt a saját nevéről nevezi. A körűlötte levő térségen is sűrűn váltakoznak egymással falvak, városok, melyeket lakottaknak hirdetnek már legrégibb okmányaink.

A tatár dúlások szomorú napjaiban, valamint a hosszas török hódoltság alatt is, fentartja magát a vidék népe. Részben a Duna szigeteire, részben a megye belseje felé fekvő nádasok közé menekűl a lakosság, míg a legnagyobb veszedelem elvonúlt; a török időben pedig okossággal előrelátó eszélylyel tartja meg városát, mely néha jobban védi, mint a körfal. Hűséges adófizetői lesznek a pasáknk, s önként adott ajándékok által váltják meg magokat a kifosztás ellen. A török helytartók így esztendőnként megújúló sarczot kaphatnak a néptől, míg ha földúlnák házait, a préda csak egyszer lenne bőséges, de azután elszéledne a nép. Békén hagyják tehát a lakosságot, sőt menedéklevelekkel biztosítják békés élhetését. Még a kisebb helyek is számos bizonyságait őrzik a pasák kegyének irataik között, olykor magyar nyelven. Így p. o. Dömsöd a kalocsai törököknek egy 1686-ban kelt levelét birja, mely érdekes világot vet az akkori állapotokra. A mint a levélből kitetszik, a dömsödiek, hogy békében legyenek a némettől is, egy német őrzőt fogadnak a faluba; de, hogy ebből baj ne támadjon, bejelentik azt a töröknek. A török látja szándékukat, s azt mondja, jól van, csak az az őrző ne mutassa magát a falut övező árkon kivűl. És ha csapatok jönnének a falu alá, azt a tanácsot adja a dömsödieknek, hogy paraszt ember mutassa magát elsőben az ároknál, akkor nem lesz baj (mert akkor az ellenség nem tart fegyveres ellenállástól). A levélnek erre vonatkozó eleje így hangzik:

„Elvöttük leveletöket, jámborok. Jól értjük, mit akartok jámborok mi tőlünk. Adja Isten, hogy maradhassatok jó gazdák. Jól értjük, hogy őrző némötök hoztatok. De jámborok Isten ne adja, hogy mi háborgatnánk a ti őrzőtöket; hanem tartsátok magatok és jószágtok megőrzésére. Mi igaz úri török hitünkre adjuk e levelünket jámborok kezetökbe, egész sereggel együtt, hogy nem bántunk, sőt oltalmazunk; csakhogy azt parancsoljuk jámborok, hogy az őrzőt az árkon kivűl ne ereszszétök; mert sok főféle ember jár, ki tudja, kivűl mi találja? Azonban hajdukatonákat a város be ne ereszszön, mert még az is velük együtt elvész. Ha valami embört vagy seregöt láttok, az árokra elsőben paraszt ember jőjön. – – Kalocsai Bezdán aga, Hasszán Aga, Hasszán Tihája és egész sereg.”

Ismételjük, csak okossággal s a körűlményekhez alkalmazkodással lehetett elérni, hogy a vidéken igen sok helység maradt meg épen, s lakottként kerűlt ki a török hódoltság alól. Így az imént említett Dömsödön kivűl Dab, Tass, Pereg, Szalk-Szent-Márton, Duna-Vecse, Solt, Duna-Pataj, Ordas mind lakott helyek gyanánt említtetnek az 1691-iki összeiráskor, s reájok ahhoz képest adó is vettetett.

Mind eme helyek lakossága törzsökös magyar, s csak a később telepített itteni községeket szállották meg más nemzetiségek. Így p. o. Kis-Harta lakói a Sváb földről telepűltek ide, de némi magyarságot is találtak már a községben, mely a szomszédos helyekről verődött össze. Duna-Egyháza felvidéki tótokkal népesűlt be, még pedig szerződéses és nem jobbágyi szervezettel úgy, hogy itt úrbériség nem is volt.

A vidék népe csak a Dunától távolabb eső helyeken foglalkozik kizárólag földmíveléssel. A Dunaparton fekvő községekben nagyon sokan a hajózásra adják magokat. A Dunán járó hajók legénysége, matrózai javarészben innen kerűlnek ki. A mellett uszályhajókat tartanak sokan, melyeken távol vidékek gabonáját hordják föl, nemcsak Budapestig és Győrig, hanem egészen Passauig. Ezeket az uszályhajókat ma már többnyire gőzösök vontatják fölfelé, de itt-ott látni még tizenöt-húsz lovat fogva azok elé, a mint nehéz küzködéssel s a kocsisok nagy lármájától bíztatva haladnak az ár ellen. Ez uszályhajóknak legénysége majdnem kizárólag e vidékről kerűl ki; öltözetükről megismerni már őket. Az idevaló hajósnép vékonyabb szövetből készűlt, korczba szedett alúl bő nadrágot visel, és rövid, kevéssel derékon alól érő kabátot. A nép dolgos, takarékos, vagyonos. A községek aránylag igen népesek és sűrűn fekszenek.

A vidék monumentális épületekben felette szegény. Valójában csak egyet jegyezhetünk fel ilyen gyanánt, s ez a már említett ócsai református templom.

A Csepel-sziget. Hoitsy Páltól

Közvetlenűl a főváros alatt, két ágba szakad a Duna vize s a Csepel-szigetet alkotja. A keleti ág a síkság szélén vonúl dél felé, s hossza mintegy 55 kilométer; a nyugati valamivel hosszabb (mintegy 58 kilométer) s itt-ott magasas partok által van szegélyezve. Battánál és Ercsinél meredeken emelkedik föl a mart, 20–30 méterrel a víz színe fölé, Rácz-Almásnál pedig egész 60 méterig nyúlik e magasság.

A két ág mindegyike azonfelűl apróbb szigeteket is képez, melyek közűl nevezetesebb a Somlyó (Dömsödön felűl), a Haraszti-sziget s a Haros Téténynyel szemben. Összesen nem kevesebb mint 14 ilyen szigetet foglal magában a Duna két ága, a Csepel két oldalán.

Maga a Csepel-sziget egy nagy lapály, hol már az öt méter magasságú buczkát is hegynek nevezi a nép. Sokat is szenved a Duna áradásaitól. Itt-ott jobb minőségű szántóföldekkel vegyest, homok a talaj, melyet újabban nagy szorgalommal igyekeznek megkötni, de a mely a múlt korszakok erdőpusztításai folytán sok helyen a futóhomok jellegét vette föl.

Valaha erdők borították a mai homokos tájakat, s a sziget az ország egyik legkiesebb pontja volt. Oláh Miklós püspök azt írja róla, hogy bővelkedik sok fáczánnal, fogolylyal, húros madárral, szarvassal, vaddisznóval, dámvaddal és nyúllal; e mellett erdőben, szőlőben és mezei terményekben annyira gazdag, hogy semminek sincsen híjával, a mi az élet fentartására és gyönyörűségére megkivántatik: „mely uramnak II. Lajosnak és nejének Mária királynénak sokszor szolgál gyönyörűségére és mulatságára. Thessaliában sem lehet szebb helyet találni.”

Ily kellemes hely lehetett a sziget előbb is. Hagyományaink azt mondják, hogy beköltözködő őseink, közvetlenűl a Zalán fölött aratott győzelem után itt pihennek meg, itt ütik fel elsőben állandó lakukat, s az első fejedelmi udvartartás itt fejlődik. Béla király névtelen jegyzőjének tanúsága szerint „Árpád vezér és nemesi bemenvén a szigetbe s azon hely termékenységét és bujaságát, s a Duna vizeinek erősségét látván, a helyet kimondhatatlanúl megszerették, és elhatározták, hogy az fejedelmi sziget legyen, s hogy ott minden nemes személynek udvara és tanyája legyen”. Fejedelmi hely maradt e sziget soká. Paloták, kolostorok, zárdák, templomok ékesítették, egynémelyiknek soká megmaradtak romjai. Egészen a mohácsi vészig a királynék nászajándékát képezte a sziget. S fejedelmi birtok ma is.

A mohácsi vész után nem tudni mi módon Eszterházy István lett a sziget birtokosa, kitől Heiszler generális vette meg 25.000 forinton a hozzá tartozó összes pusztákkal együtt. Tőle három év múlva Savoyai Jenő herczeg vette meg 85.000 forinton, kiről örökösödés útján szállott Mária Krisztina főherczegnőre s a felséges uralkodó házra.

A sziget közvetlenűl a főváros alatt terűlvén el, megsínylette mindazokat a háborúkat, melyek az ország birtokáért vívattak. Itt kinálkozott a legalkalmasabb átkelési hely a Duna egyik oldaláról a másikra. Már Árpád hadai is itt keltek át. A törökök részben kipusztították, részben szélylyel űzték a lakosságot. Ez utóbbi fél a Duna kisebb szigeteiben s a Duna balpartjainak mocsaraiban húzódott meg, míg elmúlt a nagyobb veszedelem, s azután ismét fölkereste a régi fészket. Csatlakoztak hozzájok idegenek is úgy, hogy csakhamar benépesedett a sziget.

Csepelszigeti fáczános. Feszty Árpádtól

I. Ulászló király a régi Kevi városának (mely az Al-Dunánál a mai Kubin táján feküdt) törökök által kiűzött rácz lakóit 1440-ben a Csepel szigetén telepíti le, az elhagyottan álló Ábrahám-egyháza körűl. Az új telepűlők Kevinek nevezék a várost, mely róluk a Rácz melléknevet nyeri. Az új lakók, kik közé sok magyar telepedik, nagy virágzást adnak a városnak, ipart űznek, kereskedéssel foglalkoznak messze vidéken. Skaricza Máténak 1581-ben kelt versezete megemlíti a Borbás családot, mely egyetlen útjában akkora nyereséget csinál hajóival, hogy fölépítteti belőle a templomot.

De a török földúlja ezt is, az egész várossal együtt. Újra összegyűl a nép, a réginek némi maradványa. A lakosság zömét magyarok alkotják, a szerbek nagy része Komáromba menekűl. S a nép sokat szenved, nemcsak a budai töröktől, hanem a barátságos hadseregektől is, melyek az országot meglátogatják. 1684-ből panaszolják a birák, hogy a Budát megszállott seregből a lengyelek és németek „a várost felverték, és az úrvacsorájához való ezüst tálat az pohárral és az ahoz való eszközökkel edgyütt felprédálván elvitték”.

A török kiűzése után csakis Ráczkevin és Sziget-Szent-Miklóson voltak ős lakók, a többi község újból telepűlt. Tököl községét Dalmácziából és Szerbiából hozott ráczok szállották meg, Sziget-Szent-Márton lakosai Frankóniából és Sváb földről kerültek ide, Sziget-Újfalut Ausztriából hozott németek telepítették, a becseiek ősei pedig vegyesen jöttek Stiriából, Ausztriából és a Sváb földről.

Egy sajátságos eset tapasztalható az itteni különböző fajok egymás közti érintkezésénél. A szerb lakosság – mely pedig túlsulyban volt eredetileg – mindenütt tért veszít, a magyar és német lakosság javára. Nemcsak az történik, hogy a szerb lakosság szaporodása sokkal kisebb mértékű, mint akár a magyaré, akár a németé, hanem a gazdagodásban is hátra megy emezek mellett. Csépen alig van ma már szerb lakosság, pedig azelőtt az volt a túlnyomó. Csepelen a múlt században csak a falu éjszaki részén telepedett meg egy útczasor német, ma pedig németté, még pedig magyarosodó németté lett az egész falu; a régi lakosok vagy elszéledtek, vagy elnémetesedtek. Sziget-Szent-Mártonról Ráczkevibe költöztek el lassanként a szerbek, miután a német telepűlők egyre gyarapodtak. Becsén meg az történt, hogy már 1706-ban egy éjszaka összebeszélt az egész ráczság, s átköltözött a szomszéd Lóré községbe.

Mint a hogy a nyírfa bizonyos régiókban elpusztítja a bükköt, és a mint a bükkfa más régiókban elnyomja a tölgyet, s maga foglalja el helyét: úgy itt a német és magyar lakosság minden különös összebeszélés vagy tervszerűség nélkűl magához váltogatja lassanként a szerbek földjeit s őket magokat távozásra birja. Pedig meg kell jegyeznünk, hogy a lakosság eleitől fogva türelmes volt egymás iránt, tekintet nélkűl a különböző származásra és vallásfelekezetekre, melyekhez tartozott. Így Ráczkevi városa már 1725-ben egy oly határozatot hozott, mely valóban igen sokkal megelőzte az akkori korszellemet. Elhatározta ugyanis, hogy miután a város „három vallásból vagy státusból áll, úgy mint romano catholikus, reformatus és rácz vagy görög hiten valókból, azért már ezután a biróság köz légyen mind a három vallás vagy hitben lévőkkel; úgy, mint hogy a református státus kétannyi, mint a catholikusok és ráczok, azért a református vagy helvétia confessiót valló státus közűl két egymásután folyó esztendőkben légyen a biró, a két esztendők után pedig a két fél, úgy mint egy pápista és egy rácz állíttassék elűl a tanácsi rendeletből a voksolásra, kik közűl választassanak azután a biróságra a közrendtűl voks által”. Ugyanez alkalommal kimondatott az is, hogy miután mindannyian testvérek, egy városnak fiai, egymást ezentúl is, mint eddig, megbecsüljék, „senki is egymás hitét és nemzetségét gyalázni, motskolni vagy hamisítnyi nagy büntetés alatt ne merészellje”.

Mocsaras táj a Sárközön. Kimnach Lászlótól

Akkortájt még nevezetes ipara volt a szigetnek. A múlt század végén és a jelen elején is, külön czéhük volt a molnároknak, a szűrszabóknak, a takácsoknak és a csizmadiáknak. Ma már majdnem kizárólag földmíveléssel foglalkozik a nép. Kiválólag rendezett a korona uradalmak gazdasága, s vadban bővölködnek annak vadasai, fáczánosai.

Társadalmi élet azonban csak Ráczkevin fejlődött ki némileg, hol a koronauradalmak igazgatósága székel, s a járásbiróság és szolgabiróság is némi pezsdűletet adtak az életnek. A műveltebb osztály összejöveteli helyéűl a kaszinó szolgál, a szegényebb sorsúak pedig két olvasó-egyletet is alapítottak, hol újságolvasással s a politikai események megbeszélésével tölti idejét a nép. Ezekkel az olvasó-egyletekkel népesebb magyar városokban lépten-nyomon találkozunk. A nép értelmesedésének, olvasási vágyának, s a mellett társúlási hajlamának bizonyítékai ezek.

A Sárköz. Hoitsy Páltól

A legsajátságosabban alakúlt vidékek egyike a mély fekvésű lapály, melynek első városa Kalocsa.

A nép Sárköznek nevezi. Egyik oldalon a dunapataj-kiskőrösi vonal szegélyezi, másik oldalon a Kis-Kőrösről Bajára vívő út, nyugat felől pedig a Duna.

E mélyföld közepes színtje több méterrel alacsonyabb, mint a szomszédos területeké. Császártöltéstől Nádudvar, Sükösd, Csanád felé pedig éles martforma magaslatokkal van szegélyezve, mintha a mocsaras területnek magaskás tópartja lenne. A Duna képezhette ezt a területet, erre mutat az egész alakúlás, sőt erre mutatnak némi ma is jól észlelhető tények. Mocsarak és erek váltogatják egymást az egész területen. A Vajas-fok valóságos ágát képezte a Dunának, mely Foktőnél szakadt ki (innen talán a helység neve is) s Bátya, Fajsz, Dusnok mellett elhaladva a megye legdélibb szélén szakadt ismét vissza a Dunába, jobbra és balra több vagy kevesebb mocsarat képezve a vízállás magassága szerint. Egy másik, még hatalmasabb folyás volt az Őrjegé, mely már ugyan nincs meg, de e század elején még nagy szélességben vitte a Duna felé mind azokat a vizeket, melyek egész Kun-Szent-Miklóstól fogva a mocsarakban összegyülemlettek. S itt e területen az Őrjeg egészen ellaposodott, turján-alakot vett föl, melynek vize sok négyszög mérföldnyi területet foglalt el, s a nádasok és kákások bivalykedvelte birodalmát alkotta. Az Őrjeget kiszárították, de a mély fekvésű talaj, mint a Dunának valami víztartója megtelik, most is lapályos helyein vízzel, mihelyt a Duna jóval magasabb a rendes vízállásnál.

A talaj mindenütt iszapos agyag. Néhol nagy mennyiségben lepi el a felszínt a sás- és nádgyökerekből képződött zsombék. Alúl, egy-két lábnyi mélységben pedig ott van a turfa, régi világok nádasainak elszenesedett maradványa. Szóval olyan terület ez, mely nem régiben kerűlt ki a víz alól, s a szomszédos helyek, úgy túl a Dunán, mint az innenső magaskás homokpadok fölött, rég lakva voltak már, mikor itt még a vándormadár tanyázott csupán.

Bivaly-fogat a Sárközön. Kimnach Lászlótól

Valószinű, hogy ez az egész terület valamikor a Duna jobb oldalán feküdt. A folyó Császártöltés és Csanád között folyhatott, s az ott látható partoldal volt magának a víz medrének a partja. Aztán egyre nyugatibb medret vájt magának a Duna, hátrább-hátrább húzódott mostani folyása felé. Erre mutat nemcsak az egész terület talajának minősége, hanem az a körűlmény is, hogy itt a Duna jelenleg is erősen mossa a jobb oldali partot, s mind odább nyomúl nyugatnak. Domborinál p. o. alig tíz év alatt több mint száz hold területet vitt el a víz, Tolnánál pedig nehány száz hold a balparti területből a tolnai határhoz tartozik, mely terület annak előtte a túlsó parton feküdt. És így történt ez régebben is. A második század közepén élt Claudius Ptolomaeus földrajzi helymeghatározásaiból meggyőződhetünk, hogy Dunánk az ő kora óta jóval nyugatibb irányt vett e szakaszon.

A turjánok, melyeket e vidéken találunk, de a melyek kisebb számban és kiterjedésben előfordúlnak az egész Duna-Tisza-közön, nagyban különböznek az állóvizeknek ama fajától, melyet szíkes tónak mondánk föntebb. A turjánok feneke víz által átjárható réteg, rendesen agyaggal kevert homok; süppedékes és zsombékos. Mikor kiszárad is vizük, alig lehet áthatolni a haraszt között. A zsombék teteje régen száraz már, mikor a fenék még csupa sár. Partjuk menedékes, s a magasabb vagy alacsonyabb vízállás szerint a turján nagysága igen változó. Mikor sok a hóvíz s magas a Duna vize, összeköttetésben állanak egymással a mocsarak. Az Őrjeg ilyenkor nagy területek vizeit fogadja magába. Szalk-Szent-Mártontól kezdve valamennyi turján vizét az úgy nevezett Nagy-Ér köti együvé, mely több ágaival elnyúlik Kun-Szent-Miklós, Fülöpszállás, Szabadszállás alá, s azután Akasztó alatt az Őrjegbe szakad. Császártöltésnél már folyóvá szűkül az Őrjeg, Hajósnak fordúlva a Duna felé veszi folyását, s oly erős, hogy malmot is hajt. Ha száraz esztendők következnek, a turjánok kiszáradnak, kiszárad maga az Őrjeg is (most már hamarább, mióta csatornázva van) s a vízfenekeket fölszántják termőföldnek.

Leginkább megkülönbözteti a szikes tavaktól a turjánokat az, hogy dús sarjazású növényzettel vannak borítva. Csak a mélyebb helyeken találhatunk sík vizet, melynek színe alatt terem a vízi lófark hosszúra nyúló száraival. A síkvíz szélén a nád képezi a legbelső zöld övet sűrűen, mint a jó vetés, elnyomni igyekezve minden más növényt. A sekélyebb part felé kezd feltűnedezni a fehérvirágú folyondár, fölkapaszkodva a nád szárain. Itt-ott egy tüskés levelű vízi áloé himbálja fehér virágait, a fehér nimfa a víz tükrén teríti el leveleit, s csak kissé kandikál ki hófehér virágaival; a sárga tavi rózsa s a kardlevelű sárga liliom egymással vetekedve pompáznak élénk virágaikkal. A part felé közeledve, mind több-több az éleslevelű kádársás, a buzogány-káka, a békatutaj, a fehér virágú vízi szironták és a lilavirágú ebszőlő terjengős indáival. A sekélyebb vízben, – ott, a hol az mintegy bokáig ér, – a gyékény-káka tartja birodalmát, sötét csomótlan szárú hajtásaival. Azután következnek a palkák, melyek savanyszénát adnak, a zsom s a szagos fodormenta. Ezek a vízi növények képezik a zsombékokat s a tőzeget. A puhaszárú növények a nád számára készítik elő a talajt, a nád pedig a sások számára. Ha taraczkos sás foglalja el a nád helyét, összefüggő réteg, láp keletkezik; ha pedig a sudar sás (Carex stricta) az uralkodó, akkor zsombékossá válik a talaj.

Kalocsai érsek lak. Spányi Bélától

A honfoglalás idején már lakható és lakott volt e vidék. Első királyunk püspökséget alapít Kalocsán, mi annak a jele, hogy az nevezetes hely lehetett már akkor is. S a szomszédos községek egynémelyikének régisége mellett is történeti okiratok szólanak. Sajátságos fekvésének, különösen mocsarainak köszönheti e vidék, hogy háborús időkben nem szenvedett annyit, mint a szomszédos területek, s hogy ki nem pusztíttatott lakossága, mint azoké. De teljesen megkimélve mégsem maradt. Így Kalocsa maga kövezett útczákkal biró, kőfallal kerített fényes város volt a török idők előtt, a XVII. században pedig majdnem egészen elpusztúlt. De azért voltak benne lakók, minek bizonyítéka, hogy az 1690-iki megrováskor 100 mérő gabonát és 3 darab vágómarhát kellett a városnak katonai élelmezésre előállítania.

A megfogyatkozott lakosságot úgy Kalocsán, mint némely szomszéd községekben telepítés által kellett megszaporítani. Leginkább Dalmácziából hozták a telepeseket. De ezek magyar lakosokat találván már itt, elmagyarosodtak maguk is, s ma már sem nyelvben, sem viseletben, sem szokásaikban nem különböznek a tősgyökeres magyarságtól. Nem is tudják, hogy eleik más származásúak voltak. Csak Dusnok község maradt meg részben dalmatának.

A falvak és községek figyelmet érdemelnek sok tekintetben. Bogyiszló a régi és az új Dunaág közötti szigeten sűrű erdők közepette fekszik, télen sokszor hónapokig elvágva a világtól. Hajós valaha a kalocsai érsekek lakóhelye, ma is érseki mulatóhely. Duna-Pataj vagyonos magyar város, népe szép, vállalkozó szellemű, politikailag érett és tanulni szerető. Foktő különös említést érdemel. Szorgalmas népe főképen a kertészetet űzi. Szántóföldjeit nem búzával veti be, hanem kerti veteménynyel, főként hagymával, káposztával, paprikával, sárgarépával. Termesztményeit maga a nép hordja szélylyel eladni nagy távolságokra is. Budapesten, Váczon, Kecskeméten, Veszprémben, Mohácson, stb., minden vásár alkalmával ott találhatjuk a foktői embert.

A vidék főhelye Kalocsa, 16 ezer lakosú város. Érseki székhely, s érsekeinek – kik között történelmünk sok kiváló alakjával találkozunk – köszöni művelődési intézményeit s szebb épületeit. Többször elpusztúlt bár, folytonosan középpontja volt egy nagy vidék kulturális haladásának, s ma is az. Iskolái nevezetes helyet foglalnak el közoktatási és nevelési intézeteink közt. A papnövelde évenkint 30–40 fiatal növendéket képesít a papi hivatalra. A gymnasium és convictus – melyet 1860-ban alapított Kunszt érsek – egyike az ország legjobb nevelőintézeteinek. 160 ifjú talál benne lakást és ellátást; az ország legelső családjainak fiait találjuk itt. Az intézet a jezsuita atyák vezetése alatt áll, s gazdagon van fölszerelve minden taneszközzel. S hogy a város még közvetlenebb hatást gyakoroljon a nép művelődésére, itt működik a tanítóképezde és itt van fölállítva a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek zárdája, mely nevelőintézettel, elemi és polgári tanítónő-képezdével és kisdedóvóintézettel van egybekötve.

Mind ezen intézetek házai díszére szolgálnak a városnak, mely díszt emelik még az érseki székhely egyéb monumentális épületei. A székesegyházat gróf Csáky Imre és gróf Batthyány József érsekek emeltették, miután a régit földúlták a portyázó hajdúk. Az érseki palota a múlt század közepéről való s mintegy 70.000 kötetet tartalmazó könyvtárt foglal magában. Jelenleg Haynald Lajos bibornok rendkivűli gazdag fűvészeti gyűjteményét is bírja falai között. A kanonokok emeletes házainak egész csoportja s az érseki uradalom középponti épülete szaporítja a díszes épületek számát, melyek Kalocsát messze vidék legszebb városává teszik.

Kalocsai székesegyház. Háry Gyulától

A homok-vidék. Hoitsy Páltól

Említettük föntebb a Sárköz leirásánál, hogy Császártöltéstől lefelé egész a Dunáig magasabb partok szegélyezik a mélyebb fekvésű mocsaras vidéket. E partoktól kelet felé homokos buczkás sík terűl el, a melynek átlagos magassága mintegy 20 méterrel haladja meg a Sárköz lapályáét. A megye legsivárabb homok területe ez, sőt az egész országban is talán csak a telecskai buczkák kietlenebbek nála. Itt-ott bokrokkal, fákkal próbálták megkötni a homokot, de ez oly sovány, hogy nem birta kellőleg táplálni növényzetét.

Másutt valóságos futóhomok az uralkodó elem, melyet itt dúló vagy sívó homoknak is neveznek. Sárgás, de jóval világosabb színű homok ez, mint a milyen följebb a megye közepe felé van, s öregebb szemű is. A nagyobb szél magával ragadja s tova viszi. Különösen tavasz felé, az úgy nevezett böjti szelek idején, midőn még nincsen növényzet, mely megfoghatná a homokszemeket, kél könnyen vándorútra a talaj. A látóhatár egészen elborúl. Piszkos sárgás-szürkévé válik az ég alja; tapasztalatlan szem vihar-felhőnek tartaná. Szárán vágja el vagy összepörzsöli a fiatal vetést. A hol útjában akadályt talál, ott lerakja az öregebb homokszemeket. Olykor egy barlangkóró is elég arra, hogy homokhalmocska keletkezzék körűlötte. A következő szél alkalmával megnagyobbodik a halmocska, s idők folytával egész buczkává változik. Egyik helyről a másikra viszi a szél e laza homokot. A mi ma buczka még, nehány év alatt máshová vándorol. S a szélvész után való napon, hullámosnak látszik az egész terület, mintha valami nagy tó hullámzás közben dermedt volna meg.

A buczkák által körűlzárt völgyecskék alkalmas búvó helyekűl kinálkoznak. Egész juhfalka megfér ott a nélkűl, hogy valaki észrevenné, hacsak egészen közel nem megy hozzá. Hajdan ily helyeken tartottak nappali pihenőt a „szegény legények”, s biztonságban várták be a közelgő éjszakát, midőn ismét odább húzódhattak az egész nyájjal.

Homokbuczkák. báró Mednyánszky Lászlótól

A Kis-Kőrös körűli homokok e tekintetben legnevezetesebbek; ezek éjszak felé egészen a budapest-czeglédi vasútvonalig, délre pedig Szeged-Szabadkáig húzódnak. De az éjszaki részekben megváltozik a homok természete. Szelídebb és termékenyebb. A hatvanas évek eleje óta meg is köttetett. A Koburg herczeg vacsi pusztájának befásítása óta fásítani kezdett minden birtokos. S ott, a hol harmincz évvel ez előtt korlátlanúl uralkodott a szél, s a talaj legfölebb legelőnek volt alkalmatos, ma akáczokkal vannak körűlültetve a szántótáblák, csinos tanyák láthatók mindenfelé, s azokat is árnyatadó s a széllel daczolni képes akáczok veszik körűl. Inkább kertszerű ma már a vidék, s az említett vasútvonaltól lefelé, majdnem egészen Izsákig félreismerhetetlen a mívelés átalakító munkája. Vatyán, Hernádon, Dánoson, mindenek fölött pedig Vacson, hol nem régiben csak a szél szántotta még a földeket, ma egymást éri az ültetvény.

De lent Kis-Kőrös szomszédságában ma is vad még a homok, s csak lassan birkózik meg vele a különben szorgalmas, de gyér lakosság. S ezeken a homokokon a meglevő növényzet általában sivatagi természetű. Jellemét az alacsony vékonyszárú gyepek adják meg. Ezek állják ki legjobban a klimát és a természeti viszonyokat. Sok növény elterjedésére már maga az a körűlmény is kedvezőtlen, hogy a homokon erős a kipárolgás, s leginkább azok a fajok maradnak meg, melyekben megvan a hajlam a sűrű gyep és pázsit képzésre. Évelők kevés számmal vannak; igen sok az olyan, melynek egész élete csak nehány hétig tart. Késői fagyok s korai szárazság mellett ezek leginkább képesek az ellenállásra. Így a gumós vagy hagymás növények közűl – a rövid élet és kevés ideig tartó pompa jelképei ezek, – előfordúl nálunk egy-egy benszülött kikirics, sáfrány, háromféle madártej, három turbánliliom s az orchideáknak egész serege. Azok a növények, melyek teljes kifejlődésükhöz több hónapot kivánnak, nem birták meg az élethalál harczot homokjainkon, mert a nyári hőségek alatt el kell pusztúlniok. Ellenben azok, melyek életműködésöket a nyár derekán berekesztik, urai tudtak lenni a térnek s elhatalmasodtak. Kiváló képességet tanúsítottak továbbá a megmaradásra azok a növények, melyek hosszú, ágbogas gyökeret eresztenek, s ennek segélyével meg tudnak kapaszkodni a laza homokban is. Az ördögszekér(Eringium) erős vastag gyökerét félméternél is mélyebbre ereszti, odáig, a hol mindig talál némi nedvességet, a kígyószisz (Echium vulgare) pedig egészen a vasmacskához hasonló gyökereivel tud megkapaszkodni a laza talajon. A nagy szárazsággal szemben azok a növényeink tartósabbak, melyeknek szára bolyhos, szőrös. Ezeknek párolgása sokkal kisebb. Föltűnő számmal fordúlnak ezek vidékünkön elő, ilyen p. o. az Asperula glauca, az Euphorbia Etula, az Anchusa, Echium, a szalmavirág (Xeranthemum annuum L.), s az árvalányhaj(Stipa pennata), Alföldünk egyik különlegessége. A másutt előfordúló növények is, midőn ide kerűlnek, hajlamot mutatnak az elszőrösödésre, a mellett száruk és leveleik szikárabbak, merevebbek és levefogyottabbak lesznek.

Az itt érintett homokvidék lakossága nem régen telepedett meg; jobbára a múlt század elején. Egy rész a Duna áradásos helyein, a Sárközön húzta volt meg magát a török világ alatt, s aztán a zavaros idők elmúltával felköltözött a magasabb partokra, hol a vízzel nem kellett annyit küzködnie. Különösen a régi Dunapart volt keresett megszálló hely. Csanád falu népe csak e század elején szállott meg a mai helyen; előbb közel a Duna mellett volt lakóhelye. Szent-István falunak magyarral vegyes dalmát lakossága a Duna szigetéből hurczolkodott föl a magasabb martoldalra, Keczelt pedig miskei lakosokból gróf Patachich Gábor kalocsai érsek mint földesúr telepítette be. Ez a hely kiválóan alkalmas volt a telepűlésre. A mély földek szélén feküdvén, a lakosok rétes vizes helyeket is kaptak tulajdonúl a nélkűl, hogy házaik ki lettek volna téve az árvizek veszélyeinek. A mellett a magasabb fekvésű homokokon marháik nagy vizek idején is találtak elég legelőt. Így történt, hogy az Őrjeg mocsár legszélén a magas dombháton egymást érik a községek: Keczel, Császártöltés, Nádudvar, Sükösd, Csanád, Szent-István és Szeremle.

A lakosság itt túlnyomóan magyar. Csak a császártöltésiek elei kerűltek ide Mecklenburgból, honnan Lipót császár hozatta őket, hogy az Őrjegen át töltést verjenek a hadak számára, s Nádudvaron laknak vegyest a németek magyarokkal. Sükösd egy része valamikor dalmata volt, de ma már elfelejtették ősi nyelvüket. Jóval odább a régi Dunaparttól, de nem messze Kis-Kőröstől fekszik Izsák. Ez az egyetlen hely az egész vidéken, mely nem pusztúlt el a török világ alatt. Lakosai alkalmas búvóhelyekre találtak a Kolon-tó szigetein és nádasaiban, melyek közel ötezer holdnyi területet foglalnak el.

Petőfi szülőháza Kis-Kőrösön. Jókai Mór rajza után

Legkiválóbb pont a vidéken Kis-Kőrös. Vattay István és János birtokosok hozták lakóit ide 1718-ban Nógrád, Hont, Nyitra és Túrócz megyék tót vidékeiről, s fölszabadították őket minden úrbéri teher alól annak fejében, hogy évenként 150 rénes forintot fizetnek és két darab karmazsin veres bőrt szolgáltatnak, olyat, melyből négy pár csizma kiteljék.

Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar lyrikus születési helyét is, a mely fölött Szabadszállás, Félegyháza, Kis-Kőrös, sőt Kecskemét is vetélkedtek, itt kell keresnünk, a hol 1823 január elsején kereszteltetett. Szülőháza emléktáblával van megjelölve, a piaczon pedig emlékszobra áll, melyet a város és vidék lakossága emelt.

Mint a tavi sas, mely nád között rakja fészkét, ebből a szerény, náddal fedett hajlékból szállt magasra merész röpűléssel a nagy szellem, mely ismertté tette a magyar nevet az egész művelt világ népeinél.