Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Tisza.

A Tisza.

A Tisza eredete s részlet az alsó Tiszáról. Greguss Jánostól

A Tisza és mellékfolyói. Hunfalvy Jánostól

Az Alföld fő folyója, a Tisza, a Kárpátok éjszakkeleti határlánczolatának déli oldalán ered s medrébe gyűjti mindazokat a vizeket, a melyek a Kárpátok hegyrendszerének keleti, éjszakkeleti és részben éjszaki meg éjszaknyugati szakaszairól folynak le. Vízkörnyékének határvonalai tompa szögletű ötszöget fognak be, melynek szélső pontjai délkeletről éjszaknyugatra, t. i. a Maros forrásaitól a Zagyva forrásáig, éjszakról délre pedig, t. i. az Ondava és Topla forrásvidékétől a Tisza torkolatáig majdnem egyformán 500 kilométer távolságra esnek.

Sárosmegyében Obrucsno falunál a Tisza vízkörnyéke egészen a Dunajeczbe ömlő Poprád jobb partjához közeledik, onnan a Poprád és Tisza vízkörnyékei közötti vízválasztó a Mincsol hegység gerinczén dél felé vonúl, azután egy darabig alacsony dombokon nyugati és délnyugati irányt vesz, de csakhamar a Sáros és Szepes megyék határán emelkedő Branyiszkó hegység főgerinczére kanyarodik föl; erről megint alacsony dombokra száll alá, melyek Szepesben Gánócz és Hozelecz környékén egészen lelapúlnak. Ugyanott a Keleti és Fekete tengerek közötti európai nagy vízválasztó 686.6 méterre száll alá, legalantabbi helyén Szepes-Szombat és Hozelecz között csak nagyon szelíden domborodó sík választja el a Poprádot a Tisza vízkörnyékétől; Hozelecznél a vízválasztó csak 43 méterrel magasabb, mint a Poprád víztükre Szepes-Szombatnál; ámde a Tisza vízkörnyékéhez tartozó Hernád a Poprádnál 132 méterrel mélyebb völgyben foly. Az említett horpadáson túl nyugat felé a vízválasztó magasabb földhullámokon át a kis, de földtani tekintetben nevezetes Vikartóczi hegységre vonúl fel, mely a Királyhegy csoportja előtt domborodik, Vikartócz falunál hirtelen délkeletre fordúl s azt a kis hegyhátat követi, mely a Királyhegyből kiágazván, éjszaknyugatra vonúl s ekként a Poprád és Tisza vízkörnyékeit a Vágtól választja el, mely a Duna mellékvize. Vernár és Telgárt helységek között a vízválasztó a Királyhegyről délkeleti irányban vonúlván, a Tresznyik hegyre kerűl s a Tisza vidékéhez tartozó Gölnicz, Sajó és Hernád folyókat a Garamtól választja el, mely a Dunához tartozik. A Vöröskőnek nevezett helyről megint éjszaknyugatra fordúl s a Murányi hegycsoportra emelkedik, melynek éjszaki párkányán nyugat felé vonúlván, a Fabova hegységet éri el; a Kicsera, Vepor és Homolka hegyeken át Gömör és Zólyom megyék határán Szihláig, onnan a Djel és Zlatno hegyeken át tovább délnek vonúl s ekkép a Sajóba ömlő Murány vizét és Rimát a Garamtól és Ipolytól választja el, a melyek a Dunába szakadnak. A Zlatno hegytől a vízválasztó Rimaszombat vidékéig délkeleti irányban vonúl tovább, azután délnek, s a Medves hegységen át délnyugatnak tart, így elérvén a Cserhát fővonúlatát, Szécsénke és Vadalmás helységeken át a Vácz mellett emelkedő Naszálig követi délnyugati irányát; itt már nagyon közel van a Dunához, de azután délkeletre fordúl s a Duna és Tisza közén való földhát alig észrevehető gerinczének kanyargós vonalát követi.

A másik oldalon a vízválasztó Obrucsno felől éjszakra vonúl s azután a Galiczia és Magyarország határán emelkedő hegylánczolatnak főgerinczét követi éjszaki, keleti és délkeleti irányba. Máramaros délkeleti sarkán a Csarkano és Priszlop hegyeken át délnek tartván, a Vissót az Aranyos-Beszterczétől, a Galacz és Űnőkő hegyeken át délkeletre s a Lopatna hegyig keletre vonúlván, a Nagy-Szamost az Aranyos-Beszterczétől választja el; onnan a Sztrunyóra és Bisztricsóra hegyekig délnek tart, a Dorna-Niagra és Maros vízkörnyékei között keletre kanyarodik s a Bükkhavason át délkeletre vonúl, de csakhamar ismét délre fordúlván, az Oroszbükk, Laposbükk, Tatárhágó és Kishavas hegyeken halad át, végre a Lóhavas keleti szélén délnyugatra fordúl. Így az Olt és Maros forrásvidékeit választja el s a Feketerez és Csíkmagas hegyeken át az Ostorosra és a Hargitta főgerinczére kerűl, melyet dél felé az Asztalkő-tetej hegyig követ. Azután a vízválasztó nyugatra fordúl s azon hegysornak gerinczét követi, mely az Oltot a Küküllőtől választja el. Nagy-Szebentől éjszakra Vízakna mellett halad el, azután délnyugatra nagy ívet kanyarítván, a Czibint és Zsilt a Sztrigytől és a Maros más mellékvizeitől választja el; tovább haladva a Retyezát főgerinczén át a Vervu Petrit és Pojana-Ruszkát éri el, melyek Erdély és Krassó-Szörénymegye határán emelkednek; végre nyugatra fordúl s Gladna, Kiszeto és Temesvár mellett halad tovább, azokat a földhullámokat követve, melyek a Béga és Temes között domborodnak.

A Tisza Máramarosban Lonka és Trebusa között. Greguss Jánostól

Az ekként körűlhatárolt terület, vagyis a Tisza vízkörnyéke, mintegy 153.000  kilométert foglal el, hozzája tartozik az ország hegyes vidékeinek nagy s az Alföldnek legnagyobb része. Az évi csapadék mennyisége az Alföldön nagyon változik, száraz években 40 centimétert is alig tesz, nedves években pedig a 80 centimétert is meghaladja; a hegyes vidékeken általában 70 és 200 centiméter között változik az évi csapadék. Sem magát a Tiszát, sem mellékfolyóit örök hómezők és jegesek nem táplálják, tómedencze sincs, mely vízjárásuk szabályozására szolgálna. A Tiszának és máramarosi mellékfolyóinak felső szakaszában számos vízfogó van a tutajozás előmozdítására.

A Tisza az ország határszélén, a máramarosi havasok legmagasabb csoportjainak ölében ered, a Fekete- és Fejér-Tisza egyesűléséből. Amaz a hosszabbik ág, a Szvidovecz havas éjszaki s a Ploszka havas déli oldalán elnyúló völgyben támad, mely kelet felé nyílik. A völgy éjszaki oldaláról kilencz, déli oldaláról két zuhogó patak siet a közös meder felé; köztük leghosszabb az, mely Körösmező helységtől több mint 20 kilométer nyugatra, az 1.203 méter magas Okola havas keleti oldalán ered; forrása egy odvas fatörzsből bugyog ki, mely körűl asztalok és lóczák vannak. Onnan a kis csermely halk csevegéssel tör magának útat a sziklák és fatörzsek között, félreeső, vadregényes bölcsőjét jobbára már letarolt hegyek szegélyezik. Útjában mindinkább növekedve, délre fordúl s belép azon völgytágúlatba, melyben az éjszakkeletről a Jabloniczai hágóról lesiető Lazescsina patak egyesűl vele, s hol Körösmező házai vannak elszórva. Ott a Fekete-Tisza már jókora folyócska, s a délre nyíló kanyargós völgyben gyorsan halad tovább. Nyugati oldalán a Szvidovecz havasból kiágazó, 1.883 méter magas Blisznicza, keleti oldalán a Hoverlához csatlakozó, 2.002 méter magas körösmezei Pietrosz nyúlványai emelkednek, melyek hol erdősek, hol sziklásak s a völgyet összeszorítják. Csak egy-két apró falu talál benne helyet, mint Borkút, hol hat vasas savanyúvíz-forrás és egy kis fürdő van, meg Bilin. Az utóbbi falu után csakhamar Újfalucska telep (Novoszelicza) következik, melynél a két Tisza egyesűl.

A Fejér-Tisza szintén számos hegyi zuhogó, nevezetesen a Balczatul és Sztochovecz patakok egyesűléséből támad, délkeleti forráspataka a Sztog hegy éjszaki oldalán ered. Az egyesűlt zuhogók völgyében Luhi falucska van, a hol egy kis fürdőt találunk. Az éjszakról jövő Hoverla patakkal egyesűlvén, a Fejér-Tisza Bogdánig délnyugatra kanyarodik, ott éjszakról a Sztiault, délről a Bogdáni vizet s az 1.940 méter magas Pop-Iván éjszaki oldalán eredő Kvasznit veszi föl, még más apróbb patakokkal is egyesűl, s minthogy völgyének oldalain az erdő még nincsen úgy letarolva, mint a Fekete-Tisza mellékén, azért rendesen bővebb vizű. Az egyesűlt két folyócska a Fekete-Tisza irányát követvén, nem sokára a kettős Rahó helységet éri el, jobb oldalán Bocskó-Rahó, bal oldalán Akna-Rahó van. Alább szintén kettős helység következik, a nyugati oldalon Trebusa, a keletin Fejérpatak van, a hasonnevű hegyi patak torkolatánál, mely a Pop-Iván nyugati oldaláról zajongva rohan le. Azután a völgy kiszélesedik s mélyen kivájt katlanná változik, melyben Róna-Polyána fekszik; itt a Tiszával a Vissó egyesűl, mely Máramaros délkeleti szögletében ered s a Radnai havasok és a Torojaga hegycsoportja között nyíló hosszanti völgyben keletről nyugatra kanyarodik. A Vasér, Rusz és más kisebb patakokkal növekedő Vissó a torkolatánál majdnem oly bővizű, mint maga a Tisza, melyet beleömlésével éjszaknyugati irányba terel.

A Tisza a szabályozás előtt és most. Térkép, készítette a magyar kir. államnyomda térképészeti osztálya.

A Vissó torkolatán alúl a Tisza Máramarosmegye tágas fővölgyében kanyarog tovább, egészben véve éjszaknyugati irányban, s Bocskó, Veresmart, Sziget, Szlatina, Szarvaszó, Hosszúmező, Remete, Técső és Visk helységeket érinti, Szigetnél az Iza egyesűl vele, mely a Radnai havasok éjszaki oldalán a Vissóval és Tiszával egyközűen délnyugatról éjszakkeletre foly. Jobbról, azaz éjszakról a Kaszó, Szopurka, Opsicza, Taracz, Talabor és más kisebb vizek ömlenek a Tiszába; a baloldali mellékvizek közűl legnagyobb a Mára. Husztnál a Tisza elhagyja felső medenczéjét, alább jobbról a Nagyágat veszi föl, mely egyik legnagyobb máramarosi mellékfolyója.

A Nagyág torkolatán alúl a mindinkább kiszélesedő völgyben a Tisza elsőben nyugati, majd délnyugati irányban halad; a hegyek mindkét oldalán mindinkább letörpűlnek és hátrább vonúlnak; Nagy-Szőllősnél már a síkság kezdődik. Királyházánál a délről jövő vasút átlép a Tiszán, s azután a folyó jobb oldalán halad tovább Máramaros-Szigetig. Nagy-Szőllőstől Tisza-Újlakig a bal part még festői, a jobb part is eléggé magas, de a folyó medre már nagyon szabálytalan, a bal parton már több elhagyott holt meder van, melyek hömpölyökkel, kavicscsal és homokkal telvék.

Tisza-Újlakon alúl a Tisza folyása már nagyon kanyargós, iránya majdnem Vásáros-Naményig egészben véve nyugati; ezen szakaszában balról éjszaki Erdély, továbbá Ugocsa és Szatmár megyék vizei, melyek a Batár, Túr és Szamos medreiben egyesűlnek, ömlenek a Tiszába. Köztük a Szamos a legnagyobb; ez éjszaki Erdélynek majdnem összes vizeit medrébe gyűjti; felső ágai közűl a Nagy-Szamos és Ünőkő és Vervu-Omuluj aljában, a Kis-Szamos pedig Erdély ellenkező oldalán, a Bihar hegység keleti völgyeiben ered, a két ág Deésnél egyesűl, onnan a bővizű folyó éjszaknyugatra, majd délnyugatra kanyarodik, Zsibónál hirtelen éjszakra fordúl, Erdőszádánál kiér a hegyes vidékből s azután Szatmár-Németi városon túlig inkább nyugati, majd éjszaknyugati irányban kanyarodik tovább. Legnagyobb mellékvizei jobbról a Lápos, balról a Kraszna. Torkolatánál a Szamos nagyobb, mint maga a Tisza, melyet itt éjszaki irányba terel.

A Bodrog beömlése a Tiszába Tokajnál. Háry Gyulától

A Tiszának fő forráspatakai 1.200–1.400 méter magasságban fakadnak s erős lejtésű harántvölgyekben sietnek lefelé; a fővölgynek is nagy az esése, s az egyesűlt folyó a hegyek közűl egyenesen a síkságra jut. A Fekete-Tisza víztükrének tengerfölötti magassága Körösmezőnél 582 méter, a Fejér-Tisza torkolatánál pedig 365 méter, M.-Szigetnél 274 méter, Tisza-Újlaknál 114 méter. Folyásának hossza Körösmezőtől Tisza-Újlakig 180 kilométer; a folyó esése ezen szakaszban 468 métert tesz, tehát egy kilométerre 2.6 méter esés jut.

Vásáros-Naménytól kezdve a Tisza az erősebb Szamos irányát követve, éjszaknyugatnak tart, ekkép megkerűli a Nyírség homokhátát; Csapnál éri el az Alföldön a legéjszakibb pontját, onnan kezdve Tokajon alúlig délnyugati irányban hömpölyög tovább. Esése Tisza-Újlaktól kezdve nagyon megcsökken, bal partja az említett homokhát mentében ugyan még többnyire magas, de jobb partja már mindenütt alacsony, s az árvizek néha Beregmegye déli vidékeit és a Bodrogközt majdnem egészen elárasztották. Tokajnál a Borzsa, Latorcza, Ung, Laborcz, Ondova és Tapoly egyesűléséből támadó Bodrog szakad a Tiszába; eme folyók közűl legnagyobb a Beregmegyét hasító Latorcza, mely Munkácsnál ér a síkságra s több ágra szakadván, a Borzsát veszi föl, mely folyó az előtt úgy a Latorczával, mint a Tiszával közlekedett; ma Várinál szakad a Tiszába. Csapnál a Latorcza is nagyon közeledik a Tiszához, de azután eltávozik tőle, éjszaknyugatra kanyarodván, s elsőben az Unggal, majd az Ondovával és Tapolylyal is egyesűl. A mélyen fekvő lapályon, mely a Tisza és Latorcza között terűl, még más vízerek is vannak; a Vérke, Szernye, Csaroda, stb., melyek majdnem minden esés nélkűl csavarognak ide-oda, és kisebb nagyobb mocsárokat képeznek. Mikor a fő folyók megáradtak, s fokaik, morotváik és holtágaik mind megtelnek, akkor az egész nagy síkot tenger borítja el. A Latorcza, Ung, Laborcz és mellékvizeik tömérdek sok hordalékot szállítanak felső völgyeikből a lapályra, melyen a szilaj hegyi vizek legott meglassúdnak; a Bodrog esése nagyon csekély, vize lomhán hömpölyög tovább, mert épen Tokajnál könyöklik ki az Alföldre a trachit hegység hatalmas sarokbástyája, a tokaji Nagyhegy, mely a folyó jobb oldalát szegélyezi, s a balparton is épen ott van egy magaslat, mely a folyó medrét összeszorítja.

A Tisza középső szakaszában Huszttól Tokajig az ártér leginkább a jobb oldalon terűl el, a bal oldalon ellenben csak a Szamos, Kraszna és Túr kiöntései veszélyeztetik a lapályokat.

A Tisza medrének fenekét a felső szakaszban kavics és durva homok, a középső és alsó szakaszban fínom homok és iszap képezi; Tokajon alúl kavicsot már alig találunk benne. A meder partjai már Tisza-Ujlaktól kezdve nagyobbára alluviumból állanak, mely azonban többnyire tömörebb, mint a meder fenekén levő laza, mozgékony lerakodás; az árvíz a partokat, melyek rendesen meredek hajlásúak, nem igen szaggatja, s azért a Tisza nem ágazik szét úgy, mint a Duna, s nem képez annyi szigetet. De annál nagyobbak és számosabbak a folyó kanyarúlatai, melyek a csekély esés következményei. A folyó hossza Tokajtól Szolnokig, a kanyarúlatok mentén mérve, több mint 380 kilométer, egyenes vonalban pedig csak 142 kilométer.

Eszlártól a Tisza a Bodrog irányát követve, egy darabig délkeletnek tart, azután délnyugatra fordúl; Tisza-Löktől Lúczig nyugatra, Lúcztól Csegéig délre foly; Kesznyétemnél jobbról a Sajó ömlik beléje, mely kissé feljebb a Hernáddal egyesűl. A Sajó Sáros, Szepes, Abaúj-Torna, Gömör és Borsod megyék vizeinek legnagyobb részét gyűjti medrében. Alább jobb felől még az Eger és Zagyva ömlenek a Tiszába; az utóbbi néha majdnem egészen kiapad, néha meg rendkivűl megárad; Szolnoknál van a torkolata. Bal felől a Szamos torkolatától kezdve Csongrádig egyetlen nagyobb víz sem növeli a Tiszát, de az említett városnál a Körös egyesűl vele, melynek hármas ága legyezőalakot mutat; a forráspatakok az Erdély nyugati határán emelkedő hegységekben erednek; az éjszaki főág a Sebes-Körös, a déli főág a Fejér-Körös, a középső legrövidebb ág a Fekete-Körös. A hegyek közűl kiérvén, legott az Alföld leglapályosabb vidékeire jutnak, melyeken számtalan kanyargással kigyódzanak a nagy síkság legmélyebb barázdája, a Tisza medre felé.

A Tisza Szolnoknál. Háry Gyulától

Szolnoktól lefelé a Tisza egészben véve délnek tart, Szegednél legnagyobb mellékvizével, a Marossal találkozik, mely Erdély keleti határlánczolatában, az Olt közelében, ered s az útját elálló trachit hegységen áttörvén, Erdélyt majdnem a kellő közepén hasítja s végre egy szép völgyszoroson keresztűl Radnánál az Alföldre jut. A Maros torkolatán alúl még csak egy említésre méltó folyó ömlik a Tiszába, t. i. a Béga.

A Tiszának az Alföldön rendkivűl csekély esése van, folyásának egész hossza Tisza-Újlaktól a torkolatáig 1.211 kilométer, s egész esése csak 44.64 métert tesz, tehát átlag egy-egy kilométerre csak 3.7 centiméter jut. 0 pontjának tenger feletti magassága Tisza-Újlaknál 114.5 méter, a torkolatnál pedig 69.8 méter. Legalsó szakaszában Szegedtől a torkolatig, melynek hossza 253 kilométer, az egész esés csak 4.6 métert tesz, tehát ott kilométerenkint csak 1.8 centiméter. Szegeden a 0 pont tengerfeletti magassága 73.81 méter, a 294 kilométerrel lejebb fekvő Zimonynál a Duna 0 pontjának magassága 66.55 méter, tehát csak 7.26 métert tesz a különbség. Ha a Duna vízállása Zimonynál pl. 6.24 méter, akkor a Duna vízszíne 294 kilométer távolságban csak 1.02 méterrel alacsonyabb, mint Szegeden a 0 pont, tehát a víznek föl kell duzzadnia. Csakugyan gyakran tapasztalhatjuk, hogy ha a Duna árad, a vizet a Tiszában Szegedig, sőt Csongrádig fölfelé duzzasztja. Különösen e körűlmények nehezítik meg oly nagyon a Tisza szabályozását.

Végre még megemlítjük, hogy a Tiszának másodperczenként lefolyó vízmennyisége a torkolatnál legkisebb vízálláskor 400, közép vízálláskor 1.500, legnagyobb vízálláskor 4.200 köbméter. Közép mélysége 9 és 11.4, szélessége pedig 115 és 217 méter között változik.

A Tisza szabályozása. Dékány Mihálytól

A Tisza-szabályozás létesítése előtt a Tisza völgyének több száz mérföldnyi része minden évben, az év nagyobb részén át, legtöbbször tavasztól a nyár végeig, vízzel volt borítva. A kinek melegebb kedélye, némi képzelő ereje és látni tudó szeme volt s a szabályozatlan Tisza kiöntését valaha láthatta, annak egy felejthetetlen fönséges kép vésődött emlékezetébe. A kiöntésen innen „arany kalászszal ékes rónaság”, rétek, legelők, gulyák, ménesek, nyájak pásztor népeikkel; mindenütt eleven gazdasági élet; a kiöntés felé tekintve pedig, beláthatatlan víztenger, mely rengeteg nádasaival, egyéb buja növényzetével, tömérdek halával s mindenféle állatával pompás birodalma lett a millió meg millió vízi szárnyasnak. Naplementekor, még inkább hanalban, midőn a nap a víztengerből kibukkant s azt bibor színbe öltöztette, a harmatos mezőket pedig tündöklő gyémántokkal pazarúl behintette: a vízi madarak megszámlálhatatlan seregei fölrebbentek és süketítő hangversenynyel üdvözölték a mindent tündöklővé tevő napot. A vízzel körűlvett falvakban is megcsendűlt a harangszó, és az ember leborúlt, dicsérte az Istent, énekelte Istenről a szent éneket: „A feltetszett hajnal piros ragyogása, Köntöse prémének visszasugárzása; A nap fénye az ő világos öltözete Mellett, csak a hajnal halovány szürkűlete”. A tenger költészete volt ez, ennek megdöbbentő állandósága és reménytelensége nélkűl; szelídebb, gazdagabb, szebb a tengerénél.

A Hármas-Körös beömlése a Tiszába. Háry Gyulától

A képnek azonban más oldala is van. Őseinknek valóban tetszhetett e vidék, mely vaddal bővelkedett s az állattenyésztésre is igen alkalmas volt. De a később mindinkább földmíveléssel foglalkozó ősök ezer évvel ezelőtt sem pusztán szépségeért tömörűltek épen a Tisza völgyén, hanem főként azért, mert egészben véve e nagy síkság volt az ország legjobb termő földje. Az évenként ismétlődő árvizek azonban e kövér síkon lehetetlenné tették a rendszeres gazdálkodást, mihez még az a lényeges baj is hozzá járúlt, hogy az árvizek s a belőlük keletkezett állandó mocsarak a lakosság egészségére, ezzel együtt a népesedés szaporodására s átalában a polgárosodás fejlődésére is rendkivűl károsak voltak. Őseink e bajt orvosolni óhajtották. Az erre való törekvés nyomait régi századok évlapjai tanúsítják. Négyszáz év óta magában törvénykönyvünkben is számos intézkedésre akadunk, melyeknek czélja az volt, hogy a víz okozta károk megszűnjenek.

A dolog azonban lasan haladt előre mindamellett, hogy az ország némely más vizeinél, mint a Béga- és Ferencz-csatornánál, meg a Sárvíznél a sikeres szép példa már a XVIII. században meg volt adva. A jelen század második és harmadik évtizedében egy kissé elevenebb élet kezdődött a vízszabályozás terén. Ez időben egy mérnöki testűletet szerveztek, mely első sorban a Dunán végzett s ma is becses műszaki fölvételeket tette meg; folytatólag végre a Tisza és mellékvizei is mérnöki fölvételek tárgyát képezték. Tényleges munka azonban a Tisza völgyén, – némely kisebb jelentőségű víziművek, leginkább helyi érdekű töltések létesítésén kivűl, – még ekkor sem történt.

Az 1830. évi tiszai és 1838. évi dunai nagy árvizek hatása alatt a törvényhozás országos választmányt küldött ki a czélból, hogy az ország folyóinak körűlményeit tanúlmányozza s a szabályozás iránt az országgyűlésnek javaslatot tegyen. E választmány jelentése 1843 február 5-én készűlt el s abban az ország csaknem minden nagyobb folyójának szabályozása javaslatba van hozva. E jelentésben vezérelvűl az is kimondatott, hogy a hajózás könnyítésére szolgáló munkálatok, mint túlnyomólag közérdekűek, országos pénztárból, a földmentésre használók pedig, mint közvetetlenűl és legnagyobb részben a magánosok hasznát előmozdítók, magán költségen végeztessenek.

1845-ben újabb tiszai áradás volt. Ekkor József nádor meghagyta az országos építészeti igazgatóságnak, hogy figyelembe véve az eddig fölmerűlt javaslatokat, a Tisza-szabályozási terveket készítse el. Ezen igazgatóság, vagy jobban mondva annak tisztviselője, Vásárhelyi Pál, a hírneves magyar vízi-mérnök, a szabályozás tervét a korábbi becses fölvételek alapján elkészítette. E terv szerint Váritól Zalán-Keménig a Tiszán 122 kanyarúlat volt átvágandó. Vásárhelyi Pál ezen felűl azt is javasolta, hogy az alacsonyabb helyeken töltések emeltessenek, azok vonalozását és szelvényeit azonban nem állapította meg. Az átellenes töltések közére nézve megjegyezte, hogy az ne legyen túlságos széles, mivel a vízárt lehetőleg össze kell tartani, hogy a lehető legnagyobb és sebesebb lefolyás biztosíttassék. Nem kerűlte ki a tervező figyelmét azon ok, a mely a pusztító áradásokat mindenkor előidézte. Ez az ok első sorban az, hogy a Tisza a magyar éjszakkeleti Kárpátokról és az Erdélylyel határos megyék hegységéről lefutó összes vizeket, sőt még az erdélyi hegyek közűl a magyar alföldre átjövő folyók vizeit is magába veszi. Hogy csak a nagyobbakat említsük, ilyen a sok mellékvízzel bíró Bodrog, Szamos, Körös és Maros. A Tiszán lefolyó vizek gyűjtő felülete 2.650  mérföldnyire tehető. E nagy kiterjedésű vízgyűjtő felülettel szemben a Tiszának csaknem páratlan lassú lefolyása, illetve csekély esése van. Alig ér ki a hegyek közűl, esése kilométerenként csak nehány centiméternyi, Szegedtől a torkolatig pedig épen csak két-három centiméter. Igen természetes, hogy a Tisza ily csekély eséssel bírván, az árvizek nagy tömegét nem volt képes elég gyorsan levezetni. E víztömeg nagy része a mederből kicsapva elterűlt s hosszas ideig elborítva tartotta az óriási árterületeket. Folyási akadályúl szolgált a meder rendkivűli kanyargóssága is. A Tisza folyó völgye Tisza-Újlaktól kezdve torkolatáig 600 kilométer hosszú, s e rövid völgyben 1.200 kilométer hosszaságban kanyargott a Tisza. E végtelen kanyargás nemcsak az által hátráltatta a vizek lefolyását, hogy a folyási útat kétszer akkorára nyújtotta, mint a mennyi a völgy hoszsza, hanem a kanyarúlatok a folytonos irányváltozásból származó ellenállás folytán fölemésztették az esés egy részét és megakadályozták azon folyási sebességnek létrejövetelét, mely a kanyarúlat kezdete és vége közti vízszín-esésnek – egyenes folyási irány mellett – megfelelt volna.

A Maros beömlése a Tiszába. Háry Gyulától

A Tisza a titeli hajóhídtól fölfelé. Háry Gyulától

Vásárhelyi terve ezekre való figyelemmel elkészűlvén, József nádor a tiszavölgyi érdekeltséget is még ugyanazon évben öszehívta tanácskozásra. Az érdekeltség az eléje terjesztett tervezet fölött azon véleményének adott kifejezést, hogy a töltések felűlről lefelé, az átvágások pedig alúlról fölfelé készíttessenek, a tervezet pedig valamely jeles külföldi szakember által is megvizsgáltassék.

Majd a lángeszű és vasakaratú gróf Széchenyi István neveztetvén ki a helytartó-tanács közlekedési osztályának főnökévé, ő vette a Tisza-szabályozás ügyét kezébe s vezette, míg birta, lankadatlan lelkesedéssel. Nemcsak magát a Tiszát, hanem egyúttal annak mellékvizeit is szabályozni kivánta s a Tiszavölgy alatt Széchenyi mindezen vizek völgyeit értette. Magát a szabályozást illetőleg a következőket tartotta szükségeseknek: kimerítő mérnöki terv; lehető legnagyobb egység ezen tervnek alkalmazásában; egy parancsoló és számos szófogadó; kész pénztár; végűl mindig éber és szorosan egybehangzó fölvigyázat a végbevitt munkák jó karban tartása fölött.

A Tisza a titeli hajóhídtól lefelé.

Azonban az ő gondolata nagyon magasan járt az egyszerű szabályozás gondolata fölött. A Tiszavölgy rendezését egyéb szempontokból is első rangú nemzeti ügynek tartotta s a szabályozáson kivűl, de ezzel összefüggésben, sok egyebet is kívánt még létesíteni. Maga mondá, hogy nyilvános életének s minden politikai működésének alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb, és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetsége szerinti előmozdítása, melynek körében világot látnia rendelte a végzés. Hogy lehetett volna tehát bármily előbbvaló gondolata, mint a Tiszavölgy, melyben a legtöbb és legeredetibb magyar lakik s mely napról napra inkább közelített a végpusztúláshoz. Nemcsak magasabb szempontból kivánta a magyarság e bölcsőjének mielőbbi és minél férfiasabb kifejlését, hanem azért is, mert erős meggyőződése volt, hogy a dunántúli és egyéb magyarság is nemzetiség dolgában csak hervadozni és kora halálra fog jutni, ha a Tiszavölgy pusztúlásnak indúl. Ez álláspontra helyezkedve, Széchenyi a szabályozási munkát magát csak úgy tekintette, mint a Tiszavölgy rendezésére szolgáló egyik eszközt, mely a többi közt talán nem is az első. Ő a Tiszavölgy oly rendezéséhez, mely ne csak töltésekből és átvágásokból s egyedűl az ingatlannak biztos birhatásából álljon, de czéljának tökéletesen megfelelve, a „Kelet népé”-nek újjáalakúlási küzdelmeiben mintegy új korszakot alkosson, szükségesnek tartott még szellemileg és anyagilag is egyet-mást megtenni. Szellemileg – a mennyiben t. i. némely dolognak egyedűl kifejlett szellem adhat létet – a következőket jelölte ki fő kellékekűl: az ősiség módosítása; ingatlant tekintve bizonyos minimum meghatározása; minden osztályzatra számított ipartanodák; zálogos hitelintézetek; czélszerű közlekedések mind az ország belsejében, mind a véghatárokon ki; nagyobb belfogyasztás; végűl egyetértés a kormánynyal és ennek minden lehető módon való hasznosítása. Az anyagi kellékeket is kifejtve, Széchenyi a kormánynak a Tiszavölgyet illetőleg egyéb kötelességei mellett ezen feladatait sorolja föl: vezérlet, felügyelet és segédkéz.

Széchenyi a Tiszavölgy ügyének rendezését, a kivitel tervét valóban remekűl fogta föl. Hogy mily magas röptű volt ez a fölfogás, azt legjobban kiérezzük azon saját nyilatkozatából, a melyet nehézkes, de közvetlensége által megkapó stilusával akkor írt, midőn a kormány a vezérlettel megbízta. E szép nyilatkozata így szól: „Megilletődve állok a gondolatnál iróasztalom mellett s mosolyra fakad ajkam. ’Te agg legény’ – így rebegek magamban –, kiben sem elég tudomány, sem többé elég életerő nincs, te fogsz lenni vezér s pedig oly ügyben, melynek példája – ha olyatén vonásokban sikerűl, mint én azt képzelni tudom, sőt bizonyos vagyok, hogy sikerűlhet, – e világon még alig van’: és semmiségem érzetében pirúlok. S valóban, ha nem tudnám, hogy olykor az égi lakosok kicsinyek által szeretnek nagyokat alkotni, és ha nem sejtené lelkem, hogy szeplőtlen hazafiság, melynek édes érzetét szabad élveznem, néha még ott is sima útakra talál, hol a legnagyobb tudomány és életerő, melynek azonban ily alapja nincs, előbb-utóbb megakad: soha magam ily óriási munka élére tétetni csak azért sem hagyom, mert azt, mint én gondolom, aztán ímmel-ámmal vinni nem szabad. Ámde benn vagyok, és azért hadd vigyem azt, mint eszem súgja, mint keblem készt, míg bírom. Ha előbb-utóbb kiesik a fonál kezemből, hadd vegye fel azt más, s én elég boldog leszek, ha míg élek, legalább egy kis, ha nem is kellő mozgásba tehetem azt”.

Széchenyi beútazván Vásárhelyivel a Tisza völgyét, nagy erélylyel fogott a munkához. Tett, írt, beszélt, a mint a szükség hozta magával. Az egybefüggő vízszerkezetek szerint kezdtek megalakúlni a tiszai ármentesítő magántársulatok s töltésezési munkálataikat megindították. 1847 év végéig nyolcz ily társúlat alakúlt. 1846 január 19-én és következő napjain tartatott az ugyanakkor megalakúlt „Tiszavölgyi társúlat” első nagygyűlése. Ezen társúlat törvényszerű feladata a tiszai magántársúlatok közös érdekeinek gondozása, mi czélból e magántársúlatok tartoznak a tiszavölgyi társúlatba belépni. A tiszavölgyi társúlatot az annak kebeléből választott központi bizottság képviseli, mely jogosítva van a magántársúlatok nevében nyilatkozni, különösen a szabályozási tervek iránt előzetesen véleményt adni. A társúlat ezen első nagygyűlésén Vásárhelyi bemutatta az általa készített tervezetet, melyet egyelőre a szabályozás alapjáúl el is fogadtak. Vásárhelyi hirtelen elhúnytával azonban a társúlat a korábbi óhajtásokhoz képest is József nádort kérte meg, hogy eszközölje ki, hogy Paleocapa Péter lombard-velenczei építési főigazgató a hely színét és a szabályozandó folyókat tanúlmányozza, s a tervezet fölött mondjon alaposabb birálatot. Paleocapa megérkezett s 1846 július, augusztus és szeptember havában Széchenyivel együtt beútazta a Tiszavölgy több vidékét. Paleocapa Vásárhelyi 122 átmetszése helyett 21 átmetszést javasolt, véleménye azonban több átmetszés létesítését sem zárja ki, de főgondot a töltések létesítésére fordít. A két parti töltéseket átalában oly távolságra vélte egymástól építtetni, hogy a folyó kanyarúlatai köztük megférjenek, mert Vásárhelyivel ellentétben véleménye az volt, hogy a töltéseknek nem az a rendeltetésök, hogy a folyó eleven folyását kormányozzák, sem pedig hogy annak hatását kiállják, hanem egyedűl az, hogy a vízárt ne engedjék szétterűlni. Átvágások mellett és egyenes folyószakaszokon a töltések egymástól való távolságát 759 méterre teszi.

A Tisza torkolata. Háry Gyulától

Az így átvizsgált tervet (előbb még Francesconi is megvizsgálta a tervet s Vásárhelyi nézeteit teljesen helyeselte) a helytartó-tanács 1847-ben elvileg helybenhagyta. A tiszavölgyi társúlat ezután 1847 márczius 21-én tartott nagygyűlést Pesten, a hol a tervnek a Paleocapa elvei értelmében történt helybenhagyásáról s továbbá arról értesűlt, hogy Ő Felsége a jövő évi munkálatokra egy millió forint kölcsönt hajlandó adni. Különben már azelőtt is állt némi összeg rendelkezésre. Széchenyi ugyanis nem várta be a terv leirt helybenhagyását, hanem már 1846-ban szeptemberben tényleg megindította a munkát. Ekkor Ő Felsége közbenjárására a báró Rothschild, Arnstein Eskeles és a Sina házaknál a társúlat részére 400.000 ezüst forintig hitel nyittatott, mihez járúlt a só fölemelt árából adományozott évenkénti 100.000 forint s a királyi kincstárból két évre megajánlt 50.000 forint; majd a törvényhozás is két millió forintot rendelt vízszabályozási munkálatokra.

Az 1848–49. évi események háttérbe szorították a Tisza-szabályozás ügyét. 1850-ben az ügy ismét felvétetett; kiadatott az 1850. évi június 16-án kelt nyilt parancs, mely lényegében azon elveket foglalja magában, melyeket Széchenyi is hangoztatott, kimondván, hogy a mederszabályozási, nevezetesen az átvágási munkák költségei az államkincstárt, az ármentesítéseik pedig az érdekelteket terhelik. Szerveztettek a munkálatok végrehajtására és felügyeletére hivatott hatóságok. Az egész Tisza-szabályozás vezetésére a tisza-szabályozási központi bizottság állíttatott, mely később felügyelőség, majd végűl tiszavölgyi kormánybiztosság czímet kapott, mígnem 1875-ben megszűnt. A külső teendők végzésére a Tiszán hat osztálymérnöki hivatal állíttatott föl. Jelenleg négy folyammérnöki hivatal van a Tiszán. Az Ondova-Tapoly és Körös-Berettyó vízszerkezeteknél szintén állíttattak föl ily hivatalok, melyek közűl az utolsó most is fennáll. A szabályozási tervek is új vizsgálat alá vétettek az ötvenes évek elején s a helybenhagyás akként történt, hogy Vásárhelyi és Paleocapa nézetei lehetőleg egyesíttettek. Némely műtárgyakon – zsilipeken, hídakon stb. – kivűl készűltek tehát átmetszések vagy átvágások – mint már említettük is – a czélból, hogy a víz lefolyása útjának megrövidítése s ezzel együtt az esés és sebesség növelése által megkönnyíttessék. Készűltek továbbá töltések, hogy ezek által az árterületek az elöntés ellen megvédessenek s az árvizeknek megfelelőbb ármeder létesítessék.

Ez ideig a Tiszán 110 átmetszés létesűlt 133 kilométer hosszaságban; az átvágások által elvágott kanyarúlatok hoszsza pedig 618 kilométer; a Tisza tehát 485 kilométerrel rövidíttetett meg. Az átmetszések a 0 vízszín fölött 3.48-tól 1.58 méterig váltakozó mélységre és 1.90-től 28.45 méterig váltakozó fenékszélességre ásattak ki.

Az államkincstár kiadása e munkálatokra 13 millió forintra tehető, 5 millióra pedig azon költség, melyet a Körös medrén végzett munkákra kiadott. Ezeken fölűl a Tisza más mellékfolyóin is végzettek mederszabályozási munkákat.

Még nagyobb a töltésmunka; a társúlatok 3-tól 6 méterig váltakozó koronaszélességgel, megfelelő lejtőkkel és padkákkal építették ki töltéseiket. A tiszavölgyi társúlathoz tartozó 35 társúlat 3.403 kilométer hosszú töltést létesített 51 millió forint befektetési tőkével, mely töltések középszámítással 400 millió forint becsértékkel biró, 1.200  ölével számított 3,815.709 holdnyi, azaz 286  mérföldnyi területet védenek az árvizektől s biztosítanak az állandóbb mívelés számára.

Ez eredmény, igaz, messze elmarad a Széchenyi terve mögött. Mégis, ha a közölt adatokra tekintünk, el kell ismerni, hogy hosszú évek során a gyengébb utódok is nagy munkát végeztek, mely nekik is méltán biztosít tiszteletet. E siker is zálogúl szolgálhat arra, hogy az egész Tiszavölgy egynehány évtized alatt lehetőleg rendezve lehet, ha követjük Széchenyit, a ki azt mondta, hogy:

„Valamint Istenben, úgy hiszek én az emberi perfectibilitásban. És e szerint ha látom, irányzattal az Istennek mennyi szolgalelkű, jobbadán szinte burgonyaképű népei is kiemelkedhetnek a középszerűség zsibbasztó állásábúl: ugyan hogy tudnék kételkedni én, hogy jó irányzattal a lelkes, deli termetű, vitézképű magyar ne érhetné el az emberi kifejlés legmagasabb fokát is? És azért a haza boldogságáért, csak jó irányzat!’ A többi megvan, és élni s virágozni fog a nekem annyira drága keleti raj!

Tiszamenti élet. Jókai Mórtól

A Tisza folyó valódi nemtője a magyar népfajnak. Még a Nilus folyamnál is nagyobb a jelentősége azon népre nézve, mely partjain letelepedett.

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakonczáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít. A mi kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten.

Ha a statisztikát figyelmesen vizsgáljuk, annak a fölismerésére jutunk, hogy azt az egész árteret, melyen a Tisza uralg, tisztán magyar ajkú nép lakja; itten van a zöme a nyelvet legtisztábban beszélő, a keleti arcz és alak tipusát legjobban megőrzött magyar népnek.

A népdalok valamennyi folyamainak közűl legtöbbször a Tiszát éneklik meg.

„Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta, Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”

„Tisza mellett van egy hajó kikötve, Abban van egy barna legény megölve; Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba, Temessük el egy nefelejts-bokorba.”

„Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz; Csuka, potyka úszik benne, Szép menyecske fürdik benne.”

„Túl a Tiszán, Tisza szélén, Ott terem a magyar legény, Vékony, mint a vékony nádszál, Hajlik mint a rozmaringszál”

„Túl a Tiszán, Tisza partján, Ott terem a szép magyar lány, Vékony, karcsú a dereka, Csókra termett az ajaka.”

„Túl a Tiszán selyemkendő integet, Altalmennék hozzád, rózsám, nem lehet; Széles a víz, nincsen sajka, Nem mehetek által rajta, Galambom!”

„Ki a Tisza vizét iszsza, Vágyik annak szíve vissza.”

„Lassan foly a Tisza, Boldog, a ki iszsza.”

Feltűnő az a statisztikai adat, hogy a Tisza bal partján, a merre a mocsaras vidékek terjednek, túlnyomó tömegben mindenütt a reformátusmagyarok lakják a nagy községeket; tehetős, jómódú nép, szép egészséges faj, értelmileg előhaladott osztály: földmíves, állattenyésztő, halász. A jobb parton pedig, melyen kevésbé uralg a Tisza kiöntése, ugyanazon magyar fajnak szintén hasonló jellemű népe nagyobb részt katholikus; nagy városokban tömörűlten lakó iparűző, kertész, szekeres, hajós. Schwab Erasmus német iró is úgy nevezi a Tisza vidékét Földvártól Csongrádig, hogy „a kálvinisták paradicsoma”. Az is felötlik, hogy valahány vár, erősség a Tisza mentén előfordúl (ma már csak romokban vagy emlékekben), az mind a Tisza jobb oldalán van; sorjában Leányvár, Tokaj, Szolnok, Alpár, Csongrád, Szeged, Zenta, Ó-Becse, és az őskori védsánczok, a Csörsz árka, a nagyobb és kisebb római sánczokig a Tisza beömlése táján, egész Titelig. A jobb partot erődök lánczolata védte, a bal partot védte maga a Tisza az ő mocsaraival. Ezek a mocsarak voltak az erős menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal ígéret földe a szabad vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal, se misszionáriusokkal nem lehetett behatolni. „Ill’ a berek, nádak, erek!” ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztúlt, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a gyulai pasa által betelepíttetett törökök.

Ebben a klimában csak a magyar faj él meg. S ez nem valami különös biotikai sajátság. Az életműszerei nem jobbak más fajéinál, hanem az életmódjában van a titok. A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva rég idők óta eltanúlta, hogyan kell a víz és föld jó és rosz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett máskép, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, a kitől közvetetlenűl kapja a jót, vagy a roszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vizen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztúlásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelmeknek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését. Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de a mellett mindig vízjárta helyekre igyekeztek.

S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig a hol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl.

Már a gyermek hozzá edződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátszsza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ád egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem búsítja a gyomrát. A mellett minden ételéhez használja a természetkinálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve iszsza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s a mi általános panacaea, a paprika! Ez az, a mi a lázt elkergeti! de az idegent is, a ki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, a mely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!

Azon kivűl ott van minden háznak a saját patikája. Minden háziasszony maga a család orvosa. És az nem kuruzslás, nem babonás bolondság, hanem észszerű tapasztalat kincse. Bámulva olvastam végig nem rég Diószeghi (most már igen ritka) orvosi fűvészkönyvét, melyben a magyar köznépnél dívó gyógymódokról értekezik. A mű e század elején iratott. Fényes Elek geografiai szótárában föl vannak sorolva a leghatályosabb gyógynövények, melyek a Tisza-menti partokon teremnek, a melyeket a drogisták messze földre elhordanak. És a magyar népies házi orvoslás már akkor sok oly gyógyításmódot gyakorolt, a melyet a tudományos gyógyászat csak újabban karolt föl. A masszirozás (kenés) gyógymódját pedig minden magyar faluban értik ős időtől fogva. Ezért az olyan Tisza-menti helységekben, a hol kendertilolás idején magamforma ember lélekzetet nem tud venni a mérföldekig elható mephiticus kenderbűztől, az ott lakó nép egészséges, mint a mocsári liliom.

A tiszamenti magyar nép általán véve „vízivó”. Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ád. A munkás, a pásztor künn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte s attól az meghűsűl. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerűl használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem bőjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a roszúl ivásban. A ki közéjük letelepedik, annak vagy követni kell ugyanazt az életmódot, vagy elpusztúlni a táj miasmái között; s így alakúl át a táj kényszerítő varázsa alatt minden ember magyarrá.

Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva, a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, a melyen lakik, azt a folyamot, mely földét elárasztja, épen úgy, mint az ős időkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt. Tudománykereső fiai akár hová vándoroljanak is el felső iskolákba, csak visszasietnek a Tisza mellé. Ott az igazi élet!

Érdekesek a tanúlmányok, melyeket némely szaktudósok a Tisza és vidéke alakúlásáról irtak. Szerintük a történelemelőtti korban (százezer éveket véve) a Tisza az erdélyi hegyek mentén folyt le a Dunába s lassankint hömpölyödött alább, végig törve az egész alföldi síkságon a mostani medréig, melynek jobb partját ma is folyvást szakgatni igyekszik. Ellent mond ennek Reclus azon adata, mely szerint a római uralom idejében a táborhelylyé alakított titeli fensík még a Tisza keleti partján feküdt; később sziget lett belőle, s ma már a Tisza nyugoti partján fekszik.

Szolnoki vízhordó asszonyok. Ebner Lajostól

De ellene bizonyítanak az őskori leletek is: a Tisza beomlott partjaiban talált mammuth-maradványok, a hosszúréti tószegi homokdomb czölöpépítményei, kőkorszakbeli eszközeikkel, később bronzkoriakkal, az alpári határban talált arany korona és egyenes kard, s a Szeged melletti Öthalomban véghezvitt ásatások, a mely századoktól elválasztott korszakoknak szolgált fejedelemtemető helyéűl. Ellenben sejtenünk enged hozzá Szentkláray Jenőnek a Temesi Bánát leirásában felhozott adata, mely szerint újabb időkben mélyen benn a becskereki rónán a most búzatermő föld alatt, egy elsülyedt gabonás hajónak a roncsaira akadtak. Geologusaink általában azt tartják, hogy nemcsak azok a nagyobb-kisebb mocsarak és tavak, melyekkel a magyar Alföld bőven el van látva; nemcsak a holt Tisza-medrek, hanem az Ér és a Hortobágy is az egykori Tisza-folyás maradványai. Megerősíti ezt a nézetet a geologusaink által tett észlelet, mely szerint a magyar Alföldön végig vonuló sziksós rétegek egy szakadatlan földsávot képeznek, a sziksó pedig nem támadhatott egyébből, mint a Tisza által Máramarosból aláhordott konyhasóból.

Hanusz István földrajzi irónk szerint Torontálban Csóka, Szent-Miklós egykor a Tisza partján voltak, most pedig messze esnek tőle keletnek; ugyan ő említi, hogy Zentánál a budzsáki félsziget, mely hajdan bácskai föld volt, most torontáli lett.

Tudósaink a Tiszának ezt a folytonos nyugat felé nyomúlását az erdélyi hegyek felől bele rohanó Szamos, Berettyó, három Körös és Maros hatásának tulajdonítják. Egy szaktudós kiszámítja, hogy évezredek múlva a Tisza egészen a Dunáig fog elhatolni; apródonként felnyalva Heves-Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyének közbeeső lapályát, s a veszedelemnek csak azt az orvoslását ismeri, hogy az őskori Tisza medrét helyre kellene állítani, elkezdve Huszttól egész le a délibláti homok fensíkon át Palánkáig. Nem valószínű, hogy a mostani nemzedék meghozza ezt az áldozatot a jövő évezrednek! Egyelőre gátakkal és átmetszésekkel segít magán.

A vegetatio is a szerint alakúlhatot át a Tisza hódító foglalásai alatt. Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nem rég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanuját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép „gatyás fá”-nak nevez. A Tisza jobb oldalán gyönyörű tölgyerdőket látunk, példáúl Kecskemét város Szentkirály pusztáján, a bal oldalon a puszták útmutató fája egyedűl a kútgém, a házak körűl az akácz, a mi e század elején lett meghonosítva.

Az átmetszések gyorsítják a Tisza lefolyását, a gátak elfoglalják útjában az ártért, s a mocsarakból búzatermő földet varázsolnak elő. Azért még maradt a Tiszának elég tere, hogy isteni játékait űzze: övé a „Veres nád”, a „Rétköz”, a melyeket semmi vízmérnöki tudomány el nem tud tőle ragadni.

Midőn a Tisza Huszt alatt a Nagy-Ág folyóval egyesűlten elhagyja a hegyes vidéket, (idáig Máramaros és az illető kárpáti völgy ismertetésénél lesz e munkában leirva), lassankint elveszti addigi jellegét. A gadócza hal, ez inyencz falat, többet elő nem jön benne: az a sziklás talajt szereti, innen kezdve pedig többé még csak kavics sem igen jön elő a Tisza medrében. Már Királyháza és Nagy-Szőllős között a síkon elterűlő folyam egész szigetvilágot képez.

Tiszai komp. Greguss Jánostól

Nagy-Szőllősnél még a jobb parton hegyek kisérik, azok között a Fekete-hegy, egyik meredek csúcsán Kankóvár romjaival, tövében a csinos várossal, kies völgyekkel és szőlőhegyekkel. A folyam főágán szálfákból összetákolt tutajok úsznak alá, melyek Máramarosból sót szállítanak a kincstárnak háromszögű gúlákba rakva, vagy deszkát, zsindelyt az alföldi városoknak, s almát, szilvát, diót a Tiszahátról. S ugyan jól kell ügyelni a tutajosnak, hogy a kompos malmoknak neki ne menjen, vagy az átjáró révnél a vontató kötél az apacsínját (kormánykészség) le ne kapja. De még nagyobb szüksége van a Tisza ágainak az ismeretére, hogy valahogy el ne tévelyedjék a szigetek között, vagy valahol bele ne bódorodjon a holt Tiszába, s különösen, hogy Kenyézlőnél a csalóka áramlat el ne vigye abba a Tisza-ágba, mely aztán az anyafolyammal soha sem egyesűl többet, hanem elmegy a Bodrogba. A Tiszán járó gőzössel nem egyszer megesik, hogy árvizes időben elveszti maga alúl az igazi medret s kitéved a rétre. Úgy mondják ilyenkor, hogy „keresni kell a sok víz között a Tiszát”.

Egész Tokajig csak tutajon kisérhetjük a Tisza folyását. Jó társaságban, élelmi szerekkel ellátva elég mulattató utazás az. Útközben lehet vadászattal és halászattal tölteni az időt. A míg a tutaj a nagy kanyarúlatot bejárja, kiszállunk s végig cserkészszük a félsziget berkeit; a nádasban megtaláljuk a nemes kócsagot a fészkén ülve, melyet nagy művészettel készít letört nádszálakból és sáslevelekből; rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománczú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert bőjti eledelnek is elnézhető, mivel hogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek.

Alkonyatra vadászprédával megrakottan, egy-egy gém- vagy kócsagtollat is tűzve diadaljelűl kalapunk mellé, eljutunk a sziget-isthmus túlsó oldalára; ott találunk halásztanyát: a tökkel befuttatott nádkunyhó éjjeli szállást ád; akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt. A parton tüzet rakunk, s annak a parazsánál megsütjük a nyársra húzott vadkacsát s cserepcsíkon a frissen fogott kecsegét; a tűz arra is jó, hogy elveri a tenger szúnyogot s távol tartja tanyánktól a réti csikaszt. Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámúlatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, a melynek színe lassankint átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassankint szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok.

Ekkor aztán megindúl a vizek országában a hangverseny: a millió béka és a számlálhatlan számú szúnyog a vizekben és az egekben rákezdi a zengést, farkas hivogatja párját, földi kutya sikoltoz, bölömbika búg, a magasból a vadludak jóskiáltás hangzik alá, s valami távoli faluból idáig verődik a harangszó, a vízi malmokról az egyhangú kelepelés. A Tisza mentén nincs néma éjszaka. De emberhang nem hallik, mert a legtöbb falu messze van a Tiszától.

A hajnalt a szárnyasok lármája előre jelenti; a vizek országa mindig eleven és zajos. A mint szürkűlni kezd, egész seregekben kél föl a szárnyas nép, a mocsárlakó hadnak ezerei támadnak elő a parti füzesekből, a lápos szigetekből; a halászsasok, melyek éjjelre csoportban szálltak meg a terepélyes fűzfák ágain, sietnek a napi munka után: ott látjuk őket csigatekergésű röpüléssel kóvályogni a sima víz fölött s le-lecsapni a víztükör fölé, s karmaikba kapott prédájukkal ismét ujjongva a magasba fölszállni.

Három kálvinista diák az útitárs, a kik vakáczióra útaznak haza Debreczenből Baranyába, rövidségnek okáért a Tiszán, Dunán és Dráván keresztűl választva az útat. „Hárman” „quartettet” énekelnek: „Hajlong sajkám”, s egy falut se hagynak maguk mellett elmenni, hogy valami adomát ne mondanának róla. Ez az Alföld ősi phonographja, a diákok szájhagyománya, ők a „csittvári krónika” letéteményesei. Ők ismernek itten minden falut, mezővárost, hogy ki a pap, ki a rektor benne, s mennyi annak a „dácziája”; van-e benne régi templom, bortermő hegy, erdő. Az igazi adóalapot csak a kálvinista rektor és pap ismeri hamisítatlanúl, s azok után a légátus diák.

Tarpán sok szilva terem, aztán meg kormos alma; meg szörnyű savanyú bor, melyet ollóval kell elvágni, ha megnyúlósodik.

Varsányt ketté szakítja a Tisza. Valaha egy helység volt, most fele a jobb, fele a balparton fekszik.

Leányvárnak regényes multja van. Az egyik „biennis” előveszi tarsolyából Varda László menyasszonyáról, a szép Pálóczy Ágotáról szerzett hős balladát. Ez a leány építteté a hajdan hatalmas földvárat a husziták ellen: innen lett a neve.

Bezdédnél megcsodálni való az első magyarországi nagy pálinkafőző gyár, mely füstölgő kéményével messzire kitűnik, ez már a 40-es években is ott volt. Itt a Tiszaháton roppant nagy mennyiségű szilvát és almát termesztenek, s szállítják vízen úgy, mint tengelyen, nyersen és feldolgozott állapotban.

Azután jön Czigánd: hirhedett nagy falu, nem is egy, de kettő. Templomát azért építette kimagasló helyre, hogy legalább a tornyát Kis-Czigánd is láthassa. Papjának ád évi fizetésűl 400 szekér szénát, 400 kenyeret, 400 sódart, 400 forintot és 400 s a többit. Mindenből 400-at. A néphagyomány szerint lakói a tárkányi várhoz tartozó czigányok voltak; most magyarok.

Azután következik a Hosszú-rét. A Tisza-partot jelzik jobbról a füzesek, balról a nádasok, vagy változatosság okáért balról a füzesek, jobbról a nádasok.

A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, a kik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak s jobb kezükbe fogott hosszúnyelű fakanállal vízszíntesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemege-féle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyüszűnyit kell belőle főzni, a hány evő lesz.

Végre megérkezik tutajunk Tokajhoz, a hajdani erős várhoz, melynek egyik ostrománál (1605) a császári védő sereg utoljára az irhabőr nadrágjait is élelmiszerűl használta föl, mint tudós Wagnerben s még körűlményesebben Latzkó Máté krónikájában olvashatjuk. Itt a végczél. A sót kiszállítják a kincstári raktárba; a szálfát elviszik gerendának: a tutajosok hazaballagnak Máramarosba gyalog; mi pedig átszállunk a kikötőben horgonyzó tiszai gőzösre.

Tokajról, a királyi-bortermő vidékről majd szólunk a maga helyén; itt most nem időzünk: sietni kell, a míg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja.

Tiszaparti falu széle. Greguss Jánostól

Egy gyöngéd, reczés szárnyú rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszúfarkú kérész (Palingenia longicauda) kél ilyenkor szárnyra szézezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, a hol bölcsőjük volt: a Tisza vizében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába s 2–3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza fölszine, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóival foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába s vigan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egy napi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek!

A gőzös aztán követi csendesen a védgátak mentét, felhasználja az újabbkori átmetszéseket; elhagyja Polgárt, a hajdani hajdúvárost, ma már csak falut, a jómódú Keszit, melynek népe iparos és halász, a mintagazdasággá emelkedett Csegét. Bábolnáról ismét tud valamit mondani a szájhagyomány. E nagy község csupa halászgunyhókból verődött össze: később protestáns lakói fölkerekedtek, üresen hagyták; ekkor aztán az egri püspök katholikusokat telepített bele. E község határában van egy Szil nevű homokdomb, mely egész tárháza a régi üveggyöngyök, czifra cserepek és ékszereknek, melyeket gyakran a szántó ekevasa hoz napvilágra.

Lassan elvergődünk Tisza-Füred alá: itt találtuk régebben a második dobogó hídat a Tiszán; az elsőt Tokaj alatt. Ezt még Józsa Gyuri építtette. E tréfás tipikus alakról fenmaradt adomák eltartanak az egész úton. Statisztikánk pedig azzal az adattal gyarapodik, hogy itt voltak (és vannak) Magyarországon a leghíresebb nyereggyártók, úgy hogy még Nagy Frigyes porosz király is innen vitetett Berlinbe nyergeseket, a kik ott e tudományt betanítsák.

Ez alatt kétszer is leszállt a nap; gőzösünk Abádig kétszer vetett horgonyt, s nekünk éjente alkalmunk volt gyönyörködni a távol láthatáron pirosló hajnalderengésben, mely az ég alját bevilágítja. Ennek a tudósok még nem adtak nevet: kereszteljük el „aurora alföldialis”-nak. A nádas berket gyújtották meg, hogy a leégett bozót helyén őszi időre jó legelőt nyerjenek: az támasztja ezt az éjféli hajnalt. Borús időben különösen szép ez. A vörös visszfényű ég csillagtalan; míg a sötét lapály tele van elszórt tűzfénynyel, a szerteszét égő pásztortüzekkel; ez a „csillagos föld”.

Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kisérlete már a negyvenes években: „czifra malom”, vízhúzó gép, sör- és pálinka-gyár; mind följegyzésre méltó csodák, a franczia Lejeune testvérek kezdeményei. Még a közel Szalókot is ők bérelték ki. Itt látjuk a híres Mirhó-gátat, a Tisza-szabályozás legelső védműveinek egyikét, mely minden újabbkori Tisza-áradásnál annyit beszéltet magáról; a gáttól védett lapályon búzaföld, tengeri táblák, pirossal virágzó dohányföldek, s a búzakeresztekkel rakott aranysárga tarlók gyönyörködtetik a nádasok kietlenébe belefáradt szemet. Fenn a töltésen már szekereket látunk végig porzani; a mi országút, az egyúttal védő töltés is: börtönfala a bezárt Tiszának.

Tutajosok kikötőhelye a Zagyva torkolatában. Ebner Lajostól

Aztán áthaladunk Kőtelek szigetei között, a távolból látjuk Bánhalmát, mely hajdan város volt, most szerény puszta; Nagy-Kürűt, mely már hozzá szokott, hogy majdnem az egész határa mindig víz alatt áll; míg végre meglátjuk a távolban Szolnok tornyait; de csak egy kis időre. Gőzhajónk előbbre halad s Szolnok ismét hátra eltűnik a láthatár mögé. A Tisza nagy kanyarodót csinál, s mi csak a nap alkonyán látjuk Szolnokot ismét elénk kerűlni.

Ez már nagyobb város a Tisza partján; hajdan nevezetes erősség volt. Hőskölteménynek alig, de balladának beváló tárgy, hogy védte a török ostrom alatt kapitánya, Nyári Lőrincz, egyedűl, az összes helyőrségétől magára hagyatva. A szabadságharczban döntő ütközet helye és ma is jelentékeny strategiai pont, csakhogy nem a vára (melynek nyoma is alig van már), hanem a vasúti hídja miatt. Ez a vashíd, remeke a modern hídépítészetnek, ez évben készűl el; ezen át robognak a vonatok Debreczen, Arad, Kolozsvár felé. Amoda följebb a tokaji révnél az éjszakkeleti vasúthoz csatlakozó vonalak hidalják át a folyót.

Szolnokon alól egy halmos helyen emelkedik Tószeg, maga megvédve a Tisza ágától, de úgy körűlvéve a vizektől, hogy csak egy keskeny földnyelven lehet belejutni. A falu alatt van a régiségbúvárok előtt ismeretes „Laposhalom” tele őskori maradványokkal. Alább meglátjuk a nemzeti hagyomány által nevezetessé lett Alpárt, s alatta a rónát, melyen Árpád Zalán bolgár hadát a hagyomány szerint bekerítette és seregének nagy részét a Tisza mocsarainak hajtva vízbe ölte; odább a távolban látjuk a kecskeméti tanyák körűl zöldelő jegenye-erdőket, a Tisza-parton a mulatságairól nevezetes „szikrai-csárdát” homokdombok között, melyek egyikének, a „Bodvány”-nak oldalából üde vízű forrás buzog fel bőségesen, – ritka tünemény az alföldi síkságon.

Egy újabb tiszai félsziget isthmusában találjuk a másfél ezer lakosú Vezsenyt. Az egész falunak csak 80 holdja van, melyet az árvíz nem jár: itt kertészetet űznek. Azonkivűl ez a hely a valódi halásztelep, a hol eldorádója van a kecsegének, harcsának, vizának, pontynak; gyakran sok mázsás tokokat is fognak. A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itten – nagyban. Ámbátor az idő lejárt, a melyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-da víz, 1/3-da hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton. A „halas zsidók” szekéren hordják szét a távoli vidékre a töméntelen halat, s a mi frissen el nem kel, azt a halászok megszárítják. A parti telepeken halljuk vidám danáját a „hasogató leány”-oknak, kiknek életföladata az aszalandó halakat ügyesen ketté hasítani. Gyakran találkozunk Budapesten szénás szekér módjára megrakott kocsikkal; a kötegekbe csomagolt szárított hal vándorol a felvidékre. Másutt meg hordóban páczolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle; a mi hal el nem fogy, azzal sertéseket hízlalnak. Becsületes istenfélő nép. A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint.

Csaknem átellenben, a Tisza balpartján fekszik Tisza-Földvár, a régi nádasok helyén ma már búzaföldek és luczernások vannak. Közelében egy másik nagy város, Czibakháza, melynek lakossága már a múlt század elején megváltotta magát haszonbérért a jobbágyság alól: álló hídja is volt, melyet 1849-ben égettek föl: híres a marhavásárairól és sziktermő tavairól.

Tiszai halászok. Ebner Lajostól

Ismét egy új félszigetben találjuk Ó-Kécskét, gyümölcsben gazdag falut, hol még jóitalú nádízű bor is terem: míg egy másik kanyarúlatával a Tisza Inoka falu három oldalát nyaldossa, csak a negyediken engedve kijárást, hol egy régi templom romja látható még. Innen nem messze találjuk még Csépát, négy nagy tavával, a melyek mindenikének külön neve van. Itt azzal tették csúffá a Tiszát, hogy, miután lassú folyása nem adott elég hajtó erőt a vízi malomnak, a partjára építettek egy száraz malmot, a melyet ökrök hajtottak.

Ezentúl azután az ártér közepéből csak Csongrád emelkedik ki: egyike az alföld leghíresebb városainak, csupa katholikus népességgel. Történelmi emléke a nagy földvár, melyet a monda szerint Árpád vezére, Und foglalt el az őslakóktól. Itt már a nagy homokpusztákat beültetve látjuk kanadai jegenyével, s a sivó homokot megtelepítve szőlővel. A Tiszán már gabonás hajók is jelennek meg ezentúl, ámbár azoknak a fölfelé vontatása csak gőzös segélyével eshetik meg. Csongrádtól elkezdve aztán egész Szegedig alig szakítja félbe az egyhangú tájképet falu tornya. A népes városok, Szentes, Vásárhely messze esnek; Mindszent falu ugyan, de 12 ezer lakosú; Csany, Sándorfalva új mintaközség, Algyő és Tápé nem sokat mutatnak a távolból.

Végre kiemelkedik a vizek ködfátyolából Szeged, Magyarország második városa, mint egy mesebeli tünemény, kőrakpartjával, palotasoraival, két vashídjával. A hajdani erős várból, később a szegedi nagy bűnper nevezetes börtön-helyéből, most kioszk lett; átellenében Új-Szeged, rég időktől a tiszai szállító hajók építési helye.

Szolnoknál a Zagyva, Csongráddal szemben a hármas Körös, Szegednél a Maros szakad a Tiszába, mely itt már mint tekintélyes nagy folyam folytatja futását dél felé. Balján a búzaontó Bánát, az ország Kanahánja, jobbján a Bácska, sajátszerű földtani alakúlásával, a telecskai domblánczolattal. Átjáró rév a két szemközti Kanizsa (Magyar és Török) között szeli át folyását. Alább Török-Becsét találjuk, mely város a 40-es években az alföldi búzakereskedés központja volt; utczái Szerémből hozott kövekkel kirakva, határa töltésekkel védve. A félszázad előtti adatok szerint háromszáznál több gabonás hajó fordult meg e város kikötőjében, s azok egy millió mérő gabonát szállítottak föl a Dunán Pest, Győr és Mosony városokba, s akkor még szekérúton Fiuméba. Hogy Becse a hajdankorban is nevezetes pont lehetett, azt sejteti a határában látható góthstilű templom s a szigetén levő régi vár romja.

Innen kezdve aztán le a Dunáig egészen polgárosúlt jellemet vesz föl a Tisza, míg a titeli fensíkot meghaladva, Zalánkeménnel szemben a Dunába ömlik.

Ilyen a Tisza, mikor csendes jó kedve van; de mikor haragszik! – Elmondtuk a szabályozás hány kilométerrel rövidítette meg a kigyózó folyását, mennyi erős gáttal szorította össze a szétbarangolását. Mikor aztán azt hiszik a törpék, hogy jól megkötözték az óriást: az egyet mozdúl s szétdönti a börtönfalakat. A kik a Tisza áradását szemükkel nem látták, azoknak nincs fogalmuk e vizek elementáris hatalmáról. Keresztűl tör ott is, a hol legkevésbbé várták; kitúrja a kőrakású zsilipet is a helyéből; ha egyszer áttörhette a védgátat, zuhatagként tör rajta keresztűl, mély örvényt ás maga előtt, melynek forgatagában az ár elfogására oda vontatott földes hajók, mint összetört skatulyák sülyednek el, s azzal rohan tíz mérföldes napi útakban, olyan városokat riasztva föl megjelenésével, a melyek soha árvizet nem láttak; letörli az emberi alkotás műveit a föld színéről s visszafoglalja a maga nádasai medenczéjét. Ekkor nem folyam többé a Tisza, hanem tenger; az őskori „mare album”, mely újra megjelent Strabo térképén. S ez a tenger, mikor megrohanja az éjszak-keleti szél, olyan hullámokat vet, melyek házmagasságban csapkodnak keresztűl a védőgátakon. Egyszer jártam egy ilyen tengeren egy dunai gőzössel Szeged és az Öthalom között viharos időben, s láttam egy nagy terhes hajót összetörve elmerűlni hat méternyi vízben a szép búzavetés fölött. Annál fölségesebb látvány a küzdelme e föllázadt istennel szemben annak a lelkes törpének, ez emberi fajnak; midőn a hősiesség valódi hevével védelmez, erősít a bőszűlt elem által dühösen ostromlott hosszú védőtöltést, vasútat, körsánczot, melynek fönntartásától függ ezerek élete, városok megmaradása, milliókra menő közvagyon megmentése. Ezek a víz- és vihar-edzett alakok ezerével, derékig a jeges vízben állva verik le sulykokkal a védő czölöpzetet s kötözik össze rőzsekévékkel; hordják a földet talyigával, a homokot zsákokban, alig engedve szemeiknek álmot; ott feküsznek éjjel a puszta töltésen, a metsző széltől, a záportól fagyasztva, s mind ezt végzik lárma, kényszerítés nélkűl. Ezt a küzdelmet más faj ki nem birja, csak az alföldi magyar; még a más vidékről jött magyar sem. A hol a szentesi, szegedi, szegvári töltésmunkás naponkint három-négy forintot keres a szakmánymunkával, ott a szintén magyar csángó alig tudta napi élelemre valóját megszerezni. Mert a gátemelés rettenetes munka! Herkules föladataival vetekedik. Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tiszamenti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az „Isten munkásai”.

Szegedi halásztanya. Greguss Imrétől

A Tiszai szigetek még a közel múltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szakgatva, a másikon hozzá toldva, a Tiszameder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizszsal, vadköménynyel, gyülekező helye a halevő vízi madaraknak, melyek a terepélyfák körűl egész guanotelepeket raknak le, a melyeken vígan tenyész a vadszeder; a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyöngygyel, a fiatal geszt ágain, mint csodagyümölcsök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekűl alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkivánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repűlő állaton kivűl csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hód-telepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel.

Az egyik partját, mely a Tisza „járt” ágát követi, rövid látogatás végett meg-megszállják a tutajosok, a kik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, a míg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, a kinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna ibiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, a ki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jól lakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, a kik a „semmiből” élnek, a kik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavaszszal a nyárfákról a „popium”-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbicztől jól elrejtett tojásait; a fekete ürömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a szíksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárúlja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. A ki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester.

Elöntött tanya. Háry Gyulától

Ezek között pedig a „pákász” már világlátott ember! Az egy darab fűzfából maga faragta lélekvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, a melyeket bérlő halász nem péczéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízfenékbe menekűlt csukát. Néha naphosszant eláll, mozdúlatlanúl, mint egy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan belehajítja a harpúnáját. Beszélik, hogy egyszer egy pákászt a megszigonyozot két mázsás harcsa, a szigonyhoz kötött gúzsnál fogva két mérföldnyi messzeségre elvitt csónakostúl, gyorsan, mintha torpédóhajó lett volna, a szembejövő tutajosok nagy bámúlatára, a kik még víz ellenében ladikot nem láttak így vágtatni magától. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a pióczákat, térden fölűl a vízben állva és saját testüket adva csalétkűl a vérszopó féregnek.

A pákásznak aztán állandó lakó helye is volt a szigeten: nádból épített palota a legvénebb fűzfa tövében, melynek odvas belseje éléstárúl szolgált. A kunyhóban egész család elfér, s női kéz munkájáról tanúskodik a tövissel körűl kerített darab föld, melyben káposzta terem; a nagy gyümölcsű úri tök (Cucurbita melopepo) turbános kobakjai a kunyhóra felfutott indákról lógnak alá; biztos télire való eledel. A kévéket összetartó patics-fáról avas szalonnaoldal lóg alá, melyről naponként levágnak egy darabot. Hogy ez a szalonnaoldal hogy kerűlt a halak birodalmába, azt megmagyarázza a sziget pagonyos oldalán turkáló disznócsürhe; a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyzettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk. A túlparton, a távol helységben lakó gazdáinak csak a szaporúlattal számol be, s azért szárt, bocskorbőrt kap konvenczióba. A kondás itt éli világát, mocsárban, ligetben sertéseivel együtt, s ezeknek a malaczaira ép olyan gyöngéd figyelme van, mint a saját gyermekeire, a kik az apjuk mesterségében nőnek fel, s ha már hat-hét esztendősök, akkor a pákász szomszéd únszolására be is viszik őket a faluba megkereszteltetni, s akkor aztán a gyerek is kap nevet, meg egy ital bort (hogy a fogai megerősödjenek).

Pákász. Feszty Árpádtól

A pákásznak néha vendége is akad. Debreczeni, pataki diákok el nem mulasztják, hogy vakáczió alatt az ősvilági foltokat be ne barangolják. Úti társam nagy vígan beszélte el, hogy nem rég egy pákász kunyhójában pompás jóizű húslevest kapott gombával. Kiváncsi volt rá, honnan kerűl ilyen ízletes marhahús ide a szigetre? A pákász aztán belenyúlt a nagy fakanállal a leveses fazékba s kihúzott belőle egy másfél singes „coluber najas”-t. Mért ne volna az jó? A pákásznak van ősi kovás puskája is, melylyel a lesből vadludat, kacsát lövöldöz, a rókát, farkast is leteríti, ha eléje kerűl, s annak az irháját becseréli puskaporért. Kutya helyett néha egy szelídített róka a ház őrzője; majorsága fiók korában szedett vadlúd és vadkacsa, melyeket vásárra szokott vinni, ha megnőnek, vagy úri látogatóknak adja – ajándékba viszonajándékért, nem pénzért, – mit csinálna a bankóval? – puskaporért, golyóért, vas-szerszámokért, mint a tenger sziget lakója.

De sokkal rendesebb vendégei voltak a tiszai szigetnek a „szegénylegények”, a kik lopott lóval, tulokkal átúsztattak a Tiszán, s aztán meghúzódtak csendben a füzesek árnyékában, míg a vármegye pandúrjai nyomot vesztve szaladgáltak előre hátra az üldözésükben. Némelyiknek ez volt a leszálló helye, ha innen-amonnan a tömlöczből kikerűlt, néha nem is magasabb engedelemmel. Itt senki el nem árúlta, senki nem kereste. Ha ügyes ember volt, még bankókat is csinálhatott; arra is volt eset. A dohánycsempészethez pedig épen a természet által legjobban előkészített hely volt ez a vízövezte magány, nagy odvas fáival.

Mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltözött a nagy fára családostúl együtt, magával víve szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal, hogyan fogy el a víz. Néha még egy kis préda is akadt: a sebes vízár az elöntött falvakból holmi bútorfélét úsztat alá; azt a pákász a lélekvesztőjével utólérte és kivontatta. Ezt az Isten adta.

Hanem hát mind ennek a szép idillnek véget vet apródonkint az új korszak megizmosúló rendszere. A Tisza-szabályozásssal, mint egy régi vívású erdősz mondá, „mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat”. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a luczernásban; a kivágott vízi erdő talaját „Ameriká”-nak nevezik most s ott három méteres tengeri hányja a selymét; a bíbiczterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstűl elrepűl vasúton Berlinig, Szent-Pétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a salicyl, a szabadon termő szíksót értéktelenné tették a szodagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira, – mert mindenki szivart szí, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniok s geográfiát tanúlni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer „virtikli” lett, nem kivánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrízni. De maga az a hajdan híres szalontai veresszőrű sertésfaj is egészen eltűnt. Rájöttek, hogy két év alatt fejlődik ki annyira, mint a feketeszőrű vagy a szőke mangalicza egy év alatt, s a jót megölte a jobb. Csakhogy ennek már ól kell, meg etető vályú. A híres szalontai sertésfajt most már csak a kisbéri állami birtokon tenyésztik ritkaságképen.

A Tisza kiöntése. Vágó Páltól

A szegény-legényeknek is letelt a világa, mikor a jámbor pandúr helyett a keményszívű csendőr vigyáz a más kezére. Az illavai és szamosújvári állami fegyházakban dolgozni tanítják a kalandor betyárt s ez által a rabló romantika elvesztette a varászát, s a „puszta” nem puszta többé.

Ezek a hajdan oly érdekes alakjai a Tisza vidékének bizony végkép elmúltak már; sőt még a különlegességeknek a legbecsülendőbb osztálya is fogyó félben van: a tiszai tutajosoké. A kincstár vasúton szállítja Máramarosból a sót, s a földolgozott épületfa is így óhajt gyorsabban végczéljához jutni. A tutajosok nagy része elszegődik a tiszai gabonás hajókra csajkásnak.

Így alakúl át a tájjal együtt a nép!

Töltés az árvíz és a belvíz között. Háry Gyulától

Küzdelem az árvíz ellen. Törs Kálmántól

Csendesen meglapúlva kanyarog a Tisza vize lankás partú medrében. Habjai észrevétlen siklanak el, s ha egy-egy buborék vagy úszó gaz, mely fölszínén lebeg, nem mutatná folyását, azt lehetne hinni, hogy talán álló víz, oly lassan, oly kelletlenűl hömpölyög alább. Csak jobb felől, a hol hirtelen magas part mellett kanyarodik el, ott erősíti meg a magyar közmondás igazságát: „Lassú víz partot mos”. Minden évben alámos egy-egy hatalmas hantot a part oldalából, mely ilyen helyen falként emelkedik, föltárván rétegeit: a homokot, az agyagot, a lőszt s fölűl néhol ölnyi vastagságban azt a fekete termő földet, melyben a híres fehér kenyér terem. Néhol a part sima lapja ki van lyukgatva, mint valami méhsejt. Azokban a kis lyukakban fészkel a parti fecske, a nyaktekercs, a vízi billegény.

A tiszamelléki magas partok hátát többnyire lakótelepűl választották az emberek. Falu épűlt rájok; de a Tisza mind veszedelmesebb közelségbe ér házaihoz. Némely ház mellől a magasból már alá-lóg a kert sövénye, némely kunyhó pedig már maga is a part szélén áll, sőt van olyan is, a melynek már a víz felőli része maga is lezuhant a Tiszába, fönn a tetőn csak a másik fele áll nyitott oldalával, melyen keresztűl ott látni a boglyakemenczét a padkával meg a kuczkóval. Csak idő kérdése, hogy ez is lezuhanjon s elnyelje a Tisza, miután elnyaldosta a földet alóla.

Szerencsére nem sok az olyan magaslat, mely egész a Tisza kanyarúlatáig érjen, a hol a hullámcsapás neki fekszik. A községek, városok küljebb épültek a Tiszától, néhol két-három mérföldnyi távolban, hol az elmosatás veszedelme elől nagyobb biztosságban hitték magokat.

Alább az egymástól távol álló városok, községek között széles, lapos mederben kanyarog a Tisza, mint valami szerény víz-ér, melyet látszólag bárhol átlábolhatni s aszályos száraz nyarakon az ember szinte csodálkozik, hogy föl nem iszsza vizét a szomjú talaj. Erős havazású telek után, midőn a hegyekben és völgyeikben ölnyi magasra gyülemlett meg a hó s meleg szelek, meleg esők hirtelen olvadásnak indítják tavaszszal: akkor kezd rettenetessé válni ez az oly ártatlannak látszó vízfolyás. A hótömegek olvadt leve, vize egy időben, egyszerre indúl meg a hegyekből lefelé, útját még megrövidítik és sebesebbé teszik az átvágások, melyeket a felső Tiszán kezdett meg a szabályozás, és a mint kiérnek a síkságra, szemmel láthatólag kezdik megtölteni a sekély medret, mely csakhamar színig telik gazos, iszapos vízzel, aztán nő, egyre nő, mind többet és többet hódítva el az ártérből, s midőn azt is elborították: nem állnak meg csak a védőgátak lábainál.

Hiszen, ha ott aztán megállanának! De a víztömeg ott is egyre nő és dagad. A part alján ott a vízmérő léczek, melyek a víznek a normális színtáj, a 0 pont fölötti magasságát mutatják. Egy-két méternyit ha elnyel is a víz a mérczéből, a gát-védelem a bajnak ilyenkor még oda sem néz. Még szereti, ha „lábvizet” kapnak a gátjai, annál szilárdabbak lesznek, ha a megázás után jobban leülepedtek.

De a haragvó Tisza az Alföldnek nem mindig szivességeket tenni jő. Mikor még szabad ura volt az egész völgynek s elterűlhetett, a merre s a meddig neki tetszett: termékenyítő iszapot hagyott maga után s a halaknak képzelhetetlen gazdagságával tért vissza medrébe. Most, hogy határok közé kezdi szorítani az emberi alkotás: ő is kisebb-nagyobb erővel évről-évre megindítja ostromát ez alkotások ellen, s oly harcz keletkezik kettejök között, mely az anyagi és szellemi erőnek ép oly megfeszítésével, ép olyan áldozattal és veszedelemmel jár, mint az igazi háború.

A védő gátak magasságát mindig a helyi színtáj fekvésének körűlményei határozzák meg. Az úgy nevezett „természetes magaslatokon”, vagyis oly emelkedéseken, melyeket még soha nem öntött el a Tisza vize, fölösleges volna gátakat építeni. E magaslatoknak, melyek a legtöbbször az egyes védekezési területeknek is a természetes határai, az oldalaihoz „kötik be” a gátakat, melyeknek koronamagassága mindenütt ugyanazon színvonalban halad, egész magasságuk azonban az alapjokúl szolgáló talaj magasságához képest változó. A hol ez utóbbi emelkedettebb, ott a gáttest alacsonyabb s a körűlményekhez képest gyengébb is lehet. De a mély helyeken, melyek különben természetes kapui lennének a Tisza áradatának, a védő gátak a khinai faléhoz fogható arányokat vesznek föl. A gátak építésénél lépcsőzetes rétegekben hordják föl a földet s azt erősen ledöngölik, sőt újabban lovakkal tiportatják, mely utóbbi eljárás mellett a töltés rétegei jobban összeállanak, inkább együvé tapadnak. Víz felőli, meredeken lejtős oldaluk, a „rézsű”, mélyen nyúlik alá; a gát fölűl, vagyis a „korona szélességében”, néhol akkora, hogy rajta két szénás szekér kényelmesen kitérhet egymásnak, de rendszerint legalább is három méter. A töltés ellenkező oldala menedékesebb a külső rézsűnél, s a hol a gátnak különösen erős ostromot kell kiállania, ott még széles, tágas hátú földhányás is erősíti lábát, a „padka”, mely terrasz-alakban vonúl a töltés hosszában.

Erős hullámveréseknek kitett helyeken, különösen ott, a hol több mérföld szélességű hullámtér terűl, melynek vizét messziről korbácsolhatja a vihar a partok felé, a gátak rézsűjét újabban burkolatokkal is ellátják s e czélra czementbe rakott erős téglákat, aszfalt-réteget, stb. használnak, fölűl féltéglányira kiálló párkánynyal, mely a fölcsapó hullámok fölfogására és megtörésére való. A rézsű elébe a legtöbb helyütt fűzeseket ültetnek, melyek szintén a hullámverés ellen tesznek megbecsűlhetetlen szolgálatot. Ugyane czélra szolgál a gát tövébe lerakodott sok giz-gaz, mely szintén fölötte hatásos védő eszköz nagy habverés idején.

Máskülönben a gátak fűvel, luczernával vannak benövesztve s rendes kaszálókúl szolgálnak, míg belső oldaluk alján némely helyen gyümölcs- és más fák ültetésével tesznek kisérleteket.

A gátak egész mentében bizonyos távolságban föl vannak halmozva a védekezésre szolgáló eszközök és anyagok s nagy rendes halmokba rakva és megszámozva feküsznek a karók, nád- és rőzsekötegek, téglák, a szalma s még tartalék-földhalmok is, mert áradás esetén épen száraz földet legnehezebb kellő mennyiségben előkeríteni. A védekezési háború táborhelyei s egyúttal szertárai azonban az őrházak, melyek a gátak belső aljában egymástól nem egészen egy mérföldnyire vannak elhelyezve s igen csinos telepek. Minden ily őrházban van az őr rendes lakószobáján, konyháján, éléskamráján kivűl két-három hivatali szoba, melyek védelem esetén mind megannyi hadiszállásúl szolgálnak. Az őrházon kivűl ott vannak a szertári épületek, tele rakva mindenféle védekezési szerszámmal, „kengyeles” és egyszerű ásókkal, kapákkal, csákányokkal, földhányó lapátokkal, karóverő furkókkal és bakokkal, földhordó taligákkal, kötelekkel, szurok- és petroleumlámpákkal, kézi lámpásokkal, stb., úgy, hogy azokkal bármely pillanatban föl lehet szerelni egy-egy védekező kis hadsereget; míg künn födött színek alatt, vagy csak szabadon különböző nagyságú karók, deszkák, „palincsok”, rőzse-, szalma- és polyva-kazlak állanak. Ez őrházaknak „békesség” idején fölötte megnyerő idylli jelleget kölcsönöznek az üdén zöldelő lombos fák, melyek közé az egyes helyiségek építvék s a baromfi mindenféle nemének, tyúknak, pulykáknak, kacsáknak, libáknak kodácsoló, hápogó, gágogó falkái, melyek meglepő szép példányokban s messzire fehérlő csapatokban legelésznek a buja fűben s vonúlnak nagy méltóságosan a Tisza vagy kiömlései vizére százával, ezrivel. A kis virágos és zöldséges kert, a kocza a malaczokkal, az istállóban két ló s nehány tehén szintén elmaradhatatlan tartozékai az ilyen gát-őri telepnek. Ha a sok mérföld hosszaságban elvonúló hatalmas gátak mentén meglátjuk az előrelátás által gondosan fölhalmozott mentési és védekezési eszközöknek e nagy tömegét: szinte lehetetlennek képzeljük, hogy az emberi erő a bősz elemmel vívandó harczából minden körűlmények között ne győzedelmesen kerűljön elő, föltéve, hogy a védekezési anyaghoz szükséges erő is megteszi a magáét.

Gátépítés. Cserna Károlytól

Az pedig megteszi. A Tiszavölgy népét a víz elleni háborúhoz hozzá nevelte már a századok óta tartó küzdelem, melyet lételéért itt vívni kénytelen. Csodával határos az az erőfeszítés, a melyet a vízjárta Alföld népe az áradat elleni védekezésben ki bír fejteni. Ha a veszedelem fenyegetővé válik, mint a méhraj, úgy lepik el az emberek a máskor oly csendes gátakat. Szervezett csoportokra oszlanak, melyeknek mindenike külön föladatot teljesít, mint a háborúban a különböző fegyvernemek. Van itt gyalogság, van lovasság, van szekerészet, sőt még hajóraj is, mert itt vízen és szárazon történik a hadviselés. Egyik csapat ásókkal, kapákkal fegyverkezve vonúl a kijelölt pontra, utánok a taligások csapatja a szerszámokkal; a másik karót, rőzsét, anyagszert fuvaroz; lovas legények hordják szélylyel a parancsokat a fő hadiszállásról, mely előtt egész tábori élet nyüzsög. Látni kell azt a munkát, mely itt lázas sietséggel ilyenkor végbe megy! A nehéz földmunkához hozzá törődött nép bámúlatosan dolgozik. Lazább talaj lakója az ásót is alig birná beletaszítani abba a keményen összeálló fekete földbe, melyből a tiszamenti kubikos öt-hat kilogramm sulyú darabokat a legnagyobb könnyűséggel emel ki, hogy talicskájára rakva, fölgurítsa a gáttetőre a meredek lejtőn.

Azok a védő töltések, melyekhez képest az avarok híres „győrei” csupán gyermekjátékok lehettek, egész külön néposztályt teremtettek, melynek kenyérkeresete épen e földsánczok építésében állott s áll még jelenleg is. Ezek az úgy nevezett kubikosok. Jó részük földmívelő kisebb gazda, zsellér és napszámos, a kinek másnemű foglalkozása is földmunkából áll, melybe tehát úgy bele van gyakorolva, mint más nép talán sehol a föld kerekségén. Mihelyt a tavaszi vetés ideje bevégződött, fölkerekednek és fölkeresik azokat a helyeket, a hol munkát kaphatnak a Tisza, a Körösök, a Béga, a Temes mentén, hol nem ritkán két-három ezer ilyen kubikos dolgozik, több mérföld hosszaságra lepvén el a gátvonalat.

Érdekes látni, – olvassuk egy leírásban, – mint mennek az országúton egyik a másik után talicskájukkal, melyen minden szükségest magukkal visznek. Van azon gyékény, jó meleg birkabőrös bunda, ásó, bogrács, fejsze, némi fehérruha, útra való élelem és egy-egy nagy kulacs. Mihelyt megérkeztek rendeltetésük helyére, mindenik külön kunyhót épít magának félig a földben, félig a fölött; a tetőt galyakkal és gyeppel rakják ki. Munkába rendszerint páronként állanak, vagyis egy-egy darab töltést ketten vállalnak el. A kubikos csak a saját szerszámjával dolgozik, melyre mindig kiváló gondot fordít; az ásó könnyű, fogantyúval van ellátva és folytonosan élesen tartva, mely czélra reszelőt használnak; „erősebb kötésű” kubikosnak még „kengyel” is van az ásóján, hogy annál mélyebbre taszíthassa bele a földbe; a talicska hasonlólag könnyű, de jó mély és nagy térfogatú s annyira megrakják, hogy az ily munkához hozzá nem szokott két napszámosnak is elég volna fölemelni. A második munkás a talicskázásnál az által segít, hogy azt elől kötéllel húzza, kivált ott, hol a töltésre egyszerre meredeken kell föltolni. E második munkást tréfásan „csikó”-nak is nevezik. S daczára annak, hogy valamennyi munka között az ily földmunka a legnehezebb, mégis kedvvel és víg kedélylyel dolgoznak. Ének, tréfálódzás és ingerkedés között telik el az idő.

Valóban érdekes, a mint a feltűrt, lobogó vászonruha alatt, a római athlétákéival vetekedő izmok és erek erőlködés közben megfeszűlnek, kidagadnak. És bámulandó az a rugékonyság és könnyűség, melylyel a földet a legmagasabb töltésre föltolják s a talicskát is megtöltik. A kubikos nem napszámra, hanem csak köbmennyiségre, vagyis kubikszámra dolgozik; innét vették nevüket. A nagy forróság alatt nem dolgoznak, hanem alszanak; inkább reggeli két-három órakor kezdik a munkát és folytatják délelőtti 10-ig, ekkor délután 4-ig pihennek s újra hozzá fognak és csak a késő éjszaka vet a munkának véget.

Hogy az ily roppant erős munkához folyton meg legyen a kellő erő, természetesen jól és rendesen kell táplálkozniok; mit nem is tagadnak meg maguktól. Szalonna, pörkölt és paprikás, melyet szabad tűznél maguk készítenek el bográcsukban és hozzá bor és kenyér a rendes táplálékuk. Vasárnaponként szétnéznek a szomszéd községekben s bárányt, malaczot, kenyeret, bort és pálinkát szereznek be maguknak az egész hétre.

Minden nagyobb vállalatnál a fő vállalkozó köteles barakkot is fölállítani, melyben a húst, élelmiszereket, bort és pálinkát előre megszabott áron mérik. A magyar kubikos azonban csak a legszükségesebbet veszi ott, a többit inkább a falukban szerzi be. Mivel a munka kifizetése jobbára csak havonként történik, azért pénz helyett a vállalkozók időközben utalványokkal, apró czédulákkal fizetik a kubikosokat, melyeket elneveztek „Jancsi bankó”-nak; ezeket a barakkos készpénz gyanánt s teljes értékben tartozik elfogadni.

A magyar kubikosok általán igen józanúl élnek és szerzeményüket időről-időre haza küldik. A jó kubikosnak rendes életmódot kell folytatnia, mert különben a folytonos erőfeszítést nem birja ki. A legjobb kubikosokat Szeged, Dorozsma, Szentes, Szeghalom, Titel, Hadház és általán Csongrád, Békés meg a szomszédos tiszai megyék szolgáltatják. Az alföldi kubikos krajczárig ki tudja számítani napi keresményét és addig nem pihen le, míg a maga elé kitűzött részt el nem végezte. A hét végén keresményét oly pontossággal mondja meg, hogy a mérnök sem tehetné különben.

A zsilip emelő gépe. A Kurcza-zsilip a Tiszánál. Cserna Károlytól

Este, fényes holdvilágnál regényesek az ily munkás-telepek. Alig néhány száz lépésnyire a lassú folyó kanyarog, visszatükrözve a parti panorámát; a kunyhók előtt lobogó tűz mellett sistereg a bográcsban a paprikás, melynek ínycsiklandó szaga jó kedvre hevíti a körűlötte heverésző legényeket, s ének és víg kaczaj közt várják annak elkészűltét. Egy-kettő hű házőrző ebét is elhozta s az ilyenkor kiváló érdeklődéssel szorgoskodik a bogrács körűl, a kunyhónak hol egyik, hol másik oldaláról igyekezvén azt minél jobban megközelíteni; majd hátulsó lábaira ágaskodik és fürgén tekint ide-oda, tudva, hogy neki is kijár a maga rendes osztályrésze legalább is csontok alakjában. Egyik-másik elhozta furulyáját, cziteráját és az ily kunyhó körűl mindig népesebb, zajosabb a társaság. Asszony, gyermek csak elvétve látható, nemkülönben idősebb emberek; legényekből és fiatal házasemberekből áll a telep lakossága majdnem kivétel nélkűl.

Az alföldi kubikosok nem csak folyó-menti gátakon vagy folyóátmetszéseken dolgoznak, hanem vasúti töltéseken és egyéb árkolásokon is. Újabban egyes vállalkozók Szerbiába, sőt Németországba is kiviszik őket, mert az kétségtelen, hogy ily jó és ügyes földmunkásokat talán sehol a föld hátán nem lehet találni.

Karózott töltés. Karózók. Cserna Károlytól

Ezeknek a kubikosoknak a keze munkája emelte azokat a töltéseket, melyeknek hivatása ma már nem csupán az, hogy a kiöntött folyók vizének szerfölötti elterjedését gátolják, hanem főleg az, hogy a néha több méter magasságban oldaluknak támaszkodó roppant víztömeg nyomásának is ellent álljanak. De mikor ez a víztömeg megérkezik, mikor az öblözetek, ezek a több mérföldnyi körületű természetes medenczék színig telnek, s mikor innen a gátakon a belvizek is fölfakadnak s víz alá borítják a rétségeket, a mélyebb fekvésű helyeket: akkor megindúl a háború, melynek győzedelmes viselésére sem a kubikosok, sem a társulatok ereje nem elég, ki kell rendelni a közerőt, a melyben aztán minden kezét-lábát biró ember benne foglaltatik.

Csendes időben, bármily magas a víz, hideg vérrel tudnak vele megküzdeni. A hol oly magasra hág, hogy már-már túlcsap a gát koronáján, ott úgy nevezett nyúlgátat hevenyésznek friss hordású földből, melyet furkókkal megdöngölnek s elébe vert karósorral erősítenek. A hol a gáttestet megfúrta a vakand, az ürge, a poczok úgy, hogy azon keresztűl a víz a gát túlsó oldalán forrás gyanánt bugyog s a gátat eláztatással, átszakítással fenyegeti: ott mindig akad vállalkozó, a ki kezébe egy szalmacsutakot ragadva, a folyó felől a víz alá merűl, ötször, hatszor is, a míg végre ráakadt a nyílásra, melyet a szalmával csakhamar betöm. A hol a gát gyengének mutatkozik, a hol földje lazúl, inogni, süppedni kezd, valamint ott is, a hol lazább, nyirkosabb vagy épen süppedékes talajon áll s attól lehet tartani, hogy az oldalának feszűlő roppant víznyomás száz-kétszáz ölnyi hosszúságban egyszer csak megmozdítja, hátrább tolja s talán föl is fordítja: ott hatalmas karósort vernek a gát elé, néha hónaljig is vízben gázolva, erősen lefurkózzák, bakokkal vagy czölöpverő gépekkel beverik, vastag deszkákat fektetnek hosszában a karó mellé, a gát és a karósövény közti részbe aztán földet ontanak. A hol a víz sodra a karózás daczára is olyan, hogy fölmossa s elhordja a belé ontott földet, vagy a hol a gát lábánál a víz mélysége akkora, hogy a karózás nem sikerűl: az olyan helyekre földes zsákokat hánynak egymás tetejébe s a karózást, a hol van, befonják náddal, rőzsével vagy fűzfavesszővel és gazzal tömik tele.

Megesik néha, hogy a külsőleg teljesen épnek látszó gát alatt lazúl föl a talaj, a víz nyomása megmozdítja a folyó felől s a gát lábánál a túlsó felén, mintha óriási vakondokok egész serege túrna, kezd a föld kifelé forrni s lávaként előtörni a sáros iszap. Homokos alapra épűlt gátrészeknél nem ritka eset az, hogy a föld el kezd „folyni” a gát alatt. Így történt ez a nem rég összeomlott kis-tiszai zsilipnél is, a hol az építmény alatt „szaladt meg” a homok. Ezek a víznek a legalattomosabb támadásai, valóságos aknamunka, melynek hatásától összeroppan és leomlik az alámosott gáttest s kaput nyit az áradatnak. Az ily veszedelmes helyeken „kaliczkákat” vagy épen tartalékgátakat vernek a gát hátsó oldalába is, míg máskülönben minden földtöltés rendszerint a gát elébe, a folyam felőli oldalán történik. A kaliczkák erős karókerítések, földdel, gazzal, szalmával, náddal tömve, melyek ily helyeken a fölbugyogó földturásokat fölfogják s a „csuszamlásnak” a gát lábjában útját állják. Ily csúszamlások helyén s általában az oly helyeken, a hol hirtelen gátszakadástól tartanak, a veszélyeztetett pont elé egész hajókat állítanak, melyek tele vannak rakva néha több száz, sőt ezer köbméternyi földdel és földes zsákokkal, s arra várnak, hogy szükség esetén mindenestűl alásülyesztessenek.

Általában a földhordással van a legnagyobb baj, mert azt nem lehet a töltés aljából szedni, minthogy az a gáttestet gyengítené; az ártér természetesen tele van vízzel, de a gát melletti mentett terület is többnyire mélyen esvén, áradás esetén rendesen azt is fakadó vagy átszivárgó víz borítja több lábnyi magasan. Magának a töltésnek vékony szalagját kivéve, mely úgy vonúl az ártér és a belvizek két tengere között, mintha ekével húztak volna a két csillogó víztükör határán egy fekete mesgyét: nincs a közelben föld sehol. A földet tehát többnyire távol eső magaslatokról, néha a folyó tulsó partjáról több órányi messzeségből hajókon kell szállítani.

E hajók többnyire lapos fenekű s nagyon különböző térfogatú és alakú járóművek, az öblös csolnaktól a sekély járatú dereglyékig. A kisebbeket izmos karú evezősök hajtják, míg a nagyobbak elé vontató gőzhajókat fognak. Nem csekély szerep jut a föld és egyéb védekezési anyag szállításánál a pontonoknak, melyeket könnyűségük, tágas öblük s a szükség szerint egybe-másba kapcsolható vagy szétszedhető szerkezetük kiválóan alkalmasakká tesz a védekezési munkáknál, különösen ahhoz értő, gyakorlott kezekben, minő a katonáké.

Mert tudni kell, hogy nagyobb szabású védekezési munka alig képzelhető katonai segítség nélkűl. A katonai parancsnokságok a polgári hatóságok megkeresésére mindig a legnagyobb készséggel bocsátják rendelkezésre az árkász- és hidász-csapatokat, melyek műszakilag képzett tisztjeik alatt valóságos lelkesedéssel és önfeláldozással fáradoznak a polgárok vagyonának megmentésén, elfoglalják a legveszélyesebb pontokat s fegyelmezettségükkel, rendszeres munkájukkal serkentő példát szolgáltatnak a többi védekezőnek is, megosztozván velök hűségesen mind azon fáradalmakban és nehézségekben, melyek az ily küzdelmektől elválaszthatatlanok.

Mind e nehézségek mellett is sikerbe vetett bizodalommal, sőt bizonyos hidegvérrel, fáradhatatlanúl foly a védekezés, a míg csak maga a víz ellen kell küzdeni. Nagyobb a baj ellenben, ha a vízhez még a szél is társúl szegődik. A tengerhez hasonló ártér ilyenkor megmozdúl, hánykódik és hullámokat dagaszt, melyeket mérföldnyi távolságból hajt maga előtt az orkán egyenest a töltésnek, annak az oldalához vágja, onnan fölkapja s a töltés koronáján átveti. Egy-egy ily rohanó hullám embert, lovat, anyagszert s mindent lever, a mit a gáton talál s a gát túlsó oldalán sodorja alá. A gát koronájából egész darabokat kiharap s ott el kezd folyni az áradat valóságos zuhatagokban. Hideg szélvihar, folyton csapkodó hullámzápor között vergődnek az emberek, legtöbbször térdig gázolva a sárban igyekeznek megmaradni a tetőn s mellett feszíteni a veszedelemnek. Akárhányszor veri le a lábukról, újra neki indúlnak és küzdenek kétségbeesetten. Nappal is szörnyű az ilyen küzdelem, hát még éj idején, a mikor, ha a vihar nem, akkor a házmagasságnyira fölcsapó hullámok oltják ki a fáklyákat. A szél üvöltéséhez, a habok loccsanásába az emberek kiabálása vegyűl, közben döngenek a furkók a karók fejein és hangzik a vízbe dobott földes zsákok sűrű csobbanása!

És az ily küzdelem legtöbbször hetekig tart! A krónika inkább csak a tragikus lefolyású küzdelmeket jegyzi föl részletesebben, azokat, a melyekben a pusztító elemé lett a diadal; míg azok fölött, a melyekben az emberi ész, erő, kitartás és önfeláldozás lett a győzedelmes, napirendre tér. Pedig hány példáját jegyezhetné föl a hősiességnek, a csodálatos bárorságnak a békés foglalkozások ez egyszerű katonáinak ily küzdelmeiből!

Árvíz-mérő. Háry Gyulától