Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A magyar nép

A magyar nép

Feszty Árpádtól

A magyar nyelv sajátságai. Jókai Mórtól

Hollósi Károlytól

Hogy a magyar nép semmiféle más élő néppel nem közeli rokon, azt úgy ethnologiai, mint nyelvészeti kutatások egyiránt bizonyítják. A tiszta magyar tipus nincs ugyan még maig sem kielégítőleg megállapítva, mert e tárgyban eddig legfölebb csak alapvető vizsgálódások történhettek; de annyi már is bizonyos, hogy a magyarnak úgy koponya- és arczidomaiban, valamint testalkatában is vannak olyan sajátságok, melyek külön faji tulajdonokúl tekinthetők s melyek, mint ilyenek, sem közelben, sem távolban semmi más népnél föl nem találhatók. A nyelvet illetőleg az első ismert magyar nyelvtan ideje (1539) óta folyton vizsgálódás tárgya volt irodalmunkban a magyar nyelv eredete és rokonsága. Már annak is több száz esztendejénél, hogy a finn-ugor nyelvekkel való rokonság kérdése állandóan napirenden van. Bámúlatos szorgalmat, kitartást és alaposságot tanúsítanak e téren főleg most élő és működő nagy tudósaink (Hunfalvy Pál, Budenz József). Az eredmény azonban még most sem látszik arányban állani a búvárlatokra fordított nagy és sokoldalú munkával; mert nemcsak hogy a nemzet köztudalma nem bír belenyugodni a finn-ugor atyafiságba, hanem magában a tudományos akadémiában is mind több-több tért hódít egy másik irány, a törökséggel való rokonság tana, melynek Vámbéry Armin a legkiválóbb és legszellemesebb hirdetője. Hogy a már egész táborrá nőtt két nyelvész-párt közűl melyik lesz valaha a győztes, az még mindig a jövő titka. A nagy érdekű vita eddigi folyamából annyi már is eléggé kiderűlt, hogy a magyar nyelv, mint szintén az altaji nyelvek nagy családjához tartozó, úgy a finn-ugor, mint a török-tatár nyelvcsoporttal rokonsági viszonyban áll. Csak az még a kérdés, hogy eredetére nézve a finn-ugor nyelvcsoporthoz tartozik-e nyelvünk, a török-tatár rokonság pedig csak későbbi hatások eredménye; vagy megfordítva török-tatár eredetű, s a finn-ugor rokonságot az ide tartozó nyelvekkel való tartós érintkezés szülte. Egyébiránt még az is föltehető, hogy a további kutatások nyomán egy harmadik lehetőség fog kiderűlni, t. i. az, hogy e nyelv a közös altaji alapból önállóan vált ki, mint harmadik ágazat, mely a később bekövetkezett föld- és néprajzi körülmények hatásai miatt nem hajthatott mellékágakat. E föltevésnek nem kevéssé kedvez a magyar nyelv fejlődésében mutatkozó erős önállóság, melynek hatalma minden kölcsönvételt teljesen a nyelv szelleméhez tudott és tud idomítani még hangtani tekintetben is annyira, hogy nem ritkán csak a nyelvész minden oldalú elemezgetése s nagyon körűltekintő egybevetése képes megállapítani, ha vajjon egy némely szavunk ős magyar származású-e, avagy csak assimilált kölcsönvétel.

Csak az bizonyos tehát föltétlenűl, hogy a magyar a ragozó nyelvek közé tartozik, s ott is azoknak az egyike, melyekben a szótörzs és a módosító szóelemek (képzők, ragok) a legvilágosabban megkülönböztethetők egymástól úgy alakra, mint jelentésre nézve.

Egyedi természetét illetőleg a magyar nyelv egyike a legszebb zengésű, legtökéletesebb szerkezetű és legvilágosabb szabatossággal szóló nyelveknek. Sajátszerű szép hangzása nemcsak onnan van, hogy irodalmilag is negyven tisztán ízelt szóhangot használ, hanem onnan is, hogy e hangok mind megannyi szabályos akkorddá illeszkedve csoportosúlnak szókká. Sarkalatos sajátság ugyanis e nyelvben, hogy magánhangzói magas, mély és közép fokozatúakra oszlanak (e, ö, ő, ü, ű || a, á, o, ó, u, ú || ë, é, i, í) s hogy az egyszerű magyar szókban, akárhány szótagszámig növeljék is azokat a képzők és ragok, csak egyazon fokozatú magánhangzók kerülhetnek együvé. E nagy és merev ellentétet a középfokozatú hangok egyenlítik ki annyiban, hogy ezek akár magas, akár mély hangokkal társúlhatnak s ilyenkor az úgy nevezett vegyes hangú szóknak adnak létet, melyek azonban ragozás és képzés tekintetében ekkor is okvetetlenűl vagy magas, vagy mély hangrendbeliek maradnak. Példák: nemzet, erő, szüle magas hangúak; magyar, bátor, tudós mély hangúak; héj, vér, hit, kín középhangúak; vezér, híres (magas), néma, virág (mély) vegyes hangú szók.

A kimondás idejére nézve a magánhangzók részint rövidek, részint hosszúak, mit az irás verstani pontossággal ábrázol az által, hogy a rövid hangok betűjegyei vagy jel nélküliek (e, a, o, u) vagy pedig pontokkal jelölvék , i, ö, ü), míg a hosszúkat kivétel nélkűl egyes vagy páros ékezet különbözteti meg , í, á, ó, ú, ő, ű). Az időmérték szabatos megtartása nemcsak a jó hangzás, hanem a jelentés érdekében is nagyon fontos, a menynyiben igen sok szóalakunk van, melyek tökéletesen mást jelentenek röviden vagy hosszan ejtve, avagy írva. Legyen elég e tekintetben mutatóúl csak néhány szót említenünk: el, él; éles, élés; hal, hál; kar, kár; bajos, bájos; veres, véres, verés; tör, tőr; örűl, őrül; rútak, ruták, stb.

Önként érthető, hogy az egymásnak megfelelő hosszú és rövid magánhangzók szándékos elcserélgetése igen bő forrása a lefordíthatatlan szójátékoknak kivált a nép nyelvében.

Valamint magánhangzókban, úgy mássalhangzókban is ritka gazdagságú a magyar nyelv, lévén neki 25 mássalhangzója, melyeket a mily tisztán és szabatosan ízel egyenként, épen oly nagy világossággal különböztet meg is egymástól annyira, hogy például az egy fajtájú kemény és lágy mássalhangzókat a leghanyagabb kiejtés sem tévesztheti össze; pap és bab, Tata és Dada, körök és görög, stb., kimondásakor egy pillanatig sincs kétségben a halló-érzék a szó valódi jelentését illetőleg. Ehhez járúl az a széphangzati törvény, hogy e nyelv az egymás mellett nehezen ejthető mássalhangzók torlódásától általában idegenkedik, szó elején pedig egynél több kezdő mássalhangzót épen nem is tűr, kivévén nehány kölcsönzött szót, bár az ilyenek kiejtésén is örömest könnyít egy-egy magánhangzó betoldásával úgy az irodalmi, valamint különösen a népnyelv. A széphangzat e követelésének hódolva öltöttek magyaros alakot az ilyen szók: garas (Groschen), Ferencz (Franz), iskola vagy oskola (schola), istráng (Strang), vagy a népnél goróf (Graf), karajczár (Kreuzer), kovártéj (Quartier), stb.

A keresztyénség fölvétele óta az állítólag ősi magyar (úgy nevezett hun-székely) írásjegyek helyére a latin ABC lépett, bár e mellett a régi nemzeti betűk még századokon át annyira divatosak voltak, hogy egyik régi nyelvészünk (Geleji Katona István) még 1645-ben megjelent nyelvtanában is panaszosan említi, hogy a magyarnak „tulajdon saját régi boetuei vagynak”, de azokat immár elhagyván, „idegen Deak boetuekvel” ír s „azon-is pedig felette kueloemboezoejuel és vétkesuel”; sőt ilyen jegyekkel készűlt régi felírások még ma is láthatók Udvarhely vármegyében az enlakai unitárius templom mennyezetén írva, az udvarhelyi reform. kollegiumban pedig egy fa buzogányon, meg Háromszékmegyében, Kovásznán, egy régi faház egyik gerendáján vésve, nem is említve azon ma is ismert hun-székely ABC-ket, melyeknek két változatát a történeti nyelvészet atyja, Révai Miklós is följegyezte Elaboratior Grammatica stb. czímű nagy nyelvtanában.

Hogy a latin ABC mily nagy nehézséggel volt a magyar nyelvhez idomítható, gondolhatni már csak abból is, hogy, mint mondottuk, a mi hangjaink száma negyven, vagyis majdnem kétszerte annyi, mint a latin betűk száma; továbbá, hogy a latinnal látszólag egyező hangjaink is többé-kevésbbé sajátszerűek, s végűl hogy több olyan hangunk van, melyek a latinban merőben hiányzanak. A magánhangzókat nem is említve, ilyenek példáúl a következő mássalhangzók: dz, sz, cs, ds, ty, ly, ny, gy és zs, melyek a kiejtésben épen olyan egyszerű hangok, mint az egyjegyűek (b, k, m, stb.), s melyekben hol az első (dz), hol a második jegy (ny) nem is betű, hanem csak jel, t. i. lágyító vagy keményítő jel a másik betű mellett, mely a voltaképi hangjelölő. – Bizony sokáig is tartott, míg a magyar helyesirás mai szabályai megszülettek; de aztán meg is értük, hogy a kölcsönvett betűk ma már minden irodalmi hangunkat oly híven jelölik, mint ritka orthographiájában a művelt világnak.

A művelt és a népnyelv szóhangjai itt-ott különböznek egymástól annyiban, hogy az utóbbi az irodalomba föl nem vett hangárnyalatokat is használ (å, â, ê), sőt néhol olyanfélét is hallat, a milyen az árja nyelvekben a diphthongus (sziép luó, jaó fejeős üszüő);de az ilyes nyelvjárási jelenségeket kivéve, egyebekben alig tér el az irodalmi nyelvtől a mint hogy a magyar nyelvnek szokott értelemben vehető dialektusai voltaképen nincsenek is. A két nyelvalak eme nagy közelsége azonban csakis általánosságban értendő; mert a nyelvtani nagyobb fejlettség és szabályszerűség, úgyszintén a kifejezésbeli nemesség s változatosság, valamint más művelt nyelvekben, itt is csak a fínomúlt irodalmi nyelv természetes és szükséges sajátságaiúl tekintendők.

Szerkezetét tekintve a magyar nyelv teljesen az érett kifejlettség színvonalán áll, s így nemcsak mint magyar és magyar közötti szellemi kapocs, hanem mint a gondolat és érzés világának magasabb rendű tolmácsa is előkelőhelyre jogosúlt a művelt nyelvek sorában.

Szófaja tíz van, tehát annyi, mint példáúl a németnek, de azzal a különbséggel, hogy az árja nyelvek elüljáróját (praepositio) itt a névutó (postpositio) pótolja, azaz, hogy bizonyos esetekben azt is pótolja, mert voltaképen önállóbb természetű, mint a praepositiók, melyek jelentés és viszonyító szerep tekintetében többnyire a mi viszonyragjainkhoz állnak közelebb.

A szóknak grammatikai nemek szerint való megkülönböztetése a magyarban teljességgel ismeretlen; de ez, mint a magyar észjárástól tökéletesen idegen, a legcsekélyebb mértékben sem csonkítja e nyelv rendszerét, nem pedig annál kevésbbé, mivel egy részről a szóképzés, más részről a szóragozás (viszonyítás) eszközeiben a dúsgazdagságig bővölködik s így minden hatalma megvan, hogy a fogalmaknak legfínomabb árnyalatait is a legszabatosabban kifejezhesse. Szóképzése részint hangrendi változás, részint úgy nevezett képzők, részint szóösszetétel segélyével történik. A hangrendi változás szóalkotó ereje inkább csak a multban érvényesítette hatását; ma megszüntnek látszik még a nép nyelvében is; miért is az efféle szóalakok: lebeg, libeg lobog || renget, ringat, rángat || kövecs, kavics ||ez, az || itt, ott, stb. inkább csak hangtani tüneményekűl, vagy szótári tényekűl tekintetnek. Annál állandóbb és termékenyebb életű a másik két mód, melyeknek nyelvfejlesztő és gazdagító hatalma egészen a kiszámíthatatlanságig terjed. A félszáznál többre menő képzők általában két nagyobb csoportra oszlanak, melyek egyike névszók, másika pedig igék képzésére szolgál. E csoportok ismét két-két alcsoportra különűlnek, melyek egy részről névszókból névszókat és igéket, más részről ellenben igékből igéket és névszókat képeznek. Valamint az eredeti tövek és törzsek: úgy a képzett szók is újabb meg újabb szóknak szolgálhatnak alapszavaiúl. Példáúl a következö szótörzsek: ház, él, egy, ekkéntképezhetők tovább: házi, házas, házal, házaz, házias, háziasság, házasít, házasúl, házasodik, házasság, házassági, házasítás, házasúlás, házasodás, házalás, házasítási, házasúlási, házasodási, házalási, házatlan, házatlanság, házalhat, házasíthat, házasodhatik, stb. || él, élés, élési, éled, élet, életi, éltet, éltetés, éltetési, éldegél, élődik, élhet, éltethet, élénk, élénkség, élénkségi, élettelen, élettelenség, élhetetlen, élhetetlenség; eleven elevenség, stb. || egy, egyes, egyesít, egyesűl, egyesítés, egyesítési, egyesűlés, egyesűlet, egyesűleti, egyesség, egyességi, egyez, egyezmény, egyetlen, egyetlenség, egyedűl, egyedűli, egyetem, egyetemi, egyetemes, egyetemesen, stb. Ime csak a legközönségesebb származékszók is milyen sorokká nőnek a példáúl vett alapszók mellett! Pedig még jóval messzebb mehetnénk az elsorolásban, kivált ha azokat a határozószókat is szerepeltetnők, melyek úgy névszóknál, mint kivált igéknél nemcsak összetételi részekűl, hanem előképzőkűl is tekinthetők, mint elél, kiél, megél, stb.

A szóösszetétel szintén igen dús szaporodási forrása a magyar szókincsnek, noha e részben nyelvünk jóval tartózkodóbb, mint pl. a német; miért is az olyan fogalomcsoportot, melynek kifejezésére négy, öt, avagy még több szó összerakása kivántatnék, minden lehető esetben fölbontja, vagy esetleg körűlirással fejezi ki, így adván meg a szép hangzat követelésének isa magáét.

Egyik ritka szép módja a magyar szóösszetételnek, midőn az imént említett előképző megkettőzötten járúl valamely ige elé, hogy annak jelentését ismétlődővé tegye. Ilyenek példáúl ezek:

„Síkos a föld és alóla Ki-kicsuszamlik az út…” „Ott fejéről fövegét is Le-lekapja valami…” „Csattog az út: mint tűzvirág Fel-felfakadnak a szikrák…”

Arany J.

Az ilyen szószerkezetnél ily rövid alakban festőibb és plasztikusabb kifejezést képzelni is alig lehet.

Megemlíteni való még, hogy, valamint minden nyelv, a magyar is gyarapítja szókincsét kölcsönvétel által is; a kölcsönvett szók azonban csak annyiban vonhatók be a szóképzés rovatába, a mennyiben azok a magyar nyelv hangtörvényei szerint átidomúlnak, s így szintén magyar szókká válnak úgy alak, mint jelentés tekintetében.

A szók mondatbeli viszonyitásának főeszköze a szóragozás, mely részint név-, részint igeragozás, s amaz név-, emez pedig igeragok segélyével történik. A ragok e szerint két külön kategoriába csoportosúlnak ugyan, mindazáltal vannak köztük olyanok is, melyeket csak esetleges functiójuk tesz név- vagy igeragokká. Ilyenek kivált a személyi vonatkozású ragok; példáúl: vér-em, kér-em, vér-ed, kér-ed, vér-i, kér-i, stb.

A ragok, valamint a képzők is, egykori önálló szók maradványai, melyek kopás utján állottak elő s hajdani teljes jelentésöket új szerepök miatt változtatták puszta functióvá. Némelyikök azonban mind maig megőrizte régi alakját és jelentését s így még mindig önálló szóúl is szerepel. Így szer, mint szó, a sor, rend synonymája; mint képző pedig sor-, rend- vagy ízbeliséget jelent, mint egyszer, kétszer, vagy hangrendi változással háromszor, másszor, stb.; kor, mint szó, időt, időszakot jelent; mint rag pedig valamely időpont megjelölésére szolgál így: tavaszkor, két órakor, olykor, stb. Sőt ez utóbbi annyira őrzi önálló természetét, hogy rag szerepében sem illeszkedik az alapszó hangrendjéhez.

Mind a névragok, mind az igeragok száma oly nagy, mint a ragozó nyelvek közűl is csak kevésben. A névszókhoz csupán alanyeseti (nominativus) rag 14 járúlhat, megjegyezvén, hogy maga a ragtalan névszó a tizenötödik alanyeset. Az alanyeseti ragok közűl hét egyes, hét pedig többes számbeli így:

egyes: eső, eső-é, eső-m, eső-d, eső-je, eső-nk, eső-tök, eső-jök,

többes: – eső-k, eső-im, eső-id, eső-i, eső-ink, eső-itek, eső-ik.

Ezen alanyesetek mindegyikéhez ismét még 18–20-féle viszonyrag járúlhat ekképen:

eső-nek, eső-t, eső-ben, eső-n, eső-nél, eső-be, eső-re, eső-höz, eső-ből, eső-ről, eső-től, eső-ig, eső-ért, eső-ként, eső-vel, eső-vé, eső-ü1, eső-kor, eső-stül.

Megjegyzendő, hogy a -kor időrag természeténél fogva csak időjelentésre képes neveknél alkalmazható, hogy a -stül (-stul) csoportosító rag csupán egyéb rag nélkűli névszótörzsekhez függeszthető, s hogy az rag minden többi ragos alanyesetből ismét újabb alanyeseteket képezhet így esőm-é, esők-é, stb.

Ezekből látható, hogy egy magyar névszó ötszáznál is több alakot ölthet a nélkűl, hogy alapjelentése csak legkevésbbé is változnék.

Az igeragozás szintén ilyen gazdag alakokban. Ide vonatkozólag legyen elég csak pár föltűnőbb sajátságot említenünk. Minden átható, vagy áthatólag használt egyéb igének két activ ragozása van: alanyi és tárgyas, amaz egyszerűen azt jelentvén, hogy az alany cselekvőleg lép föl, például: lát-ok, lát-sz, lát; lát-unk, lát-tok, lát-nak; emez ellenben azt jelentvén, hogy az alany cselekvése valamely kijelölt tárgyra (obiectumra) irányúl, példáúl: lát-om (a hegyet), lát-od, lát-ja; lát-juk, lát-játok, lát-ják. A tárgyas ragozású ige első személye hasonlíthatatlan rövidséggel és szabatossággal tud rámutatni a második személyre, mint tárgyra ilyenképen: lát-l-ak, látt-a-lak,s ha az ilyen igealakot még ható képzővel is ellátjuk: akkor már egész csomó szóra van szüksége, teszem a német nyelvnek, hogy az ilyen egy szóba vont nagy mondatot lefordíthassa, pl. lát-hat-l-ak: ich kann dich sehen, lát-hatta-la-k: ich habe dich sehen können.

Az alanyi és tárgyas ragozás helyes használatát némely idegen világ életében sem tudja eltanúlni. Itt nem segít a puszta grammatika, csak az éles megfigyelés, meg a tudatos gyakorlat. Hányszor hallunk ilyet idegenektől:

„Tudsz magyarúl?”

„Tudom”, felel a kérdezett.

„Látok”, dupláz rá a kérdező.

Mind a kettő hiba: „tudok” és „látom” volna a helyes; mert az első esetre alanyi (tudok magyarúl beszélni), a másodikra pedig tárgyas ragozású alak (látom, hogy tudsz) az igazi. Egy másik ritka szépsége a magyar igének, hogy az infinitivusát épen úgy el tudja látni személyragokkal, mint akármelyik teljes idejét, pl. látnom, kérned, jönnie; de ez aztán már teljességgel lefordíthatatlan szépség, melyre más nyelveknek csak körűlíró kifejezései vannak.

A beszédbeli viszonyok s vonatkozások kifejezésére ilyen és ennyi eszközzel rendelkezvén a magyar nyelv, természetes, hogy mondatszerkezetei s általában mindennemű kifejezései oly tökéletes világosak és szabatosak, hogy sem prózában, sem költői előadásban homály vagy kétértelműség nem eshetik benne, csak ha az író nem mestere e fínom eszköznek. Ám hallgassátok meg a parlamenti szónokot és a költő művét vagy a falusi birót és a népdalt, álljatok szóba a legfelsőbb körök emberével, vagy az alföldi puszták pásztorával: mindegyik esetben épen úgy gyönyörködhettek az észjárás ritka eredetiségű logikájában, mint a kifejezések egyszerű világosságában, komoly méltóságában, festői színpompájában és szemléltető plasztikájában. Mert, noha ezer éves európai életünk sok mindent lehántott rólunk, a mit az ázsiai őshazából hoztunk: az észjárás és kifejezések keleties képei, hasonlatai, szóval ős eredetisége állandóan megvan népünknek legalsó rétegeiben is, sőt igen sok régi keletű eredetiség már csak ott található föl igazán.

A magyar szó nemcsak megnevezi, jelöli, hanem le is festi a fogalmat, az érzést. Ennek némi megvilágítására ide igtatjuk pl. a menést jelentő ige synonymáinak (már a mennyire itteni czélunkra összeszedhető) következő csoportját: megy, bemegy, kimegy, elmegy, lemegy, fölmegy, megmegy; meneget, mendegél; jár, járkál, járúl, járogat, bejár, eljár, följár, kijár, lejár, megjár; lép, lépeget, léptet, ellép, elléptet, kilép, föllép, belép, lelép, meglép; üget, koczog, lantol, lohol, inal, vágtat, rúgtat, robog, nyargal, száguld, fut, rohan, halad; sétál, sétikál; oson, elszelel, elsuttyan, elillan; ődöng, tipeg, csetlik-botlik, andalog, őgyeleg, lézeng, kullog, czammog, oldalog, baktat, bandúkol, ballag, lődörög, barangol, bolyong, tébolyog, tévelyeg, tévedez, ténfereg, kószál, csavarog, csatangol, kóborol, tekereg, sunnyog, lesuhad vagy lesuvad (a nap); vonúl, nyomúl; iramodik, lódúl, ered, indúl, gyalogol, kutyagol, stb. S tudni való, hogy ezeknek az igéknek a legtöbbje ismét többféle jelentésű, s még úgy is mindegyik diametraliter különbözik a jövést jelentő igéktől melyek a beszélő helyéhez való közeledést festik, épen úgy, mint a föntebbiek az attól való távozást.

Az idegenek gyakran fennakadnak nyelvünknek azon a sajátságán, hogy minálunk a személyek megnevezésében mindig a családnév (illetőleg a nemesi előnév) az első s a keresztnév az utolsó, vagyis, hogy mi azt mondjuk, hogy Sárvári Széchenyi István, nem pedig árja módra így: Stephanus Széchenyi de Sárvár. Ennek igen egyszerű oka van. A magyar ész a szemlélésnél mindig a külsőről indúl meg és halad a belső, a lényeg felé; ezért a magyarban alaptörvény, hogy az epitheton (jelző) rendesen megelőzi a jelzett dolgot. Innen van, hogy a személyek elnevezéseinél is elébe teszi a családnevet, mint jelzőt, a keresztnévnek, mint jelzettnek.

S ez a ritka érdekességű nyelv főleg a jelen század folyamán a műveltségnek már olyan fokára emelkedett, hogy sem gondolat, sem érzés, – sem tudomány, sem művészet nincs olyan, melyet magyarúl kellőleg, sőt ékesen tolmácsolni ne lehetne. A nagy számú tudományos társaságok buzgó tevékenysége, a hirlap- és szakirodalom ezer irányú működése, nagy költőinknek külföldön is méltányolt koszorús serege, a szószék, az iskola, szóval a szellemi élet minden tényezője lelkesen munkálkodik nemcsak a nemzeti irodalom gazdagításán, hanem a nyelv folytonos pallérozásán is, mely különben, hogy akár szókincse, akár műirálya hatalmával mire képes, fényesen bizonyítja már csak azzal a ténynyel is, hogy Shakespeare, Molière, Aristophanes, stb. teljesen megvan magyarúl, még pedig épen olyan hű, mint költői fordításban.

Egyébiránt, mint maga a nemzet, úgy nyelve is sok viszontagságon ment keresztűl. Különösen rossz időket ért a XVIII. században, mikor a nemzeti öntudat halálnak is beillő ájúltságba esett, főleg a művelt osztályokban. A főnemesség legnagyobb része idegen műveltség divatának hódolt; a köznemesség és az általában úgy nevezett honoratior osztály pedig a latin nyelvet tekintvén a műveltség legméltóbb tolmácsának, a latin nyelvet használta gyakran még a társalgásban is. Így az a nyelv, mely a XVI., de különösebben a XVII. században már igazán fényes irodalommal dicsekedhetett, most megint csupán a nép nyelvévé lett s az is maradt egészen a század utolsó negyede tájáig, midőn a hanyatlás idejét egyszerre csak minden mulasztást pótolni törekvő ébredés váltotta föl s a költők, irók és tudósok serege által aránylag rövid idő alatt új és fényes életre juttatott magyar nyelv már a jelen század első felében diadalmasan vonúlt be az élet és közélet minden terére, sőt 1847 óta állandó otthonra talált magukban a királyi csarnokokban is.

A magyar nép eredete, alkata, hősi indulata. Jókai Mórtól

Általános bevett felfogás a magyar nemzetnél, hogy őseit a hunokban és avarokban keresi. Ezt a hitet igazolni épen olyan nehéz, mint megczáfolni; de teljes lehetetlen azzal helyettesíteni, hogy a magyarok a finnekkel és csuvaszokkal egy eredetűek: bármilyen derék, életre való népek legyenek ezek, különösen a magas kulturával biró, s szellemi tehetségben, vitézségben méltán rokonokúl fogadhatott finnek. Nincs magyar, nehány nyelv- és történettudós kivételével, a ki ne Attilát tekintené ősapjának.

A magyarok eredete iránt is csak a nyelv után lehet nyomozódnunk. A magyar nyelvben mint ős szavak fordulnak elő olyan fogalmak megnevezései, a melyek Európa éjszakkeleti részében nem otthonosak: ők ismerték a „tengert”, a „tevét”, az „oroszlánt”, a „szőlőt”, a „bort”, a „körtvélyt”, a „baraczkot”, „dinnyét”, „almát”, a melyeknek az elnevezését mind a német, mind a szláv nyelv többnyire a latinból vette át. Tehát ott kellett járniok, a hol ez mind látható volt. Ellenben hiányzik a magyar nyelvből sok olyan, a mi éjszakon mindennapi látvány, így pl. a Gletscher, a Rennthier, stb. A szlávból van átvéve a medve, az ablak, asztal, szekrény, stb. A régebben idetelepűlt székelynél már az épületrészeknek vannak elnevezései: eresz (pitvar), góczalja (cserép kandalló alja), hiú (padlás), lappancs (a padlás csapóajtaja), kapuzábé (kapufélfa), kert (kerítés), stb. Még maga a „hegy” is csak ráviteles elnevezés, rendesen „kő” helyettesíti vagy „bércz”. Ellenben van elég változata a sík lapály elnevezésnek: fenyér, avar, sivatag, rét, nyir, azután a mocsár, láp, semlyék, ingovány, dágvány, moha, kopolya, pocséta sejtetik, hogy ezeket a Kaspi és a Fekete-tenger közötti ormótlan lapályon szerezték, a hol valószinűleg több fajrokon nemzettel tanyáztak együtt, nem ritkán testvérháborúkban irtva egymást, melyek közűl ki elveszett a népvándorlás irtó járataiban, ki meg beleolvadt a magyarba.

Arczisme szerint is nehéz a rokonságot keresni a magyar és a más fajok között; mert ámbár megállapítható, hogy az arcz tojásdad (inkább gömbölyűre, mint szegletesre hajló) idoma, az arczél, a magas domború homlok, egyenes és nem erősen görbűlt, de nem is pisze orr, szabályos száj, szegletet nem képező fogsor, gömbölyű áll a kaukazusi mintába illenek; s az is megállapítható, hogy a legtősgyökeresebb magyarság, mely az alföldet lakja, általánosságban sűrű fekete haj, bajusz és szakáll, barnapiros arczszín, sugár fekete szemöldök, sastekintetű nyilt szemek, szabályos szájmetszés által inkább a perzsa és cserkesz tipushoz közelít, mint az éjszak-európai népekhez; de viszont azt is számba kell venni, hogy a magyar nép közt általánosságban annyiféle eltérése van a haj, arcz és szem színének az őseredeti tipustól, hogy a felületes szemlélő könnyen arra a téves gondolatra jöhet, miszerint a magyar nép több faj keveréke, a melyeket a századok tűzpróbái egygyé olvasztottak; hanem ezt a föltevést megczáfolja a székely törzs, mely egy tömegben egy elhatárolt helyen évezreden át idegennel nem igen vegyűlt, nyelve sajátságait majdnem eredeti tisztaságukban megőrizte, és idegen nyelvet tanulni nem szeret, s mégis a hun eredetéhez ragaszkodó nép közt a szőke haj és kék szem épen olyan otthonos, mint a Csallóközben és Somogyban. Maga a leszármazását egész az első foglalási 102 törzsig felvivő családoknak ivadéka is látható bizonyítékot szolgáltat erre. Maguk a népdalok tele vannak ezzel:

„Hej szőke legény, barna lyány, Csókolatlan maradtál.”

„Hamis teste lelke Szőkének, barnának.”

„Akármilyen kormos tőke, Szebb a barna, mint a szőke.”

„Mig a barnát szorongatom: Ezt a szőkét elszalasztom.”

„Korcsmárosné, gyújts világot! Hej, van-e kökényszemű lyányod?”

„Kár volna még nekem – A fán megszáradni, Sárga bodor hajam – Szélnek elhordani. Kötök neked egy bokrétát: Sürű könnyem gyöngyvirága, Sárga hajam kötő selyme.” (Székelynépdal.)

„. . . Kedvesemnek Kék a szeme, nem fekete. Megfestessük feketére.”

A magyar fajnak, már letelepűlésekor magával leellett hozni a szőke és gesztenye-barna hajzat és a kék szemek változatait. Ritkaság közte, csupán a germán és szláv fajoknál honos len-szőke, sáfrány-sárga és rőt hajzat, valamint a zöldbe játszó és tengerszín szem.

Testalkatra a magyar faj középmagasságúnak mondható: az óriás szál férfi csak ritkaság, a törpe alacsony csak elcsenevészett; endemicus gyarlóságok, golyva, lúdtalp, lengyelüstök, bárgyúság (cretinismus) a magyar fajnál nem otthonosak. Csontalkotmánya, izmai az életerős fajok sorába iktatják. Sürgős mezei munka idején a magyar földmíves képes naponkint húsz órát dolgozni nehéz erőfeszítés mellett, s mint katona, kitűnő. Ujonczállításnál a magyar faj adja a legbeválóbb illetményt.

A magyar faj életképességét szaporodása is elég kedvezően igazolja. A Rákóczy-hadjárat után a magyar nép lefogyott egy pár millió főre. Az 1787-iki összeiráskor Magyarország összes lakosságának száma 7 millió 780 ezer lélekszámot tett ki, melynek egy harmada volt magyar: most száz év múlva maga a magyar faj meghaladja ezt a számot. Az említett II. József-korabeli összeirásnál följegyeztek 163.000 nemest és 13.800 papot. A protestánsok száma ment másfél millióra: mai nap több mint kétszer annyi.

A magyar faj harczi modora is tűntet fel különleges sajátságokat, a melyeket Leo császár körülményesen leírt. Legelső feltűnése alkalmával a történelemben már mint lovon harczoló nép lett ismeretes. E tulajdona mind maig megmaradt: a huszárság intézményét minden nemzetnél a magyar mintájára szervezték. A lőpor korszaka előtt a tegez és nyíl félelmes fegyver volt a kezeikben: dárdával és kopjával is harczoltak. De Rákóczy korában már lovon is, gyalog is karddal harczolt a magyar, a franczia háború alatt pedig a fokost is használta, a mire a curassier azt mondta, hogy „nem tudom, hogy mi az a görbe, de nagyon rossz”.

Testi erejét a magyarnak vitézségi adatokban örökíté meg a hagyomány, mely legendai alakokká emelte a kiváló hősöket; Csanád vezér, Szent László, Hunyadi Mátyás koronás fők magánharczaikban óriásokat küzdenek le, Bátor Opos is egy óriást öl meg a csatában, s úgy dúl az ellenségben, hogy a harcz végén az ökle a kard markolatához merevűl. Kinizsi, a molnárlegényből lett fővezér, elébb a karjára öltött malomkövet vágja, majd két karddal vágja az ellenséget. Toldi Miklós viselt dolgai hős költeménynyé dicsőűlnek. A Macskássyak, Domokosok, Vas Bessenyeiek testi ereje ütközetek sorsát dönti el. Budai polgári lexicona egész seregét számlálja elő azon jeleseknek, kik a testi erő istenadományát hazájuk és fejedelmük oltalmában tűnteték magasra.

Csanád vezér Szent István kori legenda-alak, kinek Szent György álmában megjelenik oroszlán alakjában s a pogány Achtum fejedelem elleni harczra buzdítja: Csanád személyes tusára kel a csata alatt Achtummal, s azt megöli; hanem az elesett vezér fejét egy vezértársa, Gyula vágja le, s az viszi István királyhoz, jutalmát kérve. Ekkor előáll Csanád, s azt kérdi, hová lett a megölt Achtum nyelve. Az hiányzik a fejből. Ezt azután Csanád adja elő a tarsolyából. Mire István király az igazi hőst felmagasztalja, a hazugot száműzi.

Szent László királyról a régi ének így szól:

Tagodban ékes, termetedben díszes, Válladtól fogva mindeneknél magasb, Csak szépséged császárságra méltó, Hogy szent korona téged méltán illet. Testedben tiszta, lelkedben fényes, Szívedben bátor, miként vad oroszlán; Azért neveztek bátor Lászlónak, Mikoron méglen ifjudad volnál.

Harczairól csodákat mond a regeének. A cserhalmi csatában öt kunt öl meg, s a kun vitézt, ki egy szép magyar szűzet rabolt, utoléri és levágja. Ez a legenda több helyütt meg van örökítve templomi freskókban, a hogy ezek közűl a székelyföldi fülei templom freskóját e mű is bemutatta.

A mogyoródi ütközet előtt hófehér menyétke szalad fel a kinyújtott dárdáján, győzelmét megjósolva. A pusztában epedő hadserege előtt a lándzsája hegyével, majd a „Zeg” lova patkójával dús forrást fakaszt fel. Ugyanaz a Zeg lova, midőn az ellenség üldözi, egy ugrással átviszi a Tordai hasadékon, a hol most is mutogatja az emlékező kegyelet a lova patkójának nyomát. Mikor a futó ellenséget üldözi s az már csak úgy tudja védeni magát, hogy aranypénzét elszórja: László, hogy a vitézei el ne maradjanak az aranyfelszedéssel, egy szavával mind kővé változtatja az elszórt pénzt. Maig is ott hever az útfélen a sok – nummulit.

A Toldi-mondakör, melyet Arany János hármas hőskölteménye megdicsőített, egy meseszerű hős kalandjaiból van fűzve, ki mint bosszúálló támad elő kegyetlen kérkedő idegen viadorok leküzdésére; a király oldalán „idegen királyokat kényszerít hódolatra Lajos előtt héttollú botjával.” (Ilosvay szerint.) Iszonyú fegyverei még e század elején is láthatók voltak a budai vár bécsi kapujában felfüggesztve: rengeteg buzogánya, vasoldala, paizsa, kopjája, s azok a kőgolyók, a melyeket parittyájával a Duna egyik partjáról a másikra áthajigált, valamint az az új ekevas, melyet a király felszólítására dárdájával keresztül ütött.

E történelmi alakok mögé sorakoznak a népmonda hősei, a pokolba járók, mint Tar Lőrincz, Kádár István, Tarcsai Bende, Vitéz Oláh Gerő, Ördög Mátyás; aztán alább szállva, a népdalok hősei, a szegény legények, kiknek rablókalandjait hősies színnel ruházta fel a nép képzelete.

A testi erő és bátorság értéke a magyaroknál nem csupán harczban és hősi lovagjátékban volt megbecsűlve, szerepet játszott az sok ideig a polgári életben is. Volt egy intézményük: a hivatalos bajvívás, mely egész Hunyadi Mátyásig divatozott, ki azt 1486-iki XVIII. törvényczikkelyével, mint a világon hallatlan szokást, eltörűlte; annyiban mégis meghagyva, hogy a mely esetben minden más bizonyíték hiányzik, a király egyenesen elrendelheti a bajvívást. Már Szent István korában el volt az fogadva. Az apátságok, káptalanok, mint erkölcsi testületek, a kik személyesen nem harczolhatnak, tartottak maguknak hivatalos bajvívókat, kik peres esetekben a nevükben megvívjanak.

Pörosztó bajvívás. Zichy Mihálytól

Minden szabad ember harczolhatott magáért s peres ügye eldöntését bízhatta fegyverre. Azonban fogadhatott maga helyett mindegyik fél más bajívót is, kivált ha nő volt a peres fél. A királynak is volt saját bajvívója (mint az angol királyoknál a Campio regis). E bajvívók szolgálatait tisztességgel és adományozással szokták jutalmazni. Így Kun László 1274-ben Budafalvi Pétert, ki mint pugil, az ő parancsára tizenegyszer bajt vívott és győzött, rokonaival együtt nemessé tette. A bajvívásoknál nem volt szabad magát helyettesíttetni az apagyilkosnak és haramiának.

A párbajt csak a király vagy országbiró itélhette oda a feleknek, s ha meg volt itélve, a vívók teljes fegyverzetben tartoztak megjelenni a biró előtt, s a fegyvereiket és lovaikat bemutatni, hogy amazok nincsenek-e megbűvölve, emezekben nincs-e valami erkölcs. Harczolhattak dárdával, két karddal, bottal, tőrrel, nyilakkal és bolgár bunkóval, de mindig lóháton. Főben járó bűnök peres eldöntésekor a biró a viadalt a vádlottra nézve meg is nehezíthette; ez meztelenűl vagy csak egy ingben tartozott harczolni a vádló pánczélos bajnoka ellenében, a hogy azt IV. Béla idejében egy birói végzés elrendelé. E bajvívások a király jelenlétében mentek végbe, többnyire a budai vérmezőn vagy a király más székvárosában. Erdélyre nézve Tordán a vajda előtt. A bajvívóknak napestig kellett harczolni, míg az egyik elesett vagy lerakta a fegyvert. Annak az ügyfele elveszté a perét s fizetett a birónak tiz márkát. Ha a felek a viadal közben ki akartak egyezni, az egyezséget ajánló fizetett egy vég flandriai posztót.

E bajvívási rend még a polgári osztályra is átszállt, mint ős szokás. Még a XVII. században nagy városainkban, mint Kassán, a polgárok peres ügyeiket lóháton, kopjaszúrással és fustélylyal intézték el; sőt adataink szerint még a jelen század elején is voltak városaink, a hol a polgárok a kényesebb becsületkérdést a nyilt vásártéren, a nép és az előljárók láttára döntötték el lovas párharczban.

Harczdöntő párbaj. Zichy Mihálytól

Mai nap sem veszett ki e szokás egészen. Az előkelő osztályok párbajozó szenvedélye folytatja a régi vitézkedési hajlamot, s köznépünknél ott, a hol a népszokásokról lesz szó, helyenkint találkozni fogunk azokkal a jelenetekkel, a melyeknek a czíme: „Ki a legény a csárdában?”

Más neme a bajvívásnak volt a csatatéren egymással szemben felállított hadseregek kiváló vitézei között, a mely gyakran ütközetdöntő Istenitéletnek vétetett. Ilyen volt a Béla herczeg és a pomerán óriás közötti párharcz. Egy ilyen párbaj kiváló esetéről így szólnak adataink: Érsek-Ujvárt ostromolták a magyar seregek; a törökök bírták az erősséget. Ibrahim, palankai spahi vezér nagy fennyen bajvívásra hívta a magyar huszárokkapitányát, Bory Mihályt. A viadalra kijött egy csapat spahival Ibrahim s vele szembe ugyanannyi számban a magyar lovasság Boryval. Atörök vitéznek azonban olyan lova volt, mely a viadalra maga is be volt tanítva, hogy fogaival az ellenfelet harapja, patáival annak lovát paskolja. A mint Bory ezt a fortélyt észrevette, kifogást tett a párbaj ellen. E miatt a két bajvívó kisérete összekapott, egymásra rohantak, dulakodást kezdtek, a minek az lett a vége, hogy a magyarok által megtizedelt török csapat futvást menekűlt vissza a várba; az Ibrahim bég vérengző paripája is a magyarok keze között maradt. Ezt a zsákmányúl ejtett lovat Pálffy Miklós fővezér kapitányának, Draskovics Jánosnak ajándékozta. Később aztán, hogy ismét bajvívásra hívták a törökök a magyarokat, Pálffy parancsára Draskovics szállt szembe a török bajnokkal. De alig csaptak össze, midőn a dühös mén felágaskodva, fogainak iszonyu harapásaival lerántá nyergéből a törököt, s daczára annak, hogy Draskovics ököllel ütötte, zabláját rángatta, addig nem nyugodott, míg az ellenfélt agyon nem gázolta.

A magyar nép kedélye, véralkata. Jókai Mórtól

Véralkata a magyarnak valami sajátságos vegyűlete a vérmes, flegmás és méla mérsékleteknek. Könnyen felindúl, de könnyen kibékűl. „Szokása az a magyarnak, hogy a jussát nem hagyja; de ha szépen kérni tudják, az ingét is od’adja.” Vérmességére vall könnyen felhevíthető fantáziája, mely gyakran a félvilággal szembeszállni készti, s a veszélyek iránt elvakítja. A mohácsi vész előtt az volt a jelszava, hogy „a pecsétnyomó gyűrűinkkel is agyonverjük az egész török tábort”. Ez a bizakodás, egyénenkint is él; a magyar legény, mikor búcsú alkalmával verekedni indúl, nem visz magával botot, azt mondja: majd lesz az ellenségnek! Ez büszkeségének is az alapja; elsőbbséget maga fölött semmi más nemzetnek nem ád. Becsületérzésére büszke. Hajdan (és nem régen is) a magyar nemes a világ legbüszkébb emberének vallotta magát; azonban még a parasztja is aristocrata volt, és ma is az nem csak más fajok, de egymás között is, és alig van egyebütt annyi fokozat a megszólításokban, mint a magyarnál: kend, kegyelmed, ifju uram, nagy uram, nemzetes úr, tekintetes úr, nagyságos, méltóságos és nagyméltóságú, kegyelmes; tiszteletes, tisztelendő, nagytiszteletű, főtiszteletű és főtisztelendő úr; s a ki ezek közűl egyet elcserél, haragot von a fejére.

Ellenben a flegmaticus hajlamról tanúskodik a magyar népjellemben az a kitartó ragaszkodás egy-egy nagy eszméhez, a melyet egyszer befogadott; mert ahhoz szilárd itélő tehetség kell, hogy egy nép tökéletesen szakítani tudjon a múlttal, s a jobbnak találtat befogadja, és azért állhatatosan lelkesűljön és áldozzon, a hogy tette a magyar, midőn a keresztény hit, majd a reformatio, az alkotmányos szabadság és a nemzeti lét, s oly gyakran a koronás király mellett áldozott vért és vagyont.

Az önkormányzásra, az állami szervezésre való képesség is a flegmát föltételezi; úgy szintén az alkotmány és a törvény tisztelete, a közérdekeknek a magántetszés fölé helyezése, a parancsolni és engedelmeskedni tudás. Flegmás vérmérsékre mutat a tanúlékonyság, az egyszerű vallásgyakorlatban tanúsított buzgóság és a hű családi élet. Épen ez tűnik ki a vallás-türelemből, a mihez még egy jó adag fatalizmus is járul. „Jobb az Isten minden papnál” régi közmondás. A magyar népjellemet nagyban és egész tömegében tanúlmányozhatjuk községi életében, a közügyekkel való komoly és okos foglalkozás közben. Mindenütt van egy „falu bölcse”, a kinek tanácsára a köznép hallgat, és egy „falu szája”, a ki a nép nevében beszél. Képviselők beszámoló beszédeinél, választási programmbeszédeknél a néptömeg általában a megfigyelő nyugalmat tanúsítja. A magyar nép nem alázatoskodik, nem hunyászkodik, de mindenkinek megadja a tiszteletet, kivált a tanúlt embereknek; papok, előljárók, kedvelt urak szavára hallgat.

A hogy nagy tömegében, úgy egyes alakjaiban is ilyen a magyar. Minden komolysága mellett sok humor van a kedélyében, ezt a magyar nép adomáiban majd bemutatjuk; de komédiázni nem szeret, a bohóczság nem fér össze vele, az arcza nem való fintor képekre.

Sajátszerű jellemvonás e mellett a magyar fajnál az élczelési, megtréfálási hajlam, mely a középosztályokig felhatol. Egymást találó szúrásokkal csiklandozni, közhahota tárgyává tenni, kalandokat torzítva elmondani, gúnyneveket adni és visszaadni: minden társas összejövetelnek megszokott fűszere. S ezekért megharagudni a legrosszabb véralkatra mutatna. A megneheztelés, tiltakozás, komolyanvevés a társaságot megbontja, a haragvót elszigeteli. Ez élczelési hajlam legjobban ki van fejlődve a székelynél; azután Kecskemét és Kőrös vidékén; de legkevésbbé van otthon Debreczenben; ott mindent komolyan vesznek, a hogy ezt Kazinczy Ferencz „arkádiai” processusa bizonyítja.[78]*

Egész vidékek is szeretik egymást gúny tárgyává tenni. Egyik helyen „az ürgét röptiben meglőtték”, másikon a „lajtorját az erdőn keresztben vitték”, ismét másutt „a szőlőt parázsban sütötték”, majd megint a „zsebórát ketyegő fenének nézték s agyonverték”, „puskával furulyáltak”, „a bikát a tornyon legeltették”, „a pohánka vetést megúszták, tengernek nézték”. Ilyenekről egész versezetek vannak irva.

A melancholicus színezetet pedig feltaláljuk legelőször is nagyban és alapjában a búskomorsággal rokon rajongásig emelkedő honszeretetnél. A magyar nehezen tud külföldön megtelepedni, bármilyen jó dolga legyen is; s ha a viszonyok kényszerítették a kitelepedésre, a második-harmadik nemzedékben már visszakivánkozik. Népdalai tele vannak e bánatos mélázással, s régi példabeszéd, hogy „sírva vígad a magyar”. Sír, ha a hazája eszébe jut. „Szememből könypatak csereg – Emlékedre, édes hazám!” Siratja a hűtlen szeretőjét: „Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik, mégis az én subám két oldalra ázik”. „Az ég alatt, a föld szinén, nincsen olyan árva, mint én.” „Sír az egyik szemem, a másik könyezik. Sírjon mind a kettő, mint a sebes eső.” Siratja elmuló fiatalságát: „Így múlik el ifjúságom, sírva nézem”. Könyjeivel sózza a sovány katonakenyeret: „Sírhat az az édes anya, kinek katona a fia: mindig van annak halottja, éjjel-nappal sirathatja”. Siratja az elmúlt dicső időket: „Nem hallik a magyar név, oda a boldogabb év”. Megárasztja a Dunát könyjeivel: „Duna, Duna, vized mért keserű? Árkod mért van tele? Mert Pozsonynál sok keserű könyű hullott hajdan bele”. Ez a melancholicus színezet keresztűl vonul az egész költészetén s megtalálható nyilvános szónoklataiban, magasabb irodalmában, színműveiben; de azért távol marad a kétségbeeséstől is. Sőt vallásos bizalommal reménykedik, mikor ilyeket hallat: „Jó az Isten, jót ád”, „Megsegít még minket a magyarok istene”, „Nem halt még meg az Isten”, „Gazdag az Úristen”, „Él még az Isten”, „Lesz még nekünk jó napunk is”, „Megvirad még valaha!”

Mindig a vesztes félnek a barátja; soha sem a győztessel ujjong együtt, mindig az elbukottal gyászol.

S a ki meg akar győződni a magyar faj mélázón komoly kedélyéről, figyelje meg a kálvinisták isteni tiszteleteit, mikor azok zsoltáraikat éneklik; minden képzeletizgató külső szertartás nélkűl az áhítat magából a kedélyből származik. Ugyanezt az áhítatot találjuk a katholikusok búcsújárásainál, különösen a keresztjáró napokban és a nagyhéten.

Családélet. Jókai Mórtól

A családot a magyar nép is az állam alapzatának tekinti, s annak körében rendet és jó erkölcsöt tart fenn. A fiak, leányok a szülőket soha sem tegezik, még ha felnőttek is. Az ifjabb testvér az öregebbet „bátyám”-nak, ez pedig őt „öcsém”-nek, a leány-testvéreket pedig „néném” és „húgom” szóval nevezi, mely megkülönböztetés egyedűl a magyar nyelvben található fel, s ez az elnevezés oly jogokat hoz közszokásba, miszerint például még az országgyűlési képviselők is öregebb kollegájukat magázzák, ez pedig őket tegezi. Fokozása a tiszteletnek az „uram”, „asszonyom” melléklése a megszólításhoz: „atyámuram, bátyámuram” (úri rendnél „urambátyám”), „anyámasszony, nénémasszony” (előkelőknél „asszonynéném”), s viszonozva „öcsémuram, hugomasszony” (nő a nőt „öcsémasszony”-nak nevezi). „Fiamuramcsak a vőt illeti meg, „leányomasszony” csak gúnyszó. A házastársak egymást „anyjukom”-nak, „apjukom”-nak nevezik. Az asszony legtöbbször megbecsűli a férjét, kit más előtt rendesen így említ: „az én uram”, s kit többnyire ilyen megszólításokkal illet: „angyalom”, „galambom”, „kincsem”, „kedvesem”; fiataloknál: „cziczám”, „gyémántom”, „rózsám”\�szerelmem”, „lelkem”, „szívem”, „tubiskám”, később aztán „öregem”. S igen sokszor hívják egymást kölcsönösen „fiam”-nak, a mi a szokásokkal ismeretlen idegent zavarba is ejtheti. Ellenben azt is hallani, hogy a férj zsémbelő életpárját „dorombom”-nak szólítja, hanem akkor aztán szalad is. A nő czíme: feleség, a legmegtisztelőbb czím, mely nemcsak azt fejezi ki, hogy a férfi élettársa, hanem azt is, hogy azzal egyenlő jogú, mindenben fele-részes a családban. A nő a férje öcscsét „kisebbik uram”-naknevezi, bátyját „öregbik uram”-nak, s néhol férje öcscsének feleségét „menyem”-nek, férje bátyjának feleségét „asszonyom”- nak; általában a testvér feleségét „ángyom”-nak.

A jó erkölcsre szigorúan ügyel a magyar. Hajdan törvényekkel is ellenőrizték; házasságtörőkre fejvétel, befalaztatás várt és sok regényes adat bizonyítja, hogy az végre is hajtatott. Szent Lászlónak egy törvénye épen felszabadítja a meggyalázott férjet, hogy házasságtörő nejét megölheti, helyette más nőt vehet s tettéről csak Istennek számol. A protestáns kanonok szerint fölbontható a házasság „engesztelhetetlen gyűlölség” alapján s a házastársak újra nősűlhetnek.

A nőt különben nagyrabecsűlik. Féltékenységgel nem kínozzák; rábízzák a gazdaságot, a háztartást, a konyhát, a gyermekek nevelését, a cselédek rakonczában tartását; ha valamit szereznek, abban a nő együttszerző társ. A nő ellenben, ha férjhez ment, soha sem viseli többé czímében a saját keresztnevét, hanem a férjeét; „KissPéternéés soha sem „Kiss Mária”. A régi rendi alkotmányban még a szavazatjog is ki volt a nőkre terjesztve. A nemes özvegynő a tisztújításokon együtt szavazhatott a férfiakkal, s a leányok számára a törvény köteles részt biztosított az apai örökségből; a székelyeknél épen fiúvá is lehetett a leányt nyilvánítani, ha a szülőknek fiuk nem volt, s az ilyen hajadont „fiúleány”-nak nevezték. A ki egy tisztességes nőnek a lábát megfogta a kezével, nagy büntetés érte, s a ki nőt rabolt, tizenkét tinója bánta.

Ellenben a bukott hajadonnak nehéz penitencziát kellett kiállani, a minek ekklézsia-követés volt a neve, tollkoszorúval a fején a templomajtóban; botrányos életű nőnek levágták a haját s kiseprűzték. Ma már szelídebben bánnak velük; de az elnézés annyira még sem megy, hogy ez a fajtája a nőknek saját világot (vagy félvilágot) képezzen; azok a társadalmi életbe bele nem játszanak nyilvánosan, mint némely más országokban. A hajdani harczos világban a nők még a csatákban is részt vettek a férfiak oldalán, mint Eger diadalmas védelme alatt: a honnan „az egri nők” neve ma is megtisztelő czímzés. Mai nap a nők nyilvános hatáskörét a jótékonyság iránya határozza meg, összesítve a női buzgalmat hadjáratok idején a veres kereszt egylet magasztos feladataiban.

A gyermekek nevelésére sokat ád a magyar; fiait, leányait iskoláztatja, jól táplálja, tisztesen ruházza; a néptanítókat tiszteli, becsüli. Még a század első harmadában az a szokás állt fenn, hogy a tanítók számára sorban főztek minden háznál és a kész ebédet egy nagy szatyorban vitte a lakásukra két mendikás diák vállon átvetett rúdon; a szegényebb házakból többen tettek össze: egyik főzte a gombóczot, másik a töltött káposztát, harmadik a szilvás derelyét, kiosztott rendelés szerint. Ma már ezt kész fizetés pótolja.

A gyermekeket szokás cserébe is adni: magyar fiúkat német helyekre küldenek s onnan viszont németek jönnek a magyar házhoz. Mindkét helyen úgy tartják a cserefiút, mint a családhoz tartozót, s így támad gyakran benső szellemi rokonság kapcsa a német és magyar cseretestvérek közt, a melyet holtig megtartanak. És a mellett minden kényszer nélkűl sajátítja el mind a kettő a rá nézve szükséges idegen nyelvet. Ez a szokás most is mindenütt dívik.

A családi összetartozás néha egész városra és megyére kiterjed, a mit latin szóval nexus-nak neveznek. Egyes nagy kiterjedésű családok összetartozó ragaszkodását jelenti az, mely egymást előmozdítani törekszik, átfon egész vármegyéket, városokat, községeket, sőt még a pusztákra is kiterjed, s nem csupán a nemesi osztályok tulajdona. Így például van olyan vidék, hol a juhászok törzsökös nemzetsége oly összetartó kasztot tud alkotni, hogy abba más vidéki juhászt még bojtárnak sem fogadnak be; se az egész szövetségbe idegen be nem házasodhatik; ez az egész juhászosztály bizonyos saját családi fenhatóság alatt áll, mely bíráskodik, büntet, jutalmaz, állást oszt, árvákról, betegekről gondoskodik, s a keresményt érdem szerint felosztja. A családi fegyelem tiszteletben tartása különben a magyar nép minden osztályának ősi erénye.

A családélettel szoros összeköttetésben van a vendégszeretet is, mely a magyar népnek kiváló erénye. A magyar gazdának mindig nyitva a kapuja, hogy a vendég bejöhessen, s a kedves vendégnek kiszedik a szekeréből a kereket és eldugják, hogy tovább ott maradjon: sütnek, főznek a számára minden drágát és jót, agyonkinálják, s ha a sok evéstől „magyar betegséget” talált kapni, kikenik a hátából a csömört, tollas ágyba dugják, s ha tovább megy, tarisznyáját, csutoráját is megtöltik még útravalóval. S nincs rá eset, hogy valaha magyar gazda fizetést fogadott volna el a hozzá beszálló idegentől. „Egyél, ne koplalj, mint otthon!” – „Tessék, egyék, nem lesz egyéb.” – „Hadd legyen neki karácsonya!” népszerű rendes mondások; s a magyar háziasszony, miután agyonkínált, traktált, engedelmet kér a csekély ebédért.

A családi otthon képének fontos kiegészítő része a konyha.

Nem is olyan kicsinylendő dolog az.

A saját asztal egy takarékpénztár a városi emberre nézve is. Minden asszony alchymista: aranyat főzhet a tűzhelyen; a jó gazdasszony kezébe van letéve a ház boldogúlása; – az „otthon” és a „haza” egy eszme.

A jól készűlt izletes étel egyik oka annak, hogy a magyar faj legtöbb hadképességet s legkitartóbb munkaerőt fejt ki.

Mert legjobb házi orvos a feleség s legjobb gyógyszertár a tűzhely; ezek előlegesen gyógyítják a bajt.

Minden éghajlatnak, minden nemzetnek, sőt minden századnak megvan a maga étkezési szabálya. Így minden nemzetiségnek, sőt felekezetnek is. A kálvinista soha sem bőjtöl a pápista és görög „bőjtös”-t válogat ugyan, de abból is eleget juttat; komolyan bőjtöl és sokat az orosz; nagyon kevéssel beéri az oláh; koplal a zsidó (köznép).

A magyar konyha valóságos művészet: s ezt nagy részben a „dél-német” szakácskönyv is inarticulálta.

A Hunyadi Mátyás korabeli étkezés szokásainak érdekes leirását találjuk Galeottinál.

„A magyaroknál minden ételt lében adnak fel, húsnak, halnak és vadpecsenyének megannyi mártása van, a mi erősen fűszerezve van fahéjjal, gyömbérrel, borssal és sáfránynyal. Egy közös tálból étkezik mindenki és villát nem használ, hanem az újjai hegyével szedi ki a darabokat a tálból, s késével úgy metéli falatokra. Ilyen módon a kezét a sáfránynyal bemocskolja, s az öltözetét is elcsepegteti. De maga Mátyás király úgy tudott e szokás mellett a tálból enni, hogy a kezeit soha be nem piszkolta, ámbár élénk részt vett az asztal feletti társalgásban.”

Egy századdal később már a meghivott vendégek mind magukkal hozták a kést, villát, kanalat a lakomához, a csizmaszár mellé dugva. Az urak ezüst tokban rejtve.

Hogy milyen lehetett kétszáz évvel ez előtt a magyar konyha, arról egy akkoriban nyomtatott szakácskönyv nyújt izlelőt. Az előszava megjegyzi, hogy ez csak a becsűletes közrendűeknek szól.

A legtöbb ételnek a nevét sem ismeri mai nap senki. Leves, főzelék hiányzik: kezdődik az ebéd a marhahúson, balázslével, daruzsázsával, kárbonátával, kukrejttel, polyékával, vendéglével, azután jön a berbécshús, bosporral (ez az egy ismeretes ma is), kuskusával, mikólével; azután a sállyás pecsenyék (szárnyasok) czifra lével, despotlével, hidralével, keresdi lével, koldús lével, leánysarjával; majd a sertéshúsok botlével, pikádával; azután a halak églével, guttalével, kozáklével, lutherlével, zsákvászonnal, czuppanlével; utóbb tésztafélék, a bábafánk, bálmos, boros szerdék, borsajt, disilber, domika, édes ordas, főkötős fánk, jungáta, makaró (nem makaroni), paláta, pila, piroska; a bőjti eledelek: a kínzolt kása, lőnye, magyari, miskulánczia saláta; mind olyan szavak, a melyeknek kilencz tizedrészét semmi szótárban fel nem találni többé. Ellenben az elkészítésük módja annál jobban fellázít minden képzeletet és gyomrot.

Bors, kálmus, mák, gyömbér, sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg, mandula, aszúszőlő, fahéj, torma, zöld fokhagyma és pour la bonne bouche: nehány csepp spiritus vitrioli rózsavizzel elegyítve; só semmi, de nádméz, czukor, annál bővebben. Zsálya, fodormenta, pujpunella, borágó, tárkony, turbolya azonfelűl, sőt egy ételnél még mulhatatlan járulék az indigó is. Ezzel mai nap csakugyan nem élünk.

A hires marczafánk (a mivel a sirásban telhetetlen gyereket engesztelik) készűlt megpirított mandulából draganttal keverve, keményítővel behintve, tojással megkeverve, krétába bemártva, skarláttal megfestve s aranyfüsttel beragasztva. Ez is „jó annak, a ki szereti.”

A későbbi századokban az izlés megváltozott.

A mult század végéről egy költeményben így találjuk a leirását egy magyar vendégségnek (Szirmay Antal „Hungaria in parabolis”):

A lakodalmat tartó gazda Hivat hat falusi gazdasszonyokat, Sütni főzni kik jól tudnak, olyanokat. Azoknak ketteje a kalácssütéshez Hozzá fogott, négye pedig a főzéshez. Sütöttek az elsők szép fehér czipókat, Fonott kalácsokat, lángost, vakarókat. Száma sem volt a sok káposztás rétesnek, És kapros turóval megtöltött bélesnek, Tekenők töltek meg mákos kalácsokkal, Rántott csőrögékkel és lelkes fánkokkal. Tálakra levelen sültek halmoztattak, Asztalokon renddel mind alkalmaztattak. Udvar közepére egy nagy szín volt vonva, A melyet kerített magassan négy ponyva, Ezen volt főzéshez nagy tűz-pad építve, A sok felvágott fa rakásra készítve. A négy szakácsné itt kelt, járt, forgott, sürgött, A sok vagdaló kés, főzőkanál csörgött, Ki ludat, ki pulykát, ki kappant melleztett, Ki malaczot szúrván, abból vért eresztett. Két fülű fazékba káposzta rotyogott, Püffögött a kása, fele kipotyogott. Egyik a kappanhoz metélt tészta laskát, Más is azt sikárlott, hogy majd csinál táskát. Harmadik bosporba fokhagymát aprított, Negyedik espéknek szalonnát hasított, Mert paczalt, bárányhúst ezzel készítették, A törött lébe is ugyan eztet tették. Gyenge báránykákat készíték tárkonynyal, Borjut uriassan, mint szokás, czitronynyal. A disznólábakbul főztek kocsonyákat, Tálaltak két lapos tálra tarhonyákat. Egyike egy sódart vagdaló késével Feldarabolt s főzte aztat kaszás lével. Borjúfej tejfeles és zsemle koczkával Készült s a disznófő eczetes tormával. Ludas kása is volt, csirkék köszmétével, Egy pár hízlalt récze főtt fekete lével. Minden étel vala jól megsáfrányozva, Némely megzsályázva, vagy rozmaringozva. Hintettek azokba bőven borsot, gyömbért, Mivel a fűszerszám tisztítja meg a vért. Az ökörnek fejér s vese pecsenyéje Nyárson sűlt és roston annak vetreczéje. Disznó oldalasnak a zsírja lecsorgott, Malacz, melyet nyársra vontak, frissen forgott. Spékeltetett ürű húsa fokhagymával, Ludakat töltöttek mind kormos almával, Pulyka-kakasoknak lágy kenyér begyekbe Tétetett; vad nem volt: azért is helyekbe A többi sűlt állott borjú czimerekből Csináltak katonabélest veséjekből

És így tovább!

A jelen századbeli magyar konyhát így találjuk leirva:

„A konyha a legnagyobb helyiség a házban, nagy nyitott kéményű tűzhelylyel, melyen felűl is ég tűz, alúl is ég: felűl főznek, alúl kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közűl emelkedik ki a sok horgú vaskutya, aztartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztűl ütve a nyílforma lúdlelkével. A forgató gépet egy béres gyerek helyettesíti. A tűz körűl rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

„A lángtól félrevonva egy vas háromszög, lábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; alatta is, fölötte is parázs. Ebben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra, olyanformán, hogy két leány kétfelűl egy ökölnyi gyúrt tésztát addig nyújtogat, míg az alátett abrosz szélét éri, hogy azt egy régi római Messalina, mint tunica vitreát vehetné magára. Azt pedig a magyar gazdasszonyok meghintik tojásos tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összehengerítik, kigyó módra tepsibe tekerintik s lassú tűzön pirosra pirítják.”

„Más fehér nép e közben a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körűl a kihúzott parázszsal, a forró kemenczében magasra kelt kalácsok sülnek; más leánycseléd kétfogantyús félhold-forma bárddal apróz gömbölyű fatálon valami húsfélét, a mi rizskásával vegyest káposztalevélbe lesz befojtogatva. Egy suhanc borsot tör nagy ágyúnyi vasmozsárban, egy fürge szobaleány meg rézsodrony virgácscsal seprűz egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a mi a felfujt kásához kell. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezérli a concertet: megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi az alája tett cseréptálba csorog vissza; meghinti a rétes tésztát elébb a szárazzal, aztán a folyadékkal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, s megitéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval, megigazíttatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat, hogy oda ne égjen a fenekük: a kugluff fenekét megkopogtatja; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe, válogat a mindenféle czifra réz-, bádog-, fa-műszerek között; fánkmetsző, derelyesarkantyú, czifra paczalvágó, molnár-ostyasütő, kürtősfánk dorongja mind hivatást talál. De legnagyobb virtus, s ehhez gyakorlat kell, a levesbe való tésztát egy nagy öreg késsel olyan finomra metszeni, mint a czérnapászma.” Stb. stb.

Erdélyben ismét más volt a konyhaművészet, az étkezés módja, a melyet Apor monographiája nyomán Erdély leirásánál fogunk ismertetni, a hol valóságos tudománynyá fejlődött a főzés és tálalás mestersége s a lakomák berendezése.

Vannak nemzeti ételek és sütemények, melyek az egész országban híresek és keresettek, egyes vidékek készítési módja szerint. Ilyenek a debreczeni fonatos, debreczeni béles, mézes kalács, a kecskeméti béles, rétes, az erdélyi levelen sült, a kolozsvári czőkös czipó, a szegedi tarhonya, a szentesi túrós lepény, a miskolczi, debreczeni, komáromi fehér kenyér, a pozsonyi mákos kalács; a pogácsák és perecek vidékenkint változó nemei; azután a húsneműek, kalbászok, szalámik, füstölt húsok kitűnőségei, melyek után híres Debreczen, Kolozsvár és Kassa: s melyek mind a fogyasztó közönség egészséges constitutiójáról tanúskodnak.

A magyar köznép általában sok növényi tápszert fogyaszt, s annyi lisztből készűlt süteménye egy népfajnak sincs, mint a mennyivel a magyar bővölködik, a káposztát pedig egyenesen „Magyarország czímeréneknevezi a népajk s az róla a hagyomány, hogy annak a magát Káp nevű barát hozta Ázsiából, ezért Káp hozta = káposzta.

Ezt látszik megdicsőíteni a régi eredetű népvers:

„Óh áldott káposzta! Paradicsom hozta! Boldog, a ki kalbászszal foldozta.”

Ellenben a \�kása nem étel”. Noha ennek a híres hajdúkása, a megénekelt fordított kása ellent mond; a lakodalmas kása pedig a menyegzői vendégségnek múlhatatlan kiegészítő része. Viszont a kitoló kása, egy jelentőségű a kosárral.

Vallás, őshit, babonák. Jókai Mórtól

A magyar nép lelki tulajdonairól szólva, első helyen kell említenünk a vallásos érzületet, mely a felvilágosodásra törekvő észleléssel és az emberséges türelemmel párosúl.

Magyarországon hétféle vallásfelekezet él egymás mellett, néha több ugyanazon városban, faluban jó egyetértésben: római katholikus, keleti egyesűlt és orthodox, helvét és ágostai evangelikus, unitárius és mózeshitű, s mindenik felekezetnek van saját vagyona, a római katholikusnak nagy egyházi birtoka s azonkivűl mindegyiknek önmegadóztatása.

Ezek közűl a Kálvin-hitvallású kizárólag magyar nép. A kálvinista vallás odáig terjedt Kelet népei közt, a meddig magyarúl beszélnek. Ezért hívják népnyelven „magyar vallás”-nak. Ezeknek a tornyát kereszt helyett aranyozott csillagos gömb, vagy rézkakas diszíti.

Azonban mind valamennyi hitfelekezet magyar követői egy ágazatot közösen vallanak: „a magyarok Istenéről” szólót.

Magukkal hozták-e ezt a magyarok Istenét még Ázsiából?

A hogy a magyar nép átlátta, hogy ha nemzet akar maradni, európaivá kell lennie, úgy a magyarok Istene is átlátta, hogy nemzetét csak úgy tarthatja meg, ha a keresztények Jehovájává átidomúl.

Mi volt a magyarok ősvallása? arról kő, írás nem beszél. Törvényeink csak a kiirtásáról szólnak. Megtiltják a kövek, források mellett való áldozást, a véráldozatot, a hegedősöknek, a népénekeseknek haszontalan fecsegéseit, régi írást, zeneszerszámot, áldozat-üstöt összetöretnek, elégettetnek, még a nyomát is elpusztítják az ősi mythosnak.

Csak a későbbi krónikák, a szájhagyomány, a nép emlékében megörökűlt rege, s a keresztény világnézetbe beletaláló babonák adnak némi vezérsugárt a képzeletnek, hogy a multak képét visszavarázsolja.

Az „Isten” maga ős szó; Isten ostorának nevezik Attilát, Isten nyilának a villámot; azt mondják „édes Isten”, „boldog Isten”, „élő Isten”, „örök Isten”, „teremtő Isten”, a rendes köszöntésváltás: „adjon Isten”, „fogadj Isten”.

Minő alakban imádták az Istent? Talán a négy „éltető elem”: Föld, Víz, Levegő és Tűz képében? Voltak-e bálványaik? Annyi bizonyos, hogy a bálvány szó és származékai, valamint a bálvány szóval alkotott közmondások és szólások is pogánykori eszmék rejtegetői. Ilyenek: bálványkép (fakép), bálványimádó, bálványozó, gerenda-bálvány (oszlop), kapu-bálvány, malom-bálvány (kapufélfa), bálványoz (rajongással szeret, tisztel), Bálványosvár; úgy áll, mint egy bálvány. A bálványok vagy emberkéz művei voltak, vagy képzelt, megszemélyesített dolgok, vagy végre olyan titokzatos tárgyak, melyeket a négy „elem” hozott létre. Így alkotta s alkotja Erdélyben még most is a Föld-isten a félig ember, félig hal-formájú köveket; a Víz-isten az „özönfá”-t, mely a fejszecsapástól szikrát hány; a Levegő-isten a „menkő”-t [(meteor); ilyen kőből készűlt az a pallos, melylyel a székely fejedelmek a „nap-vágás”-t[79]* szokták megtenni], s a Tűz-isten a kétfejű emberalakot, milyet a kovásznai iszapvulkán (Pokolsara) dobott ki, stb.

Régi krónikákban olvassuk, hogy, mikor a magyarok a kereszténységet már fölvették, a magyarországi olasz hittérítők imájába a világimádás e képei még mind bele voltak foglalva ilyeténképen:

„Légy magasztalva te nagy Isten a mi testvérünkkel, a Nappal. Oh mily szép, oh mily ragyogó: ő a te jelképed, Uram! Légy áldva a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta! Légy áldva a mi urambátyánkkal, a Tűzzel együtt! Oh mi szép, oh mi vidám, oh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, oh uram, a mi asszonyanyánkkal, a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!”

Az őshit áldozattevő személyeit rhabonbánnak (fejedelmi méltóság volt), táltosnak, horkásnak, gyulának nevezték; ezekhez járúlt a pörosztó, a billogos, meg a garabonczos.

A mit Szent László törvénye eltilt, a tűzáldozás, mint népszokás a szentivánéji tűzünnepben mai nap is él a Dunán túl néhol a nép közt. Régi mivoltában így egészíti azt ki a képzelet plastikai ereje:

„A nyári nagy csillaghullás estéje volt az ó-tűz oltó, a másnap az új-tűz gyújtó ünnep. Erre a napra minden asszony elvitte hazulról magával a tűzhelyen megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a leányok kilenczféle füvet és virágot; otthon nem szabad egy szikra tűznek sem maradni.

A tűzhalomhoz érve, az asszonyok mind kiürítik a fazekaikban vitt parazsat s azt a gyula illatos füvekből készűlt pemetével mind eloltogatja.

Akkor előhoznak egy nagy fakereket, melynek a küllői kilenczféle fából készűltek. Ennek az agyán egy kőrisfa rudat tolnak keresztűl, s azt két szűz legény addig dörzsöli a kerék agyán át, míg az meggyúlad tőle s így támad az új tűz. A Tűz-isten kilobban, a ki éltet, világít, ápol, melegít, s mikor haragba jön, elpusztít, megemészt.

Ekkor a leányok elkezdik énekelni a tűzdalt:

„Tűzet megrakoljuk, négyszögre rakoljuk, Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok, Harmadikon ülnek szép ifjú legények, Negyediken ülnek szép hajadon lányok.”

Azután következik a tűzugráló nóta:

„Meggyulandó Barta háza, Jaj, ne hagyjuk szegényeket, Oltsuk, oltsuk!”

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szíve hajlik s aztán átszöki a lobogó tűzet, társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe s éneklik hozzá a virágok dalát:

„Búzavirág mondja: ne vetekedj vélem, Mert bizony én vélem széles e világ él; Szőlővirág mondja: ne vetekedj vélem, Mert bizony én vélem áldozatot tesznek; Az ibolya mondja: ne vetekedj vélem, Mert bizony én vélem lányok dicsekesznek.”

Mikor a tűzrakás parázszsá lohadt el, következik a tűz felett való felavatása az újszülött gyermeknek, pogány szokás szerint. A billogos két kezébe veszi a síró porontyot s a tűz fölé tartva, elmondja fölötte az áldást, és védelmet a hétféle ördögök ellen; s utoljára az áldozattevő késének a megtüzesített hegyével félhold alakú karczolást tesz a kisded állán. Ott nem fog annak szakálla nőni; erről ismernek egymásra az ősvallás hívei.

Akkor aztán a tűzosztó kanállal a gyula minden asszonynak merít az új tűzből.

Szentivánéji tűzünnep: Tűzugrás. Zichy Mihálytól

A megmaradt parázson végűl a pásztorok keresztűl terelik a csordáikat, ez megóvja azokat a dögvésztől, s a mi még élve maradt parázs, azt a gyermeksereg mezítláb tapossa el.

A szertartás végeztével a legények gyújtanak örömtüzeket, éneklik az „ipsilángi rózsa” dalát s a hegyoldalon tüzes kerekeket futtatnak alá, kiki a maga szeretője nevét hangoztatva a maga tüzéhez.”

Így tartá fenn ezt a népszokás még ma is sok vidéken, kivált a Bácskában és a Dunán túl néhol, a szent-ivánéji tűzünnepben.

Régi hagyományokból, krónikások leirásaiból, székely népmondákból állítottuk össze az őshitűeknek következő temetési szertartásait:

„Egy kiváló levente halálakor a „sírató” asszonyok megmosdatják az elesett hős daliát a szent patakban, felöltöztetik a legfényesebb fegyverzetébe s lefektetik a ravatalra, betakarva egész vég selyemmel. Az asszonyok gyászból fehérítetlen vászon köntöst vesznek föl, fejükre a pillangós főkötő helyett fekete kendőt kötnek.

Aztán előlépnek a hegedősök s koboz és hegedű szó mellett énekelnek a hős viselt dolgairól, túlvilági életéről, míg a megölt hős ősz apja a puszta földön ül a ravatal fejénél.

Ez alatt a szent patak forrásánál roppant vermet ásnak: annak egyik oldalfalához nagy szál tiszafát állítanak fel, annak a hegyében lobog a megölt hős kétágú zászlója az arany nappal. Majd a verem három oldalára huszonnégy tölgyfa rudat állítanak föl, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap a virrasztó. E napon senki nem eszik, sem bort nem iszik, csak sört isznak, s majdan minden évfordulón megülik e napot, egy kijelölt „torló”-nál.

A második nap a halottkövető. A mint az első hajnalkaczagás támad, megharsan a horkások kürtfúvása; a „bú leányok” éneke rázendűl: „hajnal van, szép piros hajnal, aranyos hajnal!”

Az áldozat-dobon hetet zubbantanak.

Ekkor a halott hős apja görbe késével levágja a fejéről lelóggó balhajfonadékát, a legdrágábbat, a mit az őshit szerint adhat, s azt a halott kezébe teszi.

Gyermek-avatás az ősmagyaroknál. Zichy Mihálytól

Ez alatt a kádárok előhozzák a „tokos” lovat, az elhunyt hős kedvencz paripáját, fekete selyemmel letakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik társai a nyeregbe, hozzá kötözik a terhelőhöz lábainál fogva, kezét a nyeregbe tűzött zászlós kopjához erősítik s azután megindúl a menet a búcsúztató járásra.

Minden kapu előtt megáll a gyászmenet s a lovat vezető horkás bekiált a kapun, meghívja a hős barátjait a követésre.

Előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebét és kedvencz sólyommadarát; huszonnégy paripáját.

Így vonúl a gyászmenet a szent forrásnál ásott sírig. Ott várnak rá hajadon leányok, szétszórt hajfürteiken illatos füvekből font koszorúk.

A sírhoz érve szétosztják az elhúnyt czimboráinak emlékűl a vele hozott kincseit, öltönyeit, kinek mijét odaigérte világi életében.

Ekkor előtör a leány-seregből a megholt arája: azt mondja: neki is adósa a halott. Saját önmagával. Azt igérte az övé lesz mind ezen, mind a más világon. Itt van nála a balitája.[80]*

Mind a két apa ráadja az áldását, s felsegítik a menyasszonyt a holt vőlegény mellé a paripa hátára.

A holt vitéz és menyasszonya. Zichy Mihálytól

Ekkor a két horkás levezeti a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírverembe, s a mént hozzáköti a nagy tiszafához: oda rakják mellé a holt hős fegyvereit, áldozó poharát, arany csákányát, a cserépvedret tele mindenféle pénzzel, a menyasszonynak kösöntyűit, nagy fülönfüggőit, gyöngyös pártáját.

A táltosok ez alatt odakötözik a huszonnégy paripát a kopjás rudakhoz.

Ekkor a leányok odarohannak a sírhoz, fejeikről letépett koszorúikat, diófaágakat szórva a holt vőlegényre s élő menyasszonyra.

Majd a tárogató recsegő rivallatára előlép száz harczos íjász, s egy dobütésre mind egyszerre kilövi a nyilát a sírba, hogy holt vitéz és menyasszonya, harczi paripája mind egyszerre nyilaktól átszegezve menjen át a nap mezejére. Az Istennek tetszik az, ha a megdicsőűltek sebekkel tetézve érkeznek eléje. De egyúttal arra is való a nyíllövés a sírba, hogy az eltemetett halott haza ne járjon; ha föl akarna kelni, a nyilakba bele akadjon a köntöse.

E nyillövés után a táltosok leszúrják a huszonnégy paripát s azoknak a vére egyszerre omlik a sír-verembe, a mit a férfiak elkezdenek hanttal betemetni.

Most azután a férfiakon van a sírás sora. De nem könynyel sírnak, hanem vérrel. A holt hős apja a görbe késével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasít sebeket s úgy sír vért hét seben keresztűl. Valamennyi férfi követi példáját.

Ez alatt a kürtök, tárogatók, sípok repedésig rivallnak, felűlmúlva az asszonyok sikoltozásától.

A lovon ülő hős és menyasszonya lassankint eltűnik a rögök alatt; végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek az ormán a felmeredő tiszafa hegyére tűzött zászlót lengeti a szél.

E közben a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolják s megannyi máglyarakáson megsütik, a szíveiket illatos tűzön égetik meg az Isten tiszteletére, a lófejeket pedig odatűzik a kopjás rudakra; azok tudatják majd a késő korral, hogy ott egy hős vezér porladozik.

Legényköltögetés ősrégi halotti toron. Zichy Mihálytól

Ez alatt leáldozik a nap, csak a máglyatüzek égnek. Kezdődik a halotti tor. A sült lóhús csak tor lakomája. Előkerűlnek az igriczek (muzsikások), csimpolya, timbora, tilinkó hangzik; a férfiak áldomást isznak, az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálják egymást; majd tánczra kelnek, a mint feljön a hetevény csillag és annak a táncznak is halott-táncz a neve.

Fiatal legények oda feküsznek a nagy sírhalomra szerte. Azután jönnek a leányok, mintha csatában elesett halottaikat keresnék. A ki magáéra talál, költi, de az nem ébred; akkor felemeli, az mereven marad, a leány így lejt vele körben. A tánczos ifjú keze lába kővé meredt, feje hátra szegve, úgy engedi magát forgattatni s dűl, a merre ejtik, a zene szól hozzá kisértetes zsongással. Végét szakítja a táncznak a bajnoki torna. E nélkűl a gyásztor soha sem végződik. Elébb csak birkóznak, aztán öklöződnek; majd kézbe kerűl a csákány, buzogány, leghívebb czimborák csupa kérkedésből halálos tusára hivogatják egymást, ez a régi szokás. A kik a küzdés közben életöket vesztik, azokat szépen oda fektetik körbe a nagy sírhalomra, s még egy réteg földet borítanak föléje. Most aztán együtt vannak az eltemetett hős vezérrel hű czimborái, menyasszonya, kopója, solyma, kedvencz paripája, szépen vonúlhat fel – a nap mezejére az ős Isten elé.”

Mindez csak a hajdankor meséiben él már; a halott-tánczot még a XVI. századból épen ekként írja le az „Ungarischer und dacischer Simplicissimus”; a halotti torok lakomái azonban még most is divatoznak, melyeknek pazarlásai ellen a nép vezetői annyit prédikáltak.

Az Attila-Csaba mondakör. Álmos. Jókai Mórtól

Az Attila-hun-rokonság hite annyira vérében van a magyar népnek, hogy ezt még a népdalok is hirdetik, példáúl:

„A nagyhírű Attilának A nagy Bendegúz fiának Csak nevének hallattára Kibújt a gótból a pára.”

(Mai nap nem betű szerint így.)

Egy másik népdal pedig így hangzik:

„Átilla vót az én apám, Azétt szeretöm a hazám; Ha most élne szegén apám, Neki adnám ingöm, gatyám.”

A kifejezés durvaságánál még jobban rávall régi eredetére e dalnak a sajátszerű szakadozott dallam. Attilának és nem Etelének nevezi a népajk mindenütt, még a székelyeknél is a hun királyt, még pedig Átillának ejtve ki: átilladolmány, átillagyerek (a kivel nem bírnak otthon).

Egy óriási alak, kinek még az életkora is egy századon túl megy, eredete felszáll Nimródig, a kinek Isten maga küldi le a kardját csodamódon, hogy ostora legyen vele a világnak; e karddal világcsatákat vív, népeket irt, országokat dönt meg, minden lépése egy csatatér; királyokat vazalljaivá tesz, nagy nemzeteket adófizetőivé; mesés kincseket halmoz össze s azok közepett ő maga egyszerű, ragyogástalan marad.

Csak alakja és termete, az egykorú írók szerint isteni tűzzel teljes szemei hirdetik a királyt. Világ sorsát forgató tetteit császári történetírók örökítik meg, s a hősregék remeke, a Nibelungen-dal szövi össze a nagy világnemzetek történetével.

A legelső vér, a melylyel Attila a Hadisten kardját felszenteli, saját testvéreé Budáé, ki inkább hazát akar alapítani a Duna-Tisza mentén, mint dicsőséget keresni vérontó harczokban, felépíti Buda várát s magáról nevezi el; ezért öli meg Attila.

És a nagy világhódító minden hadjárat után visszatér újra a Duna-Tisza közé, itt van fából épűlt fővárosa. A kőfalaknak ellensége, azokat ledönti, Byzancz falait már megtörte, a császárt megalázta. A byzanczi eunuch Chrisaphius orgyilokkal akar boszút állni, Attila saját követét, Edekont vesztegetve meg. Az színleg rááll, de Attilának megizeni az ármányt. A görög császár engesztelésűl követséget küld a hun királyhoz a Tisza partjára. A nagyszerű fogadtatásról Priscus Rhetor ekképen írt:

Az érkező követeket legelőször előkelő hunok feleségei fogadták, szűzies öleléssel üdvözölve őket. E szokást nem a török fajtól tanúlták, mely asszonyait az idegen szeme elől rejti, s a férfinál alábbvaló lénynek tartja.

Maga a király felesége, Kerka (vagy Réka), asszonyaitól környezve, üdvözlé a követeket; a hun nők arany- és gyöngyhímzéssel voltak elfoglalva, a pompaszerető hunoknál a daliák nemcsak magukat, de még paripáikat is boglárokkal, hímzéssel boríták. Csak maga a király volt egyszerű, rajta nem ragyogott semmi. Ruhája dísz nélkűli, boglártalan, fegyverzetén semmi arany, trónja egyszerű fa karosszék. A követeket hidegen fogadja, de az orgyilkos ármányt egy szóval sem veti szemükre. A tőle átszököttekre azt mondja, hogy saját szolgáival csak szégyel, de nem fél harczolni.

Estére meghítta a követeket lakomára.

Fehérbe öltözött nők sorai álltak, rendben a lakoma tereméig, kik fehér fátyolaikból mennyezetet emeltek a nemzeti dalokat éneklő szűzek kara felett.

Palotája előtt a király kedvenczének, Onegisiusnak neje üdvözlé őt hölgyeivel együtt, nemzeti szokás szerint hússal és borral kínálva meg (egy ezüst asztalon), mit a király, fennülve lován, megízlelt és megköszönt.

A roppant díszteremben, mely ragyog az aranytól, drágakövektől s művészi faragványú oszlopokon nyugszik, fehér abroszszal terített asztalok görnyednek az arany és ezüst edényektől és serlegektől; minden vendég poharat köszönt elébb a királyra s azzal helyet foglalnak az asztalok mellett. Csak Attila maga eszik fatányérről és iszik fakupából, a sok ételfogásból nem ízlel meg mást, mint sült húst.

A lakoma közepén poharat töltet a király s azt jobbján ülő vendégére, Berik fejedelemre köszönti, és azután sorba száll minden kedvesebb vendégére; a férfiak serlegeiket összekoczintva viszonozzák az áldomásokat, miként ma is szokták a magyarok.

A vendégség végén két ifjú szittya énekes jött Attila asztala mellé s énekelt, hős költeményeket diadalnapokról, vitéz ősökről, új hazáról. Láng gyult ki az ifjak arczán, a vének öröm és bú könyeit hullatták. – És mai nap is sírva vígad a magyar.

Ezek után idegen szemfényvesztők jöttek a magas urakat mulattatni, bohócz nem telt ki a hun fajból.

A kaczaj közepett csak Attila arcza maradt nyugodt és szigorú hideg, csak akkor látszott felengedni, mikor legkisebbik fia odament hozzá. Azt megölelé atyai gyöngédséggel, mosolyogva; a jósok azt mondák, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani.

Másnap elbocsátá Attila a császár követeit, sok ajándékokkal terhelte meg őket; egy nehéz szót nem mondott nekik. Vendégei voltak s a vendég személye szent a magyar előtt ma is.

Csak azután, hogy elment a követség, küldte utánuk nyomban a maga követeit a sulyos válaszszal a görög császárhoz, szemére vetve, hogy méltatlanná tette magát apja dicső nevére, a mikor orgyilokhoz nyúlt s lábaihoz dobatta az Edekonnak adott bűndíjt.

Majd a nyugatnak fordúl, Lutetiáig hatol, a hol magához méltó óriásra talál: három hadvezér állja útját, a római Aëtius, a góth Thorizmond és Theodorik. Itt csata előtt táltosaival jövendőt mondat, s azok azt jósolják, hogy az ellenséges vezér el fog esni; de azért még sem lesz övé a győzelem. A csata előtt beszédet tart a seregeihez, s beszél nekik az „ütközet gyönyöreiről”, a melyben ő maga fogja elhajítani az első gerelyt. A naphosszant tartó ütközetben Theodorik elesik; a csatatéren százhatvanezer halott marad, de a győzelem sem az egyik, sem a másik fél részére nem hajol.

E csatában a két rengeteg táborban úgy szétbomlott a hadirend, hogy egyik fél sem tudta, győzött-e, vagy vesztett? Attila az ütközet előtti estén nyergekből rakatott máglyát, azon szándékozott magát megégettetni, mielőtt ellenségei hatalmába kerűlne. Innen visszafordúlt s megtért országába.

Már ekkor életkora a száz év felé járt. S ekkor lobbant lángra iránta a római császárleány, Honoria végzetes szerelme, a kiről megjósolák az augurok, hogy az ő szerelme miatt fog a római birodalom alapjaiban megrendűlni. A császárleány jegygyűrűjét küldé a Tisza partján tanyázó Attilának, könyörögve, hogy szabadítsa őt ki börtönéből.

Attila lakomája. Zichy Mihálytól

Attila megindúl a hívásra s elárasztja seregeivel Itáliát. Aquileját három hónapig ostromolja, s azonkivűl tizenkét várost dönt halomba e rettenetes nászúton.

Aquileja sokáig védte magát, s Attila már fel akart hagyni az ostromával, a midőn egy gólya, mely fiait a szájában vitte, a várost elhagyva, tudatá vele, hogy a város végveszedelméhez közelít. Ez a látvány buzdítá a döntő ostromra, mely teljes diadalával végződött.

A milánói császári palotában egy remek képet talál, melyen az ő ősapái borúlnak a római császár lábaihoz. Haragra lobban, de a művész remekén nem azzal áll boszút, hogy megsemmisítse azt, hanem egy másik képet festet melléje, a melyen római császárok töltik az aranyat adóúl a hun király lábaihoz. Nem tűri a hízelgést: – egy római poéta, Marulus, verseiben Istenné emeli Attilát, ezért máglyára itéli a költőt verseivel együtt, de végre az embernek mégis megkegyelmez, csak verseit dobatja tűzre. (Ezt rosszúl tette: Marulus versei milyen becses adatot szolgáltatnának mai nap az Attila korszakához!)

És mikor végre már ott áll Róma kapuja előtt, fegyver, kőfal nem áll neki többé ellent, akkor kijön eléje Rómából egy csoport tisztes ősz ember, élén a pápával, Leóval: kegyelmet kérni az örök városnak.

A monda szerint éjjeli látások állíták meg, a hadnemtő valkyr állta útját, háromszor kiáltva reá: vissza, Attila! – A legenda szerint Péter és Pál apostolok jelentek meg előtte, s Isten parancsával riaszták vissza, a hogy ezt a jelenetet a Szent-Péter templomában művészi ecset és véső megörökíté.

Szép a legenda is, a népmonda is, de legszebb az a hagyomány, hogy az az Isten ostora, akinek a lába nyomán nem nőtt fű”,a kinek intésére folyammá áradt a vér, mint a catalauni mezőn, megállt az ősz férfi könyei előtt, s midőn a népek anyja, a föld koronája, Róma, lábainál feküdt, nem lépett rá, visszatért. Ezt nem tette sem Brennus, sem Alarik.

Miként élete, úgy halála is rendkivűli volt Attilának. Több mint száz éves korában, menyasszonya, a frank királyleány Ildiko mellett, nászágyán vérömlésben halt meg. Halála éjén a görög császár vele álmodott, Attila kézíját látta ketté törni.

A hun király holttestét hármas koporsóba tették, arany, ezüst és vas közé, s eltemették a Tisza medrébe. Ez is ős szokás volt, a vizek fenekére temetkezni. Senki sem tudja, hol van a sírja.

Halála után három fia a hun nemzet roppant birodalma felett összeveszett, s a szövetséges góth, gepida, sarmata népekkel egymásra rontott. Az ádáz ütközet a hun nemzet kiirtásával végződött. Csupán a legkisebbik fia Attilának, Csaba, menekűlt meg egy összeolvadt néptöredékkel a megsemmisítő ütközetből.

Csaba útja. Zichy Mihálytól

Ehhez van kapcsolva a magyar-székely népmondák egyik legszebbike.

Mikor Csaba a hun nemzet pusztúlását látta, egy bűvös nyilat lőtt ki tegzéből, bűbájos anyját, a tündérnőt híván segélyűl, s a hová az a nyil hegyével leesett, ott megtalálta azt a csodatevő növényt, a melynek a nedvétől a seb begyógyúl, a csatában elesett újra felkél (a népajk ma is Csaba-íre néven hívja e növényt: „Poterium sangvisorba”). E csoda szerrel újra felköltögeté elhullott harczosait s azokat csatarendbe állítva, a rohanó ellenségre vitte. A gepidák e halott tábor láttára megréműltek, s Csaba vezér maradék népét békén hagyták tova vonúlni. Csaba azután a maga lóra ültetett halottseregével egész Erdély keleti határáig kisérte fedezve a maradék hun népet, ott elhelyezte azt a mai Székelyföldön, a halott vitézeket azonban haza vezette ős hazájukba, Attila honába. Ámde megigérte a Székelyföldön hagyott rokonoknak, hogy valahányszor nagy veszedelem fogja őket fenyegetni, ő és hun vitézei mindannyiszor fölkelnek a sírból s visszajönnek őket megszabadítani. Innen támadt a „Csaba-várás” legendája. És sokszor volt a kicsiny székely nemzet nagy veszedelemben, mindig nagy Isten csodái szabadították meg (saját önfeláldozó vitézsége mellett) s a népmonda szerint mindannyiszor visszatértek az őshazából Csaba és hun harczosai az égen keresztűl nagy robajjal, ellenségeiket szétverni. Az a fényes út ott az égen végig, a tejút, az ő vitézeik patkónyomaiból támadt. Annak a neve ma is „hadak útja” a székely nép ajkán.

Így fűződik az Attila-Csaba mondakör a székely hagyományokon keresztűl a magyar közhit elfogadott tényeihez a legszorosabban.

A második népraj, mely a magyar nemzettel rokon, az avar, „khagán”-jai alatt hosszabb ideig lakta ez országot s nevezetes ősemlékekben örökíté meg ittlétét. Ezek az avar győrök és a sírmezők, a melyeket az illető helyek leírásánál részletesebben fogunk ismertetni. Nagy Károly a frank és germán hadak egyesűlt erejével törte meg ez erősségek lánczolatát s elpusztítá az egész avar nemzetet.[81]*

A magyarok bejövetelének eszméje csak folytatása látszik lenni az Attila-Csaba mondakörnek.

A turul – (sas alakot öltött hadnemtő) – volt Attila zászlóin a jelkép. Ugyanezt hordozták zászlóikon a magyarok is egész Gejza fejedelem idejéig. A turul vezette harczaiban Attilát. A turul kereste fel Emőst, az őshazában sátorozó Ügek fejedelem nejét, s álmában megjósolá születendő fia nagy küldetését, hogy tűzfolyó lesz a szülötte, mely messze országokra fog elhatolni. Ezért lett a született fiú neve Álmos.

Álmos az új hazát, mint Attilától rá hagyott örökséget, indúl el visszafoglalni egész nemzetestűl. A turul mutatja az útat odáig. Mikor a Kárpátokhoz érve, a nép késedelmeskedik, a turul légi tábora, a sasok és keselyűk serege rohan a magyarokra s unszolja a sietésre. Álmos, megmutatván népének az új hazát, mint Mózes az igéret földének határán, eltűnik a történelemből és hagyományból. Fiát, Árpádot a vezérek, paizsra emelve, fejedelemmé teszik; neki hűséget esküsznek, megvágott karjaikból vért bocsátva a közös áldozatserlegbe. Szert kötnek kölcsönösen a fejedelemmel; a nemzet felfogadja, hogy fejedelmeit mindig Árpád ivadékaiból fogja választani, de fentartja a jogait vele szemben, hogy az elfoglalandó hazát igazságosan oszsza fel a 108 nemzetség között, hogy a fejedelem előtt szabad tanácskozása legyen a vezérek maradékainak, s ezzel megveti az első alkotmány alapját. A Csaba-ivadék, a nemzetté felnőtt székely nép, találkozóra megy elébe, s Zandirhám fejedelme alatt szövetséget köt Árpád rokon nemzetével. E szövetség öt pontját kőpaizsokra vésik.

Árpád győz a csatákban; de, mielőtt karddal vívná ki a hódítást, elébb meghódolásra szólítja fel az ország egy részének fejedelmét, Szvatoplukot; fehér lovat küld neki ajándékba s kiván tőle viszont földet, füvet és vizet. Ez a régi scytha népeknél az önkényt meghódolás jelképezése. Miután a jelképeket megkapta, egész biztossággal foglalja el az országot, a hogy ezt egy régi énekben leírva olvashatjuk: „Emlékezzünk régiekről, Scythiából kijöttekről”.

Idáig úgy össze van egymással forrva a hagyományos monda és a történelem, hogy azt vagy egészben el kell fogadni, a hogy a közhit tartja, vagy egészben el kell vetni. Érdekes följegyzéseket találunk irásban és képben az ősvallás és a keresztény hit szent alakjainak összevegyüléséről Stiltingnél és a bécsi képes krónikában. A krónikairó szerint Gejza, a pogányhitű fejedelem, álmot lát, melyben a boldogságos szűzanya, mint legszebb nő, csodafénytől környezve jelen meg előtte, kisérve három más nőtől. Az istenanya magát megismertetve, a fejedelemnek hirűl adja, hogy fia fog születni s az a magyarok királya leend. A bécsi képes krónika e legenda fejlődése nyomán már Vajk születését ábrázolja miniatur festményben, kit anyja, Sarolta, az ágyban fekve tart kezein, előtte István vértanú, ki a koronát nyújtja a gyermek felé; míg Sarolta feje mögött áll Szűz Mária, három tündéralak kiséretében. Ezek az ősmythos végzetnői (Párkák), kik minden születésnél jelen vannak s a végzetet intézik.

A történeti részt már fentebb vázoltuk. A pogány mondák közé sorozhatjuk még a Lehel és Botond vezérekről szóló hagyományokat. Az előbbi a Lech folyó melletti vesztett csata után halálra itéltetve, még egyszer kedves kürtjébe fú s ugyanazzal a győztes ellenfélt, Konrád vezért, agyon sújtja ezt kiáltva: „Mégis te fogsz engem szolgálni a más-világon!” Botond pedig bárdjának egy csapásával akkora rést üt az ostromolt Byzancz rézkapuján, hogy azon egy gyermek átbújhatott. Lehel vezér szépen kifaragott elefántcsont kürtjét, mint drága ereklyét, ma is őrzik és mutogatják Jászberény városában.

A magyar nép babonái. • Tündérek. Sárkányok. Vasorrú bába. Lidércz. Óriások. Manók. Táltos. Garabonczás. Varázslók. Boszorkányok. Jókai Mórtól

Kétségtelen, hogy a magyarok pogánykori történetét saját irástudóik följegyezték; hogy irásjegyeik voltak, a melyeket rovásbotokra faragtak, ezt több adat bizonyítja; így Erdélyben, Oláh Miklós és Vrancsics tudósítása szerint, még a XVI. században is ily rovásjegyekkel értesítették egymást a székelyek; de, hogy ezeknek még a maradványait is csaknem teljesen elpusztították keresztény térítőink, azt eléggé érthetővé teszi az a fel-fellobbanó harcz, a melyet az őshit követői majd egyik, majd másik részében az országnak meg-megindítottak, s melyek különösen Erdélyben Szent István után még két száz év múlva is veszélyeztették a kereszténységet. A pogány hegedősök, irástudók hőskölteményeikkel és betűikkel együtt (a régészetnek nagy veszteségére) elpusztúltak.

Az ősvallás emlékeit csak a népszokásokban és babonákban lehet még puhatolnunk.

Ezekből nagy becsű tárházat találunk Ipolyi Arnold „Magyar mythologia” czímű művében.

Általánosságban megjegyzendő, hogy a magyar fajnál a babona nem izmosodik vakhitté, hanem inkább a kedélyes játék természetét ölti fel.

Bocskay István fejedelem minden nevezetes hadi tényéhez, még a házasságához is, a péntek napot választotta.

A vízi tündér és a királyfi. Zichy Mihálytól

Az Istenségen és az égieken kivűl a magyar semmiféle magasabb lényeknek nem igen adja oda a hitét.

A tündérvilágot kereső hit leginkább otthon volt az erdélyi magyarok közt: Erdély és tündérhon hajdanta egyértelmű volt; a Septem castra, Siebenbürgen elnevezés megtalálta alapját a tündéralkotta hét várban: az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartódi, torjai és bálványosiban; itt volt a „köd előttem, köd utánam” járó tündérek arany kertje, a hol aranyhajú Ilonáját keresi Árgyrus királyfi.

A tündérasszony régi neve „bába”;innen a szivárvány neve „bába-bukra” = „tündérnő szalagja”. Innen támad a „déli-báb” neve is, a melynek eredete a népmese szerint a nap és a tenger kölcsönös szerelme, a melyet az apa, a puszta akadályoz. E forró szerelem szülötte lesz a naphoz emelkedő tengert mímelő tünemény: a magyar déli-báb, más európai nyelven „fata morgana”.

Magyarországon a Csallóköz (régi nevén aranykert) állt ilyen tündérjárási hírben. Tündérkisasszonyok itt fésűlték aranyhajukat s elhullaták a szálaikat a folyóba. Most is vannak, a kik ott aranymosásból élnek. A vízi tündérekhez sokféle rege fűződik, a mi a földi emberek és a vízlakók közötti szerelem körül forog; némelyik egészen naiv, s magán viseli népies eredetének jellegét, mint a Perecz folyóból a városba bejáró zöld emberke meséje. Nevük egy régi emlék szerint: \�vízi hüvelvények. Egy ilyen tengeri kisasszonyról szóló monda különös költői becscsel bir. A királyfinak kell őt megváltani eredeti rút szörnyalakjából. A végzetnőtől kilencz arany vesszőt kap; a hányszor egygyel ráüt a vízi tündérre, az mindig kiugrik egy-egy bőréből. A nyolczadiknál a leány könyörög, esdekel, hogy ne üsse többet. De a királyfi nem hajt rá s a kilenczedik vesszővel is rásújt. Ekkor aztán tündéri szépsége egész bűbájában támad eléje, s szabadítójának feleségévé lesz. Ha így nem tett volna a királyfi, őt magát is békává varázsolta volna.

Ezeknek ellentéte a „vasorrú bába”, a gonoszság és rémség megtestesűlése, palotája halálfejekből épűlt, a hozzá tévedő ifjakat szolgálatba fogadja, az esztendő csak három nap nála. De olyan munkákat bíz a szolgájára, a melyeket az nem tud végrehajtani: érczparipákat megfejni, a melyek orraikból tüzet fújnak. Az érczparipák a vasorrú bába saját leányai. A hős a jó tündér segélyével végre diadalmaskodik rajta, s elnyeri a fogva tartott táltost.

Nyomozóink az Ormuzd és Ahrimán nyugot-ázsiai hitregéjének emlékmaradványát vélik ezekben feltalálni. Krónikáink messze ősidőkre visszaviszik a tündérekkel való közösségét a magyar fajnak. A budai krónika szerint Hunyor és Magyar, Nimród fiai, házasodtak össze a pusztában Dúl fejedelem tündér eredetű leányaival. Ezekre czélozhat a nádor-codexben olvasható mondat: „óh zemeerewmtelen halaal, nam te mind ez napeeg oriaasokat es nagg erews witeezeket megggewzteel”.

Nevezetes hatalmasság a népmesékben a sárkány, a ki áldozatúl szűz leányokat követel a néptől; rendesen hét feje van; de a mellett emberi kezei, a melyekkel mázsányi vasbuzogányt hajigál, míg végre a királyfi bűvös fegyverével mind a hét fejét levágja, s megszabadítja tőle a sanyargatott népet. Ilyen hires sárkány volt az ecsedi láp réme, melyet a Báthoryak őse, Opos ölt meg; ezért kapta czímerébe a három sárkány fogat. Még hiresebb a csökmei sárkány; de ez utóbbi már csak népies szatira, melyről sikerűlt régi gúnykölteményt birunk; Zsigmond király állított is föl egy nemzeti rendet sárkány-rend czíme alatt, s hajdan valakinek a régi nemességét azzal szokták kifejezni, hogy „sárkányt ölt a nagyapja”.

Valami alsóbbrangú rém a lidércz (Csallóközben „iglicz”),a ki beszélő csirke alakjában jelenik meg s pénzt hord a házhoz; azonban a lápokban tánczoló bolygótüzet is lidércznek nevezik. A vámpirokról való mese egészen hiányzik a magyar népmondákból: ezt majd más nemzetiségek babonái között fogjuk feltalálni. (Ámbár a „tűndelevény” szó ezt a mesealakot látszik megjelölni.)

Óriásokat is emleget a néprege a tündérek közt, a kik testi erejük szertelenségével rémítenek: ezek a Fanyövő, Vasgyúró és Kőmorzsoló, kiknek hivatásuk, hogy a regebeli tündérpártolta kos által legyőzessenek; de az óriásokénál nagyobb hatalma van a máknyi makk embernek, a ki ismét a nemezist képviseli. Szegény földmíves párnak három fiúgyermekét elrabolja a sárkány, a kik a szintén elrabolt húgukat mentek keresni. Az anya favágás közben levágja a lába hüvelykujját s ebből támad a hüvelyk ember, a ki csodadolgokat végez, az apjának szántani segít, az ökör fülébe ülve s onnan kongatva a hosszú ostorral, majd elindúl a sárkányt fölkeresni, tiz mázsás buzogányt visz magával, a kik látják, mind azt kérdik: „hová viszed te buzogány azt a csepp emberkét?” Végre feltalálja a sárkányt, buzogányával beleveri az ólomszérűbe, s testvéreit mind kiszabadítja.

Ilyenforma alak a „Piritusis, a mi a latin „Spiritus”-ból látszik eredni, ámde a finnek népregéi közt is otthonos e név (Lencquist szerint „Piritys”), a ki minden jót hoz a házhoz. Nálunk is, a kinek minden vállalatban kiváló szerencséje mutatkozik, azt szokta róla mondani a népajk: „de már ennek piritusa van”.

Ide sorolható még a Gaál népmese-gyűjteményében feljegyzett három törpéről szóló monda, a kik apjukról egy láthatatlanná tevő köpenyt, egy száz mérföldet lépő sarut s egy repülésre ösztönző ostort örököltek s azon nem tudtak megosztozni, s a kiket aztán a mondahős mindhárom örökségüktől megfoszt ravaszúl.

A magyar népregék alakjai közé tartozik még a griffmadár,mely az aranyat és a drágaköveket őrzi; de a sárkányölő hősnek hálábúl, a mért tojásait a sárkány ellen megvédte, szolgálatjába áll, s azt a sárkányvölgy mélységéből, hátára véve, kiszabadítja.

De legeredetibb alakja a magyar népmondának a táltos. Eredetileg a pogány áldozó papokat nevezték e szóval; a népajk ebből valami csodaerejű paripát csinált (de emberre is alkalmazza, ámbár ezt már csak útféli értelemben). A táltos ló szeméten teng, alakja görhes; de a csodahős mégis ráismer s az egész istálló ló közűl őt választja ki magának. A rosz gebével parázs-tüzet etet s akkor a táltos egyszerre átalakúl aranysörényű ménné; néha öt lába van, máskor meg csak három; majd az állkapczája hiányzik, majd meg három feje van; lovagját a légben hordja, ha küzd, orrából tüzet fúj elleneire, érti a szót s embermódra beszél, jósol és tanácsot ád. Hogy a lóra termett, lovon élő, lovon harczoló magyar népnél maga ez az emberi faj legnemesebb barátja, a mén a mythoszi régiókba emelkedik, azt a hősmondák legjobban igazolják, Szent László „Zeg” lováról, Bátor Opos „fakó”-járól. Mátyás király „holdas” lova egész hős népmesének képezi főalakját, s vitéz Oláh Gerő beszélő paripája még hazafiúi érzelméről is fényes tanúságot tesz. Ő mondja az urának: „ne üldözz te én rajtam szarvast, hanem üldözz törököt!”

A tündéri és emberi világot összekötő fogalom a garabonczás; népszerű egy alak, ki rongyos, végig hasadt köpönyegben, tollakkal körűl tüzködött süveggel jár; a köpönyegének neve is „felleghajtó”, a benne levő jégeső-, zivatar-hordó.

A garabonczás deák és az árva gyermek. Zichy Mihálytól

Az ős pogányvilágban a garabonczok lehettek a magyar nép irástudó varázsló papjai, a kereszténység megerősödtével csavargó bohóczokká (trufatores, joculatores) aljasúltak le, a kik faluról falura jártak énekelni. A néphit jóltevő és boszúálló indúlattal ruházza fel őket. A rongyos vézna alak, a hol alamizsnát kap, azt e szavakkal köszöni meg: „adtál, adol is; volt is, van is, lesz is”, s ott megsegíti a mezei gazdát; de, a hol megtagadják tőle a kenyeret, tejet, vagy tojást, azt mondva, hogy „nincs”, ott azt feleli: „no hát ne is legyen”, s egy óra múlva jégeső, szélvész pusztítja el a határt.

De a magasabb tudományát a táskájában hordott kis könyve rejti. Annak a segélyével ki tudja olvasni a sárkányt a mocsárból, felkantározza, ráül s elviszi más országba.

Magával viszi a megszabadított juhászt is, de olyan közel repűl a naphoz, hogy szinte elolvadnak bele; ekkor egy darab sárkányhúst ád a juhász szájába, a mi tudvalevő, hogy mindig jéghideg marad. Majd meg az útfélen kéredzkedik föl a szénás szekérre, s a míg ott elnyomja az álom, a paraszt a táskájában kutat, megleli a csodás könyvet, s a hol belenyit, ezt a szót olvassa: „fölmegyünk”, s arra egyszerre hat ökör, szénásszekér mind megy föl az égbe; a nap tüze már-már égetni kezdi a szénát, akkor a garabonczás fölébred, a gazdára rivall, az ijedtében más lapra fordít, a hol ez áll: „lemegyünk”, úgy jut le a szekér megint a földre. „Szerencséd, – mondja a garabonczás, – hogy más lapra fordítottál, mert ha becsapod a könyvet, egyszerre leestünk volna az égből.”

Eredeti mese az is a garabonczásról, a melyet gyermekkoromban hallottam. Szegény árvagyereket talál vándorlásban, ki egy darab fekete kenyeret eszik, kér belőle, az megosztja vele, akkor köszönet fejében ád neki egy abroszt, a melynek csak azt kell mondani: „terűlj meg abrosz!” s rögtön rajta terem a kész ebéd. Az árva fiúnak kapzsi mostohája elcseréli az abroszt másikkal, s annak hiába mondja a fiú, hogy \�terűlj meg”. Ismét találkozik a garabonczással, elpanaszolja neki a veszteséget. Akkor ez ád neki egy kecskét, a melynek ha azt mondják: „rázkódj meg kecske!”, csupa aranyat hullat. Ezt is hazaviszi, de a rossz mostoha az aranyadó kecskét is kicseréli más kecskével, a melyik a bíztatásra akármit hullat, csak aranyat nem. Harmadszor is találkozik a garabonczással, elpanaszolja, hogy se abrosz, se kecske nem teljesíti a kivánságot; akkor aztán ad neki a garabonczás egy bunkós botot, a melynek az a virtusa, hogy, ha azt mondják neki: „üti bankó, üti!” csupa bankópénzt ver. Ezt is elcseréli a gonosz mostoha más furkós bottal; hanem aztán mikor ő mondja a botnak: „üti bankó, üti!” az nem hogy bankóhamisításra vállalkoznék, hanem elkezdi a mostoha hátát püfölni, s addig döngeti, míg elő nem adja az igazi abroszt és kecskét az árva fiúnak.

Legrégibb maradványáúl az ős magyar pogányvallásnak a varázslókat emlegetik a régi latin krónikák s varázslással vádolják az őshit követőit, kik a mágusokat, madárjósokat és pythonissákat maguk körűl gyűjték s a daemonokat idézték. Varázslat, bűbáj, íralás, kuruzsolás mind egy fogalom alá kerűl, föld feletti és föld alatti daemonok kényszerítése ráolvasással, erős mondásokkal, megbűvölt rovásos vesszővel, hogy adják elő a rejtett kincseket; azután szerelmi italok készítése, nyavalyások meggyógyítása és testi bajok előidézése. S a kik mindezekben tudósok, azok a boszorkányok, az ördögök papnői.

A pogányhit isteneit még az emlékezetéből is ki lehetett irtani a népnek, de az ördögeiről való hit, az fenmaradt.

Magyarországon a hirhedett szegedi boszorkánypörökben találjuk meg az akkori babonás kor fantáziájának egész borzadalmasságát valóságos rendszerbe foglalva; hogy esküdtek fel az ördögnek, hogy tánczoltak vele a boszorkánygyűlésen a Szent-Gellért-hegyen, a szőlőtőkét megfúrták s azon keresztűl az egész évi termést megitták; a kapitányukat bajraktárnak hítták (török szó: zászlótartót jelent), át tudtak változni macskává, magában gördülő szekérkerékké, repűltek a légben, seprűn, hordón, vagy férfiakon, a kik a kantárt fejükbe hagyták vetni; a kulcslyukon kiosontak, egy rostában százan is elfértek. És a mellett minden rosszat, a mi embert ér a világon, ők idéztek elő. Lucza napján a templomajtóban összejöttek, ha valaki a Lucza székén ülve rájuk lesett, megismerhette őket arról, hogy minden boszorkánynak hátra felé állt az ábrázatja; akkor elhatározták, hogy mi rosszat tegyenek; a gonosz munkát felosztották maguk között, a kapitányuk fülébe eldugták a felhők kulcsát, az esőt és harmatot eladták a törököknek bolháért; máskor meg a Tiszából adták el a halakat kínzó legyekért, vihart, forgó szelet hoztak helyette, az újszülött gyermekeket elcserélték, élő ember szivét ellopták, a halottakat megették. Ezért megkínoztattak, vízpróbának adattak át; a ki elmerűlt s odafúlt: az nem volt boszorkány, fölmentetett; a ki fenmaradt a víz színén: azt megégették.

Mai napság a tősgyökeres magyar nép már nem hisz a boszorkányokban s az idézettekhez hasonló képtelenségekben. Babona azonban még maradt fenn azért elég. S ezeknek a magyar nép között dívó fajait pályadíjjal koszorúzott érdekes munkában gyűjté össze Varga János. E munkának dicséretes czélja felvilágosítani a népet a babonás hit káros hatásáról, mely leginkább észlelhető a járványos betegségek okainak ferde találgatásában s veszedelmes kuruzsolásában. Kincseket keresni varázsjelek által leginkább szoktak ott, a hol régi várromok vannak, s e romok némelyikéhez sírjából feljáró úrasszony kisértetes története fűződik. És még most is fel-felvetődik egy-egy csodatevőnek a híre, a kihez a vakon hívők búcsút járnak, tanácsot kérnek, gyógyulást várnak tőle, s jól megfizetnek érte. Álommagyarázók, kártyavetők mindig találnak hívő közönségre, s állatok, madarak szavában, fák, füvek, virágok tulajdonságaiban keresi a köznép bajainak titkát s azoknak orvosságát.

Dörre Tivadartól

A magyar nép humora. Jókai Mórtól

Vágó Páltól

Semmi népleirás nem rajzolja oly jól egy nép életét, jellemét, eszejárását, mint a hogy az maga képes önmagát rajzolni adomáiban. Minden adoma egy tanúlmányvázlat, mely egyént, osztályt, korszakot, s abban uralkodó eszmejárást jellemez, s ezekből alkothatja meg a korfestő az egész képet. Egyik nemzet adomái a másik nyelvére lefordíthatók, de nem travestálhatók, minthogy a benne élő alakok, azoknak az észjárása s egész környezete kiváló sajátjai mindegyik nemzetnek. A humort, a tréfát a hajdankorban a királyok és főurak által tartott udvari bolondok képviselték, a kik közűl nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Mátyás királyét, Apaffi Mihályét (Birót), Stibor vajdáét (Beczkót).

Legrégibb adomáink a Mátyás királyról szólók. Galeotti is sokat feljegyzett róla, még többet tartogat a néphagyomány, a melyek mind az eredetiség jellegét s a megfelelő kornak a zamatját viselik magukon.

A Mátyás-király-adomák közűl néhányat bemutatunk, melyek kétségbevonhatatlanúl a XVI. századbeli néphumor alakításai. Ilyen a czinkotai itcze. A czinkotai plebános fölfedez az eklézsia levéltárában egy régi okiratot, mely szerint Jeruzsálemi András ez állomást apátsággá emeli. Folyamodást intéz a királyhoz, hogy ennek az alapján nevezze őt ki apátúrrá. Mátyás tréfás kedvében volt s azt irta a folyamodás hátára, hogy meglesz a kivánság, hanem előbb feleljen meg a pap erre a három kérdésre: „ 1. Hol kel fel a nap? 2. Mennyit ér a király? 3. Mit gondol a király?” Három nap múlva jöjjön fel Buda várába, s feleljen meg a király kérdéseire. De a jámbor pap hiába törte rajta a fejét, nem akadt a kérdések nyitjára. Megtudta töprengése okát a kántor, s azt mondá, hogy majd felmegy ő a király elé a pap reverendájában s megfelel helyette a három kérdésre. A pap ráadta az egyházi köntösét s felbocsátá maga helyett a király elé. „No hát hol kél fel a nap?” kérdezé a király. „Felségednek Budán, nekem meg Czinkotán.” Ez jól volt találva. De bezzeg a második kérdés: „Mennyit ér a király?” „Hát ha az én uram Jézus Krisztust eladták harmincz ezüst pénzen: akkor az én uram királyom megér huszonkilencz ezüst pénzt.” Ez ellen sem lehetett kifogás. Ámde a harmadik kérdés: „Mit gondol a király”. „Hát biz ő felsége azt gondolja most, hogy a czinkotai pappal beszél, pedig csak legalázatosabb szolgája, a czinkotai kántor áll előtte.” A királynak megtetszett az ember, s őt akarta kinevezni apátnak. De a kántor megköszönte szépen ezt a nagy tisztességet, s azt kivánta helyette, hogy rendelje el a király, hogy Czinkotán legyen nagyobb az itcze. „Legyen hát két akkora, mint eddig volt”, hagyá helybe a király, s volt rá gondja, hogy a kántor rovását ki is fizettesse a csapszékben. És azóta maig is két akkora az itcze Czinkotán, mint másutt; igaz ugyan, hogy kétszer annyit is kell fizetni érte, mint másutt.

Ennek párja lehet a „Három kérdés”. A király három zászlós urral sétálgatott a visegrádi völgyben. Meglátnak egy öreg földmívest, ki épen négy ökörrel szántja a kemény rögöt. A király megszólítja a szántóvetőt: „Hát, öreg, messzi-e még a messzi?” Biz uram király, már csak az ökröm szarváig”. „Hát hány a harminczkettő?” „Bizony már csak tizenkettő.” „De azért csak meg tudnál még fejni három vén bakkecskét?” „Meg biz én, ha megkapnám.” A királyt kisérő urak mindegyikének volt valami kérni valója a királynál: ki hivatalt, ki donatiót keresett. Mátyás azt mondá nekik: „Megkapjátok, a mit kértetek, ha ennek a mostani párbeszédnek az értelmét megfejtitek”. Az uraknak soha sem volt kenyerük a rejtvényfejtés. Fölkeresték, a királytól elválva, a szántó öreget s felszólíták, hogy adja elő a szavai magyarázatát. Ez azt mondta, hogy szívesen megteszi, de nem ingyen. Fizettek aranynyal. Azt is előre akarta a markában látni. „Hát az első mondásom azt jelenti: hogy a míg fiatal voltam, egészen az ég aljáig volt a szemeimnek a „messzi”, most pedig már csak az ökröm szarváig látok; az a „messzi”. – „Hát a második: a harminczkettő mégis tizenkettő?” Ezért is előre meg kellett fizetni az uraknak. „Ugy van az, hogy harminczkettő volt valaha a fogam; de most már csak tizenkettő.” Ezt bizony maguktól is kitalálhatták volna. No, de a legnehezebb rejtvény: „hogy lehet megfejni három vén bakkecskét?De már ezért könyökig kellett az uraknak nyúlni az erszényükbe. \�Hát így ni, uraim, – mondá a pór, – a hogy most kegyelmeteket megfejtem.S tarsolyába dugta a pénzt.

A Mátyás-adomakör többnyire azon eszme körűl forog, hogy a király az inségre jutott szegény embereket a dicsekedő gazdagok rovására fölsegíti.

Erre vonatkozó adoma a budai kutyavásár.

Egy juhásznak a török martalóczok elhajtották az egész nyáját; nem maradt egyebe a hat komondoránál. Fogta magát, felballagott Budára, hogy a kutyáit odaadja a királynak; őrizzék a várat, maga meg beáll a fekete seregbe s majd úgy veszi vissza a juhait a töröktől. Budára érve, leült a várkapuba a hat komondorával. A királynak elmondták a palotásai a szegény juhász történetét, s arra ő rögtön leküldé a főurait, hogy vegyék meg a szegény ember komondorait jó pénzen. A sok fényes hatalmas úr egymásra árverezte a komondorokat s a kárvallott ember fölpénzelve tért haza a falujába s új nyájat tudott venni. Megtudta ezt a kapzsi szomszédja s gondolva, hogy ha ilyen jó kelete van Budán a kutyának, majd felterel ő egy egész kutyanyájat, s még gazdagabb lesz, mint eddig volt, az egész környékből mind összevásárolta, a mi csak kuvasz, komondor, szelindek kapható volt s vitte fel Buda várába. De biz oda be sem eresztették, hanem kutyaseregestűl együtt elkergették haza s azóta maradt fenn ez a sokat emlegetett közmondás: „Csak egyszer volt Budán kutyavásár”.

A magyar népadomák gyűjteményei között legrégibbnek tartható a „Világ Bencze nevetséges történeti” czímű, mely a múlt században jelent meg.

Ennél sokkal becsesebb, mert merőben eredeti, Szirmay Antal „Hungaria in parabolis” czímű munkája, a melyben az is jellemzetes, hogy az elbeszélő szöveg latinúl van írva, csak az idézetek vannak magyar nyelven.

Irott gyűjtemény azonban hamarább volt, melyet 1665-ben kezdtek szerkeszteni „Csittvári Krónika” czím alatt, mely nevezetes gyűjteménye volt mind azon érdekes apróbb adatoknak, a melyeket a nagy história elfeledett följegyezni: nagyobbára olyanok, a mik a szerzetes rendek, az udvaronczok, főnemesek kigúnyolását tartalmazták; azok között emlékezetes epigrammák, gúnyversek és politikai pasquillok. Ezért ez nagyon üldözött munka volt, mely soha nyomdafestéket nem látott, csak irásban sokszorosították, s a melynek egyes kötetei ma is találhatók a magyar családok levéltáraiban; azonban mindenkinek volt tudomása róla, s ha valami nagy bohóságnak híre futott, azt szokták rá mondani: „ez is a Csittvári Krónikába való”.

A legutóbbi évtizedekben azonban már terjedelmes gyűjtemények jelentek meg: Vas Gereben, Hegedüs Kandid, Garam, Hajnik Károly és Jókai Mór szerkesztése alatt, a melyekben ezerféle mozaikdarabból összeállítva találjuk fel a magyar népéletet.

Némely adomakör egész korszakot rajzol és színez ki, a melyek közűl a legközelebb multból származtakat rövid néhány sorban bemutatjuk, miután azoknak képviselői már jobbadán letűntek s vissza nem is térnek; mások még megvannak, de egészen új fogalmak szerint átidomúlva, mint példáúl a hajdani kortes vezér, meg a mostani.

Ilyenek: a táblabiró; patvarista és jurátus; insurgens; köznemes urak, régi jobbágyok, légátusok, vándor színészek, peregrinusok, tógátus diákok, kortyondi pajtások, aztán a kántor, pap, huszár, obsitos, vadász és a szegény czigány.

A táblabiró. E név foglalja össze a hajdani nemesi világ igazságszolgáltatásának és közigazgatásának elemeit.

Táblabiróvá a megyei közgyűlés nevezett ki kitűnő férfiakat. A táblabiró tanácskozott, utasítást adott a követeknek, szónokolt a megyegyűlésen, szavazott a törvényszéken, exmissiókban járt, útat csinált, vizet szabályozott, újonczot állított, tömlöczöket vizsgált, rabokat vallatott, rablókat üldözött, úri széken ült, határt járt, protestált, confirmált, collaudált, vidimált, húst limitált s mind ezekért nem kapott semmi fizetést. Voltak derék buzgó táblabirák, kik az ingyen hivatalnak időt, vagyont, tehetséget áldoztak; de a legnagyobb rész a kommoditást és „maradiságot” még inkább szerette.

A múltban sok érdeme volt a táblabirónak Magyarországon: közveszedelem, áradások, mostoha évjárás, ragály idején ő volt a közvetlen gondviselés a nép fölött; ő küzdött a nemzeti lételért; bölcsességgel, kevés pénzzel, sok becsülettel igazgatta a közügyeket, osztotta az igazságot, védte az ősi erkölcsöt, ápolta a vallást, a tudományosságot; egész osztály volt ez, melyből egyedűl telt ki – sok ideig – az iró és az olvasó közönség. Ma már nyugszik babérain a régi táblabiró világ s csak a fennmaradt adomák tartogatják emlékezetének tréfás adalékait. Egy adoma így jellemzi a táblabiró világot: Mikor az országgyűlés az első budapesti lánczhídat törvénybe igtatta, egy táblabiró e szavakkal mondott ellent: „Minek már az erre a rövid időre?”; t. i. a szónok már idős volt s a maga korát értette a rövid idő alatt. Ugyanakkor egyik zászlós úr kinyilatkoztatá, hogy ő, a mint az a lánczhíd felépűl, azontúl csónakon fogja magát Pestről Budára átvitetni, de rá nem lép arra a hídra, a hol még a nemes embernek is hídvámot kell fizetnie.

Magyar népies alakok.

Ide sorolhatjuk az egyes kiváló nagy emberek adomáit, minők Széchenyi Istváné, Deák Ferenczé, azután a hirhedett tréfás alakokét, mint a Székely kapitány, a Józsa Gyuri kalandjairól elmesélteket, a melyek mind feltalálhatók gyűjteményeinkben, azok között természetesen sok ráfogott is van, a hogy ezt Deák Ferencz maga legjobban jellemzé e mondásával: „Úgy vagyok a Deák Ferencz adomákkal, mint a Deák Ferencz utczával. Enyim az egész utcza; de egy ház sem az enyim belőle, aztán meg a Deák Ferencz keserű vízzel, a melyet se nem csinálok, se nem iszom.”

Patvarista és jurátus. Még a negyvenes években nevezetes tipikus alakjai a magyar közéletnek.

A patvarista joggyakornok valahol a vidéken, előkelő ügyvédnél vagy alispánnál, a hol pöriratokat másol, körmöl. (Non est bonus patvarista, qui non est bonus vakarista, az utóbbi szó azt jelenti, hogy a hibát az írásból „kivakaró”.) E mellett az ő hivatala volt a pinczére felügyelni, pulykát, libát fölszeletelni, a dohányt megvágni, házi bálokban a tánczot rendezni, a principálist az úri székekre kisérni és a mellett a censurára készűlni.

A jurátus már dignitas volt: egész czímen „juratus tabulae regiae notarius”. (A királyi tábla felesküdt jegyzője.) Ez már kardot viselt, kucsmában, atillában, feszes nadrágban, rojtos topánkában járt. Ennek már Budapesten kellett lakni, vagy a diaeta idején Pozsonyban, királyi táblai ülnöknél, királyi személynöknél, vagy tabularis fiscalisnál praktizálni. Joga volt a kuria zárt üléseibe bemenni hallgatónak. Szabadalma volt admoneálni, inhibeálni, evocálni, citálni, s a bizonyítványa olyan jogerővel birt, mint a szolgabiróé és esküdtjeé együtt.

Egy év alatt tartozott letenni a censurát s a diplomájában kapott vagy praeclarumot, vagy laudabilét, vagy sufficienst. S azért fizetett egy aranyat. „Visszakapta az aranyat”, ez annyit jelentett, hogy rejiciálták. A „sufficiens” silány kalkulus volt. Szerencsy királyi személynök azzal vigasztalta az utóbbival censurázott fiatal ügyvédet, hogy „ne búsulj öcsém, én is sufficienst kaptam”.

Az országgyűlésen ezek képezték a karzatot, azon kivűl a közvéleményt. Amott hangos tetszés és nemtetszés nyilvánításokkal: emitt nyilvános debattokkal és macskazenékkel. Régebben az országgyűlési tudósításokat is ők irták s pótolták a szabad sajtót. Ezeket a tudósításokat küldték meg az illetékes megyéknek.

Híres macskazenéjük volt az, melyet Pozsonyban a főlovászmesternek adtak; de a mit az eltagadott, hogy ő nem hallott belőle semmit, midőn másnap az országgyűlésen a királyi személynök a Rendeket felhívta, hogy a megsértett zászlós úrnak elégtételt szolgáltassanak. Egy másik nagy macskazenéjükért Budapesten a personalis nagy inquisitiót tartott, de a kérdezett jurátusok arra a kérdésre, hogy ki volt a demonstratio rendezője, kópéságból mind összebeszélten egy kiváló egyházi fejedelem nevét említették úgy, hogy a vizsgálatot abba kellett hagyni.

Viselt dolgaikról számtalan adoma kering, s egykor nagyon ismeretes volt az a dal, mely mind a két osztályt egybefoglalta:

Jaj de szép szó ez a szó: jurista! Jaj de sok lyány szivét elszorítja! De még szebb szó ez a szó: jurátus! Erre rá illik a tus: a bor-tus!

A fényes képnek azonban árnyoldala is volt. E czím viselői közűl némelyek a korhelység és garázdálkodás mintáiúl is szolgáltak, s megtörtént, hogy a pesti bérkocsisok (gorombaságukról híresek), ha egymás között veszekedtek, azzal szidták egymást, hogy „du Jurat!” Néhány meg is vénűlt ez állásban a sok rejiciálás miatt, míg végre diplomához jutott, s ezekről maradt fenn az a találós kérdés: „mi lesz a vén jurátusból?” – „Fiatal prókátor”.

Kortesek. A most már közönségesen használt „kortes” szó 1821-ben jött divatba, midőn a nemes választók Nógrádban az akkori alispánt sok választási furfanggal megbuktatták. Épen akkor tájt kaptak hírre a spanyolországi kortesek. Az aulikusok csúfolták a köznemességet kortes-nek. Innen terjedt el nálunk országszerte mind a fogalom, mind a név.

A hajdani nemesi követválasztás, tisztújítás előmunkálata és egész lefolyása nagyban különbözött a mostani képviselőválasztásoktól. Akkor csak a nemesség volt a választó s a jog nem volt censushoz kötve. Censusról nem is lehetett szó, miután a nemes ember adót nem fizetett, annálfogva a választók seregébe mindenféle minőségű alakok belevegyűlhettek.

Egy ilyen ünnepies ténykedésre sereglett fel X megyének nemessége egy járásból a székváros felé. A nagy hírű kortesvezér megállítá az egész csapatot a városon kivűl az akasztófa előtt s ott egy üres hordó fenekére felállva, e szavakat intézte hozzájuk:

„Tekintetes karok és rendek! Im e szent helyen, melynek árnyékában a tekintetes karok és rendek nem egy ősének csontjai nyugszanak, el kell mondanom azon egynehány szót, mely szívemet nyomja. Tudva van a tekintetes karok és rendek előtt, milyen nagy és nemes jogok gyakorlatára sereglettünk mi össze, de tudva van az is, hogy e szent jogok csak addig lehetnek tisztelve, a míg tisztátalan kezek nem nyúlnak hozzájuk. Nem azért, mintha én a tekintetes karok és rendek moralis characterében kételkedném; de mégis, minthogy mindennapi dolog, hogy az ember ott is megesik, a hol nem akarja, felszólítom a tekintetes karokat és rendeket együtt és különvéve, hogy, ha van közöttük olyan egyéniség, a ki ellenállhatatlan kivánságot érez magában a más lovát avagy ökrét eltulajdonítani: még van idő, térjen magába, váljon ki közűlünk s ne fertőztesse meg e szent nemzeti ünnepet.” S erre a felhívásra csakugyan kivált a többiek közűl két X vidéki legény: ők ketten visszafordúltak és szépen hazamentek.

Ivás nélkül természetesen a régi választások sem estek meg, s nem egy jó birtokú család vesztette vagyonát a családfő ambitiója miatt, ki viceispán vagy követ akart lenni. Némely kortes mind a két versenyző fél borát is megitta; az ilyent nevezték „két kulacsos”-nak.

De ellenben az is megesett, hogy egy nemesi község a vesztegetésre küldött pénzen egy tenyész bikát vett, s azt ruházta fel a vesztegető nevével s szavazott ellene a tisztújításnál. A politikai küzdelem néha a tanyák felgyújtásáig is fajúlt. Hanem ez régen volt.

A pünkösdi király. Piros pünkösd napján összegyűlnek a falu házánál a helység vénei, mint illik, az isteni tisztelet végeztével, s rendet tartanak a végbe viendő pünkösdi királyválasztásra.

Odakünn azalatt lóháton ülő ifjú legények pattognak ostoraikkal s űzik a tréfát egymással. Mikor aztán az előljáró urak odabenn mind kiirták a sok tintát abból a nagy kalamárisból, előljön a kisbíró uram ő kegyelme, egy nagy piros selyemzászló a kezében, egy nagy vőfélybokréta a süvege mellett, a kinek jeladására a tornáczba telepedett barna zenészbanda rárántja a legszebb nótát, a melytől valamennyi paripa tánczol és ugrándoz. A legények fejükre nyomják a süveget, még jobban szorítják a kengyelt; ma van piros pünkösd, ma válik el: „ki a legény a faluban?”

„Indulót húzz!” parancsolják a czigánynak; a klarinétos neki tartja szerszámát kisbiró uram fülének, hogy meggyőzze jó szándékáról, mitől annak majd a füledobja reped; a zeneszóra a népség kitódúl a mező felé, ki gyalog, ki szekérháton, ott elállják a síkságot, tizen-húszan egy szekéren, az ifjú sarjadék felkapaszkodott a fákra, onnan nézi, mint karzatról, a közelgő mulatságot, s kiabál le az alant állókra: „Ott jönnek már, ott jönnek már!”

Jönnek bizony! Elől jön kisbiró uram. Fölvitte Isten a dolgát; most lovon ül. Utána egy banda czigány, mind egy hosszú szekérre rakva: a primás áll a szekérben, úgy húzza; a trombitást szidja a kocsis, hogy ne trombitáljon a fülébe; saroglyában ül a brúgós piros nadrágjában, s szabódik a mészáros legényeknek, hogy neki ne ereszszék azt a tulkot, melyet a szekér után vezetnek.

Mert a mulatsághoz harapni is kell valamit: ökröt fognak sütni. Ott a másik szekéren a nagy rettentő bogrács, meg a sok jó czipó, a hordó bor is ott van, még pedig tíz akós, s zöld mázos korsókkal két szép hajadon leányzó ül rajta, a kik majd osztogatják.

Következnek aztán szép rendben a lovas legények, négyével egy sorban. A rendet az érdemes előljáróság zárja be, a tiszttartó csézájának adva első helyet, melyen ott ül a tisztelendő úr is.

A mezőre érve, kisbiró uram kilovagol a piros zászlóval a határhalomhoz, s letűzi azt oda; ekkor a lovas legényeket mind sorba állítják. Biró uram megfeddi őket előre, hogy le ne essenek a lórul, meg hogy egymást le ne taszigálják, és hogy azután becsületére váljanak a helységnek, el ne kapja előlük a pünkösdi királyságot valami idegen.

Ekkor azután jelt ád a kovácsmesternek, a ki katonaviselt ember levén, ért az ágyúzáshoz. Három mozsár van ám leásva a földbe, beverve faczövekkel a szájuk. A kovácsmester hosszú nádszál végibe égő taplót szorít, azzal hasra fekve oda csúszik a szélső mozsárhoz s messziről elpukkantja a nagy hangú vasat. Az asszonyi nép a füleit dugja és sikoltoz; a gyerekhad szalad a kilőtt fojtás után, ha meg tudná találni.

Szól a második lövés is, azután meg a harmadik; arra elkezd valamennyi lovas vágtatni a kitűzött czél felé. Egy darab ideig semmit sem látni belőlük a támadt nagy portól; hanem egy kis szellő elveri a port róluk, s elétűnik a versenyzők csapatja. Összevissza vannak már zavarodva; ki elébb, ki hátrább; egyiket félrevitte a lova, azon jót kaczagnak; másiké megállt a pálya közepén s összevissza forog; de nyargal a többi. Öten-hatan kiváltak már a többi közűl; a paripák lába alig látszik a földet megérinteni; mintha repűlnének, mintha a lobogó mente a lovasnak szárnya volna, mely a levegőben hajtja. A versenypálya felén végre két lovas nyomúl legelőbbre: egy szürke, egy ráró. A szürke nyeri el; a ráró nyeri el! mondják itten-ottan; a ki nem hisz, fogadjon egy pint borba. Még egy ugrás, még egy szorítás, kettő közűl egyik a czélhoz ért hamarább, mint a másik; az pedig a szürke volt. Csak egy lófejjel ért hamarább a piros zászlóhoz.

A lovasok újra visszatérnek, megint sorba állnak; harmadik lövésre újra kezdődik a verseny. A rárós lovas csak úgy mosolyog magában, s egy pár ölnyire is elébb hagyja futni versenytársa lovát. Akkor aztán sarkantyúba kapja ő is rárót s hátrahagyva valamennyit, oda vágtat a szürke oldalához. Egyenlően futnak, mindkettő jó ló és jó lovas. Egyik sem enged a másiknak. Az egész népség kiabál utánuk: „ne hagyd magad szürke, ne hagyd magad ráró; szorítsd Jancsi, szorítsd Miska!” Ezúttal a ráró ért egy fejjel hamarább a czélhoz. A biró már akár itéljen.

Lassan, lassan, biró uram; még egy futás az élet. Ez koronázza be. Az lesz a pünkösdi király, a ki most nyer.

Harmadszor csak a két lovas fut, ki a két első futásban nyertes maradt, a többiek félre állnak. A ráró lovasa még ekkorig egyszer sem üté meg paripáját, karikás ostora most is oda van akasztva a nyakába; ezúttal hát levág egy kis hajlós fűzfavesszőt, s a mint megindúlnak, kettőt rávág vele a lovára. Mint a dühös vihar nyargal a paripa e két ütéstől bőszűlten előre, a jó szürke messze elmarad mögötte, a diadalmas legény a legnagyobb rohanás között visszafelé fordítja orczáját elhagyott társára, mintha azt kérdené tőle: „hol maradtál, szolgám?” Az egész nép tapsol.

Ekkor a ráró diadalmas lovagjának virágokból és hosszú szomorúfűz ágakból font koszorút tesznek fel a kalapjára s mint a pünkösd királya, ő kezdi meg a tánczot az esteli mulatságban. Egy évig azután őt nevezik pünkösdi királynak. Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak e mellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos; lovát, marháját tartoznak társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követ el, azért testi büntetéssel nem illetik. Ilyen nagy úr a pünkösdi király egy álló évig. Akkor azután vége van a pünkösdi királyságnak, ha csak újra megint nem a ráró lesz a győztes a versenyfutásban.

Insurgens. Ez volt neve az első napoleoni hadjáratokban résztvett nemesi felkelőnek. Megvolt annál is a régi vitézség; egyes dandárokban verekedett is emberűl, ezredenkint harczolt a wagrami, asperni ütközetekben; ámde a leggyarlóbb volt a fegyverzete. A többek között a főhadi kommandó a lovas insurgenseknek szuronyokat osztatott ki.

Mikor a győri vesztett ütközet után a szétrobbantott csapatok Buda felé igyekeztek, Alvinczy tábornok fel akarta őket tartóztatni. Ekkor egy öreg nemes odalép eléje s azt kérdi tőle: „Kend az az Alvinczy?” Azzal előhúzza a köpönyeg alól a puskáját, a melylyel csatába küldték: nem volt annak se ravasza, se sárkánya. „Nem sütné meg kend ezt a puskát?” És még mai nap is, ha valakinek gorombaságot akarunk mondani, de hogy az még se legyen kimondva, csak azt kérdjük tőle: „Kend az az Alvinczy?”

Huszár. Milyen büszke a maga rangjára a magyar huszár, azt maga hadd mondja el. A szálláscsináló káplár összeperel a biróval, a ki azt hiszi magáról, hogy ő a falujában az első ember. „Hallja kend! Első a világon az Ur Isten! Azután jön a király. Azután jön a huszár, azután következik a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója. Azután jön a semmi. Azután jön egy pár rongyos, sáros csizma. Csak azután jön kend, biró, abban a csizmában.”

Harczmodorát jellemzi az, mikor a rekrutát tanítja a káplár a hatvágásra. „Hát a védekezés hogy megy?” szeretné az tudni. „Az nem a te dolgod! förmed rá az oktató, te csak vágj; parirozzon az ellenség!”

Önbizalmát kifejezve találjuk abban a felfohászkodásában, melyet a rohamra indulás pillanatában küldött fel a magas mennyekbe: „No most uram Isten, se nekem ne segíts, se az ellenségnek. Te csak nézd, hogy mit csinál a huszár.” (S hogy ez nem üres szó-fia beszéd, arra a sok példa közűl csak az Ulm melletti hőstényt hozzuk fel, a hol a francziáktól minden oldalról körűlfogott fővezért, János főherczeget, egy svadrony huszár vágta ki az egész ellenséges hadtömeg közűl. Az egész svadronyból csak hat ember maradt élve; de a vezért mégis kiszabadíták.)

A verbunkosok, a hogy a toborzókat nevezték hajdan, a magyar népéletnek egyik tipikus jelenségét képezték. Tiz-tizenkét nyalkán öltözött huszár tarsolyosan, lódingosan, tollforgós csákóval kiállt a népes vásárpiacz közepére kört formálva, mindegyiknek a kezében boros palaczk, s elkezdte tánczolni czigányok zenéje mellett azt a délczeg, férfiaknak való lejtőst, melyet a vigalmakban „verbunkos”-nak neveztek, s a látványra oda csődülő legénység közűl kiszemelve a katonának termettet, oda csalogatta a tánczkörbe, s aztán biztatással, dicsekedéssel addig hitegette, míg az belekóstolt a borába, parolát adott, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ő süvege, meg a huszár csákója helyet cserélt, s akkor aztán már fel volt avatva katonának; de a nóta szerint rendesen úgy járt, hogy „hej, mindjárt rászedtek: huszárnak álltam be s bakancsosnak tettek!” A híres zeneszerző Biharinak volt egy toborzó nótája, melyet „harmincz emberes nótának” neveztek azért, hogy egy ilyen katonaállítás alkalmával erre a nótára egy délután beállt a verbunkba a Debreczen városára kivetett harmincz ujonczszámot betöltő legénység. – Ha így ki nem telt, neki indúltak az előljárók vasvillával, kötéllel összefogdosni a katonának való legényeket, a hogy a népdal megörökíté: „Már mi nálunk verbuválnak – Kötéllel, – Elfogják a szegény legényt – Erővel. – A gazdagnak öt-hat fiát – Nem bántják: – A szegénynek, ha egy van is, – Elrántják”. Az ilyen erővel katonának vitt legényekből lettek aztán, ha megszöktek, a „szegény legények”, a pusztázó zsiványok, a kik az egész társadalommal szembeszállva, a kalandhősök, regényes hírével avatták be magukat a népéletbe, s hosszú időn át valóságos különlegességet képeztek a magyar tipikus alakok között. Később a toborzás „felpénz” osztogatása mellett eszközöltetett; a felcsapok húsz, harmincz forintot kaptak, s ezért kötelezték magukat tíz esztendeig szolgálni.

Obsitos. Eredeti alak az obsitos is, az ő hallatlan nagy füllentéseivel, mikor hazakerűl. Hogyan utazott a világ végéig, a honnan a lábait a semmibe lóggatta le; az ellenség hadvezérét egy paraszthajszálon múlt, hogy el nem fogta. Király ő felségénél is látogatást tesz, s beszél a királynéval, mikor az épen a konyhában ezüst sodrófával nyújtja az arany tésztát. Költőink közűl Garay János „Obsitos”-ában és Petőfi „János vitéz”-ében találjuk megörökítve e népszerű alakot, melyet színműiróink is gyakran szerepeltetnek.

Ezenkivűl egyes néptájak is bírnak saját adomakörrel, mint a palóczok, székelyek; s ide sorolhatók a czigányok is, mely népfaj észjárása annyira bele van olvadva a magyar nép humorába, hogy tréfáival és furcsaságaival annak mintegy savát-borsát képezi. A mindig szegény, de mindig jókedvű magyar czigánynak tréfás insége, czifra rongyossága, gúnynyal vegyes alázata, kifogyhatatlan furfangjai, ötletes ravaszsága belejátszik a magyar népéletbe. „Nem szereti czigány a szántást”, „Nem úgy verik a czigányt”, „Dícséri, mint czigány a lovát”, régi közmondások. Mikor eladta a czigány a lovát, figyelmeztette rá a vevőt, hogy annak ugyan semmi hibája nincs; csakhogy épen „csillagot nem vizsgál, vasat nem rág és fára nem mász”. Aztán, mikor már haza akarta vinni a lovat a vevő, akkor vette észre, hogy a ló vak (azért nem vizsgál csillagot), a zablát nem engedi a szájába tenni (vasat nem rág), s mikor hídra ér, nem akar rajta keresztűl menni (fára nem mász).

Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások, melyek virágos arabeskjeikben hasonlítanak a keleti népek, törökök, perzsák közmondásaihoz, a hogy ezeket a népdalok rovata alatt majd bemutatjuk, de gúnyos kifejezéseik azoktól különbözőkké teszik. A biráló ész, a szabadelvű szellem ezeket már az európai nyugoti népekéivel rokonosítja.

Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban és népmesékben. Ezek közűl egy, melyet még nagyon kis gyermekkoromban hallottam elmeséltetni, megragadja a figyelmet naiv fantaziája által, mely minden ízében nemzeti s a mellett valódi társ-alakja a német Eulenspiegelnek, csakhogy minden ötletében ős eredetiséget mutat fel. Ez a Csalóka Péter meséje, ki százféle furfanggal csalja a hiszékeny embereket. Eladja a süvegét drága pénzen borkedvelő legényeknek; mert annak az a varázsereje, hogy ha az asztalhoz csapják, azzal ki van fizetve a hozatott bor. Mikor a rászedetést észreveszik, s rajta mennek, elébb kidűlni akaró jegenyefa emelésére biztatja őket; majd kicsalja alóluk az egyik lovat; aztán lecsalja a lábukról a félcsizmát, fázó lábait a holdvilágnál melengetve; akkor megkötözik, zsákba dugják, hogy a vízbe vessék, de még a zsákba kötve is rászedi az oda vetődő mészárost: azzal a kiabálással, hogy „nem leszek Liptóban viczispán!” elhiteti vele, hogy erővel akarják erre a méltóságra elvinni. A mészáros helyet cserél vele; azt dobják a vízbe. Csalóka Péter odább áll a tulkokkal. Üldözői megint utolérik: akkor a tulkokat a víz partjára állítva, rábíztatja őket, hogy ugorjanak a vízbe, mely az ökrök alakját visszatükrözi: ő is onnan hozta ezeket itt. Azok odavesznek. Csalóka Péter sok pénzt kap az ökrökért, mikor azt számlálja, lakodalmas menet jön. Ott elhiteti a násznéppel, hogy ő ezt a pénzt egy kútból merítette, megmondja, hogy hol az a kút. Arra mind elszalad a násznép, a menyasszony magában marad. Csalóka Péter rábeszéli, hogy legyen az ő felesége: átadja neki a pénzét, s a házához utasítja. Maga pedig felveszi a menyasszony elcserélt ruháit s ott marad a vőlegényt bevárni. A nászéjen azonban, melynek helye a szénás padlás, maga helyett egy nagy kecskebakot lop oda a vőlegény mellé, a melylyel a vőlegény nagyon meg van akadva. Egyre kérdezgeti a padláson háló anyjátul: „Anyámasszony, volt kendnek két szarva, mikor kend menyasszony volt?” – „Volt apádnak, lesz neked is: alugyál szépen!” Csalóka Péter ez alatt elbújik egy méhkasban. A lakodalmas nép mézes bort akar inni s mézet megy lopni. Épen azt a kast emelik el, a melyben Péter rejtőzik, Csalóka Péter úgy összeveszíti őket, hogy utoljára eldöngetik egymást: ő pedig haza oson a menyasszonyhoz, s aztán éli világát kedve szerint.

A kor haladtával egész adoma-körök válnak elavulttá. Elmúlt a diákéletből az a humor, a melyet a zárdai bennlakás kijátszása, a legatióba járás patriarchalis kedélyessége fejtett ki, nincsenek már karakán fiúk, maguk a collegiumi műszavak is feledékenységbe mentek; oda a debreczeni makhinistaság; maga a kis bot és nagy bot, a melyekhez annyi adoma van kötve, már csak a múzeum régiségtárában látható, ámbár még most is akad „szittya”, a ki azt kinyújtott karral fel tudja emelni s a feje körűl megforgatni. Hajdan a tűzoltók úttörő jelvénye volt. Mendikáns sincs már, a cynicus humor csemetéje. A jurátusok osztálya nem szaporítja többé a fiatalságnak rövid ideig tartott kiváltságos fény- és árnyképeit; nincs verbunkos, a ki czifra ötleteivel toborzza a piaczon a legénységet. Elmult a nemesség kiváltságos hatalma, a régi restaurationalis furfangok (de van helyettök más); a Döbrögiek válfaja nem hallatja parancsoló szavát, nem diktálja az olvasatlan huszonötöt a parasztra, a Józsa Gyuri-féle különcz alakok nem találnak maguk számára való világot, s a vadregényes szegénylegénységnek, s vele együtt a betyáradomáknak véget vetett a csendőrség intézménye, de a magyar néphumor azért megmaradt s talál magának új tárgyakat az új korszakban.

A magyar népköltészet. Jókai Mórtól

Roskovics Ignácztól

A magyar népdaloknak már egész irodalma van. A régibb nyomtatott és irott gyűjteményeket a negyvenes években összeszedte, a Kisfaludy-társaság megbizásából, Erdélyi János három vaskos kötetben, melyek közűl az első tizenhárom könyvre felosztva tartalmaz: szerelmi dalokat, lakodalmi versezeteket, bordalokat, haramia- és pusztai dalokat, gúnydalokat, istenes nótákat és bús verseket; szent énekeket, karácsonyi rigmusokat; történeti nemzeti dalokat; katonai, hadi dalokat, románczokat és népballadákat, játék- és gyermekdalokat, végre csángó dalokat; a második és harmadik kötet ugyanezen genreket kibővítve, hozzájuk teszi a székely népdalokat. Ezeket azonban sokkal gazdagabb gyűjteményben bocsátotta közre Kriza János, „Vad rózsák” czímű munkájában. Később ismét folytatta a népdalok összegyűjtését a Kisfaludy-társaság, Gyulai Pál és Arany László szerkesztése mellett, a kik a fentebbi fajokat újabb aratással gazdagítva, új fajokkal is szaporíták, minők a karácsonyi mysteriumok és vízkereszti játékok, a tánczszók és dajkarímek; ez utóbbi gyűjtemény is három erős kötetre terjed. Mindezen gyűjteményeket nagy becsű értekezésekkel magyarázzák a tudós szerzők, kik a kétezeret meghaladó népköltési adatokból nemcsak a mostani magyar népéletet, szokásokat, kedélyt, észjárást híven visszatükröztető képet alkotnak meg, de még a történelmi múltra is visszavetődő derengést támasztanak belőlük. Mindezen gyűjtemények kétségtelenűl közvetlen és elmondhatni, hogy jótékony hatást gyakoroltak a magyar nemzeti költészetnek Petőfi, Arany és Tompa óta követett egészséges idomúlására.

Valamint adomáiban, úgy népdalaiban is saját magát tükrözi vissza a magyar népélet, elannyira, hogy a népdalgyűjteményekben még a korszakokat is meg lehet jelezni, a melyekben a különböző dalok keletkeztek. A régi szerelmi dalokban hűség, gyöngédség, napos szenvedély, szivárványos költői képzelet uralkodik, sőt a század elején még ábrándos érzelgősség is vegyűl ezek közé; az újabb negyven év óta keltek már kevésbbé szigorú erkölcsűek s inkább megérzik rajtok a könnyűvérűség.

Hajdan a hű szerető kedveséhez így szólt:

Éjjel nappal, reggel estve, Szívembe te vagy lefestve, Arany színnel...

Ugyanezt a hizelgést énekli a legkedveltebb dallamú régi nóták egyike:

(„Mariskám, Mariskám!”)

Reggel, délben és a késő estve, Szívembe egyedül csak te vagy lefestve, Áldjon meg a mindeneknek alkotója, Ámbár te vagy dúlt szívemnek elrablója.

Ismét más dal szerint így szól a szerelmes kedveséhez:

Rózsa vagy, rózsa vagy, Még annál is szebb vagy; Aranynál, ezüstnél Nekem kedvesebb vagy!

Minő költői pazarlás van e következő négy sorban:

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján, Hajnalban születtél.

Minő előkelő kifejezés van e dalban:

Olyan a szemed járása, Mint a csillag ragyogása, Olyan a szád mosolygása, Mint a hajnal hasadása.

Milyen igaz és szép, pedig mily egyszerű érzelem e versben:

A szerelmet pénzen Nem lehet megvenni, De egy édes csókon Ki lehet alkudni.

Mily valódi erő van e dalban:

Búzát kötöttem keresztbe, Nem tudom, hány van ezerbe? Valahány szem van ezerbe,Annyiszor jussak eszedbe.

Milyen szűzies gyöngédség e meghívásban:

Az alföldön halász legény vagyok én, Tisza partján kis gunyhóban lakom én, Barna kis lány, jőjj be hozzám pihenni, Édes anyám majd gondodat viseli.

Néha az epedésen túl nem is hatol az érzés, mint ama legismertebb és legszebb népdalban:

Cserebogár, sárga cserebogár, Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? Azt sem kérdem, sokáig élek-e? Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e?

Ha elválik a kedvesétől, szerelmét nem tudja elfelejteni:

Kidűlt a fa mandulástól, El kell válnom a rózsámtól; Úgy elszakadtam szegénytől, Mint őszszel fa levelétől

Megválik.

Az elbújdosó magával viszi kedvese kezkenőjét s így énekel:

Csókolom a kezkenőm; Gondolom, a szeretőm.

Még hűtlen kedvese iránt is gyöngéd. Szemrehányásában is ott van a szeretet melegsége:

A te szemed olyan kerek, A hányra néz, annyit szeret; Lám az enyém olyan igaz, Száz közűl is téged választ.

Még az elhagyó kedveshez is hű marad:

Találsz te még szebbet, jobbat nálamnál; De nekem csak olyan kell, mint te voltál.

Majd megint szánja a hűtelent:

Hervadj rózsa, hervadj, Mert az enyim nem vagy; Míg az enyim voltál, Piros rózsa voltál.

És marasztalja:

Látod rózsám a szalóczi nagy hegyet? Ha az elfogy, akkor leszek a tied. Azt a hegyet a kötőmben elhordom, Csak ne hagyj el, édes kedves galambom.

És soha sem átkozza:

Nem átkozlak, nem szokásom, De sok sűrű sóhajtásom Felhat a magas egekre, Hej, te felelsz mind meg ezekre!

Ez utóbbinak a dallama is egyike a népzene legismeretesebb remekeinek.

Számos a népdal, mely keserű gúnynyal üldözi a leányt, ki a pártáját elvesztette, a menyecskét, ki az urát nem szereti; ellenben felmagasztalja az állhatatos hűséget, a gazdagság csábjaira nem hajtó s a szegény kedveshez hűen tartó igaz szerelmet.

A pusztai dalokban megtaláljuk a magyar népéletet külső szokásaiban, ezek közűl egyik legjellemzőbb a gulyás dala (sokat énekelt dallamra), melynek nehány szakaszát közöljük.

Nem bánom, hogy parasztnak születtem, Csak azért, hogy gulyássá lehettem. Nem cserélnék cserényt palotával, Sem életet köszvényes nagy urral.

Kis királyság az én állapotom; Igazgató törvény bunkós botom, Országom az egész baromjárás, Nagy potentát egy révbeli gulyás.

Hat bojtárnak vagyok fejedelme, Így tisztelnek: gazduram ő kelme. Gulya keríti be cserényemet, Hat komondor estrázsál engemet.

Magamban is helyén van a lélek, Sem zsiványtól, sem vadtól nem félek, Ha szegény is, de magamé vagyok, Szolgálatba szabadságért állok.

Ha látom a fergeteg elejét, Begyűröm a süvegem tetejét. Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattog róla.

Ha tarisznyám vetem a vállamra, Velem jár-kel, mint az éléskamra, Bogrács, veder, szolgafa, vaskanál, Mindenem van, mi is kell több annál.

Délben, ha kész bográcsos ebédem, Körülüli velem a cselédem, Úgy jól lakom fordított kásával, Mint a goróf húsz-harmincz táljával.

Ebéd után, ha rám jön az álom, Gyepen vetett ágyamat találom. Jobban nyugszom bokrok árnyékában, Mint beteg úr lúdtollas ágyában.

Ellentétet képeznek e napsütötte pusztai képpel a rablók, pusztázó betyárok életéről szóló dalok, borongós pusztai kép, szélsüvöltéssel vegyűlt panaszhang, farkasüvöltés, bús sejtelem, holló-károgás, bilincszörgés összevegyűlve:

Hideg szél fúj éjszak felől, A lelkem is fázik belől.

Holló károg utam elé, Varjú követ mindenfelé, Kezemben a csákány pereg, De szememből könny csepereg.

Nap nappal, hold éjjel nekem már nem jő fel, El vagyok temetve örök sötétséggel.

Némelykor fellobban a szilaj kérkedés, fitymálása az egész világnak, daczolás a hatalmasokkal, mámorral hevített legénykedés, de a végén megint csak a melancholikus elmerengés az elkerűlhetetlen balsors fölött: közé fűzve a tüskébűl kötött bokrétának egy-egy pusztai vadvirág, egy betyárhoz illő könnyelmű szerető, száz forintos selyemkendőt viselő csaplárosleány, a ki utoljára is vesztőhelyre viszi az elárúlt szeretőt. De van olyan dal is, mely a betyáréletet valódi genrekép alakjában a maga inséges volta szerint rajzolja, mint a „Buga Jakab éneke”:

Mit búsulsz kenyeres? midőn semmid sincsen.

Erre így felel a kérdezett:

Ki van az oldalam, rongyos a dolmányom, Hátam lapiczkáját veri a kalpagom, Lábáról lovamnak lehullott a patkó, A ki még rajta van, az is csak kotyogó. A köpönyegemben sok kárt tett az eső, Van még egy tarsolyom, de az is csak végső, A farkasbőrömnek lekopott a szőre. De szennyes az ingem, nincs ki fehérítse.

A későbbi népdaloknál ebben is sülyedést találunk; a hajdani lovagias hetvenkedés helyét sok helyt a babona foglalta el; a futóbetyár énekel az üldöző pandurhadnagyról, hogy annak „ördöngős sipka van a fején, aczéltűkör a zsebébe’, azzal lát el hét mérföldre. Bagoly szem van hóna alatt, Sötét éjszakán is láthat. Gyíkvért kever a borába, Azért nem fél ő magába, Kigyózsír bajuszpedrője, Kakas-zsírral kardja kenve.” A míg ez ide nem jött, addig úr volt a betyár a Maros és Tisza között. – Ez a faja a népköltészetnek hőseivel együtt kialvóban van már, s nem kár érte.

A gúnydalokban találjuk jellemezve a népnél otthonos gyarlóságokat, az iszákosságot, korhelységet, a czifra szegénységet, kopott uraságot, az asszonyok fényűzését, a leányait férjhez adni törekvő anya furfangjait, a nyíri dámák feszességét, az előljárók húzavonáit, nagy adalékban a katonaéletet: „Verje meg az Isten a mészáros bárdját! Minek vagdalta el a kis borju lábát? Mostan a kis borjú nem tud lábán járni: Szegény katonának hátán kell hordani”; meg aztán, a hol a katona „csillagot néz vacsorára!” Az újabbkori, különösen az ötvenes és hatvanas években támadt katonadalok csak keserű búskomorságot hangoztatnak, többnyire Olaszország a keletkezési helyük.

Egyik így szól:

Nagy-Abonyban csak két torony látszik, De Majlandban harminczkettő látszik. Inkább nézném az abonyi kettőt, Mint Majlandban azt a harminczkettőt.

A gúnydalok közt sajátszerű genret képeznek a kortesnóták, amelyeket a képviselőválasztások forró és borral öntözött időszaka szokott kivirágoztatni; vannak közöttük talpraesett ötletes rigmusok; a legtöbb azonban csak az alkalmi pasquillok színvonalán marad; a nótáik rendesen ismeretes népdallamok szoktak lenni. Rokon elem ezekkel a bordal genre, melyben szintén nincs szűke a népköltészetnek, és a lakodalmas rigmusok, de a melyeknek már nincs dallamuk. A bordalok közűl egyet kiszemeltünk, mely eddigelé egy gyűjteményben sem található, ámbár e század 30-as éveiben a legelterjedettebb volt, s azért is nevezetes, hogy a legsajátszerűbb metricus összeállítással bír, mely az egész bordalnak dobverésszerű pergést kölcsönöz.

A két első bús andante sor után

Múlik, mint az árnyék, ez az élet, Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.

(Idáig gyászdalnak is beválnék) következik az allegro:

Hej bizony – esztelen – a ki busul – mikor Örömök közt Mulathat és vigadhat. Észre sem – is veszi – elsuhan – élete Elenyészik, Mint az őszi lenge köd, Megszaporodik ez az életfonál. A kotyogó kebelű kancsónál. Jőjjetek ide szaporán ti azért, Kikbe szívetek az örömhöz ért, Fogj nosza kulacsokat, Tölts tele finakokat, A fekete bajokat Öntözd le!

Ennyi pyrrhichiust összetalálni a magyar nyelvben valódi virtuositas volt. A dallam is ehhez van alkalmazva.

Ismeretesek, különösen az iskolákban a diákoknál, a hazafias és harczias népdalok, ezek között a „Már Belgrád a mi várunk”, amazok közt a híres Rákóczy-nóta: „Hej Rákóczy, Bercsényi.” – „Magyar szív, váltig hív.” – „Isten áldja meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart. Paradicsom-hazájában, Éljen, mint hal a Dunában.” – „Bölcs vénekkel a tanácsban, Tűz ifjakkal a csatában, Bővelkedjék szép szűzekkel, Deli karcsú menyecskékkel.” – „Jó bort ide hát és nem mást, Köszöntsük el az áldomást. Isten tartsa királyunkat, Országunkat, mindnyájunkat.” Van e genreben egy sajátszerű dallamú „marsch” is, mely I. Napoleonról szól: „Már siess hazádba vissza vert seregem.” A leghíresebb induló a Rákóczyról nevezett, azonban volt ugyan versre téve egypárszor, de éneklésre nem válik be.

A nemzeties népdalokhoz sorolhatók még Tinódi Sebestyén diák énekes versei, a melyek közül többeket kardalokban szoktak énekelni, mint pl. ezt:

A régi gonosz időket éneklem, Kinek hire neve kedves énnekem, Jó Török Jánosról én emlékezem, Atyja halálán kesereg én lelkem.

A népdalok szerzői többnyire ismeretlenek. Vers és dallam úgy látszik, hogy egyszerre születik. Aratók a mezőn, leányok a fonóban felkapják s aztán száll az faluról falura, mezőről mezőre, míg az egész hazában elterjed s felhat még az úri termekig is, vagy a színpadon nyer polgárjogot. Néha ismét megfordítva, magasröptű költői művek nyernek kiváló zeneköltők által népszerű dallamot, s így terjednek el a nép között, mely azokat sajátjává teszi. Az ilyen népdali honosságot nyert költemények között első helyen említhetjük Vörösmarty Mihály Szózatát: „Hazádnak rendűletlenűl légy híve, oh magyar”; Kölcsey hymnuszát: „Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel”; Petőfi dalai közűl: „Kis furulyám szomorú fűz ága”, – „Ereszkedik le a felhő”, – „A szerelem sötét verem”, s különösen e két strófás dalt:

„Juhász legény, szegény juhász legény, Tele pénzzel ez a kövér erszény, Megveszem a szegénységet tőled; De rá’dásul add a szeretődet.

– Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id’adnák a világot rá’dásnak; Szeretőmet még sem adnám másnak.”

Arany Jánostól:

Leesett a Rigó lovam patkója, Jeges az út, majd kicsúszik alóla, Fölveretem orosházi kovácsnál, Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.

Volt nekem egy daruszőrű paripám, Eladatta a szegedi kapitány! Ott se’ voltam az áldomás-ivásnál, Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.

Tompa Mihálytól:

Télen, nyáron pusztán az én lakásom.

A század elején különösen népszerűek voltak Csokonai dalai: „Földiekkel játszó égi tünemény! Istenségnek látszó csalfa vak remény.” – „Este jött a parancsolat, Violaszín pecsét alatt”, s a negyvenes években országszerte énekelték Vörösmarty „Fóthi dalát”:

A legelső magyar ember a király; Érte minden honfi karja készen áll. Lelje népe boldogságán örömét, Hír, szerencse koszorúzza szent fejét.

Nevezetes azonban, hogy a legfényesebb harczi korszakoknak a nemzeti hadsereget lelkesítő dalai, a melyek mellett csaták után megpihentek, tánczra kerekedtek, mily ártatlan tartalommal bírtak, így az 1809-diki nemesi insurrectio dala ez volt:

Sárga csizmás Miska sárban jár, Panni patakon túl reá vár.

Ne várd Panni Miskát, mert nagy a sár: Sárga csizma sárban járni kár.

Az 1848/9-iki hadjáratban pedig több csatadal s azok közt egy magyar szövegű marseillaise mellett, a harczi kedvre gyulasztó énekekkel leginkább ez a dal járt együtt a táborral:

Ég a kunyhó, ropog a nád: Szorítsd hozzád azt a barnát!

Míg a barnát szorongatom, Azt a szőkét elszalasztom.

Az a dal, hogy

Lajos bácsi azt izente, Elfogyott a regementje,

mint elbúsult hangulata is mutatja, már a hadjárat vége felé keletkezett, s nem sokára már csak azt énekelték, hogy

Megvirad még valaha: Nem lesz mindig éjszaka.

Jeges az út… Vágó Páltól

Ezt a nótát húzta Boka Károly Paskievicsnek, mikor Debreczenben mulatott.

És mikor már minden elmúlt, a népdal tartotta fenn a magyarban a lelket.

A magyar népballadák és néprománczok a tulajdonképeni népdaltól abban is különböznek, hogy ezeknek ritkán van énekelni való dallamuk. Ezek között a legrégiebbek egyike a „Szilágyi és Hajmási”, két fogoly nemes ifjú és a török szultán leány balladája, melyet

Ezerötszázban és hetven fölött irnak egyben Egy ifjú szörzé vala ültében, Szöndörő várában Egy poetának ő verseiből, szomorú szivében.

Az erdélyi népballadák között kiválóbbak Molnár Anna, Kőmíves Kelemenné, Homlódi Zsuzsánna, Barcsay, Kádár Kata. Ezek közűl a „Molnár Anná”-rólszólót, mely legtöbb változatban ismeretes, több ilyenből összeállítva, bemutatjuk.

Molnár Anna. (Népballada.)

„Gyere velem Molnár Anna; Vagyon nekem hat kővárom, Hetediket most csinálom!” „Nem mehetek Sajgó Márton: Kicsi fiam sír bölcsőbe, Jámbor uram az erdőbe!” Mégis addig csalogatá, A meddig elcsábíthatá. Mennek, mennek, messze helyen, Zöld erdőnek közepében. „Ülj le ide Molnár Anna, Burús fának árnyékába, Hadd feküdjem az öledbe, S nézz egy kicsit a fejembe.” Elaluvék vitéz uram, S Molnár Anna feltekinte, Burús fának tetejébe, S meglátá a hat szép leányt, Hat szép leányt... felakasztva. Meggondolá ő magában, Hetediknek őtet teszi! Megdobban a gyenge szíve S megcsordúl a meleg könnye Vitéz urnak orczájára, Vitéz uram felébrede: „Mér’ sírsz, mér’ sírsz Molnár Anna? Feltekintél burús fára, Burús fának tetejébe? „Nem tekinték vitéz uram: Itt elmene három árva, S eszembe jut kicsiny fiam, Kicsiny fiam, jámbor uram” „Indúlj elől, Molnár Anna, Burús fának tetejébe.” Nem megyek én vitéz uram; Nem szoktam én mászni fákon, Mutass példát, menj előre, Megtanulom majdég tőled.” Sajgó Márton fölindula, Éles kardja visszahulla. „Add föl, add föl Molnár Anna!” „Mindjárt, mindjárt jó katona.” Felkapja fényes pallosát, Lecsapja a Sajgó nyakát. Felöltözött gúnyájába: Talpig veres ángliába; Felszökött a paripára S elindula hazájába Jámbor ura kapujába. „Aluszol-e jámbor gazda!” „Nem aluszom jó katona.” „Adsz-e szállást éjszakára?” „Nem adhatok jó katona, Elhagyott a feleségem, Síró gyermek tűzhelyemen.” „Attól ugyan adhatsz szállást, Hallottam én gyermeksírást.” „No, ha úgy van, gyere be hát, Eltöltünk itt egy éjszakát.” „Hallod-e te jámbor gazda, Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba, Hozz egy kupát vacsorára. „Ej! a jó bor messze vagyon. S a gyermekem kire hagyom?” „Míg az apja oda jára, Én viselek gondot rája.” S hogy elmenjen alig várja. S míg a gazda borért jára Kigombolá a dolmányát, Megszoptatá síró fiát. Megszoptatta, megcsókolta, S a tűzhelyen elaltatta. Hogy az apja megérkezik, Sírást nem hall, csodálkozik, A gyermek tán azért hallgat, Hogy a háznál idegen van. Leültek a vacsorához, S szól a vendég a gazdához: „Hallod-e te jámbor gazda, Egyet kérdek, felelj rea: Feleséged, ha még élne S élve hozzád hazajönne, Megvernéd-e, vagy megszidnád? Vagy holtig szemére hánynád?” „Meg se szidnám, meg se verném, Még éltibe föl se vetném.” „Én vagyok a feleséged, Kivel elmondtad a hitet.” Leüle a nyoszolyára Megcsókolá kicsi fiát, Kicsi fiát, jámbor urát.

„Add föl, add föl Molnár Anna!” „Mindjárt, mindjárt jó katona.” Liezenmayer Sándortól

A betyár balladák között legtöbb drámai erőt találunk a Fehér László történetében, kinek a szűz leány huga, a bátyjáért feláldozza magát, s megcsalatva, bátyja megöletőjét megátkozza:

„Hadnagy uram, hadnagy uram, Átkozott légy hadnagy uram. Tűz előtted kigyúladjon, Víz utánad felfakadjon. A kenyered kővé váljon,

„Mosdó vized vérré váljon. Lovad lába megbotoljon, Földre téged agyonnyomjon. Páros késed kifordúljon, Az is a szívednek álljon!”

A naiv románczok közül legismeretesebb az „Egyszer egy királyfi mit gondol magában?” (Ennek valami nagyon egyszerű dallama is található.) És a „Megkérette anyámat czifra szabó legény”.

Az elsőben egy királyfi kocsis ruhában próbára teszi a gazdag biró lányát és a szegény kosárfonó leányát: a koszorú a szegény leányé lesz, a megszégyenűlés a gazdagé. A másodiknál valódi művészi érzék mutatkozik a compositióban. A leány szegény kapáslegényhez megy nőül, az anyja czifra szabólegényhez; minden strófa elmondja, hogy milyen jó dolga van az anyának, milyen szegénységben van a leánya, ezzel a folyton visszatérő refrainnel: „Öröme anyámnak czifra szabólegény. Siralom én nekem szegény kapás legény”.

A végső versszak azután így szól:

„Bottal költi anyámat czifra szabólegény: Engem galambcsókjával szegény kapás legény; Örömöm én nekem szegény kapás legény: Siralom anyámnak czifra szabólegény.”

Midőn a magyar népköltészet gyűjteményeit végig olvassuk, (melyek pedig még mindig nagyon hézagosak,) annak a felismerésére jutunk, hogy a népköltészetet a valódi irodalmi színvonaltól semmi sem választja el; mert míg az előbbinek általános színezete a valódi költészet zománczát viseli magán, addig kiválóbb költőink maguk is a népköltészettől tanúlták el az abban uralkodó sajátszerű rhythmicus jó hangzást, az assonancet, az előrímeket; a természetből elvont képek alkalmazását, a kevés szóval sokat kifejező tömöttséget, a hirtelen fordúlatokat az eszmejárásban; úgy hogy el lehet mondani, hogy nálunk a Helicon tanult a mezőtől; s nagy nevű költőink mellett áll egy mindegyiknél nagyobb költő: a nép: névtelen és mégis halhatatlan!

A magyar közmondások. Imre Sándortól

A nép elmeműveihez tartoznak még a közmondások is. Ezekben a nép életbölcsesége, olykor legmagasabb életelvei, elmélkedéseinek eredményei foglaltatnak. Legvalódiabbak azok, melyeknek szabályos formájok van. Ilyekben rakta le termékeit a kedélylyel párosúlt értelem. Két vagy több megfelelő mondat vagy szólás bizonyos rhythmussal, hangzatossággal kifejezve: ennyi az egész. A mi nem formás, abban nincs része a kedélynek vagy szépérzéknek; csak úgy vétetett át, vagy csak az értelem egyoldalú műve.

Jellemzők bennök a nép erkölcsi s egyéb nézetei. Tanúsítják, hogy fogta fel a nép példáúl a maga emberi helyzetét. Nézzük csak gyűjteményeinket az ember szó alatt: „Ember emberrel jó” (nem lehet nélkűle). – „Kis ember nagy bottal jár” (nagyot üthet). – „Nagy ember nagyot botlik.” – „Kis ember sem szalmaszál.” – „Nem tudja az ember, mitől hízik.” – „Nincsen ember hiba nélkűl.” – „Nem tudja az ember, mire virad.” – „Embert szaván, ökröt szarván fogják meg.” – „Megmondott szóbul ért a magyar ember” (szerény, meggyőzhető okos szóval). – „Ember teszen fogadást, eb a ki megállja” (gúnyos). – „Olcsó az ember, a hol sok van” (a hol sok a versenytárs). – „Ember a fogával ás magának vermet.” – „Sűrűn vetik az emberséges ember magvát, de vékonyan kél ki.” – „Holtig csak elél az ember!” – „Ember a gáton.” – „Ember a lenben, de nem a kenderben.” – „Terem az ember, mint a háti bőr.” – „Ember volt, megholt.” – „Szegény ember szándékát boldog Isten birja.” – „Szegényt az ág is húzza.” – „Szegénynek szerencséje is szegény.” – „Szegénységet, köhögést nem lehet titkolni.” – „Szegény az ördög, mert nincs lelke”, – stb.

Mindezekből egy felől önérzet s a szegénységben való megnyugvás, más felől komoly önismeret s önbirálat tetszik ki és igazi humor.

Ha pedig példáúl a madár vezérszót tekintjük, látszik, mily sokat foglalkozik a nép az élő természet e legkedvesebb állatával, mily sokra használja fel hasonlatúl.

A nép elmeműveinek e fajához közel állnak az úgy nevezett találós mesék vagy rejtvények is. Ilyeket is sokat vesznek egymástól a népek; vett a magyar is. De azt mind sajátjának tarthatjuk, a melynek rhythmusos formája van; mert azt mind megszerette, kebelében melengette, olvasztgatta, ízléséhez idomította s fínomúlt alakjában adja tovább és gyönyörködik benne firól fira.

Hol valamely természeti tárgyat, hol valami elvont tulajdonságot adnak föl más dolog képében, vagy szójátékkal jelezve kitalálás végett. Néha egész allegoria a föladvány: több tulajdonság lánczolata a természetből vett képekben.

Gyönyörű képekben irja le találtatólag a természetnek egy-egy jelenetét: „Nap volt édes anyám, hold volt édes apám, kerek föld szűlt engem, szél tánczra tanított, nehéz kő megrontott, csont–hús meglágyított, meg is nyomorított, mikor megszalasztott” (búzából kenyér). – „Csont kürttel kürtülnek, arany deszkák repedeznek, földi férgek pezsdülnek” (hajnal hasadása). – „Kerek erdőt járattam, marok vesszőt vágattam, megjegyeztem, ott hagytam (leány-eljegyzés). – „A kerek ég alatt kerek egy istenfa („istom”), kerek istenfának szép tizenkét ága, szép tizenkét ágnak ötvenkét virága, ötvenkét virágon három arany alma” (év, hónapok, három fő-ünnep). – „Egy fa felnő ága nélkűl, madár rászáll szárnya nélkűl, mind megeszi szája nélkűl” (gyertya meggyújtása s elégése). – „Arany tőkén arany tál, arany tálban arany máj, abból eszik arany pál” (méz, méh). – „Erdőn lettem, megölettem, halva éneklővé lettem” (hegedű).

Valódi költészet, melyet nem méltánylunk eléggé. A poezis igaz forrásából merítve: a természetben való gyönyörködésből, játszi kedv vagy mély elméjű merengés képzelményeiből. A nép alkotó elméje...

Ide tartozók, de kevésbbé komolyak s egyszerűbbek az ilyenek: „Úton útfélen üstöt borogatnak” (vakondok-túrás). – „Sem ajtaja, sem ablaka, mégis négyen laknak benne” (dió). – „Elől megyen fényeske, hátul megyen fehérke, fel van a farka kötve” (tű, czérna). – „Piros, de nem rózsa; kerek, de nem alma; rétes, de nem béles; ettem belőle, jaj, de nem, édes” (veres hagyma). – „Száz madár megindúl, egy köztük megsántúl, mind a száz megáll” (fonal, szövés).

Igen rövidek, egy pár vonással elmésen rajzolók az effélék: „Nádnál vékonyabb, toronynál magasabb” (eső). – „Folt hátán folt, soha tű benne nem volt” (káposzta). – „E világot átéri, mégis egy tyúk átlépi” (kerékvágás). – „Egy garas ára nem fér a házba” (gyertyavilág). – „Hátán háza, kebelében kenyere” (csigabiga).

Kötekedő kérdések elmésen távolról véve, a szók többféle jelentésének vagy hangzatának elcsavarásával: „Mi megyen át a vízen árnyék nélkűl?” (Hang). – „Melyik a legrosszabb vallás?” (Kárvallás). – „Melyik fa nem ég a tűzőn?” (Tréfa). – „Miért néz a varjú a konczba?” (Mert nem mehet bele). – „Ki látott kenderből tornyot?” (A ki a kenderben állott). – „Miért hunyjabe szemét a kakas, mikor kukorikol?” (Mert könyv nélkűl is tudja). – De ezekben kevesebb eredetiség található és alig valami költőiség.

Rendkivűli elmésség, találékonyság, ügyes szóferdítések és szójátékok találhatók azokban a pajkos, nem erkölcstelen, csak testiesen játszi, találós mondásokban, melyek nemi viszonyokra vonatkoznak. Ezekben a nép szeszélye, gúnyos ere kimeríthetetlen. Sajátságos, hogy ilyekben mindig a kérdés hangzása vagy tartalma pajkos, testies; a felelet soha sem. Jele, hogy a testies dolgokon sokat jár az esze, képzelete; de azt nem akarja mutatni, sőt azzal csal, hogy azt színli, hogy nem ő, hanem a megkérdett gondolt olyas valamire.

Kimeríthetetlen kedv, szeszély, ingerkedő ijesztgetés és bohóskodás van a tréfás mesékben, ehhez még játsziság, évődés a gyermekmesékben, mindig ahhoz való változatos beszéddel, s nem ritkán ütemes mondókákban, versekben. A nyelvnek oly egyszerűségét, ősi és gyermeteg tárgyszerűségét, őserejét, a kedély furcsa játékaihoz oly alkalmas voltát találjuk ezekben, milyet újabb nyelvekben ritkán. Némely mesén refrainképen keresztűl hangzik egy némely mondóka vagy szólás-forma, érzelmes, hangúlatos szárnyas ige: „jótét helyett jót várj”. Másokban vers-sorok: „Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám, nyiss ajtót”. Vagy: „Fujjad, fujjad én gyilkosom, én isvoltamkirály lyánya, de most vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska” stb. E mellett az egész elbeszélés módja ősi egyszerűségű, gyermekies, kapcsolatlan szabad mozgású mondatokban folyik, naiv megjegyzésekkel, merész hasonlításokkal. Érdekes az a humor, melylyel a mesélést az elbeszélők kisérik. Nagyon érzik s vallják, hogy nem igazat, csak ábrándos képzelet alkotta dolgokat mondanak. „Úgy láttam, mint most”, mondják néha csalfán. A történetnek mindig jól kell végződnie, azaz házasságon, lakodalmon, a melyen „esznek-isznak”. A mese hősei „még most is élnek, ha meg nem haltak”, vagy: „ha ide gyünnek, hónap a ketek vendégei lesznek”. A mese kezdetén tréfásan figyelmeztetik a hallgatót arra, hogy itt nem történt dolgokról lesz szó, hogy a képzelődés országába vezettetik. A megnyitás sokszor így megy: „Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is túl volt, kidűlt-bedűlt kemenczének egy csepp óldala se vólt, a hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót…”

Népmesék különben ma már nálunk is gyéren születnek, s a mennyiben keletkeznek, inkább a példázatok józanabb fajtáját szaporítják.

Roskovics Ignácztól

A magyar palotás zene és a népdalok. Bartalus Istvántól

Roskovics Ignácztól

A magyar zenének is megvan a maga történelem előtti mesés kora, melyet a régi krónikások igen gazdag virágzásúnak képzelnek. Jelenleg nem a ködös a múlt találgatása levén czélunk: e szemlénket a későbbi, már adatokat nyújtó időkön kezdjük néhány fennmaradt irói név és műemlék ismertetésével. Van okunk hinni, hogy Mátyás király alatt a tudományok mellett a zeneművészet is az akkori időkbeli legfelső fokára emelkedett. Mert a nagy király semmiben sem szerette a középszerűt; de adatok is ezt látszanak igazolni. Galeotti tudós udvari könyvtárnok szerint rendes szereplők voltak az udvarban a dalnokok, kik a századok óta dívó szokáshoz képest, a hősök tetteit kobozkisérettel énekelték. E szokás a múlt idők folytatása, kétségkivűl fejlettebb alakban, mit abból lehet következtetnünk, hogy a király nagyhirű zenészeket, jeles zenekart, énekeseket, sőt Fessler szerint énekesnőket is tartott. E zene- és énekkar kitűnőségéről eléggé tanúskodik Péter vulturani püspök egy IV. Sixtus pápához irott levelében, azt állítván, hogy jelesebbet nemhallott. Ivannes Tinctoris a világirodalomban legelső zeneelméleti nyomtatott művét („Terminorum musicae diffinitorium”) tanítványának, Beatrix szűznek, Magyarország leányának, tehát Mátyás jegyesének ajánlotta. Mivel az encyklopedisták e közérdekű nagy férfiú életének több évéről nem tudnak számot adni; s mivel nevezett műve, melynek napjainkban csak egy pár példánya van meg, hely és évszám nélkűl jelent meg: kérdhetjük, vajjon a mester nem követte-e tanítványát Magyarországra? S vajjon az érdekes mű nem épen Mátyás bőkezűségének köszöni-e létrejöttét? De bármint legyen is a dolog, az bizonyos, hogy egy pár évtizeddel később Tinctoris nyomdokait követi a körmöczi születésű Monetarius István bécsi gimnáziumi tanár egy Krakóban 1513-ban megjelent s Thurzó Györgynek ajánlott munkájával.

Ily előzmények után van okunk hinni, hogy a XVI. század zenei élete még nagyobb mérvű lesz vala, ha e század romboló eseményei a művészeteket egészen háttérbe nem szorítják. A fennmaradt műemlékek közűl, melyek egy pár unicumnak mondható példányban vannak, a tudományos akadémia megbízásából Mátrai Gábor – volt múzeumi könyvtárnok – állított össze egy kötetet (1859), a Hoffgreff-féle gyűjteményt és Tinódi Sebestyén énekeit. Ez énekgyűjteményben van Bajnai Gáspártól, Batizi Andrástól, Csükei Istvántól, Dési Andrástól, Farkas Andrástól, Kákonyi Pétertől, Székely Balázstól, Sztárai Mihálytól, Tarjai Mihálytól és egy névtelentől, összesen 19 dal. Ezeken kivűl egy töredék Farkas Andrástól, s egy tréfás dal Ormprust Kristóftól. Feltűnő, hogy a nevezettek költői érzelme a végpusztulással fenyegető viharos események árjában nem hazafi fájdalomban vagy buzdító dalokban nyilvánúlt, hanem – a legutolsó kivételével – egyhangúlag bibliai történeteket énekeltek. De tudnunk kell, hogy ez áramlat a protestantismusé, mely a róm. kath. egyházzal versenyezvén, ennek legendáit akarta a maga szellemében helyettesíteni.

Az énekek külalakja szakaszos, mint a népdaloké. Rhythmusaikban nem a mai choriambusok lüktetnek, hanem a spondaeusok és dactylusok vegyűlékei, melyek egyébiránt mai népdalainkban is érvényesek. Szolgáljon mutatványúl az alábbi két vázlat:

Farkas András. Batizi.

Ezek különféle képletein kivűl vannak még teljesen egyenlő méretűek, melyek az úgy nevezett cantus planus-nak,vagy egyenletes éneknek felelnek meg. Van egy tisztán páratlan ütenynemű is, mely a népdalokban párosokkal szokott elegyűlni. E rhythmusok tárgyuknál fogva egyházi hangúlatot fejeznek ki.

Míg a fent nevezettek nemzeti lantjukon kizárólag protestáns legendákkal foglalkoztak: addig Tinódi minden felekezetiség nélkűl egyedűl a magyar nemzetiségnek élt; énekeiben korának jó és rossz napjait, nyert és vesztett csatáit, örömét és fájdalmát zengette, szóval lantját végperczéig a magyar nemzet szolgálatára szentelte. Életét történelmi nyomozások alapján megírta Toldy Ferencz, s újabban Szilády Áron („Régi magyar költők tára”). Egy köznemes család ivadéka a XVI. század első feléből. Iskoláit Székes-Fejérvárott végezte. Kardot, lantot és írótollat kezelve, az események árjával ma itt, holnap amott volt, s pártfogói a csatákról, hősi tettekről és gyásznapokról híven éneklő dalnokot mindenütt vendégszeretettel fogadták. Halála valószinűleg 1555–59 közé esik. Verses krónikája személyes felügyelete alatt Kolozsvárt 1554-ben jelent meg Ferdinánd királynak ajánlva. Tinódi e könyvét Cronica-nak nevezi, s oly híven adja az eseményeket, hogy napjainkban némely dologban megbízható történelmi forrásúl szolgál. Dallamait illetőleg semmiben sem különbözik elődeitől. Mint azok s átalában minden akkori dal hangnemileg is az egyháziakat követi.

Miután e lantos költők alakilag a népdal körét nem lépik át, országszerte népszerűekké váltak, hatásuk nagy volt a népdalra, melynek fejlettségéről alább bővebben szólunk. Tinódi utolsója ugyan a vándor dalnokoknak, de a lantos költészet vele nem szállott sírba; sőt inkább versköltőink a lantot hagyományosan örökölték egymástól a legújabb időkig. Szerzett dallamaikról nem adhatunk számot, de kétségkivűl átmentek azok a nép ajkára s ma is megvannak a közéletben, ha nem is eredeti minőségökben, de újabbaknak adván anyagot.

A palotás zene.

A XVI. századból maradt fenn még néhány emléke a mű- és tánczzenének egy pár zeneköltő és virtuóz nevével, kik a magyar névnek becsűletére váltak. E zeneművek mindenike nagy érdekű, a mennyiben a magyar hangszeres zene legrégibb alakjai és sajátságai bennök teljesen megtalálhatók, sőt a tánczzenét illetőleg egy olyan rhythmikai szerkezet is megvan bennök, mely napjainkban egészen kihalt s melynek létjogát most már sokan tagadják is: ez a három méretes üteny-nem. Ezek szerzői s a tánczzenét illetőleg átirói az úgy nevezett lantvirtuózok, kiknek Magyarország – miután e hangszert a nagy természettudós Galilei atyja tanúsága szerint II. Endre király keleti hadjárata alkalmával épen a magyarok hozták divatba Európában, – nem lehetett szűkében. E lantvirtuózok napjaink zongora-virtuózait helyettesítették. Európa minden államának voltak ilyen művészei, kik a zenei tudomány általános jellemével a nemzetit is egyesítették, de egyszersmind művészetök által világpolgárokká lettek. Így találjuk ezt ezen idők lantos zenegyűjteményeiben, melyek az utókor számára Bakfort Bálint és Bakfort János magyar művészek emlékét fenntartották.

Bakfort Bálint eredetét és nevét illetőleg még nincsen minden földerítve. Tulajdonkép Graevius (Greffus) Bacfort Bálintnak irják, s születésére nézve erdélyi szásznak mondják. Ellenkezni látszik ezzel az, hogy Antverpiában 1569-ik évben megjelent művei czímlapján magát Pannonius-nak irja, sőt a latinos Bacfarcus helyett a könyv ajánlata végén ez áll: Valentinus Bakfark, Pannonius. Ugyanitt még több zavart okoz egy lengyel nemes epigrammájának a szerzőt dicsőitő eme két sora:

\�Ille lupi natus Trancini e sangvine cujus Ornatum gemmis hic Diadema vides.”

Bármint legyen, legalább annyi bizonyos, hogy anyai ágon szász eredetű. Először Erdélyben tűntette ki magát, minek következtében Zápolya Zsigmond magyar nemessé tette. Innen átjött Magyarországba s lett belőle Pannonius. Magyarországról a hatvanas évek folytán valószinűleg Zsigmond lengyel király meghivásából Krakóba távozott. Ott, mint udvari virtuóz, különös kegyben részesűlvén, összes művei királyi költségen s a királynak ajánlva jelentek meg. A következő évtized folytán Krakóból európai körútra kelt; meglátogatta Német- és Francziaországot; s végül mellőzvén Miksa császár meghivását, Olaszországba ment s ott Paduában, a lantvirtuózok főhelyén, telepedett le, hol 1576. augusztusában halt meg. Bakfort Bálint művészi nagyságáról számos fennmaradt művein kivűl eléggé tanúskodik paduai kortársainak a művész síremlékére vésett közvéleménye, mely szerint a lantot egészen szokatlan új módon kezelvén, mint egy második Orfeus közbámulat tárgya volt, vagyis a sírirat szavaival: „Valentinus Graevius, alias Bacfort, e Transilvania Saxonum Germaniae colonia oriundo, quem fidibus novo plane et inusitato artificio canentem audiens aetas nostra, ut alterum Orpheum admirata obstupuit.” Műveit Párisban is kiadta Le Roy 1564-ben a szerző arczképével, mely megtiszteltetésben többi pályatársait nem részesítette.

Bakfort Jánosról csak annyit tudunk, hogy „Fantasia Ioannis Bacfart Hungari” czím alatt van egy műve a müncheni kir. könyvtárban Besard „Thesaurus Harmonicus”-ában, mely gyűjtemény 1603-ban jelent meg. E szerint János kortársa s valószinűleg testvére, vagy épen fia volt Bálintnak. Említett fantáziája még megfejtésre vár; de Bálint művei közűl az akadémiai füzetekben már megjelent kettő: „D’amour me plains” és „Fantasia trium vocum.”

Alábbi melléklet a „Fantasia trium vocum” kezdete. Három szólama fuga-stílban versenyez egymással, mi egymaga is tanúskodik a szerző mély zeneismeretéről s hangszere virtuóz kezeléséről.

Ezeken kivűl 1572–77-ből Jobin Bernhárd strassburgi kiadványában van még két névtelen lantvirtuóz átiratában két tánczzene: egyik lassú („Passamezzo Ongaro”), a másik lassú és friss („Passamezzo” és „Saltarello Ongaro”). Mindkettő hű képe az akkori magyar palotás tánczzenének, sőt, mint már említettük, a saltarello-nak nevezett friss három méretes üteny-nemével a magyar zenének és táncznak egy egészen kihalt ágát mutatja. Mind a lassú, mind a friss jól kimért s tarkán képletező rhythmusai inkább feszesek, mint dallamosak. A három méretes friss szerkezete ugyanez, annyival inkább, mert egy-egy méret kihagyása által egészen a lassúból van átidomítva. Folytonosan képletező futamai gyorsak ugyan, de tánczlépései csak valamivel lehettek élénkebbek a lassú mozgásánál. Egyes szakaszai nem az al- vagy fel-uralgó, al- vagy fel-harmad lépcső hangnemét választják, hanem minden szertartás nélkűl épen a szomszéd lépcsőkre mennek át, példáúl kemény B-bőlkemény Asz-ba. A négy ütemből álló szakaszok vagy, jobban mondva, zenei körök száma 12, miből azt lehetne következtetni, hogy maga a táncz is oly kiczirkalmazott részletekből állott, melyek épen 12 zenei kört kivántak. E tarka képletei daczára is feszes és szegletes harmoniától – mondhatnók – bizonyos vadságot kölcsönzött zene hallására mintha látnók a régi paloták méltóságos alakjait komoly tánczba keveredni, mely nem igen állhatott egyébből, mintbizonyos távolságra vagy körben jól kimért ide-oda sétáló lépésekből, a testnek hősies délczeg tartásából s a zenei körök zárütenyei folytán a sarkok vagy sarkantyúk ismételt összeveréséből. E zenét ismervén, biztosan állíthatjuk, hogy hozzá a népdalnak, illetőleg néptáncznak – leszámítva netalán a zárütenyek sajátságait – semmi köze nem volt, s a nép arra, valamint, később, úgy akkor sem tudott tánczolni. E passamezzók ősei azoknak a palotásoknak, melyeket a jelen század elején verbunkosoknak is neveztek, melyekre ekkor csak a fő- és középrendek szoktak tánczolni, s a melyek táncza végre virtuóz láb-tornászattá fajúlt.

Már a XVIII. század folytán sokkal hajlékonyabbnak, dallamosabbnak, sőt nemzetiebbnek találjuk a palotás zenét. Ezen kivűl alakilag is sokat változott, a mennyiben t. i. az olasz passamezzo szokásos nyolcz s még több szakaszocskái helyett csak egy lassúból (hallgató nótából), egy toborzóból, meg egy frissből állott, megjegyezvén, hogy a lassút a toborzóval egy gazdagon képletező rövid vagy hosszú kádenczia szabad ábrándszerű futamai kötötték össze, melyet később figurának vagy czifrának is neveztek. E század folytán a czigány már csaknem egyedűl állott ugyan az előadói téren; de, valamint a zenebandák képzése, úgy a zeneköltés is nagy számú fő- és középnemes műkedvelők befolyásától függött, kik vagy a maguk költségén taníttattak jeles primásokat és bandákat, vagy személyesen is kitűnők voltak mind az előadásban, mind a palotás zene költésében. Így jutottak az előadás terén magasabb tökélyre bizonyos czigány családok, melyek tagjai napjainkig egymástól öröklik hangszeröket. Ilyen zenészcsaládok őse Barna Mihály, 1737 táján gróf Csáky Imre bibornok udvari primása, kinek életnagyságú arczképe alá maga a bibornok iratta e nagy kitűntetést: „Magyar Orfeus”. Igy Czinka Panna czigány leányt is, kinek művészi híre napjainkig fennmaradt, Lányi János, gömörmegyei földbirtokos képeztette. Czinka Panna férjhez menvén, nem kevesebb mint két bandaszemélyzettel ajándékozta meg a nemzetet. Késő vénségben halt meg (1772 Gömörben), végrendeletileg maga mellé temettetvén Amati hegedűjét, melyet Csáky bibornoktól kapott volt ajándékban. Van rá adatunk, hogy a czigányképzésnek az a neme, melyet némely vidéki vad bandával szemben napjainkban szoktak gyakorolni, már a XVIII. században sem volt új dolog. Ugyanis minden műkedvelő magyar embernek épen úgy megvolt a maga nótája, mint ma. Közlakomák, mulatságok alkalmával a nótát a primás az illető füléhez hajolva szokta játszani. Ilyenkor kezdődött a leczke, t. i. az igazi dallamot most már a hallgató addig dalolta a primás fülébe, míg a nóta néha szegényebb, de néha gazdagabb lett egy újabb változattal. Innen végre nemcsak az következett, hogy a czigány mindenkinek tudta a nótáját, hanem kétségtelenűl az is, hogy a palotás zene nemzetiebbé, dallamosabbá és hangzatosabbá lett; mert mind a szakértőkre, mind egyszersmind a vezérkedő műkedvelőkre igen nagy hatása volt a népdalnak.

Ily zenei élet folytán a palotás zene a XIX. század első felében érte el legteljesebb kifejlését, művelt zenész-társulatok és magyarajkú zeneköltők közreműködésével. Egy társulat élén állott Fáy István gróf – alapos képzettségű műkedvelő és zongoravirtuóz – kinek ősi kastélyában (Abaúj-megye Fáy helységében) számos műkedvelő szokott koronként összejönni. Részint zenekari, részint vonósnégyes előadásokat tartottak, most klasszikus – Haydn, Mozart-féle, – majd újabb szerkezetű magyar palotás zeneművekből. Az akkori krónika e társulat tagjai közül is többeket ismertet, mint alább következik: „Ezen muzsikatársaságban – így szól a krónikás – méltán első helyet foglal el maga az igazgató gróf (Fáy István), ki fortepiánón, mint vezérmuzsikai műszeren ifjú esztendeit s a várakozást felűlhaladó tehetségénél fogva, bámulásra méltó remek módon játszik. Liszt Jánost, tekintetes Szathmár vármegyének chirurgusát, a muzsikálásban kitűnő ritka tehetségénél fogva ezen vidék magyar Orfeusának lehet nevezni. Jeles hegedűs volt, s különösen a nemzeti nótáknak tökéletes kijátszásában tűnt ki. Becses hazafiúi indúlattól vezéreltetve, minden tálentomát a magyar nóta nemesítésére fordítá. Tekintetes Jászói Berczik Imre úr, több tek. vármegyék táblabirája, ki a generalbasszusnak törvényeit is jól értvén, jeles szerző. Tekintetes Selyebi Tiszta Károly táblabiró úr, ki az operális darabokban olykor előfordúló olasz szabású kellemetes hangú éneklésre nézve érdemel említést. Tek. Leeb Ferdinánd úr, kassai lakos, első solo principális violinista, a ki muzsikai lángelméjére nézve akármely országos híres violinistával vetélkedésbe jöhet, s minden új hangmű-darabokat prima fronte játszik,” sat. sat.

Ime a tekintetes táblabiró-zenekar és méltóságos igazgatója, kik a nemzeti zene fejlesztésében nem kis érdemeket szereztek. Az ötvenes évek végén Fáy gróf a lapokban is ismertette régibb művészeinket, de ezen kivűl néhány igen érdekes füzetet adott ki (zongorára 4 kézre) Lavotta, Csermák, s több korábbi szerző műveiből. Hasonló czélja volt a veszprémi kiadótársaságnak, melynek megbízásából Ruzicska Ignácz szokta zongorára alkalmazni jelesebb kortársai műveit. Fáy grófon kivűl a többi Fáyak is kitűnő zeneköltőknek bizonyúltak, s az Orczy családnak is több jeles tagja foglalkozott zeneköltéssel; sőt a versköltők is megkisérlették egy-egy palotás szerzését. Példáúl Kisfaludy Sándortól kettőt ismerünk: egyet 1822-ből s egyet 1823-ból. Verseghy pedig és Horváth Ádám már elébb sok szép dallamot hagytak nemzeti örökségűl.

De nem tarthatván tüzetes szemlét azok nagy száma felett, kik vagy múzsájukkal vettek részt a zenei életben, vagy mint pártfogók segítették a működőket, záradékúl négy kimagaslóbb egyénre fordítjuk az olvasó figyelmét, kiknek művei kiadásában a kiadók versenyeztek. Fentebb már említettük Lavottát és Csermákot; a másik kettő: Bihari és Rózsavölgyi.

Lavotta János szül. 1764 július 5-én Puszta-Födémesen (Pozsonymegye), meghalt 1826 aug. 10-én, némelyek szerint Tályán, mások szerint Mádon. Tősgyökeres magyar nemes család ivadéka. Iskolai évei részint Pozsonyban, részint Nagy-Szombatban folytak le. Zenei tehetsége már ekkor zavarólag hatott más teendőire, s e miatt főleg mostoha anyja olyan jelenetekre adott alkalmat, hogy a heves ifjú egyszer a Ferdinánd herczeg-féle gyalogezred bakái közé is felcsapott, s ily minőségben két hetet töltött Pozsonyban. Atyja közbenjárására az egyenruhát letevén, Bécsbe vándorolt, s néhány hónapig megfeszített erővel élt zenei szenvedélyének, mely a költésben és hegedűjátékban központosúlt. Bécs fényes szalonjainak szívesen látott s megbámúlt vendége volt. 1786-ban a pesti egyetemen iratkozott be joghallgatónak. Ez időtájban mint hangversenyzőnek szerencséje volt József császár fejedelmi megelégedését is kiérdemelni. Nem sokára félretevén Verbőczit, kizárólag művészeti pályára lépett, s 1792-ben a Protasevicz igazgatása alatti színtársúlatnak most Budán, majd Pesten működő karmestere volt ugyan, de ennél sokkal többre becsülte a művészi korlátlan szabad életet. Így lett az övé széles Magyarország. Bármerre ment, tárt karokkal fogadták a hangszerén nemzeti fájdalmat s nemzeti örömet tolmácsoló második Tinódit; sokáig sehol sem tartózkodott, s így ment odább mindaddig, míg vonója lassanként veszteni kezdé régi hatalmát, ... ment, míg a Hegyalján sírkövébe ütközött.

Lavotta János Egykorú kép után rajzolta Vágó Pál. Eredetije Kóczán Ferencz birtokában van Maglódon.

Csermák Antalról sokkal kevesebbet tudunk. Cseh vagy morva nemzetiségűnek s a regényesség kedvelői valamely főúr szerelemgyermekének mondják. Csermák a múlt század utolsó évtizedében kezdett magyar zenével foglalkozni, s fennmaradt művei jeles tehetségről, művésziebb alakításról tanúskodnak, mint a minő kortársainál észlelhető. Hegedűjét szintoly kitűnően kezelte, mint Lavotta. Ő is karmesterkedett Jászón; de kedélye elborúlván, fokonként csendes őrültségbe sűlyedt. A nejét elhagyta; mint Lavotta, helységről helységre zarándokolt, s tisztább perczeiben hegedűjével boldogította hallgatóit. Végre teljesen elzüllött állapotban semmisűlt meg Veszprémben 1823-ban.

Sokkal ragyogóbb pályát futott meg Bihari János, kinek nemcsak a közép- és főnemesség volt határtalan bámúlója, de a kit Bécsben ünnepies alkalmak idején fejedelmek is örömest meghallgattak. Czigány zenész szülőktől született 1769-ben, Nagy-Abonyban (Pozsonymegyében). Tizenöt éves korában társai már primási rangra emelték. Budapestre Bakos Ferencz czimbalmossal jött, ki később a művészettel felhagyván, gránátos-útczai 3 emeletes házában vendéglőt nyitott. Bihari hatalmas hegedűjátékáról fogalmat adhat az a jelenet, midőn 1815. június 1-én tartott tánczmulatság alkalmával, melyet Katharina Paulowna herczegnő (József nádor első nejének testvére) tiszteletére rendeztek a Margitszigeten, oly elragadó hévvel játszott, hogy a tánczolók bámúlatukban megfeledkeztek a tánczról. Egy művészi kirándúlás alkalmával Gyöngyös és Hatvan közt végzetes csapás érte: a szekere feldűlt, s bal karcsontjai megrepedtek. Az innen eredő bajt semmi orvoslás nem tudta többé teljesen elenyésztetni. E miatt, ha nem lépett is le véglegesen a nyilvánosság teréről, de lassanként alább szállva, végnyomorra jutott, minek egyébiránt főbb oka az egykor dúsan fizetett művész pazar életmódja volt. Megható jelenet művészete végperczeiben, midőn a „Zrinyi”-ben több főúr előtt játszván, kik virágzó korában jól ismerték, azok megbénúlt balkarját egészen beborították nagyértékű bankjegyekkel. Az öröm-könyűket hullató zenész azt hívé, hogy megint visszatér régi ereje; de ez a lángnak csak utolsó lobbanása volt. Meghalt 1827 ápril 26-án. Bihari naturalista volt, mint általában a czigányok napjainkban is. Ezért költői szép palotásait mások szokták kidolgozni.

Bihari János. Egykorú kép után rajzolta Vágó Pál. Eredetije az Országos Történeti Képcsarnokban.

A negyedik kimagasló alak Rózsavölgyi Márk. A palotás zene lassúja az ő korában már két szakaszból állott, vagyis a menuet és német táncz mintájára egy szakaszból s egy trióból. Rózsavölgyi stílja dallamos és képletezésében ragyogó, alakilag pedig a két szakaszhoz még négyet tett, miáltal a palotás táncz hasonlított a franczia négyeshez. Így jött létre az első körtáncz zenéje kétségkivűl franczia mintára, mint egykor a legelső palotás az olasz passamezzókat utánozva. Rózsavölgyi Balassa-Gyarmaton született 1787-ben. Nemzetiségre nézve izraelita; eredeti nevén Rosenthal.

Nem fölösleges tudnunk, hogy ez időkben nemcsak a czigány volt a magyar zene egyedűli kezelője, hanem osztakozott a zsidókkal, a mennyiben több vidéken vegyes, sőt tisztán zsidó bandák is működtek. Igazolják a Csokonai sorai:

„Im a toponári zsidók békerűlnek, És muzsikájokkal helyekre leűlnek.” (Dorottya I. könyv.)

s viszont:

„Megpendűl egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kiséri bandája.” (Ugyanott II. könyv.)

vagy alább:

„Rá rándítja Izsák pengő muzsikáját, S a Palatinusnak elkezdi nótáját.”

Ez időkben ugyanis a zsidóknak hires bandája volt Toponár mezővárosban (Somogymegyében). De Rózsavölgyi nem mint zenész jött 1806-ban Budapestre, hanem mint kereskedelmi ügyvivő. Itt aztán, mint igen sokan, egyedűl zenei szenvedélyének hódolt. A nevét 1824-ben magyarosította meg, midőn a veszprémi zeneegylet díjazott tagjáúl választotta. Kifogástalan képzettségéről számos művei tanúskodnak. S hogy kitűnő hegedű-virtuóz volt, a bécsi lapok is bizonyítják, midőn 1835 táján az udvari színházban két izben fellépett. Álljon itt még egy végzetes esemény, mely egy időre esik halálával: a palotás zene halála. Rózsavölgyi 66 éves korában 1848 január 23-án halt meg. Az ez évben támadt háborús idő ásta meg a palotás zene sírját, midőn Wenckheim Béla báró a csárdást a palotákba bevezetvén, a magyar táncz demokrata színt öltött. Mindemellett a palotás lényeges része marad a magyar zenének, a mennyiben műzenére sokkal alkalmasabb a rakonczátlan népiesnél.

Érdekes, sőt szükséges volna tudnunk, vajjon a XVI. század folytán a német, olasz és franczia zenének minő hatása volt a palotásra? Erről biztos tudomást szerezhetünk az akkori különféle nemzetiségű s különféle nemzeti táncz-zenékkel foglalkozó lantvirtuózok tanúlmányozása által.

A versköltők és virtuózok hangszerén, a lanton kivűl a palotás és népzene előadására ugyanazon hangszerek szolgáltak, melyek napjainkban. A hegedűről Tinódi is megemlékezik. Egyik faja, az úgy nevezett lengyelhegedű, valószinűleg épen a mai, melyet Lengyelországból hoztak át azon az úton, melyen ekkor más külföldi czikkek is be szoktak jutni. A régibb hegedű alakját és szerkezetét pontosan leírja egy Freyburgban 1683-ban megjelent „Ungarischer Wahrheits-Geige” czímű politikai gúnyirat. (Bartalus: „Újabb adalékok.” Akadémiai füzetek. 1882.) A latin nyelven fistulátoroknak nevezett síposok, kik a hadi és polgári életben egyaránt szerepeltek, épen azok, kiket a katonai életben hangutánzólag tárogatóknak neveztek. A tárogató-sípok kisebb és nagyobb fajtájúak voltak épen, mint napjaink klárinetjei, melyekben a tárogató tökéletesűlt. Megvitatandó, vajjon a cziterának a magyar zenében minő szerepe volt? s mikor adott helyet a czimbalomnak? Miután az akkori latin- s későbbi szótár-írók: a hangszerek elnevezésében épen nem megbizhatók, nem valószinűtlen, hogy a XVI. században emlegetett czitera az olasz származású czimbalmot akarja mondani. Példáúl II. Lajos 1525-ből fennmaradt naplójában „Citharam tangere” inkább a czimbalom-verésre, mint czithera-pengetésére vonatkozik. Utóbbit illetőleg a latin életben a pengető hangszerek játszását általában „Canere”-vel szokták kifejezni, mint ezt fentebb Bakfort sírirata is igazolja.

A népdalok.

A népdalok általában, tehát a magyar népdalok is ugyanazon tényezők közreműködésével keletkeznek, s nemzetiségileg ama tényezők szerint különböznek egymástól. E tényezők: a nyelv, éghajlat, véralkat, politikai és társas életi viszonyok.

A nyelv valamennyi alkotó elem közt legfontosabb, sőt épen nélkűlözhetetlen; mert kiszabja a dallam határait; a szavak mértéke ad gördülékenységet; a verssorok és szakaszok teszik az egészet érthetővé és élvezetessé. Általában a nyelv fontosságát illetőleg kiemelhetjük, hogy minden népzene annyira kezdetleges, vagy jól kifejlett, a mennyire magának a talajnak, illetőleg nyelvnek minősége engedi. Nyelvünkben keresendő az a sajátság, mely a magyar choriambust (– ∪ ∪ –), népdalaink lényeges metrikai elemét feltűnően megkülönbözteti az árja eredetű népekétől. Nem valószinűtlen, hogy e sajátság egyfelől a thesisre eső rendes sulyponttól, másfelől a mondat végső szótagjának sajátságos megnyújtásától származik, mint a palóczoknál, de főleg a székelyeknél észlelhető. Péld. „Eczcző- hő vót, hő nem nem vót.” Ellenben az árja csoportoknál, jelesen a németeknél a sulypont rendesen a második szótagé, s az en végzetű szavak oly rövid orrhangúak, melyek magyar choriambussá erőszakkal sem alakúlhatnának. Innen ered a magyar verselésnek egy másik sajátsága, t. i. a choriambusi kiejtés megkivánja, hogy a verssorok rövid mondatokra oszoljanak, (melyekből egy-egy zenei üteny képződik,) de a végszótagok egy mondatból a másikba át ne vitessenek; mert ez a choriambus sajátságával ellenkeznék, s a végső szótag a következő üteny sulypontos részére esvén, rhythmusérzékünkre kellemetlenűl fogna hatni. A magyar verselés a népiestől veszi eredetét. Már a XVI. században ezt követték Tinódi és kortársai, noha mértékileg gyarló verseket irtak, de a mondat szabályait híven megtartották. Napjaink jóra való népdalai is megfelelnek e követelményeknek, legfölebb avatatlan költők esvén kifogás alá, vagy olyan szövegek, melyeket utólagosan alkalmaztak bizonyos kedvelt dallamhoz. A magyar choriambusokból önként következik a magyar népdalok páros ütenyneme. Találunk ugyan kivételkép páratlanokat is, mint idegen vegyüléket, de csakis a párosak közé rhythmikai arányokban beosztva; önálló páratlanokat ellenben soha sem.

Mind e sajátságok a nyelvtől veszik eredetöket; s hogy a mértéki, rhythmikai, sőt melodikai képződésre is minő hatású a nyelv, bizonyítják a rokon nyelvek, melyek többé-kevésbbé rokon dallamokat hoznak létre.

A véralkat, különféle tájak, politikai élet, vallás és társas viszonyok hatását könnyű ugyan kimutatni, de az újabb dalok keletkezési helyét, miután a népdalok is gőzerővel vitetnek az ország minden zugába, csaknem lehetetlen. Mert, a mit az Alföld zeng, ugyanazt halljuk a Kárpátokon, a székely havasok közt, a Balaton és Fertő vidékein, szóval a szélrózsa minden irányában, legfölebb kisebb-nagyobb módosítással, mi az illető dallamnak most javára, majd kárára válik.

Általában a magyar zene és népdalok hangulata meggyökerezett közvélemény szerint elégiai búsongás, mély fájdalom, mely természeténél fogva lágy hangnemet választ bővített másod lépcsőkkel. Nemcsak idegen ajkúaknak tűnt fel zenénk e sajátsága, de egy pár magyar közmondás is örökíti: „Sírva vígad a magyar”, „Szomorú a magyar nóta háromszáz esztendő óta.” Ezt illetőleg már sokkal régibb idők óta is lehetett ugyan szomorú, de igen csalódnék, a ki mindezeket betű szerinti értelemben venné. Mert a nemzet épen nem szűkölködik derűlt hangulatokban. Sőt, ha leverő fájdalma túlságig ragadja, épen oly túlzó, tomboló örömében, minek okát történelmünk bőven megfejti.

A fentebbi okból nem lehet ugyan újdon dalaink felett földrajzi szemlét tartani s megjelölni a termékenyebb vidékeket, e vidékek egyházi, társaséleti hatását; de a régibbeket illetőleg részint az anyag minőségéből itélve, részint a történelemben lapozgatva, egy s más tekintetben biztosabb véleményt mondhatunk.

Lássuk elébb az idegen elemek hatását.

Állíthatjuk, hogy a magyar nép Pannóniába jöttekor is szintoly dalos volt, mint ma. Történelmi adataink vannak, melyek szerint – egyebeket nem említve – a törvényeket is énekelték. A népdalok s az ebből alakúlt nép- vagy tánczzene az idegen ajkú szomszéd népekre is megtette hatását. Midőn a magyarok 1151-ben a csehek és lengyelek társaságában Izaszlaw nagy fejedelem mellett mint szövetségesek harczoltak s győzelmi pompával Kievbe vonúltak, a városiak ünnepi lakomákat adván, boldog volt az a ház, hol a magyar zene megszólalt.[82]* Mikép virágzottak népdalaink ez időkőn innen is, csaknem négyszáz év múltán (1544), hű képét láthatjuk Sylvester (később bécsi egyetemi tanár) bibliája újszigeti kiadásának epilogjában: „Il enekekben, kiváltkepen az virágénekekben, mellekben czudalhatta minden nép a magyar népnek elméjének éles voltát az lelisben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis. Mikor illen felsighes dollogban illen alávaló példával ilek, az ganeyban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hívságot diczérem. Nem diczérem az miről az illen inekek vadnak, diczerem az beszídnek nemesen való verzísit.” Mikor ez epilóg Új-Szigeten világot látott, akkor már kétségkivűl véglegesen megtörtént Magyarország népei közt a nyelvi és zenei elvegyülés, mit a magyar nyelv számtalan szavában s zenei rhythmusában észlelhetünk. E szerint népdalaink choriambusai mellé sorakoztak, mint fentebb láttuk, a páratlan ütenynemek, s ezeken kivűl oly párosak, melyek méretei a choriambustól eltérőleg, egymáshoz egyenlők. A páratlanokat, mint maga a rhythmus (

) igazolja, népünk a lengyelektől kölcsönözte, a párosak közé vegyítette s ily minőségben napjainkig megtartotta. Az ily dalok nem hogy zavarólag hatnának, de igen érdekes változatosság szülői. Példáúl csak egyet idézek a székelyek közűl:

Szintén lengyel eredetűek az összevont (syncopált) rhythmusok (

) ellenben a páros és egyenlő méretűek, pl.

azonosak tót és román rhythmusokkal. Hogy azonban e rhythmusokat a melodikával mikép párosítja a tót, a román s a magyar: mindenik dalaiban azonnal felismerhető. A különbség okát, miután mindenik ugyanazon rhythmussal él, nem a rhythmusban, hanem inkább nemzetiségi véralkatukban, politikai helyzetökben s társas életökben kell keresni. A tót népdalban szelíd humor, szelíd fájdalom nyilvánúl; mind a kettő mérsékelt. A románban több a borongós egyhangúság, siralomszerűség; bővített másodlépcsőitől, melyeket ritkán szintén felhasznál, bizonyos vadságot kölcsönöz s megelégszik a tonika és domináns dudaszerű örökös zsongásával. A magyar mindezeknek teljes ellentéte. Örömében, fájdalmában ritkán marad középúton; szenvedélye alig fékezhető, s innen folyólag még a nyolczad hangkörén is szeret túlcsapongani, al- és feluralgó s minden párvonalos, sőt más zenében szokatlan harmoniával is párosúlván. A magyar népdalok fentebbi rhythmikai vegyűléke sokkal előnyösebb volt a magyar népre nézve, mintha kizárólag csakis choriambusival rendelkezik. A csereviszony Magyarország népei közt, mesterséggel szított nemzetiségi kérdések s keserűségek mellett is folytonosnak mondható. Keletkeznek magyar népdalok szláv és román elemmel vegyesen; s viszont román, de főleg szláv ajkúak hallatják a magyar choriambusokat.

Vessünk most egy pillantást az egyházak hatására.

Régibb időkben a nép egyedűli tanítói az egyházak lévén s csakis egyházi szellemben tanítván, természetes, hogy az így eltanúlt egyházi énekek a népdalok fejlésére is irányadólag hatottak, még pedig külön irányban a róm. katholikus s viszont külön a protestáns egyház. Kétféle sajátságos melodika fejlődött. A róm. kath. egyház népe virágosabb dallamokkal élt, mire az egyházi hangszeres zene is lehetett hatással, de a melynek mintái Kájoni és Esterházy Pál herczeg némely énekei záradékában is láthatók. Példáúl:

A protestánsok Goudimél költői szép dallamait utánozták, napjainkig puritán egyszerűségökben maradván; de ilyenek voltak Geleji Katona István korában is, ki az orgonát s általában az egyházi hangszeres zenét nem tűrte. A két egyház hatása annyira felismerhető, hogy a régi melódiákat illetőleg nagy valószinűséggel ki lehet mutatni azok egyházi eredetét. Példáúl a „Hajh, Rákóczy, Bercsényi”-féle nóta Calvin híveitől származik; ellenben a Kádár Istvánról szóló históriás ének, melynek keletkezése 1660-ra tehető s viszont Rákóczy imádsága, melyet a fejedelem végleges eltávozása alkalmával a székely nép énekelt, tisztán népies hangulatuk mellett is a róm. kath. egyház jellegét viselik. Van azonban a két egyháznak egy közös jellemvonása az egyházi hangnemekben. E hangnemek közösek mindkét felekezet népdalaival azok végzáradékaiban, melyeket napjaink zenészei teljesen avatatlanúl szoktak kezelni. E hatások koronként egészen megszűntek; s az első lépés érdeme a felekezeti kántoroké, kik ünnepi alkalmakra, főleg temetési búcsúztatókra készített énekeikben ösztönszerűleg inkább a nép, mint az egyház szellemében működtek. Ez legfőkép a rhythmusban kezdett nyilvánúlni. Példáúl, megbízható forrás szerint „A mennyei szent városnak” kezdetű Nagy Boldog Asszony-napi éneket a zalaegerszegi nép ez előtt 80 évvel már így énekelte:

Ettől más oldalon a helvét hitvallásúak sem maradtak el. Goudimél következő dallamából, melyet a XVI. zsoltárra írt

stb.

népdalt csinálták, mely aztán a czigányok vonóján ilyen csárdássá alakúlt

Népdalaink alkatilag nem különböznek egymástól; szakaszosak két igen rövid dallamkörből, melyek a zenei kör elmélete szerint egynek is mondhatók. Ezek közt – nem említve a dallamok szokottabb menete mindenikét – sajátságosak azok, melyeknek, első félköre a másodikban – mint egy fugafeladvány – a felső ötöd hangkörében ismétlődik. Jellegre nézve azonban többféle osztályba sorozandók. Péld. történelmi, hazafi és katona-, szerelmes és lakodalmi, tréfás-, gúny-, bor- és betyárdalok.

Erdélyi János gyűjteményében (1846–1848) következő arányban szerepelnek: szerelmi dalok 712, történelmiek 28, hazafi és katonadalok 63, bordalok 93, gúny- és tréfásdalok 94, betyárdalok 50.

Ezek szerint az oroszlánrész a szerelemé ugyan, de költői értékre nézve alig lehet egyik csoportot a másik fölé tenni. A katonadalokból egyaránt kijut a fővezérnek, tisztnek és közvitéznek. Egy vén őrnagy haláláról a múzsa katonás humorral vesz tudomást:

Elérted már az öreg kort; Verd le bokáidról a port;

Készen vár már téged is a sír, … Tehát innen: aló, masir!

Máskor a kedvelt kapitánytól kérdi:

Mikor masirozunk, kapitány uram? „Holnap, holnap, holnapután,

Csütörtökön ebéd után, Kedves katonáim.”

A régi közkatonát pedig, ki Taliánországról sokat tudott mesélni, jól jellemzik az alábbi sorok:

Istenadta katonája, Ki ne hajolna hozzája!

Sem országa, sem hazája, Mégis piros az orczája.

Igen természetes, hogy a jó bor hazájában kitűnők a bordalok is. Az alábbi közlemény, melynek híven jellemző dallamát az illető a hangok legfelső regiójában szilajon kiáltja, sikerült képét adja egy népies orgiának:

Ha megfogom az ördögöt, Egy zacskóba zárom,

Minél jobban viczkándozik, Annál jobban rázom.

A gúnydalok telvék naiv pajkossággal és csípős humorral. Az alábbi négy sor egy helységről énekel páros és páratlan dallamokkal, melyek a hangulatnak leghűbb kifejezői:

Térdig ér a baksi kender; Mind bolond a baksi ember;

Feleségét más öleli, Maga az ablakon lesi. Igaz a! –

Nagy szerepet játszanak mindennemű népdalban a helynevek, hegyek, folyók, faluk, városok, virágok, gyümölcsök, szóval a népélet minden tartozékai; s még egy közös vonásuk van, a képes beszéd, melyben első pillantásra alig látunk egyebet, mint a rimelés oda nem tartozó eszközét. Példáúl az előbbi versben a baksi kender. De igazában van e laza részek közt mindig valami eszmei összefüggés, összetartozás; így az iménti példa azt akarja mondani, hogy a baksi ember csak olyan hitvány, mint a kendere. Ennél sokkal nehezebb megérteni az alábbi képeket:

Elment, elment a sóvári alma; Utána ment a borízű alma;

Kérdi tőle piros édes-alma: Hogy merre ment a sóvári alma?

E csípős gúnyvers folytatásából kiderűl, hogy a sóvári alma a hűtlen szerető; a borizű alma egy küldöncz, kit a piros édesalma, azaz a vén leány (a nép nyelvén: nagy leány) a hűtlen felkutatására indított.

Egyébiránt az alma, főleg a szerelmes dalokban, nem kis szerepet játszik. Ime egy rövid szóváltás, midőn a szemérmetes szemlesütő első szerelmét egy kis kaczérság váltja fel:

Eresz alatt fészkel a fecske: Mi van a kötődben menyecske?

Piczi piros alma, borízű: Kóstolja kend, jaj be jó ízű.

„Pici piros alma…” Roskovics Ignácztól

Általában a népdalok mindenike visszavihető valamely régi forrásra, honnan eredetét vette; s nem volna érdektelen a rokondallamok családfáját ekkép felállítni. Sok visszaélést fognánk találni a különféle tartalmú szövegeknek és idegen dallamoknak önkényes összepárosításánál, mely eljárás azonban már Dávid király óta a műköltőknél is szokássá vált, de ritkán üt ki szerencsésen; mert ha a szöveg hangulata megegyezik is a felvett idegen dallammal, de egészen ellenkezhetik a szavalattal.

Minden közkedveltségű melodia legalább is egy századig él, sőt a népies balladák vagy nemzeti nagy eseményekre vonatkozók folyton élnek s számtalan újabbaknak adnak életet. Csak egy pár példát hozok fel. „Jöszte velem, jöszte, vitéz, a csatára...” E régi dalt s nagy valószínűséggel dallamát is Gyöngyösi irta a XVII. században. A mult században némi dallami módosítással „Budát, ó Hunnia, a török elrontja” kezdetű históriás énekkel párosúlt, mely Buda vára jó és rossz napjait adván elő, a török végleges kiűzetésével végzi. E szöveg sem a néptől származik, de a nép között elterjedt volt, s töredékeit e sorok írója 1872-ben Mező-Kövesden a néptől még hallotta. A folyvást fejlő irodalom ez éneket Gyöngyösivel együtt leszorította ugyan a térről, de dallama a székelyek közt más szöveggel lépett újabb szövetségre s lett belőle egy házasúlandó töprengése, e kezdettel: „Meg es házasodnám, nem tudom, mit tegyek”. Végre lényegesebb dallami s rhythmusi módosúlással lett belőle „Kalapom szememre vágom”, mely minőségben Szigligeti „Szökött katoná”-jában szinpadra is kerűlt. Kádár István fenn említett históriás éneke hasonlóan a jelen század kezdetén még élt; de a hős halálát tárgyazó szöveg egészen más tartalmú verssel cseréltetett fel.

Ezek szerint az eredeti szöveg kiment forgalomból, csak a szerte barangoló országos koldúsok közt maradván meg, kik a harminczas évek folytán nagy vásárok alkalmával siralmasan ordítozták a pápolczi csata kezdetére vonatkozó eme sorokat:

Felemelé Kádár szemeit az égre, Mondván: Uram Jézus, jőjj el segítségre.

A székelyek, ha nem is általánosan, de némely helységben ma is énekelik ódon zamatú egyházi hangnemű balladáikat, melyek az előbbinél sokkal régibb időkből maradtak fenn. A hagyomány szerint II. Rákóczy Ferencz jegyesének Sáros-Patakra érkeztekor egy dal keletkezett, mely napjainkban is a legszebbek közé sorozható, s így hangzik:

Repűlj, fecském, ablakára, Kérjed, nyissa meg számodra; Mondd: ezüstös lapot veszek, Rá aranynyal írom neved.

Képed gyémánt-lapra festem, Rubintkő-ládába rejtem, S azon leszek, hogy nevednek Nagy ünnepet szenteljenek.

A Rákóczy-féle mozgalom leveretése után keletkeztek azok a búsongó nóták, melyek összegéből fejlődött századunk elején a Rákóczy nevétől elválhatatlan nemzeti induló, mely csakis a magyar névvel együtt fog örökre elhangzani. E bús nótáknak épen kihalóban van egy változata, mely, – mint román rokonságából is lehet igazolni, – Erdélyben keletkezett. Legutoljára a negyvenes évek folytán egy nagy műértő és pártoló főúr, Bethlen Ferencz gróf, szokta művészien fegyelmezett czigány zenekarával játszatni. Miután ez érdekes változatra ma már senki sem emlékszik, az alábbi mellékletben legalább a dallamát megóvjuk a végenyészettől.

Hogy a nép s a középosztályúak is kegyelettel ragaszkodnak régi dalaikhoz, sőt hogy e dallamok hallása az illetőket mindannyiszor föllelkesíti, e körűlmény ki nem kerűlhette a czigány primások figyelmét. Ezért a közérzűlet kizsákmányolására e század elején a poharuk mellett búsongó hazafiaknak nemcsak a fentebbieket, de még a vak Béla király nótáját is el tudták játszani. Azonban legyen elég ennyi a történelmi dalok szívós életéről.

A népdalköltőket két nagy csoportra oszthatjuk: egyik a köznemességé, másik a népé.

Magyarország poéta-ország levén, a középrendűek közt épen olyan sok a dallam-, mint a versköltő. A középrendek dalai részint szövegök tartalma, részint dallamaik hangterjedelme és csiszoltsága által különböznek a tisztán népiestől. S ez természetes következménye a magasabb társas körnek, szélesebb műveltségnek és zenei életnek. E csoportból emelkedett ki a negyvenes évek folytán Egressy Béni, a nagy drámai színésznek – Gábornak – méltó testvéröcscse. Egressy Béni született Sajó-Kazinczon (Borsodmegyében) 1813-ban. Iskoláit Miskolczon és Sáros-Patakon végezte. A nemzeti szinház tagja lett 1837-ben, meghalt, Budapesten 1851 július 19-én. Kitűnő költői tehetségével egyszersmind alapos zenei műveltség párosúlt. Mindjárt kezdetben a „Szózat”-ra szerzett pályanyertes nemzeti dala – ha egyebet nem ír is – biztosította jó emlékét, mely ma is meg-megújúl, minden nemzeti ünnep alkalmával. Egressy azonban sokat írt. Eredetiségökben zamatos szép dalai egymást érték, s több mint három évtizeden át voltak napirenden Budapest s a vidék hangversenytermeiben. Dalai szoros értelemben nem műdalok, hanem művészi népdalok s átmeneti korszakot képeznek a műköltészetre.

A nép divatos költői viszketegből soha sem vetemedik nótacsinálásra. A ki tehát ösztönszerűleg verset és nótát hevenyész, annak műhelyéből a természet legközvetetlenebb valódi költészete jő közforgalomba. Egy Arany, Petőfi maga szokta kisimítni eredeti fogalmazványait; a nép fia, ha irni tudna, sem irna fogalmazványt, hanem hevenyészete szájról szájra menvén, a közforgalomban addig javítódik, csiszolódik, míg végre eléri netovábbját.

Minden községnek megvannak a maga mesemondói, kik egyszersmind verselnek és dalolnak is. Fájdalom, mint a magasabb körökben, úgy a nép közt is ők a legszegényebbek, ha szabad úgy mondanom, az isteni adomány szegényei. A hetvenes évek elején e sorok írója két nyáron gyűjtött népdalokat Heves, Borsod, Zemplén, Gömör megyékben, meg a székelyek közt. Több helyen meglepte, hogy a nép egyszerű leányai egy albumfélébe összeirják a dalokat: másutt viszont, hogy ha valamely tolla alá mondandó vers nem jutott eszükbe, mást hevenyésztek.

A népdalok számát statisztikailag pontosan kimutatni nem lehet. E sorok írója fentebb említett gyűjtésének eredménye 800 olyan dallam volt, melyek sajtó útján még nem adattak ki. De egyszersmind csaknem ennyit hallott részint a már kiadottak, részint éretlenek közűl, melyek tudomásúl vételre nem voltak érdemesek. Miután azonban e gyűjtés csak a fent nevezett helyekre szorítkozik, föltehető, hogy ama szám egész Magyarországon, a régibb kiadványokkal együtt legalább hárommal sokszorozható.

Egressy Béni. Egykorú kép után rajzolta Vágó Pál. Eredetije az Országos Történeti Képcsarnokban.

Ez összegből napjainkig többféle kisebb, nagyobb gyüjtemény jelent meg énekszóra zongorakisérettel. Kezdeményezőnek e téren is a Kisfaludy-társaságot mondhatjuk. Ugyanis az Erdélyi gyűjteménye számára beküldött zenei anyag, illetőleg dallamok feldolgozásával Fogarasi Jánost, s a magyar zenészek részéről Travnyik Jánost bizta meg. A két megbizotton kivűl, mint kiadó, Erdélyi János is szerepel, de, fájdalom, a vállalat két füzet, azaz 12 dal kiadása után abban maradt. A Kisfaludy-társaság után, mint magán vállalkozó, Emich Gusztáv lépett föl, közrebocsátván egy terjedelmes, száz dalt tartalmazó kötetet, mely dalokat amaz idők kedvelt népénekese, Füredi, a szinpadon már meghonosított volt. Az ötvenes évek elején (1852) Mátray Gábor egyetemes népdal-gyűjteménye kezdett világot látni. Egyik fő czélja volt a dallamon s zongorakiséreten kivűl a versek német fordítása. E vállalat a harmadik füzettel (melyből a német fordítás már elmaradt) s összesen 93 dal közlése után megszűnt. Ezek után a hatvanas évek elején Bartalustól jelent meg a Rózsavölgyi czégnél 101 népdal egy kötetben. Tartalma részint újabb dalok, részint a Füredi-félék újabb feldolgozása. Megemlítendő Bognár Ignácz két füzete is 50–50 daltartalommal, melyek a Füredi-féle gyűjtemény folytatásai. A hetvenes és nyolczvanas évek folytán (1873–81) Bartalus a Kisfaludy-társaság megbízásából és segélyével három kötetet adott ki 300 dallammal, s az ezekre daloltatni szokott versek nagy számával. E gyűjtemény dallamai még addig nem voltak kiadva. Megemlítendők végűl a győri gyűjtemény kötetei, melyek napjainkban is folynak s számra nézve a fentebbieket már eddig is jóval meghaladják.

Föntebb már láttuk, hogy a népdalok mint táncz-zene, a negyvenes évek folytán meghonosúltak a palotákban is. A meghonosúlás föltétlen volt. A nép ugyanis a maga táncz-zenéjét a csárdáról, melynek agyag falai közt széles jókedvében mulatni szokott, csárdásnak nevezi, s ezt a tánczot zenéjével együtt magukévá fogadták a paloták lakói is.

Roskovics Ignácztól

A magyar népviselet. Baksay Sándortól

Vágó Páltól

Századokon keresztűl egyetlen út volt, melyen a magyar nép Nyugot-Európával érintkezett; de ez az út – a hadjáratok útja – nem volt alkalmas arra, hogy az európai ipar termékeit megismertesse vagy épen megszerettesse vele. Maga eszére, erejére, ízlésére levén utalva, öltözete legjellemzetesebb darabjainak anyagját házi ipar, asszonyainak rokkái és szövőszékei szolgáltatták; alakját, mely derékon alúli bő redőivel keleti hagyományokra vall, az asszonyok művészete egyéni izlés vagy helyi szokás szerint szabta meg. A vászonból kitellett majdnem minden. De bőven kellett telnie. Éghajlatunk szélsőségei ismeretesek. A forró nyár s ezzel együtt népünk fő foglalkozása, a földmívelés, sőt, kivált régebben, a pásztorélet és e két életmóddal együtt járó lovaglás hűvös, szellős, fehér, bőredőzetű, könnyű ruhát követelt. Ezt is kiadta a vászon bőven.

Foglalkozásának színhelyei: az erdők, mezők, folyók viszont azt követelték, hogy a ruhanemű a lábak szabad mozgását ne akadályozza; ezért a ruha alsó része lehetőleg rövid legyen. De e „rövidnek” más jelentősége is van. A láb az egész testnek mutató vége; ép lábak ép testre vallanak; azért nem tartják szükségesnek takargatni.

Ez magyarázza meg, hogy a magyar népviselet színben fehérre hajlik; szabásban a bő-redőzést kedveli, mely az alakot rejti is, emeli is; díszítésben a házi ipar művészetének ád elsőséget (hímzés, tűzés, szávonya [szálvonás], suprikálás, csipkézés, nyomott és gömbölyű hajtások, redőzés, rojtozás, bodorka, buja-vászon).

Fehér, bő-redőjű, rövid: e három szóban foglalható össze a magyar népi vagy paraszt- viselet. Ez utóbbi szóban semmi kisebbítést nem lát a magyar ember, mikor maga alkalmazza magára, sőt némi önérzettel nevezi magát s viseletét parasztnak. Ez a szó csak erkölcsre vonatkoztatva jelent durvaságot, míg öltözködésben azonos az egyszerű cziczomátlansággal. Így alkalmazza e szót Arany is Toldi fegyverzetének leirásánál:

Dolmányán a szabó „parasztot” nem hagyott.

Az eddig mondottak a legáltalánosabban viselt ruha-darabokra vonatkoznak. A különösebbekkel, – téli és felső ruhák, – önként érthetőleg sem a házi ipar nem bírt, sem a fentebb elszámlált tulajdonságokat nem lehetne összeegyeztetni. De ezek is oly anyagokból kerűltek, melyeknek kikészítése, ha nem is háznál, de mintegy szemünk előtt megy véghez, s az ezeket készítő mesteremberek a magyar lakta vidékeken mind magyarok (csizmadia, csapó, szűrszabó), sőt mesterségük előnevéűl használják is a megkülönböztető „magyar” nevet. (Magyar szabó, magyar varga, magyar szűcs.)

De az a fentebb meghatározott három jellemző tulajdonság hol található már ma együtt? Sehol; legfölebb egy-két félreeső zugában a magyarságnak. Épen a magyarság magva, a nagy alföldi városok magyarsága változott meg s alakította át viseletét színeiben és anyagjában a nyugoti minták után, a sötétet a világosnak, a posztót, selymet a szűcs-árúnak és vászonnak, a testhez állót a bőnek, a derekas ruhát az ingvállnak elébe helyezvén. De széjjelszórva kisebb-nagyobb vidékeken még mindig megvan a ruhának rövid és eredetisége; a fehér egész tisztaságában csak egy helyen uralkodván, egyebütt csak az ingvállban nyer kifejezést. A hol azonban ezt sem viselik, ott lehet még szó magyaros szabásról, de nem magyar népviseletről.

A magyar népviselet jellemzőbb fő darabjai:

I. Nőknél: Ingváll; fehér gyolcs vagy patyolat, néhol halványsárgára is mártva, vagy gyengén kikékítve; néhol, mint Körmend felé, karmazsin piros vagy világos kék. A nyaknál sűrű egyenletes redőkbe szalag közé szegve, mely redők mellen és derékon arányosan tágúlva folynak alá; csipke gallérral vagy a nélkűl, a nyakon 10–12 sor kaláris, aczél gyöngy vagy ezüst lánczocska a fiatalnál. Az ingújj bő, néhol egy csík hímzéssel, rendesen csipkével végződik, melyet könyökön felűl vagy csuklónál szalaggal bokorkötésre kötnek meg.

Az ingvállra szalagokkal kivarrt, néha gyöngyökkel, vagy arany-ezüst csipkével borított, vagy ugyanilyen fonállal kihímzett, ezüst csatokkal kapcsolt, mélyen kivágott, testhez álló mellényke (pruszlik, pruszka) jön; a nyakra kis könnyű selyem kendő, melyet a mellen átvéve, bokros kötéssel erősítenek a mellényhez. Néhol azonban kendőre kendő borúl hármasával, négyesével is.

Az ingvállat szoknya-öv szorítja derékhoz a csípő fölött, honnét bő redőkben foly le a rövidke szoknya (viganó, rokolya), melynek anyaga a vidékek ízlése s vagyonossága szerint egyszínű meggy-, égszín, tengerzöld selyem, atlasz, bársony, mint a Jászságban, vagy élénk virágú karton és szőrkelmék, mint Mátyus földén. A ránczok mesteri kézzel vannak összerakva, hogy a virágok egymásra essenek. Az ünnepi öltözet a hétköznapitól színben és szabásban mindenütt különbözik. Vasmegyében ünnepen fehér, egyébkor nagyvirágú tarka kelmék, Mátyus földén ünnepen színes selyem, hétköznapon saját szövésű vászonneműek járják.

A kőtény elmaradhatatlan kiegészítő része a női viseletnek. Színe ízléssel választva a szoknya színéhez; a Hajdúságban „ezer-ránczos”; Makó vidékén bő redős, fekete; különböző színű vagy virágos ritkaság; a fehér tisztességtelen; ellenben Mátyus-földén a viselő tisztához elengedhetetlen a csipkés szegélyű bő fehér kötő. Vasban, Baranyában a fehér viganóhoz színes egyszínű, tarkához fekete és kék selyem járúl.

Lábbeli. Semmi esetre sem a kényszerűség, inkább egy kis hiúság, vagy valami ősi hagyomány hozza azt magával, hogy a fiatal nő, mikor láttatni akar, mezitláb járjon, s házias öltözködésének – hogy úgy mondjuk – nemleges kiegészítő része legyen a tisztán tartott épalkotású láb. Bizonyos, hogy nagy vidékek női fiatalsága még maig is tetszik magának ekként, s az a szokása, mely állítólag valamikor divatozott, mely szerint a piros csizmát a templom küszöbén bemenetkor felhúzta, kijövetkor ismét levetette, nem szegénységre vagy fösvénységre, hanem arra mutat, hogy a fedetlen lábakat nemcsak tisztességtelennek nem, de magára nézve tetszősnek, sőt társadalmi kötelezettségnek tartotta. Erre mutat az is, hogy – kivált a leányfélét – csikorgó hidegben épen úgy láthatni mezitláb, mint a májusi pázsiton. Úgy szép a lyány, ha „firiss”. Ma már lassanként kihal a piros csizma, s helyét drága bőr-, atlasz- és bársony-fűzős, húzós, czifrán kivarrógépezett topánkák, Esztergom táján piros-, vagy aranynyal-ezüsttel hímzett papucsok és harisnyák foglalják el.

A kéz és alsó kar munkában s általában hétköznap mindig fedetlen, de annál gondosabban fedett ünnepen és templomban. Városokon általános a keztyű a hosszú derekú újjas ruhához. Falukon a keztyűt a karra gonddal és tisztesen borított színes vagy fehér kendő pótolja, mely alatt a keresztbe tett két kar mozdúlatlan nyugszik az övön. Nagyobb városokban a vagyonosabb osztály idősbjeinél általános a karkeztyű (muff); de hogy a Mátyus-földi nők népviseletének hogyan lett ez téli-nyári elmaradhatatlan kiegészítőjévé, azt nehéz volna kimagyarázni.

A haj leányoknál középen két felé választva, hátúl tövön csomóba kötve, s egy vagy két ágban bokrára kötött széles szalaggal ékítve foly le a derékra; városi és nagyobb helyeken két ágba fonják, sőt a főváros környékén kontyba is tűzik. Egy nagy vidéken gyöngygyel hímzett párta övezi a homlokot, s a pártáról színes szalagok árnyékolják a halántékot és homlokot is. Függőt a magyar nép leánya ritka helyt visel. Gyűrűvel a városi nők újja rakva; falukon is szabad azt viselni, de nem aranyból; az ezüst épen megvetés tárgya: cselédlánynak való.

A nők fejkötője a különböző vidékek szerint sokféle. Tornyos csipke fejkötő, régi magyar bodros; aranycsipkés konty; féltenyérnyi szalagcsokor csekély gyöngy-díszítéssel; kúp-alakú fekete konty; recze-, fátyol-, szőlőlevél-konty; czipó-konty; dióhéj-konty; perecz-konty, mely a széleibe fűzött szalag segélyével a hátúl csomóba tekert hajat összetartja. Nagy-Sarló környékén vörös szövettel, arany csipkékkel bevont magas süveg-szerű fejdísz, mi az asszonyoknak harczias tekintetet ád; a Jászságban a pánt; arany-ezüst csipke, melyet a fiatal nő csak első gyermeke születéséig visel, azontúl ifjabb lánytestvére vagy nő-rokona használatára teszik el, s helyette a nő drága mívű imádságos könyvet kap.

Hátha nincs lánytestvér, sem nőrokon; csak maga van az egyetlen lány, az aranyos meny, a drága kincs, a két öreg pár és a fiatal férj szemefénye, kiről azt szokás mondani: „Istennek, embernek egyaránt kellendő!” Az öregek, a meddig látják, kisérik szemükkel, mikor a szentegyházba indúl. Az ilyenen esik meg, hogy az arany csipke továbbra is ott felejtkezik a fekete hajon, holott az imádságos könyv, s még inkább a távolba elsugárzó szemek váltig hirdetik, hogy van már kiért napjában kétszer imádkozni, hogy ölben kell már az arany csipkét hordani, nem a fejen. Félvállra vetett mentéje, mint egy csapkodásra kész galamb-szárny, feleselni látszik a világgal. Ne csudálják őtet, mert ő már csak magának szép, meg azoknak, a kiknek karjáról az ő kis rózsája mosolyog felé.

Menyasszonyi láda. Vágó Páltól

A fej-ékekre fehér, átlátszó, aranynyal áttört fátyol (födél, bú-födél), az idősebbeknél patyolat vagy színes kendő borúl. A fátyol, melynek ritka szövetén átragyog az ékítés, két oldalt lefolyik a derékon, melyhez színes öv szorítja gyengén; két vége az övön alúl arany-rojtban vagy csipkében végződik, melynek neve a Mátyus-földön fidél. Az idősebbek nagy barna kendővel borítják le fejöket, (hűsses, hátravető, árnyéktartó).

De egy egész széles, mély, kékre festett menyasszonyi láda minden titkait kellene annak ismernie, a ki a mi szép fehér-népünk minden ékességét el akarná sorolni. Egy egész tulipántos ládáét, a mely, hogy mekkora lehet, abból is gondolható, hogy az az eladónak egész örökségét magában foglalja, mert az ő öröksége az ő kelengyéje. Százszor sorba nézegeti, százszor fel is próbálja titokban valamennyit, a czipellőtől az ingvállig, csak egy van, a mihez nem mer nyúlni, a mi elveszi a szeme világát: a főkötő. Hogy merné ezt föltenni, míg a „hitet” el nem mondta! Örűl is neki, de fázik is tőle, mikor az öregek incselkedve eléje tartják. „Ne mutogassák kigyelmetek; úgyis tudom, hogy rám szakad a ház, ha én azt felteszem holnap éjfélkor.” „Rád hát!” bíztatja az öreg, „anyádra is rászakadt, annyit járta a menyasszony-tánczot.” Bizony nagy kő nehezűl arra a kis szívre, mikor ezt feltűzik. De bezzeg kényes ám harmadnapra, mikor már főkötősen megy fel az Isten házába.

A téli felső-ruhákban nagy a változatosság. A nagy alföldi városokban prémes felöltőkké változott a régi vidra-, róka-, nyusztprémes palást. Tiszán túl sötétbarna kis kerek bunda, a felső Tiszánál fehér guba járja. Másutt ismét nagy nehéz beszövött, vagy selyem- és kázsmér-kendőket öltenek elől keresztbe véve, s hátúl derékon megkötve. A piros szattyán-virágokkal díszített báránybőr ködmen, mely hajdan általános volt, ma már egyes vidékekre, s maholnap egyes falvakra és takarékosabb családokra szorúl. Helylyel-közzel testhez álló, katonás szabású aczélgombos kék posztó dolmányka dívik szép egyszerűségben, míg a Jászságban sokat érő prémezett kék mente borúl a kerek vállakra, aczél vagy ezüst csiga-gombokkal, arany-ezüst sujtással és mentekötővel; egészen hasonló ahhoz, a milyet a nádor-huszárok (jász-kún fiúk) viseltek. De még a legdélczegebb huszár mente-vetése is micsoda ahhoz képest, a mint azt a jászladányi menyecske hordja!

II. Férfi-viselet. Ez szintén fehér, bő-redős, rövid.

Ennek is egyik legjellemzőbb darabja az ing. Díszítésében, redőiben azonos a női ingvállal; rendszerint fehér gyolcs vagy patyolat, néha gyengén kékítve; galléron, mellen, kézelőn fehér, néha színes hímzéssel; paraszton hagyva ritkán. Újja vagy kézelős, vagy lobogós. A kézelőst acsuklónál gombbal vagy szalaggal foglalják össze, s ennek változatai nem igen vannak; legfölebb, hogy a kézelőre fodrozott csipkét vagy különféle hímzéseket varrnak. Ez utóbbiak között érdekes a palóczok családi himzése, az úgy nevezett kigyó, melyet a kézelőre szoktak hímezni. Minden egyes családnak megvan a maga mintája, melyet nem változtat soha, melylyel a magáét az összetévesztés ellen óvja, s melyet egymás között épen úgy ismernek, mint a nagy családok egymás czímereit. Büszkék is rá, s nem egyszer hallani ilyen csipős észrevételt a kérkedőre: „Beszél ám a kék koczka-kigyó”. A lobogós újj, mely tűre-szedett apró sűrű ránczczal van a vállon jóval alúl érő vállfolthoz varrva, háromféle: az egyszerű bornyúszájas, mely közép bőségű, végén egyszerűen beszegve, csuklóig ér, s éltesebbek és tisztesebbek is viselik; – a rövid újjú, mely teljes bőségű és egész kerek, azaz asztalra leterítve, kört képez s még akkor sem simán fekszi meg az asztalt; pásztorok viselik, s leeresztett karjuk az ingújj-pártával olyan, mint egy fuchsia-virág; – végre a hosszú újjú, melynek újjai az elébbihez hasonló bőségben, de térdig, s térden alúl érő hosszúságban nyúlnak le. Bő redői között néha kényelmesen rejtődzik a minden eshetőségekre készen tartott fütykös vagy kurta csákány, mely csak akkor villan ki, midőn a lobogós ingújj egy kéz emelintésre a vállig szalad föl. Sokszor ezzel a legény nem is a csákányát akarja mutatni, hanem az ingújj bőségét, melynek míg felső széle a vállon gyüremlik meg, alsó széle tovább is a térdet veri. Ezek a dísz-ingek. Munkában mértékletesebb a magyar. Fent Hevesben, s lent Somogyban lehetett látni ingeket gallér nélkűl s majdnem derék nélkűl; az egész ingnek jóformán csak a két rövid újja és vállfoltja volt, és a fűző, a mivel a nyakon összekötötték, hogy az egész törzset rézbőrűvé sütötte a nap.

Az ingre testhez álló rövid újjatlan mellény („derékra való” „kis mándli”) borúl, melynek szabása biztosan mutatja azt is, melyik faluból való a viselője, a szerint, a mint elől egy, két vagy négy sor apró érczgombokkal, vagy olykor a nyaka körűl is gombsorral van díszítve; ennek értéke és szépsége fokozatosan emelkedik, ha elején keskeny csipkézett vörös posztó szegély és kacskaringós zsinórzat díszeleg, vagy ha hátán részint a tulajdonos nevének belehímzésével, részint a közép- vagy az oldalvarrásokra alkalmazott tulipános virágokkal van ékítve.

A mellényt panyókán vetett prémes zsinóros dolmány födi, rendesen fekete vagy sötétkék posztóból, s a hány zseb a dolmányon és mellényen, annyi színes, vagy szépen kivarrt fehér kendő kihagyott sarkai; könnyű martalék vagy édes ajándék mindkét esetben diadalmi jel kedves kezekből.

A kihajtott inggallért könnyű fátyol- vagy selyemkendő tartja össze. Viselnek s kivált régebben viseltek itt-ott 8–10 rőf hosszú nyakravalókat is, melyek használat folytán fekete köteleknek látszottak. Valamint hogy volt egészen nyakravalótlan férfiviselet is, főként a jászoknál, melyet a kun példabeszéd meg is örökített. (Ezt tegye meg a jász ember – nyakravaló nélkűl!)

Az ing alsó részét körűl ránczos (ezer ránczos) gyolcs-gatya övedzi derékhoz, onnét bő redőkben aláfolyva térdig, vagy kevéssel térden alúl, s csipkében, rojtokban vagy egyszerű szegélyben végződve. E ruhadarab olykor minden mértéket felűlmúl szoknyabőségű száraival, s az albánokéra emlékeztető redőivel. A fiatal legény, ha lovon ül, bő gatyája mintegy kerek köpönyeg két szárnya borítja be lovát, s a szélben versenyt lebeg az ingújjal. A derékon néha keskeny fényes bőr, vagy színes selyem kendő, vagy karikás ostor tekerődzik öv gyanánt. Ezen övbe vagy az ezer-ránczú korczba van tűzve a selyemvirágokkal kivarrt nagy kerek-tányérú dohányzsacskó, melynek számos sallangjain az aczél, a kovát-taplót rejtő szenes (erszény), a rézlapátocska, a parázsfogó, és egyéb népies joujou-k és bijou-k csilingelnek, a mint ezt az alföldi csikóst feltűntető képünk mutatja.

Mennyire nemzeti jellegű ruhadarab ez, tanusága az 1861-ki divat, mikor az úri fiatalság is kezdette viselni, de csakhamar letett róla, s visszaadta a népnek a hosszú vékony furkósbottal együtt; mint átengedte néhány évi erős és tüntető használat után a kigyós zsinórzattal gazdagon kihányt, derékhoz szíjjal övedzett, csizmaszárba húzott, kuruczos, szűk magyarnadrágot is, melynek mind anyaga, mind színe azonos a dolmányéval. Ez a felsőbb osztályoktól öröklött darab a legnagyobb elterjedésben kiegészítőjévé lett a városias magyar dísz-öltözetnek, melyet a magyarországi s kivált a főváros-környéki németség is annyira megszeretett, hogy annak viselésében versenyez a magyarsággal.

Hogy a női viseletnél felvett sorrendet megtartsuk, meg kell említenünk a férfi népviselet darabjai között a kötényt is. No, nem díszelegni vele, hanem ruhakímélőnek munka közben nagy darab földeken elmaradhatatlan a fehér, s néhol a kék kötő.

A lábbeli. Nagy munka közben nyáron s kivált mezőn lehet látni a magyar embert mezitláb is, de nyilvános helyen ez ritkaság, s miként vélekedik népünk e tekintetben a tisztességről, érdekesen megvilágosítja egy kis adoma. Bemegy a paphoz az egyházfi pőrén és mezitláb, a hogy a szérüről jött s ott két vidéki előljárót talál. „Hát keetek!” – támad rá a vidéki, – „mezitláb szoktak megjelenni ilyen szent helyen?” „Nem tudja keed”, – vágott vissza a mezitlábos, – „hogy Mózesnek is úgy parancsolta az úr: Old le a te saruidat és úgy jőjj ide, mert szent a hely, a holott állasz?” De azért a mezítlábaskodás mindenütt kivétel. Népünk ízlése – ellenkezőleg, mint a nőnél – megköveteli, hogy a férfi eltakarja lábait. Régebben e czélra a csizmával vegyest szolgált a bocskor, a mi lábszárra ügyesen tekert szíjjaival nem is volt visszatetsző, ha megszokta a szem. A bocskort kiszorította a kordován csizma, melynek díszét a hegyes orr, a csikorgósság, és a patkó emelte. Ez utóbbira különösen kényes volt a legény, s panaszkodott is a dalban, hogy csizmájára nem talál rózsás patkót. A patkolást

Kilencz kovács nem birta elvállalni, Mert nem tudott rózsás patkót csinálni.

Most már a rózsás patkónak is vége, s helyette ránczos torkú, magas sarkú, sarkantyús, zergebőr „rámás” csizmák csikorgóznak. A szárnak szívalakúlag metszett karimáján behajtott vékony bőrszegély, vagy nyalkábbaknál fekete zsinór fut körűl, ennek elől összeérő végeit pedig a szegélylyel egy anyagú rózsa rejti el. E rózsa helyén olykor selyemmel kivarrva a magyar czímer, vagy valami virág, vagy a tulajdonos monogrammja látható.

A főt általában kerek nemez vagy posztó kalap fedi ma már, darutollal, strucztollal, vagy virágbokrétával. A kopácsi széles karimájú, valamint a somogyi „sajttetejű” „vargánya” kalapok saját hazájokban is kimentek a divatból, ellenben a „túri süveg” tartja magát. Télen fekete bárány és asztrakán kucsma járja. Sokfelé sokfélét felpróbáltak már, de van egy, a mi soha sem megy a magyar ember fejébe: az ernyős sipka. Talán a czilinderrel is hamarább meg tudna barátkozni, mint ezzel. Virágot, árvalányhajat sűrűn visel kalapján a fiatalság, de csak nyáron. Télen a vőfélyek kiváltsága, hogy a vőlegénynyel együtt „bóti virág”-ot viseljenek, de csak az első hirdetéstől kezdve a lakodalom végeig. Nyári vasárnapon csak annak nincs a kalapja mellett bokréta, a kinek még vagy már nincs szeretője.

A hajviselet időről időre változáson megy át. A harminczas években sok helyen még középen kétfelé választott s a halántéknál hátra fésült hosszú hajat eresztettek, s a halántékra folyó fürtöket csimbókba fonták; néhol félre simítva hordták, elől hosszabbra hagyva, mint hátúl; másutt lesimúlt a haj egész a szemöldökig; a negyvenes, ötvenes években a körhaj lett majdnem általánossá. A varkocs sem volt ismeretlen; katonaviselt öreg embereken ma is láthatni. Csak egyetlen egy alak volt, a mivel a magyar megbarátkozni sohasem tudott: az elől katonásan rövidre nyírt hajviselettel. Egy ekként nyírekező parasztlegény azonos a szökött katonával, a mi ismét egy jelentőségű a „szegény legénynyel”. „Az erdőben nyírettek bújkálnak”, szokta mondani titokzatosan a magyar ember, a ki a rosszat nem szereti nevén nevezni, tisztességből. A fiatalság általában nagy gonddal ápolja haját, míg az örege tűntetőleg hanyagolja.

Jász menyecske. Roskovics Ignácztól

Alföldi csikós. Roskovics Ignácztól

De minek rajzolni tovább azt, a mit Arany János így ir le:

Tarkóig ér le síma körhajok. – Bársony szegélyű kupeczes kalap Szorítja össze a bársony hajat, Míg termetökre kissé nőtető Az a magasdad gömbölyű tető. Fekete mellény, min bolyongva vékony Zsinór szaladgál, duzzad a derékon; A nyakra hímzett inggallér hajol, Hó patyolatja illik oda jól; Térdnél alább ér a bő ingnek újja, Bősége puffad a szélben, ha fújja; Vállránczait fínomra tűzdelék, S nem meztelen, mint egykor, a derék, Honnan redőit művészileg ontja Le szárközépig a lábravaló, Melyet redőzni lyány-testvéri gondja, S fiatal ángyé, fél hétre való.

Most szálljunk magasabbra, s közeledjünk, de egész tisztelettel, a magyar demokráczia czímeréhez.

A suba a magyar szűcsmesterség remeke. Hat–tizenkét darab magyar (hosszú fürtű) juh- vagy báránybőrből alkotott öltözet-darab. Míg egyéb öltözet-darabok színe, hosszúsága, bősége a viselő korához képest változik: addig a suba ebben is, mint minden egyéb tekintetben, az állandóság kifejezője, mert legényen úgy, mint öreg emberen egyformán hosszúnak, bőnek s fehérnek kell lennie, ha szép akar lenni. Csak úgy szép a suba, ha bokáig ér; ha kerek, azaz földre terítve kevés híjján egész kört képez (a népdal is azt mondja: kerek az én subám alja, de drága), és ha fehér kivűl is, belűl is. Kivűl fehér; csak válla, dereka, eleje van selyemvirágokkal kivarrva és színes bőr ábrázolatokkal (irhás suba) ékítve; motivumok, minőkkel Arany az Etele sátrát díszíti fel:

Vérpiros a zöldje, arany a virága, Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága, Zöld madarak közte hallgatva megűlnek.

Ujja nincs. Gallérja egyenesen álló tenyérnyi fekete prém, valamint vállgallérja is, – a mit külön néven subagallérnak neveznek, s a melyre egy egész báránybőr farkastúl és körmöstűl minden szabdalás nélkűl felmegy, – tartozik fekete lenni. De ez is aztán az összes engedmény, a mit a suba a fekete színnek tesz, mert egyébütt meg nem tűri magában. Sok helyen még cselédnek sem fogadják meg az olyan embert, a kinek a subájában macska (fekete fürtök) van, mert az ilyen embernek sok tarka macskája van, azaz hamis, furfangos, nem megbizható.

Egy szép suba nagyon munkás darab; ára 25–40 forint; sőt vannak 100–150 frtos subák is; egy egész kis vagyon; de az ilyenen két-három hónapig dolgozik a szűcs. Tetszetős redőkben folyik le a vállról, s viselve vagy épen kiterítve a hermelin palástokra emlékeztet, melyeket fejedelmi czímerekben látni.

Állandó hű társa a magyar embernek, s rangban, becsületben mindjárt a háza után következik. Télen meleget tart, nyáron (kifordítva) hűvöset; melege mérsékelhető, mint egy jó kályháé. Hétköznap viselő, vasárnap ünneplő; öregnek tisztesség, legénynek kényesség; úton ülés, otthon ágy; éjjel párna és paplan, nappal kanapé; a mezőn még asztal is, mikor a juhász kiterített subájáról falatozza a hideg pörkült-húst, és szélhárító, mikor főzés közben botra támasztva felfogja a szelet. Nem, mint a többi ruhadarabok, csak a test egyes részeit, hanem a fő kivételével az egész testet fedi; még a paripának is jut belőle bőven, mikor lovaglás közben az állat egész hátulsó részét betakarja. Mikor nyakába veszi az ember, mintha azt mondaná: az én subám az én váram. Igen; vára, mely békét jelent, ha nyitva az eleje. Jó kedvet, barátságot, szeretkezést, nagylelkűséget, feláldozást, készséget egész az inge odaadásáig, mindent jelent egy nyitott elejű suba. De, mikor össze van fogva erősen, vásári alkuban, városi tanácsban, képviselőválasztáskor: ez azt jelenti: dejszen engem ki nem forgatsz a – subámból. Mert az összefogott suba annyi, mint meggyőződés. Az ő subája a vár, melynek zárt kapuja meg nem nyilik sem szép szóra, sem ostromra.

Minden változhatik a világon és Magyarországon, de a suba nem. A legjellemzetesebb öltözetdarabokat átalakíthatja az ipar, számkivetheti az ízlés, széttépheti a szegénység, lehúzhatja az ellenség: a subán egyiknek sincs semmi hatalma. A suba megmarad, míg magyar ember lesz.

A subának, mint minden egyébnek is, a mi a maga nemében elérte a tökéletesség netovábbját, válfajai nincsenek, legfeljebb a kihalni készülő csöves bunda a Hajdúságban; továbbá a juhász suba, melyet a juhász tört bőrből házilag készít, s kifordítva, vagy kímélésből alját felaggatva hord.

Utolsó változata, mikor vénségére elveszti „suba” dísznevét s gúnya számban kezd járni, míg végre ebből is kikopván, vaczok lesz belőle.

Még annyit enged meg a suba, hogy néhol a tiszai megyékben, és a Dunántúl bundának nevezzék, mely utóbbi vidéken úgy a férfi bundák, mint általában országszerte a rövidecske asszony-subák, kivűl a sötét-sárga színt és kerek fekete gallért, s a fekete prém belsőt nemcsak eltűrik, de meg is követelik.

Az elsőség az elnevezésnél mindenesetre a subát illeti nemcsak általános elterjedéseért, hanem azért is, mert míg a bundákról alig egy-két példabeszéd emlékezik meg: addig a suba a dalok szárnyain járja be az országot, s még Petőfi gyönyörű románczaiban is.

„Legény a lyányt subájába takarja”.

A legszebb subákat Kecskeméten és Félegyházán készítik, s ugyancsak e két város nagy vidékén viselik oly nagy fényüzéssel, hogy majd minden háznál van belőle két-három darab. A sárga-bundák és asszony-subák főhelye ellenben Jászberény, hol feketével gyönyörűen selymezik.

Kérdésbe szokták tenni: hogyan melegebb a suba: kifordítva vagy befordítva? Felelet: „Kifordítva, mert a birge is úgy hordja”.

Az idegen sem hagyja szó nélkűl a subát, természetesen mint szokatlanságot. Nem rég egy tudós francziát igen meglepett, midőn a debreczeni nagy-templomban a Goudimel dallamait hallotta zengeni egypár száz öreg ember ajakáról, kik állatbőrökbe valának öltözködve.

Lehet, hogy ez az állatbőr nem is a suba volt, hanem a felső tiszai guba. Ez a raczka-gyapjúból szőtt, néhol fehér vagy szürke, de legszokottabb színében fekete kaczagány, vérpiros posztó díszítésével inkább emlékeztet a hunokra, midőn ördögi „huj-huj” kiáltással ütközetbe rohantak, mint a Goudimel dallamaira.

Általánosan viselt felső ruhája még népünknek a szűr, mely azonban a többi hazai népfajokkal is közös. Anyagja durva juhgyapjuból szőtt ú. n. szűrposztó. Fajtái: a derékig érő szűrdolmány minden díszítés nélkűl; gyermekeken s esős időben asszonyokon is látható a déli megyékben; csuklyás szűr; szűrgallér; szűrköpönyeg; kanász-szűr. Az öreg szűr térden alúl érő, zsákszabással, semmi díszítéssel, éltesebb embereknek; – zekeszűr alig térdig érő, s a mennyire a kelme engedi, derékhez hajló szabással; ezt javabeli férfiak panyókán hordva dísz-felsőnek is használják oly helyeken is, a hol a suba is dívik. Ennek magyarázatát a viselők tisztességtudásában kell keresnünk. A suba a nyugalom és ünnepély köntöse; ebben el lehet menni templomba, násznagyságba, leánykérőbe, tanácsba stb., de feljebbvalója elé nem megy az ember subában, mert azt úri szobába bevinni nem illik. Ingben, mellényben pedig szintén nem mehet; még rabnak gondolnák, vagy cselédnek. Ezért a szűr az ő dísz-zekéje. És a Duna-sárközségi ember szálas egyenes alakja, midőn a kordován csizmába húzott fekete nadrághoz, aczélgombos fekete mellényhez, panyókán veti a tiszta hófehér szűrt, s fejébe teszi kis kerek kalapját, nem is utolsó jelenség.

Még egy része az általános népviseletnek a – borotválkozás. „Bajusz kell a magyarnak”, mondja a népvers; de, a ki ezt idézi, erősen megnyomja az első szót, mintha azt akarná utána tenni: „nem is ám szakál”. Valóban az egész-szakál a magyar embernél urazás, vagy cinismus, vagy demagogia, – s néha épen vagyoni, vagy belső megrendűltség jele. A barkótól azonban nem idegenkedik; a körszakált pedig, mely az arcz tisztességét emeli, s melyet Kossuth-szakálnak nevez, épen szereti is.

Az itt leirt viseletet vagy elsorolt öltözékdarabokat változatlan alakban s együttesen csak ritka helyen lehet együtt s teljes harmoniában látni. A feldunai megyékben, a főváros körűl, meg a nagy alföldi városokban egész a keleti határokig a népviselet ú. n. városi, félúri viseletté változott. A subával erősen küzd a sötét vagy szürke kerek köpönyeg; a szűrrel abunda, bekecs és kék dolmány; a bő lobogós lábravalóval a kordován csizmába húzott szűk magyar nadrág úgy, hogy csak szabásuk s viselési módjuk mutatja bennük a magyart. A kis kerek posztó kalap érintetlenűl maradt, valamint a mellény is, melynél sűrű czin vagy ezüst gombjain áldomásiváskor szépen csendül végig a kiürített pohár.

A női viselet még nagyobb változásokon ment keresztűl az említett helyeken. A termet épségét, a derék karcsuságát, a vállak teljességét és a mozgás könnyedségét kiemelő ingvállat kontár-kezekkel tákolt derekas ruhák fedik el.

Ne feledjük még ki az esernyőt sem, némely vidékeken elmaradhatatlan utitársát férfinak és nőnek, főként ha városba megy, de a melyet csak eső ellen használ; „árnyéktartónak” soha. Mindig középen fogva hordozza, vagy azért, hogy urazni ne láttassék, vagy azért, hogy erősebb dolgokhoz szokott kezei a vékony fogantyút nem bírják jól megmarkolni.

Csak a pásztoremberekben van állandóság; a gulyás és csikós öreg szűrében, karikás ostorával, szőrén járt lovával ma is az, a ki volt. A juhász is kerek csúcsos kalapjával, kifordított vagy felaggatott subájával, fehér komondoraival s köztük az ügyes pulival, hosszú vaskampós botjával, tilinkójával, gúnyás szamarával, vándor cserényével és utólérhetetlen furfangjaival ma is a régi még. És a kanász az ő veszprémi szűrével, fényes baltájával, vargánya-kalapjával, daczos, vad, kemény tekintetével, ez is mind ugyanaz, a ki hajdan volt.

Csakhogy egy kis különböztetést illő tenni. E két utóbbi pásztorfajt a Duna vize minden tekintetben kicseréli. Dunáninnen, az alföldön a juhász a legnyalkább, legnegédesebb, kihívóbb, furfangosabb, élelmesebb, szívósabb; a kanász a leggyarlóbb, együgyűbb, ártatlanabb, alázatosabb. Dunántúl ez megfordítva van.

A magyar népviseletnek van néhány olyan változata, mely eredetiségét tisztán megőrizte, s megérdemli a külön ismertetést; ilyenek a székelységi, a kalotaszegi, borsodi-, hevesi-palócz, jász, váczvidéki, mátyus-földi, vas-zalai, ormánsági, Duna-sárközségi stb. viseletek. Mindegyikről lesz szó a maga helyén; ezúttal csak a két utóbbit mutatjuk be. Egyik fehér, másik tarka, s noha ellentéteseknek látszanak, sok jel mutatja, hogy a két faj, mint nyelvben, alakban, hajlamban, kedvtelésben, úgy viseletben is rokon.

A Dráva mentén Csurgótól és Berzenczétől le majdnem Eszékig, onnét a Duna jobb, s egy ponton a balpartján is, fel Szegszárdig, mintegy kétszáz faluban lakik a magyar népnek az a külön faja, melyet főként a nők jellemzetes ingválláról fehér magyarságnak mondhatnánk, s melynek legeredetibb kifejezését az ormánsági népviseletben szemlélhetni. Hozzájok számítandó Szlavoniának négy ősmagyar községe is. Az ormánsági népviselet – a nőit értve, – sokban hasonlít a kalotaszegihez, de annál egyszerűbb.

A kétszáz falunak mindenik házában ott a szövőszék. Minden gazdaságban az asszony rendelkezése alatt 1/4–2/4 hold kenderföld. Ennek termése bodzahajtásra megfonva (virágzik a bodza, nyikorog a rokka), Szent-György napra megszőve. Szent-Györgykor kiteszik a szövőszéket, s a mely háznál még ezután is csattog a vetélő, az a szomszédság nyelvére jut. (De már tavasz lesz, mert Sári ángyiéknál megszólaltak a békák; t. i. még most is jár a vetélő.) Az asszony, mikor leszáll végre a szövőszékről, el van csigázva. A lyányféle csak tanúlni ül néha rá. Ez a nép rendkivűl kiméli a fiatalságot és semmi olyan munkát nem enged meg neki, a mi fejlődésében akadályozná. Ezért öltözhetnek fehérbe, állandóan tisztába, tisztára mosottba, a zsellérember „cselédje” épen úgy, néha még szebben, mint a telkes gazdáé. Attól függ, ki milyen dolgos.

Pedig ennek a fehérnek van egy nagy ellensége, kivált Somogyban, Szigetvár környékén: a füst. Kémény a talpgerendákra épűlt házakon nincs, mely miatt a konyhafüst átjárja az egész házat, s főként a bent foglalkozók ruháit. E miatt az ő fehérjük kétféle: egyik a tiszta (ünneplő-kimenő), másik a „füstös” (házi-pongyola, belső munkához), melyen egyáltalában nem szabad szennyest érteni. Füstösben járhat az ember, de szennyesben nem.

Mennél közelebb jut az ember Szigetvárhoz a Dráva folyásával, annál inkább fehéredik a viselet, de csak a Dráva mentén, mert a folyamtól két mérföldnyire már kezdődik a virágzás, s pirosban játszanak a mezők.

A férfiak félvállra vetett szűrén még virít a piros posztó, de már keskenyedik. A haj még helylyel-közzel középen kétfelé választva s egész hosszúságban meghagyva árnyékolja be a vállat és hátat; csak a halántékon lefolyó fürtök lógnak művészien kötött csimbókban, mely pogány viselet ellen Somogyvármegye e század első évtizedeiben irtó háborút indított, noha előkelő férfiak is, mint Horváth Ádám a költő, viselték a csimbókot.

A nők fehér ingvállat viselnek és magasan, jóval a csípő fölött övedző szoknyát (bikla) házi vászonból; előttök barna virágos kötény, fejökön fekete selyemmel borított kúp-alakú kontyocska. Van e viseletben valami, a mi a párisi szeptemberi napok ó-görög-utánzó divatjára emlékeztet. (Így volt ezelőtt harmincz-negyven évvel, ma már itt is tért foglalt a szegényítő fényűzés.)

Szigetvárt elhagyva, belép az ember az Ormánságba, s Baranyának Drávára dülő erdőségei között találja Szigetvártól Siklósig az Ormánság negyven-ötven faluját, a hol a nép fehérben jár.

A férfiak öltözete a már ismert magyaros fehérneműk, de nem azzal a pazarsággal a bőségben, nem is azzal a kurtasággal, mint egyebütt jelezve volt. Minden egyszerű. Felső ruhájuk fehér öreg szűr, egyenes zsákszabással, szerény díszítéssel. Nem is félvállra vetve hordják kényesen, mint a somogyiak; a balta helyett is a kézben legfeljebb hosszú vékony síma furkósbot, nem harczi czélokra, hanem tisztességből. A somogyiak sisakszámba menő nehéz kalapja helyett könnyű posztó-kalap, mely mellől, ha legény viseli, ritkán marad el a bokréta. Végre nyakukban az elmaradhatatlan tarisznya élelmi szereknek, mert az értékesebb dolgokat a szűrújj szokta rejteni.Mondani sem kell, hogy a legénység, szép szálas legénység, az atyák egyszerűségétől eltérőleg itt is kitesz magáért, versenyezve az ország minden legényeivel, s legfeljebb csak abban különbözve tőlük, hogy semmiféle ártó eszközt nem hordoz sem szívben, sem kézben. Mulatni is pázsitra jár és nem korcsmába.

Azonban a sokszor említett „fehér” kiválólag a női öltözködésben lett egyeduralkodóvá. Az ingváll, – egészen más szabású, mint egyéb vidékeken, piros szalag közé művészileg redőzve fogja át a nyakat, honnét mértani arányokban tágulva folynak le redőzetei a csipőig, hol a könnyű habszerű patyolatot (fehér csipke tiláng, melynek fehér virágjait, valamint minden egyéb kelmében levő virágot is „mestörkének” hívják) a szoknya-öv szorítja derékhoz. A szoknyáé, melyet ők „kebeé”-nek (kebel) neveznek, s mely szintén patyolatból varrva gazdag redőkben ád a tartásnak tetsző alakot, s mely a fiatalságnál rövidecske, de nem szembeszökőleg kurta.

Fehér ingváll, melynek hajtásokba szedett gyöngy és csipke díszű tenyérnyi széles szalagban végződő rövid újját a könyök felett szalaggal kötikmeg; „fehér kebeé”;ünnepen virágos selyem-, hétköznap közönséges kispiros kötényke; piros csizma régebben, ma már fekete topán; a nyakon néhány sor kláris: ennyiből áll az ormánsági leány görög szobrokról másolt viselete.

A férjhezmenetel e viseleten alig változtat valamit; legfeljebb hogy a hajnak, mely eddig szalagok között egy fonatban folyt le a derékra, egy részét levágják, a megmaradt részt feltűzik, s rá szőlőlevél-kontyot (szőlőlevél alakú, gyöngygyel díszített szalag-csokor) illesztenek, melyre fehér bő fátyol borúl. Ez a fátyol sok helyen négyszögű kéregpapirra tűzve – „hátravető” néven – árnyékolja a főt, mint az olasz népnél. Ilyennel védi arczát nyári munkában is.

De mennyi apró fokozatos változáson megy keresztűl ez az öltözet, míg a fiatal menyecskéből „szüle” lesz!

A „kebeé” síma vagy virágos, de mindig fehér virágú patyolatját, vagy néha igen kényes és illusion-szerű buja-vásznat, harmincz év felé fínomtiszta gyolcs váltja fel; de csak a kelme változott, szín és redőzet ugyanaz maradt; később a gyolcs halvány havannah színt nyer, egy pár újjnyival hosszabbodik, redőzete vasaló alatt lesímúl; negyven-ötven év felé agyolcsot fínom lenvászon, ezt ismét ötvenen túl kendervászon, de mindig kifogástalan fehérségű követi.

A piros kötény ugyanilyen fokozatossággal veszti színét; elébb barnás, sötétes virágzatú, később egyszínű barna és sötétkék kartonkelmék váltogatják, selyem soha. A szőlőlevél is veszti és változtatja színét egyszerűbbre, barnára, végre feketére.

A főre boruló fátyol is, mely a fiatal asszonynak egész arczát takarva láttatja, hat–nyolcz év múlva nagy fehér patyolatkendőnek engedi át helyét, mely a nő homlokát s állát félig elfödi; ez a kendő meg is marad haláláig, azzal a különbséggel, hogy mikor élemedik az asszony, patyolatjával nemcsak homlokát takarja el egészen, hanem száját is, hogy csak orra és két szeme látszik a patyolat közűl. Ez történhetik egészségi tekintetekből, s történik is bizonynyal, mert nemcsak az idősebbek, hanem az ifjabbak is szokták tüdejüket portól, légtől ekként óvni munka-, vagy útközben. Mondják, török szokás hagyománya. De e vidéken nem sok dolga volt a töröknek, még kevesebb az asszonyainak, a kik a divatot e divattalan nép között meghonosíthatták volna. Inkább a katharusokra (patarénusokra) lehetne visszavinni e szokást, s még inkább a bibliára az egész fehér öltözködéssel s azokkal a virágokkal együtt, melyeket a nők kezükben templomba visznek, s melyek az Apocalypsis gyolcs ruháira és pálma-ágaira emlékeztetnek. Így az egész viselet, kivéve az egy piros köténykét, fehér és

fehér is marad. Megjegyzésre méltó még, hogy a templomi ruhát soha semmi más alkalomra (játszó, vásár, lakodalom) nem használják.

Még gyászuk is fehér, s az inneplőtől csak abban különbözik, hogy a patyolat helyett házi fehérítetlen vásznat (a bibliai „zsák-ruha”) öltenek; azaz „füstöst”, de tisztán hordva.

Ezt a gyászt nemcsak a szó szerénti esetekben viselik. Gyászt hord, a kinek férje vagy fia katonaságnál van, vagy börtönben űl. Gyászt hord gyermekségétől fogva mindvégig, a ki valamely szembetűnő testi fogyatkozásban szenved. Az ilyen, a templomon kivűl, semmi nyilvános helyre nem megy, a többiek játékába nem elegyedik, s midőn a harmincz évet hajadon fővel meghaladva, a férjhezmenetelről letett, elmegy a paphoz, hogy „adjon neki fejkötőt” és engedje meg, hogy a templomban az asszonyok sorába ülhessen.

A sok fehér között azonban az orczának pirosnak, a hajnak feketének, a szemöldöknek is feketének, még pedig „isztorhéjjosnak” (ív-alakú) illik lenni, máskülönben jó, ha otthon nem marad a lyány len-hajával és búzavirág-szemével. Ez nem is gyakori, de annál közönségesebb a bogár-szem és fekete haj mellett a tejfehér gyenge-piros orcza. Ez utóbbit, ha a természet nem adja önként, kizsarolják tőle egy kis pireétóval (pirosító). Említettük, hogy a magyar ember tisztességérzete nem szereti a rosszat nevén nevezni; az ő szótárában nincs haramia, csak szegény legény; nincs szökött katona, csak „nyírett”; nincs „ördög”, csak „rosszak”. De az ormánsági nép minden mást felyülhalad ezen tisztességtudásban. Az ő nyelvén nincs „festék”, csak „píreétó”; a nő nem festi magát, csak píreéti,a mi egészen más. Hisz az nem is szégyen az ő nézete szerint, mert a fehér-népnek kötelessége kifogástalan tisztán járni; de, ha egész héten sütteti magát a nappal, hogyan hozza hármóniába orczáját az ünneplő ruhájával? Erre való a píreétó, nem csábaságból, hanem ízlésből. És ha valaki ezt elhanyagolja, van neki mit hallani: „A czéda! annyira se bir menni, hogy egy kicsit kikészítse magát, ha ember elé megy!” De, a mi e tekintetben az ormánságban illő, ugyanaz egyébütt s főként az egész nagy alföldön tisztességtelen.

Említésre méltó darab még az a két méter hosszú és egy méter széles piros csíkos szegélyzetű, házi szövésű „abrosz”, (Vasmegyében „köczöle”), mely az ormánsági nőnek majdnem annyi, mint az alföldi embernek a suba, vagy utazóknak a plaid. Ez való esőben, hidegben, por ellen, szúnyog ellen; ez kisdede ágya, pólyája a mezőn; ebbe takarja a kézi terhet s ezzel fedi be vékás szapuját (nagy kerek kétfülű kosár), melyet fején emel és visz nagy messzeségre fáradság nélkűl, hegyen föl, völgyön le olyan biztossággal, hogy soha meg nem billen a fején, holott soha kézzel nem fogja. Soha el nem botlik vele, mert a kin ez megtörténik, örök csúfja marad. Talicskát kezébe, általvetőt, kettős „garabót” vállára, batyut-butyrot hátára ormánsági asszony s általában az egész drávai faj, melyhez tartozik, semmi körűlmények közt nem venne. Ez cselédnek való, és ő nem áll cselédnek. Vékás szapu! ez az ő glóriája; ez biztosítja egyenes járását és testállását, de e miatt vastagodnak meg nyakizmai is idő-előtt.

Pécstől le a Drávára déli irányban nyil-egyenességgel szalad le a pécs-szlavoniai országút. Ezen országútnak túrony-harkányi részlete a viseletválasztó vonal. Ezen útnál megállapodik az ormánsági nő és azt mondja: Mi fehérben járunk, azok ott tarkában; mi kebeét hordunk, azok ott szoknyát.

Tarkában! Valóban itt kezdődik a tarka világ; a selymes, a bársonyos, a posztós, a budás, a bekecses fényűzés; tart és terjed magát feledve, a Duna jobb partján Eszéktől fel Mohácsig. Mohácson felűl Szegszárdig és Kalocsáig a Duna-Sárköz nagy községeiben újra felelevenűl a fehér ingváll, – igazi mestermű, – melyet a mellen csokorral összetűzött selyemkendő és a derékhoz színes szoknya-öv szorít. Ős-telepűlők, kikről a múlt század végén Pater Ubaldus ezt az ismertetést küldötte egy bajor püspöknek: „Homines hunno-tataricae originis, apprime naturam hungaricam exprimunt. Mares pellibus, foeminae cannabinis, diversis jabolicis coloribus imbutis incedunt”. (Hun-tatárfaj, igazi kifejezői a magyar természetnek. A férfiak állatbőrökben, a nők különféle ördöngös színekkel tarkázott vászonban járnak.)

Igaza volt a viseletre nézve. A piros szattyán-virágokkal kihányt ködmön férfinak és nőnek egyaránt rendes téli öltözete volt; a díszöltözet férfinál szép szabású, panyókán hordott tiszta fehér zeke-szűr; a többi rész fekete posztó, fekete csizmával s kerek posztó kalappal. Még jellemzetesebb a régi, de még ma is általánosan dívó bő s fél szárig sem érő lábravaló a legénységnél. Hasonló rövidségű bokorugrós színes szoknyát visel a női fiatalság. A leányok fejét gyöngyös párta koszorúzza, melyről homlokra és halántékra kék és piros szalagok lengenek. Férjhez menetel után a párta helyét a fő előrészére fél dinnyehéj alakban borúló reczés fejkötő foglalja el, s most már a színes szalagok is, ellenkezőleg mint a lánykodás idejében, e fejkötő hátsó részéről lengenek a nyakra; a fejre bő széles fátyol borúl (fedél), melyet az új menyecskék színes üvegfejű öreg gombostűkkel korona alakra tüzködnek oda, hol korábban a párta díszlett.

A karcsú lábak fölött élethalálharczot vív a jövevény bársony-topán a bennszülött piros csizmával. De piros csizmának és bársony topánkának magas sarka vagyon, s a magas sarokban ügyesen elrejtve egy kis „pengő” (lánysarkantyú). A sok apró szerszám kedvesen csilingel, mikor a decsi vagy csanádi pázsiton koszorúban járva százával lejt a lány.

Ime egy pár vidék népviselete. De, mint tánczunk törvényeit, vagy népdalaink rhythmusait, úgy a magyar népviselet változatait is kimerítő rendszerbe fogni csaknem lehetetlen.

Ismertetésünk czélja nem az volt, hogy a magyar népdivatról szóljunk, mely változó, hanem a népviseletről, mely állandó motivumok alapján fejlődik. Kerestük a népviseletet nem a népes alföldi városokban, melyeknek lakossága vagyonosodás, mívelődés, más fajokkal és osztályokkal való folytonos érintkezés folytán öntudatlanúl is változtatja viseletét, hanem kerestük a falukban, az egykori jobbágyságnál, s kerestük azt, – hogy analogiával éljünk, – a Linné rendszere szerint; a virágban, a fiatalságban, s annak is virágdíszében, ünnepi öltözködésében.

Minő változatosság a színekben, a kelmékben, a díszítésben, a selyem szirmokba öltözködő jász rózsától a fehér patyolatos ormáni liliomig; – vagy a csallóközi legény ezüst-lánczos mentéjétől, a székely fiatalság vitézkötéses dolmányáig; – és minő egyformaság a szabásban és viselési módban! Mint egy nagy hadsereg különböző ezredei különböző hajtókáikkal s gombjaikkal, de egyforma fegyverzetben s egységre valló egyenruhában. Vagy mint egy nagy szőnyeg-kert, melynek változatossága az egyformák csoportosításából áll, s melyben a szegény csalán is szép a maga helyén.

Nekünk legalább szép.

Vágó Páltól



[78] Kazinczy Csokonai sírkövére e feliratot ajánlotta a debreczenieknek: „Arkádiában éltem én is”. S miután a földrajz Arkádiáról azt is írja, hogy az igen jó baromtenyésztő tartomány, ebből engesztelhetetlen megneheztelés, sőt irodalmi pör („Arkádiai pör”) támadt.

[79] Napvágás. Ez is ősi szokás, mely a király-koronázásnál mai napig is fennmaradt. A megkoronázott király, Szent István palástjával a vállán, pallosával a kezében, fehér paripán fellovagol a koronázási dombra, s ott a világ négy része felé a pallossal négy vágást intéz, annak a jeléűl, hogy az országot bármely világrészből jövő ellenségtől meg fogja védeni. I. Lipót koronázásakor a budai török vezér gúnyt űzött ebből a szertartásból, bekötötte a fejét s hívatta a borbélyát, hogy gyógyítsa meg azt a mély sebet, a mit a magyar király ütött rajta. Bezzeg nem találta ezt a vágást olyan nevetni valónak az utódja, Abdurrahman, a ki a visszavívott Buda sánczai között lelte halálát.

[80] Balitának nevezték a székelyeknél azt a kis ezüst bálványkát, a melyet a vőlegény küldött a mátkájának, mikor eljegyezte.

[81] Történetiróink szerinr a göcsejiek avar-maradék. 840 körűl még saját fejedelmök is volt, csakhogy alárendelt állásban.

[82] Gesch. v. Halitsch und Wend. 481. l. Engel.