Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Magyarország története

Magyarország története

Benczúr Bélától

Az őskor, a kelták, a rómaiak. Pulszky Ferencztől

Benczúr Bélától

Magyarország történelmét már előre megszabta az ország földrajzi alakja. A Kárpátoknak szorosoktól alig áttört összefüggő hegyláncza erős határ éjszak és kelet felé, délen a Száva és a Duna választják el az országot szomszédjaitól; de a folyókon, bármennyire szélesek is, hajóval könnyen át lehet kelni, az ország tehát erre terjedhetett, de egyszersmind innét volt fenyegetve is. Nyugat felé épen nincsenek természetes határai; így az arra lakó népek kereskedésének, civilisatiójának, hatalmának nyitva áll; de azért önállóságát a mostani határok közt mégis mindig vagy fentartotta, vagy visszaszerezte. Az országot a Duna szeli keresztül hatalmas kanyarulattal éjszaknyugattól délkeletre, hol a Kárpátok lánczán keresztül tör s útmutatója lett a népek vándorlásának Ázsiából Európába; mert a mint a vándormadarak a folyók mentében s a tengerpart hosszában húznak: ugy a népek is a tengert kerülik meg vándorlásaikban s a nagy folyók irányában haladnak előre. A Duna tette hazánkat a népvándorlás országútjává már azon ős időkben is, melyekről még a hagyomány is megfeledkezett, de melyeknek nyomait és emlékeit feltaláljuk amaz eszközökben és fegyverekben, melyeket a mostani nemzedék ásogat ki a földből, melyek, bármily különböző nép lakta legyen is hazánkat, mindig azonos civilisatióról tanúskodnak, az ország határain belül Dévény várától az Al-Duna szorosáig, s melyeknek sajátságos jellege főleg nyugat felé terjed s csak kis mértékben éjszak felé.

A megalith-korszakból, melyben az ős elefánt s a szarvorrú legeltek a Tisza partjainak ős erdőiben és mocsaraiban, s az ős medvék és hiénák rejtőztek a bihari barlangokban, alig maradtak fenn emberi kézzel alkotott emlékek, minők Franczia- és Angolországban oly gyakoriak. Nálunk nem találtak eddig dolmenek, menhirek és ingó sziklák nyomaira; de a neolith-korban, midőn már a kövek kicsiszolása által alakították a szerszámokat és fegyvereket, elég sűrű lakosság nyoma tünik fel az országban. Alig van falu, melynek határában elő ne fordúlna egy pár csiszolt kőeszköz, melyet gyakran mint amuletet használ a földmívelő nép. Ha a tehén nem ád elég tejet, ha a kis gyerek foga nehezen hasad: a régiség ez emlékeivel, melyeknek régi használatáról nem maradt fenn semmi hagyomány a nép közt, meg szokták dörzsölni a fájó részeket, a tehén tőgyét, a gyermek száját.

Ismeretes tény, hogy a csiszolt kőeszközök alakja az egész világon csaknem egészen azonos. Japánban, Khinában, Indiában és Egyiptomban szintén olyan, mint Európában; de ama körülményben, hogy a kifúrt eszközök száma nálunk aránylag sokkal nagyobb mint a szomszéd országokban, meg egy különös alakú, keskeny, hosszú s vastag vésőben, melyet nálunk igen gyakran ásnak ki, oly sajátságokat látunk, melyek hazánk lakóit már amaz időben is megkülönböztették szomszédjaiktól. Az Alföldön, hol kő nem fordúl elő, állatcsontokat, különösen a szarvasneműekét dolgozták föl fegyverekül és eszközökül. A Tisza mentében mindenütt találunk halmokat, melyek az őskori emberek lakhelyeinek maradványaiból és hulladékaiból támadtak. Ezekből azt látjuk, hogy az akkori lakók halászatból és vadászatból éltek, de földművelést is gyakoroltak; az idő által megszenesített búzaszemek nem mutatnak semmi különbséget az akkori és mostani búza között. Kereskedelmi összeköttetés is volt már akkor és pedig a legtávolibb országokkal is. A kőkori sírokban oly tengeri kagylóból metszett nyaklánczokat találunk, minők csak a Vörös tenger vidékein fordúlnak elő.

A Mátra hegységben még ma sem ritka a termés-réz. Ezt az őskori emberek is ismerték és idővel reá jöttek, hogy izzó állapotban meglágyúl és kovácsolás által minden alakra idomítható. Rézből kezdték tehát fegyvereiket és szerszámaikat készíteni, kezdetben a csiszolt kőeszközök alakjára, s valamint ezeknél, inkább a súlyra, mint az élességre fordították figyelmöket; de később új, czélszerűbb formákat is találtak fel. Ily rézeszközök, minők hazánkban igen gyakoriak, alig fordúlnak elő Németországon, Skandináviában és a lengyel földön; de az osztrák alpesi tavak czölöp-építményeiben s a bieli tóban Helvécziában szintén találtak, még pedig olyanokat, melyek a magyarországiakkal rokonok. Megjegyzendő még az is, hogy Cziprus szigetén a legrégibb sírokból fűzfalevél-alakú tőrök és kések jöttek napfényre, melyeknek formája s a nyélbe való erősítése a legkisebb részletekig azonos a magyarországiakkal.

Azt a folytonos fejlődést, mely a csiszolt kőkorból a rézkorba vezetett át, félbe szakította hazánkban, mint egész Európában, egy új nemzet hódítása, mely a civilisatio magasabb fokán állt, a mennyiben fegyvereit és eszközeit bronzból készítette, melyek a kőkoriaktól és rézkoriaktól formáikban lényegesen különböznek. Ez a nép tehát már tudta, hogy a réznek és ónnak bizonyos arányban való vegyítéséből oly fém kerül elő, mely akár az ónnál, akár a réznél keményebb, könnyebben élesíthető, s öntés által állítható elő. Ismerték tehát a bányászatot, kereskedelmi összeköttetésben álltak azokkal az országokkal, hol ón fordúl elő és ismerték az ötvözés mesterségét. A régiségbúvárok az árja népvándorlással hozzák ezt a népet kapcsolatba, s csakugyan úgy látszik, hogy mindazok a népek, melyek Európa nyugoti részét lakják, a Paropamisus aljából indultak ki, s megkerülve a Kaspi és Fekete tengert, hatoltak a Dunáig s ennek irányában vándoroltak tovább a mostani Magyarországon keresztül. Helbig, a római archaeologiai intézet tudós titkára, ki az italikusok Pó-völgyi telepeiről értekezett, nem kételkedik, hogy e telepek őslakói éjszakkeletről érkeztek Olaszországba s a Magyarországon talált halmok csakugyan ugyanazon jelenségeket mutatják, mint a Pó-völgyi terra márék.

A bronzkor civilisatiójának emlékei egész Európa területén rokonságban állnak egymással. A régiségbúvárok azonban a formákra nézve több csoportozatot különböztetnek meg. A magyarországi bronzkori emlékek egyszerűbbek, mint a skandináviai, olasz- és francziaországi bronzkori emlékek. A kard, a véső, a ruhakapocs különös nemzeti sajátságot mutatnak, mely hazánk határain túl csak ritka esetekben észlelhető, de a Duna középső medenczéjében a Kárpátokig mindenütt előfordúl. Habár különböző népek laktak már akkor is az országban, civilisatiójuk ez emlékek szerint ugyanaz volt. A magyarországi sajátságos formákat ama rajzban állítottuk össze, mely e czikk elejét diszíti.

A vas használatával kezdődik a történelmi kor. Herodotos, kinek a Kr. e. V. században a Duna folyásáról még igen zavaros fogalmai vannak, az agathyrzeket, – ezen, ugy látszik, thrák népet, – helyezi a mostani Erdélybe. Az emlékek azt mutatják, hogy a Duna mentében főleg kelta törzsek laktak, melyeknél az úgy nevezett la têne fibula,továbbá a vas késnek, tőrnek, lándzsának, kardnak és pajzsdudornak bizonyos sajátszerű formája, meg a kardkötőül szolgált jellemzetes vasláncz volt használatban. Mind e sajátság előfordul mindenütt, a hol kelták laktak: Francziaországban, Felső-Olaszországban, Svájczban, Bajorországban és Magyarországon, s a régi irók, legalább Nagy Sándor idejétől kezdve, csakugyan említik, hogy a mai Magyarország földén kelta törzsek laktak, melyeket a galata név alatt foglalnak össze, melyek azonban bizonyára már sokkal régibb időben telepedtek itt le. Megjegyzésre méltó, hogy a la têneivel egykorú hallstadti civilisatio nyomaira csak egy helyütt találtak eddig hazánkban, t. i. Somlón; ellenben a kelta emlékek az egész országban el vannak terjedve. Hiba volna e civilisatiót kicsinyleni. A kelták már városokat építettek, és Carnuntumtól (Petronell) Bononiáig (Viddin) a Duna jobb partján mindenütt találunk városokat, melyeknek nevei még a római időben is kelta eredetről tanúskodtak, névszerint: Scarabantia (Sopron), Sabaria (Szombathely), Bregetio (Szőny), Aquincum (Ó-Buda), Sopiane (Pécs), Mursa (Eszék), Carrodunum, Singidunum (Belgrád), stb. Ez a nép már érezte a vert pénz szükségét, használta a macedoniai ezüst pénzeket, sőt maga is vert pénzeket Fülöpnek, Nagy Sándor apjának ezüst tetradrachmái s a macedoniai városok pénzeinek mintájára. Később a római pénzlábat fogadta el, s királyainak vagy a törzsnek nevével jelezte a pénzdarabokat. A keltákon felül germán törzsek, markomannok és quadok laktak a Kárpát alján, ezeken túl szlávok.

A kelta népben nem voltak államalkotó tulajdonságok, a különböző törzsek nem tudtak állandóan egyesülni, sőt sokszor egymás ellen is harczra keltek. Mint bátor katonák, a diadochok szünetlen háborúskodásaikor gyakran szegődtek zsoldosokúl Nagy Sándor utódainak szolgálatába, s még Egyiptomban is szolgálták a Ptolomaeusokat, honnét egy zsoldos szép díszedényt hozott magával, mely az egyedi sírban találtatott s most a magyar nemzeti múzeum egyik dísze. E zsoldos népnek elég alkalma volt felismerni a hellenista országok és királyok belső gyengeségét, s három magyarországi törzse: a tektosagok, tolistobojok és trokmok egyesültek egy vezér alatt, kinek czime Brennus (Brehon) volt, s betörtek a Balkán félszigetbe, kirabolták Macedoniát és Thraciát s csak babonás félelmük, melyet egy rögtön támadt roppant égi háború idézett elő, ijesztette el őket a delphii Apollo-templom kirablásától s mentette meg Athénét és Peloponesust. Átmentek a Hellespontuson is, és harmincz évig zaklatták Elő-Ázsiát rablásaikkal és sarczolásaikkal, míg végre Attalus, a pergamosi király, döntő csatában megverte és a hegységekbe szorította őket, hol Galata királyságot alapították. Attalus fia, Eumenes építtette fel azt a roppant fogadalmi oltárt, melynek gyönyörű márvány domborművei most a berlini múzeumot diszesítik. Ez volt a magyarországi galaták feletti győzelemnek nagyszerű diadal-emléke.

Bronzkori tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából. Dörre Tivadartól

A Duna-vidéken maradt kelta törzsek a köztársaság vége felé újra meg újra összeütközésbe jöttek a rómaiakkal. Végre Augustus császár uralkodása alatt a császár két mostoha fia, Tiberius és Drusus, hosszú háború után leverték a pannonokat, kik Bato vezérlete alatt elkeseredett harczban törekedtek megmenteni függetlenségöket. Az ókor egyik gyönyörű műkincse, az úgy nevezett Augustus apotheosisa, tartja fenn Tiberius e diadalának emlékét a bécsi régiségtárban. Ott látjuk a győzelmes vezért, a mint a diadalszekérről lelép, hogy Augustusnak és Liviának megadja a kellő tiszteletet, kik isteni alakban ülnek a trónon. Alól római katonák emelnek trofeumot s ott ül a földön hátrakötött kezekkel a legyőzött vezér, nyakán kelta torquessel, s övén alul kelta kaligába burkoltan.

Augustus alatt a rómaiak nem terjeszkedtek alább a Drávánál s a mostani Sziszek volt a tartomány fővárosa.

A mint gyakran történni szokott, a foglalást nem sokára lázadás követte, melyhez a független törzsek is hozzá csatlakoztak. Ez is leveretett s az egész dunántúli rész római kezekbe került. A kelta törzsek függetlensége megszűnt, rómaiak foglalták el városaikat s kiszolgált katonáik itt telepedtek meg. Igy keletkezett itt az iparművészetnek egy külön tartományi stylusa, melynek emlékeivel gyakran találkozunk a dunántúli sírokban. Ezek közt legjellemzőbbek a roppant nagy fibulák, melyeket a nők viseltek, s a kocsik, melyekkel a kelta nagy urak együtt temettették el magukat.

Róma nyelve hamar elterjedt a római közigazgatás alatt, ámbár a legiók, melyek itt tanyáztak, nem voltak rómaiak, sőt olaszországiak is csak igen ritkán, hanem elrómaiasodott spanyolok, belgák, angolok, sziriaiak és az alpesi tartományok lakói. Trajanus idejében Pannonia már nem különbözött más római tartománytól, a városok municipiumokká és coloniákká váltak s oly önkormányzattal bírtak, minőt a római polgárok szoktak gyakorolni.

Határtartományok mindig ki vannak téve a szomszéd barbarok betörésének, kiknek megfenyítése néha kikerűlhetetlenné teszi a további foglalást és terjeszkedést. Igy történt ez Trajanus császár alatt az alsó Dunánál is, hol a dákok folyvást háborgatták Moesiát. A császár tehát Carnuntumban hajóhadat szervezett, útat vágatott a parti sziklákba az Al-Duna szorosában s a dákokat három hadjáratban megverte, Decebal király fővárosát, Sarmisegethusát – melynek ezentúl Ulpia Trajana lett a neve, – bevette, s Erdélyt Dacia név alatt római provinciává alakította. A rómaiasítás itt is igen gyorsan haladt előre; de míg Pannoniában a feliratokon nem találunk az istenek nevei közt idegeneket, hanem mindig csak rómaiakat, Neptunt és Jupitert, különösen mint Dolicheniust a mint bika hátán áll, Merkuriust és Marst, Junót, Dianát, Nemesist, Sylvanust és a nymphákat: Daciában Eponával találkozunk, s Mithras tisztelete sokkal terjedtebb, mint Pannoniában, sőt még palmyrai istennevek is fordúlnak elő.

Trajanus hadjáratának emlékeül Rómában diadaloszlop áll, melyen az egész hadjárat domborművekben tárúl szemeink elé. Kérdés azonban, vajjon a dákok öltözete, az övvel összetartott hosszú zubbony s alatta a széles nadrág, mely a bokánál össze van kötve s a tekintélyeseknél a rojtos palást, csakugyan híven tükrözi-e vissza a dák viseletet ez emléken, miután más emlékeken markomannokat, sőt keleti barbarokat is hasonló öltözetben látunk.

Pannoniát a Duna választotta el a szomszéd barbaroktól, kiknek betörései ellen e folyó elég erős határnak látszott. Daciának nem lévén ily természetes határa, nyugat felé a rómaiak vallumot építettek és árkot, melyet sok helyütt még most is megismerhetünk; ez a limes Dacicus, melylyel több helyütt fogunk találkozni.

A Duna és Erdély közti vidéket, a mai magyar Alföldet, nem birták a rómaiak; itt ez időben a metanasta jazygok, a rómaiak szövetségesei, legeltették nyájaikat, s ezeket is árok választotta el az éjszaki germán barbaroktól; egy ilyen ároknak fennmaradt nyomait a nép ma Csörsz árkának nevezi.

A rómaiak nem tartottak oly nagy seregeket, mint a mostani államok; de a határtartományokban mindig több legio volt elhelyezve, mint a benső tartományokban, hol három századon keresztül a római békének fensége, „Majestas pacis Romanae” uralkodott.

Az élet a provinciákban utánzása volt a rómainak: kőútak könnyítették az összeköttetést a városok közt, hol a fürdő játszott oly szerepet a mindennapi életben, minőt jelenleg a kávéház; a főhelyeken nem hiányozhatott az amphitheatrum; a városok közelében villák épűltek; a határvárosokat a castrum jellemezte; a forumot szobrok diszítették: szóval a római magával vitte szokásait, kényelmét, institutióit, s behozta a római nyelvet és életmódot az Atlanti oczeántól a Dunáig, rómaiakká téve a nagyobb részt kelta fajú lakosokat. Ezek olvadtak össze legkönnyebben a rómaiakkal. Germán népek laktak ezeken túl a Rajna torkolatától a Fekete tengerig; ezek ellen kellett a római civilisatiót védeni a határtartományokban.

Tiberius diadalmenete. – Augustus apotheosisa. Ő Felsége bécsi régiségtárából

A Duna balpartján, a Kárpátok aljáig markomannok és quadok laktak, kiknek vad vitézsége nem egyszer veszélyeztette a római provinciát. Marcus Aurelius császár alatt az összes németség egyesült a rómaiak ellen, s a markomannoknak sikerült az első támadás; átkeltek a Dunán s pusztítva terjedtek el egész Pannoniában s már-már az olasz határokat fenyegették. A császár hadjáratra készült tehát ellenök, s hogy e miatt új adókkal ne kellessék terhelni népeit, elárvereztette Rómában a császári kincseket. Maga is személyesen Carnuntumba ment; ez volt a főhadiszállás, itt készítette elő a hadműveleteket. Három évig tartott a háború, míg a markomannok és quadok leverettek. A császár személyesen is részt vett e harczokban, s részint Carnuntumban, részint táborában a Garan völgyében irta meg hires bölcselkedő tanúlmányait, melyekért a philosophus melléknévvel ruházták föl. Itt történt, hogy a sereg egyszer a vízből kifogyva a legnagyobb szükségbe esett, melyből csak egy rögtöni zápor mentette meg. Ez a jelenet, Jupiter Pluviusnak e csodája, egyik legismeretesebb és legérdekesebb jelenete a császár domborműves emlékoszlopának Rómában, melyen a markomann háboru részletei vannak kifaragva.

A császár Bécsben halt meg; fia, Commodus a már úgy is óriásilag kiterjedt római birodalom határait nem akarta új tartományok megszerzésével még tovább, a Kárpátokig kiterjeszteni; a Dunát elég erős határnak tartotta; de ezen időtől fogva a Pannoniában tanyázó legiók különös figyelemben részesültek, s érezték is jelentőségüket, hogy a római birodalom sorsát sokszor ők döntötték el. Commodus megöletése után a pannoniai legiók vezérüket, Septimius Severust kiáltották ki császárnak, ki Rómában dynastiát alapított.

Ezentúl is főleg Pannoniában kellett a római birodalmat a barbarok betolakodása ellen védelmezni; mert ama roppant mozgalom, melyet mi a népvándorlás nevével szoktunk jelezni, a népeknek keletről és éjszakról a civilizált dél és nyugat felé előnyomúlása, már ezen időben kezdett jelentkezni.

Negyvenhárom évvel később ismét az a sereg, mely Syrmium körül tanyázott, kiáltotta ki a thrák Maximinust császárnak, kinek uralkodása csak rövid ideig tartott.

Épen azon időben, a melyben a germán népek Európában, a sassanida persák Ázsiában megújíták támadásaikat a római birodalom ellen; a császárok mindig változtak; minden provinciában támadtak ellencsászárok, de mindegyik az egész birodalmat követelte magának, melynek összefüggése oly erős volt még, hogy a trónkövetelők egyikének sem jutott eszébe saját tartománya függetlenségét, vagy külön királyi koronát követelni. Húsz évig tartott a rendetlenségnek és gyalázatnak ezen kora, mely alatt a német törzsek hol fegyveres csapatokban, hol békés bevándorlássál tolakodtak a határtartományokba. Ekkor a pannoniai születésü Claudius császár megverte a góthokat, Syrmiumban történt halála után pedig ismét egy honfitársa: Aurelianus kiáltatott ki császárnak a pannoniai sereg által. Ez a római nép tekintélyét helyreállította ugyan keleten és nyugaton, de engedve a szükségnek, kivonta Erdélyből a római sereget s átengedte a tartományt a betóduló góthoknak. Aurelianus halála s Tacitus rövid uralkodása után ismét pannoniai eredetű császár lépett a trónra, Probus, ki szülővárosának, Syrmiumnak közelében az első szőlőket ültette hazánkban s a belvizeket lecsapoltatta katonái által. E megalázónak tekintett munka felbőszítette a sereget, fellázadt s megölte Probust. Ez a császár telepített góthokat alsó Pannoniába, s ezentúl szokássá lett barbár zsoldosokkal egészíteni ki a praetorianusokat.

Részlet a Trajanus-oszlop domborműveiből. – A dákok fölgyujtják városukat. Pataky László rajza

Részlet a Trajanus-oszlop domborműveiből. – A dák vezérek megmérgezik magukat. Pataky László rajza

Midőn a nagy Constantinus fiával, Constantiussal szemben Magnentius kiáltatta ki magát császárnak s az egész nyugat seregei hozzá szegődtek, míg a keletiek Constantiusnak maradtak hivei. Mursa, a mostani Eszék mellett történt az összecsapás 351. évben Kr. sz. u. Itt vérzett el a római birodalom seregeinek java; a háborúban Constantius győzött, de a római véderő meg volt törve, s ezentúl csak nehezen tudott a német törzseknek ellentállani, melyekhez már szlávok is csatlakoztak.

I. Valentinianus császár, ki szintén pannoniai eredetű volt, helyreállította a közigazgatást és sikeresen küzdött meg a barbarokkal; megverte agóthokat s békét kötött velük, de a sarmatákkal egyesült quadok ismét betörtek Pannoniába, s kevésbe mult, hogy egy császári herczegnő: Constantia, a nagy Constantinus unokája, hatalmukba nem esett. A császár ennek hirére Trierből Syrmiumba sietett, s innét fel Bregetióba (Ó-Szőny), honnét a quadok tartományába beütött, s megfenyítette őket. Midőn 375-ben még egyszer ellenök készült s ők követséggel akarták dühét kiengesztelni, a fogadásnál ismét annyira tűzbe jött, hogy fenyegető beszéde alatt szélütés érte. A legiók Justina császárnéhoz, ki a szomszédságban időzött, azonnal küldöttséget indítottak, meghivták a táborba, hol csecsemő fiának, II. Valentinianusnak, kit a császárné ölében tartott, hűséget esküdtekoly lelkesedéssel, mint tizennegyedfélszáz évvel később a magyarok Mária Teréziának.

A népvándorlás kora. Pulszky Ferencztől

Benczúr Gyulától

Hosszú volt a római császárság halálküzdelme; trónkövetelők harczai, a régi vallás kiirtása, az arianusok és katholikusok vitái, a birodalom felosztása fölemészték az életerőt, s ime most egy új nép jelent meg Európában a Fekete-tenger mellékén s a Duna mentében: a húnok, kik a góthokat magok elől tovább szorították nyugatra. Más fajhoz tartoztak ezek, mint a germánok, szlávok és rómaiak, s Attilában, Mundzuk fiában, oly államférfit nyertek királyúl, ki képes volt a legkülönbözőbb népeket kormánya alatt egyesíteni. Góth és gepida királyok elismerték felsőbbségét s gyarapították udvarának fényét, melynél Aëtiusnak, a rómaiak legjelesebb hadvezérének fia, Carpilio, hadi neveltetése végett időzött. Aëtius maga is ismerőse volt Attilának, kivel Rugilasnak, az elébbi hún királynak udvaránál barátkozott meg, midőn Attila nagybátyjánál elébb mint túsz, később mint száműzött töltött néhány évet.

Ostrogóthok, gepidák, alánok, rúgiak követték az idegen származású vezér zászlaját, mert bíztak szerencséjében s meghajoltak fejedelmi személyisége előtt. Fenn is tudta tekintélyét tartani. Attila minden körülményt felhasznált, mely személyes méltóságát népei előtt szilárdíthatta. Egy hún pásztor felásott egy kardot, melynek a földből kiálló hegye megsebezte volt legelő tehene lábát s e kardot különös, szokatlan alakja miatt a királyhoz vitte, ki azt mint a had-isten jelvényét s a mennyekből leejtett olyan ajándékát fogadta, mely a világ meghódítását jelenti. Olyan őskori bronz kard lehetett az, minőt most is sokszor, s nem is oly mélyen találunk a föld alatt. A népek ebben látták a világuralom jelvényét és zálogát, s romboló előnyomúlásuk csakugyan ellenállhatatlan volt. Elözönlötték az országokat, megtörték, kirabolták, elpusztították a városokat, mert a nomád pásztornépek nem szokták meg a városi életet, sátrakban vagy könnyű faházakban tanyáztak, nem érezték magukat jól a városok kőpalotáiban.

II. Theodosius, a keleti császár, félelmében ráállt, hogy évi adót fizessen a hún királynak s nehogy népei ezen megütközzenek, a birodalom vezérének nevezte ki, hogy az adó a hivatalos fizetés szinét viselje. A béke azonban nem tartott soká; megtörésére mindig találkozik ok annak, a ki keresi. Attila a Balkán félsziget egész szélességében elözönlötte népeivel a byzanti tartományokat, kirabolta és feldúlta a városokat, mígnem a császár a béke föltételeit elfogadta. Követséget is küldött Attilához, melynek egyik tagja, Priscus Rhetor, leirja a hún királynak a Tisza partján, körülbelől a mostani Szeged táján állott faházát, s a lakomát, melyen királyok ültek Attila asztalánál, dalosok énekelték tetteit s a vendégek arany kupákkal köszöntötték föl egymást. Az udvarnál keresztény és pogány, római polgár és ázsiai barbár vegyültek össze a germán törzsek képviselőivel.

Attila valóban világuralomról álmodott. A barbár népek, a mint előre haladott, mindenütt köréje sorakoztak. Elsőben is a nyugati birodalmat támadta meg, Gallia volt hadjáratának czélja. Utközben a türingiek és a frankok csatlakoztak hozzá, s pusztítva rontottak be a mostani Francziaországba, mire ürügyet a királyi házban fennálló viszály adott. Meroveust, Chlodvig király kisebbik fiát, Valentinianus császár pártolta, bátyjának ügyét pedig Attila karolta fel, ki most mint Valentinianus császár nővérének, Honoriának jegyese is fellépett, s osztályrészét követelte, mert az elkeseredett herczegasszony, a ki egy ballépése következtében csaknem fogoly volt a császári udvarnál, titkon gyűrűt küldött a hún királynak. Valentinianus visszautasította a barbár sógorságot, mire Attila pusztítani kezdte Galliát, feldúlta Metz városát és épen Orleanst ostromolta, midőn a római sereg közeledése Aëtius vezérlete alatt a várost az ostrom alól fölmentette. A visigóthok királyuknak és fiainak vezérlete alatt csatlakoztak a római vezérhez s a két roppant sereg a catalauni mezőségen ütközött össze.

Aëtius, a monzai diptichonról. Fénykép után

A harcz elkeseredett volt s reggeltől estig tartott. Háromszázezerre teszik a holtak számát, köztük volt Theodorik, a visigóth király is. De a csata még sem volt döntő. Megakasztotta ugyan Attila előhaladását és rábirta őt, hogy vissza felé induljon, de a visigóthok is visszamentek a Pyrenékhez, Aëtius pedig és Meroveus nem merték bántani Attila király visszavonuló seregeit. A híresztelt római győzelem nem törte meg a hún királynak sem erejét, sem félelmetességét. Tavaszszal ismét követelte Honoria kezét és osztályrészét, betört Olaszországba, bevette és elpusztította Aquiléját s kirabolta és megsarczolta a felső-olaszországi városokat.

A keresztény legenda szerint Francziaországban Szent Lupus imája mentette meg Troyes városát, Szent Genovéva Párist és Szent Ányos Orleanst Attila dühétől, míg Italiában Nagy Leo pápa szónoklata és Valentinianus császár ajándékai engesztelték ki a hún királyt, hogy Rómának megkegyelmezzen s roppant prédájával visszatérjen a Tisza partjához. Itt 453-ban, épen nászéjjelén, szélütés érte Attilát s birodalma épen oly hamar szétbomlott, mint a mily hirtelen keletkezett, mert a barbár népek szövetségén alapult, melyeket csak egy nagy személyiség tekintélye tarthatott össze.

Midőn Attila fiai az örökség felett egymással harczba keveredtek, a germán törzsek az egymás közt dulakodó húnokra reá támadtak s visszaszoríták őket a Fekete-tengerhez. A gepidák maradtak az uralkodó nép a Dunáig, a régi római provinciát, Pannoniát pedig az ostrogóthok szállották meg.

Attila életpályája habár rövid, mégis oly fényes volt, hogy emléke kortársaira és utódaira maradandólag hatott; a latin népek „Isten ostorá”-nak nevezték s azt mesélték, hogy még a fű is kiszáradt ott, hová lova a lábát tette; a germán népek hőskölteményeiben ellenben a hún király személyisége méltósága által magaslik ki az őt környező hősök közűl.

A nagy-szent-miklósi arany lelet. Állítólag Attila kincse. Ő Felsége régiségtárából. Dörre Tivadar rajzai.

Két évvel Attila halála után született a Dunánál tanyázó ostrogóthok közt Theodorik, a német hősköltemények legnépszerűbb alakja. A byzanti császár pénzzel és kincscsel fizette meg évenként az ostrogóthok barátságát, de a szomszédság folyvást alkalmat adott vitákra, határvillongásokra és háborúra. Theodorik, a mint atyja halála után az ostrogóthok trónjára lépett, betört a Balkán félszigetre s pusztította Macedoniát és Thraciát. A ravasz byzantiak békét kötöttek vele, kiengesztelték kincsekkel s figyelmét Olaszországra fordították, hogy a kincses országot szerezze vissza a byzanti császárnak. A terv megtetszett a királynak, ki egész népével végkép elhagyta Pannoniát, az Alpeseken keresztűl Olaszországba hatolt s a római császárság romjain góth királyságot alapított.

A gepida volt most az uralkodó nép a mai Magyarországnak a Dunától keletre eső részeiben, s nem kevésbbé veszedelmes szomszédja lett a keleti birodalomnak, mint elébb a góthok. Justinianus császár meghívta tehát a longobardokat, telepedjenek le Pannoniában, az avaroknak pedig, kik most jelentek meg először Európában, s földet kértek a császártól megtelepedésre, oda engedte az alsó Duna balpartját. Még előbb szláv népek is jöttek át a Kárpátokon s benépesíték az elpusztult országot. Némely erdélyi hegységek és folyók még most is szláv neveket viselnek, habár a népvándorlási idők krónikái nem említik az időt, melyben Erdélyt szlávok lakták volna.

A nagy-szent-miklósi arany lelet. Állítólag Attila kincse. Ő Felsége régiségtárából. Dörre Tivadar rajzai.

A longobardok, gepidák és avarok nem maradhattak soká békében egymás mellett. A harcz először is a longobardok és gepidák közt ütött ki a Duna partjain. A csatában Alboin, a longobard királyfi, leszúrta a gepida király fiát s ezentul helyet követelt magának a hősök közt a királyi lakomákon apja asztalánál. Az öreg király azonban kijelentette, hogy ez csak akkor történhetik meg, ha idegen király övezi fel karddal germán módra. A bátor ifjú egyenesen a gepidák királyához, Kunimundhoz ment s megkérte, fegyverezze fel őt a germánok szokása szerint. A gepida király vendégszeretettel fogadta ellenségét, ki egyik fiát megölte volt; leültette asztalánál annak helyére, s midőn az elmaradhatatlan szóvita a longobard és gepida királyfiak közt már-már tettlegességekre vezetett, védelmébe vette vendég ellenét s fölfegyverezte germán szokás szerint, még pedig megölt fiának kardjával.

Alboin uralkodása alatt újra kiütött a háború a gepidák és longobardok közt; Alboinnal most az avarok egyesűltek a gepidák megsemmisítésére. A döntő csatában a két király találkozott; Alboin levágta Kunimundot s a győzelem után aranyba foglalt serleget készíttetett koponyájából, a megölt király leányát pedig, a szép Rosamundát feleségűl vette. Alboinnak és vitézeinek híre elterjedt mindenhová, s midőn Narsest, Justinianus császár hires vezérét, ki a góth birodalommak Olaszországban véget vetett volt II. Justinus alatt, a császárné méltatlanúl megsértette, ő hivta meg a longobardokat Olaszországba. A longobardok most mind kivándoroltak a Duna mellékéről, hol a gepidák hatalma meg volt törve, s ezentúl az avarok uralkodtak a Kárpátoktól a Dunáig, többnyire szlávok felett, s állandó birodalmat alapítottak, mely harmadfélszáz évig maradt fenn.

Baján volt az avarok első és legfélelmetesebb fejedelme, kinek harminczkét évi uralkodása alatt a byzanti császár évenkénti fényes ajándékokkal fékezte harczias szeszélyét. De a háború még sem volt mindig kikerűlhető, s az avarok nem egyszer törtek be Mősiába, Macedoniába, Thraciába s megsarczolták a vidéket, bár a várostromlás mesterségét soha sem tudták megtanúlni. Kegyetlenség, pusztítási vágy s megbízhatatlanság, mely az adott szó szentségét nem ismerte, jellemzi uralmukat. Kétszázezer fegyverfogható harczost tudtak kiállítani; a gepidák rabszolgáik voltak; hogy pedig legyenek földművelő jobbágyaik is, katonáik is a szűntelen harczokban, szlávokat telepítettek az országba.

Bajánt utolsó éveiben a szerencse elhagyta; Mauricius császár vezére, Priscus öt csatában verte meg az avarokat s a Tiszáig nyomúlt, de győzelmét nem értékesíthette, mert Mauricius megöletése s a byzanti viszályok visszaszólíták Priscust a fővárosba. Baján utódja ismét folytatta betöréseit a görög birodalomba, de Heraclius császár békét kötött vele s adófizetője lett, hogy a persa háborúra szabad kezet nyerjen. Az avar Khagán még kétszer levonúlt Byzanczig seregével, szövetkezett a persákkal, ostromolta a fővárost; de kénytelen volt visszavonúlni. Ekkor telepedtek be a horvátok a Száva és Dráva közé egész a tengerig, s a szerbek az Al-Duna jobb partjára.

Az avarok ezentúl békésebbek lettek, a bor, a jóllét és a kereskedés által elpuhítva. A szlávok feltámadtak ellenök, de ők azért még mindig félelmetes ellenei maradtak a szomszéd nemzeteknek és országoknak, míg végre a nyolczadik század végén több évig tartó írtó háborúban Nagy Károly és frankjai végkép legyőzték őket. Két oldalról, Bajor- és Olaszországból történt a támadás. Pipin, a császár fia, bevette az avarok erődítéseit, melyeket a krónikák avar gyűrűknek, ringeknekneveznek, s elszedte tőlök ama roppant arany és ezüst kincseket, melyeket harmadfél század alatt összeszereztek, s azokkal a birodalmában levő templomokat ajándékozta meg.

Pannoniai nőalak, dombormű a nemz. múzeumban. Dörre Tivadartól

A történetirók följegyzései Magyarország népvándorlási koráról, s különösen az avarok uralmáról nagyon hiányosak; közigazgatásukról és műveltségökről hallgatnak; annál nevezetesebbek azon időből a kincs- és sírleletek, melyek e népek kultur-életéről tesznek tanúságot s azt mutatják, hogy ezek az úgy nevezett barbár népek nem voltak minden civilisatio nélkül.

A római uralom Pannoniában 400 évnél tovább tartott; a húnoké, ostrogóthoké, gepidáké és longobardoké együttesen valamivel tovább egy századnál; két és fél századig uralkodtak az avarok. Mind e különböző népek sok emléket hagytak magok után az országban; de a mit a rómaiak építettek, azt a népvándorlás harczai és rombolásai csaknem egészen tönkre tették. Míg nyugoton a római városok mostani elnevezésében még mindig reá ismerünk a régi névre, bizonyságáúl annak, hogy ezek egészen soha el nem pusztultak és lakóiktól egészen meg nem fosztattak: addig hazánkban csak Sziszek és Szerém nevében ismerünk rá Sisciára és Syrmiumra; valamennyi többi római város mostani neve tökéletesen eltér a régitől, a mi azt bizonyítja, hogy ezeknél még a hagyomány is megszakadt, hogy több emberöltőn át lakók nélkül, elpusztult állapotban maradtak s egészen új nemzet által épültek fel újra, mely még régi nevöket sem ismerte s így hézag támadt a hagyományban a régi és az új világ között. De ama népek, melyek a római műveltséget az utolsó nyomig eltörűlték s gyakran még az elébbi kor sírjait is kirabolták, még sem voltak műveletlen vadak. Egyéb emlékeket ugyan nem hagytak sírjaiknál, de a mit azokból felásunk, az elég világot vet e népek és idők kultur-életére. Lehetetlen ugyan megkülönböztetni a népvándorlás idejéből származó sírleletek nemzetiségi eredetét; de a kor műveltségének jellege egész Európában ugyanaz és sok tekintetben oly magas fokú, hogy kitűnő tudósok is byzanti ajándékoknak és hadi sarcznak nézték a sírok kincseinek kitűnőbb részét. Oly szép, oly fejlett technikáról tanúskodnak ez emlékek, hogy azoknak eredetét magasabb, meg nem szakított hagyományú műveltségnek akarták tulajdonítani; de, a mint e leletek folyvást szaporodtak, végre el kellett ismerni, hogy belföldi készítmények, nem pedig behozott idegen árúk.

A sírok ez időben majdnem mind sorosak. Az elégetés nyoma ezekben csak ritkán fordúl elő. A vázakat kelet-nyugoti irányban találjuk eltemetve, arczukkal a kelő nap felé fordítva. Az ékszereket a sötétvörös dalmatinnak (almandin) arany vagy ezüst rekeszekbe foglalása jellemzi; a keszthely-vidéki sírmezőkben, melyeket dr. Lipp Vilmos prémontrei kanonok ásott föl, rendszeresen előfordúl a fülbevalónak a római alaktól egészen eltérő formája, filigrán munkában, hol aranyból, hol ezüstből, hol bronzból, még pedig nagy mennyiségben, milyenek felső Olaszországban és Francziaországban is találhatók, de csak igen ritkán. Úgy látszik, hogy ez volt az ostrogóthok és longobardok első idejében az uralkodó női divat; a római stylus melltűvé változik át, a római és pannoniai fibula használata megszűnik, a korongfibula jő divatba, melyen a római traditio sokszor félre nem ismerhető.

A férfiaknál a csat jő általános használatba, tehát szűk ruha és bőr öv, bronzból, ezüstből és aranyból gazdagon kivert tagokkal és szijjvégekkel diszítve. Kard csak ritkán fordúl elő a halott mellett, s ha mégis van: az egyenes, két élű, hosszú; ellenben a tőr és a kés nem hiányzik soha az úri vázak mellől; a főnököknél a ló temettetett el urával, a kutya gyakran a nő mellett, a mókus a gyerekkel. Üveg csészéket is találunk az ily népvándorláskori sírokban s a nők nyakán üveg klárist. A római bronzpénzek, melyek e sírokban találtatnak s III. Valentinianusig nyúlnak vissza, bizonyítják, hogy itt a népvándorlás első korával van dolgunk, melynek ékszereit fogságba ejtett rómaiak is készíthették itten.

Azok a sírok, melyek a bennök talált byzanti aranyérmek nyomán már az avarok idejébe sorozhatók, még sokkal gazdagabbak. A női ékszerek többnyire aranyból készűltek, néha ezüstből; ha bronzból valók, gazdagon meg vannak aranyozva, sőt néha finom aranylemezzel be vannak vonva. A fülbevalók alakja most főleg a felfordított pyramis gyöngydiszszel, a fibula feje félkörű s golyócskákkal van körülvéve, a gyűrűk, karpereczek s nyaklánczok almandinokkal rakvák ki. A népvándorlás egész korszakában a szijjvégek és övcsatok diszítései nem sokat változnak, többnyire növényeket utánoznak vagy egyszerű szijjfonadékot; a griff, a madárfej és a sárkányfej is gyakran használtatott a diszítések motivumáúl. De mind e diszítések sokkal egyszerűbbek, józanabbak s kevésbbé bizarrok, mint azok, melyek a skandináv országokban fordúlnak elő. Jellemző ez időben a kengyelvas, mely most jelentkezik először Európában; a görögök és rómaiak nem ismerték; a húnok és avarok hozták be.

A mi a vallást illeti, a kereszténység többször tűnt fel a mai Magyarország területén. Már Marcus Aurelius seregében, melyet a quadok ellen vezetett, voltak keresztények, s ezek száma Constantinus császár ideje után folyvást szaporodott. Tertullianus tanúsága szerint a III. század elején már a sarmata, dák, germán és scytha népekhez is eljutott a kereszténység. A 325-ben tartott nicaeai zsinaton Domnus, „a pannoniai provincia püspöke” is részt vett. Az V. században Syrmiumban egy érsekség s több püspökség állott fönn. Épen ez időben különböző vándor népek költöztek be a birodalomba, melyek azonban lassan-lassan mind megtértek, de, minthogy germán észjárásuknak Arius tana tetszett, ők voltak a legmakacsabb ariánusok. Attila és az uralkodó hún faj nem vette fel a keresztséget, de az udvarnál a legnagyobb türelmesség uralkodott, keresztények és pogányok ugyanazon tálból ettek a fejedelem lakomáján. A germán népek kitakarodásával s az avar birodalom megalapításával a keresztény elem aláhanyatlott e földön. A szlávok, kik ez időben az országban mindinkább elszaporodtak, s az avaroknak Nagy Károly által történt legyőzetése után az ország szélein, a mai Horvátországban, Zalában s a nyugoti Kárpátok alján államokat is alapítottak, csak a IX. század vége felé hagyták el pogány hitüket, de az avarok közt már régebben megtaláljuk a kereszténység nyomait, sőt fejedelmök, Tudun, el is fogadta a keresztvizet, midőn Nagy Károly udvarába, Aachenbe ment s ott békét és szövetséget kötött; de ismét visszaesett a pogányságba, midőn látta, hogy nem nyer oltalmat ama szlávok ellen, kik felett az avarok az előtt uralkodtak, s kik most volt uraik felett uralkodni akartak.

Nem sok emlék hirdeti hazánkban a kereszténység ez első időszakát. A pécsi székesegyház kriptájának falfestményei még a hanyatló római időkből valók. A nemzeti múzeumban levő szegzárdi szép sarkophagot Apollo és Marsyas domborképe diszíti ugyan, de a benne talált üveg edény (vas diatretum) keresztény feliratú. Az avarkori ozorai leletben is fordúl elő arany kereszt. Szent Jeromos, a hires egyházi atya, ki a szent irást latinra fordította, pannoniai születésű volt, úgy szintén Szent Márton, Tours hires püspöke is; szóval hazánkban a kereszténység soha sem szűnt meg végképen.

Népvándorlás korabeli tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumból. Nagy Lázártól

A vezérek kora. Szabó Károlytól

Benczúr Gyulától

A magyar nemzet eredetét a történelem előtti őskor homálya borítja.

A hagyományok a nemzet bölcsőjéűl Scythiát, éjszaknyugoti Ázsia fensíkját, a pusztai lovas népek tanyáját, emlegetik. A magyar nyelv szerkezete s ősi szavai arra mutatnak, hogy a magyarság a legrégibb korban finn népek köréből szakadt ki; de ugyancsak a nyelv tanúságai azt is igazolják, hogy a magyar faj századok hosszú során érintkezett török-tatár fajú népekkel, s azok körében fejlődött olyan lovas harczias nemzetté, a milyet Európa népei csak a Volgán túlról beözönlött húnokban, avarokban és bolgárokban ismertek.

A történelem világánál a magyar nemzet hazáját, honnan Európába költözött, a Közép-Volgától keletre, az Ural hegyláncz mellékén, az ősi Bolgárország és a baskir föld között találjuk. Ide utasítnak bennünket a hazai krónikáinkban föntartott hagyományok; itt találta a mongol hadjárat előtt néhány évvel a magyarok őseinek maradékait az azok megtérítésére IV. Béla által küldött magyar dominicanus szerzetes, Julianus; itt emlegetik a XIII. század közepén a mongol khánhoz követségben járt Plan-Carpini, Ascellinus és Ruisbroeck szerzetesek az általok Magna Hungariá-nak nevezett ősi Magyarországot.

Ez ősi honból vonúlt ki a magyar nemzet nagyobb része, a X. századi byzanti császár, Konstantin tudósítása szerint, nyomatva az Etil (Volga) és Jajk (Ural) folyók közt tanyázott besenyőktől, kiket viszont a velök szomszéd úzok és kozárok szorítottak. Mint hullám hullámot; úgy hajtott nép népet maga előtt.

Az új hont kereső magyarság először Lebediában, az Alsó-Deneper és Don közötti síkon ütötte föl sátrait, a besenyőkkel ellenséges kozárok szomszédságában, kiknek a török fajú népek közt legrendezettebb s leghatalmasabb állama Krimben, a Fekete és Azovi tenger éjszaki partjain és a Kaukázus hegyláncz fölötti síkon terűlt el. Itt szövetségben élt a kozárokkal s részt vett azok háborúiban három esztendeig. Ekkor a kozárok által megvert besenyőktől nyomatva, ismét tovább volt kénytelen vándorolni Atel- vagy Etelközbe, a Deneper, Búg, Neszter, Prúth és Szeret folyók közötti síkságra; míg a kisebb rész a nemzet testétől örökre elszakadva, kelet felé indúlt, s Persia határaihoz közel, a Kaukázus éjszaki mellékén telepedett meg. A magyarok elhagyott szállásait ekkor az erősebb besenyők foglalták el, mintegy választó falat képezve az előbb szövetséges magyarok és kozárok közt.

A nemzet eddig törzsekre és nemzetségekre oszolva közös fejedelmet maga fölött nem ismert; most a vándorlás viszontagságai égető szükségnek ismertették föl vele az erők összpontosítását, a törzsek közötti laza kötelék szorosabbra fűzését. S a törzsek főnökei a nemzetgyűlés színe előtt vezérökké és parancsnokukká az agg Álmos hős fiát, Árpádot választák, kozár módra paizson magok fölé emelék, és a keleti népek szokása szerint karjaikat megmetszve s omló véröket egy edénybe elegyítve, neki ünnepélyesen hűséget esküvének.

E vérszerződéssel, melyben a nemzet kötelezte magát, hogy vezért mindig Árpád véréből fog választani, mely biztosította a törzsfőnököket, hogy a vezér tanácsából és az országlás tisztéből soha ki nem lesznek rekesztve, biztosította a népet, hogy a mit közerővel szerzendnek, abban mindnyájan közösen részesűlnek, halált mondott arra, a ki a vezérhez hűtelen lenne, a szerződést megszegő vezért és törzsfőnököt pedig átok alá vetette, le volt téve a magyar alkotmány szilárd sarkköve; meg volt vetve a fegyverrel kivívandó szabad Magyarország alapja.

A byzanti birodalom fölött ekkor a 886-ban trónra lépett VI. Leo császár uralkodott, ki a birodalmát dúló bolgár fejedelem, Simeon ellen az Etelközben a bolgárok szomszédjaivá lett magyarokat szólította segélyére. A könnyű magyar lovasság, az Al-Dunán görög hadi hajókon átkelve, Árpád egyik fiának vezérlete alatt a bolgárokat három csatában megverte, magát Simeont Drisztra (a mai Szilisztria) várába szorította, s gazdag zsákmánynyal, sok bolgár fogolylyal tért vissza etelközi szállására.

Ez volt a magyaroknak első hadjárata Európában, melynek következtében azonban ismét újabb hazát kellett keresniök.

Emlékek a népvándorlás korából. Fegyverek és eszközök különböző leletekből. Tornay Gyulától

A megalázott Simeon ugyanis, míg egy felől Leo császárt békealkudozással lefegyverezte, más felől, hogy a magyarokon boszút álljon, azok régi ellenségeivel, a besenyőkkel szövetkezett. Bolgárok és besenyők délről és keletről egyszerre, midőn a magyar haderő nagy része távol kalandozott, váratlanúl megrohanták Etelközt, s abban irgalom nélkül dúltak, öldököltek.

Ezen vereség után az etelközi szállás, melynek a számosabb és erősebb besenyők felől csak a könnyen átúsztatható folyók szolgáltak gyenge védővonalaiúl, tarthatatlanná vált. S Árpád és magyarjai családjaikkal, társzekereikkel, méneseikkel, csordáikkal megindúltak, hogy a Kárpátokon túl, a Duna és Tisza partjain biztosabb hazát foglaljanak.

A Kárpátokon a vereczkei szoroson keltek át s a Latorcza völgyén alászállva, Munkácsnál ütöttek legelsőbben tábort, honnan a puszták szilaj fiai kimondhatatlan örömmel legeltethették szemeiket a buja legelőkben gazdag, beláthatatlan alföldi síkságon.

Mikor történt a magyar nemzet kiköltözése az ősi hazából, – mit Béla király névtelen jegyzője Kr. u. 884-re helyez; – mikor szállották meg a magyarok Lebediát és azután Etelközt; mely évben folyt a bolgár-magyar háború s ennek következtében mikor kezdődött a mai Magyarország elfoglalása: a hazai, byzanti, nyugoti és orosz források adataiból biztosan megállapítani nem lehet; csak annyit állíthatunk bizonyosnak, hogy a honfoglalás sem 889 előtt, sem 896 után nem történhetett.

A honfoglalás korában a mai Magyarországot, az egykori roppant hún s a Nagy Károly által lerombolt avar birodalom székhelyét, gyér népesség lakta, melynek legnagyobb része szlávokból állt, kik a Dunán túl s a Felföld egyes völgyeiben az avarok elnyomva lézengő maradványaival, a nyugoti határszélen német gyarmatosokkal, az Al-Duna mellékén bolgár telepekkel vegyesen, apró főnökeik alatt szétszakadozva éltek; a Száván és Kulpán túl pedig a VI. században a Kárpátok éjszaki lejtőiről az Adriai tenger mellékére telepedett horvátok törzsei tanyáztak. Némileg rendezett állami élet e terűleten csak a német fensőség alatt állott Nagy-Morvaországban volt, mely a Felföld nyugoti részét foglalta magában s a Dunán túlra is kiterjedt. E szláv állam végromlása, melynek fejedelme, Szvatoplug, függetlenségre törekedve, épen a honfoglalás idejében elkeseredett harczot folytatott a német birodalom ellen, miután a németek nyugotról, a Tisza síkjára telepedett magyarok pedig keletről folyvást szorongatták, csak idő kérdése lehetett. Nagy-Morvaország a nyugotra törő magyarok csapásai alatt csakugyan még Árpád életében összedőlt; 906 után az évkönyvek többé nevét sem említik.

Olyan harczokban edzett, jól gyakorlott és fegyelmezett könnyű lovassággal, milyen a honfoglaló magyar volt, mely az íjjal, e rettentő fegyverrel, előre vagy hátra nyilazva, egyaránt bámúlatos ügyességgel tudott bánni, mely minden fáradságot, hideget, meleget, éhséget és szomjúságot könnyen tűrt, nem hogy a Duna és Tisza mellékén talált néptöredékek nem daczolhattak, de Nyugot- és Kelet-Európa egy hadserege sem bírt évtizedeken át sikerrel mérkőzni. E lovasságnak a honfoglalás munkáját néhány rövid év alatt végrehajtani nem lehetett nehéz föladat. Ekkor a pusztai élethez szokott magyar nép a síkon és rónákon szállott meg, a folyók völgyeiben, mint a helynevek Abaujban, Sárosban, Zemplénben stb. bizonyítják, jóval följebb hatolva, mint a meddig ma a magyar nyelv terjed; a régi lakosok pedig részint a határszéli hegyek közé vonúltak, részint mint szántóvetők és baromtenyésztők a földmíveléssel nem foglalkozó magyarok szolgáivá lettek.

Hogy a magyar emberségesen bánt a meghódított lakossággal, s hogy szláv alattvalóit nem sanyargatta oly kiméletlenűl, mint hajdan az avarok, hogy a magyar uralom a föld népére nem súlyosodott nagyobb teherrel, mint előbbi apró kényurai nyomása, bizvást következtethetjük abból, hogy a vezérek száz évnél tovább tartó korában, midőn a nemzet haderejének nagy része gyakran éveken át az országon kivül, távol hadjáratokon kalandozott, a keresztény hadi foglyok tömegével folyvást szaporodott idegen lakosság még a riadei és augsburgi vereségek után sem tett semmi kisérletet, hogy a magyar uralmat lerázza s az előbbi állapotot visszaállítsa.

Hogy a honfoglalás a IX. század utolsó éveiben teljesen be volt végezve, kétségtelenné teszi a magyarok felső-olaszországi hadjárata, mely 899 tavaszán kezdődve egy álló esztendőnél tovább tartott, s melyre csak a mai magyar föld teljes meghódítása és biztosítása után lehetett vállalkozniok. E hadjárat elején a lehetetlenséget nem ismerő magyar lovasság; miután a lagunák szigeteit elfoglalta, lóháton és tömlőkön a malamoccói csatornába hatolva, magát Velenczét is megkisértette bevenni; e vakmerő vállalat azonban a velenczei gyakorlott hajóhad által kifejtett védelmen meghiusúlt (899-ik év julius hó 29-én). Egy pár hónap mulva, a brentai döntő ütközet után, melyben a magyar könnyű lovasság taktikai előnye a túlnyomó olasz hadsereget tönkre tette, egész Felső-Olaszország tárva állt a magyar hadak előtt, melyek, miután Felső-Olaszországot a határszéli havasokig beszáguldozták s a Pón átkelve, Párma és Modena vidékét is rettegéssel töltötték el, végre Berengár király által nagy ajándékokkal hazatérésre biratva, Friaulon és Isztrián, az ettől fogva magyarok útjának (strada Ungarorum) nevezett vonalon, gazdag zsákmánynyal vonúltak haza.

E sikerűlt hadjárat nyitotta meg a magyarok európai nagyszerű hadjáratainak félszázadnál tovább tartott hosszú sorát. Ezekért csak magát a pusztailag élő, kiválólag harczra termett és szervezett, és így a háborúra utalt magyar nemzetet tenni felelőssé, mely hazát is fegyverrel szerzett s annak föntartására csak fegyverei diadalában láthatta a biztosítékot, elfogúltság volna. E hadjáratok keletkezésének és sikerének kulcsát nemcsak magában a harczias magyarságban, hanem Nyugot- és Kelet-Európa akkori zilált politikai viszonyaiban, a germán és szláv elem engesztelhetetlen kölcsönös gyűlöletében és harczaiban is kell keresnünk, melyek a magyar haderőt, mint szövetségest, nem egyszer hívták és vezették a magával meghasonlott német birodalom dúlására.

Lovas alak a népvándorlás korából. Tornay Gyulától

A magyar szomszédság, melyet Arnulf császár eleinte a morva szlávok megrontására igyekezett fölhasználni, nem sokára saját birodalma veszedelmévé vált. A magyar hadak már 900-ban a keleti határgrófságban dúltak, s az Ensen áttörve, egy nap alatt hosszában és széltében mintegy 10 mértföldnyi terűletet pusztítottak el. 901-ben, midőn a morvák a németekkel kibékűltek, a magyarok a német birodalom másik keleti védbástyáját, a karinthiai határgrófságot támadták meg s Laibach várán túl száguldoztak; 902-ben a morva földön, 903-ban a bajor herczegségben, a következő egy pár évben, mint Berengár szövetségesei, Felső-Olaszországban táboroztak; 906-ban pedig, a már ekkor megdöntött morva birodalmon át, a szász herczeg által elnyomott elbemelléki szlávok fölhívására, Éjszak-Németországban, a szász földön hordozták győzedelmes zászlaikat.

A helyzet Németországra nézve tűrhetetlenné kezdett lenni, s Lajos német király 907-ben, midőn a honalkotó Árpád halála után a törzsfőnökök annak kiskorú fiát, Zsoltot emelték a vezérségre, elérkezettnek vélte az időt a szenvedett sérelmek megtorlására. Hadaival, jelesen a bajorokkal hazánkba tört; de a bajorokat ez év julius 5-én már Magyarország belsejében – tán a krónikáink által említett Bánhídánál, Tata alatt – a magyar hadak tönkre verték. „A bajor törzs úgy szólván meg van semmisítve”, írja egy kortárs; és Németország ereje annyira megzsibbadt a vereség által, hogy a magyar hadak 908-ban az elbemelléki szlávokkal versenyt dúlhattak az éjszaki tengerig, s míg Hamburgot a szlávok, ők Bremát rabolták ki, 909. évben pedig a sváb és frank földön a Rajnáig kalandozhattak.

Az ifjú Lajos király megkisértette az utolsó erőfeszítést; 910-ben a bajor, sváb és frank törzsek harczosait halálbüntetés terhe alatt táborába parancsolta. Támadását azonban a villámgyors magyar lovasság megelőzte, a német tábort Augsburg alatt megrohanta, s vérengző ütközet után, midőn a németek a diadalt már kezeik közt vélték, ügyes hadi csellel két tűz közé szorítva összetörte. Németország szerencsétlensége most tetőpontra hágott; Lajos, hogy országát a magyaroktól megmentse, vezéreiknek nagy összeget fizetett, s magát évi adófizetésre kötelezte. Ezt a megaláztatást a szerencsétlen ifjú király nem sokáig élte túl; 911-ben elhalt s benne a Karolingok utolsó férfi sarja sírba szállt.

Utódja Konrád frank herczeg lett, ki alatt a birodalom belviszályok s nyilt polgárháború szinhelyévé vált. A magyarok siettek ezt fölhasználni s 912-ben a frank földet és Thüringiát, 913-ban a bajor és sváb földet zsákmányolták, 913-ban a corveyi monostort égették föl s a szász földön és Thüringiában kalandoztak; 917-ben (január 21-én) Baselt s a Rajnán túl Elsasst és Lotharingiát pusztították tűzzel-vassal.

A 918. év végén elhalt Konrád helyébe a frankok és szászok az erélyes Henrik szász herczeget választották királylyá, ki, bár az első évben nem birta is saját tartományát, a szász földet, a szokott adót követelő magyar hadak dúlásától megmenteni, Németországban a királyi tekintélyt csakhamar helyreállította, a belviszályt megszüntette, s azt az egy pár évi pihenést, melyet a 922-ben és 924-ben Apuliáig s Déli-Francziaországban az Atlanti tengerig száguldozó magyarok Németországnak engedtek, a birodalom haderejének fejlesztésére, a városok és várak erősítésére, a lovasság begyakorlására használta föl. Henrik, hogy e nehéz munkához időt nyerjen, megragadta a véletlen által nyújtott kedvező alkalmat. Midőn a magyarok 924-ben ismét a szász földet dúlták, azok fogságba jutott egyik tekintélyes vezérét, minden váltságdijt visszaútasítva, csak oly föltétellel bocsátotta szabadon, hogy a magyarok vele, ki magát a rendes évi adó fizetésére kötelezte, 9 esztendei fegyverszünetet kössenek.

E fegyverszünet alatt, melybe Henrik saját herczegségén kivül a többi német tartományok nem voltak befoglalva, csak egyszer, 926-ban látjuk a magyar hadakat Németországban, midőn a bajor földön átvonúlva, a sváb földet, azután Elsasst és Lotharingiát is bekalandozták. E hadjáratra vonatkozólag birjuk a st.-galleni monostorba vetődött magyar lovascsapat élethű leirását a X. század második felében élt Ekkehard szerzetesnek szemtanúk után adott leirásában, melynek érdekes epizodjaiban lehetetlen a természet nyers, szilaj, hirtelen föllobbanó, de hirtelen ki is engesztelődő, vidor életkedvű s romlatlan lelkű fiaira, a magyar nemzeti jellem maig is feltűnő vonásaira, rá nem ismernünk.

Midőn a fegyverszünet utolsó esztendeje közelgett, Henrik már elég erősnek érezte magát és nemzetét, hogy a magyarokkal megmérkőzzék, s a magyar követséget, mely a fizetni elmulasztott adóért ment hozzá, üres kézzel utasította vissza. A magyarok erre a 932-dik év őszén támadással feleltek, a szász földet és Thüringiát hadaikkal elárasztották; de egyes szétszórt csapataikat, melyek a zord időben éhségtől és fagytól is sokat szenvedtek, a halálbüntetés alatt fegyverbe parancsolt nép üldözőbe vette és szétverte, magát a főtábort pedig Henrik válogatott s jól begyakorlott lovasságával meglepve, vérengző viadal után teljesen tönkre tette. (933 márczius 15.) Ez volt az első döntő győzedelem, melyet német hadak nyílt csatában a magyarok fölött nyertek.

Henrik haláláig (936 július 2.) nem háborgatták többé a magyarok a német birodalmat. E közben 934-ben Konstantinápoly falai alá száguldozva folytatták a megszokott kalandozást; de, a mint Henrik fia és utódja, az ifjú I. Ottó trónra léptével újra kitört a német törzsek viszálya: már a 936. év vége felé a sváb és frank földön termettek, azután kora tavaszszal a Rajnán Wormsnál átkelve, Lotharingiát és Elsasst most már harmadszor özönlötték el, majd Orleansnál a Loire-on átnyomúlva, a tengerig hatoltak, onnan Burgundián és a mai Savoyán átvonúlva, áttörtek a járhatatlanoknak hitt havasokon, Olaszországot Nápolyon túl is benyargalták, s úgy tértek vissza az egy esztendőnél tovább tartott diadalmas hadjáratból, melynek végrehajtására vállalkozni Európában akkor csak a magyar könnyű lovasság merészkedhetett.

Nem volt ily szerencsés szászföldi berohanásuk, melyet, a birodalom belviszályait fölhasználva, 938-ban ismét megkisértettek, mikor csapataik egy része Dortmund mellett a Hunnentränkének nevezett mocsáros erdőségbe szorítva veszett el. E veszteség után Éjszak-Németországot többé magyar hadak nem háborgatták., hanem 940-ben Olaszországban s onnan a Pyrenei hegyeken át spanyol földre is elkalandoztak, 943-ban pedig a keleti birodalmat szorongatták.

Zsolt fia, az ifjú Taks, a mint atyja után a vezérséget átvette, 947-ben fényes hadjáratot folytatott Olaszországban egész Otrantóig; hadai 951-ben Felső-Olaszországon át a Rhőne mellékét özönlötték el s a Loire völgyében az Atlanti tengerig nyomúltak; 954 tavaszán pedig, midőn a királyi családban kitört meghasonlás miatt egész Németországban elkeseredett polgárháború dühöngött, ismét a német földre rontottak. A lázadó Konrád frank herczeg, a király veje, a betört magyarokat Wormsnál fogadta, fényesen megvendégelte s személyesen vezette ellenségei jószágainak dúlására a Maas folyóig. E pusztító hadjáratról, Cambray ostromáról, Rheims és Metz környékének veszedelméről, a kolostorok évkönyvei siralmasan emlékeznek.

Midőn 955 nyarán az elbemelléki szlávok lázadása Németországot ismét komoly veszélylyel fenyegette, a háborúra készülő Ottó előtt magyar követség jelent meg, melynek valódi czélja nem lehetett egyéb, mint hogy a birodalom belviszonyairól tudomást szerezzen. Alig érkezhetett ugyanis e követség haza, a mint a készen állott magyar hadak, melyek számát a krónikák 100.000 főre teszik, a bajor földet megrohanták. Ottó fegyverbe szólította ellenök a Rajnán inneni német törzsek összes haderejét. Az Ulrik püspök által hősileg védett Augsburg közelében, a Lech mezején folyt le a döntő ütközet, mely két nemzet sorsáról volt hosszú időre határozandó. Reggeltől estig tartott elkeseredett küzdelem után, melyben az Ottóval kibékült Konrád frank herczeg is elesett, az Ottó által személyesen vezetett birodalmi hadak teljes diadalt arattak (955. aug. 10.); a szétvert magyar tábor menekülő csapatait a föld népe üldözőbe vette s leöldökölte, elfogott vezéreiket Henrik bajor herczeg, Ottó öcscse, Regensburgban kivégeztette.

Az augsburgi diadallal Németország a magyarok hadjárataitól megszabadúlt; a megrongált magyar haderő ezentúl csak a keleti birodalomban folytatta még egy ideig megszokott becsapásait, melyek legutolsója 970-ben szerencsétlenűl végződött, nyugoton pedig csak saját terűlete védelmére szorítkozva vívott apróbb harczokat a lépésről-lépésre előnyomúló németekkel. A birodalom keleti védbástyája, a 907-ben lerombolt keleti határgrófság, I. Ottó életében, 973-ban már vissza volt állítva.

Az augsburgi véres leczke, mely a folytonos harczi kalandokhoz, zsákmányhoz szokott magyarságot nyugotról visszaszorította, magában a magyar nemzet életmódjában, gondolkozásában is nagy változást idézett elő, s az eddig lóháton, harczok közt élt pusztai népet a megtelepedett élet békés foglalkozásaira készítette elő. Az átalakúlás természetesen csak lassan mehetett. Taks még mint az ősmagyar nemzeti szellem képviselője halt el 972-ben s pogány módra temettetett el a Duna partján a nevét megörökítő Taksony helység közelében. De a mint fia, Gejza veszi át a nemzet kormányát, rögtön föltűnő fordúlat áll be Magyarország politikai viszonyaiban, mely eddig a nyugoti eszmék előtt zárva állt, most pedig önkényt látszik föltárni kebelét a császár és a német, cseh, olasz papság befolyásának és azoknak az eszméknek, melyeken a nyugoti egyház és állam nyugodott.

Gejza, kit krónikáink erőszakosnak festenek, hatalomra vágyott. Igazi fejedelme akart lenni a nemzetnek, melynek elődjei eddig csak első vezérei voltak és kiméletlenűl levervén minden mozgalmat, mely hatalomköre tágítását ellenezte, a nemzet kormányát a maga kezébe ragadta s tettleg király volt népe fölött, csak a czím hiányzott nála. Az ő korában nem határozott többé a nemzet közgyűlése a béke és háború fölött; nem hirdették többé a kiáltók: „isten és a magyar nép szava, hogy ez s ez napon, itt és itt, ki-ki fegyveresen megjelenjék”; nem lengett többé a nemzet hadi zászlaja a koronás karvalyt ábrázoló czímerrel a külföldi csatatéreken. Gejza lerombolta a régi alkotmányt, a nélkül hogy újat alkotott volna, szakított az ős hittel, a nélkül hogy a kereszténységet őszintén elfogadta s az egyházat megalapította és szervezte volna; hisz maga sem szűnt meg az ősi hit szerint áldozni, és midőn ezért papja megdorgálta, büszkén azt felelte: „elég gazdag s hatalmas vagyok, hogy azt tehessem” .

A kereszténység terjesztésének első kisérlete Magyarországon már jóval elébb Keletről történt. Byzanti irókból tudjuk, hogy 948-ban a Konstantinápolyban követségben járt Bulcsú, a nemzet főbirája, ott Árpád egyik másodunokájával együtt a keresztséget fölvette, s példáját csakhamar Gyula, a hét törzsfőnök egyikének utódja is követte, ki magával hozta Erdélybe a Magyarország püspökévé fölszentelt Hierotheus szerzetest. De ha volt is e kisérletnek némi sikere, az elenyészőleg csekély lehetett a nyugoti egyház által később elért eredményhez képest. A nyugati egyház első apostolai, kik Gejza korában Magyarországon működtek, Wolfgang einsidelni szerzetes, Pilgrin passaui és Adalbert prágai püspök voltak. Hatásuk mindazáltal a nemzetnek csak kis részére terjedett ki, és még nem biztosíthatott teljes diadalt a kereszténységnek a pogányság fölött.

A keresztény magyar állam megalapítására Gejzának keresztény hitben nevelt fia, István, a magyar nemzet igazi apostola, volt hivatva, ki még atyja életében nőűl vette a német császári családból II. Henrik bajor herczeg leányát, Gizellát, s midőn atyja halálával a vezéri hatalmat kezébe vette (997), lelke mély meggyőződésével, ifjúi tettereje egész hevével fogott az élete föladatáúl kitűzött munkához. Szóval és tettel, intéssel és példaadással, szelid és kemény eszközökkel ő maga lett a térítés vezetője, valódi éltető lelke.

István egyházi és politikai újítása, különösen az a parancsa, hogy, mint ő maga tette, mindenki bocsássa szabadon keresztény rabszolgáit, visszatetszéssel találkozott az ős vallás és régi kormányrendszer hiveinél, kik az idegen befolyást gyűlölték s ellenszenvvel tekintettek az István udvarában szereplő idegen papokra, külföldi lovagokra és jövevényekre. A lázadás zászlaját túl a Dunán, a Somogyságban, a törzsfőnökök egyikének utódja, Kopány, a tar Zirind fia, tűzte ki. István Esztergom közelében, a Garam partján gyűjtötte össze táborát, hol őt Hont és Pázmán német lovagok, több maig is virágzó magyar főnemes család (mint a Forgáchok s a kihalt Szentgyörgyi grófok) ősei, német szokás szerint lovaggá avatták. Hadai a Ják nemzetség alapítója, a Niczky család őse, a német Venczelin vezérlete alatt a Veszprém várát vívó fölkelőket leverték s a lázadást vérbe fojtották.

E diadal után István kettőztetett erélylyel látott az egyház szervezéséhez; papokat, szerzeteseket hivott az országba, minden tíz faluval egyházat építtetett, tíz püspökséget szervezett, a magyar egyház élére érsekséget állított, s annak székhelyéűl a fejedelmi lakot, Esztergomot jelölte ki.

Hogy egyházi intézkedéseit s a polgári alkotmány átalakítását szentesíttesse, István az érseki székre általa kiszemelt Astricust Rómába küldötte s a pápától áldást és koronát kért. II. Sylvester pápa örömmel fogadta a magyar nemzet lelki hódolatát, melynek független országában a szent szék biztos támaszra számíthatott a császári hatalom ellen, s Astricust a Boleszláv lengyel fejedelem számára készíttetett koronával s egy bullával küldte vissza, melyben Istvánt és utódjait, kik megválasztatva e koronával meg fognak koronáztatni, a magyar egyház fölötti rendelkezést illetőleg a legkiterjedtebb jogokkal és kiváltságokkal ruházta föl, megengedvén egyszersmind neki és utódjainak, hogy az apostoli királyság jeléűl magok előtt keresztet hordoztathassanak.

Az 1000-ik évben, Mária mennybe menetele ünnepén (augusztus 15-én) történt István királylyá avattatása a szent koronával, melyhez, mint az ország önállóságának s a nemzet alkotmányos szabadságának jelképéhez, a magyar nemzet maig is vallásos kegyelettel ragaszkodik. Ez ünnepélyes tény zárta be a letünt ősmagyar kort; ez a nap avatta föl az ifju magyar nemzetet az európai népek testvérévé, a keresztény miveltség és polgárosúltság leendő bajnokává.

Magyar pogánykori kard. Tornay Gyulától

Az Árpád-királyok kora. Szabó Károlytól

Benczúr Gyulától

A kereszténység elfogadása a magyar nemzetre nézve elútasíthatatlan szükséggé, életföltétellé vált. Magyarország, a nyugoti és keleti császárság befolyásának kitéve, éjszakon és délen keresztény szláv népektől környezve, végromlás veszedelme nélkül magát Európával ellentétbe nem helyezhette, s önállóságát csak úgy biztosíthatta, ha a nemzet a pusztai életmóddal fölhagyva, a keresztény polgárosúltság pályájára lép, s nem lesz többé idegen elem Európa szívében.

István megértette a kor követelő szózatát, s föladatát: a keresztény magyar állam megalkotását, bölcs tapintattal szerencsésen végrehajtotta. Bölcseségének bizonysága, hogy a keresztény világ uralma fölött versengő császári és pápai hatalom közűl koronáért ez utóbbihoz folyamodott, melytől a nemzet önállóságára nézve veszélytől nem tarthatott, sőt annál ez irányban is támogatásra számíthatott. Midőn István a szent szék által szentesíttette egyházi és polgári alkotásait, útját vágta mindazon törekvéseknek, melyek az atyja életében megindúlt térítések alkalmával Magyarország függetlenségének megsemmisítésére voltak irányozva.

Az alkotmány átalakításában István erélylyel, mérséklettel járt el; nem rombolta le a régit, hanem csak a keresztény monarchia követelményeihez képest átalakította. A törzsfőnökök hatalmát megtörvén, a nemzetet a szó teljes értelmében egygyé olvasztotta; a kormányzói, törvényhozói s birói hatalmat a maga, mint a nemzet fönségének képviselője kezében összpontosította. Az új alkotmány által azonban nem fojtotta el a nemzet vérévé vált szabadságszeretetet; sőt, midőn a törzsek és nemzetségek közös birtoklási rendszerét megszűntetve, törvényben kimondotta, hogy ki-ki legyen ura mind saját jószágainak, mind a királytól nyert adományoknak, s azokról neje, fiai, leányai, rokonai vagy az egyház részére szabadon rendelkezhessék: az egyéni szabadságot a koronával szemben is biztosította. A honfoglalók utódjai által örökölt birtokokba, valamint saját adományaiba István nem vitte be a hűbériség természetét, azok az illetőknek úgy a törzsek, mint a korona irányában szabad örökségei maradtak. Hűbéri természetűeknek csak az állam tulajdonát képezett várakhoz tartozd földek mondhatók, melyeket István hadi szolgálat kötelezettségével s e mellett firól fira öröklés jogával adományozott a várispánok zászlai alá rendelt várkatonaságnak.

A törvényhozásban nem járt el önkényesen; törvényeit az ország legfőbb méltóságaiból, a nemzet előkelőiből alkotott királyi tanács meghallgatásával adta ki; az általa megalapított vármegyei rendszerben pedig, mely az ő korában kiválólag katonai és kormányzási czélokra szolgált, s a teljesen szabadokra, vagyis nemesekre ki nem terjedt, oly intézményt honosított meg, mely idők folytán a kor szükségeihez képest fejlődve, a lakosság minden osztályát felölelve, az alkotmányos szabadság védbástyája lett.

Az igazságszolgáltatást a törzsfőnökök kezéből kivévén, azt az általa kinevezett bírák, a vár népei fölött az ispánok által gyakoroltatta; a szabad birtokosok, a papi, úri és nemesi rend ügyeiben pedig vagy maga személyesen, vagy udvarának legfőbb birája, a nádor mondott itéletet.

Gizella királyné drágaköves arany keresztje. A müncheni „Reiche Kapelle”-ből

Az ország haderejét szervezve, megalkotta a királyi sereget, melynek zömét az ispánok zászlai alatt szolgáló várkatonaság képezte. E mellett fönnmaradt a nemzeti hadsereg, melyet a főpapi, úri és nemesi rend alkotott, mely a haza védelmére személyesen fölkelni tartozott, de nem volt köteles az ország határain kivül táborozni.

István az állam és a királyi udvar rendezésében a nyugoti császárságot vette követendő példáúl; törvénykönyveiben, melyek csak töredékesen szállottak ránk, a frank capitularék hatása ismerhető föl. Ő vetette meg a rendi alkotmány alapját, mely az 1848-iki átalakúlásig fönnállott. Alapítványait, adományait, az örökségűl bírt, a várjobbágyoknak osztott földeket külön jegyzőkönyvbe foglaltatta, melyre peres esetekben az utódok századok múlva is mint döntő bizonyságra hivatkoztak. Okleveles bizonyságunk van rá, hogy ezen Legenda Sancti Stephani név alatt említett jegyzőkönyv Róbert Károly korában a visegrádi királyi udvarban még megvolt.

A várak védelmezésére a fegyverrel szolgáló várjobbágyok, azok fönntartására, élelmezésére pedig a vár földeit mívelő várnépek voltak rendeltetve. Valamint ezek, úgy a királyi, főpapi és úri jószágokat mívelő parasztok sem voltak ugyan szabadok, de nem is osztoztak a hadi foglyokból lett, vagy bűneikért szolgaságba taszított rabszolgák sorsában, kik István törvénye szerint magukat bizonyos összeggel megválthatták, s a kiknek emlékezete oklevelekben még a XIV. század első felében is található.

A királyi kincstár jövedelemforrásait tették a nagy kiterjedésű királyi uradalmak, az ércz- és sóbányák, a pénzverés, mely kirekesztőleg királyi jog volt, a harminczadok és vámok, a várnépek termékekben beszolgáltatott adója, melynek egy harmada az ispánokat illette, a királynak és családjának benyújtani szokott ajándékok, a szállásadás kötelezettsége, mely szerint az urak és városok az utazó királyt és kiséretét több-kevesebb napig vendégelni tartoztak, a bírságok és elkobzott jószágok, végre szükség esetében az ország nem szabad birtokos és nem kiváltságos lakosaira pénzben vagy termesztményekben kirótt adók, régi magyar kifejezéssel szedő-vedők (collecta).

E gazdag jövedelemből István igazán királyi udvart tarthatott, melynek fényét csak növelték a dúsgazdag urak, és a földbirtokkal bőkezűen ellátott főpapok, kik István adományából az összes magyar föld termékeinek tizedét élvezték.

A királyi udvar szolgálatára állott az udvarnokok (vadászok, halászok, szakácsok, solymárok, szekeresek, ácsok, kovácsok, stb.) roppant tömege, kik a királytól földeket kaptak s azok használatáért firól fira bizonyos szolgálatot tartoztak teljesítni. Ily udvarnokokat nagy számmal tartottak a főpapok és főurak is, kik udvaraikat a király példájára rendezték be.

A magyar nemzet, mely betelepedése után egy századig lóháton és sátor alatt harczias életet folytatott, István 40 évnél tovább tartott uralkodása alatt nagy átalakúláson ment át: állandó lakásokba telepedve, hozzá szokott a földmívelői élethez. A kolostoroknak István korából fönnmaradt alapító levelei már a föld- és szőlőmívelés elterjedéséről s a mesterségek gyakorlásáról tesznek bizonyságot. Hogy a magyarok a földmívelést a meghódított szlávoktól tanúlták el, bizonyítják a szlávoktól átvett földmívelési műszavak (asztag, borona, barázda, gereblye, pozdorja, kasza, kapa stb.); a mesterségekben inkább a bevándorolt németek voltak tanítóik, jóllehet a pusztai élet mellett is szükséges mesterségeket, mint a fegyverek és lószerszámok gyártását, a timárságot és ötvösséget, bizonyosan még ázsiai hazájokból hozták magokkal.

István, hogy az átalakítás munkájában segítsék, szivesen fogadta a térítőket, az udvarába jövő keresztény lovagokat, az országába telepűlő német, olasz, szláv és besenyő gyarmatosokat. Fiához intézett oktatásában, melyben a királyi kötelességekről és erényekről magasztos fölfogással beszél, az idegenek pártolását, oltalmazását különösen szívére kötötte leendő utódjának, hangsúlyozva: hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és töredékeny”. Ezen nyilatkozatáért azonban tévedés volna külföldieskedéssel, a nemzeti szokások és erkölcsök lenézésével vádolni őt, ki fiának szent kötelességűl szabta, hogy az ősök példáit kövesse, mert „melyik görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint, s melyik görög kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint?”

Hogy Istvánnak hosszas uralkodása alatt nehéz küzdelmeket kellett folytatni, bizonyítják fiához intézett szavai, melyek szerint csaknem egész életét hadjáratok fáradalmai s különféle nemzetek betörései közt töltötte. E háborúk közűl a történelem csak a pogányságot pártoló ifjabb Gyula leveréséről s Erdélynek az országhoz szorosabb kapcsolásáról (1002), a szomszéd besenyők legyőzéséről (1003), a lengyel fejedelem, Boleszláv ellen II. Henrik szövetségeseként folytatott hadjáratokról, az Al-Dunától a Marosig és Körösig hatalmaskodó görög hitű Ohtom megalázásáról és a II. Konrád császár ellen folytatott védelmi háborúról emlékezik.

A német birodalommal István, míg sógora, II. Henrik császár élt, folyvást a legjobb viszonyban volt; de II. Konrád császár ellen, ki a keresztény világ fölötti uralomra törekedett, sikerrel folytatott háborút, melyben seregei Bécset is elfoglalták s az ország határait a Morván és Lajthán túl a Fischáig terjesztették (1030).

Az a csapás, mely Istvánt a trónra már kijelölt egyetlen fia, Imre herczeg váratlan halálával sújtotta (1031), a különben is betegeskedő agg királyt teljesen leverte; udvarában ezután neje, Gizella, II. Henrik császár nővére s az idegenek pártja ragadta kezébe a hatalmat. Ez az idegen párt, hogy a trónt Péter, István húgának Urseolo Ottó velenczei dogétól származott fia, a királyi testőrség parancsnoka számára biztosítsa, Vazult, Mihály fiát, István unokatestvérét, Nyitrán megvakíttatta s megsiketíttette, Szár László fiait, Endrét, Bélát és Leventét pedig, kiknek a menekűlést maga a testileg, lelkileg megtört király tanácsolta, külföldre szalasztotta.

Az egykor erélyes, hatalmas király ekkor már csak árnyéka volt önmagának, s a halál rá nézve szabadító angyallá vált. Magyarország első apostoli királya 1038-ban, épen megkoronáztatása évforduló napján, augusztus 15-én hunyt el s az általa építtetett székes-fehérvári egyház sirboltjába a nemzet siralma közt temettetett el. Az újjá alkotott magyar állam István által adott alkotmánya nyolcz század viharai közt mindig védpaizsa s megmentője volt a nemzet életének; ezért tekint ma is minden magyar áhítatos tisztelettel az el nem porladt „dicsőséges szent jobb kéz”-re, mely Magyarország alkotmányos szabadságának alapköveit lerakta.

Az István trónját méltatlanúl bitorló Péter, német és olasz kegyenczeitől környezve; zsarnoki dölyffel uralkodott három esztendeig; ekkor elűzte a türelmét vesztett nemzet fölkelése, s Abát, keresztény nevén Sámuelt, István húgának férjét, emelte a trónra (1041).

A menekült Péter III. Henrik német királyhoz folyamodott segélyért, s a német király, hogy Magyarországot hatalma alá hajthassa, Pétert csakugyan pártfogásába vette. Aba azért egyszerre három oldalról intézett támadást a német birodalom ellen; maga egy hadosztálylyal Tullnig nyomúlt s szerencsével járt, de a másik két betörő magyar sereg a Morva folyónál és Pettau mellett vereséget szenvedett (1042).

III. Henrik még azon évben berontott a magyar földre, Haimburgot, mely akkor magyar végvár vala, megvívta, Pozsonyt bevette és földúlta, s a Garam vizéig nyomúlt, de a tél közeledtével, miután meggyőződött, hogy a magyarok a gyűlölt Pétert vissza nem fogadják, védenczével együtt visszavonúlt.

Midőn a következő évben a császár a hadjáratot újra megindította s hadaival már a Rábczánál állt, Aba a trónját fenyegető veszedelmet azzal akarta elhárítani, hogy ellenfelének magára és országára nézve súlyos föltételek alatt békét ajánlott, s az országnak a Lajthán túl feküdt terűletét átengedte Henriknek. Igy a békét megvásárolta ugyan, de e tettével bukását készítette elő. A nemzet előkelői közt ugyanis az ország terűleti épségének megsértéseért általános lett az elégűletlenség; ezek ellenében Aba a pórnép karjai közé vetette magát, abban keresve trónja támaszát; a megbuktatására törő urak közül pedig, kiket tanácskozás szine alatt összehívott, fegyvereseivel mintegy ötvent lemészároltatott. Ezek rokonai s az életben maradt elégűletlenek Németországba futottak s magok hivták be a császárt a zsarnok megbuktatására.

Aba túlnyomó hadaival III. Henrik ellenében Ménfőnél (1044 jul. 5.) a táborában volt elégűletlenek árúlása miatt csatát vesztett s a Tisza felé futva, ellenségei által megöletett. III. Henrik pedig ellenállás nélkül vonúlhatott be Székes-Fehérvárra, hol Pétert, mint adófizető hűbérnökét, igtatta vissza a trónra. A magyar törvényeket lábbal tapodó Péter császári pártfogójában bizva, most még kegyetlenebbűl uralkodott, mint valaha; de ezzel csak bukását siettette. A hazafiak összeesküdtek ellene s a trónt az Árpád véréből származott örökösnek, a külföldön tartózkodó Endrének ajánlották föl (1046).

Midőn Endre lengyel segédhadakkal a Kárpátokon át Abaújvár alá érkezett, a forradalom már az egész országot lángba borította; a pogány Vata által vezetett nép nem elégedett meg többé Péter megbuktatásával, hanem a régi pogány életmód visszaállítását is követelte, az egyházakat, kolostorokat dúlta, a papokat, szerzeteseket, idegeneket öldökölte. Az ország püspökei, hármat kivéve, vértanúi halált szenvedtek; az a hegy, melyről Vata és társai Gellért csanádi püspököt a Dunába taszították, maig is a vértanú szent Gellért nevét viseli. A menekülni akaró Pétert üldözői Székes-Fehérvárhoz közel, Zámornál kétségbe esett védelem után elfogták s megvakították. Nem sokára elhalt sebeiben s az általa épített pécsi székesegyházban temettetett el.

Endre, miután a forradalom kitombolta magát, a pogány szertartásokat halálbüntetés alatt megtiltotta, István törvényeit helyreállította s magát az életben maradt püspökökkel Székes-Fehérvárott megkoronáztatta, Henrikhez pedig békeajánlatokkal követséget küldött. S midőn meggyőződött, hogy a császár Magyarország fölött fönhatóságot követel, és így a háború kikerűlhetetlen: országa védelmére haza hívta Lengyelországból öcscsét, a vitéz Bélát, átadta neki fejedelmi joggal az ország harmadrészét, s minthogy még ekkor gyermeke nem volt, halála esetére trónját is neki igérte. Az ország ezen első felosztása, melyhez később a királyfiak jogot tartottak, az Árpád-királyok korában sok belvillongásnak és polgárháborúnak vált forrásává.

Az ország hadai Endre és Béla vezérlete alatt diadallal verték vissza a császár támadását, a hódítni jött német sereg nagy része a Vértes-hegyek közt veszett el (1051); következő évben pedig III. Henrik Pozsony alatt vallott kudarczot, hol ostromló hajóhadát magyar búvárok elsülyesztették.

Még két évig folyt a háború, melyben most már a magyarok támadtak s azután abba maradt külön békekötés nélkül. A hatalmas német császár nem tudta legyőzni Magyarországot.

Az a jó viszony, mely Endre és öcscse, Béla közt fönnállt s az országnak is javára vált, azonnal bomlásnak indúlt, a mint Endre az öcscsének igért koronát fiára kivánta szállítani, s hogy fia trónöröklését biztosítsa, a gyermek Salamont, kit IV. Henrik német király nővérével jegyzett el, 1058-ban megkoronáztatta. A király és herczeg udvari emberei kölcsönösen szították a testvérek meghasonlását, mely végre nyilt háborúban tört ki. Béla nem érezhetvén magát biztosságban, Lengyelországba menekűlt, de onnan lengyel segélyhadakkal tért vissza, s a nemzeti párt által támogatva, bátyját, ki német segélylyel folytatta a háborút; legyőzte és elejtette, s így a koronát magához ragadta (1060).

Bélának, kit a fegyverre kelt nemzet emelt a trónra, le kellett küzdeni a forradalmi szellemet, mely az általa Székes-Fehérvárra összehivott országgyűlésen fenyegetőleg lépett föl ellene. Az ide összegyűlt néptömeg zajongva követelte az új királytól a kereszténység eltörlését s az ősi vallás visszaállítását. Béla három napi határidőt kötött ki magának az elhatározásra; ez alatt a szomszéd vármegyék zászlóaljait összegyűjtötte, a lázongó tömeget megrohanta, szétverette és így a pogányság ez utolsó kitörését elfojtotta.

Uralkodása, melyet a krónikák magasztalással emlegetnek, rövid ideig tartott; két év múlva azután, hogy a koronát kivívta, épen, mikor IV. Henrik német király fegyverrel készűlt Endre fiát, Salamont a magyar trónra helyezni, Béla, összeomló trónja által összetörve, hirtelen meghalt (1063).

Fiai, Gejza, László és Lambert elmenekűltek, s IV. Henrik Salamont trónra ültette; de távozása után Béla fiai visszatértek, még pedig fegyveresen. Ekkor a főpapok szavára egyezség jött létre Salamonnal úgy, hogy ez megtartja a koronát; Gejza, László és Lambert pedig atyjuk örökét, az ország harmad részét kapják herczegségűl. A legidősb herczeg, Gejza, hódolata jeléűl, a pécsi székesegyházban, hol Salamon az 1065-diki husvétot ünnepelte, maga kezével tette föl a koronát a gyermek király fejére.

Míg az így helyreállt egyetértés a királyi családban föl nem bomlott, Magyarország hadai szerencsével harczoltak mind Karinthiában, Zvonimir horvát király, a herczegek sógora érdekében, mind az ország határszéleire betört csehek ellen; 1070-ben pedig a Tiszán túlra berohant s onnan gazdag zsákmánynyal visszavonúló kúnokon Erdélyben Cserhalomnál, a mai Kerlés mellett, fényes győzedelmet nyertek. E diadal kivívását Salamon a hős László herczeg vitézségének s vezéri tehetségének köszönhette, kinek lovagias tettét, az elrablott magyar leány megmentését, századok múlva is dicsőítették a magyar egyházak falfestményei.

A byzanti császársághoz tartozó Nándor-Fehérvár a magyar földet pusztító besenyőket támogatta. E vár megvívása szolgáltatott alkalmat az ifjú király és a herczegek viszályának újabb kitörésére az által, hogy a fellegvárba szorúlt görög őrség nem a királynak, hanem Gejza herczegnek adta meg magát, ki foglyait a király ellen védelmébe vette s szabadon bocsátotta (1072). A gyanakvó Salamon ez által királyi tekintélyét megsértve látta. Sőt trónját sem tartotta többé biztosnak Gejza miatt, kinek Dukász Mihály görög császár, köszönet fejében nagylelkűségéért, arany koronát küldött, melyen a szentek képei mellett a herczeg képe is látható „Magyarország hű királya” fölirattal. Ez a görög korona, melyet Gejza a Sylvester pápa által adományozott koronával egybefoglaltatott, képezi ma is a magyar szent korona alsó részét.

„Két éles kard nem fér meg egy hüvelyben”, ez lett a jelszó Salamon udvarában, s kitört a belháború. A herczegek győztek Pest közelében Czinkotánál, és Gejza királylyá lőn. Hiába hívta Salamon segélyűl sógorát, IV. Henrik német királyt, hűbérűl ajánlván fel neki az országot. A német sereg eredménytelenűl volt kénytelen visszatérni.

A királyi család viszályának elintézését ekkor ismét a főpapság vette kezébe. Gejza, Dezső kalocsai érsek közbenjárására, nem idegenkedett a kiegyezéstől, e végre követeket is küldött Salamonhoz; e kisérletet azonban Gejza közbejött halála meghiúsította (1077). Helyébe a nemzet öcscsét, a kitűnő hadvezért, a népszerű Lászlót emelte a trónra.

A magyar királyság jelvényei. Benczúr Bélától

László megkoronáztatása után követeket küldvén a pápához, őt, mint lelki atyját, fiúi hódolatáról biztosította. De a hatalmas VII. Gergely, ki a világi fejedelmeket a szent szék alattvalóinak kivánta tekinteni, ismételten követelte tőle a szent szék fönhatóságának elismerését. László azonban országa függetlenségét a szent székkel szemben is fönn akarta s fönn bírta tartani, s hallgatással mellőzte a pápa követelését. S VII. Gergely, ki a pápaságnak a császárság elleni küzdelmében az önálló Magyarországra biztosan számíthatott, meggyőződve László férfias, hajthatatlan jelleméről, nemcsak fölhagyott igényével, hanem azt is elnézte, hogy László rokonát; Boleszláv lengyel királyt, kit a krakkói püspök meggyilkolásáért az egyház kiátkozott s népe elkergetett, vendégszeretettel fogadja.

Szent István pannonhalmi alapító levelének kezdete (1001). Az egyetlen oklevél, mely eredetiben első királyunk korából reánk maradt. Eredetije a pannonhalmi főapátság levéltárában.

A bukott Salamon ügyében ismét a főpapság lépett föl s kiengesztelte iránta Lászlót, ki megigérte, hogy rokona eltartásáról királyilag fog gondoskodni. A nyughatatlan ifjú azonban nem birt sorsával kibékűlni s terveket forralt trónja visszafoglalására. Ezért aztán László elfogatta s Visegrád egyik tornyába záratta, melyet a nép ma is Salamon tornyának nevez. 1083. augusztus 20-dikán, midőn a nemzet első királya, István és fia, Imre szentté avattatását ünnepelte, László király a papság kérelmére visszaadta ugyan fogoly rokona szabadságát, de az uralkodásra vágyó ifjú nem tudott a hazában nyugtot találni s 1084-ben Németországba szökött. De a saját bajával elfoglalt IV. Henriknél s még nejénél, a császár húgánál, sem találván szíves fogadtatásra, az Erdélytől keletre tanyázó kúnokhoz vette magát s Erdélyt a kúnoknak igérte, ha segélyökkel trónját visszafoglalhatja. Ez a kétségbe esett vállalat szerencsétlenűl ütött ki; László király a berohant kúnokat Munkácsnál összetörte (1086). A bujdosóvá lett Salamon utóljára a byzanti birodalomba betört besenyőkhöz csatlakozott s azok leveretése alkalmával a csatatéren találta halálát.

Magyarország, mely István halála után majdnem 40 esztendeig forradalmakban s pártharczokban vérzett s önállóságában is fenyegetve volt, László erős kormánya alatt csakhamar visszanyerte egykori erejét és tekintélyét, sőt még területi gyarapodást is nyert. Midőn Horvátországban Zvonimir horvát király halála után egy pár évig belháború dúlt, László, húgának, Ilonának, az elhalt király özvegyének védelmére Horvátországba vezette hadait, annak egy részét meghódította, s a Dráva és Száva közt, a mai Horvátországban, mely föld azonban akkor közvetlenűl Magyarországhoz tartozott, az ott még gyenge kereszténység megszilárdítására a zágrábi püspökséget alapította (1091).

Szent László legendája. (A székelyföldi fülei templom freskójának egy részlete.) Kimnach László rajza.

A Dráván túlról László hadaival a betört kúnok ellen sietett, kik a Tiszán túl zsákmányoltak. A visszavonúló kún sereget a Temes vizénél csaknem teljesen megsemmisítette, s midőn a kúnok e vereségért boszút akarván állani, ismét betörtek, rajtok az Al-Dunánál, vezéröket, Ákost saját kezével elejtve, még fényesebb győzedelmet aratott.

A vallásos, lovagias hős László király halálát (1095. julius 20.) a magyar nemzet az őszinte fájdalom könyeivel gyászolta. Holttestét az általa alapított váradi székesegyház sirboltjában tették nyugalomra, hol a már éltében szent gyanánt tisztelt s később az egyház által is a szentek sorába igtatott király sírja a nép áhítatos tiszteletének tárgya s az istenitéleteknek messze földről látogatott színhelye lett.

Szent Lászlóról, kiben a magyar saját nemzeti jellemvonásait a keresztény lovagiasság dicsfényével övezve szemlélhette, a békében és háborúban egyaránt nagy, szigorú, de igazságos és kegyes királyról a nép századokon át regélt és regél maig is. A régi szemtanúk által csodaszépnek magasztalt lovagszobrát, melyet Zsigmond király korában kolozsvári művészek öntöttek, Várad bevételekor a török barbárság megsemmisítette, de emlékét híven megőrízte szívében a hálás nép, s azt még a legnépszerűbb magyar királyok, Nagy Lajos és Mátyás korszaka sem boríthatta homályba.

László fiú-örökös nélkűl halt el, s trónjára a nemzet bátyjának, Gejzának idősebb fiát, a papi pályára nevelt Kálmánt emelte, ki hivatottabbnak érezvén magát az uralkodásra, mint a püspöki pásztorbot viselésére, a trónt elfoglalta, öcscsének, Álmosnak pedig az ország egy részét herczegségűl adta.

A tudományos míveltségű s épen ezért a nép által könyves-nek nevezett Kálmánban magas értelmiség, széles szellemi látókör erős akarattal és szilárd jellemmel párosúlt. Azt a sötét jellemrajzot, mely némely hazai krónikában őt testileg útálatos nyomoréknak s erkölcsileg szörnyetegnek festi, egész élete megczáfolja; nem tulajdonítható e sötét rajz egyébnek, mint a Kálmán által megvakított Álmoshoz és családjához ragaszkodó pártember gyűlöletének, meg az elfogúltságnak, mely a krónikaíró tollát Kálmánnak a garázda keresztes hadakkal szemben tanúsított magatartása miatt vezethette, melyeknek gyülevész csapatait Kálmán megfenyítette, szétszórta, de derék-hadukat – Bouillon Gottfried alatt – becsülettel fogadta, s országán keresztűl bocsátotta. A tudós király, kihez tudományra nézve fogható fejedelem akkor nem volt Európában, uralkodása legnagyobb részét külső és belső háborúkban volt kénytelen eltölteni. Horvátországban folytatta László művét. Az utolsó horvát király, Péter, a magyarok ellen csatát vesztve, elesett, és országát Kálmán végleg Magyarországhoz csatolta; azután Spalato, Zára s a többi latin-dalmát városok alá vezette győztes hadait, s azokat a magyar korona fensőségének elismerésére bírta, oly kiváltságokkal ajándékozván meg e városokat, hogy érdekökben álljon a magyar államhoz ragaszkodni. Bielográdban pedig magát Horvát- és Dalmátország királyává koronáztatta (1102). Az adriai tengerpart azonban nem vált az ország békés birtokává. Kálmánnak ép úgy, mint utódjainak, sokat kellett küzdeni a túlparton fekvő Velenczével, mely Dalmácziát és a horvát partvidéket már egy század óta igyekezett hatalma alá vetni. Ez alatt honn Álmos több ízben tört bátyja megbuktatására. A király és öcscse hadai már 1103-ban szemben állottak egymással a Tisza partján; de a hazafiak kerűlni óhajtották a polgári vérontást s fegyverszünetet eszközöltek. Ez alatt aztán a két fél előkelői közös gyűlést tartván, kimondották, hogy egymás ellen nem harczolnak, s a viszály eligazítását a testvérek párbajára utasították. Így a két testvér kénytelen, kelletlen kiengesztelődött egymással. Három év múlva Álmos V. Henrik német királyhoz szökött s tőle kért segélyt bátyja ellen; de czélját nem érhetvén, bűnbánólag visszatért s bátyjától újra kegyelmet nyert. Nem sokára Lengyelországba futott s onnan Abaújvárig nyomúlt hadaival. Kálmán itt túlnyomó erővel jelent meg s a várba zárkózott Álmost ostrommal szándékozott kézre keríteni, ki is, a mint ügyét veszve látta, bűnbánatot színlelve bátyja lábához borúlt s harmadszor is bocsánatot nyert. A gyanú tövise azonban benn maradt a testvérek szívében, s Álmos, bátyja bosszújától rettegve, ismét Németországba menekűlt s 1107. karácsony ünnepén Mainzban V. Henrikhez folyamodott segélyért, ki most annyival is inkább késznek mutatkozott pártolására, mert a Kálmán által meghódított Dalmácziához, mint a német birodalom hűbérének állított tartományhoz, ő is igényt tartott.

Kálmán király pecsétje. Kálmán királynak egy 1109-iki okleveléről, melynek eredetije az Országos Levéltárban van.

V. Henrik meg is indította a hadjáratot, ostrom alá fogta Pozsonyt (1108), míg szövetségese, a cseh fejedelem, a Vág völgyét pusztította: de a táborozás sikeretlen maradt, s azzal Álmos sem nyert egyebet, mint azt, hogy Henrik, midőn a Dalmácziából Pozsony védelmére siető Kálmánnal békét kötött, részére büntetlenséget eszközölt ki.

Álmos ekkor, hogy magát bűnbánónak mutassa, a szent földre zarándokolt, de onnan visszatérve, párthíveivel újabb fondorlatokon törte fejét, hogy beteg bátyja halála után magához ragadja a koronát. Kálmán méltán aggódhatott utódjáúl óhajtott kiskorú fia, István jövője miatt, s midőn betegsége sulyosbodtával halálát közelgetni érezte, hogy féltett koronáját fia számára biztosítsa, Álmost és kis fiát, Bélát elfogatta s szemeiket kiszúratta (1114). Ez a kegyetlen eljárás, a mit akkor egyébiránt a halállal is sújtható bűntettek eseteiben Európaszerte, kivált a byzanti udvarnál kegyelemkép gyakoroltak, Kálmán jellemén mindenesetre sötét folt gyanánt tűnik föl.

Családi életében Kálmán nem volt szerencsés; első nejét korán elvesztette, második házassága pedig, egy orosz fejedelmi leánynyal, balúl ütött ki. Kálmán méltatlan nejét eltaszította magától, ki is orosz földön szűlte fiát, Boricsot, a később annyi zavart okozó trónkövetelőt.

II. Gejza király pecsétje.

Kálmán törvényei igazolják kora előítéletein felűlemelkedett értelmi fensőségét. Ő az istenitéleteket a püspökök és nagyprépostok székhelyeire szorította, a boszorkányok nyomozását, „kik vadállatokká válva ölik meg az embereket, minthogy ilyenek nem léteznek” megtiltotta, István és László törvényeit átvizsgáltatta s az utóbbi decretumainak dracói büntető szigorát enyhítette, a törvényes házasságban élő papoknak megengedte, hogy nejeiket megtarthassák, jövőre azonban a fölszentelt papoknak a házasságot tilalmazta, az izmaeliták, azaz a bevándorolt mahomedán hitű bolgárok megtérítésére intézkedéseket tett, a zsidók viszonyait külön törvényben szabályozta, s nem engedte meg nekik, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak.

Kálmán halála után fia, II. István következett, ki nem örökölte atyja szellemét; az indúlatos ifjú a szomszéd csehekkel, osztrákokkal, oroszokkal, byzantinusokkal folytatott eredménytelen háborúkban fecsérelte a nemzet erejét. II. István az általa kegyelt kúnok kicsapongó életmódját követve, gyakran betegeskedett, s minthogy házassága magtalan maradt, aggódva gondolt a jövőre, midőn vele Árpád nemzetségének utolsó sarja sírba fog szállani. Őrömmel fogadta tehát a hírt, hogy Álmos fia, a holtnak vélt Béla, a pécsváradi monostorban elrejtve él. Az ifjút udvarába vitette, trónörökösévé tette s Uroz szerb fejedelem leányával összeházasította. A 30 éves ifjú király bűnbánólag barátruhába öltözve halt el (1131).

II. vagy Vak Béla trónra léptével a Kálmán és II. István által üldözött Álmos hívei ragadták kezökbe a hatalmat. Ezek segélyével Ilona királyné Kálmán és fia régi hívei közűl az aradi gyűlésen 68 urat összevagdaltatott, többeket börtönre vettetett vagy száműzetett (1131).

Az üldözöttek Boricsot, kit már említettünk, hívták be a trón elfoglalására, ki orosz és lengyel hadakkal két ízben is betört az országba; de a nemzet az idegen trónkövetelőt fegyverrel útasította vissza.

II. Béla halála után (1141) 12 éves fiára, II. Gejzára szállott a korona. Neki is Boricscsal gyűlt meg a baja, ki osztrák urak segítségével Pozsony várát elfoglalá. A 17 éves ifjú Gejza fegyverre szólítván az országot, Pozsony alá sietett, azt az osztrák őrségtől egyezség szerint átvette, s azután a Lajtán átkelve, Jasomirgott Henrik osztrák herczeg hadain fényes győzedelmet aratott (1146). Ez oldalról tehát biztosítva lett az ország nyugalma, de nem sokára nagyobb veszély előjelei tűntek föl az ország déli határán. Boricsot ugyanis Manuel byzanti császár vette pártfogásába, s miután a magyar felsőség alá hajlott Szerbiát két hadjáratban megalázta, az alatt, míg Gejza, sógora, a kievi fejedelem érdekében, Galicziában táborozott, hadai egy részét a Szerémségre, Boricsot pedig más csapatokkal az Al-Dunán át a temesi ispánság dúlására küldte (1152). Ezzel kezdette meg Manuel a hosszú küzdelmet, melynek végczéljáúl Magyarországnak a keleti birodalomba kebelezését tűzte maga elébe.

E terv kivitelére Manuel császár nem sokára Boricsnál még alkalmasabb eszközöket talált II. Gejza öcscseiben, Lászlóban és Istvánban, kik bátyjokkal meghasonolván, nála kerestek menedéket. A trónkövetelő István is jelen volt abban a görög seregben, melyet Manuel a Vrancsovát ostromló magyar hadak ellen küldött, s a görögök veresége alkalmával maga ugyan nagy nehezen megmenekűlt, de bujdosó párthívei, Boricscsal együtt, a magyarok boszúló csapásai alatt hullottak el (1155). Manuel e súlyos csapás után fölhagyott ugyan hódítási szándékával, míg II. Gejza élt, de ennek 1161-ben történt váratlan halála után azonnal megragadta az alkalmat, hogy az elhalt király öcscsei egyikét, mint hűbéresét, emelje a magyar trónra.

Alig történt meg II. Gejza legidősb fiának, a 15 éves III. István-nakmegkoronáztatása, már Manuel is útban volt a két herczeggel Magyarország felé, s szófiai táborából követeket küldvén a magyarokhoz, az ifjabb herczeg, a görög császári családba házasodott István, trónra emeltetését követelte, azt vitatván, hogy a magyar korona a törvényes szokás szerint nem a király legidősb fiát, hanem testvérét illeti. A magyarok nem voltak hajlandók ezen követelés jogosságát elismerni; de, minthogy Manuel fegyverrel adott sulyt szavának, az ifjú királyt pedig édes anyja a veszély színhelyéről az ország határszélére, Pozsonyba vitte, készeknek nyilatkoztak nem ugyan Istvánt, hanem bátyját, Lászlót királylyá emelni. Manuel e fél sikerrel is megelégedett s csak azt követelte, hogy a magyarok adják meg Istvánnak, a megkoronázandó király öcscsének, a trónörököst megillető „uram” czímet. Igy került a korona egy pár hónap mulva III. István koronáztatása után II. László fejére.

Ez az ifjú király nem sokáig birta a bitorolt koronát; már 1162. elején elhalt, s öcscse, a görög császár védencze, IV. István foglalta el trónját; de a törvényes király híveit üldöző zsarnok ellen, ki a Szeremséget hálából Manuelnek engedte, a nemzet csakhamar fegyverre kelt, s IV. István még azon év nyarán párthíveivel együtt menekűlni volt kénytelen.

III. István király pecsétje. Azon kerek fehér márványlap (typarium) vésetének másolatai, melyen egy felől II. Gejza király pecsétje, más felől III. István király pecsétje van. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából.

Manuel, hogy elűzött pártfogoltját visszaigtassa, Nándor-Fehérvárnál ütött tábort, míg a magyarok a túlsó parton foglaltak vele szemben állást. A császár ekkor, értesűlve az elkeseredett hangúlatról, mely az országban a bitorló IV. István ellen uralkodott, alkudozásra fogta a dolgot. Követe által kinyilatkoztatta, hogy kész lemondani IV. István pártolásáról, s fölkérte III. Istvánt, adja át neki öcscsét, Bélát, hogy leányát, Máriát vele eljegyezze, s minthogy fia nincs, trónja örökösévé nevelje. Igy megtörtént a kiegyezés, Manuel magával vitte Bélát, ki Konstantinápolyban Alexius nevet és despota czímet kapott, s a császár leányával eljegyeztetett. Őt szemelte ki a császár terve végrehajtójának, hogy Magyarországot a keleti birodalomba kebelezze. Mennyire nem volt önzetlen a császár ez eljárásában, nem sokára kitűnt, midőn Béla öröksége fejében a Szeremség átadatását követelte, s miután tagadó választ kapott, IV. Istvánt ismét sereggel küldte Magyarországra. Midőn pedig a magyarok szorongatni kezdték IV. Istvánt, Manuel maga is segedelmére sietett s Péterváradnál a Dunán átkelvén, Bácsban ütötte föl táborát. De ütközet helyett ismét alkudozást kezdett s a viszályt békekötéssel fejezte be, mely szerint IV. István pártolásáról újra lemondott, a magyarok pedig átengedték neki a Béla örökségéűl követelt Szeremséget.

A Halotti Beszéd. (Legrégibb irott magyar nyelvemlék.) A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Pray-cokexből

Minthogy azonban Manuel a békekötés ellenére serege egy részét IV. István támogatására a Szeremségen hagyta, a háború újra kitört, mely közben a Zimonyba szorított IV. István saját embere által megmérgezve veszett el (1163).

III. Béla király koporsójában lelt maradványok. Benczúr Béla rajza. Ezen maradványokat a Székes-Fejérvártt a régi basilika helyén történt ásatások alkalmával 1848. deczemberben találták, s ezekből a korona, királyi pálcza, karperecz (mind a három ezüstből), feszület (aranyozott bronzból) és a nyak-ék (ezüstből) a Magyar Nemzeti Múzeumban őriztetnek; a koponya pedig a budavári helyőrségi templomban van ideiglenesen elhelyezve, honnan a koronázási templomba fog áttétetni.

Néhány évig ezután változó szerencsével folyt a görög-magyar háború Dalmácziában, az Al-Duna és Száva partjain, melyről érdekes adatokat jegyzettek föl az egykorú byzanti krónikák; de e sok vérbe kerűlt küzdelem közben mind inkább meg kellett győződni a császárnak arról, hogy merész tervét, Magyarország meghódítását, kivinnie a nemzet ellenállása miatt lehetetlen. Görög hadak még egy-egy megnyert ütközet után sem birtak az ország széleinél beljebb hatolni.

Manuelnek azonban Magyarországgal szemben tanúsított magatartásában nem a magyarok ellenszegűlése, hanem az a váratlan esemény idézett elő lényeges változást, hogy 1170-ben fiú örököse született. Ezentúl nem kívánta Bélát utódjának, eljegyzett leányát sem adta hozzá nőűl, hanem a magyar trónra jutandó ifjút neje húgával házasította össze, fiát pedig, mint leendő utódját, két éves korában megkoronáztatta (1172).

III. Béla 1195. évi oklevelének kezdete. Eredetije az Országos Levéltárban

A 27 éves III. István hirtelen halála, melyet a közhiedelem hajlandó volt görög ármánynak és méregnek tulajdonítani, nem sokára utat nyitott a magyar trónhoz Manuel neveltjének, III. Bélá-nak.

A Görögországban nevelt 22 éves ifjú Bélától a hazafiak egy része, s kivált a papság idegenkedett; az özvegy anyakirályné is kisebbik fiát, Gejzát pártolta; de a többség már csak azért is inkább csatlakozott az idősebb testvérhez, Bélához, hogy őt trónra emelve, az ország háború nélkül visszanyerhesse a Szeremséget és Dalmácziát.

Minthogy Lukács esztergomi érsek a görög hitűnek vélt Bélát megkoronázni vonakodott, III. Béla a pápa engedélyével a kalocsai érsek által koronáztatta meg magát (1174). A koronával nyert királyi tekintélyt azután öcscsével, Gejzával és anyjával szemben is erős kézzel fönn tudta tartani.

Béla Manuellel annak haláláig jó viszonyban maradt; birtokában hagyta a Szeremséget és Dalmácziát, melyek csak a császár halála után tértek vissza a magyar korona fensősége alá (1180).

Béla nemcsak Dalmácziát foglalta vissza, hanem Galicziára is kiterjesztette a magyar korona fensőségét, s annak trónjára kisebbik fiát, Endrét be is igtatta. Ez a hódítás nem maradt ugyan állandó, de a galicziai s lodomeriai királyi czím az ő kora óta szerepel a magyar király czímei közt.

A byzanti udvarban nevekedett III. Béla hozta szokásba, hogy a királyi udvarban az ügyek irásban tárgyaltassanak, a rendeletek, itéletek, jelentések irásba foglaltassanak, mi által sok visszaélésnek vette elejét s a birtokjog biztosságát emelte. Huszonhárom évig tartott uralkodása alatt az ország jóllétben, míveltségben örvendetes előhaladást tett.

Halálakor úgy intézkedett, hogy nagyobbik fia, Imre, kit még életében megkoronáztatott, osztatlanúl birja az országot, kisebbik fiának, Endrének pedig jószágokat és kincseket hagyott, hogy fogadalmát teljesítse, vagyis a keresztes hadjáratban részt vegyen (1196).

Endre nagyravágyása, ki atyja hagyatékán nem a szentföldi hadjáratra, hanem saját önző czéljaira toborzott hadakat, s a régi szokás szerint osztályrészt követelve, Horvát- és Dalmátországot tettleg birtokába vette s Rámát és Chulmiát, a mai Boszniát és Herczegovinát is elfoglalta, polgárháborút idézett elő, melyben a szerencse Imre királynak kedvezett. Endre Leopold osztrák herczeghez menekült, miért Imre Ausztria határszéleit is tűzzel-vassal pusztította. A testvéreket a pápa közbenjárása birta kiegyezésre, még pedig úgy, hogy Endre megnyerte a követelt Horvát- és Dalmátországot (1200).

Középkori egyházi szerelvények. A M. Nemzeti Múzeumból. Benczúr Béla rajza

A nyugalom helyreálltával Imre, öcscsével együtt, a szerb fejedelmi család viszályába avatkozva, Szerbiát a magyar korona felsősége alá vetette (1202) s hódítását a bolgár föld nyugoti részére is kiterjesztvén, czímei közé ezen országok királyi czímét is fölvette.

A testvérek egyetértése nem tartott sokáig. A király és Endre hadai a Dráva mellett állottak szemben egymással. Imre a fegyver kétes kimenetelű szerencséje helyett a királyi tekintély varázsát használta föl ellenfele legyőzésére. Fegyvertelenűl ment a lázadók táborába, öcscsét, kinek védelmére senki fegyvert ragadni nem mert, a pártütők közűl kivezette s fogságra vetette; nem sokára azonban, midőn halálát közelgetni érezte, udvarába hívta s megkoronázott kiskorú fia, III. László gyámjává tette (1204).

Az özvegy királyné nem érezhetvén magát biztosságban a trónra törő gyám mellett, fiával s a koronával Ausztriába menekült, s Endre már haddal szándékozott gyámfiát és a koronát visszakövetelni, midőn a gyermek halála a háború okát megszűntette. Endre végre elérte, a mire vágyott, a visszaküldött koronát fejére tétethette (1205).

II. Endre volt az első magyar király, ki koronáztatásakor esküvel volt kénytelen fogadni, hogy a nemesség jogait és kiváltságait s a korona tekintélyét sértetlenűl fönn fogja tartani: de soha méltóbban nem panaszkodhatott a nemzet jogainak sérelme s az ország hatalmának és tekintélyének sűlyedése miatt, mint az ő harmincz évig tartott zavargós és dicsőségtelen kormányzása idejében.

Endre fölött nagyravágyó neje, merani Gertrud uralkodott, ki az államügyek vezetésébe illetéktelenűl beavatkozva, testvérét, a tanulatlan Bertholdot a kalocsai érsekségre, egyszersmind a szlavoniai bánságra, utóbb az erdélyi vajdaságra emelte, idegen kegyenczeit adományokkal és hivatalokkal halmozta el, az ország jövedelmeiből gyermekei számára kincseket gyűjtött s küldött külföldre.

Midőn Endre Galicziába távozott, hogy annak királyi trónjába kisebbik fiát, Kálmánt beültesse, az ország kormányát nejére, s az esztergomi érsek és nádor mellőzésével a királyné öcscsére, a gyűlölt Bertholdra bizta. Általános lett az ingerűltség. Az elégűletlenek megrohanták a gyűlölt királynét és megölték (1213).

A Galicziából visszatért Endre az országot oly zavarban, az ingerültséget kormánya ellen oly általánosnak találta, hogy, miután neje gyilkosa, Petur ispán úgy is már mindjárt a tett elkövetése után megöletett, megelégedett néhány külföldre menekült főbb pártütő jószágainak elkoboztatásával. Az elégűletlenek, kik már elébb III. Béla Görögországba bujdosott öcscsének, Gejzának a fiait szándékoztak a trón elfoglalására behivni, most Endre kiskorú fiát, Bélát törekedtek a trónra emelni. A gyönge Endre védelemért a pápához folyamodott s az egyház átkával kivánta az ellenzéket elrettenteni.

A zsámbéki prépostsági templom belseje.Építészeti emlék a XIII. századból. Benczúr Béla rajza

II. Endre a szent szék sürgetésének engedve, végre elhatározta, hogy fogadalmát teljesíti. Velenczétől bérelt hajókon, melyekért Zárát örökre Velenczének engedte, Spalatóból fényes kisérettel megindúlván, 1217. év őszén a szent földre érkezett. Ez a hadjárat nem termett számára babérokat. A táborhegyi vár, melyet a jeruzsálemi és cyprusi királyok hadaival késő őszszel ostrom alá fogott, a támadásokat visszaverte, s a lehangolt keresztény sereg, a hideg zord időben éhség és dögvész által megtizedelve, a vezérek meghasonlása miatt fölbomlott. Endre három hónapi sikertelen táborozás után visszasietett országába, melyben távol léte alatt tetőpontra hágott a zavar és fejetlenség. Az országot, melyből a féktelen urak a kormányzóúl hagyott János esztergomi érseket kikergették, teljesen fölfordúlva, a királyi jószágokat és jövedelmeket elfoglalva, a várjobbágyokat és köznemességet az urak által elnyomva, a népet ezek és a tisztviselők által sanyargatva találta. Nem lévén ereje a fölbomlott rend helyreállítására, a szent szék átkát kérte a törvények lábbal tapodói ellen. Hogy a saját pazarlása által is megrongált kincstára szükségén segítsen, évenkint új meg új pénzt, mindig rosszabbat veretett, a királyi jövedelmeket, még az adókat is, izmaelitáknak és zsidóknak adta zálogba vagy haszonbérbe, s hogy a hatalmas urakat zászlóaljaik kiállítására birja, a még megmaradt várjószágokat s koronai uradalmakat nekik adományozta s egész vármegyéket is átengedett örök birtokúl. Annyira ment a király tékozlása, hogy a pápa jogosítva érezte magát a beavatkozásra, s meghagyta neki, hogy a koronáztatásakor letett esküje ellenére elidegenített királyi javakat vegye vissza, még ha esküvel fogadta volna is, hogy azokat soha vissza nem veszi (1220).

Midőn Endre a várjószágok visszavételére parancsot adott s a vármegyékbe biztosokat küldött, az érdekelt urak azzal igyekeztek e rendelet végrehajtását gátolni, hogy meghasonlást idéztek elő az öreg király és fia, a gyermek korában megkoronázott Béla közt. Az elnyomott köznemesség a reformokat sürgető ifjú király pártjára állt, s a reformokat ellenző főurak ellen fegyverrel szándékozott kivívni követeléseit. Endre, hogy a belháborút és saját bukását megelőzze, kénytelen volt engedni, országgyűlést hivott össze, s kiadta az arany bullát, melyben a törvényes rendet helyreállította, a nemesség személyes szabadságát s birtokjogát biztosította, szabadságot adván a bulla záradékában a főpapoknak, uraknak és nemeseknek, hogy ha ő vagy utódai a bulla rendeletei ellen vétetnének, hűtlenség vétke nélkül ellenmondhassanak és ellenállhassanak (1222).

Mint Angliában a hét évvel az előtt kelt magna charta, úgy Magyarországon ez az arany bulla, melynek megtartására a nádor fölügyelni s minden király koronáztatásakor esküt tartozott tenni, képezte az alkotmány alaptörvényét. A körűlmények kényszerítő hatalma által kicsikart arany bullát sem Endre, sem udvara nagyjai, kik tartottak az évenként Székes-Fejérvárott tartandó tömeges országgyűlésektől, nem akarták végrehajtani; e miatt az öreg és ifjú király közt újra kitört a viszály, melyet a pápa közbenjárása szűntetett meg (1223). Ekkor Béla Horvát- és Dalmátországot kapta osztályrészűl, melyeket már három év mulva öcscse, Kálmán birt, Béla pedig Erdély s a Tiszán túli részek kormányát vette át.

Az ifjú Béla erélyesen látott hozzá a királyi javak visszavételéhez; a magyar korona fensőségét a szomszéd kúnföld egy részére is kiterjesztette, már 1227-ben fölállította a Milkóban székelt kún püspökséget, mely három század mulva, a török hódítás korában enyészett el.

Endre nem mutatta magát ily erélyesnek a törvények végrehajtásában; sőt, miután országa nagyobb részét fiai közt osztotta föl, hogy pazar udvartartására pénzt szerezhessen, az arany bulla ellenére a királyi jószágokat és jövedelmeket ismét zsidóknak és izmaelitáknak adta zálogba vagy haszonbérbe, sőt örök birtokúl is. IX. Gergely pápa fölszólalása s a papság panasza következtében újra kiadta ugyan az arany bullát némi toldalékokkal, most már az esztergomi érseket hatalmazván föl, hogy őt annak megtartására átokkal kényszeríthesse (1231); de az örökös pénzzavarral küzdő király és udvara talált módot a törvény kijátszására s maradt minden a régiben. Az arany bulla az ő korában, sőt még azután is sokáig nem orvosolta meg a nemzet sérelmeit. Mikor II. Endre 30 esztendeig tartott zavargós uralkodása után meghalt, halálát a nyomorba sülyedt ország kizsarolt népének nem lehetett oka megsiratni (1235).

A 29 éves IV. Béla erős kézzel ragadta meg a kormányt, a szó teljes értelmében uralkodni akart országában. Dénes nádort, az atyja idejében uralkodott zavarok főokát, megvakíttatta, a hűtlen tisztviselőket perbe fogatta. A kik a régi viszályok alkalmával atyját ellene ingerelték, boszújától tartva külföldre menekültek; II. Endre viselős özvegye, Beatrix sem érezte magát miatta biztosságban: Olaszországba menekűlt s ott szűlte Istvánt, az Árpádházbeli utolsó király, III. Endre atyját.

Az érdekeikben sértett s menekűlt elégűletlenek befolyásának tulajdonítható az osztrák herczeg, Fridrik támadó föllépése, melyet azonban Béla nemcsak visszavert, hanem meg is torolt, Fridriket Bécsbe szorítván s arra kényszerítvén, hogy nagy pénzáldozattal vásárolja meg tőle a békét (1236).

A tatároknak Dsingiz khán alatt óriásivá növekedett hatalma IV. Béla uralkodása elején már Kelet-Európát fenyegette. A Don és Volga közt tanyázott kúnok véres harczok után kénytelenek voltak vagy meghódolni, vagy a túlnyomó erő elől visszavonúlni. A menekűlők Kuthen (Köteny) vezérlete alatt IV. Bélához folyamodtak s befogadtatásért esedeztek. Béla a harczias kúnokat szivesen fogadta, mert tőlök nemcsak a tatárok ellen várhatott jó szolgálatot, hanem trónjának is támaszt remélt szerezni az elégűletlen főurak ellen. S Kuthent, miután ez előkelőivel együtt megkeresztelkedett, az alföldre telepítette (1239).

II. András és neje Gertrud arczképével ellátott kodexlap. Hermann thüringiai határgrófnak a XIII. század első felében irt s a stuttgarti kir. könyvtárban őrzött psalteriumából.

A pusztai élethez szokott, csak baromtartásból és zsákmányból élő pogány kúnok új hazájokban is megszokott életmódjokat folytatva, tömérdek sérelmet okoztak a földmívelő magyar népnek, s még inkább elkeserítették az urakat a király ellen, kinél a kúnokra hijában panaszkodtak. Midőn a tatárok 1240 vége felé Kievet is elfoglalták s Batu khán IV. Bélát hódolatra szólította föl, a magyarok a gyűlölt kúnokat azzal gyanúsították, hogy mint a tatárok szövetségesei s kémei jöttek az országba; a nép dühe oly fenyegetőleg fordúlt az árúlóknak hirdetett kúnok ellen, hogy a király kénytelen volt Kuthent Pesten saját fegyvereseivel őríztetni, hogy megmenthesse.

1241 márczius 12-én tört át a tatárok előhada a vereczkei szoroson s oly villámgyorsasággal nyomúlt elő, hogy portyázói öt nap múlva már Pest közelében égettek és raboltak, hova a király táborába parancsolta az ország és a kúnok hadait s várta a külföldi segélyt, mely végkép elmaradt, mert csak Fridrik osztrák herczeg jelent meg csekély kisérettel. A Pest falai alatt folytatott csatározások alkalmával Fridriknek sikerült egy tatár foglyot ejteni. A mint a nép ezt kúnnak ismerte föl, halált kiáltott a kúnokra, s Fridrik által is izgatva, Kuthen lakára rontott s őt és családját leöldökölte. Az e miatt elkeseredett kúnok a magyarok ellen fordították fegyveröket s most a tatárokkal versengve pusztították az országot.

II. András király arany bullájának előlapja. Dörre Tivadar rajza. A bulla II. Endrének 1224. évi oklevelén függ, s a Kállay-családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban letett levéltárában őriztetik.

Béla a főpapok, urak, vármegyék dandáraival Pest alól a Sajóig üldözte a tatárok visszavonúló előhadát. Itt találta szemben Batu khánnak sokszorosan túlnyomó seregét, mely ellen a mohi pusztán szekérvárba zárkózott. A magyar tábor nemcsak számra, de vezérletre s fegyelemre nézve sem mérkőzhetett a vak engedelmességhez s tapasztalt hadvezérei alatt győzedelmekhez szokott tatár sereggel. A Sajó mellett vívott ütközetben (ápril 11) a magyar sereg nagy része elhullott a tatárok nyílzápora alatt, a menekülőket mérföldekre üldözte s öldökölte a könnyü tatár lovasság. Béla csak hívei, a Forgácsok s a Fáyak ősei, önfeláldozásával menekűlhetett meg az üldözők elől. Ez egyetlenegy vesztett ütközettel Magyarország ellenállási ereje meg lett törve, a tatárok Erdélyből és Morvából betört hadosztályaikkal egyesűlve, a Dunáig kényökre, kedvökre dúlhattak.

IV. Béla 1258. évi arany-bullás oklevelének kezdete. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A futó Béla Haimburgba sietett nejéhez és gyermekeihez. Ott azonban Fridrik letartóztatta, s nemcsak a királyné kincseit rabolta el, kártérítésűl azon összegekért, melyeket az előbbi békekötések alkalmával kellett fizetnie, hanem az Ausztriával szomszéd Sopron, Moson és Vas vármegyék átengedésére is kényszerítette Bélát; de még ezzel sem elégedve meg, hadaival az országot egész Győrig raboltatta.

A Fridrik kezéből így megmenekűlt Béla hijában esdeklett segélyért Európa fejedelmeinél, hijában ajánlkozott, hogy a császár fensőségét elismeri, ha tőle segélyt nyer országa megszabadítására; mindenkitől elhagyatva, kénytelen volt a Dráva mögé s később a dalmát tengerpartra menekűlni.

A tatárok télen a befagyott Dunán átkelve, a Dunántúlt is elözönlötték, s magát a királyt is kézre akarván kerítni, a tengerpartot is beszáguldozták; Béla és családja hajóra szállt, mert már csak a szigeteken érezhette magát biztosságban.

Esztendőnél tovább tartott dúlás és öldöklés után Ügetaj khán halála következtében visszavonúltak a tatár hadak Ázsiába, miután az országot egyik szélétől a másikig, a várakat kivéve, melyek vívásához nem értettek, tűzzel-vassal elpusztították.

Béla a tatárok visszavonúlása után valóban nagynak mutatta magát a romokkal borított ország helyreállításában. A megfogyott lakossá gyarapítására külföldről gyarmatosokat telepített, a megzavart birtokviszonyokat rendezte, a várjobbágyok számát szaporította, az ország védelmére várakat építtetett. Ekkor keletkezett a Pest város határához tartozó hegyen a pesti hegy új vára, a mai Buda vára, a királyok későbbi székhelye. Négy év alatt az ország annyira fölüdűlt az iszonyú csapásból, hogy IV. Béla boszuló hadjáratot intézhetett Fridrik osztrák herczeg ellen, melyben nemcsak az elszakított három vármegyét foglalta vissza, hanem a bécsújhelyi ütközetben magát Fridriket, a Babenberg család utolsó férfi sarját is elejtette (1246).

Fridrik örökségéből Stiriát IV. Béla kiskorú fia, a már 1245-ben megkoronázott István számára, Ausztriát pedig Venczel cseh király foglalta el fia, II. Ottokár részére. E tartományok birtokáért hosszas és következményeiben fontos háború támadt a magyar és cseh királyi család közt; míg végre IV. Béla a Morva folyó mellett vívott vesztett csata után kénytelen volt Stiriát II. Ottokár cseh királynak engedni (1260). Igy megtörtént a kibékűlés Ottokárral, ki a következő évben IV. Bélának Anna nevű leányától született unokájával, Kunigundával kelt egybe; de még veszedelmesebb viszály tört ki magában a királyi családban. Az ifjú István király ugyanis az általa birt Stiria elvesztését nem tudván felejteni, nem elégedett meg Erdély birtokával, melyet atyjától osztályrészűl kapott, hanem mint elsőszülött, a jövedelmezőbb Horvát- és Dalmátországot követelte, melyeket atyja tőle visszavett s kedveltebb kisebbik fiának, Bélának adott. E miatt belháború támadt, mely meg-megújult, változó szerencsével folyt, s elvégre István isaszegi győzelmével végződött (1265).

IV. Béla király arany bullájának előlapja. Dörre Tivadar rajza. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.

A versengő királyok által adományokkal elhalmozott főurak e belháború következtében ismét annyira hatalmaskodókká váltak, s a törvényes rendet épen úgy, mint II. Endre korában, annyira fölforgatták, hogy IV. Béla kénytelen volt az elnyomott nemesség jogait ünnepélyes oklevélben biztosítni, melyben magát és királyi hatalommal uralkodó fiait, Istvánt és Bélát, az esztergomi érsek által kimondandó átok terhe alatt kötelezte e kiváltságlevél pontjainak megtartására (1267).

Hogy a kényszerített kiegyezések IV. Béla szivéből még kedvencz fia, Béla 1269-ben történt halála után sem enyésztethették el az István elleni keserűséget, bizonyítja a haldokló király intézkedése, ki családi kincseit leányának, az özvegy Annának, a cseh király napának adta, s őt és udvara főembereit II. Ottokár oltalmába ajánlotta (1270).

V. István trónralépte után azonnal föllépett régi ellensége, II. Ottokár ellen, tőle az Anna által Prágába vitt családi kincsek és az udvarába menekűlt pártütő magyar urak kiadatását követelte. E miatt háborúra került a dolog. Ottokár 1271-ben nagy erővel tört Magyarországra; Pozsonyt, Nagy-Szombatot, Nyitrát, s azután a Dunán átkelve Mosont, Magyar-Óvárt s Győrt is elfoglalta; de a Rábczánál vívott döntő ütközetben vereséget szenvedett s kénytelen volt az országból kivonúlni. A háborút békekötés fejezte be, melyben István lemondott Stiria és Krajna iránti minden igényéről, viszont Ottokár kötelezte magát, hogy visszaadja a hozzá menekűlt magyar uraktól átvett várakat; egyszersmind a két birodalom határa a IV. Béla halálakor volt birtoklás szerint állapíttatott meg (1271).

A 32 éves harczias király kora halálát egy véletlen eset idézte elő. Midőn István a szerb földön táborozott, kisebbik fiát, Endrét a hűtlen Joakhim tótországi bán elrabolta s német földre vitte. István erről értesűlvén, éjjel-nappal sebes-nyargalva sietett haza; de a lelki izgatottság s a forró időben tett hosszas út fáradsága miatt testben, lélekben megtörve érkezvén Budára, néhány nap múlva elhúnyt (1272 aug. 1).

Trónján 10 éves fia, IV. László váltotta föl, kit a nép, mert kún anyától született s a kúnokkal barátkozott, Kún László-naknevezett. Krónikáink és történetiróink azért a nyomorért, melybe az ország az ő 18 évig tartott uralkodása alatt sűlyedt, igazságtalanúl vádolják csak magát a királyt, ki mint gyermek, éveken át nem vihette a kormányt személyesen, s kinek felnőtt korában sem lehetett ereje a királyi tekintélylyel daczoló, a törvényt lábbal tapodó, egymással családi harczokat vívó főurak kicsapongásait megzabolázni, az örökös pártoskodást elfojtani.

A gyermekkirály alatt anyja, a kún Erzsébet s kegyencze, Joakhim tótországi bán jutott hatalomra; István híveit az udvarból az ellenpárt kiszorította. Már a király megkoronáztatása előtt kitört a pártok harcza; a királyné fiával együtt fogságba is került; de hívei a lázadást elfojtották; a megbukott pártütők II. Ottokárhoz menekűltek s nála szives fogadtatásra találtak. A királyi udvarban Erzsébet anyakirályné és Joakhim mellett Német-újvári Henrik, IV. Béla egykori nádora, gyakorolt legnagyobb befolyást a kormányra, ki V. István boszúja elől Ottokárhoz menekűlt, de a trónváltozás után Csehországot odahagyva, az udvarnál szíves fogadtatásra talált s a csehek elleni háború megindítására izgatott. Henrik nem sokára összeütközésbe jött a cseh király rokonával és titkos hívével, IV. Béla unokájával, Rasztiszláv egykori macsói bán és a Prágában tartózkodó özvegy Anna fiával; Béla herczeggel, s őt párviadalban agyonvagdalta.

IV. László 1274. évi oklevelének kezdete. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

II. Ottokár sietett sógora megöletését ürügyűl használni föl a háború megindítására, s a pápa közbevetésével nem gondolva, nagy erővel tört be az országba, Győrt megvívta, Nyitrát földúlta s kiraboltatta (1273). A háborút azonban, mely a magyar és osztrák földön változó szerencsével folyt, azonnal megszűntette s hadait Magyarországból rögtön visszavonta, a mint értesűlt, hogy a német birodalom választó fejedelmei Frankfurtban (1273 szeptember 29) versenytársát, Habsburgi Rudolfot római királylyá választották. Jól érezte Ottokár, hogy élet-halálharczot kell vívnia a német birodalommal, mely az általa elfoglalt német tartományokat tőle vissza fogja követelni, s törekedett a magyar szövetséget keresni, mely e nagyszerű küzdelem mérlegébe döntő sulyt volt vetendő. De a magyar udvar nem felejthette a tőle szenvedett régi sérelmeket, nem tarthatta a magyar állam érdekével megegyeztethetőnek segédkezet nyújtani a cseh királynak, hogy az általa tervezett hatalmas szláv birodalmat megalapíthassa. E helyett inkább Habsburgi Rudolf szövetségi ajánlatát fogadta el, ki e szövetséget családi kötelékkel igyekezett szorosabbra fűzni s leányát IV. László öcscsének, Endrének jegyezte el. A gyermek jegyes közbejött halála sem bontotta föl a jó viszonyt, sőt IV. László a haimburgi összejövetel alkalmával Rudolffal újabban is szorosabb szövetséget kötött a közös erővel megtámadandó cseh király ellen (1277).

E szövetség értelmében 40.000 magyar és kún lovassal jelent meg a 15 éves IV. László Habsburgi Rudolf segítségére. Ez a tekintélyes haderő segítette kivívni a morvamezei fényes győzedelmet (1278 aug. 25), melyben Ottokár életét vesztette s mely Rudolfot és utódait Ausztria és Stiria birtokába juttatta. Magyarország győzedelmét csak roppant zsákmány, és a fehérvári templomban felfüggesztett, elfoglalt ellenséges zászlók hirdeték.

A magyar állam ügyeit a fiatal könnyelmű király mellett gonosz kezek intézték, a pártok s azok élén a féktelenséghez szokott főurak a hatalomért versengve, folytonos harczban állottak egymással, váraik rablófészkekké alakúltak át, törvény helyett a hatalmasok ököljoga uralkodott az országban, melyben a pogány kúnok szabadon folytatták garázdálkodásaikat. Az eláradt bajok s különösen az egyházak sérelmeinek orvoslására III. Miklós pápa Filep fermói püspököt küldte teljes hatalmú követéűl az országba. Ennek rábeszélésére a király esküvel fogadta, hogy koronáztatásakor letett esküjét híven megtartja s a kóborló kúnokat állandó lakásokba telepíti és a kereszténység fölvételére szorítja. IV. László csakugyan országgyűlést tartván, megtette az intézkedéseket a kúnok viszonyainak rendezésére s kiadta a kúnok legelső szabadalomlevelét, mely e kiváltságos nép jogait késő századokra is biztosította (1279).

De az ingatag, heves vérű király jobbúlása nem maradt állandó. Meghasonlásba jött nejével, a nápolyi Izabellával, azt a Nyulak szigetén kolostorba záratta, s kúnok társaságában kicsapongó életet folytatott. III. Honorius pápa hiában fenyegette kiátkozással (1287), a király daczolt az egyházzal, mely végre keresztes háborút hirdetett ellene (1289).

A teljesen fölfordúlt országban a zavar ez által csak növekedett, a pártdüh féket nem ismerve tombolt, a túlhatalmas főurak jogczímet nyertek kicsapongásaikra. László király folyvást az Alföldön, kedvelt kúnjai közt táborozva, harczolt a megbuktatására törekvő urak ellen, mígnem körösszegi táborában fölbérelt orgyilkos kúnok keze vetett véget hányatott életének (1290 július 20).

IV. László halála után 18 nap múlva III. Endre, II. Endre fiának, Istvánnak Morosini Katalintól született s Velenczében növekedett fia, az Árpád-ház egyetlen élő férfitagja, Székes-Fehérvártt már megkoronáztatott. III. Endre, hogy a nemzetet maga iránt lekötelezze, megkoronáztatása után egy hónap múlva országgyűlést hirdetett az Ó-Buda fölötti mezőre, s kiadta nevezetes törvénykönyvét, mely a nemzet jogai biztosítására, az alkotmányos élet fejlesztésére, az eláradt törvénytelenségek orvoslására fontos rendelkezéseket foglal magában. Endrének sok ellensége támadt. Albert osztrák herczeg igényt tartott az országra, melyet atyja, Rudolf király, IV. Béla felajánlására támaszkodva, mint német hűbért neki adományozott; de Endre Ausztriába tört, Bécset ostrom alá fogta, és Albert herczeget békére s vélt jogairól való lemondásra kényszerítette (1291 aug. 28).

Még nehezebb és tartósabb küzdelmet kellett III. Endrének folytatni a szent székkel, mely a Szent István koronájával való rendelkezés jogát egyedűl magának követelte, őt Magyarország királyának soha el nem ismerte, s a magyar trónra II. Károly siciliai királynak V. István leányától, Máriától született fiát kivánta emelni mint törvényes örököst. A Mária királyné által Nápolyban megkoronáztatott Martell Károlynak tekintélyes pártja alakúlt, kivált a Dráván túli részekben.

Martell Károly halála után pártja, a szentszék által támogatva, fiát, Róbert Károlyt törekedett a trónra emelni. S III. Endre épen azért, hogy e párt ellen szövetségeseket nyerjen, vette nőűl első neje, Fennena halála után Albert osztrák herczeg leányát, Ágnest (1296), s jegyezte el első nejétől született leányát, Erzsébetet, II. Venczel cseh király Habsburgi Rudolf leányától született fiának, Venczelnek (1298).

De azt a zavart, melyet Magyarországon az előbbi évtizedek pártharczai fölidéztek s a Róbert Károly párthívei az ország délnyugoti részeiben folyvást szítottak, sem a király jó akarata, sem az 1298- és 1299-ben tartott országgyűlések végrehajtatlanúl maradt végzései nem bírták megszűntetni. A pártosok Gergely választott esztergomi érsekkel külön gyűléseket tartottak, behozták az országba a gyermek Róbert Károlyt s Zágrábban Gergely érsekkel meg is koronáztatták (1300).

III. Endre, Albert római király segítségére számítva, bizodalommal nézett a háború elébe; de, mielőtt döntő harczra kerűlt volna a dolog, legszebb férfikorában Budán (1301 január 14) hirtelen meghalt. Benne az Árpád-ház férfi ága sírba szállt.

Az Árpád-királyok háromszáz esztendeig tartott uralkodása alatt a magyar állam a Szent István király által átalakított alkotmány alapján nemcsak megszilárdúlt, nemcsak meg birta védeni önállóságát minden kültámadás ellen, hanem úgy a keresztény műveltség és polgárosultság, mint az alkotmányosság terén is lépésről lépésre előrehaladt. A tudományos műveltség alapját a Szent Istvántól dúsgazdagon ellátott főpapság által a püspökségek és káptalanok székhelyén fölállított iskolák vetették meg; ezek egyikéből fejlődött a párisival vetekedő veszprémi egyetem, mely csak e korszak vége felé, Kún László korában, az oligarchák pártharczai közben földúlatva enyészett el (1276).

Árpád-királyok korabeli fegyverek a Magyar Nemzeti Múzeumból. Benczúr Béla rajza.

Mint e korban általában egész Nyugot-Európában, úgya vallás és műveltség tekintetében ahhoz csatlakozott Magyarországban is, nemcsak a tudomány, hanem az állam hivatalos nyelve is a latin volt; ezen keltek királyaink oklevelei, törvényei, rendeletei, a törvényhatóságok s biróságok végzései és itéletei. Kétségtelen azonban, hogy az országgyűléseken, a királyi tanácsban, a törvényszékeken, a vármegyék gyakori közgyűlésein, a tanácskozás már csak a latinban nem jártas világi elem túlnyomó száma miatt is csak magyar nyelven folyhatott; sőt hogy Kálmán korában a törvények is eredetileg magyarúl voltak fogalmazva, kitetszik Albricusnak, ezen törvények összeszerkesztőjének, Szerafin esztergomi érsekhez intézett ajánlásából, melyben szerkesztménye netaláni hiányait annak kéri tulajdoníttatni, hogy ő a magyar nemzet nyelvében nem eléggé jártas. A XII. századi Halotti Beszéden kivül más nyelvemlékünk nem maradt ugyan fönn e korból, de ez egymaga is elég bizonyság nyelvünknek akkori fejlett s megállapodott volta mellett; a mennyiben korántsem mutat föl oly lényeges eltéréseket a mai irodalmi nyelvtől, mint azt a nyugot-európai román és germán nyelvek azon korbeli emlékeiben tapasztalhatni.

III. András király 1295. évi oklevelének kezdete. Eredetije az Országos Levéltárban.

Hogy a nemzeti költészet e korban virágzásban volt, bár annak az ősmagyar pogány kort dicsőítő emlékeit a keresztény túlbuzgóság megsemmisítette is, igazolhatjuk a magyar nemzeti eposz azon egyes töredékeivel, az ősmagyar népköltészet valódi szétszórt gyöngyszemeivel, melyeket krónikáink latin iskolákban képzett szerkesztői csak a nép énekeiből vehettek át és igtattak be latin munkáikba.

Az építészet az egyházak és kolostorok alapításával foglalt tért hazánkban, majd a királyi s utóbb, kivált a tatár dúlás után a magán várak és kastélyok emelésével nyert folyvást nagyobb lendűletet. Emlékszerű egyházi épületek, melyek fölszerelése a művészetek, a festészet, szobrászat és ötvösség virágzását is előmozdította, különösen a görög-műveltségű III. Béla idejében kezdettek mind sűrűbben emelkedni. Hogy hazánk ezen korszakbeli román stylű egyházakat oly gyéren mutathat föl, azt nemcsak a tatárjárás és a gyakori bel- és külháborúk pusztításának, hanem a későbbi – másfél száz esztendeig tartott – török uralom romboló hatásának is tulajdoníthatjuk, mely az ország hódított részét csaknem sivataggá s Buda, Székes-Fehérvár, Esztergom, Pannonhalma építészeti emlékeit száz meg száz egyházzal és kolostorral együtt romokká változtatta, és az ötvösművészet remekeit, melyekből aránylag még legtöbbet sikerűlt megmenteni, zsákmányra hányta.

A polgárosult élet veteményes kertjei, a városok, melyek alapját a királyi várak aljában Szent István vetette meg, e korszak folytában, különösen IV. Béla idejében, ki a tatárjárás után az országot nagyban gyarmatosította, nemcsak számban szaporodtak, hanem mint az ipar, kereskedés és művészet telephelyei s vidéki középpontjai az ország jóllétének emelésére is mind nagyobb befolyást gyakoroltak, egyszersmind pedig a királyi trónnak a túlhatalmas főurak ellenében megbízható támaszaiúl szolgáltak.

Az alkotmányos élet fejlődésével, melynek a későbbi századokban is legnagyobb biztosítékát a II. Endre arany-bullája képezte, lépést tartott a vármegyei intézmény fejlődése is; a vármegye lépésről lépésre közeledett az önkormányzattal biró törvényhatóság megvalósítása felé, s épen ezért a nemzet életével összeforrva, később a politikai szabadságnak mindinkább erősbödő bástyájává vált. A XIII. század utolsó évtizedeiben már találkozunk a királytól kinevezett főispán s az annak képét viselő alispán mellett a nemeseknek a vármegye közönsége által választott 4–4 birájával (quatuor judices nobilium), kiket, minthogy akkor a nemeseket a király szolgáinak (servientes regis) hívták, szolgabiráknak neveztek, mely elnevezés a legújabb korban átalakúlt vármegyében mai napig föntartotta magát.

Az Árpád-házi királyok czímere a XIII. század végéről fenmaradt pecsétről. Benczúr Bélától

A vegyes házakbeli királyok kora. Szabó Károlytól

A vegyes házakbeli királyok czímerei. Benczúr Bélától

Róbert KároIy ellenében, kit III. Endre halála után Gergely választott esztergomi érsek Esztergomban ismét megkoronázott, a nemzeti párt Csák Máté nádor és János kalocsai érsek vezetése alatt, hogy az ország függetlenségét a szent székkel szemben megőrizze, szabad királyválasztási jogát gyakorlatba véve, II. Venczel cseh király fiát, a 13 éves Venczelt, IV. Béla unokájának, Kunigundának unokáját, III. Endre egyetlen leánya jegyesét, emelte a trónra, kit János kalocsai érsek Szent István koronájával Székes-Fehérvártt meg is koronázott (1301 aug. 27).

A két kiskorú ellenkirály a királyságnak igazán csak nevét viselte; a királyi hatalmat, a korona jószágait és jövedelmeit a pártháborúban mind féktelenebbekké vált oligarchák, a Venczel által Nyitra és Trencsin vármegyékkel megadományozott Csák Máté, a Németujváriak, az Aba nemzetségbeli Omodé és fiai, László erdélyi vajda s más főurak gyakorolták.

A három évig tartott elkeseredett küzdelemben a fiatal Venczel, Buda várában dobzódó, kicsapongó életet folytatva, nem mutatta magát arra termettnek, hogy a trónon, melytől őt a szent szék itélete megfosztottnak hirdette, fönn birja magát tartani. Pártja, a szent szék által megnyert főpapság befolyása következtében, annyira hanyatlott, hogy a fiatal árnyékkirály még székhelyén, Buda várában sem érezhette többé magát biztosságban, miután a budai polgárság is föllázadt és Károly pártjához csatlakozott.

Venczel cseh király, veszélyben forgó fia megmentésére, 1304 nyarán hadsereggel jött Magyarországra, s minthogy fia ügyének rosszra fordúltát leginkább a papságnak tulajdonította, János nyitrai püspök jószágait földúlta, Nyitrát kirabolta, Esztergom várát megvívta, a székesegyház kincseit zsákmányúl ejtette, az érsekség kiváltságleveleit szétszaggatta, s azután Budára vonúlván, fiát a koronával együtt Csehországba haza vitte.

A szent korona visszavívásáért Károly zászlaja alatt csakhamar 20.000 magyar és kún lovas tört Csehországra, melyet Albert római király s más német fejedelmek is haddal támadtak meg. A hadjárat ez évben nem vezetett döntő eredményre; a következő évben pedig, midőn már a cseh király által megnyert Ottó bajor herczeg vette át a cseh hadak vezérletét, csak a cseh király közbe jött halála gátolta meg a háború újult erővel való kitörését (1305 junius 21). Az ifjú Venczel ugyanis azonnal kibékűlt Alberttel, s a magyar koronát ahhoz való jogával együtt átadta a bajor Ottónak, IV. Béla unokájának.

Ottó álruhában jutott át Ausztrián, és útközben a koronát, melyet magával vitt, Fischamend körűl elvesztette, de ismét megtalálta; Sopronban Venczel egykori hívei s azok közt a Németujváriak fogadták Ottót s Székes-Fehérvártt a pártjára állott két püspökkel megkoronáztatták (1305 decz. 6).

A pártháború a két ellenkirály közt újra kitört s különösen túl a Dunán dühöngött, hol Rudolf osztrák herczeg is haddal volt kénytelen fellépni az Ausztriába és Stiriába be-becsapó Németujváriak ellen. A mint azonban Rudolf Magyarországból hadait kivonta, hogy az ifjú Venczel meggyilkoltatásával (1306 aug. 4) megürűlt cseh trónt elfoglalja, Károly ügye annyira hanyatlott, hogy Horvátországba kellett visszavonúlnia.

De az ellenkirály, Ottó hatalma sem szilárdúlhatott meg; mert a királyi hatalmat bitorló főurak, Csák Máté, ki a Morva folyótól Komáromig, a róla Mátyus földének nevezett vidéken zsarnok módra uralkodott, Kassa vidékén az Omodék, túl a Dunán a Németujváriak, Erdélyben László vajda, ha névvel Ottó híveinek vallották is magokat, csak saját hatalmuk gyarapítására törekedtek. Ottó a szent szék által el nem ismerve, Albert római király által a miatt, hogy a cseh királyság ügyében Rudolf osztrák herczeg ellen foglalt állást, háborúval fenyegetve, ingadozó trónjának az által vélt támaszt szerezhetni, hogy a hatalmas erdélyi vajda leányának kezét megkérette. László vajda azonban őt, midőn mátkájáért Erdélybe ment, elfogta, Bálványos várába záratta, s a koronát, melyet Ottó, mint féltett kincsét, magával hordozott, hatalmába kerítette (1307).

Ottó elfogatása után Károly ügye kedvező fordúlatot vett, Buda vára vérengző lázadás által (1307 junius 1) s nem sokára azután Székes-Fehérvár is hatalmába kerűlt. V. Kelemen pápa pedig Károly érdekében Gentilis bibornokot teljes hatalmú követévé nevezte ki Magyarországba, melynek lakosait az Ottónak tett hűségeskű alól föloldozta s magát Ottót a szent szék elébe idézte (1307 aug. 8 és 10).

A pápa ez intézkedése lehetett hatással arra, hogy az ország egyházi s világi urai közűl többen, a nemesség s az alsó rendű papság tömegével a Rákos mezejére gyülekeztek, s hogy valahára véget vessenek az országot végromlással fenyegető fejetlenségnek, a közöttök megjelent 19 éves ifjú Róbert Károlyt önkényt törvényes urukká, királyukká választották, neki hűséget eskűdtek, az elfoglalt királyi s királynéi jószágok visszaadatását, az elnyomott nemesség szabadságának visszaállítását elhatározták (1307 okt. 10). Igy kivánták elejét venni annak, hogy a pápa adjon az országnak királyt, így akarták korlátozni a Csák Máté, a Németujváriak és László vajda önkényét, kik e gyűléstől távol maradtak.

Ottó 1308-ban börtönéből szökéssel menekűlvén, rá sem gondolt többé, hogy a trónhoz való jogát érvényesítse, bár a magyar királyi czímet haláláig viselte, s így Károly mint trónkövetelő versenytárs nélkűl maradt.

Gentilis bibornok csak 1308 őszén érkezett Magyarországba, s miután a leghatalmasabb főurakat s magát Csák Mátét is megnyerte Károly részére, megnyitotta a királyválasztó országgyűlést, melyet a rendek Pesten a Duna partján szabad ég alatt tartottak. Latin beszédében hivatkozván arra, hogy a szent koronát István király Rómától nyerte, fejtegetni kezdte, hogy István nemzetségének kihaltával csak a pápának lehet joga a koronáról rendelkezni; de a rendek ez ellen zajongva tiltakoztak, s hogy szabad királyválasztási jogukat tettleg érvényesítsék, Károlyt közakarattal királyukká ismét kikiáltották, s miután a bibornok, a megtörtént választás jogosságát vitatni s így a dolgot élére állítni nem tarthatva tanácsosnak, a szent szék nevében a választást megerősítette, Károlyt ősi szokás szerint zajos örömriadás közt vállaikra emelték (1308 nov. 27).

Minthogy a korona László erdélyi vajda kezében volt, Gentilis bibornok a királyválasztás után Budán tartott országos tanácsban, melynek végzései a királyi hatalom és tekintély megszilárdítását czélozták, a letartóztatott szent koronát, míg vissza nem kerűl, egyházi tilalom alá vetette, s elrendelte, hogy új korona készűljön, melyet a király és nemzet tartozzék igazi törvényes koronának elismerni. Ezzel az új koronával történt aztán Károly megkoronáztatása a bibornok és az ország nagyjai jelenlétében Buda várában, a Szűz Mária egyházában (1309 junius 15).

Sem a budai gyűlés végzése, sem a Pozsonyban 1309 november havában tartott zsinat átokkal való fenyegetése nem volt hatással a királyi jószágokat bitorló főurakra s nem szűntette meg az országban eláradt zavarokat. A nemzet, s maga a főpapság is, csak a Szent István koronájának varázserejétől várta a törvény és jog uralmának helyreálltát. A bibornokkövet átok alá vetéssel igyekezett László vajdát a korona visszaadására kényszerítni (1309 decz. 25); de parancsa, sőt az Erdélyre kimondott egyházi tilalom is sikertelen maradt. Végre Tamás esztergomi érsek, Omodé nádor s néhány főúr Szegeden a vajdával összejővén, rábírták, hogy a korona visszaadására s a király iránti hódolatra kötelezze magát. Az így visszaszerzett koronával történt Károly király utolsó törvényes megkoronáztatása Székes-Fehérvártt, miután az Omodé nádor által a Rákos mezejére hirdetett országgyűlésen újra királynak kikiáltatott (1310 aug. 27).

A korona varázserejébe vetett hit azonban hiúnak bizonyúlt; a féktelenséghez szokott oligarchák nem bocsátották ki kezeikből a bitorolt királyi javakat, nem hagytak föl az erőszakoskodással. Csák Máté Visegrád várából magát Budát, a királyi lakot is fenyegette, s midőn őt ezért Gentilis bibornok átok alá vetette (1311 julius 6), annál kegyetlenebbűl dúlta a nyitrai püspök s az esztergomi érsek jószágait, kik az átkot ellene kihirdették. Versenyzett vele a hatalmaskodásban Omodé nádor, ki a felföldön több királyi várat s nemesi birtokot foglalt el, s Kassa vívása közben a polgárok kirohanása alkalmával vesztette el életét (1311). Károly királynak a féktelen főurak ellen csak fegyverrel lehetett magát a trónon föntartani.

Róbert Károly király 1335. évi oklevelének kezdete. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A Tarcza folyó mellett Rozgonynál vívott ütközetben, melyben Károly a Csák Máté és az Omodé-fiak egyesűlt hadai fölött véres győzedelmet nyert (1312 junius 15), tűnt föl a király szerencsecsillaga, mely azután folytonosan emelkedett. De e vereség Csák Máté erejét nem törte meg, s Károlynak még évek során át kellett e daczos főúrral, valamint a Németujváriakkal, az 1315-ben elhalt László vajda fiaival, s a Borsa nemzetségbeli Kopasz nádorral és rokonaival küzdeni, Visegrádot és Komáromot csak 1315-ben sikerűlt elfoglalnia a cseh királylyal háborút folytató Csák Mátétól, ki, mint a király ellensége, halt el a Károly által személyesen ostromolt Trencsin várában, hol fejedelmi fényű udvarát tartotta (1321 márczius 18).

Csák halála s Trencsin megvívása után is elég dolgot adott a királynak a Velenczével szövetkezett Brebiri Mladin tengermelléki s boszniai bán legyőzése (1322) és a Tamás erdélyi vajda ellen fölkelt szászok elleni hadjárat, melynek bevégeztével Károly a szászoknak II. Endrétől 1224-ben nyert kiváltságlevelét megerősítve újra kiadta (1324).

E csaknem szakadatlan belháborúk okozták, hogy Károly a Velenczétől 1311-ben elpártolt Zára megtartására kellő erővel nem léphetett föl, s így a dalmát főváros harmadfél évig tartott ellenállás után ismét Velencze alá vetette magát (1313), utóbb pedig a többi dalmát városok is, melyek a zavargó horvát urak folytonos támadásainak kitéve, a magyar koronától kellő segélyt nem kaphattak, egymás után Velencze felsősége alá adták magokat (1322–1328).

Károly Csák Máté halála után áttette királyi lakát Temesvárról Visegrádra, honnan az ország kormányát könnyebben kezelhette s a szomszéd államok ügyeit is inkább figyelemmel kisérhette. A belháborúk megszűntével a törvényes rend föntartására s az ország jóllétének gyarapítására tett üdvös intézkedései mennyire helyreállították a királyi hatalmat s mennyire emelték Magyarország politikai sulyát s koronája tekintélyét: semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az 1335-ben Visegrádon rendkivűli fénynyel tartott fejedelmi összejövetel, melyen Károly a császár mellőzésével a cseh és lengyel király, a német lovagrend s több német fejedelmek viszályait, mint békebíró, megszűntette s viszonyaikat szabályozta.

Politikai működésében Károly családja fényének és hatalmának emelését tartván szem előtt, utódai számára a nápolyi és lengyel koronát törekedett megszerezni. E czélból kisebbik fiát, Endrét nagybátyja, Róbert nápolyi király unokájával, Johannával jegyezte el s Nápolyba vitte, hogy ott mint trónörökös neveltessék (1333), idősebb fiát pedig, Lajost, a magyar trón örökösét, sógorával, a gyermektelen Kázmér lengyel királylyal trónja örökösévé fogadtatta s a lengyel országgyűlés által is elismertette (1339). Az ő eszméje volt a magyar és lengyel korona tartományainak egy fő alatti egyesítésével oly hatalmas államszövetséget alkotni, mely Kelet-Európa sorsának intézésére döntő hatást bírjon gyakorolni.

Róbert Károly az élet nehéz iskolájában növekedve, megtanúlta ismerni az embereket, viszontagságok közt szerzett gazdag tapasztalással, hosszas küzdelemben megedződött lelki erővel ragadta meg a bomlásnak indúlt ország kormányát, s határozottsággal, eszélylyel és erélylyel hajtotta végre a reform nehéz munkáját. Szerencséjére vált a meghasonlott Magyarországnak, hogy Károly akart is, tudott is a szó teljes értelmében uralkodni, s a nemzet érdekét a maga és családja érdekével egygyé bírta forrasztani. Károly, bár idegen földön született, magát a nemzettel teljesen azonosította. Midőn 1337-ben trónja örököse, Lajos számára János cseh király unokáját, Károly morva őrgróf leányát, Margitot eljegyezte, a szerződésben kikötötte, hogy a leendő magyar királyné magyar szokásokban és erkölcsökben növekedjék, s a kiskorú jegyest, hogy a magyar nyelvet megtanúlja, visegrádi udvarába hozatta. Az ő erélyes kormányának volt érdeme, hogy az országot a fejetlenség és pártharczok zavaraiból kiemelte, a személy- és vagyonbiztosság helyreállításával a nemzet anyagi és szellemi előhaladását, az ipart, kereskedést, a városok gyarapodását előmozdította, a kincstárt jó karba állította, a honvédelmet a végsorvadásban sínylő várrendszer helyett új alapra, a banderialis szervezetre fektette, az igazságszolgáltatásban hasznos javításokat léptetett életbe. Ő volt az első magyar király, ki aranypénzt veretett. Magyarország, mely meghasonolva, földúlva, szegényen jutott kormánya alá, halálakor mint egységes, békés, vagyonos és tekintélyes állam szállott utódjára (1342 július 16).

Nagy Lajos király függő pecsétjének előlapja. E pecsét eredetije a bécsi cs. és kir. állami levéltár egyik, 1364 február 10-iki oklevelén függ.

A 16 éves Lajos megkoronáztatása után Szent László király sirjához zarándokolva fogadást tett, hogy e dicső király példáját követve fog uralkodni. Váradról Erdélybe sietett, hol a szászok a rájok kivetett adó miatt föllázadtak, s e mozgalmat vérontás nélkűl lecsendesítette. Erdélyben fogadta az oláh vajda, Sándor hódolatát, kinek atyja, Bazarád Mihály 1330-ban Károly seregét Oláhországban megverte s a magyar koronától való függést megtagadta.

Róbert nápolyi király 1343 elején elhalálozván, végrendeletében trónja örökösévé unokáját, Johannát nevezte ki. Lajos a nápolyi trónt az első szülött ágának öröklési jogán magának, illetőleg Endrének, Johanna férjének, követelte. De a pápa nem volt hajlandó a szent szék hűbérét az Anjouk magyarországi hatalmas ágára szállítni, s a királyi család tagjai, a nápolyi aristocratia, s maga a 16 éves Johanna is, ki könnyelmű életet folytatva, férjével meghasonlott, mindent elkövettek e követelés meghiúsítására. Erzsébet anyakirályné, ki Nápolyba utazva csak Johanna tettetett hizelgése által biratta rá magát, hogy veszélyben forgó fiát haza ne hozza, az Avignonban székelő pápát rá birta ugyan arra az igéretre, hogy Endrét királylyá koronáztatja, ha a szent széknek engedelmességet fogad, s a trónt Johanna örökös nélküli halála esetére Máriának, Johanna húgának, engedi át; de igérete teljesítését a pápa másfél éven át halogatta. Midőn végre a koronázási parancs kiadatott s Endre elég vigyázatlan volt elárúlni, hogy ellenségein véres bosszút szándékozik állani, azok összeesküdtek s őt Aversában neje tudtával és megegyezésével meggyilkolták (1345 szept. 18).

Lajos boszút esküdött Johanna és pártja ellen; e czélra szövetkezett Albert osztrák herczeggel s a pápa által kiátkozott bajor Lajos német császárral, az európai udvarokhoz követeket küldött, hogy boszúló hadjáratában támogassák, s a pápától követelte, hogy Johannát, mint férjgyilkost, foszsza meg országától. A pápa azonban kinyilatkoztatta, hogy Johannát, míg bűnössége be nem bizonyúl, a tróntól meg nem foszthatja; a gyilkosokra átkot mondott ugyan, vizsgálatot is tartatott, de Johannát nem itélte bűnösnek, sőt engedélyt adott neki, hogy Lajos tarentói herczeggel egybekeljen (1346 aug. 20).

A pápától elégtételt nem remélhetvén, Lajos elhatározta magát a hadjáratra, s minthogy Velenczétől, Genuától és Siciliától hajókat nem kaphatott, 1347 őszén szárazon vezette Nápoly ellen hadait, melyek élén egy fekete zászlót lobogtatott meggyilkolt öcscse képével. Deczember 23-án Aquilánál nápolyi földön táborozott; néhány nap mulva Tarentói Lajos hadait, ki nejével a Provence-ba menekült, Capuánál szétverette s 1348 január 18-án Aversa alá érkezett. Itt fogadta Durazzói Károlyt és Tarentói Filepet, ide hivatta magához a királyi család többi herczegeit, azokat elfogatta s közűlök Durazzói Károlyt, a Róbert királytól neki szánt Mária férjét, azon a helyen, hol Endrét gyilkosai megfojtották, lefejeztette (1348 január 23).

Más nap serege élén Nápolyba bevonúlván, a város hódolatát fogadta, a siciliai királyi czímet fölvette, Endre csecsemő árváját, az atyja halála után született Károlyt, trónörökössé nevezte ki s Visegrádra küldte, a pápától pedig követe által a királyság ráruháztatását s Johanna megbüntetését követelte, ez esetben késznek nyilatkozván Nápolyhoz való jogáról lemondani s azt a szent széknek visszabocsátni. De a pápa vonakodott Johanna bűnös voltát elismerni.

Lajos erre elhatározta, hogy Nápolyt fegyverrel tartja meg birtokában. Maga ugyan visszatért Magyarországra, de Laczkfi István erdélyi vajda vezérletére bízott hadaival Nápolyt és vidékét megszállva tartotta. Laczkfi dögvész által megtizedelt seregével több ütközetben szerencsével harczolt ugyan Tarentói Lajos és Johanna hadaival, de a túlnyomó erő elől végre is kénytelen volt Nápolyból kivonúlni s nem birta a folytonosan lázongó tartományt megfékezni. Lajos ekkor a főurak zászlóaljaival másodszor is megjelent a csatatéren, a hadi szerencsét nem sokára megfordította, s Nápolyt, honnan Johanna férjével együtt Gaetába menekült, ismét elfoglalta (1350).

Nagy Lajos 1377 márczius 13-iki oklevelének kezdete. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

VI. Kelemen pápa Lajost, midőn másodszor is nápolyi területre lépett, átok alá vetette, s Nápoly bevétele után fölhívta, hogy a trónöröklés ügyét bízza a szent szék döntő itéletére. S Lajos meggyőződve, hogy a magyar uralomtól idegenkedő tartomány birtokát hajóhad nélkül nagy áldozatokkal sem biztosíthatná, beleegyezett a pápai követ által sürgetett fegyverszünetbe a következő évi április 1-éig, oly föltétellel, hogy az alatt a pápa mondjon végitéletet, s ha Johannát bűnösnek találja, a királysággal őt adományozza meg, ellenkező esetben ő legyen köteles hadait visszavonni s a fogoly herczegeket szabadon bocsátni, Johanna pedig neki hadi költsége megtérítésére 300.000 aranyat fizessen. Igy az átok alól fölmentve, az ügy eldöntését a pápára bízta s Rómán át visszatért Budára (1350 nov.)

Megjött végre a szent szék itélete, mely Johannát ártatlannak nyilatkoztatta. Lajos ekkor hadait Nápolyból visszaparancsolta, a fogoly herczegeket szabadon bocsátotta, s hogy boszúságának kifejezést adjon, megvetőleg lemondott a Johanna által fizetendő hadi kárpótlásról (1351).

A négy évig tartott nápolyi hadjáratban Lajos hadai a magyar fegyverek becsületét távol idegen földön, nehéz körülmények közt fönn birták tartani; ez a dicsőség s az a tapasztalás, melyet a magyar urak és nemesek a művelt Olaszországban szereztek, maradt e regényes részletekben gazdag hadjárat egyetlen nyeresége.

A hosszas nápolyi táborozás s az 1351-iki litván hadjárat alatt az urak, kik a királyt zászlóaljaikkal kisérték, és a fölkelt nemesek annyi pénz- és véráldozattal bizonyították be a királyhoz való ragaszkodásukat, hogy hűségök jutalmáúl Lajos az 1351-dik év végén tartott országgyűlésen kérelmökre szívesen megerősítette II. Endre aranybulláját. Csak negyedik pontján tette azt a változtatást, hogy ezentúl a fiörökös nélkűl elhaló nemesek ne rendelkezhessenek szabadon jószágaikról, hanem azok testvéreikre s vérrokonaikra, ezek nem létében pedig a kincstárra szálljanak. Ugyancsak ezen az országgyűlésen, hogy az úri és nemesi rend a zászlóaljtartás és fölkelés terhét könnyebben hordozhassa, Lajos törvénybe igtatta, hogy ezentúl a jobbágyság, valamint a királyi és királynéi birtokokban, úgy a papi, úri és nemesi rend jószágaiban is, földesurainak a gabona- és bortermésből kilenczedet tartozzék adni.

A nápolyi hadjáratnál sokkal fontosabbak és eredményesebbek voltak Magyarországra nézve a Velencze ellen intézett hadjáratok. Lajos már 1346-ban Zára alatt táborozott, melynek Velencze ellen föllázadt polgárai őt oltalmukra hívták; de hajóhaddal nem rendelkezvén, a velenczeiek által Zára mellett a tengerparton épített erősséget be nem vehette, s a büszke köztársaság megalázását és Dalmátország visszafoglalását kénytelen volt kedvezőbb alkalomra halasztani.

Midőn a Velenczével 1348-ban a nápolyi hadjárat alatt 8 évre kötött fegyverszünet lejárandóban volt, Lajos a szent szék fölhívására hadjáratra készűlt Dusán szerb fejedelem ellen, ki czár czímet véve föl, magát a magyar király fensősége alól kivonta, s a pápának tett fogadását, hogy népével együtt a római egyház kebelébe tér, teljesítni vonakodott. Lajos, kit vallásos buzgóságáért a pápa az egyház zászlótartója czímével tisztelt meg, 1356 nyarán 100,000 főnyi sereget gyűjtött Zágrábba, nyiltan hirdetve, hogy a schismaticus (óhitű) Dusán czár ellen vezeti hadait: de hirtelen Friaulnak fordulva Velencze területére rontott, ott több várost és várat elfoglalt s Trevisót hosszasan ostromolta. Az esztendőnél tovább tartott hadjáratban, mely alatt hadai Zárát is elfoglalták, Lajos Velenczét mind szárazon, mind a dalmát partokon addig szorongatta, míg a köztársaság követei előtte Zárában békéért nem könyörögtek. A békeszerződésben Velencze örökre lemondott Dalmácziáról s a dogék által viselt „Horvát-Dalmátország herczege” czímről s visszakapta mindazt, mit a magyar hadak velenczei területen elfoglaltak (1358 február 18). Következő évben Lajos Szerbországban táborozott s az elhalt Dusán czár utódját a magyar korona felsőségének elismerésére kényszerítette.

A pozsonyi városház kapuboltozatának zárkövei. Építészeti emlékek Nagy Lajos király idejéből. Kimnach László rajza.

A hitében buzgó Lajos nemcsak a koronájától függő melléktartományokban, hanem Magyarországon is erélyesen működött az óhitűek megtérítésén. De épen ez volt főoka annak, hogy a magyar uralom az aldunai tartományokban az óhithez ragaszkodó népek rokonszenvét meg nem nyerhette és így meg nem gyökeresedhetett. E térítési kényszer elől menekűltek a máramarosi oláhok, vajdájok, Bogdán vezérlete alatt, a tatárok dúlásai miatt népességében megfogyatkozott Moldvába, hol azonban a magyar koronának ismét meghódoltak. A kiköltözött oláhok helyére Máramarosba s a szomszéd vármegyék hegyes vidékeire ekkor telepedtek le a lithvánok által elűzött orosz herczeg, Koriatovics Tódor vezérlete alatt beköltözött oroszok (1360).

Az egyház által magasztalt, lovagias, népszerű Lajos király dicsősége féltékenységet támasztott IV. Károly császár szívében, ki Lajost azzal gyanúsította, hogy a császári korona elnyerésére törekszik. A nagyszombati személyes találkozás alkalmával a császár kiengesztelődve vált ugyan el Lajostól, de a gyanú tövise megmaradt szívében. S midőn később Lajos követei tőle Prágában némely cseh urak határszéli kártételeiért elégtételt követeltek, a vita hevében annyira megfeledkezett magáról, hogy a király anyját oly sértő szóval illette, melyért a követek véres elégtételt kivántak s Prágát azonnal odahagyták. Lajos azonnal szövetkezett anyja testvérével, Kázmér lengyel királylyal és az osztrák herczegekkel s Trencsinnél ütötte föl táborát (1362). A pápai követ közbenjárása azonban megakadályozta a háború kitörését s a viszálynak a békebirák itélete alapján azzal szakadt vége, hogy a császár a brünni összejövetelen meggondolatlan szavaiért ünnepélyesen bocsánatot kért (1364).

A törökök már 1361-ben elfoglalták Drinápolyt, három év mulva pedig Bolgárország nagy részét is meghódították. Lajos, hogy a törökök hódítása elébe gátat emeljen, seregét Oláhországon át Viddin alá vezette, azt megvívta, s a bolgár föld nyugoti részét elfoglalván, abból a bolgár bánságot alapította (1365). E bánság védelme közben történt a magyar hadak legelső győzedelmes összeütközése a törökökkel (1366). Ennek emlékére építtette Lajos a mária-czelli egyházat, melynek drága miseruhái s egyházi ékszerei a vallásos magyar király bőkezűségéről maig is tanúskodnak.

Kázmér lengyel király, Lajos sógora, 1370 nov. 5-én fiú utód nélkűl elhalván, a lengyel korona a Róbert Károlylyal kötött s többször megerősített szerződés szerint Lajosra szállt, ki magát Krakóban megkoronáztatta s Lengyelország kormányát anyjára, az elhalt király testvérére, bizta. A lengyelek folytonos zavargásai azonban Erzsébetre nézve a kormányzást annyira megnehezítették, hogy Lajos az ország nyugalmának helyreállítása végett a lengyel rendekkel Kassán tartott gyűlésen kénytelennek látta magát a lengyel nemességet az adózás terhe alól csaknem teljesen fölmenteni, oly föltétellel azonban, hogy halála után a lengyelek a trónöröklést leányaira is kiterjeszszék (1374). Minthogy azonban a zavarok ezután sem szűntek meg s azok miatt Erzsébet kénytelen volt Lengyelországot odahagyni, Lajos a lengyel kormányt László oppelni herczegre, Magyarország nádorára bizta, Galicziát és Lodomeriát pedig, hogy a magyar koronához szorosabban oda csatolja, magyar vajdák kormánya alá vetette.

Zsigmond király második függő pecsétjének előlapja. A Magyar Nemzeti Múzeum galvanoplastikai gyűjteményében lévő pecsétmás után.

Velenczével, mely nehezen szívelte Dalmáczia elvesztését s a dalmát városok kereskedelmét lehetőleg károsította, Lajos, mint Carrara Ferencz páduai herczeg szövetségese, már 1373-ban viselt eredménytelen háborút; a döntő csapást azonban csak később, a Genuával s Carrarával együtt három évnél tovább folytatott háborúban mérte a köztársaságra. Velencze mind szárazon, mind tengeren sulyos vereségeket szenvedve, kénytelen volt a turini békét elfogadni, melyben kötelezte magát, hogy a magyar korona részére évenként, Szent István király napján, 7000 arany adót fog fizetni (1381 aug. 8).

A nápolyi trónt, melyről lemondott, Lajos a VI. Orbán pápa által pártolt Durazzói Károlynak igyekezett megszerezni, kit már 1365-ben udvarába hozatott, majd Horvát- és Dalmátország bánjává nevezett ki. Károly, miután esküvel fogadta, hogy Lajos leányait a magyar és lengyel trón birtokában nem fogja háborgatni, a velenczei csatatérről 10.000 magyarral vonúlt Rómába, hol őt a pápa megkoronázván (1381 jun. 3), Nápolyt elfoglalta, Johannát foglyúl ejtette és, mivel a trónról lemondani állhatatosan vonakodott, börtönében megfojtatta (1382 máj. 22).

A sírjához közelgő Lajosnak semmi sem feküdt inkább szívén, mint az, hogy a magyar és lengyel koronát nagyobbik leányára, Máriára, Zsigmondnak, IV. Károly császár fiának jegyesére szállítsa. S midőn a Zólyomba gyűlt lengyel rendek, e kivánatát készséggel teljesítve, letették a hűségi esküt a 12 éves Máriának és a 15 éves Zsigmondnak (1382 jul. 25), kit Lajos magyar hadakkal azonnal átküldött Lengyelországba a kormány átvételére: Magyarország dicső királya, kit az utókor méltán tisztelt meg a „Nagy” melléknévvel, nyugodt lélekkel szállott sírjába (1382 szept. 11).

Lajos 40 évi uralkodása alatt Magyarország földjét ellenség nem taposta, erejét belháború nem emésztette, a magyar hadak a nápolyi, velenczei, aldunai és a litvániai hadjáratokban újabb meg újabb babérokat arattak, a jog és törvény uralma alatt az ország anyagi ereje fejlődött, a városok, mint a nyugot-európai s keleti kereskedés rakhelyei, virágzásnak indultak s a jólléttel együtt karöltve haladt a műveltség, melynek emelésére Lajos a pécsi egyetemet alapította (1369).

A lovagias, igazságos, szívben, lélekben magyar Lajos népszerűségét semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az a tény, hogy a büszke harczias nemzet, nagy királya iránti hálából, leányát Máriát, az első nőt a magyar trónon, közegyetértéssel királyának elismerte és megkoronázta (1382 szept. 17), annak teljeskorúságáig a kormányt Lajos özvegyére, a boszniai Erzsébetre bízván, ki mellett az államügyeket Garai Miklós nádor vezette.

A nőuralom ellen legelsőben Horvát- s Dalmátországban és Boszniában indult meg a mozgalom a három Horváti testvér, János tengermelléki bán, Pál zágrábi püspök, László s rokonuk Palisnai János vranai perjel vezetése alatt, kik a trónra Károly nápolyi királyt, az egykori horvát-dalmát bánt, szándékoztak emelni. A nyugtalanság lecsillapítására az anyakirályné, két leányával, a nádorral s udvara fényes kiséretével a forrongó tartományokba sietett, s az elégületleneket látszólag hódolatra bírta (1383 okt.) De már a következő évben, midőn a horvát-dalmát bán nyiltan az elégületlenek élére állt: a lázadást a helyébe kinevezett új bán nem bírta elfojtani, s az arany bulla megerősítésének sem lett kivánt hatása. Károly, Pál zágrábi püspök meghívását elfogadva, Lajosnak tett esküjét megszegve, mint trónkövetelő lépett fel s Zengben kikötött (1385 szept. 12). E zavarokkal egy időben Lengyelországban is kitört a forradalom Zsigmond ellen, ki magyar hadaival kénytelen volt onnan kivonúlni. Az országuk függetlenségére féltékeny lengyelek készeknek nyilatkoztak ugyan Lajos kisebbik leányát, a Vilmos osztrák herczegnek eljegyzett Hedviget, trónra emelni, de csak oly föltétellel, hogy Galiczia Lengyelországhoz visszacsatoltassék, s Hedvignek a nemzet válaszszon férjet, ki vele a trónt megoszsza. Erzsébet királyné hosszas vonakodás után kénytelen volt végre is engedni, s Hedviget Krakóba küldötte, kit a lengyelek megkoronáztak (1385 okt. 15) s a kereszténynyé lett litván fejedelemmel, Jagellóval házasítottak össze (1386 febr.). Igy szakadt meg Magyarország kapcsolata az ekkor Litvániával egyesűlt Lengyelországgal.

Zsigmond 1415 márczius 24-iki czímeradományozó oklevelének kezdete. A czímert Mellétei Barócz János és rokonai kapták Zsigmond királytól. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A lengyelek által elútasított Zsigmond, miután a könnyelmű ifjútól elidegenedett anyakirályné Máriát V. Károly franczia király öcscsének, Orleansi Lajosnak jegyezte el (1385 júl.), hogy a magyar trónra juthasson, ragaszkodott Mária kezéhez való jogához s a házasság megkötését sürgette. S az anyakirályné, hogy a trónkövetelő Károly ellen Zsigmond rokonaitól Csehországból segélyt nyerhessen, a franczia herczeggel kötött szerződést felbontva, Zsigmond házasságához megegyezését adta. A menyegző után Budán tartott országgyűlés aztán hűséget esküdött Máriának és férjének, Zsigmondnak, kit a rendek „az ország gyámja” czímével ruháztak föl.

A könnyelmű, pazarló Zsigmond ellen azonban, ki a Vág vidékét testvérének, Venczel cseh királynak, s rokonainak, Jodok és Prokop morva herczegeknek zálogba adta, csakhamar általános lett a nemzet ingerűltsége, s Károly pártja annyira szaporodott, hogy ez Zágrábból ellenállás nélkűl vonúlhatott be Buda várába, és miután a királynékat lemondásra kényszerítette, magát Székes-Fehérvártt a megalázott királynék jelenlétében megkoronáztatta (1385 decz. 1). Mindazáltal a rokonaitól elrablott koronának nem sokáig örűlhetett; Erzsébet királyné ugyanis, Garai nádorral egyetértve, őt a királyi palotában Forgács Balázs által lesújtatta s a visegrádi börtönbe záratta, hol súlyos sebeiben nem sorára elhalt (1386 febr. 24).

A budai vérfürdőből megmenekűlt Horváti János a Dráván túl újra kitűzte a lázadás zászlaját. Erzsébet ekkor Garai nádor tanácsára leányával Máriával s fényes kisérettel megjelent a Dráván túl, hogy a forrongást jelenlétével lecsendesítse; de a kisérlet nem sikerűlvén, Gara várában szándékoztak menedéket keresni. Horváti János és társai azonban a menekűlők kiséretét Gara, a mai Gorján, közelében Diakovár körűl megrohanták s leverték, Garai nádort és Forgács Balázst hősi ellenállás után elejtették s a királynékat Novigrád várába szállították, melynek börtönében majdnem félévi sanyargatás után Horváti János az anyakirálynét megfojtatta (1387 jan. 16).

A hívei által az ország főkapitányává választott Zsigmond nem bírván megfékezni a lázadást, mely már Dél-Magyarországba is elharapódzott: hogy nejét megszabadíthassa, Velencze segélyéhez folyamodott, s hogy nagyobb tekintélylyel és hatalommal léphessen föl, magát a Budára hívott rendek által királylyá kiáltatta s Székes-Fehérvártt megkoronáztatta (1387 márcz. 31). Velencze hajóhada aztán a tengeren, Zsigmond hívei pedig szárazon mindaddig ostromolták Novigrádot, míg azt Palisnai János és társai szabad elvonúlás föltétele mellett föl nem adták, s így a királyné vissza nyerte szabadságát (1387 jun. 4). Zsigmond azonban mint király sem bírt a lázadókkal, kik a megölt Károly fiát, nápolyi Lászlót törekedtek a trónra emelni, s kik ellen híveinek a következő két évben is folyvást kellett harczolniok; mi közben a dalmát városok a lázadókat pártoló Tvartkó boszniai király alá vetették magukat.

Magyarország e zavarait szomszédjai siettek fölhasználni. Hedvig lengyel sereg élén bevonúlván Galicziába és Lodomériába, ezen tartományokat a lengyel koronához visszacsatolta; a törökök pedig, kik a rigómezei ütközet után Szerbiát felsőségük alá vetették (1389 jun. 20), a Száván átkelve, ekkor legelsőben magyar földre is betörtek, de a Szeremségen két ízben is vereséget szenvedtek (1391).

Falfestményes ablakrészlet a vajda-hunyadi vár loggiájában. Kimnach Lászlótól

A lázadó Horvátiak ellen Zsigmond végre személyesen vonúlt erős hadsereggel Boszniába; Dobor várát megvívta s az ott elfogott lázadókat Pécsett lefejeztette, az ekkor megszökött, de később kézre került Horváti Jánost pedig lófarkon meghurczoltatta s négygyé vágatta. Dabisát, Tvartkó utódját, hódolatra s Dalmáczia visszaadására kényszerítette; a Boszniából elmenekűlt s Szerémben bujdosó 32 nemest pedig, s ezek közt Hédervári Kont Istvánt, Lajos király nádorának, Kont Miklósnak a fiát, kik csellel kézre kerítve s vasban Budára vitetve előtte térdet s fejet hajtani vonakodtak, lenyakaztatta (1393).

A törökök 1394-ben Viddint és Nikápolyt elfoglalván, Nagy Lajos bolgár bánságát meghódították. Zsigmond e tartományt visszakövetelte, de Bajazed szultán a magyar követek előtt Brusszában a palotája falain függő fegyverekre mutatva, a hódítás jogára hivatkozott. Zsigmond a kihívást elfogadva, a magyar urak dandáraival s 600 franczia lovaggal Erdélyen s Oláhországon át Kis-Nikápoly alá nyomúlt s azt ostrommal bevette. E vár vívása közben értesült neje, a szerencsétlen Mária haláláról (1395 máj. 17.), s azonnal visszasietett Magyarországra, hol az elégűletlenek a trónt Mária halálával megürűltnek hirdették, s némelyek Hedvigre és férjére, Ulászlóra, mások nápolyi Lászlóra kivánták volna a koronát szállítani.

A nagyszerű keresztes hadjárat, melyet Zsigmond európai segélyhadakkal indított a törökök ellen, a keresztény sereg vereségével végződött Nikápoly alatt (1396 szept. 28). Zsigmond nagy bajjal menekűlve Konstantinápolyba hajózott, honnan 1397 elején érkezett Spalatóba s csak életveszélylyel térhetett vissza a lázongó Horvát- s Tótországon át Budára.

Hogy a kormányzásával elégedetlen nemzet ingerűltségét lecsillapítsa, Zsigmond a temesvári országgyűlésen nemcsak az arany bullát s Nagy Lajos 1351-diki törvénykönyvét erősítette meg, hanem az idegen tisztviselők elbocsátására, az elvesztegetett királyi javak visszavételére, s általában a királyi önkény korlátozására ekkor hozott törvényczikkeket is szentesítette (1397 okt.). De ezzel mutatott javúlása nagyon is múlékony volt, s a könnyelmű, indúlatos és zsarnokságra hajlandó ifjú királynak még keserű tanúlságra volt szüksége, hogy magába szállva s a nemzettel kiengesztelődve, nyugodtan uralkodhassék mint alkotmányos király.

Falfestmények a vajda-hunyadi vár loggiájában. Kimnach Lászlótól

Minthogy a temesvári országgyűlésen Tót- és Horvátország rendei nem jelentek meg, azokat Zsigmond, miután e tartományokban a nyugalmat Garai Miklós bán s Cillei Hermann, Zsigmond adományából Varasd és vidéke ura, színleg helyreállította, Körös-Udvarhelyre hívta össze 1398 február végére. Megjelentek ezen a gyűlésen, a király menedéklevelében bizva, Csáktornyai Laczkfi István és Simontornyai Laczkfi István is, kiket a trónkövetelő nápolyi László a nikápolyi vereség után magyarországi helytartóivá nevezett ki. Zsigmond ezeket színlelt kegyességgel fogadta, de a gyűlésteremben fegyvereseivel elfogatván, lefejeztette, s holttestöket a tanácsterem ostromára készűlő lázongó nép közé dobatta.

Nápolyi László ellenkirály névaláirása. 1403 október 19-én Zárában kiadott okleveléből. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Zsigmondnak ezen, valamint előbbi törvénytelen kivégzései, az idegenek kegyelése, a királyi jószágok elpazarlása, s az a ténye, hogy bátyjával, Venczel római és cseh királylyal, ki őt a német birodalomban helytartójává nevezte ki, magtalan haláluk esetére az ország tudta nélkül kölcsönös öröklési szerződést kötött, annyira elkeserítették a nemzetet, hogy, midőn híre járt, hogy Zsigmond rokonának, Jodok morva herczegnek is öröklést igért Magyarországon, eddigi legbuzgóbb hívei, a Garaiak, Kanizsaiak, Bebekek is elidegenedtek tőle. Megbuktatására kezet fogott e hatalmas urakkal a főpapság is, fölhíva IX. Bonifacius pápától, kit az egyházi szakadás megszűntetése végett Venczel és Zsigmond lemondásra akartak kényszerítni. Igy történt, hogy az ország főrendei Budára a királyi palotába gyűlve, a királyt fogságra vetették (1401 ápr. 28) s elébb Visegrádra, onnan pedig a Garaiak siklósi várába szállították.

Hogy Zsigmond ekkor trónját örökre el nem vesztette, csak annak köszönhette, hogy utódja iránt az ország meghasonlott: némelyek a lengyel király, Ulászló, mások Vilmos osztrák herczeg, mások meg László nápolyi király részére szervezték a pártokat, és így az ország véres polgárháborúnak nézett elébe. Hogyezt a veszedelmet elhárítsa, Garai Miklós a király hívei: Stibor vajda és Cillei Hermann támogatásával rábírta az ország nagyjait, hogy Zsigmondot helyezzék vissza a trónra, ki is négy hónapnál tovább tartott fogságából megszabadúlva, Pápán ünnepélyesen fogadta, hogy a múltakért teljes bocsánatot ád (1401 okt. 27).

Zsigmondot azonban még a fogság sem tanította meg az alkotmány iránti tiszteletre; ő mint elébb, úgy ezután is, mint sajátjáról, tetszése szerint kivánt rendelkezni a magyar koronáról, s hogy Albert osztrák herczeget lekötelezze, őt örökösévé jelölte s a Pozsonyba gyűjtött rendeket igéretekkel és fenyegetésekkel rábírta, hogy ezen örökösödési egyességet elfogadják és helyeseljék (1402 szept. 21). Zsigmond ez eljárásával a nemzet közvéleményét annyira maga ellen zúdította, hogy a nemzeti párt, Kanizsai János esztergomi érsektől s Bebek Detre nádortól vezetve, Zsigmond önkényes rendelkezése ellen tiltakozott, az örökösödési szerződést érvénytelennek, Zsigmondot trónvesztettnek nyilatkoztatta, s a IX. Bonifacius pápa által pártolt nápolyi Lászlót kiáltotta ki királynak, ki már ekkor a dalmát városokat meghódoltatta. Az elégületlenek az új király megérkeztéig országos tanácsot állítottak föl, mely a kormányt ideiglenesen vezette s a királyi jogokat tettleg gyakorolta.

Vadászjelenet; falfestmény a vajda-hunyadi vár loggiájában. Kimnach Lászlótól

A pápa követe és ügynökei az országban eláradt forrongást addig is hatalmasan szították, míg végre László Dalmácziába érkezett s magát Zárában megkoronáztatta (1403 aug. 5). Azután valódi diadalmenetben vonúlt Győr felé, melynek várán, valamint Esztergom, Visegrád, Ó-Buda, Eger s más püspöki városok falain az ő zászlai lobogtak; de szerencsecsillaga csakhamar aláhanyatlott. A Csehországból 10.000 magyar és kún lovassal visszaérkezett Zsigmond ugyanis Stibor vajda, a Garaiak s más hívei dandáraival egyesűlve, Győrt megvívatta, s azután, míg ő maga Esztergomot ostromolta, Stibor vajda a trónkövetelő László seregét a Rába partján tönkre tette, utóbb Ó-Budát és Zsigmonddal együtt Esztergomot bevette, mialatt a király más hívei Egert foglalták el s püspökét, Ludányi Tamást Erdélybe s onnan Lengyelországba szalasztották. Az általános bűnbocsánat, melyet Zsigmond e diadalok után Budáról kihirdetett (1403 okt. 8), a megbukott László párthívei számát annyira megapasztotta, hogy ez, miután Hervoja Jánost spalatói herczeggé s dalmát- és horvátországi helytartóvá nevezte ki, már november elején visszahajózott Nápolyba. A szent szék ezután sem szűnt meg László érdekében működni, mire Zsigmond azzal válaszolt, hogy felségsértés bűntetésének terhe alatt megtiltotta a pápai leveleknek királyi engedély nélkül való kihirdetését (1404 ápr. 6).

A hosszasan tartott zavarok alatt a főurak hatalma a koronával szemben is annyira emelkedett, hogy Zsigmond az oligarchia ellensulyozására jónak látta a királyi városokat az ország rendei közé emelni (1405). Ez intézkedése azonban nem termette meg a kivánt gyümölcsöket; a városoknak többnyire német eredetű polgársága, külföldről hozott belszervezetéhez ragaszkodva, külföldi törvényeket használva, Magyarországon a legújabb korig nem akart a nemzettel összeforrni, nyelvre és szellemre nézve idegen elemet képezett, s épen azért nem emelkedhetett oly politikai jelentőségre, mint a nyugot-európai államokban.

A nápolyi László pártját, mely a Dráván túl és Boszniában még mindig tartotta magát, Zsigmond csak 1408-ban semmisítette meg boszniai diadalmas hadjáratával, melylyel a dalmát városokat is visszahódította. Csak az egy Zára maradt ekkor László birtokában, ki azt némely szigetekkel együtt 100.000 aranyért Velenczének adta el (1409. július 19.)

A római német császárság elnyerésére Zsigmond régtől fogva törekedett s e vágyát végre 1411-ben teljesűlve látta. A magyar rendek királyuk ezen fölmagasztaltatásán annyira örvendtek, hogy az ez évi pozsonyi országgyűlésen kivánatát készséggel teljesítették, t. i. arra az esetre, ha fiú örököse nem lenne, második nejétől, Cillei Borbálától született leányát, a 2 éves Erzsébetet, a 11 éves Albert osztrák herczeg jegyesét, trónörökösűl elismerték.

Zsigmond német királylyá választatása után, tevékenységét nagyobb részben a német birodalom s az egyház ügyeinek szentelve, még 26 évig uralkodott, de hosszas uralkodása sem a német birodalomra, sem Magyarországra nézve nem mondható szerencsésnek.

A Velencze ellen Zára visszafoglalásáért 1411. év végén megindított háborút, mely annyi vér- és pénzáldozatba került, az 1413-ban kötött öt éves fegyverszünettel, Zárát és Sebenicót Velencze kezében hagyva, veszteséggel fejezte be; a fegyverszünet leteltével megújított háborúban pedig mind Friaulban, mind Dalmácziában vereségeket szenvedve, kénytelen volt a kitört husszita háború miatt Dalmácziát Velenczének átengedni (1419). E háború költségének fedezésére zálogosította el Ulászló lengyel királynak a 16 szepesi várost (1412), melyek negyedfél századnál tovább maradtak az országtól elszakadva, lengyel kormányzás alatt.

Mátyás király kettős pecsétjének előlapja. Az 1466-iki oklevélen függő pecsét rajza a Magyar Nemzeti Múzeum galvanoplastikai pecsétlenyomat-gyűjteményében lévő példányról készült.

A constanzi zsinaton (1414–1418), – melyen Zsigmond és neje, valamint a magyar egyházi és világi urak pazar fénynyel, magyar lovas csapatok kiséretében jelentek meg, – sikerűlt ugyan Zsigmondnak az egyházi szakadást megszűntetnie; de, midőn e zsinaton Huss Jánost és Prágai Jeromost elfogatta és megégettette: fölidézte a cseh hussziták évtizedekig tartott vérengző háborúját, mely a német birodalomnak is, Magyarországnak is tetemes romlást okozott. E közben a török hódítás a magyar korona melléktartományaiban mind erősebb gyökeret vert. Ennek ellensúlyozására vette át Zsigmond Brankovics Györgytől Nándor-Fehérvárt, Macsót és vidékét cserében több magyarországi gazdag urodalomért (1426); e czélból vitt hadakat Galambócz vára megvívására, mely alatt Murad szultántól megveretve, csak nagy bajjal bírt a Dunán át menekűlni (1428).

Brankovics György névaláirása. Brankovics György 1435 június 2-án Akasztón kelt leveléből. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Kállay-levéltárban.

Míg Zsigmond a constanzi és baseli zsinatokon, vagy a német, cseh és lengyel ügyekkel foglalkozva gyakran évekig külföldön időzött, az országban a törvényes rend bomlásnak indúlt, az erőszakos foglalások, a hatalmaskodások folyvást szaporodtak, a jobbágyság sanyargatása tetőpontra hágott, az ország védelmi ereje megzsibbadt s valamint a törökök Brassó vidékét s a székelységet tűzzel-vassal dúlták (1429), úgy a hussziták berohanásai Felső-Magyarországon 1430 óta mind gyakoriabbakká váltak.

A földesurak önkénye, az erdélyi püspök hatalmaskodása, ki a tizedet nem termékekben, hanem készpénzben követelte s az ellenszegűlő helységeket egyházi tilalommal sujtotta, Erdélyben oly elkeseredett s vérengző néplázadást idézett elő, hogy az urak és nemesek a fölkelt paraszt hadak magyar és oláh vezéreivel két ízben is kénytelenek voltak egyezkedni s a viszály eldöntését a király itéletére bízni (1437). E pórlázadás ellen kötötte meg az erdélyi három kiváltságos nemzet: a magyar, székely és szász, a kápolnai szövetséget, az úgy nevezett uniót, mely később az önálló fejedelemséggé alakúlt Erdély alkotmányának alapköve lett.

E parasztháború végét a már ekkor betegeskedő Zsigmond nem érte meg. Prágából, hol a husszitákkal szövetkezett neje, Cillei Borbála fondorkodásai miatt életét sem érezte biztosságban, Magyarországba sietett s útja közben Znaimban elhalt (1437 decz. 8).

A magyar rendek a megürűlt trónra nézve Zsigmond leánya, Erzsébet öröklési jogát nem vonták kétségbe, de az ország kormányát férfi kézre kivánván bízni, Erzsébet férjét, Albert osztrák herczeget, választották királylyá s nejével együtt Székes-Fehérvártt megkoronázták (1438 jan. 1), kötelezvén magokat, hogy halála után nejét és gyermekeit fogják a trón örököseiűl elismerni.

Míg Albert magyar hadak segélyével szerencsésen harczolt a hussziták ellen, kik ugyanaz nap, melyen a katholikus cseh rendek az ő öröklési jogát elismerték, ellenében Ulászló lengyel király öcscsét, Kázmért választották királyukká: a törökök Erdélybe törve, annak déli vidékét dúlták s 70.000 foglyot hurczoltak el belőle (1438). A fenyegetett végvidék oltalmára ekkor nevezte ki Albert a husszita s török háborúban magát kitűntetett Hunyadi Jánost szörényi bánná, az ország egyik zászlósurává.

Mátyás király 1476 szept 5-iki oklevelének kezdete. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Midőn a törökök hódításaikat terjesztve, a szerb fővárost, Szendrőt megszállották s Magyarországot fenyegették, Albert a fölkelt nemességgel Titel körül táborba szállt, de a fegyelmetlen hadak nagy része élelemhiány s a táborban kitört ragályos betegségek miatt föloszlott, maga a király is sulyos betegen sietett Bécs felé, de útja közben Neszmélyen elhalt (1439 okt. 27) s a székes-fehérvári egyházban temettetett el.

A magyar rendek elismerték ugyan Erzsébetnek a trónhoz való jogát, de a kormányt az ország nehéz viszonyai közt nem voltak hajlandók gyönge női kézre bízni; a viselősen maradt 31 éves özvegy királynénak a trónra meghívandó 16 éves lengyel királyt, Ulászlót szánták férjeűl, s rá bírták a királynét is, hogy annak meghívásába beleegyezett, de oly föltétellel, hogy ha fia születnék, a trón öröklése azt illesse.

Erzsébet Pozsonyba sietett, mert férje végrendelete szerint ott kellett volna születendő fiát neveltetni; útja közben azonban Komáromban megállapodva, udvarhölgyét, Kottanner Ilonát Visegrádra visszaküldte s általa a titkon elorzott koronát kezére kerítette. Másnap fiú gyermeket szült (1440 febr. 22), kit az esztergomi érsekkel Lászlónak kereszteltetett s Székes-Fehérvártt meg is koronáztatott (május 15). Azután Giskrát cseh hadakkal védelmére behívta, maga Győrbe s onnan Pozsonyba vonúlt, fiát pedig a koronával Sopronba küldötte.

Miután e közben Ulászló Budára bevonúlt, ott a rendektől, kik a gyermek László megkoronáztatását érvénytelennek nyilatkoztatták, a hűségesküt elfogadta, s magát Székes-Fehérvártt a Szent István sírjából fölvett koronával megkoronáztatta, az országban a pártháború kitört; a Felföldön Erzsébet érdekében Giskra husszita csapatai, Tót-, Horvátországban s a Dunán túl Cillei Ulrik, Garai Miklós s a királyné más párthívei harczoltak a nemzeti párt által megválasztott Ulászló ellen. Hunyadi János és Ujlaki Miklós azonban Szegzárdnál Garai és társai fölött fényes győzedelmet nyertek (1440); utóbb Cillei Fridrik és Ulrik, neheztelve azért, hogy Erzsébet a kis Lászlót III. Fridrik császár gyámsága alá adta, Ulászlónak hódoltak (1441), de Giskra és cseh kapitányai a Felföldön a háborút sikerrel folytatták. E pártharczok közben nyerte Hunyadi János, már mint Erdély vajdája, a törökök fölött a szentimrei és vaskapui győzedelmeket (1442).

Aragóniai Beatrix királynénak, Mátyás király második nejének arczképe. A bécsi Ambrasi gyűjteményben levő eredeti márvány-dombormű után. A névaláírása királynénak Bécsben 1488 aug. 8-án kelt. okleveléről való. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

IV. Jenő pápa követe, Cesarini Julián bibornok, hogy a magyar nemzet erejét a kereszténység közellensége ellen fordíthassa, mint közbenjáró fegyverszünetet, személyes találkozást s kiegyezést hozott létre Ulászló és Erzsébet közt; de a kihirdetett békéhez kötött remények Erzsébet hirtelen közbejött halála miatt meghiúsúltak (1442 decz. 19). A magyar nemzet hivatását, hogy a kereszténység védőpaizsát képezze, senki sem érezte oly mélyen, mint Hunyadi János, ki élete föladatáúl tekintette a török hatalom megtörését. E czél lebegett szemei előtt, midőn az úgy nevezett hosszú hadjáratban, mely 1443. julius végétől karácsonyig tartott, az ifjú lovagias királylyal a Duna völgyében vívott több szerencsés ütközet után hadaival Szófián túl a Balkán szorosáig hatolt s nevét a törökök előtt rettegetté tette. A szent szék fölhívására az európai hatalmak újabb hadjáratot terveztek, melynek végczéljáúl az volt kitűzve, hogy a törököket Európából kiszorítsák. A magyar nemzet készen állt a nehéz föladat megkisértésére, s Ulászló király országa nagyjaival már a tervezett hadjárat előkészűleteivel foglalkozott, midőn Murad szultán őt oly kedvező föltételekkel kinálta meg, melyeket az ország tanácsa s maga Hunyadi ajánlatára a király készséggel elfogadott, s a tíz évre megkötött békeszerződést ünnepies esküvel szentesítette (1444 augusztus 1). Ezen békeszerződést azonban, mint a kereszténység érdekeivel ellenkezőt, Julián bibornok érvénytelennek vitatta, s ékesszólásával, a tervezett hadjárat biztos sikerének csábító rajzolásával, rábírta a királyt és rendeket, hogy a szerződés ellenére, vegyenek részt a kereszténység közös vállalatában. Az eredmény, a Dardanellákban őrködő olasz hajóhad árulása miatt, a várnai vereség lett, melyben az ifjú király magyar-lengyel serege színével s magával Julián bibornokkal együtt életét vesztette (1444 nov. 10).

Mátyás király arczképe. A bécsi Ambrasi gyűjteményben levő eredeti márvány-dombormű után. A névaláírása királynak Budán 1461 ápr. 30-án kelt. okleveléről való. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A gondviselés megmentette Hunyadi János életét, szerencséjére Magyarországnak, melyet a pártoskodás, fejetlenség romlással fenyegetett. A pesti országgyűlés az árván született Lászlót elismerte ugyan királynak, ha Fridrik római király őt és az Erzsébet által zálogba vetett koronát azonnal visszaadja; de ez az intézkedés nem hogy megszűntette volna, sőt még fokozta a Fridrikkel való viszályt, kinél ez ügyben a magyar követség több ízben sikeretlenül fáradozott. Az ország zilált viszonyainak rendezésére még czéltalanabbnak mutatkozott az országgyűlés azon rendelkezése, mely a kormány vezetését, a közrend helyreállítását az ország leghatalmasabb főuraiból választott hét főkapitányra, ezek közt Erdélyt és a Tiszántúlt Hunyadi védelmére bízta (1445 apr.)

Egy év keserű tapasztalása nagyon is elég volt arra, hogy a hazafiak meggyőződjenek a középponti kormány szükségéről. A közvélemény a kormányzóság fölállítását követelte, s az e végett a Rákosra gyűlt rendek egy szívvel-lélekkel Hunyadi Jánost választották meg az ország kormányzójának (1446 junius 5).

Hunyadi, hogy Fridriket a király és korona kiadására kényszerítse, már ez év őszén berontva Stiriába, onnan Bécs-Ujhely alá és Fischamendig vitte táborát; de csak Győr visszaadását bírta kivívni. Miután a pápai követ közbenjárása mellett éveken át folytatott alkudozások is sikertelenek maradtak, végre az elégűletlen osztrák rendek főkapitányukká választván Eizinger Ulrikot, a csehekkel, morvákkal és magyarokkal szövetséget kötöttek (1452 márcz. 5) s Fridriket Bécs-Ujhely várában ostromolva addig szorongatták, míg Lászlót Cillei Ulrik kezébe ki nem szolgáltatta (szept. 4).

A gyermekkirály most teljesen a Cillei Ulrik hatása alá kerűlt, ki Eizingert az udvarból eltávolítván, egész rendszeresen fogott a kiskorú László erkölcsi megmételyezéséhez. Hunyadi, ki jobb szívvel látta volna királyát Fridrik gyámsága alatt, mint az erkölcstelen Cillei kezében, meggyőződve, hogy Cillei őt a koronára való törekvéssel gyanúsítja s megbuktatására tör, a kormányzóságról Bécsben 1453. első napjaiban lemondott. A 13 éves László ezután az uralkodást személyesen átvevén, a pozsonyi országgyűlésen fogadta a rendek hódolatát (1453 január) s Hunyadit a beszterczei örökös grófsággal, a dévai és görgényi uradalmakkal megadományozván, az ország főkapitányává, fiát, a 20 éves Lászlót pedig Horvát- és Dalmátország bánjává nevezte ki.

Hunyadi, mint kormányzó, nehéz körűlmények közt vezette 6 évig az ország ügyeit. Hogy a törökök ellen élet-halálharczot folytató Skander béget megsegítse, 24.000 emberével két napig hősileg harczolt a Rigómezőn Murád szultán hatszorta számosabb seregével (1448 október 18); de az ütközetet elvesztve, mint bújdosó, a hitszegő Brankovics György szerb fejedelem fogságába jutott, ki hét hónap mulva csak igen sulyos föltételek mellett adta vissza szabadságát, miután kötelezte magát, hogy Brankovics elkobzott magyarországi jószágait visszaadja, unokáját, Cillei Ulrik leányát, Erzsébetet, kisebbik fiának, Mátyásnak eljegyzi, s kezesűl nagyobbik fiát, Lászlót Szendrőbe küldi. E kényszerítéssel kicsikart szerződést azonban Hunyadi két év múlva Szerbia ellen hadra kelve, fegyverrel semmisítette meg. A Felföldön hatalmaskodó csehek ellen is többször táborozott személyesen, s bár Losoncz mellett a táborában lévő urak árulása miatt vereséget szenvedett (1451), a hadi szerencsét csakhamar megfordította, a csehek több erősségét bevette s Giskrát békekötésre és a törvények iránti engedelmességre szorította. Konstántinápoly bevétele után (1453) fönnen hirdette II. Mahomed, hogy valamint egy Isten van az égben, úgy egy úrnak kell lenni a földön. Ez a fenyegetés legelső sorban Magyarországnak szólt. Hunyadi a keresztény hit önfeláldozó odaadásával bátran nézett az élet-halálharcz elébe. S midőn 1456 tavaszán híre jött, hogy a szultán roppant táborával Nándor-Fehérvár ellen megindúlt, bár a királyt Cillei a vész elől Budáról Bécsbe szöktette, s a pártoskodó urak dandáraik kiállításával, a nemesség a fölkeléssel késlekedett; bár az országban oly zavar és fejetlenség volt, hogy a budai várat is oda hagyta őrsége: ő saját költségén szedett hadaival és a Capistranoi János által a szent hadjáratra lelkesített keresztes csapatokkal elszántan sietett Nándor-Fehérvár fölmentésére, melyet sógora, Szilágyi Mihály védelmezett. Július 14-én a Dunát elzáró török hajóhadat tönkre tévén, bevonúlt az ostromlott erősségbe, július 21-én az általános rohamot, mely közben a törökök a várost elfoglalván, magát a fellegvárat is szorongatták, diadalmasan visszaverte, másnap pedig, midőn a rajongásig lelkesűlt keresztesek a szultán táborát vakmerően megtámadták, a várból rendes hadaival maga is kirohanván, a szultán táborát véres harcz után megszalasztotta s így az ország legerősebb védbástyáját megmentette. Ez a diadal a legméltóbb befejezése volt a hős dicső élete pályájának, ki mint a táborban kitört ragályos betegség áldozata, Zimonyban, hű barátja, Capistranoi János karjai közt húnyt el (1456 augusztus 11).

Hunyadi János czímere. Dörre Tivadar rajza. Az Országos Levéltárban levő 1453. évi oklevélről.

Hunyadi halálával Cillei Ulrik elérkezettnek vélte az időt, hogy az általa gyűlölt Hunyadi nemzetséget kiirtsa, s ipjának, Brankovicsnak megírta, hogy nem sokára a két Hunyadi fiú fejével fog neki kedveskedni. E czélzattal vette rá a királyt, hogy tekintse meg a nándor-fehérvári csatatért s vegye kezéhez a Hunyadira bízott királyi végvárakat. Midőn az ifjú király német zsoldosaival s az osztrák keresztesekkel, a futaki országgyűlésen az ország kormányzójává kinevezett Cillei kiséretében Nándor-Fehérvár alatt megjelent, Hunyadi László őt a vár kapujában hódolattal fogadta; de a király, udvara s magyar kisérete bebocsátása után a kaput azonnal bezáratta, hivatkozva az ország törvényére, mely a végvárakból az idegen zsoldosokat kitiltja. A király és Cillei így Hunyadi László hatalmába kerűlt, ki már elébb el volt határozva, hogy az életére törő Cilleit megelőzze, s harmadnap múlva őt, a Cillei család utolsó férfitagját, bajtársai segélyével összevagdalta (1456 november 11).

A király nehéz helyzetében az előtte magát igazoló Hunyadit kegyelméről biztosította; később Temesvártt Hunyadi János gyászoló özvegyének az oltár előtt esküvel fogadta, hogy Cillei haláláért soha boszút nem áll (1456 november 23). De ez esküt a Hunyadiak ellenségei nem tartották kötelezőnek, s Hunyadi Lászlót a király élete ellen szőtt összeesküvés ürügye alatt öcscsével, Mátyással s a család több hívével együtt Budán elfogatták s a 24 éves ifjú Hunyadi Lászlót a budai királyi vár előtt lefejeztették (1457 márczius 16).

Kezdő-lap egy Corvina-codexből. A bécsi császári udvari könyvtár „Sancti Augustini Epistolae” czímű hártya-kéziratának czímlapja, melyet „Attavantes de Attavantibus” festett.

A bánatos anya, Szilágyi Erzsébet, testvérével, Mihálylyal fegyverre szólította a nemzetet, s a fölkelés oly erővel tört ki, hogy vihara elől a király Hunyadi Mátyást mint foglyot magával Bécsbe víve, onnan Prágába vonúlt. Itt, midőn VII. Károly franczia király leányával leendő egybekelésére készűlt, a temesvári eskü évfordúlati napján, hirtelen halállal, a közhiedelem szerint a hussziták által megmérgezve, elhalt (1457 nov. 23).

A megürűlt trónt a Hunyadi iránt hálás nemzet fiának, a nagyreményű 15 éves Mátyásnak szánta. Hijába való volt a pesti királyválasztó országgyűlésen a főurak ellenzése, a tanácskozások húzása, halasztása III. Fridrik császár, vagy Kázmér lengyel király, az elhalt V. László sógora érdekében; a Szilágyi Mihály vezetése alatt a Duna jegén álló 40.000 fegyveres riadása, kik Mátyást királylyá kikiáltották, minden ellenzést elnémított (1458 jan. 24). Az országgyűlés a megválasztott ifjú király mellé nagybátyját, Szilágyi Mihályt öt évre kormányzóvá választotta s fényes küldöttséget rendelt fogadására. Podiebrád György csehországi kormányzó, a mint a választásról értesűlt, a fogoly Mátyást, miután leányával eljegyezte, 60.000 arany váltságdíjért szabadon bocsátván, az ország határszéléig kisértette, hol őt a rendek küldöttei s azok közt Giskra követei is, hódolattal fogadták s diadalmenetben vonúltak be vele Budára (1458 febr. 16).

Mátyás, bár igen fiatal, sokkal önállóbb s erősebb jellem volt, mint sem hogy a királyi hatalom korlátozását tűrhette volna, s erős kézzel ragadta meg a kormányt; nagybátyját, ki felsőségét vele nagyon is törekedett éreztetni, a kormánytól elmozdítván, a beszterczei szászok ellen elkövetett kegyetlenkedéséért elfogatta s Világos várába záratta (1458) s majdnem egy esztendeig tartotta fogságban.

Az ifjú király e határozott föllépése megdöbbentette a Hunyadi-ház régi ellenségeit, kik a király boszújától tartva, megbuktatására szövetkeztek, III. Fridrik császárt hívták meg a trónra, s őt a kezében lévő koronával Német-Ujhely várában meg is koronázták (1459 márcz. 4). Ezzel el lett vetve a háború koczkája, melyben Mátyás hadai csakhamar diadalmaskodtak, s a pártos urak a győztes királytól bocsánatot nyerve, meghódoltak.

Mátyás, a törökök által fenyegetve, főtörekvését a Fridrikkel való kibékűlésre s a korona visszaszerzésére fordította. Hosszas alkudozás után végre Sopronban megtörtént a kiegyezés, mely szerint Fridrik a királyi czímet megtartva, a koronát és Sopront visszaadta, azonban azzal a föltétellel, hogy, ha Mátyás örökös nélkűl halna el, a magyar trón ő rá és örököseire szálljon (1463 jul. 19). Öt nappal azután Fridrik a koronát 60.000 arany váltságdíj lefizetése után Mátyás megbízottjainak átadta; Mátyás azonban, ki ez év második felében Jajcza várát hónapokig tartott ostrom után bevette s Bosznia nagy részét visszafoglalta, csak a következő évben koronáztatta meg magát (1464 márcz. 29).

Mátyás király kelyhe. Ágotha Imre rajza. XV. századbeli magyar ötvösmű, melyet I. Mátyás király a németújhelyieknek ajándékozott.

Giskra, Erzsébet és V. László tántoríthatatlan híve, Mátyás uralkodásának első éveiben Fridrik császár érdekében folytatta a háborút; de belátva, hogy Fridriktől segélyre nem számíthat s küzdelme sikerre nem vezethet, Mátyásnak, ki őt kegyelméről biztosította, már 1462-ben meghódolt, s így a Felföld a cseheknek húsz évnél tovább tartott pusztításától megmenekűlt.

Az ország helyreállt nyugalmát néhány év múlva az erdélyi három nemzet lázadása zavarta meg, melyeknek előkelői a fölemelt adó fizetését megtagadva, egymással szövetkeztek s kiváltságaik föntartására fegyvert ragadtak (1467). E mozgalmat azonban Mátyás gyors megjelenésével elfojtotta, a lázadás fejeit példásan lakoltatta s hadait késő őszszel a lázadókkal egyetértő István moldvai vajda ellen vezette. A vajda érezve, hogy nyilt csatában győzelemre nem lehet kilátása, éjjeli támadással akarta tönkre tenni a Baja alatt táborozó magyar sereget; de a magyarok a támadást öldöklő viadal után, melyben maga Mátyás is sulyos sebet kapott, visszaverték. Mátyás visszavonúlt hadaival karácsonykor érkezett Brassóba, hol a magát megalázó vajda küldöttségét fogadta.

A pápa által a hussziták pártolásáért átok alá vetett Podiebrád György ellen Mátyás a szent szék fölhívására 1468-ban indította meg a háborút azzal a szándékkal, hogy a cseh korona tartományait uralma alá vesse. Kitűnően szervezett hadai csakhamar fényes eredményeket vívtak ki, melyek következtében a cseh és morva katholikus rendek őt királyukká választották, s Olmüczben és Boroszlóban neki hűséget esküdtek (1469 május 3 és 31). De annál elkeseredettebben harczoltak ellene a cseh kelyhesek, kik Podiebrád halála (1471 május 27) után a kuttenbergi országgyűlésen a lengyel király 15 éves fiát, Ulászlót választották királyukká (1471 május 27).

Magyarországon e közben a három év alatt több mint 3 millió aranyba kerűlt cseh háború sulyos terhe csaknem általánossá tette az elégűletlenséget. Az összeesküdtek Vitéz János esztergomi érsek, Mátyás egykori tudós nevelője, s János pécsi püspök, a híres latin költő vezetése alatt, a koronát a lengyel király kisebbik fiának, Kázmérnak ajánlották föl, ki, miután Krakóból a háborút Mátyásnak megizente (1471 szept. 6), hadaival két hónap múlva már Hatvanig nyomúlt, hogy magát a Rákos mezején királylyá kiáltassa. De már ekkor Mátyás a pártütő főurak legnagyobb részét kegyelemigéretével lefegyverezte s Pest alatt várt ellenfelére. Kázmér a harczra kész Mátyás hadai elől kitérve, a Vitéz János kezében volt Nyitra várába zárkózott, s midőn Mátyás a várat ostrom alá fogatta, ő, mielőtt azt a lengyel őrség föladta, megszökött s Lengyelországba menekült (1472 elején). Mátyás ekkor Vitéz János érseket a visegrádi börtönbe záratta s csak néhány hónap múlva bocsátotta vissza Esztergomba, hol a megtört öreg főpap nem sokára elhalálozott.

A cseh háborút, melyben Mátyás hadvezéri tehetségét a legfényesebben igazolta, a Kázmér lengyel és Ulászló cseh király által 70.000 főnyi sereggel ostromolt Boroszló dicsőséges védelme (1474), harmadfél évi fegyverszünet s utóbb békeszerződés fejezte be, mely szerint a cseh királyi czímet Ulászló is, Mátyás is megtartotta; Ulászló kapta egész Csehországot, úgy, hogy az ő halálával Mátyásra szálljon, Mátyás pedig Morvát, Siléziát és Luzsiczát, melyeket halála után Ulászló vagy utóda 400.000 aranyért válthasson vissza (1478 szept. 30).

Kezdő-lap egy Corvina-codexből. A müncheni királyi államkönyvtár „Aurelii Celsi de medicina” czímű hártya-codexének czímlapja.

Fridrik császár ellen, ki a cseh háború megindítása előtt igéretet tett Mátyásnak, hogy Csehországot neki adományozza, de szavát be nem váltva, Ulászlót igtatta be Csehország hűbéri birtokába, Mátyás már 1477-ben megindította a háborút, s Alsó-Ausztria egy részének elfoglalása után Bécset is ostrom alá fogta. Ennek az első osztrák háborúnak a korneuburgi békekötés vetett véget, melyben Fridrik kötelezte magát, hogy Mátyást a cseh királyságba beigtatja s hadi költsége fejében 100.000 aranyat fizet. Minthogy azonban a császár ezen föltételeket nem teljesítette, a háború már 1479-ben újra kitört, s többszöri fegyverszünettel félbe szakítva, éveken át folyt, Mátyásra nézve oly sikerrel, hogy ez Stájerország egy részével számos osztrák várost és várat elfoglalt, s magát Bécset is hosszas ostrom után bevette (1485 junius 1). Minthogy azonban Fridrik kitartásán minden békekisérlet hajótörést szenvedett, Mátyás kénytelen volt a háborút ellene és fia, Miksa római király ellen egész haláláig folytatni, melynek végeredménye csaknem egész Alsó- és Felső-Ausztria és Stájerország nagy részének meghódítása lett.

A cseh és osztrák háború folyama alatt Mátyás és vezérei többször folytattak szerencsés hadjáratokat a törökök ellen is. Magyar Balázs erdélyi vajda Moldvában 20.000 emberével hatszorta számosabb török sereget tett tönkre (1474); maga Mátyás személyesen vívta meg Szabács várát (1476. febr.); Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán a kenyérmezei diadallal örökítették meg nevöket (1479); Kinizsi, a törökök réme, Szerbországban Kruseváczig előnyomúlva, 1.000 török fogolylyal s 50.000 menekűlt szerbbel tért vissza diadalmas hadjáratából (1481). Mátyás korában még, bár a magyar hadak egy része folyvást a cseh és osztrák háborúban volt elfoglalva, a törökök nem bírtak hódító hadaikkal a magyar korona területén sikerrel harczolni.

Mátyásnak sem az 1464-ben elhalt Podiebrád Katalintól, sem második nejétől, a nápolyi Beatrixtől nem lévén gyermeke, trónját természetes fiára, Corvinus Jánosra kivánta szállítni; az ország nagyjaitól s egyes törvényhatóságoktól esküt is vett, hogy halála után fiát fogják királylyá választani, s csak váratlanúl közbe jött halála gátolta meg szándékában, hogy fiát az ország rendeivel trónja örököséűl elismertesse. A férfikor delén állott király élete 47-dik évében, a közhiedelem szerint megmérgezve, halt el Bécs várában (1490 ápril 6).

Mátyás 32 évre terjedt uralkodása Magyarország történelmének legfényesebb korszakai közé tartozik. Az ő törhetetlen erélye biztosította az országban a törvényes rend uralmát, vas-keze megzabolázta úgy a pártütőket, mint a féktelenkedéshez szokott oligarchákat, s a népet a földesúri önkény ellen megvédelmezte. Fegyelmezett hadaival, melyek magvát az általa fölállitott híres fekete sereg képezte, hadvezéri lángeszével sokszorta nagyobb seregek fölött is diadalokat aratott. Az ország jóllétét az igazságosan kirótt s híven kezelt adó sulyos terhe mellett is virágzó fokra emelte; s bár roppant költségbe kerűlő hosszas külföldi háborúkat folytatott, Budán bámulatos fényű udvart tudott tartani, melyet a művészetek remekei díszesítettek, s melyben olasz és német tudósok versengtek a klasszikus műveltségű s európai hírű király kegyéért. Palotája legfőbb díszét világhírű könyvtára képezte, melynek korunkra szállott romjai az európai könyvtárak féltékenyen őrzött kincsei közé tartoznak. A nemzet királya dicsőségében magát érezte megdicsőítve, s odaadó szeretettel ragaszkodott a nagy Hunyadi János nagy fiához, a legnépszerűbb magyar királyhoz, s századok múlva is örömest regélt a letűnt fényes korról, „igazságos” Mátyás dicső tetteiről. Emlékét a hálás nép ércz- vagy márványszobornál maradandóbban örökítette meg a maig is gyakran hallható közmondásban: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

Corvinus János névaláirása. 1492 július 2-án Budán kelt okleveléből. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Mátyás trónjáért fián, Corvinus Jánoson kivűl, az 1463-diki szerződés alapján, Miksa római király, mint Albert király leányági utódai pedig: Ulászló cseh király és öcscse, Albert herczeg versenyeztek. A hatalmas főurak, kik Mátyás erélyes kormányát megúnták, nagyobb részint az erélytelen Ulászlót pártolták; olyan király kellett nekik, kinek, mint Báthori István mondá, üstökét kezökben tarthassák. A fiatal, jámbor természetű Corvinus János, ki atyja gazdag kincstárát, Budát, Visegrádot a koronával s az ország több erős várát tartotta kezében, nem örökölte atyja határozott, szilárd jellemét, nem merte magát elhatározni, hogy a trónt fegyverrel is kivívja, s midőn Bakocs Tamás és Pruisz János által rá engedte magát bíratni, hogy elfogadja az ország 33 egyházi és világi főura által elébe terjesztett egyezséget, mely szerint, ha a rendek választása nem reá esnék, megelégszik családja ősi birtokain kivűl a boszniai királysággal, a tótországi herczegséggel és horvát bánsággal (1490 junius 17), maga készítette elő bukását. Párthívei tanácsára Buda várába zárkózva, ellenmondott ugyan Ulászló megválasztatásának, mely az ő pártja jelenléte nélkűl történt; de, midőn az ellene szövetkezett urak Budát ostrom alá készűltek fogni, fegyverszünetet kötött. Atyja kincseivel, a koronával s párthívei fegyveres csapataival a Dráván túlra szándékozott vonúlni, hogy sereget gyűjtsön; de Báthori István és Kinizsi Pál az urak dandáraival utána nyomúlván, táborát a Sárvíz mellett megrohanták, szétverték s őt Tótországba szalasztották (július 4).

A rendek e győzedelem után, Miksa és Albert igényeit mellőzve, Budán a Szent György egyházában Ulászlót ellenmondás nélkűl kiáltották ki királynak.

Ulászló készséggel elfogadva a Farkashidán július 31-én elébe terjesztett koronázási föltételeket, melyek a királyi hatalom megszorítására czéloztak, augusztus 9-én vonúlt be Budára, s Székes-Fehérvártt szeptember 18-án koronáztatta meg magát a Corvinus által átadott koronával. Mellőzött versenytársai azonban nem voltak hajlandók igényeikről lemondani. Albert herczeg párthívei által már augusztus 10-dikén a Rákos mezején királylyá kiáltatta ki magát, s bár utóbb bátyjával fegyverszünetet kötve, táborával Szerencsig visszavonúlt: Kassa és Eperjes vidékét hadaival folyvást megszállva tartotta, s hónapok múlva is csak Ulászló és Szapolyai István seregei által szorongatva mondott le igényeiről oly föltétellel, hogy bátyja örökös nélküli halála esetére a korona ő rá szálljon (1491 febr. 20). Még erélyesebben lépett föl Miksa római király, ki Stájerországban és Ausztriában a Mátyás által meghódított várak és városok nagy részét, Bécs várát, melyet 400 magyar vitézűl védelmezett, Bécs-Ujhelyt, Bruckot már augusztus havában visszafoglalta, s azután a Lajtán átkelve Sopront, Szombathelyt, Kőszeget, Veszprémet, Zágrábot és Székes-Fehérvárt hatalmába kerítette, s magát Budát is könnyen megvívhatta volna, ha zsoldosai elmaradt zsoldjuk miatt Székes-Fehérvártt föl nem lázadnak s így őt visszavonúlásra nem kényszerítik. (1490. decz.)

A gyulafehérvári templom egyik oldalbejárata. (toldalék-építmény a XVI. századból) Benczúr Béla rajza.

Miután a magyar urak dandárai a Siléziából haza szállított fekete sereg segélyével Miksa magyarországi hódításait az 1491-dik év nyarán visszafoglalták, Miksa attól tartva, hogy a magyarok Ausztriába teszik át a háborút, békekövetséget küldött Ulászlóhoz. Pozsonyban a felek biztosai csakhamar meg is kötötték az egyezséget, melyben Ulászló biztosította Miksát, hogy az ő magtalan halála esetére a magyar korona rá és utódaira fog szállani s e szerződést az ország rendeivel is meg fogja erősíttetni; az egyezség szerint Ulászló visszaadta mind azt, a mi Ausztriában és Stiriában még magyar kézen volt, viszont Miksa is visszaadta az általa Magyar- és Tótországban elfoglalt s még birtokában levő helységeket; Ulászló ezen kivűl lemondott a Fridrik által Mátyásnak kötelezett, de mindeddig le nem fizetett 100.000 arany hadikárpótlásról s kötelezte magát, hogy Miksának hadi költsége fejében ugyanannyit fog fizetni (1491 szept. 7). E sulyos föltételeket Ulászló készséggel elfogadta s a szerződést megerősítette (decz. 6). A Budára 1492 febr. 2-ára hirdetett országgyűlés azonban a szerződés ellen tiltakozva, a békekötés szerzőit az ország árulóinak szidalmazta s halállal fenyegette; csak a király igérete, hogy a föltételeket módosíttatni fogja, csillapította le némileg az ingerűltséget. De Miksa épen nem volt hajlandó a szerződés megváltoztatására, melyet viszont a rendek sem fogadtak el sem akkor, sem az 1493. évi országgyűlésen; csak a főurak közűl sikerűlt a királynak többeket rábírni, hogy a békekötést külön kiadott okleveleikben érvényesnek elismerjék.

Az oligarchák féktelensége a tehetetlen Ulászló királyi hatalmát és tekintélyét annál könnyebben alázhatta porig, mert a fekete sereget, Mátyás korában a trón biztos támaszát, melylyel Kinizsi a Szörény várát ostromló török hadakat szélyelverte, minthogy zsoldja fizetetlensége miatt föllázadva Szeged vidékét kegyetlenűl dúlta s rabolta, ugyancsak Kinizsi Pál Halas alatt véres ütközetben megsemmisítette (1492).

Az ország Ulászló gyenge kormánya alatt az osztályok és családok pártoskodásának színhelyévé vált; az egymással szövetkezett urak hatalmaskodása határt nem ismert; a nemesség merészsége annyira ment, hogy, midőn a király, kincstára égető szükségeinek fedezésére, a Mátyás korában évenként gyakran többször is fizetett egy arany forint adót minden jobbágytelek után országgyűlésen kivűl kirótta, a nemesség a megsértett alkotmány védelmezésének ürügye alatt a királyi adószedőket több helytt agyon verte (1492).

A büszke Ujlaki Lőrincz garázdálkodásait még a türelmes Ulászló sem bírta elszívelni, s megalázására fegyvert fogván, több várát megvívatta, s jószágait elkoboztatta; de a gyenge király szokatlan erélye az Ujlakival kölcsönös öröklési szerződésre lépett hatalmas nádor, Szapolyai István ellenszegűlésén megtört, s a fegyveres fölkeléssel fenyegetett Ulászló a nádor közbenjárására tanácsosnak látta a meghunyászkodott Ujlakit kegyelmébe fogadni (1495).

A sűrűn tartott zajos országgyűlések elég üdvös törvényt alkottak ugyan az oligarchia megfékezésére, de ezek a végrehajtó hatalom gyengesége miatt foganatlanok maradtak, s a főurak tovább is kényökre, kedvökre nyomták a nemességet. Az 1498-diki országgyűlésen sikerűlt ugyan a nemesség hatalmas pártjának, Szapolyai nádor pártfogásával, ki így akarta egyengetni fiának a koronához az útat, diadalmaskodni úgy az udvari párt, mint az oligarchia fölött; de az e czélra alkotott törvények holt betűi nem nyujthattak védelmet a gyengébbnek az erősebb ellen s nem állíthatták helyre az ország földúlt nyugalmát.

Ulászló 50 éves korában, 1502-ben kelt egybe XII. Lajos franczia király rokonával, Candalei Annával, s ezentúl csak nejének élve, még egykedvűbben vette a pártzajongásokat, melyek közben a nemesség több helytt az urak jószágait dúlva, fegyverrel torolta meg sérelmeit; végkép kimerűlt s hűtlenül kezelt kincstára szükségeit, míg lehetett, a koronajavak s a királyi jövedelmek elidegenítésével s zálogba vetésével fedezte; midőn pedig ez a segélyforrás is kiapadt s még asztala tartására sem volt költsége, sem hitele: ahhoz volt kénytelen folyamodni, hogy az urak által, kiknek a jobbágyaiktól fölszedendő adót előre átengedte, az egyes vármegyékkel ajánltatta meg és szedette föl az egy arany forint adót minden jobbágytelek után. Ezen törvénytelen eljárás ellen azonban a nemesség az 1504-diki rákosi országgyűlésen zajosan tiltakozott, s a kamaranyereségen kivűl minden adót megtagadott, azt vitatva, hogy miután a törökkel a béke hét évre meg van kötve, a végvárak őrségének egy részét el lehet bocsátni, s az ország védelmének terhét a főpapok készen tartandó zászlóaljaira hárította át.

Már ekkor a nemesi párt vezére, az 1499-ben elhalt nádor fia, a 72 várat örökölt ifjú Szapolyai János volt, ki a nemesség vállán akart a trónra emelkedni, s hogy e czélját annál könnyebben elérhesse, a sulyos betegen fekvő királytól két éves leánya, Anna kezét megkérette (1505). A visszautasításra Szapolyai és pártja azzal válaszolt, hogy még azon évben a Rákosra gyűlt rendek ünnepélyes oklevélben kötelezték magokat, hogy, ha Ulászló fiúörökös nélkűl hal el, az idegen trónkövetelők kizárásával, született magyart fognak királylyá választani; mindazokra, kik e végzés ellen vétenének, kimondván, hogy, mint az ország ellenségei, örökös szolgaságra vettessenek.

E végzést Miksa a pozsonyi szerződés megsértésének tekintve, miután Ulászlóval szerződést kötött, hogy unokája, Ferdinánd az Ulászló leányát, Annát, Ulászlónak pedig netalán születendő fia az ő unokáját, Máriát fogja nőűl venni (1506 márczius 23), Magyarországot haddal támadta meg; Sopront, Pozsonyt elfoglalta s június 24-dikén Vasvárnál táborozott; miután azonban Ulászlónak fiúörököse született (július 1), Ulászló követeivel békét kötött, s öröklési jogát a jövőre föntartva, az elfoglalt területet visszaadta (1506 július 19).

A királynénak nem sokára bekövetkezett halála után a gyászba öltözött Ulászló búskomorságba merűlve, még kevesebbet gondolt az ország ügyeivel s csak csecsemő fia megkoronáztatása iránt érdeklődött, mit a rendek oly kikötés mellett, hogy kiskorú fiát Miksa császár, vagy más idegen uralkodó gyámságára nem bízza, teljesítettek is. (1508 június 4).

A nagyravágyó Szapolyai még egy kisérletet tett Anna herczegnő kezének megnyerésére, de ismét elutasító választ kapott (1510). Három év múlva, midőn húga, Borbála már lengyel királyné volt, harmadszor is megkérte a királyleány kezét. Ekkor az Al-Dunánál a törökök ellen nyert győzedelmében elbizakodva, ezer lovassal vonúlt a büszke ifjú Budára, hol a királyi vár zárva talált kapuját betöretve lépett a megrettent király elébe, ki őt hízelgő szavakkal fogadta ugyan, de leánya kezét tőle ismételten megtagadta (1513). Ez a jelenet egy maga is eléggé bizonyítja, hogy az oligarchia dölyfe mily vakmerően lépett föl a trónnal szemben is, melynek tekintélyét semmibe sem vette. A királyi hatalom tehetetlensége mellett az urak a nemességet s mindketten a népet nyomták s annyira sanyargatták, hogy csak alkalom kellett, hogy az elkeseredett nép boszúja kitörjön. Az alkalmat megadta Bakocs Tamás esztergomi érsek, ki határtalan nagyravágyásában a pápai székre is áhítozott, de czéljától elesve, az új pápától, X. Leótól, Európa keleti s éjszaki tartományaira pápai követi hatóságot nyert s egyúttal engedélyt kapott a törökök ellen keresztes háborút hirdetni. Az érsek fölhívására tömegesen tódúlt a nép a keresztes hadak vezérévé kinevezett Dózsa György zászlaja alá, de fegyverét a Mátyás halála óta szenvedett sérelmei megboszúlására fordította s az urak és nemesek ellen folytatott irtó háborút. A 70.000 ember életébe kerűlt kurucz háborút a temesvári csatában Szapolyai János erdélyi vajda fojtotta vérbe, ki, mint a nemesség megmentője, ezután még több jogczímet formált a nemesség hálájára s a korona elnyerésére. A levert forradalomra következett aztán a boszúálló nemesség megtorlása, mely nemcsak a bűnösöket, hanem maradékaikat is sujtotta, a parasztokat törvény által földhöz ragadt szolgaságra, hetenként egy napi robotra kárhoztatta s földesurai önkényének kiszolgáltatta (1514).

Ulászló, hogy gyermekei jövőjét biztosítsa, Miksa császárral és Zsigmond lengyel királylyal Pozsonyban és Bécs mellett összejövetelt tartván, megújította a kölcsönös házassági szerződést gyermekei és Miksa unokái közt, egy titkos pontban a két szerződő család kölcsönös öröklését is biztosítva a magyar és cseh korona s az osztrák herczegség tartományaiban; s fiát, a 10 éves Lajost, a császár unokájával, Máriával ünnepélyesen eljegyezte (1515 július 22). Halálos ágyán gyermekeit a császár és lengyel király oltalmába ajánlva, végezte életét (1516 márczius 13). Koporsójánál a nemzet nem őt, hanem zavarba s nyomorba sűlyedt hazájának sorsát sirathatta; emlékét a nép a Dobzse László gúnynévvel örökítette meg.

A gyermek Lajos kormánya alatt a zavar folyton növekedett, az országgyűlések mind zajosabbakká váltak. Az 1516 április 24-dikén a Rákos mezejére hirdetett országgyűlésen a Szapolyai pártja fegyverrel támadta meg a budai várat, melyben a főrendek üléseiket tartották, s csak a várőrség által visszaveretve hagyott föl a tervvel, hogy Szapolyai kormányzóvá választását kierőszakolja.

II. Ulászló találkozása Miksa császárral és Zsigmond lengyel királylyal Trautmansdorf mellett, Bécs közelében. Birken „Spiegel der Ehre des Erzhauses Österreich” czímű, Nürnbergben 1668-ban megjelent művében levő metszet után.

Az urak ellenében, kik a kincstár jövedelmeit elragadozva s hatalmukban elbizakodva csak saját érdekeiket hajhászták, a nemesség tömege az 1518-diki országgyűlésen a király gyámjai: Bakocs Tamás, Bornemisza János és György brandenburgi őrgróf eltávolítását követelte s a kormányzóságra Szapolyait kivánta emelni, s midőn ezt az urak nagy része erélyesen ellenezte, Miksa követei pedig a kormányzóság fölállítása ellen háborúval fenyegetőzve tiltakoztak, zajongva szétoszlott s külön gyűlést hirdetett Tolnára.

A tolnai és bácsi gyűlések (1518) a hatalmas szónok, Verbőczy István hatása alatt hazafias irányú üdvös törvényeket hoztak ugyan mind a kincstár rendbe hozására, mind a honvédelem szabályozására: de sem a sok jó törvény, sem a bácsi gyűlésen megválasztott végrehajtó bizottság, mely 4 főpapból, 4 zászlós úrból s 16 nemesből volt összeállítva, nem orvosolhatta meg az eláradt bajokat, mert a törvénynyel mindenki daczolt, ha általa sértve találta érdekeit. A végrehajtó bizottságot az udvari párt ellenzése csakhamar szétrobbantotta s a Perényi Imre halálával megürűlt nádori székre Szapolyai megbuktatásával annak régi ellenségét, Báthory Istvánt emelte (1519), minek következése a pártoknak még elkeseredettebb harcza lett.

S épen akkor emésztették az ország erejét e szenvedélyes pártküzdelmek, midőn az ozmán szultánok leghatalmasabbja, II. Szolimán lépett a trónra (1520), kinek hadvezéri tehetsége s óriási tettereje ellen a nemzet összes anyagi és erkölcsi erejének megfeszítésére lett volna szükség. Az akkori magyar kormány, midőn II. Szolimán a békekötés czéljából nála időzött magyar követséget azzal a válaszszal bocsátotta vissza, hogy a békét csak adófizetés mellett kész megadni, nem bírta a helyzet komolyságát kellően fölfogni, s menthetetlen könnyelműségében és alaptalan elbizakodottságában maga idézte föl a szultán boszúló hadjáratát azzal a meggondolatlan tettével, hogy a szultán adót követelő követét fogságba vettette (1521).

II. Ulászló névaláirása. 1504 márczius 2-án Budán kelt okleveléről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Szolimán, ki hogy követelésének sulyt adjon, már ekkor Jajczát megtámadtatta, személyesen vezette hadait Szabács és Nándor-Fejérvár ellen, melyek fölszerelésére s megmentésére a közzavarban, míg a király jegyesével, Máriával a nádor lakodalmán mulatott, senki komolyan nem gondolt. Szabács, melyet százszoros török erő ellen Logodi Simon és Torma Endre várnagyok 500 emberrel utolsó csepp vérig védelmeztek, július 7-én, Zimony augusztus első napjaiban elesett, Nándor-Fejérvár pedig, az ország legfontosabb védbástyája, 60 napi ostrom után, midőn a magyar őrség száma 72 emberre apadt, kegyelemre megadta magát (1521 aug. 29).

Nándor-Fejérvár bukása az országot réműlettel töltötte el, s a Budára gyűlt rendek a félelem hatása alatt most már oly roppant adót róttak a jobbágyokra, zsellérekre, kereskedőkre, mesteremberekre s az alrendű papságra, mely, ha be lehetett volna hajtani, mintegy 5 millió aranyat tett volna; de a mi csekélységet ebből be lehetett is hajtani, az az adószedők lelkiismeretlen eljárása mellett annyira leolvadt, hogy a kincstárba alig kerűlt be a remélt jövedelem századrésze. Ezt a rendek előre sejtve, ez egyszer magokat is megadóztatták, jószágaik jövedelmének felét ajánlva föl a haza megmentésére; azonban maga a törvény szövege elárúlja, hogy az országgyűlés maga is kétségbe volt esve az iránt, hogy ezt a törvényt végre lehessen hajtani. A rendek, hogy a kincstár jövedelmét gyarapítsák, a kamaranyereséget s a harminczadokat is fölemelték, sőt azt a visszás pénzügyi intézkedést is helyeselték, hogy a zsidóból kikeresztelkedett alkincstartó, Szerencsés Imre az értéktelen rossz pénz veretését tovább is folytassa (1521 nov.).

II. Ulászló. Kimnach László rajza

II. Lajos, bár még élete tizenhatodik évét sem töltötte be, 1521 végén magát nagykorúnak nyilatkoztatta, a kormányt átvette s jegyesével, Máriával menyegzőjét megtartotta (1521 január 13). De ez a változás nem orvosolta meg a megrögzött bajokat, nem enyhítette a kincstár szorúltságát, mely oly fokra hágott, hogy a király kénytelen volt több horvátországi végvárat az ország tekintélyének sérelmével sógora, Ferdinánd osztrák főherczeg védelmére bízni. A nádor és a vajda, az udvari és nemzeti párt meghasonlása az országgyűléseken mind elkeseredettebb küzdelmekben nyilatkozott, a zavar és rendetlenség egyre növekedett, a nemesség külön gyülekezeteket tartott, új országos tanács fölállítását, a királyi udvarból az idegenek eltávolítását, a császári és velenczei követek kiutasítását, az ország bányáit kizsákmányoló Fuggerek kiűzését követelte, s elhatározta, hogy a jövő évben Hatvanban fegyveres országgyűlést fog tartani, s midőn végzéseit a király meg nem erősítette, ingerülten oszlott szét (1524).

A rákosmezei országgyűlésen, melyet a király a hatvani gyűlés mellőzése czéljából hirdetett, a fegyveresen tanácskozó nemesség még ingerűltebben kelt ki a gyűlölt Szalkai László esztergomi érsek és kanczellár, a nádor és az udvarnál lévő idegenek ellen, s két heti tanácskozás után azzal a határozattal oszlott haza, hogy a hatvani gyűlést a király tilalma ellenére is meg fogja tartani, egy 150 főből álló bizottságot hagyván hátra, hogy végzéseit törvényczikkekbe foglalja s azok megerősítését a királynál szorgalmazza (1524).

Anna királyné névaláirása. 1506 április 13-án Budán kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

A hatvani gyűlés megtartását a király tovább is ellenezni nem tartotta tanácsosnak, s hogy a fölizgatott szenvedélyek kitörését mérsékelje, azon az ország zászlósuraival együtt maga is megjelent. A fegyveresen táborozó nemesség a királyt hódoló tisztelettel fogadta, de annál féktelenebb dühvel fordúlt a gyűlölt nádor s a kormány tagjai ellen; Báthoryt iszonyú zaj közt a nádorságról letette s helyette kedvelt szónokát, Verbőczy Istvánt kiáltotta ki. S midőn a király Verbőczyt új méltóságában megerősítette, s a közelebbi rákosi gyűlésen hozott s most némely újabb czikkel megtoldott végzéseket helyben hagyta, a viharosan kezdődött gyűlés a kivívott diadal örömének engedve át magát, látszólag nyugodtan s elégűlten oszlott szét (1525 július).

Hatvanban a nemesség teljes diadalt ült az oligarchia fölött, de diadalának nem sokáig örvendhetett. Az országos tanácsban a döntő suly ezen túl is az urak kezében lévén, az udvari párt részéről a visszahatás csakhamar mutatkozott. Megalakúlt a kalandosok társasága, melynek szabályait a király és királyné is aláírta, színleg a trón érdekei védelmére, valósággal Verbőczy és párthívei megbuktatására. A nemességet magával a nemességgel kellett legyőzni, s e föladat a pénzzel rendelkező kalandosoknak nem volt nehéz; a megvesztegetett nemesség csakhamar hazaárulónak s az ország nyomora okának kiáltotta ki egykori vezérét, kit vállain emelt a nádori székbe. Verbőczy tapasztalva, hogy saját pártja ellene fordúlt, a nádori méltóságról az 1526-diki szent-györgy-napi országgyűlésen leköszönt, s ipával, Szobi Mihálylyal, Erdélybe menekűlt. A rendek őket felségsértőknek s hazaárulóknak nyilatkoztatták, Báthoryt a nádorságba haláláig visszahelyezték, a királyt fölhatalmazták, hogy tetszése szerint kormányozzon, s mintha ezzel mindent megtettek volna a fenyegetett haza megmentésére, szétoszlottak a nélkűl, hogy az ország védelmére a király által sürgetett adót megszavazták volna.

Anna herczegnő, II. Ulászló leánya. Kimnach László rajza.

S ez akkor történt, midőn Szolimán szultán, ki a szörényi bánságot már 1524-ben meghódította, Konstantinápolyból Magyarország ellen több mint 100.000 emberrel s 300 ágyúval megindúlt.

A küzdelem kimenetele a hatalmas szultán fegyelmezett s diadalhoz szokott hadserege és a pártoskodásba merűlt főurak s a zajongó nemesség csekély számú zászlóaljai közt nem lehetett kétséges; Magyarország erkölcsileg megromolva, pénzügyileg tönkre jutva, Európa által magára hagyatva, nem mérkőzhetett meg a Szolimán által hatalma tetőpontjára emelt ozmán birodalommal; a magával meghasonlott magyar nemzet vakon rohant a veszedelembe, melyet féktelenségével, pártdühével, a királyi hatalom és tekintély porba tiprásával maga idézett föl maga ellen. Magyarországnak egykor oly hatalmas ellenállási ereje a mohácsi síkon egyetlen egy ütközetben, melyben 20.000 magyar vérzett el s maga a szerencsétlen ifjú király is a Csele patak mocsarában vesztette életét, teljesen megtört (1526 aug. 29).

*

A közművelődés állapota hazánkban a vegyes házakbeli királyok idejében is a nyugot-európai eszmék áramlata szerint alakúl. Ezek hatása alatt fejti ki a magyarság e korszakban is az ő jellemző tehetségeit.

II. Lajos névaláirása. 1525 október 8-án Budán kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Mint Nyugot-Európában általában, nálunk is alapvonása e korszaknak, hogy a társadalom harczias, durva; fegyveres és testi erőre támaszkodó. Kedvez ez iránynak – kivált a XV. században – a törökök támadása, mely folyvást fegyverben tartja a nemzetet; kedvez a magyar faj önérzete, mely személyes mérkőzésre, s ha elfajúl, verekedésre, erőszakoskodásra hajlandó. Ez elfajúlásra, mikor a királyi házak e korszakban néhányszor kihalnak, vagy meggyengűlnek, több ízben nyílik alkalom. A kisebb, nagyobb hatalmasok érdeke, hatalom- és birtokvágya, magán boszúja fegyverrel követel kielégítést; a társadalom biztossága, gyarapodása megszűnik.

De a faj józansága és politikai érzéke felűlkerekedik; erős karú királyok, mint Róbert-Károly, Nagy Lajos, Mátyás, vagy tartós uralom, mint a Zsigmondé, szövetkezve a szellemeket irányzó vallás és egyház szelídítő erejével, féket szabnak a szenvedélyeknek.

Mária királyné névaláirása. 1522 június 16-án Prágában kelt oklevélről. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.

Így már az Anjouk hosszú kormánya alatt megerősödik a belső nyugalom, növekszik a jóllét, szaporodik a népesség. Biztosabban érezvén magukat az emberek, vagyont kezdenek gyűjteni. Ipar és kereskedés föllendűl. Nagy Lajos óriási vagyont hagy utódaira s bizonyára alattvalóinak javarésze is.

Ugyanekkor újra szervezkedik a társadalom. Tagozódása egyszerűbbé válik. Az Arpád-korszak rabszolgái s különböző félszabadjai eltűnnek a jobbágyok és nemesek osztályában. Nagy Lajosnak 1351. évi törvénye szentesíti ez alakúlást. A jobbágy míveli a nemes ember földjét, a kinek bíráskodása alá tartozik, adót fizet és szolgálatokat teljesít s viseli az állami adó: a kamara haszna (lucrum camerae) terhét is. A nemes ember joga a fegyverhordozás; kötelessége a honvédelem. Minden nemes egyenjogú. De mivel a nagyobb birtok nagyobb fegyveres erőt ad, nagyobb hatalmat is nyujt. Különben minden nemes csupán a szent koronát viselő királytól függ, kire, ha a család fiága kihal, a nemesi birtok visszaszáll. A király egyszersmind a nemesség bírája.

II. Lajos. Kimnach László rajza. E három arczkép a „Dietrichsteini eljegyzés” czímű festményről van másolva, mely 1525-ben készült s a gráczi Johanneumban őriztetik.

E józan alakúlás a társadalomnak több szabadságot, a királynak nagyobb hatalmat adott, mint Nyugot-Európa feszes hűbéri rendszere. A királyi hatalom aztán az udvari fény és saját érdeke körébe vonja a nagyobb birtokú nemeseket, kiknek, mint „egyházi és világi nagyjainak tanácsával” kormányozza az államot. A kisebb birtokú nemesség, mely érdekei védelmére már a XIII. században a megyékben kezd tömörűlni, még csak ritkán jut magasabb politikai szerephez az Anjouk alatt. E dinasztia kidőltét követő gyenge kormányok alatt azonban, a hatalmaskodó főurakkal szemben egyszerre életjelt ad. 1405-ben az országgyűlési törvényekhez már a megyei nemesség helyeslését is kikérik.

Ily alakúláson alapszik az Anjouk alatt s nyer törvény útján Zsigmond idejében végleges szervezést a honvédelem. A király, a nagy birtokú nemesek és az udvariból lassanként országossá váló főtisztviselők önálló, nagyobb haderőt: a banderiumot, – a kisebb vagyonú nemesség a megyéken belűl, jobbágytelkük száma szerint, kisebb csapatokat: az ú. n. portalis katonaságot állítják ki, s nagy veszélyben minden nemes fegyvert ragad.

Végül a fokozódó vagyonosodás a XV. század elején közjogi álláshoz juttatja az iparos és kereskedő osztály testületeit: a városokat is. Szabályoztatnak az állam részére pénzben és katonákban lerovandó tartozásaik s a kereskedés gyakorlásának főelvei. De idegen intézményeik által kiválva a nemzet testéből, a közügyekre semlegesek maradnak.

Zsigmond utóda, Albert halálával a trón miatti zavarok ismét felzaklatták ugyan a társadalmat, de a fejlődést nem akadályozhatják meg. A vagyonosodás folyvást terjed lefelé a köznemesség körében. Mátyás alatt a királyi udvar, mely egész Európára kiárasztja fényét, az állam, megtízszereződött bevételeivel, melyekért a nemesség honvédelmi kötelezettsége csökken meg, s az állandó királyi zsoldos sereg, mind a megvagyonosodott társadalomból meríti erejét. Ide járúlnak a szaporodó találmányok, példáúl a puskapor, mely új erőt önt a hadászatba, valamint a classicus ó-kor szelleméből táplálkozó, vagyonos Olaszország hódító műveltsége és világi szelleme. E tényezők erejétől a XV. század közepén nálunk is erőre kap a világi elem. S vele a köznemesség, melynek növekvő befolyása aztán, már a század első felében harczot támaszt a főnemesség ellen. E harczban Mátyás trónra jutása, sőt egész uralkodása a köznemesség győzelmét jelenti. Mert alatta a köznemesség állandó törvényhozó hatalmat gyakorol; az igazságszolgáltatás és közigazgatás is mindinkább a megyékre száll át.

Ez új alakúlások hatása alatt azonban a XVI. század eleje óta lassanként az egyház is világi czélokat kezd követni, vagyon és élvezet után kapkod. Ezért hitelében és tekintélyében megfogyatkozva, a Jagellók korában nálunk sem képes többé magasztos hivatásának teljesen megfelelni, mire a hitében megingott társadalom erkölcsei is meglazúlnak, ereje ellankad. Az 1514. évi parasztlázadás, mely keresztes háború akart lenni, már az egyház és vallás tekintélyének, a társadalmi erők egyensulyának megbomlását mutatja.

A ziláltság azonnal feltűnik az államban is, mely Mátyás alatt erejét meghaladó munkát végzett. A fő- és köznemesség fokozott erővel kezd harczot az egyensulyért. Utóbbi már az államtanácsban is helyet követel. A vagyonilag és lelkileg szegény Jagellók, félelemmel vagy apathiával eltelve, képtelenek e meddő harczot a királyság javára felhasználni. Az állam elszegényedik, hitele megdől; a kormány működése megbénúl s kaput tár a hatalmasb erő önzésének. Ekkor, még mielőtt a küzdő, immár lankadó erők egyensulyba jutnának, a régi ellenség: a török, egységes lángeszű vezérlet alatt megdönti a középkori magyar államot.

Ugyanez a fejlődés útja a szellemi világban is, hol szintén a vallásos eszme s az egyház uralkodik, de a XV. század közepe óta a világi elem is erőre kap.

Az iskolák azegész korszak folyamában a plébániákkal, a káptalanokkal és szerzetes-rendekkel voltak kapcsolatban. Az egyetemeket is – Nagy Lajos a pécsit, Zsigmond a budait, Vitéz János a pozsonyit – pápai engedélylyel alapítják. E főiskolákon, melyekhez a Mátyás által a budai domonkosok zárdájában elhelyezett egyetem is hozzá járúl, tetőzött e századok tudományos mozgalma. Az egyetemi oktatásra fordítottak legtöbb gondot. A szellemi fejlődés a vagyonosodással együtt a társadalom felső rétegeiben kezdődvén, ezek igényeit kellett első sorban kielégíteni. A drága és ritka könyvek helyett a világiak az egyetemeket keresik fel, a hol minden különös előkészület nélkűl, csupán a latin nyelvnek ismeretével, hallgathatják az előadásokat. A tanulás azonban ily módon inkább szó-, mint írásbeli, s ezért irodalmi művek alkotására nem ösztönöz s kevéssé képesít.

De nem képesíthet azért sem, mert e századok tudománya még Európaszerte meddő, formákhoz tapadó, a természet közvetlen vizsgálatának teremtő ereje nélkűl szűkölködő scholasticismus. Az orvosi tudomány babonákon indul, a vegytan az aranycsinálásnak és a bölcseség kövének titkait keresi (alchymia), a csillagászat a képzelet szüleménye és a jövendőmondás szolgálatába szegődik (astrologia). Az iskolák legfőbb tudománya a szőrszálhasogató dialektika. Forma, tartalom nélkűl.

Még legjózanabb a jogtudomány, nálunk kedveltje az egyetemeknek, meg a történetírás. Írásban az utóbbit művelték leginkább, igaz, hogy szárazon, krónikás módon. Egy ferenczes barát: Márk, írta állítólag a miniatürökkel diszített ú. n. „Bécsi képes króniká”-t; egy másik papi ember: János, küküllei esperes, saját korának történetét. Mindkettő a XIV. században ír latinúl, mely nyelv abban az időben egyedüli nyelve volt a tudományoknak és okleveleknek.

Magyar történetet magyarúl a hegedősök énekelgettek s később írtak is. Midőn Mátyás korában feltűnnek, a köz- és főnemesek, sőt a főpapok és a király fényes udvarában is helyet foglalnak. Ezek egyikének műve lehet a „Szabács viadala” czímű magyar krónikás ének. E költeményfaj leginkább az e korbeli katonás, politikus magyar nemesség műveltségének és szükségének felelt meg. Ép így az egyházi költészet terén a Katalin-legenda, ihlett lélek költői alkotása, a Mátyás-kori társadalom eleven hitének tanújele.

Thuróczi János krónikája: a magyarok története a hunoktól 1476-ig, már tudósabb embereknek szól, tudós nyelven: latinúl. Jelzi a világi elem föllépését a szellemi téren, s a kor hatását is, mert elevenebb, izmosabb mult századi papi elődeinél.

De a főpapság és Mátyás király ebbeli igényeit csak az olasz humanisták elégíthették ki, a kik mint felolvasók, nevelők, könyvtárnokok, titkárok, a király társalgói, asztaltársai állandóan a királyi udvarban éltek. Ezek egyike: Bonfini Antal, udvari történetíró, a király megbízására megírta Magyarország és a Mátyás uralkodásának történetét erőteljes liviusi latin nyelven, a jellemzetes iránt élénk érzékkel; bár babonáival még a természetfölötti dolgokat kereső középkor tudományának alapján áll.

II. Lajos pánczélja és emlékpénze. Dörre Tivadar rajza. II. Lajos vaspánczélja a bécsi arzenálban, az emlékérem a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában van.

E körből származnak a magyar humanista főpapnak, Csezmiczei János (költői néven Janus Pannonius) pécsi püspöknek, bár a római classicusokat utánzó, de azért igazi költői lélekből fakadó versei, melyek Olaszországban is nagy hírre emelték szerzőjüket.

Mátyás halálával vége szakad az olasz tudósok pártolásának is. Lassanként mindnyájan itt hagyják II. Ulászló szegényedő udvarát. S a következő zavaros időszak jelentősebb irodalmi művet nem alkothatott. Csupán az egy Verbőczy „Hármaskönyve” válik ki, mint a középkori magyar szokásjog rendszeres összeállítása, egyetlen terméke ennek a köz- és magánjogi harczokba merűlt, perlekedő korszaknak.

Verbőczy István névaláirása. 1526 ápril 26-án Dobronán kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

A művészet, főleg a XIV. században, szintén a vallás szolgálatában áll. Legfejlettebb a testületileg szervezkedett építészet, melynek a szobrászat és festészet emelik hatását. A század erős hite nálunk is számos egyházi műemléket alkotott, a vallásos áhítatnak legjobban megfelelő csúcsíves stilben. Legremekebb a megújítva maig is fennálló kassai templom az Anjouk korából.

Világi nagy uraink, kik váraikban laknak, a XIV. században még kevésbbé érzik szükségét a műépítészet alkotásainak. Királyaink gazdagsága és műízlése azonban már művészi stilű fényes palotákat követel. Ilyen volt az Anjouk pompás visegrádi királyi laka, melyet Mátyás korában is földi paradicsomnak nevez egy kényes ízlésű olasz; valamint Zsigmond királynak a következő században szintén csúcsíves stilben épült budai, s Hunyadi Jánosnak részben máig is ép vajdahunyadi várpalotája, faragványaival; világi tárgyú falfestményeivel és ablakműveivel.

A XV. század közepe óta megváltozik az ízlés. Classicus minták, olasz befolyás válnak uralkodókká a művészetben is. Mátyás király a hatvanas évek óta már az új olasz (renaissance) stilben építteti nagyhírű budai palotáját, melynek bejáratát (a mai Sz.-György-téren) Herkules, udvarát Apollo, Diana s egy pompás vízmedencze fölött Pallas-Athenae, odább Hunyadi János és fiai: László és Mátyás érczszobrai; folyosóit, ajtóit, termeit a világiassá vált és megizmosúlt olasz szobrászat és festészet legremekebb alkotásai: egy Verrocchio, Majano, Filippo Lippi és Leonardo da Vinci művei ékesítik. Világhírű könyvtárának, a Corvinának foliánsait a legelőkelőbb olasz mesterek – köztük a florenczi Attavantes – látják el máig is ragyogó lapszél-díszítésekkel és miniatürökkel.

Olasz művészek kezétől a nagy humanista főpap Vitéz János idejében újra épűl az esztergomi érseki palota is, falain a magyar vezérek és királyok arczképeivel s a római sybillák alakjaival. Ezen kivűl a kor ízlése számos régi, csúcsíves stilben épült templomon is nyomot hagyott, mint a gyulafehérvári templomon is, melyhez e korszakban toldották a ma is meglevő renaissance-stilű részeket.

A következő, eszmékben és anyagi eszközökben szegény, felszínesebb élvezetek után kapkodó korszak – az egy esztergomi Bakocs-kápolnán kivűl – jelentősebb értékű művet nem igen alkotott. Sőt a mit örökölt is, pusztulni hagyta. A megmaradtak legnagyobb részét aztán elsöpörte a mohácsi vész és a rá következett több évszázados dúlás és rombolás.

Benczúr Bélától

A Habsburg-házbeli királyok kora. Pauler Gyulától

Az ellenkirályok.

Benczúr Gyulától

1526 augusztus 30-án éjfélkor érkezett Budára a mohácsi csatavesztés híre. Az udvar, a német, majd a magyar polgárság is menekűlt. Csak néhány őr maradt a királyi palotában, kik ellenállás nélkűl megadták magukat, mikor Szolimán, útközben számos hadi foglyot kardra hányatván, a város előtt megjelent (szeptember 10). A szultán a királyi palotába szállt, mely ennélfogva épen maradt; de a várost felgyújtották és elhamvasztották a törökök; egyes csapataik szétáradtak a Dunán túl, fel Győrig és messze be Sopron- és Vasmegyékbe; mindenütt öltek, pusztítottak, embert és marhát raboltak. Ellenállásra csak itt-ott akadtak, mint Marótnál, Esztergom alatt a Duna mentében, hol a föld népéből férfi, nő, gyermek, összesen vagy huszonötezren összeverődtek, de gyarló szekérvárukat szétlőtte az ágyú, és férfit, nőt, gyermeket egyaránt halomra ölt a török kard. A védők közt volt Dobozy Mihály fehérvármegyei nemes is. Az általános zűrzavar közepette, maga mögé, lovára kapta feleségét, hogy megmentse. A törökök űzőbe vették, s ő, mikor látta, hogy lova fáradt, hogy nincs többé menekűlés, keresztűl szúrta nejét, hogy legalább gyalázat ne érje, azután visszafordúlt a törökök ellen és heves viadalban megtalálta a halált, a melyet most már keresett.

Szolimán félhónapot töltött Budán s szeptember 26-án indúlt haza a Duna balpartján, a felgyújtott Pesten keresztűl. Útjában pusztává lőn a Duna-Tisza köze le Péterváradig. Október 12-ikén hagyta el a magyar földet, melyen serege – mondják – hat hét alatt 200.000 magyart gyilkolt le.

Már a pusztúlás idejében mozogni kezdtek a trónkövetelők. Szapolyai János vajda mellett különösen Verbőczy dolgozott, a nagy jogtudós, a páratlan népszónok, de gyenge politikus, ki magát ez időben „Magyarország szolgájá”-nak írta. A királyválasztó gyűlést november 3-ikára hívták össze a vajda és barátjai Székes-Fehérvárra. A kik megjelentek, nem sokan, Szapolyait kiálták ki királylyá, s fejére november 11-én tette a koronát Podmaniczky István nyitrai püspök, a legidősebb kartársai közt, kik a mohácsi csatát túlélték.

Már ekkor az özvegy királyné és a nádor, a „sánta” Báthory, Pozsonyba szintén királyválasztó országgyűlést hirdettek. Ide sem sokan gyűltek a zavaros időben, de ott volt az országgyűlés törvényes feje, a nádor, egy Batthyány, Nádasdy Tamás, még fiatal ember, nagyhírű családjának voltaképi megalapítója, és Révay Ferencz, nádori titkár, bár ifjú még, kiváló jogtudós, a szklabinyai és blatniczai Révay-ág őse, és ott voltak, kik Fehérvárott hiányoztak, a kapcsolt részek követei: harmadmagával Erdődy Simon, zágrábi püspök, Bakocs Tamás unokaöcscse. Megjelentek Ferdinándnak, ekkor már cseh királynak követei, hogy a trónt uruk számára követeljék. Ferdinánd régi és új szerződések alapján, melyeket annak idején, bár törvénynyé nem váltak, Magyarország legkiválóbb emberei elfogadtak, tartott igényt a koronára; de azért tényleg megnyugodott a választásban. A fő ok, melylyel hívei jelöltségét támogatták, az volt, hogy mint a hatalmas V. Károly császár öcscse, mint cseh király, egyedűl ő lesz képes Magyarországot a török ellen megvédeni. Meg is választották deczember 17-ikén a pozsonyi ferencziek kolostorában, miután a fehérvári királyválasztást, „melyet nem törvényes módon, elhamarkodva összehívott országgyűlésen, a kapcsolt részek nélkűl, erős pressio mellett hajtottak végre”, semmisnek, érvénytelennek nyilvánították.

II. Szolimán. Egykorú metszet után. A metszet Lorch XVI. századi fametszőtől való, ki 1525 és 1533 közt Konstantinápolyban lakott. Szolimán képének metszete a bécsi Albertinában van.

A pozsonyi választás híre szétfutott az országban, s a kapcsolt részekben összehívták a két tartománygyűlést. A horvátok, az igazi horvátok, kik a Kulpától délre, a tenger felé laktak, Czettinben gyűltek össze, a mai ogulini-szluini kerületben. Ott volt a tinnini püspök, a corbaviai gróf, egy Zrinyi, három Frangepán és mások, és 1527 január első napján Ferdinándot, „ki már is örökösödési jogot bírt a magyar szent koronára, és már Magyarország törvényei szerint annak rendjén Pozsonyban meg is választatott,” érett megfontolással, „ebéd előtt és éhommal,” mint különösen hangsulyozták, Horvátország királyának is elismerték, elfogadták és megválasztották. Öt nappal később ellenben a kőrösmegyei Dombrón, a tótországi – zágráb-, kőrös-, varasd-megyei, mai horvát – rendek János mellett nyilatkoztak, Jánost fogadták el királyukúl (január 6).

Az országnak tehát most két királya volt, épen a mikor legnagyobb szüksége lett volna az egyetértésre. A két király közt a kardnak kellett dönteni.

Ferdinánd 1527 július 31-én lépett német sereg élén magyar földre, és Köpcsényben Szalaházy Tamás veszprémi püspök, egyik legbuzgóbb híve előtt megesküdött, hogy az ország jogait és szokásait fenntartja és hű őre lesz az arany-bulla rendeleteinek. A hadi szerencse neki kedvezett. Augusztus 20-án már Budán volt Mátyás király kifosztott palotájában, s az ország legnagyobb része hozzá szegődött. Perényi Péter koronaőr elvitte a szent koronát Székes-Fehérvárra és ott november 3-án megtörtént a koronázás a Boldogasszony templomában, hol Szent István és annyi magyar király volt eltemetve. Mielőtt a koronát ugyancsak a nyitrai püspök, Podmaniczky István Ferdinánd fejére tette: a nádor háromszor kérdé magyarúl a templomot betöltő nemességtől: „Akarjátok-e Ferdinánd csehországi királyt királyotokúl ?” és háromszor felelt a felkiáltás: „Akarjuk!” Azután a király koronás fővel, mint az ősi szokás tartá, kilovagolt a külvárosba, és szabad ég alatt, a nép előtt ünnepélyes esküt tőn, hogy az ország jogait, szabadságait, törvényeit tiszteletben tartja, és a király latin esküjét a veszprémi püspök, a ki azt előtte felolvasta, a népnek megmagyarázta.

Már ekkor János királynak, kit majd mind elhagyának, követei útban voltak Konstantinápoly felé. Segélyt kért a szultántól és Szolimán teljesítve kérését, a következő évben (1529) 200.000 emberrel segítségére jött. A mohácsi vérmezőre – úgy akarta a nagy úr! – ment eléje János király. Szultán és király megölelték, megcsókolták egymást. Azután folytatták útjokat. Budát, melyet Nádasdy Tamás védeni akart, de német őrsége átadott a töröknek, Szolimán visszaadta védenczének. Azután Bécsig vitte győzelmes fegyverét.

János király. Régi fametszet után. „Casparis Ursini Velii: De bello Pannonico libri decem…” czímű könyvből, melyet Kollar Ferencz udvari könyvtárnok adott ki 1762-ben Bécsben.

Szolimán három évvel később ismét eljött János védelmére és az osztrák határszélig hatolt (1532). Itt azonban a kis Kőszeg kifárasztotta. A város kapitánya, Jurisich Miklós, néhány szolgájával és 700 hozzá menekűlt paraszttal 25 napon át (aug. 5–31) visszaverte minden támadását, s a szultánnak elvégre is meg kellett elégedni a meghódolás némi színével. Két hadjáratában, a merre járt, barátot, ellenséget oly irtózatosan kipusztított, hogy a pártoskodó magyar urak eszmélni, tanakodni kezdtek, mikép segítsenek magukon, mikép biztosítsák, védjék meg az országot? Mindamellett évek teltek, míg a két király egymással, nagy titokban, nehogy Szolimán megtudja, Nagy-Váradon (1538 február 24) megbékűlt és a polgárháborúnak vége szakadt. Mindketten elismerték egymást királynak. Magyarországon mindegyik megtartá, a mit bírt, s így Buda Jánosnak, Pozsony Ferdinánd királynak maradt. Erdély Jánosnak, Horvát-Tótország Ferdinándnak jutott, de ki volt kötve, hogy János halála után, ha van, ha nincs fia, az egész ország Ferdinándra szálljon.

I. Ferdinánd király névaláirása. 1554 június 16-án Bécsben kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

János király névaláirása. 1526 november 14-én Székes-Fejérvárott kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

János király azonban nem volt őszinte barátja a békének. Nem kivált, mikor több mint 50 éves korában a lengyel király ifjú leányát, Izabellát 1539 február 23-án nőűl vette és mikor Szász-Sebesen halálos ágyán azt a hírt kapta, hogy neje Budán (1540 július 7) fiút szült. Két héttel ezután bekövetkezett halála előtt még inté tanácsosait, hogy ne kérjenek fejedelmet az osztrák házból, hanem válaszszák és koronázzák meg, ha jónak látják, az ő fiát, János Zsigmondot, és bízzanak Szolimánban.

A sok tehetséges horvát és dalmata, a Statileok, Brodaricsok, Joseficsok, Petrovicsok, Vrancsicsok közt, kik a pozsegamegyei származású Szapolyay-ház udvarában rövidebb, hosszabb ideig szerepeltek, egy fejjel kimagaslott a horvát, de magát magyarnak valló Utyessenics, vagy anyja neve után, Martinuzzi György nagyváradi püspök, kincstartó és most János király rendeléséből a kiskorú, árva János Zsigmond gyámja. Szegény család ivadéka; eleinte apród Korvin Jánosnál, majd a Szapolyayaknál, aztán katona; még később a kolostor szűk falai közé zárta nagyravágyó és a nagy világra termett lelkületét. Pálossá lett és kiképezte magát. Már közel járt ötvenedik évéhez és sajóládi pálos perjel volt, mikor 1528-ban János királyhoz csatlakozott, ki neki pénzt, hatalmat, dicsőséget igért, s kit azóta szolgált, ki nem fáradó gonddal, nem rettenő bátorsággal, diplomata lángeszének minden erejével és furfangjával.

Fráter György, mint ő magát élte fogytáig nevezte, mit sem akart tudni a nagyváradi békéről, még akkor sem, mikor maga Izabella ingadozott és Ferdinánd serege Roggendorf vezérlete alatt Buda várát ostromolta, hová a királyné fiával, a kisded János Zsigmonddal, Fráter Györgygyel s a többi tanácsurakkal bezárkózott. Ellenben a budai polgárok, kik 1530-ban oly vitézűl védték városukat Ferdinánd ellen, hogy János király mindannyiát országos nemessé tette, titkon összebeszéltek Révay Ferenczczel, ki künn volt az ostromló seregben, hogy ezer magyarral bebocsátják a német temetőnél, a Boldogasszony temploma mögött, a mai jezsuita-lépcső táján (1541 július 13). Azonban e terv, mivel magyarok helyett németek jöttek és zavar támadt, meghiúsúlt.

1541 augusztus második felében megjelent Szolimán a János király fiának védelmére; Roggendorf seregét összetörte (aug. 21), de Buda várát is, aug. 29-én, a mohácsi csata 15-ik évfordulóján, – míg Fráter György és kormányzótársai a kis János Zsigmonddal nála, Ó-Buda felett, tisztelegtek, – a barátság színe alatt beözönlő jancsárai által elfoglalta. Igérte ugyan, hogy ha János Zsigmond megnő, visszaadja; addig uralkodjék Erdélyben és a Tiszán túl, a Duna-Tisza köze pedig maradjon a török alatt; de, hogy mennyit ért ez igéret, megmutatta az, hogy a Boldogasszony templomából a török azonnal mecsetet csinált, és Szolimán két fiával a mai bécsi kapun bevonúlván, már szept. 2-án ott végzé imádságát. Fráter György gyámfiával és Izabellával szomorúan Lippára mehetett. Szegény Verbőczy Istvánnak azonban, ki egész életében Magyarország szabadságáért, függetlenségeért szónokolt, ki abban a hitetlen világban mindvégig hű maradt János királyhoz, Budán kellett maradni, mint a török-magyar tartomány főbirájának, de nem sokáig; mert rövid idő múlva, talán inkább a búbánat, mint a pestis vagy a török méreg sírba vitte, s a magyar plébánia-, a mai katonatemplom magyar temetőjében találta meg az örök nyugodalmat (1542).

Az egész ország feljajdúlt Buda elvesztésén. Németországból nagy sereg jött a brandenburgi őrgróf, Joachim vezérlete alatt, de kudarczot vallott Pest alatt (1542). A török hatalom egyre terjedt. Szolimán elfoglalta 1543-ban Pécset, Esztergomot (aug. 10), és tíz napi ostrom után Székes-Fehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkező városát (szept. 4). Most már Fráter György is átlátta, hogy a törökben bízninem lehet, hogy az országot, Ferdinánddal vagy Ferdinánd nélkűl, minden áron egyesíteni kell, s elvégre is arról kellett meggyőződnie, hogy csak a nagyváradi béke végrehajtásától várható még üdv az országra. Sokat kellett küzdenie mindenféle nehézséggel, Izabellával, ellenségeivel – pedig volt sok, – míg a kellő idő el nem érkezett. Végre azonban erősen megvetette lábát Erdélyben; kivitte, a mit akart és átadhatta Ferdinándnak az országot. Izabella, kis fiával, távozott (1551 aug. 11). Mikor a Meszes aljába, Erdély határára ért, megállott, még egyszer visszanézett a szép országra és egy hársfába három betűt vésett: „S. F. T.” „Sic fata tulere.” „A sors így akarta.”

Izabella királyné névaláirása. 1540 november 3-án Budán kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

Fráter György névaláirása. Frater thesaurarius manupropria. 1548 márczius 11-én Váradon kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

Mikor Szolimán atörténtekről értesült, hadat küldött Erdély és a tiszai részek ellen. Fráter György – most már Ferdinánd kegyelméből esztergomi érsek és cardinalis – ravaszkodással törekedett megzsibbasztani a török erejét, azt akarván elhitetni, nem minden siker nélkűl, a török vezérrel, hogy nem ő, hanem Izabella emberei pártoltak el Ferdinándhoz, ő híve a szultánnak, és majd elbánik ő maga is a németekkel. De a törökkel való nyájaskodása gyanút ébresztett Castaldóban, Ferdinánd spanyol vezérében, árulónak tartá, s a bibornokot olasz és spanyol tisztek saját várában, Alvinczen, orozva meggyilkolták (1551 decz. 17).

Magyar viselet a XVI. századból. Részlet Burgkmair Nürnbergben és Augsburgban működött festő és fametsző „Triumphzug des Kaisers Maximilian I.” czímű egykorú metszetéről.

Fráter György halála után nyiltan kitört a háború Ferdinánd és a porta közt. Ahmed és Mehmet pasák bevették Temesvárt (1552 július 30), melyet Losonczy István egy hónapnál tovább vitézűl védett, de az idegen őrség és polgárság által kényszerítve, végre egyezség mellett feladott. A török azonban megszegte a kapitulácziót és Losonczy társaival, miután előbb még boszút állott a hitszegőkön, künn a mezőn veszett el.

A budai pasa, Ali, ez alatt Hontban, Nógrádban hódított majdnem ellenállás nélkűl. Csak a kis Drégelyben szállott vele szembe a primás tiszttartója, Szondy György. A felszólításra: adja meg magát, azt felelte, hogy ő ott hal meg a várban. Azután a mi értékes vagyona volt, felégette, paripáit leszúrta és kisded csapatja élén fogadta a törököket. Még sebesűlten is, féltérdre rogyva, harczolt. Egy golyó végre leteríté. Fejét levágták és leguríták a hegyről a völgybe. Holttestét azonban Ali, ki becsűlte a vitézséget, eltemettette, és fejfáúl kopját tűzött sírhantjára (július 9).

Szondy György névaláirása. 1552 márczius 13-án Drégelyben kelt levélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

Dobó István névaláirása. 1555 szeptemberben Ujvárott kelt levélről. Eredetije az Országos Levéltárban.

A két diadalmas török had Eger alatt találkozott (szept. 11). Benn a várban alig két ezer ember – őrség, vármegyei, úri hadak, nemesek, pórok – felett Mecskey Istvánnal Ruszkai Dobó István parancsolt. A tüzérséget Bornemisza Gergely deák, a pécsi kovács, igazgatta. Leleményes esze, tüzelése roppant kárt okozott az ostromlóknak. Mikor pedig a vad török vitézség általános rohamokban háromszor felhágott a törésekre, a várfalakra: kétségbeesett küzdelemben, ember ember ellen, paraszt, nemes, katona, még nők is – az egri nők! –háromszor verték vissza dühös támadását. Október 18-ikán végre elvonúltak a pasák. Eger meg volt mentve. A sebesűltekről és ügyefogyottakról a törvényhozás gondoskodott az 1553. évi XXV. törvényczikkben. Dobót erdélyi vajdává nevezte ki Ferdinánd. De az ő vitézsége sem tudta ez országot és kapcsolt részeit a magyar királynak megtartani. Izabella fiával visszatért (1556) és Szolimán nem engedte elbukni János Zsigmondot, a ki az „ő szolgájának fia volt”.

XVI. és XVII. századbeli magyar fegyverek. Kimnach László rajza A stájer rendek gráczi fegyvertárában levő eredetiek után.

Mikor I. Ferdinánd 1564 július 25-én meghalt, és legidősebb fia, Miksa, ki az osztrák örökös tartományoknak csak egy harmadát, a mai Alsó- és Felső-Ausztriát s a cseh korona tartományait kapta, de Magyarország királyának már atyja életében elismertetett, Erdélyt szorongatni kezdte: a 71 éves szultán még egyszer fölkerekedett, hogy János Zsigmondnak, ki Zimonyba eléje ment (1566 junius 24.), „fejére tegye” – legalább így mondá – „a magyar koronát”. Pertef pasa Gyulát fogta ostrom alá, és vitéz védelem után szept. 1-én kapituláczióval megvette. Maga a szultán derékhadával – 90.000 emberrel, 300 ágyúval – Szigetvár ostromára ment. A várban Zrinyi Miklós volt a parancsnok, előbb (1542–1556.) horvát bán, most tárnokmester és dunántúli főkapitány, ki családjának otthonát a horvát hegyes vidékről és Szlavoniából Somogyba, Zalába, a Muraközbe, Csáktornyára tette át. Negyvennyolcz éves, lutheránus vallású, zordon, erőszakos, de hős férfiú volt, ki a mikor a háború hírére Szigetvárba vette magát, az őrséggel együtt megesküdött, hogy azt mind halálig védni fogja. Körűlbelűl 2500 embere volt: bennlakó nemesek, polgárok, lovas és gyalog katonák, mind magyar és horvát. Kapitányai, vajdái közt az Alapy, Szecsődy, Bosnyák, Botos, Batha, Deák, Győry, Bika, Dandó, Radován, Farkasich, Papratovics, Patacsics, Novákovics neveket találjuk. Augusztus 7-ikén kezdődött a mocsarak közt fekvő város és vár ostroma. Huszonkilencz napon keresztűl egyre dolgozott az ágyú, puska, akna, az akkori várvívásnak minden ismert, alkalmazható eszköze. Tizennégy rohamot vert vissza Zrinyi Miklós. De a sok győzelem mellett is kifáradt, fogyott az őrség. „Hű társ elhullt hű társ mellett”, és aug. 19-ikén el kellett hagynia várost, szept. 5-ikén pedig dühös, kétségbeesett harcz, fényes diadal után a külső várat is, mert kiütött a tűz, és nem lehetett többé elfojtani. Az őrség, még valami 600 ember, a kisded belső várba szorúlt, melyben csak néhány épület volt: Zrinyi lakóháza, a fegyvertár, a melyben még golyót és puskaport őriztek. Köröskörűl, egészen a falak aljáig, mint tajtékzó tenger, hullámzott a dühös törökség. Benn már alig volt élelem, alig volt víz. Nők, gyermekek kezdének éhen, szomjan veszni. De a megadásra még sem gondolt senki. Szept. 7-ikén reggel kigyúladt Zrinyi lakóháza és a tűz gyorsan harapódzott tova. Künn megriadtak, megszólaltak mindenfelől a harczi jelek; a törökök rohamra sorakoztak. Benn Zrinyi Miklós levetette a pánczélt, sisakot. Díszruhába öltözött. Könnyű selyem dolmányt, mentét vett magára, melybe 100 aranyat varratott: ne bánja meg, ki holttestét majd kirabolja! Azt a kalpagot tette fejére, melyet lakodalmán viselt. Könnyű kardot választott a sok közűl, melyet egykor atyja használt, azután magához vette a vár kulcsait, hogy élve kezéből ki ne bocsássa és lement az udvarra, kivont karddal, teljes fegyverzetben, készen álló bajtársai közé. „Testvérek! vitézek!” mondá harsány hangon, hogy mindegyik megérthette, „itt a várban többé nem maradhatunk. Kevesen vagyunk! Nincs mit ennünk, nincs mit innunk! Megégünk. Eddig nem volt köztünk gyáva, áruló! Most ez utolsó órában se legyen! Menjünk ki, haljunk meg vitéz módra az ellenség között. Én előre megyek, kövessetek!” – „Jézus!” „Jézus!” „Jézus!” hangzott fel háromszor a magyar csatakiáltás. Előlépett Juranics Lőrincz és átvette a főkapitányi zászlót. A kapu kinyílt. Egy ágyú, kartácsra töltve, eldördűlt, és a füstben kirohant előre Juranics, utána Zrinyi, baljában kis pajzs, jobbjában kivont kard, utána az őrség, a hemzsegő jancsárok közé. Mindenfelől ellenség, golyó fogadta őket. Zrinyit mellben, jobb halántékon golyó érte. Összerogyott. Harczias, diadalmas „Allah” kiáltás hirdeté elestét. Mögötte, „a mely helyen álltak”, egymásra húlltak vitézei. A ki megmaradt, visszaszorúlt a várba, hová a nyílt kapun utánuk rohant a török, s ott is folyt a dühös tusa, ember ember ellen, míg az egész várőrség, egy-két embert kivéve, mind elesett. Ekkor estek el még künn, vagy már benn a várban, a kapitányok, kik még annyi ostrom után életben voltak: Papratovics, Patacsics, és az ifjak közűl, kiket Zrinyi udvarában harczra nevelt s a kik most tőle halni megtanúltak: Bajoni János, Istvánffy Pál és Csáky György, a „keresztszeghi” Csáky-család ivadéka. A vár tele volt magyar, török holttestekkel úgy, hogy máskép, mint azokon, járni sem lehetett, s a vér úgy folyt, „hogy szinte meríteni lehetett” . Ekkor – a vár már egészen török kézen volt – a tűz elérte és felrobbantotta a várbeli puskaport. A régi épületek megrendűltek, fenekestűl felfordúltak, és romjaik alá temettek még vagy háromezer törököt. Szolimán már nem látta a véres diadalt. Dühöngve a kemény ellenálláson, két nappal előbb meghalt (szept. 5). Serege ezt a győzedelmet, mely 20.000 embernél többe kerűlt, megeléglette és visszasietett hazájába.

Zrinyi Miklós végrendeletének végső sorai. Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek végrendelete 1566 április 25-én Csáktornyán kelt latin nyelven. Eredetije az Országos Levéltárban.

Törökvilág; reformatio.

Szigetvár elfoglalásával a török befejezte nagy hódításait, melyek a magyar szent korona mai területének mintegy két ötödét birtokába adták. Temesvártól keletre kezdődött a határvonal, és ment nagyjában Gyulától, Szolnoktól éjszakra Hatvanon át Fülekig, onnét dél-nyugatnak a Dunáig, Esztergomig; s azután Esztergomtól nyugatra, meg le dél felé, Fejérváron túl, a Balaton mentében, Kanizsától, Kapronczától, Kőröstől, Sziszektől keletre az Adriai tengerig úgy, hogy Likka már egészen a török birtokába esett. Az egész birtok két pasalikra: a budaira és temesvárira és 15 szandsákra oszlott.

Zrinyi Miklós. Zund Mátyás egykorú metszete után.

Birtokain a török teljesen megszűntette a régi Magyarországot nemcsak politikailag, de társadalmilag is. Területén nem tűrt más földesurat, mint magát. „Kivonúltak a püspökségek, káptalanok, apátságok és a világi földesurak”, s így kerűltek a Zayak és Dessewffyek a mai Szlavoniából, a sokféle Horváthok Horvátországból a felső vármegyékbe, a Kárpátok aljába s az osztrák határszélre. „Csak a szegény jobbágyok s oly nemesek maradtak meg, kik maguk fogták az eke szarvát. A fegyverviselő nép kiköltözködött legnagyobb részben, s csak a szántóvető és pásztor maradt a török alattvalójának.” Mert annak, mi a Balkán félszigeten, mi Boszniában úgy szólván tömegesen történt, hogy a lakosság fölvette a mohamedán hitet, mely egyenjogúvá tevé a legyőzöttet hódítójával, a magyarok közt csak ritka példája akadt. Alig akadt itt-ott egy elzűllött ember, ki „pribék”-ké, hitének, véreinek árulójává lőn, kire aztán gyűlölettel és megvetéssel néztek régi hitfelei, és ha elfogták, – a török is úgy tett szökevényeivel, – elevenen karóba húzták. De még politikai tekintetben sem szakadt el teljesen anyaországától a magyar „rajah”, kivált a határokon. Némely elfoglalt megye mással egyesűlve, mint Csongrád Borsoddal, Somogy Zalával, legalább a nevét fenntartá. Másutt a vármegye, – bár egy talpalatnyi földje sem volt már szabad a töröktől, mint pl. Pestnek, – még élt és folytatta működését, magyar földre menekűlt nemesei magyar földön gyűléseket tartottak, parancsoltak, rendelkeztek; és a jobbágyok, nem véve igénybe a török védelmét a magyar földesúr ellen, engedelmeskedtek, fizettek, áldoztak szegénységökhöz képest a haza, a nemzet szükségleteire.

A föld, melyet a török végleg birtokába vett, már a korábbi háborúk által nagyban ki volt pusztítva. Fonák gazdálkodása és zsarolása még jobban előmozdítá a pusztulást. A török rendszerint nem falun, hanem csak a várakban, városokban lakott. A községek adója egyes tisztségeknek, hűbéreseknek – spahiknak – volt utalványozva. Mindegyik, kivált a ki csak ideiglenesen bírta, igyekezett rajtok annyit venni meg, a mennyit csak lehetett. Az adót nem egyesekre, hanem a községekre rótták ki, s a község egyetemlegesen volt felelős minden tagjának mulasztásáért. Ha nem fizetett, ha késedelmeskedett, tűzzel-vassal fenyegették, fegyveres végrehajtással vették meg rajta a hátralék-tartozást úgy, hogy igen gyakran a parasztság, fizetni nem tudván, félelemből ott hagyta gunyhóit, megszökött, és a meg nem hódolt magyar földre, vagy más falukba, városokba menekűlt. „Így pusztúlt el az Alföldnek majdnem legtöbb faluja, s e pusztulás, hanyatlás mindinkább növekedett, minél tovább tartott a törökség uralkodása.” Maga Buda is ez uralom alatt ronda, düledező török várossá lőn, melyet az uralkodó fajon kivűl még csak ráczság és elég nagy számú, elég jómódú zsidóság lakott.

Körűlbelűl egyenlő kiterjedésű volt a török birtokkal az a rész, mely török protectoratus alatt János király fiának maradt. Magva Erdély volt. Magyarországból hozzá tartozott: Krassó-Szörény, Zaránd, Aradnak keleti része, Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, Máramaros és a felső tiszamelléki, tiszáninneni megyékből időnként hol több, hol kevesebb.

Báthory István arczképe, néhai Szalay Ágoston gyűjteményében fönnmaradt egykorú olajfestmény után. és névaláirása. Az 1585 július 26-án Nepolomic várában (Lengyelországban) kelt leveléből. Eredetije az Országos Levéltárban.

Erdély alkotmánya a három nemzet unióján alapúlt, mely véglegesen megállapodott, szilárd – 1848-ig fennmaradt – formáját épen a mohácsi ütközetet követő zavaros időszakban nyerte. A polgárias szászok, a félig-meddig demokrata székelység s a főurak és a megyék nemessége szövetkeztek kölcsönös védelemre. A jobbágyság, már ekkor is jobbára oláh, kivűl állott a szövetségen és annak jótéteményein.

A régi erdélyi alkotmánynak második sarkpontja: a négy bevett vallás rendszere is e korban született meg. A szászok már a mohácsi ütközet előtt megkezdték a reformatiót Luther tanítása értelmében. Meg is honosították azt már János király életében és hívek maradtak hozzá napjainkig. A megyékben és székely székekben s a magyarországi részeken eleve szintén Luther tana terjedt el. Majd a helvét hitvallás, Zwingli és Calvin tana lett uralkodóvá. János király buzgó katholikus volt, Fráter György még buzgóbb; de nem volt módjukban az új eszmék terjedésének gátat vetni. Szabadon fejlődtek azok és természetüknél fogva mind tovább mentek. János Zsigmond udvarába behatottak Socinusék tanai, melyek már Krisztus istenségét, a Szentháromság dogmáját is tagadták. Dávid Ferencz, megmagyarosodott szász, volt e tan fő hirdetője. Pályája hű tükre az akkori forrongó vallásos életnek: katholikusból lutheranus, lutheranusból Calvin híve, majd Socinus tanítványa, mint ilyen Erdély nagy részét János Zsigmonddal az unitarius vallásra térítette, de maga még azon is túl ment, és saját hitfelei által vádolva, börtönben végezte életét. A hivatalos unitarismus helyet foglalt a többi vallások közt, de egyes hajtásai, mint a zsidózók, kik egész a kereszténység külső megtagadásáig mentek, még kihívták időnként az állam repressiv intézkedéseit. A magyarországi részeken azonban e tan mélyebb gyökeret nem verhetett. Hajótörést szenvedett a református orthodoxián, melynek feje, lelke akkor Debreczenben a „zordon izlésű író és hatalmaskodó pártfő” Melius (Juhász) Péter volt. E részeken ő mentette meg a calvinismust, a „magyar vallást”.

Legkevesebb tekintet volt az erdélyi részek e vallási mozgalmaiban a régi hitre, a katholicismusra. Elméletileg egyenjogú volt a többi vallásokkal; de gyakorlatban lefoglalták egyházi vagyonát, kiűzték püspökeit és káptalanait – az erdélyit, a nagyváradit – az országból. Híveinek száma csekély is volt. Csak a székelység keleti része és néhány úri ember, mint a biharvármegyei Toldiak, a híres Toldi Miklósnak, a magyar Herkulesnek vérei, és a két Somlyai Báthory: Kristóf és István maradtak hozzá hívek. Azonban János Zsigmond kora halála után (1571 márczius 13) ép ez a Báthory István lett erdélyi fejedelemmé s erős karja nem hagyta teljesen elbukni hanyatló vallását. Férfi-kora delén – 38 éves volt, – méltó ivadéka hírneves családjának, melynek legjobb tulajdonságai megvoltak benne, az önálló Erdély legkiválóbb fejedelmei közé tartozott. Négy év múlva (1575) a lengyel „respublica” hívta meg trónjára, s ott is egyik legkimagaslóbb alakjává lőn a lengyel nemzet fénykorának. Az erdélyi fejedelemséget ekkor bátyjára, Kristófra, majd annak kiskorú fiára, Zsigmondra hagyta (1571); de azért éber szemmel őrködött régi hazája jólléte felett. Régi hazája sem feledte el. Győzelmes harczaiban az oroszok, a „rettenetes” Iván czár ellen Livoniában, a Düna mentében, számos magyar vitéz küzdött, és köztük maig is élő családok – a Wesselényiek, Bánffyak, Péchyek, Károlyiak, Lázárok, Sibrikek – neveit találjuk.

XVII. századbeli magyar harczi öltözet és fegyverek. Kimnach László rajza. A stájer rendek gráczi fegyvertárában levő eredetiek után.

Magyarországgal, a magyar királylyal szemben Erdély még mindig némi függést tartott. Még János Zsigmond, a „választott király” sem szakított teljesen, s a Báthoryak 1593-ig csak Erdély vajdáinak írták magukat. Lényegesebb, igazibb, mert valódi erőn alapúlt, volt a töröktől való függés, ki elől mindig gondosan titkolták, ha Magyarországhoz közeledtek. És a portával szemben folyt még a legnagyobb fejedelmek alatt is, a körűlményekhez képest kisebb-nagyobb szerencsével az, a mit egy szemes vizsgáló már a század derekán ekképen jellemzett: „Hallgatunk, hízelgünk, ajándékokat küldözünk, szolgálunk, engedelmeskedünk, nyomorúltan, pironkodva, de – tevé hozzá – nem haszon nélkűl”.

Az ország három része közűl a legkisebb a magyar királyság volt, mely Nagy-Bányától, Debreczentől, kivált a Dunán túl és Horvát-Tótországban keskeny szalagként, Segniáig terjedt. Itt is a reformatio foglalkoztatta a szellemeket, és, kivévén a Dráván túli részeket, gyors és általános elterjedésre talált. Püspökök tértek ki és házasodtak meg, mint Podmaniczky István, a ki Jánost és Ferdinándot megkoronázta. Sőt Ferdinándnak majdnem valamennyi híve a reformatióhoz szított, s az ország legelőbbkelő családjai a hitújításhoz csatlakoztak. Luther tanát itt is a Calviné követte és váltotta fel, kivált a magyarságnál, a tiszai és dunántúli részeken. Azonban a városokban, a felvidéken, a Dunántúl ama részében, mely a Nádasdyak hatása alatt állott, megmaradt az ágostai hitvallás. A katholikus vallásnak már alig volt híve. Úgy látszott, romlása szélén áll, bár a királyi hatalom, az állam, nem úgy mint Erdélyben, fenntartá, hierarchiáját bukni nem engedé, és Oláh Miklós esztergomi érsek, a humanista író és a Hunyadi-ház rokona, szellemének egész erejével megkisérlé javítani hanyatló helyzetén. Ő hívta először az országba a Jézus-társaságot, mely térítésre s a reformatio rohamos terjedésének meggátlására alakúlt és kebelébe tudta gyűjteni egész seregét a nagy eszű, lelkes, önfeláldozó férfiaknak, kik ma tanítottak, míveltek mindenféle tudományt, holnap letették a könyvet és elmentek keletre, nyugotra fáradni, szenvedni, meghalni – ha kellett – a katholikus vallás érdekében. Nagy-Szombatban nyertek házat (1561). De mikor az hat év múlva a várossal együtt leégett s nem volt már többé, a ki felépítse: a jezsuiták kezükbe vették a vándorbotot s elhagyták az országot, a melyben ekkor még ők sem tudtak boldogúlni.

A régi Magyarország tehát, mely szegény Verbőczy István örömére még a mohácsi csata előtt meghozta a „Lutherani comburantur”-féle törvényczikket, nem volt többé. De nagyon megváltozott ama politikai helyzet is, a melyben Verbőczy látta, szerette látni az országot. Ferdinánd és utódjai nem voltak oly magyar királyok, mint Albert, V. László vagy a Jagellók, kiknek fő birodalma épen Magyarország volt. Alig volt az már ország, csak egy kis darab föld, – „foszlány”, mint akkor mondták – melyet egyre keskenyebbre mostak a török hódítás hullámai; úgy szólva csak vár, vagy még inkább váreleje (glacis), mely az ádáz ellenséget az örökös tartományoktól, Német- és Csehországtól távol tartotta, melyet a hazafiak vérük hullásával védelmeztek, de hogy megmaradjon, a szomszédoknak is érdekében állott. Adtak tehát – annyit, a mennyit – pénzt, katonát a magyar várak védelmére. De a katona idegen volt, idegen tisztek és a császári fő hadi tanács alatt állott, mely az egységes védelem szempontjából a magyar katonaságra is kiterjeszté hatalmát. A császári kamara is, mely a pénzt adta, sok mindenfélébe bele avatkozott. Még a legsarkalatosabb jogok is szüneteltek. A szabad királyválasztás joga minden trónváltozásnál kérdésessé lőn; de megvédték. A nádori méltóság azonban a „sánta” Báthory halála óta (1530) huszonnégy évig betöltetlen maradt, s utódjának, NádasdyTamásnak (1554–1562) halála után ismét 44 évig kinevezett királyi helytartók – egyházi férfiak – kormányoztak a nemzet által választott nádorok helyett, köztük Draskovich György kalocsai biboros érsek (1585–1587), Fráter György unokaöcscse és magyar író, ki a magyar egyházat a tridenti zsinaton képviselte, s a kinek tanácsára Miksa király utódja, Rudolf (1576–1608) a jezsuitákat ismét visszahívta az országba (1586).

Oláh Miklós. A „Catholicae ac christianae religionis praecipua quaedam eapita…” czímű, 1560-ban Bécsben megjelent saját munkájában levő fametszet után.

Ez alkotmányos sérelmeknél még nagyobb baj volt Magyarországra nézve a törökök folytonos rablása, a török hatalom folytonos, bár kisebb mérvű terjedése. Az ország nem hódolt meg a szultánnak, mint Erdély. De azért már Ferdinánd kénytelen volt 1562-ben nyolcz évi fegyverszünetet kötni s ezért évenként 30.000 arany adót fizetni. Miksa Szolimán halála után megújítá e „békét”, most már 30.000 arany évi „tiszteletdíj” mellett, s ez újra meg újra ismétlődött, de az országnak nyugalmat nem szerzett. A török még e béke alatt is folytonosan be-betört s foglalt, rabolt az országban. E betörések ellen alakúlt a tengertől kezdve a Dráváig német – belső-ausztriai – vezérlet alatt a horvát-tótországi végvidék, melynek némely várait, mint láttuk, már II. Lajos adta volt át Ferdinándnak, s mely ez időben nyerte rendesebb szervezetét. Két részre oszlott. A horvát végek, mint Ottocsácz, Ogulin, Szluin és mások a károlyvárosi generalátust képezték, melynek középpontját, Károlyvárost, – akkori magyarsággal „Karlóczát” – 1579-ben alapítá Miksa király öcscse, Károly főherczeg, Belső-Ausztria fejedelme. A Száva-Dráva közti vidéken Körös, Kaproncza, Ivanics és más helyek képezték a tótországi – „windische” – határvidéket. Őrségének legnagyobb része a török elől menekűlő ráczokból, „haramiák”-ból, állott. Azon kivűl volt még a polgári Horvát-Tótország, mely a bán kormányzása alatt a Dráván túl még a magyar korona birtokát, Magyarországot képviselte, Tótország nyugati részeiből: Zágráb és Körös megyék megfogyott és egyesűlt maradványából, Varasdból és a régi Horvátország egy-két töredékéből állott, és lassanként „Horvátország” neve alatt egy kis közös egészszé olvadt. A Dráván innen, a magyar végekben is képződött olyan „haramia”-féle, de szervezetlen népség: a hajdúság. A folytonos háborúban otthonukból kivert, kifosztott, menekűlt hazátlan harczias elemek, melyek jobban szerették az általános küzdelemben a kalapács, mint az üllő szerepét, összeverődtek, csapatokat képeztek, dúlták, pusztították a török földet, de a magyar földön is garázdálkodtak. Jó katonák voltak a harczban, de valódi csapásai békében a vidéknek, melyen tanyáztak, és nagy okai a szegény parasztság nyomorának az amúgy is törökök járta végvidékeken.

Báthory Zsigmond. Sadeler Egyed egykorú rézkarca után. Eredetije az Országos Képtár metszetgyűjteményében.

E békének csúfolt folytonos háborúskodásban, a XVI. század utolsó két tizedében a Dráván túli részeket Erdődy Tamás bán védte (1583–1595), ki családjának a varasdi örökös főispánságot szerezte meg (1601). Dunán túl Zrinyi György, a szigetvári hős fia, Batthyány Boldizsár, a most élő valamennyi Batthyány őse és Zrinyi Miklós veje, Nádasdy Ferencz, a híres, erős „fekete bég”, Tamás nádor fia, verekedtek, többnyire diadalmasan, hol leverve a becsapó törökséget, hol berontva török földre, boszút állandók a pusztításokért. A Duna mentében pedig méltó társuk volt báró Pálffy Miklós, híres családjának voltaképi megalapítója, ki hadi érdemeiért a pozsonyi örökös grófságot kapta.

A félbéke, félháború állapotát végre a török szakította meg (1593). Kitört a nyilt háború. Pálffy Miklós visszafoglalta Füleket. Rudolf király öcscse, Mátyás főherczeg, hiában ostromolta Esztergomot (1594 május 4–28). E vívásban, mikor a vízivárosra intéztek rohamot, sebesűlt meg és halt meg nehány nappal később sebeiben (május 26), Dobokay jezsuita karjai közt, gyarmathi Balassa Bálint, egy nagynevű főúri család sarjadéka. A török golyó, mely általjárta, nagy veszteséget okozott irodalmunknak. A reformatio, hogy jobban terjedhessen, segítségűl vette a magyar nyelvet. Fordították a szentírást, tanítottak, vitatkoztak jobbára magyarúl és csiszolták a nyelvet. Míg a XVI. század előtt még csak gyéren használták a magyar nyelvet írásra: most már egész magyar irodalom keletkezett, mely a tudás minden ágát felölelte és a lantot is kezébe vette. Tinódy Sebestyén a század derekán megénekelte némely epizodját amaz élet-halál harcznak, melyet akkor a nemzet a török, de részben saját maga ellen is vívott, történeti hűséggel, hazafi lélekkel, de költői tehetség nélkűl. Nem volt, vagy kevés volt a költői tehetség Tinódy utánzóiban is, s a legelső magyar író, kire a költő név igazán és teljesen ráillett, Balassa Bálint volt, a magyar lyrai költészet megalapítója, és soká, igen soká egyetlen méltó képviselője.

Az esztergomi kudarcz után a török sereg előre nyomúlt és bevette Győrt, Bécsnek elővédét, melyet német kapitánya, Hardeck, alig védelmezett és feladott (1594 szept. 29). Két évvel később elveszett Eger (1596 okt. 13), melyet idegen őrsége, a magyar kapitány ellenzése daczára, szintén átadott a töröknek. Győrt ugyan huszáros, merész támadással visszavették nem sokára Pálffy Miklós magyar és Schwarzenberg Adolf német, vallon csapatai (1598 márcz. 28); de Kanizsa, a dunántúli részek egyik védő bástyája, elbukott (1600 okt. 21); feladta 44 napi védelem után stájer kapitánya, Paradeyser, a ki ezért fejével bűnhödött.

A változó harczban 1595 óta Erdély a magyar király mellett állott. Báthory Zsigmondot a jezsuiták megnyerték a keresztény érdekközösség eszméjének. Még Báthory István hívta be őket Erdélybe (1579). Halála után a protestans befolyás kiűzte ugyan a pátereket (1588); de megint csak visszakerűltek a katholikus fejedelem udvarába. Az ifjú, 22 éves, ideges és szeszélyes Zsigmond, kiben az olasz műveltség mellett a kis olasz principéknek nem egy vonása is megvolt, vérbe fojtá az ellenzéket, mely a töröktől nem akart elszakadni. Ingatag természete azonban nem tudott egy czélnál megmaradni. Majd akarta, majd nem akarta, majd átengedte Rudolfnak, majd megint vissza akarta venni tőle az erdélyi fejedelemséget, és minden lépésével kimondhatatlan bajba és zavarba sodorta hazáját.

Báthory Endre. A. A bibornok nagy zászlója. B. A bibornok pecsétje. C. A bibornok másik nagy zászlója. D. A bibornok paripája. E. Bibornoki kalap. F. Báthory Zsigmond zászlója. G. A bibornok kardja. H. Erdély kulcsai. I.Kornis Gáspár zászlója. K. A bibornok buzogánya. Egykorú rézkarc után, melynek keretbe foglalt középső része a meggyilkolt bíbornok fejét ábrázolja; a két oldalt levő rajzok a bibornoknak utolsó csatájában használt csatalovát, kalapját és lobogóit tűntetik föl. Eredetije az Országos Képtár metszetgyűjteményében.

Így történt, hogy mikor már Erdélyt Rudolf királynak átengedte, azután ismét visszatért (1599 márcz. 17): a fejedelemséget unokatestvérére, a Lengyelországban, Báthory István király szeme előtt nevelkedett 33 éves Báthory Endre ermelandi bibornok-püspökre ruházta. De ez ellen föltámadt Havas-alföld vajdája, a „vitéz” Mihály, a románoknak e legnagyobb nevű hőse, ki eddig Báthory Zsigmondnak szövetségese volt a török ellen. A székelyek, János Zsigmond kora óta ellenségei minden erdélyi fejedelemnek, kik őket rendes adózásra törekedtek szorítani, hozzá csatlakoztak. Endre bibornok Szent-Erzsébet és Schellenberg közt, Nagy-Szeben mellett csatát vesztett (1599 okt. 28) és Moldva felé futott, de Csikban a határon, a Naszkalát hegyen a székelyek fölismerték, megrohanták és egy Ördög Tamás nevű székely baltával agyonütötte. Mihály vajda, Zsigmond és Rudolf küzdöttek most Erdély birtokáért. Mihályt, bár szövetségese volt, mikor veszedelmessé válhatott volna, láb alól eltette Básta György, a császár és király hadvezére (1601 aug. 19). Zsigmond kibékűlt Rudolffal, véglegesen Csehországba vonúlt (1602 júl. 26) s ott, távol a hazától, fejezte be hét év múlva (1609) zaklató és zaklatott élete pályáját. 1602-ben egészen Rudolf birtokában volt az ország, de a császári katonaság és Básta György zsarolásai meggyűlöltették uralmát az erdélyiekkel.

Ehhez járúlt a támadás, melyet Rudolf ezidétt a reformatio ellen intézett. Mint a szabad királyi városokban földesúr és egyházi patronus elrendelte, hogy a kassai Szent-Erzsébet egyházat, középkori építészetünk e remekét, melyet a protestansok már 50 év óta bírtak, a székhelyéből kiszorúlt egri káptalannak adják át, és mikor a város ezt tenni vonakodott, katonai erő foganatosítá a királyi parancsot (1604 január 6). A protestansok, a rendek többsége, feljajdúltak és tiltakoztak a pozsonyi országgyűlésen vallásuk minden háborgatása ellen; de válaszúl Rudolf az országgyűlés felterjesztett 21 czikkelyéhez a 22-iket csatolta, melyben a tiltakozókat, „kik sem magukat, sem hogy miféle hiten legyenek, meg nem nevezték”, megpírongatta, és megújította mind azokat a törvényeket, melyek a katholikus hit oltalmára s a protestantismus elnyomására hozattak (1604. május 1).

A protestansok már az országgyűlésen emlegették, hogy ha a béke megbomlik, nem ők lesznek annak okai. Őszre kitört a fölkelés. Vezérévé Bocskay István lőn, Báthory Zsigmondnak anyai részről nagybátyja, ki eddig, nem válogatva az eszközöket, mindig öcscse politikáját támogatta, Rudolfnak híve volt; de most, mint protestans, mint a tényekkel számoló politikus, ki úgy vélte, hogy Rudolf Erdélyt meg nem tarthatja, vagy ha megtartja is, nem boldogítja: az ellenzékhez csatlakozott. A császári, királyi zászlók alatt szolgáló hajdú sereg hozzá csatlakozott és német bajtársai ellen fordúlt. Nov. 12-én Kassa már Bocskay kezében volt, kit Erdély és nem sokára (1605 febr. 21) a szerencsi gyűlésen (1605 ápril 20) Magyarország is, fejedelmévé kiálta ki. Hadai, melyeknek csatadala a Luther-féle: „Erős várunk nekünk az Isten!” kezdetű ének volt, még a Dunán is átkeltek és Stiriába, le a Dráváig szágúldoztak. A török is támogatta, és mint János Zsigmondot, Magyarország királyává nevezte ki. De, mikor a nagyvezér vele a Rákoson találkozott (1605 nov. 10) és fejére koronát tett, Bocskay azt rögtön levette, „mert – mint mondá – Magyarország törvényei szerint tilalmas másnak koronát viselni, míg él a törvényesen megkoronázott magyar király!”

Bocskay István arczképe, Caymox Boldizsár egykorú nürnbergi rézmetsző és műárús metszete után. Eredetije az Országos Képtár metszetgyűjteményében. és névaláirása. Kassán 1606 november 6-án kelt oklevélről, mely az Országos Levéltárban őriztetik.

Ily szellem mellett nem volt lehetetlen a béke, melynek művét a beteges lelkű Rudolf helyett Mátyás főherczeg vette kezébe. Bocskay követe Illésházy István volt, kit a kir. kamara a múlt években sokat üldözött, jogtalan ítélettel jószágaitól megfosztott és az országból menekűlni kényszerített. Mellette még maig is élő családok tagjait: Vizkelety Tamást és Apponyi Pált találjuk a követségben. A békét meg is kötötték Bécsben (1606 június 23) és azt Rudolf király is helybenhagyta (1606 aug. 6). Bocskay elnyerte Erdélyt és a régibb részeken kivűl még Szatmárt, Bereget és Ugocsát. Más rendelkezések elismerték a protestansok szabad vallási gyakorlatát és orvosolni törekedtek az alkotmány több rendű sérelmét. Egyik pont megkivánta, hogy a törökkel is legyen béke, és az 1606 nov. 11-én Komárommal szemben, a Zsitva-toroknál, húsz esztendőre létre is jött. Alapja a statusquo volt. Eger, Kanizsa tehát török kézen maradt, s azt nem pótolta Fülek s Nógrádnak és Hontnak egyéb kis várai; de azért e béke mégis vívmány volt, mert – most először! – a teljes paritas alapján köttetett, s benne már sem adóról, sem évi tiszteletdíjról nem volt többé szó.

A bécsi békekötés korszakot alkotott a magyar közjog fejlődésében. Ismét országot csinált a régi Magyarország éjszaki és nyugoti foszlányaiból, és méltó, hogy az arany-bulla és 1867 mellett említtessék. Teljes befejezését és kiegészítését azonban csak 1608-ban nyerte a pozsonyi országgyűlésen, melyet Bocskay már nem ért meg. Meghalt Kassán 1606 decz. 29-én, miután még a hajdúságnak, hogy megtelepűlhessen, hat szabolcsmegyei helységet adományozott, melyek később, egész napjainkig, a szabad hajdúkerületet képezték és legújabban egy új megyének, „Hajdúmegyé”-nek adtak nevet. Rudolf király sem fejezhette be a bécsi béke művét. Beteges lelke mind alkalmatlanabbá tette őt a kormányzásra. Megtörtént, a minek már több mint másfél század óta nem volt példája a Habsburg-házban, hogy egy főherczeg – Mátyás, – ki ez idétt egészen magyarnak vallá magát, állott a magyar, osztrák s morva elégűletlenek élére, és kényszeríté Rudolfot, hogy Ausztriáról és a magyar koronáról lemondjon (1608 jún. 26).

A bécsi békeszerződés utolsó lapja. Az Országos Levéltárban őrzött eredetinek utolsó lapja kisebbített alakban. Legfelül balra Mátyás főherczeg aláirása; alatta, balra és középen a királyi és császári biztosok: Traustohn Sixtus Pál, Lichtenstein Károly, Molart Ernő, Breuner S. C., Erdődy Tamás, Thurzó György, Forgách Zsigmond és Krenberg U.; jobbról Bocskay követeinek: Illésházy István, Vizkelety Tamás, Osztrosich András és Apponyi Pálnak aláirásai és pecsétjei.

1608 nov. 19-én tette Forgách Ferencz bibornok primás, Forgách Simonnak, Frater György és Losonczy István fegyvertársának fia, II. Mátyás fejére Pozsonyban a szent koronát, melyre nézve a bécsi béke és a koronázás előtt most alkotott törvény kimondá, hogy „e drága kincs, mely nem csak a királynak, hanem az országnak is adatott”, Pozsonyban világi koronaőrök gondviselése alatt őriztessék. Meg lőn állapítva, szintén még a koronázás előtt, a nádorválasztás módja is és intézkedés történt, hogy e sarkalatos hivatal jövőre ne maradhasson oly sokáig betöltetlenűl. Megállapíták, hogy a magyar kincstár független legyen a császári vagy osztrák kamarától; a várakban magyar kapitány, magyar katonaság legyen; közhivatalokat Magyar-, Horvát-, Tótországban csak magyar, vagy Magyarországnak alávetett, hozzá kapcsolt nemzet fia viselhessen; a Dráván túl a bán hatósága egész az Adriáig a végvidékre is kiterjedjen. Koronázás után pedig szervezték az országgyűlést, megállapíták az alsó és felső tábla alkotó részeit, s rendelkezéseik, némi változással, fennmaradtak 1848-ig, sőt napjainkig. Egyik legfőbb intézkedés, a legelső törvényczikk még a koronázás előtt, a vallás dolgáról szólt és kimondá, hogy „az ország rendeinek a maguk és a fiscus jószágain, a magyar katonáknak a végekben, a mezővárosok- és faluknak szabadságában álljon azt a vallást, melyet önkényt választottak, akadálytalanúl gyakorolni”; a jezsuitákra nézve pedig elrendelték, hogy Magyarországon semmiféle ingatlan vagyonnal ne bírhassanak.

A protestantismus tehát teljesen győzött; csak Horvát-Tótországban nem tudta lábát megvetni. Egymásután két protestans nádor volt: Illésházy István (1608–1609) és Thurzó György (1609–1616), Thurzó Ferencz protestánssá lett nyitrai püspöknek és a szigetvári Zrinyi Miklós leányának fia, kinek leány-ágából az országnak legkiválóbb családjai még ma is osztatlanúl birják, mint Thurzó-örökséget, az árvai uradalmat. Mikor 1617 október 31-ikén Bittsén, Thurzó György fiánál, a nagyra törő Imrénél, a reformatio első évszázados fordulóját megülték, ott és az ország különböző részeiben a Perényiek, Rákóczyak, Révayak, Zrinyiek, Nádasdyak, Batthyányak, Forgáchok, Károlyiak, sok más főúri és nemes család, szabad királyi város és megye ünnepeltek. Ez volt azonban a protestantismusnak delelő pontja Magyarországon, mert már ekkor a katholikus visszahatás is megkezdette, sőt erősen folytatta működését és az esztergomi érseki széken már annak legerősebb bajnoka, Pázmány Péter ült.

II. Mátyásnak Illésházyhoz 1607 november 13-án Bécsben irt levele. Eredetije Köpcsényben, a gr. Batthyány József Illésházy-féle levéltárában.

Panaszi Pázmány Péter Nagy-Váradon született (1570 október 4), Biharmegyében, mely, a mióta Szent Lászlót fölnevelte, annyi kiváló embert, oly sok erős magyart adott a hazának. Atyja református volt; de a fiút már 13 éves korában megnyerte a katholikus vallásnak Szánthó István jezsuita, az első magyar, ki Loyola Ignácz szerzetébe lépett. Azután Báthory István jezsuitái a kolozsvári kollegiumban megtették a többit és Pázmány 17 éves korában jezsuitává lett. Csak „egy fekete papköntösben” hagyta el Erdélyt és indúlt a világba, hogy új vallását terjeszsze. Mint magyar író, kinek nyelve még ma is minta; mint magyar szónok, egyike a legnagyobbaknak: a magyar nyelvet, irodalmat, a szó hatalmát, a tudomány erejét, mindazon eszközöket, melyeknek köszönhette jó részt a reformatio sikereit, csatába vitte ellene. Törekvését, kivált a főúri körökben, meglepő siker követte. Az ő hatása alatt, az ő hatása folytán egymásután a kath. egyházba tértek épen azoknak a családoknak az ivadékai, melyeknek a reformatio legtöbbet köszönhetett. Forgách Zsigmond, 1618-ban nádor, kit testvére, a bibornok, hiában törekedett áttéríteni, Homonnai Drugeth György, 1618–1622. országbiró, Zrinyi György, a szigetvári hősnek unokája, horvát bán (1622–1626) az ő hatására lettek katholikusokká. Az urakat pedig ez időben, rendszerint követte a jobbágyság. Már a reformatio, mikor fellépett, a „cuius regio, eius religio” elvet tűzte zászlajára. A katholicismus hitelveinél fogva, a világi hatalom döntő jogát a dogma kérdéseiben ily merevségében el nem fogadhatta, de megalkudott vele s a patronatusi jog alapjára állott, mely szerint a kegyúrtól függ a templomot oly papnak adni, ki neki tetszik. A katholikus földesúr tehát a predikátortól elvette a templomot és katholikus papnak adta. A jobbágy egyszerre más lelkipásztort kapott és a leggyakoribb esetben, mint hajdan, a reformatio terjedésekor a protestantismus, úgy most a katholikus egyház kebelében találta magát.

II. Mátyás koronázása Pozsonyban 1608 november 19-én. Külön lapra nyomott egykorú rézkarc után, melynek eredetijén a kép alatt verses német magyarázat van; ennek magyar fordítása Jókai Mórtól: A kép kinagyításához kattintson rá!

A „II. Mátyás koronázása” czímű képhez.

A. Im itt látod mingyárást A magyar koronázást. 19-ik novemberben, Ezen folyó esztendőben. A mi akként mene végbe, A hogy itt mutatjuk képbe. Lett a Szent-Márton egyházba Ő Felsége koronázva. A főoltár elejbe Volt egy padlat emelve. Padlaton álltak urak, Kik szép számmal voltanak. B. Látjuk Forgáts kárdinált, Felteszi a koronát. C. Pápai követ elől, D. Miksa herczeg van belől. E. Kolonits tartja a kardot, F. Illésházy tisztet visz ott. G. Ugyanott áll Thurzó uram, H. Battyány is mellette van. I. Erdődi urammal együtt Sok szép úri rend egybegyűlt. A hóstádban más pad állott, Melyre a király felszállott. Ő Fölsége megesküve, Hogy lesz az országnak hüve. Az ország is ép úgy néki, Hogy lesz nagy az ő hűségi.

Zászlósan tíz magyar lovas; Kiknek számából azt olvasd: Tartományok tizen vannak, Mik az országhoz tartoznak. M. Volt ottan egy hordott halom, Király fellovagolt azon. Kolonits, királyi marschal, Utána ment a nagy karddal. N. Azzal négy kardcsapást vágott, Hogy megvédi az országot. O. Erre aztán három ízben Történt örömlövés tűzben. P. Azután sok pénzt kiszórtak, Mit a népek elkapkodtak. Király több vitézt felcsapott, Hogy megjegyezzék e napot. Egy ökör is lett megsütve Apró marhákkal megtöltve, Porcus Trotán volt a neve, Király néppel is jót teve. Legyen királyi felségnek Bősége a dicsőségnek. Áldva legyen kormányzása. Keresztény hitnek szokása. Mint néhai István király, Legyen áldva országinál. S égben legyen koronája, – Holtzmüller János kivánja.

E vers szerződött németűl A rajzolt kép festőjétűl, A kiből lefordította Jókai Mór, nagy fáradva.

A stájer herczeg, Ferdinánd, ki 1618-ban unokabátyját, a gyermektelen II. Mátyást a magyar trónon követte, e törekvések támogatására ép a legalkalmasabb ember volt. Ugy szólván távol minden világi érdektől, csak a katholikus vallás terjesztésére gondolva, mindig kész volt mindenütt hatalma egész sulyával támogatni, védelmezni mindazt, a mi e czélnak előmozdítására szolgálhatott.

Pázmány Péter névaláirása. Pozsonyban 1629 szeptember 14-én Bethlen Gáborhoz irt leveléről. Eredetije az Országos Levéltárban.

Pázmány Péter. Metszette Szelepcsényi György (később esztergomi érsek) Rómában, az általa tervezett kerettel együtt. E képnek egyetlenegy ismert példánya Bécsben Ő Felsége családi könyvtárában őriztetik.

Erdély fejedelmi székén ekkor, 1618-ban, öt év óta – egy tehetetlen öreg, Rákóczy Zsigmond (1607–1608) és egy szenvedélyes ifjú, Báthory Gábor (1608–1613) után – iktári Bethlen Gábor ült, kit a porta már Bocskay előtt fejedelemnek szemelt ki, de ő készséggel visszalépett Bocskay elől, kinek nagyobb volt hatalma, tekintélye, de nem volt nagyobb tehetsége. Hunyadi Mátyás halála óta nem szűlt a magyar faj embert, ki annyira kormányra termett volna, mint e most – 1618-ban – 36 éves férfiú. Átható észszel felfogta mindazt, mi a kis Erdély biztosítására, anyagi és szellemi felvirágzására szükséges volt. Meg is találta az eszközöket és birt annyi erővel, hogy ez eszközökkel, ha nem is mindent, de igen sokat ki tudjon vinni. Mint Báthory Zsigmond híve, Bástának, majd Báthory Gábornak ellensége, sokat bujdosott török földön; észrevette, mily rothadt már e nagy birodalom, s azért már őelőtte nem látszott lehetetlennek, hogy a kereszténység egyesűlt erővel a törököt Magyarországból kiverje, az országot felszabadítsa, mely nagy műben ő magának ha nem is az első, de nagy, talán, a lényeget tekintve, legnagyobb szerepet szánta. Csakhogy az események folyása nem kedvezett ez ideál megvalósításának. Még II. Mátyás élt, mikor a cseh protestansok vallásos sérelmek miatt fölkeltek és elkezdődött a nagy vallásháború, mely harmincz éven keresztűl Európa egész nyugatát mozgásba hozta. Bethlen erős, bár nem szenvedélyes, nem elfogúlt református volt. Mint mondják, huszonhatszor olvasta el a bibliát; de azért észrevette, hogy a jezsuiták jó tanárok és a protestans Erdély nem bukik meg, ha területén itt-ott tanítanak; hogy Károlyi Gáspár protestans biblia-fordítása mellett Káldy György jezsuita magyar biblia-fordítása is pártolásra méltó. Sőt talán lelke mélyében már ott lappangott az a skepsis, mely nagy világi érdekeknek alárendelte a dogmákat, s mely navarrai Henriket Páris birtokáért misére vitte. De az ő nagyravágyásának – és volt benne, lehet mondani, joggal volt benne, – a protestantismus és nem a katholikus vallás kedvezett, s a protestantismus ellenségei az ő ellenségei is voltak. Háromszor fogott tehát a 30 éves háború folyamában fegyvert II. Ferdinánd ellen (1619–1621; 1623–1626) a töröknek hallgatag, majd nyilt pártolása mellett. Pozsonyig, sőt Dunán túl a Dráváig hatolt; a koronát kezébe kapta, és hívei királylyá választák (1620 aug. 25). De a németországi háború eseményei, melyek a protestantismusnak nem kedveztek, mindannyiszor visszavonúlásra, békére kényszeríték, s a mit Bethlen ki tudott vinni, csak az volt, hogy a király a bécsi békét ismételve megerősíté és neki Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Zemplén, Borsod, Bereg, Abauj megyéket adta életfogytiglan. Mikor pedig éjszakon feltűnt a hős, ki a németországi protestantismust diadalra volt segítendő – Gusztáv Adolf svéd király, Bethlen Gábornak, neje, Brandenburgi Katalin után, sógora, – és Bethlen Gábor mint előbb Angliával, Dániával, Németalfölddel, a német unióval, most ő vele kezdett tervelni új háborút: meghalt (1629 nov. 15), legmaradandóbb emlékéűl a gyulafehérvári, most nagyenyedi Bethlen-tanodát hagyván maga után, a hová külföldről jeles tanárokat hívott meg, mint Opitz Mártont, az újabb német költészet egyik úttörőjét, s a hol egy negyed-század múlva irodalmunk egyik büszkesége, Apáczai Cseri János – a magyar bölcsész – tanított és bölcselkedett (1653–1656).

Bethlen Gábor Kilian Lukács egykorú rézmetszete után, mely Ő Felsége családi könyvtárában őriztetik. Névaláirás Nagy-Károlyban 1619 február 28-án Dóczy Andráshoz irt leveléről. Eredetije az Országos Levéltárban.

Bethlen Gábor halála után özvegye, Brandenburgi Katalin lőn erdélyi fejedelemmé, de nem soká tarthatta magát. Néhány hónap mulva lemondott (1630 okt.) Kegyencze, Keresztszeghi Csáky István Magyarországba jött, szepesvármegyei örökös főispánná lett, s Erdélyből a Kárpátok aljába ültette át nagynevű családját. Erdély fejedelmévé a felsőmagyarországi Rákóczy György lőn, Zsigmond fejedelem fia, Bethlen fegyvertársa, nem genialis, de eszes, rendszerető, conservativ hajlamú férfi, ki Erdélyben holmi puritan velleitásokkal szemben a reformatus vallásnak megadta maig fennálló szervezetét; az unitarismus túlcsapongásait pedig a deési complanatióval (1637) a megállapított dogma keretébe szorította. Főtörekvése volt azonban családja vagyonát, birtokait növelni, számára az erdélyi fejedelemséget biztosítani. Olyan ember lévén, ki nem szerette a koczkáztatást, csak nagy nehezen tudta magát 14 év mulva, 1644 elején, mikor Svédország támogatásáról formaszerűleg biztosította, elszánni, hogy Bethlen Gábor példájára a 30 éves háború nagy drámájába szereplő gyanánt belépjen.

Már ekkor II. Ferdinánd és Pázmány Péter, ki a magyar világi politikának is egyik döntő tényezője volt, nem éltek. A király 1637 febr. 25-én halt meg, az érsek, mint megtört, de mégsem pihenő aggastyán, egy hónap múlva (1637 márczius 19) követte. Nem egészen két évvel halála előtt (1635 május 12) Nagy-Szombatban jezsuita tanárokkal egyetemet alapított: „hogy előmozdítsa a katholikus vallás terjedését és emelje a magyar nemzet díszét, míveltségét”, mely egyetem két – theologiai és bölcsészeti – karához a jogi kar csak 32 év mulva járúlhatott (1667 január 16), ugyancsak Pázmány Péter utódjainak, LósyImrének (1637–1642) és az erős magyar Lippay Györgynek (1642–1667) áldozatkészségéből. Ebből az egyetemből fejlődött azután később, királyi adományokkal gyarapítva, a mai budapesti magyar királyi egyetem.

Már Pázmány életében igen nagy hatást gyakorolt az ország ügyeire Esterházy Miklós, 1625-ben, 40 éves korában, nádor; Pázmány halála után pedig e férfiú lőn III. Ferdinándnak (1637–1657) legelső magyar tanácsosa. Pozsonymegyei régi köznemes család ivadéka, anyja után Illésházy nádor unokaöcscse, ifjúságában protestans, azután buzgó, sőt szenvedélyes, térítő katholikus; Pázmánynyal sokban ellenkező politikát követett. Míg a primás, bár erős magyar, mindig jezsuita maradt, kinek figyelme kiterjedt az egész világra s a ki a dolgokat a katholikus egyház általános érdekei szempontjából tekintvén, még a protestansokkal is tudott, ha kellett, békét tartani: Esterházy Miklós tiszta fővel, de korlátoltabb látókörrel és gyakran fellobbanó hevességgel mindig csak a magyar dolgokat tartá szeme előtt és czélja az volt, hogy Magyarországot a német és török közt abban az alkotmányos keretben, melybe a bécsi béke helyezte, de katholikus formában és a Habsburg-házhoz ragaszkodva, megtartsa, sőt, ha lehet, valami módon Erdélylyel is gyarapítsa. Mint nagy jószágszerző s a legnagyobb vagyonú magyar család megalapítója, sokban hasonlított I. Rákóczy Györgyhöz, és talán ez is volt oka, hogy egymásnak nemcsak politikai, de személyes ellenségei is voltak. Midőn Rákóczy 1644 február elején Magyarországra tört: karddal álltak szemben egymással. A harcz változó szerencsével és folytonos alkudozások közt folyt. Végre mikor 1645. évben a svéd Torstenson Bécsig nyomúlt s Brünnt ostromolta, de a porta rossz szemmel kezdte nézni, hogy Rákóczy hadjáratot folytat a császár ellen és III. Ferdinánd is a szenvedélyes, akadékoskodó Esterházy helyett higgadtabb kezekbe tette le a békekötés művét: a megegyezés létre jött a király és fejedelem közt, és a békét Linzben 1645 deczember 16-án megkötötték, de azt Esterházy Miklós, ki 1645 szeptember 11-én meghalt, már nem érte meg.

Esterházy Miklós nádor. Wideman Illés: „Comitium gloriae centrum qua sanguine qua virtuta illustrium heroum iconibus instructum…” czímű, Pozsonyban 1646-ban kiadott arczképgyűjteményes művéből.

Rákóczy a tokaji, tarczali, regéczi nagy uradalmak mellett azt a hét vármegyét kapta, melyeket már Bethlen Gábor birt, de úgy, hogy Szatmárt és Szabolcsot még fia is birja, s a szatmári vár Erdélynél maradjon mindaddig, míg annak fejedelmi székében a Rákóczyak ülnek. A vallás ügyére nézve pedig a bécsi békét, az 1608-iki törvényeket világosabban, részletesebben kifejték. A protestansoknak, még a jobbágyoknak is megengedték a vallás szabad gyakorlatát, a templomok, harangok, temetők használatát. Papok elűzését, templomok elfoglalását tilták; az elűzöttek visszahívását, az elfoglaltak visszaadását elrendelték.

Ehhez képest a pozsonyi országgyűlés, mely 1646 aug. 24-én ült össze és 1647 junius 3-án a király 14 éves fiát, mint IV. Ferdinándot, királylyá választotta s meg is koronáztatta, a linzi békekötést, a papság tiltakozása ellenére, a király határozott kivánatára, változatlanúl törvénybe iktatta; kilenczven templom visszaadását elrendelte és pénzbirságot szabott azokra, kik ezentúl a vallási békét ily foglalásokkal háborgatni fognák. A protestantismus tehát ismét győzött, de jobbára csak papiroson. Mert a katholicismus Bethlen Gábor kora óta is terjedt, s azok is, kiknek hivataluknál fogva a vallási szabadságot oltalmazni, a törvényt végrehajtani kellett volna, jobbára a protestantismus ellenesei, ha nem is épen mindig üldözői voltak. Már az országgyűlés folyamában, mikor a protestansok nagyon sok egyházat követeltek vissza, gr. Draskovich János nádor – az utolsó protestans nádornak, Thurzó Szaniszlónak veje – kardjára ütött, s a katholikusok közt, kik a templomok visszaadása ellen tiltakoztak, volt egyik régi, oszlopos protestans család egyetlen férfisarja, az ifjú, 22 éves gr. Nádasdy Ferencz is, kit még 1643-ban térített át Esterházy Miklós a katholikus vallásra. Köznemesség, városok, nép még nagyobb részt protestansok voltak: de a főurak közt a XVII. század derekán már csak négy család volt, melynek még minden tagja a reformatióhoz ragaszkodott.

A keresdi kastély udvar felőli oldala. Benczúr Béla rajza. Donjonja a XIII. századból valő s később javított és czímerekkel ellátott épület; a kastély többi része a XV–XVI. századból való.

Török háborúk; kuruczvilág.

A zsitvatoroki béke, melyet időnként megújítottak, megtiltotta töröknek, magyarnak egymás földjére csapni, egymás várait ostromolni. De azért a dúlások egyre folytak. A törökök kisebb-nagyobb csapatokban csak úgy, mint előbb, egyre járták, rabolták, hódoltatták a magyar földet, s ha a magyarok visszatorlással éltek, vége-hossza nem volt panaszaiknak. Még nagyobb nyilt csaták sem hiányoztak, mint 1652 aug. 26-án Nagy-Vezekénynél, Barsmegyében, hol a rabló esztergomi és szomszédos törökséget a közel megyék nemessége és a végbeli katonaság gróf Forgách Ádám vezérlete alatt megtámadta és négy Esterházy: a nádor fia, László, pápai, s unokatestvérei: Ferencz, gyarmathi, Tamás lévai kapitány, Gáspár, aranysarkantyús vitéz, mind 24–35 éves fiatal ember, buzdítva, hadai előtt járva, elesett a hazáért; míg, hogy a számtalan kisebb csatákból is említsünk egyet: öt évvel később (1657 június 28) már messze benn a török hódoltságban, Csikvárnál, Székes-Fehérvár alatt volt egy összecsapás, melyben a gróf Szapáry család őse, Péter, tanúlt, vitéz ifjú, három sebbel borítva, török fogságba esett, Budára került, s csak több mint négy év múlva tudott, sok sanyarúság és kínzás után, 22.000 tallér váltságdíj mellett kiszabadúlni.

A becsapásokat csak részben volt képes megakadályozni vagy megtorolni ama 80-nál több, kisebb-nagyobb vár őrsége, melyeket az ország határán Szatmártól az Adriáig nagy költséggel és munkaerővel tartottak fenn. A felvidéken, a tiszai részeken, melyeknek főkapitánya Kassán székelt, Szatmár, Kálló, Tokaj, Ónod, Szendrő, Putnok voltak a nevezetesebb várak. Dunán innen, az érsekújvári vagy hegy-elvi generalatusban Érsek-Ujvár volt a főerősség, melyet az esztergomi érsekek építettek, és jó részben papi pénzen tartottak fenn. Túl a Dunán Győr volt a fővár, s azon túl, le Pápának, Veszprémnek, Zalában számos kisebb-nagyobb erőd a Kanizsa felé való generalatust képezte a Muraközig, Légrádig, melyet a Zrinyiek tartottak és védelmeztek meg erős kézzel, s melyen túl azután a tótországi és horvát végek következtek. Mindezek azonban csak mulékony védő eszközöket nyújtottak, s a lelkesebb hazafiak – a bécsi béke óta minden külső-belső csapás daczára is lassan felocsúdó országban – már biztosabb, állandóbb eszközökről kezdtek gondolkodni az ország megvédésére, megmaradására.

Ezt a gondolatot senki sem táplálta, hirdette nagyobb hévvel és tisztább lelkesedéssel, mint gróf Zrinyi Miklós, a horvát bán (1647–1664), Györgynek, kit Pázmány a katholikus hitre térített, fia, a szigetvári hősnek szépunokája. Költő, kinek a magyar irodalom legelső, még máig is utól alig ért époszát, a szigetvári veszedelem megéneklését köszöni, idealismusát bevitte a politikába, a csaták zajába, de nem azért, hogy a valót ne lássa, hanem hogy erőt merítsen a nehéz, a csüggesztő küzdelemben. Látta nemzetének fogyatkozásait, de nem tudott belőle kiveszni a hit, hogy a magyar akármelyik nemzettel kiállja a versenyt, hogy mindenre, mi hazája megmentésére szükséges, képes, csak igazán akarjon, és kellőképen vezessék. A várakban elszórt végbeli hadak mellé egy állandó magyar hadsereg fölállítása volt czélja, mely mindig résen legyen az ország védelmére. Híven a jelszóhoz, melyet ő írt meg egyik munkájában – „ne bántsd a magyart!” – fölébreszteni, egyesíteni törekedett az ország védelmére minden erőt, mely a nemzet kebelében szunnyadt. Bár első ifjúsága Pázmány Péter szeme előtt folyt le, s ő maga is buzgó katholikus volt: kölcsönös méltányosság alapján békét akart a protestánsokkal az országban benn; kifelé pedig benső szövetséget a protestáns Erdélylyel, melynek fejedelmi székén, úgy látszék, a Rákóczy-ház teljesen megszilárdúlt.

II. Rákóczy György. Meyssens János metszete után. Eredetije az Országos Képtár metszetgyűjteményében.

I. Rákóczy Györgyöt követte fia, II. Rákóczy György (1648), ki hét éves kis fiát, I. Rákóczy Ferenczet is fejedelemmé választatta (1652 február 18). De épen Erdélyből jött új veszedelem. II. Rákóczy György minden áron el akarta nyerni a lengyel koronát, melynek fénye Báthory István óta már nem egy erdélyi fejedelem szemét kápráztatta. A svédekkel szövetkezve, a magyar kormány lebeszélése daczára, Lengyelországba tört, de kudarczot vallott, és seregét elvesztve, kénytelen volt hazatérni (1657). A porta, mely eleve nem tudta és később határozottan megtiltotta a Lengyelország ellen való támadást, letette őt és rájok parancsolt az erdélyiekre, hogy válaszszanak más fejedelmet. II. Rákóczy György ellentállott és irtózatos pusztúlást zúdított ezzel hazájára. Török, tatár, moldvai, oláh hadak (1658 aug.) a Barczaságtól kezdve Nagy-Váradig végig viharzottak az országon, Gyula-Fehérvárt a fejedelmi lakkal, a Bethlen-tanodával, a fejedelmek sírboltjával együtt feldúlták, kirabolták, Bethlen Gábor könyvtárát halomra hányva felégették. II. Rákóczy György – mint hajdan Báthory Zsigmond – nem tudta mit csináljon. Le is mondott, meg is maradt fejedelemnek és I. Lipót király karjaiba vetette magát.

Zrinyi Miklósa költő névaláirása. 1654 február 21-én Csáktornyán kelt s II. Rákóczy Györgynek szóló, részben titkos jegyű leveléről. Eredetije az Országos Levéltárban.

I. Lipót, ki bátyjának, IV. Ferdinándnak kora halála után (1654 júl. 9) atyját, III. Ferdinándot a trónon követte (1657 ápril 8), nem nézhette nyugodtan, hogy Erdélyt a török szorosabb kötelékkel fűzze magához, mint eddig, vagy talán teljesen el is foglalja. De háborút sem akart volna a törökkel, bár magyar tanácsosai arra tüzelték. A csekély támogatás, melyet II. Rákóczy Györgynek nyújtott, nem tudta azt megmenteni. A fenesi csatában, 1660 május 22-én, a török győzött. II. Rákóczy György halálosan megsebesült, és néhány nap múlva meghalt (június 7). A török pedig Nagy-Váradot, az erdélyi magyar részek főhelyét, 1660 augusztus 27-én vitéz védelem után capitulatióval megvette. Nem volt szerencsésebb Kemény János sem, kit a törökellenes párt az erdélyi fejedelmi székre emelt (1661 január 1). A török Apaffy Mihályt választatta meg ellenében (1661 szept. 14) és Kemény János 1662 január 23-án Segesvárnál csatát vesztve elesett. I. Lipótnak Montecuccoli Rajmond, ez újkori Fabius Cunctator vezérlete alatt álló serege nem igen segítette; de e kevés segély is elég volt Köprili Ahmed nagyvezérnek, hogy háborút kezdjen a magyar király ellen.

Zrinyi Miklós a költő. Sandrart Jakab külön lapra nyomott egykorú rézmetstete után. Lanfranconi Enea gyűjteményéből.

1663 aug. 25-én a török sereg megvette Érsek-Ujvárt. Montecuccoli csekély hadával csak védelemre szorítkozott; de a Zrinyiek: Miklós és öcscse, a híres, erős, vitéz Péter, megmentették a magyar fegyverek becsületét. Miklós már régen kivánta s örömmel üdvözölte a háborút, melyet Erdély megmentésére, a magyar nemzet megmaradására szükségesnek tartott. Már 1660-ban, mikor a török Váradot ostromolta, el akarta foglalni Kanizsát, melyet váratlanúl egy tűzvész romba döntött, védtelenné tett; de letiltották, s ő kardját földhöz vágva, engedelmeskedett. A következő évben (1660) a Murán túl, közel a Mura és Dráva összefolyásához, török zsákmányból egy kis erődöt épített, Uj-Zrin várát, mely kitörő kapu gyanánt szolgált neki az ellenséges földre s a törököket rendkivűl felháborította, mert nagy idő óta ez volt az első eset, hogy magyar tett valamit, a mi támadáshoz hasonlított, a mi pedig török részről úgy szólván mindúntalan napi renden volt. Nem is szűnt meg a török e kis vár lerontását követelni, míg a formális béke tartott; mikor pedig a háború kitört, fegyverrel akarták megvenni, de Zrinyi visszaverte őket. Azután a dunántúli magyar fölkelés élére állott, és nem rajta múlt, hogy Érsek-Újvárt meg nem menthette. Őszszel Csáktornyára visszatértében 16.000 török-tatár követte, hogy aztán pusztítani, rabolni a Muraközbe és Stiriába törjön. Zrinyi Miklós erről hírt vőn, s a Mura mentében lesett reájuk. 1663 november 27-ikén hajnalban, mikor háromszáz lovasával a parton czirkált, 2000 tatárra bukkant, kikép akkor keltek át a Murán és feléje tartottak. Hirtelenében csak néhány szóval buzdíthatta katonáit és támadott. A tatárság nyílzáporral fogadta, de csakhamar hátat fordított és a Murába rohant, hol, összebonyolódva azokkal, kik még csak át akartak kelni, sem úszni, sem futni, sem ellenállni nem tudott, és rakásra hullott a magyarok, horvátok fegyvere alatt, mert foglyot, Zrinyi parancsára, nem volt szabad ejteni. Ló, ember annyi volt a folyóban, hogy a vizet alig lehetett látni, s a török fősereg maga is, bátorságát vesztve, egy pár órai ágyuzás után végképen elvonúlt. Ugyanez időtájt (okt. 26) Zrinyi Péter a tengermelléken, az ottocsáczi hegyek közt – 2500 emberrel tízezer ellen – a boszniai basát verte meg, ki Krajnába, Friaulba akarta vinni pusztító fegyvereit. Következett ezután a télihadjárat (1664 január 23–február 15), melyet Zrinyi Miklós Bécsben, a katonai intéző körök ellenvetései daczára, kierőszakolt, hogy a törökökben kárt tegyen és megjelenésüket a harcztéren az 1664-iki hadjáratban késleltesse. Kilenczezer német mellett ugyanannyi magyar gyűlt zászlói alá; közöttük Esterházyak, Sennyeyek, Batthyány, Erdődy, Draskovics. Berzencze, Babocsa meghódoltak neki. Turbek, a dervis kolostor, Szigetvár mellett, a melyben Szolimánnak szíve és belső részei voltak eltemetve, a lángok martalékává lett. Pécs városa magyar kézre került, csak vára állott ellen, s a mi a hadjárat főczélja volt: az eszéki hídat, melyet Szolimán épített, s a melyen át úgy szólván egy század óta özönlöttek be az országba a török hadak és hurczoltattak ki, rablánczra fűzve, a magyar fajnak száz meg száz ezerei – a sereg szintén fölégette. A Zrinyiek neve ünnepeltté lőn egész Európában s a következő évi hadjáratban (1664 május) a nagyvezér egyenesen ő ellenök fordúlt. De már akkor Montecuccoli is – német, franczia segélycsapatokkal – nagyobb erővel állott vele szembe. Uj-Zrin várát ugyan nem tudta, nem is igen akarta megtartani (1664 június 30); de Szent-Gotthárdnál, midőn a török a Rábán át akart törni (aug. 1), a nagyvezért úgy megverte, hogy az Vasváron azonnal békét kötött (aug. 10). Különben is a béke kedvező volt a törökre nézve. Birtokában hagyta Érsek-Ujvárt s a mit Erdélytől elfoglalt: Lippát, Lugost, Karánsebest, Nagy-Váradot és vasallusát, Apaffy Mihályt, elismerte erdélyi fejedelemnek.

Zrinyi Péter. Sandrart Jakab külön lapra nyomott egykorú rézmetstete után. Az Országos Képtár metszetgyűjteményéből.

Bécsben készséggel kaptak az alkalmon, hogy a török részéről fenyegető veszélyt elhárítsák, mert nyugoton már nagyra emelkedett a franczia hatalom, mely XIV. Lajos alatt a Habsburg-ház hatalmának megtörését tűzte ki főczéljáúl. Keleten, Magyarországon – mondák – néhány megye, nyugoton a császári korona forog a koczkán. De a magyaroknak Magyarország volt a legfontosabb. Mikor reményeiket, melyeket Zrinyi Miklós győzelmei magasra fokoztak, a vasvári béke megcsalta, kezdtek más eszközökről, önsegélyről gondoskodni. Zrinyi Miklós ugyan a király és haza nagy kárára férfikora delén – 46 éves volt – meghalt; vadkan ölte meg egy vadászaton (1664 nov. 18); de elvtársai: Wesselényi Ferencz nádor, ki 30 évnél tovább harczolt különféle téren az uralkodó házért és a katholikus vallásért; Nádasdy Ferencz országbíró, Esterházy Miklós veje s az országnak egyik legeszesebb és leggazdagabb férfia, és Zrinyi Péter, bátyja után bán, és hős, mint ő, de nem higgadt, nem önzetlen, nem államférfiú, – mint „az országnak első oszlopai”, szövetkeztek (1666 decz. 19), hogy „Magyarország és a magyar nemzet veszedelembe jutott állapotának” „valami szabados uton eleit” vegyék, „nehogy végső romlásra” jusson. De az eszközökkel, sőt még a czéllal sem tudtak tisztába jönni. Francziaország és Törökország közt haboztak, de sehol sem tudtak semmire sem menni. Wesselényi halála (1667 márcz. 27) után magán érdek elválasztá Zrinyit Nádasdytól. Nádasdy visszavonúlt. Zrinyi, hogy Bécsben befolyást szerezzen, mindent bevallott. De, mikor látta, hogy azért mégsem hallgatnak szavára, egy kalandos horvát kapitánya tanácsára Törökországba küldött segítségért, követének hazug, vérmes híreire 1670. év tavaszán fegyvert fogott, hogy némely országos sérelmeknek orvoslást szerezzen és a maga számára engedményeket csikarjon ki. Magához vonta sógorát, Frangepán Ferenczet, és vejét, I. Rákóczy Ferenczet, ki atyjának halála után anyjával, az utolsó Báthory-sarjjal, magyarhoni jószágaira vonúlt és katholizált, és most a felvidéken kitűzte a felkelés zászlóját, melyhez a tiszai megyék azonnal csatlakoztak. Horvátországot azonban nem tudta magával ragadni Frangepán, és maga Zrinyi, mikor a császári hadak Csáktornyához közeledtek, Frangepánnal önkényt Bécsbe sietett (1670 ápril 18). Felszólítására Rákóczy is azonnal letette a fegyvert, és a fölkelésnek, alig hogy megkezdődött, úgy szólván vér nélkűl vége lett. De azért a felvidékre mégis német sereg ment és városait, várait ellenállás nélkűl megszállta. Zrinyit, Nádasdyt, a kit pottendorfi várában szintén elfogtak (1670 szept. 3) és Frangepánt idegen bírák, idegen törvények szerint Bécsben halálra itélték. Zrinyi, nevéhez méltóan, mint hős, Frangepán, családjának utolsó sarja, keseregve Német-Ujhelytt, Nádasdy pedig vallásos önmegadással Bécsben a városházán fogadták a halálos csapást (1671 ápril 30). I. Rákóczy Ferenczet megmentette buzgó katholikus anyja, Báthory Zsófia és a jezsuita befolyás. A mozgalom több részese, vezére, mint az abaújvármegyei Szuhay Mátyás, a borsodi Szepessy Pál, a szatmári Kende Gábor és Gyulafy László, a trencsénymegyei báró Petrőczy István török földre vagy az erdélyi részekbe, Apaffy Mihályhoz menekűltek; másokat elfogtak, Pozsonyba vittek, s a bíróság elé állítottak, mely az indigena gróf Rottal János elnöklete alatt magyar tagokból alakúlt. Mindannyiát fej- és jószágvesztésre itélték; de halált – Zrinyiékkel egy napon – csak a zemplénvármegyei református táblabíró, Bónis Ferencz szenvedett, ki ugyan a fölkelésben nem nagy szerepet játszott, de a bíróság előtt büszkén és keményen viselte magát.

Wesselényi Ferencz. Wideman Illés egykorú rézmetszete után; Pozsonyban 1646-ban megjelent magyar arczképgyűjteményéből.

I. Lipót a mozgalom elnyomása után, a katona Montecuccoli, a politikus és nagy úr Lobkowitz Venczel herczeg és a rideg római jogász Hocher Pál osztrák kanczellár tanácsára, kik az akkor nyugot-európaszerte uralkodásra törekvő absolut monarchia hívei voltak és az aristocraticus magyar alkotmányban merő visszaélések halmazát látták, az országban hagyta a német katonaságot s annak eltartására többféle adót vetett ki. A közügyek élére német kormányzót állított, kit egy, magyarokból s németekből álló tanács volt hívatva támogatni (1673 február 27). S ezzel karöltve járt a katholikus reactiónak mind akadálytalanabb, mind erőszakosabb föllépése: protestans templomok elfoglalása, protestans papok bebörtönzése, száműzése és gályarabságra való küldése. Viszont pedig a menekűltek, a bujdosók, jobbára protestansok, kiknek számát és elkeseredését az ilyféle fejlődés csak növelte, fegyvert ragadtak, mindjárt 1672-ben Petrőczy, Szuhay, Szepessy, Kende vezérlete alatt Lőcséig nyomultak s megverettek ugyan, de azért bátorságukat el nem veszték, támadásaikat megújíták. Éveken keresztűl (1673–1678) folyt jobbára guerillaszerűen a harcz a tiszai részeken, a Kárpátok aljában fel Liptóig a „kuruczok” – mint, talán Dózsa György keresztes (cruciatus) pórhadának rémes emlékére, a bujdosókat 1673 óta hívták, – és Lipótnak német-magyar, gúnynéven „labancz” hadai közt, változó szerencsével, nagy elkeseredéssel s kegyetlenséggel. Erdélyi, majd franczia segély szította az ellenállást, a harcz tüzét, mely végre nagyra nőtt, mikor a kuruczok élére a 21 éves késmárki gróf Thökölyi Imre lépett, a leggenialisabb vezér, ki Bethlen Gábor óta napjainkig magyar mozgalom élén állott (1678 július 4). Atyja, István, egy nem régi, de dúsgazdag lutheránus család sarja, Thurzó György ivadéka, mint a Wesselényi-féle összeesküvésnek részese, Árva várát védve halt meg, mielőtt elfoghatták volna (1670 decz. 4). Akkor a 14 éves fiú Erdélybe menekűlt, anyai jószágain nevelkedett, és most, tele tetterővel és nagyravágyással, a mozgalom élére állva, mindjárt Árváig vitte győzelmes fegyvereit.

Thökölyi Imre kivívott sikerei megmutatták, hogy a Hocherék útján tovább haladni nem lehet, és I. Lipót ismét a magyar alkotmány alapjára állott. „Az ország szabadságának helyreállítására” országgyűlést hívott össze Sopronba (1681 ápril 28), mely kimondá a restitutio in integrumot, a kormányzóságot eltörűlte és nádort választott: Esterházy Miklós fiát, Pált, a lefejezett Nádasdy sógorát, ki, mint atyja, szintén nagy vagyonszerző és vitéz ember, de hajlékonyabb és lanyhább magyar volt. Az országgyűlés, noha többsége már akkor a felső és alsó táblán katholikus volt (hisz néhány év múlva, 1687-ben beczikkelyezték a jezsuitákat és országos törvénynyel megerősítették Horvát-Tótországok statutarius jogát, hogy területükön nem szabad protestansnak jószágot bírni), a protestansoknak is tőn némi engedményeket: megerősíté a bécsi békét; a templomokra nézve fenntartá a statusquo-t, s azokban a megyékben, melyekben már egy protestans templom sem volt, mint Vastól kezdve fel a Kárpátok aljában Szepesig, némely helyeket jelölt ki, a hol a reformátusok vagy evangelikusok új templomokat építhessenek.

Nádasdy Ferencz. Galeazzo Prioratónak „Historia di Leopoldo Cesare” czímű, Bécsben 1670-ben kiadott művében megjelent rézmetszete után.

Azonban Thökölyinek és híveinek „az Isten dicsőségeért, hazájuk szabadságáért fegyverben levő magyar uraknak, nemesek- és vitézlő rendek”-nek, kik „evangelika vallásukat legelőbbre helyezték”, ez nem volt elég. Folytatták a harczot. XIV. Lajos tüzelte, a török pártfogolta őket és Thökölyit Magyarország királyává nevezte ki (1682 szept. 17). De Kara Musztafa nagyvezér Bécs alatt csatát vesztett (1683 szept. 12). Lipót teljes amnestiát hirdetett (1684 január 12). Thökölyi lépésről lépésre mind több tért vesztett a felvidéken. Mikor pedig a nagyváradi pasa, a török fővezér Sátán Ibrahim parancsára, elfogatta (1685 okt. 4), mert a török benne látta a béke akadályát és remélte, hogy ha Thökölyit Lipótnak kiszolgáltatja, vége szakad a háborúnak: Thökölyi hadai, elkeseredve a hitszegésen, mind letették a fegyvert, a királyhoz szegődtek, és az elmúlt harczok egyik híres kurucz vezérének, Petneházy Dávidnak és báró Petrőczy Istvánnak, Thökölyi nagybátyjának, a régi bújdosónak rábeszélésére Kassa, a felvidék fővárosa is kaput tárt Lipót hadai előtt (1685 okt. 25).

A felvidéken csak egy maradt hű Thökölyihez: felesége, Zrinyi Ilona, munkácsi várában. Péter bánnak és Frangepán Anna Katalinnak, a lefejezett Ferencz nővérének e leánya 1676-ik évi július hó 8-án vesztette el első férjét, I. Rákóczy Ferenczet, ki őt egy leánykával és fiúval, a nem egészen négy hónapos Ferenczczel hagyta hátra. Hat év múlva, már 39 éves korában (1682 június 16), nejévé lőn a 25 éves Thökölyi Imrének, ki már évek óta epedett érte, és mind haláláig szenvedélyesen szerette. Hiába beszélt a hőslelkű nőnek Petneházy: hódoljon meg! Ő bízott férje csillagában. Már a télen körűlzárták Munkácsot a császáriak. Márcziusban (1686) Caprara tábornok megkezdte a rendes ostromot. Ilona kitűzette a veres zászlót a vár fokára. Megeskette az őrséget, hogy mind halálig védi a várat, és április 28-ikáig oly sikeresen állott ellent, hogy Caprara elvonúlt, és az ostromot időnként igen laza körűlzárás váltotta fel. „Ha asszonyember vagyok is! – írta férjének – Munkácson meg mertem várni őket; vigyék el hírét máshová is!”

De ez nem segített Thökölyin, kit a török, belátván végzetes tévedését, csakhamar szabadon bocsátott; nem segített a török ügyén sem, melyhez a bújdosó vezér ezentúl kénytelen volt sorsát kötni. Esztergom mindjárt a bécsi vereség után (1683 okt. 21) keresztény kézre kerűlt. Érsek-Újvárt rohammal vették vissza a császáriak (1685 aug. 19).

Thökölyi Imre. Schenk P. egykorú metszete után. Az Országos Képtár metszetgyűjteményéből. Névaláirása. A prásmári táborból 1690 évi szept. 1-jén Alvinczi Péterhez intézett leveléből. Az Országos Levéltárban.

1686 június 18-án Buda előtt állott Lipót király serege. Valódi keresztes had volt ez: császáriak, bajorok, szászok, brandenburgiak, sváb és frank kerületbeli németek. A bajor választófejedelem, az ifjú Emmanuel Miksa, német és olasz tábornokok mellett voltak ott angol, franczia, spanyol, olasz herczegek, főurak, nemesek és 60 kataloniai mesterember, kiket szent lelkesedés hozott el messze földről, vérüket ontani „a kereszténység ügyéért!” Bouillon Gottfriedjük a lotharingi herczeg, Károly volt, Lipót sógora, ki már Bécsnél is vezette a császáriakat, és azóta úgy szólván folyton verte a törököt. A 60.000 főnyi idegen sereghez az ostrom előtt s az ostrom folyamában mintegy 15.000 magyar is csatlakozott, jobbára a négy magyar generalatus rendes gyalog, lovas katonasága, azután megyei fölkelt nemesség és önkénytesek. Sokan, igen sokan közűlök még nem rég, mint kuruczok, életre halálra harczoltak I. Lipót király ellen. Megjelent hadai élén a kanizsai végek ifjú – 28 éves – főkapitánya, gróf Batthány Ádám, a Batthány herczegi ág őse; meg, mint a gyári generalatus magyar hadainak vezére, a győri vicegeneralis, az öreg cseszneki báró Esterházy János, Pál nádornak unokabátyja, a Vezekénynél elesett két Esterházynak: Tamásnak és Gáspárnak testvérbátyja, ki 1663-ban még egy harmadik testvérét, György szemendriai czímzetes püspököt is elvesztette a törökök ellen való harczban. Megjelent a táborban egy időre a nádor is jól fölfegyverzett házi népével, megjelentek a Festetich, Békássy, Balassa, Ottlik, Motesiczky, Palásthy, Semsey, Sennyey, Bagossy, Ragályi, Berthóty, Fiáth, Zichy most is élő családok tagjai; ott volt még, de már a rendes császári német hadsereg soraiban négy Pálffy, ott Bottyán János esztergomi huszár kapitány, ki a Csepelsziget csúcsán a budai pasa menekülő háremét elfogta; ott volt gróf Bercsényi Miklós, az érsekújvári vicegeneralis 21 éves lánglelkű fia, később még híres név történetünkben, és huszáraival, hajdúival Petneházy Dávid, a ki, mióta Thökölyitől elállott, a tiszántúli részeken a törökök ellen annyira kitűntette volt magát, hogy maga a bécsi pápai nuncius is, neki, a kemény reformátusnak, arany lánczot küldött vitézsége elismeréseűl. Buda várát, a török birodalom kulcsát, mint Konstantinápolyban nevezték, az albán származású Abdurrahman pasa védelmezte, ki a velenczeiek és lengyelek ellen Kandia alatt és Kaminiecz védelmében szerezte babérait, s egy 70 éves élet hosszú vitézi pályáját nem akarta szégyennel, gyalázattal befejezni. Az éjszaki váraljat, a mai felső vízi várost, melynek gyarló falaiból még most is láthatni maradványokat a budai Országúton, könnyen megvették a keresztények (június 24). De feljebb a várnál minden talpalatnyi földet vérrel kellett megvásárolni. Emmanuel Miksa a bajorokkal, szászokkal s némi császári és magyar hadakkal délről, a királyi várpalota felől, Károly herczeg éjszakról a mai bécsi kaputól a várfal éjszak-nyugoti sarkáig, az úgy nevezett esztergomi rondelláig nyúló, a mai bástyánál valamivel kijebb eső, hármas fallal védett részen támadott. Július 13-án volt az első általános roham. A spanyol, angol, franczia önkénytesek lelkesűlten rohantak előre; vitézűl véröket onták: hiában. Az ostrom meghiúsult; de két hét múlva (július 27) jobban sikerűlt. Most magyar hajduk mentek legelől. A török aknát aknára robbantott fel. A falakról puskatűz, kőzápor, kézi gránát, égő szurok, száz meg száz kigyulladó puskaporos zsák hullott, röpűlt a támadókra. Az őrséget nejeik, gyermekeik támogatták s a budai zsidók, ki fegyvert fogva, ki jutalmakat igérve, buzdították. A rohanókat lángtenger vette körűl Károly herczeg is föltette a sisakot, személyesen vezényelt, de már úgy látszott, hogy ez az ostrom is meg fog hiúsúlni, mikor egyszerre a bécsi kapu közelében, egy győri hajdú zászló-tartó felküzdötte magát a falra és kitűzte lobogóját. A brandenburgiak nyomában feltörtek s a külső fal a keresztények birtokába kerűlt. A második falat azonban, mely egy hat ölnyi mély és tíz ölnél szélesebb árok mögött a mai Ferdinánd-kaszárnya, államnyomda és Nándor-utcza mögötti házfalak hátsó mentében húzódott, egy második roham (aug. 3) sem tudta az ostromlók hatalmába ejteni. Szolimán nagyvezér 60.000 emberrel a vár fölmentésére sietett (augusztus 8). Félő volt, hogy Lotharingi Károly serege két tűz közé szorúlva, kénytelen lesz az ostrommal felhagyni. De Károly herczeg nem csüggedett. Serege nagy részével kifelé fordúlt, a nagyvezér felé, ki nem volt képes keresztűl törni az erős övön, melyet az ostromló sereg a Szent-Gellért-hegy aljától, a budai hegyeken keresztűl, egész Ó-Budáig képezett. A vár ostroma pedig ez alatt egyre folyt; a puska, ágyú, akna, kard, kivált az éjszaki részen, hol az ellenfelek alig egy pár ölnyire állottak egymástól, egy hónapnál tovább egyre dolgozott. Szeptember 2-án, épen 145 évvel később, hogy Szolimán mint győző Budára bevonúlt, új roham volt, az utolsó. Délről a bajorok, éjszakról az össze-visszatört második várfal ellen a brandenburgiak és császáriak, közöttük sok lováról leszállt huszár és hajdú, támadtak. Délutáni öt órakor kezdődött a roham. Petneházy Dávid volt, mondják, az első, ki a várba benyomúlt. Abdurrahman nem messze a réstől, a mai egyetemi nyomda és iskola kis terén elesett, s a nap még nem alkonyodott le, mikor a kigyúladt, vértől párolgó vár és város a keresztények hatalmában volt.

Zrinyi Ilona arczképe. Az országos Történeti Képcsarnokban levő olajfestményről. Névaláirása 1682 nov. 25-én férjéhez, Thökölyi Imréhez intézett leveléből. Eredetije az Országos Levéltárban.

Buda után Szeged (1686 okt. 20), majd Pécs (1686 okt. 22) is visszakerűlt, és Lotharingi Károly, 1687 aug. 12-én, Mohács táján, a nagy veszedelem után 161 év múlva véres diadallal boszúlta meg II. Lajos csatavesztését. E győzelem után a török elhagyta Eszéket, melynek hídját Zrinyi Miklós pusztítása után 1664-ben újra fölépítette; elhagyta Valkóvárt, Ujlakot, Péterváradot, Káromot (a mai Karloviczot), Pozsegát, s úgy szólván az egész Dráva-Száva köze – a mai Slavonia – le Nándor-Fehérvárig felszabadúlt.

Buda ostroma 1686-ban. A rajz La Malgrange-nak Nancy melletti gyárában készült s most a bécsi császári palotában levő szőnyegképeiről vett másolat.

Ennyi siker után a nemzet a pozsonyi országgyűlésen (1687 okt. 18–1688 január 25) elfogadta, hogy ezentúl mindig örökös királyának fogja ismerni első szülött fiát ama háznak, „mely Esztergomot, Érsek-Ujvárt, Budát visszafoglalta, és a török hatalmat az ország szivéből messze távolba űzte!” Lemondott az arany-bulla híres záradékáról, mely a püspököket, urakat és nemeseket egyenként és összesen feljogosította, hogy minden törvényellenes intézkedésnek fegyverrel szegűlhessenek ellene; de fenntartá az ország egyéb jogait. Ez országgyűlésen temették el teljesen, miután már Lipót király is kimondta megszűntetését, azt a commissiót – vérbiróságot – is, melyet ugyanez év (1687) február havában Eperjesen Carafa Antal, császári tábornok, nápolyi olasz, kiben sima, nagyúri külső alatt valódi hóhér-lélek lakott, állított össze magyarokból, németekből, hogy jobbára puszta mende-mondára mindazokat, kikre mint Thökölyi híveire gyanakodott, űzőbe vegye, elfogassa, megkínoztassa, kivégeztesse.

1687 decz. 9-ikén tette a szent koronát Lipót elsőszülött fiának, a 9 éves József-nekfejére a 95 éves Széchényi György esztergomi érsek, az első nagy Széchényi, kinek bőkezűségét, áldozatkészségét ma is hirdetik alapítványai. A koronázás napján érkezett az örömhír, hogy Eger megadta magát (1687 decz. 7). Kevéssel utóbb (1688 május 19) megadta magát Székes-Fehérvár, és a mi még fontosabb volt, Erdély teljesen elvált a portától és alávetette magát a magyar királynak (1688 május 9). A helyzet, melyet Szolimán és a Szapolyaiak teremtettek, örökre véget ért, és a „kulcs”, mely – mint mondák – Erdélyt I. Lipót király és császárnak megnyitotta, Apaffy Mihály nagyeszű kanczellárja, széki Teleki Mihály volt, ki, mint egy második Fráter György, eleinte (a Wesselényi-féle összeesküvés ideje óta) a magyar elégületlenséget táplálta s Thökölyi Imrének pártfogója, barátja volt, 1682-től kezdve azonban a kibékülésnek, a meghódolásnak buzgó apostolaként működött, I. Lipóttól grófi méltóságot nyert s ki tudta eszközölni, hogy Apaffy Mihály fejedelmi trónja – legalább egyidőre – s a protestantismus teljes szabadsága Erdélyben sértetlenűl megmaradt. Apaffy Mihály azonban nem sokáig élt az új helyzetben. Halála után (1690 ápril 15) – bár megválasztott fia, II. Apaffy Mihály 1694-ben bekövetkezett leköszönéseig még némi színnel fejedelemnek tekinthette magát – Erdély tényleg megszűnt külön álló fejedelemség lenni; de Lipót megerősíté jogait, régi alkotmányát amaz ünnepélyes oklevélben, mely mint Leopoldinum diploma (1691 decz. 4) Erdély alkotmányának alapja maradt egészen 1848-ig, a Magyarországgal való unióig.

Az eszéki ütközet 1687-ben. A rajz La Malgrange-nak Nancy melletti gyárában készült s most a bécsi császári palotában levő szőnyegképeiről vett másolat.

I. Apaffy Mihály halála után a török Thökölyinek adta Erdélyt. Török, tatár, kurucz a törcsvári szoros irányában betört oly útakon, „melyeken soha lovas ember, talán még gyalog sem járt vala”, és Zernyestnél meglepte, megverte az erdélyi és német hadakat (1690 aug. 21). Teleki Mihály is, most az erdélyi kormánytanács feje, mint Erdély főkapitánya, elvitte volt „fehér szakállát” az erdélyi hadak közé, hogy meghaljon velök, „ha halni kell”. Mikor futásra kerűlt a sor, Kálmán nevű régi jó lova megbotlott, elesett; az üldöző törökök utolérték és meglőtték, agyonvagdalták. Testét másnap tíz sebbel borítva találták meg a holtak közt. Thökölyi majdnem egész Erdély urává lőn. Úgy szólván, csak a csiki katholikus székelység nem akart a „lutheránus”-nak meghódolni. A keresztény-szigeti országgyűlés – Szeben mellett – Erdély fejedelmévé választá (szept. 22) s a választást a templomban a szász lutheránus superintendens, Hermann Lukács hirdette ki. Thökölyi uralkodása azonban rövid volt. Már októberben kiszorúlt Oláhországba, s merész kalandjából egyedüli haszna az volt, hogy két elfogott német főtisztért, Heisler tábornokért és Doria ezredesért cserében visszakapta nejét, Zrinyi Ilonát, ki három évi ellentállás után kénytelen volt 1688 január 14-én Munkácsot Carafának föladni, miután akkor sem ő, hanem a férfiak, kik körülötte voltak, tántorodtak meg és élelmi szereit az árulás és rosszakarat majdnem egészen elprédálta. Új-Palánkán találkozott ismét a hőslelkű nő férjével (1692 május 13), kit alig ismert fel, az egykor oly szép ifjút, a nagy szakállas bújdosóban, hogy hét évi távollétükre ezentúl tíz évi együttes, hontalan bolyongás következzék.

I. József koronázása Pozsonyban 1687. decz. 9-én. A „Theatrum Europaeum” czímű folyóirat 13-ik kötetében levő metszet után. a: Lipót császár és király nejével, Eleonórával; b: József királyi széke, vörös-fehér-zöld posztóval bevont emelvényen; c: I. József; d: Buonvisi bibornok, a bécsi pápai nuncius; e: Kollonics bibornok; f: a velenczei és a spanyol követ; g: Széchényi György primás; h: Esterházy Pál nádor; k: német urak; l: magyar püspökök; m: Magyarország heroldja; n: a tíz zászlótartó; o: zenekar.

A zernyesti csatával egyidőben másutt is kedvezett a hadi szerencse a töröknek. Lipót hadai Nándor-Fehérvárt már 1688 szept. 6-án rohammal megvették, Nisig, s Ó-Szerbiában Novibazar, Skopi környékeig nyomúltak, hol a szerbek a keresztény szabadítók mellett fegyvert fogtak. Köprili Musztafa nagyvezér azonban – Ahmednek, ki Szent-Gotthárdnál vezérkedett, öcscse – kiszorítá a keresztényeket Szerbiából, visszavette Nándor-Fehérvárt (1690 okt. 1), s a fölkelt szerbek, mintegy 40.000 család, az ipeki patriarkha, Csernovics Arzen vezetése alatt Magyarországban kerestek menedéket, és az alsó Duna és Tisza, meg a Maros mentében találtak új hazát. De a véres szalánkeméni ütközet, melyben (1691 aug. 19) a nagyvezér és Zrinyi Miklós fia, az utolsó Zrinyi, ki még harczolt, a 29 éves Ádám, vasasnémet alezredes, elestek, véget vetett a török győzedelmeknek Magyarországon. Kanizsa után (1690 április 13) meghódolt Nagy-Várad (1692 június 5), Gyula (1694 decz. 1) s a főbb várak közűl még csak Temesvár uralta a félholdat. Ekkor még egyszer és utóljára indúlt meg egy török szultán – II. Musztafa – Magyarország ellen, és lépte át mintegy 100.000 emberrel Tételnél a Tiszát. A császári sereget, melynek soraiban Deák Pálnak (ma 8. számú) huszár-ezredét is találjuk, Savoyai Jenő herczeg vezette, ki, ámbár még csak 34 éves volt, katonai lángeszének már is jeleit adta, de nagy győzelmeinek hosszú sorát csak e hadjáratban volt megkezdendő. A török sereg a Tisza mentében Szeged felé haladt. Jenő herczeg oldalvást követte. Egyszerre csak kapja a hírt, hogy a szultán Zentánál visszamegy a Tiszán, hogy Erdélyre, vagy a Tiszán túli részekre törjön. Jenő azonnal felismerte a kedvező alkalmat és megtámadta az ellenséget. A török sereg egyik része, a lovasság, már túl volt a Tiszán. Innen felől még csak a gyalogság maradt, hirtelenében hányt s félig kész sánczok védelme alatt. Jenő e sánczok ellen vezette seregét. Balszárnyát a Tisza mentében, a hézagon keresztűl, mely a sánczok és a Tisza közt volt, a török háta ellen küldte, és így a sánczban levőket a két partot összekötő hídtól elvágta. Elűl-hátúl megtámadva, körűlvéve, az ott rekedt törökség dühös védelem után majdnem egy szálig elveszett. Egy pár óra alatt a török gyalogság meg volt semmisítve. A lovasság a szultánnal vad futásban Temesvár felé menekűlt. A sánczokban, a Tisza hullámaiban, 30.000 török halott feküdt (1697 szept. 11). Ez volt a legnagyobb, a legdöntőbb győzelme a diadalokban oly gazdag 16 éves török háborúnak, mely megpecsételte Magyarország fölszabadúlását. A porta ezután már csak lanyhán folytatta a háborút. Nem egészen másfél év múlva megkötötte 25 évre a karloviczi békét (1699 január 26), mely Erdélyt és egész Magyarországot, kivévén az úgynevezett „Bánság”-ot, és Szerémnek a Fruskagorától délre, a Bossut folyócskától keletre terűlő s Nándor-Fehérvár felé nyitva álló síkságát a magyar királynak visszaadta. Thökölyire és a magyar bujdosókra nézve e béke kimondá, hogy a határoktól távol, Törökország belsejében tartózkodjanak. Úgy is történt. A kisázsiai Ismid, a régi Nikomedia, és közelében, a hegyek aljában, egy szép major – a „virágos mező” – volt a hely, hol a köszvény-gyötörte Thökölyi és Zrinyi Ilona végnapjaikat töltötték. Ilona megelőzte férjét a halálban (1703 febr. 18). Hűlt tetemeit a galatai jezsuiták kis templomában tették örök nyugodalomra. Thökölyi két évvel később (1705 szept. 13) követte nejét. Végrendeletében azt kivánta, hogy szállítsák testét haza Magyarországba, temessék valamely „kerített kulcsos” város lutheránus templomába, és koporsója fölé „emlékezetre zászlót és epitaphiumot tegyenek”. Mikor szemét behunyta: Magyarországon már megint lobogott, erősebben mint valaha, a felkelés lángja, és a mozgalom élén Zrinyi Ilona fia, Thökölyi mostoha fia, II. Rákóczy Ferencz állott.

Széchényi György. Lerch F. egykorú rézmetszete után. Az Országos Képtár metszetgyűjteményéből.

A török hatalom megtörése nem tette Magyarországra azt a hatást, melyet talán a XVI. század közepén tett volna, vagy melyet mi ránk tesz, kik – most 200 esztendő múlva – teljesen áttekinthetjük a török világ lefolyását, és felismerhetjük átkos, sorvasztó következményeit. A mit a keresztény fegyverek akkor visszafoglaltak, már alig volt Magyarországnak mondható. Jobbára elidegenedett, kipusztúlt, részben magyar által alig lakott föld volt az, habár Biharban, és a Dunán túl: Fehérben, Tolnában, Baranyában, a keresztény hadak nyomában, még a karloviczi béke előtt, újra föléledt a vármegye. Más részt pedig a háború sok áldozatot kivánt. Egyre kellett adózni, pénzben, terményekben, mit az országgyűlés meg nem szavazott. Egyre járt, kelt, zsarolt a sok idegen katona, kiket a győzelem nem tett szerényebbekké, kiknek erőszakossága, garázdasága ellen sem nemes, sem paraszt sehol sem tudott igazságot kapni. Ehhez járult a félelem, hogy a mi most csak ideiglenes, múló teher, idő folytával állandóvá fog lenni. Mert Lobkowitznak és Hochernek szelleme még nem halt ki, sőt erősbödött és hatalmas képviselőre talált Kollonics Lipót esztergomi érsekben (1695–1707), ki származására nézve szláv, nemzetiségére nézve német, törvény szerint – mint indigena család sarja – magyar, azt a buzgalmat és odaadást, melyet, mint ifjú a katonai, majd a papi pályán tanúsított, a politikába, a pénzügyekbe is – kamaraelnök volt – átvitte, és szigorú, absolutisticus elveit Magyarországra is ki akarta terjeszteni. Míg a magyarok közt még sokan voltak, kik már a trónörökösödés elfogadásában is „Leibeigenschaft”-ot láttak, és ideális államnak a lengyel nemesi respublicát tartották: Kollonics, az újabb államok igényeivel és absolutismusával bűntető, polgári codexeket, nemzetgazdasági intézkedéseket, új adórendszert, és a teherviselésre nézve némi jogegyenlőséget tervezett, még pedig németek által, országgyűlés nélkűl, önhatalmúlag, a magyar alkotmánynak romlásával, mely aristocraticus szabadság, de mégis csak szabadság volt. Mikor e tervével némely magyar urak, mint bizalmi férfiak előtt először föllépett (1696), csak egy ember mert ellene nyiltan felszólalni: Széchényi Pál kalocsai érsek, volt paulinus, Széchényi Györgynek unokaöcscse, testestűl-lelkestűl magyar ember, kinek sikerűlt is Lipóttal megértetni, hogy mindezt az országgyűlés, a nemzet hozzájárulása nélkűl nem tanácsos, nem lehet életbe léptetni. De azért az áramlat a bécsi miniszterek közt megvolt, megmaradt és hatását a hazafiak sok mindenféléből tapasztalhatták.

Teleki Mihály arczképe, A marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban levő egykorú festmény után. És névaláirása, Telekinek 1673 október 29-én Huszt várában kelt s a szepesi kamarához intézett leveléből. Eredetije az Országos Levéltárban.

Az elégűletleneknek mintegy természetes feje II. Rákóczy Ferencz volt, kiben a Rákóczyak és Zrinyiek, a Báthoryak és Frangepánok minden hagyománya, mint utolsó fisarjukban, egyesűlt. Történetünknek ez egyik legtisztább jelleme, ment minden önzéstől, legfeljebb családi emlékeinek, állásának rabja, Munkács kapitulácziója után, mint 12 éves gyermek, Bécsbe, majd Csehországba kerűlt. A hazán kivűl nevelkedett. Német herczegasszonyt vett nőűl; de hazafias lelkesedését, bár titkolni tudta, el nem vesztette. Mikor 1694-ben Sárosba, jószágaira haza kerűlt, gróf Bercsényi Miklós, ki 1686-ban Buda alatt harczolt, meg tudta győzni, hogy tennie kell valamit hazájáért. XIV. Lajos emberei akkor, a spanyol örökösödési bonyodalmak küszöbén, mindenfelé jártak-keltek, hogy szövetségeseket keressenek a Habsburg-ház ellen Magyarhonban is, a melyet már a vasvári béke óta a franczia király mindig elég sikerrel ámított. Rákóczy levelezni kezdett a királylyal, de elárulták, elfogták (1701 ápril 18) s Német-Újhelyre vitték abba a börtönbe, melyben Zrinyi Péter szenvedett; de ő megszökött (1701 november 7) és Lengyelországba menekűlt, a hol már Bercsényit is ott találta. Mikor 1703 tavaszán a felső-tiszai, szatmári, szabolcsi, beregi, adóval túlterhelt, elkeseredett nép fegyvert fogott: egy kis csapattal bejött, és kitűzte a Rákóczy-zászlót. Nem sokára hozzá csatlakoztak a tiszai részeken Sennyey István, később kanczellárja, Károlyi Sándor, szatmármegyei főispán, eleinte ellenfele, ki az első kurucz csapatot szétverte, és Andrássy György, annak sógora, a monoki Andrássy-ágnak ős atyja. Később állottak hozzá császári tisztek is, kik előbb ellene harczoltak, mint gr. Forgách Simon vezérőrnagy, a mai 3. huszárezred első tulajdonosa, Esterházy Antal ezredes, a nádor unokaöcscse, és Bottyán János, a „vak Bottyán”, huszárezredes, ki még 1703 nov. 15-én Zólyom alatt, a kurucz Ocskay Lászlóval hadaik színe előtt valódi homéri párbajt vívott, melyben Ocskay Bottyánt oldalba, Bottyán a kuruczot mellbe lőtte s mind a kettő sulyosan megsebesűlve, lováról lehanyatlott, a hadak összecsapása pedig a kuruczok diadalával végződött. Nem múlt el egy év, és az ország legnagyobb része Rákóczyt uralta. Seregei Morvát, Ausztriát pusztították. Károlyi Sándor a bécsi Stubenthorig lovagolt, és kuruczai a császári mulatóhelyen, a „Neugebäde”-ban, Lipót állatkertjét elpusztították, vadászó leopardjait lelődözték, és bőrüket kaczagányúl felkötötték (1704 június 9). Csak a déli részeken lakó ráczok kezdtek, folytattak, gyakran vesztükre, gyilkos harczot a kuruczokkal; a horvátok hívek maradtak a királyhoz, bár Rákóczy, anyjára hivatkozva, „ki után ő is horvát vér”, fegyverre szólítá őket a „közös szabadság érdekében”, és nehány vár és város, mint Pozsony, Sopron, Buda, Nagy-Szeben maradt meg mindvégig a császár és király birtokában.

A zentai csata 1697 szept. 11-én. Wolffgang A. M. rajza és metszete után. Florantin J. A. „Dicaeomachia sive Erotemata juridico-polemica” czímű, Insbruckban 1714-ben kiadott könyvéből, melyet Savoyai Jenőnek ajánlott s az ő életéből vett metszetekkel díszített.

A kuruczok a szécsényi gyűlésen, melyet eleinte Pest mellé, a Rákosra terveztek, szervezték magukat (1705 szept. 16). E gyűlésen több főpap – köztük csak egy megyés püspök, az egri, Telekessy István – több főúr, a dunáninneni és tiszai megyék, több szab. kir. város lengyel módra „confoederatiót” kötöttek, rendes kormánytanácsot állítottak és Rákóczyt a „haza szabadságáért confoederált magyarországi statusok és rendek vezérlő fejedelmének” választották. Rákóczy, egészen a költő Zrinyi Miklós szellemében, mindenek előtt a villongó vallásfelekezeteket, a kuruczság kebelében is egymással farkasszemet néző katholikusokat és protestansokat igyekezett, s nem siker nélkűl, kibékíteni. Azután franczia tisztek segítségével rendes, nemzeti hadsereg felállításán fáradozott, szintén elég kedvező eredménynyel, mert e hadsereg, időnként mindenestűl majdnem 100.000 ember, a nagy nyilt csatákban ugyan rend szerint nem tudott megállani a császári seregek ellenében: de mindenütt, a hol személyes vitézség volt a fő, fenntartotta a magyar fegyverek becsűletét, s mikor a háború lezajlott, a munkácsi vár „tróntermében” 163 elfoglalt zászló hirdette kivívott győzedelmeit.

I. Lipót, ki már 1705 május 5-én meghalt, és még inkább fia, a 27 éves József, őszintén békét akartak. Egy ideig Széchényi Pál érsek, a második nagy Széchényi, volt követük. Anglia és Hollandia, e két protestans hatalom, mint a császár szövetségesei XIV. Lajos ellen, közbenjártak és tőlük telhetőleg előmozdíták a béke művét; míg viszont a franczia diplomatia mindent elkövetett, hogy azt meghiúsítsa, és – lehet mondani – czélt is ért. A béke meghiúsúlt főkép azért, mert a kuruczok az 1687-iki törvények eltörlését, Erdélynek, melynek fejedelmévé II. Rákóczy Ferenczet választák, különállását, és, ha a béke megköttetnék, annak kellő megtartása végett a két közbenjáró hatalomnak és más külső országoknak, Svéd- és Lengyelországnak, Brandenburgnak és Velenczének a garantiáját követelték. A harcz tovább folyt és a confoederált statusok XIV. Lajos nyilatkozatára, hogy addig velük nyiltan szövetségre nem léphet, míg magukat az osztrák háztól függetleneknek nem nyilvánítják, 1707 június 14-én Ónod mellett a körömi mezőn kijelenték, „hogy Józsefet többé királyuknak el nem ismerik s a királyi szék mind addig üres marad, míg a jövő országgyűlésen királyt nem választanak”. Történt pedig ez, miután június 6-án a Rákóczy ellen izgató Túróczmegye egyik, katholikus követét, Rakovszky Menyhértet nyílt ülésben agyonvagdalták, a másik, lutheránus követét, Okolicsányi Kristófot megsebezték, kivégezték (június 9-én), Túróczmegye zászlóját összetépték, pecsétjét széttörték s a megyét négy szomszéd megye közt felosztották. A függetlenségi nyilatkozatnak Esterházy Pál, mint nádor, ellent mondott és tiltakozásában felsorolta a főpapokat, főurakat, szabad kir. városokat – köztük Budát, Pestet, Szegedet, – melyek még a királyhoz hívek maradtak (1707 aug. 26).

II. Rákóczy Ferencz. A „Histoire des revolutions de Hongrie” czímű munkának, melyben Rákóczy emlékiratai is foglaltatnak 4-rétű kiadásában levő rézmetszet után. Névaláirása. Rákóczynak 1708 febr. 28-án Tokajból hg Esterházy Pál nádorhoz intézett leveléből. Eredetije az Országos Levéltárban.

Így hát ismét a kardnak kellett döntenie. A hadi szerencse I. Józsefnek kedvezett mind a francziák, mind a kuruczok ellen. De ő azért mégis békét akart Magyarországon. Országgyűlést hirdetett Pozsonyba (1708 febr. 29), de az ismételve félbeszakadt, és pedig 1709-ben a dögvész miatt, mely az országot irtózatosan pusztítá és Rákóczy hadait is majdnem teljesen megbontotta. Legtöbbet tett azonban a békére, hogy a szigorú és kegyetlen Heister Siegbert helyébe a császári sereg élére (1710 szept. 24) gr. Pálffy János horvát bán, a győri hősnek szépunokája lépett azzal az útasítással, hogy igyekezzék békét kötni; oldalánál pedig b. Ebergényi László vezérőrnagy volt, ki mindig híve a császári háznak, most igaz magyar szívvel támogatta, erősítette Pálffynak békés missióját. Már ekkor a kuruczok a Tisza felső vidékére szorúltak, a honnan a felkelés nyolcz éve hogy kiindúlt, s azon kivűl még csak Kassa volt birtokukban, a melyet a cseszneki báró Esterházy Dániel védelmezett. Nevesebb vezéreik közűl már csak Károlyi Sándor állott a sereg élén, a többi vagy meghalt, mint vak Bottyán, vagy lejárta magát. Károlyi kezébe tette le Rákóczy Ferencz habozva, aggódva a béke művét és Károlyi a békealkudozást megkezdette s a sereg megegyezésével folytatta még akkor is, mikor azt Rákóczy, ki Lengyelországba ment (1711 február 11), hogy Nagy Péter orosz czárt a magyar ügynek megnyerje, megtiltotta (1711 márcz. 26) és ápril 29-én Szatmárott a békét meg is kötötte, melyet azután Pálffyval együtt ő s a kurucz hadaknak magyarországi és erdélyi vezérei, képviselői (köztük a magyarországiak részéről: Perényi, Révay, Vay, Beleznay, Ocskay, Ottlik, Semsey, Ilosvay, Domahidy, Halász, Csajághy; az erdélyiek közűl Barcsay, Teleki, Jósika, Vas, Rhédey, Haller, Gyulay, Kún,) aláirtak, a hadak pedig esküvel megpecsételtek. A béke fátyolt vetett a multakra. Szakított minden Hocher- és Kollonics-féle törekvésekkel, és biztosítá a nemzetet a felség nevében, hogy Magyarországnak és Erdélynek minden jogát, törvényét, a vallások törvényes szabadságát meg fogja tartani. Törekvéseinek e sikerét azonban I. József már nem érte meg. Meghalt, mielőtt még a békét megkötötték volna, Bécsben 1711 ápril 17-én, miután nyolcz évig jóakarattal és sokfelé sikert aratva uralkodott.

Portyázó kuruczok fogoly labanczot hajtva magok előtt. Rugendas nürnbergi rézmetszőnek, ki Magyarországon is működött, egykorú rézmetszete után. Lanfranconi Enea gyűjteményéből.

III. Károly kora.

1711 május 1-én a nagymajthényi mezőn a muzsika szólt, a zászlók lobogtak, a seregek háromszor tüzet adtak. Károlyi Sándor Pálffy János és 12.000 kurucz előtt hűséget esküdött I. József királynak és kihirdették a szatmári békekötést, mely – mondhatni negyven évi belháborúnak vetett véget. Rákóczy Ferencz Bercsényivel visszaútasítá a békejobbot. Jobb föltételeket remélt nyerhetni a külföldi hatalmak segélyével. Azonban csalódott és csalódását huszonnégy évi hontalan bujdosással fizette meg. Vigasztalójának csak a vallás maradt s ez híven elkisérte sírjáig. Törökországban, a Fekete-tenger partján, Rodostóban halt meg (1735 ápril 8), tíz évvel számkivetésében is hű társa, gr. Bercsényi Miklós után. Holttestét boldogúlt anyja, Zrinyi Ilona mellé, a galatai jezsuiták templomába temették.

A magyar urak közűl sem tetszett soknak a béke, kik a lefolyt zavarokban a király mellett állottak, szenvedtek és most boszúra törekedtek. De III. Károly, I.Józsefnek öcscse és utóda, békét akart. Haldokló bátyjának kivánsága, a helyes politika, arra bírták, hogy megerősítse és megtartsa a szatmári békét, mely tudta nélkűl köttetett. És ezzel megkezdte a békés fejlődés korszakát, a melyre a 185 év óta annyit hányatott nemzetnek oly igen nagy szüksége volt.

Magyar huszártiszt. Luyken Gáspár németalföldi festő és rézmetsző munkája, mely Weigel Kristóf „Neue eröffnete Weltgallerie” (Nürnberg 1703) czímű képes könyvében jelent meg.

Kiterjedésre nézve a magyar birodalom 1711-ben alig különbözött a mostanitól. A mi még hiányzott belőle: az úgy nevezett „Bánság”-ot és a Szeremség egy részét néhány év múlva visszaszerezték Savoyai Jenő diadalmas fegyverei és a passarovitzi békekötés (1718). Mennyire más volt azonban minden egyéb! Az ország két egymástól nagyon különböző részből állott. Nem az volt a gazdagabb, műveltebb rész, melyet a természet tett azzá, hanem a melyet a török megkimélt. Erdély kapcsolt részeivel, a mostoha kárpátalji felföld, a Vágtól, Bakonytól, Balatontól nyugatra eső részek és a kis Horvátország, Stiria és Krajna szélén, szintén megfogyott, kiélt, elcsigázott föld volt annyi évszázados viszontagság után; de még sem pusztúlt el annyira, mint a nagy magyar Alföld s a Dunántúlnak és a Száva-Drávaköznek keleti részei. A Jászkúnságnak, Pestnek és Csongrádnak nagy magyar városai valahogy átélték ugyan a hódoltság szomorú korszakát; de a többi vidék, Debreczentől, Egertől, Vácztól délre, úgy szólván a teljes elpusztulás képét mutatta. Csak itt-ott maradt meg a régiből némi magyar lakosság, melyhez, mint láttuk, szerbek, és végre a karloviczi béke ideje táján a nagyobb helyeken egyes kisebb német telepek járultak. Eléggé jellemezzük a helyzetet, ha fölemlítjük, hogy 1715-ben az országos összeírás Pesten csak 188 házat talált, s ugyan ez idő tájt a kalocsai érsekségnek összes jövedelmét 2500 forintra becsűlték.

Magyar hajdu. Weigel Kristóf „Neue eröffnete Weltgallerie”-jából.

A szegény ország azonban más tekintetben is hátramaradt az európai fejlődés mögött. Míg a magyar nemzet a XVI. és XVII. század folyamában lételéért küzdött, nyugoti Európában nagy változások állottak be. A renaissance hatása alatt megszületett az újabb állameszme és azzal kapcsolatosan, kisebb-nagyobb mértékben, a megfelelő újabb államszervezet. Francziaország járt e tekintetben elől, hol Colbert lángesze már a gazdasági életre is kiterjesztette figyelmét öntudatosan és rendszeresen. A középkor szűnőben volt, vagy már megszűnt Európaszerte; Magyarországon azonban még teljesen uralkodott. Abból kibontakozni, az országot alkotmányos módon az újabb államok keretébe illeszteni, ez volt most a feladat, melyhez Magyarországon nagy tűzzel fogtak hozzá, mert Erdélyben mintegy megcsontosodott a régi alkotmány; legfeljebb a katholicismus hódított tért, és a romjaiból – mint Karlsburg – fölépűlt Gyula-Fehérvárnak új erőssége mutatta szemmel láthatólag az időknek változását. Olyanforma volt némileg Magyarországon e kor, milyet 1790, 1827 és 1867 után látunk. Felölelte az organisatiónak, reformmunkálatoknak egész sorozatát: közgazdasági, jogi, főleg törvénykezési kérdéseket; s a 29 év (1711–1740), mely alatt III. Károly a magyar trónon ült, a három országgyűlés (1712/15, 1722/23, 1729), melyet alatta tartottak, habár kitűzött czéljainak csak legkisebb részét érte is el, még sem volt meddő az ország, a nemzet életére nézve. Sok intézménynek, melyek úgy szólván napjainkig, 1848-ig fennállottak, ekkor vetették meg alapját, és Magyarország, ha talán lényegileg még nem is, de formákra nézve nagy lépést tőn a nyugoti, modern államok szervezete felé.

Magyarország rendi ország volt és az maradt még ezen túl is majdnem másfél századig. Főpapok, főurak, nemesek és szabad kir. városok képezték a négy „status”-t, a nemzetet közjogi értelemben. A szabad királyi városok rende századok folytán alakúlt. Többnyire idegen ajkú, német, tót népök, politikai tekintetben nem sokat nyomott. Volt ugyan szava az országgyűlésen, de szavazatának nem volt sulya, és még később is gyakorlatilag valamennyi kir. város szavazata együtt csak annyit ért, mint egy vármegye szavazata. E városok nem is voltak tulajdonképen független status. Régi felfogás szerint a szent korona tulajdonát képezték, a királyi kamara felügyelete alatt állottak. Belső szervezetük általában véve egyforma volt. Egy tágasabb, rendesen száz emberből álló, választott, önmagát kiegészítő külső nagy tanács választá a tisztikart, közönségesen életfogytig. Törvénykezési tekintetben voltak személynöki és tárnoki városok, és e szerint a városi törvényszéktől polgári ügyekben a feljebbvitel vagy a személynöki, vagy a tárnokmesteri székhez, és a tárnokmesteri széktől az ország legfelsőbb bírói forumáig ment. E felosztásra nézve a Dráva nem képezett határt. Magyar és horvát szabad királyi városok közt e tekintetben nem volt különbség. A legrégibb, legtekintélyesebb városok a tárnokmester alá tartoztak. Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Sopron, Zágráb tárnoki városok voltak. Debreczent, Szatmár-Németit és Szegedet 1715-ben vette föl e sorba a törvényhozás, míg a személynöki városok közt Lőcse, Varasd és a bányavárosok voltak nevezetesebbek.

A gyulafehérvári Károly-kapu III. Károly lovasszobrával. Benczúr Bélától

A nemzet igazi ereje a nagy számú nemességben volt, melynek a főurak csak egyik tekintélyesebb, méltóságosabb, de a leglényegesebb jogokra nézve amattól nem különböző osztályát képezték. A vármegyékben, melyekre az ország legnagyobb része föl volt osztva, az ott lakó főpapok, főurak, nemesek közönsége (universitasa) már valóságos önkormányzattal bírt. Kezükben volt az állami kormányzásnak, közigazgatás- és igazságszolgáltatásnak legnagyobb része. A gyakorlat és szükség, meg egy-egy törvény már megállapította szervezetüket, a vármegyei szervezetet; III. Károly kora csak egyöntetűvé tette azt. A megye élén névleg a főispán állott, kinek törvény szerint a megye területén kellett volna lakni, de ez ritkán történt. Főteendője a tisztújítás vezetése volt, melyet most a törvény változatlanúl három-három évre határozott. A megyét tulajdonkép az alispán kormányozta, ő alatta voltak a szolgabírák esküdttársaikkal, a megye kiterjedéséhez és a szükséglethez képest kisebb-nagyobb számmal. A törvény meghatározta, hogy birtokos nemesekből kell őket választani, hogy a megyei földesuraktól semmi függésben ne legyenek. Az alispánra és szolgabírákra háromlott az igazságszolgáltatás nagy része is. Az alispán a szolgabíróval és esküdttel képezte az alispáni bíróságot; a szolgabíró esküdttársával itélt, még pedig, ha a felek választották, a megye egész területén, nemcsak járásában. Volt még a megyének törvényszéke is, sedriája, mely az alispán előlülése alatt meghívott táblabírákból alakúlt, időnként összeült és leginkább bűntető ügyekben itélt. A megye közönsége a maga összeségében a megyegyűlésen működött. A Károly-kori törvény meghatározta, hogy e gyűléseken minden nemes részt vehet, és hogy azokon jegyzőkönyvet kell vezetni és határozataikat partikularis gyűléseken nem szabad megdönteni. A szavazás módjára nézve meghagyta a régi szokást, ez pedig Verbőczy elve szerint az volt, hogy a szavazatok „non numerantur, sed ponderantur”, és nem a többség, hanem a pars potior és sanior az, a mely dönt; s ez elvnél fogva, mely a század egész folyamában megmaradt és csak újabb időben lőn megváltoztatva, az urak, a tekintélyesebb elemek határoztak; a nagyobb tömeg, a kis nemesség, a mennyiben megjelent, csak hozzájárult szavazatával.

A honlakosok legnagyobb része, a paraszt, a jobbágy földhöz tapadt, szegény, birtoktalan volt. Legtöbb ügyét a földesúr intézte el, vagy maga, vagy úriszékén, melynek bíráit ő állította össze. A paraszt vagy polgár majdnem egy századig még nem is perelhetett saját személyében nemes ember ellen, hanem helyette a megyei tiszti ügyésznek vagy városának kellett föllépni. Szép gondolat volt egyébiránt, de gyakorlatban nem mindig vált be, hogy a jobbágy gondviselője, urával szemben védője, ugyancsak az uraknak, a nemeseknek összesége: a vármegye volt.

Számtalan feladatának a vármegye tehetségéhez képest megfelelt. De a mit mindegyike tett, azt külön tette, mintha valamely külön, független kanton lett volna. Az ország szervezetének a szükséges egységet megadni, a közelből a törvények végrehajtására mindenütt felügyelni a királyi helytartótanácsnak lett volna feladata, mely főkormányszék, már mint rendes dicasterium, 1724 márczius 21-én kezdte meg működését Pozsonyban. Elmélet szerint a király képét viselte annak távollétében úgy, hogy ha a király az országba jött, működését csak annak külön felhatalmazásával folytathatta. Hatáskörébe tartozott a legtágasabb értelemben vett egész közigazgatás, még az egyenes adó ügye is, mert a kamara főközege, szintén Pozsonyban, csak a közvetett adózással s a kincstári javak igazgatásával foglalkozott. Elnöke, a király távollétében, mint királyi helytartó, a nádorispán volt. Tanácsosai közt képviselve kellett lenni a három országos rendnek: a főpapoknak, főuraknak és nemeseknek. Horvátországon kivűl, mely akkor még mindenben a bán közvetlen kormányzata alatt állott, az egész országra kiterjedő hatáskörétől sokat vártak, kivált a kereskedésre nézve, melyet akkor a mercantilismus szellemében a nemzeti gazdaság legfőbb forrásának tartottak. Sokat is tett, de a végrehajtás lefelé nem az ő kezében volt. Fölfelé pedig teljesen a kanczelláriától függött, melynek élén most először állott világi ember, gr. Illésházy Miklós, mert e, közvetlenűl a király oldala mellett levő főkormányszék a királyra a legnagyobb befolyást gyakorolhatta.

Az igazságszolgáltatást is rendezni törekedett a Károly-féle korszak. Ujra szervezte az ország legfőbb törvényszékét, a hétszemélyes táblát. Állandóvá tette a királyi táblát, mely eddig csak időnként, az octavalis bíróságokban működött, és a nemesekre nézve a legfontosabb birtokperekben, melyek az akkori értelemben vett valódi tulajdonjogot adták, első folyamodáskép ítélt. E két tábla együtt képezte a királyi Curiát, melyet a törvényhozás már ekkor, helyes tapintattal, az ország szívébe, Pestre helyezett, míg az ítélőmesterek vándor bíráskodása helyébe lépett kerületi táblák székhelyeivé, az 1723:31. törvényczikk szerint Kőszeg, Nagy-Szombat, Eperjes és Nagy-Várad, illetőleg, valamivel később a katholicismus terjesztése kedveért, Debreczen városa lőnek.

A modern államoknak – Angliát kivéve – egyik szükséges kellékévé vált az állandó hadsereg. A magyar törvényhozás 1715:8. törvényczikkében a régi nemesi fölkelésből, banderiumokból álló hadiszerkezet mellé szintén elfogadta az eszmét, arra elvileg költséget is ajánlott, de annak konkret megállapítását esetről esetre az országgyűlésnek tartá fenn. E pénzből a sereget kiállítani a király gondja volt. Rendszerint toborzás útján történt a csapatok kiegészítése. Ha ez nem volt elég, az ország bizonyos számú újonczot ajánlott meg, kiket a törvényhatóságokra kivetettek, és rendszerint, mint akkor tájt a világon mindenütt, mindenféle kapa-kaszakerülő, de a harczra alkalmas szilaj elemekből toborzottak, fogdostak össze örökös katonai szolgálatra. III. Károly végső éveiben a magyar sereg – a végvidéki, helyi katonaságon kivűl – a mostani 19. számú „Trónörökös”, 34. számú „Német Császár”, és az 51. számú gyalog és nyolcz huszárezredből állott, melyek közűl öt mai napig fennáll, és mint a mai 3., 4., 6., 8., 9. huszárezredek, kivált Ferdinánd-, Sándor-, Würtemberg-, Coburg-, Miklós-huszárok neve alatt halhatatlan nevet vívtak ki történetünkben.

Ugyane korszak volt az, mely lemondván a már-már kinálkozó alkalomról, hogy szabadon választhasson ismét királyt, útat nyitott a lotharingi herczegi háznak, a Budát visszavevő Károly herczeg utódainak, a magyar trónra. A nemzet 1687-ben elfogadta volt a Habsburg-ház német és spanyol fiágának örökösödési jogát a magyar koronára. De már 1711-ben III. Károly volt a családnak egyetlen férfitagja. Mint fiatal ember, még remélhetett fiutódot; de az a lehetőség is megvolt, hogy csak leányai lesznek, mint elhúnyt testvérének, I. Józsefnek és hogy a kormányzata alatt egyesűlt országok, külön-külön törvényeik szerint, mint az oldott kéve, széthullanak. Még III. Károly maga sem állapította meg végleg, mi történjék a monarchia együttlételének, a leányivadékok örökösödésének biztosítására, midőn a magyar korona területén erre nézve az első lépés megtörtént. Mikor a horvátországi rendek 1712 márcz. 9-én III. Károly első pozsonyi országgyűlésére követeket választottak: felállott a zágrábi püspök, a cseszneki báró Esterházy Imre, Dániel úrnak, a ki Kassát Rákóczy nevében védelmezte, unokatestvére, a hajdani pálos „frater Emericus”, – a ki, mint egy újkori alamizsnás Szt-János, milliókat költött a szegényekre, de a világi dolgokban is megállta helyét – és azt indítványozta, hogy a horvát rendek már most ismerjék el a Habsburg-ház leány-ágának örökösödési jogát, mit a magyarok és csehek is meg akarnak tenni. Legyen az övék az elsőség! És a tartománygyűlés el is fogadta az indítványt, melynek esetleges részleteiről, módjáról még fogalma sem volt. Még azt sem tudta, nem fognak-e a Habsburg-ház országai megoszlani, mint I. Ferdinánd halála után történt? s azért föltételűl kötötték ki, hogy az ő országukban az uralkodó háznak mindig azt a tagját illesse az örökösödés, ki Ausztrián kivűl még Stájerországban, Karinthiában és Krajnában is uralkodni fog.

Mária Terézia koronázási kardvágása. Meytens festménye Eredetije az Országos Történeti Képcsarnokban.

A pozsonyi országgyűlésen sokan restelték, hogy e fontos tárgy először a horvát tartománygyűlésen jött szóba: de maga Károly kijelenté a primásnak, az idegen származású Keresztély Ágost szász herczegnek, hogy semmit sem tudott a dologról, és az joggal mondhatta a magyaroknak, hogy ha a Felség a nőörökösödés iránt intézkedni akart volna, a magyar országgyűlésen tett volna ez iránt indítványt. Akaratának III. Károly csak egy évvel később adott határozott formát. 1713 ápril 13-án kelt a nagy fontosságú oklevél, mely mint családi törvény a leányági örökösödést és annak módozatait megállapítá és a Pragmatica Sanctio néven ismeretes. Ebben III. Károly kijelenté, hogy a kormánya alatt egyesűlt összes tartományok örök időre változatlanúl együtt maradjanak, és az uralkodás, ha fiúörököse nem marad, az elsőszülöttség rendje szerint mindig leányait és azok maradékait, ezek hiányában I. József leányait és utódjaikat, ezek után pedig I. Lipót leányainak utódjait illesse. Nem sietett azonban, hogy ez intézkedését Magyarország részéről is elfogadtassa. Az ügy a második, 1722-ben kezdődő országgyűlésére maradt, miután már Erdély, ugyancsak 1722 márczius 30-án, a Pragmatica Sanctiót elfogadta. A legelőbbkelő magyar főurak mindjárt eleve helyesléssel fogadták volt a tervet. Az alsóbb körökben is mindinkább elterjedt ez a felfogás úgy, hogy az országgyűlés megnyíltával a rendek már általában készek voltak a leányági örökösödést önként felajánlani a királynak. A tiszai megyéket leginkább Károlyi Sándor, Rákóczy utolsó hadvezére hangolta erre; az országgyűlésen pedig a rendek első ülésében Szluha Ferencz nádori itélőmester, Rákóczynak sokáig, még a szatmári béke után is híve, tette meg az indítványt (1722 június 30), melyet azonnal elfogadtak. A főrendek hozzájárúltak és az országgyűlés határozatát fényes küldöttség vitte hírűl Bécsbe, III. Károlynak a Favorita-palotába, a mai Theresianum épületébe. A követség tagjai közt volt: Csáky, Erdődy, Nádasdy, Pálffy, Draskovich, Zichy, Károlyi, Révay, Széchenyi, Esterházy, Forgách, Batthyány, Szirmay, Berényi, Balassa, Haller, és – mint megyei követek – Matyasovszky, Eötvös, Meszlényi, Kenessey és Boronkay. Gróf Csáky Imre bibornok és kalocsai érsek volt a szónok, ki beszédében kijelenté, hogy az ország hálából fogadja trónöröklőűl el a Habsburg-háznak leány-ágát; e háznak köszöni felszabadúlását a török iga alól, tőle reményli törvényeinek és szabadságának fenntartását. E gondolat vonúl keresztűl a törvényen is, mely a nemzet és király együttes akaratát megörökíté. Elfogadja a leányág örökösödését úgy, mint azt a Pragmatica Sanctio megállapítá; de biztosítja egyszersmind Magyarországot és kapcsolt részeit, hogy összes szabadságait híven meg fogják tartani az ausztriai ház jövendő örökösei.

III. Károly életének legfőbb gondja volt, hogy a Pragmatica Sanctiót Európával is elismertesse és biztosíttassa. De mikor 1740 október 20-án meghalt, leányára, a 23 éves Mária Teréziára, ki a Budát visszavevő Károly herczeg unokájának, a lotharingi herczegnek s később toscanai nagyherczegnek, Ferencznek lőn nejévé, sokkal kevesebb birtok maradt, mint a mennyi e rendelkezés megállapításakor volt. Nápolyt, Szicziliát és Lombardia némely részeit a spanyol Bourbonoknak és Szárdiniának kellett átengednie (1735). A passarovitzi béke vívmányait, a szerbiai, boszniai, oláhországi birtokokat pedig egy szerencsétlen török háború után, melybe Károly mint Oroszország szövetségese bonyolódott, a belgrádi béke (1739) vitte el, s utolsó éveiben még a pestis is végig járta az országot, mely egyedűl Budán két év alatt (1738–1740) hatezer embert szedett áldozatúl.

Mária Terézia.

Mária Teréziára a trónon sulyos helyzet várakozott. A garantiák, melyekkel atyja az ő örökösödési jogát biztosítani törekedett, erőtleneknek bizonyúltak. A bajor választófejedelem, mint I. Ferdinánd leányának ivadéka s mint I. József leányának férje, igényt támasztott örökségének nagy részére. A porosz király hirtelen Siléziára tört és elfoglalta e tartomány nagy részét. A magyar koronázó országgyűlés 1741 május 14-én kezdődött Pozsonyban. Majdnem két század óta először történt ismét, hogy a ki magyar királylyá lett, nem volt római császár, vagy a világ ez első koronájának várományosa. Az új viszonyra nézve a rendek új követelésekkel léptek föl. Az elsőbbséget, melyet, legalább hallgatag, a római császár főméltóságainak engedtek, nem voltak többé hajlandók megadni az osztrák örökös tartományok főtisztjeinek. Magyarország, mondák, a dynastiának legnagyobb országa. Illik, hogy beleszólása legyen a közös ügyekre, a magyar ügyeket pedig kizárólag magyar tanácscsal intézze a királynő. Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba magyar ruhában; másnap, szólott először a trónról az ország rendeihez latinúl, miután a kanczellár a királyi propositiókat magyarúl előadta. Négy nappal később megvolt a koronázás. A királyné magyar szabású ruhában, zöld selyemmel bevont, hat lovas hintón érkezett Szent Márton templomába. Előtte a melléktartományok lobogóit egy Batthyány, Ghillányi, Esterházy, Erdődy, Balassa, Kollonics, Patachich, Csáky, Magyarország fehér zászlóját, a legnagyobbat valamennyi között, gróf Keglevich József vitte. Fejére a koronát Esterházy Imre, a „frater Emericus”, ekkor már esztergomi érsek, testileg ugyan megtört, de lelkileg még ép aggastyán tette. Azután a királyné, koronásan, fényes kisérettel, gyalog, majd kocsin a hagyományos körútra indúlt. A barátok templomában avatta fel a „szentelt” – aranysarkantyús – vitézeket. Az irgalmas barátok temploma előtt esküdött meg, szabad ég alatt, az ország alkotmányára. A Duna-parton, a királydomb alatt, leszállt kocsijából, felült gazdagon, magyarosan felszerszámozott fekete paripájára, és felugratott a dombra, a honnan a hagyományos négy kardvágást a világ négy része felé, a királyi karddal megtevé. Riadó lelkesedés, vivat, „vivat domina rex noster” – „éljen királyasszonyunk!” – kisérte mindenfelé, de azért, mikor az ünnep elmúlt, a kellő megegyezés még sem tudott létre jönni a királynő s az országgyűlés közt. A rendek az ország belkormányzati, pénz- és hadügyi törvényes önállóságának biztosítására, kivívására, olyan magyar miniszterium-félét terveztek, de Mária Terézia vonakodott mindent úgy teljesíteni, mint kivánták. „Megtartom eskümet, melyet a nemzet jogaira tettem!” mondá a királynő az ellenzék egyik legfőbb emberének, a bán, tábornok és ekkor országbíró Esterházy Józsefnek, kinek testvére, Antal, mint Rákóczy rendűletlen híve, Rodostóban aludta örök álmát. „Tudom, hogy német minisztereim, általában véve, nem szeretik a magyarokat. A magyar ügyekben tehát nem hallgatok rájuk; magam intézkedem; de a mit tőlem az ország követel, az a bizalmatlanság kifolyása!” – „Nem”, – felelt Esterházy – „ellenkezőleg, a legfőbb bizalomnak jele az, hogy a mit az ország kétszáz év óta kér, mit pecsétes hitlevelek ígértek, de mi foganatba nem mehetett, azt most Felséged kegyelmességétől reményli!”

Mária Terézia koronázási menete Pozsonyban 1741. június 25-én. Részlet egy egykorú rézmetszetből, mely a Pozsony-városi múzeum tulajdona.

Ez alatt a külső veszély nőttön nőtt. A bajor választó, kinek Francziaország is segélyére sietett, már-már betört Ausztriába. Az osztrák sereg, mely Mária Teréziát védhette volna, csekély volt, szét volt szórva Olaszországban, Belgiumban, vagy szerencsétlenűl harczolt Siléziában a poroszokkal. A bajor határ és Bécs közt nem volt számba vehető sereg, mely a betörő ellenségnek útját állhatta volna. A közel, közvetlen veszélylyel szemben még csak egy eszköz maradt: a magyarokhoz fordúlni, fölfedezni előttük a helyzet válságos mivoltát és Magyarország egész erejét vetni a hadi eldöntés serpenyőjébe. Mária Terézia kész volt erre; de a német tanácsosok nem javallák, mert attól tartottak, hogy a magyarok, fölismervén a helyzetet, csak annál követelőbbekké lesznek. A királynő azonban ellenük határozott. Szeptember 11-én reggeli 11 órára fölhívatta az országgyűlést a királyi várba, mint szokás volt, ha királyi propositiókat terjesztettek elő. A királynő a trónon ült. Mellette a kanczellár állott, gróf Batthyány Lajos, a mai herczegi ágnak őse, és elmondta a királynő propositióját: Ellenség támadta meg igazságtalanúl a Felség örökös tartományait. Bécset közvetlen veszély fenyegeti. Veszély fenyegeti az örökös tartományokat mind, veszély magát Magyarországot, melyre a bajor választó szintén kinyújtja kezét. Gondoskodjék az ország kellő védelemről! A kanczellár után maga Mária Terézia szólott, szemmel láthatólag megindúlva. „Szomorúan, mindenkitől elhagyatva fordúlunk a tekintetes Statusokhoz, örökös tartományunknak, Ausztriának megvédése tárgyában. Magyarországnak, Magunknak, gyermekeinknek sorsa” – e szavaknál köny tolúlt szemébe, kendőhöz nyúlt – „ettől függ! Elhagyatva az egész világ által, az ország hűségéhez, fegyveréhez, a régi magyar vitézséghez folyamodunk, és nagyon kérjük a tekintetes Statusokat, hogy e nagy veszedelemben minél gyorsabban tanácskozzanak és cselekedjenek!” Még mialatt beszélt, mély megindúlás fogta el a rendeket. Köny tolúlt a férfiak szemébe és felriadt a kiáltás: „Éltünket és vérünket!” Esterházy primás beszélt az országgyűlés nevében, röviden, de nyomósan. Kijelenté, hogy: „Szomorúan hallók a szomorú hírt. A királynő joga tiszta, szent, világos ország-világ előtt. Védelmére kész Magyarország minden erejét, minden tehetségét, vérét, életét feláldozni!” A gyűlés nagy izgatottságban oszlott szét, s az áldozatra kész lelkesedésbe harag is vegyűlt a német tanácsosok ellen, kik bizalmatlanságból Magyarország iránt, oly soká takargatták a valóságot. Főrendek és rendek rögtön vegyes ülést tartottak. Bizottságot küldtek ki, és délután már új gyűlésben tárgyalták a javaslatot: keljen föl az ország egész erejével! Ez indítványt egyhangúlag elfogadták. E nap nem volt oppositio a magyar országgyűlésen.

Mária Terézia arczképe és névaláirása. Budapest főváros polgármesteri hivataltermében levő egykorú olajfestmény után. Az 1769 márczius 20-án Bécsben kelt leiratából. Eredetije az Országos Levéltárban.

Kihirdették az általános nemesi fölkelést. Harminczezer embert ajánlottak a rendes hadseregre. Felállítottak hat gyalogezredet, melyek (a 2., 31., 32., 33., 37., 52. számúak) még maig is megvannak, mint élő emlékei a lelkesedés e napjainak. A fölkelés élére a törvény a 77 éves nádort, gr. Pálffy Jánost hívta meg, ki a szatmári békét megkötötte, és Savoyai Jenőnek sok csatatéren bajtársa volt. A kerületi kapitányok közt a Dunán túl gr. Esterházy Józsefet, az ellenzéki vezérférfiút, a Tiszán túl Károlyi Sándort találjuk. Többen, mint gróf Batthyány Károly, a kanczellár öcscse, saját költségükön állítottak ki csapatokat. Erdély s a katonai végvidék is megmozdúlt, s a horvát és szerb granicsárok marczona alakjai oly nagy számmal jelentek meg a nyugati csatatéreken, mint még eddig soha sem. Nyolczvanezer, sőt százezer emberre is becsülték az erőt, mely Magyarországból királya védelmére síkra szállt, mikor Felső-Ausztria és Csehország meghódoltak a bajor választónak és az uralkodóház örökös tartományai, Tirolt kivéve, Montesquieuvel szólva, mintegy elaléltan roskadoztak.

A magyarok föllépése megfordítá a hadi szerencse kerekét. Az év végén Mária Terézia már visszatérhetett székvárosába. Két hónap múlva (1742 február 13) hadai Münchenben voltak. A porosz király, Siléziát megtartva, kibékűlt (1742). A harcz a bajorokkal, francziákkal tovább folyt, s e harczokban majdnem mindenütt a magyarok jártak elől. Gróf Nádasdy Ferencz, unokája annak az országbírónak, kit 1671-ben mint pártütőt Bécsben lefejeztek, genialis ügyességgel útat nyitott a Rajnán a „II. Mária magyar király” hadainak (1744 július 1), be messze Francziaországba; gróf Batthyány Károly horvát bán pedig, családjában később az első herczeg, csekély számú magyar csapataival annyira kifárasztá II. Frigyest, ki újra Csehországba tört (1744 aug.), hogy a mikor a magyar-osztrák fősereg a Rajna mellől a csatatérre érkezett, a nagy király kénytelen volt eredmény nélkűl Siléziába visszavonúlni. Ugyanekkor országgyűlés, országos tanácskozás nélkűl, másodszor is újra felkelt a magyar nemesség. A királynő ismét Pozsonyba jött (aug. 10). Szólt, és a magyar urak – a kik épen ott voltak, – Pálffy, Batthyány, Erdődy, Esterházy, Nádasdy, felbuzdúltak. A nádor a megyéknek írt: „Fegyvert kiáltok nagy dicsőségű édes Hazámnak és Nemzetemnek!” És rövid időn sereg állott a morva és siléziai határszélen. Hiába kisérté meg II. Frigyes elvonni a magyarokat királyuk ügyétől. Az insurrectio, föllelkesítve gr. Esterházy József vezére által, bár köteles nem volt vele, még az ország határán túlra is kivonúlt Morvába, Siléziába, hogy megverekedjék a poroszokkal. Mindössze nyolcz évig folyt a háború Németország nagy részében, Belgiumban, Olaszországban, le Genuáig és a Provence-ig, s Mária Terézia elvégre is szerencsésen megküzdött a veszélyekkel, melyek trónját fenyegették, és megtarthatá, Siléziát és némely olasz részeket kivéve, atyjának többi örökét.

E győzelmének legnagyobb részét a magyar nemzetnek köszönhette a királynő. A magyar nemzet nem fukarkodott vérével a hét éves háborúban sem, melyben a királynő azt, mit az örökösödési háborúban a poroszok ellen elvesztett, vissza akarta szerezni. A háború második évében Hadik András altábornagy, kőszegi születésű, katona fia, 3000 emberrel, jobbára huszárokkal, szluini és gradiskai határőrökkel Berlin előtt termett (1757 okt. 16), a város egyik kapuját belövette, az eléje vonúlt őrséget szétszórta. A porosz királyi család s a katonaság Spandauba menekűlt. Hadik a város alá nyomúlt; és kétszázharminczötezer tallér hadisarczot vett meg Nagy Frigyes fővárosán. Három évvel később (1760 okt. 3–12) Tottleben orosz hada mellett ismét megfordúltak a magyarok Berlinben. Charlottenburg porosz királyi várkastélyt ekkor a szász csapatok vandal módra feldúlták; Potsdamot azonban Sans-soucival, a porosz király kedves lakóhelyével, gróf, később herczeg Esterházy Miklós, Haydn-nak, a nagy zeneszerzőnek patronusa, a magyarokkal sértetlenűl megtartotta.Mikor eltávozott, bizonyítványt vett, hogy semmiféle kárt nem tettek, és csak egy kicsiny, csekély értékű képet hozott el magával emlékűl. Nem a magyarokon múlt, hogy Silézia, hét éves küzdelem után is a porosz király birtokában maradt.

II. József mint gyermek. Houbracken metszete után.

Mária Terézia nagyon jól tudta, mit köszönhet a magyar nemzetnek, és egész életében arra törekedett, hogy iránta háláját és szeretetét kifejezze. Nagylelkű és nemes törekvése nem is maradt siker nélkűl. Mária Terézia férfinak, királynak született. Csak a gyöngédség és szív volt benne női. Tudott és akart is uralkodni. A mit Esterházy Józsefnek Pozsonyban ígért, megtartotta. Maga vette kezébe a nemzet sorsát. Tekintettel volt többi tartományainak érdekére is, de Magyarország ügyeiben mindig annak mutatta magát, minek maga magát nevezte bizalmas levelezésében: „jó magyar nőnek, kinek szíve teljes teli volt hálával a nemzet iránt!”

A gödöllői kastély. Benczúr Béla rajza.

Az ország integritása volt mindig az, melyet a magyar nemzet leginkább féltett, melynek helyreállítását mindig sürgette. Idő folytán sok rész elszakadt a magyar koronától, s idegen kormányzat alá kerűltek kivált oly vidékek, melyeket aránylag nem rég foglaltak vissza a törököktől. E területeken új viszonyok keletkeztek, melyeket egyszerűen figyelmen kivűl hagyni nem lehetett. Különösen a XVII. század végén bevándorlott szerbek, önállóságra törekvő végbeli katona-nép, képezett statust a statusban, és csak nehezen tudott a magyar állam keretébe beilleszkedni. Mária Teréziának hosszú uralkodása e tekintetben a sérelmeket úgy szólván mind megszűntette. Csak az erdélyi részek visszakapcsolása maradt végrehajtatlan; de a királynő elismerte, hogy Erdélyt mint magyar király, a magyar korona jogán birja. A Maros és alsó Tisza mentében katonai végek voltak még abból az időből, mikor e folyamokon túl a Bánság Törökországhoz tartozott. Szerbek laktak itt egyes falvakban, a megyék kebelében, de nem a megyei hatóságok alatt. Az 1741: XVIII. törvényczikk értelmében hét év alatt (1743–1750) megszűnt e végvidék s Csanád Arad, Bács megyék polgári kormányzata alá kerűlt. Szuboticza, Zombor és a péterváradi sánczból, a bácsmegyei szerbek főhelyeiből, Szabadka, Zombor, Újvidék szab. kir. városok lettek, és csak Tétel vidéke maradt meg néhány községgel katonai – csajkás – területnek, mint utolsó maradványa a régi naszádos hadnak, mely a XV. és XVI. század hadi történetében oly jelentékeny szerepet játszott. Ugyan e tájt megszűnt a kamarai administratio a Száva-Dráva közt, és a mai Slavoniában megalakúltak Pozsega, Szerém, Verőcze vármegyék (1745). A horvát megyéket is rendezte a királynő magyar mintára. Jobb közigazgatás végett 1767-ben a bán közvetetlen kormányzása helyett, bár a horvátok nem akarták, horvát kir. kormánytanácsot állított fel Varasdon; de már 1779 július 30-án, mint feleslegest, megszűntette, és teendőit a magyar kir. helytartótanácsra bízta. Szintúgy megszűntette a szerbek ügyeit kezelő udvari bizottságot a Deputatio Illyricát, s a Declaratorium Illyricumban (1779) biztosítá egyházi autonomiájukat, de az állami kormányzatot a magyar kanczellárra ruházta. Hogy útat nyisson a magyar kereskedelemnek, délnyugaton visszacsatolta a Zrinyiek és Frangepánok bukása óta Belső-Ausztriához tartozott adriai tengermelléket. Hozzá adta (1776) Krajnából Fiumét, 1779 óta a magyar szent koronának külön területét; éjszakon pedig Lengyelország első felosztásakor, melyet különben, mint jogtalant, kárhoztatott, visszaszerezte a szepesi városokat, melyeket még 1412-ben Zsigmond zálogosított el, s melyeknek visszaszerzése századokon át hő, de sikertelen óhajtása volt a hazafiaknak. Alatta nyerte meg végleges szervezetét a katonai végvidék, melyet lényegileg a legújabb időig megtartott. Az Adriától Orsováig vonúlt az erős öv, mely – kivált akkor – megvédte az országot a pestis s a rabló, vad szomszéd becsapásai ellen, és e végek nyers, elvadúlt népét, nem minden nehézség, nem minden küzdelem nélkűl katonai vas fegyelemmel a civilisatióra szoktatta. 1762 óta a határőrvidék kiterjedt Erdélyre is, Oláhország és Moldva határaira. A mindig katona székelyekből Csíkban és Háromszéken, és az oláhoknak szabad, katonáskodásra alkalmas elemeiből, négy gyalog és két lovas ezred alakúlt. 1778-ban végbe ment az, mit az ország már 1723 óta sürgetett: visszakapcsolták, magyar kormányzat alá helyezték a „Bánság”-ot, melyet eddig katonai, majd osztrák kamarai kormány igazgatott. Hatvankét év alatt a puszta, mocsáros tartomány ez idegen, de gondos kezek alatt csodálatosan felvirágzott. Leginkább gr. Mercy Florimund, e vitéz, de szerencsétlen tábornok alatt, ki – kevés megszakasztással – 16 évig volt kormányzója e tartománynak (1718–1734), és onnan ment Olaszországba, hogy Pármánál csatát és életet veszítsen a francziák és szárdok ellen. A visszakapcsolt részekből három vármegye alakúlt: Temes, Krassó és Torontál. És ezzel az ország integritása helyre volt állítva. „Consummatum est!” kiálta fel a királynő; „most már nyugodtan szállhatok pihenésre”.

Az egyetem ünnepélyes beiktatása a budai várpalotában 1780. június 25-én. Az egyetem régi dísztermében levő falfestmény tervrajza után, a mely tervrajz az egyetemi könyvtár-igazgató hivataltermében van.

De belsőleg is sok megváltozott Mária Terézia uralkodása alatt. A külföldiek is bámultak ama roppant anyagi haladáson, mely 40 évi uralkodása alatt végbe ment. Nagy gondot fordított útakra, csatornákra, vízszabályozásra s a nemzeti életnek egy ága sem kerűlte el figyelmét. Öt püspökséggel: a beszterczebányaival, rozsnyóival, szepesivel, fehérvárival és a szombathelyivel gyarapítá az ország régi, latin szertartású hierarchiáját. Felállítá a munkácsi görög katholikus püspökséget (1773), és ezzel véget vetett a hosszú, keserű torzsalkodásnak, mely az egri püspök és egyesűlt görög hívei között oly soká fennállott. Javított az igazságszolgáltatáson. A Planum Tabulare (1769) összegyűjté a kir. kuriának majdnem félszázados döntvényeit, és ezzel sok bizonytalanságnak vetvén véget, biztos alapot nyujtott a további fejlődésre. S mert munkásságra ösztön kell és jutalmazni az érdemet igazságos dolog: a vitézség jutalmára a Mária Terézia rendet, a polgári tevékenység babérjáúl pedig a magyar jellegű Szent István-rendet alapítá (1764) emlékére az első nagy királynak, ki „ez országot erős kézzel és bölcseséggel megalkotta”. Gondoskodása a nemzet legnépesebb osztályát, a parasztot, a jobbágyot sem felejté el. Miután az országgyűlésen nem sikerűlt, királyi teljhatalommal rendezte viszonyait és behozta az urbariumot először a mai Slavoniában (1756), majd Magyarországon (1766–1769), végre a horvátországi megyékben. Megállapította, mi jár a jobbágynak és mit köteles ennek fejében szolgálni; mert úgy akarta, hogy az úri önkény agyon ne csigázhassa; és ha már kötelezettségeit teljesíti, legyen annyija, a mennyiből, a viszonyokhoz képest, maga és családja megélhessenek. Legfőbb gondját azonban a közművelődés terjesztése, a tanintézetek képezték. Akarta, hogy „a derék, értelmes magyar nemzet” e téren is, melyen mostoha körűlményeinél fogva annyira elmaradt, megkapja a módot, hogy versenyezhessen a többi nemzetekkel; „és nekem – írá – még sötét siromban is örömömre fog szolgálni a gondolat, hogy én adtam arra az első lendűletet”. Parancsára tanulmányi rendszer készűlt, mely felölelé az összes közoktatást, és figyelmét kiterjeszté az elemi iskoláktól az egyetemig. Ennek alapján öt akadémiát állított fel: Győrött, Nagy-Szombatban, mely később Pozsonyba kerűlt, Kassán, Nagy-Váradon és Zágrábban. Pázmány alapítványát pedig, a nagyszombati egyetemet 1769-ben orvosi karral gyarapítván, mint a tanulmányi rendszer betetőzését, az ország középpontjára, Budára tette át (1777).

Buda már akkor romjaiból lassanként kiemelkedett. A régi magyar királyok elpusztúlt palotája helyére új királyi palota épűlt. 1741-ben pendűlt meg ismét az eszme, hogy a magyar király Magyarországon lakjék, még pedig ott, hol a régi királyok laktak. Palota kellett tehát oda, a hol Mátyás király palotája állott. De pénz nem volt. A közkincstárt kimeríté az örökösödési háború. Pálffy János nádor tehát a nemzet áldozatkészségéhez fordúlt és rövid időn együtt volt főpapok, főurak, megyék és városok lelkes adakozásából a szükséges összeg. A gyűjtés élén gyoroki gróf Grassalkovich Antal állott, sokban mintegy typusa ama törekvő, már az újabb kor szellemében nem a csatatéren, hanem a béke szolgálatában kitűnő aristokratiának, mely Mária Terézia korában keletkezett vagy legalább akkor nőtt nagyra. Gyermek korában szegény, majdnem koldús, mint 25 éves ifjú már királyi ügyigazgató, egymásután királyi személynökké, báróvá, kamarai elnökké, gróffá s e mellett roppant uradalmak tulajdonosává lőn. Ezek közt volt Gödöllő is, hol Mária Terézia egyszer meglátogatta (1750 augusztus 10), a mikor (följegyezték) 70.000 lámpa világított a szép kastélyon.

1749 május 13-án ünnepélyes menet vonúlt a budavári karmelita templomból, a mai várszínházból, a várhegy déli részére, hol romok és némi újabb épűletek foglalák el a helyet, a melyen régente a magyar királyok palotája állott. A váczi püspök, Althan Mihály Károly végzé az egyházi szertartást. Grassalkovich Antal tevé le az alapkövet és mostoha fia, Bajtay Antal piarista, később József trónörökösnek a magyar történetben tanítója, mondá az ünnepi szónoklatot. A palota Hillebrant mérnök vezetése alatt húsz év múlva készűlt el (1769). De a viszonyok nem engedték meg, hogy a királynő e palotában lakjék Budán, melyről még sokan azt tartották, hogy a törökség torkában van. Angolkisasszony-apáczák és nőnevelő, majd finevelő intézet, a magyar Thereziánum, szállott bele; végre a királynő a tudománynak, az egyetemnek ajándékozta. Az ő határozott kivánsága szerint koronázásának 40-ik évnapján (1780 június 25) történt a beiktatás. Képviselőjéűl ez ünnepélyes cselekményre gr. Esterházy Ferencz magyar kanczellárt, Thökölyi Imre nővérének unokáját, a cseklészi Esterházy-ág alapítóját, sok és fontos dologban jobb kezét, szemelte ki; mikor pedig Esterházy gyengélkedő egészsége miatt nem mehetett, gr. Pálffy Károly alkanczellárt, János nádor unokaöcscsét, később az első herczeg Pálffyt küldötte Budára. Báró Patachich Ádám kalocsai érsek, egyik szigetvári hősnek ős unokája, az egyetemi tanács elnöke, mondott az egyetem dísztermében, a királyi várpalotában éles szavakban hálát a királyné nagy kegyéért; és Brunszvik Antal, kanczelláriai referendárius, olvasta fel főbb pontjait az ünnepélyes okleveleknek, melyekben a királynő, visszapillantván egész pályájára, mind azokat az adományokat, melyeket az egyetem és a tanúlmányi rendszerben tervezett tanintézetek fenntartására rendelt tanulmányi alapra tett, összefoglalta. Az egyetemnek akkor gazdag javadalma többféle megszűnt egyházak javaiból kerűlt ki; a tanúlmányi alapot a pápa által 1773-ban eltörűlt jezsuita-rendnek három millió forintra becsűlt vagyona alkotá.

A Mária Terézia korabeli fejlődésnek egy nagy hiánya van a mai kor szemében, és méltán. Sokkal kevésbbé volt az magyar, mint a mult századoknak, vagy még inkább az újabb kornak fejlődése. A magyar nyelv, mint a gyengébb magyar civilisatió nyelve, fejletlenebb volt a nyugoti népek nyelvénél. A XVI. század, mint láttuk, itt is meghozta a változást. A reformatióval kapcsolatos pezsgőbb szellemi élet és irodalmi mozgalom a magyar nyelvre is jótékonyan hatott. Erdélyben, bár egyedűl ott tudott a magyar korona területén egy idegen nemzetiség, (a szász) mint ilyen, közjogi tényezővé lenni, diplomatiai nyelvvé lőn. A megfogyott anyaországban ez nem sikerűlt teljesen. A külfölddel, az ausztriai örökös tartományokkal való folytonos összeköttetés nélkülözhetetlenné tette a latin nyelvet. A XVIII. század nem volt alkalmas arra, hogy ez irányban valami javúlást idézzen elő; sőt a korábbihoz még újabb akadályok járultak. Új eszmék, az élet és állam új követelményei léptek föl, a melyeknek kifejezésére az akkor még fejletlen magyar nyelv épen nem, és még a latin is alig volt képes. Kosmopolitikus áramlat vonúlt végig a világon. Törni magát nyelvért, még pedig a magyar nyelvért, csak azért, mert magyar, alig látszott valaki előtt érdemesnek. Nagyobb nemzeteken is, mint a magyaron, megtörtént ez időben, hogy elhanyagolták nyelvüket, s a legnagyobb emberek egyike, kiket a német nemzet e század folyamában szűlt, II. Frigyes porosz király, csak gúnyolni tudta „darabos” anyanyelvét. Külföldön, a magasabb körökben, a franczia nyelv lőn uralkodóvá; nálunk, a késői renaissance hatásakép, melynek karikaturája, a túlzott latinizmus, csak most jutott el hozzánk és nagyobb mértékben uralkodott mint másutt, a hol már erősebb nemzeti nyelvek voltak, a latin foglalt el minden tért. Az iskola és közélet magasabb fokain már uralkodott; most lehatolt az alsóbb rétegekbe, de még sok helytt a családi életbe is. Ott, hol vegyes nyelvű országunkban a nép nem volt magyar ajkú, Horvátországban vagy a felvidéken, úgy szólván kiszorítá a magyar nyelvet; magyar vidékeken azonban, a mívelt osztályoknál, mintegy védő paizsot képezett az idegen élő nyelveknek, mint a francziának és főkép a németnek beszármazása ellen, melyek rá nézve sokkal veszedelmesebbek lehettek volna. E védő paizs alatt nem is szűnt meg a magyar nyelv, lassan bár, és úgy szólván észrevétlenűl fejlődni, s e régibb kornak utolsó nagyobb írója: Faludi Ferencz még megérte az „újjászületés”-nek, mint mondani szokták, hajnalát. Ez újjászületést Mária Terézia egyik intézményéhez köti az irodalomtörténet. 1760 szeptember 11-én, 19 évvel a pozsonyi nap után, megalapítá a magyar testőrséget, hogy „hajlandóságának a magyar nemzet iránt újabb jelét adja” . Százhusz magyar ifjút gyűjtött maga köré Bécsbe, hogy őt és családját őrizzék, világot lássanak; s ez iskola, melyet a magyar nemes ifjúságnak nyitott, meg is termé gyümölcseit. Ifjaink látták a világot, mívelődtek és kezdték mívelni az anyanyelvet is, magasabb szempontból, több ízléssel, mint eddig a nyelvnek többi szerény munkásai. Bessenyey György volt az első közöttük, ki a világ elé lépett. Műve: „Agis” tragédia, mely új korszakot jelöl a magyar irodalomban, Mária Teréziának van ajánlva, kinek trónörökös fia, József, a mit akkor nem minden magyar főúri családról lehetett elmondani, magyarúl tanult; s kinek másik fia, az akkor még csak 6 éves, korán elhúnyt Károly, 1751-ben az országgyülés tisztelgő küldöttségével magyarúl beszélgetett.

Magyar testőr. Bikkessy Heinbucher alezredes rajza és Schindler Jakab rézmetszete után.

II. József és II. Lipót. Ujabb kor 1825-ig.

Mária Terézia nem sokáig élte túl az egyetem beiktatását, a tanulmányi ügy befejezését. Negyven évig uralkodott, mint Nagy Lajos, s meghalt 1780 november 29-én. Egy nappal halála előtt, miután már gyermekeitől elbúcsúzott, magához hívatta Esterházy Ferenczet, a magyar kanczellárt. „Esterházy, – mondá neki, – én meghalok! Mondja meg nemzetének, hogy hálával emlékeztem meg róla utolsó perczemig!”

Mária Terézia kormányzatában modernebb irányt követett, mint atyja. Fia, II. József, a XVIII. század fejlődésének még előbbre haladott eszméit képviselte. Míg a nagy királynő úgy szólván reális alapon állott s az államszerkezetben csak eszközt látott bizonyos közczélok, közérdekek előmozdítására: II. József szemében, a XVIII. század szelleme szerint, az állam önczél, a leghatalmasabb, a legjótékonyabb intézmény volt, melytől függött minden, melynek tehát fel kellett áldozni mindent. Ő magát is csak az állam első szolgájának tekinté; valójában pedig papja, apostola volt annak, lelkesűlt, rajongó, türelmetlen, mint minden ügynek apostolai lenni szoktak. Minél inkább meg volt győződve, hogy az állam jó fejedelemmel, jó törvényekkel segíteni tud minden bajon, csak akarnia kell: annál nagyobb hévvel törekedett elhárítani mindazt, mi felfogása szerint a mult babonájának, tudatlanságának volt maradványa és az új, szerencsésebb fejlődésnek útját állta. Sok akadálylyal, mely elől Mária Terézia meghátrált vagy melyet megkerült, ő egyenesen szembe szállt és le törekedett azt rontani. De nemcsak a modorra nézve volt különbség az anya és fiú közt. Nagy elvi ellentétek is voltak köztük, kivált a mi az egyházi, vallási kérdéseket illette. Mária Terézia egész életében buzgó katholikus volt, habár az egyházzal szemben sokszor úgy tett, mint XIV. Lajos ifjabb éveiben, ki a nantesi edictumot megszűntette, de a gallican egyház tantételeit felállította; sok kérdésben az állam fennhatóságát vitatta és fenn is tartotta. József szintén nem volt vallástalan, mint nagy kortársa: II. Frigyes, de positiv katholicismusában lehetetlen föl nem ismernünk bizonyos theisticus vonást, és el volt telve a franczia philosophia eszméivel, melyekben a vallások egyenjogúsága és szabadsága, valamint az államnak fennhatósága a vallások felett, úgy szólván sarkalatos elvek voltak. Azonnal belenyúlt merész kézzel a katholikus egyház szervezetébe, hogy azt, a mi neki károsnak, visszásnak tetszett, s a mit az akkori európai akatholikus irány a legrikítóbb színekben tűntetett fel, megszűntesse. Kezébe vette a papság nevelését. Intézkedéseket tőn, melyek az isteni tisztelet és vallásgyakorlat belső részleteire vonatkoztak. Eltörűlte a legtöbb férfi- és nőkolostort, hazánkban összesen 140-et; de az elkobzott vagyonból semmit sem tartott meg az államnak, hanem a vallásalaphoz csatolta, melynek alapja már III. Ferdinánd alatt keletkezett, szegény papok és egyházak fölsegélésére, számos új plébániának fölállítására. Más részt kibocsátá 1781 október 25-én a türelmi rendeletet, mely az ország protestáns lakosainak mindenütt szabad, habár nem is egészen nyilvános vallásgyakorlatot biztosított. Mert a mit a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak a XVII. század folyamában kivívtak, már jobbára rég feledésbe ment, vagy a változott viszonyoknak többé meg nem felelt. A XVII. század második fele óta a katholicismus politikai és társadalmi téren határozott túlsúlyra emelkedett és azt ellenfelével éreztette is. III. Károly korában a királynak kellett oltalmazni a protestánsokat. De mikor a kormány legalább a törvény betűjét megvédelmezte a türelmetlen hazafiak ellen: annak magyarázatában, mint maga is katholikus, épen nem kedvezett az akatholikus felfogásnak. Nyilvános isteni tiszteletet nem-nemeseknek csak azokon a helyeken engedett, a melyeket a törvény 1681-ben, tehát akkor, mikor az országnak majdnem fele része a törököt uralta, világosan megjelölt; a házi isteni tisztelet alatt csak a család körén belűl való imádkozást érté; a külső viszonyokra nézve pedig a törvényben nem foglalt, nem articularis helyeken a protestánsokat a katholikus egyház tagjainak tekinté, kik a katholikus ünnepeket megülni, keresztelésnél, esketésnél, temetésnél a katholikus pap szolgálatával élni, vagy ha azt nem tették is, legalább a stolákat megfizetni kötelesek voltak. Mária Terézia alatt e helyzet még rosszabbra fordúlt. A királynő és vele a döntő társadalom lelkiismereti kötelességnek tartá mindent megtenni, mi a katholicismus terjesztésére szolgált a protestantismus rovására. A királynő és nő itt egyaránt dolgozott, erősebb és szelidebb eszközökkel, rendeletekkel és házasságok fűzésével, melyeknek czélja volt protestáns családokat a katholikus egyház kebelébe visszavezetni. II. József egészen más szempontból tekinté a dolgot. Elvben elismerte a nem-katholikus felekezetek létjogát és őszintén törekedett is ez elvnek következményeit életbe léptetni. A konkret viszonyokkal azonban még neki is számolni kellett és a sok részletben sok nehézséggel találkozott. Debreczen hálával fogadta a türelmi rendeletet; a közel Nagy-Váradon azonban, a püspöki városban, csak három év múlva tudták a református isteni tiszteletet megkezdeni a Tisza urak udvarában.

Az egyenlőség és szabadság elvének még egy nagy engedményt tőn II.József. Kimondotta (1785 augusztus 22), hogy a jobbágy nincs többé a röghöz kötve, hanem szabadon távozhatik, ha akar, és ingó jószágáról intézkedhetik, mert ezt kivánja „a közjó és a természeti jog”, melyet az államköteles elismerni.

József abstract felfogásában egész birodalmát egy államnak szerette képzelni, egy állammá akarta tenni. Terveinek kivitelében azonban minden lépten-nyomon a magyar alkotmány korlátaiba ütközött, mely, századok fejlődése és hagyománya lévén, nagyon kevéssé felelt meg a franczia philosophia eszményeinek. Olybá vette tehát, mintha nem is volna és tette azt, a mi felfogása szerint a népek és az állam érdekében jónak, czélszerűnek, szükségesnek látszott, akár törvényes volt, akár nem. Már 1782-ben egyesíté a magyar és erdélyi udvari kanczelláriákat és hozzájuk csatolta a bécsi császári királyi udvari kamarának magyar osztályát, mely ha jogilag nemis, tényleg azország legfőbb kamarai hatósága volt. Szintúgy egyesíté a Helytartó-tanácsot és magyar kamarát és mindkettőt áttette Pozsonyból Budára, a honnan meg az egyetemet vitte át Pestre. Megszűntette a törvényhatóságok autonomiáját. Erdélyt három, Magyarországot és kapcsolt részeit tíz kerületre osztotta, melyekben a megyék és szabad kerületek kikerekítve, a kisebbek a nagyobbakkal összeolvasztva, csak közigazgatási alosztályokat képeztek, kinevezett, nem választott tisztviselők kormányzása alatt. Ez új megyék alá tartoztak közigazgatásilag a szabad királyi városok is, de törvénykezési jogukat, kivévén a bűntetőt, és némi belső ügyeik kezelését, választott tisztviselőik alatt megtartották. A megyék azonban elveszték az igazságszolgáltatást, melyet királyi törvényszékek vettek át. A királyi Táblának,mint első folyamodású biróságnak régi szerepe a kerületi táblákra szállott; maga a királyi Tábla, egész új szervezettel, csak másodfokú, a Pestről Budára áttett Hétszemélyes Tábla pedig harmadfokú birósággá lett. Az eljárást az osztrák perrendtartás, a bűntető jogot az örökös tartományok bűntető codexe szabályozá, melyből II. József a halálbűntetést, mint inhumanust, kitörölte. Mind a közigazgatás, mind a törvénykezés nyelvévé (legalább úgy rendelte József) a holt latin helyett a német lőn.

Józsefnek egyik főczélja volt, hogy Magyarországot közvetlenűl is bele vonja a monarchia terheinek viselésébe, melyekhez a magyar nemesség eddig csak közvetve ki- és beviteli vámok s az osztrák iparnak mesterségesen teremtett monopolium révén, úgyszólván észrevétlenűl járult; bele vonja pedig a magyar földet, mint adóalapot, ép ellenkezőleg a magyar nemesi fölfogással, mely mindig azt vitatta, hogy nem a földön, mely az adómentes nemesé, hanem a jobbágy személyén, a ki adózásra köteles, fekszik a közteher. Népszámlálást és földfelmérést rendelt tehát el; keresztűl is vitte minden tiltakozás daczára, a hol kellett erőszakkal s gyorsan ugyan, de rosszúl is, hogy megtudja, kire és mire lehet majd az adót, és mennyit, annak idején kivetni.

Magyarországon ez idétt a közvéleményt a megyegyűlések fejezték ki. Föl is szólaltak minden alkalommal, minden rendeletnél, a mely fölfogásuk szerint törvénybe ütközött, hol gyengébb, hol erősebb hangon. A közigazgatás újjászervezésekor azonban a rendes megyegyűlések megszűntek. E hang is elnémúlt, de csak rövid időre, hogy azután annál szenvedélyesebben szólaljon meg ismét. A háború, melyet II. József mint Oroszország szövetségese (1788 február 9) Törökországgal kezdett, eleinte nem volt szerencsés. Szeptember és október havában a törökök Magyarországba is becsaptak és a Bánság déli részét, különösen Mehádia és Karansebes vidékét fel Verseczig irtózatos módon elpusztították. A következő évben (1789) jobbra fordúlt a hadiszerencse, de a hadseregnek újoncz és pénz kellett; vagyis a pénztelen Magyarországon élelem, gabona fél piaczi áron. Már 1788-ban összehívták a megyegyűléseket, a hol sok keserű kifakadás mellett sem mutatkozott határozott ellenszegülés a császár kivánsága ellen. Csak a kivitelnél merült fel nehézség, némi passiv ellenállás, melyet József hatalomkarral, törik-szakad módra igyekezett megtörni. Most azonban élesebb lett az ellenzék. Bátorságot meritett a külbonyodalmakból. Belgium fellázadt a császár ellen újításai miatt. Francziaországban összeült a nemzetgyűlés és készült a forradalom. Poroszország pedig fenyegető állást kezdett elfoglalni Törökország mellett Ausztria ellen. Az 1789 októberre összehívott megyegyűlések mind országgyűlést sürgettek és panaszkodtak a törvénytelen rendeletek miatt. Pozsony, Nyitra, Nógrád, Pest, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar, Szabolcs, Ung, Borsod, Abauj, Torna, Zemplén, Szepes, Heves és Fehér határozottan megtagadták az országgyűlésen kivűl való segélyt, sőt némelyek közűlök, első helyen Bihar, felhívták nádorispán nemlétében az országbírót, gróf Zichy Károlyt, hogy törvényadta jogánál fogva hívjon össze országgyűlést a Felség beleegyezése nélkűl is, és a magyar kanczellária tanácsosai beismerték II. József előtt, hogy a megyéknek törvény és jog szerint igazuk van. Kanczellária és Helytartó-tanács is az országgyűlésben látta az egyedűli eszközt a kibontakozásra. József végtére engedett. Az 1788-iki hadjárat, melyben személyesen részt vett, megtörte egészségét. Lelke is kifáradt már. Érezte, hogy úgy sincs többé jövője és hajlandóbb volt eltérni terveitől, melyeket már maga ki nem vihetett, s melyeket azokra, kiknek javára voltak szánva, de a kik azokról hallani sem akartak, többé rá nem erőszakolhatott. Rendeletet bocsátott tehát ki magyar és német nyelven (1789 deczember 18), melyben országgyűlést igért, ha a háborúnak vége lesz; de e rendelet nem tette meg a kellő hatást. A megyékben pártkülönbség nélkűl kitört a keserűség. Országgyűlést, a törvényes állapotnak azonnal való visszaállítását követelték; a törvényes állapotot sok helytt azonnal, önhatalmúlag vissza is állították, a kinevezett tisztviselőket letették, az összeírásokat megsemmisítették. Ekkor József, már a halál révén, teljesen engedett. Visszavonta minden intézkedését, kivévén azt, a melyet a vallási türelem érdekében, a jobbágyok viszonyaira és a plébániák rendezésére nézve mint egyházi főkegyúr tett. Kimondta, hogy 1790 május 1-én minden abba az állapotba tér vissza, melyben Mária Terézia halálakor volt, és megigérte, hogy az 1791-iki év folyamán országgyűlést hív össze, magát megkoronáztatja és királyi hitlevelet ád (1790 január 28). Néhány nappal később a szent koronát is haza küldé, melyet akkor, midőn a magyar közigazgatás átalakításához fogott (1784 ápril 13), magyar tanácsosainak aggódó és ismételt fölszólalásai daczára, a törvény ellenére, az országból ki, Bécsbe vitetett a császári kincstárba, más országainak hasonló clenodiumai közé. A nemzet riadó lelkesedéssel fogadta vissza önállóságának e symbolumát, melyet külön hat lovas hintón gr. Keglevich József és gr. Nádasdy Mihály s néhány magyar testőr hoztak haza. Banderiumok, harangzúgás, ágyúdörgés, kivilágítás, eget verő „Éljen a magyar szabadság!” kiáltások kisérték, fogadták városról városra Köpcsényen, Győrön, Esztergomon át fel a budai várpalotába. Mire a korona ide ért (1790 február 21), József Bécsben már a ravatalon feküdt. Visszavonó rendelete nem csillapítá le azonnal a kedélyeket. Külföldi befolyás is szította az elégűletlenséget. Az egész ország fel volt háborodva. A XVIII. század csendes magyarja most egyszerre kitört. A germanizáló, centralizáló törekvésekkel szemben feltámadt nemcsak a magyar politika, hanem a magyar mult, a magyar érzés is. Divatba jött ismét a magyar ruha, a közéletben a magyar szó, és mintha Károly és Mária Terézia uralkodása nem is lett volna, megharsantak ismét a tárogatók, felhangzott a Rákóczy-nóta, melyből az újabb kor később a híres indulót csinálta, és feltűnt ismét, némi XVIII. századbeli franczia cziczomával a kurucz szellem, mely, úgy látszott, hogy a szatmári békével sírba szállt. Hallani lehetett, hogy megszakadt az örökösödés fonala; hogy II. József törvénytelen uralkodása miatt az uralkodó ház elveszté jogát a magyar koronára és királyválasztó országgyűlést kell hirdetni a Rákos mezejére. Még a katonaság is politizálni kezdett és a török ellen táborozó magyar csapatoknál, a Nádasdy, Splényi, Károlyi, Pálffy (most 39., 51., 52., 53.) gyalog- és több lovasezrednél, köztük a Greven (most 4-ik számu) huszároknál, kérvények készűltek, melyek a magyar ezredek számára magyar tiszteket, magyar vezényletet követeltek.

II. József visszavonó rendelete. Kelt Bécsben 1790 január 28-án. Eredetije az Országos Levéltárban.

De József öcscsét és utódját, II. Lipót-otmindez meg nem zavarta. Ő is bátyjának szabadelvű eszméit vallá; Toskánában ő is új elveket valósított. De tudta, hogy azt, a mi csak hosszas fejlődésnek gyümölcse, nem lehet erőszakolni, és teljesen anyjának álláspontjára helyezkedett. Nyiltan és őszintén elfogadta a magyar alkotmányt. Ismerve a magyar nemzetet, nem ijedt meg a túlzás némely kitöréseitől és azonnal országgyűlést hirdetett, még pedig Budára, mely János király ideje óta nem látta falai közt az ország rendeit.

A magyar szent korona haza hozatala Bécsből Budára 1970. febr. 21-én. Kimnach László rajza.

Az országgyűlés 1790 június 10-ikén nyilt meg a budai várban, az országházában nagy érdeklődés és lelkesedés mellett. Buda és Pest tele volt fegyveres nemességgel, banderiumokkal, melyek megyéik követeit kisérték fel, vagy a korona elé mentek volt. Az ifjúság, nők, kiknek ekkor engedték meg először, kérvényükre, hogy a törvényhozás termeiben jelen lehessenek, tolongtak a gyűlésekre. A tanácskozás magyarúl indult meg. A személynök – Ürményi József – az alsó, a prímás – Batthyány cardinális – a felső táblán magyarúl beszéltek. S az egész alsó tábla, s a főrendeknek több mint fele, köztük gr. Zichy Károly országbíró, Végh Péter tárnokmester, gr. Károlyi Antal testőrkapitány, több más zászlós úr, Keglevich és Nádasdy koronaőrök, egy Apponyi, Esterházyak, gr. Széchényi Ferencz, Batthyányak, Erdődyek, Csákyak, gróf Andrássy, báró Sennyei, Forgáchok, Szápáryak, Festetichek nyilvános ülésen megesküdtek, hogy csak oly törvényeket fognak hozni, melyek megfelelnek a szabad és független Magyarország jogainak és méltóságának; s az országgyűlés tudta nélkűl semmiféle hivatalt, méltóságot, ajándékot, jutalmat, vagy erre vonatkozó igéretet senkitől, semmi szín alatt el nem fogadnak. A viták élénkek, a kifakadások hevesek voltak. Elvégre is győzött a mérséklet, melyet nagyon támogatott II. Lipót bölcsesége, ki új engedményeket a koronázó hitlevélben ugyan nem tett, de a fennálló magyar alkotmányt teljesen, fenntartás nélkűl elismerte. A koronázás – nov. 15-ikén Pozsonyban – megpecsételte a frigyet Magyarország és királya közt. A törvények, melyeket ez országgyűlésen a nemzet és királya hozott, sok tekintetben korszakot alkottak. Lipót az 1791. évi X. törvényczikkben elismerte, hogy Magyarország szabad és független ország, mely semmi más országnak nincs alávetve és csak koronás királya által szentesített törvényekkel kormányozható; a nemzet pedig elfogadta és a maga törvényes módján szentesíté mindazt, mit Mária Terézia és még inkább II. József, formailag nem kifogástalanúl, de az ország javára, a kor kivánalmai szerint, megalkottak. Törvénybe iktatták – nem heves, sőt szenvedélyes viták nélkűl, melyekben a kormány a katholikus túlbuzgók ellen a szabadelvű álláspontot védelmezte – a protestánsok teljes vallás-szabadságát. Elismerték ideiglenesen, mint tényt, és megjavíták a Mária Terézia-féle urbariumot és szentesíték, régibb törvényeket megújítva, a jobbágyoknak szabad költözködési jogát. A nem egyesűlt görögöknek – főleg szerbeknek – ügye szintén törvényhozási megoldást nyert. A szerbek az 1790-iki év folyamában Temesvárott nemzeti congressust tartottak, és a temesi Bánságot maguknak külön területűl követelték. II. Lipót jónak látta ügyeikre nézve egy külön illyr kanczelláriát állítani fel (1791 február 21), mely mintegy folytatását képezte a Mária Terézia által eltörűlt Deputatio Illyricának. A magyar törvényhozás az 1791: XXVII. törvényczikkel határozottan kimondotta a nem-egyesűlt görögöknek egyenjogúságát a birtokszerzés és hivatalviselésre nézve. II. Lipót kora halála után (1792 márczius 1) Ferencz király koronázó országgyűlése még ezen felűl helyet adott püspökeiknek az országgyűlésen; az illyr kanczelláriát azonban megszűntette. (1792: X. t.-cz.)

X. Törvényczikk Magyarországnak és kapcsolt részeinek függetlenségéről. Eredetije az Országos Levéltárban. Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére Ő Felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának Magyarországra és társországaira nézve az 1723: 1. és 2. törvényczikkel megállapított öröklési joga ugyanazt a fejedelmet illeti, kit a fennálló öröklési sorrend szerint a Németországon és azon kivűl fekvő elválasztathatatlanúl és oszthatatlanúl birtoklandó többi örökös tartományokban és birtokokban: mindazonáltal Magyarország társországaival együtt szabad ország, egész törvényes kormány-alkatára nézve (ideértve bármiféle kormányszékeit) független, vagyis semmi más országnak avagy népnek nincs alávetve, hanem saját önállássalés alkotmánynyal bíró, s ennélfogva saját, törvényesen megkoronázott örökös királya, tehát Ő Felsége s utódai mint magyar királyok által, az 1715: 3. és 1741: 8. és 11. törvényczikkek rendeletének megfelelőeg, saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára kell kormányoztatnia és igazgattatnia.

II. Lipót királynak az 1791. évi törvényczikkeket szentesítő aláirása. Eredetije az Országos Levéltárban.

Voltak az országban sokan, mint az 1790/91-iki országgyűlésen is kitűnt, kik még a Mária Terézia újításait is sokalták, és a szigorú törvényesség örve alatt legjobban szerették volna a régi állapotokat mindenben visszaállítani, vagy legalább a további változásoknak útját szegni. A nagy többség azonban nem tért el az iránytól, melyet az egész század fejlődése követett. Az ország reformokat kivánt, és az 1790/91-iki országgyűlés számos bizottságot küldött ki, melyek azokat minden irányban megindítsák. Sok, mi csak a legújabb időben valósúlt: bűntető, kereskedelmi törvénykönyv, katonai, tudományos, szépművészeti akadémiák, gyárak, közlekedési eszközök voltak a többi közt a programmon. A hazai nyelv műveléséről sem feledkeztek meg a honatyák, mely Bessenyey föllépése óta szépen haladt az irodalom minden ágában. Az 1791-iki törvény elrendelte, hogy a magyar nyelv az egyetemen, akadémiákon, gymnasiumokban taníttassék. Az 1792: VII. törvényczikk mindenütt rendes tantárgygyá tette azt, a kapcsolt részeken kivűl. Az újabb irodalomnak úgy szólván megteremtője, a nyelvnek nagy reformátora, Kazinczy Ferencz már élt és működött, s a következő évtized a verselő és nem-verselő írók sokaságából két nagy költői tehetséget látott kiemelkedni, milyent Zrinyi óta nem mutatott föl a magyar irodalom: a debreczeni Csokonai Vitéz Mihályt és a zalavármegyei nemest, katonatisztet, gárdistát, a „Himfy szerelmei” költőjét, Kisfaludy Sándort.

II. Lipót koronázása Pozsonyban 1790. nov. 15-én. Egykorú metszet után.

I. Ferencz koronázása Budán 1792. június 6-án: az eskütétel. Egykorú metszet után.

Volt az országban még egy kis párt, mely az 1790/91-iki országgyűlés többségét messze elhagyva, teljes szívvel és lélekkel hódolt a XVIII. század kosmopolita, és már-már forradalmi eszméinek. Tagjai jobbára – ha nem is mindenben – helyeselték II. József eszméit, sőt azokon túl is mentek. A meglepő fejlődés és siker, melyet ez eszmék Francziaországban kivívtak, a könnyűség, melylyel a keresztény világnak legrégibb monarchiáját, legrégibb államszervezetét ez idétt fenekestül felforgatták, bátorságot és reményt öntött híveikbe, hogy az Magyarországon is szintúgy fog sikerűlni. E párthoz tartozott a pesti születésű, még nem egészen 40 éves Martinovich Ignácz, kezdetben barát, majd világi pap, II. József korában lembergi tanár, azután II. Lipótnak udvari chemicusa és publicistája a szabadelvűbb, újabb eszmék érdekében az 1790-iki reactio némely ósdi irányai ellen. A császár halála után azonban nem találta többé azt az előmenetelt, melyre igényt vélt tarthatni. Elkeseredésében még inkább hajlandóvá lőn a forradalmi eszmékre, melyekhez érzelmei, meggyőződése amúgy is vonzották. Összeköttetésbe tudott lépni 1793 végén a franczia köztársasággal, mely ellen a magyar király és a magyar hadak már 1792 óta terhes háborút viseltek. Terve volt forradalmat idézni elő Magyarországon, s ennek előkészítésére, a franczia eszmék terjesztésére két titkos társúlatot alakított s azok elveit egy-egy kátéban terjeszté. A „reformátorok társasága” a korlátoltabb magyar nemesi felfogás számára volt szánva s egy aristokratiai szervezetű köztársaságot tervezett. A „Szabadság és egyenlőség társasága”, melyhez Martinovich maga és legmeghittebb emberei tartoztak, már a tiszta franczia jacobinus köztársaság eszméinek valósítását tűzte ki czélúl, és akkor lépett volna fel, ha már a reformátorok, tudtukon kivűl, útját megegyengették. Bécsben, a hol Martinovich ekkor lakott, némileg hasonló irányú terveket kovácsoltak. Erre külföldről figyelmeztették a kormányt, mely a gyanúsokat, köztük Martinovichot is (1794 június 23) elfogatta. Az ő vallomása nyomán elfogták gr. Sigray Jakabot, egy tehetséges, de ingatag jellemű embert, kit a reformátor társaság igazgatójának szánt, és a másik társaság három direktorát: Hajnóczy József magyar kamarai titkárt, ki József korában Szerémmegyének kinevezett alispánja volt; Laczkovics János, quietált huszárkapitányt, ki 1790-ben a Greven huszárok kérvényét gr. Festetich György alezredessel az országgyűlésre vitte, és a fiatal Szentmarjai Ferenczet, b. Orczy László kamarai alelnök magántitkárát. Az elfogottak vallomásai újabb szálakat adtak a vizsgálat kezébe. Az év vége felé már negyvenhat ember ellen emelt a kir.ügyigazgató vádat a Kir. Tábla előtt felségsértés és pártütés miatt. A vádlottak közt volt az akkori irodalomnak és közéletnek nem egy kiváló alakja, mint Kazinczy Ferencz, Verseghy Ferencz ex-paulinus, költő, író, a „Marseillaise” magyar fordítója, Szentjóbi Szabó László fiatal költő, Bacsányi János költő és író, s több mások. A Hétszemélyes Tábla tizennyolczra halálos itéletet mondott. Martinovichot négy direktorával 1795 május 20-án végezték ki Budán, a vár alatt, a mai vérmezőn. Követte őket június 3-ikán Őz Pál fiatal pesti ügyvéd és Szolarcsik Sándor 20 éves juratus, kik forradalmi elveiket még a perben és az itélet után is vallották. A többi tizenegy kegyelmet nyert, és fogságra itélt társaikkal – összesen huszonheten – különféle várakban szenvedték ki hosszabb-rövidebb idő alatt büntetésüket. Kazinczy Ferencz majdnem hét évi raboskodás után 1801-ben szabadúlt meg és tért vissza szülőföldjére, hogy folytassa működését a magyar irodalom újjáalkotására.

József nádor. Einsle Antal egykorú festménye után rajzolta Vastagh György.

E példák épen nem voltak alkalmasak a franczia eszméknek híveket szerezni az országban. A forradalom túlzásai amúgy is megdöbbentettek minden embert, ki csak némileg is ragaszkodott a fennálló társadalmi és államrendhez. A magyar nemzet híven támogatta királyát ama változatos és sulyos harczban, melyet a franczia köztársasággal, majd császársággal viselni kénytelen volt. Bonapartét olaszországi diadalútjában egy magyar tábornok – Alvinczy – támadta meg legerősebben, s a nagy vezérnek egész lángeszére és szerencséjére volt szüksége, hogy a győzelem a franczia lobogóktól el ne pártoljon. Nem egészen tíz év alatt háromszor kelt föl a magyar nemesség – 1797, 1800, 1805-ben – s e kor hadi lelkesedésének szép emléke a Ludovika hadi akadémiának megalapítása önkéntes adakozások útján, hogy, mint az 1808-iki törvény mondja, „a magyar ifjak ne csak nyers erővel, hanem tudománynyal is harczolhassanak a hazáért, az ősi alkotmányért és a felséges uralkodó Házért!” Nagy érdeme volt mindebben József főherczeg nádorispánnak, ki II. Lipótnak fia, Ferencz királynak testvéröcscse, Mária Teréziának méltó unokája volt. Alig volt még húsz éves, mikor Pozsonyban (1796 november 12) nádorrá választották. Méltóságát tovább viselte ötven évnél, s ez idő alatt nem volt a nemzet életében jelentékenyebb mozzanat, melyet a legmelegebb érdeklődéssel ne kísért, elő ne mozdított volna. Magyarnak érzé magát és magyar akart lenni külsőleg úgy, mint lelkileg volt. Magyar nyelvtanára a kufsteini és spielbergi rab, Martinovich társa, Verseghy volt; de ha a magyar nyelvet nem bírta is már teljesen elsajátítani, egyet tudott: ismerte és megértette a magyart. S egész életének fő és folytonos s nem sikertelen törekvése volt, hogy a nemzet és a monarchia másik részének hatalmi tényezői szintén megértsék egymást. Erre pedig Mária Teréziának legválságosabb napjai óta nem volt annyira szükség, mint 1809-ben, mikor újra kitört a franczia háború.

Magyar insurgensek a franczia háborúban. Bikkessy egykorú rajzai után, Kimnach Lászlótól.

Ausztria, 1804 óta önálló császárság, és Magyarország, közel eső szövetséges nélkűl, egyedűl állottak szemben a nagy imperatorral, kit német, olasz, lengyel, orosz segédhadak támogattak. Nem telt bele egy hónap és Napoleon diadalmas seregével Bécsben állott s magyar kiáltványban felszólítá a magyar nemzetet: válaszsza külön ügyét királyáétól. „Csak az ausztriai császár, – irá, – nem a magyar király izent nekem háborút.” „Semmit sem kivánok én ti tőletek, egyedűl csak azt akarom látni, hogy szabad és független nemzetté legyetek. Vagynak még ti nektek tulajdon nemzeti erkölcseitek, vagyon nemzeti nyelvetek és dicső eredeteteknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza lételeteket; legyetek újra, a kik valaha voltatok. Gyülekezzetek össze Rákos mezejére őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.” Napoleon e felhívása azonban, melyet Bacsányi János, Martinovich egykori fogolytársa fordított magyarra, nyom nélkűl hangzott el. Ferencz királyi családjával magyar földön, Budán, Egerben, Komáromban, Tatában talált biztos helyet, s a magyar nemesség, a nádorispán vezérlete alatt, ismét fölkelt a fenyegetett trón védelmére. „Magyarok vagyunk! – mondá a nádor – kik, mennél nagyobb bennünk a bizalom, annál többet teszünk!” A fölkelő nemesség egy része ott küzdött Karakónál a Marczal vizénél (1809 június 10) és védte János főherczeg visszavonulását, ki Olaszországból jövet Pápa felé hátrált, és ott harczolt a győri csatában (június 14) szerencsétlenűl, de nem vitézség nélkűl.

Másutt sem tudott a magyar és osztrák vitézség Napoleon katonai lángeszén diadalmaskodni. Aspernnél (május 21–22), melyre a magyar Gyulai (60-ik számú, sokáig Wasa nevet viselő) ezred intézte az első támadást, s mely helység házai közt az erdélyi Benyovszky (31. számú) ezred küzdött diadalmasan a franczia gárda tirailleurjeivel, a magyar gránátos, bakancsos és huszár vetélkedett ugyan Ferencz császár és király többi csapataival, és Napoleon minden támadása megtört Károly főherczeg seregén, de már hat hét mulva a wagrami nagy csatavesztés (július 5–6) megsemmisíté e taktikai győzedelem minden eredményét.

A schönbrunni béke nagy áldozatokat rótt a monarchiára (1809 okt. 14), s a magyar korona birtokából is elszakította Horvátország Száván túli részeit és Fiumét.

A szerencsétlen békét, mint a hosszas háborúk következménye, az állam pénzügyi bukása követte. A papirpénz értékét 1/5 részére kellett leszállítani (1811 febr. 20), s a pénzügyi bajok még akkor sem szűntek meg mindjárt teljesen, mikor hosszú, nehéz háború után végre Napoleon hatalma is megtört, Ferencz király szövetségeseivel Párisba bevonúlt. Magyar huszárok – a 4. számú hessenhomburgok, a kilenczvenes évek Greven huszárjai – a Rhőnet és a Felső-Loiret (1814 márczius 20, ápril 7) átúszták, és Simonyi József obester, a nyers szabolcsi fi, miután Fontainebleauban Napoleon császári trónjába ülve, pipája hamvát annak karfáján kiveregette, Mária Lujza szobájában huszáraival lovagiasan csákót emelt, s e szavakkal: „magyarok voltak itt!” nem engedé, hogy a kastélyból bármit is elvigyenek.

A háború után a monarchia visszakapta némi kivétellel mindazt, mit 18 év alatt elvesztett, sőt még nagyobbodott is; de a sebek, melyeket a háború ejtett, még sokáig sajogtak. A nemzeti fejlődés azonban e csapások alatt sem szünetelt, mint a törölt időkben, a zsitvatoroki béke után, lappangva erősödött, keresve alkalmat, módot, a mikor nyiltan is mutatkozzék. Már az 1807-iki országgyűlésen Sopronmegye lánglelkű követe, Nagy Pál, az „őr Cato”, ki „villámokat szórt” a „népek milliói állapotáról”, a „misera contribuens plebs” érdekeiről beszélt, s bár akkor még hallania kellett ily közbekiáltásokat: „Ne stultiset!” „Ne bolondozzon az úr!” – az eszme, a gondolat, mely az ország szabadsága, jólléte alatt már nemcsak a nemesség szabadságát és jóllétét értette, lassan bár, de mindinkább terjedt és erősödött. Még inkább terjedett és erősödött az a gondolat, melyet a nagy szónok egész életén keresztűl lelkesűlten hirdetett hogy: „elvesztett alkotmányt vissza lehet szerezni, de nemzetiségével együtt elvesz a nemzet is”. A mit a mult századbeli magyar testőrök kezdettek, a mi kilenczvenben – úgy látszott – mint múló tűz, fellobbant, nem aludt ki, s mind általánosabbá lőn a meggyőződés, a vágy, hogy Magyarországnak ismét oly magyarrá kell lennie, a milyen volt az Árpádoktól kezdve a szatmári békéig. A nemzet egy új fejlődési stadiuma küszöbén visszatekintett multjára, melynek alakjait „az éji homályból” a költők: Kisfaludy Károly, Sándor öcscse, 1809. évben katona, Kazinczy után az újabb irodalom „második statora”, a magyar élet jeleneteivel színműveiben, az ifjú Vörösmarty Mihály pedig „Zalán futásá”-ban a honfoglalás eposzában lelki szemei elé varázsolták: mígegy fiatal huszárkapitány, ki Napoleon és Murat ellen harczolt, a nagy tudománybarátnak, gróf Széchenyi Ferencznek, a harmadik nagy Széchenyinek fia, István, a negyedik, a legnagyobb Széchenyi, már a gyakorlati eszközökről gondolkodott, melyekkel a honfiúi epedés tárgyát, a „jobb kort”, „a régi dicsőséget” megvalósítani, sőt még dicsőbb jövőt is előkészíteni lehessen.

Magyar gránátosok a francia háborúban. Gerasch F. rajza után.

Ekkor nyílt ismét alkalom, hogy a nemzet saját maga vehesse kezébe sorsát. 1812 óta, mikor a devalvatio ellen felszólaltak és a pénzügyi zavarok orvoslására minden segélyt megtagadtak, nem hívták többé össze az ország rendeit. A mi a háborús időkben hadi segélyre élelemben, katonában kellett: országgyűlés nélkűl lőn kivetve, beszedve. Mikor azonban a béke helyreálltával 1821-ben újból országgyűlésen kivűl történt az újonczok kivetése, s 1822-től kezdve a hadi adó az eddigi váltó érték helyett pengő pénzben követeltetett: a megyék tiltakoztak, országgyűlést sürgettek s a királyi biztosokkal szemben, kik a királyi rendeletek érvényesítésére kiküldettek, kivált Sopron, Zala, Vas, Komárom, Borsod, Gömör, Zemplén, Nógrád, Nyitra s mindenek fölött Barsmegye, a biztosok föllépése szerint hol erősebb, hol gyengébb, hol erőszakosabb, hol passivabb ellenállást fejtettek ki. E forrongás akkor támadt, mikor a szent szövetség hatalma tetőpontján állott és Spanyolországban, Olaszországban minden ellenzést elnyomott. Nem jó idők jártak tehát Európaszerte az alkotmányosságra; de Ferencz király nem akart erőszakot a magyar törvény ellen és összehívta nyolczadik országgyűlését az „éltünket és vérünket” évfordúló napjára (1825 szept. 11) Pozsonyba, mely új korszakot jelöl a magyar nemzet életében.

Benczúr Gyulától

Benczúr Gyulától

Az új korszak. (Folytatása a Habsburg-házbeli királyok korának.) Jókai Mórtól

A XVIII. század vége felé a magyar nemzet igen szomorú időket élt. A magyar faj számban is megfogyatkozott, s egy kis töredéke, a köznemesség, képezte a tulajdonképeni nemzetet; a főurak nyelvben és szokásokban idegenek voltak már; a jobbágy tudatlan, elhanyagolt; a polgári osztály a városokban számos helyütt idegen ajkú, a törvénykezés latin; ez a nyelv volt a tudományok közvetítője, a műveltebb férfikörök divatos társalgási nyelve. Az ország kereskedelmét az akkori vámrendszer tönkre tette, a mi pusztító visszahatást gyakorolt az iparra és mezőgazdaságra; hajdan virágzó borkereskedése csaknem semmivé lett; a mit az ország termesztett, azt maga el is fogyasztotta; ez a körülmény a meggyérűlt népesség mellett a bővölködés csalódását idézte elő úgy, hogy utoljára még meg is volt elégedve a nemzet ezzel a lesülyedt helyzetével, s még ezt is latinúl fejezte ki: „extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita”; pedig egy nemzetre az a legnagyobb csapás, ha hanyatlásába maga is belenyugszik. Maga a látszólagos jóllét is csak a kiváltságos osztályokra és felekezetekre vonatkozott. A jobbágyság viselte az ország minden terhét: ő adta a katonát, ő is tartotta; ő fizette az adót, ő csinálta az útakat, s azonkivűl földesurának teljesített robot-munkát és termékeiből kilenczedet, papjának tizedet adott.

A szabadság alatt csak a nemesi kiváltság értetett, s mikor a vármegyék szót emeltek a szabadság ügyében, ugyanegy buzgalommal küzdöttek a kormány és a parasztság ellen, sőt a polgári elem ellen is. Az országgyűlésen a jobbágyságot senki sem képviselte, s az összes királyi városok polgárságának „egy” szavazat volt engedve; sőt még az a szándék is kifejezésre jutott, hogy magát a városi polgárságot is ki kell rekeszteni minden hivatalból.

József császár utolsó rendeletei, halála és II. Lipót trónralépte némi új fordulatot idéztek elő a magyar nemzeti életben. A nemzeti viselet, a magyar nyelv újra kedvessé lett; a költőknek egész sora támadt, kik az ősi erényeket s a régi dicsőséget emlékezetbe hozták; de hallgatójuk még nem igen sok volt. Az 1790-iki koronázó országgyűlésen szentesítést nyert a nevezetes X. törvényczikk, mely Magyarországot saját alkotmánya szerint és nem az örökös tartományok módjára rendeli kormányoztatni. E korszakban már támadtak egyes nagy szellemek, a kik a magyar nemzet előtt a közmívelődés és reformok útját megvilágították; de a társadalom még nem értette meg őket. A kitört franczia forradalom azonban az ujraébredési korszakot elodázta hosszú időre.

A franczia forradalom egész Európát erőszakos mozgásba hozta, régi fogalmakat fölforgatott, új eszméket terjesztett: csak Magyarországra gyakorolta az ellenkező hatást: itt a haladást akasztotta meg. Támadt ugyan, mint fentebb elő volt adva, egy társulat, mely az egyenlőség, a népfenség elveit minden következményeivel együtt keresztűlvihetőnek hitte Magyarországon, de az általuk megkezdett mozgalom eszméi nem hódítottak, sőt inkább egyes hevesfejű tagjaik modora még a mérsékelt szabadelvű haladókat is visszariasztá. Az összeesküvésnek nevezett társadalmi mozgalmat a kormány pallossal fojtotta el s a halálra itélt magyar jakobinusok vére egyúttal a szabadelvűek és patrioták nemzeties és reformáló törekvéseit is letörűlte e korszak lapjáról. Nem maradt azon más, mint a háborúk története. A napoleoni hadjáratokban többszörös emléke maradt fenn a magyarok vitézségének, mely adatok azonban inkább a nagyszabású világtörténet keretébe tartoznak, mert a háborúk a szorosan vett Magyarország területét csak két izben érintették és rövid időre, az austerliczi és wagrami ütközetek ideje alatt. E korszakot a népnyelv „franczia-futás” névvel jelezi. Jellemző, hogy a betörő ellenség emlékét mindig ezzel a szóval örökíti meg a népajk, így „tatár-futás”-nak a IV. Béla alatti dúlást, mintha azok futottak volna. A tágabb értelemben vett Magyarország azonban, melyet a Szent István koronája alatti monarchiának nevezünk, a napoleoni hadjáratok alatt három tartományától fosztatott meg, melyeket Napoleon az anyaországtól elszakítva, az „Illyr királyság” czíme alatt alakított külön országba kebelezett.

Hogy különben a magyar nemzet a franczia forradalom s később az egész napoleoni korszak eszméi iránt nem mutatott valami nagyobb fogékonyságot, annak a külső okokon kivűl belső okai is voltak. A népfenség, az egyenlőség ellenkezett a nemesi fölfogással, ellentétben állott az öröklött kiváltságokkal. Az egész népet csak az érinté közvetetlenűl, hogy valahányszor új hadjárat indúlt: az adózás, a subsidium-adás terhe egyre növekedett; új meg új ezredeket kellett állítani a mezei munkától elvont férfiakból; a papirpénz értéke pedig annál inkább csökkent, mennél magasabbra szaporodtak a födözendő terhek.

A magyar nemzet hű maradt királyához törvényhozásban, közéletben és csatatéren; pedig még akkor hiányzott ezen közszellemnek egyik leghatalmasabb élesztője, a szabadságszeretet. A jobbágy az alkotmányon kivűl állt; a szabadság rá nézve értelmetlen szó volt, s a fegyverfogásra nem a lelkesedés vitte.

Az országgyűlés által megajánlott újonczilletéket a megyék és városok számarány szerint kivetették, s aztán elindíták a huszár toborzókat tánczczal, zenével és borral szedni össze az önkényt felcsapókból a rájuk eső legényszámot. Az ilyen „verbunkok” a magyar népéletnek egyik typicus jelenségét képezték. Ha így ki nem telt, neki indúltak az előljárók vasvillával, kötéllel, összefogdosni a katonának való legényeket.

A nem rendes fegyveres erő volt a nemesi felkelő sereg. Az örökösödési háborúban oly nevezetes tényezőként szerepelt insurrectio segélyéhez több izben folyamodott a franczia háború alatt a kormány; de azt csak az 1809-iki hadjáratban látjuk tettlegesen beavatkozni a hadműveletekbe.

A magyarok a napoleoni háborúk nehéz évei alatt folyvást hívei maradtak a királynak s annak testvérét, József nádort, őszintén szerették. S e szeretetnek mélyen járó gyökerei voltak; mert József nádor ötven esztendős kormányzata alatt valóságos gondviselésszerű alakja volt a magyar történelemnek. Mint a király testvére s annak a nádori hatalomnál fogva Magyarországon személyesítője, folyvást ott állt a nemzet és a trón között, oltalmazva a nemzetet a bécsi kormány túlkapásai ellen, s óva a trónt a nemzet kitörésétől. Ő magát egészen magyarnak vallá, viseletében is annak tűntette fel, s egy országgyűlési beszédében kimondá, hogy ő benne is Árpád vére foly. Háborúban a nemesi fölkelő sereget, békében az országgyűlés tanácskozásait vezette, s ha védte ott dicsőséggel a haza épségét, védte itt bölcseséggel a szólásszabadságot.

S erre sokszor volt szükség.

A mint a napoleoni hadjáratok bevégződtek, s a Lipcsénél, elfoglalt ágyúkból öntött keresztek kiosztattak (úgy nevezett „ágyú-keresztek”, a milyenekkel a hadseregnek minden tagját földiszítették; még a 30-as években számos veterán kapituláns mellén lehetett látni e kereszteket); a Bécsben összegyűlt európai kongresszus tagjai már elfeledték, a mi az emlékkeresztre volt irva: „Europa libertati asserta”.

Az irányadó politikusok az egész nagy világháborút egyenesen a szabadság eszméinek rótták föl, s ennélfogva azt hitték, hogy a bajt úgy fogják legjobban orvosolni, ha ezen eszméket elnémítják: megalakúlt az úgynevezett „szent szövetség”.

Magyarországnak az alkotmánya ugyan meghagyatott, annak a fentartását a király esküje biztosítá, hanem országgyűlés nem hivatott össze több mint tíz esztendeig. Csak a megyék gyakorolhatták „ellenmondási jogukat”. Ezzel szemben megint a kormánynak nem volt más védő szere, mint a kiválóbb megyei szónokokat „ad audiendum verbum regium” felidéztetni; a mi annyi volt, mint a koronát a vitatkozó felek sorába leszállítani.

A sajtót (mindössze tíz könyvnyomda volt az országban) censorok rendszabályozták; a hirlapoknak csak a száraz eseményeket volt szabad megírni, de azokat is csak válogatva. (Hírlap is csak kettő-három volt.) A színtársulatok ügye is elejtetett; általában semmi társulat nem volt megengedve. Az iskolákban csak azt volt szabad tanítani, a mit a censor megengedett. A színtársulatok csak a vidéken tengődtek. A költő neve egyértelmű volt a földönfutóéval; Csokonay Vitéz Mihály szegény sorsban élt és halt meg, s Kisfaludy Sándornak, a „Himfy szerelmei” s a „Regék” irójának műveit csak a középosztály szavalta és énekelte. A legtöbb költői művet, a censura miatt, szokás volt „leirni”, s így terjesztették. Ez volt az irodalompártolás.

Azonban, ha a szellemi hátramaradást még kevesen érezték is, az anyagi bajok minden rétegére kiterjedtek a népnek.

A Magyar Nemzeti Múzeum. Rauscher Lajos rajza.

A papirpénz és a rézpénz szertelen elterjedése, később annak értékleszállítása (devalvatio) általános megrendűlést okozott az anyagi viszonyokban.

S hogy színültig teljék a keserűség pohara, még az elemek is ellene fordúltak az országnak: oly inséges évek következtek egymásra, hogy a Kanaánnak nevezett országban nem volt a népnek betevő falatja; erdei makkból őröltek lisztet.

Valóban nagy életerővel kellett bírni a nemzetnek, hogy ekkora hanyatlásbál újra fel tudjon emelkedni önerejével, s nagy bizalommal kellett viseltetniök a jövendő iránt azoknak a férfiaknak, a kik e század elején e nemzetnek európai tényezővé alakítását tették feladatukká.

Az újjászületési korszak 1825-ben kezdődött, a midőn tizenhárom évi szünetelés után a magyar országgyűlés újra egybehívatott. Ez országgyűlésen tűnt fel legelőször a nagy reformer Széchenyi István, ki egy egész évi jövedelmét felajánlva, megveté alapját a magyar tudományos akadémiának.

Gróf Széchenyi István. Ammerling Fr-nek a Magyar Tud. Akadémia képestermében levő egykorú olajfestménye után.

A jelen műnek nem feladata az alkotmányos küzdelmeket s az eszmék harczait leirni, melyek Magyarországon a legutóbbi ötven év alatt végig zajlottak. A kor sokkal közelebb esik hozzánk, mint hogy pártatlanúl itéletet mondhasson róla valaki, s itélete által ellenmondó érzékenységeket ne költsön fel. Csupán az általános tényállásokat lehet és kell fölemlítenünk, melyek vita tárgyai nem lehetnek. Régi fogalmak elmultak, újak támadtak helyükbe, s a hogy kellett a régi kor vezérszellemeinek számolni amazokkal, úgy kell a mai kor intéző elméinek megfigyelni a mostaniakat. A gúny, a vád, melylyel egyik eszmekör a másikat eltemette, nem érthető többé.

A kik végig élték ezt az újjáalakulási félszázadot, sok olyan nevet és elnevezést hallottak, melyek Magyarországon egy-egy kor eszmekörét személyesítik. Így példáúl Tolnában az egyik tábort „Kubinszki”-nak, a másikat „pecsovics”-nak hívták. Az első a szabadelvű tábor elnevezése volt, a másikkal a kormány és a conservativ párt híveit gúnyolták. Kubinszki voltaképen egy kortesvezér volt, Pecsovics ellenben egy dunántúli főúrnak a tiszttartója, a kinél a legelső pártértekezletre felgyűlt hívek szíves vendéglátásra találtak. Asztaláról lett historiai nevezetességgé, s e nevezetesség eltartott harmincz esztendeig. Komolyabb czím volt a conservativ és a liberalis,s a kettő között álló reformer,míg a liberalisok a municipalisták és centralisták zászlói körűl csoportosúltak. Ma már mind ezeket túlhaladta a kor.

Azok a fennkölt vezérszellemek, a kik a magyar nemzetet halálos lethargiájából feléleszteni vállalkozának, mindnyájan belátták, hogy ez csak azon az úton érhet igazi sikert, mely a polgári jogoknak az egész népre való kiterjesztéséhez vezet. Felszabadítása a földnek, az embernek, és a szellemnek, ez vala jelszavuk. E czél felé haladtak 1825-től 1848-ig a régi hagyományoktól nyűgözött nehéz, de kitartó lépésekkel. Méltán fonhat koszorúkat az utókor azon nagy szellemek nevei körűl, a kik e nehéz munkát előbbre vitték. Küzdeni az ellenkező elvű hatalom ellen, csupán eszményi eszközökkel, s egyúttal a saját nemzetének megrögzött előitéletei ellen; újítani azzal az óvakodással, hogy a régi meglevő halomba ne dűljön; terjeszteni szabadelvűséget, felvilágosodást a censura uralma mellett; ébresztgetni a nemzeti öntudattal egyidejűleg az európai polgárosulás vágyát, javítani a talajt és az embereket; mívelni egy elhanyagolt nyelvet, melyet átburjánzottak a holt és élő nyelvek kifejezései, s e nyelvnek érvényt szerezni szószéken, törvénykezésben, iskolában, irodalomban, színpadon, s a mi legnehezebb, a társas életben; előkészíteni az eszmék, az elmélet világában utopiai álmoknak látszó intézményeket; áldozni vagyont és fáradságot, útat törni nemes lemondással a legháládatlanabb életpályákon, de a melyek mind egy nagy, egy magas czél felé vezetnek: ime, ilyen föladatok megoldására vállalkoztak e korszak vezér szellemei.

A lánczhíd alapkő-letétele 1842. aug. 24-én. Részlet Barabás Miklós egykorú festményéből, mely az Országos Történeti Képcsarnokban van.

Az 1825-ben kezdődött s 1827-ben végződött pozsonyi országgyűlés főalkotásai voltak a közmívelődési és a kor kivánalmaihoz mért hadképesítési intézmények. Törvény hozatott a magyar tudományos akadémia és a Ludovica katonai akadémia Pesten leendő felállítására; mind a kettő önkéntes adakozások útján, mely adakozások soraiban ott látjuk a magyar aristocratia legfényesebb neveit, elől a nádorral, József főherczeggel, azonkivűl az egyes megyék gyűjtéseit a nemesség köréből; épen ily adakozásokat sorolnak fel a törvényczikkelyek, melyek a magyar nemzeti múzeum javára történtek, azonkivűl magánkönyvtárakat és ritkaságok, régiségek gyűjteményeit.

Az 1830-iki országgyűlés kezdődött V. Ferdinánd trónörökösnek még atyja életében megkoronáztatásával és a magyar alkotmányra felesküvésével. A magyar rendes ezredek számára 28 ezer ujoncz lett megszavazva – minden jövőre való következtetés nélkül.

Ugyanez évben az Európában először megjelenő ázsiai cholera pusztította végig az országot, emberáldozatokban egy hadjárattal felérő gyászt hagyva maga után. Azonban egy örvendetes új eseményt is jegyezzünk fel ez évről: az első gőzhajó megjelenését a Dunán, melynek „Argo” volt a neve.

1835-iki bőjtmáshava 2-ikán I. Ferencz meghalálozván, a már megkoronázott V. Ferdinánd a következő évre összehívta az országgyűlést, melynek törvényczikke megállapítja, hogy a törvények szövegében a magyar legyen a hiteles. Még ennél is fontosabb ténye volt ez országgyűlésnek a Mária Terézia-féle urbariumnak szabadelvűbb fejlesztése, a jobbágyok szabad költözési rendjének újabb megállapítása s a jobbágytelki állomány újabb meghatározása vidékek szerint, s a jobbágyi kötelezettségek többrendbeli enyhítése. Ugyanekkor rendezték a községek beligazgatását, megállapították a földesúri törvényhatóság hatáskörét, tanakodtak a köznép terheinek könnyítésén, a katonatartás megváltásán, s megadták a jogot a nemnemesnek, hogy saját személyében perelhessen a törvény előtt. Mintegy jóslatszerűen hangzik az ezen évben hozott törvényczikkelye a magyar országgyűlésnek, melyben előre kimondatik, hogy tizenhárom meghatározott irányban az országot átszelő vasútakra, ha azokra vállalkozók akadnak, az ország engedélyt, kedvezéseket és oltalmat fog nyújtani; meghatároztatik a kisajátítás módja s a vasúti vállalatok fölmentetnek az adózás alól. Még akkor egész Európában alig volt két országban valami próbavasút. És ma ez az egész vasúthálózat, mely az 1836: XXV. törvényczikkben jóslatképen áll, létre van hozva s több mint tízezer kilométer hosszaságban lerakott síneken robog a gőzkocsi.

De közvetlenebb eredményű volt az országgyűlés határozata a Buda és Pest között felállítandó lánczhíd építése iránt, melyen mindenki fizetni tartozik; az első adófizetés a nemesi vállakon; kilátással egy meghatározott időre; melyben a lánczhíd a nemzet tulajdonába megy át a részvényesek kezéből, s akkor ismét mindenki ingyen járhat át rajta. S ez a mű – sokkal előbb mint a vasútak – testté lőn. 1842 aug. 24-én tette le alapkövét, mint V. Ferdinánd király helyettese, Károly főherczeg, az asperni diadalmas vezér, s az oklevélen, melyet ekkor a kőbe foglaltak, a király, Károly főherczeg, a nádorispán és neje, gyermekei, s a primás után – megelőzve az ország zászlósait – mint voltaképi alapítójának, Széchenyi Istvánnak neve is ott állott.

Az 1848-ki országgyűlés megnyitása Budapesten. Borsos József és Bettenkoffer Károly egykorú kőrajza után.

Még tovább haladt ez országgyűlés a nemzeti kultura terén is: elhatározva a Pesten felállítandó nemzeti szinházat, s a tébolyodottak számára Váczon berendezendő országos intézetet. Végül elhatározta, hogy az országgyűlés költségeit kizárólag maga a nemesség viselje.

Ez egész nevezetes országgyűlést a hazafiság, emberiesség és felvilágosodás szelleme vezérelte.

Az 1840-iki törvényhozás újabb haladást tett a legelőrehaladottabb, legszabadabb elvű alapokon nyugvó büntető-törvénykönyvi javaslatnak kidolgozása által. Ugyanez nevezetessé lett az által, hogy a magyar nyelvet egyedűl hivatalos érvényűvé emelte. Ettől fogva az országgyűlésen csak magyar beszédeket tartottak; a latin megszűnt hivatalos jelleggel bírni.

Azonkivűl több gyakorlati hasznú intézkedés is kezdetét vette; így a Duna-szabályozás, a mezei rendőrség, a vizek és csatornák rendezése; de a mi az egész hitelvilágra nézve korszakot képezett, az a váltótörvénykönyv megalkotása volt, melyből aztán külön censurát kellett letenni az ügyvédeknek, s így czímezte aztán magát csaknem a mai időkig „köz- és váltó-ügyvéd”-nek az újabb nemzedék. Ezzel összefüggött a „kereskedőkről” hozott törvény, a gyárak és közkereseti társaságokról s részvénytársaságokról szólókkal együtt, s végűl a csődtörvény. Mindezek a régi patriarchalis birtokviszonyokat tetemes átalakúlásra készíték elő.

Ugyanezen országgyűlésnek egy czikke a zsidóknak is először oszt polgári jogokat és szabadságokat.

A Pesten felépűlt nemzeti szinház építési költségeire (39.800 frt) és az első felszerelésre megszavazott az országgyűlés 50 ezer „és nem több” forintokat, s a megalapítására 400 ezer igaz értékű ezüst forintot, mely „somma egyedűl a nemesek által lészen fizetendő”.

Az 1843–4-ki országgyűlés biztosítja a protestánsok teljes vallásszabadságát, kiterjeszti a nemesi javak birhatási jogát a nem-nemesekre is, s ezeket képesíti minden közhivatalban való alkalmaztatásra; szabályozza a közmunkák teherarányát. Megannyi határozott lépések a korszellem által irányzott reformalkotásban.

Azonban nemcsak a vallási, szellemi és politikai téren sietett haladó léptekkel helyrehozni a multak késedelmét a magyar törvényhozás; a nemzetgazdászati téren is nevezetes intézkedéseknek veté meg alapját. A vizek szabályozásáról és csatornázásokról hozott törvények, melyeknek főtárgya a Tisza és mellékfolyói valának, sőt még a futóhomok megkötéséről szóló – jelentéktelennek látszó – törvényczikk is egész nagy területeit az országnak, melyek eddig használhatatlan mocsarak, sivatagok voltak, adták át a földmívelésnek. E korszak örök emlékei maradtak a Ferencz király nevét viselő Ferencz-csatorna, a Béga és Sárvíz csatornák, s a nagymérvű Tisza-szabályozás. Szintoly fontos intézkedés volt a tagosítás, mely a kisebb birtokosoknak sok határban szétszórt szántóföldeit egy tagban egyesítve s ahhoz arányban a kétséges jövedelmű meddő legelőket felosztva, új sikeres gazdálkodási módot hozott be az országba s a nagy alföldi városok pusztáit tanyákkal megnépesíté. Bátran mondhatjuk, hogy e korszak volt Magyarország másodszori visszafoglalásának kezdete.

1847-ben adatott át a közforgalomnak a legelső gőzmozdonyos vasútvonal Budapesttől Szolnokig, István nádor jelenlétében, kit az ország ugyanazon évben emelt, dicsőűlt atyja, József nádor halála után, a nádori méltóságra. Két évvel később már a közönség is használatba vette az első dunai lánczhídat Buda és Pest között, mely „két” városnak akkori összes lakossága tett 120 ezer lélekszámot, míg ma megközelíti a félmilliót.

Befejezte végre a megkezdett reformművet az 1847-ben összegyűlt országgyűlés 1848-ban, a midőn a februári franczia forradalom által siettetve, egyszerre szakított a múlt minden hagyományaival, s kimondva a jogegyenlőséget, a népszabadság elvének alapján újjá alkotta az egész nemzetet, befogadva az alkotmány sánczaiba az egész népet, eltörűlve az urbéri szolgálatot és dézsmafizetést, s a helyett a földesurakat pénzben kárpótolva; lerontva a nemesi kiváltságokat, kiterjesztve az adófizetést és katonakötelezettséget a volt nemesi osztályokra is; szabadnak nyilvánítva a sajtót, s a régi rendi országgyűlés helyébe állítva a felelős parlamenti kormányzatot, a népképviselet alapján. Ugyanezen országgyűlés kapcsolta vissza Erdélyt is Magyarországhoz, melynek mind addig külön kormányzata és saját alkotmánya volt, külön országgyűléssel, mely három politikai nemzet: „magyar, szász és székely” követeiből és királyi hivatalosaiból állott. Ez a fogalom is megszűnt. S ezzel meg lőn alkotva az egységes Magyarország. Az 1848 július 5-ére Budapestre összehívott országgyűlés már egészen az új alapon, a népképviselet alapján nyittatott meg István nádor által s a felelős magyar miniszterium vette kezébe az ország igazgatását.

Csak e teljes átidomúlás teszi megfoghatóvá azt a bámúlatos erőkifejtést, a melylyel a magyar nemzet az ezen új alakúlásra következett harczában a világot meglepte.

S azt az eredményt nem lehetett elveszíteni, hogy a nép felszabadúlt. S a bukás még jobban összeforrasztá a népet és az addigi politikai nemzetet, sőt a különböző fajokat és felekezeteket is, mint tették a diadalmas napok. A hazaszeretet, az alkotmányos szabadság utáni vágy, mely eddig csak félmillió nemes tulajdona volt, tizenhat millió honpolgár szívébe költözött át s legyőzhetetlenné vált.

Kitéphetetlen gyökeret vert a lelkekben az a kettős igazság, hogy a magyar nemzetnek, ha államalkotási és kulturális küldetését teljesíteni akarja, azon trón körűl kell csoportosúlnia őszintén, melynek mennyezete alól Szent István király koronája ragyog szét a magyar állam minden népeire; viszont e trónnak legszilárdabb talpkövét, oszlopát az az igazi szeretet képezi, melyet egy szabadságát élvező s e szabadságot államalkotási és közmívelődési czéljaira bölcsen felhasználó nép önkényt hoz eléje.

Benczúr Gyulától