Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdaság

Közgazdaság

Benczúr Bélától

Gulya. Vágó Páltól

Mezőgazdaság és állattenyésztés. Tormay Bélától

A földnek kevés vidékén találunk oly változatos talajt, mint Magyarországon, a mihez még az is járúl, hogy az égalji viszonyok is lényegesen különböznek egymástól az ország egyes részeiben. Magyarországnak az a területe, mely mezőgazdasági használat alatt áll, következően oszlik föl: szántóföld 20,116.205 katasztralis hold, legelő 6,423.155 katasztralis hold, rét 5,200.101 katasztralis hold, kert 605.968 katasztralis hold, nádas 138.557 katasztralis hold, összesen 32,483.986 katasztralis hold.

A mezőgazdasággal foglalkozók faj, nyelv, vagyon, szokások, sőt munkára valóság tekintetében is különbözők s egyik helyen sűrűn, másikon igen ritkán laknak oly annyira, hogy ezeken az utóbbi vidékeken a népesség valóban gyérnek mondható. Az ország egyik részében a közlekedés könnyű és gyorsan juthat a gazda terményeivel oda, hol azok fogyasztót találnak; másunnan pedig talán csakis a tenyésztett vagy fölnevelt állatot lehet vásárra vinni, hogy eladásából tenyésztőjének munkája jutalmat nyerjen. Mindezeknek természetszerű folyománya az a nagy változatosság, melyet Magyarország különböző vidékeinek és népeinek gazdaságában tapasztalunk.

Mielőtt azonban Magyarország mezőgazdaságának mai változatos képét ismertetnők, vessünk egy pillantást az ország mezőgazdaságának múltjára.

Hogy milyen lehetett a magyar mezőgazdaság a régebbi időkben, arról, mivel ez irányú buvárlatok csak újabban történnek, inkább csak következtetés útján lehet fogalmat alkotnunk. A biztosabb följegyzések a tizenötödik század végéről és a tizenhatodik századról valók. Ebben a korban panaszkodtak a földmívelők, hogy mily nagy nehézségekkel jár a gazdálkodás; senki sem biztos arról, vajjon le fogja-e arathatni, a mit vetett? Háborúk, de belviszályok is pusztítottak az országban, pusztították annak lakosságát, melynek tetemes részét rabságba hajtotta a török. Az 1514-ik évi pórlázadás még zavarosabbá tette a helyzetet úgy, hogy évtizedek kellettek az ez által ejtett sebeknek csak némileg való behegesztésére is.

A szomorú állapotokat az országban először az 1546., azután az 1550. és az 1556. évi országgyűléseken alkotott törvényekkel próbálták javítani; de a siker alig volt számbavehetőnek mondható, mert az úr nem gazdálkodott, s így nem érezte ezen foglalkozás akkori sanyarúságait; a gazdálkodó jobbágy pedig teljesen földesura önkényére volt bízva. Ez alatt kényére portyázott a török mindenfelé; itt egy ménest hajtott el, ott egy gulyát; menekűlt előle, a ki tudott; és így mind szomorúabbak lettek hazánkban a közállapotok; csak helylyel-közzel maradtak szigetenként egyes háborítatlan területek, melyekből később a javúlás kiindúlását vehette.

Csak Buda várának visszavételével hulltak le a nemzetről a bilincsek. A megmaradt birtokos fölkereste a helyet, hol régi otthona állt és annak romjaiból kezdett alakítani új otthont, munkálkodván, hogy a mohácsi vész előtti Magyarország a romok, a pusztulás tengeréből újra fölépűljön. Kevés volt ekkor az ember, csekélyek voltak a szükségletek; azért keveset szántott a gazda; csekély terméséből megadta a dézsmát a földesúrnak, a többit maga fogyasztotta el; eladásra alig kerűlt termény, és a tizenhetedik század kezdetéig az eladó terménynek is törvény által megszabott ára volt; öt köblöt kellett adni egy forintért. A mit szántott, azt sok helyen két, ismét másutt három nyomásba vetette a gazda, sőt voltak olyan határok, a melyeken, mint Debreczen vidékén, kényszer-forgót alkalmaztak; példáúl volt olyan határ, melyben a gazdának a birtokolt szántóföld egy ötödét minden évben be kellett vetnie.

Először 1611-ben Királyhágón túl, de csakhamar azon innen is változott az üzletvitel; nemcsak az eke meg a kasza volt a legkiválóbb gazdasági eszköz, hanem a tengeri meghonosításával, (mely Erdélybe a fent említett évben a törökök útján, a Muraközbe pedig Olaszországból hozatván be, 1612-ben kezdett termesztetni), a kapa is szerepet nyert. A tengeri Magyarországon hamar kedveltté lett, és azóta csak egy gazdasági növény, a burgonya jött hazánkba, mely a mezőgazdaság menetére a mai napig oly fontossá vált, mint a tengeri.

A tizenhetedik század kezdetén a kenyérterményeken kivűl a jász-kun vidékeken a kölest, a fonálnak való növények közűl a felvidéken a lent, az ország délibb részén a kendert, a hüvelyesek közűl különösen a paszulyt kezdték inkább termeszteni. A fűszer-növények közűl a sáfrányt mívelték, mely úri asztalok számára keresett volt annyira, hogy példáúl a trencséni árúnak fontjáért 24 forintot (akkor roppant árt) fizettek, holott a Bécs környékén termelt sáfrányért alig adtak 14 forintot.

A tizennyolczadik században több oly esemény történt, mely az ország mezőgazdaságára nagy hatást gyakorolt; ilyen volt az urbarium rendezése. Fontos növénytermelési eseménynek mondhatjuk, hogy a század végén Németországból visszatérő tanúlókkal ismét egy kapás növény jött be, mely az éjszaki részen, de az ország homokos vidékein is nagyon fontossá vált az üzletvitelre; ez a növény a burgonya volt. Fontos továbbá, hogy ezen század végén Tessedik Sámuel meghonosította a luczernát.

Jól, rosszúl megszántott a magyar gazda annyi földet, a mennyinek termésével háza szükségletét kielégíthette; jobb mívelést, a vetések ápolását nem ismerte, nem az okszerű munka után várta, hanem mint az ég adományát remélte a jó termés áldását. Így folyt apáról fiúra átörökített módon a növénytermelés, mely czéljáúl a házi szükséglet fedezésén kivűl legföljebb még a helyi szükségletek kielégítését tekintette.

A növénytermelés módjától nagyon különbözött az állattenyésztés vagy helyesebben az állatok tartása, mi a magyar gazdát már kissé jobban érdekelte.

Lovon jöttek a magyarok erre a földre; lovon szoktak békében és harczban járni, így természetes, hogy a ló szaporítása foglalkoztatta őket első sorban. Szaporították azt a kicsiny, nem nemes, nem is elég szép, de szilárd, fáradhatatlan és bátor keleti lovat, melyet az országnak némely helyein még ma is föltalálunk; erre nyergeltek, ha zsákmányolni mentek idegen földekre; ezen menekűltek, ha a csata szerencséje elfordúlt tőlük; ezen mentek le Byzancz alá annak kapuját a magyar buzogánnyal megdöngetni. Valóban végtelen szívósnak és győzősnek kellett lennie azon lóállománynak, melyen őseink a honfoglalás nagy útját és küzdelmeit megtették s különösen ezután Zsolt és Taks fejedelmek alatt 907-től 970-ig, tehát 63 év alatt 32 nagy hadjáratot viseltek, melyek alatt Konstantinápolytól az Oczeánig, Dél-Olaszországtól az Éjszaki tengerig majdnem minden országot bekalandoztak.

A szarvasmarhát valószinűleg szintén beköltözésükkor hozták a magyarok magukkal Olaszországból, és a pörge szarvú raczka-juh, mely Dél-Olaszországnak most is lakója, az országba költözéskor valószinűleg már szintén kisérője volt a magyar népnek.

Állatot tartani, pásztorkodni és – harczolni, ezt szerette a magyar; mezei munkával keresni meg mindennapi kenyerét kevésbbé volt ínyére, és azért vonzódott inkább az ország sík részére, hol a pásztorkodás könnyebb volt, hol fürge lovát, termetes fehér marháját könnyebben tenyészthette.

De más okból is inkább állatban kellett a magyarnak vagyonát tartania; mert, ha végig hangzott az országon a vészkiáltás: „jön a tatár!”, a fegyvert biró férfi lóra ült, hogy a hazát védelmezze, az öregek, nők és gyermekek pedig az erdők, hegyek közé menekűltek az állatokkal. Mikor vége volt a dúló förgetegnek, a nádasból, erdőből, a hegyek közűl ismét előjöttek azok, a kik a vészből menekűltek, újból előhajtották állatjaikat és ismét megkezdették az otthonnak újjá alakítását.

A magyar lovakat a középkorban külföldre nem vették; a vértes, nehéz lovas mást, nehezebbet keresett; de időközönként már ekkor is hajtottak külföldre szarvasmarhákat. Így Csehországba, Ausztriába és ezen keresztűl Németországba, sőt Buccarin keresztül Olaszországba is mentek marhaszállítmányok, s daczára annak, hogy Varro fölemlíti a scythák fehér marháit, hogy említés tétetik, miszerint a gótok és a longobardok fehér marhát hoztak felső Olaszországba, valószinűbb, hogy a Buccarin át való szállítmányokkal jutott a fehér, nagy szarvú primogen marha Róma környékére, a Campagnába. A rendes marhakivitel azonban csak a mohácsi vész után vette kezdetét, s pár évtizeddel később már mintegy 80.000 darab ment ki évenként Magyarországból. Később Bécs szerződésileg biztosította magának a magyar marhát, melynek szállítását egy ideig Bánffy Lukács, később Pozsony városa teljesítette.

A török világ után lassan épűlt ki Magyarország a bajokból. A gyér népesség csekély szükséglete könnyen fedezhető volt és a növénytermelés főleg a kenyértermények előállításával foglalkozott, de csak oly mennyiségben, hogy a helyi szükség fedeztessék, a többi föld parlagon hevert és járta a barom, s így az állattenyésztésnek kellett a mezőgazdaságban a főtényezőnek lenni.

Így tartott ez a tizennyolczadik század közepéig, a mikor egy másik nevezetes dolog történt: t. i. a merino juh behozatala. A tizennyolczadik század második feléig a juhászat a hegyes vidékekre, meg a nagy síkság egyes területeire szorítkozott; az ország többi részeiben csak szórványosan űzetett; de mindenütt csak a kevert gyapjas, a síkságon pedig ezek közűl a festőileg szép, pörge szarvú magyar juhot járatták, mely ma már kihaló félben van; ezt fejték, ennek gyapjából készűlt a szűr, a báránygyapjúból az úri posztó és kalap, a bőrből a suba és a ködmön, mint a nép legfontosabb ruházata.

Magyar paraszt ló. Vágó Páltól

Szelepcsényi esztergomi érsek kisérleteket tett 1666-ban a magyar juhok átalakítására, de kisérletei nem vezettek czélhoz, sőt nyomokat sem hagytak. Mária Terézia királynőnk uralkodása alatt az ő rendeletére tétettek az első sikeres lépések a juhászatnak más irányban való fejlesztésére; a paduai juhok behozatala és a merinóknak Markopailba való helyezése új korszaknak voltak megalapítói. József császár, ki a behozott spanyol juhok sikeres tenyésztéséről meggyőződött, a gyapjú-ipar fejlesztésére és ez által a juhászat emelésére is hatni kivánt. Először a kelmék behozatalát nehezítő rendszabályokat léptetett életbe. 1784-ben kitiltotta a külföldi posztókelméket és egyidejűleg merino törzsjuhászatokat állított, a milyen a budaörsi volt, hogy azon gazdák, kik a spanyol juhot óhajtják tenyészteni, tudjanak honnan kiváló állatokat szerezni.

Később a lótenyésztés terén is rendkivűl fontos lépés történt az első magyar állami ménes-intézetnek 1775-ben megalapításával Mezőhegyesen. József császár alatt létesűlt 1789-ben még egy második ménes-intézet is Bábolnán, mely eleintén Mezőhegyes fiókja volt. Ugyancsak ő alapította 1787-ben az állatorvos-iskolát Budapesten, mely később a magyar mezőgazdaságra szintén fontos hatásúvá lett.

Magyarországon a mezőgazdasági üzlet tényezőiből csak az anyag volt meg a múlt század végén; de kevés volt a munka és – mondhatni – hiányzott a szakértelem is; olyan tapasztaltsággal pedig, mely ezt helyettesíthette volna, szintén nem bírt a gazdálkodó nép. Belátta ezt hazánknak egy nagy fia „ki csak azért örűlt a nagy birtok nagy hasznának, hogy a sokból sokat adhasson a hazának”, s ki saját költségén alapított 1797-ben egy tudományos alapokon nyugvó gazdasági szakiskolát – az elsőt Európában, melyben a mezőgazdaság szakszerűleg taníttatott. E hálás emlékezetre méltó férfiúnak, gróf Festetics Györgynek keszthelyi Georgikonjából indúlt ki hazánk mezőgazdasági haladása.

A század vége véres alkonyatot hozott Európára; az új századra is véresen hasadt a hajnal; így azon munkásság – a mezőgazdasági haladás előmozdítása, – melynek a béke az éltetője, szünetelni volt kénytelen.

A tizenkilenczedik század második tizedében azonban épen a keszthelyi Georgikonban kiképzett nemzedék már sikeres küzdelmet kezdett a versenytéren, s e küzdelem először is a juhászatnál vívott ki eredményeket úgy annyira, hogy a gyapjúkivitel ekkor 9,500.000 kilóra ment; a század harmadik tizedében a kivitel 13,000.000 kilóra emelkedett, és elmondható, hogy ekkor Magyarországnak ez volt az egyedűli nagy értéket képviselő kiviteli czikke.

Magyarország, mint láttuk, a múlt századokban területéhez mérten keveset termelt, és egy félszázaddal ezelőtt a termelés aránya még mindig a régi fokon állt. Nem termelt pedig az ország azért, mert terményeit nem volt képes piaczra vinni, mi miatt igen külterjes volt a mezőgazdasági üzletvitel. Ezt látva Széchenyi István gróf, segíteni akart a bajon; ő vetette meg a lótenyésztési társúlat létesítésével az országos gazdasági egyesűlet alapját, mely egyesűlet a mezőgazdasági előmenetelnek oly fontos tényezője; ő nyitotta meg az első fontosabb közlekedési útakat, minek a következménye bámúlatos vala. Fokozódott a növénytermelés, új állattenyésztési ágak karoltattak föl, szóval a magyar mezőgazdaság más képet kezdett nyerni.

Ezen átalakúlásnak egyik leghatalmasabb előmozdítója József nádorunk volt, kinek emléke minden magyar gazda szívében meg van örökítve.

Magyar juh. Greguss Jánostól

Magyarországon a jelen század negyedik tizedéig a sertéstenyésztés csak a helyi fogyasztást elégítette ki. Honi sertéseket igen kis számban és csakis Budapestre meg néhány fölvidéki városba szállítottak; de a városi fogyasztás akkor szintén igen csekély vala, mert a munkások a sertéshúst nem fogyasztották, sőt a mesterlegény kikötötte munkába állásakor, hogy hetenként legföljebb kétszer tálaljanak neki ilyen húst. Sertésekkel azonban az országból és ezen keresztűl azon időben már meglehetős élénkséggel kereskedtek; de ezen kereskedésnek, mely egy részt Győr, más részt Sopron felé vette útját, csupán szerbiai szállítmányok szolgáltatták az anyagát. A szerb kondor-sertések és az ezekkel való kereskedés keltette föl József nádorunk figyelmét; vásárlót küldött Szerbiába, ki azonban Milos herczegtől ajándékba hozott a nádornak tenyészteni való anyagot; ezzel alapította meg a nádor a kisjenői nyájat, mely a magyar sertéstenyésztésnek szülője; azon ágnak, melynek tenyésző anyaga, – a hízlalandó állatokat nem számítva, – ma 75 millió forint értéket képvisel.

Elérkezett 1848. Ezen évnek az ország mezőgazdaságára is korszakot alkotó hatása volt. Megszűnt az urbér, az ősiség eltörlése kimondatott; a parasztgazda a maga földbirtokának önálló urává lett.

1855-után a telekkönyvi rendelet következtében tagosítottak, a legelőket elkülönítették, részben feltörték, a mi az egész országban megváltoztatta a mezőgazdaság vitelét. A kisbirtokosság általánosan, de sok nagyobb birtokos is feltörte a neki jutott közlegelő részt, a mi az ország állattenyésztésére hosszú évekre kiható, először is az állatok számát csökkentő hatást gyakorolt.

Az ötvenes évek, de kivált 1861 magas gabona-árai a gabonatermesztést illetőleg csábító erővel bírtak; az állattenyésztést épen úgy a telkes gazda, mint a nagyobb birtokos elhanyagolta; „búza”, ez volt a jelszó, ezt törekedett mindenki mentől többet termelni, de az, hogy az ennek termelése által a talajból elvontak visszapótoltassanak, csak a képzett gazdáknál volt szokásban. Kifejlődött tehát egy neme a rabló gazdaságnak, melynek útja egyenesen a szegénység felé vezetett.

A vezérférfiak látván, hogy az elméletileg is képzett gazdák ezt a helytelen útat nem követik: a jobb útra térés eszközét a szakértelem terjesztésében ismerték föl, és iparkodtak oly tanintézetek létesítésén, hol az, a ki mezőgazdasági pályára óhajt lépni, kellő ismeretekre tehessen szert. Keszthelyen, Debreczenben, Kolozs-Monostoron és Kassán egymás után nyíltak meg a gazdasági intézetek, továbbá több helyen földmíves- és vinczellér-iskolák alapíttattak. A szakirodalmi munkásság is nagyobb lendűletet vőn.

És milyen most a mezőgazdaság képe az országban? Talán megszűntek az ország különböző vidékein fönnállott gazdasági eltérések? Nem; máig is megvannak, sőt ezen túl is meglesznek. A földrajzi és éghajlati helyzet, a talaj minősége s magok a gazdálkodással foglalkozó emberek oly különbözők itt, hogy a magyar mezőgazdaságban a változatosság mindig meg fog maradni.

De mégis mit látunk ma, ha az országon végig tekintünk? Látjuk-e még a végtelen gyepes pusztákat, a határtalan legelőket, ezeket az ekétől soha föl nem hasogatott területeket? Igenis, látunk még itt-ott efféléket is; de, ha az ország nyugoti felében, az úgy nevezett Dunántúlon nézünk szét, azt is látni fogjuk, hogy ott részletenként már olyan a földmívelés, mely az európai haladottabb országokéval is sikerrel versenyezhet. A kisbirtokos sok helyen kertileg míveli földjét; minden talpalattnyi be van vetve, ültetve; egy fűszál sem vész kárba, és a gazda minden hulladékkal pótolni iparkodik azt, amit a termelés által a talajtól elvont.

Oly módon kezelt nagy birtokok, mint az ország ezen részében, máshol alig láthatók; mint ilyeneket idézhetjük példáúl: a kapuvári bérelt uradalmat, a vasmegyei gyári gazdaságokat; ilyen mindenek fölött Albrecht főherczeg magyar-óvári uradalma, hol az ország legnagyobb tehenészete áll fenn (1835 darab fejős tehénnel, az egész tenyészet létszáma pedig 3399 darab) Ez az uradalom valósággal mintaképe a legczélszerűbben rendezett s utánzásra mindenben érdemes gazdaságoknak. Szintén ezen sorozatba tartoznak a bábolnai és kisbéri magyar királyi ménesbirtokok gazdaságai, melyek a magyarországi állami méneseknek méltó keretjei.

Bábolnán az állami ménes anyaga részben tiszta vérű arabs és arabs jellegű, de nagyobb részben félvérekből áll; ezekkel törtek útat azon merev anyagba, mely a nép kezében volt és melynek javítása oly fontos érdeket képezett. Kisbéren a ménesben, melyet 1853-ban alapítottak, angol telivér és angol eredetű félvér lovak neveltetnek. Kisbéren nemcsak a kontinensen lévő telivéreknek a disze van összegyűjtve, nemcsak a legjobb jellegű és termetű félvérek láthatók, hanem oly okszerű szép kezelés is honos, hogy abban minden szakértő gyönyörűséget, minden okúlni kivánó pedig mintát találhat. Ebből érthető, miért zarándokolnak oda oly messze vidékekről, miért emlékeznek azok, kik ott jártak, oly elragadtatással a látottakról. Bábolnán a ménes létszáma 592 darab, melyek közt 155 anyakancza van. Kisbéren a létszám 553 darab, melyek közt angol telivér anyakancza 26 van, félvér anyakancza 127 darab; ugyancsak ott látható nyolcz, legkitűnőbb angol telivér törzsmén.

Nemcsak a fent elősorolt helyeken, de átalában a nagyobb birtokosoknál, vagy ezek birtokait kezelőknél is megvan a kellő képzettség, mely az űzletvitelben érvényesűl. A birtokok telkesítve vannak, a kultur-mérnök, mezőgazdasági haladásunknak ez újabb fontos tényezője, a hol tere van, megkezdette üdvös munkásságát. Ezen birtokokon a határok, sőt az egyes táblák mesgyéi is fákkal ültetvék be s ez ültetvényeknél a gyümölcsfák is mind inkább tért nyernek. Az ország ezen részében már a szövetkezési szellem is terjed; a kisbirtokosok gépek vásárlására, sőt helylyel-közzel már jobb apaállatok tartására is szövetkezni kezdenek. A lótenyésztés anyaga is tömegesebb már, az igára alkalmas nehezebb lovak tartása terjed; de az általános tenyésztés is ma már inkább az angol félvér lóval foglalkozik.

A túlságos gabonatermelés miatt a szarvasmarhatenyésztés, a hetvenes években pedig az ausztráliai gyapjú versenye folytán a juhászat is az egész országban hanyatlott. Csökkent a szarvasmarha száma, de hanyatlott az anyag minősége is, különösen ott, a hol a hazai fajtánkat tenyésztették, és hiányzott más, az intensivebb üzletvitelbe illő jelleg azon vidékeken, a hol a hazai fajta tenyésztése már nem bizonyúlt eléggé hasznot hozónak és más irányban a termelő marha meghonosítása lett kivánatossá.

A kormány számot vetvén az ország egyes vidékeinek körűlményeivel, határozott tenyésztési tervet készített, és először is tenyésztő kerületekre osztotta az országot. A tenyésztő kerületek számára szolgáló törzs-tenyészetek (pepineriák) fölállítását segélyezte, a községeknek a tenyésztő kerületbe való apa-állatokat adott, még pedig oly bőkezűen, hogy az utóbbi évben ily módon 1008 tenyészállat jutott a gazdaközönség használatába, illetőleg birtokába. Ezen eljárás rendkivűl gyümölcsöző volt, mit azon körülmény bizonyít legjobban, hogy az ország szarvasmarha-állománya ezen támogatás folytán az utóbbi években 334.396 darabbal szaporodott. A tenyésztő kerületekbe való osztás alkalmával az ország nyugoti része és az éjszaknyugoti határ mente, valamint ez előtt a jobb közép-hegység számára a piros-tarka nagy homlokú marha jelöltetett ki, s a nyugoti országrészben ez gyorsan terjed; törzsnyájak naponta létesűlnek, az istállózás napról-napra tért hódít s általában a régi magyar gazdaság az intensiv üzletvitelnek enged helyet.

A juhászat képe is változott ezen a vidéken. A kis, fürge, mindig éhes, és mégis nehezen hizlalható electorál jellegű merino gyérűlt; először a tömeges negretti, újabban a franczia jellegű nehéz merino birka foglalt tért a tenyésztésben, és már erősen terjed, különösen a közép birtokosoknál. A nyugoti országrészben helyenként már az angol hús-juhok előtt is megnyíltak a hodályok kapui, és úgy a Cottswoldok, valamint a nagyobb testű Down-juhok is alkalmaztatnak haszonra való egyedek előállítását czélzó keresztezésekre. Ezen tevékenység mutatja, hogy a mezei gazda ezen a vidéken más ösvényre tért; a belterjesség képezi czélját; a termelés által a talajból elvettek visszapótlását tekinti föladatának.

Ha valaki vaspályán jön nyugotról hazánkba és a Morván áthalad, a Dunától éjszak-keleti irányban hegylánczolatot lát, mely innen megszakítás nélkül húzódik ismét a Dunáig, s útjában egészen a déli vidékekig köröskörűl öleli az országot. Ezen hegység a Kárpátok hegysége; ennek a vidéke éjszakon a második terület, melyet gazdaságilag szintén külön kell szemügyre vennünk.

Nem szabad azt állítanunk, hogy általánosan a mezőgazdaság itt az őstermelésnek legfontosabb ága; ennek többen és különösen az erdészek méltán ellent mondhatnának; s az erdészet itt valóban igen fontos, és sajnálatos, sőt mondhatni káros, hogy a birtokosság épen a határszéli megyékben nem az erdészetet tartja fontosabbnak és első helyen nem azt karolja föl egész erélylyel.

A Közép-Kárpátok gazdagabb völgyeiben a gabonatermesztés még fölényben van és a gazdák erre ott még nagyobb gondot fordítanak; az árpa és a lóhere még nem vívta ki magának azt a szerepet, a melyet ki kell vívnia, és e mellett az istállók sem olyan anyaggal vannak népesítve, mely ott legtöbb haszonnal lenne tenyészthető.

Ilyen általában az állapot az ország hegyes vidékén; ettől azonban lényeges eltéréseket is találunk, a melyek nagy vidékekre terjeszkednek ki. Pozsonyban, Nyitra és Bars megyék felső részein, a regényes Vágvölgyben a haladásnak fentebb említett kivánalmai mind megvannak; az egyensuly elvét a gazda szem előtt tartja; már inkább termeszt takarmányt és törekszik, hogy intensiv eljárással kis területen mentől többet arasson. A kisbirtokos háza, kertje rendezett; csűrje mutatja, hogy szorgalma nem volt meddő; csak istállójában nem olyanok még az állatok – a ló kivételével, – hogy a termelt takarmányt kellően pénzzé tennék.

A havasi természetű hegyes vidékkel már nem így vagyunk. Túrócz, Zólyom, Liptó megyékben azelőtt, mikor még vaspálya nem volt, meg kellett termeszteni a kenyérnek való gabonát, mert az oda szállítás nehéz és drága volt; ezért a gazda egész erejével azon iparkodott, hogy annyi gabonaneműje legyen, a mennyi háza szükségletét fedezi; annyi burgonyája, a mennyi háza népének táplálására megkivántatik, és, ha annyi nem volt, akkor koplalt. Így a hegyek lábán levő kevés szántóföldet kenyérnövényekkel, burgonyával vetette be, míg kissé lankásabb helyeken a tehenének vagy lovának kaszált annyit, a mennyivel kitelelhetett; de háza népével s házi állatjaival együtt bőséget soha nem ismerve élte le a gazda az életet. A vagyonosabb ember juhot vett és vesz, azt nyaraltatja, feji, és őszszel, ha meghízott, eladja; ha nem eladásra való, levágja. Tavaszszal még mindig találkozhatunk a Királyhágón túl vásárolt fejésre való juhfalkákkal, melyeket nagy kalapú bacsók hajtanak föl onnét éjszakra gyakran a vaspálya mellett lábon (mert így olcsóbb). Ezek tejéből készűl a „tátrai” és a liptói túró, meg a sokak által kedvelt zöld kérgű klenóczi sajt. A völgyben lent faházban lakik a gazda. Az udvar végét a csűr foglalja el, a házak s a csűrök oly közel állanak egymáshoz, hogy tűzvész esetén az egész falu menthetetlenűl veszve van. A mezőn részint kalászos vetemények: rozs, árpa, zab, részint burgonya foglalja el a tért; lóherét, bükkönyt, vagy más takarmány-félét ritkán lehet látni; itt-ott kis darabka lenvetés örvendezteti meg a szemet. A barmon nagyon meglátszik a takarmánytermelés hiánya, de ez a kiélt szántóföldeken még inkább szembeötlő. A hegyi legelőkön vagy havasokon gazdálkodás nincs; ott a legelőket tisztítani, trágyázni, hogy kaszáló legyen és hogy rossz időben legyen mivel pótolni a legelőt, nem szokás; havasi lak, istálló, melyben a hideg éjszakát tölthessék az állatok, jórészt még hiányzanak; ezért csak rideg jószág és juhok járnak fent a bérczekben; a havasi gazdálkodás első kisérletei eddig csak a keleti Kárpátokban találhatók.

Az erdő volt ezen vidék gazdagsága; de az erdőt elpusztította a birtokos; az erdő pusztulása pedig ma már a mezőgazdaságra is kihat; egyes járásokban, mint példáúl a csaszaiban Trencsénben, ez igenis szembetűnő kezd lenni és szerencse volna, ha ezt az egész járást, valamint Zemplén felső részét is, hol a talaj oly szegény, a fenyőnek engednék át és a mezőgazda másutt keresne munkájára háladatosabb területet.

Liptó és Sáros felső része közt terűl a Szepesség, mely már más képet mutat. A falvakban a házak kőből épűltek, elég tágasak; a csűrök nagyok és ritkán üresek; kert minden háznál van, s a szepesi gazda, habár küzdelemmel, de megszerzi családjának a kerti terményeket. A szántóföldek jól míveltek; gabona-neműek a burgonyával váltakoznak, s ezek közé mindenütt oda ékelődik a lóhere; tér van adva a bükkönynek és a répának is. A len már fontosabb, mit kiterjedt mívelése eléggé elárúl.

A szepességi gazdák lovai jobbak; marhájuk, habár távolról sem kifogástalan, mert egy jellegű falkát a megyének egyetlen községében sem lehet találni, de jobban tápláltak és ápoltak, mint a szomszédos megyékben. Az egyöntetű jelleg létesítése tekintetében csak Sáros áll előbb; ott a törekvő birtokosság újabban jó példát ád ezen irányban a telkes gazdának.

A keleti határt szintén olyan bércz-keret szegélyezi, mint az éjszakit; ez öleli körűl a régi Erdélyt, vagyis az ország azon területét, melyet a Királyhágón túli résznek nevezünk. A keret mindenütt sziklás; a hegyek magasak; vannak hólepte csúcsok, melyek alatt gazdag havasok terűlnek, míg az alsóbb fekvésű oldalokat részben bükk, részben tűlevelű erdők lepik el. Ez országrésznek a belsejében is vannak magasabb hegylánczok, melyeken kiváló havasi legelők terűlnek; de van olyan is – példáúl a Gyalú fölött lévő hegyláncz, – melynek havasi legelői már csak másodrendűeknek mondhatók. A határhegység és az utóbb említett hegylánczok kivételével ezen országrész többi területe hullámos és csak helylyel-közzel találkoznak benne szélesebb völgyek, melyeket lapályoknak, másutt térségnek mondanak, de a valóságos sík itt hiányzik. A talaj a hegységek völgyeiben – talán a gyalúi hegység völgyeinek kivételével – a mezőgazdasági üzletvitelre jó.

A keleti határszéli vidék lakói közűl első helyen a derék székelyek említendők. A székely nemcsak a völgyben, hanem fent a havason is gazdálkodik, azon szánt, vet, de fent a havason a földmívelése kezdetleges. Ha a magot egyszeri szántásba elvetette és a vetést egy levágott fenyővel beboronálta: elvégezte a mívelést s várja az aratást, mely többnyire csak az elvetett mag kétszeresét adja vissza a gazdának.

Tulajdonképeni okszerű havasi gazdaság eddig nem volt; a havasok a leírt módon használtattak, vagy, ha nem törettek föl, akkor tinók nyaraltak rajtuk, vagy pedig csikók, esetleg juhok járták; jó és biztos éjjeli szállások fent a havason szintén nem voltak; azért a farkas éjjel, a medve pedig nappal vitte el dézsmáját a nyájból, noha a legeltető pásztor puskával állt őrt. Az itt tenyésztett juh, vagy az, melyet mezőségi raczkának nevezhetünk legjobban, vagy pedig a czigája, mely mivel épen oly jó fejős, mint az előbbi, húst is oly jóizűt ad, s mely nem kevert szálú nemezes, hanem valóságos gyapjút termel; nagyobb figyelmet is megérdemelne. A sertésnek csak másodrendű szerep jut, s valamint évekkel ezelőtt a Királyhágón innen, úgy Erdélyben a határszélen ma is csak a házi szükséglet számára tenyésztik. A szarvasmarha-tenyésztésre már nagyobb gondot fordítanak; a határszélen lakó székely maga is tenyészt s nevel is. A tinót lent a dombos vidékeken vásárolja, és ha kész ökörré nevelte, Szászrégenbe, Maros-Vásárhelyre, Udvarhelyre, vagy Keresztúrra hajtja eladásra, hogy aztán „messze vidékre vitessék el onnét”.

Az országnak tenyésztő kerületekre osztásakor a keleti határhegyek vidékére eleinte szintén a borz-deres fajta terjesztése terveztetett; de épen abban az időben Románia felé a kérődzőkre állandó határzár rendeltetvén el, hogy ez annál könnyebben fenntartathassék, hogy a csempészet az által, mert ide át a román darvas, valamint a fehér és pirók podóliaitól eltérő színes fajta tenyésztetik, inkább megakadályoztassék: oda egy olyan, még pedig a pinzgaui piros-tarka fajta jelöltetett ki, mely fajtából arra a vidékre rövid pár év alatt több tenyésztő telep számára hozatott tenyésző anyag, és remélhető, hogy, ha a lakosság ugyanannyi takarmányt is termeszt, ha a havasait mívelni kezdi, azaz kellőleg tisztogatja, környéküket befásítja, a jobb részeket trágyázza, akkor a javított havason ez a fajta tenyésztése épen úgy sikerűlni fog, mint Krassó-Szörény megye rokon természetű területén.

A kis székely ló, melynek már a régi időkben is hírneve volt, átalakúlóban van. Csíkban még ezzel jár a gazda; de másutt már a nagyobb és értékesebb állami apa-lovak hatása előtérbe lép. A javítás határozottan a fogarasi m. kir. ménesintézetből kerűlt apalovaknak köszönhető, ezek sehol jobb helyre nem juthatnának, mint a minő a székely föld s egyáltalában a keleti hegyvidék.

Az állami ménes 1873-ban helyeztetett el Fogarason, hová az alapanyag részint Lippizáról hozatott, részint lippizai eredetű; de a lippizaiaknak arabs vérrel való keresztezéséből származó lovak is helyeztettek ide Mezőhegyesről, melyekből most egyöntetű, conform törzs alakításán működnek. Fogarason a ménes 415 darabból áll, melyek közt 106 darab anyakancza van. A fogarasi lovak talán valamivel kisebbek, zömökebbek a lippizaiaknál; kötésük jobb, és szilárdság tekintetében amazoknak nem sokat engednek. Újabban ezen lovak képességeit a közönség mind jobban méltányolja, mit legjobban azon árak bizonyítanak, melyeket még „fogarasi szürkékért” is az árveréseken fizetnek. S e becsűltetést ezek a lovak meg is érdemlik. Volt az 1885. évi lókiállításon Budapesten egy, a „Pluto” családjából való kancza, mely elég sulyos lovas alatt hét nap alatt jött föl Fogarasról Budapestre, és láttunk Segesváron egy huszárszázadot, mely nagy részt fogarasi apaállatoktól származó lovakkal volt ellátva, és elmondhatjuk, hogy ennél jobbat még alig láttunk.

A szorgalmas és kis gazdaságában fáradhatatlan székely szomszédjában lakik a csángó-székely, ki a többi székelytől viseletére, foglalkozására nézve egyiránt különbözik, mert inkább pásztorkodó, s mert úgy látszik, hogy kertészkedni sem a férfia, sem a nője nem igen szeret. A hét falusi csángó főleg juhász és nyájával, mely a havason nyaralt, egészen a Dobrudsáig eljár telelni; de bármeddig megy is nyájával, az arról nyírt gyapjú a brassói posztós vagy gyapjúmosó kezébe kerűl.

Czigája juh. Greguss Jánostól

A határ mentén haladva, Besztercze-Naszódban a szász községekről és azok szorgalmas lakóiról nemcsak érdemes megemlékeznünk, hanem munkásságukat meg is kell dicsérnünk. A székely község házai kicsik, de tiszták és rendben tartottak; a kisebb csűr mutatja, hogy ott a gazdaság, az egyesek földbirtoka kicsiny és fokozott munkával kell a gazdának a családja fenntartására szükségeseket megkeresnie; azért a székely, ha örökén a munkát elvégezte, megy munkáért a havasalföldre, vagy jár messzire borvízzel, deszkával kereskedni. A szász birtoka ellenben nagyobb, és ez mindenén meglátszik. A szász gazda téglából vagy kőből épűlt, cseréppel födött nagy házban lakik, istállói tágasak, csűrje nagy és szintén kemény anyagból készűlt. A lakóház nem két, hanem több ablakkal néz az utczára, de rendesen csak két ablakán tekint ki egy-egy gyermek. A gazdasági munkát maga vezeti a gazda, s ha kell, maga is dolgozik; a szekeres munkát ő, a gyalogot fogadott cseléd végzi mellette. A földet elég jól míveli, és a vetése dicséretesen tiszta, oly annyira, hogy a szász gazdákkal e tekintetben a Királyhágón túliak közűl csak kevés más gazda mérkőzhetik. Sertése és juha olyan, a minő általában tenyésztetik; marhatenyésztése, melyet elhanyagolt, újabban haladni kezd. A bivalynak itt már tenyésző területe van, sőt mondhatni, hogy az egész országban olyan bivalyokat, mint a déli határszélen, példáúl Fogarason, alig találunk. A szász gazdák lovai tömegesebbek és nagyobbak, mint akár a székely, akár pedig a román kezén levő ló; de szivósság tekintetében a székely lovával a versenyt ki nem állják. A szász községekben a nehezebb angol félvér is talál kellő alanyt.

Brassómegyében újabban a takarmány-termesztés örvendetes lendűletet vett; a lóhere napról-napra tért hódít és ez ott az állattenyésztésen is észrevehető. Az okszerű kezelés terjedésének okvetetlenűl hatalmas tényezői a gazdák fogékonyságán kivűl a földmíves iskolák, melyek Földváron, Beszterczén és Medgyesen hirdetik az igét s egyúttal az ige megtestesítésén is buzgón fáradoznak, és ebben a törvényhatóságok fejei, a szász egyetem és a kormány által is támogattatnak.

Fogarasban és Szász-Sebesen a mezei kertészet, különösen a hagymatermesztés nyert tért és fontosságot; továbbá igen fontosnak igérkezik, különösen az Olt völgyében, a dohány, mely valószinűleg mint szivarkadohány is nagy kedveltséget fog kivívni.

A déli határ mente regényes; az útazót, valamint a vadászt gyönyörködtetheti; de a mezőgazda, a ki jól mívelt földet, szép gabonát, sok jó takarmányt és jól értékesítő állatot keres, a Negoj vidékéről haladjon tovább és oda csak évek múltával térjen vissza, a mikor a javuló havasi gazdálkodás nyomán, mely már kis mértékben kisérlet gyanánt kezdődik, talán lent a völgyekben a többi mívelési ágak javúlása is bekövetkezik.

Sajátszerű területe a Királyhágón túli résznek, hol ha nem is hegy hegy után, hanem „domb domb után kél” a – Mezőség, ezen mintegy 400.000 katasztralis holdat tevő kő és fanélkűli dombos vidék. Vegyi alkotó részeit, különösen televényességét tekintve a mezőségi föld a leggazdagabbak egyike az országban, de fizikai tulajdonságai olyanok, hogy jó termést csak igen kedvező időjárás mellett ad. Az, ki Galicziában Horodenka tájékán járt és a Mezőséget ismeri, ezen vidék és az utóbbi közt alig tud különbséget tenni. Itt is, ott is fekete vályog-talajból képződött halmokat lát, melyeknek fehér kemény alapjuk van; csakhogy ott ezen kemény alap főszsziklákból áll, holott itt főleg a nyugati hosszanti átmérő vonalán konyhasón nyugosznak, míg mozgásnak nem indúlnak ezek a csuszamlásnak kitett mezőségi dombok.

A faluk nem kicsinyek; de útczáik olyanok, hogy száraz időben kereket veszélyeztetnek, nedves időben pedig alig járhatók a tapadó sár miatt. A házak elég nagyok; a tengeri-kas és csűr a legtöbb udvaron látható; a ház környékét azonban a kertészet csak szórványosan teszi kiessé. Mennyire különböznek tehát e tekintetben a mezőségi falvak a székely községektől! Itt virágokat még ablakokban is ritkán láthatunk.

Búza, rozs és tengeri a mezőségi gazdálkodás alapja; zabot gyakrabban láthatunk, azonban árpát csak kisebb területen termesztenek, sőt szórványosan repczét is találunk. A föld mívelése a kisbirtokosoknál nem kiváló és bizonyos csínnal való teljesítése is hiányzik; de a jó mívelést a birtokok tagosítatlan volta is hátráltatja; nagyobb lendület csak a tagosítás után várható.

A Mezőség képe nem kies; kopár dombok lánczolata, melynek egyik vagy másik része föl van törve, az oldalok csuszamlásokkal vannak tele. A föl nem tört részek legelők vagy völgyfenéki kaszálók. Fa, erdő, vagy általában ültetvények alig vannak; effélék csak néhány haladottabb birtokos tagján láthatók; a tüzelő anyagot a nagyobb birtokos messziről szállíttatja, a telkes gazda marhája alól veszi; az idegent, ki este érkezik valamelyik faluba, az ilyenkor leverődő füst rögtön meggyőzi arról, hogy itt a termelt trágya nem a szántóföldnek jut, hanem a kemencze és a konyha emészti meg.

A Királyhágón túli dombos vidékek kincsét a fel nem tört oldalokon az úgy nevezett „szénafüvet” termő helyek képezik. Ezeket kaszálja a gazda, ezeken járnak állatjai és ott nevelkedik Európa egyik legjobb igás ökre.

A marhatenyésztés igen fontos ezen a vidéken; újabban a gazda fokozott szorgalommal lát utána, hogy a korábbi mulasztásokat helyreüsse. S e fáradozásában a kormány is támogatja a gazdákat, s mivel az eddigi bajokat főleg az apa-állatok hiánya okozta, tehát fölállította Tordán a bikatelepet, melyből évente másfél száz bika jut ezen vidék községeibe, és így, mivel a telep számára a legjobb helyeken vásároltatik az anyag, a legjobb vérű állatokhoz is hozzá férhet a kis-gazda, melyek neki kedvező föltételek mellett adatnak.

A marhatenyésztés, különösen a magyar-erdélyi fajta ápolása tehát igen fontos gazdasági ág ezen a vidéken; mert határozottan itt nevelődik hazánkban a legértékesebb és legkeresettebb igás ökör, s ezen tenyésztés fejlesztése mellett a fölnevelés olcsóbbá tétele, továbbá a nevelendő anyag javítása itt a gazdák legkiválóbb feladata.

De, hogy az üzletvitel és azzal együtt a tenyésztés fejlődjék, példákra van szükség; csakis ezek után indúl a kis-gazda, és reményleni lehet, hogy idővel a Kolozsváron levő állami birtok, úgy szintén az azon folytatott gazdálkodás és az ott tenyésztett gulya ilyen utánozandó példává fog fejlődni.

Az idegen, ki először fordúl meg a Mezőségen, elcsodálkozik, hogy a talaj mívelése, daczára az e vidékről kerűlő jó ökröknek, s az erre fordított nagy erőnek, mennyire ki nem elégítő. Hat nyolcz igás marha is jár itt egy eke előtt és a munka mélysége mégsem elégséges; azonban közelebbről nézve azt látja az ember, hogy ezek a szántó állatok nem mind ökrök, hanem nagy részt tinók, és a sekély szántás inkább csak e tinók betanítására szolgál, s nem a talaj jó és mély megmívelése a munka főbb czélja.

A többi állattenyésztési ágak sincsenek ezen a vidéken elhanyagolva. A szarvasmarhát a nagyobb birtokosnál követi a ló. Valamint elmondhattuk, hogy itt nő a legjobb igás ökör, úgy az is elmondható, hogy az itt fejlődött lovak szivósság tekintetében mindenkit kielégíthetnek; csak az a sajnos, hogy nincs több, mint a mennyi van. A régi erdélyi ló fajtát sem itt, sem innét nyugat felé már nem találjuk meg; a kosorrú, gyakran kissé magas lábú, spanyol jellegű anyag, melyet sokan dicsérnek, mások ócsárolnak, de melynek tartósságát mindenki kénytelen volt elismerni, nincs meg többé; helyét a nagybirtokosnál az angol félvér foglalta el, mely ha nem fejlődik is igen zömökké, de szilárdság tekintetében olyan, mint sehol egyebütt. A lótenyésztés terén a legnagyobb haladás Szolnok-Dobokamegyében látható, s valamint Háromszékben a sepsi-szt.-györgyi, úgy itt a deési méntelep kétségkivűl nagyon elő fogja azt mozdítani.

A juhászat itt inkább a kis-gazda kezében van; a nagyobb nyájak rendesen a határvidékről hajtatnak, de ezek itt csak telelők, helyesebben vándorló falkák szoktak lenni. A juhászat anyagát főleg a raczkajuhok képezik, czigáják csak azon román vagy csángó juhos gazdák falkáiban találhatók, kik a Mezőségere pusztán legelőt bérelni járnak.

A sertéstenyésztés újabban szép haladást tett ezen a vidéken; vannak igen becsűlt nyájak, példáúl a gróf Teleki-féle Kendi-Lónán, melyek az ország középponti piaczán, Kőbányán, a zsírnak való kondor sertések között már eddig is nevezetes helyet foglaltak el.

E futólagosan elmondott mozzanatok mind a szakértelem terjedésének és így a kolozsmonostori gazdasági intézet működésének bizonyítékai; de bizonyítékai annak is, hogy a Királyhágón túl megvannak a haladhatás tényezői, melyek, mihelyt a szétszórt birtokrészek csoportosítva lesznek, vagyis a tagosítás megtörténik, bizonyára nagy sikerrel fognak érvényesűlni.

S hogy ez csakugyan be is következik, erről biztosítékot nyújt a gazdaközönség jó akarata, a vezérférfiak ernyedetlen munkássága és a derék erdélyi gazdasági egyesület hatása, mely a mezőgazdaság fölvirágoztatásán oly lankadatlanúl fáradozik.

Térjünk azonban vissza a Királyhágón innen való részbe nyugotnak. Kolozs volt a Mezőség szélén az a hely, melyet utoljára említettünk. Indúljunk vissza innen; üljünk fel példáúl Kolozs-Karán a vaspályára, mely Apahidáról Kolozsvár felé fordúl; az utóbbi helyen csak pár perczig időzünk, különben betekintenénk a kolozsvári külvárosi gazdák udvarába, kiknél munkaszeretet és igyekezet honol,s kik oly bőven látják el Kolozsvár piaczát kerti terményekkel és tejjel; de a vonat indúl és visz bennünket Nádason át Bánffy-Hunyadra, hol szintén iparkodó nép lakik, melynek a hely magas fekvése miatt gazdaságában ugyancsak küzdenie kell. Innét lefelé halad a vonat mindenütt a Körös mellett és ha a fejsze, meg a kecske nyomai az erdőkön nem lennének annyira láthatók, azt kellene mondanunk, hogy kies vidéken halad keresztűl.

Egyszerre egy szűk nyíláson kiérve, előttünk terűl egy széles völgy; szemben a Réz hegység látszik és előttünk a Rév fekszik, mészéről híres, melyet innen a sík vidékre messzire elhordanak. A talaj itt meglehetős hideg agyag, mely televényben nem gazdag, nem áteresztő, így a mezei gazdaság rajta nem könnyű és a juhászat itt a métely-kór miatt, mondhatni, lehetetlen. A legelő elég gazdag, a fehér here mindenütt megvan és ezért a szarvasmarha- és sertéstenyésztés sikeresebb levén, inkább e felé fordúl a gazda. A vidék azonban szép; jobbról, balról csinos dombsorok vannak, a háttérben magas hegység látszik és a völgyet magát mindenütt erdők lepik, melyek ligeteket képezvén, a vonalok egyhangúságát kellemesen szakítják meg és szép fejlődésük bizonyítja, hogy az altalajnak okvetetlenűl kedvezőnek kell lennie a tölgy növekvésére.

A ligetek közt falvakat érünk, melyeket románok laknak és azt hisszük, a hegyvidék lakója ezeket bizonyára irígy szemmel nézi. Igaz, hogy az itt élő románok már jobban gazdálkodnak, mint azok, kik Rézbánya, vagy Belényes vidékén laknak; de azért talajmívelésök nem kielégítő; a növények mívelése kezdetleges, a takarmány készítése pedig még nem elég gondos. Főtermény a tengeri; ez a nép megélhetésének alapja; ez a kenyérnövénye, melynek lisztjéből oly kenyeret készít itt a gazdasszony, hogy több nemzedéken át való fogyasztás és ilyen módon való megszokás szükséges, hogy egy ilyen készítmény káros hatást ne gyakoroljon. Fontos termelési növény itt még a paszuly, mely, ha belőle egy fajtát és egy minőséget termesztenének a gazdák, vagy helyesebben egy-egy egész falu gazdái, fontos kiviteli czikké fejlődhetnék. A mit az ide való gazda igen jól végez, az a marha ápolása és annak használata, melynél teljes okszerűséggel jár el; igás állatjait ő nevelendő tőkének tekintvén.

Áthaladunk vonatunkon a Körös hídján; jobbra szőlők által lepett dombsor emelkedik, balra terűl a „nagy síkság”, melynek Nagy-Várad a végpontja; előttünk fekszik tehát „az alföld végtelen rónája”.

Mit lehet mondani az absolut síkról, „ezen darab semmiről”, mint a felföldi ember nevezni szokta? A hegy, a változatos alakúlással bíró különböző vonalok által megszakított vidék emlékezetünkben okvetetlenűl lemásolódik; a róna nem, mert a láthatárnál végződő egyenes vonal adja meg jellegét. A nagy sík meglátása csupán hangúlatot szülhet az emberben, kellemest vagy kellemetlent; ha az érzés nem kellemetlen, a szemlélő gazdának rögtön az jut eszébe: „ezt a talajt szeretném ekémmel fölhasogatni, így nyitni meg a jóllét forrását”.

Ha a szemlélőnek e vidék látásakor az is eszébe jut, hogy jó ló hátán agár után, vagy ott, a hol még megvan, a puszta zöld gyepén mily jó lelket üdítő iramot lehetne tenni; ha e mellett még arra is gondol, hogy mint közlekedési eszközre télen sok esetben csakugyan a lóra, még pedig annak a hátára van az ember utalva, mert a szakszerű biztos út készítésének országa ide csak helyenként érkezett el; a közlekedést biztosító kőburkolattól az útak még messze vannak, s így néha olyanok, hogy csak a „dagasztani tudó” ló haladhat rajtuk, kőoszlopok nem jelzik a távolságot és gyakran csak nyomok vezérelnek, melyeken a lovakat hajtónak ösztöne a tájékoztató; a jó útak hiánya, az egyenes vidék és annak egyformasága nem ijesztik azt, a ki ide jön; ha a többi bajok, melyek néha alkalmatlankodnak, nem riasztják vissza: akkor ott tanyát üthet a jövevény, mert az Alföld csakhamar szeretett otthonává leend.

A szántóvető mindig sík, televényes, mély talajt óhajt, mindig ilyet keres; talán ilyet kért sok ideig istenétől a magyar nép is annak idején, mikor hegyes vidéken időzött, s midőn kivánsága teljesűlt és megkapta az Alföldet: megszerette a síkot, melyhez ma már oly sok drága emlék fűzi.

Itt fekszik előttünk a barnás-fekete, nehány homok-sziget által megszakított föld-tenger, melyet nem a szél, hanem ekéink barázdolnak, azon tenger, melyben Magyarország gazdasági ereje rejlik.

Az Alföld, az itt hajdan terűlt lösz-tenger feneke, a Kárpátok nyúlványainál kezdődik és az Al-Dunánál emelkedő hegylánczolatnál ér véget; ezen terület – az egész nagy medenczét értve – körűlbelűl 1700 mérföld, vagyis tizenhét millió holdra tehető. Hálás terület, ha míveljük és türelmesek vagyunk. Néha bőségével érezteti, hogy rajta a népesség nem elegendő; ámbár olykor különösen az állattenyésztőnél, a szükség is beköszönt.

Ha idegen ember boldog időben látja az Alföldet, bizonyára azt fogja mondani, hogy „itt könnyű dolog úrrá lenni”; hullámzó kalász-tenger mindenfelé, a kukoricza valóságos erdőség, a luczerna kötésig ér és a dohány-levelek karhosszúságúak; de van a dolognak más oldala is.

Már jeleztük az utak gyarló voltát; napokig kell menni, míg útnak való kavics található; az építkezéshez hiányzik a homok; de vannak ezeknél még lényegesebb bajok. Kútat próbálunk ásni; két-három helyen megvan a földmunka, de nincs víz; a negyedik helyen van tiszta szép víz, de íze miatt ihatatlan; végre talál a kereső vizet, ha nem is tiszta, de jó ízű „szőke vizet”, melyet a kristálytiszta hegyi forráshoz szokott ember gyanús szemmel nézne, de melynek az alföldi örűl, mert homályos volta rendesen jósága mellett tanúskodik. Ritka tehát az üdítő jó víz a nagy síkon; erre pedig különösen nyáron, amikor a hőmérő még 38.5 C.-ra is fölemelkedik, nagy szükség van és az idegen gazdasági munkást ezen a vidéken az üdítő víz hiánya igen is sújtja.

A hőmérséklet egyik szélsőségét, a nyári hevet, említettük; a másik, télen a nagy hideg. Továbbá minden évszakban a hőmérsék roppant ingadozása, mely itt úgy az embernek, valamint az állatnak az időjárás szeszélyei iránt való edzettségét föltételezi. S mint a hőmérséklettel, úgy vagyunk a csapadékkal is. Az, hogy ennek nagy része a téli hónapokra, esetleg júniusra esik, épen nem szolgál javára a mezőgazdaságnak. Az a bizonyos csöndes májusi országos eső, melyet a kabai biró az adoma szerint nagyobb értékűnek mondott a bécsi kincsestárnál, gyakran jámbor óhajtás marad, míg ellenkezője, a kétségbeejtő szárazság, sokkal többször uralkodik.

Jő tehát az alföldre a szárazság, a meleg, a tikkasztó szél; tavasz nélkűl beköszönt a nyár, melynek heve mindent ellankaszt, szomjassá lesz a fekete televényes talaj, ezer szája nyílik, ölnyi mélységben összerepedez; ott, hol zöldelni kellene a pázsitnak, elszárad és vöröslik. A gazda reggel a fölkelő, este a lenyugvó napot nézi, vizsgálván, nem vonúl-e borúlás reá; de az ég egyformán mosolygó kék marad és hónapokig tartó egyforma szépsége majdnem kétségbe ejt, a föld mindig szomjasabb és a szép, ragyogó ég nem akarja a szegény föld roppant szomját oltani. Végre közeleg a várva várt pillanat; dél-keletről csipkézett szélű ködszerű fátyol emelkedik, mely mind sűrűbbé válik; először fehéres, aztán ólomszerű színt nyer, felhőtömbök támadnak, melyek mindinkább emelkednek, csönd áll be a pusztában; a hortobágyi csikós-gazda tereli kifelé a Borsósból a ménest a gunyhó melletti akolba; a többi pásztorok is vagy a karámhoz terelik a nyájat és a gunyhóban húzzák meg magukat, vagy szűrt akasztanak a nyakukba; lehajtják a kalap peremét és így várják be a nyáj mellett az esőt. A fellegek a zenitet meghaladják s ekkor keresztűl czikázik rajtok a villám; a szél gyors iramlással söpri végig a port a síkon, utána pedig hull a zápor az Alföldre s örömmel ázik a pásztor, mert lesz mező, örömmel a gazda, mert munkájára megjött az áldás.

A minő kitartó az ég az Alföldön derűlt állapotában, hogy hetekig mindig egyforma kék boltozattal mosolyog: épen úgy az eső is állhatatos szokott itt lenni, ha egyszer neki ered.

Esős időben elenyésznek a föld repedései, a laposok vízzel telnek meg, az országúton nem annyira talpán, mint gyakran csaknem az agyán jár a kerék; már nem a habok leánya, a bűbájos délibáb mutatja a vándornak a vizet: valóságos tavak, „belvizek” támadnak, és a föld árja is sok helyen fölfakad.

Hortobágyi ménes. Wagner Sándortól

Ha aztán ilyenkor akár olvadás, akár pedig hegyi záporok a nagy róna csöndes folyóit megárasztották, hogy a medrök megtelt, sőt megfékezésökre készített védtöltéseket is mossák, „nyomják a gátat”: ez szivárogni kezd, nem bir ellentállani, szakad. Ha így a Tisza, vagy a Körös, Maros, Temes áttörik a folyásukat szabályozó gátakat s elsodorják korlátjukat: akkor vizük messze elterjed és az Alföld tengerré válik sok helyen. Ilyenkor ihatik a szomjas talaj bőségesen; de az ár elborítja a gazda fáradságos munkájának gyümölcseit, melyek az iszapos hullámok alatt vesznek. Az alföldi gazda az ilyet bizonyos, a közönynyel határos nyugodtsággal nézi, azt mondván: „ezek a tövisek, majd nyílik még a siker rózsája is nekem”. És nyílik is; egy jó év termése sokat helyre hoz, kettő behegeszti a sebeket, erőt ád új munkára, megedzi a gazda szivósságát és ezen szivósságtól függ, hogy ezen a földön lételéért való küzdelmében győztes is maradjon.

Ilyen tehát hazánk nagy síksága, melyen a magyarság zöme lakik; tájszépség szempontjából sok változatosság nincs benne. Egyforma az Alföld csaknem mindenütt, és azért, ha egyszer bárhol jól megnézte az útas: akkor látta minden részét és megszerezte ezen reánk nézve oly fontos területről az átalános képet.

E rövid vázlat mutatja, hogy az Alföldön az útak hiánya, egyátalán az év nagy részében a közlekedhetés nehézségei, a szélsőséges égalji viszonyok, a munkás kéz hiánya, takarmánytermesztés nehézségei, a legelők bizonytalansága, stb., a belterjesség fejlesztését a jó talaj daczára igen megnehezítik és az csak ott sikerűl, hol a kezelő nagy szakértelemmel, kellő tőkével rendelkezik és vas akarattal tud megküzdeni az eléje gördűlő nehézségekkel.

Az üzletvitel olyan határokban, melyekben tanyagazdaság nincs, úgy a kisbirtokosnál, valamint a tőkével nem rendelkező nagyobb birtokosnál, vagy a, mondhatni, lotteriát játszó bérlőnél határozottan extensiv. A telkes gazdák az imént említett helyeken szórványosan még hármas nyomásban gazdálkodnak; őszi, tavaszi ugar még sok helyen dívik és itt az állattenyésztés rendesen jobb lábon áll; másutt, a hol tanyás gazdaság nincs, az ugart a tengeri foglalja el és a búza – rendesen nem kellő munkával – a csutkaföldbe vettetik és ezért termése sem minőség-, sem mennyiségben nem felel meg a talaj termőképességének. De meddig fog e termőképesség megmaradni? A gazda ezen óriás tagosítatlan határokban többnyire már nem hármas nyomásban gazdálkodik, ugart nem tart, ezért megcsökkent barom-állománya, mely tarlószabadúlásig a közös legelőn tengődik, a tarlón ritkán gyarapszik és így gyengén megy telelőre. De talán télen heverik ki az állatok a nyarat? Vajmi ritkán; ezek a gazdák takarmányt alig termesztenek, természetes kaszálójuk nincs és így lábas jószáguk töreken meg tengeriszáron élődik, abrak csak a lónak jut és azért szokott a szarvasmarha a tél utólján nem jó erőben lenni.

Az idegen gazda azt kérdezheti, hogy tehát miként is trágyáznak pl. Torontál- és Temesmegyében? Megtrágyázzák a határnak a falu vagy a város alatti részét; de a többit? „trágyázza a madár, mely a barázda ormán megpihen”; pedig a trágya szükségessége már ott is érezhetővé lett. De ilyen határokban a mívelés is sokba kerűl; vagy a faluból kell a gazdának naponta mérföldekre menni, míg egy-egy darab földjén dolgozhatik, vagy takarmánynyal, állattal és eszközzel kell kiköltöznie, míg a munkát végzi. Ezen bajokon csak a tagosítás segíthet és épen ezért oly igen kivánatos annak átalános keresztűlvitele.

Az Alföldön azok a szerencsés határok, melyeknek már majdnem minden tagosított részén tanyák vannak, és ilyenekké lesznek azok is, amelyekben a tagosítás keresztűlvitele folytán tanyák építhetők, de épűlni is fognak.

A tanyák a nagy síkon okvetetlenűl szépítik a vidéket és e mellett véghetetlen hasznosak. A munka-időben legalább itt él s dolgozik a tulajdonos gazda; folyton örökében van; állatjait, mert szemei előtt vannak, jobban ápolhatja, vetéseit inkább gondozhatja, mert gyermekei is pusztítják a gyomot; termeszt takarmányt; szarvasmarhája a nyár nagyobb részében jászlon lehet és így lesz mivel javítani a talajt. De a tanyás gazda már kertészkedik is; nevel fákat, melyekkel tanyáját körűl ültetvén, az ilyen „fás tanyák” szép bokrétákként szakítják meg a sík egyformaságát.

A tanyán a gazdának cselédje; a tanyás telel; az gondozza, éteti a kint maradt rideg jószágot és az ökröket, ő végezi télen a tanyán előfordúló munkát; a gazda csak kijár a tanyára; hogy a tanyásra felügyeljen, az állatokat lássa és – kissé szabadúljon a városi bajtól. Tavasszal a gazda is kimegy tanyázni, és mihelyt a föld az ekét beveszi, szántatni kezd, maga pedig fölgyűri jobb karján a borjú-szájú ingújját, nyakába akasztja a vető kendőt és szórja a talajba a magot, a jó isten áldását kérvén le reája. Ezután őszig, míg a csutkaföld meg nincs szántva, kint marad, csak vasárnap jár be, hogy lássa a helység- vagy a városházán, mi újság? s hogy a boltból holmi „egyetmással” magát ellássa. A jó tanyás-gazdának a felesége sem marad bent; nem engedi, hogy az ura „száraz eleségen” éljen; kimegy, neveli a sok baromfit, süt, főz a háza népe, a napszámos vagy az arató számára, takarékoskodik, hogy legyen mivel megtölteni télire a kamrát. A tanyán való épületek egyszerűek: egy lakóház a gazda számára, ebben szoba, konyha és kamra, melyben a gabonának is helyet kell lelni, egy szoba a tanyás számára, istálló egy színnel, sertés-ól és egy kis szérűs kert, melybe terményeit – mert főleg ezek képezik a tanyás gazdának is létalapját – összehordatja.

A kisbirtokos a nagy síkon, akár tagosított a határ, akár nem, ma még kiválóbban gabonatermesztő és az állattenyésztés csak kivételesebb helyeken képez azzal egy sorban álló, vagy, a mi még ritkább, előtérbe helyezett gazdasági ágazatot. Ezen birtokosoknál búza és tengeri a fődolog, és azért a vetés, a tengeri megmívelése, az aratás és végre a tengeri letörése a legfontosabb gazdasági időszakok.

Leginkább fölhalmozódik a munka aratáskor, és ezt jobb termés esetén az alföldiek, noha kiválóan munkaképesek s noha az aratás ideje alatt tizenhat óráig tart náluk a napi munka, még sem győzik és kisegítő munkásokra van szükségük, kiket a felföld szolgáltat. Jó esztendőben az arató férfi egy marokrakóval az aratás alatt egész családja számára megkeresi az azon évi kenyérnek valót; ezért fordít a munkás erre oly nagy figyelmet, ezért fontos az aratás oly annyira a birtokosra. De serényen is dolgozik az alföldi arató; ha holdvilág van, egész éjszaka „cseng az ért életben a kasza”, és gyorsan keletkeznek a keresztek hosszú sorai, emelkednek sok helyen a vontatók, és mire a zab fel van kötve, már az ősziek meg vannak részelve s kezdetét veszi a hordás.

Az alföldi gazda nem csűrbe hord, mert csűrje nincs, hanem asztagba és az asztag milyenségéről többnyire a gazda is megitélhető. Jól rakni a szekeret, a béres, jól rakni az asztagot, a gazda büszkesége; sokat rakhatni az asztagba: ez a kívánsága, ez fáradságos munkájának a jutalma. S ha ott állanak az asztagok, melyek a kisgazdánál rövidebbek és alacsonyabbak, akkor iparkodik az abban levő szemet kivenni; fölnyesi a talaj fölszínét, meglocsolja, behinti törekkel és jól megjáratván a lovakkal, így készíti el a szérűt.

Majd kezdődik a nyomtatás, és valamint a ló pihent, míg a gazda takart, úgy most a gazda fekszik az asztag tövéhez az árnyékba, míg a fiú a lovakkal az ágyást tapostatja és míg nem kell forgatni, s azután a szalmát kazalba, a töreket, később a polyvát garmadába rakni.

A nagyobb gazda már nem nyomtat, hanem csépel; 5000-nél több gőzcséplő- és közel ennyi lóerejű- és szintén szép számú kézi cséplő-gép végzi nálunk ezt a munkát, melylyel azért siet a gazda, hogy egy részt terményével mielőbb piaczra jusson, de más részt azért is, hogy a rossz idő beállta előtt a szem magtárban, a szalma kazalban legyen; siet azért is, hogy tengeritöréskor, mely munka igen sok kezet foglalkoztat, a csépléshez napszámosra lehetőleg már szüksége ne legyen.

Szántó. Greguss Jánostól

Mind e munkák könnyen, kevés gonddal, csekély veszteséggel végeztetnek tagosított határokban; de roppant nehézségeket okoznak ott, a hol mérföldekre kell a gabonát hordani, a hol a tengeri haza szállítása miatt elkésik a gazda az őszi vetéssel, és ha sárossá lett az út, lerontván igás állatjait, tavaszi alá földjeit többé jól meg nem mívelheti.

A tőkével bíró nagybirtokos, de még a kisebb tanyabirtokos üzletvitele is már nem ilyen extensiv; mindkettőnél az egyensuly fenntartásán fáradoznak és a termelés által a talajból elvontak utánpótlását már az utóbbi is elodázhatatlan feladatnak tekinti.

A kereskedelmi növények közűl az egész nagy síkon kettő bir általánosabb fontossággal: a kender és a dohány. A házi szükség fedezésére a kisgazdák kendert az országban mindenütt termesztenek, de kereskedésre, különösen kivitelre, csak Bács-Bodrogmegye és e mellett még Torontálmegye termelése érdemel említést. A bácskai kender hosszúsága miatt becses, főleg a kötelesek előtt; más készítményekre is jó, de ezeknél a juta nagy versenyt okozván hazai kenderünknek, ezt véghetetlenűl nyomja a minek a nagyban való termelésre lényegesen csökkentő hatása van.

Fontosabb növény az iméntinél a dohány, melynek termelési területe az országban 85 és 94 ezer közt váltakozik; 1887-ben példáúl 93.179 katasztrális hold volt az országban dohánynyal beültetve. E terület egy részét a nagyobb birtokosok és bérlők míveltetik, másik részén a kisgazdák mívelik a dohányt. A nagyobb birtokos kertészszel felében mívelteti dohányát; a kertészt lakással, élelemmel a gazda látja el, a minek költségei a termésnek a kincstár által való beváltásáig előlegként szerepelnek. A kertész családjának nagyságához és munka-birásához mérten háromtól öt holdig való terület megmívelésére vállalkozik. Jó évben a felében termeltető gazda haszna kielégítő; csapásos évek azonban, habár a kertészt is érintik, a birtokost sujtják leginkább. A kisgazda kisebb területen termeli a dohányt és az eresz alatt szárítja. A dohány ritkán a főtermény nála. Helyenkint jó terményt visz a beváltáshoz, és a „kerti levelek”, melyeket főleg kisgazdák és kertbirtokosok szállítanak, becsesek szoktak lenni. A dohány különösen a kisgazdákra birna főfontossággal. Sok helyről igen jó terményt szállíthatnának, ha a kellő termelési és kezelési avatottságot megszereznék, és a kivánalmaknak megfelelően rendeznék be magukat. Ők vehetnék főleg a kezükbe ezen termelési ágat, ha a csábító visszaéléseknek ellent tudnának állani. Az egész alföldön a legkiválóbb termelési kerületek: a debreczeni, csabai és a szegedi, melynek mintatelepe fontos hivatással bir.

Az alföldön a nagybirtokosok sok helyen mintaszerűen vannak kezelve, és tekintettel az alföld szélsőséges égaljára, ezekben a viszonyok által megengedett legnagyobb belterjesség alkalmaztatik. Hogy mennyire szabad és lehet ezen az úton menni, arra sok szép utánozandó példa van. Ilyen a gyönyörű magócsi uradalom, mely gróf Károlyi Alajos tulajdona; ilyen Kígyós, gróf Wenckheim Frigyes nagy uradalma; ilyen József főherczeg kisjenői uradalma; az ötvenesi uradalom, Mezőhegyes, sat.

Nyomtatás. Greguss Jánostól

Minthogy Mezőhegyes az Alföld kellő közepén fekszik, és nevét oly sokszor említik, talán nem lesz érdektelen, ha pár vonással vázoljuk az alföldi okszerű gazdálkodás ezen egyik mintaképét. A mezőhegyesi m. kir. álladalmi ménes-uradalom terjedelme 27.920 kat. hold. Talaja fekete televényes vályog, melynek egynemű „sárga földig” terjedő rétege változó mélységű, de a három ásónyomot mindenütt meghaladja; szíkje nincs.

Ezen uradalomnak a középpontja maga Mezőhegyes, és van négy gazdasági kerülete; ezek közűl egyben öt, háromban négy gazdaság rendeztetett, melyeknek a kerületi tiszt alatt külön kezelőjük van. Az egész birtokot széles szegély-ültetvény környezi; belsejében úgy a fő-, valamint a mellékútak is fákkal vannak végig ültetve, a melyekből nyolcz fővonal gyönyörű régi ültetvényeivel szépen kiválik. Kellemesen szakítják meg azonkivűl a sík egyformaságát a mesterségesen ültetett sűrű erdőcskék, melyeknek száma mintegy 20, s melyek nemcsak változatossá teszik a vidéket, hanem egyúttal a síkon dúló viharok pusztító hatását is lényegesen enyhítik. Az egyes gazdaságokat, valamint az iparüzleteket is telefon köti össze a középponttal, s így az igazgatónak módjában van 18 helyre adni ki irodájából a szükséges intézkedéseket.

Mezőhegyesnek magának, azaz a középpontnak, mind a mellett, hogy pusztának neveztetik, saját vasúti állomása, nagy szállodája, távirdája, postája van, s vasárnaponként tartott hetivásárai az egész vidéken híresek. A talajmívelés Mezőhegyesen példás; a mélyítést két gőz-eke végezi; a szántás ökörerővel, a kaszálás ló- és embererővel végeztetik. Azon lakosok száma, a kik a m. kir. ménesbirtokon a mezőgazdaságnál foglalkoznak, nagy; 3378 lélek van az összes majorokban, s azon kivűl még az államménesben a szolgálatot teljesítő katonák. A mívelés felöleli a gabonaneműeket, körűlbelűl 11.500 katasztrális holdon, takarmányneműeket 4.800 holdon, a természetes és mesterséges legelők vannak 6.200 holdon, a többi erdők 1.585 holdon, a fennmaradó területet a major, terek, útak, kertek, stb. foglalják el. A mívelt területnek 18%-kát trágyázzák évenkint, még pedig részint a birtokon termelt, részint pedig az aradi szeszgyárakból szerzett trágyával.

Újabban a kapás növények között a czukorrépa nyert nagy szerepkört, mely 1.800 holdon szeszgyártás czéljából termesztetik. Van Mezőhegyes területén hét gazdasági szeszgyár, melyeknek terményei a középpontban levő finomítóban tétetnek piaczra vihetőkké. A szeszgyár hulladékai szarvasmarha- és juhhizlalásra fordíttatnak, a hízott állatok aztán részint Budapesten, részint Pozsonyban adatnak el, a hízott juhok pedig esetleg Francziaországba vitetnek ki.

De nemcsak a gőz-eke, hanem más minden hasznosnak bizonyúlt eszköz és gép is okszerű alkalmazást nyer Mezőhegyesen. Van ott 400 eke, 174 borona, 119 henger, 60 aratógép, 16 saraboló, 56 cultivator, 20 gőzcséplőgép, 20 elevator, mozgatható vaspálya, 8 villamvilágításra szolgáló készülék, stb. Ne higyje az olvasó, hogy a villamvilágításra szolgáló készülékek talán a majorok vagy egyes helyiségek kivilágítására szolgálnak; távolról sem; ezek a folytonos cséplést teszik lehetővé, és ez által azt is, hogy a munkáserő a nagy melegben lényegesen kiméltetik.

Kis-Nonius. Vágó Páltól

A mezőgazdasági üzletnek ez intensiv vitele azonban csak másod sorban fontos, mert főczélja ellátni a méneseket takarmánnyal, gondozni a természetes és létesíteni a mesterséges legelőket, hogy az ott lévő ménesek ez irányú szükségletei fedezve legyenek. Maga a ménes katonai kezelés alatt van s a méneseknél foglalkozó katonák száma 668 ember. Mezőhegyesen van 3 főménes, ú.m. a Gidrán-féle törzs, mely kiegyenlíttetett s úgy jellegre, valamint képességre nézve meglehetős azonosak az egyedei, s ezeket nevezhetjük a mezőhegyesi keleti jellegű nehezebb tenyészetnek. A második a Nonius-féle ménes, mely kétfelé osztatott és pedig a Nagy-Noniusok, s a Kis-Noniusok ménesére, és ez a két szép pejtörzs bír az Alföld jobb alluvialis talaján oly nagy fontossággal. A harmadik főménes a félvér angol ménes, melyet, mert valamennyi mezőhegyesi ménesben angol félvér van, talán helyesebben ép úgy, mint a Gidrán és Nonius törzset az alapjukat megvető apák után, Furioso-Nordstar ménesnek nevezhetünk. A ménesekben levő lovak száma 1856; ezek közt anya-kancza 402 darab; a fölnevelt mének a méntelepekbe osztatnak be, a fölnevelt kanczák pedig részben az anya-kanczák számának kiegészítésére használtatnak, míg 40–50 darab évente eladatik, hogy ezek a vidéki tenyésztésnek váljanak lehetőleg hasznára.

A lótenyésztés mellett Mezőhegyesen a többi állattenyésztési ágakat sem hanyagolják el. Vannak gulyák, melyek létszáma 910 darab s ezek közt 290 törzs-tehén jár. Tejnyerés czéljából a középpontban szép kuhlandi tehenészet tartatik 106 tehénnel, míg az egész létszám 199 darab. A juhászat utóbb igen emelkedett. Jelenleg 14.995 darab az összes létszáma az erőteljes tömeges tiszai fésűs gyapjas juhoknak, melyek ürüi külföldi kivitelre oly keresettek voltak. Igen nagy hírre vergődött Mezőhegyesnek a sertéstenyésztése; a tenyésztésre való növendékállatok száma 4000, a sertések összes száma pedig az egész ménes-birtokon a 6300-at meghaladja, és elmondható, hogy a juhászat kivételével a többi tenyész-ágak az egész országnak pepineriáit képezik, s méltán dicsérik azokat, kik ezen állattenyésztési ágakat Mezőhegyesen oly magas fokra fejlesztették.

De miként is állunk különben az állattenyésztéssel a nagy síkságon?

A magyarság kezében a ló okszerű vérkeverés által némileg módosúlt; a nem nemes keleti ló, melyet az előtt tartott, a mai kor követeléseinek megfelelőbbé tétetett, s ez az átmeneti ló-faj van a leginkább elterjedve az országban. Ez az a még mindig keleti jellegű jó nyerges ló, mely hadi szolgálatra páratlan s melylyel Európa hadseregeit jó részt elláthatnók. A magyarság birtokában levő keleti származású nem nemes lovak egy része arab s azután angol félvér ménekkel párosíttatván, eredményezte a jelenleg terjedő értékesebb fajtát.

Az alvidéken, de Szatmármegye egyik részében is, az elmúlt században német földmívesek telepűltek le, kik lovaikat többnyire magukkal hozták, s habár lovaikat egy századon át nem egy vérben tenyésztették, a régi jelleg bizonyos fokig mostanáig megmaradt. A németség lovai termetesebbek, de nem olyan szívósak, mint a keleti eredetű és most is ilyen jellegű magyar lovak; de a javításra vidékükön elhelyezett, általuk használt apalovak és a jó fölnevelés folytán szép, de jó lovakat is állítanak a vásárra. Ezek adják országos lótenyésztésünkben azon anyagot, melyből a mezőhegyesi Nonius és nehezebb angol félvér ménekkel igen becses nagyobb hintós lovakat lehet tömegesen nevelni.

Hortobágyi csikós. Wagner Sándortól

A nagy síkság déli és délkeleti részein lakó szerb és román földmíves nép kezében szintén keleti származású, a magyar lóhoz hasonló, de rosszabb tartás és nagyon korai használás folytán elsatnyúlt ló van; ott csak egyes községekben vannak kivételkép lovak, melyek katonai czélokra, még pedig hátas szolgálatra alkalmasak. A leirt minőségű fajták azonban nem vidékenként elkülönítve, hanem vegyesen találhatók. Ugyanazon vidék, sőt gyakran ugyanazon község különböző nemzetiségű lakói egészen különböző lovakat nevelnek és a lóról többnyire megtudható, hogy gazdája milyen nemzetiséghez tartozik.

Az alföldön az eke véget vetett a gyepes pusztáknak, a melyeken az előtt ménesek jártak, és a Hortobágy, melyen példáúl még jelenleg is nyolcz-kilencz ezer ló legel, hol a régi csikós, ki pányvával fogja ki a ménesből a lovat, még föllelhető, kivételt képez. Nem a ménesek azok, melyekben az alföldi lóanyag neveltetik, hanem a kis gazdák istállóiban van az állomány zöme, ez szaporodik és javúl folytonosan, és javúlása a takarmánytermesztés fokozásával okvetetlenűl lényegesen haladni fog.

A szarvasmarhatenyésztés a síkságon, a mi a fajták változatosságát illeti, az alföld vidékével azonos. A szárazföldi égalj, az extensiv üzletvitel, a jobb takarmány hiánya készteti az alföldön a telkes gazdákat, a legelők minősége a nagyobb birtokost, hogy a szép magyar marhát, hazánknak ezen kincsét, tenyészszék s azt a szükségelt irányban fejleszszék. Ez a fajta kopár tarlókat, csutkaföldeket jár, értékesíti a gyér mezejű szíket, lelegeli az avart és azután iszik reá a nádas mellett. Télen akolban vagy a karámban telel, és csakis eső ellen készítenek neki védő színt; tud jól koplalni, mi sok alföldi gazdára nézve megbecsűlendő sajátság, és mégis kifejlődik, lesz belőle olyan nagy, izmos jármos ökör, a minő ritka helyen nő, mert oly gyorsan más marha nem mozog, és olyan ökröket, melyek nehéz munka mellett tiz, sőt tizenkét esztendeig is szolgáltak volna járomban, más európai fajtából alig lehet fölmutatni.

Egy vélt szakember Bécsben egyszer azt állította, hogy a fehér magyar marhának húsa nem ízletes, kemény. Épen Bécs az ellenkezőről győzhet meg bárkit, mert oly jó ízű fínom húst, mint ott, kevés európai városban fogyasztanak, és az ott vágott összes marháknak igen tetemes részét hízott fehér magyar ökrök szolgáltatják. A fiatal magyar hízott ökör húsa, mint az 1885-ik budapesti állatkiállítás megdönthetetlenűl bebizonyította, bármely fajtáéval versenyezhet, sőt azok, a kik a nagyon kövér húst nem szeretik, ennek fogják az elsőséget adni.

A marhatenyésztés az Alföldön lendűletet vett, a gulyák szaporodtak; de a kis-gazda is kezd marhájára több gondot fordítani, s az ügyért lelkesedő szakember örömmel látja, hogy ott az aczélos termetű, csillogó szemű s hatalmas czímerű festői szép fajta a magyar mezőgazdaság nagy nyereségére újra szaporodik, és ha a kormány a szarvasmarha-tenyésztést kellő támogatásban részesíti, ha a nagyobb tenyésztőket apa-állatok vásárlása által buzdítja és a községüket ilyenekkel ellátja: a fölvirágzás bekövetkezik.

A legnagyobb gulyabirtokos gróf Fesztetics Tassziló, ki 870 törzstehenet tart. Hires gulyák vannak Páczinban, Sarkadon, Esztáron, Zsombolyán, Kis-Jenőn, sat.

Ott, a hol extensiv az üzletvitel, sok az esetleges legelő; ily helyeken legeltetni kell a tarlót, ugart, jó időjárás alkalmával a vetéseket, s ezeket együttesen csakis a juh tudja megfelelően értékesíteni. Tudjuk, hogy az Alföld gazdaságvitele következtében ilyen legelőkkel bővelkedik és azért a juhászat ott nem nélkülözhető üzletág, sőt a kopár vagy gyér mezejű szíkes területek csakis a juhászat által jövedelmezhetnek. Ezért tehát ragaszkodik az alföldi gazda a juhászathoz, s ezt a viszonyok soha sem fogják teljesen nélkülözhetővé tenni.

Magyar birka. Greguss Jánostól

Az egész Alföldön, úgy szólván, csak két fajta juh található, és pedig a déli részen a kisbirtokos kezében a raczka, mely leginkább fejés czéljából tartatik, a többi részein pedig egy merino-mestize fésűsgyapjas juh van elterjedve, mely az ottani viszonyok közt fejlődvén, azoknak legjobban meg is felel. A kisbirtokos a juhot fejés és gyapjúnyerés czéljából tartja, közös nyájat alakít, és a juhtulajdonosok a nyájba hajtott állatok számához mérten részesűlnek fejő napokban, a mikor az összes tej az övék. Ezen tejből készítnek zsendiczét, gomolyát s azután turót; készítnek juh-vajat, a melyet főzésre használnak. Ritkább eset, hogy a fejős juhot, mint a Hortobágyon, együttesen fejik s csak a jövedelemben osztozkodnak az állatok birtokosai. Az ilyen nyáj télen, nyáron kint van, hol jól, hol rosszúl él s a juhász, ki mesterségének megkezdése után állandóan csak akkor jut födél alá, ha földi pályafutását befejezte, mellettük áll jó és rossz időben, hogy kedveltjeiről még tilosban is gondoskodjék, s hogy egyúttal a juhos gazdának, kinek állatjait őrzi, számot tudjon adni. A nagyobb birtokos, csakis a fésűsgyapjas mestize-birkát tenyészti s az ezen fajtájú juhokból az Alföld alluvialis földjein kitünő juhászatok vannak; az ezekből kerűlt gyapjú erőteljes volta, szép fénye és simulékonysága miatt eléggé becsült. Újabban több helyen nagyobb testalak nyerése szempontjából, hogy külföldi kivitelre nehezebb ürük legyenek tenyészthetők, a nehéz franczia merinókat használják kisebb mértékű vérkeverésre.

Van az Alföldnek még egy állattenyésztési ágazata, a mely ott legalább is olyan fontosságú, mint az eddig elmondottak: a sertés-tenyésztés. A sertés rövid idő alatt fejlődik; jóízű, könnyen emészthető és a mi szintén fontos, sokáig eltartható húsa van; ízletes szalonnát, hazai sertésünk pedig ebben különösen kitünő zsirt szolgáltat. Boldog emlékű József nádor hozatott az országba olyan fajtát, a mely viszonyainknak és szükségleteinknek teljesen megfelel. Jár ugart, tarlót; szorgalmasam megkeres mindent, a mi megehető; telel erdőn, addig míg a fagy be nem áll; mocsaras területeken jól táplálkozik s hizóra fogatván, kitünően termel; hizott állapotában külföldi vevők is keresik és szivesen veszik. Olyan nagyobb birtokosok tehát, kiknek ilyen legelőik vannak, s azon kis gazdák, kik távol eső legelőkre hajtják sertéseiket, haszonnal csak a kondor sertést tenyészthetik.

Az alföldi gazda kétféle czélból tenyészti sertéseit: vagy háza szükségletét kivánja vele fedezni, pedig ez meglehetős nagy, mert rendesen minden családtagra, ha felnőtt, egy hízott disznó, ha gyermek, egy hízott malacz számíttatik; vagy pedig eladásra tenyészt és sertéseit egy éves korukban sovány állapotban a nagy alföldi vásárokon – Békés-Gyulán, Nagy-Váradon, Debreczenben stb. – hízlalónak árúsítja el. Hogy az utóbb említett nyájsertések az Alföldre mennyire fontosak, az az egy adat bizonyítja legvilágosabban, hogy onnét az említett vásárokra az elmúlt évben 220 ezer darabnál több vitetett. Az alföldi sertés vagy nyájban, vagy csürhében legel. A nyájsertést lehetőleg egyidejűleg törekszik a gazda elletni, a leellett malaczokat igen jól tartja, hogy jobb fejlődésük által magasabb árt biztosítson magának. Elválasztás után a malacz legelőre kerűl s azon is marad addig, míg hizóba nem megy. A falkát fürge lábú kanász őrzi egy-két fiú segítségével; télen a hó alatt kerestet állatjaival, tavaszszal a még szántatlan földeket s az ugart járják, hol, ha kevés a mező, a jobb gazda zsákból pótolja a hiányzót. A boldog idő aratás után kezdődik; a letört kalászt, a kihúllt szemet szaporán keresik össze az állatok és hamar jóllakván, valamely laposra hajtja a kanász, hogy ott a nedves hüvös talajban deleljen a nyáj. Késő őszig jól van a nyáj; de ha kedvező az ősz, s a szántó, négyesben, mélyre bocsájtván az ekét, húzza a véghetetlen barázdákat: szomorúan nézi a kanász a jó időt, mert ekkor fogy az ő állatjainak legelője.

Kondor sertések. Greguss Jánostól

De a jó idő rendesen nem soká tart; megerednek az őszi esők, romlanak az útak, a szántás a mély talajban nehézzé válik és az eső szüntével jő a dér, melyet fagyok követnek. A hideg, kedvezőtlen idő miatt a legelők romlanak, a lábas-jószág egyik falkája a másik után beszorúl az istállóba. A gulya-akolban fölállítják az étető rácsokat, a borjúk és növendék marhák fiatalabbjai jászol mellé kötettnek. Az istállózott állatok számára aprítják a takarmányt, a gyök- és gumós növényeket; füllesztenek. Szóval megkezdődik a teleltetés nem könnyü és sok gondot okozó munkája. Kint ködök ereszkednek a nagy síkságra, szép zúzjegeczek rakódnak le, beborítják az avart, bevonják a fák gallyait; végre leesik a hó s fehér leplével elborítja a rónaságot.

Ilyen az Alföld, ilyen a magyar mezőgazdaság változatos képe. Küzd itt a mezőgazda sok mindenféle bajokkal, de meg tud velük birkózni. Láttuk, hogy van ezen országban helyenként nagy haladás, de azt sem titkoltuk el, hogy ennek szomszédjában mily elmaradottság található. A haladott vidékek örömet okoznak a szakértőnek, mert látja, hogy ezek középpontok, melyekről az okszerűség, noha sok előtte az akadály, a többi gazdaságokra is majd átterjed lassanként. Sok akadály van e terjedés útjában, de él a tudat, hogy a terjedő szakértelem és munkakedv segélyével, s a nagyobbodó szükségletektől is ösztökélve, ezen az úton a magyarországi mezőgazdák haladni fognak.

Bortermelés. Molnár Istvántól

Kiválóan kedvező éghajlata Magyarországot a világ nagyobb bortermelő országainak egyikévé s az e tekintetben első Francziaország után a harmadik helyre teszi. Szőlőterülete 427.000 hold s évi átlagos termelése közel 5 millió hektoliter.

Az ország közepén, a déli, sőt éjszakkeleti részeken is majdnem minden jobb fekvésű s a tenger színe fölött a 250 métert meg nem haladó hegyek szőlőtővel vannak beültetve; sőt a nagy alföldön is tetemes szőlőültetvények vannak hol kisebb homokbuczkákon, hol pedig egészen sík területeken. Az előbbiek hegyi szőlők, felséges, tüzes, zamatos boraikkal; az utóbbiak a kerti szőlők, fehér vagy világospiros-színű, könnyű asztali bortermésükkel.

A magyar borok királya azonban úgy a magyar bortermelők, mint a külföldi legelőkelőbb borfogyasztók egyhangú itélete szerint a tokaji, melynek párját úgy gazdag villó-savtartalma s ennek következtében gyógyító hatása, mint édessége, rendkivűli zamata tekintetében sem lehetne másutt feltalálni; bár eléggé ismeretes, hogy a francziákon kivűl egyéb külföldiek is igyekeznek az e bort adó „furmint” magyar szőlőfajt művelés alá venni, s így a tokajihoz hasonló aszút előállítani; valamint az is köztudomású tény, hogy igen sok helyen iparkodnak ezen aszúbort utánozni, de sikertelenűl. Mielőtt azonban a főbb magyar bortermő-vidékeket röviden ismertetnők, hadd bocsássunk előre a magyar bortermelés eredetére vonatkozó néhány nevezetesebb adatot.

Tokaj. Mednyánszky László bárótól

A magyarországi borászat történetének kezdete a rómaiak korában keresendő. A rómaiak a szőlőmívelést Szerémmegyében, majd a Balaton mellékén, azután pedig a tokaji Hegyalján honosították meg.

Annyi tény, hogy Aurelius Victor pannoniai másodhelytartónak Julian császárhoz intézett jelentése szerint az első szőlőt Szerémmegyében az egykori „Mons almus” nevű hegyen Probus Valerius császár ültettette 282. évben Kr. u. Innét terjedt aztán a szőlőmívelés a szomszédos Baranyába és a Balaton-mellékre; más részt Ménes, Arad vidékére, meg a Zemplénmegyében fekvő tokaji Hegyaljára.

A magyarok bejövetelükkor már sok helyen találtak szőlőmívelést. A tokaji Hegyalján élő hagyományok szerint, midőn Árpád a Bodrog mentén seregével végig vonúlt, útjokat egy helyen magas hegy zárta el. A hegyen túl lévő vidék kikémlelésére Árpád a hegytetőre Onud, Tarczal és Retel nevű vezéreit küldte föl, kik közűl Tarczal ért fel először s ez jelenté Árpádnak, hogy a hegyen túl nincs ellenség, hanem annak túlsó oldala s a szomszédos hegyek is mind szőlővel vannak beültetve. A hagyomány szerint a jól végzett kémszemle jutalmáúl s eme felette kedvező hírért a megmászott hegyet és vidéket Tarczal kapta meg s a hegy és az alatta fekvő városka innét nyerte a mai Tarczal nevét. Ugyancsak e hagyomány szerint a mai Szerencset és annak szőlőkoszorúzta vidékét (Tarczal, Mád, Tállya és Legyes-Bénye környékét) már Árpád mondta volna szerencsés helynek kitűnő boraiért.

A XI. század elején, miután István buzgólkodása folytán a keresztény vallás a nép között is terjedt, Olaszországból hittérítő papok vándoroltak be hozzánk, kik népünk között megtelepedvén, szőlőmíveléssel is foglalkoztak, meghonosítván itt a jobb olasz szőlőfajokat és a mívelés jobb és czélravezetőbb módjait. A tatárjárás a XIII. század közepén szőleinket is elpusztította, a szőlőmíveseket pedig kiölte úgy, hogy a már virágzásnak indúlt magyar szőlőmívelés ismét hanyatlásnak indúlt s a nektárt szolgáltató tokaj-hegyaljai szőlők egészen elparlagosodtak. IV. Béla király, midőn az ország helyreállításán fáradozott, kiterjeszté figyelmét a bortermelés fölújítására is. Főleg a tokaji Hegyaljára és a mai Érmellékre olasz gyarmatosokat hozatott be, kik igen ügyes és szorgalmas szőlőmíveseknek bizonyúltak. Ezen olasz családok egy részt Zemplénmegyében, Sárospatakon, Olasziban és Olasz-Liszkán; más részt az Érmelléken Biharmegyében és Nagy-Várad vidékén telepedtek meg s a szőlőmívelésre kedvező dombokat és hegyoldalokat az Olaszországból hozott szőlőfajokkal mind beültették, mint ezt Szirmaynál olvashatjuk. Hogy ezen olaszok a volt velenczei királyságból telepíttettek ide, ezt bizonyítja Béla királynak 1252-ben bizonyos „Cyprian de Sarus” nevű grófhoz intézett irata, melyben a florenczi származású grófnak meghagyja, hogy Olaszi és Patak községekben jelölje ki azon határokat, melyek közé az olasz gyarmatosok telpíttessenek. Hogy a tokaji Hegyalján a második bortermelési korszakot az olaszok kezdték meg, kitűnik III. András királynak egy ide vágó okiratából is, a melyben ezen olasz gyarmatosok „királyi vinczellérek”-nek (vinitores regii) neveztetnek. De bizonyítják ezt azon szőlőfajok nevei is, melyek ezen első magyar bortermő vidéken el vannak terjedve s melyeknek olasz származása kétségbe vonhatatlan. Így pl. a furmint (vagy zempléni kiejtéssel „formint”) a „Formiani”-ból, a rumonya a „Romagna”-ból, a bakator a „bacca doros”-ból származhatott.

A Balaton-melléki borászat alapja szintén a római korszakba nyúlik vissza, miről kiásott érmek, szőlőfürtökkel díszített koporsók és mérföldmutatók eléggé tanúskodnak. Virágzó bortermelése volt e vidéknek az Árpád-kori királyok alatt, midőn az azon vidéken volt hét Káll község (közűlök három, ú. m. Köveskáll, Szent-Békáll és Mindszent-Káll, maig is megvan) minden adótól fölmentetett ugyan, de a királyi asztalra ők voltak kötelesek bort szolgáltatni.

Az Eger-Visonta vidéki borászat eredete már kevésbé ismeretes, de 1271-ből V. István királyról tudjuk, hogy a hevesmegyei bordézsmát az egri püspökségnek adományozta, s hogy ezen adomány nem csekély volt, kitűnik onnét, hogy már Nagy Lajos király alatt az egri püspöknek 10.000 darab aranyat jövedelmezett. 1350 körűl fordúl elő a régibb iratokban a budai, kőszegi és soproni borok fölemlítése. Hogy a síkföldi borok sem megvetendő minőségűek voltak, ezt mutatja Nagy Lajos királynak azon intézkedése, melyeknél fogva a szabadszállási borokat kitűnőknek találván, azokat saját asztalára rendelte.

A Hunyadiak alatt a magyar borászat egyik legfényesebb korát élte. Mátyás király a szőlőmívelést nem kis mértékben emelte s az udvarában összegyűjtött külföldiek a magyar bor kitűnőségének mind megannyi hírvivői lettek. Igen nagy figyelmet fordított a borászat ügyére Mária Terézia is. A nagy királyné Burgundból hozatott nemes szőlőfajokat, s 1770-ben az aszúbort a dézsma alól teljesen fölmentette.

A tokaji bort legtöbben egyáltalában édesnek vélik, holott az édes aszú csak nagyon kis részét teszi azon termésátlagnak, mely a tokaji Hegyalján terem. Ugyanis a 7.200 katasztrális holdnyi területű Hegyalján termelni szokott 157.000 hektoliternyi bortermelésből jó években az aszú alig tesz többet 350–400 hektoliternél; rosszabb időjárású években pedig aszú egyáltalában nincs is. A tokaji Hegyalján, a kevés aszút nem tekintve, leginkább erős és zamatos szamorodni és „közönséges” bor szokott készíttetni. Itt-ott némely előkelőbb és nagyobb birtokosnál az aszúból előzőleg szörpsűrűségű „essentiát” is készítenek, de csakis igen kis mennyiségben.

A tokaji Hegyalja Zemplénmegye déli részében az éjszaki szélesség 48° 7` és 48° 25` foka között fekszik s egyik déli nyúlványát képezi azon trachytból alakúlt vulkáni hegyláncznak, mely Eperjestől Tokajig nyúlik s a Tiszánál Tokaj mellett éri el déli végfokát. Területe 5 ˜ mérföld ugyan, de ennek csak 1/6 része van szőlőtőkével beültetve.

E bortermő vidéknek lakossága maga jelölte ki azon községeket, amelyeket kitűnő bortermelésük folytán vidékébe fölvenni érdemesnek talált, a mire pedig sokan pályáztak, minthogy az e bortermő vidékbe befogadott községek már a régibb időkben is, főleg pedig e század elején különböző s az aszú bortermeléshez kötött szabadalmakban részesíttettek. Fölvétettek pedig egy országgyűlési küldöttség által a borvidékbe: Tokaj, Tarczal, Mád, Tolcsva, Tállya, Sáros-Patak és Sátoralja-Ujhely városok; továbbá Szántó, Golop, Ráska, Zombor, Bodrog-Keresztúr, Kisfalud, Szeghi-Longh, Erdő-Bénye, Olasz-Liszka, Vámos-Ujfalu, Erdő-Horváthi, Zsadány, Bodrog-Olaszi, Ardó, Károlyfalva és Kis-Toronya községek.

Hogy e községek közűl melyik termeszti a legjobb bort, még ma sincs eldöntve, s mihelyt tokaji, mádi, tállyai és tolcsvai bortermelő kerűl össze s e kérdés vettetik föl, azonnal heves vita támad közöttük az elsőség miatt. Bármint vélekedjenek és versengjenek is egymással e tekintetben az egyes községi termelők, a vita nem könnyen dönthető el még szakértők által sem, mert megvan a tokaji aszúnak a maga viszonylagos legnagyobb édessége, a mádinak és tállyainak fínom zamatja és kedves utóize, a tolcsvainak kellemes lágysága, szóval mindeniknek megvan a maga különleges és nagy becsű tulajdonsága s ép ezért az elsőségért való versenygés továbbra is meddő fog maradni.

Magok a hegyek, melyek a becses bort szolgáltatják többnyire meredekek s a rajtuk levő szőlőkben a nyári záporok sok kárt tesznek a talaj lehordása által. A talaj részben trachyt-törmelék, alúl részben tömött nyirok és lősz, felűl több helyen tisztán trachyt-kőpor, miért is a tenyészet itt sohasem buja és a termés ritkán nevezhető bőnek. A hegyek egyes dűlői is úgy a fekvés, valamint a talaj minősége szerint is igen sokféle elnevezéssel és osztályozással bírnak. Így pl. Tokaj határában az első fekvésű dűlő a Szarvasszőlőt is magában foglaló Mézes-Mál, mely Tarczal városától Tokajig terjed; másodfekvésű a Tapasztó, a Kis-Mézesmál a Kunhegy, a Gyöpös, stb., és van aztán akárhány harmadrendű fekvésű dűlő is; az efféle beosztás a fölemlített községek határának mindegyikében föltalálható.

A szőlőfajok közt első helyen áll a furmint, mely a hosszas mívelés folytán számos fajtával s azon jó tulajdonsággal bír, hogy erős vastag héjánál fogva az aszásra, töppedésre igen hajlandó. A furminton kivűl igen el van terjedve a fehér szőlő meg a hárslevelű, és egyes birtokosoknál a sárga muskatály; ez utóbbi adja a legfölségesebb muskatály-aszút, mely minden borok királyának tartatik.

Tokaji szüret. Vágó Páltól

Rendes sorok a szőlőkben nem mindenütt találhatók; a tőkék alacsony fejre s azon rövid csapokra metszetnek. Minthogy a furmint keveset terem, minden 3–5 év alatt újra döntetik, hogy így gazdagabb gyökérzetre tehessen szert és más részt jobban is teremjen.

Hogy a szőlőszemek megtöppedjenek s aszú nyeressék, erre okvetetlenűl szükséges, hogy már július végén a bogyók átlátszók kezdjenek lenni és szeptemberre megérjenek. Ekkor pár napi esőre van szükség, hogy a furmintbogyók fölrepedhessenek, mire a víz egy része kifolyván, a repedés beheged s a bogyók elkezdenek napos idő mellett ránczosodni és mindinkább sötétebb színt nyernek, mire október végére vagy november elejére a fürt felső részén a bogyók már teljesen összetöpörödvén, a szüret kezdetét veheti. Miután tapasztalák, hogy szép időben annál több bogyó töpped össze, mennél későbben tartatik a szüret: ez okból a szüretet szép időjárás mellett néha november végéig is elhalasztják, többször megesett már, hogy a szüretelők fazékban parázstűz mellett melengették kezeiket, más részt a fürtökről kis seprőkkel seperték le a havat s úgy szedték össze a termést szüretelő edényeikbe. A szüret mindig vendégfogadókká változtatja a hegyen levő borházakat, melyekben a tokaji bor tüze és a házi gazda vendégszeretete ugyancsak versenyeznek egymással. A szüret végeztével a szüretelő nép fölékesített szüreti-fa elővitele és a dal mellett vonúl be a községbe a szőlőtulajdonos házához, hol aztán jó vacsora és bor mellett élvezi a munkás nép egész évi fáradságának jutalmát.

Midőn a hegyen a szüret bevégződött, a borházban csak akkor kezdődik a legfontosabb munka, a fürtök földolgozása. Ha kedvező évjárat volt s a fürtök meglehetős bőven tartalmaznak töppedt bogyókat: ez esetben szüreteléskor külön kis edényekbe gyűjtik össze a levágott fürtökről a töppedt szemeket. Az így összegyűjtött aszúszemeket kisebb magas kádakba töltik, melyek alúl kifúratnak s csappal láttatnak el, hogy így az aszúból a saját nyomása alatt a kiszivárgó lé a kád alá helyezett kisebb edénybe folyhassék le. Ez a folyadék a tokaji essentia, mely czukorban annyira gazdag, hogy egész szörp-sűrűséggel bírván, csak több év lefolyása alatt képes élvezhető borrá erjedni s ekkor aztán úgy édességben, mint zamatban oly tökéletes, hogy, mint az italok legnemesbike, az ízlelőt teljesen meghódítja s az üdülő beteget egészen meggyógyítja. Ezenkivűl az essentia villósav-tartalomban is oly gazdag, hogy gyógyító hatása miatt, a már tett tapasztalatok nyomán, a külföld legjelesebb orvosai is a legnagyobb elismeréssel ajánlják.

A tulajdonképeni édes aszúbort a kádban maradt aszú és a nem töppedt közönséges szőlő mustjának összekeverése útján készítik, és pedig lehet készíteni vékonyabb és vastagabb aszút a szerint, a mint egy-egy hordó közönséges musthoz kevesebb, vagy több töppedt aszút kevernek. Az aszúszemek mértéke a tokaji Hegyalján a „putton”, mely mintegy 13 liter tartalmú. A mustot és a kész bort gönczi hordókban mérik, melyek átlag 116–135 liter tartalmúak. Ha már most egy gönczi hordóhoz egy putton péppé széttaposott aszúszőlő adatik, akkor az aszúbor kevésbbé édes, tehát vékonyabb; ellenben ha 4–5 putton aszúpépet adnak egy gönczi hordó musthoz, akkor az aszú sötétebb színű, vastagabb és édesebb. A tokaji borok ezen jelzése tehát: 1, 2, 3, 4, 5 puttonos aszú, az egy gönczi hordó musthoz vett aszúpép puttonszámát jelöli. A külön szedett töppedt szemet tehát a gyűjtőkád tartalmához mérik ki s egy másik kisebb kádban apró részletekben teljesen péppé tapossák. Az összetaposott pépre most a kiszámított mennyiségű mustot reá öntik s a keveréket melegebb időben 12, hidegebben 48 óráig együtt hagyják, s napközben többször fölkavarják. Végre a színmustot átszűrik és sűrűbb törkölyös zsákokban kitapossák. Az átszűrt és áttaposott lé összekevertetvén, gönczi hordókba szűretik és meglehetős hideg, sziklába vágott, keskeny bejáratú pinczékbe kerűl, hol pár év alatt kifejlődik.

Mustszűrés Tarczalon. Vágó Páltól

Olyan években, midőn nem fejlődött annyi töppedt szem, hogy azokat külön szedni és földolgozni érdemes lenne, nem készítenek aszút, hanem csak szamorodnit, mely szláv eredetű szó természetest, magától termőt vagy nem mesterkéltet jelent. Ilyenkor a részben aszús fürtöket zsákba töltik és kádban kinyomják; a kinyomott lé mindjárt a gönczi hordóba kerűl, a zsákból kikerűlt törköly pedig kádba fordíttatván, lábbal erősen megtapostatik; erre a must ismét visszatöltetvén, az első erjedésig a lével együtt hagyatik s időközben többször felkavartatik. Végűl a lé a zsákokon át tapostatván, hordóba kerűl, a törkölyt pedig erős gerendákból készűlt ú. n. „bálványsajtókon” kisajtólják. A szamorodni nem édes, de mindemellett elég sima és kiválóan erős, zamatos bor, mely Oroszországban és különösen az orosz lengyelországi részekben nagy kedveltségnek örvend. Az oly közönséges szőlőből, melyhez aszúpép nem kerűl s melyről a töppedt szemeket szüreteléskor leszedték, készűl a közönséges bor, mely mindamellett elég erős s a vizezést épen nem tűri.

Az ország második bortermő vidéke úgy a termés mennyiségére, mint minőségére nézve is a Balaton melléke, mely az ország legnagyobb s kies vidékekkel környezett tavát koszorúként övezi körűl. A Balaton éjszaki oldalán a mészkő- és dolomit-hegygerinczek körűl több kiégett és csonka kúpalakú bazalt-vulkán vonja magára figyelmünket; ezek lejtői adják a legtüzesebb és legzamatosabb bort. Így pl. Badacsony, Szent-György, Somlyó olyan tüzes borokat adnak, melyek 14–16% szesztartalmukkal méltán kelhetnek versenyre a nehezebb spanyol és portugalli borokkal is. A somlyói bor ezenkivűl sajátságos s utánozhatatlanúl kellemes és nagyra becsűlt bazaltízzel is bír, mely az ú. n. „Stein-Wein”-oknál fínomságra sokkal magasabban áll. Ezen bor különben már arról is híres, hogy nem a fejet, hanem a lábakat ingatja meg, de csak rövid időre s minden káros következmény nélkűl. Az említett hegyeken kivűl igen jeles bort adnak még Csobáncz, Szigliget, meg a köveskálli, szentbékálli, mindszentkálli, kis-eörsi, ábrahámi, fülöpi és hajagosi hegyek is. A talaj itt a kúpidomú bazalt hegyek oldalain meszes agyag, egyéb hegyeken márga. A főbb szőlőfajok a furmint, a sárfehér és a fehér szőlő, melyhez még Somlyón a juhfarkú járúl. A mívelés itt is alacsony fej vagy rövid vagy hosszabb csapokkal, tehát a tokaji míveléstől nem igen eltérő. A szüret október második felébe esik, főleg a jelesebb hegyeken. A szüretelők a szőlőt kétfülű cseberbe gyűjtik, s ott egy csomaszoló fával félig-meddig összetörik. Ha a cseber megtelt, két ember viszi a borházba, hol zsákban áttiportatván, a must a hordóba, a törköly a sajtóba kerűl.

Dolomit-sziklába vájt pincze Budafokon. Feszty Árpádtól

Az ország keleti részén a Királyhágón innen és részben túl fekszik Magyarország harmadik, jeles fehér-bortermő vidéke, az Érmellék, mely az erdélyi havasok nyugati nyúlványain terűl el. Talaja homokos agyag s némely helyen köves. Szőlőfajai a híres piros bakator, meg az erdei. E kettő adja a híres érmellékit, mely kellemes savanytartalmával, csekély és igen kellemes fanyar utóízével, sajátságos faji zamatjával úgy az országban, mint külföldön is igen sok fogyasztót és kedvelőt hódított magának. A szőlőtő mívelése részben itt is, valamint a Királyhágón túl és Arad vidékén az úgy nevezett karikás módon történik, mely mellett a tőke sokat terem s rothadásnak, besárosodásnak nincsen kitéve. A szüretelésnél szintén használják a csebret, s a bort részben taposva, részben azonban, főleg nagyobb birtokosoknál, szőlőmalmok segélyével nyerik a szőlőből. A Királyhágón túl, tekintettel az itteni magasabb fekvésre, hűvösebb és légköri csapadékokban gazdagabb égaljra a szőlőtő majdnem kivétel nélkűl karikára műveltetik. Legjobb borai a Küküllő és Maros mentén teremnek. Főbüszkesége és különlegessége azonban a Gyula-Fehérvár mellett termő rózsamáli, a zamatos és a johannesbergivel versenyző csombordi, a tófalvi rizling, a „Chablis” kedvességével biró czelnai és igeni Sauvignon- és Semillon-bor, végűl a médoci borokkal tökéletesen egy rangban álló gyéresi és gombási Cabernet-Merlot-féle vörösbor.

E négy fő fehér-bortermelő vidéken kivűl fölemlítendő még a Fertő melléke, meg Neszmély és Esztergom vidéke. Az előbbin ugyancsak a furmint, továbbá a rakszőlő és muskatály míveltetik leginkább, s kellemes savanykásízű asztali bort szolgáltat, melynek Sopron a fő kereskedelmi gyűjtőhelye. Ezenkivűl Ruszt jobb években vékonyabb aszúbort is termel, bár az utóbbi években ennek fentartására kevés figyelmet látszik fordítani. Neszmély és Esztergom vidékén az alacsony tőkefej-mívelés mellett leginkább a fínom illatú és középerősségű bort szolgáltató sárfehér és vörös dinka, továbbá a mézes fehér és a hosszúnyelű szőlőfajok vannak elterjedve.

Vörös bortermő-vidék is igen számos van a magyar királyságban, s azt lehet mondani, hogy általánosságban a vörös bort mindenütt a Skutariból származó fekete kadarka szőlőből szűrik, mely a legtöbb bortermő-vidéken alacsony fejre, Ménes-Arad vidékén ellenben karikára míveltetik. Itt-ott tettek nagyobb bortermelők kisérletet a burgundi, médoci és oporto szőlőfajok mívelésével is és főleg az erdélyi részekben, igen jó sikerrel.

A vörös bort adó vidékek között első helyen áll Ménes és Arad vidéke, hol némely években a kiválóan agyagos talajban a kadarka annyira túlérik, hogy vörös aszúbor is készíthető belőle. Egyébként is a ménesi vörösbor, még ha nem édes is, mindig első vörös bora Magyarországnak úgy alkotórészeinek kellemes harmóniája, mint szép sötét színe és kellemes zamatja miatt.

Az egri és a visontai bortermő-vidék szintén köves agyagos talajon a kadarka, valamint a purcsin szőlőfajokból nyeri tüzes és nagy tannintartalma daczára is sima vörös borát, mely jó években sötétvörös színe és tüzessége miatt neveztetik bikavérnek. Jó években Egerben, Visontán és Gyöngyösön szűrnek vékonyabb vörös aszút is. A visontai bor az egrinél egyáltalában könnyebb, s ezért főleg a németek igen kedvelik.

A villányi és a szegszárdi vörös borok nagyrészben kadarkából és csókaszőlőből készűlnek, melyekhez Villányban még az oporto járúl. A talaj itt is agyagos, sőt nem ritkán vastartalomban gazdag vörös agyag; a mívelésmód alacsony tőkefej. A szüretkor leszedett és összecsomoszolt szőlőt nagy és igen magas, 200–300 akós kádakban erjesztik úgy, hogy a nagy, törkölyös musttömeg átmelegedvén, erjedését is kénytelen megszűntetni s így az újbor egész tavaszig is édesen marad. A villányi bor egyáltalán mindig fanyarabb szokott lenni a szegszárdinál. A legerősebb és legédesebb vörös bor a horvát-szlavon királyságban fekvő Szerémmegyében, Karlóczánésvidékén terem, hol a kadarka rövid mívelés mellett aszúszemeket is ad; miért is a karlóczai vörös aszú és ürmös igen híres és meglehetősen drága.

A fölsorolt kiválóan fehér és kiválóan vörös bort termelő vidékeken kivűl igen sok vidék van még, a hol úgy a fehér, mint a vörös bor termelésével is foglalkoznak. Ilyen pl. Pécs vidéke, hol a csomorika szőlőből nyert, sajátságos zamatú fehér bor csak oly nevezetes, mint az ugyanott termelt vörös bor; a budai bortermő-vidék, mely főleg könnyű s elég tannin-tartalmú vörös borai miatt érdemel említést, s a melyek közűl a sashegyi már is az egész kontinensen ismeretes. Jeles és erős fehér borok teremnek Moór vidékén Fehérmegyében, Pencz vidékén Nógrádmegyében, Versecz és Fehértemplom vidékén Krassómegyében. Igen kellemes és könnyű fehér asztali bort termel Magyarád Aradmegyében, Szerednye és Ungvár Ungmegyében. De föl sorolhatni-e mind azokat a vidékeket, hol Magyarországban jó bor terem? Hiszen ha meggondoljuk, hogy a magyar birodalomban a hivatalosan megállapított 41 bortermő-vidék mindegyike hány bortermesztő községet foglal magában: könnyen beláthatjuk, hogy csak a jobb bortermő-helységek puszta fölemlítése is több ívet foglalna el.

A magyar borkereskedés középpontja Budapest; de az itt összegyűjtött borok főraktára tulajdonképen a fővárostól csak kilencz kilométerre fekvő Budafok, mely község dolomit szikláiba puszta csákányozással óriás hosszú és tágas pinczéket vágnak. E pinczék közűl akárhány van, mely 400–800 méternyi hosszú s 3–6 oly kényelmes bejárattal bír, hogy a terhes szekerek minden nehézség nélkűl járnak rajtuk ki s be rakományaikkal. Így a borszállítmányokat egyenesen a pinczékből hordhatják ott a község területén levő négy vasúti s három hajóállomásra. Valóságos magyar Bercyje ez Budapestnek és Magyarországnak.

Ezen fő borkereskedési helyen kivűl minden nagyobb bortermő-vidéknek van egy-egy főpiacza. Így pl. az ország nyugati részében van Sopron; délen Versecz, Pécs, Arad; éjszakkeleten Kassa. Az utóbbi város a főgyűjtőhelye a tokaj-hegyaljai boroknak.

A mi a csemegeszőlő termelését illeti, egy-két vidék már e tekintetben is elismerésre méltó ipart fejtett ki. Így pl. a fővároson felűl s a Duna bal partján fekvő Nagy-Maros vidéke évenkint több százezer kilogramm asztali szőlőt szállít Németországba, főleg pedig Berlin, Boroszló és Stettin városokba; ezenkivűl Kecskemétről, Pécsről, Miskolczról, Beregszászból, Aradról és Sátoralja-Ujhelyből szintén több száz métermázsa szőlőt visznek ki mint gyümölcsöt. Habár e tekintetben a fajok eddigelé nem igen választattak meg s leginkább a „mézes fehér” s „oporto” vitetik ki, mindazonáltal több helyen már a Chasselas, a fínomabb muskatály és az igen korai Madelaine-féle fajok termelését is megkezdték, minek következtében kellő erély és kitartás mellett csakhamar el fog jönni az az idő, midőn a magyar szőlőbirtokos finom asztali szőlőfajokkal elég korán lesz képes úgy a belföldi, mint a külföldi piaczokon megjelenni és ott megillető helyét elfoglalni.

A jelesebb csemegeszőlőfajok terjesztését úgy, mint a helyesebb bortermelést és okszerű pinczekezelést nagy mértékben vannak hivatva terjesztetni az állam által fenntartott borászati iskolák, melyek legrégebbike a budai Gellért-hegyen már 28 év óta működik; a többi 5 ilyennemű iskola pedig Tarczalon (Tokaj mellett), Ménesen (Arad mellett), Diószegen (az Érmelléken), Nagy-Enyeden (az erdélyi országrész közepén) és végül Pozsonyban terjeszti az okszerű szőlőmívelés és borkészítés elveit.

Kertészet. Molnár Istvántól és Törs Kálmántól

A „mezei gazdaság költészete”, mint báró Prónay Gábor e tárgyról szóló akadémiai értekezésében a kertészetet nevezi, honunkban is a lakások állandósításával vette kezdetét, melyek közelében itt is azonnal kertek keletkeztek. A rómaiak művelődés-terjesztő hatása ez irányban is érvényesűlt s Septimius Serverus említtetik olyannak, mint a ki pannoniai proconsul korában a kertészetnek nagyobb lendűletet adott. A kertészet körébe beletartozott az oly növények mívelése is, melyeket gyógyerejök tett becsesekké. Ilyenűl Plinius Pannoniára nézve a saliunca-t (nárdis fűvet, Narde) említi különös dicsérettel. Természetes, hogy a kertészettel a gyümölcsfatermelés szintén lépést tartott s az Antoninusok óta felső Pannoniában 26, az alsóban 25 tekintélyesebb város épűlt, hol a kiirtott erdők és lecsapolt mocsarak helyén gyümölcstermeléssel is foglalkoztak. S ha Galienus császár a IV. században nem talált szebb és míveltebb tartományrészt, melyet nejéről nevezzen el: föltehetjük, hogy „Pannonia Valeria” kertmívelés tekintetében is előkelő helyen állott.

Az alcsuthi díszkertből: A tó partja. Klotild főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

A népek vándorlása természetesen pusztasággá taposta a kerteket is, a gazdaság e fejlettebb ágának azonban nem törűlte el minden nyomait. Hazánk azon részében, mely az avarok leveretése után a frank birodalomhoz csatoltatott, Nagy Károly híres capitularéjának („de villis”) szintén oltalma alá tartozott, s legalább a királyi biztosok székhelyei, melyeken a gazdaság intézője és a többi gazdasági tiszt lakott (Wenzel szerint Nyerges-Újfalu és Zircz) s a hozzájok kapcsolt majorsági épületekkel, „curtes”-nek, udvaroknak neveztettek, épen e capitulare rendelkezése folytán üzemükhöz számították a szőlők és kertek mívelését is. Nem nehéz kimutatni, hogy a bevándorló őseink az országnak ezt a részét sokkal fejlettebb gazdasági míveltség állapotában találták, mint egyéb részeit.

A mint a honfoglaló magyarok lassankint állandó lakhelyhez szoktak s a kellemes otthon életszükségletükké vált, természetes, hogy ennek tényezői közűl a kert sem hiányozhatott. Útmutatóik ez irányban leginkább a szerzetesek voltak. A benedekrendieknek szerzetszabályzatuk a kézi munkát különös kötelességökké tette s ezt a rendelkezést a premontreiek és cisterciták, valamint a johanniták is követték. Szent-Benedek említett szabályzata szerint a monostornak úgy kellett épülni, hogy a mi a szerzet számára szükséges, ezek közt névszerint a kert is, mind egy helyütt, tehát annak falai közt együtt legyen, „ut non necessitas vagandi foras”. Ennél fogva minden itt keletkezett kolostornak, nemcsak túl a Dunán – a hol a szentmártoni apátság kertjét, a „hortus Pannoniensis”-t külön is említve találjuk, – hanem a Tisza mentén, a hegyvidékeken s az Alföldön is házi kertje volt s a voltaképi kertészkedésnek hazánkban első ápolói és terjesztői gyanánt méltán ismerik el a szerzetrendeket.

Kertekről azonban egyebütt, így a király várainál, s magánosok, sőt kisbirtokosok lakhelyeinél is találunk említést az Árpád-házi első királyok korából. IV. Béla egy 1256-ban kelt adománylevelével a Hontmegyében fekvő Zud (mai Szúd) községet a zólyomi királyi kerteket gondozó nyolcz felügyelőnek – custodes horti nostri de Zolyom – ajándékozza. Egyébiránt a „pomarium” meg a „hortus” számtalan magánbirtokviszonyokra vonatkozó okmányban előfordúl.

Különben dr. Wenzel Gusztáv „Magyarország mezőgazdaságának története” czímű művében már az Árpád-házi királyok idejére nézve is különbséget tesz a házi, a gyümölcsös kertek s a díszkertek között, kimutatván, hogy hazánkban a kerteknek mind e három neme mívelésben részesűlt. A díszkertekről az okmányokban még ez időből kevés van. De a konyhakertekről már biztos tudósításaink is akadnak. Nagyobb terjedelmű kerteknek példáit a komlókertekben – horti cumulorum – találjuk; kisebbek pedig még a parasztházaknál is találkoztak s azokban párhagymát, vöröshagymát és fokhagymát, mákot, paprikát, méhlegelőnek való és gyógyerővel biró más hasznos növényeket, továbbá hüvelyes veteményeket, zöldséget, lent, kendert, s egyebeket termesztettek.

A gyümölcsös – frutectum, pomarium, hortus fructifer – már ez időben is nagy szerepet játszott s gyümölcsfákat a szőlőkben is termesztettek. A gyümölcsfák közűl első helyen említendő a diófa, mely mint a magyarok „nemzeti fája”, nagy elterjedésnek örvendett s a kerteken és udvarokon kivűl egész erdőszámra is – silva nucum – termesztetett. Az alma-, körte-, cseresznye-, meggy-, szilva-, berkenye-, a „frutex salicis”, gesztenye-, somfa, a „fructus berocum” (talán baraczk), a szederfák stb. már ez időbeli okmányokban szerepelnek s hogy a jeles gyümölcsöt méltányolni tudták s a gyümölcstermelés már a XIII. században bizonyos virágzásban állt, mutatják a „pomarium valde bonum”, „arbores fructiferae optimae” s hasonló kifejezések s hogy a gyümölcs már korábban is oly szerepet játszott, hogy kereskedés tárgya lehetett, arról az 1198-ról fönmaradt „esztergomi vámtarifa” tanúskodik, melyben a többi kereskedelmi czikkek között a gyümölcs is fölemlíttetik.

Az alcsuthi díszkertből: Lugasok és virágágyak. Klotild főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Hazánk a XIV. század óta az európai országok közt a legtermékenyebbek s mezőgazdaságilag legnevezetesebbek egyikének hírébe jutott. Egyes, eddig inkább csak a kertekben termelt növények, mint a len, kender, káposztaneműek stb. kiszorúltak a mezőre; a házi kertészet voltaképi tárgyai főleg a hüvelyes vetemények (legumen), répák, retkek, a sáfrány; továbbá orvosi czélokra szolgáló növények, s a már a csemegezöldséghez tartozó fajok maradtak.

A renaissance a díszkertek iránti hajlamot is általánosabbá tette s közvetetlenűl terjedvén át Olaszországból hazánkba, a királyaink és főuraink székvárainál támadt díszkertek is kiválóan olasz izlésűek lettek. Szorosabb értelemben vett díszkertészetre tehát az Anjouk idejében találunk először.

Első helyen említendő a visegrádi királyi vár díszkertje, melyet Róbert Károly valódi királyi fénynyel rendezett be. Az itt ápolt virágokból készítteté Erzsébet királyné azt a világhírű illatos vizet, mely még napjainkban is „aqua reginae Hungariae”, „l’eau de la reine de Hongrie” név alatt ismeretes. Nagy híre volt e kertnek még Zsigmond korában is; Mátyás azonban még nagyobb hírre emelte, midőn nemcsak nagyszerűen szépítteté, hanem különféle építmények által csodás művek és természeti jelenetek színhelyévé is tevé. Oláh Miklós érsek, ki a Salamon tornya irányában elvonúló e kertet mint szemtanú irja le, nem győz elég elragadtatással szólni annak virágairól, szőlőiről, gyümölcsfáiról, hársainak lombos árnyékáról és illatáról, növényházairól, függő kerteiről, az ezekhez vezető 7–10 rőf széles és 40 lépésnyi magas márvány lépcsőről, vörösmárványból faragott s a muzsák szobraival díszített kútjairól (fons Musarum), melyekből rendesen kristály forrásvíz, ünnepi alkalmakkor azonban fölváltva vörös és fejér bor fakadt s melyek fölött Cupido szobra állt, stb.

A visegrádi kerteknél alig voltak kevésbé nagyszerűek és pompásak a budai királyi várpalotához tartozó kertek, melyeket szintén Mátyás alapított. Bonfinius leirása szerint a vár körűli fák egész labyrinthust képeztek. Pazar fénynyel kiállított kalitkák álltak köztök, s azokban ritka bel- és külföldi madarak tanyáztak. E madárházak oly nagy terjedelmű vassodrony-szövedékek voltak, hogy alattuk egész bokrok, gyümölcsfák, sőt egész ligetek is elfértek. E kert a mai Krisztina-város helyén feküdt s híres volt szép sétaútjairól, gyönyörű fasorairól, szökőkútjairól, halastavairól, mesterséges barlangjairól s ama kor ízlésének megfelelő kerti építményeiről. Mátyás királynak azonfelűl a pesti részen is volt egy másik díszkertje, melyben nyugvó idejét szokta volt tölteni. E kert a ferencziek telke mögötti részt foglalta el s a Hatvani-utczától déli irányban terűlt a Reáltanoda-útczáig, mely csak a főváros egyesítésekor nyerte e nevet s egész addig, minden valószinűség szerint Mátyás e helyen terűlő kertje emlékére, Zöldkert-utcza nevet viselt. A kert helyén talált szobortöredékek, föliratos táblák és emlékkövek maradványai ma is megtalálhatók a ferencziek épületének a falában.

A visegrádi és budai díszkerteken kivűl a király egyéb várai és mulatóhelyei körűl is nevezetes kertek voltak, melyek között leginkább kivált a tatai és a diósgyőri.

A főpapok és a főurak a királyok példáját követve, nemcsak rendes székhelyeiken tartottak díszkerteket, hanem mikor Budára, a király szék- és udvarhelyére kezdtek telepedni, ott is fényes lakokat tartottak, hol hasonló fényű kertek díszelegtek.

A gyümölcstermesztés e korszakban valóságos iparággá fejlődött. Nagy számú gyümölcsösök boríták az ország minden részeit. Nemcsak a nagy uraknak, de a közép- és kisbirtokosoknak, sőt a jobbágyságnak is voltak gyümölcsösei és pedig nem csupán házi kertekben, hanem a falun kivűl a külső telkeken is. Különösen a Csalló-köz gyümölcstermelése állt kiváló hírben, s a Duna e legnagyobb szigetét „arany kertnek”, „gyümölcsös paradicsomnak” keresztelte a régi példaszó; míg egy régi krónikás az egész országról szólva mindenféle legjobb fajtájú gyümölcsök mérhetetlen sokaságáról – frugum et omnis generis optimorum fructuum infinita copiaról – beszél. Alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, kajszi és őszi baraczkok mellett erdőszerű nagy csoportokban álltak dió- és gesztenyefák, melyekhez a gyümölcstermő bokrok számos neme járúlt. Raznan Péter Mátyás koráról szólva, Erdély gyümölcstermelését említi különös dicsérettel, kiemelvén a legkitűnőbb fajták között a damascéna szilvákat, s az almák, cseresznyék és körték rendkivűli nagyságát.

Hogy a kertészkedés s vele a díszkertészet a XVI. századtól kezdve még az után is sok ideig virágzásban állott, arról az egyes várakra, főúri kastélyokra vonatkozó följegyzésekben számos bizonyítékot találunk. Thurzó György nádor bicskei kertjeinek, a Pálffy grófok vöröskővári díszkertjeinek és orangériájának országos híre volt. Pozsony, Sopron, Selmecz stb. városok kertjei szintén gondosan és nagy szakértelemmel ápolt kertek gyanánt említtetnek. Verancsics Antal, majd meg Lippay György esztergomi érsekprimások pozsonyi kertjének híre pedig napjainkig is fönmaradt abban az irodalmi és nyelvészeti tekintetben is fölötte érdekes három kötetre menő munkában, melyet „Jezsuiták rendjén” való P. Lippay János irt, s melynek a virágok ápolásáról szóló első kötete Nagy-Szombatban, a veteményes kertről szóló második kötete Bécsben 1664-ben, a gyümölcsfa-termesztést tárgyaló harmadik kötete szintén Bécsben 1667-ben látott napvilágot s az első ily tárgyú munkának tartatik, mely magyar nyelven jelent meg. De ebben az érdemes szerző már keservesen panaszkodik az ország s benne a kertek ama siralmas pusztúlásáról, melyet a török hódítás hazánk kétharmadrészében okozott.

A törököktől megkimélt vidékeken a gyümölcstermelés is megmaradt még egy ideig azon a magaslatán, melyre a XV. században fölemelkedett. A dunántúli egyes megyékben oly kitűnő gyümölcs termett, mely jóságra fölülmúlta az ausztriait, miért is nagy kereslete volt az oszták városok piaczain. Nyitra és Bars megyék prunellái (Brunner Zwetscken), s különösen Német-Próna híres aszalt szilvája pedig már távolibb piaczokra is megtalálták az útat. A XVII. században, mint már Lippay is panaszolja, a szomszéd országokénál még a XVI-ikban fejlettebb gyümölcsészetünk is sokat vesztett korábbi jelentőségéből, a XVIII. század óta azonban a népesebb vidékeken, pl. Sopron vidékén, a bányavárosok körűl s az egész Tiszaháton újabb lendületet vett. B. Prónay Gábor fölemlíti, hogy „a jelenleg külföldieknek ismert nemes, jeles fajok közűl nem egy épen hazánkból vette eredetét; miután sok gyümölcsfajaink a szentföldről visszatérő vitéz-zarándokok által hazánkba hozatván, először itt honosúltak meg s innen terjedtek el egész Európában”. Czukor János hírneves pomologusunk, ki egész életét annak szentelte, hogy az ősmagyar gyümölcsöket összeszedje, már e század elején, mikor még vajmi kevesen foglalkoztak nálunk e szakmával irodalmilag, úgy találta, hogy van 76 alma, 61 körte, 21 szilva és 12 cseresznye őshazai fajtánk.

Az ú. n. csendes évek korszaka után, mely alatt a pangás és hanyatlás a kertmívelés terén is sajnálattal volt tapasztalható, különösen József nádor volt az, kinek áldásos munkássága és példája ezen a téren is elevenítőleg hatott. A Margitszigeten s különösen az alcsúthi puszta halmokon telepített kertjei már e század közepén fölkeltették a kedvet a kertészet minden ágának meghonosítása iránt. A főurak egymásután állították föl kastélyaik körűl a díszkerteket, a melyben a franczia barokk-ízlés csak kivételesen s csak részleg talált alkalmazást, míg a természet-utánzó angol modor, mint a magyar műizlésnek inkább megfelelő, majdnem mindenütt érvényesűlt.

Kezdtek egyes vidékek úgy a felföldön, mint a Duna és Tisza közti homoksíkon óriási gyümölcsösöket telepíteni; Budapest főváros több teret ültetett be díszfákkal, cserjékkel és virágokkal; e példát követték a vidéki nagyobb városok is. Egyes jobb és alkalmas talajú helyeken a konyhakertészet egyes különleges terményeit igyekeztek nagyban előállítani.

Újabban főuraink versenyezve állítottak fel díszkerteket, más részt igyekeztek a régieket jó karban fentartani és felújítani. A művelt középosztály és földbirtokosság is csakhamar utánozta a nemes és hasznos kedvtelést s igyekezett háza környékét díszkert által tenni vonzóbbá.

Baraczk-vásár Kecskeméten. Mednyánszky László bárótól

Majd időközben a fővárosban főleg az Andrássy-úton s a főváros környékén, különösen a városliget táján s a Svábhegyen terjedni kezdő nyaralók körületén talált a díszkertészet számos ápolót; s igyekeztek a természet kedvenczeit, a dísznövényeket, a műipar magasabb ízlést mutató dísztárgyaival is összeköttetésbe hozni s emelni.

Nagyobb díszkertjeink tetemes számmal vannak már az ország minden részében; egyes kertészetek, mint pl. József főherczegnek gyönyörű részletekben gazdag s kiválóan gondozott alcsúthi parkja, szép nagy pálmaházával, Fehérmegyében, továbbá gróf Zichy Ferencznek ritka keleti és délszaki növényeket tenyésztő vedrődi kertje, Pozsonymegyében, úgy szintén a fóthi, tatai, újszászi, somlóvásárhelyi, keszthelyi kertek egészen európai színvonalon állanak s némelyeknek pálmaházai európai hírnévnek örvendenek.

De nemcsak a főurak és az értelmes középosztály bír érzékkel a díszkertészet iránt; maga a városi polgári osztály is, mely többnyire iparűző és kereskedő, nagy szeretettel viseltetik a virágok iránt, melyek ritkán hiányzanak a városok lakosainak ablakaiból. A városi polgárok úgy a cserepes, mint a levágott virágoknak szorgalmas vásárlói s egyáltalában a virágok jó értékesítésének tulajdonítható azon örvendetes jelenség, hogy az utolsó évtizedben úgy a vidéki nagyobb városokban, mint különösen a fővárosban a virágkertészek, rózsatenyésztők s a virágkereskedések igen fölszaporodtak.

Végűl a magyar nép, a földmíves osztály, bár a díszfák és cserjék iránt nem viseltetik nagy vonzalommal s a díszfa és díszcserje helyén szivesebben látna egy-egy szép terebélyes gyümölcsfát, mindazonáltal a virágokat nagy becsben tartja s kiváló kedvvel ápolja. Nincs oly földmíves, kinek házi kis kertjében virágágy ne volna, s a hajadon hiányosnak tartaná vasárnapi öltözékét, ha az Isten házába menve keblét rózsával vagy egyéb bokrétával föl nem ékesítené.

A mi a magyar gyümölcskertészetet illeti, e tekintetben főleg a Duna és Tisza köze, a felső megyék, Vasmegye s az erdélyi részek azok, melyeknek oly nagy gyümölcstermelésük van, hogy termésük nagy részét jó években külföldre is szállítják. Míg éjszaki Magyarország, Vasmegye és a Királyhágón túli részek főleg a nemes és fínom fajú alma és körte által váltak híresekké, addig az éjszak-nyugoti és déli részeken főleg a beszterczei szilva és a Duna-Tisza közti homokos területen, főleg Kecskeméten és Nagy-Kőrösön termő magyar kajszi vagy sárga-baraczk, meg a híres kőrösi meggy termeltetik oly óriás mennyiségben, hogy baraczkérés idején a naponkint éjjel 3 órakor kezdődő kecskeméti baraczkvásár, melyről az osztrák-magyar államvaspálya külön vonatokon szállítja a gyümölcsöt Bécs, Berlin és Szent-Pétervár felé, páratlan az egész Európában, s az évenkint kivitetni szokott kajszi, sárga-baraczk és meggy sok ezer métermázsára rúg.

Az erdélyi részek almái és körtéi fínomságra nézve versenyeznek a legnemesebb angol és franczia fajokkal s a mellett, hogy nagyra is fejlődnek, zamatosságuk és húsuk fínomsága bárkit is kielégíthet. Főleg a batul és pojnyik azon két ősrégi erdélyi almafaj, melyre a Királyhágón túli gyümölcstermelők méltán büszkék lehetnek.

Dunaparti gyümölcs- és dinnye-piacz Budapesten. Vágó Páltól

Az ország felső, hidegebb égaljú részében, továbbá a horvát-szlavon területen fekvő Szerémmegyében, majdnem erdőszámra találni a szilvafát és pedig a beszterczei hosszú szilvát, mely sok helyen muskatály-féle illatot is nyer s mely óriási termést ád úgy, hogy a termés egy része szilvaszesznek szokott feldolgoztatni, egy részéből íz főzetik és nagy része megaszaltatik. Van ezenkivűl Nyitramegyében egy igen fínom aszalványt szolgáltató szilvafaja, a gajdeli szilva, mely a franczia ageni szilvával is kiállhatja a versenyt.

Kitűnő eredeti magyar faj végűl a felső megyékben szintén nagy mennyiségben termesztett ú. n. nyakas szilva, mely úgy csemegének, mint piaczi elárúsításra és gazdasági czélokra is kiváló figyelmet érdemel. A magyar szilva-aszalvány az egész Európában ismeretes; sőt újabb időben Éjszak-Amerikába is nagy mennyiségben szállítják.

A cseresznye és meggy főleg a Balaton mellékén díszlik; a badacsonyi óriási cseresznye a világ legnagyobb és legzamatosabb cseresznyéje s a baltavári ökörszem is mérkőzik a külföld legszebb és legnagyobb cseresznyefajaival. A Dráva-melléki, zempléni és pozsonyi dió, a somogyi és baranyai gesztenye nemcsak szépségük, de kiválóan ízletességük miatt már is keresettek s főleg a dió újabban már kivitelnek is örvend.

Az országban úgy a sárga-, mint a görög-dinnyét nagy vidékeken termesztik. Hevesmegye és az Alföld televényes homokja czukorban igen dús és zamatos sárga- és görögdinnyéket nevel, melyek közűl a sárgadinnye utóbbi évek óta jelentékeny kiviteli czikké is vált. Főleg Németországban az, mely a magyar cantaloupokat, de kivált a csak Ázsiában édesebb turkesztánokat kedveli. A magyarországi görög-dinnyét a külföld nem ismeri s így az inkább csak itthon talál fogyasztókra; pedig a rekkenő nyári melegben egy jó Fogarasy- vagy Marsovszky-féle görög-dinnye fínom czitromsavas édessége által minden hűsítőnél és fagylaltnál kellemesebb és egészségesebb. Úgy a sárga-, mint a görög-dinnye főpiaczai Budapest, Debreczen, Szeged, Nagy-Várad, hol a dinnyék a gyümölcspiaczokon gúla-alakban halmoztatnak fel; Budapesten a Dunaparton július- és augusztusban a dinnye-piacz igen érdekes látványt nyújt, mely a külföldiek előtt sem lehet érdektelen, a mennyiben ily sajátszerű piacz seholsem található. A görög-dinnye magyar nemzeti gyümölcs. Termését már a külföldön is megkisérlették, de csak melegágyakban s épen nem kielégítő sikerrel.

A konyhakertészetet háromféle irányban űzik hazánkban, és pedig a főváros és a vidéki nagyobb városok közelében konyhakertészek foglalkoznak vele, kiknek száma csak Budapest mellett meghaladja a hatszázat s a kik a piaczon keresett zöldségfélék minden nemét termesztik. Vannak továbbá egyesek, kik spárga, csiperke-gomba, torma és karfiól termelésével foglalkoznak kiválóan, s ismét vannak egész községek, sőt vidékek is, melyeknek lakosai csakis egy-egy kiváló zöldségfélét termelnek és pedig óriási területeken úgy, hogy mellettük egyesek versenyre nem is kelhetnek. Így pl. a pápaiak, győriek zellerje és petrezselyme, az uszódiak, pozsonymegyeiek káposztája, a szegediek és fajsziak paprikája, a debreczeniek tormája, az ó-budaiak paradicsomalmája, a nagykőrösiek ugorkája, és a tiszolcziak mákja az egész ország területén ismeretes; sőt a magyar rózsapaprika külföldre is napról-napra nagyobb kivitelnek örvend.

A mi a konyhakertészet általános elterjedését illeti, el lehet mondani, hogy kisebb városokban és községekben kevés oly ház van, mely mellett egy, vagy legalább is egy negyed hold kertben annyi zöldséget ne termesztenének, mennyi a háztartásra szükséges; sőt a vidéken igen sok ügyes házi asszony nagy részben a fölösleges zöldségfélékből fedezi háztartási kiadásait.

Hogy a népnél már inkább terjedni kezd a kertészkedés iránti érzék, arra részben a városi kertek adnak példát; de nagy hatással vannak erre a gazdasági tanintézetek, földmíves iskolák, vinczellérképzőintézetek és a tordai telep kertjei, honnét ezer meg ezer gyümölcscsemete kerűl a nép- és újabban a községi faiskolákba. Haladás most is észlelhető és ez szembetűnőbb, a mióta számosabb szakiskola, továbbá lapok és folyóiratok s a helyi viszonyok tanúlmányán alapúló munkák is terjesztik az e szakmába vágó ismereteket, és ezért hazánkban a kertészet jövője elé a legjobb reménynyel nézhetünk.

Az erdők és erdészet. Bedő Alberttől

A magyar birodalom erdőségei a törpefenyő kárpáti övétől lenyúlnak az Adria-melléki babér- és gesztenyeberkekig, s e nagy területen, mindazon fák és cserjék tenyésznek, melyek közép Európa fölszínén általában honosak. A talaj természete, égalji minősége vagy gazdasági érdeke az erdőmívelés útján való hasznosításra útalt terület, Magyar- és Horvát-Szlavonországokat egybevéve 15,957.587 katasztrális holdra terjed, mi az ország összes területének kerekszámban 28%-a. Ezen erdőkből Magyarország területén van 13,294.492 hold, vagy az ország összes területének 27%-a, míg Horvát-Szlavonország területén 2,663.095 hold van, mely ez ország összes területének már sokkal jelentékenyebb részét, 36%-át teszi.

Az uralkodó fanemek tenyészeti területének kiterjedése a következő:

A tölgyfák által elfoglalt összes terület az országban összesen 4,468.521 holdra terjed, melyből 723.714 hold Horvát-Szlavonországra esik.

A bükkfa által és ezzel erdészeti szempontból rendesen együvé foglalt összes más lombos fanemek által borított terület az egész magyar birodalom összes erdőségeinek felénél többre: 8,443.184 holdra megy, s ebből 6,651.690 hold Magyarországban, 1,791.494 hold pedig Horvát-Szlavonországban fekszik. Az ezen fanem alá foglalt többi fanemek közűl igen jelentékeny Magyarországon az alföld sovány homoktalaján megjelenő nyárfa és ákácz, melyeknek mívelése ott egyre terjed s élő bizonyságáúl szolgál annak, hogy mily alaptalanúl vádolják sokan a magyar embert azzal, hogy a fát és az erdőt nem szereti. Hogy mennyire az ellenkezője áll ennek, arról meggyőződhetik az, ki az alföldön útazva, a körötte elterülő tájképre figyelmet fordít, mert csakhamar észre kell vennie, hogy egy nagy, angolféle parkban jár, melynek búza- és rozsvetései, rétjei, vízerei, az egyes tanyákat vagy házakat mindenütt környező facsoportjai és ligeterdei a legszebb természeti képek felséges látványát nyújtják.

A bükkfa és az ezzel egy jelentőségű lombos fanemek Magyarországon aránylag igen nagy területet foglalnak el, s e tekintetben a mi mai fakereskedelmi és értékesítési állapotokat illeti, Magyarország Ausztriával szemben némileg hátra van; mert míg Magyarország erdeiben a ma kevésbbé értékesíthető bükkfa a túlnyomó, addig Ausztriában e helyett a már sokkal nagyobb becsű fenyőfák foglalnak el nagyobb területet. Nálunk, még az ország éjszaki határszélén is megszakad a fenyőfa tenyészetének összefüggő lánczolata s a zempléni hegyek túlnyomó bükkfa erdőségei a Latorcza völgyén át könnyen megtalálható útat nyitnak a Gácsországban uralkodó fenyőfának.

A fenyőerdők összesen 3,045.882 holdra terjednek. Ez erdőkből Magyarországon van 2,897.995 hold, míg Horvát-Szlavonországban csak 147.887 hold.

A bruszturai surrantó a Taraczvölgyben Máramarosban. Mednyánszky László bárótól

Fönn éjszakon, hol a meredekre hágó völgyek csörgő patakjainak mentén az íves röppenéseivel kaczérkodó vízi-rigó a vezetőnk, ha eljutunk a görbe orrú Krivánra, szép derűlt napokon messze belátható a Kárpátok déli lejtőjén és alján elterülő fenyőerdők zöldes színű tengere, a melyeknek szépsége és értéke egyaránt méltó versenyre kél a bégamenti és szlavóniai híres tölgyerdőkkel.

Az erdészetileg mívelt egyes fanemek tenyészeti területének nagysága, az ország egyes vidékeinek termőhelyi és éghajlati különbségeiben találván okát, rendkivűl nagy eltéréseket mutat. Birtokos és erdész egyaránt szivesebben kivánnák azt, hogy a nagy terjedelmű bükkösökből kevesebb legyen s azok helyét az aránylag kis területet elfoglaló jegenyefenyő, vagy a területe szerint most alig számot tevő vörös-fenyő váltaná fel.

Az összes erdők főállabait alkotó fanemek területi kiterjedése következő: a tölgyerdőből 913.326 hold csertölgy, míg a többi kocsányos és kocsánytalan tölgy; a bükk és más lombosfa erdőből a bükk 5,831.015, a gyertyán 1,457.753, a nyír 380.929, a nyár és fűz 379.344, a kőris, szil és juhar együtt véve 242.256, az éger 75.663, az ákácz 62.269 és a hárs 13.955 holdra terjednek; a fenyőerdőből a lúczfenyő 2,203.788 holdat, a jegenyefenyő 528.117 holdat, az erdei fenyő (hozzá számítva a még alig pár ezer holdat tevő fekete fenyőt is) 304.726 holdat s végűl a legbecsesebb építőfát adó veresfenyő 9.251 holdat foglalnak el. A többi, itt meg nem nevezett fanemek, minők példáúl a gesztenye- és cseresnyefák is, a fölsoroltak között csak szórványosan és csak oly alárendelt mértékben tenyésznek, hogy terület szerinti külön kimutatásra nem méltathatók.

Hogy mily nagy munkásságra nyit tért Magyarország erdő birtoka, mennyi embernek ad kenyeret az erdő és mily erős, sokszor veszélylyel járó fáradságot kell kifejteni a faanyagok forgalomba hozatala körűl, arról csak annak van fogalma, a ki tavasszal a tutajozás ideje alatt hazánk főbb folyói mellett, vagy azok mellékvizein megfordúlt. A ki látta az ott sürgő-forgó életet, látta, hogy az egymás után gyorsan haladó tutajok bátor kormányosai, a székelyek és tótok, a rusznyákok és Máramarosban sokszor még a zsidók is, mily bámulatosan ügyesek, s a veszélyes kanyarúlatok kiálló szikláit és az első tavaszi vizek által képzett zátonyokat mily éber figyelemmel, küzdelmes erőfeszítéssel, de biztos kézzel kerülik ki, s a zöld rétek ölében ezüst szalagot képező vizeken mily sebesen haladnak tova! Ily vidék kebelén van a trónörökös Ő Fensége vadászkastélya is Máramarosban az Erdészvölgy torkolatában.

A magyar állam területén lévő összes erdők tenyészeti, valamint földrajzi és fakereskedelmi szempontból öt főcsoportra oszthatók, és pedig az éjszaki, a keleti, az alföldi, a nyugoti és a déli vidéken levő erdők csoportjaira.

Rudolf trónörökös Ő cs. és kir. Fensége vadászkastélya az Erdészvölgyben Máramarosban. Mednyánszky László bárótól

Az első csoporthoz tartozó erdők az ország éjszaki határvonalától dél felé a Duna folyamának pozsony–váczi irányában s a nagy magyar alföld éjszaki határa felé, nyugatról pedig a keleti Kárpátok határáig terjednek. Ezen erdők általában magas és közép-hegységi erdők, csak kis részben ereszkednek le a völgyek síkjára s Pozsony, Nyitra, Bars, továbbá Trencsén, Árva, Liptó, Szepes, Turócz, Zólyom, Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör, Abaúj-Torna és Sáros megyék területeit borítják.

Az ország ezen részében vannak a legszebb fenyvesek, melyek a magas hegyvidék sziklás bérczeit borítják. Hol a tengeri már meg nem érik, a szántóvető már csak zabot és árpát termeszt s hol még a tavasz végén is gyakran elfagy a burgonya szára: ott díszlik a fenyőerdő, mely a legszálasabb fát adja. A sűrűn álló fatörzsek egymást érő koronái, a lúczfenyő leveleinek vidámabb és jegenyefenyőjének sötétebb zöld színével váltakozva, komor sötétes árnyékot borítnak az erdő aljára, melynek lehúllt tűlevelekkel vastagon borított talaján oly kényelmesen járhatni, mint a legpompásabb puha szőnyegen; gyantaillattal telítve a levegő, mély csend honol körös-körűl, mert a lombos erdők énekesei a fenyvest kerülik s csak a fekete harkály rosszat sejtető kopácsolása zavarja itt-ott a csendet.

Minél jobb karban van a fenyves, annál kevesebb változatosságot nyújt, és minél tovább hatolunk a hegységek hátulsó részébe, annál nagyobb területeket borít az egyenlő korú fa, de egyszersmind annál terjedelmesebb is az erdész munkássága, ki az erdőhasználat minden ily helyén egyszersmind a műveltség első apostola, törvén az útakat, szabályozván a vizeket s a korábban ott vándorolt pásztorokat számolni tudó munkás népcsoporttá emelvén. A patakok mentén lépten-nyomon sarkantyúkra, partvédő falakra, gátakra és fát fogó gerebekre akadunk s gyakran számos kilométer távolságra csak sziklákba vágott úton haladhatunk. Néhol megesik az is, hogy az agg fenyves kellő közepén jelentékeny terjedelmű fiatalos közé is jutunk. Itt aztán a földön korhadó fehér fatörzsek csakhamar eszünkbe juttatják, hogy felettük a vihar szomorú keze gazdálkodott, halomra döntvén az erdő kincsét.

A fővölgyek felsőbb részeibe folytatván útunkat, mely rendesen a fa-szállításra szolgáló víz közelében vezet, eljutunk a mindinkább keskenyedő völgynek azon természetalkotta szorúlatához, mely mögött rendesen egy terjedelmes tó képét mutató vízfogó terűl el előttünk, melynek zöld vizében bájosan tükröződik vissza a kék égboltozat szürke felhőivel, s a tó szélén álló sötét fenyves képe. A faanyagok leszállítására szolgáló ilyen víztartók eddigelé általában fából épűltek; az ily építkezések azonban költséges munka mellett óriás mennyiségű faanyagot nyeltek el s e mellett a dús csapadékkal bíró hegyi vidéken, és mert a gáttest farésze nem mindig egyenlően van vízzel fedve, gyakran ismétlődő javításokat tettek szükségessé, miért is most, midőn idők során a fa értéke is tetemesen emelkedett, már kőgátakkal pótoltatnak.

Vízfogó Máramarosban. Mednyánszky László bárótól

A második csoporthoz tartoznak a keleti erdők, melyek az ország keleti határvonalától kezdve nyugoti irányban, az ország közepe felé a nagy magyar Alföld keleti határáig terjednek. Ezen erdők közűl a magas hegységi erdőkhöz sorozandók az éjszaki, a keleti és déli határlánczolat s a Bihar hegység főtömege; míg a Vihorlát, Gutin, Hargita és Erdély belföldi hegységei, valamint a Szilágyság és a magyar Alföldre ereszkedő emelkedés a közép- és előhegység jellegével bír; a síkságon erdők itt is csak kis részben fordúlnak elő. E csoport erdőségei a következő megyékben vannak: Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka, Besztercze-Naszód, Csík, Háromszék, Brassó, Udvarhely, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Kolozs, Alsó-Fehér, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Fogaras, Szeben, Hunyad, Arad, Bihar, Krassó-Szörény és Temes.

Az állam összes erdőségeinek fele részénél több esik a keleti vidékre, s azért itt találkozhatni leggyakrabban az erdőgazdaság legváltozatosabb jelenségeivel is. E vidéken van a legtöbb fenyvese is az országnak, melyek, kivéve Erdély néhány aránylag kisebb kiterjedésű fenyőerdőit, általában jól jövedelmező birtokok. Nem hiányoznak ugyan ezek között sem az olyan elszomorító jelenségek, mint a milyent a Vág, Garam és Hernád völgyén láthatni, t. i. a lepusztított fenyvesek helyére lépett kopár vagy elkopárosodásra hajlandó hosszú, magas és széles hegyoldalok; mire nézve elég, ha példáúl csak az Aranyos mentén levő Topánfa-vidéki erdőterületeket, vagy Máramaros közbirtokossági fenyveseit említjük.

Itt van az országban a legtöbb elpusztított tölgyerdő, melyet birtokosa csaknem borravalóval egyenlő árért adott el, vagy a gondatlan legeltetéssel tett tönkre úgy, hogy ma már csak keresve lehet egy vagy más vidéken egy-egy szép tölgyerdőre akadni.

E vidéken lévén az ország legtöbb erdeje, igen természetes, hogy itt van a legtöbb bükkerdő is, melyek hasznosítása ma az erdészek legnehezebb feladata. Pedig mily szépek e vidéknek még sok helyt érintetlenűl álló bükkösei, 30–40 méter hosszú s méter vastagságú törzseikkel, melyek teste sima henger s fája oly egészséges, hogy rönkökre vágva, keresve sem lehet foltot találni rajta. Ma azonban, midőn legtöbbször mint olcsó tűzifa sem talál keletre, még csak szépségével gyönyörködtet s legfőbb haszna, hogy sűrű árnyékával és lombhullásával talajának termőerejét védi és gazdagítja. Míg ellenben ott, hol letarolása kifizeti magát, a legérdekesebb erdőgazdasági kezelések egyikének képezi tárgyát.

A harmadik csoportot a nagy Alföld erdőségei képezik, melyek a Duna és Tisza folyamok közötti nagy síkságon, Vácz és Tokaj városoktól lefelé az országnak déli határáig s a Tisza balpartján levő síkságokon területtel arányban nem álló kis mértékben találhatók. Ennek területéhez tartoznak a következő vármegyék erdei: Szabolcs, Hajdú, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun, Csongrád, Csanád, Békés, Bács-Bodrog és Torontál megyék.

Ezen csoportnál nagyobb összefüggő erdőségek általában hiányoznak s tömegesebb erdőtestet csak Pestmegye éjszaki részében és Bácsmegyében a kincstár által birt terület, valamint Szabadka, Debreczen, Hajdú-Böszörmény és Kecskemét városok erdeinek egy kis része, s a Duna és Tisza partján, vagy szigetein levő néhány lágy lombfaerdő képez.

A most erdőtlen alföld egyik kiváló nevezetessége, hogy még alig 30–40 évvel ezelőtt itt voltak az ország legszebb és akkor legjobban is jövedelmező erdei, a tiszamenti tölgyesek. Hasonlók valának ezek a ma világhirű szlavoniai tölgyerdőkhöz. Ez erdőkből ma már csak hírmondókat lehet találni a Tisza kanyargásainak egyik vagy másik zugában, görbe, ágas-bogas és csúcsban száradó fákkal.

Tavaszszal és nyár elején rendesen elöntötte az erdőket az árvíz s a még meglévőknek ma is ez a sorsuk úgy a Tisza mentén, mint a Duna melletti bácskai és a bégamenti tölgyeseknek is; az ár dúsan táplálja a talajt termékenyítő iszapjával s vidoran tenyésző életet biztosít a fának és erdőnek.

A magyarországi és szlavoniai van egy oly jelensége, melynek megemlítését itt nem mellőzhetjük, mert megható szépségével, vagy esetleg borzalmával bámulatra kelt. Ez az árvíz által elöntött tölgyes képe. Ki a Kárpátok alatt élt, vagy a Székelyföld regényes tájain nőtt fel s a fenyőkoszorúzott bérczekhez van szokva, avagy az erdőt csak hegyoldalon tudja képzelni, az bizonyára alig hajlandó elhinni, hogy hazánkban számos milliókat érő oly tölgyerdők vannak, melyeknek 20–30 méter magas fái tavaszszal rendesen 3–4 méter magasságig vízben állanak, hogy ezek között ilyenkor a rendes járás-kelés csónakon történik s hogy az áradatban néha még gőzhajó füttyét is hallhatni. A földet, a meddig a szem ellát, köröskörűl víz borítja s az abból itt-ott kiemelkedő nádak tetejét lengni látva, maga elé képzelheti az ember a Humboldt által oly szépen leirt délamerikai Llanó-k és Pampá-k képét. A vízből kiálló törzsrészekre és magasabb bokrokra csoportosan tekerődznek a kigyók; amott a bús lemondással guggoló róka úszik egy ringó szálfán; szárcsák, réczék s más vízimadarak repdesnek csónakod mellett, fejed fölött pedig fehér és fekete gólyák, meg a halász- és kigyász-sasok kóvályognak; az üde zöld színnel pompázó erdő fáin vidám rigók fütyörésznek s a messzire terjedő víz sima tükrében virágzó tölgyek és szép lombú nyárfák tükröződnek vissza.

A mily szép és megkapó e kép vidám tavaszi napon, épen oly rémületes akkor, midőn a sima hullámokat a vihar ereje hánykódó rengésbe hozza; vagy ha szélvész rázza a fákat s letördelődző ágaik messze elhalló recsegéssel zuhannak le az áradatba. Sajkáddal ilyenkor az erdő közt haladva nem tudod, hogy a vízből kiálló tuskókat, vagy az útadban álló fákat kerűljed-e, avagy a törésre hajló fák és ágak közeléből menekülj, még pedig mindezt csónakod lehető leglassúbb tartásával, nehogy a gyors haladás erejével valamikép a víz színe alatt lévő fatörzsbe vagy tuskóba ütközzél, hogy aztán csónakod léket kapva, menekvésed lehetetlenné váljék. Az elárasztott erdő egyszerre szép és borzalmas s már nem egy erdőtiszt életét kivánta áldozatúl.

Az alföldi laza homok terjedése a gondosabban mívelt szántóföldeket veszélyeztetvén, ennek meggátlására régebben nyárfa dugványokkal teljesítették a homok beerdősítését; az újabb korban azonban az e vidék talajához illő s növekedési és használati tekintetben egyaránt kitűnően megfelelő akáczfát tenyésztik.

A hol az àkáczültetések nem sikerűltek, ott a kanadai nyárt dugványozták s ez is szép szálas erdőket képez; de találhatni némely helyeken már jól sikerűlt tölgyerdősítést s nem egy helytt láthatni a bálványfát is hosszú szárnyas leveleivel és magjával, s míg ezt egyik mívelője jó kemény fájáért dícséri, addig a másik kevésbé alkalmasnak tartja.

Az alföldi erdős vidéknek még két nevezetességét kell röviden bemutatnunk; ezek egyike a nyírségi erdő, másika az európai nevezetességű deliblati homokpuszta.

A Nyírség erdei, melyek a magyar síkföld éjszak-keleti szögletében, nevezetesen Szabolcs és Szatmár megyék összeszögellő határain vannak, egykori futóhomokon állanak; ezeknél változatosabbat alig lehet képzelni. Még a legjobb karban tartottak is ligetszerű jellegűek. A jobb, üdébb területeket tölgyesek foglalják el, még pedig általában a kocsányos tölgy, mely hosszú, szálas törzsekkel büszkélkedhetik, a vizenyős laposakat a nyír tartja elfoglalva, melyről, ha a talajvíz emelkedik, többnyire elpusztúl, de annak elapadásával ismét ura a helynek. Az átmenetet a két talajminőség között e két fanem szépen növekvő vegyülete képezi, míg aztán a nyíres egyre szaporodik s végre lassanként tért veszítve, a sásasnak, kákásnak, azután nádasnak és végre a sík víznek engedi át az uralmat. A Nyírség erdeinek nagy része eltűnt s helyöket szántóföld foglalta el; a mi azonban megmaradt, fényesen bizonyítja, hogy e talajon mily szép szálerdők nevelhetők.

Tiszamenti tölgyerdő. Mednyánszky László bárótól

Az alföld legérdekesebb pontja erdészeti tekintetben a kincstár birtokához tartozó deliblati homokpuszta, melynek kerekszámban 50 ezer holdra terjedő területén e század elejétől kezdve folytat háborút az erdész a szél által ide-oda hordott sívó-homokkal. Az apró homokszemekből álló talajban ma völgyet ás a szél ott, hol tegnap hegy volt, a fáradságos munkával ültetett csemetéket talajukkal együtt úgy szétfújja, hogy az elébb beültetett területnek még helyét sem lehet biztosan megjelölni, s eltemeti a megnőtt fát, vagy gyökereit fordítja koronája helyére. E harcz azonban nem volt eredménytelen, mert, ha a puszta nagyobb részét még nem borítja is erdő, de az a növénytenyészetnek már meg van hódítva. Erdősége 10.000 hold és 20.000 holdon borítja gyeptakaró a homokot, míg a veszélyes mozgásra képes, vagy még terméketlen puszta rész kerekszámban 20.000 holdra terjed.

A kopár, gyepes és erdős területek érdekes változatokkal következnek egymás után, s az erdők inkább nyáras, ákáczos és borókás ligeteket képeznek. Az erdősítés munkája első sorban lehetőleg inkább a fúvásnak kitett buczkákra terjed ki, s itt az újabban czélszerűnek bizonyúlt eljárás szerint a nyárfa, boróka és más fák galyaival pásztánként takarják be a homokot, hogy a szél ellen védve legyen; mely takaró védelme alatt azután helyén marad a homok s benne így megélnek az ákáczcsemeték. Az erdei fenyővel is történtek erdősítések, de nem vezettek a várt sikerre; míg ellenben a fekete-fenyőt kedvező eredménynyel mívelték s belőle Grebenacz közelében szép erdőcske található.

E vidékhez számíthatók még a Duna, Tisza, Maros és a Temes szigetei fűz-, nyár-, és égerfáikkal, vagy pedig, mint a Temes, hasznot nem adó mocsaras területeikkel.

E szigetek egyáltalában több gondot érdemelnének, mint a mennyiben most részesűlnek s rajtok kevés jóakarattal és mérsékelt költséggel szép tölgyfák lennének nevelhetők, a minthogy semmi kétségünk abban, hogy hajdan nagyobb részben gyönyörű tölgyerdők uralkodtak a mostani mocsarak vagy nyárasok és füzesek helyén, a mit az e sorok irója által fűzfa- és galagonya bokrok közt ugyancsak a sárengrádi Nyulak-halma nevű szigeten talált és mélyebben fekvő gyökerekből jött tölgycsemeték is igazoltak.

A negyedik csoportot a nyugati erdők alkotják, melyek az országnak a Duna és Dráva folyók között lévő részén vannak s melyeknek a nevezett két vízhez közelebb eső része sikságon és előhegyeken áll, míg az ország nyugoti határa felé eső része az Alpesekből kiágazó középhegységeket borítja, az egészből pedig csak igen kis rész jut a magas hegységre. E csoport erdőségei Mosony, Győr, Komárom, Esztergom, Fejér, Tolna, Somogy, Baranya, Veszprém, Zala, Vas és Sopron megyék területén vannak.

Az erdők itt már szakgatottabbak s a mezőgazdaságilag megmívelt földek között aránylagosabban vannak megoszolva; az eke e vidéken már sokat foglalt el az erdőtől, de azért aránylag most is itt van az országban legtöbb olyan erdő, melynek talaja más nemű mívelésre állandóan alkalmas lehet. E vidéken van az erdei fenyő leginkább elterjedve, mert itt 170.000 holdnyi területet foglal el, jól díszlik és szép fává nő fel.

A Bakony lejtőit leginkább bükkösök borítják. Somogy a legszebb tölgyeseket és jól sikerűlt erdőültetéseket mutathatja fel; a Vértesek tölgyeseit a tulságos szarvas-állomány, a többit pedig a marhalegeltetés rongálta; a pilisi hegyekben a legrendezettebb, de a Mecsek-hegyi és Balatonmellékivel együtt legnehezebb is az erdőgazdaság, mert ezen hegyek mészkövének forró és elszegényedésre hajlandó talaján a tölgyeseket jó karban tartani fáradságos feladat.

Nevezetes része e vidéknek az úgy nevezett „Hanság”, mely a Fertő tavától keletre annak mellékéhez tartozik s a Kis-Rába és Répcze összefolyásának szögletében terűl el, az ingoványos talajon itt élő csemeték és fák békében fejlődhetnek, mert a tőzeges, lápos színten, melynek aljában víz emelkedik és száll, embernek és marhának járni egyaránt veszélyes. Az ember az erdő segélyével hódítja e helyet mívelés alá.

A hansági erdő csendes és változatos; majd szépen záródott karcsú éger-erdő, majd görbe fűzek, bokros rekettyék között kell haladni, a magasabb helyeken tölgyek, kőris és szíl jelennek meg; amott tovább sötéten fénylő víztükör, itt sásas vizenyős gázló, majd ismét veszélyes mély vizű nádas. Csónakon kell itt is járni az erdőben és pedig jól vigyázva, mert a láp vizének ide-oda kanyargó szűk csatornái közt könnyű és veszélyes a tévedés. A sok szárnyas vad mellett a járhatóbb zsombékos, vagy szilárdabb helyeken az őzbak hangja, meg a szarvas agancsainak csörtetése sem hiányzik. A kapuvári vadászatok híresek.

Az erdőt itt csak akkor lehet vágni és pedig csakis magas tuskókat hagyva, mikor a víz befagy. Ha lágyúl az idő, beszakad a jég s a favágó és szállító veszedelem nélkűl nem mehet az erdőbe. Várni kell a fagyra, melynek annál erősebbnek kell lennie, mennél vastagabb hó borítja a jeget. Ha megjött a tavasz, az ültetés csak ott lehetséges, honnét idejében leapad a víz; itt aztán méter magasságú éger- és tölgycsemetéket ültetnek, míg más helytt csónakokról szurkálják le a fűzkarókat. A mondák és mesék egész sora füződik a Hansághoz, mely kétségkivűl erdészeti és vadászati tekintetben is egyik legérdekesebb és megismerésre igen méltó vidéke hazánknak.

Az ötödik csoportot a délvidék erdőségei képezik, melyek Horvát-Szlavonország és Fiume kikötő-város területén vannak. Ez erdők délnyugati része a magas hegységeket fedi; a közép- és előhegyekre valamivel kevesebb erdőség jut, míg ellenben a Dráva- és Száva-menti síkságokon egy harmad részénél több foglal helyet.

A síkság erdőségeit a Dráva és Száva rendesen minden évben elönti, míg ellenben a hegységi erdők úgy szólva teljes vízhiányban szenvednek. E vidék európai hírű nevezetessége a szlavoniai tölgyerdőkön kivűl a Karszt-hegység, magas kúpokkal s mélyedésekkel és üregekkel bővelkedő töredezett mészszikláival, melyek főleg az Adria felé hajló részen, kivéve az újabb korban főleg Jablonáczon és Zenggen nagy költséggel létesített mintegy 12.000 holdnyi erdősítést, szívet és lelket szomorító kopár kőtengert mutatnak.

A kopár kőtenger helyét, a hol most csak nagy költséggel és fáradsággal lehet új erdőt létesíteni, hajdan a legszebb fenyvesek, sőt a tengerhez közelebb eső déli részeken tölgyesek borították; de ezek elhasználását már a sokat építkező rómaiak megkezdették s azután a velenczeiek folytatták, legvégűl pedig befejezte az ott lakó nép azzal, hogy a levágott erdők terűletét nem tartotta legeltetési tilalom alatt, hanem marhacsordáit bebocsátotta a fiatal vágásokba s így nagy mértékű legeltetéssel tönkre tette nemcsak az erdőt, de saját kenyérforrását is; mely pusztítást a mai nemzedék is folytatván, a hol lehet, még azzal is tetézi, hogy a visszamaradt tuskókat és gyökereket kiásva, hajóterhekkel szállítja az erdők ez utolsó, de kiváló tüzelő anyagúl szolgáló morzsáit Arbe szigetére, vagy más osztrák-magyar és olasz kikötőkbe. A még meglévő és szálaló üzemben kezelt karsztvidéki fenyvesekről fogalmat nyújt mellékelt képünk.

Karsztvidéki fenyves. Feszty Árpádtól

A birtokviszonyok rendezése általában az 1848-ban megszűnt hűbéri rendszer után kezdődött, de még maig sincs teljesen befejezve; 1884-ben még 598 olyan község volt, melyekben a volt földesúr és jobbágyai közt fennálló erdőhasználati viszony az erdőre vonatkozó tulajdonjog megállapításával szabályozva nem volt.

A magyar erdőbirtokok biztosabb fenntartását illetőleg szerencsés körűlménynek lehet jelezni azt, hogy az ország összes erdőségeinek állományából 8,910.172 kat. hold, vagyis 67% oly birtokosok tulajdonában van, kiket a törvény csak a birtok haszonélvezetére jogosít, vagyis az erdő fenntartását biztosító rendszeres kezelésre kötelez; mely kötelezettség megtartása aztán olyképen biztosíttatott, hogy mindezen birtokosok a kezökre bízott erdőkben csak a földmívelési miniszter által jóváhagyott üzemterv szerint gazdálkodhatnak.

Az erdőbirtoknak birtokczímek szerinti megoszlása következő: legtöbbet bírnak a községek és törvényhatóságok, melyek kezén az ország erdőállományának összesen 23.43%-a van, vagyis 3,114.904 kat. hold; azután jön maga az államkincstár 15.28%-kal, vagyis 2,031.270 kat. holddal, a közbirtokossági erdők 11.86%-kal, vagyis 1,576.574 kat. holddal, melyből különben jelentékeny rész a volt urbéresek közös birtokát képezi, a hitbizományi tulajdonosok erdei 6.77%-kal, vagyis 899.722 kat. holddal, az egyházi testűletek és az egyházi személyeknek, mint olyanoknak erdei 6.37%-kal, vagyis 846.575 kat. holddal, a közalapítványi erdők 1.08%-kal, vagyis 143.493 kat. holddal és a magánalapítványi erdők 0.02%-kal, vagyis 3.406 kat. holddal. Ezeken kivűl az erdőterületnek kerekszámban 33%-ka, vagyis 4,384.320 kat. hold oly magán erdőbirtokosok kezén van, kik erdejökkel az általános törvényes korlátokon belűl szabad tetszésök szerint gazdálkodhatnak; ha azonban ez erdők oly talajon állanak, mely szántásra, kertészetre, rétnek vagy szőlőnek állandóan nem alkalmas, akkor a levágatás után legkésőbb hat év alatt tartoznak azt újra erdősíteni, vagyis mindazon munkákat teljesíteni, melyek azok teljes beerdősülését biztosítják.

Minthogy az erdők kétharmad részben oly birtokosok kezében vannak, kik csak a fatermés használatára jogosítvák, hajlandó volna az ember azt hinni, hogy az ország erdőségei általában kedvező állapotban vannak. A dolog azonban, fájdalom, nem így van, mert a magyar birtokos osztályra az úrbéri viszonyok megszűnése után 1850-től válságos idők következtek, melyek nyomása alatt a kínálkozó alkalmak szerint törekedtek erdeikből minél több pénzt kapni s azokat, nem gondolva jövőjükkel, vágatás után mennél jobban lelegeltetni. Az erdőgazdaság egész 1880-ig oly viszonyokkal küzdött, melyek az okszerű használat kifejtésére általában nem valának kedvezők, s épen az ezt megelőző 30 éves időszakra esnek azok a nagyobb mértékű és a jövő érdekeit is sértő használatok, melyek a magyar birodalom erdőségeit négy ötödrészben annyira kizsákmányolták, hogy azok most kevés kivétellel még a gazdaság kellő folytatásához szükséges faanyag-tőkével sem birnak.

A földadó-teher, melyet az erdőknek viselniök kell, általában véve kedvezőtlennek nem mondható. A pár évvel ezelőtt befejezett kataszteri munkálatok szerint az összes erdők tiszta jövedelmét 9,712.000 forinttal állapították meg, melyből a magyarországi erdőkre 7,637.000 forint, a Horvát-Szlavonországban levőkre pedig 2,075.000 forint esik. E jövedelemből a birtokosok 25.5% állami adót fizetnek.

A szállítási és közlekedési állapotok az éjszaki vidéken levő erdőknél általában kedvezők s a tutajoztatásra és úsztatásra úgy itt, mint a keleti vidék erdőségeinél, gazdag vízi erő áll rendelkezésre. Az Alföld homokján száraz időben, fekete agyagos földjén pedig esős időben egyaránt nehéz a közlekedés; a nyugoti erdők közlekedési viszonyai általában jók, míg a déli vidéknek a Dráva és a Száva könnyíti azt, mit más felől a Karszt gyorsan váltakozó hegykúpjai nehezítenek, vagy a szlavoniai mély sár és elkopott czölöpös útak drágítanak.

A kézi munkaerő megszerezhetése eléggé könnyű, noha a rendes napszám, mely 60 krtól 1 frt 50 krig váltakozik, a faanyagok alacsony árához képest drága. A fuvarosok napi bére 2–5 forint közt váltakozik s csak kivételes helyi körülmények közt olcsóbb, vagy drágább.

A szakszerű erdőmívelés szükségességének átérzése csak lassan vált általánosabbá. Az erdők a 60-as évek előtti belföldi faszükséglethez viszonyítva aránylag bőven voltak s ehhez járúlt még az, hogy Magyarországon egészen az országos csapás emlékével bíró 1863. évi rendkivűli nagy szárazságig azt hitték, hogy kiapadhatatlanúl sok az erdő. Nevelte e hitet az, hogy az erdőkből a birtokosnak – kivéve ott, hol a vas- és fémbányászat vagy valamely egyszerű kis üveggyár nem volt, avagy a hol a Vág, Tisza és Maros hullámai nem mosták az erdő határát – alig, vagy épen nem volt semmi egyéb haszna, mint a legeltetés vagy a tölgyesekből a makkoltatás által és a gubacstermés után nyert némi kis jövedelem, s ezért legtöbbször kellő gondozásra sem méltatta erdejét.

E körülményeknek, a levágott erdők folytonos legeltetésének s az erdőt össze-vissza járó rendetlen szálaló használatának tulajdonítható az is, hogy a most vágható vagy közelben azzá váló erdeink zárlata sok helyt oly gyenge, hogy alig üti meg a fele mértéket, vagy a zsindelykészítők és bognárok fejszéje által össze-vissza ritkázott állabok fái kevésbbé egészségesek, s így az ezekben történő vágások kevés épület- és műszerfát szolgáltatnak. És mindez annál feltünőbb, mert hazánknak 80 év óta van erdőakademiája, a honnan tanult erdészek kerültek ki. De ennek is könnyen megtaláljuk a magyarázatát, mihelyt arra gondolunk, hogy e tanult erdészek száma aránylag igen kevés volt, s hogy azok általában a kincstári bányászat czéljaira szolgáló erdőknél alkalmaztattak, ott intéző hatáskörrel nem bírtak s főfeladatuk az vala, hogy a fát vágassák, szállítsák és szénné égessék; s minthogy az akkor épen használat alatt álló, tehát aránylag legértékesebb erdőknek is kevés bánya-épületfán kivűl legfőbb hivatása a kohók számára szükséges szén szolgáltatása volt: az erdészetileg akkor legmíveltebb vidékeken is örömmel fogadták, talán még maguk az erdészek is, hogy a kevésbbé jó szenet adó lúcz- és jegenyefenyő-erdők helyét a bükk foglalja el. Ez állapotok emlékei a mostani beszterczebányai és kolozsvári királyi erdőigazgatóságok kerületében sajnálattal láthatók, s ezekhez hasonlóan tűrték bizonyára más birtokosok is, hogy fenyveseik területét a jobb tűzifát adó bükkfa kisebbre szorítsa.

A közlekedési viszonyok és egyszersmind a nemzetközi kereskedelem erősebb kifejlődése után az erdők értéke is mindinkább növekedett. A fa értéke jóval magasabbra emelkedvén, az okszerű mívelés és használat ezzel karöltve terjed s az erdő biztosabb és állandóbb jövedelmezősége mindinkább megnyeri a birtokosokat erdejök megbecsülésére. Mindebben pedig az 1880-ban életbe lépett új erdőtörvény hathatósan segédkezik. E törvény intézkedése következtében a földmívelési miniszterium által eddig 7 millió holdnyi erdőre állapíttatott meg vagy hagyatott jóvá a gazdasági terv, míg 900.000 holdnyi erdőnél részint azok megromlott állapota, részint a gazdasági tervnek a birtokos által való el nem készítése miatt a használat teljesen betiltatott. A magán erdőbirtokosok pedig szintén törvényes úton szoríttatnak arra, hogy elhasznált erdeiket felújítsák. Az oly kopár területeknek erdősítésére pedig, melynek beerdősítése közérdekből szükséges, a kormány az országos erdei-alap költségén évenkint több millió csemetét ingyen oszt ki a birtokosok közt, s már 1886-tól kezdve ily erdősítésekre állami jutalmak is tüzetnek ki.

Az erdők minőségének megítélhetésénél első rendű kérdés azon gazdasági rendszer ismerete, melynek követelményei szerint azok kezelendők. A jelen állapot hazánkban e tekintetben megnyugtató annyiból, hogy a szálerdő-üzem Magyarországon 9,237.313 holdra, tehát kerekszámban az összes erdők 70%-ára alkalmaztatik, melyből 1,411.549 k. hold tölgyerdő, 4,940.557 k. hold bükk és más lombos fa, s 2,885.207 k. hold fenyőfa. A középerdő-üzem, mely nálunk különösen olyan kisebb erdőbirtokosoknak ajánlható, kiknek a tűzifa mellett vastagabb méretű épületfára is szükségök van, csak 28.591 holdra terjed, míg a sarjerdő-üzem 4,028.588 k. holdra, melyből 1,433.156 k. hold tölgy és pedig nagyobbára tölgykéregtermelésre berendezve, míg a többi 2,595.432 k. hold nagyobb részt a községek és kisebb magánbirtokosok kezén levő bükk- és ezzel együvé számított más lombos fanemű sarjerdő.

Horvát-Szlavonországban a szálerdő-üzemben kezelt tölgyerdők területe 613.123 k. hold, a bükk és más lombos fanemeké 1,417.645 k. hold és a fenyveseké 147.887 k. hold, míg a tölgy sarjerdőé csak 94.393 k. hold s a bükk és más lombos faneműé 390.047 k. hold. Igen valószinű azonban, hogy a most meglévő és dongatermelésre szolgáló őstölgyesek kihasználása után a tölgysarjerdő-üzem ez országban is nagy hódítást fog tenni.

Az üzemmódokkal kapcsolatosan jeleznünk kell hazánk erdőségeinek évi fatermését is, melyet szükségletünkhöz és lakosságunk számához arányítva, csakhamar kitűnik, hogy, habár Horvátország jóval bővebben van is ellátva fával, Magyarországnak nincs egyetlen holdnyi felesleges erdeje sem. Az összes termés ugyanis Magyarországon 23.625.000 köbméter, melyből tölgy 4,582.000 köbméter, vagyis holdankint 1.61 m3 átlagos faterméssel, és fenyő 6,981.000 köbméter, holdankint 2.41 m3 átlagos faterméssel, míg a többi a bükk és ezzel számított más lombos fanemű fákra esik holdankénti 1.60 m3 átlagos terméssel; Horvát-Szlavonországban az évi tölgyfa-termés 1,424.000 m3, melyből holdanként 2.01 m3 esik, a fenyőféléké, melyek általában a Karszt hegységen vannak, 288.000 m3 vagyis holdanként 1.95 m3, míg a többi 2,977.000 köbméter a lombos fákra esik, holdanként 1.65 m3 terméssel. Ezen adatok szerint esik Magyarországon egy-egy lélekre 0.96 hold erdő 1.71 köbméter faterméssel és Horvát-Szlavonországban 1.41 k. hold 2.48 köbméter faterméssel. Oly szerény számok, melyek igen élénken szólanak az erdők kimélése és ápolása mellett!

A forda a szálerdőnél rendesen 80–120 év között áll; s e határon felűl csak a dongatermelésre szánt, vagy az éjszaki részen néhol igen kis növésű tölgyeseknél s a szálaló üzemben kezelt karszt-vidéki fenyveseknél van 120–160 éves forda alkalmazva; a sarjerdőnél 10–60 év közt változik az.

A főhasználatot képező szálfatermésből országos átlagot véve a többé-kevésbbé kedvező értékesítési viszonyok szerint az épület- és műszerfa a tölgyeknél 25–40%, a fenyőknél 70–85% és a bükknél 3–15 %.

Az áterdőlés, mely az értékesebb állabok nevelésének hatalmas eszköze, az ez úton nyerhető faanyagoknak nyomottabb ára és az ezzel arányban nem álló magasabb napszám miatt csak ritkább viszonyok közt foganatosítható.

Az állam összes erdőségeinek tenyészeti határait illetőleg megemlítendő, hogy az erdőterület 57%-a, vagyis 9,143.952 hold 600 méter magasságon felűli hegységeken, 28% vagy 4,470.689 hold 200–600 m. magasságig terjedő középhegységeken, és 15% vagy 2,342.667 hold a síksági és 200 m. magasságig emelkedő vidéken tenyészik.

Az erdőtermények kereskedelmi forgalmáról azt jegyezhetjük fel, hogy az országos statisztikai hivatal adatai szerint az 1885. évben a behozatal értéke 4.2 millió forint, a kivitelé pedig 28.8 millió frt értéket képviselt, s hogy a behozatalnál csupán az Ausztriából behozott fürészelt fenyőárúk értéke meghaladja a 2.7 milliót, melynek ellenében ez árúból a kivitel 2.1 millió frt, s hogy a kivitelnél általában a szlavoniai tölgyerdők javára eső donga kivitele 13.6 millióra megy, míg a Magyarország javára eső tölgy és lúcz cserzőanyag kivitelének értéke 5.2 millió forint.

Az összes hazai vasútakon 1884-ben szállított teherárú forgalomnak 18,5%-a erdei terményekből állott.

Az összes erdészeti ügyek kormányzását és a kincstári erdők kezelésének vezetését a földmívelési miniszterium végzi; Horvát-Szlavonországban azonban a közigazgatási állami felügyeletet a honi országos kormány gyakorolja, és ott az államkincstári erdőkön kivűl csupán a volt határőrvidéken levő községeknek kiadott 704.000 holdnyi erdőterületre tartotta fenn az 1873. évi XXX. törvényczikk az erdőfenntartási szempontból való főellenőrzést az államerdők főigazgatóságának, vagyis a földmívelésügyi miniszteriumnak.

A földmívelési miniszteriumban az erdészeti ügyek kezelését az országos főerdőmester vezetése alatt három külön ügyosztály végzi, melyek élén egy-egy főerdőtanácsos áll. Az erdők állami felügyeletéből kifolyó helyi közigazgatási intézkedések úgy Magyarországon, mint Horvát-Szlavonországban a törvényhatóságok, illetőleg a közigazgatási bizottságok, kezébe vannak letéve. Magyarországon ezen bizottságok tanácsadó tagja a földmívelési miniszteriumot képviselő királyi erdőfelügyelő, ki a hozott határozatok végrehajtását felfüggesztő hatáskörrel bir s általában a törvény értelmében önálló intézkedésekre is föl van jogosítva; Horvát-Szlavonországban a törvényhatóságok tanácsadója a bán által minden vármegye részére kinevezett főerdész.

Az állam tulajdonában lévő kincstári erdők helyi kezelésének vezetésére és ellenőrzésére 5 erdőigazgatóság, 5 főerdőhivatal és 8 erdőhivatal van rendelve; a végrehajtás helyi munkálatainak foganatosítását pedig 176 erdőgondnokság végzi, melyek élén részint kezelő főerdészek, részint pedig erdészek állanak.

Erdész és ennél magasabb rangban álló erdőtiszt, úgy az állami erdőknél, mint egyáltalában az erdőtörvény 17. §-ában megjelölt azon erdőbirtokosoknál, kik erdeiknek csupán használatára birnak jogosultsággal, csak az lehet, ki a szükséges törvényes minősítéssel bír, tehát középiskolai érettségi vizsgálat tétele után a selmeczi erdőakadémiát vagy az ezzel egyenlő rangú külföldi szakintézetek valamelyikét végezte s a selmeczi akadémia rendes hallgatói számára kiszabott tantárgyakból vizsgálatot tett, azután két évig erdészeti gyakorlati szolgálatban állott s erre következőleg Budapesten az erdészeti államvizsgálatot letette s annak alapján erdőtiszti oklevelet nyert. Horvát-Szlavonországban a Zágrábban letett államvizsgálat elégséges.

A selmeczi erdőakadémia már 1792-ben alapított bányászati akadémiához kapcsolva 1807-ben állíttatott fel. Az erdészeti tanfolyam három évre terjed. Az akadémiának alapításától kezdve az 1886/87. évi tanfolyam bezártáig összesen 4.555 hallgatója volt. Az erdőtörvény életbe lépése óta a hallgatók száma folytonosan szaporodik s a legutóbbi (1886/7.) iskolai évben az első évfolyamban 137 hallgató volt, az összes három évi tanfolyamon pedig 350.

A műszaki segédszolgálatra szükséges erdészeti altisztek és szakképzett erdőőrök nevelésére az országban három erdőőri szakiskola áll fenn: egyik Liptó-Újvárt, a másik Királyhalmán Szabadka közelében, és a harmadik Vadászerdőn Temesvár mellett. A három szakiskolában összesen 108 tanuló részesűl oktatásban.

A magyar erdészet ismertetését adva, méltó megemlékeznünk az Országos Erdészeti Egyesületről, mely a hazai erdőgazdaság érdekeinek szolgálatára 1866-ban deczember 9-én alakúlt, vagyon nélkűl s mondhatni, adóssággal kezdette működését. Vezetőinek buzgó és tapintatos működése folytán azonban már több év óta fejlődött, hogy Európában aligha van hozzá hasonló megizmosodott erdészeti egyesület. Saját székházzal bir s vagyontőkéje meghaladja a 250.000 frtot. Általában országosan elismert jó sikerrel szolgálja mindazon erdészeti érdekeket, melyek az ily czélú egyesületek feladatát képezik. Horvát-Szlavonországban szintén van erdészeti egyesület, mely horvát nyelvű szakközlönyt ad ki és szintén nagy számú tagjaival dicséretesen működik hivatása körében.

A föntebbiekben a magyar erdőknek és erdészetnek csak szűk keretbe foglalt képét adhattuk; de így is felöleltük mindazt, a mi egy ország általános erdészeti viszonyainak megismerhetésére szükséges; azon t. olvasókat pedig, kik részletesebb tájékoztatást óhajtanak birni: „A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leirása” czímű s a földmívelési miniszterium által 1885-ben magyar, német és franczia nyelven kiadott munkára útaljuk, melynek illető adatait jelen közleményünknél is használtuk.

Hadd zárjuk e sorokat Ciceronak eme bölcs mondásával:

Silvae ornamentum pacis, munimentum belli! Az erdő békében az ország ékessége, háborúban erőssége!

Az ipar. Keleti Károlytól

Mint a gazdag alakzatú bérczes Felvidék és a buja talajú Alföld síksága, hullámos dombok által elválasztva egyúttal összekötve, együtt alkotják meg Magyarország földrajzi tagozatát: úgy simúl e földrajzi viszonyokhoz és változik szerintök az ország iparossága.

De az ország történelmével is egyenközűen fejlődik és halad, hanyatlik és emelkedik újra a magyar ipar. Őskeleti hagyományokból fejlődött kezdetleges kézműipara az Árpád-házbeli utolsó s a vegyes házakbeli nagy királyok alatt Európára kiható magas színvonalú műiparrá vált. Az olasz renaissance nemes alkotásai hazánkban is visszatükröződtek s dús gyümölcsöket hoztak Mátyás fényes udvarában, annak példája után pedig szerte az országban. De az ozmánok elleni hosszú háborúskodás, később a török hódoltság, visszaszoríták az ipart is századok előtt meghaladt kezdetlegességébe. A török járom alóli fölszabadúlásra következett hosszú tespedés ipari tespedés is vala, mely legfájdalmasabban az által hatott, hogy a nyugtalanított nemzetnek nem lehetett e foglalkozások iránt érzéke, mívelésökre kedve és ereje. Mikor a nyugoti nemzetek óriási haladást tettek ép az ipar terén s a mikor a legújabb kor nagyszerű tudományos vívmányai gyökerestől fölforgatták a régi iparrendet s a világ oly óriási ipari termelést fejtett ki, melyről csak egy századdal előbb álmodni sem lehetett, akkor az ipar e nagy mozgalmában országunk részt nem vehetett.

A múlt század vége felé fölocsúdott ugyan a törvényhozás és a gazdasági kérdésekre is kezdett figyelmet fordítani; de az 1790/1-diki országgyűlés kereskedelmi bizottságának alapos munkája csupán papiron maradt és csak a jelen század folyamában valósúlt meg valamennyire egyik-másik akkor fölvetett eszméje. Ipar tekintetében Magyarország kormánya és társadalma egyaránt sokáig maradt tétlen s csak a 30-as és 40-es években mind hatalmasabban érvényesűlő reformkérdések között kezdett a nemzet anyagi érdekei iránt is érdeklődni s iparkodott százados mulasztásait annál lázasabb tevékenységgel pótolni és helyreütni.

Az ország összes szükségletei iránt éles szemmel biró nagy Széchenyi István e téren is vezérűl szerepelt. Lángelméje csakhamar fölismerte, hogy az egyoldalú mezőgazdasági termelés nem felelhet meg egy haladó ország érdekeinek. A mint fokozhatónak tudta és fokozni akarta az őstermelést, melynek aránylag csekély mívelése mellett is, fogyasztók hiányában, könnyen önzsirjába fúladhat vala a nemzet, ép úgy szükségesnek, mellőzhetlennek látta az ipar fejlődését. Elsőben is a mezőgazdasággal kapcsolatos iparágaknak részben megteremtésére, részben fejlesztésére fordítá figyelmét. Az ő sasszeme látta meg először a kincset, mely aczélos búzánkban rejlik, ha kellő rendszer mellett fejlesztjük belőle a hófehér lisztet, melyből a puha, pehelyszerű, nyújtható tészta, a habként foszló gyönyörű fehér kenyér készűl, minőt Európa egyik állama sem képes hasonló jó minőségben fölmutatni. Az ő kezdeményezése folytán honosúltak meg az országban a műmalmok s alakúlt meg a pesti hengermalom-részvénytársaság, melynek Angliából hozott szerkezete, az e téren épen hazánkban foganatosított nagy tökéletesedés mellett, még ma is híven szolgálja a malomipart.

Egy budapesti gőzmalom belseje. Greguss Imrétől

Ugyanily nézeteknek és Széchenyi buzdításának köszöni létrejöttét az első czukorgyár, mely, ha nem birt is megállani a későbbi gazdasági viszontagságok között, fényes példáúl szolgált a követőknek s megalapítója lőn a mai, sok tekintetben szomorú közgazdasági állapotok között is virúló hazai czukoriparnak.

Hasonló irányban indúlt meg s a hazai nyers termények nemesbítését tűzte ki czélúl a szesztermelés, mely nagy tőkék befektetése és magas értelmiség kifejtése mellett a tökélynek oly magas fokára emelkedett, hogy Európa legmíveltebb államai versenyezhetnek ugyan vele, de telepei nagyszerűségét és tökéletes berendezését le nem győzhetik.

Nem kevésbé a mezőgazdasággal foglalkozó népesség mellékkereseteként, mint egyúttal különálló nagy mérvű és nagy fontosságú iparág alapjáúl terjesztetett a már múlt században kezdeményezett selyemhernyó-tenyésztés, nagy terjedelmű eperfa-ültetésekre bírván a gazdaközönséget, míg motólák és fonóműhelyek fölállítása után végre egy selyemgyár is létesűlt. Ez iparág, noha mostoha körülményekkel küzdve, több ízben hanyatlásnak indúlt, újabban ismét föl kezd virúlni és minden jelenség azzal bíztat, hogy a selyemiparral nagyszerű újabb hazai ipartermelésnek állunk küszöbén.

Az osztrák tartományok kormányaival folytatott hosszú vámharczok, II. József azon, bár jóakaró intentiói folytán, hogy a vámtételek az örökös tartományok iparosságának kedvezzenek, míg Magyarországnak csak a nyers termelés maradjon, mind élesebbekké fejlődtek s végre a védegylet megalakúlására vezettek. Ez egyletben az ország legtekintélyesebb férfiai azon elvet vallották, hogy védjük meg házunk küszöbén a magyar ipart, melyet a vámpolitika meg nem véd. Bármennyire hibásnak vallja is a fejlettebb nemzetgazdasági tudomány e szűkkeblűnek látszó eljárást, – noha mai visszafejlődése a velünk forgalmi viszonyban álló országokban még sokkal megszorítóbb rendszabályokat is szentesít, – az mégis tetemes fejlesztő hatással volt a magyar iparra nézve. Ez időben keletkeztek a védegyleti elvek terjedése s a „gyáralapító társaság” hatása alatt oly iparágak, melyek az országban akkoráig alig üzettek és akkor vettetett meg alapja számos maiglan is virágzó ipartelepnek, melyek a fonó- és szövő-, a papir- és egyéb ipar terén mintegy első, sokat igérő hajtásaiúl jelentkeztek az immár terebélyes fává nőtt hazai nagyiparnak. Ezzel ép úgy, mint az időközben fejlődött és hanyatlott, de mindenesetre nemesbűlt és tökéletesűlt kisiparral alább nagy csoportokban és legalább vázlatosan külön fogunk megismerkedni.

Régebben, mikor még kizárólag a víz szolgáltatta a nagyobb mozgató erőt, Kárpátaink völgyeiben láttuk emelkedni az egyes ipartelepeket, fölhasználva az ottani patakok, apróbb folyók zúgó vizeit, és a hol tüzelésre volt szükség, a hegyhátak és hegyoldalak gazdag faállományát. Ugyane hegységek és dombvidékek tárták ki dús érczkincsöket, melyek alapját képezték a honunkban korán fejlődött, bár nagy részt idegenek által mívelt bányászatnak. E völgyekben látjuk emelkedni a füstölgő kohókat; ide telepszenek az üveghuták, foly a szén- és hamuzsirégetés, emelkednek a kalló- és törőmalmok, stb. és fejlődik oly tevékenység, mely a magyar fölvidéknek és az erdélyi bérczes területnek megadja a kiváló iparos jelleget.

Az Alföld az országnak mindenha gazdag mezőgazdasági területe marad. Rajta a mindennapi iparszükségletet kielégítő kézművességen kivűl nem látunk ipart fejlődni. A síkon tunyává vált folyók nem szolgáltatnak többé hajtóerőt, a népesség nem elég sűrű, de nem is elég szegény, hogy az iparnak szolgálatába szegődjék. Csak a mezőgazdasággal kapcsolatos, általa istápolt, tőle meg nem válható malom- és szeszipar, a czukor- és sörgyártás vonúl a terjedelmesebb sík vidékre. De ez is csak, mikor a kor haladásával a gőz foglalja el az első helyet a mozgató erők között és ennek fejlesztésére a kő- és barnaszén kezd felhasználtatni, melynek lelőhelyei nem a legnagyobb hegységekben, hanem a két nagy medenczét körűlzáró apróbb hegy- és dombvidéken tárúlnak fel a leggazdagabban.

A mint a gőz reformáló hatása alatt termelési arányaiban átalakúl az ipar másutt is, nálunk is, ennek és a közlekedésieszközök tökéletesbűlésének hatása alatt alakúl át az ipar földrajzilag is. Többé nem a bár olcsó, de az év számos szakában elégtelen vagy épen teljesen hiányzó vízi erő, nem a tüzelő anyag: fa és kőszén közelsége határozza meg az ipartelep helyét. Ma a közlekedési góczpontok, melyek egyúttal népességi góczpontokká váltak, a városok, szívják magukhoz a nagyipart. Sem a földolgozandó nyers anyag, példáúl a gépgyárnál a vas, porczellángyárnál az agyag, posztógyárnál a gyapjú; sem a tüzelő szer, fa vagy szén, az annyira olcsóvá vált közlekedésnél nem esnek annyira latba, hogy egyéb kedvező tényezők mellett a vitelbéri csekély különbözetet meg ne birná a verseny. Egyik leghatalmasabb ily tényező pedig bármely, még oly elmés gépekkel és munkaeszközökkel fölszerelt gyáriparnál is a kellő számú, értelmes és képzett emberi munkaerő. Ezért pang a népesség a vidéken és szaporodik nagy mérvben a városokban. Ezért vonúl a nagyipar a nagyobb és megfelelő elemekkel rendelkező vidéki városokba, találja meg messze kiható középpontját a fővárosban. És ezen korán sincs mit búsulnunk, hanem ezt egyik legörvendetesebb következményeűl tekinthetjük mai iparos haladásunknak, melylyel voltaképen Magyarország is egyenrangúan belépett Európa iparos életébe.

Reánk magyarokra nézve pedig e legújabbkori iparos jelenség nagy nyereséggel jár. A hegységek völgyeit lakó, nagy részt idegen ajkú népesség egy része az ipar irányát követve, a városokba áramlik. De városaink, középpontjai az értelmiségnek s az ipar haladásának. Csak a városok nagyobb és értelmesebb néptömege képes magába olvasztani az idegen jövevényt, ki szakismeretével vagy tőkéjével önhaszonból és minden mellékczél nélkűl fordúl a magyar ipar felé, de már első nemzedéke magyar honpolgárnak vallja magát, megtanúlja zengzetes nyelvünket és leghűbb polgárává lesz édes hazánknak. Iparunkkal nemzetünk nemcsak anyagilag gazdagodik, de öregbedik erkölcsileg, nemesbűl szellemileg is. Megváltozhatik az ipar eddig vázolt történelmi fejlődése, de nem szűnik meg hozzá simúlni az ország politikai és szellemi fejlődéséhez. Ha földrajzilag változott, ennek csak hatalmas fejlődést köszönhetünk.

És ezzel el is hagyhatjuk az ipar közelmúlt fejlődésének kutatását, és mellőzhetjük földrajzi tanulmányozását, hanem áttekinthetjük jelen állapotában leginkább azon keretben és tükörben, melyben azt az 1885-diki nagy országos kiállítás mutatta be műveiben és művelőiben saját magunknak úgy, mint az érdeklődő külföldnek.

Az iparnemek helyes csoportosítása mindeddig sem sikerűlt, bár e tekintetben már nemzetközi törekvésekre is hivatkozhatunk. A jelen áttekintés szempontjából ez egyébiránt csekélyebb fontosságú s így nagy eltérések nélkűl csatlakozhatunk azon beosztáshoz, mely országos kiállításunkon alkalmaztatott. A bányászatról és kohászatról e munka külön fogván szólani, legott szemle alá vehetjük az azokkal rokon vegyészeti ipart.

Ha nem is mindenben, de fejlettebb irányában ez olyan új iparág, melynek számos terményét még e század derekán alig ismerték. Szedtek ugyan az országban régebben is gyógyfüveket, mézgát és festőszereket; de a mai gyógy- és illatszerek gyártását nem ismertük. Mártottak hajdanában is gyertyát s főztek szappant, melynek híre Debreczen és Szeged derék szappanosai révén az ország határán túl is terjedt; de a most gyárilag készűlő stearin- és egyéb gyertyák, az ugyanily módon termelt illatos szappanok és legfínomabb illatszerek gyártásától messze állottunk. A gyújtó- és robbanószerek közűl, bár magyar találmány volt, általánosabban alig ismertük a kénes gyufát, valamint a közönséges lőport; ma a legfínomabb salon-gyufa, meg a svédnek utánzatai, a glycerin és dynamit egész gazdagon fölszerelt gyártelepeket foglalkoztatnak.

De nemcsak a főváros körűl csoportosúlnak e termékeny iparág telepei. Tömeggyártást kivánó savak és vegyészeti segédanyagok gyártására a távol Máramarosban is alakúltak gyárak, alapúl véve ott a kifogyhatatlan sókincset s a sóbányák hulladékát; míg az ország éjszak-nyugati határán egyre fokozódó termelőképességgel biró telepek a robbanószereknek szolgáltatják mind nagyobb mérvben szükségelt terményeit.

A cserző anyagúl szolgáló cserhántás a tannin készítésével egészen új használati tervet állapított meg az erdészetben; a festő anyagok gyártása rég elejtette a csüllenget és egyéb növényeket, hanem kátrányból és más bányászati termékekből állítja elő az anilin festéket s termeli azokat széltiben az országnak gyárilag is. A vegyészeti iparhoz kell sorolnunk végűl a kőolaj-fínomítást, mely csak legújabban meghonosítva, Budapesten és Fiuméban tekintélyes gyárak alapítására vezetett, melyek csak adóban is milliókat jövedelmeznek az államnak, míg termékei messze a haza határain túl is kész piaczokat találnak. Ez iparág annál inkább figyelmet érdemel, mert nyers anyaga külföldről kerűlvén, épen fínomítása foly az országban, jól fizető munkát szolgáltatván számos alkalmazottnak.

Hogy keményítő, élesztő, borkő és borszesz szintén bőven termeltetik az országban, az fejlődött malom- és szesziparunk, meg terjedt bortermelésünk mellett szinte magától értetik.

Magyarország mezőgazdasági és szőlészeti viszonyaival függ össze az élelmi és élvezeti czikkek iparágának gazdag fejlődése. Aczélos piros buzánk volt alapvetője malomiparunknak, mely megtámadva és szorongattatva a tengeren túli és orosz nagy verseny által, mindamellett domináló helyzetet foglal el egész Európa, de még Dél-Amerika fogyasztó piaczainak is ellátásában. Innen-onnan oda jutunk, hogy malmaink egyúttal legjobb és legbiztosabb vevői kenyérterményeinknek, melyeknek fölöslege mind apadó mérvben kerűl külföldre nyers állapotában. Igaz, hogy csak legfínomabb lisztünk talál már vevőre külföldön, s azt a mi malomipari kezelésünk külföldi utánzása sem birta kiszorítani Anglia gazdag városaiból; de annál fokozottabb mérvben fogy a feketébb liszt a nemzet élelmezése körűl. E téren közel 200 millió frt értékű kenyértermény s abból készűlt liszt és tészta fogy el az országban, míg közel 50 millió frt értékű liszt-fölösleg kifelé vándorol. Összes malmaink körűlbelűl 22.9 millió métermázsa gabonát őrölnek egy évben, mely mennyiségből közel 14.5 millió métermázsa gőzmalmokra esik, anyagának közel 14 millió métermázsája buzából kerűlvén. Csupán a 11 budapesti gőzmalom 600.000 métermázsa lisztet képes évenkint előállítani, 3.000 munkást foglalkoztat és másfél millió métermázsa kőszenet fogyaszt.

De nemcsak lisztet adunk már el, hanem a hazai fogyasztáson túl fenmaradó tésztaneműinkből is jut már kivitelre, bár e téren még sokkal többet termelhetnénk, mint a mi tényleg eladásra kerűl. Mindamellett napról-napra emelkedik tésztagyáraink száma és közel az idő, midőn a híres angol teasütemény is nem hogy beözönlenék az országba, de sokkal ízletesb alakban fog mind nagyobb mennyiségben fog Magyarországból kiszállíttatni.

Csekélyebb mennyiségű eleddig, de szintúgy emelkedő irányzatot követ a húsfélékkel foglalkozó élelmezési ipar. Itt ugyan különbséget kell tennünk a nyers hús fogyasztása és a – többnyire élő állatok alakjában folyó – húskivitel, meg a húsanyagot feldolgozó iparágak között. Népességünk húsfogyasztása még nagyban fokozható és állattenyésztésünk állapota is megengedne nagyobb állatkivitelt. Már is a jó hírnévre tett szert az ország számos vidékén folyó szalámi-gyártás és mindegyre nagyobb gyáripari alakot ölt a conserve-termelés. Ez utóbbi csinos pléh-szelenczékbe zárva többféle nemzeti ételt is hoz forgalomba, így nevezetesen az országszerte ismert és kedvelt „gulyás-húst”, mely több gyárnak hozott már hizelgő elismerést a hadsereg részéről, a melynek élelmezésében mind fontosabb szerepet van hivatva játszani.

Ugyancsak a részben élelmi, részben élvezeti czikkek sorába tartozik a czukorgyártás, mely immár biztos talajt talált az országban. Tagadhatatlan, ugyan, hogy épen e téren öldöklő verseny fejlett ki Európa államai között s a mesterkélt vámpolitika és kiviteli praemiumok versengése majdnem lehetetlenné teszi az ebbeli gyöngébb iparnak a megélhetést. De, a mit e verseny alatt veszt a gyártás, az a napról-napra tökéletesbűlő technika vívmányai ismét helyreütik. Fokozottabb termelés, a nyers anyag tökéletesebb kihasználása, a fűtő anyagban való megtakarítás, stb., lehetővé teszi az egyes gyáraknak, hogy bár számban megfogytak (25-ről 14-re), mégis termelésök az utóbbi 3 évben 370.000 métermázsáról 400.000 métermázsán felűl emelkedett és szilárdan állják meg helyüket. Mert hazai gyárainknak dicséretére állíthatni, hogy nagy áldozatkészséggel sietnek alkalmazni a fejlettebb tudomány minden újabb találmányát – s így folyton európai színvonalon maradnak. És a mint ez áll a czukorgyártásnál, talán még fokozottabb mértékben tapasztalható a szesztermelésnél. Ez ugyanis tökéletes berendezésénél, a telepek nagyságánál s a földolgozott nyers anyag jóságánál fogva oly helyzetbe juttatja e szakbeli iparosainkat, hogy, bár szintén óriás külföldi versenynyel kénytelenek küzdeni, megbirkóznak vele ép úgy, mint több állam ellenséges vámpolitikájával, sőt a belföldi terhes adókkal is, és versenyeznek kivitelükben Spanyol- és Olaszországban, átszállanak árúikkal a tengeren és küzdve bár, iparkodnak megtartani jól kiérdemelt hírnevüket fővárosi ép úgy, mint vidéki telepeink. E helytt nem szólunk azon kisebbrendű ezernyi ezer szeszégetőről, mely leginkább gazdasági szempontból dolgozik, valamint nem azon apró üstökről sem, melyek úgy szólván csak házi szükségletre égetik ki szőlőtörkölyüket vagy gyümölcsfölöslegüket. A magyar birodalom területén az 1885/6-dik évben 117.382 szeszfőző volt működésben, s azok mellett 2.951 községben még 244.366 magánfél termelt saját szükségletére adótól mentes szeszt. A szeszfőzők közt 23 van, melyek mindegyike 100.000 forintnál több adót fizet s az egy éven át előállított mennyiség 1,600.000 hektoliterre tehető 100 fokos szeszben.

Első rendű szerepet játszik azonban Magyarországon a borászat, mely a kor haladásával, ellentétben a szőlőszettel, helyesebb és okszerűbb pinczekezelés mellett mindinkább az ipar alakját ölti magára.

Fájdalom, hogy Francziaországban oly irgalmatlanúl pusztított phylloxera már a mi szőleinkben is garázdálkodik s mind több-több tért hódít el a mivelhető területből. Vigasztaló azonban, hogy e pusztító rovar elleni küzdelmünkben példányúl áll előttünk a gazdag Francziaország, melyben bár sok milliónyi kárt tett, meg nem törhette a gazdagabb és okszerűen cselekvő szőlőgazdák törekvéseit. Az immunitással kecsegtető amerikai venyige újra helyet foglal az elpusztúlt szőlőkben és hódítja vissza az elvesztett területeket. Nálunk ez még könnyebben megy és – bármily paradoxonnak lássék ez az állítás – a phylloxera talán még hasznos is lehet utóhatásaiban. Ugyanis nemcsak tömérdek elvénűlt szőlőnk van, mely az újítást amúgy is megkövetelte volna már régóta, de mert, habár egyre silányúló termést, de mégis csak termést hozott, megtűrték; hanem azontúl számos oly szőlőnk is van, mely nem a megfelelő, vagy számos oda nem való fajjal beültetve, nem azt a termést hozta s nem azt a bort szolgáltatta, melyet a talaj és égalj jósága mellett méltán várhatott a gazda. Végűl pedig tömérdek még a szűz terület Magyarországon, mely szőlőre alkalmas lévén, arra soha se fordíttatott, pedig homokos alkatánál fogva a phylloxerától épen megtámadhatatlannak igérkezik. Ha most a phylloxera pusztításai folytán és a tőle való félelem hatása alatt hozzá fogunk a szőlők megújításához, szűz területeknek lefoglalásához, mindkét esetben pedig a fekvésnek és talajnak megfelelő szőlőfajok ültetéséhez, képesekké leszünk a fogyasztásnak és kereskedelemnek nemcsak több, de jobb és egyenletesebb borokat is szolgáltatni.

A borászati iparnak pedig, kezdve a mások által termelt szőlők leszüretelésétől, az okszerű pinczekezelésen át a hordó- vagy palaczkozásra éretté tett bornak kereskedésbe bocsátásáig, ez a főfeladata. Ez úton haladunk már is, és még inkább reá térve, a borászati kormánybiztosság üdvös működése, a mintapincze folytonos és mind sikeresebb úttörése mellett elmaradhatatlan az eredmény, hogy Francziaország után hazánk lesz azon bortermelő vidék, mely már borfajainak nemességével és változatosságával is képes lesz Európa államai nagy részének borszükségleteit kielégíteni. Az ország szőlő-területe ugyanis több, mint 425.000 hektárra terjed és termése jobb években meghaladja a 8 millió hektolitert.

A tényleges iparral karöltve halad már is és üdvös eredményeket mutat a cognac- és pezsgőgyártás, mely csak újabb időben honosíttatván meg, csak legújabban kezd tömeges termelésre térni, míg az édesített szeszes folyadékok vagyis a különféle liqueurök gyártása már régóta kiváló helyet vívott ki magának és a hazai szükséglet fedezésén túl külföldre, nevezetesen az aldunai tartományokba szállítja nagyon keresett fölöslegét.

A mily ősrégi az agyag-, kő-, és üvegipar hazánkban, ép oly nagy haladást tett az ország újabb időkben mindkettőben.

Zsolnay majolika-gyárából való készítmények. Zsolnay Juliától

Az agyagipar, nevezetesen a felföldön, a házi ipar jellegével birt régebben; de a századokon át megszokott kezdetleges, bár nem épen ízléstelen alakzatokon nem birt túlemelkedni. Egész falvak voltak, melyek a legszükségesebb házi edényeket határukban található agyagból gyúrva és gazdag erdőségeik tüzelő agyagával kiégetve, egész társzekerekkel szálltak le az alföldre s vitték onnan cserébe a buzát és egyéb gabonát. E házi ipartelepek nem szűntek ugyan meg teljesen ma sem, de szerepük egy részét átvállalta a művesség, mely ízlésesebb s jobban égetett mindenféle edény mellett immár gazdag változatú, művésziesen készített kályhákat is szolgáltat; szerepök másik részét elvállalta a műipar, mely gyárilag berendezett telepeken művészies alkotásaival európai hírt szerzett a magyar majolikának, melyet főleg Pécs vidékén gyárt kifogástalan ízléssel egy elsőrendű ipartelep; míg a legfinomabb chinai és japáni utánzatokat a régi hírű herendi gyár szolgáltatja.

Az újabb kor követelte mindenféle agyag- és kőanyagcső, tűzálló kő és tégla, stb., mindenek fölött pedig az építő- és cseréptégla megszámlálhatatlan mennyiségben gyártatik országszerte, a legújabb szerkezetű és legtökéletesebb berendezésű körkemenczékkel ellátott téglevetőkben, így iparkodván megfelelni az ország, leginkább pedig a főváros évről-évre gyarapodó építkezési szükségletének. Kár, hogy a mindennapi használatban annyira nélkülözhetetlen közönséges porczellán-árúk, kőanyag, Wedgewood- s hasonló asztali edények legnagyobb része még mind külföldről kerűl. Pedig az ország különféle részein fölfedezett caolin ez iparnak is bőven és bizton szolgáltatná a nyers anyagot, s legújabban alakúlt is vállalat, mely az ország szükségletének emez ágát is hazai termeléssel készűl fedezni.

Fedezi ennek egy részét üvegiparunk is, de csodálatos, hogy ez, a mily régi eredetű az országban, eleddig nem birt annyira megerősödni, hogy az ország gazdag bortermelésének és szintoly bőséges ásványvizeinek ő szolgáltatná a szükséges palaczkokat, melyek nagy része még mind Cseh- és Szászországból kerűl. Üveghutáink, bár egynémelyikök nagy tőkebefektetés mellett korszerű fölszereléssel bir, még nem igen vonúltak ki hegységeink szűk völgyeiből s ott mintha tespednének működésökben. Csak legújabban rendeztetett be egy telep Zay-Ugróczon, e kis ipari középpontban, és kezd gyártmányaival a bécsi czégek legjavával versenyezni. Művészi kivitel, az anyag tisztasága, ízlésés metszése, köszörűlése és színezése ugyan azelőtt is dicséretére vált főleg némoly gömör- és nógrádmegyei hutának, de tömeges termelés nem fejlődött ki. Most azonban már bizton várható, hogy közelben az eddig teljesen elhanyagolt tükörgyártás is lendűletet fog venni e gazdag tagozatú iparágban.

Síngyártás a diósgyőri hámorban. Feszty Árpádtól

Jelentékeny tért ölel fel a vas- és fémipar, melyhez, mint legnemesebb gyümölcsét, bátran oda csatolhatjuk a gépipart, a járóművek-, sőt az arany- és ezüst ékszerek iparát is. Tudva levő, hogy ez iparágak legtöbbjének legfontosabb anyaga a vas, megélhetésének legfőbb föltétele az olcsó tüzelő anyag, még pedig mai napság a fán kivűl a kő- és barnaszén. Mindez anyagból bőven telik az ország bányászatában. Hogy a barnaszén kevésbbé koxolható, ez némileg baj a kohászatnál, de a tudomány újabb haladása ezt ép úgy lehetővé tette, mint azt, hogy a vasnak sok lelőhelyén még túlságosan bővelkedő kén is kiválasztassék, melőtt a vas behatóbb földolgozás alá kerűlne.

Régi ez iparunk és tőle nyerte iparos jellegét számos vidékünk a Garam és Sajó partján ép úgy, mint Szepesben, vagy a magyar-erdélyi határhegységben. Fejlődött is ez ipar folyvást a korral s alig van terméke, mely ne a haza határain belől készűlne, bár az ország szükségleteit kielégíteni mindeddig sem bírja. De annyi a mindenféle tárgya ez iparnemeknek, hogy fölsorolásuk szinte lehetetlen. Elég megemlítenünk, hogy kevés vas- vagy rézkohó van az országban, mely egyúttal valamely más gyártmányt is vagy kovácsolt vas vagy öntvény alakjában ne készítene. Fölemlíthetjük pedig közöttük ép úgy a vas-, aczél- meg réz-lemezeket, mint ugyane fémekből készűlt sodronyokat, vasúti síneket ép úgy, mint a vasbútorokat, s legújabban a zománczozott vasedényeket.

Nincs az az eszköz vagy szerszám az egyszerű kasza-kapától kezdve a fínom úri fegyverig, melyet az országban készíteni ne tudnának, s ha ide sorozzuk a bronz-öntvényeket is, legfeljebb a vas- és aczél-tollakat vehetjük ki. Még pedig úgy el van terjedve a fémipar hazánkban, hogy európai színvonalon álló telepeket találunk ép úgy a Kárpátok völgyeiben, mint Erdély vadonjaiban, Diósgyőr kies vidékén, mint magában a fővárosban.

Igaz, hogy e téren az állam is nagy szabású műhelyek birtokosa és kezelője, melyek közt az államvasútak budapesti gépgyára áll talán első helyen, mert itt gőzkazánok és cséplőgépek is készűlnek kitűnő minőségben. De nem csekélyebb e téren a magánosok és társúlatok, sőt, a mi örvendetes tapasztalat, néhány főurunk ipari versenye. Ha a diósgyőri állami vasmű aczélsíneket készít, nem maradnak el az osztrák-magyar vasút-társulat oravicza-resiczai vasművei sem, melyek kitűnő bessemer-aczél készítmények mellett remek vasöntvényeket is szolgáltatnak. Egyik budapesti czég nemcsak a világhírű öntött vasúti kerekeket készíti utólérhetetlen minőségben, de szint úgy szabadalma van oly őrlőkészűlékekre, melyek nagyban előmozdították a magyar liszt világhírét. De ki sorolhatná föl e virágzó iparágak minden készítményét? Egy waggongyár nemcsak a hazai szükséglet számára, de kivitelre is dolgozik. Az ország több részében vannak vasúti műhelyek, de a tökéletesen berendezett hajógyár pedig a főváros egy kies szigetén, a Duna-gőzhajózási társúlat valóban fényűző pompával berendezett hajóit építi és szereli föl, sőt a helyi forgalom szolgálatára külön, gyorsjáratú hajótypust is alkotott. De nemcsak az óriás fejlettségű, új divatú közlekedés (a vasút és gőzhajózás) nagy járó-műveit szolgáltatja a hazai ipar, hanem a mindennapi személy- és teherszállításra szükséges kocsik és szekerek is oly minőségben és mennyiségben készűlnek az országban, hogy némely czég még Párisba is szállít készítményeiből. A mellett örvendetes, hogy nemcsak a főváros dicsekszik ez iparban kitűnő telepekkel, hanem számos vidéki városban is találkoznak egészen gyárilag berendezett jeles iparműhelyek.

Még egyszer visszatérve az oly fontos gépiparra, meg kell még említenünk, hogy nemcsak erőgépek készűlnek, mint láttuk, mind nagyobb számmal az országban, hanem készűl és pedig nagy számmal a vidéken is mindenféle gazdaságigép és eszköz, mi épen Magyarország mezőgazdasági jellegénél fogva bír kiváló fontossággal. Mig néhány évtizeddel is ez előtt az újabb találmányú vető-, arató- meg cséplőgép kizárólag angol gyártmány vala s az angol gyárosok állandó raktárakat tartottak az országban; ma e gyártás nagy részt magyar kézbe ment át s az angol raktárakból igazító műhelyek lettek. Sőt állíthatni, hogy több magyar gépgyáros tanúlmányozva a hazai gazdasági viszonyokat, lényeges javításokat tett számos gépen s újakat is szerkesztett, de sokszor jobb anyagot használván, nagyobb tartósságot is biztosít, minélfogva az ország közönsége mindinkább a hazai gyártmány felé kezd fordúlni. S itt kiemelhető, hogy e gyártmányokból nagy rész az aldunai tartományokban is hódított magának piaczot, nevezetesen a magyar eke, mely annyi versenyzés mellett egyik legjobb és legkeresettebb gazdasági eszköznek bizonyúlt.

Az ó-budai hajógyár. Rauscher Lajostól

Kevésbé vagyunk még függetlenek s támaszkodhatunk hazai termelésre a tudományos eszközök és műszerek tekintetében. Sem tudományos, sem ipari életünk nem eléggé intensiv még arra nézve, hogy sok drága műszer kelhessen el az országban s ez iparágat kellőleg foglalkoztassa. De, a hol tömegesebb fogyasztás jelentkezik, mint példáúl az orvosi, nevezetesen sebészeti műszerek terén, ott csakhamar nyomába lépett a hazai ipar a külföldinek és ez irányban néhány oly műhelylyel bírunk, mely nemcsak szabatos kivitel tekintetében felel meg a legfokozottabb követeléseknek, de néhány jeles orvosunk új találmányait is a legtökéletesebben volt képes kiállítani. A mi e műszerek legszámosabbikát illeti, t. i. az órákat, erre nézve Svájcz, Anglia és Francziaország óriási berendezésű gyáripara mellett alig képes az ország a verseny sorompóiba lépni; kisebb rendű fali- és nagyobb szabású inga- meg torony-órákon kivűl ez iparág összes tevékenysége vagy a külföldről hozott órarészek összeállítására vagy kiigazításokra szorítkozik. Annál örvendetesebb lendűletet vett ez iparág a különféle mérlegek készítésében és kiváló helyet foglal el a távirdai berendezések, általában pedig az elektromosság alkalmazása körűl szükséges készűlékekben.

Előkelő helyet foglal el végűl a hazai ipar az arany- és ezüstműves czikkek, ékszerek és díszművek kiállításában, bár e tekintetben még nagyon a külföld felé vonzza közönségünket ízlése. Némileg ugyanezt állíthatni a hangszerekről is, bár tagadhatatlan, hogy egyes gyárosok és kisebb mesterek e téren is kiválót nyújtanak, nevezetesen a zongorák és még inkább az orgonák készítésében.

Vízrebocsátásra kész hajó az ó-budai hajógyárban. Rauscher Lajostól

Nagy terjedelmű s az országban található gazdag és változatos nyers anyagnak megfelelő a faipar, kezdve a legegyszerűbb gazdasági faeszközök gyártásától az építkezés és bútorzat legmagasabb kivánalmáig. Számos a gazdasági és házieszköz, melyet az egyszerű faipar van hivatva szolgáltatni. Nagy erdőségeinkben a határt övedző Kárpátokban szint úgy, mint a dunántúli Vérteshegységben vagy Szlavonia lombos erdeiben egész községek foglalkoznak az egyszerű eszközök előállításával, mintegy házi ipar alakjában. Majdnem hasonlókép készűl sok helyett a zsindely s kerűl a Vág és Garam meg a Tisza tutajain a kereskedés színhelyére. Hasonló alakban foly másutt a kosárkötés, bár fínomabb termékei műiparilag készűlnek. Egyszerűbb házibútorokat országszerte készítenek; de vannak oly műasztalosaink, pedig nemcsak a fővárosban, kik a legújabb időkben oly fokozott követelésekkel fellépő fényűzési bútorzat minden tárgyát a legszabatosabban és a legízlésesebben képesek előállítani. Valóban csak ferde ízlés és hibás képzelődés sarkallja gazdagabb embereink egy részét, hogy ebbeli szükségletökkel a külföldhöz fordúljanak, holott a teljes épületi fölszerelést ép úgy, mint a lakberendezés egyéb szükségletét a hazai ipar ma már kifogástalan minőségben képes fedezni.

Ez iparág két kiváló tárgya a parketák és a hordók. Mindkettő fényes kielégítést nyer saját iparunkban, sőt mindkettő gazdag kiviteli czikként szerepel. Amazt néhány kitűnően fölszerelt gyári telep szolgáltatja úgy vidéken, mint a fővárosban; emezt kiválóan egyes kádármesterek állítják elő kitűnő minőségben és más országokban immár alig elérhető nagy méretekben. Támogatja ez utóbbi iparágat kiváló tölgyerdő-állományunk, főleg a volt szlavon határőrvidék erdei, melyeknek fa-óriásai szolgáltatják a világhírű dongafát. E mellett az újabb időkben oly keresetté vált hajlított fa-bútorok is egyre gazdagodó idomzatokban és alakokban mind több helyen készűlnek az országnak s a mily nyereséges értékesítői a még mind túlnyomó bükkfa állománynak, ép oly biztos piaczot leltek a külföldön is és egész Spanyolországig, sőt Algeriáig is szállíttatnak.

A bútoriparral karöltve haladott a párnázott bútorok készítése s egyáltalán a kárpitos ipar, melynek pedig a dekorativlakberendezés körűl fényűzést szerető korunkban mind nagyobb követelésekkel, még inkább pedig a külföld versenyével kell megküzdenie, de meg is küzd dicsőségesen, míg az apró árúk czíme alatt ismert ezernyi ezer csecsebecse még legnagyobbrészt külföldről kerűl.

Az im felsorolt iparágak némi részben már az építési iparral rokonok, melyben a főváros áll első helyen és szolgál példáúl a vidéknek. Az az óriási mérvű építkezés, mely az utóbbi két évtized alatt Budapesten foly, egész új iparágakat nevelt, melyek a modern építészet minden követeléseinek eleget birnak tenni. Hogy a kőmüves-, kőfaragó-, ács-,építőasztalos-, lakatos-, üveges-, stb. munka az ország iparos népének kezéből kerűl, az egészen természetes. De tervező és vezető építészeink is immár ép oly szép számmal, mint kiváló tehetséggel, saját hazánkfiai közűl állanak ki. A régi barokk és czopfstyl letűnése után lábra kapott rideg és ízetlen kaszárnya-styl is lejárván magát, ma már az építész ismét visszanyúl a renaissance-hoz és oly alkotásokat hoz létre, melyek a XV. és XVI. század legszebb műremekeire emlékeztetnek. Az épületek ily nagyobb szabású tervezésével természetesen arányban kell állani a részletek kivitelének s ez a feljebb elsorolt kézművesek oly művészi iskolázását tételezi föl, hogy a nélkűl sem Budapest Andrássy-úti palotái, sem nagyuraink számosainak pazar fényű vidéki kastélyai, sem sok város díszes középületei úgy, a mint ma a szemlélő bennök gyönyörködhetik, föl nem épűlhettek volna.

Egészen más anyag is kerűl ma e számos épület díszítéséhez. A régi bádogosnak ma díszítő művésznek kell lennie, hogy a díszesnél díszesb czink-ékítményeket előállíthassa; a régi kőfaragó szobrászszá emelkedett; a hajdani mázoló műfestővé lépett elő, s ily arányban halad az építkezés, ilyenben a lakberendezés. És, ha van tér, a melyen büszkeséggel tekinthet az ország rövid idő alatt elért, előbb alig remélt haladására, az építőipar terén teheti ezt méltán.

Részlet a nagy-szlabosi papirgyárból. Háry Gyulától

Kevésbé magas színvonalon áll, bár inkább csak terjedelmére nézve, a fonó- és szövőipar. Míg Angliában, Német- és Francziaországban a legtöbb milliót ez az iparág forgatja s a legtöbb munkást ez foglalkoztatja, nálunk ez nagyiparilag alig birt eddigelé fejlődni. A mi posztó- és szövetgyáraink vannak Pozsonyban, Gácson, Losonczon, stb. legnagyobb részt a hadsereg és honvédség fölszerelésére vannak lefoglalva; a kereskedelem és magánszükséglet a külföldi ipartól kapja fedezetét. Az erdélyi részek romániai határán keletkezett ugyan szövőipar, de ez a legújabb időkig leginkább csak a romániai nép öltözékéhez szükséges durva darócz posztót szolgáltatta. Újabban azonban ez iparág is fejlődésnek indúlt, és, bár nagyobbszabású ipartelepek nélkűl, ügyes kézművesek törekvése kisebb gyári berendezések mellett is a divatosabb és fínomabb kelmék előállításához lát s immár az anyaország szükségleteinek fedezéséhez is hozzájárúl. Hasonló czélból keletkezett Késmárkon len- és kenderfonó és fehérítő, így szaporodnak a kötő- és szövő-műhelyek, s így állítatott fel a főváros közelében Új-Pesten egy pamutfonó-gyár; mindmegannyi jele e fontos iparág erélyesebb felkarolásának.

De, bárha a szükséges kelmék előállítását kellő mérvben nem eszközölheti is még a hazai gyártás, annál hatalmasabban fejlődött az e czikkek végelkészítésével foglalkozó ruházati ipar, a mindennemű confectio, mely ízlésés kiállításával és becsületes üzletével a külföld egy részét is meghódította és élénk kereskedést üz a dél-dunai tartományokba, meg a Balkán félszigeten át egész Ázsiáig és Afrika éjszaki partjaihoz.

Nem csekélyebb fejlődésnek örvend a bőripar, mely szemben az egész világ versenyével, magyar készítményekkel szerelte föl a szerb hadsereg egész tüzérségét, kielégíti a hazai nagy szükségletet s kezdi kiszorítani az eddig utólérhetetlennek tartott angol nyerget is. A fínomabb bőröndárúk- és legfínomabb bőrdíszműárúkért ugyan még mindig a bécsi piacznak adózunk; de egyre szaporodnak a kiváló hazai iparosok, kik e téren is győzedelmesen állják meg a versenyt.

Sokban hasonlót mondhatunk a papiriparról, mely a világhírű fiúmei, a régi keletű hermanenyczi s az újabb keletű, de annál tökéletesebb berendezésű nagyszlabosi gyárakkal az ország nagy fogyasztását mindinkább belföldi terménnyel törekszik fedezni, míg fölöslege Szerbiában és Romániában, leginkább pedig Bulgáriában szerzett elárúsító helyeket. Az utóbbi években Pelsőcz mellett (Gömörben) cellulose-gyár is keletkezett, s immár Magyarországon is a régente kizárólag használt rongy helyébe a fa és egyéb rostos anyag lépett, melyet gyáraink feldolgozva, mindinkább szembe képesek szállani az eddig itt uralkodott idegen termékkel.

Szinte fölösleges említenünk, hogy a sokszorosító iparágak szerte virágoznak az országban, s nevezetesen a főváros műipari telepei gondos és ízléses kiállítás tekintetében fényesen megállják helyöket. De termelőképességre, gépi berendezésökre s a legfokozottabb műigényeknek megfelelő munkálatukra nézve is előkelő helyet foglalnak el könyv- és kőnyomdáink, melyek közűl a magyar államnyomda galvano-plastikai munkálatokkal is szerez érdemeket, míg a fényképészet hazánkban általában európai színvonalon áll, egyes telepei meg épen művészi babérokat is aratnak.

Hogy az iparosság ím e lendületes fejlődése mellett nemcsak szerepe maradt a házi iparnak is, hanem hogy az napról-napra több tért hódít számosabb irányban, az szintén természetes. A durva fafaragás és kosárfonás külön alkalmazott mesterek útmutatása mellett, itt-ott fölállított tanműhelyekben mind művésziesb alakot ölt; a szalmafonás, szőnyegkészítés, hímzés és varrás mind tökéletesebben taníttatik, fejlődve hat vissza a szakszerű iparra s neveli számára a képzett munkásokat.

Mindent összevetve azon büszke öntudattal tekinthetünk tehát vissza a múltba, hogy annak iparbeli elhanyagoltságát nagy részt már leküzdöttük. Számos intézmény létesűlt, mely az iparos oktatást terjeszti széles e hazában. Csak ipari tanoncziskola 221 van az országban 34.600 tanulóval. A szövészeti ipar fejlesztése czéljából alakították a késmárki, eperjesi és nagy-kikindai szövészeti tanműhelyeket; a sepsi-sz.-györgyi kézi és mechanikai szövészeti és a kassai kötszövészeti tanműhelyt. Az asztalos-ipar érdekében létesűlt a homonnai, rimaszombati, zay-ugróczi műfaragó tanműhely, a huszti és zala-egerszegi asztalos tanműhely, a galgóczi műfaragó s a munkácsi faipartanműhely. Az agyag-ipar fejlesztésére Ungvártt, Modoron és Újbányán alapítottak tanműhelyeket; széles körben tanítják a kosárfonást és csipkeverést, egyes népiskolák mellé pedig külön ipari tanműhelyek állíttattak megfelelő tanerőkkel. Vannak azontúl téli tanfolyamok az építő iparosok számára s külön egy a gőzgép- és gőzkazánfűtők oktatására, melyből 5 rövid év alatt már 1.523 sikerrel végzett egyén kerűlt ki. Van 3 középfokú ipari szakiskola az országban építészeti, gépészeti, vegyészeti, fémvasipari és faipari szakosztályokkal. Magasabb fokú iparoktatást nyújtanak az iparrajziskolák, a technologiai múzeummal kapcsolatos szakelőadások és szakgyakorlatok; mindnyájának betetőzése pedig a budapesti József-műegyetem. Immár tehát azon megnyugvással tekinthetünk a jövőbe, hogy a mely hézagok még megvannak is iparosságunkban, azokat a munkára nevelt jó népanyag, sarkalva és támogatva az erélyesen fejlődő üzleti élet által, mihamarább ki fogja pótolni. Bátran remélhetjük ezért, hogy Magyarország képes lesz összes ipari szükségletét mielőbb saját termelésével fedezni, az egyre gyarapodó ipari termelés fölöslegével pedig délkeleti szomszédainkat fokozottabb mérvben látni el.

Közlekedési intézmények Lukács Bélától

Magyarországnak ma már olyan közlekedési hálózata van, mely, ha nem tökéletes is, ha nem olyan is, hogy további kiegészítést, vagy igazítást ne kivánna, de a szükségnek, sőt a fokozottabb követeléseknek is megfelel és nagy részében megoldja már ma azt a feladatát is, hogy az országon átvonúló világkereskedelemnek közvetítője legyen. Különösen sok történt közlekedési intézményeink fejlesztése körűl az utóbbi évtizedekben s alig van tér, melyen az ország ily rövid idő alatt nagyobb haladást tett volna.

Kőútaink behálózzák az egész országot. Itt-ott ugyan még hézagos a térkép, s különösen az Alföldön most is van idő, midőn az útasnak, ha nem akar bennrekedni az úgynevezett „országút” sarában, le kell térnie a mezőre. De maholnap ez az állapot is a történelemé lesz. Állam- és megyei érdekeltségek élénken iparkodnak e hiányon segíteni s örvendetes mértékben épülnek különösen az alföld vidékein a helyi érdekű vasútak, melyek itt-ott kevesebbe is kerülnek, mint a kőút kerülne s ennél bizonyára több hasznot is nyújtanak. Összes közútaink hoszsza meghaladja a 100.000 kilométert. Állami kezelés alatt áll 7.200 klm., melyeknek fentartására évenként 2 1/2–3 millió forint fordíttatik. Törvényhatósági gondozás alatt áll 37.700 klm., a melyeknek fentartására átlag évenként 2,330.000 igás és 6,336.000 kézi munkaerő szolgál, mérsékelt megváltási árak szerint több mint 7 millió frtra becsűlve. A községi útak hoszsza 58.000 klm. Átlagos és mérsékelt becslés szerint az egész úthálózat közel 200 millió forintnyi értékű.

Vizeink szintén mindinkább rendes medrekbe szoríttatnak. Kettős feladatot kellett e téren megoldani: egy részt lehetővé tenni és biztosítani a hajózást; más részt vízárvédelmi és lecsapolási munkálatok által mentesíteni s mívelésre alkalmassá tenni azon nagy kiterjedésű területeket, melyeket mocsár és ingovány, vagy évenkénti vízár borított el.

Ormánsági népviselet Baranyában. Feszty Árpád rajza; chromozinkographiáját Angerer és Göschl műintézete készítette.

Hajók a Dunán Budapestnél. Dörre Tivadartól

A vízi építkezések terén – nem tekintve a fiúmei kikötői építkezéseket – az utóbbi években legjelentékenyebb építkezés a fővárosi Dunarész szabályozása volt. Elrendeltetett egy részt a hajózási akadályok elhárítása, de más részt a fővárosnak jégtorlódások elleni biztosítása és a fővárosi kereskedelem érdekében is. Több, mint 12 1/2 millió frtba kerűlt ez; de nemcsak a kitűzött czél éretett el teljesen, hanem Budapest főváros is egy 4.300 méter hosszú emeletes és lépcsőzetes rakodó-part birtokába jutott, melyen időnként a legmozgalmasabb kereskedelmi életet láthatjuk.

A Dunánál a hajózás érdekében még két nagy munka hajtandó végre. Az egyik, a magyar felső Duna vagyis a dévény-duna-radványi szakasz szabályozása, már folyamatban van. A Duna ezen része, mondhatni, még ősállapotában van; számtalan ágra oszlik, zátonyokat és szigeteket képezve, elborítva ezer, meg ezer holdat; néhol minden évben változtatja folyását, nem csekély kárára a hajózásnak. E szabályozás, melynek költsége 17 millió forintra van számítva, egyike lesz a magyar korona területén e szakban a legkiválóbb munkáknak.

A másik nagy munka a Dunánál a Vaskapu szabályozása, melynek végrehajtására, minthogy a munkálat idegen területre is kiterjed, európai megbízást nyert a monarchia. Nem lesz könnyű föladat biztos útat teremteni a hajózásnak ott, hol a Stenka, Kozla-Dojke, Izlas, a két Tachtalia a Greben és Lucz nevű sziklazátonyok, meg a tulajdonképeni Vaskapunál a Prigrada nevű sziklazátony mintegy hatalmukban tartják a folyó medrét, még pedig nagy részben orvúl víz alatt lappangva, rémítik a hajóst és akadályozzák a közlekedést annyira, hogy csekélyebb vízállásnál a gőzhajózás itt teljesen szünetel, a sürgősebb szállítmányok csak kis dereglyéken (negyven emberrel és nyolcz ökörrel) vontathatók föl a már biztosan hajózható folyamrészekig.

Vasútaink ma már nagy terjedelmű hálózatot képeznek, mely – egyes még hiányzó kiegészítéseket nem tekintve – kivánalmainkat egyelőre kielégítheti. Összeköttetések, melyeket néhány évtizeddel ezelőtt messzelátó hazafiak is, mint csak nagyon hosszú idő múlva létesűlhető, majdnem ábránddal határos törekvést jeleztek, ma tényleg valósítva vannak. Nincs fontosabb forgalmi irány, mely felé vasúti összeköttetésünk ne volna, s melyben az állam, a kormány rendelkezése alatt álló jelentékeny államvasúti hálózattal döntő hatást ne gyakorolhatna.

A magyar királyi államvasútak budapesti gépgyárából. Dörre Tivadartól

A fő közlekedési vonalakat a helyi érdekű vasútakról szóló s a jelen évben novelláris úton szabatosabban formulázott 1880. évi XXXI. törvényczikk megalkotása óta, egy mindinkább fejlődő és szaporodó helyi érdekű vasúti hálózat egészíti ki. E törvény, mely az olcsó vasútak rendszerét s az állam részéről nyújtandó mérsékelt támogatás mellett az érdekelt vidékek hozzájárúlását állította fel alapelvűl, kedvező hatással volt a helyi érdekű vasútak létesítésére, mert hat év alatt 2.200 kilométer ilyen vasút épűlt ki 60 millió forintnyi építési tőkével, melyhez – a vállalkozók által fedezett összegeket nem számítva – az állam 10 millió frttal, a törvényhatóságok 4 millió frttal, a községek és a magánosok pedig 8 millió frttal járúltak.

A gőzerejű üzemre berendezett nyilvános és magán használatra szolgáló vasútak hoszsza meghaladja a 10.000 kilométert. E vasútakba kerekszámban több mint ezer millió forint van befektetve. A járómű-állag közel 38.000 mozdony és kocsi, melyekkel 1886-ban 31 millió vonat-kilométer teljesítmény mellett 13,835.000 útas és 186,572.000 métermázsa különféle árú szállíttatott el.

A forgalom többi eszközei, a posta és a távirda szintén óriási arányokban fejlődtek.

1886 végén 3.966 postahivatal és 1.505 távirdaállomás volt a magyar korona területén. Az ezek által szállított forgalom szintén milliókban számítható. A postán elszállított levelek száma 1868 óta 32 millió darabról 173 millióra, a hírlapok darabszáma 13 millióról 50 1/2 millióra, a táviratok száma 1 millióról 6 millióra emelkedett. A posta által közvetített pénzes levelek és csomagok 1885-ben 2.663 millió forint bevallott, és hivatalos értéket képviseltek; ezen év forgalmára azonban kétségkivűl hatással volt az országos kiállítás is. Utalványokban és utánvételekben ma már 300 millió frt készpénzt szállít a posta. 1880 előtt még a pénzutalványok összes forgalmának több mint fele az Ausztriával való forgalomra esett, ma azonban már az említett 300 milliónak nagyobb felét a belföldi (magyar) forgalom adja.

Közlekedési állapotaink és intézményeink mai fejlettségére tehát megnyugvással tekinthetünk. A múltat pedig nem a mai kor szemüvegén át kell nézni. Vasút és távirda hiányában bizony még 1785-ben tíz nap kellett ahhoz, hogy Hora elfogatásának hírét megvivő staféta az erdélyi érczhegység erdőségeiből Bécsbe érkezzék II. József császárhoz; a biharmegyei követeknek 1712-ben három hétig tartott a pozsonyi országgyűlésre való útazása. De még e század elején is csak minden vasárnap indúlt gyorskocsi a budai vízivárosból Bécsbe, mely szerdára érkezett vissza; az erdélyi részekbe azonban csak minden negyedik hétben indúlt s ugyanannyi idő alatt érkezett vissza. És a gőzhajózás hiányában pl. Gönyőtől Pozsonyig két hétig tartott a teherhajók fölvontatása; rendesen 3–4 hajót indítottak útnak egy csapatban 5–6000 métermázsa teherrel s ezek vontatásához 60–70 ló, 46–48 lovász és még külön 40 hajóslegény kellett, tehát egy egész karaván; egy métermázsa teher vitelbére pedig Komáromból Bécsig 8 forint volt.

Vasúti híd Fucsinénél a magyar királyi államvasútak károlyváros-fiumei vonalán. Feszty Árpádtól

Mindez abban az időben másutt is így volt, vagy legalább is nem sokkal volt jobban. De már mégis rendezettebbek valának az akkori állapotok, mint a török háborúk idejében, a midőn törvényt kellett hozni, hogy „a nemesek ne kocsikon útazzanak, a mint szoktak, hanem vagy lóháton vagy gyalog, hogy védelmezhessék magukat”.

A „Currus Kochy” magyar találmány. Komárommegye Kócs községében kezdték először az előbbi nehézkes szekerek helyett azon könnyű kocsikat készíteni, melyeken a korba szíjakon és rúgókon függött, s melyeken az útazás oly kényelmes és váltott lovakkal oly gyors is volt, hogy Herberstein báró, I. Miksa császárnak II. Lajos király udvarabeli követe, ezen utazást még külön is földicséri. A „Curriferi de Kocs” több történelmi okmányban előfordúlnak.

Magyarországon át fekvésénél fogva régibb időben úgy hadászati, mint kereskedelmi tekintetben több fontos átvonúló közlekedési vonal vezetett. Történelmi okmányaink nem egy bizonyságot tesznek a mellett, hogy a nyugot és a kelet közti kereskedelem részben felső Magyarországon és az erdélyi részeken, részben a Duna jobb partján vonúl át. És ezeket az útvonalakat használták föl azon hadcsapatok is, melyeket vagy királyaink és nemzeti fejedelmeink vezettek külellenségre, vagy a melyek az országba betörtek. A mohácsi vész után azon területeken, melyeket az osztrák házból származott királyok, illetőleg a nemzeti fejedelmek tartottak uralmuk alatt, a közlekedésügy, útaink és hírvívő (postai) berendezésünk nemcsak nem hanyagoltattak el, hanem fokonként fejlesztettek, a mint erről úgy a Ferdinánd és Miksa királyok, mint az I. Rákóczy György és II. Rákóczy Ferencz fejedelmek által elrendelt szervezések tanúskodnak. Nem így volt azonban a törököket uraló területeken; ott bizony, a mi volt is, elpusztúlt s csak idővel és nagy áldozatokkal lehetett az e tekintetben is elhanyagolt és zilált állapotokat rendezni és megjavítani. A török pasák és bégek kurtán fogták a dolgot. Hebi bég példáúl, a ki Hatvanból parancsolt egész Szécsényig, mikor az adóra szüksége volt, reá iratta a parancsolat hátára: „Ez levél adassék az szakali birónak, hamarsággal faluról-falura hordoztassa bizonyos embere által, hamar, hamar, hamar.” Ilyen volt akkor a „sürgöny-levél”!

A török uralom megtörése után a közlekedési ügyek rendezése is kezdetét vehette. Az e téren történt alkotásokat sem szabad azonban a gőz és a villam erejéhez mért haladással mérlegelnünk. Nehezítette még a helyes fejlődést a nemzet és a kormány között a kormányzati jogok mértékére és mikénti gyakorlására nézve gyakran felmerűlt viszály és bonyodalom. A kormány e tekintetben is gyakran mellőzte a nemzet alkotmányos jogait s azon politikai és gazdasági meggyőződést, melyet a nemzet követett; viszont ez, illetőleg a nemzeti érzület kifejezésére hivatott alkotmányos tényezők, az országgyűlés és a törvényhatóságok, az alkotmányellenes eljárás formaságai miatt gyakran ellentétes állást foglaltak el a kormány oly törekvéseivel szemben is, melyek különben javára váltak volna az országnak.

Így történt, hogy 1848-ig csak lassú lehetett e téren a fejlődés. Érdekes mindazonáltal, hogy úgy a kormány, mint a nemzet törekvéseiben a közlekedési ügyek körűli teendőkre nézve két eszme domborodik ki. Egyik Magyarországnak összeköttetést az Adriai tengerrel; a másik az ország déli és keleti részeivel, illetőleg a keleti – akkor még török uralom alatt állott – tartományokkal való összeköttetés. Mindkettő oly alapeszme, mely a közlekedési ügyek körűl kifejlett mozgalmon és vitákon teljesen uralkodott és ma is irányadó.

Ezen időszakba esik a Károlyvárostól Fiuméig futó Lujza- (Ludovika) út kiépítése17 mérföld hosszúságban a dinari Alpeseken keresztűl; az első út, mely birodalmunk belsejéből a magyar kikötőhöz kivezetett.

Úgy az 1790/91-, mint az 1825-ik évi országgyűlés behatóan foglalkozott útak és csatornák létesítésének kérdésével, s bár az utóbbi regnicolaris deputatiót is küldött ki, mely részletes javaslatot készített („De viarum structura et conservatione”) az útak építéséről és fentartásáról, de ezen törekvések az akkori állapotok között eredményre nem vezethettek.

Csak Széchenyi István gróf működésével vett élénkebb lendületet közlekedési ügyeink fejlődése; miért is, midőn a magyar közlekedési ügynek nagy vonásait vázoljuk, tisztelettel és kegyelettel kell megemlékeznünk az ő működéséről, ki a negyvenes években a magyar helytartó-tanács közlekedési osztályának élére állíttatott s később – mint erre legméltóbb és legavatottabb – az első felelős magyar miniszteriumban is a közmunka- és közlekedési ügyek vezetésével bízatott meg.

Fáradozásainak eredménye – a Tiszaszabályozás megkezdése, a budapesti lánczhíd, a dunai gőzhajózás előmozdítása, a Duna s különösen a Vaskapu szabályozásának tanulmányozása és a vasúti kezdeményezések mellett – a ma már róla elnevezett Széchenyi-út, mely Drenkovától a dunai szorosokon keresztűl Orsováig, illetőleg Romániába vezet. Merész alkotás és méltó párja a Duna szerb oldalán vonúlt hírneves Traján-útnak, melyen a római császári legiók egykor Dácia (a mai erdélyi részek) meghódítására indúltak. A Széchenyi-út a keleti és a dunai kereskedelem érdekében épűlt nagy költséggel, mert a szorosokban a sziklákból kellett azt kivájni. De úgy ez, mint Traján útja, élő példája annak, hogy a legmerészebb emberi alkotás is csak véges jelleggel bír. Ma mellette egyközűleg vonúl el az orsova-verciorovai vasút-vonal s ez forgalmi szempontból, mondhatni, teljesen fölöslegessé teszi. Még csekély vízállás esetén is, midőn a Dunán a hajózás szünetel s a forgalom szárazföldi útra szorúl, alig van a nagy költséggel és még nagyobb erőfeszítéssel épített Széchenyi-úton közlekedés és maholnap ép úgy, mint a Traján útja, egy nagy szellem nagy törekvéseinek puszta emlékévé fog válni.

Folyóink szabályozása körűl is maradandó alkotásokat jegyezhetünk föl a jelzett időszakból. Ilyen a Sárvíznek, a Sió- és Kaposnak még a XVIII. században végrehajtott szabályozása. E vizek Veszprém, Fejér, Tolna és Somogy vármegyék lapályain egész tengerekké terűltek szét s századokon át borították a föld színét. Hasonló állapotok voltak Torontál vármegyében, hol a Béga folyó 200.000 holdnyi területet tartott víz alatt. E vizek szabályozását gr. Mercy kezdte meg, kettős czélt tűzvén ki: hogy egy részt az egészségtelen mocsarak lecsapoltassanak, s hogy más részt a folyó hajózhatóvá tétele által a kincstár nagy terjedelmű erdőségeinek és egyéb birtokainak terményei értékesíttessenek. Szintén a XVIII. század kezdeményezése volt a Ferencz-csatorna, mely a duna-tiszai hajózási útat Földvár és Bezdán közt 30 mérfölddel rövidíti meg, s melynek további feladata egyrészt az általa átmetszett vidék sok fölösleges vizeinek levezetése, más részt pedig a szárazságban szenvedő területeknek öntözés czéljából a szükséges vízzel való ellátása.

A Tisza-szabályozás rendszeres megkezdése már a jelen századba esik. Az alsó-szabolcsi szabályozó társulat területén – az urkomi magaslaton – egy szerény emlékkő jelöli a megkezdését azon erőfeszítő árvédelmi munkálatoknak, melyekhez az első rög földet Széchenyi István gróf ásta ki. Ő utána és azóta a Tiszánál és a többi folyóknál ma is közel 70 szabályozó társaság működik, melyek eddig már is közel 5 millió holdra menő termőterületet mentesítettek és adtak át a nemzeti vagyonnak.

A szabályozások lehetővé tették a gőzhajózás életbeléptetését. A magyar vizeken az első gőzhajó – a dunagőzhajózási társaságnak I. Ferencz császár és királyról elnevezett gőzöse – 1830-ban jelent meg, Bécstől Pestig 24 óra alatt, felfelé pedig 48 óra alatt tevén meg az útat. Az első próbaút sikere után már 1831-ben rendes gőzhajójáratok rendeztettek be Pest és Bécs között. A Tiszán azonban csak 1846-ban hatolhatott fel az első gőzhajó meglehetős nehézségekkel Tokajig. Ugyanezen évben hatolt át az első magyar földön épűlt gőzhajó, az „Erős” a Vaskapun, megdöntve azt a véleményt, mely a gőzhajóknak a dunai szorosokon és a Vaskapun át való közlekedését a lehetetlenségek közé sorozta. Ezzel – mindenesetre megfelelő vízállás mellett – megnyilt a gőzhajózás a Közép- és az Alsó-Duna között.

Vasúti híd a Száván Zimony és Belgrád között. Kimnach Lászlótól

Az állam részéről hozott jelentékeny áldozatok árán, nagyobb vizeink ma az év legnagyobb részében hajózhatók, s évenként még mindig tekintélyes összegeket szavaz meg a törvényhozás azon czélból, hogy a hajózásnak még meglevő akadályai elháríttassanak. Daczára annak, hogy vasútaink kiépítése folytán az árúk igen nagy része a vasúti irányra megy, folyóinkon a hajózás mit sem veszített élénkségéből, s gazdasági életünknek és termelésünknek expansiv erejét mi sem tanúsítja világosabban, mint az a körűlmény, hogy a gőzhajózás által elszállított árúk tömege nemcsak nem csökkent, hanem – egyes éveknek különös okokra visszavezethető ideiglenes csökkenését nem tekintve – általában szintén emelkedőben van. A duna-gőzhajózási társaság példáúl, mely 105.000 forintnyi szerény részvénytőkéből most már 25,200.000 forintnyi részvénytőkével bíró társasággá nőtte ki magát, s ezenkivűl még több mint 17 millió forintot fektetett be vállalataiba, s melynek főüzlete a magyar korona területén van, ma egymaga másfél millió útast és 10–15 millió métermázsa árút szállít.

A vasútak létesítésének kérdésével először az 1836-diki országgyűlés foglalkozott; eredménye az 1836: XXV. törvényczikk lett, mely az akkori viszonyokhoz, politikai és jogi felfogáshoz képest eléggé szabadelvű s a vasúti építkezésekre nézve jóakaratú volt. Megadta a kisajátítási jogot oly időben, midőn még a nemesi korlátlan tulajdonjog uralkodott; és a kormánynak megadta az engedélyezési jogot akkor, midőn nemcsak bizalma nem volt a kormány iránt, de sőt élénk küzdelemben állott a tényleges hatalommal.

Az 1836: XXV. törvényczikk által kijelölt vasúti vonalok a következők voltak: Budapestről mint az ország fővárosából kiindúlva Bécs felé, a magyar tengerpartig, Zimonyig, Morva és Silézia felé, Gácsország felé, Erdélybe Kolozsvár felé, ugyanoda Nagy-Szeben felé; továbbá Bécsből, illetőleg az osztrák határszéltől egy részről a magyar tengerpartig, más részről Eszéken át Törökország felé; ugyancsak Bécsből Magyarországon át Krakóig, Nagy-Szombattól Kassáig, Kassától Krakóig, Miskolcztól Gácsország, illetőleg Oroszország felé, és végűl a Sziszektől a magyar tengerpartig. A mint látjuk, nagyjában ugyanazon vonalok, melyek hosszas vajudások után s némi eltéresekkel később csakugyan létrejöttek.

E tervezetből azonban 1848-ig igen kevés valósúlt meg. Kiépűlt az 59 kilométer hosszú pozsony-nagyszombati lóvonatú vasút, melyre 1839-ben adatott ki az engedély, de melynek kiépítéséhez kilencz év kellett. Kiépűltek továbbá a pest-váczi, pest-szolnoki és marchegg-pozsonyi gőzerejű vasúti vonalak, az akkori középponti, illetőleg a mai osztrák-magyar államvasút részei; végűl a sopron-katzelsdorfi rövid vonal.

Mily óriási fejlődést vett azóta közlekedési ügyünk és forgalmunk! Századok nem okoztak azelőtt oly átalakításokat, mint most évtizedek. E század közepén pl. a magyar korona területén forgalomban volt vasútakon 210.000 személy szállíttatott és 630.000 méter-mázsa árú; a körűlbelől 500 működésben állott postahivatal 3,422.000 darab magánlevelet, 688.000 darab hivatalos levelet és 180.000 darab magán és hivatalos kocsipostai küldeményt közvetített 40 1/2 millió forint értékben; az állami kezelésbe vett útak hoszsza körűlbelől 4.600 kilométer volt, a törvényhatósági útak hoszsza pedig 9.000 kilométerre tehető.

Állítsuk ezekkel szembe közlekedési ágazatainknak azon mai nagy számait, melyeket föntebb elsoroltunk, s kifejezve látjuk azon óriási haladást, melyen közlekedési intézményeink segélyével összes gazdasági állapotaink átmentek.

Itt-ott talán nagyon is rohamos volt a haladás. Ha összeszámítjuk, egyetlen évben, 1868-ban 8 1/4 millió forintot tesz azon évi összeg, mely kamatbiztosítás gyanánt az akkor engedélyezett vasútaknak adatott, s melylyel az állam megterheltetett.

A magyar államvasútak éjszaki vonala Körmöczbánya mellett. Dörre Tivadartól

1869-től 1874-ig 3.767 kilométer vasút épűlt ki, mai hálózatunknak egy harmada, többnyire állami segélyezés mellett. Érdekes, hogy vasúti hálózatunk az első ezer kilométert csak 12 év alatt érhette el (1846–1858), a második ezret 7, a harmadikat 5 év alatt. De 1871–1873-ig már évenként több, mint ezer kilométerrel nő a hálózat. Természetes, hogy e rohamos építkezések után a haladás lassúbbá válik, míg a rendes és természetes fejlődés ismét útat tör. Most már évenként 5–600 kilométer új vasút nyílik meg, s a mi kincstári szempontból különösen megnyugtató, az államnak csak csekély megterhelésével.

Vasúti vonalaink közűl több építészeti tekintetben is kiváló figyelmet érdemel, s az átszelt vidékek természetes szépségei és változatossága által touristai szempontból is érdekes. A Karszton átvonúló károlyváros-fiumei vonal; a munkács-beszkidi vonal hatalmas bevágásaival, völgyáthídalásaival s hosszúság tekintetében a monarchiában második helyet elfoglaló alagútjával; a keleti vonal regényes vidékeivel és vízválasztókon átvezető küzdelmeivel; a zimonyi vonal, a mint eléri azokat a helyeket, melyekhez a magyar történelemnek annyi változatos emléke fűződött; a gyönyörű vágvölgyi vonal, a magyar államvasútak éjszaki vonalának különösen zólyom-ruttkai része s ennek folytatásaként a kassa-oderbergi vonalnak a központi a Kárpátok alatt elvezető része tanulságos is, szórakoztató is.

A vasúti hálózatnak e kifejlődése jelentékeny gyáraknak és iparágaknak ad immár állandó foglalkozást. A magyar kir. államvasútak budapesti gépgyára és a vele kapcsolatos diósgyőri vas- és aczélgyár kiválóan mozdonyokat, vashídszerkezeteket és aczélsíneket; az osztrák-magyar vasúttársaság resiczai gyára síneket, a budapesti Ganz-féle gyár vasúti kocsikat gyárt. Egyéb vasúti szükségletek és fölszerelési czikkek is ma már túlnyomó részben az országban állíttatnak elő, míg eddig azokat külföldről kellett beszerezni.

Hiányos lenne e vázlatunk, ha már e helyen is külön ki nem emelnők az államvasúti rendszer eszméjét, mely a nemzetnek a közlekedési teendők körűli irányeszmék közűl már korábban kidomborodik, de csak az utóbbi évtizedben nyer megvalósúlást a magyar kir. államvasútak hálózatának megteremtése által, melynek segélyével az állam döntő vezérszerepet és hatást gyakorol a gazdasági állapotainkra és fejlődésünkre oly nagy fontosságú forgalmi politikában.

Azon irányeszméket, melyek a vasúti engedélyezések és építkezések körűl az ország érdekében követendők lennének, körvonalozva találjuk már a negyvenes évek érdekes hirlapi és országgyűlési vitáiban. Egyenes és a legrövidebb irány kifelé, ez által lehetőleg olcsóvá tett tömeges szállítás, mire nyers terményeink által utalva vagyunk; a közlekedési ereknek olyan fektetése, mely figyelemmel van az ország fővárosára, honnan a kereskedelmi vérforgás az ország véghatáráig lüktet; a közállománynak – mint akkor nevezték az államot – egyenes hatása legalább is a főbb közlekedési vonalokra. Ezen elvek azonban a végrehajtásnál részben figyelmen kivűl maradtak, s később csak jelentékeny áldozatok árán voltak valósíthatók. A fő közlekedési vonalokat az akkori irányadó tényezők is, mint állampályákat kivánták ugyan kiépíteni és ez tényleg foganatba is vétetett; de azok a későbbi pénzügyi válságok nyomása alatt magán tulajdonba kerűltek. Így ment át a magántársaságok kezébe az úgy nevezett osztrák állampálya (a mai osztrák-magyar államvasúttársaság vonalai) és a déli államvaspálya. E két társaság vonalai mellett, melyek a legfontosabb forgalmi irányokat közvetítették, 1867-ben már a tiszavidéki vasút is engedélyezve és kiépítve volt.

E nagy vasúttársaságokkal szemben, melyeknél a döntő szót gyakran külföldi pénz-csoportok vitték, az államnak az árszabásokba s a forgalmi politikába való beleszólása kellőleg biztosítva nem volt; pedig mindinkább nyilvánvalóvá lett, hogy erre az ország közgazdasági előhaladásának biztosítása és kifejlesztése érdekében szükség van; s évek során mindinkább azon meggyőződésre kellett jutni, hogy ez a legbiztosabban egy államvasúti hálózat segélyével érhető el, mely függetlenűl az idegen társulatok vonalaitól, feltétlenűl az ország közgazdasági és pénzügyi érdekeinek áll szolgálatában.

Kicsiny kezdetből nőttek nagygyá a magyar államvasútak. A fővárosnak józsefvárosi részébe egy szerény vasút futott be Losoncz és Salgó-Tarján felől, első sorban kőszénszállításra berendezve. Ezt a vasútat megvette az állam, s a vasúti czélokra 1868-ban felvett 60 milliós kölcsönből elrendelte e vonalnak kiegészítését a hatvan-miskolczi és a ruttkai vonalokkal. Ugyanekkor rendeltetett el a károlyváros-fiumei, később a zákány-zágrábi vonalok kiépítése. Így foglalt a magyar állam tért éjszakon a Németországgal és délen az Adriával, illetőleg Fiuméval való forgalomban.

A duna-drávai és a keleti vasútnak állami kezelésbe vétele inkább közigazgatási rendszabály volt. Az utóbbi vasútakkal három szétszórt csoport volt már az állam kezelésében; kezelési, takarékossági és forgalompolitikai okok tehát egyaránt indokolták e hálózatnak a kiegészítését s egymással összefüggésbe hozatalát. A tiszavidéki vasút megvétele (1880) e tekintetben döntő intézkedés volt; további intézkedések egészítették ki ezen nagy és czéltudatos munkát. A tömösi vonalrész kiépítésével a romániai vasútakkal, a rákos-újszászi vonal által a fővárossal s az innen kifutó állami és nem állami vonalakkal jött összeköttetésbe az államvasúti hálózat és a zágráb-károlyvárosi vonal megvétele által a déli államvonal egészíttetett ki Zákánytól, illetőleg Báttaszéktől Fiuméig. 1881-ben elrendeltetett a budapest-zimonyi vonalnak államköltségen való kiépítése, mely Belgrádnál a szerb vasútakhoz talált csatlakozást. A volt osztrák államvaspálya-társasággal fenforgott viszonyoknak 1882-ben történt rendezése, ennek kapcsán az újszőny-brucki vonalnak megszerzése és az újszőny-kelenföldi vonalnak kiépítése nyugot felé is önálló s az előbb létezőnél sokkal rövidebb vonalat biztosított a magyar államnak.

Így jött létre azon, az állami kezelés alatt álló helyi érdekű vasútakkal együtt közel 5.300 kilométerre terjedő államvasúti hálózat, melybe ma – helyi érdekű vasútak nélkűl – 385 millió forint van befektetve, s melynek segélyével a kormány ma az ország érdekeinek megfelelő forgalmi és árszabási politika követésére képes. Bécstől Budapesten és Nagy-Váradon, illetőleg Aradon át Predeálig; Ruttkától és másfelől a Beszkidtől Fiuméig, Bródig és Belgrádig nemcsak ura a helyzetnek az ország területén belől, de számot tevő tényező az átmenő forgalomban is, mely a Szaloniki és Konstantinápoly felé való csatlakozások kiépítése után előreláthatólag újabb alakulásokat fog venni.

Évtizedek küzdelmének eredménye ez s a legnagyobb közgazdasági alkotás, melyre viszonyaink között büszkén mutathatunk, s mely az ország termelésének, iparának és kereskedelmének már is nagy hasznára vált.

Benczúr Gyulától