Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

14. fejezet - Az Alföld

14. fejezet - Az Alföld

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Az Alföld általános jellemzése.

Hunfalvy Jánostól

Vágó Páltól

A nagy magyar síkság, az Alföld, az ország közepén terjed el a Kárpátok éjszaki hegykoszorújától délre a Dunáig. Az Alpesek nyúlványai és a Kárpátok elsőben Dévénynél és Pozsonynál, azután Esztergom és Nagy-Maros vidékén találkoznak egymással; a szép völgyszorost Vácznál hagyja el a Duna s legott legnagyobb medenczéjébe, a nagy síkságra jut; de mintha félne tőle, nem keletnek folytatja útját, hanem hirtelen kanyarúlattal délre fordúl, s két ágra szakadva, a sarlóalakú, hosszú, de keskeny szent-endrei szigetet fogja közbe s a jobb oldalán sorakozó hegyek lábához símúl. Néhány más apró szigeten kivűl Szent-Margit szigetét alkotja, melyet József főherczeg paradicsommá változtatott, azután a főváros közepén folyik végig. Mindig jobbra törekszik, de a budai hegyek erős gátat vetnek eléje, sőt a Szent-Gellért hegye meredek sziklás homlokát egészen a partjára tolja ki. Azután jobb oldalán is hátrább vonúlnak és letörpűlnek a hegyek, a folyó kényelmesen kiszélesedhetik, sőt ketté ágazva Csepel szigetét alkotja. De az emberek elzárták a bal ágát s leginkább csak téli kikötőűl használják. Jobb oldalán a hegyek még egyszer a partjáig nyomúlnak, de Érden alúl végképen eltűnnek, s innen kezdve lapályon hömpölygeti habjait a Duna s egészen Vukovárig megtartja déli irányát, ott a szerémi hegysor állja el útját és arra kényszeríti, hogy keletre fordúljon s a vele egyesűlő Dráva irányát kövesse. Zimony és Nándor-Fehérvár között a Száva ömlik beléje; jobb partja egészen Zimonyig szakadásos és magasabb, mint a bal partja; Nándor-Fehérvárnál már a szerbországi hegyek kiágazásai szegélyezik jobb oldalát, ellenben bal oldalán még mindig mocsáros lapályok terülnek. Titelnél a Tiszát, alább a Temest fogadja ölébe a Duna, azután nem sokára befordúl ama felséges sziklaszorosba, mely egész pályafutásának legszebb része s melyből Orsovánál kiérvén, egyszersmind búcsút vesz hazánk határaitól.

A Duna e szerint a Kárpátok hegyövével ellenkező hajlatot képez s az Alföldet nyugat és dél felől határolja, míg a Kárpátok hegykoszorúja az Alföld éjszaknyugati, éjszaki és keleti széleit övezi. A nagy síkságot közvetetlenűl jobbára trachit hegyek szegélyezik, melyek a hajdani tenger partszélein tolúltak ki. Az ekképen körűlhatárolt Alföld hosszúkás négyszögben terül el, mely éjszakon kissé keletre hajlik. A Tisza e négyszöget majdnem a közepén szeli át; Nagy-Szőllősnél elbúcsúzván a hegyektől, a Szamos torkolatáig nyugatnak, azután éjszaknak tart Csapig, onnan délnyugatra, Szolnoktól kezdve pedig délre folyik egészen a torkolatáig. Mintegy 90.000  kilométer területet foglal el az Alföld; egészben véve éjszakról délre lejtősödik, de a keleti és nyugati szélei felől a közepe felé is billen, legmélyebb vonalát épen fő folyójának, t. i. a Tiszának medre jelöli meg. Ugyanazon szélesség alatt a Duna medre jóval magasabb mint a Tiszáé, lejtése is nagyobb, azért a Duna sebesebben folyik, mint a lomhán ide-oda kigyódzó Tisza.

Nagyjából tekintve, úgy látszik, mintha az Alföld síma, egyhangú síkság volna; de ha közelebbről vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy különböző magasságú síkokból áll. A magasabb és alacsonyabb síkok szabálytalan görbe vonalokban elhúzódó határszélekkel olvadnak egymásba. Legmélyebben az a sík fekszik, a melyen a Tisza, Berettyó, a hármas Körös s az alsó Temes feltűnő lassúsággal kigyódzanak végig. Ezt a legalacsonyabb síkot egy magasabb, ezt ismét magasabb sík veszi körűl, mígnem végre az Alföld szélein a legmagasabb síkok következnek. Az egyes síkok között az átmenet rendesen oly szelid, hogy a magassági különbség szabad szemmel ki sem vehető, csak szabatos lejtmérés mutatja ki. A legmagasabb síkok hol szelid hajlással simúlnak a környező dombokhoz és hegyekhez, hol lépcsőzetesen mennek át azokba. A trachit hegyek, a Mátra, az ungvári, munkácsi, aradi hegyek hirtelen és meredekűl emelkednek ki a síkságból. Átlag véve az Alföldi éjszaki vidékeinek közepes magassága a tenger színe fölött 120, déli vidékeié 80 méter, de vannak oly vidékei, a melyeknek magassága 70 méter sincs, egyes magaslatai pedig a 160 és 200 métert is meghaladják.

Alföldi nádas és füzes. Mészöly Gézától

Ha a hegyes vidékek felől a Tisza völgye felé megyünk, akkor elsőben alacsony, többnyire hosszan elnyúló, zátony- vagy torlaszforma földhátakra akadunk, melyek az Alföld széleit hullámzatossá teszik. Jó sokáig járhatunk a magaslatokon föl s alá; a meddig ezek a dombhullámok terjednek, a táj eléggé változatos: füves puszták, zöldelő rétek, kopár, majdnem meztelen homokbuczkák, teknőalakú mélyedések, nádasok és fel-felcsillanó tócsák, hullámzó gabnaföldek, szőlők és gyümölcsösök, helylyel-közzel kisebb nagyobb erdők váltogatják egymást. S e tájak szépségét még a látóhatáron kéklő hegysorok körrajzai is növelik.

Mennél jobban közeledünk a Tiszához, annál laposabbak a dombhullámok, annál egyhangúbb a tájék; a távoli látóhatáron a hegyek már csak mint felhők ködlenek, végre egészen alámerülnek, s köröskörűl a végtelen síma, erdőtlen síkság terül, széleire az ég roppant kupolája borúl. Ez azután a valódi puszta, a távoli oczeánról álmodozó puszta, melyet Petőfi dicsőített.

Egészen sós, félig sós s utoljára kiédesűlt vizű tenger borította sokáig a magyar Alföldet. A geologiai harmadik kor utolsó időszakaiban lerakódott rétegek leginkább csak az Alföld szélein ütik ki magukat, különben majdnem mindenütt a negyedkori (diluviumi) és áradmányi (alluviumi) rétegek födik be. Összes vastagságuk 100–150 méter, de néhol csak 15–20 méter. Fő képződményeik a kavics, homok, s ama sajátságos, márgás, laza agyag, melyet a geologok lősznek neveznek.

A kavics leginkább csak az Alföld szélein, a síkságra kinyúló hegyek közelében fordúl elő. Nagyon különböző nagyságú hömpölyökből áll, melyek gránit-, gnájsz-, csillámpala-, porfir-, trachit-, bazalt-, kvarcz-, mészkő-töredékek. A nagyobb hömpölyök rendesen alúl vannak, fölfelé mind apróbbak s végre fínom szemcséjű homokba mennek át. A negyedkori homok sokkal nagyobb területeket foglal el; néhol mint sivár futóhomok fordul elő, másutt agyaggal és mészszel van keverve. Különösen a Duna és Tisza közötti földháton van elterjedve a homok, de a Tisza mellékein s a Maros és Duna közén is vannak nagy homokterületek. A lősz leginkább a Duna jobb oldalán van elterjedve, de a Duna és Tisza között s a Tisza bal oldalán is mutatkozik, kivált pedig az Alföld keleti szélein szintén nagy területet foglal el. Mondhatjuk, hogy az Alföld folyóinak mostani medrei mind a lőszbe vannak bevájva; a Duna tetemes mélységig ereszkedett beléje, ellenben a Tisza és mellékvizei aránylag kevéssé mélyedtek belé, azért oly nagy a mostani árterök. A negyedkori nagy emlősök maradványai: a mammuth, elefánt, orszarvu, bölény, ősmarha, szarvas, stb. csontjai, a melyeket olykor a Tisza, Körös, Zagyva, Latorcza, Bodrog, Maros és Duna fenekéről kifognak, a homokrétegekben, különösen pedig a Tisza völgyének kékes szürke iszaphomokjában vannak betemetve.

A jelenkori, vagyis áradmányi képződmények a folyók mostani és régibb ártereit borítják; többnyire szintén kavics-, homok- és agyagból állanak, melyek több-kevesebb korhanynyal vannak keverve. A legfelső réteget a televényszürkés vagy fekete föld képezi, mely 1–2, sőt néhol 3–4 méter vastag. Ez a réteg, melynek az Alföld kiváló termékenységét köszönheti.

Az Alföld egyes vidékei nemcsak domborzati, hanem más tekintetben is különböznek egymástól. Más arczulata van a Duna és Tisza közének, más a Tisza mellékeinek s a Maros és Duna közének.

A Duna és Tisza köze általán véve szárazabb és homokosabb; egyetlen egy jelentős folyóvíz sem futja át, de keleti és nyugati szélein a Tisza és Duna árterébe eső posványok, turjánok vagy tócsák és őrjegek vagy ingoványok nyúlnak el. A Cserhát délkeleti nyúlványai a budapest-czeglédi vasút vonaláig terjednek, ezekhez csatlakoznak azok a hullámszerű dombsorok, melyek hármas ágban délre vonúlnak. Az egyik ág Czegléd és Alberti vidékéről Kecskemétnek tartva, több kanyarúlattal Halas és Szabadka felé húzódik; a másik ág Nyáregyháza és Kakucs vidékéről Új-Hartyánon, Örkényen, Balázson, stb. át Kis- és Nagy-Bócsa felé húzódik; végre a harmadik dombsor Alsó-Némedi és Taksony vidékéről Szabadszállás, Fülöp-szállás, Nádudvar és Csávoly felé kanyarodik. Kisebb-nagyobb dombok más vidékeken is vannak. A Duna és Tisza vízkörnyékeit egymástól elválasztó földhátnak legmagasabb pontjai 60 és több méterrel magasabbak, mint a két folyó víztükre.

Bács-Bodrog megye éjszakkeleti vidékén a telecskai homokhát terjed el, melyet sok száraz völgy szeldel. Titel környékén, a Duna és Tisza egyesűlésénél egy tojásdad alakú fönsík van, magassága 20–30 méter a Tisza ártere fölött.

A majd hosszan, majd körded kanyarúlatokban emelkedő homokbuczkák és dombsorok között teknőforma völgyelések vannak, melyek gyakran vízzel telvék. Vannak sokféle irányban, hosszan elnyúló völgyelések és árkok is; ezek részint régi elhagyott folyómedrek, részint emberi készítmények. Ilyenek a síkság éjszaki vidékein az úgy nevezett Csörsz- vagy Ördögárok, déli vidékein pedig a Rómaisánczok.

A Tisza mellékein a munkácsi síkság, melyet köröskörűl hegyek és erdők öveznek, gyönyörű nagy kerthez hasonlít; nagyon szépek az ungvári lapály, Bodrogköz és Taktaköz is, noha helyenként posványosak.

Sajátságos arczulata van az úgy nevezett Nyirnek, melyet a Tisza megkerűl. Változatos alakulatokat ott ugyan hiában keresünk. Akár Nagy-Károlyból, akár Debreczenből, akár Tokajból, vagy a Szamosközről megyünk Szabolcsba, útunk nagyrészt sivár homokbuczkák aljában, vagy rajtuk keresztűl huzódik. Míg az előttünk elnyúló homokdomb tetejére felmászunk, azt reméljük, hogy látóhatárunk majd kitágúl, és kisebb, nyájasabb táj fog előttünk feltárúlni. Hasztalan! egyik buczka a másik után marad el mögöttünk, s akár jobbra, akár balra, akár magunk elé tekintünk, mindenütt csak ugyanazokat a hullámzatos dombokat látjuk, melyek mind egyformák, mintha valami homoktenger folytonos hullámzásában hirtelen megmerevűlt volna. A magaslatokat itt-ott gyér erdőfoltok vagy silány cserjék födik, de a vidék mindenütt megtartja rideg, úntató egyformaságát. Valóban széles e hazában alig van kietlenebb táj, mint a Nyirség nagy része. Mindazonáltal ennek is vannak nyájasabb részletei; a nyirbátori ligetek, a gyulaji, ó-fejértói, baktai, kárászi és mándoki erdők festői tájakkal örvendeztetik meg az útazót; a vidék érdekességét a közelebbi és távolabbi környezet is növeli.

A Tisza megkerűli a homokos Nyirt, de a buczkái közé bemélyedő völgyeletekben számos tocsogó és tócsa van, melyek részint sűrű náddal, gyékénynyel, kákával, csátéval és békatőrrel benővék; lefolyásuk nincsen. A magaslatokon, hajlásokon termékeny szántóföldek, a vízmentes medrekben kaszálók, a helységek mellett gyakran szőlőskertek s ezek aljában gyümölcsösök vannak. De a nagy erdőség, mely hajdan a vidék legnagyobb részét elfoglalta, már ki van irtva, csak némely foszlányai láthatók még, s a nyirfát jobbára az ákáczfa szorította ki.

Az Alföld leglapályosabb és legcsekélyebb hajlású vidékei Szoboszló és Derecske vidékétől délre a Maros völgyéig terjednek el. Ez azon síkság, melyen a Berettyó, a Sebes-, Fekete- és Fejér-Körös tétovázva, ide-oda csavarogva végig kigyódzanak. Ott vannak a berettyói és körösi nagy Sárrétek, s ott van a Tiszának és mellékvizeinek legnagyobb ártere. Csanád és Békés megyék területének, s Biharmegye nyugati részének fölszíne csakugyan oly sík, mint a tenger tükre; a nagy lapályból csak egyes halmok és laponyagok dudorodnak ki, hol egyenként, hol párosan, hol csoportosan egymás körűl, vagy egymás hosszában sorakozva. Majd minden halomnak külön neve van, néha általában Ördöghalmoknak, Kun-, Tatár-, és Törökhalmoknak is nevezik. Sokan emberek készítményeinek, sírhalmoknak, őrdomboknak tartották; a geologok, kivált pedig Szabó József, bebizonyították, hogy azok természeti tényezők eredményei, melyek azután részben történelmi emlékekké is lettek.

A kútnál. (Alföldi életkép.) Vágó Páltól

Ily halmok már Nyiregyháza környékén is előfordúlnak, de legszámosabbak a karczag-nagyváradi vonaltól le a Marosig s a Tiszától keletre a Bihar és Arad megyék keleti feléig terjedő, körűlbelűl 6.500  kilométer nagyságú területen. A Berettyó és Körös folyók mellékein vagy 300, más vidékeken több mint 200 halom van. Ezek a halmok rendesen hosszúkás, lapos vagy hegyes tetejű kúpok, egyik oldaluk mindig meredekebb mint a másik. Nemcsak homokos, hanem kötött agyagú területen is vannak, sőt a legszebbek és legnagyobbak épen itt találhatók. Az Alföld szélein a halmok általán véve alacsonyak, a Tisza vonala felé mind magasabbak, mellékfolyóinak árterén pedig legmagasabbak. De a környező lapály fölé legfeljebb 10, rendesen pedig csak 5–6 méterrel emelkednek.

A Maros, Tisza és Duna között elterűlő térség egészben véve szintén lapályos sík, de déli részében hullámzatos homokterület van, melynek hossza mintegy 60, szélessége 14–17 kilométer. Egész kiterjedése több mint 41.000 hektár. Vadonságra és nagyszerűségre nézve Magyarországon, sőt Európában nincsen párja. A szél felkapja a homokot s 60 méter magas hegyeket is tornyosít, melyek mindúntalan változnak; tetejökről a merre csak a szem tekint, mindenütt fehérlő, mozgó homokot lát. A homokbuczkák Lajosfalvától délre vonúlván, szabálytalan háromszöget képeznek; Ujfalunál nagyobb magasságra emelkednek s onnan egyfelől Pancsova felé terjednek, másfelől pedig az ilancsai és alibunári mocsároktól délre a Krassó folyónak két oldalán majdnem a Dunáig huzódnak. 1818-ban kezdték a futóhomokból álló buczkákat alkalmas fák ültetésével megkötni, de a területnek körűlbelűl fele része még most sincs megkötve.

Az Alföld középső része nagyobbára erdőtlen puszta,[83]* azaz gyeptérség, melynek arczúlata az utóbbi négy-öt évtized óta is nagyon változott. A hajdan nagykiterjedésű mocsárok ugyan még nem tűntek el egészen, a belvizeket még nem sikerűlt levezetni, sőt nedves esztendőben a föld árja most oly partos helyeken is fölfakad, a melyek azelőtt állóvíztől mentesek voltak. De a roppant kiterjedésű legelőket és gyepmezőket legnagyobb részt felszántoták s szántóföldekké változtatták, ezeket körűlárkolták és élőfákkal szegélyezték; a puszták megnépesűltek, új meg új tanyák és szállások keletkeztek, a tanyákon gazdasági épületek és csinos lakóházak épűltek, a szérűskerten kivűl, melyet az asztagok, kazalok és boglyák foglalnak el, veteményes, virágos és gyümölcsös kertek gyönyörködtetik a szemet. A folyók partjait magas töltések szegélyezik. A közútak ugyan nagyobb részt még most is olyanok, mint azelőtt voltak, nedves időben járhatatlanok; mert kő nincsen az Alföldön, s a messziről hordott kő és kavics a fölázott laza földrétegekben nyom nélkűl elmerűl: ámde a közútak hiányát a vasútak pótolják, melyek az Alföldet most már majd minden irányban szeldelik.

Pestmegyében, Örkény közelében fekszik a vacsi puszta; ez 1837-ben még sivár homokterület volt, melyen a szél kénye kedve szerint nyargalt végig, felkavarva a homokot s buczkákat építve és elhordva. Ekkor az egész nagy, több mint 10.000 hektárnyi térséget minden irányban fasorokkal szelték át, azután a talaj minősége szerint kiszabták a szántóföldeket, kaszálókat, legelőket és erdőket, s most a hajdani kopár és meztelen puszta egyik legvirágzóbb mintagazdaság. A mi Vacson történt, azt kisebb-nagyobb sikerrel másutt is létesítették.

Helység aránylag kevés van az Alföldön s gyakran 10, 20, sőt több kilométernyi útat kell tennünk, míg falut vagy várost találunk. Hogy a helységek a nagy síkságon oly gyéren vannak elszórva, annak okát inkább a történelmi eseményekben, mintsem a természeti viszonyokban kell keresnünk. A mohácsi vész után az Alföld legnagyobb részén a török uralkodott több mint másfél századig, s az egész szomorú időszak alatt a törökök és tatárok, a kuruczok és labanczok egymással vetélkedve dúltak, égetve, pusztítva a helységeket, öldösve a lakosokat; a törökök ezer meg ezer embert rabszíjra is fűztek s kihajtottak az országból. Nem csoda azért, hogy sok helység teljesen és nyomtalanúl eltűnt a föld színéről, s hogy leginkább csak a nagyobb helységek maradtak meg, melyekben a lakosok összetömörűltek és könnyebben védelmezhették magukat. Mikor végre a török az országból kitakarodott, egész megyék néptelen sivatagok voltak.

A puszták tehát jobbára elnéptelenűlt és eltűnt helységek határaiból lettek, s vagy régi nemes birtokosaik kezébe kerültek vissza, vagy pedig a megmaradt nagyobb városi községek birtokába jutottak. Innen van, hogy pl. Kecskemét, Szeged, Debreczen, Hódmező-Vásárhely, stb. területei oly rendkivűl nagyok, s hogy határaikhoz oly sok puszta tartozik, melyeken csak tanyák és majorságok vannak. De mostanában, mint már említettük, a puszták mind inkább megnépesűlnek, a tanyák egyre szaporodnak, lassankint új meg új községek is támadnak. A hol még nem régen csak végtelen legelők voltak, melyeket csupán csak a ménesek, gulyák, juh- és sertésnyájak népesítettek meg, s a melyeken csak imitt-amott lehetett látni egy-egy rozzant kunyhót, csárdát, állást meg gémes kútat: ott most jól mívelt szántóföldek, dús termésű gyümölcsösök és nyájas tanyák vannak. Sőt talán már nagyon is megszorították a legelőket s kevesebb birkát és marhát tartanak, mint kellene. Az egykor oly híres alföldi pásztorok, kikről kivált a külföldi irók hajdanta oly sokat tudtak mesélni, a csikósok, juhászok, birkások, gulyások és kondások mindinkább fogynak. A csárdák törzsvendégei, a betyárok és szegénylegények pedig már csak a mesékben s egy-két külföldi iró fantaziájában élnek. Az Alföld mind jobban kivetkőzik rideg magánosságából, regényességéből s némi tekintetben költői szépségeiből is. De sajátságos természeti szépségei megvannak még, s a nyilt síkság nagyon érdekes, meglepő, az évszakok szerint változó jelenségeknek szinhelye.

Sötétség burkolja be a nagy síkságot, komor szürke fátyol borítja az eget, köröskörűl síri csend uralkodik: ekkor a keleti tájon fehér csík villan fel, ezt más csík követi, csakhamar halovány fehér csillám futja be a szemkör karimáját, melyre az ég alja borúl; a csillagok lassan-lassan elhomályosodnak, fényük kialszik. Keleten mindinkább szürkűl és derül; már kivehetjük a környező tárgyakat, körrajzaik, mint sötét árnyak, úgy válnak el a derengő fénycsillámtól, mely a légkört átfujta; a látókör szétolvadó határvonalai köröskörűl hátrább meg hátrább vonúlnak, az átpillantható tér mind jobban szélesedik, növekszik; az egész puszta új friss színt ölt magára. A távoli kút gémje már élesen kiválik, a gulyák, ménesek és nyájak megmozdúlnak, a tehenek halk bőgést hallatnak, a lovak megterűlnek, a juhok bégetnek.

Ezalatt az ég boltozatának szelid pírja violaszínűvé változik, s most lassú méltósággal fölkel a vérpiros nap, széthárítva burkonyát; erre az ég pírja rögtön eltűnik, s egész boltozata sötétkék fátyolt ölt magára. Magasabbra és magasabbra emelkedik a nap, mind fényesebben, felségesebben ragyog, az egész égen tiszta, csillogó aczélfény ömlik el. Hűs szellő kerekedik, a fűszálakra csillogó harmatcseppek ereszkednek, melyek a reggeli nap fényében rezegve úgy ragyognak, mint a gyémánt. Új életre ébred az egész természet. A gulyák, ménesek és nyájak a legelőre vonúlnak, utánuk a pásztorok ballagnak kutyáiktól kisérve. A nyúl ide-oda szökell a mezőkön, az ürge földalatti lakása elé guggol és gyönyörködve játszadozik; a gólya kelepel, a pacsirta magasra röpűl mint a nyíl és énekével dicsőíti az egek urát. Amott a magas ég alatt egy fekete pont mutatkozik, nagyobbra és nagyobbra nő, mozogni kezd, szárnya nő, már látjuk szárnya mozgását, végre rikácsoló szavát is meghalljuk a prédára lecsapó ölyvnek vagy vércsének. A faluvégi gémes kútnál napsütötte barna leányok jelennek meg, vállaikon gyakran hosszú rúd van, két végén egy-egy sajátságos alakú korsó vagy kanta függ. A kútnál talán már egy nyalka legény várakozik reájok, hogy az ostorfát a vederrel alámerítse s korsóikat megtöltse.

Délibáb. Vágó Páltól

A nap mind magasabbra emelkedik, a hűs szellő már elült, a forróság nőttön nő. Mintha egy varázsütéssel más országba jutottunk volna, szemünk előtt egy tenger tárúl föl, mely ezüstfényű hullámait rengeti. Incselkedve közeleg, azután megint eltávozik. Egyszerre hátunk mögött is összefolyik, holott pedig csak imént száraz, szikkadt földön jártunk vala. Most minden oldalról tündéri tó környez bennünket; selyemszín hullámaiból bokrok, ligetek, szélmalmok, templomok, falvak, városok merülnek föl; az egyenlőtlenűl megmelegedett légrétegek rezegve hullámoznak, nagyítva, gyakran eltorzítva tükröztetik vissza a tárgyakat. Távoli facsoportok, csárdák és tornyos helységek, melyeket bizonyos álláspontból különben nem láthatunk, most föl-föltünedeznek a látóhatáron, mintha a selyemszínű áradat fölszínén úsznának. A tükröződés által nagyított és eltorzított tárgyak, ha feléjök közeledünk, rendes alakjukat öltik föl újra; silány cserjék, tövises kórók, álmodozó gólya, rozzant kútágas, szegényes kunyhó, düledező csárda: ez az egész, a mi a tündéri látományból megmarad. A szemkápráztató varázsképeket a délibáb hímezi a puszta rezgő légrétegeibe.

Majd megint új jelenség köti le figyelmünket. Közel hozzánk szürke oszlopok szállnak föl, hegyeik hol az égnek, hol a földnek fordítvák. Az oszlopok keringve majd egymáshoz közelednek, majd ismét szétfutnak, majd nekünk tartanak, majd odább állanak; most egymásba ütődnek, széthullanak, ezután ismét fölkerekednek. Porforgatagok, melyeket a forgószél támaszt és kerget.

Egyszerre a nyilt térségen nagy távolban magas hegyek tűnnek fel, de nem sokára ismét elenyésznek, mert csak játszi fellegek voltak. Néha a felhők összetömörűlnek s mint valóságos hegyek tornyosúlnak az ég aljában, fehér tetőkkel a látóhatáron; mind nagyobbra nőnek, szétszakadnak, de hamar ismét összefutnak. Feljebb és feljebb vonúlnak, sötét színt öltenek, egyszerre vakító villám hasítja ketté, ezt tompa dübörgés követi. Közelebb és közelebb jönnek a vészterhes felhők, a dübörgés, csattanás mind erősebben szól, a villám és dörgés mind gyorsabban követik egymást, amaz hosszú, vakító sugarával végig czikázik az egész égen, emez rövid csörömpölő csattanással a földet remegteti meg. Szélvész támad, forgatagok kergetik egymást, a szél dühöngve végig üvölt a pusztán. Nincsen akadály, sem hegy, sem erdőség, mely útját szegné, tartóztatná. Szabadon suhogtathatja szilaj szárnyait. Most a felhők mintha egészen a földre ereszkedtek volna alá, megnyilt csatornáikból zúgva omlik a zápor. Néhány pillanat alatt víz borítja a térséget. Hirtelen jött a fergeteg, de épen oly hirtelen vége is szakad, s a kék egen ismét kisüt a nap.

Forgószél. Roskovics Ignácztól

Mikor a delelő nap legforróbb sugarait lövelli a síkságra, az izzó levegő apró csillogó hullámokban rezeg végig a pusztán. Néma csend áll be, mintha kihalt volna a természet; az állatok felhagynak a legeléssel, lesütött fejjel csomóba állanak, egyik a másiknak árnyékában keres oltalmat a perzselő napsugarak ellen. Végre hanyatlani kezd a nap. Az ég boltozatát elmosódó, határozatlan színű fátyol vonja be, a lassan hanyatló nap még néhány perczig küllőszerű sugarakkal lángol a tüzes rojtokkal szegélyezett fellegek közepett, aztán végkép alámerűl vérpiros golyója; az ég pírja elalszik, helyét halvány-sárga csillám foglalja el, mely lassankint kékre meg sötétkékre változik. Majd az alkonynak utolsó csíkja is eltűnik, s az ég boltozatán egymásután kigyulladnak a ragyogó csillagok. Gyenge hűvös szellő támad, mely utóbb hideg éji fuvalommá növekedik. Ünnepi csend áll be, a rovarok dongása is elnémúl, a sötétség gyorsan nő, a tanyák fehér falai, a nyájak, s végre a kútgém is eltűnnek a homályban. Ekkor megszólalnak a békák, brekegésök és az ebek csaholása messzire elhallik; itt-ott egy-egy madár sivítja el magát, amott darusereg, emitt egyes szalonkák („szélkiáltók”) surrannak el; időről-időre egy-egy bőregér czinczog, vagy rikoltozó kuvik kereng az éji homályban. Az alatt a gulyák, ménesek és nyájak az éjjeli tanyára vonúlnak, a kolompok szólnak, közbe-közbe egyet kiált a pásztor s nagyokat csattant ostorával. Nem sokára itt is ott is fellobognak a pásztorok és csőszök tüzei, bús népdalok, vagy a furulya és tilinkó hangjai ütik meg fülünket. Végre szende ezüst fényt áraszt az álomba merült pusztára a fölkelő hold.

Legszebb mezét az Alföld kikeletkor ölti magára, mikor minden legelő és szántóföld zöldel, minden virágszál, cserje és élőfa virít, mikor balzsamos illat tölti be a levegőt s a virágokat méhek és lepkék dongják és lejtik körűl, az üde levegőben szúnyogsergek lengedeznek, pacsirták énekelnek és fecskék csevegnek. Nyáron a nap forró sugarai elperzselik a legelőket és réteket, de a szántóföldeken a kalásztenger hullámzik; csakhamar megjelennek az aratók, erősen dolgoznak éjjel-nappal, néhány hét alatt behordják a gazdag termést, azután nagy asztagokba, kazlakba és boglyákba rakják. A kisebb gazdák ősi módon még lovakkal nyomtatják ki a szérűkön a gabnát, de a nagyobb tanyákon már gőzcséplőket használnak. A learatott földeket a fehér tarlóvirág ékesíti, egy ideig még a marha, juh és sertés járja, azután csakhamar felszántják s előkészítik az új vetésre. Egymás után betakarítják a takarmányt, dohányt, dinnyét, kukoriczát, gyümölcsöt, zöldséget és szőlőt. Ekkor beáll az ősz sűrű ködeivel, esőzéseivel és hideg szeleivel. Most a gulyák, ménesek és nyájak haza vonúlnak s istállóban, akolban, a tanyai szárnyékban és karámok mögött húzódnak meg; a gólya és gém délibb, melegebb vidékekre költöznek, nemsokára a fecske és más madarak is követik. Végre beáll a tél, a rideg, kopár pusztán vad szélvész nyargal végig, hózivatarok dühöngnek, a síkságot fehér szemfödél takarja be, mely az őszi vetést megóvja a kifagyástól.

A tél rendesen nagyon kemény, a nyár pedig forró, mert az Alföld éghajlata nagyon szélsőséges, olyan mint a kontinensek belsejében szokott lenni. A légmérsékleti változások nemcsak az egyes évszakok szerint igen nagyok, hanem napról-napra is. Egészben véve az Alföld évi átlagos hőmérséke 10.4° C., a tavasz átlagos hőmérséke szintén 10.4°, az őszé 10.6°, a nyáré 21.2°, a télé –1.6°. A januáriusi átlagos hőmérsék Budapesten –1.4°, Kalocsán –1.2°, Szegeden –1.4°, Temesvárott –1.1°, Debreczenben –2.6° C.; a júliusi átlagos hőmérsék pedig ugyanazokon a helyeken 22.2, 22.5, 22.4, 22.1, 22.8 fok C. A legnagyobb hideg és legnagyobb meleg közötti különbség az Alföldön 50–60 fokot is tesz, sőt az egynapi mérsékleti változás is gyakran 12–15 fok. A homoktalaj néhol nyáron 67 fokig is felhevűl.

Szélmalmok. Greguss Jánostól

A csapadék általán véve legnagyobb a nyári hónapokban, a tél rendesen legszárazabb. De a változások az esőzésben is felette nagyok mind az egyes évszakokban, mind a különböző években. Az évi esőmenynyiség átlag véve alig haladja meg az 500 millimétert. Néha rendkivűl száraz évek vannak, mikor minden fűszál és bokor kiszárad s a vetés tönkre megy. Ilyen aszályos év volt az 1863-diki. Más években meg az eső rontja meg a vetéseket, a kiáradt folyók egész tengereket képeznek, a föld árja átjárván a laza földrétegeket a folyóktól nagy távolságban is megtölti a pinczéket, nagy pocsolyákat képez a szántóföldeken, s gyakran a gyümölcsösökben is nagy kárt tesz. Sőt az utóbbi nedves években igen sok ákáczfa is kipusztúlt.

Az Alföld viránya Palánkától fel Munkácsig általán véve ugyanazt a jelleget mutatja: keletre vall, a növények legnagyobb része a keleti pusztákról költözött ide. Árpád az alpári nyalábfűben, vezérei a homokpuszták növényzetében fölismerhették azt a virányt, a melytől ősi hazájokban búcsút vettek. Az alföldi homokpusztáknak egyik kiváló jelleme az eredeti erdőtlenség. De azért az Alföld növényvilága korántsem mondható szegényesnek; a benszülött honos növény ugyan kevés, de a természet különböző vidékekről válogatta össze azokat a növényeket, a melyek az alföldi talajhoz és éghajlathoz alkalmazkodhattak, s az ember is hathatósan hozzájárult a növényzet gazdagításához. Az ember nemcsak a különböző gabnafajokat, tengerit, burgonyát, a zöldség- és takarmányféléket, hanem a különböző gyümölcsfákat, a nyárfát, eperfát, ákáczot, stb. is meghonosította. Lassan-lassan a meztelen homokhátakat is megköti és befásítja.

A száraz homokpuszták növénytakarója nagyon különbözik attól, a melylyel a természet a vizenyős réteket, a sós és édesvizű tavak környékeit, a mocsarakat és lápokat felruházza. A lápok az Alföldön igen nagy területeket foglalnak el; mindannyian allápok, különböző vízi növények, nád, káka, sás, szittyó és holmi pázsitfélék, nevezetesen taraczkos tippan (Agrostis stolonifera), lepik el azokat; éghető tőzeg is elég van, de általában nem igen használják a lakosok, inkább száraz ganéjjal és szalmával tüzelnek, ha fájok nincsen.

A hazánkban találtató emlős állatok és madarak legtöbb faja az Alföldön is előfordúl; különösen sok költöző madár veszi útját azon át s itt rövidebb-hosszasabb ideig tartózkodik. Kivált a vízi és úszó madarak lepik el sűrűn a tavakat és mocsarakat, nevezetesen a gémek, karakatnák, szalonkák, szárcsák, gődények, kormoránok, réczék, vadludak, stb. De mindenek fölött a gólya, daru és túzok jellemzetesek az Alföld madarai között; a féllábon álló gólya, a gémes kút s a csárda egy alföldi tájképből sem hiányzanak; ezek oly jellemzetesek, mint az árvalányhaj a legény kalapján s a kócsagtollból való bogláros forgó az úri kalpagon.

A folyók és némely tavak halakban is bővelkednek, noha az a közmondás, mely szerint a Tisza tartalmának két harmada víz, egy harmada pedig hal, korántsem helyes. A Tiszában különösen a harcsa, potyka, csuka, menyhal és kecsege élnek.

Az alföldi tavak partján megfigyelhető életet Tompa Mihály ekképen irja le találóan:

A rencze zöldelőn borítja be vizét, És harmatkása nől zsombékos partinál. Féllábon állva itt busúl az eszterág, A víz színére nőtt széles lapun pedig Ül tollászkodva a bukó szárcsák hada; S fenn a bóbás biblicz kereng, sikoltozik. A sűrű nádasok hosszú zúgása közt, Fényes fejű gácsér nyers hápogása szól; Míg a tojásivó körmös sas elveri Az ülős madarat meleg tojásiról. Szökő szigetre a nemes kócsag meg-ül, Majd mint fehér fátyol eltűnik hirtelen; Helyére percz alatt fekete gólya száll; Gyöngyvér s karakatna, amaz jön, ez megyen. Itt nő a kardos sás, s a barna buzogány, Indája it köt az ötszarvu sulyomnak; Iromba jérczéit a vízi tyúk viszi, Sűrű torzsa közt a zúgó nádasoknak …. Vak varjuk ülnek a parti égerfákra; A nádas rókája vonít esthajnalon; Jár a tündelevény, a tó zsibongva zúg, Zúgása messze szól a csendes tájakon.

De az Alföld legszebb staffage-a egy-egy félszilaj ménes s egy-egy félszilaj gulya. A magyar ló nem nagy, de tüzes és kitartó, termete gyönyörű. A magyar szarvasmarha pedig ritkítja párját, karcsú és délczeg termet s messzire szétálló hosszú szarvak jellemzik.

Hasznos ásványokban szegény az Alföld, melyen, mint a közmondás tartja, „pénzért orvosságnak sem kap az ember követ”. Talaja, mint egykori tengerfenék, sok helyen különböző nátronsókat tartalmaz. A jó iható víz nagyon ritka, a kútak vizében rendesen sok salétrom és szíksó van. A nagyobb városokban újabb időben úgy segítenek ezen a bajon, hogy artézi kútakat fúratnak. Itt-ott konyhasós és keserűsós vizek is fakadnak. Szabolcs, Hajdú és Bihar megyékben nagy területen találunk salétromkivirágzásokat; továbbá a Tisza mentében Szolnoktól lefelé Titelig, kivált pedig Szeged környékén, s végre Alibunár, Versecz, Pancsova, stb. környékein képződik salétrom.

Részint ugyanazokon a vidékeken, részint pedig más vidékeken, mint Pest, Bács, Csongrád, Csanád, Békés, Torontál megyékben szíksó fordúl elő. De míg a salétrom- és szíksótermelés hajdan jelentős volt, mostanában salétromot már sehol sem termelnek, szíksót is keveset.

A baromtenyésztés s a mezőgazdaság az alföldi lakosok fő foglalkozása. Fő termesztmények: búza, rozs, zab, árpa, repcze, kukoricza, dohány, kender; továbbá köles, bab, lencse, dinnye és mák. A homokos területen majd mindenütt van szőlő is, s az alföldi szőlők jelentősége annál inkább fog növekedni, mennél jobban pusztítja a hegyi szőlőket a phylloxera.

Falusi gyermekek a mezőn. Vágó Páltól



[83] A „puszta” általán véve oly erdőtlen mezőséget vagy gyeptérséget jelent, melyet rendesen steppe-nek neveznek, mely tehát egészen más, mint a terméktelen sivatag; szűkebb értelemben oly birtoktestet jelent, melyen csak majorság vagy tanya van, de helység nincsen. Ily értelemben véve a hegyes felföldön is vannak puszták (praedium).